"Író munkám kizárólag abban áll, hogy olyan jegyzeteket és töredékeket veszek (szó szerint) munkába, amikert a világon mindennel kapcsolatban már leírtam, történetem minden szakaszában. Egy témát kidolgozni számomra abban áll, hogy már létező részleteket csoportosítok egy később választott vagy sugallt téma köré. Anyagként semmi mást nem fogadok el, csak a körülmények által adott részleteket, amelyek maguktól jönnek, ha jönnek, és annyit érnek, amennyit érnek.
A témát éppoly lényegtelennek érzem az irodalmi műben, mint egy opera szövegét — amelyet a hallgató általában nem ért — és amely amúgy is csak puszta jelzés."
Valéry Füzetek (S. Gy. ford)
Zöldre festettük az almáriumot. Egyik lába hiányzik, elvitte a vonat, amelyen szüleim utánunk küldték. És az az útra kelt almáriumláb: sárga. Örökre sárga fog maradni, sőt csak még tisztábban világol valahol, ha majd egyszer kékre, vörösre, netán feketére festjük át az almáriumot…
Nagyanyám mindig az alsó fiókból szól hozzám. Hív.
Nem férek be – mondom, pedig tudom, már szépen kibélelte újságpapirossal számomra a középső fiókot. Nem férek be.
Törd ketté ciklámenceruzád – súgja –, az akadályoz. A ciklámenceruza! Törd ketté.
Nem bírom.
Mit nem bírsz, kisfiam? – kérdi.
Nem bírom kettétörni ciklámenceruzám – mondom.
Akkor nyomd ki a belét – súgja még halkabban, nehogy valaki meghallja párbeszédünket. – Nyomd ki.
Nem tudom kinyomni ciklámenceruzám belét – mondom. – Egyetlen zsákvarrótű sincs a házban. Nem tudom kinyomni. Nem tudom.
Akkor menj a fenébe – szól ki hangosan a zöld résen –, menj, és hozd vissza az almárium aranylábát. Hozd vissza! Nem látod milyen ferdén fekszem?!
5Végre fenn ültem a gépben. Néhány perc, és futva, futva, mint egy nagy kéz, összefogva, megemelve a bensőmet, már el is indult. Imádok futkosni, röpködni ezekkel a rissz-rossz gépekkel.
Belső zsebemben (zöld bársonyruhámat viseltem) két repülőjegy is volt, s amíg oda nem lépett hozzám a légikisasszony, nem tudtam, melyik jegyet húzom majd elő. Ránéztem: szőke fürtök… Az athéni jegyet nyújtottam oda neki.
Ein Zimmer nach Akropol bitte – mondottam Athénban, ugyanis azt, hogy Akropoliszra néző, hirtelen nem tudtam megmondani.
Szép szoba volt. Pontosan olyan, amilyent évekkel ezelőtt elképzeltem, sőt meg is álmodtam már.
Félrehúztam a nyersvászon függönyt. A szoba közepére helyezett székre ültem és: zokogni kezdtem.
6Söprögetek az udvarban és a kertben. Milyen rég söpörtem már a földet! Nézem, vizsgálom a szemetet, melyben minden új számomra és tiszta.
Sok a toll. Szokatlanul sok a madárszárny: az észrevétlenül legombolt terepszín mellény. Milyen finoman, virtuózan esztergályozott csontforgók!
Hová lettek tulajdonosaik, a madarak? Hová lettek?
Kékké lettek.
Simogatom a lapát fényes nyelét. Az erős napba nézek, könnyezek. Kékké lettek. Kékké, és evezőiket aláejtették.
Sárga, piros szárny egy sincs. A nemesebb énekesek könnyebben oldódnak – öncsonkítás nélkül – a semmibe.
Kékké lettek a szürkék. Nekik sem kell immáron igyekezniük. (Künn már a belső kényszer…)
Rakásra gereblyézem a szárnyakat, s alájuk gyújtok. Füstjük a vágott hercegovinai dohányé.
7Egy fehér szirom hull a pohárba. Majd könyvemre, könyvembe is. Összecsapom hirtelen, mint amikor klasszikusokkal káposztalepkére vadászom. Hullik mindenfelé. Mi ez, mi történt, nézek kérdőleg a ferde mennyezetre (pillantásomban valóban benne volt a menny is). Igen: künn jártunk. Fáink (körte, alma, meggy, mandula) között bujdostunk. Bujdostunk, mint az első emberpár az úr röntgenkészüléke előtt.
8Szeretem kis padlásszobámat. Szeretem. Mert nyáron meleg, forró, mint a galambdúc, mert télen hideg, mint egy huzatos egérlyuk. És mert mennyezete ferde.
Meg azért is szeretem, mert itt van velem két-három kedves képem, könyvem. Előrehagyott kézirataim.
Gumibot-ér, mondom mindig, ha az egyik képre pillantok. Ez a gumibot-ér kezd verni, ütlegelni, ha olvasni kezdem például Pannoniust, ki menekült.
S itt van velem még valaki, itt a ferde mennyezet felett. Róla mondja tán az ó-breton ének, hogy gondolatától szép lesz.
a hosszú halászat a lila tengeren.
9Látom, az éjjel itt haladt el ezüstpántlika pályán e két rózsatövis között a meztelen csiga, és nem tudta, én sem tudom, hiszen nyoma sincs a hasalj vasalta pántlikán, mit asszonyom s lányom hajába kötnék, ha hosszabb hajuk lenne épp, nem tudhatta, nem döfnek-e, döfnek-e, egyszerre döfnek-e. Haladt tovább puhán. Közben az esthajnalcsillag is döfhette útjának bármely állomásán, döfhette a művét fércelő isten tűje, döfhette, döfhette, döfhette. Csak haladt tovább. Angyali gyalu, mi önnön puhányságából szeletel áttetsző jeges fémeket. Haladt. A gyöngyvessző alá összefűzni ezüstszállal a széthullott legyezőt, a macskacsontocskákat. Haladt kéken rezgő virághúsba harapva olykor jobbról, olykor balról, istentelenül kényelmes, ám mégis roppant határozott, nehéz, romboló ritmusban. Haladt, s a csalán előtt csillanó útkereszteződéstől már tán nem is az én kis meztelenségem után kúszok kutatva. Szép csavart házikót cipelt úgylehet az emésztőgödör födelén át, de hová? A finoman szétszórt dögök s az emésztőgödörböffenések nagyban hozzájárulnak e kertnek nevezett illatszergyár explózió határán történő működéséhez. Merre? A vaskerítés hold köszörülte szuronysorán át nem, bár képzeletem képernyőjén látok egy ínyenc olasz falatocskákat felmutató köszörült sort. Átvágta a kapucsengő vezetékét – senki sem jöhet már hozzám, senki sem –, párhuzamosan futott egy másik csigával. Ezüstsínpár immár, min meztelen vonatok futkosnak majdhogynem egy helyben állva a holdvilágban. Mit beszélgettek? Volt-e idejük kicserélni küldeményeik zsákocskáit e pőreségeknek a mályva alatt? Aztán ismét egyedül haladt. Egyedül a puha massza. A takony-tigris. Puhán radírozva a fekete földet (mely alant olyannyira tiszta, hogy ki ne kívánna benne térni nyugovóra?!), kikerülte a künn felejtett kapát, majd körülrajzolta 10ezüstvesszőjével az alvó kutyát vagy annak álmát. Körülrajzolta anélkül, hogy csak meg is rezzent volna az éber eb. Bár látni, a kutyaálom láthatatlan foltja s a meztelencsiganyom egy ponton már-már összeért, de haladt tovább éberebb ólak felé a hajnalicska allén kifordulva. Akárha halinacsizmában futna valaki az elföldelt fekete kiskutyák fölött, szűz havon. Haladt, mint egy közösülésben megzavart nehéz kan, csorgatva eltört lázmérőjének higanyát, a garázs körüli lila salakon. Muslincák ragadtak a friss nyálkapántlikára – szikratávírójelek. Haladt, s akkor visszaért ide: e két tövis közé, hol térdeltek, meztelen, s a tövisek, mint szénrudak, kigyúltak, már-már összeérve a napban, és kezdődött elölről, csak színesben, ugyanaz, ugyanaz a film. Döfnek-e, döfnek-e, egyszerre döfnek-e?
11Egykor itt (száz méterre házamtól) vezetett a zágráb–zombori vasútvonal.
Zágrábból utaztam Kanizsára, s néztem a kis telepi házakat – mit, mit is gondoltam?
Emlékszem, egyszer egy lánnyal bezárkóztunk a vécébe, s míg ott rázkódtunk, lehajtott feje fölött én a telepi virágoskertek zöld, sárga, piros kaptárait bámultam, és arra gondoltam, hogy itt, igen, itt élni is lehetne tán…
12Jön a postás. Egy nyurga, hirtelenszőke fiatalember. Mindig zavarba jön, ha megpillant a zöld vaskerítés mögött. Gyorsan, nagyot kattintva kinyitja táskáját, és nem érti, hogyan lehetek egyszerre bent, a rács mögött, a rózsák között és kint, táskája fenekén, narancsbélyeggel homlokomon.
Be kell takarni a rózsafákat, szólok a dog fülét gyürkélve, ugyanis a fazonírozás után az egyik nem áll a legszebben.
Kézbesítsd ki neki a nyugdíját, figyelmeztetem a táska öblösen visszhangzó mélyéről. Kézbesítsd ki, megszolgálta szegény.
13Honnan ez a gombostű?! Ez, itt. Igen, pontosan ez az. Mérget veszek rá. Ez. Hogyan kerülhetett át ide, ebbe a házba?! Ki szúrta az angol dohánytapétába?! Ki?!
Ezzel volt felszúrva a falra, a vörösre átfestett falra, az a nagy tenyérnyi lepke, amelyet a villanytelep vécéjében fogtam, a családi gyufásdobozba zártam, és amelyet aztán – hiába csöppentettem rá rumot – néhány nap alatt széthordtak az üvegszerű, apró betonhangyák. Széthordták, és csak a gombostű maradt, ez a gombostű a függőleges vörös végtelen közepébe szúrva.
Mozdulatlanul néztem végig a nagy, bolyhos-hamvas építmény bontását. Így dolgozhattak az izzó sivatag közepén a piramisokat építő rabszolgák – a nap ily izzó tűként szúródhatott a tarkójukba, elmélkedtem a pamlagon heverve, míg végül már úgy tűnt, én heverek ott függőlegesen a vörös homokban, engem hordanak szét az apró üveglények.
Hogyan kerülhetett át ez a tű a limáni, 5. emeleti lakásból ide, a telepi házba? Hogyan?
Amikor Erzsi néni kiszedte a szögeket, mert mint mondotta, hurcolkodáskor így illik, külön ráparancsoltam: a gombostűt ne bántsa, a gombostű marad. Nem bántotta, mégis eltűnt. Mielőtt még elkezdtük volna hordani, túrni, ömleszteni le a motyót, észrevettem eltűnését, és állj-t kiáltottam, riadóztattam az egész társaságot. Átkutattunk mindent, de hiába, a gombostű, ez a gombostű eltűnt.
Még szerencse, hogy ide, és nem a nappali vörös tapétájába szúrták, mert ha ott fedezem fel, könnyen azt hiszem, még mindig a vörös sivatag közepén heverek.
Érdekes, a gombostű, az éjjeli lepke gombostűje is velünk jött. Ez az. Ez. Szépen látni kétszer is edzett 14gombját. Előbb a lepke halála edzette, aztán pedig az üveghangyák mikroszkopikus fogai, nyelve. Olyan a gombja, akár egy rubingömb – mind közelebb hajolok hozzá.
Igen, szalmakazalban lehetetlen megtalálni a tűt, de szalmakazlastul kitűnően, biztosan szállítható – ez lenne a végső és felettébb megnyugtató konklúzió.
Figyelem a rubingömböt, figyelem az egész dohányfalat, de egyenlőre még se árnyék, se rovar nem mozdul, nem lopakodik feléje – felém.
15Valami komolyabb kutyára lenne szükségünk. Mégiscsak kertek öveznek bennünket egészen a Dunáig, Kis-Dunáig. Ezeknek a kóbor kutyáknak, amelyek, akár a patkányok, bevették magukat a kamrákba, ólakba, kutyaólakba, fogalmuk sincs a házőrzésről, erről a legnemesebb ősi hivatásról; nemcsak hogy nem zavarják el a hívatlan vendégeket, hanem még ide is csalogatják régi, hogy úgy mondjam, alkalmi ismerőseiket.
Rossz jel az, ha valahová így beözönlenek a kóbor kutyák, mondja Dudus néni, a kerítésre könyökölve, a vakvágányt gyaluló bulldózer munkáját figyelve.
Éjszakánkint, ha zajt hallok, nem mozdulok a manzárdról, de figyelek, nyúlként fülelek. A zaj hihetetlenül felerősödik itt a palatető alatt, és hát koponyámban – a pala és a finom csont akusztikája kitűnő. Megkíséreltek-e már csonttal, finom koponyacsont-lapocskákkal borítani hangversenytermeket?
Nemegyszer úgy tűnt, gyerekeimet gyilkolják lenn.
Nincs fegyverem. Valahol van egy nagy tüzérbajonettem, még Szabadkán találtam, a nádtető bontásakor, de mindig elfelejtettem felkészíteni könyveim közé, a rothadt kaptafa mellé, átlósan, a végtelen asztallapra. Egy rozsdás félkilogrammos súlyt szorongatok, ezzel akarok védekezni; betöröm vele a homlokát, betöröm, motyogom.
Lenn a nagyablaknál is félek – borzasztó ülni az éj kivilágított kirakatában, és írni.
Tulajdonképpen már megalkudtam egy dán dogra. Most lassan, fokozatosan likvidálni kellene ezeket a kóbor kutyákat – tudom, nehéz lesz, és az is megtörténhet, hogy ellenünk fordulnak, igen, hiszen többen lekölykeztek már.
16Apám ígért egy puskát. Elhozom a pisztolyát is. És ülök majd fenn a rothadt kaptafánál, lenn a fekete, redőnyös íróasztal mellett, vagy pálmák, pistikék, rododendronok, ólomgyökerek között e kivilágított kirakatban, vállamon puskával, övemben pisztollyal, lábamnál az óriás kutyával, és akkor majd végre laza izmokkal kötöm, csomózom szorosra, szorosabbra, még szorosabbra a tinta égszín hurkait.
17Pénzt voltam kölcsönkérni (már az állatok is szenvednek, néhány nap, és felfalják egymást!), és nem kértem, jöttem vissza a temető mellett a Futaki úton, és abszolút nullán voltam, nullán abszolút (miért is erőlködöm e Virág utcai életformával, amikor nem tudom fenntartani, sosem is tudok semmilyen életformát fenntartani – hiába próbálom azon nyomban írással aládúcolni, hiába, hiába), amikor egy rózsaszín és egy kaszárnyasárga ház között balról felnéztem az égre, és: megpillantottam az ecetgyár kéményét!
Lelassultak lépteim (odafelé rogyadoztam, de elfelé már-már futottam), majd még mindig a két ház között, bár közelebb a sárga falhoz, melynek salétromkontinensét csúnya visszérként felezett egy száraz inda, megálltam, és csorogni kezdtek a könnyek arcomon. Hirtelen azt hittem, eleredt az eső. De nem, nem is borult, inkább tisztult, fagylaltszínek ömlöttek el a világon.
Néztek a járókelők, és nem tudták, és én sem tudtam, miért vagyok olyan boldog. Miért is?
18Lajos levele Kecskemétről. A nagy formátumú bélyegeken Munkácsy és Bogdány Jakab virágcsendéletei – kitűnőek, a németalföldi virágfestő kismesterek színvonalán.
Amikor itt járt, ajándékoztam neki egy párizsi füzetet, és most küldi az első verseit, amellyel, mint írja, megnyitotta:
Különös módon, már napok óta éreztem, szinte a bőrömön, hogy ír a meggyszín fedelű füzetbe, s mióta megjött a levele, többször is azon kaptam magam, hogy én is, én is írom azt a füzetet serényen, szorgalmasan – így sokkal sűrűbb:
Egy félig rothadt bal kaptafára bukkantam a szemétdombon. Nem volt egyszerű megmentenem. Előbb csak félrelöktem, majd leborítottam egy lyukas lábassal. Aztán két-három napig a garázs külföldi folyóiratokkal teli, kis könyvespolcán állt. A múlt héten hoztam fel ide padlásszobámba, és helyeztem méterszer hármas asztalom jobb sarkára. Azóta farkasszemet nézek vele, pontosabban: szúszemet.
Gondolatban körülrajzolom, bőröket feszítek, szögezek rá illatos, fenyőerdőket lehelő faszögekkel stb.
Szépen ívelt és mégis, ha lépne: sántítana.
Mintha egy isten büdös lábát szaglásznám, tanulmányoznám, tanulmányoznám végtelen asztalomon.
Soha ilyen közel az istenekhez!
Igen, egy kicsit szobrász és ortopéd cipész is voltam mindig.
20Újságot, könyvet emeltem magam elé. Védekeztem.
Átcsúsztunk a szürreálisba, kiáltottam fel 76. december 11-én Belgrádban. De senki sem hallotta, a vécésnénik pedig már megszokták a furákat motyogó figurákat.
Divatba jött a zsilett.
Kis barátom A zsilett és az agy, A zsilett és a toll témájának képzőművészeti realizációjával birkózott, én meg, éjszakánként, nagy titokban, A zsilett és az angyal című költeményemen dolgoztam mióta már (az angyalt és a zsilettet a
BAYER
aszpirinhoz hasonlítva), amikor, mint mondottam, mint kiáltottam volt, már a kávéscsészét is védekezve emelve magam elé a zöld Zsolnay-cserepekkel burkolt Moszkva ablakában: divatba jött a zsilett, a gilette!!!
A zsilett-fülbevaló (a fülbevaló, a fülbemászó zsilett), a zsilett-nyakbavaló (a nyakbavaló, a nyakon mászó, a nyakon vágó zsilett) stb.
Mit jelentsen ez, kérdeztem sápadtan én, aki egykor (60 körül) még a bőr és a kockás kelmék divatját is lelkes versikével üdvözöltem. Lehetséges, hogy egyszer a költészet minden irreálisan csillanó tárgya mint divatcikk (a divat mint apokaliptikus szarka!) jön be, jön így be a mellékajtón?!
Ki emlékszik még arra, hogy zsilettel, ezzel az önborotva-készülékbe való pengével kaparóztak, a középső és a mutatóujj közé fogva, mint selyemmaszkot, arcot hasongattak, fület vágtak le à la Van Gogh, szemet szeltek ketté à la Bunuel, ki emlékszik, hogy e csöpp pengével torkot vágtak
át?
Senki.
21A zsilett megszűnt zsilettnek lenni. A zsilett lett. Divatba jött. Kialudt.
(A borotvakést sem igen használják már, de mivel nem jött így, ilyen formában divatba, nem is aludt ki: félünk tőle, még félünk tőle – ezt nekünk, szakállasoknak igazán elhihetik.)
Hiába kapkodok, a szótárak, lexikonok, kézikönyvek lapjai indifferensen zizegnek ujjaim között. Nemigen tudnak a zsilettről. A zsírról, a zsidóról, a Zsigmondokról, a zsiráfokról, a zsokékról, a zsugáról, a zsüriről, valamint a Gilgamesről, a gimnáziumról és a gipszről tudnak, bőven értekeznek, de a zsilettről nem. A zsilettről nincs semmi megjegyeznivalójuk. A krónikák szeizmográfjai a zsilettet illetően semmi különöset sem regisztráltak… Pedig még az is megtörtént, hogy századunkat K. C. Gilette gyárosról (Nobel s más robbanékony gyárosok útját átvágva, de átvágva az én jelöltem,
BAYER
útját is) a zsilett korának fogják keresztelni. Igen, még ez is megtörténhet, még ez is az én kormos képű korommal.
(Újvidékre 76. december 14-én ért a zsiletthullám. Dél körül kreol bőrű fiatalemberek csoportjait láttam sietni a belváros felé, kezükben zsilettes lánckötegekkel.
Az apokalipszis angyalai!
Többi városunk elestéről még nincsenek értesüléseim, bizalmas adataim.)
22Állandóan itt van velem, benn, beljebb a betegségeknél, mint egy nedves őzorr. Sosem szárad, sosem száradhat ki, most már pontosan tudom.
Nem, az őzorr szép, ám nem pontos, nem elég pontos. Félelmemet inkább egy szivárgó kis forráshoz kellene hasonlítani, egy szivárgó kis forráshoz, amely hetedhét országon túl nagy, sötét tengerré lesz, s benne én: kis aranyhal leszek.
23Szkopjéban történt.
Künn állok a teraszon, és olvasom Repülőn Ohridba című (azóta valahova elkeveredett) költeményem a több ezres tömegnek, magyarul, majd az egyik színész macedónul. A tizedik sornál felnézek (onnan már fejből tudtam), s: az első sorban megpillantok egy lányt. Abbahagyom a vers mondását. Hátul a rendezők tanakodnak, mi történt.
Még a földrengés előtt jártam (egyik barátommal, aki azóta ismert költő lett) legutóbb Szkopjéban. Igen, most már emlékszem, akkor udvaroltunk ennek a szép, kis, gömbölyű, fekete lánynak. Lenn a Vardar kiszáradt medrében ismerkedtünk meg vele…
Integet, olvassak csak tovább: ő nem él.
24Az udvar közepéről, onnan ahol lábammal még mindig kitapogathatom a volt kerítés helyét a fűben, vagy a japánakác asztaltól, ha északra pillantok a kis szomorúfűz fölött: az ecetgyár kéményét látom.
Megyek át az udvaron – vizet viszek a tyúkólba, krumplihéjat a nyulaknak, gegát a kutyának, valami erjesztésre szánt hulladékot a rozsdás teknőbe –, és hirtelen megállok. Érzem, valaki a hátam közepébe bök; visszapillantok. Sokszor még éjszaka is megtörtént ez velem, ugyanis a kémény ki van világítva, nehogy nekiszálljanak a repülőgépek. Olykor pedig az intenzív ecetillat állít meg.
Fiam, akinek hihetetlenül éles szimata van, gyakrabban, szinte naponta érez ecetillatot. Úgy látszik, számára még intenzívebben van jelen a gyár, noha a kémény külön nem foglalkoztatja…
Igen, az ecetgyár kéményének, mint afféle vízjegynek, fallikus vízjegynek mindenütt, mindenben ott kell lennie (ott az ecetillatnak is): a 70-es évek egyik központi momentuma, motívuma, monumentuma. Vagy nevezhetném félelmeim emlékművének is.
25Eltűnt a ciklámen ceruzám. Még véletlenül sem akarom azt mondani, hogy valaki eltulajdonította. Egyszerűen eltűnt.
Első utam a zöld almáriumhoz vezet, de tele a fiókok téli holmival, egy szál fű se fér beléjük, nemhogy még az én alig használt, alig néhányszor hegyezett ciklámen ceruzám.
Eltűnt, és én nélküle nem tudok mozogni. Mozogni – hol is?
Ciklámen ceruzával szoktam aláhúzgálni a könyvekben a sorokat, néha naponta több könyvet is átfestek, ciklámenné varázsolok. Tehát nélküle nem tudok mozogni az ólomsorok között.
Eltűnt, elnyelte a föld, s én tehetetlenül vergődöm súlyos ólommérgezéssel, ciklámen mankóm nélkül.
26A hátsó udvarban egy rothadt bőröndöt találtam. Tulajdonképpen már csak rozsdás fémkerete és füle volt meg.
Kezembe veszem, gondoltam, és lábamon a fehérbetétes cipővel, mit szintén a szemétdombból bányásztam, észrevétlenül kislisszelek a kapun, ki, el – végre, valóban! – a nagyvilágba. KI! EL!
Istenem, nem bírok mozdulni, térdre rogyok, összeesem (mint gyerekkoromban a patkányfarokkal teli dóznival kezemben) e nem létező súly alatt.
27A nappali kerek, fehér asztalánál ülök, a kirakatnyi ablakban. Szépen süt a nap, de a diófa hulló nagy levelei mintha engem akarnának betemetni. A hinta, akár egy himbálódzó kosár, már megtelt. A matyó terítőn, melyet valaki cigarettájával, pontosan tartva magát a népi minta, a népi lélek ritmusához, diszkréten kiégetett: Bosch-literatúra.
Az olasz mappát, most látom csak, H. ajándékozta C.-nek, mielőtt ez főbe lőtte volna magát. Az önarcképek után nyomozok a Jugoslavija mammutmonográfiájában.
Bosch ez a hóka arcél
firkantom reflexszerűen az egyik cédulára. Tényleg, valami kiitta ennek a flamandnak az arcát, ki, akár a patkány a galambkoponyát… A kis SKIRA-kiadványt nem ütöm fel, pedig ebben a legjobb minőségű a nyomás, csak nyugtatom rajta a kezem; érzem, átmelegszik a durva-szép vászonkötés, és átforrósodik széles karikagyűrűm is.
Egész nap feküdtünk, hogy ne pazaroljuk fölöslegesen az energiát. Pénzünk ugyanis már hetek óta nem volt. Domonkosék az egyik, mi a másik szobában. Olykor áttámolyogtunk egymáshoz, hogy megbizonyosodjunk, észnél van-e még a másik. Ha nagy volt a vihar, a tenger feldobálta a kavicsokat egészen a harmadik emeleti ablakokig. Kopogott. S mi, minden egyes alkalommal, gyorsan felugrottunk, mint akiket hívnak. A tenger IX. szimfóniáját játssza, mondottam olyankor, keserűen mosolyogva – íme, ingyenjegyünk van e nagy koncertre!
28És akkor egy napon, egy szép napon, csomag érkezett otthonról, Kanizsáról. Barátom küldte. Mondanom sem kell, a postás csengetése minden tekintetben túltett Beethoven és a tenger IX. szimfóniájának kopogás-motívumán, mint rugószerkezet dobott ki bennünket az ágy. Igaz, ahogy a postás kezembe tette, pontosabban, ejtette a csomagot, valahogy nagyon kicsinek, nagyon jelentéktelennek tűnt ahhoz, hogy valóban csomagnak neveztessen. No de hát mégiscsak csomag volt, méghozzá csomag onnan, hazulról!
Kézről kézre járt. 1000 gramm, olvasta egyikünk. 1000 gramm. 1000! Majd az asztalra tettük, és bár szépen sütött a nap (azokban a napokban már ibolyát is találtak az öbölben), gyertyát gyújtottunk. Ha kissé nagyobb a csomag, tán még táncra is perdülünk a nagy asztal körül, amelyen egykor 50 kilogrammos (50 000 grammos!) halat is daraboltak.
Rezgő ujjakkal bogoztam kék-fehér zsinórját, bontottam homokszín pakkpapírját.
Egy könyv hullott ki belőle. Igaz, azon nyomban kapcsoltam: egyik levelemben kértem volt barátomat, küldje utánam az éppen nála levő SKIRA-Boschomat, amelyet azokban az években is éppen olyan nehezen tudtam nélkülözni, mint mostanában – csak a tanulmányozott motívumok változtak, cserélődtek ki észrevétlenül az elmúlt évtized alatt.
Na, most megérkezett! Hieronimus megérkezett, mondták. Itt, la, az öreg szürrealista!
Még abban a minutumban, ahogy felismertem a durva kötést a maximálisan megnyújtott S-szel, számadást végeztem, ugyanis tudtam, a SKIRA-Bosch pontosan 500 grammot nyom. Küldték már utánam barátaim, barátnőim, szüleim máskor is. Tehát akkor még 500 gramm maradt!
Egy használt, szintén homokszín stanicli volt még a csomagban. Nyomkodtuk, tapogattuk, szaglásztuk, de sehogyan sem tudtuk elképzelni, mi is lehet benne.
500 gramm, mondtam nagy komolyan. 500!
Furcsán néztek rám. Féltek. Féltem én is. Bosch rossz előjel volt, elővigyázatosságra intett bennünket.
Nem emlékszem már, melyikünk öntötte az asztal közepére a stanicli tartalmát.
29Négy öklömnyi csicsóka volt benne.
Azon a télen jegyeztük el egymást – félig komolyan, félig játszva –, lehet, gondoltam, afféle nászajándékról van szó… Szótlanul álltunk. Valaki elfojtotta a gyertyát, én meg, hogy mentsek valamit a meghitt hangulatból, egy-egy aranyszín, abszolút formátlan gumót nyomtam a kezükbe.
A tenger óriási, kíváncsi ováltükörként billent felénk a terasz nyitott ajtaján, és egyszerre tört ki mind a négyünkből az állati, könnyet fröccsentő röhögés, és ki-ki a maga gumóját (formátlanságát) szorongatva, lerohantunk a rivára…
Csörög a diófalevél; karikagyűrűm már teljesen átforrósodott. Bosch hóka arcába bámulok: mögötte az akasztóhegy.
30Gyöngyvirágos kiskertemben – énekli a szomszédasszony. Gyorsan kidugom a fejem az ablakon: nem gyöngyvirágos a kiskert.
Valami idilli, népszínműi képet, kulisszát vártam. És láttam is lelki szemeimmel. Intenzíven él bennem egy ilyen világ, intenzíven, akár a paradicsomkert.
31Egy vakvágányon jövök haza naponta a városból, munkahelyemről, térdig szemétben már.
A vakvágányok szeméttelepekké lesznek, mi mássá is lehetnének?! És lassan terjeszkednek, hogy idővel a szemét nyílt pályáivá, tengereivé, óceánjaivá legyenek.
De néha még fel-felszikrázik a sín is, nem temetődött be mindenhol. És a szemét legnagyobb hányada is szép lakkos újságpapír, zománcos háztartási gép. Igen, hol van már a régi szemét!
Szeretek úszni, evezni e lakkos-zománcos szemétben, nem bomlik, nem rothad, nem bűzlik oly intenzíven.
Pl. már több mint egy hete nézem Miroslav Krleža újságbéli arcképét, egy száraz kórón fennakadva a moszatos madrac, egy ki tudja, mit tartalmazó, bepárásodott műanyag zsák és egy kibelezett villanytűzhely között, száz méterre a befalazott ablakú családi házként szolgáló, magas váltóháztól, amely éjszakánkint, akárha vonat dübörögne, biztosan meg-megremeg még. Eláztatta az eső, csörgősre szárította a nap, mára meg eltűnt, letakarta, elfüggönyözte tülljével a hó.
Megálltam, lehajoltam végre, hiszen már napok óta készültem tisztelegni előtte. És hógolyót gyúrtam fényírta arcáról.
A hógolyó most – akár egy metafizikus csendéleten – itt van fekete asztalomon. Olvad lassan, és elmocsarasítja, elúsztatja halványzöld kézirataimat.
Nem találtam céltáblát?
32A laskanyújtó magától forog a szögön. A fény, a legyek a tapétán, a gyerekek a szőnyegen, a vajtömb a hajnali híreken, s íme, én is, mind átmegyünk, átcsúszunk alatta.
Szépek vagyunk, szépek most, így élre rakva, szépek, akár a még érintetlen, vadonatúj papírpénz. Szépek. Ám vízjel tölgylevele, érdes makk-kalpagja nélkül.
A laskanyújtó magától forog a szögön, mely már a tapétázás előtt is itt volt, itt már a ház felépítése óta – nem bírtuk kihúzni, belerozsdásodott a falba. Vannak szögek, melyek gyökeret engednek, akár némely száraz ág.
33A csigák, akár a jég, felhasogatják a nagy leveleket, a kicsiket meg egyszerűen eltüntetik, megeszik…
Fekszem a barack és a cseresznye közé kötött függőágyban: minden csigáért 50 parát fizetek a gyerekeknek. Módszeresen fésülik át az udvart, a kertet, a garázs mögötti keskeny málnássávot. A recsegéseket, ropogásokat számolom; a betonon tapossák őket, és krétával jegyzik a garázs zöld falára, a pikádó céltáblája mellé.
Egy idő után már nem bírom hallgatni a recsegést. Kikászálódok a hálóból, és bemegyek a nagyszobába. De a recsegés még ott is hallatszik. Mintha a ház szerkezete ropogna, készülne korhadt hajóként összeroppanni. Felmegyek a padlásra. Lefekszem a díványra (alattam Z. rajzai, szétfújt grafit-csontvázai a VILÁGPOR-hoz), és fejemre húzom a vörös kockás plédet. Verejtékezek, már-már ezüstös váladékot engedek ki – most inkább a meztelen csigák összezúzását szenvedem. Fizetnék már a gyerekeknek, csak hagyják abba, de már nincs erőm kiáltani, lemenni, félek, összeroppanna alattam a fehér létra, össze én is, akár egy földhöz csapott csiga.
34Munkahelyemen, az Újvidéki Rádióban, örökölt íróasztalom tele – többek között! – kusza, gubancos, hússzín hangszalaggal (a rádió épülete előtt még a villanydrótokon is lóg egy hangszalagfürt, a huzat vihette ki valamelyik stúdióból, vagy a technikusok közül dobhatta ki valaki dühében az ablakon) és könyvvel. Sehogyan sem sikerült még megállapítanom, tulajdonképpen kinek a könyvei ezek. Meglehet, hogy egy elmaradt nyereménypályázat jutalomcsomagjáról van szó.
Čapek Novellák
Zola Nana
Brontë Jane Eyre
Egy szép napon aztán elhatároztam, egyenként hazahordom a könyveket, mivel nekem egyik sem volt meg. Szépen feltöltöm könyvtáramat, mondottam boldogan.
Brontëval kezdtem. Finoman becsúsztattam kínai oldaltáskámba (egykor sok-sok könyvet loptam, és valami tapasztalat még maradt ujjaimban), és elindultam hazafelé.
A Futaki úti buszon a gyenge napsütésben ringatózva elővettem a drapp kötésű regényt, és leírhatatlan áhítattal, nyitottsággal, elolvastam az első mondatot:
Aznap szó sem lehetett a délutáni sétáról
– majd lehunytam a szemem, és hagytam, hogy átjárjon az őszi meleg, ugyanis én már a regény telét éreztem csontjaimban. Csak a Tartományi Kórház előtt dugtam vissza kékszín táskámba a kitűnő, erős kötésű könyvet.
Holnap a Nana kerül sorra? – kérdeztem magam, 35kiszállva az autóbuszból, az ecetgyár kéménye felé pillantva mosolyogva.
Szeretek a rádió üres folyosóin üldögélni, az alig hallhatóan zsongó, susogó stúdiók előtt leledzeni, a friss híreket spriccelő-bugyborékoló-csikorgató szívében, minden egyes hírből hallva valamit, és mégis, egyetlen hírről sem véve teljes egészében tudomást.
Az emeletről, ahol szerdán és csütörtökön felvételezek, egy kozmetikai szalonba (ó, a nők fehér néger-maszkjai!) és a Vojvodina Labdarúgó Klub helyiségeibe látni (hány szakvezető váltotta már azóta is egymást, amióta itt dolgozom: Boškov, Veselinović – a távozó szakvezetők afféle krónikásává lettem immár).
Sosem gondoltam, hogy én egykor a rádióban fogok dolgozni; milyen trehányul bántam egész életemben a hangommal – az én hangszalagom valóban ott lóg valamelyik póznán: kivitte lázas torkomon a huzat.
Aznap szó sem lehetett a délutáni sétáról
– kezdtem olvasni otthon, immár hangosan, a regényt. Így, hangosan fogom végigolvasni az egészet, mind a 673 oldalt; gyakorolnom kell, össze kell szednem magam, össze a tartomány huzatában lebegő hangszálaimat-hangszalagjaimat.
36Rózától (Bánszky Máriától, a Vajdasági Múzeum néprajzosától, akihez még zentai és belgrádi szálak fűznek) kaptam ezt a bőrszerű barna papírra nyomtatott plakátot:
Gotska plastica na Slovenskem
Fekete léceket erősítettem rá, és mint drága kincset őrzöm – e házba is sértetlenül sikerült átszállítanom. Ha e házból is tovább kellene mennem, nem tudom, mit vinnék magammal, de a szlovén gótika e plakátját mindenképpen. Összegöngyölném szépen, hónom alá dugnám, és zsebbe tett kézzel, átvágva a vakvágányon, ismeretlen irányba távoznék – éppen csak megjegyezve: hiszen én nem is itt akartam élni, az egész csak véletlen volt…
Többen megjegyezték már, hogy a plakát e szobra szerzetese hasonlít rám. (A költő szerzetes, mondja Németh László.) Mintha Lőcsei Pál készítette volna.
Mezítláb vagyok, hüvelykujjam letört. Van Gogh – Heidegger által kisuvikszolt – bakancsa itt van 10 cm-re lábamtól, akár bele is léphetnék; világom nincs olyan távol világától. Szabályos háromszöget alkot a lábam, a bakancs és az asztalon levő rothad kaptafa.
Fafaragó barátomtól (aki egykor legénykorában, Temerinben, literszámra fogyasztotta a Chartreuse-t) megkérdeztem, miből vagyok. Fából vagy kőből? Azt mondta, kőből, mert ha fából lennék, úgy néznék ki mint a kaptafa. Pontosan úgy, mint a kaptafa.
Tehát, kaptam fel a fejemet, a könyv, ez a könyv a kezében – ez: kőkönyv!
A jobb kezem feje is letört, de azt mondják az emberek, éppen ezért érzik állandóan úgy, mintha érinteném őket.
37Valahol egy ibisztojás, olvasom egy papírdarabkán (mossák a nadrágomat, és ilyenkor az asztalra öntik a gyűrött papírdarabkákat). Sehogyan sem tudok rájönni, mit is akartam e szavakkal. Pontosabban, e megfogalmazással: valahol… Nem, mert én pontosan tudom, hogy hol van az az ibisztojás. (Bácsföldváron egy nagy, kétszárnyas szekrényben.)
Persze meglehet, mégsem arra a tojásra gondoltam. Lehet, hogy valamiféleképpen vissza akartam helyezni azt a szép türkizt a végtelen sárga sivatagba… No de ez csak találgatás. E papírgaluskákat is nyugodtan ki lehetett volna mosni: farmernadrágom ibisztojásszínűre festette volna tán őket.
38Még sosem jártam Lengyelországban. Még sosem Bruno Schulz, Gombrowicz és Miron Bialoszewszki országában. Még sosem.
Ám annyiszor írtam már képzelt varsói, krakkói látogatásaimról verseket! És ez rendben is lenne, hiszen képzeletben is utazhatunk. A baj csak az, hogy én ezeket az utazásokat annyira felapróztam, elapróztam, hogy már képzeletben sem igen realizálhatók…
Valahogy egységesíteni kellene őket: végérvényessé kellene tennem jelenlétemet Varsóban. Valamit tenni kellene, hogy ott álljak, most már mindörökké, mint egy patinát könnyező, galambbundás szobor.
39Egy rossz búvárszemüveg is előkerült a ganéból. Abbahagytam az ásást, és a vásári cukorrúdra emlékeztető locsolócsőnél alaposan kitisztítottam, megmostam. Fiam boldog, máris fején a nagy, fekete gumiba ágyazott szemüveg. Igaz, az üveg be van törve, egy darabkát ki is kellett piszkálnom, de a levegőben így is megteszi, meg, sőt.
A ház (Virág utca 3) előző tulajdonosai egykor igen jó módban éltek (a családfő két-három nagybirtokot, vállalatot is tönkretett mint igazgató, mielőtt külföldre távozott) – ezt a szemétdomb és most a gané felszámolásakor, elemzésekor is pontosan láthattam. A legfiatalabb gyereknek természetesen a mélytengeri halászat volt a hobbyja. Amikor először jártunk e házban (a cserét ajánló újsághirdetés megjelenésének napján), az ő szobájába is bepillantottam: mintha fekete emberek lettek volna a falra szögezve.
Nézem a fiamat, és valahogy szuggerálni próbálom neki, ne a mélybe, a magasba igyekezzen. A magasba! A magasba se. Srégen, ferkelt igyekezzen inkább. Ferkelt… Ne, ne igyekezzen ferkelt se, mondom, ismét a ganéba nyomva az ásót. Ne igyekezzen. Ne.
40Gépeltem valamit, és az új, egyszer használt indigót a fehér asztalon felejtettem. Betűz a nap: látom nevem tükörképét a fekete festékben.
Már második napja nem nyúlok hozzá. Vissza-visszatérek, és nézem a nevem a matt feketébe domborított szöveg felett. Nem emlékszem, mit is írhattam. Csak nézem. Nézem reggel, délben, nézem este. És lassan emlékezni kezdek valamire – valamire, amit nem írtam. És az emlék, ez az emlékezés agysejtjeim eddig érintetlen részét aktivizálja. Egészen bepörgök.
Szaladok a gépért, behúzom az indigót, csak magát az indigót, mint leheletfinom sötét selymet, és egész nap írok, írok megszállottan. Folytatom azt, amit nem írtam, és soha nem is fogok megírni.
41Diófalevelet égetek. Igen, külön-külön kellene égetni a fák levelét. Az illat tisztasága miatt. Azonnal megérzem, ha egy meggy-, cseresznye- vagy barackfalevél pottyan a tűzbe, vagy vitorlázik el lángra lobbanva felette, muzsikálva szinte, majd vitrázsként zúzódva össze a fűben. Külön-külön kellene égetni még a kajszi és a sárgabarack levelét is. Semmiféle mixelés!
Alaposan, nagy körültekintéssel kell végezni az évszakok ezen semmis szertartásait. Mert lehet, hogy nincs is más, mint az első zöldbarack íze, a nyáresti locsolás, a levélégetés, a hajnali hólapátolás…
Mélyeket szippantok, veszélyesen mélyeket. (Ezért kellett abbahagynom a dohányzást is, amelyet tán éppen diófaleveleket csavarva kezdtem: nem volt ritmusom, nem tudtam mértéket tartani, és hát stílusom sem volt.)
Egy vastagabb (3 cm átmérőjű) száraz ág kerül valahogy a kezembe. Kettétöröm. Hosszasan bámulom a törés helyét.
Diófaszín.
A diófaszínnél kezdődik a barna. Bár mintha fekete is lenne benne, persze még anélkül, hogy látszana.
A diófaszín szomorú szín. De nem nyálas szomorúság, férfias melankólia inkább.
Szeretnék egy-két gyalult diófatömböt magam körül. Éjszakánkint felijedsz, és rezgő, verejtékező ujjaiddal, melyekről már régen lekopott a nikotin illetlen-sárgája, megkeresed és megsimogatod a sötétben a diófatömböt. Egészen szokatlan ez a szomj…
Gyermekkoromban láttam egy óriási, vadonatúj diófakoporsót a városházával szembeni sarkon, az Ádám szikvizes házában levő koporsósnál. Isteni volt, isteni, 42mondom még most is, emlékezve. Kié, kérdeztem a Kis-tóra menet az enyvtől csillogó inastól, mert hát alig volt néhány két méteren felüli ember városkánkban, azok is lassan (mint pl. a Konc újságíró, a Tiszatáj című kanizsai napilap egykori, ma már csak kartondobozt gyűjtő szerkesztője) meggörnyedtek, összementek, már-már négykézláb jártak. Senkié, mondotta. Reklám. Megkönnyebbültem, meg, még most is, emlékezve. Csak reklám.
