Pokolból jövet
Dr. Szeleczky Máriának és
Dr. Juhász Pálnak: öleléssel
75 76[Égre tárt karú]
T
E
ÉGRE-TÁRT-KARÚ
H
A
T
A
L
M
A
S
I S
T E N
Utolsó tantuszommal,
a teleholddal hívom föl a figyelmed:
úgy dől belőlem a dögszag,
mint egy fölakasztott kutyából.
Eset
Édesanyám!
Mi van akkor,
tudod-e,
tudod-e,
édesanyám,
mi van akkor:
ha megőszült
magzatod
álmában
visszaordít
öled odújába?
77
Sötétedem
Esteledik a Zéró
kilométerköve:
sötétedem én is.
Csillagok bronzából a Mester
most önti fölém
az egek nagyharangját.
Fúj a szél is.
Végem
van.
Egy süket és vak Isten panaszfalára
Láttuk, uram, remegtük
pupillád fényrobbanását,
féltünk, úgy hadonásztál
fényszóró két karoddal;
és hallottuk, uram,
fütyülsz a fájdalomra:
bombákkal hamisan!
Te, Az Abszolút Hallás.
És volt képed, uram,
állni a hulla Holdra,
s volt bőr is arcodon,
hogy süketen, vakon
egy világot vezényelj!
Köpvén a csillagokra.
Lakótelepi Jézus
Prétor Károlynak
Hogy ragyognak levetett rongyaid a holdsütésben!
Koponyádon csillagok töviskoszorúja, és hallod, ahogy
el-elpattan, zéróvá zörren halántékodon a hajszál.
Göndörebb vagy már a görbe tereknél is, göndörebb.
78
Három világtáj hatalmaival pörölsz az emberiségért,
és villámlanak körben az egek minden szavadra.
Dicsértessék hát a te neved, lakótelepi Jézus!
Ki a megmondhatója, hogy mióta állsz itt?
Meztelen vagy, mozdulatlan, fejed körül piros derengés.
Szirénszóval jönnek érted a fehér köpenyesek.
Immár tízest lő
Ezen a szélbe bugyolált bolygón,
e méregzöld, megkergült Földön,
mit keresel te köztünk mosolygón,
mondd, mit akarsz itt, szerelem, álom,
e mozgósítható világon?
Énekeimre Isten is ráúnt.
Futnék, de gömbölyű földön hova?!
Huzatosak a lőtéri bábuk:
tízest lő immár a kiskatona.
Aki maga elé mered
Domokos Mátyásnak
Őrültek háza. Éjszaka.
Vizelet szaga. Vér szaga.
Hold veri rám az ablakot.
Fenyegetnek a csillagok.
Micsoda ősi félelem
fagya dermeszti éjjelem.
De én tagadom, hogy a félhold
szabadította rám a tébolyt!
Gyilokkal néz farkas-szemet,
aki maga elé mered.
S iszonyú huzat járja át
koponyáját és mellkasát.
79
Csengés ezüst emléke száll
Tél! Palotádnak padlása füst, köd,
nem golfozik ott egér dióval,
ezüstöt hallok én, színezüstöt,
dehogy száncsengő halkul a hóban:
harminc ezüst ez, szétgurulóban!
Ne suhogj hozzám hollóselyemben,
hol leszek én már, mire kivirrad!
Hars kakasokkal, mint ama reggel,
Pilátus pendelye virít csak.
S rongyaim várnak rád a veremben.
Kovács Istvánhoz
Kinek szemébe
csöppent a tenger,
helyét nem leli
már sohatöbbé.
Sejtből sejtelem
úgy lehetsz, testvér,
ha sütkérezel
a kezdeteknél.
Szólítsd lánykori
nevén a mákot,
kit a kikelet
megkoronázott:
mielőtt május
ragyája rád ég,
s megrontanának
Szent Bonifácék!
Testvér, kell hogy a
játszmát megnyerd:
fordítsd le magyarra
a Tengert!
Te üss agyon!
Fokozhatatlan Jákob létrája,
hiába újhodnak meg a vének.
Ablaknál ülök. Gyöngybaglyasodva
lesem a hulla Holdat. Félek.
Zuhanj rám, te üss agyon, te drága
csillagok röge, vak pacsirtája!
80
Félek már
Félek már magamtól,
félek, nagyon félek,
félek, ha megvillan,
késétől e kéznek.
Házam is, hazám is
csontig kifehérült,
anyámat átkozom,
világra miért szült.