Szeretek felmászni a diófára, noha negyven körül már nemigen mászkálnak fára az emberek (komolyabb dolguk van – mi is?).
Mint már mondottam volt, a cipőtisztítást, a borotválkozást, a nyakkendőt, az öltönyt stb. kiiktattam életemből, ki anélkül, hogy észrevettem volna, de a fára mászást nem akarom kiiktatni soha, nem, még akkor sem, ha jól tudom, a rendőrök nem kedvelik a fákon üldögélő „úriembereket”…
Felmászok a diófa tetejére, és látom: a környék minden udvarában, kertjében van diófa. Ez szép. Valami szerkezetet kölcsönöz világunknak. És én e szerkezetet valahogy belülről is látom, érzékelem… Egykor nagy kert volt ez az egész vidék, le a Dunáig, Kis-Dunáig.
Felmászok. Szeretem ölelni ezt a se kövér, se inas, se göcsörtös fát.
A túlsó oldalon, jobbra a sarkon lakik az új újvidéki temető igazgatója. A felesége is ott dolgozik, magyarázzák a gyerekeim. Nem tudom, honnan a fenéből van ez az értesülésük.
Az új temető pontosan olyan, mint egy kietlen, modern repülőtér. Megnyugtató érzés, mondom komolytalankodva-komolykodva, hogy a röptér igazgatója szomszédunk, megnyugtató még akkor is, ha egy föld alatti, túlvilági röptérről van is szó…
Most is künn szorgoskodik az utcán – jól látom fentről a diófalevél-füst halványkék függönyén keresztül –, a szembeni szomszéd, a rozmárképű egészségügyi munkás (akinek szintén Austinja van) kapuját javít43ják. Biztosan szabadnaposok. Ezek szerint: asztalos vagy ács az eredeti foglalkozása.
Nem nagyon kedvelem, ha itt ügyködik az utcánkban, jobbján a fehér köpenyes rozmárral. Mindig azt hiszem, halottak napja van, és hogy nekünk, Virág utcaiaknak protekciónk, elsőbbségünk van…
44Főzöm a málnateát. Künn a teraszon a szomorúfűz szűrte napfényben Pero, a fiatal belgrádi archeológus (a kelta pénzleleten dolgozik itt; Róza hozta el hozzánk aludni, mert a történészek kongresszusa miatt nincs hely a szállodákban) a kínai, azt hiszem, kínai bambuszcsörgőt vizsgálja. Egy pók a zsinóron lógó, színes bambuszrudak közé feszítette hálóját. Ha fúj a szél vagy kezünkkel érintjük, és csörögni kezdenek a rudacskák, mint egykor a borbélyműhelyek nádfüggönye, a háló kitágul, összehúzódik: szép szerkezetébe be vannak kalkulálva az évszakok szelei, be az orientális zene is.
Hozom a teát. Róza és Pero valami fogkeféről beszélgetnek. Egy becsei, házi gyártmányú fogkeféről! Nem hallottam az előzményeket, azt hittem, a pókról beszélgetnek, de bekapcsolódom én is a kedélyes reggeli társaságba – az éjszaka vodka után még áttértünk a pálinkára, és most lebegünk, lebegünk. Minden bizonnyal disznósörtéből készítik, mondom. És fából… Egy éve szintén Rózától hallottam, hogy az asztmások kúrájukhoz Becsén szerzik be a fürjtojást…
Majd ismét az orientális zenére mozgó pókot vizsgáljuk. Mondom, még Amszterdamban vettem az egyik gracht melletti kínai, azt hiszem, kínai pinceboltocskában ezt a csillárszerű díszt (meg a sárgarépát ábrázoló tusrajzot), de még most sem sikerült megtudnom a nevét, minden egyes alkalommal valami másnak nevezem, noha engem lényegében minden alkalommal a borbélyműhelyek függönyére emlékeztet. Milyen boldogan nyomtam át minden júniusban nullásra nyírt szögletes kobakomat azokon a mézszín nádfüggönyökön!
(Meglepődve veszem tudomásul, hogy Pero kitűnően ismeri Kondor Béla festészetét.)
45Ma végre teljesen kitisztítottam fiókjaimat munkahelyemen. Éppen úgy csináltam, üveges tekintettel, motyogva, meredt nyakkal, zsibbadt mozdulatokkal, mint amikor új, nem éppen maga választotta munkahelyre kerül az ember, vagy már zsebében a felmondással távozik, és még csak a fiókok felszámolása maradt hátra; se nem érkeztem, se nem távoztam, de egy kicsit érkeztem és távoztam is. Tele szemeteskosár jegyzettömb (kultúrpolitikusok, ifjú és öreg színésznők, festők, tanügyi munkások, zenészek, köztük Ojsztrah gyorsírt szavai), levél, brosúra, döglött hangszalag, katalógusok, prospektusok, hangszalagok, doboz, dobozka, papírzsebkendő, tagsági könyvek, díszes meghívók, névjegyek…
Egy kék borítékot hirtelen, mint a tűzből, kikaptam a szemeteskosárból, még mielőtt készségesen segédkező barátom, a közlekedési rovat szerkesztője, el nem vitte az egészet a folyosói váróteremszürke szemetesládába. Šalje: Szirmai, Vrbas 3, Šećerana APV,
állt a bal sarokban. A Kalangya boldogult szerkesztője volt főnökömnek, az asztal előző tulajdonosának címezte, akinek egyik fiát felettébb kedveli kisfiam, mert: súlyemelő.
Amikor befejeztem a takarítást, nagytakarítást, jól bezártam az üres fiókokat, elővettem és áttanulmányoztam a küldeményt.
Kedves Barátom!
Itt küldöm „Marionett-kert” című, kabátom másik belső zsebéből előhalászott írásomat. A közbejött eső miatt nem adhattam át személyesen.
Szegedi Jenő vitt haza a Magyar Szótól féltizenkettőkor autójukkal, így nem intézhettem el mindent, de viszont nem áztam meg…
46
A novellát ismertem, mégis csak most érkezett el számomra a pillanata, most nyílt ki, most fogadott be, de most a szó szoros értelmében. Számtalanszor elolvastam, nézegettem javításait, és közben a teleprinterek finom munkájának zaja észrevétlenül elringatott.
Még soha ennyi elszabott arcot egy rakáson! – írja. Az egyik nő különösen megragadta figyelmemet, természetesen nem az, amelyik az idős íróét, és már-már felé is indultam: haját mintha durva barna pokrócból, fésülték volna ki. De akkor, szerencsémre minden bizonnyal, valami megzavarta a képet. Egy képtelen futam vagy szólam, melyet az ismeretlen zeneszerző meghökkentésből iktatott be. És: Ez fonákjára fordította a táncot.
Igen, mindössze ez a négy mondat vágott belém, de ez is egészet alkotva.
Állandóan készült, üzengetett, irkált, jött Újvidékre a cukorgyár öreg írója, de valami – a szél, a jég, az eső, a hó, a betegség, a háború, a halál – mindig megakadályozta szegényt, hogy elintézzen mindent.
Átfutom feljegyzéseimet, és érzem, valami zavar, töri szemhéjamat. Átolvasom újra, lemásolom, és végre megoldódik a rejtély: a közlekedési rovat szerkesztője is súlyemelő!
Valóban, milyen furcsa véletlen: két súlyemelő egy alig néhány soros – egészen mással foglalkozó – feljegyzésben. Hogyan csempészhették be magukat? Hogyan?
Most újra kellene írnom, de nincs erőm emlegetni ezt a két súlyemelőt, elmúlt már éjfél, és reggel vinnem kell a gyereket az iskolába, mert végül is nem ide a Teslába, hanem a Sonja Marinkovićba írattuk, hogy kilegyen az osztály létszáma (9-en vannak).
De sehogyan sem tudtam elaludni. Azon tűnődtem, mit is jelent az a kitétel, hogy kabátom másik belső zsebéből? Biztosan valamit átadott az egyik belső zsebéből. Mit? Mit adhatott át? És mi lehetett a külső zsebekben? És mi a farzsebben? Mi? Miféle szövegek?
47
Ez az öregember észrevétlenül behátrált novellái istentelenül rideg, szürke világába, be, akár az a régi kínai festő a képbe. És végül is az író egy lett hősei közül. Újvidéken már nem is úgy nézünk rá, mint Szirmai Károlyra, hanem mint egy markáns arcvonású Szirmai-hősre, akinek mellesleg Szirmai-novellákkal voltak tele a zsebei, és ha ránk kiáltott: TE KI VAGY?, mindig megzavarodtunk, és egy-egy pillanatra mi is elvesztettük identitásunkat…
Lassan elaludva, azt a fonákjára fordított táncot jártam izzadva reggelig.
48Előkerült a ciklámen ceruza. Tulajdonképpen nem is volt elveszve, itt volt egész idő alatt: virágnyi fallosz, beszorult az ágyak közé. Most aztán többé nem szabad kiengednem karmaim közül! Legjobb lesz, ha mutatóujjamhoz gumizom.
Nézem a televíziót: Dél-Amerikában ismét ciklon pusztított; szálltak a fehér házak, mint a kartondobozok.
A ciklonokat mihez kellene hozzágumizni? – kérdem.
49Ma (1977. november 11-én) hazahoztam a Nanát. Gyalog jöttem. Olykor felütöttem a lila vászonba kötött, homokszín papírra nyomtatott könyvet, de mindig csak egy-egy mondatot olvastam el.
A 290. oldalon:
Nanát kivált ezeknek az aljas tobzódásoknak őszintesége nyugtalanította.
Új cipőm van, de már nem töri a lábamat, és teljesen el is piszkolódott. Érdekes, kiiktattam életemből a cipőtisztítást (pedig gyerekkoromban cipőpucoló szerettem volna lenni, már voltak is bordó bársonyrongyikáim). Tényleg, mennyi mindent kiiktattam az életemből! De mit iktattam a helyükbe?
A 488. oldalon:
Aztán szemben ott állt az ezüstből, aranyból készült ágy, az ötvösmunka vadonatúj fényében ragyogva, valóságos trón, s elég széles, hogy Nana kiteríthesse meztelen tagjai királyságát; bizánci gazdagságú oltár, méltó nemének mindenhatóságához, melyet e percben leplezetlenül meg is mutatott rajta a rettegett bálvány vallásos szemérmetlenségében.
Itt megálltam, és hosszú tépelődés után hozzáolvastam még egy mondatot:
S mellette, keble havának visszfényében, istennői diadala közepette ott fetrengett maga a szégyen, maga az elaggottság, egy nevetséges és siralmas roncs: Chouard márki ingben.
Különösen tátoghattam ott a zsidó templom előtt, mert egy bőrmicis járókelő hosszasan rám meresztette 50szemeit. Így van ez – mondottam képébe vigyorogva –, ha az ember nem olvassa el idejében a Nanát. – Ja te ne diram – mondotta, és elmenekült.
Magasan fenn galamb repült. Behunyja-e röpülés közben csöpp gombszemeit, tűnődtem. Fenn sokkal párásabb lehet a levegő…
A Politikában Finci Dide naplójának Zolára vonatkozó sorait idézi. Akkor mégsem egészen véletlen, hogy éppen most, ma viszem haza a Nanát, szögeztem le a hangszerjavító kis kirakatának óriási cintányérjába bámulva.
51A vizespohár már napok óta itt áll asztalomon – lassan láthatóvá lesz a piszoktól.
Addig szép igazán a vizespohár, addig vizespohár, míg láthatatlan, míg iszod a vizet, s úgy érzed, lecsúszik a torkodon a föld, az ég.
Könyvet kellene írni egy pohár vízről. Valahogy úgy, mint ahogy Konstantinović a sörösüvegről (Traktátus a sörösüvegről). Régóta kerülgetem e nagy-nagy témát, régóta, akár az epikusok a csatatereket.
Ahogy egy angyal visszatekint a pohárra…
(Rovarház 28–29. old. Gogol halála 98. old. Versek – Rekapituláció 74. old.)
Kosztolányi írja a grand art-ról és a petit art-ról értekezve:
Uraim, tessék megérzékelni egy pohár vizet – jelzők és mesterkedés nélkül – szerényen, de oly igézően és kelletően, hogy az olvasó megszomjazzék és inni kívánjon. Aki ezt elérte, az „nagy” író, az „nagy” kérdésekről ír.
Somlyó György – hozzám annyira közel álló – Alfa füzetében olvasom:
Nemcsak ahhoz kell képzelet, hogy egy pohár vízben meglássuk a tengert; ahhoz is, hogy a pohár vizet meglássuk a pohár vízben. Talán még nagyobb.
52Hol volt, hol nem volt, a vakvágányokon is túl volt: a szőrös ház. Ennyi a mese, a többi így történt.
Hallom én, hogy a gyerekek a szőrös házról beszélgetnek a szobájukban. Megálltam az előszoba közepén, a dog óarany foteljánál, és hangosan felnevettem: szőrös ház! Hát szőrös egy kis lelketek van, mondottam magamban, és odasompolyogtam az ajtójukhoz, melyből éppen hiányzott az üveg (a múltkor átszaladt rajta valamelyikük), és hallgatózni kezdtem.
Sz. súlyt emelt; nagybátyja, az öntő, új súlyokat készített neki – én hoztam el őket hétrét görnyedve, kínai oldaltáskámban. L. pedig szalvétagyűjteményét rendezgette, szellőztette, országok és nagyság szerint, a cserepéldányokat természetesen külön rakva – kollekciója 864 darabból áll (egyszer majd külön tanulmányban fogom feldolgozni). Közben, inkább csak úgy mellékesen, a szőrös házat emlegették.
Éppen a szőrös háznál fékeztem, mondta L., mert jobbról K.-ékat pillantottam meg a Bundással. (K.-ék nemrégen költöztek ki Amerikába, és éppen azokban a napokban írtak, képeket is küldtek a Grand Canyonról.)
Halkan beszóltam nekik, hogy ne hülyéskedjenek. (Bár már arra is gondoltam, felszaladok a fehér létrán, és egy albinót helyezek a fekete szőrös házba, és megmozgatom, elengedem, ellököm egy történet 8-as alakú alaprajzán…) Nem hülyéskedünk, mondták. Miféle szőrös ház?! Miféle, kérdeztem mind követelődzőbben. Itt van a vakvágányon túl. Egy egyszerű szőrös ház. Egy egyszerű szőrös ház? Igen. Estére úgyis megyünk a mama elé, majd megmutatjuk, ha már annyira érdekel, mondták. Jó, mondtam, és kimentem az udvarra, hogy cirokmagot szórjak a madáretetőkbe.
53Esteledett. Átmentünk a vakvágány töltésén. A gyerekek, a kutya meg én. Rövidre fogtam az új póráz (neki is kellett valamit hoznunk Párizsból!) nikkelláncát, mert sok az üvegcserép, a vegyszer, méreg is tán, no meg a kóbor kutyák galandféreg-spirálokkal teljes ürüléktornya. Amikor ideköltözködtünk: a kóbor kutyák Golf-áramának neveztem e töltést, e vakvágányt. Leereszkedtünk a Magarašević utcába. Rögtön az utca elején, a hatodik, 56-os számot viselő háznál azt mondták: ez a szőrös ház.
Jól ismertem ezt a házat, hiszen szinte naponta erre járok haza a Telepre. Csak ha busszal jövök, akkor nem. Jól ismertem, de a sötét, mert közben hirtelen besötétedett, egy kissé bizonytalanná tett, meg hát én a másik oldalon jövök.
Gyere ide, na, mondotta kislányom. Átadtam a pórázt a fiamnak, és odaléptem a falhoz. Add a kezedet, mondotta szokatlan határozottsággal, és végigsimítottam tenyeremmel a falon.
Megborzadtam. Kis híján elsikítottam magam gyerekeim és kutyám előtt.
A fal, a ház valóban szőrös volt. Akárha valami nagy, erős sörtéjű állatot, farkast, vadkant, bizont vagy grizli medvét simogattam volna. Vagy egy óriási sárkefét, az éj óriási sárkeféjét.
Nem sikítottam el magam, de elkaptam a kezemet, miközben a gyerekek felnevettek, és a dog is összecsattantotta fogsorait. Hogy valamiféleképpen leplezzem zavaromat, ismét kezembe vettem a pórázt; jó volt a hideg nikkelszemeket morzsolgatni, szorítani, a lánc volt az egyetlen bizonyosságom az éjszakában (– igen, a lánc, a bilincs is lehet olvasófüzér).
Szótlanul indultunk a Dušan cár utca felé. Tulajdonképpen a kutya húzott bennünket, mert macskák suhantak, foszforeszkáltak a foghíjas léckerítések mögött.
Tényleg, hogy a fenébe fedeztétek fel, kérdeztem a gyerekeket a Pero Segedinac utca sarkán levő iskolánál. Sehogy. Mindig is szerettük simogatni.
Másnap, mondanom sem kell, gyalog indultam a városba – a Magaraševićon, méghozzá a jobb oldalon. Megvizsgáltam a falat.
54Minden bizonnyal disznósörtét kevertek a malterba, és az erős sörte valami miatt kirúgta magát, kiegyenesedett. Szinte minden négyzetcentiméterre jutott egy-egy két-három centiméternyi fekete szőrszál. Valami rémleni kezdett, gyermekkoromban mintha én is láttam volna, hogy sörtét kevernek a sárba, no de hát mi mindent nem kevernek a tehénlepény és a paripacitrom mellett még a sárba?
Megkönnyebbülten indultam el, hogy a temetőn keresztül kivágjak a Futaki útra, de mégis kísértett a félig bepucolt, túl meszesre, ridegre kevert malterú ház, kísértett, mint egy óriási, durva fanszőrű női nemi szerv, és valamiféleképpen az albinó is elindult a 8-as alakú alaprajzon, kezében egy kis nikkelketreccel…
De hogyan került ide, e szőrös ház szobájába kislányom szalvétagyűjteményének ez az elhasznált, összegyűrt – megszentségtelenített? – darabja?! A rózsaszín szalvéta ott volt a kopott, morzsával szórt szőnyegen, egy kis ébenasztalka alatt. Akkor valahol itt kell lennie ciklámen ceruzámnak is, itt, hiszen már hónapok óta nem találom…
Fojtó, nehéz viaszszag terjengett; még mindig nem szellőzött, még mindig nem tudott kiszellőzni a temető a halottak napja óta. Megálltam a temetőcsősz háza előtt, Emerik Fejes világhírű naiv festő (festékbe mártott gyufaszálakkal másolta az anzikszokat – őriznek-e még valahol azokból a gyufaszálakból?) sírjánál, a rakásra hányt elárvult sírkövekkel, nagy míniumpöttyel megjelölt márványtömbökkel szemben. Ugyan mi lehetett a sorsa a kis, kendermagos kőangyalnak, amelyet annyira szerettem volna megszerezni (megvásárolni, ellopni)? Néhány nappal azelőtt még ott volt a nehéz tömbök alatt – sehogyan sem tudtam kihúzni, kimenteni. Úgy, letört orral, félig letört szárnnyal valóban angyal volt, angyal, amelyről lerobbantatott a giccs páncélja; lövegként földbe fúródva, a nehéz súlyok alatt szinte lebegett…
Egy 60 év körüli ember jött felém az üres temető mohás kövezetű főútján, hosszú, bokáig érő fekete kabátban, hóna alatt zöld tintával festett karton sakk55tábla, másik kezében elpiszkolódott, de még mindig átlátszó nylonzacskóban a bábokkal.
Hova megy? Milyen nyugodt… sovány… piszkos…
Lépkedett, és mintha egy helyben állt volna mégis. Tán valamelyik tágasabb kriptában van játszmája? Lehetséges. Vagy tán az albinóhoz megy, a szőrös házba, hogy a kis ébenasztalkán lejátsszák napi mérkőzésüket?
A cipőjére pillantottam: kopottabb lábbelit még nem láttam, mintha fából vagy kartonból készítették volna. És ez a cipő rá fog gázolni a rózsaszín szalvétára, rá többször is játszma közben?!
56A Gare de Lyonon, az utolsó pillanatban, R. és J. elszaladtak, és vettek egy fényképezőgépet. (Ültem ott a peron kávéháza előtt, csomagjaink között, utolsó pernod-mal, mint egy isteni lázmérővel izzadt tenyeremben, és arra gondoltam, hogy íme, ismét távozom, távoznom kell hazulról, igen: hazulról.)
Ez az első fényképezőgépünk (KODAK ISTAMATIC 300), és kitűnő felvételeket készítünk vele. Ha vendégek érkeznek, azonnal vesszük a virágdíszes halvésdobozt, és mutogatjuk fényképeinket.
Frissek, mondta egyik barátom. Eredeti beállítás, mondta a másik. Így kellene filmet is készíteni, mondta a harmadik.
Fiam egyszer csak, egy ilyen képnézés közben, minden bevezetés nélkül, elsírta magát. Miért mutogatjuk mi őt meztelenül mindenkinek, kérdezte.
Nagyon meglepődtünk, hiszen ő is készített felvételeket, ő fényképezte le pl. Bojan Bem olajpasztellje (zöld teniszpályán ülő fehér dog) alatt fekete dogunkat, noha még csak most indult az első osztályba. Amikor elmentek a vendégek, gyorsan átnéztük a képeket, és valóban: volt a felvételek között egy, amelyen a fürdőszobában – az erotikus plakátok alatt! – nénjével fürdenek, pontosabban, nénje pizsamában van, és hátával eltakarja öccsét, úgyhogy éppen csak a feje és a feneke látszik, sejlik. Nevetve, bár látni, a villanóval közéjük ugró anyjuk kissé meglepte, megzavarta őket.
Rendben van, mondtam fiamnak, kiveszem a képet a halvésdobozból! – különben sem szeretném, ha halvés ízűekké lennének felvételeink. És ki is vettem, és betettem ide, az EINSTEIN ÚJVIDÉKEN dossziéba. Most itt van, és minden alkalommal, ahogy így beülök ide az ablakba, első dolgom, hogy egy pillantást vessek rá. Tulajdonképpen tehát minden egyes fejezet előtt e 57színes felvételről kellene értekeznem; nagyon megkedveltem, már nem is tudnék meglenni nélküle…
Most látom csak, a fürdőszoba falán levő nagy, erotikus plakátból a felvételen csupán egy mikrorészlet látszik: a zöld padlón, a fehér nő könyöke és mellbimbója között a fekete nő támaszkodó, gyűrűkkel teli ujjai. Jelentéktelen détail, de akkor miért olyan nagy a szerepe mégis? Talán mert ezekre az ujjakra, különösen pedig a hosszú, vékony, piros körmű mutatóujjra nehezedik mind a két nő – láthatatlan – súlya. A kép alsó részének világosságába (fehér kád, sárga műanyag edény, rózsaszín falak, narancs hálóing), mint sötét ék, hatol a fekete kéz.
58Egy padláson Szivácon megtalálták Szenteleky (Stanković) Kornél költő (orvos és irodalomszervező) kerékpárját. És lehozták. Az sincs kizárva, hogy már előbb megtalálták, de csak most hozták le. Nem egy ember hozta le, pedig úgy könnyebb lett volna, kényelmesebb, hanem ketten – vigyázva, lassan, méltóságteljesen, bár senki sem nézte őket a kapu alatt lihegő kutyán s az udvarban kaparászó tyúkokon kívül. És megmosták. Mosták, hárman, műszivaccsal Szenteleky Kornél költő (orvos és irodalomszervező) kerékpárját. És megkenték. És ott állt a csillogó fekete bicikli két tömött kerekén megfelezve az eresz árnya által, a fecskék isteni landolásai zizegesítette levegőben. Senki sem mert ráülni. Még csak eszébe sem jutott senkinek a három jelenlevő (két sziváci és egy sziváci születésű újvidéki polgár) közül. A gyerek meg már csak akkor ért haza, amikor a kerékpárt ugyanúgy, ahogy a létrán lehozták, méltóságteljesen, mintha Kossuth csontjait szállítanák, átvitték a még tatarozás alatt levő Szenteleky házba. Féltek tán, a hajtószíj (akkor még nem volt biciklilánc, nem találták fel, vagy már feltalálták, csak még nem jutott el a provinciába – nem csapkodták vele arcon egymást a kamaszok) elszakadna, elpattanna, hiszen vékony, mint a bőgőhúr, és rózsaszín, mint az emberbőr. Tán azt is át kellett volna itatni olajjal? Roppant nehéz ilyen, egész irodalmunkat érintő, bár első pillantásra részletkérdésnek tűnő ügyekben határozni (okosnak lenni).
Ezzel járt betegeihez és házimulatságokra, hol olykor udvarolt, szemérmesen, de tbc-s lázzal, és színészkedett is…
Költészetünk első kerékpárja! (Szentelekyé már örökre a sárga trikó.)
59Mind többet tanulmányoztam, nemegyszer a helyszínre is utazva, akár egy frissen kiemelt mammutcsontvázat. Majd ferde mennyezetű padlásszobámban (ahová ilyenkor már felszorul a baracklekvár illata): Tour de France-okat, tour d’horizonokat szerveztem, istentelen hajszákat, marékszámra zabálva az ajzószereket, végtelen asztalom körül, félre-félrepillantva nagy konkurrensemre, a Göncölre.
Éppen így köröztem akkor is, amikor a belgrádi rádió 3. programján Anna Ahmatova verseit kezdték olvasni – oroszul! És én, anélkül, hogy egy pillanatra is elgondolkodtam vagy legalább leszálltam volna a couleur locale elméletírója s az akácok költője kerékpárjáról, megnyomtam a pedált, és leereszkedtem zötyögve a frissen festett falépcsőn – a repedezett pisztolytok forma biciklitáskában csiptetővel, kiszáradt olajcsöppintővel, spanyol szótárral, a köpetes kék üvegcsével –, és Moszkva, Leningrád irányába indultam (kicsit úgy, mint egy önfejű rokonom, aki Oroszországon keresztül indult egykor Amerikába): végre majd ismét átroboghatok (csikorogva bár) a Téli palota porfírtermén, a Scsukin-szerzemény Cézanne-ok felé, végre ismét átvághatom (csikorogva bár) átlósan a volt forradalmak végtelen havas tereit, végre ismét át, át!
Persze jól tudom, a kávédarálót majd vissza kell juttatnom a sziváci emlékszobába (már előkerült a fehér íróasztal, a fehér köpeny, az orvostáska, a németül írt dráma is)…
Költészetünknek nagy-nagy szüksége lesz erre az őskerékpárra (sőt még régebbi költői kerékpárok, „bélpoklos biciklik” után is kutatnunk kell: o–O) induló költőinknek sorban meg kell majd nyergelniük Szenteleky kétkerekű Pegazusát, meg Tour de France meg tour d’horizon meg – tour de mort.
60Már legalább egy hónapja annak, hogy észrevettem, Vöröske nevű nyulunkkal valami baj van.
Megveszett tán, tűnődtem. Úgy látszik, nincs szerencsénk a nyulakkal, hiszen Ninunta is milyen borzasztóan végezte, a ruhaszárító drótokra zuhanva az emeletről. Milyen precízen törték, tördelték gerincét a húrok! Lehet, hogy a mi nyakunkat is egy láthatatlan vagy fel nem ismert ég-, fű- vagy földszínű hangszer húrjai szegik majd. Lehet. (Egész regényt „kényszerültem” írni Ninuntáról, melyet Domonkos barátom Rabindranat Tagore hazajáró lelkének nevezett…)
Reggeltől estig a kendermagos kakassal viaskodott a vadnyúlszín házinyúl, Vöröske. El-elkapta a kakas taréját, torkát, és egy reggelre aztán meg is fojtotta, meg a nagy kakast, amely nálunk tanult meg kukorékolni (hajnalonta mindig mosolyogva ébredtünk fals dudálósára), dolgozni a tyúkokon, miközben a piacokon csillagászati számokat elért áron kelt el a tojás.
Nagy, nagy küzdelem folyhatott a füvön, a kerek, japánakác asztal körül, a holdvilágban.
Toll, szőr mindenfelé.
A kakas teste sötétlila volt a fulladástól; a nyúl füle véres-cakkos, már-már taréjra, ahogy mi mondani szoktuk, rubin-csőregére hasonlítva.
Mérges voltam a vérengző nyuszira. Mesét, könyörtelen mesét írok rólad, fenyegettem. De voltak pillanatok, amikor úgy határoztam, egyszerűen végzek vele, gerincen vágom az ásóval, vagy csak úgy véletlenül, ráejtek egy téglát. Persze aztán mindig megbocsátottam neki, hiszen miért ne lehetne egy nyuszika is vérengző, vérszopó… Bár igaz, arra is gondoltam többször, hogy mi lesz, ha megmarja a vérebet, s az is megvesz.
(Apámat gyerekkorában, Bánátban, mert akkor ott éltek, megharapta egy veszett kutya. Éppen ide hozták az 61újvidéki kórházba – hátra a nyúlketrecek közé, mondja. Gyermekeim sokszor elmeséltetik vele azt az epizódot, miközben a hegeket simogatják a hasán…)
Egy reggelre aztán a kutya végzett Vöröskével. Nem tudom pontosan, miért. Igaz, már kezdetektől fogva meg-megzavarta, de játéknak tűnt az egész, s úgy gondoltam, mégis lehetséges lesz udvarunkban, kamráinkban, óljainkban egy nagy, szabad, enyhén anarchikus állat-kollektívát szervezni. De az is meglehet, hogy a kis vérengző nyuszi támadott elsőnek, s aztán már hiába menekült villámgyors cikkcakkban…
Nem, ilyen véget még a vérengző, e gyilkos, e vérszopó nyuszika se érdemelt, mondottam, immár magam is könyékig véresen, a kukába dobva földi maradványait.
A véreb a farkánál kaphatta el, pamacsszerű farkánál, s kirántotta egész bensőjét, ki teljesen, ki, mint egy dugót. És maradt a dülledt szemű, belül gyöngyház bordázatú, szőrös cső.
62A hóban, valahol Kecskemét és Budapest között, de közelebb Kecskeméthez, Kodály Zoltán szülővárosához: egy rózsaszín ház, kék tűzfallal.
Előző este a Széchenyi-telep egyik toronyépülete előtt ráfutottunk a híres kecskeméti dogok legszebbikére. Szebb állatot még nem láttam. Még most, napok, hetek múltán is szükségét érzem, hogy megismételjem e mondatot, s általa újra megérintsem erős szőrzetű, kemény testét:
Szebb állatot még nem láttam. Tiszta volt és erős. Már-már krétaszerű. Fekete foltjai csupán arra szolgáltak, hogy tamponként felszippantsanak mindent – az állatból, a világból –, ami nem fehér, nem krétaszerű.
Egész nap utaztunk, idegeskedtünk, fagyoskodtunk, majd mint hóval befútt labirintusban, csetlettünk-botlottunk a telepen (már este volt, és még nem tudtuk, hol, Kecskeméten, Pesten vagy a kocsiban fogunk-e aludni), de ahogy megpillantottuk és megérintettük az óriási ebet, azonnal megfeledkeztünk bajainkról meg mindenről. Úgy tűnt, e kutyát kerestük, és most, hogy megtaláltuk, hazaérkeztünk.
Tán itt fenn él, kérdeztem csodálkozva a kutyát sétáltató szimpatikus fiatalasszonytól, akit, mondanom sem kell, jócskán meglepett lelkes kis csapatunk váratlan felbukkanása.
Nem, mondta, csak kicsinyeik vannak, és a kant el kellett hozni a szélmalom melletti ketrecből…
Igen, csak a liszt, a gipsz, a kréta tud ilyen tiszta lenni. A galamb, a hattyú. Azzal a különbséggel persze, hogy itt, e dogban az erővel, a hús tömegével volt vala63hogy közvetlen kapcsolatban a tisztaság, a fehérség – még a nagy tél is.
A járókelők messze elkerültek bennünket, és megrökönyödve lesték az óriás ebet ölelgető gyerekeket…
Aztán mégis jól végződött minden, és reggel a nagy köd ellenére is vidáman indultunk Budapest felé. És akkor tűnt elő, nem messze az autóúttól, a kék tűzfalú rózsaszín ház a hóban.
Nem hinném, hogy különben is ilyen erősek lennének a színek. Nincs égbolt, ezért ilyen csodálatosan intenzív a kék, állapítottam meg. E háromszögbe szorultak most mind a roppant egek, istenek, angyalok. Töltőtollammal megrajzolom itt a tűzfal háromszögét:
(Ezért olyan fontos, hogy mindig a legfinomabb kék tintával legyen telítve szerszámunk. Már akkor, ott, első pillantásomban is benne volt ez a szó, hogy: tintakék. Csak ezen anyag által kerülhetünk kapcsolatba az egekkel!)
Nincs égbolt, vagy úgy is mondhatnám, hogy az égbolt táljában most tej van.
(Lelöktem könyökömmel az asztalról tejestálamat. Mind a hármunknak – húgomnak, bátyámnak, nekem – volt egy-egy cseh gyártmányú kistála. Lelöktem, mert minden gyerek nagy-nagy karmester, és csak 10 éves kora után szűnik meg Toscanini, Karajan, Fricsay lenni… Lelöktem, és hirtelen arra gondoltam: ha be lenne fagyva a tej! Nem volt befagyva, de annyira megijedtem, hogy egész életemre belefagyott akkor ott, az asztal és a konyha színes betonpadlója között a tej a felfordított kistálba…)
Egy óriástökről lefújta a szél a havat. Valahogy középen volt. Középen a tök. Pontosan.
64A végtelen vattában valahol delet harangoztak.
Pesten (első nap nem mozdultam a rádió Benczúr utcai Vendégházából, lebegtem a süllyesztett kád forró vizében, gondolván, összeszedem magam: Pestre koncentrálok, a lényegre, igen, a lényegre koncentrálok, de csak az otthoni vakvágányt láttam és azt a fehér pulykákat őrző kövér embert – minden fehér volt, csak az idős, májbeteg úriember nyakkendője és a pulykák taknya vöröslöttAzokban a napokban láttam a GAMF-on (a Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola főépületének földszinti tanácstermében) a világ legnagyobb élő művészének, Tóth Menyhértnek PULYKÁK című festményét, és tán az is belejátszhatott „látásomba”… ), ahogy kiszálltam a Kodály köröndön a metróból, a fekete gumipadlón úgy éreztem, valami óriási őslény meleg, tapintókorongos tenyerébe léptem. És úgy maradtam, nem mozdultam, annyira megijedtem, hogy tulajdonképpen már nem is féltem, sőt már reménykedni is kezdtem, reménykedni, hogy ami a forró vízben lebegve nem sikerült, az majd sikerül e feketén pulzáló óriási tenyérnek: egy ponttá, egy biztos ponttá zsugorít!
Itthon (Újvidék, Virág utca 3), a gyerekeknek immár egy évtizede egy keskeny szekrénybe hajigált, tárolt rajzai közül – mert hát ha nem is időztem egy-egy üde mázolmánynál, mégis regisztráltam mindegyiket, lényegében emlékszem mindegyikre – előbányásztam: a rózsaszín házat. Minden egyezik! Hajszálpontosan azonos. De hogyan került ide ez a bakelit kuka?!
Nézem, gyönyörködöm az érintetlen hóval teli bakelit kukában, és akárha pezsgőtől részegülnék, máris emelkedem: hógolyóm, melyet kezemben szorongatok, mágnesként vonzza a szlovén erdők örökzöld tűit…
Mint egy álomból, kilépek, kiszaladok a vakvágány kis töltésére. És a fehér pulykákat őrző májbeteg úriember valóban itt van, és igazán csak nyakkendője és a pulykák csorgó taknya vöröslik a hóban.
65Azon tünődöm, hogyan is kellene, hogyan is lehetne megváltoztatni, kibővíteni, átlényegíteni az első mondatot anélkül persze, hogy jellege, egyszerűsége megváltozna. Egyelőre, mint hasonló helyzetekben legtöbbször, egy gondolatjeles beszúrással oldottam meg.
A hóban, valahol Kecskemét és Budapest között, de közelebb Kecskeméthez, Kodály Zoltán szülővárosában – ahhoz a városhoz, amelynek 19-ben a 21 éves Sinkó Ervin volt a parancsnoka: egy rózsaszín ház, kék tűzfallal.
Igen ám, de ha az első mondatot megváltoztatnám, átlényegíteném, akkor át kellene írnom, lényegítenem az egészet, akkor – mint ahogy Kodállyal tettem – Sinkót is meg kellene említenem még egyszer legalább… Így van ez, ha a szonettnél is szigorúbb formáról álmodozol végtelen szabadságodban!
Harapott. Harapott a forró levegőbe, harapott mind elviselhetetlenebb recsegéssel-ropogással az égő homokba a kis körszakállas, nagy sárga fogú kétpúpú. Szenteleky a kőtömbhöz szorult. Az izzó kőtömbre könyökölt. Zuhant. Hadonászott volna végső kétségbeesésében nagyon, de már előbb is többször tapasztalta, félreértenék, illetve úgy értenék, hogy akar valamit, s azért a valamiért máris fizet – előre, mert különben penge villan, penge ebben az elviselhetetlen forróságban, ebben az elviselhetetlen fényben.
Elájulnom is csak mozdulatlan karokkal, vigyázzállásban szabad. Marad tehát a piramis, a napba, az éjbe szerkesztett csúcs. Még jobban a kőtömbre lapult, mert érezte, az éhes-szomjas (ó, milyen éhség, ó, milyen szomjúság ez!) teve lenge haját akarja legelni, mind nagyobbá dudorodó, verejtékező homlokát akarja lenyalni. Átölelte a követ, mintha el akarná mozdítani.
Mennyit olvastam Hegelt, művészettörténeteket, bedekkereket, s a lényeget mégsem olvastam el – a lényegnek nincsen olvasatja! –, gondolta, megfeszült, fehér betétes cipője megbukott az égő homokban (gyerekkoromban, ha parázsra léptem), lenge fehér nadrágja alatt, mint hangyák, másztak fel vékony, verejtékező combján az éles homokszemek (gyerekkoromban, ha csalánban hempergettek a kamaszok)…
Ismét meginnám azt a pohár hideg vizet, amely leforrázta a tüdőm, amely miatt tulajdonképpen itt vagyok!
S akkor történt a váltás: egy homokszemért hajolt, hogy legalább azt felemelje, legalább a sivatag egy homokszemét arrább tegye, s ajtót nyisson e tűz elől, lehajolt egészen – látta egy pillanatra a közeledő patákat, a végtelen, lobogó selyemgyűrődésen a sértett orrú 67Szfinxet – de fehér betétes cipője ismét megbukott, s ájultan zuhant arccal a forró homokba.
(A költő nem bírta felemelni a homokszemet.)
A mottót, íme, a végére hagytam, mert, gondoltam, az ő fekete noteszében (mely akár a kései utód, Domonkos fekete svéd füzetecskéje) is lehettek hasonló mondatok feljegyezve, vagy, gondoltam, visszatérve Kairóba, mert az ájulás mindössze néhány percig tartott, maga is feljegyezhette e mondatot egy rózsaszín papírszalvétára – noha a szöveget, melyből mottónk vétetett, jóval Szenteleky halála után írták:
AZÓTA MINDÖRÖKKÉ RABSZOLGÁNAK TEKINTEM MAGAM.
68Nemrég egy drága, legalábbis nekem drága, lemezjátszót vásároltam. És éjjel-nappal muzsikáltam nagy, vastag, dohánytapétás falú szobámban. Aztán, két hét múlott, hirtelen telítődtem. Majd hamarosan eljött a nap, amikor csöndben heverésztem pamlagomon.
Ám mennyivel más csönd volt az!
Magad is megpróbálhatod: eressz oroszlánokat szobádba, s hagyd, tépjék szét a benne legelésző bárányokat vagy egymást. Meglásd, mennyire más minőségű lesz utánuk szobád csöndje.
Ülök a német muzsikusistenek után maradt csöndben, mint Szophoklész és Shakespeare véres tragédiái után – s minden bizonnyal így is maradok örökre: előrebillenve kissé.
69Jégverés volt. Galambtojásnyi jég esett, mondtam.
Ó, egek, galambtojásnyi jég!
Térden állva keresgéltem-méricskéltem őket a fűben, de galambtojásnyit egyet sem találtam. Fejem búbján sem koppant galambtojásnyi. Kisebb és nagyobb igen, de galambtojásnyi nem.
Tehát egyértelműen meggyőződtem: nem esett galambtojásnyi jég.
És mégis, és mégis!
Ismét belekezdve beszámolómba, az első szó, melyet kilökött a nyelvem: a galambtojásnyi volt. Szinte megijedtem, összetörik.
Miközben az ütések visszhangját méricskéltem koponyámban, megint csak azt kell mondanom: galambtojásnyi.
Mutató- és hüvelykujjam közé fogom e meleg szót, és sehogyan sem értem, mi köze a jéghez, jégveréshez.
70Egy macskakoponya a bokor alatt!
Szaladunk megnézni, megpiszkálni. Így szaladhatnak az emberek – s egyszer majd mi is tán –, ha hullára lelnek. Fehér. Akár a tenyerembe is vehetném, vegytiszta, amilyenné csak a fagy, az eső és a nap tehet valamit.
De hiszen itt az egész macska! Csak a prém ment el dorombolva, csak a hús nyávogva. A karmok maradtak. S a gerinc is. A gerinc fényesre csiszolt, pörgetett olvasófüzére. Hol a lábak amortizőrje, amely minden bukást, zuhanást úgy tett a földre, akár az ősz a levelet?!
A macskát nem lehet agyonverni, nem lehet felakasztani. S íme, a habzó bokor alatt egyszerűen kinyúlt.
A kert, mint dohogó illatszergyárhoz illik, azonnal át is lényegítette. Át a dögöt. Hányszor álltuk körül, mit sem sejtve, a bokor színes szökőkútját!
Szétteríttetett szépen, akár egy legyező.
A dög – nehéz kimondani e szót Baudelaire után, anélkül, hogy azt mondanánk: kedves.
Igen, az egész szigorúan a szép, azaz a rút szférájában.
71Elállt az eső, kisütött a nap. A májusi ünnepek alatt egy csörgő, zakatoló villanymelegítővel fűtöttem padlásszobámat, és most jó, nagyon jó, hogy csend lett, és hogy végre kitárhatom az ablakot.
Kitárom tehát, és egy – végtelen! – pillanatra ottfelejtkezem a fényben, a fényözönben, és érzem, hogy elolvadok, el, akár egy szép impresszionista festmény kalapos figurája.
Mindezt azonnal fel kell jegyeznem, hogy aztán olykor emlékezetembe idézhessem e figurát, mely egy májusi hajnalon kockacukorként olvadt el a napokig mosott, sikált fényben. Feljegyzem, és aztán sokáig bajlódom a szöveggel, pontosabban a kockával, sokáig, mint egy szobrász. Hol túlságosan szabályosnak, hol pedig már formátlannak, sőt gömbbé töppedőnek találom. És fehérségét is fokozni lehetne még, mondom.
Valami bizonyosat erről a bizonytalan és anyagtalan pillanatról!
72„Megnéztem, rá volt írva a halál.”
Íme a kis istenke a könyvekkel!
Még nem lát. Kapaszkodik, lóg a magas kilincseken. Keresi a lépcsőt. Megtalálta. Jön.
Jön fel tárgyilagos szomorúságom elé. Igen, angolnak néz. Pedig én csak halott vagyok. A halottak tartásában van valami angolos, és pizsamám is csíkos.
Jön. Úgy jön, akárha a Pannón-tenger kezdene szivárogni, emelkedni a porból. Jön fel, emelkedik kis kékítőgolyó-feje a végtelen ártézivízben.
Jelet kellene adnom, de nekem nincs jelem.
Ki kellene legalább hajolnom a korláton. A halálból nem hajolhatok, nem könyökölhetek ki mosolyogva, kis irodalmak sorskérdéseiről okoskodva. Én már valóban csak úgy ülhetek itt, mint egy angol gentleman, aki tudja, többé már nem emeli puskáját tigrisre. (Többé már nem írok verset; nem hullik puffanva lábam elé véres hangulat-cafat…)
Itt van. Megfogja kezem a baba. Én is szomorúan az övét. Ilyen puhák lehettek, ilyen viasz-húsúak a kis istenek, amelyek világot teremtettek játszva, s világokat játszottak el. Éppen ilyen angyalhajfürtöket szórtunk egykor otthon a karácsonyfára, mint ezek itt, a zakóján. Itt van már. Beszél Cogito Cupidója.
Nagy kérdés, mondom, hogy lesz-e utánpótlás az odalenti részeken. Én lehetetlennek tartom, mondja, hogy ne legyen. Fiatal tehetségeknek példátlanul kedvez az idő…
A túlvilágon mind ilyen hókák lesznek az emberek? Vagy ez nem ő?! A Proust-kötetekkel a hóna alatt ez már maga az isten?! Idősebbnek, nagyobb növésűnek hittem.
73Száz éve nem volt olyan szép nap, mint tegnap. Ma beborult. Kékestetőn (hallom a rádióban) már esik a hó.
8 órakor három varjú ereszkedett a diófánkra. Előbb még a tyúktenyésztő diófáján álltak. Annak tetejét, úgy látszik, kevésbé verték le. Szinte dióra állhattak. S tán éppen azért billentek meg, szálltak át ide.
Nézik az udvart. Engem látnak-e itt benn az ablak mögött?
A kutya felnéz rájuk. A gerléket, verebeket, cinkéket már megszokta, de ezek a nagy fekete madarak szokatlanok számára, nyugtalanítják, bár innen az én látószögemből: összetartoznak. Feketék. Szeretném, ha ideszoknának. Jövőre nem kell ennyire leverni a termést.
Átlátok a csőrükön, ahogy beborítva nagy szárnyaikkal a kis udvart, egy-egy dióval fellebbennek, átlátok, akár egy szarucsipesz szárai között.
74Baba küldött bambuszgyökeret. Akár egy erős tehénszarv.
Ünnepélyesen elástuk a részben már felszámolt, feneketlen szemétdomb helyén. Na ez majd leköti, összemarkolja ezt a rossz sarkot!
És valóban, alig múlt el egy hét, és máris kardként zölden izzó kardként döfött fel a földből.
Már vállamig ér. Igaz, nem is csoda, hiszen szinte naponta esik az eső. Ligetté lesz még ez a miniatűr pokol, mely hol összeroppant befőttesüveget, hol gumiabroncsot, hol fűrészessé rozsdásodott, gyöngyházbetétes nyelű késeket dob ki magából. Ilija azt mondja, még az idén el fogja hagyni, ahogy ő mondja, le fogja pipálni a szomorúfüzet (amely mintha a föld alá akarna bújni fürtös lombjával).
Valahogy úgy vagyok bambuszunkkal, mint egy új ismerőssel. Most már állandóan számolnom kell vele, gondolnom kell rá.
Tegnap, a gyakori esőzésekre panaszkodva, azt mondtam az egyik bemondónőnek (akivel különben nagyokat szoktam beszélgetni a stúdiók előtti csöndben), hogy ez az idő csak bambuszomnak kedvez.
Bambusz, kérdezte. Igen, van egy bambuszbokrom. És mit fog a náddal csinálni, kérdezte.
Megzavart kérdésével. Picebotokat vágok majd a fiamnak… Szőnyegverőt A-néninek…
Azért kérdezte, mondta, mert bambuszrudak közé feszítve a legszebbek a faliszőnyegek…
Keleti képeket nézve egészen másképpen vizsgálom egyik központi motívumukat: a bambuszt.
Eugen Herigel kis könyvét (Zen a nyilazás művészetében) is egészen másképpen olvastam, mint olvastam volna a szépen növekvő, igyekvő, törekvő bokor nélkül.
75A maximálisan kifeszített íj a Mindenségbe (All) kapcsolódik.
Szinte minden egyes oldal elolvasása után kitekintettem az ablakon, s szinte máris hallottam az íj idegének azt a semmivel se összetéveszthető zúgását, melyet, mint Herigel írja, aki csak egyszer is hallott, sosem is felejtheti…
Agancstemetővé lesz udvarunk.
76A dinnyét megettük, Német néni – mondta valaki szemben a kórházzal. Különös véletlen, hogy e mondatot is nem fűrészelték ketté az állandóan szirénázó mentőautók.
Egy kis kocsma előtt lassítottam éppen a lépteimet, és azon tűnődtem, miért áll így, ilyen szépen berendezve, felszerelve, zár alatt immár második éve. Ugyanis nekem nagyon megfelelne a tartományi kórházra néző nagy ablaka. Komoly megfigyelőállomásommá lehetne. Regisztrálnám (természetesen a magam kis, semmis lírai kommentárjaival), kit visznek be, kit engednek ki, kit szállítanak az új temetőbe. Az utolsó bejegyzések természetesen rám vonatkoznának
A dinnyét megettük, Német néni.
Nem fordultam meg, nem néztem meg a hangos és vidám férfit, sem Német (nem tudom, h-val írja-e nevét) nénit, de egészen a nagytemplomig – tehát legalább negyedóráig – e mondatot ismételgettem.
A dinnyét megettük, Német néni.
Miféle dinnyéről lehetett szó május derekán?! Savanyított kisdinnyéről tán? Fogalmam sincs. Persze feltételes reflexeim egyformán reagáltak a sárga, a görög és a savanyú változatra is.
A dinnyét megettük, Német néni.
Aztán egy szakadék, akusztikai szakadék következett, majd benn a rádióban, felvételezés közben, H. olyan különösen ejtette ki azt, hogy: Pöstyén, hogy a nap hátralevő részében ez visszhangzott bennem a fel-felzengő kórus és a pöstyéni park énekesmadarainak angyali kulisszája előtt.
Éjszaka, az ágyban, azon elmélkedtem, milyen különös, hogy azok a csöpp énekesmadarak egy akkora koncerttermet, mint amekkora az ősi pöstyéni park, uralni tudnak, uralni anélkül, hogy egy kicsit is felemelnék hangjukat.
77Lakásunk szellőztetése nincs megoldva. Ezt már akkor észrevettem, amikor először léptem be az előszobába, úgy is mondhatnám, hogy ez már akkor, abban a pillanatban is orrba vágott, orrba, mellbe és gyomorszájon: a lépcső alatt afféle kis éléskamra volt elkerítve egy fémrúdra csíptetett, sötét mintás anyaggal (a lépcső akkor még barna volt, a karfa pedig sötétzöld), és nagyban csírázott, rothadt a krumpli; a fürdőszobából kicsapott a mosógép émelyítő párája; a nappaliban a szeneskályhába (KRALJICA PEĆI) szerelt villany, akárha valami erős fűszert fújt volna a szemünkbe és a mennyezetre, amelyet később én próbáltam lemeszelni polikolorral; a konyha padlója teljesen elrothadt; a ház előtti rózsakertben levő emésztőgödör nem működött az állandó talajvíz miatt, és már csak a vécén keresztül lélegzett, büfögött ijesztően nagyokat, akár egy ház alá bújt óriási hüllő… Igen, már akkor megéreztem, bár inkább a feketébe öltözött tulajdonosnőt vizsgáltam, gondolván, biztosan haláleset miatt akarják elcserélni a házat.
Az improvizált éléskamrát eltüntettük, a konyhát lebetonoztuk, és új emésztőgödröt, egész közlekedőedényrendszert ástunk a szomszéddal, de a konyha, a fürdőszoba és a vécé szellőztetése továbbra is nyitott kérdés maradt.
Ajánlkoztam tehát feleségemnek, hogy én majd kifúrom a mennyezetet mind a három helyiségben, és egy-egy fehérre festett rövid csövet engedek le, amelynek felső végét finom dróthálóval fedem, de feleségem hallani sem akart akciómról. Félt, hogy csak megrongálom, leszaggatom a stukatúrt, ahogy ő mondta, lecibálom a mennyezeteket. Más stukatúr ez, kezdtem 78magyarázkodni, nem nád, de aztán gyorsan abbahagytam. Rendben van, gondoltam, és elálltam szellőztetőrendszerem kivitelezésétől, tűzbe dobtam a tervrajzot is, elvégre nem lett volna ez azért olyan könnyű és egyszerű vállalkozás, nem egy barátom zuhant már le az egymásra rakott székekről, súlyos sérüléseket szenvedve – akár nyakamat is törhettem volna…
Egy napon aztán mégis azon kaptam magam, hogy furkálom a mennyezeteket, a mennyezeteket, amelyeket ideköltözésünkkor én festettem a vattahengerrel, furkálom az új amerikánerrel, furkálom, mint egy égi bányász, furkálom minden terv nélkül, és nemcsak a konyhában, fürdőszobában, vécében, hanem a hálószobában, éléskamrában, a gyerekeknél, nálam, a nappaliban és az előszobába is – természetesen csak képzeletben. De hát képzeletben sem olyan egyszerű felfúrni a padlásra, lefúrni a padlásról, padlásszobából. Nem. Elsősorban is rá kell állni, fel kell kapaszkodni valamire. És ha éppen nincs megfelelő alkalmatosság a helyiségben, ki kell találni, be kell cipelni. És aztán: fúrni, fúrni képzeletben is, fúrni, fúrni, fúrni. Képzeletben is ki kell menni a konyhába az amerikánerért, be kell szorítani a legnagyobb fúrófejet stb. Képzeletben is fel kell tenni a napszemüveget, mert különben szemembe hullik a por, fel még akkor is, ha az egyik szára le van éppen törve.
Tele a lakás porral, cementdarabokkal, forgáccsal.
72 lyukat fúrtam eddig:
11-et a nappaliban
13-at a hálószobában
15-öt nálam
7-et a konyhában
6-ot a gyerekeknél
4-et a vécében
9-et a fürdőszobában
1-et a spájzban
6-ot az előszobában
Tehát összesen pontosan 72-t.
Egész nap porszívózok, hogy még képzeletben se csinálhasson ügyet nagy fúrásaimból a feleségem. Porszí79vózok, törölgetem a port a kék mintás erdélyi bokályokról, üveggyűjteményünk zöld erdejéről, a tengerikagylókról, a 67-es Híd-díjról, a TV-képernyőről, a kanizsai kisiskolások terakottáiról, az orosz fababák végtelen soráról, rézkörte-gyűjteményemről, a porcelán Buddháról, az óriási, lila viasz rózsafüzérről, rakom vissza helyükre az asztalokat, ágyakat, szekrényeket.
Most kezdem csak megérteni az egereket.
De miért is fúrom én fel, miért is fúrom én le a mennyezeteket, kérdezem magamtól hullafáradtan a kapaszkodástól, pipiskedéstől, az amerikáner hideg kék testén nyugtatva égő tenyeremet. Miért is lett rögeszmémmé ennek az óriási, láthatatlan szitának az elkészítése?
Hát nem tudod, kérdeztem magam hüledezve. Nem. Nem tudom, csak fúrok, fúrok – teszem anélkül, hogy tudnám.
Tényleg, miért? Azért fúrsz, fúrsz, fúrsz, mondom stílusomat parodizálva, hogy minden pillanatban, minden helyről, minden helyzetből feldughasd ciklámenceruzádat a padlásra. És hogy minden pillanatban, minden helyről, minden helyzetből ledughasd ciklámenceruzádat a padlásról. Azért. Azért? Lehet, igen, lehetséges.
Egészen kis lyukakról van szó, 72 egészen kis lyukról, amelyeket gipsszel szépen kiigazítottam, eltüntettem, álcáztam, olyannyira, hogy legtöbbször már én sem veszem észre, csak az intuíció segítségével találom el őket, és dugom fel, dugom le, akár valami különös nagygyakorlaton, ciklámenceruzámat.
El kell készítenem a mennyezetek rajzát, térképét, a lyukak pontos megjelölésével, és állandóan magamnál hordani. Mindössze egy kis, cigarettapapírnyi rajzról, ciklámenrajzról lenne szó, afféle kis ciklámendominókból összerakott csillagászati térképről, így valahogy:
80
Nézem, tanulmányozom e vázlatot, miért is oszlanak így, éppen így a lyukak, a ciklámenlyukak.
Látom, a nappaliban (11) a kerek, fehér asztal körül összpontosulnak, ott dolgozom ugyanis legtöbbet tavasszal és ősszel, ott a nagy ablaknál.
Sokat olvasok az ágyban, és hát a hálószoba felett van a padlásszoba, ahol nyaranta dolgozom, pontosabban, hűvösebb nyári napokon, mivel még mindig nem izoláltam (13).
A fürdőszobában, a kádban csak újságot, folyóiratot olvasok, de annál többet álmodozom, álmodozom a pornográf plakátok alatt (9).
Az éléskamrában csak egy lyuk fúratott (1), mert ott sosem írok, olvasok, ám olykor megtörténik, hogy fülem mellett a ciklámenceruzával berontok valamiért oda is. Igen, akár a kereskedők, én is a fülem mellett hordom ciklámenceruzám, fülem mellett, akár boltos apám.
81Így, azt hiszem, több lyuk már nem is szükségeltetik, bár sosem tudni, lehet, hogy a teljes és abszolút biztonsághoz el kell mennem 100-ig. És az is meglehet, hogy a palatetőn is lyukakat kell majd fúrnom, lehet, hogy ciklámenceruzámat végül is majd az égbe kell feldugnom, egy hirtelen sikollyal, üvöltéssel kísért mozdulattal az égbe kell feldugnom, fellöknöm, felszúrnom – a mindenható fenekébe.
82Mi préseli koponyává a végtelen maszk-sort, és ki választja ki, mint női kalapot nagy tükör előtt illegve-billegve, melyik lesz majd az utolsó s az utolsó utáni – a halotti?
Kicsike.
Persze hogy kicsike, hiszen még a vízfejűek és idióták feje is jóval kisebb a lóénál (ezért igazán csak a lókoponya szép, csak a ló halotti maszkja lenne isteni).
Kicsike – amikor ezt mondom: kiscsirkéket, kiskecskéket, kiscsikókat látok-hallok, angyali lényeket.
Ráteszem a kezem a repedt fekete gipszre, s becézem magamban. Kis értelmiségi. Vagy nevezhetném kis zeneszerzőnek is akár, mivel a nagy zeneszerzők figyeljék csak meg, általában kis növésűek és húsos ajkúak.
Négerként érkeztél át, súgom bedugult gipszfülébe, négerként érkeztél oda, ahol mindenki hóka és nehéz néma ajkad végre dobokkal beszélhet, végre meleg dobokkal dalolhat.
Nagy négusa egy nem létező irodalomnak, ezt is súghatnám, de nem súgom, félreértenék, sokféleképpen.
Csöpp értelmiségi, a halál nagy-nagy blues-énekest csinált belőled: ajkaid éjszakánk márványküszöbe.
Igen, a halál egyszerű kicsinyítő műszer (kellemesebb törpülni, mint növekedni-növekedni seggén felfújt békaként). Mennél kisebbre kicsinyítünk egy mammutot pl., annál inkább át tudjuk fogni, meg tudjuk nyergelni nagyságát. A mammut valós s immár végleges mérete ez az öt kis betű:
mammut
– mert hát mi különbség is lenne a mammut, a hangya, 83az angyal, a szamár és az ember között? Semmi. Betű ez is, betű az is. Te is. Én is. Ő is. (Mármint: Szenteleky.)
Ujjaim szórakozottan, mint kissé megégett bodagot, törik maszkod, ezért gyorsan visszaakasztom a sziváci szögre.
84Az évek folyamán mind komolyabb óhajommá lett, hogy bármi módon, bármi áron is: A Pál utcai fiúk gittegyletének tagjává legyek. Ne tudom, lehet-e, van-e módja ennek. Fogalmam sincs, lehetséges-e egy régóta nem létező, vagy sohasem is létezett egylet tagjává, aktív tagjává lenni.
Mindenesetre mind behatóbban tanulmányozom a pártok, egyletek és sóhivatalok történetét, mind behatóbban a nagy regényt és szerzője (M. F.) életét: netán valami rést lelek.
85Mangelsdorff-koncert volt az M-stúdióban. Ő ma a legnagyobb trombonista. Így is mondhatnám: korunk legnagyobb trombonistája.
Én a dzsesszhez éppen e hangszeren keresztül jutottam el, hiszen legjobb barátom hangszere. Az annyira jellegzetes ajakmozgatás, kapkodó lélegzetvétel, a mozdulatok, különösen a nyál kicsorgatása, mind-mind olyannyira ismerősek nekem! Művészete teljesen lecsupaszított, kicsontozott, akár Pilinszky és Veličković művészete. És mégis, a kulissza mögött s az erőfeszítésben ott a dzsessz, ritmusa, emléke. Pilinszky verscsonkjai felett is ott ama teljes égbolt és hát a nyugatos költészet közelsége; Veličković színterein is látni, hogy éppen most történt vagy fog történni valami, noha csupán egy hurok csüng a porkupac felett…
D., aki délután már beszélgetett vele és fényképezte, azt mondja, már öt napja nem evett. Így még inkább szemmel látható a maximális, már-már emberfeletti erőfeszítés. Mennyi energiára, szenvedésre van szükség a dzsessz emlékének megőrzéséhez! (A mi zenészeink – akikkel szintén fellépett – hozzá viszonyítva muris mexikói muzsikusok.) Milyen különös e teljes egészében intellektuálisnak nevezhető redukció után a szemünk előtt padlóra csorgatott nyál!
Barátom, bár volt jegye, nem jöhetett el (éppen a koncert előtt érkezett meg az anyósa), ezért egy kicsit helyette is hallgattam, sőt közben őt, a zenészt és költőt is láttam Mangelsdorff hajlott alakjában, az ő kétellyé, már-már kataleptikus bénasággá párolt, fogyasztott, aszalt dús temperamentumát, és magamat is, amint ugyanannál a mikrofonnál majdnem belefulladtam Nullás lisztembe…
86A háború alatt Németországban tiltva volt a néger zene; Mangelsdorff akkor kezdett játszani.
Bejelentették, hogy Mangelsdorff hozott magával lemezeiből. F.-val vettünk egyet-egyet és a koncert után elmentünk hozzá, hogy meghallgassuk őket. Az én lemezjátszóm éppen javításon volt.
Míg forogtak a lemezek, s kis fekete macskájuk (Suzy, akit reggelente már 5 nagy kandúr vár!) ölemben feküdt, átlapoztam F. újabb rajzait: akttanulmányok és az árokparton talált, ázott-fázott kis bugyelláris…
Künn békák nyögtek istenien, olykor látni is lehetett fehér hasukat, talpaikat az ablak- és ajtóüvegen.
Kissé előredőlve (éreztem, ahogy a szoba nedvessége csontjaimba húzódik), az asztalra meredve, a zenére összpontosítottam figyelmemet.
A gúnár és az énekesmadár…
Száraz, mint egy nagy fafúvós…
Emberhangú réz…
Sokáig ültem úgy mozdulatlan, míg rádöbbentem, mit is nézek tulajdonképpen.
A morzsákat az asztalon!
Örökre így kell hagyni őket, próbáltam szólni, de Mangelsdorff távolodó ködszirénája túl erős volt még ahhoz, hogy valami más is hallatsszon. Ez a végérvényes elrendezés.
Igen, akár a csillagok e néhány napos kenyérmorzsa a boltként megvetemedett politúros asztallapon.
87Megjavították a lemezjátszómat, és most ismét látom az asztal sötét boltján csillogó morzsakristályokat. De most valahogy inkább a politúron, a politúrozáson, a politúrozótampon mozgásán, ritmusán van a hangsúly.
A politúrozó lányok (mintha csak vér száradt volna kezükre)…
A paprikás lányok és hasító késeik…
Míg a koncert tartott és még F.-nél voltam, többször esett; hazafelé jövet mint falba ütköztem az akác, a hárs illatába. Most ismét. Megrettenek: az idén sem tudom teljes intenzitásukban fogadni, élni az évszakokat?! Pedig hát én egészen küszöbükig másztam…
(Meddig tudom még áltatni magam? Nem évszakok, már napok sincsenek. Se csillagok. Morzsák se már.)
88Míg a tengeren (pontosabban: a tengerben. bár nem napi tíz órát, és nem is nyolcat, mint mondtam, s te rám szóltál, de hetet biztosan) voltunk: elszaporodtak a házban az egerek.
Így éjszakánkint már nem szükséges lemezt tennem GARGARD-om korongjára (a korongot is tisztítani kellene olykor, az piszkol legjobban), anélkül is hallok, anélkül is érzem a ház telítettségét: tollaménál hirtelenebb iramodások, a malter finom harsogása…
Kinyomoztam, a konyhaablak szúnyoghálóján keresztül hatoltak be. Diónyi nagyságú lyuk. Már meg lehetett sértve (minden bizonnyal a felrakás alkalmával ütöttek kiskalapácsukkal a szög mellé) a háló, ők csak kitágították: szálankint haraphatták át. Lehet, egyikük foga le is tört közben – a párkányt vizsgálom, ám a por és szemét között nem látok gyöngyszilánkot csillanni…
El kellene kezdeni irtani őket.
Két pöttyös lábast már felpeckeltem fél dióval, de nem éhesek, elteltek a tömérdek bekészített baromfieledellel (kukorica, cirok, árpa, koncentrát – a koncentrátot egy rossz könyökcsövön keresztül szállították el). Úgy látszik, csak fiadzani jöttek a vastag falak közé.
89
Szóval, el kellene kezdeni az irtást – természetesen, nem szóval és nem is az írást.
De valahogy most nem tudok bemelegedni. Nem zavarnak. Sőt. Annyi az állat a házban, miért zavarnának éppen a legkisebbek?
Pilinszky János Végkifejlet című könyvét középen fúrták át – istenem, miben gátolhatta, akadályozhatta őket?! –, mintha golyótalálat érte volna. Átlesek: megrendítő látvány!
90Volt itt az állatorvos, a Ðura veterinar, ahogy a Telepen hívják, egy szimpatikus „tyúktolvajjal” (akit inkább el tudnék képzelni egy Jancsó-filmben, mint óljainkban: mielőtt bebújt az ólba, először mindig figyelmesen pókhálózta a kerti söprű csonkkal), és beoltotta a baromfit. Még a nyaralás előtt hívtuk, féltünk, mire visszaérünk, mind elhullik, meg is ígérte, hogy eljön, de hát csak most érkezett.
J. dolgozott, az esti híradót realizálta, én meg a kádban feküdtem éppen, amikor dörömbölni kezdtek az ajtón. Kelj ki, mondta beszaladva L., nem mernek bejönni a kutyától. Milyen állatorvos az, amelyik fél a kutyától, morogtam kikászálódva a kádból, az erotikus plakátok szorításából (nem foglalkozom velük különösebben, nem fixálom, nem bámulom őket, de hát: vannak, velem vannak, nagyon velem vannak immár egy évtizede – emlékszem, amikor D. a Limánon észrevette, hogy az egyik él).
44 csirke (ezek szerint: hármat rántottunk ki mi és hármat a kutya, testvériesen) és 20 tyúk = 90 + 10 a „tyúktolvajnak” = 100 dinár. Féltem, nem lesz elég pénzem, mert reggel már 65-öt kifizettem a kéményseprőnek, de még maradt is.
Ðuro kérdezte, milyen időnk volt a tengeren. Isteni, mondtam, jobb valóban nem is lehetett volna. Mondta, majd ők is mennek, megkapták felesége barátnőjétől brači nyaralója kulcsát. De előbb Szegedre fog menni: nimfapapagájait viszi a kiállításra. Mondtam neki, hogy mi visszavittük a nimfánkat a Vén Palihoz, és egy kanárit hoztunk helyette: istenien bugyborékol, majd a melódiák vékony szálait húzza a végtelenbe, hogy mint fényes síneken, hullámvasúton zötyögjön rajtuk kéjelegve…
91Aranyhörcsögöket fog hozni Szegedről; a kórházaknak akarja tenyészteni őket. Majd menjünk el, nézzük meg őket, itt lakik a töltésen túl, a Teodor Pavlovič utcában. Mondta, majd a kutya farkára is ad valami fekete port, a disznók sebeit szokta behinteni vele, lehet, hogy jobb lesz, mint ezek a spray-ek, amikkel mi próbálkozunk a vérző korbács kiszárítására…
A nagy dumában elfelejtettem különválasztani néhány vágni való csirkét, így most legalább tíz napig nem vághatunk belőlük – legfeljebb csak a kutya ránthatja ki őket. És a tojás is meg fog fogyatkozni, mondja a szomszédasszony a nyírfa alatti kispadról. Kár, mert éppen reggel készülnek L.-ék kivinni 200 darabot a piacra.
Egy hónapja lesz már lassan, hogy B. telefonált Szabadkáról: anyukám Szegeden van a kórházban, kivizsgáláson. Hívtuk apámat, de a telefon hülyén-üres volt. És elmentünk a tengerre, hiszen már különben is többször elhalasztottuk az indulást.
Olykor a hullámokon lebegve vagy az idősebb nudista nőket nézve, egy-egy pillanatra, mint valami szilánk, belém-belém hasított a kérdés: Szegeden lehet-e még?
Ahogy hazajöttünk, azonnal telefonáltunk, de a telefon továbbra is úgy búgott, akár egy ezer éve üres tengeri kagyló: az összes óceánok sejlettek benne, de semmi konkrét hang, zaj.
Ma lejött a szabadkai nagymama (baracklekvárt főzni, nácikörtét tenni – és M. ajándékait is elhozta: aboriginal-bumeráng – meséli, azt hitték vállfa-, kenguru- és koalajelvények stb.), és újságolja, hogy megváltozott a kanizsai telefonszámunk, egy 1-est tettek hozzá. most:
871-214
Azonnal hívom apámat, Anyukám még mindig Szegeden van!
Tán szemüvege… Igen, a szemüvegét minden bizonnyal ki kell majd cserélni… Az is lehet, hogy az egyik szemét le fogják zárni egy időre… Vagy a fogait kellett volna előbb kiszedni… Genny nincs… Meglehet, hogy reuma. Csöpögtetnek valamit a vérébe…
92A főorvos, nemrégen jött Pestről, azt mondta, addig nem engedik ki, amíg meg nem állapítják a baját…
Orr-fül-gége: 2. emelet, 221-es szoba. A Hősök kapuján kell lemenni… Csütörtökön, szombaton és vasárnap van látogatási idő…
Ma csütörtök van (augusztus 7). Reggel megyek Szegedre.
Megnézem a nimfákat, és ha netán ráfutok Đuróra, az aranyhörcsögöket is. Tehát a Hősök kapuján le… Nem ismerem Szegedet, mindig J.-vel megyek, ő vezet, kormányoz, de most mégsem véthetem el a Hősök kapuját, nem, meg hát különben is szeretném már végigjárni múzeumait, képtárait, szeretném körültapogatni Szeged szecesszióját…
Az ötvenes években anyám meglátogatta apámat az albán határnál, a Prokletijén levő börtönben. Nem nagyon tudott szerbül, és hát hatalmas csomagját, valamint az akkori utazási körülményeket is figyelembe véve, igen nehéz vállalkozásnak tekinthető ez részéről – élete tán legnagyobb vállalkozásának. Megizzadt, forrásvízben mosakodott, forrásvizet ivott stb. És azóta kezdett érezni valamit az orra és a szeme között, afféle sinust, ami az utóbbi időben mind komolyabban kezdte kínozni, sőt a fülére is átterjedt. Elindult a fájdalom a fejemben, mondogatta. Húsz év múlva, a Dečani kolostor előtti kispadról, napokig fixáltam a Prokletije gesztenyés lankáit, forrásait, zord csúcsait…
Rég láttam már akkor, amikor egyszer véletlenül hazaugrottam, és szép babaarcát összeomolva találtam, szürkén, mind kiszedték a fogait. Megrettentem. Még mindig megállás nélkül dolgozott, takarított, készítette a reggelit, az ebédet és a vacsorát apámnak, de éreztem, valami borzasztó dolog történt. Kérésemre G. megvizsgálta Szabadkán, kezelte (ő vette ki L. manduláját is). Jobban lett, majd ismét rosszabbul. Felmerült az operáció lehetősége…
És most apám bevitte Szegedre. Napi 105 forint.
Írtam a nudistákról a Szempontba (az azúrról a magyar irodalomban), leadtam az URH-t Libanonról, csináltam egy 2 perces nekrológot a hétórási híradóba 93Féjáról – most tehát szabad vagyok, mehetek Szegedre. A Hősök kapuján le…
Igen, anyukámat megilleti a Hősök kapuja – elvégre aki úgy tud takarítani, mosni, főzni, aki annyit neszezett, félt, rettegett életében, mint ő, az egyszerűen: hős.
Hazajött J. Mondja, Hua Kuo-feng 23-án fog hazánkba érkezni. Mondom, megyek Szegedre. Lejártak az útleveleink, mondja.
Behordom a madarakat a teraszról (a kanárit, a papagájt, a zebrapintyeket), veszem a MÜNCHENS GROSSES UND MODERNES SCHALLPLATTENHAUS DISCO CENTER-jének fekete-fehér nylontasakját, amelybe Z. rakta a lemezeket (a legújabb Braxtont, Payant, Archies Scheepp)
MAMA TOO TIGH-
át, az Ornette At 12-et és az ő tollas borítójú Mangelsdorffját), megyek, hogy meghallgassam őket, és közben letisztázzam az egerekről írt fejezetet (íme: a prózavers mint életforma!). amikor Sz., aki szintén ott csetlett-botlott az ólban Đura és a „tyúktolvaj” körül, kiszólt az ágyból (augusztusban ő alszik az emeleten): veszünk egy aranyhörcsögöt. Természetesen, mondom, majd halkabban, inkább magamnak, egy párat.
Akár egy felvételen, látom anyukámat és a hörcsögöket a Hősök kapujában: a hörcsögök valóban aranyszínűek, aranyosak, és anyukám arca is aranyból van, csillog vakítóan.
Elsőnek a MAMA TOO TIGH-t teszem a korongra, másodiknak pedig természetesen a Payant.
Hallom, ahogy J. bekapcsolja a mosógépet – katonaingem is benne van; összevérezte a kutya.
94Este van. Szépen ég a brikett a kályhában. Nem találom a vörös borítékot, elkeveredett a sárga és a kék dossziék között. Pedig kár, mert most fontos lenne az a feljegyzés első briccsesznadrágomról: szépen kidolgoznám itt a kályha lángja mellett.
A mentolos dobozban egy kis újságkivágás (Politika). Íme:
Nagradu radničkih saveta dobio Bojan Bem. Čačak, 3. oktobra.
Na 10. memorijalu Nadežde Petrović, koji je otvoren u Čačku, dodeljena je tradicionalna nagrada radničkih saveta čačanskih organizacija udruženog rada. Ovog puta nagrada je pripala Bojanu Bemu iz Beograda za sliku „Crni pas”.
Nem volt róla tudomásom, hogy Bem valaha is festett fekete kutyát. Különben, fehér kutyáját áthoztam ideális helyéről szobámba a dohánytapétára…
Tegnap rendezgettem verseskötetem kéziratát (egy klasszikus repróval ellátott desszertesdobozban tartom – még nincs címe, bár a napokban felírtam G.-nek néhány számításba jövő változatot: világpor, nullás liszt, gipsz, láthatatlan púder…), és úgy határoztam, a celebesz celebesz nélkül című ciklusból kihagyom azt a versikét a bricskáról. De sehogyan sem tudom eldönteni, mit csináljak vele, mi legyen a sorsa, mert nevetségesnek tartom eltépni, eldobni, elégetni, ám felettébb nevetséges lenne megtartani is…
95Kályhacsövet rövidítettünk, fűrészeltünk. Nagyon nehezen ment, de amikor végre sikeresen átvágtuk, annyira megörültünk neki, hogy lefűrészeltünk még egy darabot, majd fellelkesülve, betüzesedve a második kísérlet szerencsés kimenetelén: feldaraboltuk az egészet.
Most, hogy barátom távozott, új csövek után szaglászok a kamrákban, a padlásokon, sőt az sincs kizárva, elkarikázok a vaskereskedésbe, és veszek egy köteget, köztük vörös és kék zománcosat is. Érdekes, könyökcsövet is óhajtok aprítani.
96Nem tudom, érdemes-e belekezdenem a magyarázkodásba. Nem hiszem. És különben is észrevettem már, hogy mind többet magyarázkodom, hogy már tulajdonképpen mást sem csinálok, mint magyarázkodom – indázok, mint egy végtelen szecessziós lépcsődísz. Ó, nincsenek már nekem direktjeim! Szóval nem hiszem, hogy érdemes lenne belekezdeni. Sok időre, helyre lenne szükség, és akkor sem egészen biztos, hogy sikerülne kimagyarázkodnom. És hát különben sem vagyok hosszúkás epikus, legfeljebb epés lírikus… De ha mégis belekezdek, tán sikerül kitörölnöm emlékezetemből azt a puha mosolyú figurát, vagy legalábbis elhomályosodik kissé az emléke…
Ülök a vécén. Szemben velem nagy Cumi befejezetlen olajfestménye (mely tetszik Domingéznek, melyre valaki borotvaszappan- vagy szőnyegtisztító habot csapott) mellett, a sarokba állítva: a vasalódeszka.
A ház egykori tulajdonosai, majd lakói hagyták itt. Persze – és itt kezdődik az a bizonyos magyarázkodás! – nem nekünk, hanem egyik ismerősünknek, aki segédkezett nekik a hurcolkodásban, annak az úgynevezett puha mosolyú figurának. De ő nem vitte el, nem vihette el, mert én finoman kiemeltem, kiloptam a diófa alatt felhalmozott limlom közül, és felvittem a padlásra. Eldugtam. De különben is csak egyszer-kétszer fordult a Zastava után kötött kis kordéval (akkor is csúnyán befarolt a bukszusok közé), és a limlom nagy részét itthagyta.
Igaz, a vasalódeszkát kereste. A teraszajtó rácsos kis ablakán lestem, hogyan nyomoz utána. Belesett a kamrákba, a garázsba, a terasz alá, felmászott a galambpadlásra (ahol másnap azt a szép kis napernyőt, azt a kitűnő szemeteslapátot és azt a nagy rézdróttekercset találtam). Azonnal tudtam, a vasalódeszka után szaglász, 97hogy sem a kék polc, sem a szép ágyvégek, sem a képrámák, sem a kovácsoltvas virágtartók nem izgatják – csak a vasalódeszka. Láttam, mindent itt fog hagyni, itt a törött partvist, a traktorkerekeket, a kőműves- és favágó-bakokat, az olajoshordókat, az ammóniákos hűtőszekrényt, a kaszanyelet, a katonaládát, a vödröket, kosarakat, az üstházat, de a vasalódeszkáról nem fog egykönnyen lemondani. Pedig hát lényegében egy egyszerű, közönséges vasalódeszkáról van szó, még csak nem is olyanról, amely be van vonva, amelynek lába is van.
Afféle hosszúkás gyúródeszka; ha ránéz az ember, az az érzése, őt szentelik, szentelik, mint a beszáradt vasalnivalót, szentelik, mint térdepelő hivőt a templomban, az az érzése, őt vasalják nagy és apró langyos vasakkal…
Amikor feljött a teraszra és bekopogott, és a deszka felől kezdett érdeklődni, durván elutasítottam, majdhogynem kizavartam. Még sosem kiabáltam így emberre, még sosem zavartam el így senkit. Pucoljon és pakoljon, kiabáltam, mert holnap már több dolog fog hiányozni… Távozása után is még sokáig rezegtem, éreztem, nagyon közel voltam ahhoz, hogy fizikailag is leszámoljak vele. Nem szoktam verekedni, de apámmal és bátyámmal többször megtörtént már, hogy ráncba szedték a kocsmát…
Estefelé felmentem, fellopakodtam a padlásra, és a sötétben, akár egy puha, meleg állatot, megsimogattam, majd hirtelen magamhoz öleltem a deszkát.
Ahogy most itt a vécén elnézem, arra gondolok, hogy ez a deszka még valamelyik bácsordasi sváb házból való, ugyanis házam volt tulajdonosa a felszabadulás után Bácsordason is igazgatóskodott.
Bácsordason csak egyetlenegy német család maradt. Egyszer voltam az udvarukban, és még mindig emlékszem a dünnyögő, nagy kötényes nénikre, bácsikra. És jártam a bácsordasi sváb temetőben, kriptákban is: jól és élesen emlékszem a kis copfos koponyákra, a csontvázak lábán levő bőrpapucsokra – szinte még mindig fényesek voltak. Az egyik olyan copfos kis koponyát meg is találták a rendőrök a Symposion szekrényében, 98amikor M-ék lopásügyében kutattak – volt ott egy gémcsontváz is meg ott volt I. kis beige kesztyűje…
Ülök tehát szemben a vasalódeszkával. Nem használjuk, egyszer sem használtuk, mert a konyhaasztalunk ideális vasalásra. Ülök, és máris valami pázsiton, valami pázsit fölött látom lebegni… Lebeg az erős napfényben, akár egy hipnotizált karcsú nő. És rajta, ott: ciklámenceruzám! Sosem volt különösebb, különösebben felszerelt íróasztal!
Ciklámenceruzámmal sosem szoktam írni, és hát éppen elég asztalt használok már így is (a manzardi fémpatájú végtelent, a kerek és a kocka alakú fehéret, a redőnyös feketét, a konyhai gyalultat), most mégis úgy érzem: én szentelek és írok vasalva. Ezek szerint, mondom, ciklámenceruzám: szentel és vasalva ír. Felemeltem tekintetemet a nem létező papírról, és a látóhatár szélén, a finom ecetillatban megpillantottam a fehér pulykákat…
99Kedves kis Pius!
Igazad van: általad vitalistának nevezett ifjúkori programomat (ez is a te szavad) néhány barátom, barátnőm valóban szépen és maradéktalanul (egykor azt mondtam volna, meredeken) realizálta. Igen. Jól meglested, meglestél bennünket. De hát jómagam sem csináltam mást az elmúlt évtizedben: akár egy másik énemet figyeltem, kísértem őket, drukkoltam nekik.
Bakota, mint magad is tudod, Görögországban él, Nem mindennapi színészi tehetség, Szophoklész-imádatát a pincérkedésbe, valamiféle kubisztikus pincérkedésbe öltve ott a nagy fehér kövek közvetlen közelében. Minden este úgy lép fel fehér zsakettjében, ovális nikkeltálcájával, mintha a napot találná fel, mintha maga Szophoklész is ott ülne a vendégek között. Nem hinném, hogy dolgozik ma a világon Bakotánál eredetibb pincér, noha már minden bizonnyal igen beteg, hiszen tyúkszemei, mája, fogai, végbele, tüdeje…
Kinga, ha jól tudom, egy angolhoz ment feleségül, és minden bizonnyal ugyanúgy mozog kis kerékpárján a Sohóban is, mint mozgott itt a Telepen. Tehetséges volt, ahogy T. mondaná, u svim pravcima. Nem tudom, végül is melyik irányba indult el, melyiket választotta, nem is lényeges, nem, az sem, hogy választott-e egyáltalán. Kinek mi köze hozzá. Kuss, mondaná vékony hangján, mintha egy kis poharat roppantana össze szép fogaival. Ha valaki, hát Kinga tudta, az élet nem az eminens tanulók versengése. Elég látnom, még képzeletben is, ahogy szívja a cigarettát (egykor, emlékszel, a kék fedelű rovinji Moravát), ahogy megemeli a szél a szőke haját, ahogy féloldalvást, kicsit kacsázva lép, olvas, táncol, rajzol, úszik, teniszezik…
100Jácint éppen a napokban fog végezni a Vincennes-on (utoljára azt írta: P. J. Jouve lesz a témája – a Paulina 188-at már akárha vele olvastam volna), és természetesen már legalább annyira otthon van Párizsban (miután mexicói esküvőjéről lelépett, vagy ahogy mi, kanizsaiak mondjuk, lelécelt – fantasztikus esküvői ruháját még sokáig ott őrizte egy fekete ládában kis szobája közepén), mint amennyire te szerettél volna Hemingway- és Henry Miller-olvasmányaid hatása alatt. Rúék akkor voltak nála, amikor még éjszakánkint a Katmanduban dolgozott…
Dénes minden bizonnyal a legkülönösebb taxi-driver Ausztráliában. Előbb börtönőr, edző, jampec, művész volt, hogy aztán, mint Bakota a pincérkedésre, a taxizásra összpontosítson. És nagy dolgot tudott kihozni belőle, valóban nagyot. Hidd el, Kis Pius, egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, ő a taxizás Goethéje.
Hermina zsebében, amikor szökés közben beleesett abba a gödörbe (csapdába), a határőrök egy Heidegger-könyvet találtak és semmi mást, és nem értették, mit keres ott a farkasverem fenekén azzal a Heideggerrel… Amikor Bohata ráfutott a Latin negyedben, mezítláb volt, mezítláb a kis űzött őzike. Persze Bohata azonnal becipelte az első cipőüzletbe. Tudod, mennyire zavarták a budapesti írók szandálai is.