Mért szültél világra
anyácskám, szerelmem:
magam vagyok immár,
nincs már hová lennem.
Halál úr!
Mint a betonbontó,
légkalapácsos ember,
úgy remegtem színed előtt:
de nem akasztottam föl magam,
nyelvem világra nem öltöttem.
Őcsontságod ezért
meglehet, hogy átkoz,
ám jogom van,
jogom:
a természetes halálhoz.
Halálra váltan
Azt hittem én már,
csak arra gondoltam szinte halálra váltan,
hogy elcsavargok
egy éji folyó fényoszlopcsarnokában.
Az éjféli víz vonzott engem,
az éjféli víz panteonja:
tükörképe a teleholdnak
nyelvemen volt már szentséges ostya.
81
Daltalanul
Elhagyott minden.
Isten se pártol.
Száműzetett az
ének a számról.
Sisakos tollam
bebábozódik.
Nincs dal! Az ember
csak átkozódik.
Holtpont
1
Jaj, most vagyok csak
igazán árva,
sárgaház sahja,
kékség királya,
most vagyok én csak
igazán árva:
görbe fának is
egyenes lángja!
2
Mint ama nagy, hamuhodó madár,
ki tolla tábortüzéből éled,
üzenem neked – a szél megtalál –,
hogy élek, barátom, újra élek:
mint ama nagy, hamuhodó madár.
3
Add már ajakamnak a szót,
idegeimre a vonót,
zendítsd rám a csontok csöndjét,
azt a száz csillagra valót!
Add már ajakamnak a szót,
kifütyülnek így a rigók,
dáridót csapnak, dáridót!
82
Add már ajakamnak a szót,
a pokolra hurcolhatót:
a tűzben is vacogtatót!
Búcsú
Hát megnyílt a föld alattad, Pistám!
Már méteres lehet szakállad.
Érted én, árván maradt tanítvány,
üvölthetnék, mint a vadállat.
De csak nézek nagy, szárazkút szemmel.
Rám az ég tekinteteddel bámul,
s megszólít a hó, zarándok tenger,
Szófiában, kormosistvánul.
Mert Mecséren vagy Ágborisréten,
kölykes, métázó vadnyulak közt:
egy kisfiú szavalja Vackort!
Maga az Isten ül vele szemközt.
[Itt nyugszik Nagy László]
I
T
T
NYUGSZIK
N
A
G
Y
L
Á
S
Z
L
Ó
kikeleti zöldözönben
vigyázlak világba öltözötten
orcámra permeteg bánat nem kell
fájdalom vizének ott a tenger
ZENG HANT ALÓL IS ZENG A SZAVAD ZENG
NINCS SEMMI ÚJ A FÖLD ALATT SEM
83
Szavam
Szavam csillagfegyelmű ének.
Engem a szabadság igazgat.
Így vagyok én a legszegényebb,
gazdagnak is így vagyok gazdag.
Repülőre, hajóra szállnék
bejárni birtokom: a Földet.
Tudom, hogy zöld a fű, a táj szép,
de van vidék, hol a fű zöldebb.
Engem a szabadság igazgat.
Szavam csillagfegyelmű ének.
Gazdagnak is így vagyok gazdag,
s így vagyok én a legszegényebb.
Bábutok búbján
Énekijesztő korban élek.
Süveg a szélben hogyha biccent,
avagy egy kabát ujja nemet int:
rebben a raj, hogy a zenit zeng!
Csupa egyenrongy a Mák-Föld megint.
Közösíts ki, Zarándokének!
Delej se bolondítson délnek,
mint sárguláskor e sok süvöltőt.
Riogjatok csak, szeplőzzétek
szemem égalját: seregély költők!
Bábutok búbján billegdélek.
A mélységekből
Kondor Bélához
Piros portája, rőt udvara: van!
Kivégző udvara: nincs a Holdnak.
Kukorikútlan, roppant reggelén
míves kövek sem tanakodnak.
Bölcsebb a szikla, ha nincs mestere?!
Csöndje, türelme csillagi kölcsön.
Rózsa már nem, csak ballada terem
a terméketlen, néhai földön.
84
Mert újra idejár lopni, ölni
a mélységekből Egy Bukott Angyal.
Vak térzenére kering a többi:
húzzák nekik a műszerfallal,
hogy zeng a zenit, remeg a nadír!
Nagy szárnyuk kint az éj fogasán lóg,
szeplős haváról hallgat ám a hír:
titok a tollak pöttye, mert vádpont.
Nincs bűn, amire van magyarázat.
Öltél: bűnös vagy, Huszadik Század!
Ezért csillagra zárom a szemed,
s énekre csikordítom a szádat.
Föltéped kilenc fénygömb-lakatom?
Túl a Plútón se ragyog bocsánat!
Kuss az anyádba vissza, te barom:
Ábelra Merőleges Vadállat.
Ifjúság, mint sólyommadár
Jaj, Te! akinek olyan hosszú
haja nőtt, mint a fűzfavessző!
Miről merengsz úgy, hova tűnődsz,
hogy párodnak is, ki veled időz,
ökörnyálat húz kontyából az ősz?
Vallasd meg inkább öklödet, szóljon:
vissza miért nem suhog rá sólyom,
e kezes állat már hozzád se hű?!
S tudod-e azt, te Dávid-erejű,
hogy nem kesztyűd, nem is a keselyű:
te ijesztetted világgá, kóbor!
Mert ezüst rablánc csörög csuklódon.
Potomság
Petőfi Sándor utolsó szavára
Ingyen idő, májusi potomság!
Csillagerővel nyílnak a rózsák.
Radarernyőt bont, pörög a kapor,
tökvirág darázsreaktora zsong.
Vagyok egy vén csillag kiszemeltje:
gáttalan galaktikáim kertje.
Nyílik az ég, ha csuknak a bankok!
Nézd, uramisten: micsoda bankók!
Lótuszülésben húz napkeletre
rongyarany szőnyegén Ady Endre.
Íme, a sarkokig tárt valóság!
Verejtékezi lovát a Lóság.
Tovatündököl asszonyom, alszik.
Haja zúg. Ezüst combja közt partfis.
Életen innen, túl a halálon:
kisfiam is száll! Kék lova álom.
85
Szpartakusz énekel
Ő népekkel játszat
gladiátorosdit,
izgul, ha megfutamodik a vér.
Övé a dísztribün,
páholya piroslik.
A teste hájas, lelke ösztövér.
Szép elmúlás, gyönyörű enyészet
Rettegem itt a csillagok titkát,
hunyorgok: hátha kerengő kripták?!
Ezen a haláltávlatú bolygón
nem tudok tűnődni még mosolygón.
Elég, ha egy száraz ágra nézek,
odavan máris minden kedvem.
Szép elmúlás, gyönyörű enyészet:
mért nem tudsz megvígasztalni engem?
Pokolból jövet
Dr. Dér Piroskának,
Dr. Nádas Máriának,
Dr. Bitter Istvánnak,
Dr. Karczag Istvánnak,
Dr. Récsey Bélának,
Dr. Sombor Gábornak:
köszönettel.
Ifjúságnak háttal,
hosszú, nagy víz mellé,
kiültetem kölyök szívem
csillag alá, kőre.
Dobogná ki, verné,
lüktetné világgá,
ami fáj és lehetetlen
immáron kibírni.
86
Így az a vers indul,
mihez végső pontot
görgethet akár maga a
dátumos halál is.
Harmincnyolc évgyűrű
arany tüze őrjít,
pántolódik homlokomra
a negyvenedik már.
Jövök a pokolból,
kór tüze ragyogtat,
megettem egy mázsa gyógyszert,
mégsem enyhül kínom.
Jövök a pokolból,
immáron öt éve
úgy járok én oda, mintha
otthonomba mennék.
Otthonomba, végleg
tébolydába zárva:
ments meg engem, ifjúságom,
te egyetlen, árva.
Az én keresztem
ÍRNI 1972
Szélkiáltó
Jaj, ne hagyjatok magamra,
jaj, ne hagyjatok magamra,
ne száműzzetek a dalba,
ne száműzzetek a dalba:
jaj, ne hagyjatok magamra!
Furcsa tömlöc ám az ének,
furcsa tömlöc ám az ének,
rabja vagy, de mégse véd meg,
rabja vagy, de mégse véd meg:
furcsa tömlöc ám az ének.
Engemet ha árván hagytok,
engemet ha árván hagytok,
ti is egyedül maradtok,
ti is egyedül maradtok:
engemet ha árván hagytok.
Jaj, ne hagyjatok magamra,
jaj, ne hagyjatok magamra,
ne száműzzetek a dalba,
ne száműzzetek a dalba:
jaj, ne hagyjatok magamra!
88