Legalább lábbelitek legyen kifogástalan, oktatott bennünket.
Balassa diplomát szerzett a gépészeten, és most szabó Belgrádban – nem folytatom, hiszen már engem is bosszant, milyen ügyetlen krokikat dobok itt fel neked róluk, de hát jól tudom, akármivel is próbálkoznék, akárhogy is színezném, minden dilettantizmusnak tűnne…
Igen.
És hallom le nem írt, de annál hangsúlyozottabb kérdésedet: mi van velem?!
Nem tudok válaszolni, nem, Kis Pius. Illetve, csak közvetve.
101Íme, lila gyerek, íme a válaszom, már amennyire válasznak nevezhető.
Ma reggel 7 órakor egy döglött macskát találtam a tearózsák (rosa chinensis) között. A zöld és arany legyek szokatlanul sűrű cikázása hívta fel rá a figyelmemet. Azt hittem, valaki bedobta a kerítésen.
Döglött macskát dobtak a Virág utca 3-ba!!!
Megdöbbentem. Létezhet a világon valaki, aki haragszik ránk, aki dögöt dobna kertünkbe?! Az perverzitás lenne, az a valaki minden bizonnyal önmagával tévesztene össze bennünket…
Közelebb lépve azonban megállapítottam: dogom harapta át a gerincét. Zsemleszínű.
Ismertem, kedveltem is, oroszlánkölyöknek neveztem. A kamrában, a csirkeeledelnél vadászta az egereket. A dog jócskán elpiszkolta, sokáig játszhatott vele.
9-kor a Limánon (új cirkusz érkezett) aláírtam a szerződést A fekete kabát című drámára (egy melankolikus, kedélybeteg pacák el akarja földelni nem létező télikabátját, és összehívja barátait stb.) az Újvidéki Színházban. Az igazgatóra várakozva egy fiatal színésszel beszélgettem és intelligenciája,
Belgrád
Budapest Marosvásárhely háromszögében való fürge otthonossága kellemesen meglepett…
Délben egy URH-műsort csináltam az ámbráról. Ne csodálkozz, ne ámuldozz, Kis Pius: az ámbráról. Tudom, nem ábrándulsz ki belőlem, csak azt mondod, mindig is abszurd dolgokról ábrándoztam…
Az ámbrás cet bikára hasonlít. A kalmár és a polip csemegéje…
Míg a bemondók olvastak, én a technikus mellett egy papirosra firkáltam:
A bika az ámbrás cetre hasonlít… A misling és a 102here a csemegéje. Az én csemegém a kalmár és a polip…
Visszafelé jövet, már fáradtan, izzadságfoltos inggel, belekezdtem egy vers tartófáinak, síneinek lerakásába (formátlan kis sztoriban összehozni az ámbrát az Alhambrával!), majd befordultam Józsuához.
Kávézás közben, észrevétlenül, az ámbrára tereltem a beszélgetést, ugyanis Józsua felesége illatszer-specialista – üvegcséi most is itt vannak asztalomon (Parfümöl Vetivier, Parfümöl Grandseigneur, Concertré pour Extrait EDT…). Józsua közbeszólt, hogy a mósusz finomabb dolog, mint az ámbra. Vettem a labdát. Hát legyen: mósusz! Baktatva a temetőn át, a gledícsiafák alatt, azt kérdeztem magamtól, kivel is kellene mósusz-műsort csináltatnom, és hogy milyen zene is menne hozzá.
Majd lemegyek H-hoz, határoztam el, és szép kis mellei közé szögezem a kérdést: milyen zene megy a mósuszhoz?! Valóban, milyen is, Kis Pius? Milyen is? Látom zavarodat. Látod, a nagy kérdések előtt mindig megtorpantunk, tétováztunk…
Szétrozsdásodott kapunk előtt hirtelen elejtettem a kulcsot: a macska elviselhetetlenül bűzlött a kukában.
És a szemetes csak három nap múlva jön, kiáltottam fel keservesen, öklömet az égre emelve.
Ölellek
103Szőke volt. Cuclizott. Csak cuclizott.
Savószín szemei sosem is láttak.
Gerincéből egy kis puha lábfej nőtt ki. Ezen lépked utánam: halkabban, mint árnyékom.
Miféle láb ez, kérdik.
Összecsukható, akár egy zsebpohár, mondom. Istentelenül rossz hasonlat, mégis ragaszkodom hozzá.
Szőke volt szegény. Azt hiszem, Dáriának hívták. Őrizni fogom emlékét.
104Bár egyedül vagyok, mégis magamra zárom a szobaajtót.
Megérintem az asztalt.
Összepárosítom a zoknikat. Beállítom az órát, de nem húzom fel.
Megérintem az asztalt.
Nézem a tarhós bögrét. Leáztatok két zöld bélyeget. Előkeresem a kristálykoponya fényképét.
Megérintem az asztalt, meg, mind finomabban.
Kinyitom az ajtót. Majd holnap folytatom.
Nincsenek illúzióim: engem sosem fog megérinteni az asztal.
Menet közben felhúzom az órát, de nem állítom be.
105Szeretem a csontszínűvé sötétült, magas, nagyon magas fehér ajtókat. Szeretek szemben ülni velük, s nézni a végtelen azúrból kopogás nélkül érkező felhőket – à la Magritte.
106Rú itt lesz egy hétig az árumintavásáron, és nálunk fog lakni. Ő a kanizsai stand főnöke, ő írta a prospektus szövegét is („Kanizsa Vajdaság észak-keleti részén fekszik, felső határa megegyezik a jugoszláv–magyar országhatárral. Írott emlékben Kanizsa neve 1093-ban jelentkezik először…”), melyet, mint mondja, velem akartak megíratni a városatyák, de hát engem lehetetlen megtalálni, elcsípni, úgy ugrálok Újvidék és Kanizsa között, akár egy bolha – még a felderítőcsapat negyedszázados jubileumi ünnepségére sem mentem el, hogy átvegyem az alapító tagoknak járó plakettet… Ahogy felvezettem a padlásszobába, ahol előtte K, a pesti rádió rendezőnője lakott – végérvényesen rádiófonikussá téve a Virág utca 3-at! –, a vállfák még ugyanúgy lógtak könyvespolcaimon, ahogy K itthagyta őket. Rú azonnal szétrakta ingeit, öltönyeit, ne gyűrődjenek az utazótáskában, nylontasakokban – szépek, vigyáznom kell, ébernek kell lennem éjjel-nappal, nehogy őt is összevérezze a kutya, mint nemegyszer K-t.
A SZIVÁRVÁNY-vállfára egy hongkongi sötétlila és egy rózsaszín Cardin-inget akasztott: most
valóban szivárvány az én kedvenc vállfám, amely fogalmam sincs, hogyan került a házba, hiszen
mi Magyarországon nem vásároltunk ruhaneműt – mi csak a könyvet kubikoljuk, kubikoljuk át –, de
az a fontos, hogy idekerült, hogy itt van, és már örökre szivárványt görbít a padlásszoba ferde
firmamentumára: 
107 Már fejből tudom szövegét, és már-már bennem is feszül szép
íve. (Sok-sok ilyen vállfaszöveget kellene megtanulnom, magam fölé feszítenem! A telefonszámot
pedig majd a helyszínen kell ellenőriznem: Halló, ott SZIVÁRVÁNY?)
Este a városba indultunk. Gondoltuk, betérünk a Katolikus portai Jazz-klubba is, ahol Zó, Rú fia a The art ensemble of Chicago lemezét is le fogja forgatni – érdekel az a zenekar…
Az ott az ecetgyár, mutattam neki az isteni őszi égre rajzolódó, kis vörös égővel kivilágított kéményre.
Éppen csodálkoztam, mondta, honnan jön ez az ecetszag.
Nagyokat szippantottunk, mintha az egész város ecetes paprikát tenne el, mintha mi is szép macedón paradicsompaprikák lennénk, de azt is megállapítottuk azon nyomban, hogy már a krizantém nehéz illata is belevegyült a finom savanyú párába.
Közel már a halottak napja, mondtam.
Közel, mondta Rú.
Ilyenkor mindig haza szeretnék utazni – ezek nem az én temetőim… Nagy, műanyag lapokkal fedett krizantémkertek mellett haladtunk el. A macskák úgy viselkedtek a szép őszi estében, mintha csak február lenne…
Tán az ecetszag inspirálja, gerjeszti őket, kérdezte.
Minden bizonnyal, mondtam, hiszen engem is sokszor…
Nem találom azt az Újvidéket, nem találom, sóhajtott fel váratlanul Rú, aki különben egyáltalán nem hajlamos a sóhajtozásra, egyszerűen: nincs. A szó szoros értelmében új várost csináltak Újvidékből, egy vadonatúj várost, egy vadonatúj Újvidéket – de hová tüntették a régit, a régi, az ó Újvidéket? Vagy nem is volt? Vagy nem is voltam fiatal?! Egyetlen ismerőst, egyetlen ismerős arcot sem tudok felfedezni, egyetlenegyet sem. Néha, mondta, órákig figyelem az emberek arcát a vásáron vagy a nagytemplom előtt, de hiába, mintha egy ember sem élne itt azok közül, akik a 40-es évek végén itt éltek. Elnyelte őket a föld…
A limáni homok, mondtam.
Pedig mennyire szeretném látni még egyszer Olgát! 108Még egyszer legalább. Amikor elmentem katonának, mindenemet, egész vagyonomat Olgánál hagytam, hiszen úgy volt, ha leszerelek, feleségül veszem. Nála hagytam:
a tinten-kulit,
a sárhányó nélküli női biciklit,
a nagy fehér fésűt,
a karórámat,
a pénztárcámat,
az esőkabátomat,
a hosszú szipkát…
A hosszú, hosszú szipkát, melyet a tengeren vásároltam, rézkarikákkal volt tele, és csak akkor vettem elő, ha a bárba mentem…
Igen, nála hagytam egész vagyonomat. Két hónap sem múlott el, és máris jött a levél: férjhez megy. Rendben van, gondoltam, legyen boldog, de miért nem említi nála hagyott dolgaimat?! Majdnem felüvöltöttem ott a Šar-planina alatt, kopaszon, nyakig érő hóban: és mi lesz nagy fehér fésűmmel?! Életemben nem láttam olyan gyönyörű fésűt. Ne mosolyogj, komolyan beszélek. Tán elefántcsontból csiszolták vagy valami állandóan langyos műanyagból… Elnyelte a föld, a limáni homok azt az Újvidéket, el hosszú szipkámat, el a nagy fehér fésűt… Egyszer, néhány éve, láttam Olga apjának a gyászjelentését a Magyar Szóban, gondoltam, elmegyek a temetésére, hiszen felesége, Olga anyja, szeretett engem – pénztáros volt a menzán, és sokszor jegy nélkül is ebédelhettem nála… De nem jöttem el, és így az utolsó lehetőség is vízbe, azaz a sárga agyagos földbe esett.
Rú, szeretnél itt élni újra Újvidéken, kérdeztem, közelebb lépve hozzá, szinte megijesztve a sötétben.
Nem, mondta, én megszoktam, hogy minden embernek köszönök, itt azt hinnék, meghibbantam…
A belvárosba érve a kirakatok előtt álldogáltunk, a kivilágított püspöki palotában gyönyörködtünk.
Rú hófehér haját nézve arra gondoltam, most már inkább egy nagy fekete fésűre lenne szüksége, egy nagy fekete hajfestő fésűre…
Hazafelé jövet a krizantémkertek fölötti műanyag lapokon harmatgyöngy rezgett a holdvilágban, de a 109gyenge szél már más irányba vitte az ecet- és a krizantémillatot.
Milyen alakú volt az a nagy fehér fésű, kérdeztem, a kulcsot keresve köpenyem zsebeiben, a rácsnak ugráló kutyát nyugtatva.
Kifli, válaszolta, majd hozzátette, pártaként simult a fejre.
110Dobermann… dobermann… dobermann… dobermann…
Már egy éve, pontosabban attól a naptól kezdve, amikor a Vén Palitól kijövet, kezemben a pintyekkel, megpillantottam szomszédja (később a TV asztalosát ismertük fel benne – ő készítette Déktől vásárolt családi ágyunkat…) szikár, karcsú, mély csillanású, éles mozgású kutyáját: állandóan csak a dobermannról beszéltem.
Dobermann… dobermann… dobermann… dobermann…
És aztán egy napon meg is jelent kerítésünk előtt egy kis fekete-vörös kóbor kutya. Kenyeret dobtam neki, fiammal vizet vitettem, nehogy megvesszen, és fekete íróasztalom fölött (hol éppen befejeztem A dog mint az antidogmatizmus szimbóluma című hosszúra sikeredett értekezésemet) hozzákezdtem megfigyeléséhez. A vaskerítésünk előtti füves sávot akár a veszett, elveszett és kóbor kutyák börzéjének is nevezhetném, ahogy a kutyák töltésünkön való vonulását a kóbor kutyák Golf-áramának neveztem volt ideköltözésünkkor… Fél órába sem tellett, és üvöltve ugrottam fel, rohantam át a nappaliba.
Dobermann… dobermann… dobermann… dobermann…
Hogy onnan együtt rohanjunk a ház elé.
Hol látsz te itt dobermannt, kérdezték ámuldozva, és máris a szomszédok tacskóját, farkasát, dalmát ebét keresve kedvességükkel.
Nincs szemetek, kérdeztem ismét, felemelve hangomat.
Hosszú szőr, nagy fülek, szinte lapos termet, sorolták röhögve. Hol van itt dobermann? Hol?
111Igen ám, védekeztem elszántan, de nézzétek isteni hegyes fejét, a fekete alól finoman előfeslő vörös minőségét… Ha nem is tiszta dobermann, de mérget veszek rá, hogy dobermann-keverék, féldobermann…
Féldobermann, féldobermann, vonultak vissza kórusban énekelve. Igen, aznap minden fél volt a számukra. Rú talált egy fél cserkészcsatot, Zú macskája egy fél egeret hozott a szobába – és most, íme, a féldobermann! Valóban, még csak ez hiányzott.
Féldobermann… féldobermann… féldobermann…
Néhány napra rá – éppen a Peđa Milosavljević-retrospektíván voltam Belgrádban (Zemunban szálltam le a buszról, és gyalog mentem a nagy esőben, monumentális varjak között, a Végrehajtó Tanács és a Központi Bizottság épületével szemben, a Száva-parton, a Modern Művészetek Múzeuma felé…): fiam beengedte az udvarba a dobermannt, a féldobermannt. Dogom szereti ezeket a kis kutyákat, játszik velük, minket sem zavarnak, mert hát úgysem ejthetik teherbe, nem érnek fel hozzá, ide-oda szaladgálnak a lábai között. Ám ez a kis dobermann, féldobermann, hopp, elkapta a fehér kakast, és kampec! Kampec a legszebb idei kakasunknak, amelyet 50 közül választottunk ki, mivel az udvar koronázatlan királyát, a krédli kakast, valahogy likvidálni szerettük volna, legalábbis szerettük volna megfosztani trónjától…
Ahogy holtfáradtan hazaértem, láttam, hogy nincs, nem vár a kerítés tövében a kis kóbor dobermannom. Tudtam, valami baj van.
Idegesen rohantam fel a vajszín teraszra.
Mit bántjátok az én dobermannomat, löktem be az előszobaajtót, mit bántjátok?! Végre sikerült egy dobermannt találnom, ideédesgetnem, és erre ti, mihelyt kiteszem a lábamat Vajdaságból: elintézitek!!!
Nagy csönd fogadott. Nem válaszoltak, de ahogy levetettem vizes gúnyámat és felvettem bermudámat, egy szakkönyvet toltak az orrom elé. Olvasni kezdtem:
DOBERMANN-PINSCHER
112Meglehetősen vad, ingerlékeny, nyughatatlan, a végletekig bátor, gyakran gyenge idegzetű, idős korára morózussá válik…
A kutya többé nem mutatkozott, én sem emlegettem, de attól a naptól kezdve, kisdobosnak kezdtek becézni, többször kínáltak meg dobostortával, és még amikor felrobbant a dobkályhánk (tán örökre megsértve dobhártyámat!), akkor is elnevették magukat, el, akár valami abszolút poénen.
dob… dob… dob… dob… dob… dob… dob… dob…
113Az első méhecske! (Január 23-a van!)
Alig néhány centiméterre tőlem az üvegtáblának ütődött. Az első halk mondat ez a tavaszról.
Tavaly, 76. május 10-én e néhány sort jegyeztem a Virág utca 3 című füzetbe:
Ma ettem az első zöldbarackot. Ha egyetlen ízt kellene választanom a világ ízei közül, tán éppen ezt az ízt választanám, hiszen ebben van benne leginkább gyermekkorom is…
Mint vakábécét simogatom a barackfa kérgét – a mondat végén mézgába ragad az ujjam.
És valamiféleképpen az a május 10-e a mai naphoz kapcsolódik – így másolódnak össze füzeteim, s lesznek valami egészen mássá, mint ahogyan eredetileg elképzeltem, persze még mindig az irodalmon innen. (A gyerekek Szlovéniában vannak síelni nagyanyjukkal. Mondottam, ha átmennek Olaszországba, vegyenek nekem szép, finom füzeteket… Igen, jön a tavasz, és sok-sok füzetre lesz szükségem.)
Gerléimet néztem éppen, amikor koppant, bekopogott a méh. Gerléimet néztem, és már-már hangosan mondottam:
Ez az, amit én mindig is akartam: nyakukon fekete gyűrűvel e szűzi hamuszobrocskákat!
Olyan ez a nagy ablak, mint egy radar, elsőnek jelez mindent. A kutya valamelyik éjjel kihúzta, körbehúzta az udvaron a cirokmagos zsákot, és most tele madarakkal az udvar.
Feleségem szalad a kamrák felől, látom, kezében: tojás.
Megtojt a kopasz nyakú, mondja, s boldogan emeli a nap felé az első, véres tojást.
114Szarajevóból kijövet eltévedtünk.
Kezdetben isteni-zöld fennsíkokon bolyongtunk, majd még magasabbra kerültünk. Érezni lehetett, hogy a medvék, a farkasok és a sasok birodalmában keringünk. Valamilyen még sosem tapasztalt intenzitás, ám már túl, túl mindenen…
Estefelé, amikor végre rendes úton gurultunk, és vizet is ihattunk, túrót is vehettünk, J. megszólalt, nem hittem volna, hogy ennyire el lehet tévedni.
Én is valami hasonlót gondoltam, hiszen: annyira hasonlított az a nap, az a táj az életemhez.
115Pesten mindig IBUSZ-szobákban lakunk, immár több mint tíz éve. E két-három nap alatt (tovább sosem maradunk, akármennyire szeretjük is azt a várost) furcsa figurákat ismerünk meg. Különös formája ez a megismerésnek. Ha tovább maradnánk, talán már nem is tűnnének olyan furcsának, megszoknánk őket, avagy novellahősökké „híznának”.
Legutóbb pl. a Münnich Ferenc utcában laktunk.
Csehszlovákiából jöttem mint katonatiszt, kezdte házigazdánk, alighogy átadtuk neki a piros csíkozású IBUSZ-papírt s az útlevelet. Egy hónapig voltam csak táborban. Nyugdíjas vagyok, de még dolgozom mint tanácsadó… A múlt nyáron Herceg-Noviban nyaraltunk a kedvessel, s én cseh nyelvtudásommal igen jól boldogultam
Hoztak-e valamit eladni? – kérdezte ötpercenként a kedves.
Szobánk falán egy intenzív aktkép lógott (minden bizonnyal csupán e kép miatt kapta meg a szoba az első osztályt.) Pasztell. Drága, faragott ráma. Rossz festmény (honnan tudom?!), de a nő isteni lehetett (honnan tudom, ha a kép rossz?!), akár a kedves is (honnan tudom, hiszen már ő is igen-igen rozoga állapotban van?!). Körülbelül ötven százalékos bizonyossággal állítható, hogy az aktkép a kedvest, az egykori kedvest ábrázolja, de ez az ötven százalék is éppen elég volt ahhoz, hogy az embert megegye a fene, ha a kedves elcsoszogott krémektől csicsegő arccal, türkiz papucsában a kép alatt… Nem folytatom – sokféleképpen folytathatnám.
Münnich Ferenc utcai lakásunkban számunkra a következő volt izgalmas:
116a házigazda, finom, ősz úriember, egész nap, tehát reggeltől estig, ott állt az előszobában egy pultszerű asztalkánál, és finom mozdulatokkal, akár egy karmester, egy nagy karmester:
parizert eszegetett.
Izgalmas talány, gondoltuk, búcsút véve tőlük, távozva a parizerillatban lebegő akttól. Sőt én már maradtam volna is, mivel mind kíváncsibb lettem, hány napig tud így egyfolytában eszegetni ott az előszobában. Igen, az igazat megvallva, kicsit már féltem is, hiszen ez az őszhajú, katonás testtartású úriember ezután egész életünkben ott fog állni a kis, minden bizonnyal éppen ehhez a szertartáshoz konstruált pultnál, és eszegetni fogja a parizert, eszegetni műfogsorával, amíg meg nem halunk…
Lehet, hogy amikor e sorokat rovom, már nem is él, ám én, még most is, ha koncertre megyek pl., és megpillantom a fecskefarkú karmestert, azonnal Münnich Ferenc utcai házigazdánkra gondolok, és várom, várom, hogy pálcikájával (még sosem láttam közelebbről ilyen pálcikát, még sosem érintettem) a kottapapirosba csomagolt parizerért nyúljon…
117Egyedül vagyok idehaza.
A kutya a gyapjúszín, mély szőnyegen alszik. Álmában nyög, nyüszít, fel-felvakkant. Hathónapos, de már 40 kilós.
Én az összetolt zöld bársony fotelokon heverve olvasok, pontosabban egy horvát költővel bajlódom: „(Zaklopi knjigu ako misliš da držiš rupu kroz koju će buknuti apokalipsa)” – írja, így zárójelben, és nem tudom eldönteni, becsukjam, összecsapjam-e könyvét.
A televízió be van kapcsolva, de nem nézem. Én sosem kapcsolom be, de nem is kapcsolom ki – komoly fenntartásaim vannak e médiummal szemben.
Az asztalon, a pohárban: rózsa. Szépen látni, ahogy feslésében megállította az első fagy.
Piszkálom az orromat. Hirtelen abbahagyom, mert úgy érzem, valaki néz. És valóban, a tv-bemondó figyel: lát. A kutya is felérez. A rózsa is mintha tovább feslene a melegen – ó, te cédák legszebbike!
(Ilyen helyzetben könnyen összeroppanhat az ember.)
118Kisbajmokon (Fočanska 43): villamos eladó, jó állapotban, olvasom a vasárnapi Magyar Szóban. A villamos szép, nagyon szép dolog, és az is szép, folytatom félhangos okoskodásom, hogy felénk még jó állapotban levő villamosokat lehet venni, méghozzá, kéz alatt…
A Jutro című mezőgazdasági lapban viszont egy budiszavai polgár (Kossuth Lajos utca 12): pávákat hirdet!
Gyerünk, megnézzük a pávákat, határozzuk el egyszerre, bár, különösen mi idősebbek, kissé szomorúan mondunk le a villamosról. Hurrá, mondják a gyerekek is.
Budiszava mindössze negyedórára van Újvidéktől.
3000 dinár egy pár páva
egy pávatojás 200 dinár
a farktoll darabja pedig 20 dinár
Jó tudni, fontos regisztrálni olykor legalább az árakat, hiszen ki tudja, pl. száz év múlva mennyibe fog kerülni felénk, Vajdaságban, a páva, a pávatojás, a pávatoll. (Érdekes, hogy most, 77-ben, egy páva pontosan annyiba kerül, mint egy dán dog.)
Japán gerléink is vannak. Fehérek, éjszaka is búgnak. Afrikai póni-kecskéinket már eladtuk. Az aranyfácánok nem eladók. A pávákat is csak azért adjuk el, mert bővítjük a házat, és kell a pénz. Kitűnő kapcsolataim vannak a zágrábi állatkerttel, mondja szinte egy szuszra. Nem tudja, komoly vevők vagyunk-e, vizsgálgat bennünket az ifjú tulaj. Nem tudom, tűnődöm, küllemileg van-e valami közünk a pávához, afrikai kecskékhez, szentlélekszerű japán gerlékhez.
Szed egy kis csokor farktollat a góréban (éppen most 119hullatják – négyévente hullatják), s a gyerekeknek ajándékozza.
Majd meggondoljuk még, mondjuk, és elbúcsúzunk.
Budiszaván, hazafelé indulva, láttam egy alacsony palatetőt tele rongy- és kaucsukbaba-maradványokkal: akár egy véres áldozati hely. Biztosan az egész falu ide hordja, dobálja a rossz babákat. Nehezen elviselhető látvány…
Hazaérve csak úgy mellékesen megjegyzem: a jövő hét végén átugrunk Kisbajmokra.
120Állok a szoba közepén. Körül a falakon kartonból, falemezből, bőrből és pléhből készült könyv-makettek. Kezemben egy 20 literes zöld sósavas ballon.
Melyik sarokba helyezzem? Pákát vagy pávatollat dugjak-e bele?
Állok a szoba közepén. Hallom, zörögnek a kapun. Már tudom, én lubickolok majd a nemlétező sósavban.
Páka és pávatoll lebeg a mennyezet alatt.
Szakálammal törölném szép vadászcsizmáikat, de számomra már nincs visszaút: lubickolok a nemlétező sósavban!
Körül a falakon színes könyv-makettek.
121Miközben a patina fejlődéstörténetéről olvastam, valaki nyakon sózott egy kocsisgyertyával.
Hiába keresem az ágy alatt, a szekrényben, rajtam kívül senki sincs a szobában. És viaszmorzsát sem találok sehol. Az igazat megvallva, azt sem tudom, mi alapján állítom, hogy éppen kocsisgyertyáról volt szó, amikor még sosem láttam, és méreteiről sincs fogalmam.
Az igazság csak az, hogy az ütés nagyon fáj. Tán örökre ferde maradok.
Ám valamiféleképpen kellemes is a viasz ütése. Egy bot vagy egy vaspálca ütésétől már hangosan jajgatnék, és se időm, se kedvem nem lenne az ütleg fajtájáról elmélkedni – csak a mondat végén levő pontot érzékelném.
Vagy tán nem is bántottak?
Patinaszín fény ömlik el dolgaimon.
Most meg a talpamra csaptak a viaszütleggel! Égek mind a két végemen!
Vagy lehetséges, hogy én verem, ütlegelem magam?
Igen, lehetséges, hogyne volna lehetséges, vigasztalom magam.
122Egy lila Lada fordult ki elénk az útra. A gyerekek s a dog nagy gubancot képeztek a hátsó, rongypokróccal leterített ülésen. Két cukordinnye és ötven tojás volt a lábam között, tehát a biztonsági öv nélkül is mozdulatlanul pihegtem volna, akár egy gipszteknőben. Szólt a rádió. Kanizsáról jöttünk. (Jót mulattunk a kis Z. Gitár nevű kutyáján; a szomszéd következetesen Hegedűnek szólítja…) Mohol következett. (Itt élt egy kis ideig Moholy-Nagy, a nagy modern magyar képzőművész, a Parker állítólagos tervezője… És itt él egyik jó barátom, aki valamikor filmmel foglalkozott, de idővel áttért a sportfogadásra és az állattenyésztésre. Sosem csinált filmet, azt hiszem, sosem is képzelt el egyet sem – ám üres tekercsei számomra örökre a Film lesznek…)
Hirtelen tisztán láttam őt:
egy zadari kis cukrászdában ültem egy lánnyal, amikor belépett és leült szembe velünk, a helyiség másik sarkába.
Úgy tettünk, mintha nem ismertük volna fel egymást. Lehet, hogy valóban nem is ismertük fel. Lehet, igen, az is lehet, hogy mi egyáltalán nem is ismertük egymást, nem, soha. (Moholon született, egy-két évig bátyámmal Zentán járt gimnáziumba, és filmes-állattenyésztő barátom minden bizonnyal említést tett róluk… Vagy arról volt szó, hogy úgy jobban megnézhettük, végre jobban szemügyre vehettük egymást. Hidegebben szemlélődhettünk. Fixálhattuk a kamerákat…)
Pontosan 26 éves volt akkor, ott, Zadarban. Vadonatúj zöld tiszti egyenruha volt rajta, vállpántján egy csillaggal. Éppen akkor, vagy legfeljebb egy éve kerülhetett ki az akadémiáról. Stuccolt rozsdaszín bajusz. Szép volt. Bár azelőtt sosem mondtam volna vele vagy más 123férfival kapcsolatban ilyesmit. Finom, tiszta, erős, hosszú ujjai a porcelán csészét szorították; éreztem, ha akarja, erőlködés nélkül összeroppanthatja. Háta mögött a forró, fehér kő főutca, s a házakon túl valahol a tenger…
És én?
Abszolút felemás helyzetben-állapotban, mint mindig. Noha mi is szépek lehettünk: a lány, a lány és körülötte az én medúzaszerűségem…
És ő halt meg. Ő.
Azt hiszem, egy évre rá, hogy ott találkoztunk. (Sőt, nemrégen hallottam, hogy később a bátyja is meghalt.)
Most értem csak, miért tisztult ki ennyire az alakja ott a lila Lada mögött, Mohol előtt, hiszen én, mint mondottam is, tulajdonképpen nem ismertem. Vagy úgy is mondhatnám, hogy csupán látásból ismertük egymást.
A halálban lettünk ilyen közeliek, intimek.
A forró, fehér kő főutca és valahol a tenger…
És én, kérdem mind hangosabban, és én?
Mint egy tál kocsonya, itt kuporgok ezen az asztalon. Igen, közben a medúzából kocsonya lett…
És a lány?!
Minél közelebb értünk a lila Ladához, annál kevésbé tűnt már lilának. Ciklámenné, majd kékessé lett. Lenhajú lengyelek mosolyogtak rám, ahogy elhagytuk őket. Mohol következett. Majd: Pecelló, Becse, Földvár, Temerin. És Újvidék.
124Spárgaágyás – igen, az illata az. Nyers. A kender és a föld illata. S mégis rosszul, de milyen rosszul aludtam.
Nem spárga az, hanem: kötél.
Jeges vízben, kötélhurkok között vergődtem, nagy, rút hal. És íme, mind nehezebb visszatalálnom e szó, a spárgaágyás tisztaságához.
Ki kell mennem a piacra. Gyorsan spárgába kell harapnom. S ha már a piacon leszek, majd karfiolt is veszek. És akárha csődör alá nyúlnék: tenyerembe padlizsánt teszek!
125Ma reggel (künn sűrű, már-már cinszerű közeg; ősz) ismét felvittem a nyikorgó létrán a bohóc fejét. Mint kis labdát – tulajdonképpen nem is volt más, ki kellett volna próbálnom, mekkorát ugrik, ez volt az utolsó alkalom – egyensúlyoztam jobb tenyeremen, és így nem fogódzkodhattam a korlátba; minden foknál megálltam, kiegyenesedtem, erőt gyűjtöttem a következő lépéshez: sosem került ilyen közel egymáshoz arcunk…
Különös, felettébb különös a sorsa ennek a bohócnak; bizony, akármennyire vonz, szédít is a nyersgumi, nincs kellő epikusi akaratom ahhoz, hogy egész életét elmeséljem, hogy háborúját és békéjét teljességében kibontsam, nincs, de úgy is mondhatnám, mások a princípiumaim. Így csupán Virág utcai életképeit villanthatom fel a magam elegy módján. (Nem fejeztem ki magamat pontosan, de ez a kifejezés – elegy – most nagyon tetszik nekem, el- és átejtett.)
Az biztos, hogy az egyik gyerek kapta valakitől, 5-6 évvel ezelőtt, de hogy melyikük is, azt ők maguk sem tudnák megmondani, hiszen még csecsemők voltak. Úgy is mondhatnám, hogy a bohóc már a kezdetek kezdete – kezdetünk – óta volt, volt néhány tárgy, őstárgy társaságában, amelyek közül már se a nagy fekete kucsmás doboz, se a hússzín műkőből készült majmos hamutálca, se a komor, ám kitűnő minőségű Feszty-nyomat (családunk egyik szárnyának ő volt a festője, a másiknak nem volt – nekem meg annyi van, hogy de facto egy sincs, tehát nyugodtan mondhatom: famíliánk festője Feszty), se az összecsukható fekete-fehér asztalka, se az a koponya, amely már olyan régi volt – nincs kizárva, még Herceg-Noviból hozták Szabadkára –, hogy kezdett üvegesen áttűnni, mind jobban közelítve von Däniken ama hondurasi kristálykoponyá126jához, se az a madárkás, pirosbarna, festett pohár nincsen meg. Tán egykori szomszédlányunktól, A-tól kapták (iparművészeti iskolát végzett, az egyik szlovén bútorszalonban dolgozik, apja, aki hentes volt, meghalt, és most erősen rövidlátó anyjával él), vagy előző bejárónőnk lányától, B-től (aki szintén kifejezetten kövér, mint A; komputeren dolgozik, utoljára gipszbe tett kézzel láttam, és sehogyan sem sikerült leolvasni a gipszre írt jeleket – kezet kellett volna csókolnom neki), nem tudom. Arra viszont egészen világosan emlékszem: azonnal észrevettem, hogy nemes darab, hogy egy nem közönséges játékról van szó, hogy valami különös, megfoghatatlan többlettel – már-már élettel – bír.
30 centiméternyi lehetett mindössze.
Zöld frakk. Azért kezdem éppen frakkjánál leírását, mert kezdetben arra is gyanakodtam, hogy éppen e békebeli biliárdposztó kölcsönzi különösségét. Ó, mennyit fogdostam, gyürkéltem szegetlen zöld fecskefarkát! Igen, nem volt beszegve. Sokféle szegélyt tudok elképzelni körben a kis frakkon, köztük sárga és fekete és püspöklila selyemszegélyeket is, de valamiért éppen így kellett lennie, így beszegetlenül – egyszerre utalva drága kelmére, szegénységre, ripacsságra. Fázik, gondoltam mindig, ha a frakk lassan foszladozó-morzsálódó nyitott szélére pillantottam.
Sárga-fekete kockás nadrág. Ha bizonyos bugyikat litereseknek hívnak, akkor ezt hektoliteres nadrágnak kellene nevezni. Ugyanis minden elfért benne.
A keménykalap és a hosszú-hosszú vekni forma cipők bakelitből voltak; már pillantásomtól is kopogni kezdtek, és kopognak még most is, amikor már nem léteznek. A minap is, ahogy lelöktem töltőtollam bakelit kupakját, hirtelen hátrafordultam, meg voltam győződve, ő lépeget a parkett sárga duplavéin, ő lépeget, mindennek ellenére, felém.
A teste istenien formálható, alakítható, már-már gyurma, ehető gyurma, és mégis tartással bíró nyersgumitest.
És utoljára hagytam azt a bizonyos abszolút-bohóci arckifejezést, amit sosem is mernék megérinteni tollam127mal – vele is úgy valahogy vagyok, mint azokkal a gipszre írt, gipszbe kapart jelekkel, meg kellett volna csókolnom, meg, tán éppen ott a fehér lépcsőn –, igen, az volt, pontosan az, minden tekintetben, az utolsó alkalom.
Évekig nagy becsben volt, az édes kis porcelán nippek nincsenek nagyobban; ott telt élete az egyik üveges könyvespolc szűk, dohos előterében: a régi pénzzel és katonai kitüntetésekkel teli ezüstdoboznak támaszkodott (sokáig készültem nyakába akasztani apósom egyik kitüntetését – VITAM ET SANGUINEM), szemben a lila erezetű cseh üveghallal, ausztrál- és aboriginal-bumerángok félholdjai között, a Beckett-fénykép alatt (rendezés közben ábrázolja az élesre száradt, kristállyá aszalódott nagy írt: hosszú-hosszú vékony keze csontbot, melyre egy ér és egy idegszál van kötözve, egzotikus madárként készült csipegetni, eszegetni a nyersgumit). Egy napon aztán valaki maszatos (lekváros?) ujjakkal félretolta az üveget (összegyűrve Beckettet, akit, azt hittem már, nem lehet tovább gyűrni), és kiemelte. Bakelit cipőinek nagy nyomai sokáig ott maradtak a finom porban, körülszögezve egérpiszokkal. A körülszögezést szó szerint értem. Eddig sosem hajoltam ilyen közel az egérpiszokhoz, és meg voltam győződve, hogy apró sörétekről van szó. Csak most láttam: afféle szögecskék, teksz-szögek, mondaná apám. Bár minden bizonnyal attól is függ, mivel táplálkoznak: könyvvel, nullásliszttel, avagy magával a semmivel…
Most egy orosz fababa áll a helyén, mivel azóta dísztökök és orosz könyvek kerültek abba a szekrénybe (Bunyin és Belij, sok-sok Remizov, Pilnyak és a Paszternák-sorozat, melynek finom zöldje még mindig őt idézi). Az ezüstdoboz nem tudom, hová tűnt el, bár sejtem, mivel a minap fiam nyakában láttam fityegni a kitüntetést.
Együtt ugorhattak a teraszról, együtt röpülhettek a cseresznyefa alatti hűs fű hullámaiba, ahol aztán estig nem szűnt a hempergés, bukfencezés, cigánykerék. Minden bizonnyal élete legszebb, legboldogabb napja volt az; cirkuszsátorként feszült, pengett az égbolt.
Estefelé a biliárdposztó, akár egy különös gesztus 128révén, azonosult a fűvel, fűvé lett, és az arccal földre bukott, földnek fordult bohócot hiába keresték, szólongatták. Földnek fordulásával maga is az ázást-fázást, rothadást választotta a nipp-lét helyett. Úgy látszik, mégsem múltak el teljesen nyomtalanul a Beckett tőszomszédságában töltött évek.
A kutya fedezte fel a már sárguló fűben. Újból és újból a levegőbe penderítette, mígnem anyaszült meztelenre nem játszotta. A biliárdposztó frakk a fűvel rothadt.
Így, meztelen találtam rá. Szomorú látvány volt a ragasztó nagy leprafoltjaival. A bohóc egész életében vetkezik (ezeregy mellény stb.), nehogy valaha is pőrén kelljen maradnia, mondottam megdöbbenve. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, mintha semmit sem láttam volna, gyorsan felültettem a diófa egyik alsó ágtövébe, nem messze a hintától. De a kutya azt hitte, játszom vele, hiszen egyértelműen saját játékának tudta a kis bohócot, felugrott érte. A teraszról, ahol éppen álltam akkor, úgy tűnt nekem: lenyelte egészben. Elintézettnek véltem az ügyet, sorsát beteljesedettnek, hiszen hány nyúl, pulyka, papagáj, teknős végezte a szemem előtt ugyanígy, vagy legalábbis hasonlóan. Igaz, ott a teraszon arra is gondoltam, hibáztam, hogy csak az alsó ágra, a hinta ágára ültettem. Noha a hinta félig már leszakadt, egykor szép sárga csigolyái elszuvasodtak, mégis az a legtöbbet használt, mozgatott ág, azon mutattatnak be minden torna- és egyéb mutatványok, és hát ahhoz van kötve a szőnyegverésre is használt teregetődrót is. Fel kellett volna másznom vele a fára, és valahol egészen fenn találni számára egy biztos, nyeregszerű hajlatot, esetleg egy elhagyott fészket, amely egyben megvédi az égi dogoktól is – a leveretlen dióra érkező varjaktól. Bár, fene tudja, lehet, hogy szebb vég lett volna fenn egy varjúval elrepülni, motyogtam, és bementem a konyhába, hogy megfőzzem a teámat.
Az elkövetkező napokban messze elkerültem a kutya ürülékét, nehogy megpillantsam a darás vagy gipszes tömbökből kikandikáló bakelit cipőt, vörös ormányt.
Egy hét is eltelt, amikor egy reggel rábukkantam 129harmatos, kopasz nyersgumi fejére. Tehát csak alsó felét, csak a vézna, mindig rezgő lábakat harapta le, nyelte el. Vagy a fejét nem tudta megemészteni? A gyomorsav mit sem tudott kezdeni azzal a bizonyos tekintettel, csak még tisztábbra mosta?!
Mint valami drága kincsért, kaptam érte. Gondoltam, véget vetek a vérengzésnek, lassan a holt tárgyakra is átterjedő általános vérengzésnek, és felszaladtam vele a manzárdra – ide biz’ sosem juthat fel a fekete (fehér?) henteskutya!
Álltam fenn a szoba közepén, az átforrósodott rozsdaszín szőnyegen, hol zsonglőrmutatványokat próbálgatva vele, hol mutatóujjamra húzva, bábszínházat játszva, közben azon tűnődve, hogyan is tovább, hova is helyezzem, hol is jelöljem ki helyét – lehetőleg immár örökre. Végül is úgy határoztam: belehelyezem az egyik, még Szabadkáról hozott (ez maradt csupán az egykori nagy borgazdaságból) 5 literes üveg szájába.
Szinte el kellett kapni a kezemet – az átültetés, a fej, a bohócfej átültetése sokkal jobban sikerült, mint gondoltam: feléledt! Mintha csak rá szabták, mintha csak neki fújták volna az üveg átlátszó óriási hasát. Ühüm apó, mondottam nevetve.
Egy ideig az asztalon állt, jobb felől, a palatetőkről verődő összfényt átengedve magán. Meddig áztattam, hányszor mostam, súroltam, és mégis mennyi folt, maszat a testén. A rothadt kaptafa az asztal túlsó sarkán volt, mégis úgy tűnt most, összetartoznak, nem más, mint: Ühüm apó lába. Később a sok könyv leszorította, szinte lelökte az üveget. Le a sarokba, az egérlyuk, a Szent Péter-bazilika-féle egérfogó, a budiszavai pávatollakkal teli, zöld sósavasballon (MORE NIJE PAUNOVO PERJE, írta Krleža) és a Borsos Miklós-portré (Csongrádon kaptam, már így, szépen paszpartúzva, berámázva, attól az asszonytól, akinél Crnjanski szülei felől tudakozódtam, és akinek olyan isteni málnája, málnaszörpje volt) elé, a falra szerelt polcokról lógó, lecsatolt, itthagyott angyalszárnyaknak tűnő vállfák és Sartre porcelán tányérba tett tömpe ujjai alá.
Sűrű, nagyon sűrű kis sarok szerveződött – immár utolérve a másik három sarok sűrűségét, oltárszerűségét.
130Aztán egy-két évig ott teltek napjai. Ha nem is lehetett a cseresznyefa alatti hűs pázsithoz hasonlítani a kis, sűrű sarkot, az üveges könyvszekrény áporodott előterénél minden bizonnyal sokkal változatosabb, levegősebb volt. A sósavas ballon zöldje, akár a zöld Paszternák-sorozat, a biliárdposztót juttatja mindig eszembe, afféle zöld palástot vetítve, borítva rá.
Ahogy így beilleszkedett a sarokba, ahogy így feléledt, új, izgalmasabb életre kelt, fiam természetesen ismét felfedezte, és mind többször kaptam azon, hogy a fehér létrán settenkedik vagy ott hasal a rozsdaszín szőnyegen, melyet számára is pázsittá varázsolhatott a ballon, a bohóc előtt.
Azt, hogy az üveg hogyan került az ablak párkányára, nem tudom; a fej már nem volt rajta. Kiesett? Ledobta a fiam? Szerencse, hogy ő is nem ugrott vele, nem ugrott utána. Sokáig keresgéltem lenn a rózsák között, minden megfagyott bimbóban a nyersgumi fejet gyanítva.
És ismét elmúlt egy év.
Többször kaptam magamat azon, hogy hátat fordítva a végtelen asztalnak, rothadt kaptafának, puha tűkötegeknek, az üres üveget bámulom. Így fedeztem fel az alján azt a néhány szem köménymagszerű egérpiszkot is: az egerek is keresik tehát, rettentem meg, felmásznak, feltornásszák magukat (tán éppen a szivárványvállfákról lendülnek át?!), és ott köröznek az üveg száján…
A napokban találtam meg; azt hittem, dió, feldobtam a japánakác asztalra, hogy majd megtöröm, agyát megeszem. Rothadt, gondoltam előbb, de aztán ujjaim felismerték: nyersgumi!!! Zsebre vágtam. Napközben nem vettem elő, nem volt időm foglalkozni vele, de a városban, ahogy fel akartam lépni az autóbuszra, hirtelen megéreztem arcát a combomon. Arccal nyomódott bele, orrával az ütőeret szorítva. Pontosan olyan érzés volt, mint amikor a hátsó udvarban, ólakban, kamrákban, kispadlásokon matatva vagy etetés közben tojást teszek a zsebembe, majd megfeledkezem, teljesen megfeled131kezem róla, és aztán a nap folyamán valahol – otthon, a városban, az Újvidék-Áruház mozgólépcsőjén, vagy a Rádióban, a mikrofon előtt éppen egy érzelgős jegyzet olvasása közben – egyszer csak összeroppan. Volt eset, hogy egészen Belgrádig vittem egy törpetyúk tojását, és ott abban a pillanatban tört össze, amikor a Modern Művészetek Múzeumának igazgatójával kellett volna lekezelnem. Japánkacsám tojásával jártam meg legjobban: egy nő – a jelek szerint igen-igen kemény – fenekéhez nyomódott a futaki úti autóbuszon. A nő elvörösödött, és váratlanul teljes erővel pofon vágott. Sram vas bilo, mladiću, kiabálta. Most, az autóbusz lépcsőjén is odakaptam a zsebemhez, de nagy megkönnyebbülésemre nem éreztem nedvességet.
Este ágyam mellé helyeztem, a kis könyvespolcra, Graham Green-könyveim elé. Egész éjszaka nézhetett elszürkült – most már egyértelműen Buster Keatont idéző (HALÁLOS KOMOLYSÁG A KIS DOLGOKKAL SZEMBEN; SOHASEM MOSOLYOGNI, NEVETNI) arcával, ahogy forogtam, vetődtem nagyokat istentelenül kényelmetlen ágyamon.
Majd, mint mondottam, ma reggel (künn sűrű, már-már cinkszerű közeg; ősz) ismét felvittem a nyikorgó létrán, most már aztán végérvényesen.
Külön-külön közöltem mindenkivel, cirkuszt csinálok, ha valaki még egyszer hozzá mer nyúlni a clown-fejhez; fiamnak még a fülét is megcsavartam – ami egyáltalán nem kis dolog, mivel már régóta fenyeget, hogy világgá megy.
Ahogy felértem, nyitva találtam a manzárdablakot, a nyirkos hideg behúzódott, be könyveim közé, be még üvegeimbe is. Nyári kézirataim között turkáltam vacogva – ki lehetne vágni egy-egy mondatot, és aztán újra összeszerelni őket, ha lenne fenn olló, ragasztó.
A holland csönd – a harlemi, melyben Haals, a nagy festő halódott, akár az adorjáni… Vigyázz, meg ne kásásodjon, mert akkor baszhatod… Szanaszét a lakásban még mindig rózsaszálak: össze kellene fogni őket, és kiszaladni a téli kertbe… A nehéz tető először az ablakokat roppantotta össze…
132Vigyázva helyeztem vissza a bohóc fejét az üvegbe. Ismét feléledt. Fantasztikus, mondottam.
Előbb ki kellett volna szórnom az üvegből az egérpiszkot! Mi lesz, ha nagy tél jön, és a rágcsálók lerágják az orrát, szép finoman elfogyasztják?!
Azonnal meg kell töltenem méreggel!
A FORTE patkányrajzos doboz ott állt a polcon, a kék műbőr kötésű Andrić-sorozat mögött. Ahogy ujjaim közé fogtam és lefordítottam a bohóc mindjobban áttetsző fejét, úgy éreztem, egy rózsaszín cuclit töltök meg a finom selymes érintésű, ciklámenszínű méreggel. Régi lakásunk („privremeni smeštaj”) jutott eszembe, amelynek teraszáról, mint egy léghajókosárból, végignéztem, hogy falja fel kisfiam aláhullott cucliját egy mocskos, hasas patkány. Megtöltöttem, és egy papírgaluskával ledugaszoltam.
A nap folyamán többször felszaladtam a fehér létrán. A szoba mind hidegebb lett. Nyári kézirataimból már azokat a bizonyos mondatokat sem tartottam figyelemre érdemesnek; az egyik írás fölött egy Szép-mottó állt – szép, szép, jegyeztem meg savanyú mosollyal:
Érzékeny
Vagyok nagyon. Fájnak az üvegek.
Fáj semmi is. Régen rossz nekem!
Letérdeltem az üveg elé; a szürke arc, mintha belázasodna, ismét izzani kezdett. Mindjobban éreztem, mindjobban átragadt rám is az egerek, a patkányok idegessége a falakban.
133Josip Vidmar és Ivan Cankar sakkjátszmája című esszémben írtam:
Még a középiskolában (a Herceg szerkesztette Hídban) olvastam az első Vidmar-szöveget – ha jól emlékszem, B. Szabó fordításában. Igen, a Szlovéniában gyógykezelt B. Szabó már akkor elkezdhette fordítani azt a Vidmar-könyvet, amely talán majd csak mostanában, 13 évvel halála után fog végképp födél alá kerülni… (Külön kis írást lehetne szentelni a tüdővészes vajdasági művészek Szlovénia-élményének: pl. B. Szabó tüdő-páfrányainak és páfrány-tüdeinek, Szenteleky kitűnő Szanatórium című versének, melyben többek között ezt is olvashatjuk: Majd kék üvegben dajkált köpetünket zsebre tesszük és sétálunk a fenyvesek alatt.)
Most e külön kis írásról álmodozom, de szeretnék tenni is egy lépést irányába.
B. Szabó kezdetben még „realisztikusan” rajzolja a páfrányt. Szlovéniában (második hazájában) találkozott egymással a szálkás, energikus kézírás és a szálkás szerkezetű növény (klorofillhalcsontváz). Idővel mind sötétebb páfrányos erdőzugokat rajzol, majd kinagyítja a levelet s árnyékát, és szabadon növeszti, hagyja burjánzani…
Éjszakánként a páfrányrajzok fölött görnyedezve rossz tüdejét szövi át, szövi újjá ózont pipáló fekete-szürke klorofillkristály-rendszerré.
A páfrány és a tüdő motívuma csupán azért fontos, mert segítségükkel tudom legjobban ellenőrizni s bizonyítani magamnak, hogy a modern szlovén grafika, valamint Vajda és Klee ihlette formavilága minden tekintetben autentikus.
134Absztrakt lapjai európai színvonalúak. Számomra, intime, mégis illusztrációi a fontosabbak. Mindenekelőtt az a Majtényi Sziget című novellájához készített s az 55-ös Híd finom, vékony, fehér papírján megjelent illusztráció: itt a lyukba („A lyuk ugyan ottmarad, de mehet. Megy lyukasan és kész. Vagy mondjuk így: megfoltozva”, olvashatjuk a novellában) a melankólia kristálya, egy kétárbocos hajó helyeztetett…
Szenteleky Szanatóriuma középiskolás Tüdővészesek klubja című novellámat juttatja eszembe, s azt a harcot, amelyet a rút égisze alatt vívtunk – többek között B. Szabó támogatásával is.
Az utóbbi években Debreceni Mérleg című verse mellett éppen a Szanatórium foglalkoztat leginkább.
Persze a külön kis írás ideje (éppen úgy, mint annak, amelyet Költészetünk és a tenger címmel készülök megírni immár egy évtizede) még nem jött el; ki tudja, tán majd Golnikon fogom megírni egyszer…
135Nagyon fontos és értékes számomra ez a Buddha-szobor. Bár valós értékét tán sohasem is fogom megtudni. Életem-világom egyik fix pontjává lett az elmúlt hat-hét év alatt. Nem, semmi esetre sem csak dísz, souvenir. Noha dísz és souvenir is – mert hát mi lenne életünk díszek, csecsebecsék, souvenirok nélkül?!
(Egy régi olasz tengerészfamília házában élve az Adria partján értettem meg igazán, mit is jelentenek tulajdonképpen ezek a jelentéktelenségek. Tél volt, pénz nélkül voltunk, méghozzá erősen, és csak e kiköltözött-kihalt família emléktárgyait bámultuk, simogattuk egész nap. A tükrök, dobozkák, a festett poharak, a képeslapok, a szobrocskák maguk voltak a família világa-élete, lelke. Hong Kong, New York, Ogyessza, Orán, Quito, Nápoly állt rajtuk, már alig olvashatóan. Annyira közönséges, olcsó, totálisan jelentéktelen tárgyak voltak, hogy csak magukat jelenthették. De ez a minimum, ott, akkor maximumnak tűnt mégis, és egy-egy nagyobb, fenyegetőbb vihar alkalmával megrettenve néztünk össze, marad-e utánunk színes dobozka, tükör, festett pohár, megsárgult képeslap, melyen az áll, Megérkeztünk Madagaszkárra, vagy Ciprus előtt horgonyozunk?!)
No de térjünk vissza Buddhámhoz.
Miért olyan fontos és értékes számomra ez a 30 centiméteres porcelán szobor?
Azért, mert Bukarestben vettem, Bukarest egyik régiségkereskedésében; mellesleg, éppen azon a napon, amikor Nixon Bukarestbe érkezett…
136
Nagyon szeretem Bukarestet. Persze az én Bukarestemhez a gyalog Párizsba induló Brancusi is hozzátartozik pl.
Milyen különös figura ez a román paraszt – hallgassuk csak, hogyan mesél:
„Végső nyomorban voltam, amikor Párizsba jöttem; de mivel nagyon szép hangom volt, megélhetés végett vasárnapi istentiszteleteken, esküvőkön, temetéseken énekeltem a párizsi román pravoszláv templomban; olyan szép voltam, hogy minden nő bolondult utánam. Este és éjszaka edényeket és poharakat mosogattam a vendéglőkben, a kis éjjeli mulatókban. Karmen Silva, a román királynő kieszközölte, hogy Rodin fogadjon, de én elutasítottam, mert nagy fa árnyékában nem marad meg semmi…”
Igen, milyen különös figura ez a román paraszt, minden idők legnagyobb modern szobrásza. Az ő munkáinál egyszerűbb és tisztább, nyersebb és megmunkáltabb formákat már nem lehet elképzelni.
Következő romániai látogatásom alkalmával egyenesen Tirgu Jiuba utazom, az eget tartó oszlophoz, melynek reprodukciói itt lógnak előszobámban…
1933-ban egy indorei maharadzsa szobrokat vásárolt tőle, és megkérte, oldja meg elhelyezésük problémáját is. Sík Csaba így ír e vállalkozásról: „A Kontempláció temploma görögkereszt-alaprajzú lett volna, három madár formájú oszloppal az apszisban; ide szánta az Aranymadarat, melyet egy tetőnyílás világított volna meg évente egyszer, egyetlen napra. Kék freskókat tervezett még a templomba, szabályos háromszög alakra egyszerűsített, repülő madarakkal. A teljes zárt épület térhatását tükröző vízfelülettel akarta növelni. 1937-ben el is utazott Indoréba, hogy jelen legyen a terv megvalósításánál. A templom végül mégsem épült meg…”
Nem sok részletét ismerem e különös vállalkozásnak, e „keleti” szobrász tán legkülönösebb kalandjának, Keleti kalandjának, ám azt tudom, hogy e föld alatti 137„lyukba”, a madarak közé: egy Buddha-szimbólumot is tervezett. És éppen ez az, ami az egészből engemet leginkább foglalkoztatott. Persze nem tudom, hogy a Buddha szelleme című munkáját szánták-e oda, vagy valami egészen mást. Mindenesetre én egy új Brancusi-Buddhát képzelek el a madarak közé, a vízfüggöny elé, a föld alá, egy nagy, nehéz, kerekded formát, egy első és utolsó, abszolút Buddha-formát, amilyent csak Brancusi csinálhatott volna…
De Bukarestben látom, hiszen majdnem egyidősek, és első könyveik is majdnem egy időben jelentek meg, a modern Párizs másik két nagy „keleti” figuráját: Ionescót és Ciorant.
Számomra igen fontos Ionesco ifjúkori naplója (Nem, 1934), mert megdöbbentő hasonlatosságokat fedezek fel közte és pl. Gombrowicz, Németh László, Krleža, Füst Milán, Crnjanski és Holan ifjúkori művei között. Igen, a kelet-európai írók többszörösen is veszélyeztetettek (még csak a világnyelv összkomfortos akusztikája sem adatott meg nekik), ezért vacogásuk elementárisabb, állatibb, és irodalmuk számomra fontosabb, mint a világvárosok íróinak munkássága… Az ifjúkori naplóban (ifjúkori verseit nem ismerem; 1931-ben jelentette meg őket Bukarestben, Elégiák kis lényekért címmel) már benne a komplett Ionesco, és engem ez a bukaresti Ionesco érdekel elsősorban. Ionesco bukaresti bázisa…
A naplóírásról elmélkedve Pilinszky Ionesco későbbi naplóiról is értekezik. Ezek a naplók elképzelhetetlenek a bukaresti végső kétségbeesés, a bukaresti tapasztalatok nélkül…
„Legszívesebben már csak naplót írnék – mondja Pilinszky. – Egy vers, egy regény vagy akár egy dráma bizonyos pillanat után önmagát írja, önmagát teljesíti be. A naplót én írom, s később – megérkezve az igazságba – a napló kezd írni engem…
Nemrég olvastam Ionesco naplóját (Journal en miettes). Nem tudom, miért – a butaság miféle babonája 138alapján –, egyesek úgy vélik, Ionesco bohóc, s színvonalban meg sem közelíti Beckettet. Naplója ismét meggyőz arról, hogy korunk egyik legjelentősebb tehetsége…”
Pilinszky, ha jól tudom (már nem emlékszem, ki említette), kapcsolatban van Ciorannal; Sinkó Ervin is ismerte állítólag… (Első könyve, A kétségbeesés csúcsain, még Bukarestben jelent meg, 1933-ban.) Egyik interjújában azt mondja, hogy legnagyobb mértékben Buddhával tud azonosulni…
De Bukarestemhez tartozik Zacharias Lichter fura figurája is, azaz: Calinescu kitűnő könyve (Zacharias Lichter élete és nézetei. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971), amelyet a nagy romániai magyar költő, Szilágyi Domonkos fordított, aki egy ideig szintén bukaresti lakos volt és nemrég lett öngyilkos – halálakor halinaarcú Hamletnek neveztem…
Buddhám, mint az aljára ragasztott narancsszín papiroson látni, Varsóból került Bukarestbe. Varsóba pedig valahonnan Kambodzsából… Constantában is velem volt. Éjszakánkint mindig kitettem magam elé az asztalra, míg a város telefonkönyvét tanulmányoztam megszállottan: mennyi Jézus-nevű ember! És e nevek végtelen keveredésében-kavarodásában, túrót, mititét, görögdinnyét eszegetve, abszolút egy voltam Constantával, a Fekete-tengerrel, görög származású házigazdáimmal…
Bulgárián keresztül jöttünk vissza. A szobrot egyik farmernadrágomba csavartam, hogy össze ne törjön. Érdekes módon, a bolgár vámosnő éppen azt vette ki a bőröndből, de nagy megkönnyebbülésemre a farmerba kötött bele, a szobor (bár megfogta, megérintette!) nem érdekelte. Dühösen válaszoltam, nem képzeli tán, hogy éppen Bulgáriába járok farmert vásárolni?! Mégis logikája érdekesnek tűnt, hiszen valamiféleképpen az enyémre emlékeztetett:
a cél felé a céltól elfelé…
139Szóval Indiából, Japánból, Kínából hozni Buddha-szobrot természetes dolog. Ám azoknak a Buddháknak még nincs külön útjuk.
Az enyémnek igen. Az enyém pl. név szerint tud valamit Constanta több mint 1000 lakosáról, hiszen együtt másoltuk ki Constanta telefonkönyvéből, és hát, minden bizonnyal, évekig élt Bukarestben, évekig mosolygott a régiségkereskedés kirakatából a boldog és boldogtalan járókelőkre… Talán arra a román lányra is rámosolygott az üvegen keresztül – valami kozmikus üzenetet továbbítva tőlem –, akivel Moszkvában ismerkedtem meg… És rámosolygott az utca fáira, kutyáira, az ég hol játékosan, hol fenyegetően váltakozó felhőire…
Az igazi Buddhának Bukarestbe kell jutnia valahogy, s aztán Burgaszon, tehát Bulgárián, a bolgár határon át, Belgrádon keresztül Bácskába – e nagy alliterációs láncolat nélkül nincs Buddha, nincs semmi…
Eddig jutottam írásommal, amelyet Slavco Almajan kérésére írtam (a Lumina című jugoszláviai román irodalmi folyóiratnak), amikor mozogni kezdett velem a nagy zöld bársony fotel. Valamelyik gyerek bújt a fotel mögé, gondoltam, majd: lökdös a fal! Gyorsan bekapcsoltuk a rádiót, a televíziót:
Bukarest dől…
Hirtelen a fehér könyvespolc (képzőművészeti könyveimet tartom rajta) tetején mosolygó Buddhára pillantottam.
Leeshetett, összetörhetett volna! Le, abban a percben… Abban a percben!
De hosszan nézve, mosolyából megértettem a régi tanítást: csak az ütheti le, csak az verheti szét Buddhát, akinek aranyökle nő, akinek aranyökle van. A földrengéseknek sohasem nőhet aranyöklük, sosem is üthetik le, törhetik össze Buddhát, sosem is üthetik le, dönthetik össze Bukarestet.
140Írásom (amely naplóból, útiesszéből elkülönített prózaversnek nevezhető még leginkább) természetesen megszakadt.
Közben verset írtam Bukarestről, lefordítottam Popa és Pavlović Bukarest-versikéit… És az első tragikus hírek is megérkeztek…
Koliger tegnap kapta meg Dankanits gyászjelentését:
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy
DANKANITS ÁDÁM
és fia
DANKANITS LÁSZLÓ
folyó hó 4-én Bukarestben tragikus körülmények között elhunyt. Temetésük március hó 9-én, délután fél kettőkor lesz a Házsongárdi temető kápolnájából.
Kolozsvár-Napoca, 1977. március hó 9-én.
A gyászoló család
Koliger meséli, hogy Ádámmal volt Szilágyi Domokos kisfia is…
És mi van Méliuszékkal?!
Méliuszék – hiszen én hozzájuk mentem Bukarestbe, számomra ők Bukarest, hozzájuk menet találkoztam Buddhámmal is.
Buddhám mosolya egy kicsit Méliusz mosolya is. Sehogyan sem tudjuk megkapni őket. Estére újra kell hívni!
Már nem laknak a Popa Rusa utcában…
1972. november 10-én keltezett levelében, amelyben tudatta velem új címét (B. sector 1. sk. Amiral Bălescu 8. tel.: 33-45-53), kitért Rinocérosz a felvonóban című írásomra is. Úgy volt, hogy Olaszországból Újvidéken 141keresztül térnek haza: „Flórencból elhoztam volna neked 2x3 1/2 méter nagyságú rinocérosz képet, éjfélkor be akartam törni, nappal körülnéztem, és megállapítottam, hogy műkereskedésbe hátulról liften be lehet jutni. De nem használhattam a liftet, nem jutottam be: ott aludt a rinocérosz… Aznap, amikor Ezra Pound meghalt, köd lepte a velencei kanálisokat, a Guggenheim fiókmúzeumában tébláboltam, a Szent Márk térről eltűntek a galambok. Ők már tudták, mind a tíz- vagy húszezer galamb, hogy meghalt Pound…”
Pistához megyek a Limánra. Mondom, meghalt Dankanits. Mutatja, hogy éppen az új Korunk-szám Dankanits-szövegét olvassa. És mutatja Méliusz utolsó levelét is: Éppen levélírás közben lett rosszul, és valami mérgezéssel a kórházba szállították. Anna folytatta a levelet, géppel. Az sincs kizárva, hogy Méliusz még a kórházban volt a földrengés ideje alatt… Merre van Bukarestben a kórház?
Rinocérosz…
Mintha apokaliptikus rinocéroszok gázoltak volna át Bukaresten… Bejutottak-e a bukaresti művészeti múzeumba?! Bejutottak-e Brancusi Bölcsességéhez, ehhez a felsebzett hátú kőhöz, amelynek tulajdonképpen A föld bölcsessége a címe… SAGESSE DE LA TERRE… Több szobrának (az Ima is Bukarestben van) tátong a hátán repedés. Ha tudjuk, meddig csiszolta felületeit, akkor sejthetjük, mit jelent az, ha ő nyílt sebet hagy a kövön…
A rinocéroszok ismét Ionescóhoz vittek. Nem ismerem Ionesco Brancusira vonatkozó szövegét, de mindinkább kíváncsi vagyok rá…
Már félve ülök ide, a fotelba, s teszem térdemre Bukarest-dossziém – mivé lesz még ez az ártatlan kis lírai szvitnek induló szöveg, miféle gyászmisévé?!
142Filmet akarok csinálni. Egy színes kisfilmet: FEKETE-FEHÉR címmel. Illetve, egyelőre még csak a filmnovellát, pontosabban a film-prózaverset, filmesszét szeretném felvázolni…
Látod, ez az illetve az én tulajdonképpeni műfajom, formám: ahogy hozzáérek egy-egy műfaj falához, és hol boldog, hol fájdalmas arckifejezéssel visszahúzom, visszarántom a kezemet.
(A kész filmet majd J.-nek szeretném ajánlani, noha az sincs kizárva, hogy éppen ő fogja kivitelezni.)
Az 1939-ben született művészettörténész, Bojan Bem tulajdonomban levő olajpasztellje. Zöld teniszpályán fehér dog. A kép finom, fekete pácolású, keskeny rámája az egész filmnek rámája, tehát sosem tűnik el, mindent a kép csillogó üvegén s rámájában látunk, olykor még azt a falat is, amelyen a kép lóg. Bem Belgrádban született, de anyja Koperban él; innen kapcsolatai a fiatal szlovén művészekkel, a szintén művészettörténész Šalamunnal pl.
Nem véletlenül neveztem művészettörténésznek Bemet és nem festőnek, ugyanis koncentráltsága már-már hősiesnek nevezhető (tán még koponyáját is ez az állandó koncentráltság formálhatta ilyen tojásdaddá); bár akik csak felszínesebben ismerik, gondolhatnák lassúnak is.
Meglehetősen nehezen fizettem ki a képet, egy helyett két év alatt (igaz, közben Hudji Rozeta meghozta a Ljuba Popovićot is, meg az ellenpólust: a rútat).
Marija, Bem felesége (festőnő) mondta egyszer, hogy csak Velencében (ha jól emlékszem, a Guggenheim-múzeumban) látott még ilyen ideálisan, már-már abszolútan 143elhelyezett képet: jó néha vörös falú nappalinkra gondolniuk.
Amikor először jött el hozzánk, Bem (megajándékoztam egy Csontváry-mappával) odaállt a nagyablak elé, és azt mondta, nézze azt a zsinórt, nézze, milyen kéken lóg!
A zöld udvar közepén egy kék műanyaggal bevont egykor teregetésre szolgáló zsinór lógott a diófáról.
Az elmúlt év folyamán, ahányszor csak kinéztem az ablakon és megláttam a kék zsinórt, mindig elcsodálkoztam Bem különös képességén, hogy első pillantásra felfedezze motívumát, a bemi motívumot; világunk mérőónját. Egyáltalán nem csodálkoznék viszont azon, ha egyszer egy kék vonal hasítana képeibe, valahogy úgy, mint amikor magától kezd repedni az üvegtábla, rianni a jég… E kék, angyalt zsinór Veličković gyilkos hurkainak ellenpólusa. Erre nem akaszthatnak senkit, erre legfeljebb egy angyal akaszthatná fel magát, ha az angyalok egyáltalán öngyilkosok szoktak lenni… Még sosem láttam füves teniszpályát. Azt is alabástromgipsszel csíkozhatják (vagy azt selyemmel, mint az alabárdosok nadrágját)? Bemnél a csíkozás: olaj.
Kék pulóveremben Bemről szóló tanulmányomból olvasok, mondok el részleteket. Lassan már egy éve lesz, hogy e mondatot feljegyeztem, és most, átmásolva, azon tűnődöm, honnan és miért ez a különös és kissé nevetséges határozottság a kék pulóvert illetően. Ma inkább zöld trikómra – szemem is zöld – vagy mézbársony kiskabátomra esne választásom, természetesen, ha egyáltalán kitérnék ezekre és az ezekhez hasonló részletekre.
Nála nagykorúsodik a pasztell-technika, megszűnik csupán a hangulat technikája lenni. Bár lehet, azt is mondhatnám, nála találja meg „nyers”, „durva” anyagát a hangulat, és lesz valóban életté…
Fontos művészettörténeti momentum ez. Tanulmányomat M. Q. de La Tournak ajánlottam, bár sokkal helyesebben tettem volna, ha az ősembernek ajánlom, hiszen ő már a kezdet kezdetén nagykorúsította volt 144technikánkat… E fehért, fehérséget, valamint e lényeket csak pasztellben teremthette meg.
Sartre írja, hogy Giraudoux hőseinek valami metafizikai ártatlanság a közös vonásuk, olyanok, mint a holland konyhák súrolt porcelán lapjai…
Először is, kezdjük ott, szakít meg energikusan, sőt már-már dühösen egy hang (gazdájának csak a kezét látjuk – gyűrűsujján kis rubin seb, amint kutyakönyvek dogillusztrációit mutogatja), hogy a dogot tiszta fehér színben nem is tenyésztik.
Persze hogy nem, válaszolom a pasztell-technikának megfelelő halksággal. Engem Bem dogjai, de különösen ez, a híres francia falikárpit-sorozat krétalényére emlékeztet…
Kislányom, a szőnyegen hasalva, Torday Aliz Hölgy egyszarvúval című könyvében lapoz.
Most az egyszarvú lóg vörös falunkon a pácolt fekete rámában. Ilyen fehér pónilóba rajzolt orrszarvú meg egyáltalán nincs is, olvassa.
Igen, pontosan emlékszem, amikor a belgrádi Modern Művészeti Múzeum Szalonjában először pillantottam meg e képet (ez az! ez az! ujjongtam), már akkor is mintha zavart volna egy kissé az a tudat, hogy a dognak tulajdonképpen zömökebb a feje, mert a dog, ahogy Krleža mondaná: henteskutya… De hát ez nem dog, kiáltottam fel a Kalemegdanon sétálva, ez angyal!
Szemelvény Strniša Ednorogjából; Bem tud szlovénul, megkérhetjük tehát a szemelvény felolvasására.
Jean Louis Schefer, Ljubomir Gligorijević és Kiti (Kosara Stefanović) Bem művészetéről, Bemről.
Különben Kiti monumentális szőkeségében-fehérségében is van valami angyali: engem mindig is Lu Andreas Saloméra emlékeztetett…
Fekete dogom (As) mancsa, mintha ember keze lenne, a szoba kilincsén. Igen, ha hátsó lábaira áll, körülbelül velem egymagasságú – ám jóval erősebb, külö145nösen, ha lendületben van, erős, mint egy ló: a múltkor nekirohant a fiamnak, és vagy két méterre felvágta, azt hittem, kész, bezúzta mellkasát… Bezuhan, és mint különben is annyiszor, nagy sáros nyomokat hagyva, beront a nappali fehér szőnyegére.
Kislányom, tán hogy megnyugtassa a vendégeket, hemperegni, birkózni kezd vele, szétfeszíti állkapcsát, benyúl a szájába (a kiállításon is csak neki volt hajlandó megmutatni a fogait). A vendégek (Kiti, Schefer, Gligorijević, Bem) megszeppenve, szoborrá válva ülnek a zöld bársonyfotelekben, az alacsony kockaasztalnál (a nagy poharakban vérszín bor), szemben a festménnyel: a fehér doggal.
Mintha nem akarnának tudomást venni a fekete kutyáról, mintha nem tetszene nekik, vagy legalábbis nagyon meglepné őket a művészet és a valóság effajta (dilettáns?) mixelése. Hova kerültünk, miféle borzalmas experimentum alanyaivá (fehér egereivé) lettünk, néznek össze megrökönyödve. De már a kép üvegén is ott a fekete dog tükröződő alakja. Akárha játszana a két állat, azt, hogy: fekete-fehér.
Majd afféle vetítővászonná lesz a festmény és Duvivier
MARIANNÉ DE MA JEUNESSE
című filmjéből látunk egy rövidke részletet: a titokzatos kastély hatalmas, erős szemöldökű őre a dogokkal. (Kanizsán láttam először ezt a filmet, a Kokorev házban, tehát nyugodtan nevezhetem fiatalságom filmjének.)
Míg e szöveget rendezgetem (hiszen annyi jegyzetből, könyvből, írásból kell összeszednem, összeraknom), szövögetem (külön-külön hagyva még a szálakat, vagy legalábbis nem verve sűrűre őket), As künn alszik – horkol! – az előszoba óarany fotelében. Nem vedlik, nem gilisztás, nem tüzel, és a farkán is behegedt egy pillanatra a seb. Ilyenkor imádom.
Már említettem, hogy zöld a szemem, most itt az ideje, hogy As szeméről is szót ejtsek. Ugyanis az ő szeme 146is majdnem zöld: sárgászöld-világos. És ezért sosem kaphat kitűnő osztályzatot. Szemének sötétnek kellene lennie, éppen olyan kéknek, mint az egyik színes fényképen. A baj ott történt, hogy az anyja (Alma) tigriscsíkos, az apja (Botond) pedig harlekin; e kereszteződésből sosem születhet kitűnő fekete.
Különben a kiállításon így írta le Ast a bíró:
Kuja dobre visine, glava dobro oblikovana sa kompletnim škarastim zubalom, nešto slabiji štop i svetlije oči. Uha kupirana, nepotpuno uspravno nošena, dobar vrat, naglašen greben, leđa ravna, prsa dobre dubine, pravilno nošen rep, noge dobrih kuteva sa zatvorenim mačjim šapama.
Nyári teniszpályák végtelen sora, már-már vörös sivataga.
(Mintha máris jelezni szeretnénk Antonioni közelségét, bár most inkább a Margitszigetre gondoltam. És hát a kanizsai téglagyár kemencéire, salakhegyeire – bátyám ott dolgozik, ajánlani kellene nekik, csináljanak teniszpályákat, hiszen egyszer úgyis fürdővárossá kell lennie Kanizsának…) Hengerelés, simítási munkálatok, locsolás, csíkozás stb.
Régi teniszsztárok kissé már komikus fotói (köztük persze Wanda Dubinska!), dr. Luppu György A Lawn-tennis művészete (Arad, 1926) című könyvéből; szemelvények aranyszabályaiból:
Légy derékban hajlékony.
Igyekezz ellenfeled morális gyengéit javadra fölhasználni.
Fegyelmezd indulataidat, őrizd meg önbizalmadat és küzdj az utolsó labdáig!
147Todorović Dušan fiatal újvidéki festő képei a teniszlabdáról. A pasztell és fémes spriccelésű labdák, labdaszériák áttűnése valóságos labdákká.
A labda zaja a falon.
két teniszütő
mit csinál
mit csinálhatna a sötétben
pöcögtetnek egy verset
Részlet Todorovićról írt esszémből:
A 70-es évek elején egy új motívum jelentkezik, állandósul felénk: az újvidéki kiállítási termekben teniszlabdák kezdenek röpködni. És én az első pillanattól, az első szervától kezdve elkötelezettje lettem a motívumnak.
Az új figuráció általam tisztának, ártatlannak, pozitívnak nevezett része egyik központi motívuma a tenisz. Röviden: a poklot, a negatív metafizikát (mert Chirico világa is pokol még) a teniszpálya paradicsoma, pozitív metafizikája váltja fel, ellenpontozza. Nálunk a Medijala kénes tüzei, sötétségei, rútja után Bojan Bem klorofill- és krétalényei, szépje.
Persze akkor sem tévednénk, ha mint mondén motívumról beszélnénk a teniszről; a Medijala megszenvedett plebejusi-lumpenproletári világával szemben, arisztokratizmusról…
Különben nekem is van itthon egy szűzi teniszlabdám; olykor szükségét érzem, hogy megszorítsam, megmarkoljam, hogy meggyőződjek: a tisztaság, az ártatlanság is objektiválódhat, akár kagylók gyöngye, kihordható. Nem akarok semmit e labdával, még csak játszani sem, csupán hamvas keménységét, tiszta minőségét kívánom. Van, amikor viszont egyetlen fogódzómnak nevezem…
Az ember keze – melyben Krleža még mindig a majom szőrös mancsát látja! – állandóan valamiért, valami céllal nyúl, meg akar szerezni valamit. Az emberi gesztus – még a ceruzán, hangszeren is – alapjába véve: ragadozói…
Valójában Todorović nem is a teniszlabdát festi, ha148nem a mozgása, a hangja érdekli. Azt tanulmányozza. Képein a röpülő vagy sokszorozódva pattogó teniszlabda – feldobott kamera, feldobott magnetofon – által regisztrált jeleket, hangokat látjuk-halljuk: ha zöldek e jelek, fűre, ha vörösek e nyomok, akkor salakkra is asszociálhatunk. De ez csak a kezdet, a kiindulópont, mert a későbbi, az újabb képeken eltűnik a motívum, eltűnik a labda, és e nagy tárlat Antonioni Nagyításának teniszmeccsévé lesz – játszunk, mindannyian követjük, ide-oda, a nem létező labda útját, olvassuk színes vagy fémes ceruzával írt partitúráját.
Van a modern művészeteknek egy fontos pillanatuk, amikor a zeneszerző partitúrája és a festő vászna megegyezik, azonos, felcserélhető – Todorović e pillanat művésze, de nevezhetnénk: a semmi ballisztikájának is…
A kutyák a művészettörténetben. Két példa: Ucello Éjjeli vadászatának ide-oda ugráló, hangjegyszerű agarai, őzei és Veličković fenn elúszó agara.
As, valami fekete padlón, egy, majd több fehér teniszlabdával játszik. Mint egy almát, harsogva kettéharap egyet. Ismét harap, de most egy fehér macska gerincét harapja át s a macska vörös csíkot húzva még soká és messze vonszolja magát.
Beszélgetés Ilin Zoltánnal, a 20 éves újvidéki teniszezővel. Egy interjú részletei, vagy még inkább egy készítendő interjú körvonalainak kitapogatása, kérdéseinek megbeszélése a fehér dog alatt – mondjuk, törökülésben.
Palics: tó és tenisz.
Menuhin Stradivariusáról és Guarnerijéről mondott szavait próbálom felidézni. Egy interpretátornál sem érzem annyira a fizikumot, az egész fizikumot, mint 149nála, a fizikumot, mint finom és természetes zenei minőséget. Sportoló, mondom, és hegedűművészt értek rajta; hegedűművész, mondom, és sportolót értek rajta.
Egy pillanatra Menuhin Bachot játszik – mintha rakettel.
Hangszer-e a rakett? Ütőhangszer…
Borg mintha tojást ütne, úgy reccsen a labda. Zenéje kétségtelen: konkrét, illetve ellen-zene. Valaki gleccsernek nevezte.
Borg: Úgy játszom, mint a gép, ám nem úgy érzek.
Pörgetése (D. azt mondta, összetúrta Zoli húrjait) és a kínai asztaliteniszezők pörgetése.
A totális tenisz.
Elmeséltetni Zolival mérkőzésüket a francia új regény modorában.
A Politikában megjelent fénykép: Borg és Ilin, kéznyújtás a háló felett.
A Svenson elleni győzelem.
Borba: „Ilin fizički slabiji, ali raznovrsniji i duhovitiji, pa i strpljiviji, trudio se da hvata protivnika u zamku. A, kad mu je to polazilo za rukom, Svenson je nemoćno dizao ruke.” Politika: „Ilin je igrao mladalački, trepereo je između sjajnih poteza i naivnih grešaka. Ali, nizom duhovitih poteza mamio je pljesak navijača.”
A tenisz mint életforma, mint – nem kispolgári és nem arisztokratikus – életforma Újvidéken stb.
Kutyám mind jobban vérző, spriccelő farka.
Az első vérszeplők a fehér bútoron, kislányom és Kiti arcán, a szobanövények nagy levelein, a könyvek gerincén, a porcelán Buddhán, a hófehér pintyőkén. Mintha golyótalálat érné, egy nagyobb csöpp Bem homlokán. Ki titokban, ki idegesen tiltakozva törli le, maszatolja el őket. Menekülnének, de már késő, félnek, ha mozdulnak, torkuknak ugrik a veszett fekete állat.
Vérpettyek, foltok a képen, a fehér dogon.
Csurom vér már a szoba, az egész Virág utca 3.
Pánik.
Akárha egy nagy vérengzés, öldöklés színhelyén lennénk.
150A pintyőke sebből kiesett tamponként hull a porcelán tálba, és pirosra festi vizét. Kis hintája üresen, nyikorogva himbálódzik. Kislányom vértócsában, mozdulatlanul. Fölé állok és beszórom liszttel. A kutya úgy ugrál, úgy játszik faltól falig, mint Ucellonál és Veličkovićnál; nem lehet megállapítani, valóban megveszett-e, avagy csak játszik, boldog, hogy benn lehet közöttünk, örül a vendégeknek.
Az egyik sarokban kuporogva – véresen, lisztesen – a változatok gipszre 17. darabját mondom egészen halkan:
A fekete kutya – nagy csörrenés, még több vér – beleugrik a fehér kutyát ábrázoló képbe.
151Öt éve (1976-ban) egy rövid fejezetben már beszámoltam volt arról, hogyan szereztem meg (tulajdonítottam el) ezt a vasalódeszkát, melyet tán még verbászi sváb nénikék gyalultak óriási parazsas vasakkal, sikáltak finom gyökerekkel a gyúródeszkához hasonlatossá. Az elmúlt években – istenem, milyen öt év, milyen öt regényes év! – a kamrákban rejtegettem a paradicsompasszírozóval, de amikor fiam a passzírozót felhúrozta, gitárrá (lauttá?) dolgozta át, úgy éreztem, veszélyben forog a deszkám is, és feldugtam a padlásra. Nehogy valami baj érje, nehogy fel találják használni valamire.
Tegnap finom fűrészhangot (fűrészmuzsikát) hallottam a terasz felől: gyúródeszkánk nincs, hegedűnk sincs, tehát a vasalódeszkát vágja valaki a mohó svéd fűrésszel! Mire kiértem, feleségem már kettéfűrészelte, és csak az egyik – szerencsére szebbik, keskenyedő, péklapátszerűen lekerekített – felét sikerült megmentenem. Sőt festő barátommal már meg is egyeztem, itt-ott kékkel, okkerral érinti: sváb nénik és púpos kis szabók emlékére afféle ikonná preparálja. S aztán ismét nyugodtan hányódhat egy ideig a vajdasági városok padlásain, pincéiben.
Vagy azbeszthuzatot kellene szereznem, húznom rá (a mai vasalódeszkákon is az van – és hát már nekem is van egy páratlan azbesztkesztyűm), ki tudja ugyanis, milyen tüzes esők hullanak még ránk.
152Éljen május elseje: édesanyám születésnapja!
Kislánykorában egyszer, meséli unokáinak, egy szál szép virágot kapott a szomszédasszonytól. És boldogan futott vele haza. De otthon, a kapu alatt, az albérlő cipész kikapta kezéből és ráfingott. Ráfingott a virágra.
Az a foltozósuszter különben nagyon jó ember volt, a légynek sem ártott; szegénynek egyszer sem volt alkalma új cipőt csinálni: csak féltalpalt, foltozott egész életében.
Éljen május elseje! Éljen! Éljen!
153Belet tol a Mamatyi nyikorgó, rozoga dragacsán a vágóhídról. Ez a mutatvány csak neki sikerülhet.
Remeg a nagy rakomány, higany nem remegne jobban, kígyózik magában, ám egyetlenegy zöld, kék, rózsaszín, sárga, lila vagy fekete szál sem csúszik le a réseken a forró, szinte lángoló porba. Mintha csak előbb nagy gubancba csomózta volna a vékony vagy öblös tűzoltófecskendőre emlékeztető beleket, gegákat, s csak aztán indult volna el rakományával a Kálvária és a vasútállomás mellett, végig a főutcán. És mintha csak a drágakő csillogású zöld legyek seregeinek engedné meg egyedül, hogy megközelítsék, körüldongják a megfizethetetlenül szépen remegő rakományt. Még legkedvesebb hozzátartozója, vak kutyája is csak tisztességes távolságból követheti.
154Több helyen megsérült, elrongyolódott a tapéta. Pedig még csak hat éve, hogy ideköltöztünk.
Az emeletes ágy alsó részénél pl. már szinte semmi sem maradt azokból az üde kék körökből, sőt ott már a falban is nagy lyukak keletkeztek; közel a nap, amikor majd gyerekeim, mint boldog bányászok, alagútépítők, átérnek a szomszédba, a sertéstenyésztőhöz, onnan pedig még nagyobb egér- és patkányinvázió zúdul át hozzánk. A narancsoszlopon, amelyen a bohócképek gyűjteménye sorakozik (a Buffet-clown a legjobban adjusztált, de én az egyik ORWO-reklámot kedvelem leginkább), a kéményseprő kérésére, zsilettel ajtót vágtam (Van Dongen öreg, piros frakkos bohócát derékban megfelezve). Az előszobában azt a vészes hasadékot egyelőre sikerült eltüntetni Ady centenáriumi plakátjával: ki is volt ez a cigányképű úriember, állok meg mind gyakrabban előtte. A konyhában meg Rippl szép Móricz-pasztellje teljesít hasonlóan fontos feladatot (ez volt szegény Elek Artúr legkedvesebb képe) – Nietzschééhez avagy Sztálinéhoz áll közelebb bajsza, tűnődök olykor, forró tojásokkal labdázva.
A dohánytapéta, az egyszerűen ledobja magát, leugrik a falról; mint bőrdarabokat szedegetem naponta. (Még nem láttam emberbőrből készített erszényt, de hála a tapétadaraboknak, már van némi elképzelésem. Sőt arra is gondoltam, mi lenne, ha tényleg megpróbálnék erszényt szabni, varrni belőlük, hiszen itt a jó öreg, még a mostoha nagytatáéktól örökölt THE BEST SEWING MACHINE. Az emberek azt hinnék, valódi emberbőrből van az erszényem, kicsit hátrább húzódnának tőlem. ám annál inkább csodálnának. Csak azt nem tudom, miből, melyik tapétából kellene pénzt csinálni, mert hát hogyan néz ki egy üres emberbőr erszény?!)
Kit nyúznak itt?!
155Ragasztgassam meg, restauráljam a lakást? Kislányom körzőjével, akvarellkészletével már megkíséreltem a múltkor szimulálni azokat a küllős, égszínkék köröket. Egyáltalán komolyan vegyem-e ezt a tapétaproblémát, vagy hagyjam totálisan lerongyolódni falaimat, hiszen künn a természet maga is rongyokban áll.
Mi lesz az én életemmel?!
Istenem, milyen borzalmas kulissza illik majd hozzá az elkövetkező időszakban – a nyolcvanas években?!
156Már többször megfigyeltem, hogy ha huzamosabb ideig tartózkodom távol a Virág utcától, idegenben, egy-két hét után: visszavonulok.
Így történt most is. Hirtelen kivontam magamat a nyüzsgésből, és labdát formálva tiszta és piszkos zoknijaimból, rongylabdát: célba kezdtem dobálni.
Nem szabad szétszóródni, szétfolyni (AG nekem is szegezte volt a kérdést: össze tudod fogni magadat?!): gombostűként kell tűzni a lényeget.
Előbb a karcsú vázát ütöttem le; nagy csörrenése csak még éberebbé tett. Azután a telefont; hallottam, valaki fuldoklik, messziről kiabál, sikítozik a kagylóban.
Pontosan éjfélkor, magam előtt is titkolva, bedugtam az ólomnehezékkel ellátott kulcsot a labdába, és a tükör elé álltam.
Céloztam, a homlokomat céloztam. Noha a tükör nem tört össze, én ájultan elvágódtam. Hasonló esetekben mindig így szoktam letaglózni magamat. Másnap, immár felfrissülve, újra bekapcsolódtam a város nyüzsgő életébe.
157Miért hordom állandóan magamnál ezt a súlyos kis (5 cm átmérőjű) tárgyat?! Amikor az áruház 4. emeletén mohón megvásároltam, tulajdonképpen fogalmam sem volt, mi is lehet.
Ólomba öntött rézszögek. Mondanom sem kell, minden zsebemet tönkretette, mind kivérezte már a combomat, fenekemet, mellkasomat, és ráadásul körül is satírozta, feketítette a sebeket. Akár egy kis fakír-heverő.
fakír-kaucs fakír-pamlag fakír-priccs fakír-divány
lelkesedtem megpillantva. Tenyerembe helyezve pedig a suszterpogácsát juttatta eszembe: arcul csapni valakit!
Emlékszem, akkortájt egy novellát terveztem (igen. akkortájt még léteztek külön novellatémáim), amelyben valaki, minden ok nélkül természetesen, arcul csapja borbélyát egy ilyen tárggyal, a borbély pedig, szinte reflexszerűen, átvágja az illető torkát; a nyomozást végző felügyelő sokáig forgatja, méricskéli az ólompogácsába vert véres rézszögeket, míg végül felkiált: de hiszen ez egy ikebanasün!
Persze hogy. De, kérdem ismételten, miért hordom még mindig állandóan magamnál?!
158Tyúkot hoztunk kis ilonakertvárosi tanyánkról. Akárha gyöngymellény lenne rajta, kendermagos. J. összekötötte szárnyait, lábait éles manilával, és ott hagyta indulásig a tanya előtt, az eresz alatti porcfűben.
Krumplit, répát, tojást is pakoltunk, egypár kisgalambot is lehoztam (inkább mi dugjuk őket a levesbe, mint a bagoly mészárolja le őket), és a lábatlan Pista is ott lábatlankodott díszes kalapjában (mind összegyűjtötte az utánunk maradt újságokat, szalvétákat cigarettapapirosnak – megígértem, legközelebb egy holland szivart fogok neki hozni), és már későn vettem észre: a szép nagy, erős vörös és fehér és kendermagos és fekete kakasok mind összesereglettek, és tőlük sosem látott fegyelemmel, sorba állva: mind megerőszakolták a gúzsba kötött tyúkot, sőt ha jól láttam, a vörösek másodszor is felsorakoztak…
159Véletlenül kerültem mellé az egyik külvárosi jazzkoncerten.
Görög vagyok, mondta. Kutyákkal foglalkozom profimód. Most színházakba, koncertekre járok. A Goldmark utcában lakom: délig alszom. Mind hosszabban néztem profilját. Csak akkor tapsoltam, amikor Ő.
És te mit csinálsz, kérdezte.
Én?! Reggel pl. fogpép-keresztet tettem szállodaszobám ováltükrére, mindenre sós jelet! Vadszázszorszépet vittem az aquincumi víziorgonára: mint gyurgyalag gurgulyáz! Dr. Schmidt tollklinikáján vettem egy fehér testű Parkert! Lányomnál jártam a Sziklakápolnában, ahová a kis balettpatkányok közé olykor még betéved egy-egy pálos apáca, imádkozik, árnyként távozik a hidak ködében!
Mit gondolsz, fordultam felé immár kissé bizalmaskodva is, összehozható egy mondatban a víziló és a vízió?
Hát, mondta gondolkodásra ráncolva nagy homlokát göndör frufruja alatt, hát: össze, csak mi a fene az, hogy mondat, minek a fenének mondat?!
Hát, mondtam, szakállamba túrva, hát tudod, Artemisz, azért mert a víziót és a vízilót különben nem kell összehozni: azonosak…
A koncert végén hirtelen felugrott, és az egyik fülbevalós rézfúvóssal távozott. Akkor pillantottam csak meg másik – erősebb? szebb? összedarabolt? sötétebb? – profilját.
Vadszázszorszép, mondtam.
Vadszázszorszép, kiáltottam, de már a kijáratnál voltak, nem hallották.
Vadszázszorszép!
Én is távoztam, bár nem tudom pontosan, merre is 160vagyok. A metróbejáratnál Esti Hírlapot vettem; az állt benne: majd kitűnik, miként lehetségesek excentrikus gyűrűk egy szimmetrikus rendszerben. Majd kitűnik, mondtam a mozgólépcsőn, de nem lényeges, egyáltalán nem lényeges.
Másnap első utam a zeneboltba vezetett; miközben egy Goldmark-életrajzot vásároltam, megkérdeztem az elárusítónőt: mit gondol, öreg vagyok én már ahhoz, hogy kifúrassam a fülemet?
161Fiam (8) azt mondja, gerincbántalmaimra és még sok másfajta bántalmaimra is utalva persze, hogy ő nem lesz író, ha megnő, de olykor azért írni fog. Meséket Például ma is fog írni egyet:
EGY ZSÁK ARANY
lesz a címe. És már oda is áll a zöld almáriumhoz, és szétvetett lábakkal, farzsebében nagy kolbászlámpával, írni kezd kemény fedelű (golyóálló) füzetébe. Ülök a sarokban, nyüszítek magamban, mint rendesen, és várom, mi fog történni, főleg azt várom, mi lesz az arannyal, bár félek, rajtam már egy zsák arany sem segíthetne. Rajtam már semmi sem segíthet. Senki! Közben észre sem veszem, hogy már hangosan kiáltozok. Senki! Senki! Senki! Mi a fenét üvöltesz, förmed rám a feleségem. Megőrültél?! Senki! Senki! Senki!
Éppen az asztalon levő nagykésre pillantok, amikor fiam, anélkül hogy fölnézne, megszólal: csöndben nem tudjátok gyilkolni egymást?
162Darát, krumplihéjat, káposztalevelet, rothadt almát, kukoricát, karfiolmorzsát meg hát füvet és sárgarépát szoktunk adni házinyulunknak. Ez a mi harmadik nyuszink (az első, Ninunta, leesett az emeletről, a másikat, a Vöröskét pedig a kutya rántotta ki a bőréből), nincs neve: fekete.
Újabban – istenem, miféle perverziók! – szeretek titkon narancsot dobni rozoga ketrecébe, hogy aztán leülve a karikagyűrűmet kukoricaszemnek néző és ujjaimat véresre csipkedő tyúkok közé: hosszasan nézzem, hogyan eszi ide-oda gurigázva, vékony rétegenként, előbb mindig fehérre vagy vörösre varázsolva a sárga labdát…
A nyáron egy közepes nagyságú görögdinnyét adott be neki valaki. Először zöld héját, majd fehér bélését rágcsálva le, azt is ide-oda gurigázva eszegette.
Egy kis műanyag vödörrel a kezemben tojást gyűjtöttem. Az ólakkal már végeztem, és éppen a limlommal teli galambpadlásra akartam kapaszkodni, hogy mint szoktam, először megtapogassam, kinyissam a gerenda alá dugott, pókhálóval foltozott, stoppolt rózsaszín napernyőt, s majd csak azután szaglászok tojás után, amikor egészen véletlenül a nyúlra találtam pillantani. Keservesen felüvöltöttem. Hirtelen ugyanis úgy tűnt fel: egy megnyúzott, véres emberi koponyát dugtak ketrecébe. Éreztem, minél erősebben, hosszabban üvöltök, őrült hegyilakóként szinte jódlizok már, annál biztosabb, hogy nem fogok elájulni. (Ha elájulok, a tyúkok kicsipkedik a szemeimet.)
163Ráhelyeztem a 10 dekagrammos rézkörtét a vörös borítékra. Az ikebanasünt most lefordítom – ne játssza meg senki se a fakírt: kis kerek ólomasztalkát kapok így, száz tűhegyes rézlábbal. A műanyag fogantyús, bordó lemeztörlőt alig észlelhetően izzó járomcsontomhoz érintem. Becentrírozom a gemkapcsos doboz mágnesgyűrűjét. Akárha postán vagy gyógyszertárban szorgoskodnék (hol madzag-, hol aszpirinillatot érzek); kezeim tiszták, körmeim megnyesve, reszelve. És egy parányi pók, mintha csak a függönyt készülne szétfejteni, szálát befűzni, leereszkedik a varrógépre, majd tovább a fotel mögé rejtett, félig ki- vagy félig bepakolt bőröndök közé…
Moszkvában, emlékszem, besurrant egy fiatalember a szállodai szobámba, és az ágy alól összekapkodta a piszkos zoknikat, és pénzt hagyva az asztalon, szó nélkül távozott… Semmihez sem tudom hasonlítani arckifejezését. Minden bizonnyal ő sem az enyémet…
Leveszem a 10 dekás rézkötést a vörös borítékról, áthelyezem a mentolosdobozra, amely, míg cigarettáztam, dózniként is szolgált, és versem következő sorát borítékolom.
Az ajtó előtt, hallom, valaki azt mondja, már megint: dekázik.
164Mivel padlásszobám ablakán nincsen szúnyogháló, nagyon megörültem, amikor beszőtte egy pók. Íme, a háló, mondottam boldogan. Ha nem is almazöld, de ezüst, harmatosan ringva a felkelő napban, angyalhajnál is finomabb ezüst!
Napokig bámultam munkáját: egy sima, egy ferkelt, motyogtam, vagy, felelevenítve cserkészvezetői tapasztalataimat, vezényeltem, egy sima, egy ferkelt, hogy alkonyatkor a nap forró küllőitől szédülten essek az ablak melletti heverőre, egy sima, egy ferkelt, egy sima… Elszántan követtem vadászportyáin, magamévá téve stratégiáját, taktikáját, míg mások jógáztak, kocogtak vagy éppen tollaslabdáztak, én lélegzet-visszafojtva lestem áldozatára, hogy aztán szinte vele ugorjak, vele szívjam finom műszerén a málnaszínű vért.
Mondanom sem kell, napok is elmúltak, hogy nem ereszkedtem, nem bukdácsoltam alá a fehér létrán.
Egy délután (A Pál utcai fiúkat céduláztam ismert ellencédulázási módszeremmel) erős szárnysuhogásra lettem figyelmes az ablak előtt: a toll erős csapásai, ütései, zsilett-hangja, hirtelen fékezése! Odaugrottam hálómhoz, melyet mintha én nyálaztam, verejtékeztem volna, melyen mintha én mutattam volna be cirkuszi mutatványokat, én kóvályogtam volna vérgőztől bódultan, akár gyerekkorom nagy disznóvágásain. Igen, a csatorna alatt fészkelő verebek akarták elkapni szépen növekvő, rákosodó szemölcsként viruló pókomat. Kitűnő csemege lehet egy ilyenfajta, csak vérrel, kétszer-háromszor megszűrt vérrel táplálkozó lény. Egyszer pl. megfigyeltem, ahogy a karomon betankolt szúnyogból azon nyomban, még melegen, még forrón, kiszippantja 165véremet: lebegtek, forogva, csapra vert csöpp léggömbök!
Visszaültem ide asztalomhoz (elhatároztam, megszerzem a Pál utcai fiúk első, 907-es kiadását – lehetőleg M. F. valamiféle dedikációjával: gyöngybetűkkel írt –, és ezt az olvasást, az eddigi olvasatokat csak afféle kóstolónak, előtanulmánynak tekintem), és vártam és várom a még intenzívebb szárnyakat, melyek alig férnek majd be, különösen pedig alig férnek majd ki velem az ablakon…
W. Nagy Pityuka – aki nemzetközileg is ismert tekintélye e problematikának – azt állította volt nekem, üres fagylaltostölcsért egyensúlyozva orra hegyén a Duna utcában, hogy egy angyal átlag élősúlya 100 kilogramm. Azzal a megjegyzéssel, hogy a szárnyakra, azaz a tollra 40 kilogramm esik.
Ebben az ügyben tán éppen egy tollszedő cigány véleményét kellene kikérni.
166Rég láttam azt a vakvágányon fehér pulykákat legeltető, májbeteg emberkét. Mindig meglepett a szeméttelep-láncolatok és a fa nagyságú parék között finom kockás zakója, féltrópusi panama kalapja, a pulykák taknyával és a kertek pulykataknyával rímelő lilásvörös nyakkendője, betétes cipője, egyszóval világi, nagyvilági külseje. Valami ritka pulyka-specialistáról, a pulykák tudósáról lehet szó, gondoltam, valami őrült pulyka-ínyencről, aki máris omlós pulykahússal zabálta agyon magát…
Nem halt tán meg?! Mi lesz fehér pulykáival, ha meghalt?! Mert, már látszott, rá volt írva ráncos sárga arcára: meg fog halni hamarosan. Különösen télen, a hó nagy szikrázó tükre mutatta ezt – csak ezt meg a pulykataknyot, ami olyankor átmetszett torokból csüngő kékvörös alvadtvérfürtnek tetszett.
Már arra is gondoltam, felvállalom legeltetésüket.
Fehér pulykákat legeltet a vakvágányon, mondanák rólam az emberek. Az a görbe gádzsó a fehér pulykákkal. A Virág utca zsíros fejű pulykapásztora stb. Nem is hangzik olyan rosszul! Mert hát valamit azért kell csinálni, nem elég csak másokat mikroszkopálni, nem elég csak az ecetgyár kéménye után szimatolni, nem elég az immár végérvényesen elveszett ciklámenceruzával bajlódni, vagy az ikebanasün és a suszterpogácsa közötti rokonságra irányítani a világ közvéleményének a figyelmét, nem, tényleg nem elég.
A Virág utcába való költözködésünkkor nekünk is voltak pulykáink, de egy reggelre felakasztották magukat: a csúcsosra fűrészelt kerítésdeszkák közé szorult a fejük, és úgy lógtak megnyúlva hajnalra, különös futónövényre emlékeztetve.
A múltkor meg, Szabadkáról jövet, egy nagy csomó pulykát láttam trappolni a dombháton valahol Feketics 167után, a közelgő alkonyatban. Akkor jutott eszembe ismét a vakvágány egzotikus pulykapásztora (tán Amerikából jöhetett haza a Telepre, pulykanosztalgiájától űzve), és akkor láttam először magamat is, kezemben ostorral… A pásztorkodás némi pénzt is jelentene minden bizonnyal.
SZEBB A PULYKA!
üvölteném, válaszolnám minden helyzetben
SZEBB A PULYKA!
SZEBB A PULYKA!
Apropó: pénz!
Hetente kétszer le szokták zárni a Könyvviteli Szolgálat épülete főbejáratának környékét, és ezért, a Rádióból jövet, ilyenkor az úttesten kell haladnom.
Legutóbb (most pénteken) belestem az egyik nagy, zöld Landrover ablakán. Tele volt csíkos zsákkal. Ennyi pénz! Valaki, akinek csak nagy szőrős keze fejét láttam, igazgatta, rakosgatta a zsákokat, és éppen abban a pillanatban, amikor belestem, kioldódzott az egyik, és: káposztafejek gurultak ki belőle. Első reakcióm: ha most itt lenne velem a nyulam! (Már két napja nem adtam neki enni. Csak akkor vettem észre, hogy a többi zsákban is káposzta van. Különös! Különös csalétek! Igen, ez a Landrover állt legközelebb a járókelőkhöz, autókhoz, ez volt a leghozzáférhetőbb, és hát ennek volt a legnagyobb ablaka is. A pénzt, csak most világosodott meg előttem, fenn a járdán egy teljesen zárt páncélkocsiba rakják…
Négy éve hetente kétszer nézem ezt a rakodást, négy éve hetente kétszer terelnek le a járdáról az állig felfegyverzett rendőrök, és én csak most (pénteken) fedeztem fel a káposztát! Borzasztó pánik fogott el, pontosan olyan, mintha már el is raboltam volna a Landroverból a zsákokat, és most nyitottam volna ki őket, és láttam volna meg a nagy káposztafejeket. Kis híján elszédültem, elvágódtam ott a bank előtt, az úttesten, a friss pénz meleg illatában. Gyorsan be kellett mennem a Župába meginni valamit.
Csak most lepleződtem le magam előtt, csak most értettem meg, hogy tudat alatt mire is gondoltam, min is dolgoztam én az elmúlt négy év alatt: egy nagystílű 168bankrablást készítettem elő, és most (pénteken) piszokul felsültem a káposztával.
Persze az sincs kizárva, hogy másról van szó, hogy a biztonsági szolgálat vagy a bank emberei közül valaki éppen káposztát vásárolt savanyításhoz a futakiaktól. Csak azt nem értem, miért rakta éppen a finom pénzeszsákokba…
Mindig arra voltam büszke, a legbüszkébb, hogy sohasem mozdítottam meg még a kisujjamat sem a pénzért, a puszta pénzért, és most íme kisült, hogy egy nagy bankrabláson dolgoztam.
Igen, kicsit lelepleződtem, le, mivel meg voltam győződve, az első engedményem a pulykapásztorkodás lesz, bár nincs kizárva, hogy azok is csak természetben fizettek volna, természetben, úgy karácsony körül…
Régen láttam fehér pulykáival a vakvágányon a májbeteg emberkét, de annál gyakrabban látom azt a: falat.
A falat, amelyet tíz évvel ezelőtt, a Rovarházban emlegettem. A falat, amelytől azt a „filmet” indítottam volt: „filmet kellene indítani onnan ilyen falak előtt végezhetik ki az embereket (kár hogy nem mentem egészen közel biztosan golyóhelyeket találtam volna tetején fűt fát), a faltól indulna a főhős és futna futna az egész film alatt” (15. old.).
Mosolyognom kell naivitásomon, hiszen 68-ban mit sem tudtam arról a falról. Csak a Dušan cár utcából láttam, sosem jártam a Servicki utcában.
Az újvidéki zsidó temető hátsó faláról van szó. Gyerekeim mindennap kétszer e fal előtt mennek iskolába és jönnek iskolából. És ha nem ügetnek, ha nem késnek, akkor, mint vakábécét, ezt a falat babrálják. És én is, ha elkísérem vagy megvárom valamelyiket. Ám egészen mostanáig nem tudatosodott bennem, hogy ez az a fal.
Tegnap elkísértem a fiamat, és mivel ráértünk, megálltunk a krétával telefirkált (MIŠO CICO GURÁBLI) falnál, és sokáig figyeltük a gyíkokat. A finom, fehér cementet már teljesen elporlasztották: függőleges labirintus, labirintusszerű malom… Néhány év, és át lehet majd látni a réseken.
Servicki. Ki volt Servicki?
Milyen jó, hogy nem fixáltam jobban akkor azt a 169falat, nem találtam ki vele kapcsolatban cifraságokat, mert akkor már nem az, mert akkor már nem ez a fal lenne. Bizonyos dolgokat csakis az idő végezhet el. Réseket, afféle lőréseket kell hagyni mindig mindenen.
Egy napon majd a zsidó temetőbe is be fogok menni. (Érdekes, a kanizsai zsidó temetőben sem jártam soha – viszont a szabadkaiban igen: egy autóbádogost kerestünk arrafelé, és gondoltuk, ha már arra járunk…)
Futott, futott tehát azóta is a főhős – és most, minden jel szerint, visszatért ide, a kiindulóponthoz, a falhoz, és hirtelen szembefordult a „kamerával”. Persze ebben a szembefordulásban nincs semmi pátosz; babrálja a megfeketedett téglákat, őrli ideges ujjai között a fehér maltert, bámulja a lassan már téli álmukra lisztbe húzódó gyíkokat, és olykor véletlenül hátrafordul…
Valahogy így, de hogyan tovább? A pulykapásztorkodás vagy a bankrablás (káposzta) túl színesnek tűnik, noha egyáltalán nem hangzana rosszul, ha a kivégzőosztag („kamera”) felé forduló főhős váratlanul magasba lökné kezeit és felkiáltana:
SZEBB A PULYKA!
mire bentről, a temetőből, a márványtömbök közül, az öblös kriptákból sokszorozott visszhangként:
SZEBB
SZEBB
SZEBB
170Mind jobban és jobban izgatja a fantáziámat, hogy a tyúkok bevarrt, 15 kilós koncentrátos (hogyan hívják ezt az állateledelt magyarul?!) papírzsákjában van-e már eleve egér vagy csak később rágják, fúrják ki a mi egereink?! Elég egy-két óráig a garázs kredencén vagy a kamrában hagyni, és máris ott a kis lyuk, ott vannak a kis lyukak, és folyik, folydogál a zöldes koncert (ahogy otthon anyám nevezi – hát itt a magyar neve: koncert! nem is hangzik rosszul: folyik, folydogál a zöldes koncert!), és jönnek a verebek meg a krédlik, és pillanatok alatt szétkaparják. A múltkor az autóban hagytuk, és ott is, szinte pillanatok alatt, megismétlődött az egész. Mi lesz, ha bevackolnak a kocsiba, lefiadzanak, és nézegetni kezdik magukat a hátrapillantóban, elrágják a szép színes műanyag huzalokat, mint Leningrádnál a német tankokban a patkányok?!
J. szerint a zsákból fúrnak ki. Meg kellene kérdezni a magárustól, mondja, csak úgy félig viccesen, hogy vannak-e egerei, hogy hogy áll az egerekkel. Többször láttam már a pultja alatt cikázni, keringőzni őket, de úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Csak azt nem értem, hogyan lehetséges az, hogy az üzletben és a raktárban nem fúrják ki a zsákokat.
Olykor az is megtörténik, hogy a kutya lerántja a kredencről, és széttépi, széttrancsírozza. Sokáig azt hittem, olyankor csinálja ezt, amikor éhes. Azt hittem, eszi. Az éjszaka már megint koncertezett a dog, mondom olyankor, a nagyablak elé állva, reggelente. De mostanában, amióta J. a csókai szalámigyárban beszerezte azt a két hatalmas zsák töpörtyűt (akár mi is élhetnénk rajta!), arra kezdek gyanakodni, hogy a zsákban meglapuló, a zsákban, a meleg, puha koncertben téli álmukat alvó egerek irritálják, azok miatt rántja le, szaggatja szét a zsákot. Nemegyszer átkutattam már a kreden171cet is, netán nyomára bukkannék e muzikális egereknek, de csak fenék nélküli fiókkeretek maradnak a kezemben.
Szóval, tényleg mind komolyabban kezd foglalkoztatni, hogy mi hozzuk-e az egereket, vagy vannak, a szomszédból jönnek át. Mindenesetre – ha hozzuk, ha vannak – rendszeresebben kellene irtanom őket. Most meg különösen, hogy idekerült hozzám (Virág utca 3) az Új Symposion egész raktára – néhány ezer szám különféle BADEL ZVEČEVO FRANCK NAVIP VENAC FAKS HELIZIM SOKO NADA ŠTARK KRAŠ AERO CELJE laza kartondobozokban.
A Forumba költözött a szerkesztőség (integráltak – istenem, ismét), a Kiadó és a Híd közé, szemben a Képes Ifjúsággal. És ott nincs, illetve minimális a raktártér. Féltem, hogy eldobják a számokat, hogy átadják a szemeteseknek (Ćistoća), és semmi nyoma sem marad „fiatalságunknak”. Mária és Bogec szállították ide, a kis Polski Fiattal. Itt áll már két-három hónapja a teraszon. A kutya lassan minden egyes dobozt összevérez – megszentel vérrel. Egy ideig fenn is aludt a tetejükön. Mosolyogva figyeltem dogom barátkozását az Új Symposion évfolyamaival. Miféle szagokat, illatokat érez?! Melyik számokhoz, évfolyamokhoz vonzódik jobban? Noha rendszeresen lesöpörtem róluk a havat, és olykor át is raktam őket, az alsó sorok egy része mégis átázott. Nem jött senki felhordani; el voltak foglalva az erotikus szám körüli bonyodalmakkal, meg hát az új főszerkesztő megválasztásával. Jó így, raktárosként szemlélni a dolgot… Aztán, tudatában lumbágómnak, lassan elkezdtem hordani őket fel a fehér létrán. Fel, fel, ti! – énekeltem. Volt, amikor naponta csak egyet vittem fel elmélázva, le-leülve útközben. Most körülbelül fele-fele. Afféle rekreáció is ez.
Fenn viszont az egerek miatt kezdek mindjobban rettegni. Ha sokáig tart a tél, beveszik magukat a folyóiratok közé, és a szó szoros értelmében elkészítik, megfúrják maguknak azt a tartalommutató fölötti szép labirintus-emblémát.
Nagy kupleráj van padlásainkon (most már, hogy lehoztam ide, a hálószobába a végtelen asztalt, a man172zárdon is felborult a rend), pedig még csak öt éve lakunk itt (atyaúristen, már négy éve írom, rajzolom hideg tűvel, szinte naponta, ezt a Virág utca 3-at?!).
Mind nagyobbá nő fenn, az ajtó mögött, már vészesen közel a kéményhez, a napi- és hetilapok kazla is. Át kellene nézni őket, és kivagdosni az öt év lényegét.
A minap találkoztam Andrejjel (Tišma) a Rádióban, és megkérdeztem, mit csinál, min dolgozik. Prágában végezte az akadémiát, volt két tárlata (az elsőn akvarell tájakat, a másodikon meg tus aktokat mutatott be), egy ideig ő vezette a Tribün galériáját. Azt mondta, újságkivágásokat ragasztgat, minimális intervencióval: dokumentál. Nagyon felizgatott egyszerű, halk közlése, alig várom, hogy elmenjek hozzá. Megnősült, letöltötte katonaidejét, gyereke született. Laza Telečki 3 alatt lakik, a színház nyomdája mellett. Igen, nagyon érdekel, ő mit és hogyan dokumentált a 70-es években – a 3-as szám alatt.
Amikor nyaranta hazajönnek Kanadából a Kollin lányok, nagy játéktérré változnak padlásaink – az egyik kispadlást szépen be is rendezték maguknak a kiszuperált holmikból: asztal vázával, heverő stb., csak fenn, mint mondják, túl gyorsan elhullik a rózsa.
Itt, egy átköltözött dobozban, a ház volt tulajdonosának a dokumentációja – ott, abban a kartondobozban, a lényeg! (Érdekes, ahelyett, hogy én kötném össze a lényeges dolgokat, pontokat, várom, hogy az egerek húzzák meg az átlókat, érintőket…)
Szóval most már tényleg komolyan kellene irtanom az egereket: hetente új mérget keverni, ciklámen labdacsokkal árasztani el, mintegy mennyei golyózás terrénumává varázsolni a padlásokat, egérfogókat helyezni el, lábasokat pöckölni féldióval.
És mindezt ifjúságom és e négy év nagy experimentálásának védelmében, kérdem olykor mosolyogva. Hiszen az nem volt ifjúság, és az experimentum sem hozta meg a várt eredményt – az új, az újvidéki életformát…
J. és Sz. elutazott Szabadkára, majd pedig Pestre is felmennek, L.-hez, ha nem jön közbe valami. J. azt 173mondta, hajnalban, indulás előtt, még meghallgatja a híreket.
Egyedül vagyok. A gyerekszobában aludtam. Már két napja nem zártam el a rádiót.
Az este hoztam két zsák koncentrátot. Kíváncsi vagyok, hány lyukon fog folyni, folydogálni reggelre. Új magárus van, komoly férfiú, sokkal komolyabb, mint az előző családias társaság tagjai. Đurót a Kis jószágok ambulanciájában láttam a Futaki úton, amikor a kutya farkának levágása ügyében utoljára ott jártam Szl.-el (még nincs olyan nagy asztalunk, amelyen dogot tudnának operálni, mondták, és egyelőre valami kenőcsöt adtak).
Sz. elhatározta, hogy állatorvos lesz, ha megnő – persze, nagyapja asszisztenciájával határozta el ezt, nagyapjáéval, aki gyakran magával viszi őt a fácántelepre, a vadászatokra, nagyapjáéval, akit egykor, amikor éppen disznókkal és bikákkal foglalkozott (egy volt állami birtok istállóit bérelte), olyan véresen átvertek az állatorvosok, hogy ha berúg, még most is le akarja lődözni őket. Már van is egy szakkönyve, nővére ugyanis megvette neki a kalandos életű brandenburgi lógyógyász, Martin Böhme alias Tseh Márton.
LOVAKAT
ORVOSLÓ-KÖNYV-e,
a híres „táltoskönyv” hasonmás kiadását. (Különben az egyik első modern állatorvoskönyvet – amelyben már nem kettéhasított fekete tyúk még meleg tetemét ajánlják „pakolásként”, Tolnay írta, y-nal – meg kell szerezni…)
Sz. egészen lázba jött, amikor elmeséltem neki, hogy mit láttam a múltkor a pesti tv-ben; szerencsére másnap, éppen Sz.-re gondolva, meg is vettem, félre is tettem az Esti Hírlapot. Előkerestem neki. Lehasalt a szőnyegre, és sokáig tanulmányozta a cikket.
174
Amikor felkelt és visszaadta az újságot, csak annyit mondott: nekem is lesznek oroszlánjaim… mivel én állatorvos leszek, nekem engedélyezni fogják a tartásukat…
Most, ahogy – 5–6 év után, félig titokban, újra cigarettázgatva és iszogatva is – itt bóbiskolok végtelen asztalomnál (szemben homokszín Camus- és a fűzöld Paszternak-sorozatokkal), a fenti finom iramodásokat hallgatva (a minap már mészpor is kezdett hullani pa175pirosaimra – mint egy malomban, úgy folyik majd rád a fehér, a zöld por, őrült molnár: vezényelhetsz nagy koncerteden fulladásig!), azon mosolygok, hogy én e néhány egérrel sem tudok mit kezdeni, nem tudok számokat, világszámokat begyakorolni velük, de mérgezni, irtani sem tudom őket könyörtelen szisztematikussággal, fiam pedig oroszlánokról álmodozik – oroszlánokkal akar aludni: sír a férfi, aki nem tudott aludni az egerekkel!
Be kell majd önteni a koncertet a kamrában felkötött önetetőbe. Igen, azonnal be kell öntenem legalább az egyik zsákkal. És majd a tyúkok, a könyörtelen tyúkok lemészárolják az egereket! Mindig nagyon megkönnyebbülök, fellélegzek, ha véres a koncert, ha véres a koncert az önetető horgonyozott kupolája alatt, a nagy bakelit tányérban…
176Az év egy részét tanyán (tanyánkon) szoktuk tölteni, Kanizsa mellett, a szikes Járásszélen. A nyáron magunkkal vittük verébszín kanárinkat is. (Vérebünk, sajnos, már akkora, hogy nem fér a kocsiba.)
Azért említem, hangsúlyozom a színét, mert allergiás vagyok a műszínű, majdnem azt mondottam, műtollú (méregzöld, citromsárga vagy éppen albínó) madarakra. Ezt az allergiát (mások virág- és mosóporra allergiásak, én viszont imádom őket) még minden bizonnyal gyerekkoromban szedtem fel, amikor is egy tollasüzlet volt az udvarunkban – tollseprűket, tollkalapokat, tolldíszeket festettek, ragasztottak. Egyszer felrobbant az acetonos hordójuk, és a megrepedezett falakon át lila, citromsárga és méregzöld tollal fújódott tele a hálószobánk; évekig megszenesedett tollseprűkkel, megszenesedett tollkalapokkal játszottunk. A háború után már egyszer leégett a házunk, és hát más jellegű elszenesedett játékszer is volt bőven, pontosabban, csak elszenesedett volt…
Mondom, magunkkal vittük a kanárinkat. És elpusztult. Két-három nap után elpusztult. Pedig már felhúrozta a szikes végtelent; hangjának vakító fémhuzalait szinte kéjelegve fűzte-fonta a pacsirták isteni függőlegesei közé.
Előbb azt hittem, a hirtelen környezetváltozás, de aztán kinyomoztam: nagyban mérgeztük a legyeket egy porcelán tányérban a tornácon (melynek cserepein ez áll: ANGYAL ANGYAL ANGYAL), nagyban mérgeztük elsősorban városi barátaink miatt, akiket a szó szoros értelmében kórságossá tesznek, és kanárink véletlenül bekaphatott egy ilyen mérgezett legyet, vagy ezek a legyek mérgezhették meg kölesét, búzáját…
Utolsó éneke akár egy hosszú acéltű szúrt át a puszta 177délibábján, és váratlanul mintha csontba, kőbe ütközött volna: eltörött. Majd koppanva zuhant a kalicka rozsdás fenekére. Gyerekeink a Felső- és Alsójárásszél gyerekeivel együtt könnyezve, szépen keresztet is állítva neki, eltemették.
Sok-sok állat pusztult el már nálunk Újvidéken, Szabadkán és hát a tanyán is (kutyák, macskák, nyulak, libák, tyúkok, galambok, papagájok, pintyek), a legborzalmasabb tán mégis az volt, amikor egy reggelre fehér pulykáink sorban felakasztották magukat a kerítésre: két léc közé akadt a fejük, és lógtak szépen sorban, rubin-taknyosan, valami még nem látott, észbontóan díszes kulisszát képezve, varázsolva udvarunkba: szebb a pulyka, kiáltott fel kislányom zokogva… Ám mindennek ellenére csak a kis kanári halála döbbentett meg bennünket igazán.
A legigénytelenebb volt, és hangjával, énekével a legtisztább, legfinomabb minőségeket ajándékozta nekünk. Télen-nyáron minden reggel napsugárral lökte, döfte, hergelte föl szívünket…
Két évig élt nálunk, velünk (itt vettük a Telep madarászától), és már-már el is halványult az emléke, amikor Budán, a Borbolya utcában zeneszerző barátom, miután már mindent megtárgyaltunk, s már búcsúzni készültünk, váratlanul azt kérdezte:
És hogy van a kanári?!
Elmeséltük neki, mi történt stb. De ez a kérdés valamiféleképpen megörökítette, halhatatlanná tette számomra is a kis kanárit.
Megjegyezte egy nagy zeneszerző. Korunk Bartókjának emlékezetében – s ki tudja, tán már valamelyik opusában is – él!!!
178Mindig meglepődnek a nagy filatelisták, amikor látják, milyen szenvedélyesen, már-már betegesen foglalkoztat engem is a bélyeg, a bélyegezés, milyen bódító hatással van rám a berakók zizegése, a blokkok ragasztójának csillogása, mandulaillata, a recék szűzi, angyali fűrésze, s nem utolsósorban az, hogy a katalógusokat mindenkor az aranyozott lexikonok elé helyezem. Nem túloztam tehát, amikor egy alkalommal (talán egy versemben, nem emlékszem már) azt mondottam: a bélyeggyűjtés a legkomolyabb dolog a világon.
Bár azon meg minden egyes alkalommal megütköznek filatelista ismerőseim, hogy a rózsaszín Mauritius teljesen hidegen hagy. Bizony, hiába minden erőfeszítésük, arról már sosem is tudnak meggyőzni engem a nagy filatelisták, hogy nem az a világ legértékesebb bélyege, amelyik ott, a bába Vittus küszöbén, gyerekkorom zsákutcájában – mitológiájában volt. Mégpedig: a Tanganyika!
Már a tulajdonosa sem volt közönséges halandó, noha az is megtörtént, hogy ott ette velünk a papsajtot a zsákutcában, a szukban, ahogy mi neveztük; azt mesélték, egy csigolyával hosszabb a nyaka, éppen akkora, mint Petőfi Sándoré, és hogy máris megvásárolta csontvázát egy pesti irodalmi múzeum: onnan az a tömérdek pénz a Tanganyikára!
És aztán az a lila Szenegál sorozat! Apám hozta valahonnan külföldről, vagy legalábbis Zágrábból, Ljubljanából, a 40-es években, és Föglein órás ékszerész segédje azon nyomban elcsalta tőlem…
Igen, a Tanganyika és a hosszúkás, lila Szenegál sorozat izgat, nem pedig a rózsaszín Mauritius – ebből, ha jól emlékszem (berakóim egy része fenn van a manzárdszobában, ahol most csirkéket tartunk), nekem van is egy (nagyapám régi újságai között találtam), csak 179nem dicsekedtem el vele, mert nem akartam még jobban a nyakamra csődíteni a filatelistákat…
Igen, mindig meglepődnek a nagy filatelisták, noha az is igaz, hogy a legnagyobbal, a legnagyobb filatelistával személyesen még nem találkoztam, s mint a napokban értesültem, már nem is fogok: levágták a lábát, többé nem hajlandó emberek közé menni, és hát egyetlenegy bélyege sincs már – „mind a nőkre pazarolta!”
180Vártam valakire? Nem tudom.
Mindenesetre, emlékszem, órák hosszat bámultam az állomás előtt (melynek homlokzatát egy nagy költő a disznó szájpadlásához hasonlította volt, s én még ma is ámulok-bámulok telitalálatán) a cipőtisztító ritmikus, olykor egyenesen zenebohócot idéző munkáját. Úgy 50 éves lehetett, egészen kis növésű, borostás – bajsza és borostája egészséges, fekete csillanása és keféi erős sörtéje között szemmel látható minőségi hasonlóság, rokonság volt. Valami kapcsolatban lehetett a szembeni, kissé gyanúsnak tűnő, noha a rendőrrel is komázó, maffiózóként öltözködő szerencsejátékossal: lefixált légpisztollyal kellett egy forgó, cikkelyes céltáblába lőni; olykor odajött, kérdezett valamit, letöröltette fekete lakkcipőjéről a bordó bársonnyal a port stb.
Érdekes, sosem hittem volna, hogy olyan jól keres: az emberek indulás előtt és érkezéskor fontosnak tartják, hogy cipőjük orra csillogjon.
Zöld kabátkája hátán kátrányszerű festékkel ORA SAVA 75 (ifjúsági építőtábor) felirat, alatta Che Guevara portréja – istenem, hosszú idő után először találtam vele ismét szemtől szembe magamat!
Vártam valakire? Nem tudom.
Ahogy alkonyodni kezdett, elpakolt, jeleket adott a szintén egészen kis növésű maffiózónak, hátára emelte a tükrös ládikót (most a tükörből láttam Guevara egy részletét és az O betűt), az üres pasztásdobozokat (KOBRA), amelyek a tükrös ládikó lábaként szolgáltak, a narancsszín virslis kioszk mögött egy tuja alá rejtette, és kalapjához emelve fényes ujjait, távozott.
Vártam valakire? Nem tudom.
Behúzódtam a homályos, piszkos, állandóan hányásra ingerlő bűzös váróterembe – mint egy disznó gyom181rába, ugyanis most belülről láttam a disznószájpadlást idéző homlokzatot. Ott meg, erre szintén jól emlékszem, egy gobelinező férfi igézett meg. Megállás nélkül (ennek még fingani sincs ideje, jegyezte meg valaki mögöttem) szorgoskodott hajnali vonatáig.
Mintha az emberek nagy, véres szemeit szurkálta volna (egy csoport bosnyák kukoricatörő idénymunkás is ott ácsorgott) s nem az ovál vakrámán puhán nyárból őszbe ugró őzet…
182Elolvadt a hó, és – nagy megdöbbenésemre – máris itt, máris készenlétben a friss fű. A természet egyetlen pillanatot sem hagy ki, fogaskerekei finomabbak a svájci órák gyémántba ágyazott fogaskerekeinél.
Tavasz! – kiáltozik egy mutáló, bizony még mindig mutáló hang, mint üres és dohos teremben, bennem: tavasz!
Szépen felöltözködöm, orosz sapkámat kalapra váltom, a tükörfiókból előkeresem anyámtól kapott szarvasbőr kesztyűmet, cipőm orrát nadrágom szárához dörzsölöm, és elmegyek a Futaki úti temetőbe
ALFONS FORGET CHEVALIER
DE BARST DE BUILLON
1891-1941
süllyedő sírjához. Senki sem gondozza, tán már nem is tud róla senki városkánkban. Mit kereshetett ez a BUILLON báró ezen az új vidéken, hogy aztán, lényegében még fiatalon, itt is haljon meg, tűnjön el nyomtalanul?! A moha lassan átírja, elsatírozza a szürke kőbe vésett betűket. Legközelebb drótkefét hozok, aranyfestéket – nem szabad, hogy ez a név, hogy ez a kis egzotikus emlékmű eltűnjön világunkból (egyszer már lekapartam róla a véget jelentő míniumpöttyöt)!
Állok itt, levett kalappal, akárha egy meredek mediterráneumi öböl felett állnék, kékítőgolyót szórva a hullámokba…
Utána a külvárosi céllövöldét járom körbe a kóbor kutyákkal. Már itt is mocorog minden: festik a bódékat, olajozzák a célpontok szerkentyűit, fújják a tojáshéja183kat, amelyek majd vízsugáron táncolnak, nylonharisnyákból új rongylabdákat készítenek a célba dobáshoz, és kátránnyal kenik át a vécéfalakat. A hatalmas, penészes ládákból színes ruhák, kalapok kerülnek elő, de akár egy halványzöld – első pillanatban bábunak tűnő – hulla is előkerülhetne…
Február, és már tavasz! – mondottam ujjongva szomszédasszonyunknak, hazatérve meglehetősen hosszúra sikeredett sétámról, már jócskán sáros cipőben.
Már van hóvirág, mondta a szomszédasszony, és a drótkerítés fölött átadta a kutya paprikásmaradékkal tetőzött fehér lábasát. Úgy éreztem, ha a kutya nem lát hozzá azonnal, én fogok nekiesni a zsíros vörös lének, a tollszárhosszú, alig lerágott csontoknak. Kereste a rendőrség, tette hozzá, próbálta valahogy hozzáragasztani a hóvirág témájához, a konyhaajtóból visszafordulva a szomszédasszony.
– Engemet? – kérdeztem, egy kis zsírflekket vizsgálva szarvasbőr kesztyűmön.
– Visszajönnek – mondta, és bement.
– Biztos tévedés – mondtam, de már nem hallhatta, mert hangosan szólt bent a rádió.
A nappaliba lépve, hosszú trillával fogadott a kanári: pontosan ilyen csillogó, éles acélhúrral metszik el az ember torkát a bűnügyi filmekben. Aztán a nagyablakban levő kaktusz vonta magára a figyelmemet: tán még sosem volt így megpakolva vérvörös virággal, és bár e virágzás különben mindig kifejezetten a télhez tartozott – akár egy marék parázs, mondogattuk szinte melegedve –, most ez is a tavaszt akarta mindenáron fokozni, valóssá tenni…
184A maradék bablevest kiviszem a kutyának. Azonnal lefetyelni kezdi, nincs időm elkapni lábamat, és néhány zsíros pöttyel lesz díszesebb, lesz mind hasonlatosabb a kígyóbőrhöz, teknőspáncélhoz egykor fehér tornacipőm. Ha már nem tisztítod, legalább vigyáznál rá – mintha egy hang ezt mondaná, egy felemelt hang. Különös, hiszen ez a hang, ez a felemelt mintha-hang tőlem származik, de tőlem származik a mintha-válasz is, mármint az, hogy éppen ez a vicc az egészben: eszemben sincs vigyázni rá… bár, ha lenne cinkvajsz a házban, vagy kréta, sok fehér kréta, vagy legalább egy óriás gipszszobor, amelyhez odadörzsölhetném reggelente… (Nem tudtam, hogy a cink régi, hétlyukú fafúvós hangszer neve is. Sok mindent nem tudtam, nem tudok még – ám bogarászok.) A meszelt kerítésre könyökölök. Ahelyett, hogy a cipőmet, én a könyökömet fehérítem! A mohó, ám sosem zajongó japánkacsákat nézem. Már megnyugodtak itt az ólban, ahová a napokban zártuk be őket, őrült fűnyíró gépeik elől a pázsitot mentendő. Pázsitot? Hát igen, immár gyep borítja a szemétdomb helyét, a diófa alatti salakos és a kutyaól körüli hamuval feltöltött részt is. Mintha egy zöld szőnyeget dobtunk volna a 3-4 éve még krétaszerűen füstölgő udvarra. Pázsit? Egy árnyalat még, és valóban pázsitnak lesz nevezhető… Egyedül vagyok idehaza. Sárga műanyag csiptetőket szedegetek a mogyoróbokrok között. Eszembe jut, tegnap, hosszú idő után ismét, arra gondoltam, fel kellene jegyeznem egyet s mást jó régi módszerrel… Bejövök a lakásba. Teavizet forralok, és asztalomhoz ülök – mely, mint egy barátom megjegyezte volt, arra rendeltetett, hogy egy 100 kilós történelmi regény szülessen rajta, 100 kilós, ismételgette. És aztán meg majd szépen levágjuk, mondtam. Persze, én is úgy 185gondoltam, tette hozzá felnevetve, s a költőt kezdte szavalni:
Tapétabolt nyílt Újvidéken: PRETA. Az újság is ír róla, közli fényképét. A buszból naponta láttam, hogy készült, milyen ritmusban, igaz, azt sokáig nem tudtam elképzelni, mit is fognak majd árulni benne: mindenre gondoltam, csak tapétára nem. Be kellene mennem, körül kellene néznem, körül kellene szaglásznom. Különös érzés lehet állni, álldogálni minden szándék, vásárlási szándék, minden cél (milyen cél?) nélkül egy tapétabolt kellős közepén. Az angyalok érezhetik így magukat a felhők vattarengetegében – sehol egy kemény, egy biztos, egy szilárd pont! Zokognak, és mi lenn azt mondjuk, már megint esik, esik az eső…
A kaszárnyával szemben eloldózott a cipőpertlim. Egy ideig még hagyom, akár a gyerekek, nagyokat kaszálva a hosszú fehér fűzőkkel, várom, figyelmeztessenek felnőttek: rá találsz lépni, hasra fogsz vágódni! Majd megállok, lassan lehajolok. Most mintha kissé jobban érezném, mint különben, ahogy hirtelen a fejembe tódul a vér. Már félig kész a masni, amikor oldalra pillantva, egy alagsori lakás tárul fel előttem: a salétrom kiverte falait! Nem fejezem be a masnit. Többször kellene hajlongnom, valahogy úgy, mint a távol-keletiek, akkor minden bizonnyal a gerincem is jobban megerősödne. Fél masnival indulok tovább. Egész nap figyelem, észreveszi-e valaki rajtam, hogy bal lábamon csak fél a masni, fél. Egész nap várom, hogy valaki rám kiáltson: te félmasnis!
Ismét az udvaron találom magamat; téblábolok. Két éve készülök már megnézni, mi lett azzal az amurral, amit a fiam az esővizes kútba engedett. Egy nap még majd arra ébredek, halastó-tulajdonos lettem. Letérdelek, és a piros műanyag vödörrel merni kezdem a labdarózsa alá a sűrű, sötét vizet, de semmi sem mozdul, semmi sem sejlik. Közben afféle ráadásként sikertelen186ségemre, képtelenségemre, szivarzsebemből belepottyan valami a vízbe. Nem láttam, micsoda, de különös módon érzem, egyszer eszembe fog jutni, eszébe fog jutni a szememnek… Gyorsan abbahagyom a halászást, különben is: elnagyolt betonon sokkal rosszabb térdelni, mint kukoricán vagy jeges templomkövön. Majd megint ráparancsolok a fiamra, járjon már végére annak az amurnak, hiszen az ő ötlete volt az esővizes kút betelepítése. Mit ejthettem bele?! Ahogy ismét behátrálok a lakásba – közben hallom, illetve térdkalácsaim hallják, érzik, ahogy a kutya ide-oda tologatja üres lábasát –, kifordítom a zsebeimet az asztalra, gondolván, ha megállapítom, mi van meg, mi van jelen, tán nyilvánvalóvá lesz, tán magától jelentkezik a hiányzó, az esővizes kút sötét fenekén nyugvó tárgy. Istenem, minek ez a sok kacat?! Sokszor kérdeztem ezt már, sok mindenkitől, most már csak Tőled kérdezhetem. Mennyire irigyelem azokat az embereket, akiknek semmi sincs a zsebükben, vagy csak pénz, zsebkendő, kulcs és töltőtoll. Az óriási amur most szép köröket úszik kis tárgyam körül, és azt súgja halkan halul: mon amour.
Van egy nem túl magas kőfal, amely mellett immár vagy fél évtizede szinte naponta elhaladtam, és minden alkalommal nagyon megijedtem, mert egy farkaskutya rendszeresen felugrott a falra, mérgesen ugatva, csattogtatva a fogait a fejemnél. Egy napon, gondoltam, ha túl közel találok menni, leveszi, lekapja skalpomat. Vagy a nyakamba ugrik, és átharapja a torkomat. Aztán, úgy fél éve lehet, észrevettem, nem ugrál többé. Biztosan a hátsó udvarba zárták, kötötték, biztosan másokat is kórságossá tett már, és tiltakoztak, rendőrséget hívtak stb. Tegnap nyitva volt a nagykapu, és végre megpillantottam benn, meg, teljes egészében, a farkaskutyát. Mintha csak ő is megismert volna, felcsillant a szeme, kiviláglottak hegyes fogai. De nem mozdult. nem kelt fel a porból. Megöregedett. Pontosabban, kimerült. Kimerült a falra való állandó – hosszú évekig tartó – ugrálástól. Már csak feküdni tud. Nagyon, nagyon megsajnálom szegényt. Arra gondoltam, amióta nem ugrál, nem kapkod a fejem után, álmos relációvá lett ez az utca is. Igen, valahogy kialudt, megszűnt. Már az a 187bizonyos szőrös ház sem szőrös (még ki-kiáll egy-egy erősebb szőrszál a falból, tán sosem is tudják majd teljesen letapasztani, eldolgozni, de már nem célozza szívemet csőre töltött puskával az ablakból… Oda kellene mennem a kutyához, oda, mindennap, és oldalba kellene rúgnom. le kellene térdelnem elébe, megengedni neki, harapjon belém, harapja át a torkomat…
Csönget a szódás! Két üveget cserélek. Most jut csak eszembe, hogy kiadom és átveszem őket a kerítésen, hogy a múltkor a pesterzsébetiek küldtek nekem – vázának – egy kis fejetlen szódásüveget. Meg sem néztem, szemügyre sem vettem még. Most szépen idehozom az asztalomra. Felteszek a korongra egy lassú lemezt. Kimegyek a vécére. Visszafelé, a konyhából hozok egy almát.
VELLA ANDRÁS szikvízgyár CSEPEL
Egy rozmaringág van benne, piros-fehér-kék kokárdával. Még fiam kapta a szomszédék lakodalmában. (A fiú nősült, és hála az istennek, még nem a lány ment férjhez, nem Angyalka. Angyalka, akinek tényleg szinte túlvilági, angyali mosolya van: alig tudom elviselni sugárzását. Sokat gondolkodtam már e mosolyról mint olyanról, e mosoly sorsáról. Olyan finom minőség, energia ez, ami akár egy atomteleppel is fölérne, ám mit fognak majd rászerelni, üzemeltetni, meghajtani vele – semmit. Ki fog aludni néhány év múlva ez a fenomenális, ez az abszolút mosoly, az utcánk lakóin kívül senki sem fog emlékezni rá…)
Ha szódásüveget veszek a kezembe és megérzem súlyát, mindig azon tűnődöm, hogyan lehetséges az, hogy ezzel a súlyos üveggel olykor fejbe verik egymást az emberek.
Egyik legjobb gyerekkori barátomék, ott, már közel a park lejáratához, szikvizesek voltak; olyan vízszagú volt náluk minden… A múltkor a darálós, darálósom, akinél a tyúkoknak és a kacsáknak vásárolunk mostanában, olyan érzékletesen ejtette ki ezt a szót, szódásüveg, hogy megszomjaztam, és itthon első dolgom volt egy óriási hosszúlépést csinálni magamnak. (Szeretek a darálójában: a fényes, tiszta padlózat, a gerendák 188finom porral teli hálói, a szegekre akasztott manilacsokrok, a kis fekete tábla krétanyomai…)
Ülök itt, mint műtermében az öreg, magányos, már jócskán csúzos, nature morte-ján piszmogó festő. Az a tárgy ott, lenn az amurnál… ez a fejetlen csepeli szifon…
A mi szódásunk (Baka) üzeme itt van az Arany János utcában. Érdekes, milyen szép kis utca lesz lassan az Arany Jánosból! Első lakásunk itt volt az Arany Jánossal párhuzamos Braća Grulovićában. Egyikünk sem dolgozott, és szegények voltunk, mint a templom egerei. Emlékszem, egy alkalommal két nagy táska lekvárt hoztunk Szabadkáról, és éreztem, nem fogom tudni végigvinni az Arany János utcán – Újvidék legrövidebb utcáján. Sírtam kínomban, éreztem, ahogy elnyel a lekvár, el, ott az Arany Jánosban. Aztán úgy határoztam, egyszerűen ott hagyom, és ha kipihenem magam, majd visszajövök értük…
Kár, hogy nincs lova a mi szódásunknak, szódáslova… Otthon sem volt lovuk a szódásoknak. Egy-egy csúsztatott muksó hordta a szifonokat. Jóska magas, görbe, szalmakalapos figurája maradt meg legjobban az emlékezetemben (az öccse velem járt iskolába, precíz, rövidre rágott körmű gyerek volt – korán meghalt)…
Vigyázva kiveszem a rozmaringágat, beteszem az egyik könyv lapjai közé (örökre Angyalkára fog emlékeztetni), friss vizet öntök a literes szifonba, és rózsát vágok bele, sárgát, fehéret.
Kisfiam (immár 9 éves) meséli, hogy az árumintavásáron, amikor éppen senki sem volt az istállóban, beöltözött az egyik nagy zsoké ruhájába, és úgy sétálgatott a lovak között, korbácsával csapkodva csizmáját… Valamelyik nap én is kint voltam az akadályversenyen. Fiam éppen ott állt lenn a korlátnál, amikor szerencsétlenség történt. Első pillanatra azt hittem, ő is megsérült. A furcsa félpóni, görög almásderes a vaskorlátot is akadálynak nézte, és át akarta ugrani, de a zsoké visszafogta, és nekirepültek, majd visszazuhantak a fűre. Az ájult ifjú görög zsokét elvitte a mentőautó…
189Azonnal el kellene tiltanom, gondoltam, el ettől a sporttól! Tán még nem késő. Tán még nem zápultak el a tökei. Hiszen vannak kevésbé életveszélyes sportok is… Nem, én képtelen vagyok eltiltani bármitől is. Különben apámnak is tetszett, hogy beírattam a Graničarba, pedig hát az ő anyját, nagyanyámat, éppen lovak taposták agyon. Igaz, ajánlani ajánlottam már neki, járjon el dolgozni a darálóba vagy a madarashoz. Sőt azt is mondottam neki, lovat is vennék, ha netán szódás akarna lenni… Nem, nem tudok választani, nincsenek szilárd fogódzóim, nincsen elképzelésem, meggyőződésem foglalkozásokat, karriereket etc. illetően. Mind szép nekem. És egyik sem.
Szóval nem tudok választani zsoké és szódás között pl.
A Futaki úti temetőben baktattam – sok az eső, nagy most a zöld, szép a temető –, és egyszerre csak kis fehér koporsók közé keveredtem a főallén. Mi ez?! Háborúk és természeti katasztrófák alkalmával sorakoznak így az egyforma, vadonatúj koporsók. Nézem, afféle gyermekkoporsók. Igen, motyogtam, most már emlékszem, valaki említette, hogy fel fogják számolni a temetőt, de én nem hittem. S most, íme! Hihetetlen, dühöngtem. Biztosan toronyépületeket fognak húzni a helyére. És el fog tűnni B. Szabó, Emerik Fejes, Kollin, Majtényi, a francia báró, Virág stb. sírja mind. Miért nem alakítják parkká? Hogy úgy, ahogy megszerettem ezt a várost (Újvidék), abban ennek a temetőnek is szerepe volt… Felépítették a központban azt a piramist (színház), és most az sivatagot követel maga köré. És nagy tempóban csinálják is ezt a sivatagot. Tiltakozom! Tiltakozom!
A sírásók ólomszín nylonlepedőkbe rakják a rozsdás csontokat. Látom, csak úgy nagyjából, pontosabban, csak a lábszárcsontokat és a koponyát göngyölik be, nyújtják át az úton várakozó, fekete ruhás hozzátartozóknak…
Kisietve a temetőből, először az esernyőjavító műhely előtt fékezek. Jól mehet most ezekben a vízözöni időkben a bolt. Aztán meg a hangszerkészítő előtt. Egy vadonatúj hegedű alkatrészei a kirakatban, egy cintá190nyér előtt. Még nincs összeszerelve teljesen, még nincs belakkozva. Nyers (akár azok a kis koporsók). Még egyetlen hang sincs benne. Még a fa hangja se. Illetve, éppen a fa hangja nincs még benne. Üres. Évtizedek, évszázadok alatt érik, telítődik egy hegedű, hogy aztán már érintetlenül is szóljon, muzsikáljon, akár a lomb…
Reggel még szép idő volt, most, dél körül, ahogy az ablakomon a szomszéd tetőjére pillantok, látom: nedvesen csillognak a cserepek. Közben szemerkélt az eső. Az angyalok, mondom a tapétaboltra gondolva, mosolyogva, az angyalok…
Felállok, lemezt cserélek, érzem, átmelegedett a gramofon. Csak most veszem észre, hogy künn, a járda mellett, már levelet hajtottak a venyigék – jövőre tán már szőlőnk, borunk is lesz. Csak szóda kell majd hozzá, sok szóda.
191
Ismét tömérdek az egér a garázs rengetegében. (Vérebünk nem tűri a macskákat, míg a szomszéd agara két macskával sétafikál a kerítésnél…)
A kamrából most ide, a kaszni tetejére került az ocsúval teli pléhteknő. Igen, azt hiszem, éppen ez a kis fehér kaszni a főhadiszállásuk – a vezérkar a fiókban, levélborítékok indigóbéléséből készített fészekben, a többi pedig a lenti polcok folyóirat- és tankönyv-káoszában leledzik. Mindenesetre már rég elhatároztam: a tavaszi nagytakarítást itt fogom kezdeni: a kis kasznit kilököm az udvar közepére, és a locsológumival könyörtelenül lőni fogom a menekülőket.
Viszont érdekes, mostanában egyet sem sikerült elkapnom, noha észlelem, látom, ez a nagy hideg őket is sanyargatja, tizedeli. Az egyik pl., mert nagyot csattanó klumpával útját álltam, kiszaladt az udvar hómezejére. Már majdnem elcsíptem, amikor a gutaütött barackfánál, éppen egy csonttá fagyott szűcsgomba alatt, akár egy habos tortába, fejest ugrott a puha, tiszta hóba. Páratlan látvány volt.
Egészen más a küzdelem fehér alapon! Fehér közegben!
A farkát, úgy látszik, nem tudta behúzni, kilógott a hóból, ideges, didergő periszkópként vizsgálódott, tán látott is engem, tán örökre ott is maradok (szőrösen görbülve a fehérség fölé) lelki szemeinek zománcára égetve.
Nem volt erőm rálépni. Megkegyelmeztem neki, elszégyellve magamat – hiszen ki tudja, hány periszkóp figyelt még?! – beszaladtam.
192Ma meg az egyik üres nylonzsákban találtunk két megfagyott fiatal egeret. Nem értem egészen, hogyan gabalyodhattak bele, hogyan tévedhettek, veszhettek el az átlátszó falú labirintusban, hiszen gyerekjáték lett volna átrágni nekik. Vagy azt hitték, künn vannak, közben a fagy benn volt velük erősen…
193Nem kellene ennyire hinnie az emberekben, mondta egy asszony szokatlanul hangosan, egy bicegő, ázott, hamuszín vadócot terelve félre a zebrán nyüzsgő bakancsok, tűsarkú cipők, nehéz klumpák, cowboycsizmák közül.
Sosem tudtam megmagyarázni magamnak (végső ideje lenne már kikérni valamelyik galambász véleményét is, éppen elég tolong belőlük a Heroj Pinki utcai magárusnál), miért van az, hogy a vadócok leginkább a postagalambok jegyeit viselik magukon, sőt némelyik, pattogatott kukoricával csőrén, már-már igazi postás, azt hiszi az ember, csak eltévedt, kimerült valamelyik röptetés, verseny alkalmával, elcsavargott, elkurvult, megkívánta a mocskos gipszdíszek közötti életet, a régi városháza díszterméből kiszűrődő citromlészerű fényt, a végtelen gyűlések szertartásait, a korom állandó, finom szitálását.
Nagyon megértettem az asszonyt, igazat adtam neki: még egy beteg vadócnak sem lenne szabad bizalommal viselkednie az ember (mint olyan) iránt, és mégis, hirtelen a galamb felé indultam, átlósan szelve a zebra vonalait, hogy rátapossak, hogy belerúgjak, hogy széttrancsírozzam ott a fehér sávokon, leállítva egy pillanatra az autókat is, hogy majd forgalmistaként irányíthassam őket is a tetemére, minden bizonnyal csak azért, hogy kicsaljam, kikényszerítsem a fáradt arcú, barna ruhás asszonyból elkezdett szövegének folytatását, mert hát a lényeg csak ezután következett volna, és persze azért, hogy igazoljam, valóban nem szabad hinnie, nem, még egy átkozott, fostos vadócnak sem szabad, hiszen, mint a mellékelt ábra is mutatja, máris itt terem egy őrült, és rugdosni, taposni kezdi… De nem tapostam a galambra, nem rúgtam bele, nem festettem át kockásra 194vérével a zebrát, nem, mert hát én inkább csak képzelődöm ilyesmiről, mint hogy valóban mozdulnék is: a papiroson legénykedem, rekapitulálva a nap egy-egy szakát, preparálva szürke zónáinak egy-egy szeletét, a papiros réme vagyok csupán (még csak a vadócok rémévé sem tudok lenni) – rém papír, egyszóval: papírrém.
A nagytemplom óramutatója galvanizált békacombként ugrott a XII-esre.
Átkelve a zebrán, a belváros négyszögletű terének még kisebb négyszögletű kövezetére érve, a nagy bronz csöpp ellenpontjaként, ráálltam, ráhelyezkedtem évek óta használt, megszokott és mind nélkülözhetetlenebbnek tűnő, fél négyzetméternyi rózsaszín kőkockámra – dobbantókövemre, hússzín trambulinomra, ahonnan, mint mondani szoktam, a semmibe rugaszkodom.
A nyáron a Futaki úti temető első sétányán, Viszlavszki Erzsébet sírja előtt, felfedeztem egy ugyanilyen kődarabot, majd már kutatva, a kápolna ajtaja alatt is. Melyik bányából hozhatták ezt a márványt és mikor? Ki vihette, lophatta el a két kockát? Lehet-e valami köze a szép rózsaszín kőhöz Viszlavszki Erzsébetnek, vagy véletlenről van szó? Biztosan véletlenről. De, tűnődöm, lehetne-e ezután valamilyen összefüggésbe hozni őket? Mi történne pl., ha én mától kezdve teljes lényemmel és összenergiámmal e véletlenül kiválasztott halottal kezdenék foglalkozni – nem létező hússzín márványbányámból nagy emlékművet emelnék neki? Feltámaszhatnám-e Viszlavszki Erzsébetet?
Bizony, nagyon szeretem ezeket az eső után bonbonként csillanó köveket – a chartres-i katedrális vitrázsaiban hasonlóak a Krisztus szenvedő testét képező rózsaszín üvegpogácsák (a kék pogácsákkal más helyen foglalkozom), melyeknek receptje örökre titok marad. Olykor megszédülök, úgy érzem, fenn állok, párhuzamosan földdel, éggel, a katedrális ablakán…
Borzasztó, mondtam félhangosan, de valami (a régi városháza címerének zöld ágat tartó gipszgalambjára szálló, a zöld ágat éhesen csipkedni akaró vadóc? egy vékony lila lány?) hirtelen elterelte figyelmemet, és erősen megrántva, táskám is lecsúszott a vállamról. Mi a borzasztó, kérdeztem, dühösen dobbantva rózsaszín 195talapzatomon. Már mindenki irhabundában jár! Ez a borzasztó! Immár én is – viszem az irhámat, pucolok…
Ahogy felszálltam a buszra (mind jobban el tudok képzelni egy embert, aki egész nap csak ide-oda utazgat, ingázik-hintázik hibbantan ezekkel a keménykék VOLVO-buszokkal, ugyanis már-már én is csak ezt csinálom), valaki nyugodt, tiszta hangon azt mondta: Jól kell táplálkozni.
E mondáson kérődztem, s arra gondoltam, milyen furcsa, hogy ez a mai nap tele van ilyen és hasonló kerek, határozott kijelentésekkel, kinyilatkoztatásokkal (Már reggel leállított egy szurtos kislány a Puskin utcában. Maga osztogatja a papagájokat? – kérdezte. Nem, mondtam. Hát akkor ki osztogatja?! Nem tudom, mondtam még zavartabban. Legyintett, és továbbszaladt a zsidó temető irányába. Tényleg, akkor ki osztogatja a papagájokat, ha nem én?!), amikor At Tila lépett mellém, hóna alatt az Új Symposion még meleg (aztán bizonyos ideig hűtött) erotikus számával. Nagyon megörültem neki. Rám vicsorított. Nem látod? – kérdezte. Nem. Mit? Készek az új fogaim! Bravó, mondtam. Két fehér nyuszifogat kapott. Gyere el hozzám, mondta. Jó, mondtam.
Jó érzés volt nem leszállni a beidegződött járványkórházi állomáson, túlhaladni a szemetes töltésen, a vakvágányon – a vakvágányomon. Bekanyarodtunk a Vršačkába. Zlato nénit láttam, ahogy a megboldogult Kari bácsi azték szobrai között a frissen fűrészelt akáctuskók arany fűrészporát lapátolja. Leszálltunk.
Kedvelem ezt a porcelán sarkot, mondtam a fodrászszalonhoz érve, ahol nagy mennyiségű óriási, barna porcelán csiga, nagy feszültségű porcelán csiga van beépítve a kerítésekbe, sőt még az árokpartba is. Én meg ezeket a fákat kedvelem, mondta At, megállva egy pillanatra, nagyot szippantva jellegzetes cimetillatú cigarettájából, csak azt nem tudom, hogyan hívják őket. Ondolált füzek, mondtam kapásból, annyira kapásból, hogy magam is meglepődtem, hiszen itt a fodrászszalon, nincs kizárva, éppen ezt hirdetik. Szüzek? – kérdezte At. Minden bizonnyal, mondtam továbbindulva.
196(Itt és most okvetlenül közölnöm kell egy dolgot: At Tilának volt a jugoszláviai magyar írók közül először afrofrizurája! Bizony, ez éppen olyan lényeges és korszakhatározó momentum a 70-es évek végén, mint volt Do Re Mi szakálla a 60-as évek elején. Komoly dolgozatot lehetne írni a jugoszláviai magyar írók szakálláról, bajszáról; szerencsére, ez már nem a mi dolgunk, megvannak hozzá az intézményeink.)
Beérve az Ilirska utcába, Mendóza felől kezdtem érdeklődni: sikerült-e szívoperációja, megvan-e még nagy szürke kígyóbőre? Kobalt, Ho Si és Tóni után ismét új albérlői vannak, mondta.
Honnan az istenből került ide ez a budi, kérdeztem, ledöbbenve a kis füves telken álló, lelakatolt deszkatákolmány elé érve. Hogyhogy honnan? Mindig is itt állt… És?! Hogyhogy és? Hol a fenében maradt mellőle a ház? Kinek tulajdonát képezi? Ki és mikor használja? At Tila nevetett, azt hitte, viccelődöm, megjátszom magamat. Nézd, mondta, hogy elterelje figyelmemet a budiról, nézd ezt a bűzlő árkot végig az Ilirskán! Ez az igazi probléma… Miért nem üvegeztetitek le, mondtam. Gyönyörködhetnél az opálosan gőzölgő szennyvízben meg-megcsillanó vörös és arany fekáliában, és mégsem bűzlene… Nem vagyok hülye élvezetet szerezni a gyerekeknek mondta At Tila, máris látom őket, ahogy légpisztolyaikkal lyuggatják az üvegburkolatot… Nem válaszoltam, de arra gondoltam, hogy golyóálló üveggel kellene befedetni, és akkor mi is nagy görkorcsolya rallyket rendezhetnénk rajta…
Bodri szaladt ki elébünk. Bodri pekingi palotakutya; Gogót juttatja eszembe, Gogót, amelyről Do Re Mi azt a szép kis cikket írta a Redőnyben, Gogót, amelyről annyi-annyi történetet kell még majd írni történetíróinknak… Tényleg, mi volt Gogóval, amíg a gazdája a sitten Folyómérgező című hangjátékomat fordította, a Folyómérgezőt, amelyre a macedón kritikusok azt mondták, túlságosan általános, kafkai… Gogó – élhet-e még ugyan? Kétlem… Mindig meglepnek ezek az ágydísznek tűnő, selymes kicsi pincsik intenzitásukkal, komolyságukkal; mondanom 197sem kell, hogy félmázsás fekete dogomnak is egyből nekiugranak, és hátsó combja alá harapnak. Kendő a nyakában, szemében afféle árpa. Egy alkalommal már értekezett nekem At ennek az árpának a problémájáról – ők is járnak a Kis állatok ambulanciájába, csak ők valóban kis állattal, mi pedig szinte tehénnel, igaz, a múltkor egy zsemleszín dogot is láttam arrafelé, tehát nincs veszély, hogy a lódoktorhoz irányítsanak bennünket…
At Tila lemezt és kávét tett fel (lemezt a sparheltra, kávét a gramofonra), pálinkát öntött, majd két oszlop friss amerikai könyvet helyezett elébem a kis fehér íróasztalra. Az egyik oszlop természetesen csak Pound; a másik oszlopot kezdtem méricskélni kénszín colostokommal. Ginsberg dedikációi Atnak – mindig is tudtam, nem lehet komoly dolog a dedikáció. A dedikáció: baszkodás.
Carl Solomon kisesszéi és Burroughs A KÉS ÉLÉN című kisprózakötete izgattak legjobban. (Ahogy egykor, a 60-as évek elején Ginsberget és Kerouacot, úgy kellene most Burroughst bevezetnünk irodalmunkba, hiszen az Úton portréján és a Meztelen ebéd egy részletén kívül semmi sem jelent meg se róla, se tőle, Jugoszláviában is csak egy spliti folyóirat foglalkozott vele.)
Bodri megállás nélkül futkározott, cikázott a lábak között, olykor felugorva a könyvespolc mögötti ágyra is, hogy igazoljon: ő ágydísz, afféle kis díszpárna, egy veszett ágydísz, egy megveszekedett díszpárna. El tudom képzelni, milyen iramodásokat rendezhettek ezek a pincsik a pekingi paloták jade békái, jade majmai között, újfent meg-megzavarva a preciőz pózokban kamatyolókat…
Egy idős törzsfőnököt ábrázoló barna képeslapot kezdtem fixírozni a falon, szerettem volna elkérni a fiamnak, majd gyorsan Castaneda-könyvek után kezdtem kutatni az oszlopban, a polcokon, a szanaszét heverő izgalmas könyvrakásokban, piramisokban. Nem tudom, hallott-e At Tila Castanedáról, foglalkozott-e vele. Magyarországon már egy-egy mottó erejéig felbukkant; nálunk, Belgrádban, két könyve jelent meg eddig; Magarašević 198nagy tanulmányt írt róla A hely szellemének jelei című finom esszékötetében…
Bodri hirtelen kirohant a városba induló albérlő, egyetemista lányok után – kis híján mi is Attal.
Kellene írnunk közösen egy kis sűrű-sűrű-sűrű-sűrű könyvecskét, kézzel, mondtam At Tilának, félretolva, sámsoni mozdulattal tolva félre a két amerikai oszlopot.
Az irodalom, gondoltam, számomra lényegében még mindig: barátság. (Javoršek Veszélyes kapcsolatok című fergeteges könyvében hosszasan foglalkozik ezzel a kérdéssel: „A szlovén irodalmat lényegében mindig inkább a barátságok fejlesztették és nem a szervezett egyesületek vagy mecénások, vagy valami hasonló.”)
Igen, egy sűrű-sűrű-sűrű-sűrű könyvecskét – kézzel! Ho Si csinálna bele valamit szénnel, meg Mó Ri is biztosan örömmel húzná végig oldalain, akár egy finom, sápadt, halálosan sápadt arcon, vörös tusba mártott nagy körmeit. El kellene készítenünk pl. e magányos budi szociográfiáját, gondoltam, hiszen At Tilának van érzéke, de még milyen érzéke van a budikhoz – abszolút érzi őket; milyen zseniálisan kapta el regényében is azokat a budikat:
– „félig földbe ásott, roggyant, nagy faláda”
– „(Egy regényhős beleesett a vécébe, s egy csodálatos világba került.) Anyu elejében azt mondta, hogy az a pokol bejárata. Egyszer meglestem Uci nénit a korhadt deszkák résein keresztül: óriási gömbölyű fehérség – közepén sötét pamacs – illeszkedett rá, s torlaszolta el a pokol bejáratát.”
Zilahy Lajosnak ajánlhatnánk munkánkat; először is azért, mert őt is a legnagyobb vajdasági írók (Kosztolányi, Sinkó, a két Herceg etc.) közé sorolom (mindig melegség öntött el, ha – míg kis zsilett-prózáimon törve a fejemet – fekete mamuszában, elzsírosodva már totálisan, rossz műanyag szatyrában velős csonttal elcsoszogott mellettem); másodszor, mert ha jól tudom, ő is ott bábáskodott a magyar szociográfiai irodalom születésénél; harmadszor pedig azért, mert egyik utolsó kívánsága éppen szülővárosomban – Kanizsán! – az volt, hogy egy olyan klotyón, ő reterátnak ne199vezte, végezhesse a dolgát, ahol még csutkát használnak…
Mondjuk, kezdtem máris szövegezni a munkatervet, egy évig éjjel-nappal szemmel tartani, regisztrálni – kézzel (tus, szén, tinta, golyóstoll-lekvár, filc-alkohol, grafit stb.), valahogy úgy, mint Warhol kamerája az Empire State Buildinget…
Nem említettem meg az ötletet At Tilának, gondoltam, előbb még körülszaglászom egyedül is a motívumot, és alszom rá egyet – alszom benne is egyet, ha le tudom venni, verni valahogy róla azt a nagy lakatot, ugyanis abszolút azonosulásra van szükségem… Természetesen előbb meg kell vizsgálnom azt a furcsa sarki képződményt is, nem ahhoz tartozik-e véletlenül a budi.
At Tila új nyuszifogait vizsgálta. Én a füleit lestem az afróban, nőni, hegyesedni, szőrösödni kezdenek-e már. A nyuszifül minden bizonnyal kitűnő lemeztörlő is lehetne…
Ahogy Balzac az Emberi színjátékot, úgy írd meg te, At, A Nyúl komédiáját, mondtam neki, tehát korántse hidd, hogy ezzel a 200 oldalas regényeddel elintézted az ügyet… Ehhez természetesen nyuszivá kell lenned magadnak is, kis nyuszivá, mondtam, már búcsúzva tulajdonképpen, At annyira jellegzetes, kétméteres alakjától.
A minap olvastam újra (barátnőm lelkendezett róla) Giraudoux A Chaillot bolondja című drámáját; e drámának most, éppen most jött el a nagy pillanata, hiszen az olaj drámája tulajdonképpen!
„CONSTANCE S az olyan nagy baj lenne neked, ha állattá változnának? Engem elbűvölne.
BOLOND Lelki szemeimmel már látlak is: szépen festenél mint nyúl.
CONSTANCE Miért mint nyúl? Az maradnék, ami vagyok.
GABRIELLE A férfi és a nő egyfajta, Constance. Mi is velük változnánk.
CONSTANCE És mi értelme lenne? Ha még fiatalok lennénk, megérteném. A fajfenntartás… Megint csak bocsánat, Gabrielle. Mint öregasszonynak, még van jö200vőm, de mint vén nyúlanyónak! Semmi. Különben sem értem, miért éppen nyúllá változna a férjem, ha még élne?
BOLOND Hát nem emlékszel a metszőfogaira? Az egész ember merő agyar volt.
CONSTANCE Nagyon jól tudod, hogy Octave minden porcikáját elfelejtettem. De nagyon emlékszem a sógornőm műfogsorára, még a folyton nevető kancájának a fogaira, Chloé volt a neve; de Octave minden porcikája a feledés homályába hullt. Vannak az életben napok, amelyek valóságos emlékvermek. Valószínűleg nagyon sokat gondoltam rá egy ilyen napon, és belepottyant…
Miért is kezdtem idézni Giraudoux-t? Ja, At metszőfogai! Igen.
Távozás előtt még megittam egy bögre bólét, és kaptam tőle egy CUNICULUS-t – Ninuntának dedikálva. Érdekes, mennyire megörültem a könyvnek, pedig már megvettem, elolvastam (állandóan mosolyogva olvasás közben, mint olykor álmában mosolyog az ember), és beszéltem is róla a rádióban (At regényköltészetének totális olvasatát hangsúlyozva, és történetszemléletéért, történetfilozófiájáért lelkesedve elsősorban: „Mindent át- meg átsző akaratlanul is a történet, a történetiség, a történelem. História, Hispánia stb. Éljünk mindannyian százezer évig! Miért is ne?”); At persze nem tudta, hogy már abszolváltam művét, ezért megfogadtam magamnak, hogy dedikálva is elolvasom, és ismét írni fogok róla, annál is inkább, mivel hibátlan alkotásnak tartom, és máris ott látom legeslegjobb regényeink körött…
Szia, Bodri! Vigyázz. nehogy kutyaregény legyen belőled!
Ahogy hazafelé baktatva a Vénusz (Venera) nevű kocsmánál kifordultam a Szabadkai útra, a járda szikkadó sarába ágyazva szépen, egy fehér inggombot pillantottam meg – lehajoltam, körmömmel fölfeszítettem, majd a nap felé emelve, lyukaiból kifújtam a piszkot, megnyaltam, tisztára nyaltam és – hopp – lenyeltem. Előbb megijedtem, de aztán hangosan nevetni kezd201tem. Noha már évek, évtizedek óta nem volt rajtam fehér ing – brr, még most is megborzadok, ha az ötvenes évek fehér nyloningjeire gondolok –, az apró fehér inggombokat felettébb kedvelem, olykor 2-3 darab is található a zsebemben, gyomromban.
Gyöngyház, nem gyöngyház, gyöngyház, nem gyöngyház, ismételgettem mániákusan hazáig, közben már a nagy szociográfiai projektum részletein is törve a fejemet, sőt mire hazaértem, a gyöngyház már egyértelműen a kis kátrányos budival volt azonos.
202(sej, hogyha leszakad)
írtam fel szobámba érve, még lihegve, egy fehér lap közepére, majd mivel az avagy-os címek korszakában voltam éppen, alá kisebb betűkkel, iront és golyóstollat kombinálva
avagy egy árva budi szociográfiája
az árvát azon nyomban magányosra javítva filccel.
Mielőtt beavatnám barátaimat a budi-szociográfia tervébe (noha igaz, Ho Sinek már jeleztem valamit) eret kellene vágni magamon, fel kellene vágni, ki kellene csöpögtetni belletrista vénáimat. Ki kellene írnom, ki kellene bányásznom magamból minden romlandó anyagot, nehogy aztán munka közben képzelegni, álmodozni, lirizálni, mint egy rozoga szecessziós lépcsőkorlát, tekeregni kezdjek.
A budi tulaja a fővárosban él, és olykor éjszaka Újvidékre utazik, hogy a holdvilágnál kinyissa házikóját, és hajnalig benn tartózkodjon. Mit csinálhat? Végbélproblémák? Maszturbáció? Vagy, egy másik lehetséges változat szerint, nővel érkezik, egy nővel zárkózik be a budiba hajnalig… De az sincs kizárva, hogy éppen a nagy vajdasági író, Zilahy Lajos építtette magának…
Szóval, minden ilyen és hasonló variációt ki kell pakolnom magamból, és csak azután kezdődhet a nagy akció, amely után végre majd felkiálthatunk: férfimunka volt!
Jól kell táplálkozni, jutott eszembe a buszon hallott maxima, bizony jól, mondtam, ha azt akarom, hogy pontban éjfélkor a kis budiba építsem – afféle ünnepélyes alapkőlerakás lesz az – a gyöngyházgombot. Sej!
Képzeld, mondta hazarohanva az iskolából kisfiam, egy ember papagájokat osztogat a Puskin utcában!!!
203DÉ keresett a rádióban.
Azért jelzem csak így, nevének kezdőbetűjével, névvé növesztett kezdőbetűjével:
mert még mindig nem kérdeztem meg tőle, van-e valami elvi vagy elvtelen, tehát személyes kifogása az ellen, hogy név szerint szerepeltetem olykor felemás dolgaimban. (Pedig minden egyes alkalommal, az írás minden egyes alkalmával elhatározom, ha legközelebb összefutunk, megtárgyalom vele a problémát, annál is inkább, mivel egykor maga is álnéven jelentkezett az irodalomban, tehát valódi nevét egy epikai hős részére tartogatva.);
mert ha valaki engem így masszírozna, minduntalan zárójelek közé préselné tökeimet, elküldeném a picsába
STB.
Feltelefonált, ahogy szokott, egészen halkan morogva: Töfe, te vagy? Ez a halk morgás, amelyből egész életünket kiáshatná egy ügyes archeológus, mindig áramütésként érint, kicserepesedik a szám, és abban a pillanatban megszűnik számomra létezni minden, éppen csak annyi erőm marad, hogy bezárjam fiókomat, köszönni, elköszönni természetesen már képtelen vagyok, váratlanul rámorgok munkatársaimra, főnökeimre, és kisompolygok.
Most is finom, frissen vasalt, rövid ujjú ing volt rajta. Sokáig azt hittem, Svédországból hozta ingeit, de múltkor nagy meglepetésemre Magyarországon is talált egy ilyen: rövid ujjú azúrt. Körmei hegyesre nyírva. Tehát még mindig nem dobta le gitárját a 15. emeletről, hogy a hermetikus vagy a kísérleti költészetnek, avagy teljes emberként (szívvel-lélekkel-farokkal) a képregényszövegek fordításának szentelje a még hátramaradt éveket. Tehát még mindig radikális – rész204ben poundi értelemben vett – trubadúr pozícióján van: ül málnaszín gitárjával a szarban, és énekre tátja a száját.
A bankból érkezett: SEMMI.
Gyerünk!
És aztán, többször átnedvesedő, gőzölögve száradó ingjeinkben (rajtam a Latin Negyedben vásárolt, hihetetlenül strapabíró amerikai ingem volt, szépen látszottak a letépett jelek, kitüntetések helyei, szépen látszott: a lefokozás, a totális lefokozás), együtt keringtünk másnap hajnalig.
A PUTNIK teraszán osztrák sör, kis habbal. Egykor kedveltük ezt a helyet, ma már teljesen lerongyolódott – szobáiban rozsdás lavórok! –, elbalkániasodott: az egyik vezető sportklub stupid drukkereinek morbid társasága uralja korán reggeltől – csak tudnám, mikor van idejük aludni?! Közben szemerkélni kezdett az eső, és noha a gesztenyefák klorofillpagodái (érdekes, virágait is mindig pagodához hasonlítjuk) még csak jobban izzottak, smaragdokká, smaragd pagodákká lettek, közérzetünk, amely már különben is a nullán, a nullában leledzett évek óta, szemmel láthatólag, füllel hallhatólag hatalmasat zuhant. Oldaltáskámból gyorsan előkotortam és a mocskosrózsaszín abroszra helyeztem éppen felolvasott – elrezegtetett – esszémet (= eszemet: egy agyforma növényt is emlegettem), amelyben Dali alábbi – a borulás ellen most olcsón kijátszott – mondata is szerepelt:
A MEDITERRÁNEUM ISTEN LEGSZEBB REMEKMŰVE.
De azon nyomban meg is bántam, hiszen csak egy lázas vázlatról volt szó, vázlatról, amelyet még jócskán kellett volna szublimálni ahhoz, hogy mutogathassam, éppen DÉ-nek mutogassam. Átfutotta, legalábbis úgy tett, mintha átfutná, és csak annyit mondott: az őrült spanyol akadémikus, a mediterráneum szennyezett. Akkor marad az Isten, próbáltam szellemeskedni, megpörgetni, párbeszéddé emelni fásult morgásunkat. Ahhoz túl sokat ministráltam, zárta el ezt az egérutamat is.
Igen, kezdtem morogni ismét, igen, bár…
De régen voltunk már lenn a bárban! blokkolta ezt a 205még csak nem is jelzett rést is. Bár, próbáltam visszatornázni magam Istentől Dalihoz: számomra A polgárháború előérzete lesz a harmincas évek nagy festménye és nem a Guernica. Egyikük Sztálin, másikuk Franco felé hajlott… Ismered Arnheim kitűnő könyvét a Guernicáról? A polgárháborúról is kellene írni egy ilyen könyvet, és hát az sem teljesen mellékes, hogy Dali képe egy évvel előbb készült… Gondolod, kérdezte, olyan hirtelen hajolva hozzám, hogy azt hittem, homlokával arcomba csap. Hát…
A műanyag tetőn dobogó esőt hallgattuk, és halszemekkel kísértük az asztalok között mozgó embereket, olykor köszönés helyett a legyintés határán levő kézlegyintéssel üdvözölve ismerőseinket.
Furcsa, de rá olyannyira jellemző, pingpongütésszerű mozdulattal előrántotta kék takarékkönyvét, és mint aki nem akar hinni szemének, sokáig bámulta az átpecsételt tételek lila alakzatait, maszatait, majd a lapok vízjeleit kezdte vizsgálni. Végképpen elesett a dramaturgiai állás, kérdeztem, pontosan kísérve gondolatmenetét. El. Kerek perec megmondták: nem akarnak. Szemei összehúzódtak, könny helyett, azt hittem, homok, egy marék csikorgó homok fog az asztalra ömleni, ömleni megállás nélkül, betemetve kezemet, e rúttá lett kávéházat, a smaragd palotákat, be az egész várost. Jobb lábam már tegnap jelezte az időváltozást, mondottam. Ideggyulladásom óta hibátlan barométer… Egyszer csak felcsillantak DÉ már-már kioltott, önmaguk által kioltott (öngyilkos kristályok?) szemei. Mi történt, isiászom nevettette meg?! Az óriási kopasz gorilla, a tévé szervezője és kaszkadőrje, Remizov rohant el a terasz előtt. DÉ akkortájt Remizovot kedvelte legjobban városkánkban. Néha napokig kísérgette. Nagy sikere van a nőknél, mesélte, a múltkor is az egyik szakácsnőt benn a rostély mellett kefélte, majdnem a megszenesedett csevapok közé dugva gumibotnyi farkát. Noha DÉ-t egyszer kis híján ledobta a Duna-hídról, mégis Jugoszláviában éppen a reneszánszát élő, finom, kis, orosz misztikust, csipkeverőt, Alekszej Mihajlovics Remizovot idézte számára.
Bablevest (Čorbast pasulj) akartunk enni, de mivel nem volt, fizettünk (borravalót már régen nem adunk 206Újvidéken, pedig hát egyáltalán nincsenek igényeink, elvárásaink). Gyerünk át a ŽUPÁ-ba, mondottam dideregve, utoljára ott ettem jó bablevest. A ŽUPA, ez a húsz-harminc éve standard kis talponálló, tető alatt is megközelíthető, és közvetlenül előtte van a Dnevnik újságosboltja, melynek kirakatában mindig akad egy-egy szemrevaló, bicikliző, kötélmászó meztelenség.
A meredek, fekete vaslépcsőn klumpáinkkal nagy zajt verve felkapaszkodtunk a páholyba. Ha a városnak vannak mikrorészletei, amelyek lassan fiatalságunk emlékművévé nőnek az időben, akkor ez a csigalépcső tengelyoszlopán egy abszurd olívaszín alakzattal, minden bizonnyal az: tatlini tornyunk!
A múltkor, kezdtem mesélni már a mennyezet alatti langyosságban evezve, feljött ide piros vasutassapkával a fején egy csúsztatott ürge, egy sosem is létezett – és valahogy mégis nagy! – állomás főnöke. Avala noteszt, plajbászt vett elő, és minden sótartót, hamutálcát, fogast, villanykörtét, széklábat megkopogtatott, ellenőrzött, bevezetett, majd amikor az egyik komoly férfi frissen fésülködve kilépett a toalettből, hangosan rákiáltott: Jesi se dobro ispišao?! Olyan komolyan, lelkiismeretesen végezte munkáját, annyi apró hibát – csempe sótartót, hamutálcát, kiégett villanykörtét, labilis fogast, sánta széket – talált, hogy félni kezdtünk, mi is sorra kerülünk, mi is leellenőriztetünk, megvizsgáltatunk, megkopogtattatunk, üresek vagyunk-e, és bevezettetünk, be, könyörtelenül az Avala noteszbe – a mindenkori Avala noteszbe. De akkor a nagy feszült csöndben hirtelen egy különös hangszert húzott elő, és távoztában csodálatosan búgó kagylóvá varázsolta a lépcsőt. Szóval, ez egy ellenőrzött és garantált hely! És meleg, mondotta kezét dörzsölve DÉ.
Egy monumentális fekete pincérnő szolgált ki bennünket. Rövid rakott szoknya, tiszta kötény, blúz, kis párta. Különösen ez a keményített, csillogóvá vasalt kis párta izgatott; elképzeltem, ahogy szoknyáját még feljebb húzva – fanszőrével és izzadt, ritka szövésű blúzán áttört hónaljszőrével egységet képező hajába csatolja: bugyija sem lehetett nagyobb… Meg voltam győződve, a söntés mögött fekete cseresznyét szemez… Akárhogy is kedveskedtünk, szellemeskedtünk, akármi207lyen pokoli tempóban is rendeltük a nagy, éppen hozzá méretezett korsókat, egyszer sem mosolyodott el, de ha combjának, karjának, nyakának egy-egy részletét vizsgáltuk, éreztük, már-már velünk van: sosem láttam nagyobb, tisztább és szebb pórusokat, hozzájuk viszonyítva – kivéve a narancsot – minden dekadencia.
Dalmát, mondottuk egyszerre. És sörhabos bajusszal Rátkáról kezdtünk beszélgetni. Különös, mondottam, sosem láttam Rátkát, még fényképét sem (mint ahogy te láttad Doreenét), és mégis, ahogy kifordultam a csigalépcsőből és megpillantottam… Te, miért van az, hogy számomra minden spirálnak sós női nemiszervíze, mediterrán jellege van? DÉ arról kezdett mesélni, hogy hatvannégyben egy zenész barátjával elküldte könyvét (Rátka) Rátkának Makarskába: férjhez ment, egy turistairodában dolgozott, és amikor megpillantotta az elébe helyezett könyvet… Hányban volt ott földrengés?!
Aztán, felfedezve bennünket a túloldalról, Zoli jött fel, már tudatosan, mint zenei formához, hangszerhez viszonyulva a lépcsőhöz – ő mutatta nemrég nekem Szabadosnak a Mozgó Világban napvilágot látott, vizuálisan is csodálatos Csiga-partitúráját… Elmondtam neki, hogy a RÁK-ban Ho Si Minh néven szerepeltettem, de szerkesztőm kérésére Ho Sira redukáltam, és most is szeretnék huzamosabb ideig ennél a névnél maradni: HO SI.
Borzasztó ez az anyakönyvészeti munka, fordultam DÉ-hez (tudat alatt minden bizonnyal az ő esetére gondolva – sőt azt hiszem, abban a pillanatban villant át agyamon az is, hogy nekem még aznap próbára kell mennem, de az sincs kizárva, hogy az imént már dramaturgi állása után érdeklődve is gondoltam a próbára, mivel DÉ a rádiót megelőzően az Újvidéki Színháznál is tudakozódott dramaturgi állás felől), nem győzök loholni hőseim után, nem győzöm a névváltoztatásokról értesíteni őket (olykor még levelet is kell írnom: Kedves barátom, értesítelek, neved novellámban X-ről Y-ra változott, szíves elnézésedet, beleegyezésedet kérve, ölel stb.), nem is beszélve arról, hogy ezek a labilis nevek, névcsonkok, kezdőbetűk sosem is tehetik súlyos etikai hősökké figuráimat, eleve árnyalakokká, afféle Karagözökké redukálják őket…
208Zoli gyümölcslét (gusti sok) kért, majd természetesen zenéről kezdtünk csevegni. Mondta, őszre meghívja a Tribünre Mangelsdorfot. Mangelsdorf neve szilárd, biztos pontot jelentett mindannyiunk számára, ott a mennyezet alatti lebegésben. Miközben beszéltem, tekintetemmel megállás nélkül a dalmát pincérlány és az abszurd olívazöld alakzat között ugráltam. Mangelsdorf úgy tudja mondani, hogy réz, és aztán úgy tudja fújni azt az általa csinált rezet, mintha csak ő mondaná, ő artikulálná először tisztán
POZAUNJÁN
úgy, hogy csak Mozart tudta megnevezni a hangszereket
ez réz ez fa
ez kürt ez hegedű
Később, befejezve ebédjét, Csőke, a sportújságíró ült át hozzánk. Az elhízott, lepényhallá tertyedt Cassius Clay fényképét nézegettük, kommentáltuk, akárha ringben kerekedtünk volna fölé, majd az abszolút kemény Borgét… Vett egy szigetet, mondta DÉ, Bergmannak is van egy szigete, mondta árvalányhaj szakállát simogatva Zoli. És Peter Weiss is egy svéd szigeten él, ha jól tudom…
Négykor próbára kell mennem, mondtam egészen halkan, inkább csak magamnak. És DÉ, anélkül, hogy hívtam volna, szó nélkül velem jött az Újvidéki Színházba, VÉGELADÁS című drámám próbájára. (Egykori bírósági tárgyalásaimra indultunk így.) Ahogy én DÉ távollétében saját privát ügyemként éltem át (az első sorban ülő, könnyező anyjával együtt) a KORMÁNYELTÖRÉSBEN szabadkai bemutatóját, úgy azonosult ő is az én szövegemmel, de kategorikusan kijelentve: a szöveg elég neki, nem hajlandó kiábrándulni stb. Sokáig úgy gondoltam, jobb is, ha egyik – jobbik – énem nem merül alá, tiszta marad, fenn marad a szöveg csúcsain, de aztán mindinkább elbizonytalanodva, kifáradva, pánikba esve, tekintetemmel segítségért, véleményéért kezdtem esedezni. És DÉ megérezhette, észrevehette ezt.
Megvártuk, míg pincérnőnk is lefelé indul, és egyszerre buktunk vele a lépcső fekete darálójába, mert hát a húsdaráló is spirál…
209Világosan emlékszem, mert akár zsilettel vágtak volna meg: a Tanurdžić-palota (egész idő alatt – a PUTNIK-ban és a ŽUPÁ-ban is – e süllyedő, rozsdás anyahajóra emlékeztető palotában leledztünk, melynek fedélzetén mindig ott tudtam a két szikár, pipás alakot, főnökömet és a város íróját, a BLAHM szerzőjét) üvegfedelén egy cserép ki volt törve, és erős fény vágott be a lemezjátszókkal, mixerekkel és fóliahegesztőkkel teli kirakatba. Abban a pillanatban szakadhatott fel a felhő – de mi törhette ki és mikor a vastag üveget, tanakodtam, tenyeremet vigyázva a fénybe emelve. DÉ lefékezett. Először azt hittem, felmászik a fényoszlopon, kibújik a lyukon, de aztán még jobban megrettentem, hiszen képes besétálni a boltba, hogy megtapogassa, végigsimogassa a legújabb erősítőket, miközben természetesen egyik alapszentenciája is eszébe ötlik, mely szerint a magányos lemezhallgatásokon kívül minden őrültség (– – – örülök, hogy most megszakíthatom az írást, és a fűzöld Pascal-kötetért mehetek, ugyanis össze szeretném vetni DÉ szentenciáját a GONDOLATOK azon töredékével, amelyben arról esik szó, hogy minden bajunk abból ered, hogy nem tudunk megmaradni a nekünk rendeltetett legkisebb építészeti egységben – – – ha viszont erre a részre utalok, akkor már utalnom kell a 11. szövegre is, amely már pontosan megmondja, ha mégis kimozdulunk kéglinkből: az ember kitalálta szórakozások közül egytől sem kell annyira tartanunk, mint a színháztól), és szó nélkül faképnél hagy. Zöld, kiáltottam, és nagy lendületet véve, mint valami deszkapallón, átszaladtunk a nagytemplom boltíve alatt az Ifjúsági Tribünben elhelyezett színházba.
Benyitva a sötét terembe, félénken, vacsoráról elkéső gyerekekként nyitva be – netán mérgükben már egymást eszik, zabálják könyékig véresen a családtagok, netán felsorakozva (még a nagyanya is!), fegyverüket az ajtóra szegezve várják –, azonnal észrevettem az újságírónő nagy, vörös haját: mintha csak fel is lobbant volna, nekem jelezve, engemet fenyegetve, ugyanis teljesen megfeledkeztem arról, hogy interjút ígértem volt neki. A puha, borított falhoz lapultam. Istentelenül elnehezültem, elálmosodtam. Az öltözőbe kellene 210osonnom, és befúrnom magamat a kosztümkazlak egyikébe. Ha akkor, ott talán még a halammal is találkozhatnék! A halammal!
Naplómban ugyanis már hónapok óta megszállottan regisztráltam minden, azzal a Három nővérben szereplő bizonyos hallal kapcsolatos adatot: mikor, melyik előadásra, ki vásárolja; hol, miben tartják az előadásig, hol az előadás után; egy-egy hal hány előadást él meg; ki eszi meg, milyen formában, milyen körítéssel és milyen megjegyzések közepette stb. Elhatároztam – legalábbis naplóm szerint –, hogy megszerzek egy ilyen színészhalat, és elkészítem magamnak, ráugrom kopoltyújára: megeszem, mert csak így érhetem el azt a misztikus azonosulást a Nővérekkel, a színházzal, amelyre annyira vágytam… Minden bizonnyal ott úszkál a lépcső alatti kisteknőben vagy a lavórban, vagy ott lubickol, ugrál szaltókat csinálva a vécékagylóban. Szépen hónom alá csapnám, és zsupsz be vele a Júlia kisasszony, az Agónia, az Ezen az oldalon kosztümkazlába. És aztán kereshetnének, többé sosem is találnának, többé sosem is másznék elő.
Elég volt egy pillantást vetni a színpadra, hogy lássam, hogyan is haladnak, pontosabban, hogyan is állnak a dolgok: noha a Szabadkáról naponta utazgató rendező (Virág) aktatáskájában hozott egy abszolút ráncos könyökcsövet (mit is gondolhattak róla, a finom, pirulékony úriemberről az autóbusz utasai, amikor megpillantották nagy aktatáskájában a szétégett, pókhálós, mészfoltos, számtalan hurcolkodásban, rakodásban nyomorított, hol üstházhoz, hol öntöttvas, hol dobkályhához használt, rövidített, toldott, tágított, szűkített, kormot és rozsdát egyaránt szóró, permetező, Magyar Szóba tekert könyökcsövet, mit is gondolhattak a NIŠ EKSPRES, a SEVERTRANS, a VOJVODINA utasai), még mindig hiányoztak tárgyak Šejka szemétdombjával rokon, bácskai lerakatomból (mennyire rettegtünk mindig, ahogy közeledett a leltározás apám üzletében, anyám első dolga volt eldugni a vadászpuskát). A sötétben azon kezdtem tanakodni, mi is lenne ezzel a személyzettel, ha következő darabom elé azt írnám:
JÁTÉK DÍSZLET ÉS TÁRGYAK NÉLKÜL
JÁTÉK AZ ÉGVILÁGON MINDEN NÉLKÜL
JÁTÉK JÁTÉK NÉLKÜL
NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL
NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL ismételgettem mind gyorsabban, amikor T alakja jelent meg előttem
T
akivel egykor éppen ott, azon a színpadon csináltuk, még pokolibb körülmények között (például az utolsó pillanatban lett nyilvánvalóvá számunkra, hogy a jelmezek és a díszletek tutto completto használhatatlanok) a Luccullust, amely végül mégis olyannyira megnyerte az égő-füstölgő osztrák öngyújtójával érkező (áramszünetünk is volt ugyanis) Sinkó Ervin tetszését, hogy utána egy egész órán át berlini Brecht-emlékeit idézte
NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL nagyon kevés hiányzott már ahhoz, hogy fel ne ugorjak a színészek közé az elviselhetetlenül nyikorgó deszkákra, és üvölteni ne kezdjek, de akkor, mintha csak kígyóként kúszott volna közelembe, a súgónő sziszegő hangja kizökkentett, néhány mondat erejéig szövegemhez rántott, de utána máris azon kezdtem morfondírozni, hogy legközelebb okvetlenül ki kell ültetni a színpad közepére, netán éppen egy hatalmas aranytrónra őt, a súgót, az együttest pedig a színfalak, a nemlétező színfalak mögött játszani, hagyni elvérezni, igen, legfeljebb csak a beömlő, szinte a vágóhídról beömlő vérüket mutatni
A SÚGÓ
(Most látom csak, nem is olyan rossz, nem is minden sugallatot nélkülöző cím! Súg, súg, súg ki a nem létező díszletek közül, súgja, súgja, súgja a nem létező darabot a színészeknek, rendezőknek, és súg, súg, súg nekünk, a közönségnek, súg, súg, súg, hogyan próbáljuk értelmezni a helyzetét, a helyzetünket, súg, súg, súg, mire ügyeljünk különösebben, súg, súg, súg, mikor csípjük meg, mikor üssük meg a mellettünk ülő embert, mikor nyúljunk a mellettünk ülő nő szoknyája alá, súg, súg, súg, mikor tűnjünk el vele a pad alatt, súg, súg, súg, mikor szellentsünk, súg, súg, súg, mikor menjünk ki rágyújtani, súg, súg, súg…) Székekkel csat212togva, retikülök, szatyrok, ételhordók között bukdácsolva, elhaladva a napi narancs- és Toblerone csokoládé adagját fogyasztó dramaturg mellett, az újságírónőhöz botorkáltam, és megnyugtattam, nincs baj, nincs még semmi veszve, nézze csak tovább a darabot, én majd holnapra megírom a válaszokat nem létező kérdéseire, méghozzá úgy, hogy egy kissé fel is hergelődjenek a kritikusok, kritikusocskák…
DÉ-t már az ajtóban elvesztettem, illetve mind a ketten tudatosan indulhattunk a terem ellenkező sarkai felé. Minden bizonnyal T kis kreol (máj?) alakját (DÉ mellett legjobb barátom volt az ötvenes-hatvanas években) is azért idéztem meg, hívtam segítségül, hogy valamiféleképpen eltereljem figyelmemet a sötétben dühöngő (síró?) DÉ-ről, hogy vele bizonyítsam, igenis bele kell merülni, fogai között zöld nádszálat vivő vízipocokként, a színház mocsarába – – – Ketten akartunk színházat csinálni DÉ-vel (egyik közös partitúránk éppen mostanában került a kezembe): A MAO-POE-ből szándékoztunk kinöveszteni, valahogy úgy, ahogy az M-stúdióban komolyan beöltözve (tökhajkalap, Napóleon-csákó, frakk), el is énekeltük, el is táncoltuk a POLIZIA POLIZIA POLIZIÁ-t – belőle szándékoztunk kinöveszteni mindent
ÉLETÜNKET
és most én ezzel a felettébb gyanús vállalkozással egészen más utakra kanyarodtam: megszentségtelenítettem álmunkat a színházról!
Hegyes cövekekkel bélelt sötét csapdában vacogtam soká.
Egy fehér kísértetalak közeledett felém NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL kezdtem varázsigémet ismételni, és gyorsan a pad alá akartam bukni, amikor felismertem hosszú fehér ruhájában Etát, a darab Menyasszonyát. Cipőjét mutatta. Nagyok, nem tudok bennük mászni a rácsokon
ÁZSIÁN
nem tudok bennük táncolni. Megvizsgáltam a kékeszölddé kopott, gombos cipőket, egy kicsit úgy, mint ahogy Bunuel és Krúdy hősei szokták megfogni, megvizsgálni a női cipőket. Valóban, mondottam. Ki az is213ten taposta, táncolta őket ilyen torzakká?! De… Mit de?! De azt hiszem, tettem hozzá halkabban, éppen ez a szerencsénk, éppen ebben lesz olyan a tánc, a mászás, amilyenre nekünk, és hát
ÁZSIÁ-nak
szüksége van. Arca elé emelve fátylát szárazon felnevetett.
A próba befejezése után az újságírónő, a barátnője és annak közben gyermekével megérkező férje, DÉ, Bütyök (a darab turbinája; öt szerepet csinált – Trockijt és a hullát is; elhatározta, a bemutató után leborotválja a fejétLeborotválta. ), általában kis növésűeknek mondható színinövendékeink ellenpontja, Bütyök jegenyeforma húga, immár barna-pepita kosztümben, Eta, a Menyasszony és Puma cipőben, bő, hosszú, acélkék szoknyában egy elsőéves színinövendék (a vizsgaelőadás Molnár-darabjában oly istenien variálta a Hugót, hogy A Pál utcai fiúk szerzője minden bizonnyal mosolyra húzta csontszáját, sőt az sincs kizárva, maga is megkísérelte utánacsinálni HUGÓ HUGÓ HUGÓPersze-hiába, mert ott lenn nincs súgó. – – – mint később értesültem, nagyapja ismert juhász volt, apja viszont egykor verseket írt) kiültünk a VATIKÁN elé a térre, és folytattuk a sörözést.
Egy ideig többnyire csak egy-egy zárójel erejéig kommentáltam kávéházainkat, de most a VATIKÁN-nál meg kell állni, el kell hagyni a zárójelet, amely később, menet közben, úgyis elvesződik, el, legalábbis egyik fele. (Sőt arra is gondoltam, most már tudatosan kellene szociográfikus panorámává növeszteni e tüskés megjegyzéseket Újvidék központjának kávéházairól.) Különös, hogy a Szerb Népszínháznak is van egy hasonló, félhivatalos, originális kis büféje, az ORLY (ORAČ-nak hívják eredetileg – egy barátom viszont ORRLYUK-nak nevezi). Igen, a VATIKÁN és az ORLY, a két színházzal ellentétben, valamiképpen korrespondeál: még kitűnő helyek, finom kis lebújok, amelyekben még valóban alábukhat egy-egy pillanatra az ember.
A VATIKÁN titka számomra elsősorban mégis: part214talan terasza. Az egész Katolikus portát terasszá integrálhatod, oda rakod, görgeted ugyanis a könnyű műanyag asztalokat, ahová éppen akarod, ahol árnyék van, ahonnan legjobb kilátásod van a
Miletić-szobor vagy a Matica könyvkereskedés irányába (éppen abban a pillanatban tették ki az Állatok farmját és a Negatív dialektikát). De a tér két oldalán levő padokat is a terasz részeinek tudhatod, hiszen sokan üldögélnek ott egy-egy sörösüveggel egész nap, egész éjszaka, és aztán megint egész nap és egész éjszaka – talán már nem is élve, sőt valahogy talán még a töltőtolljavító kis POMPES FUNÉBRES fekete üzletét is a VATIKÁN szerves részének kell tekintened, mivel ajtaja állandóan tárva, hogy a könyökvédős mester, Deme úr, Újvidéken a toll legnagyobb mestere (mondanom sem kell, 1960 óta az én mesterem is: kirakatában átlósan felfüggesztve óriási vörös töltőtoll, melyből kihullott a toll és helyén fekete lyuk tátong – istenem, bár nekem is lehetne akkora) minden pillanatban átszaladhasson egy vinjakra.
Az esőcsöppek összerántották a fehér asztallapon a port, kormot, majd a lejtés irányába ide-oda iramodva a zsíros részeken megkísérelték levezetni, finom csipketerítőt horgolva így nekünk.
Színészek, különösen fiatal színészek társaságában mindig úgy érzem magamat, akár egy Chagall-képen. Azért hangsúlyozom, hogy fiatal színészek társaságában, mert az idősebbek már nem lépnek ki olyan nagyokat a tetők fölött a levegőbe (lásd Chagall 17-es, ELŐRE! című festményét), ők mikromozdulatokba, mint kis fiolákba, próbálják visszafogni a lebegést, jól tudják, minden lépésük csak lyukat, feneketlen lyukat találhat. És újra érzem azt a folyóiratunk (Új Symposion) indulása előtti szédületet, révületet:
DÉ-vel, emlékszem, egész éjszaka versenyt futottunk, oda-vissza, egy magas kockaépület sima, korlát nélküli tetején, a holdvilágban. Máskor meg, teherautót stoppolva valahol vidéken, a sofőrkabin tetején álltunk, és úgy robogtunk be Újvidékre… Akárha néhány emelettel magasabban éreztük volna a szilárd talajt…
215Semmi kedvem sem volt a próbán látottakról, tapasztaltakról beszélni, arról, hogy a technikai főnök még mindig nem festette meg ÁZSIÁ-t, arról, hogy a fekete szekrénynek még most sem fűrészeltette le a hátsó lábait, és így állandóan feldől a domború színen, és még valós koporsójává lesz Ladik Katalin (nem hajlandó levetkőzni – sokat kellett bűnhődnie az egykori vetkőzésekért, még a pártból is kizárták végül szegényt), mondandómat más, egészen más példák segítségével szerettem volna érzékeltetni, no és hát DÉ előtt, ha ő nem kezdte, nem kezdi, nem is mertem volna a darabról beszélni. Úgy gondoltam, színházregényemMiért nem csinálsz regényt (kisregényt) Színház-novelládból, kérdezte DÉ. Azért nem, mert a Színház-novellában említést teszek egy színházregényről; bár az is igaz, megfordíthatnám az egészet, és akkor színház-regényben tennék említést színház-novelláról, morfondíroztam. (amelyet, természetesen nem véletlenül, éppen egy Moszkvában vásárolt füzetbe kezdtem el írni) egyik központi figuráját fogom megemlíteni, csak úgy, próba-szerencse, bedobni nekik. Tóth fiáról tehát, Éva, a Csárdáskirálynő (Sylvia) öccséről van szó, akit, ha jól emlékszem, nem említek a különben is túlzsúfolt VÉGELADÁS-ban. Szóval valamiféleképpen azt szerettem volna érzékeltetni velük, hogy az, amit ott, benn
OTT, BENN
csinálnak, minden irányba folytatódik
ITT, KÜNN
mindennel, az égvilágon mindennel – velük, életükkel is – összefügg.
A Tóth fia egy időben bátyám legjobb barátja volt. (Én csupán nővére – nővérének illata! – miatt kerestem közelségét; érdekes, még most írás közben is megszédülök annak az illatnak az említésétől.) Ő volt ugyanis az a fiatalember, aki Rómában a Szent Péter bazilikában kalapáccsal rohant Michelangelo Pietájára…
Az első kérdés, amelyet ott a téren, a VATIKÁN parttalan teraszán meg kellett volna vitatni, az lett volna, hogy lehetséges-e valami összefüggés Éva és a 216Pietá között öccse számára akkor, a mi számunkra most.
– A második kérdés: merről és hogyan kell megtámadni, torzóvá törni az abszolútumot?
Minden bizonnyal egy kis darabot kellett volna rögtönöznünk ott a téren (az újságírónőt és barátnőjét is bevonva természetesen) HEROSZTRÁTOSZ A KERTI TÖRPÉK KÖZÖTT címmel.
– Kerti törpéket ostromolni, berúgni stb.
– Kerti törpékhez mint abszolútumokhoz közelíteni stb.
(Különben is régóta foglalkoztatott már az a gondolat, hogy egyszer kerti törpékkel fogom benépesíteni e teret, amelyet, ha nem tévedek, hivatalosan a Költészet terének neveznek, amelyen 1968-ban az ország legmagasabb csúcsát, állították fel az OHO-sok…)
Már éppen szóra nyitottam a számat, amikor a hátam mögött valaki angolul kezdett rikácsolni. Azt hittem, valami nagy, öreg papagáj szólt le a balkonról, vagy éppen mellém állt kalózhajóról zavart meg áriám indításában.
Noha az is igaz, hogy abban az intenzív, színházzal túltelített közegben egészen természetesnek tűnt minden hangeffektus, az angol nyelv meg, mondanom sem kell, különösen. Ott, abban a pillanatban tán attól sem lepődtem volna meg, ha Hamlet apjának szelleme kezd el zörögni a nagytemplom éppen felújított, horgonyozott bádogtetején, à la Zsolnay cserepein. Felsőtestemmel hátrafordultam.
Egy feketébe öltözött, telt idomú, ékszerekkel díszített asszony gesztikulált közvetlenül mögöttem, a VATIKÁN ajtajában. A nagytemplom hátsó bejárata felől érkezhetett, mert mintha az apácákat is említette volna a későbbi három nyelvű (angol–magyar–szerb) szövegében. Minden bizonnyal éppen be akart lépni, amikor felfedezhette színes társaságunkat. Azonnal felismertem; jó arcmemóriám, pontosabban abszolút arcmemóriám van: minden arcot megjegyzek. És szinte reflexből válaszoltam is neki, megkísérelve körünkbe vonni
YES! YES!
most majd én, én fogok játszani
217YES!
én fogok színházat csinálni nektek
YES! YES!
nektek és a padok lumpenproletárjainak, fogatlan, kopasz öregasszonyainak, egyetemistáinak, kurváinak, ifjú költőinek
YES!
és Deme úrnak, a toll utolérhetetlen mesterének, pontosan olyant, amilyent csakis az ő átlósan felfüggesztett, óriási sztiropor-fallosza írhat
YES! YES! MADAM!
és az ide-oda futkosó sakkfigurákra emlékeztető papoknak, apácáknak, olyat, amilyent akár benn a templomban is előadhatnának
Ó YES!
itt és most a portán, a görög színházat és az olasz tereket egyszerre idéző fehér köveken.
NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL NÉLKÜL
Ó YES! Ó YES! Ó YES!
És mennyivel, de mennyivel jobb illusztráció, mennyivel jobb partner lesz nekem ez a parafa koturnusos, intenzív hölgy, mint a kerti törpék (tényleg, különben is a narancsot és Tobleronét majszoló NIVEA-szagú dramaturg is porba fingó kerti törpéknek nevezi a színészeket), mint az a római vandál ifjú, hiszen végül úgyis Michelangelo-ismereteimmel kezdtem volna hivalkodni, annál is inkább, mivel Michelangelo legnagyobb szakértője, Charles de Tolnay névrokonom. Mintha csak azt mondtam volna, vagy legalábbis akartam volna mondani azzal a YES-szel, hogy a benti csak vicc volt, az én igazi színházam itt és most következik! És ezzel aztán egyértelműen tisztára játszhatom majd magamat DÉ előtt is! Igen, elsősorban DÉ miatt csimpaszkodtam bele az asszonyba. Valaminek, mindegy minek, valaminek, teljesen mindegy, minek, történnie kell, nehogy szembe kelljen néznem DÉ-vel. Valamivel alá kell támasztani, valamivel meg kell menteni a bentieket, meg kell menteni magamat, meg kell menteni, meg kell menteni, meg kell menteni, meg kell menteni
218ÁLMUNKAT A SZÍNHÁZRÓL!
ÉLETÜNKET
YES! YES! YES!
Ó YES!
A neuropszichiátrián, ahogy mi nevezzük, a bolondokházában láttam egyszer, úgy másfél éve, ezt az asszonyt. Ott, ahová először Nagy Cumihoz jártunk, amikor, mint tudjuk, élve maradt öngyilkossági kísérlete után (a golyó átment az agyán, ám szigorúan csak a szürke zónákhoz tartva magát – az ólom meggymagot Jóska őrzi). Ott, ahol egyszer a rácson keresztül Nagy Cumi kommentárjaival végignéztük Sarnyi rituáléját. Sarnyi Goli otokról került ide. Egész idő alatt az volt az érzésem, hogy Sarnyi tudja, hogy nézzük, de ez, természetesen csak még emelte előttünk…
A gyalult asztalon kis májpástétomos konzervek csillogó gúlája. Az asztal sarkán egy bögre víz.
Sarnyi: magas, kötélszerű, de fejét mintha még vékonyabb testhez, afféle paprikazsinórra csomózták volna. Mutatóujjával, melyet minden bizonnyal a Goli otokon lapított szét egy márványtömb, mint ezüstkanállal eszi a pástétomot, csettintget hozzá, iszik, majd vigyázva ismét az asztal legsarkára helyezi a bögrét. Balról: Vass, a nehézsúlyú öklöző önnön túl nehézre sikeredett öntvényeként.
Jobbról: Nyikli, az idióta. Nyáladzik, vakaródzik, ha lehet, még jobban összegubancolódik, de Sarnyi minden mozdulatát figyeli. Gyönyörködik a maga módján.
Sarnyi befejezi, és elordítja magát.
– Nyikli, takarítsd ezt el!
Nyikli boldog mosogatóronggyá omlik. Sarnyi kiegyenesedik, madártávlatból lesi egyik szemével, a másikkal a gúlát és Vasst ellenőrzi. Közben zsíros ujjaival középen választott gyér haját igazgatja, kenegeti. Vár. Tudja, most Vasson a sor. Vass ugrálni kezd. Helyben. Majd dühében földhöz veri magát. Nem tudja elviselni Nyikli Sarnyi előtt való nyaklását, gubancból egyértelműen mosogatóronggyá való omlását.
– Galand – kiáltja majd kiköpve nagy, duzzadt tenyérnyi nyelvét.
– Kaland?! – kapja fel, még feljebb a fejét a fogát piszkáló Sarnyi.
219– Ga… ga… galandféreg!
Még jobban folytatja ugrálását, toporzékolását; nyelve kibukik a száján. Öklei, akár a rajzfilmekben, még nagyobbakká duzzadnak, fapapucsai még jobban dübörögnek, pufognak a szálkás padlón. Sejti, Sarnyi csillogó, Purollal fényesített konzervjei valami összefüggésben lehetnek a hullamosók üzelmeivel, de csak helyben tud mozogni, csak függőlegesen. Mire Nyikli visszaér, Vass kitombolja magát, ismét öntvénnyé lesz, és szoborrá merevül. Sarnyi igazít, kecses, mérnöki-patikusi mozdulattal, igazít a gúlán, egy milliméterrel kijjebb taszítja a bögrét, majd egy virtuóz, szemfényvesztő gesztussal új dobozt ránt ki az alapból. Nyikli összehugyozza magát. Vass nagyra tátja a száját, netán visszahúzhatná a nyelvét. Sarnyi kis acélkék konzervnyitóját simogatva elmosolyodik.
– Igen, kaland! – mondja, és átszúrja a doboz fedelét.
Ott láttam azt az asszonyt, ahol utoljára, a tél kellős közepén, olyannyira megviccelte DÉ-t, és hát megviccelt engemet is, az a műcitromokkal teleaggatott fa, az idegosztállyal szembeni, vizelettel kiégetett kiskertben: az első pillantásra azt hittük, tényleg termése alatt roskadozó kis citromfa, csoda, aztán meg az zavart meg bennünket, hogy abban a pillanatban az őrültek és idióták is valódi citromfának hiszik…
Szóval, Cilikét mentünk meglátogatni. Írt, hogy Újvidékre került, és okvetlenül keressük fel.
Közlekedési balesetük volt, összeütköztek egy kis Fiattal. Férje, Géza vezetett, mint mindig: maximális sebességgel. Cilike kirepült a szélvédőn, összevagdosta arcát, Gézának semmi baja sem lett, mindig erős volt, túl erős. A Fiatban, ha jól tudom, mind a ketten meghaltak. Az asszonynak – akit mellesleg éppen akkortájt választott az év ideális háziasszonyává az egyik fővárosi nőlap – leszakadt a feje… Cilike összeroppant, inni kezdett, rettegni kis diákjaitól, akiket énekelni tanított, rettegni szüleitől, férjétől, fiától. És az idegosztályra került. Géza pedig egy évre börtönbe, ahol, lévén okleveles kutyaszakértő, máris a fogház ebeit gondozza, sőt azon sem lepődnék meg, ha azt hal220lanám, hogy a börtön főnökével őzre, vadkanra vadászik a közeli festői hegyekben…
Cilikére várakozva, a holdkórosokként kóválygó, motyogó, kék pizsamás betegeket szemléltem. Kissé nyugtalanabbak voltak, mint különben, ugyanis éppen szombat volt. Akkor, ott ütötte meg először a fülemet ez az erős, rikácsoló hang.
Akkor is fekete ruhában volt, és egy nagy utazótáskával szaladgált a portásfülke előtt, Ha jól értettem a helyzetet, kiengedték volna víkendre, ha eljön érte valaki. Orrán sebhelyeket fedeztem fel, alkoholistának tűnt. Hozzám is odajött, és lediktált egy telefonszámot, könyörgött, hívjuk fel a férjét, és kérjük meg, jöjjön el érte. Nem hívtam fel a férjét. Miért? Tán azért nem, mert több embernek lediktálta akkor azt a számot. És hát különben is volt telefon a portásfülkében. Persze a szám az idők folyamán többször a kezem ügyébe került, és zavart, nem hagyott nyugton. Úgy éreztem, idővel mindinkább úgy, hogy akkor talán fel kellett volna hívni a férjét.
Én valahonnan ismerem önt, mondottam a hölgynek hamiskásan mosolyogva, könyökömmel majdnem kilyukasztva a fehér műanyag asztalt. És itt hibáztam. Nagyon.
Valamivel (tán mosolyommal, nyegle hátrafordulásommal? – egyáltalán létemmel?) véresen megsértettem, felzaklattam, a szó szoros értelmében felrobbantottam a zsilipeket, egy valós, de mennyire valós óceánt gúzsba kötő zsilipeket.
Te! – üvöltött fel. – Te!
Ekkorát még nem üvöltöttek, ekkora hangrobbanás még nem történt ezen a portán.
Te!
Csak ha vércse csap le a nagy, aranyozott keresztről (az elmúlt húsz év alatt többször láttam embereket a köröszt tövében, fenn a kereszten, és sejtem valós dimenzióit; üresen bámulva a Symposion szerkesztőségéből, már túl a bírósági tárgyalásokon – mert hát végső soron azok voltak az én igazi premierjeim, bukásaim –, már túl mindenen, egyszer már azt is végignéztem, hogyan mészárol le az istenien áramvonalas vércse egy 221galambot az esőcsatornában), akkor ijednek meg, rebbennek így szét a galambok.
Te!
Egykor tán operaénekesnek készülhetett, azok kedvelik az ilyen nagy ékszereket.
Te! Te taknyos! Te ismersz engem?!
Az első két-három Te-nél még nem sejtettem, mit akar, csak azt észleltem, hogy valami eddig még nem tapasztalt erő levezetőjévé lettem. Te!
És habzani kezdett a szája. Már különben angol szövege alatt is mutatkozott erősen rúzsozott ajkai sarkában egy-egy kis buborék, a habozás e formája mégis teljesen váratlan volt.
És leköpött. Egyszer arcon, egyszer tarkón.
És verni kezdett.
Továbbra is csak félig fordultam felé. Másik felemmel a színészeknek és a téren körénk sereglett embereknek játszottam – egyértelműen gennyesen. Egyik kezemmel erős, váratlanul erős ütéseit, nagy, habzó köpéseit próbáltam kivédeni, porlasztani, a másikkal egy könnyű, kerek műanyag asztalt pöndörítve elébem, hogy elzárjam útját, mert tudtam, éreztem, pontosan, ha rám veti magát, vége az „előadásnak” – előadásom a szó szoros, nagyon szoros, halálosan szoros értelmében, a vég előadásává lesz. Kikaparja a szememet, megfojt, széttapos, mint egy varangyot nagy parafa talpaival.
Akár egy résen, mely magán az égen hasadt ismét, DÉ zöld arcát, némán tátogó száját láttam egy pillanatra, mintha csak azt akarta volna mondani, mégiscsak így kell végezned?! Az így alatt minden bizonnyal azt értve, hogy betegek, bolondok prédájaként, ugyanis csak akkor, az egyetlen alkalommal nézett rám ilyen halálra rémült arccal, amikor, nem is olyan régen, azt a vérfagyasztó puskás esetemet meséltem neki, magam is még meglehetősen a hatása alatt lévén.
Elgondolkodva, mélyen magamba szállva mentem volt megszokott relációmon a városba (azon, az utcán, amelyen egykor a szőrős házat felfedeztük), amikor egyszer csak úgy éreztem, valaki néz, fixíroz a teljesen üres utcán.
Először az égre pillantottam, és ha gondoltam, kér222deztem volna valamit, akkor azt, hogy: tán az Isten?! Majd vigyázva, éppen csak lelassítva lépteimet, feltűnés nélkül megfordultam: a túlsó oldalon, két-három házzal mögöttem, majd kiesve az ablakon, egy tíz- vagy húsz- vagy negyvenéves vízfejű gyerek kísért vállához szorított katonapuskájával.
A vad érezheti meg így a puskát, azt, hogy már nem mozdulhat a célgömbről, nem, hisz ez a hideg gömb visszavonhatatlanul a földgömbbel azonos.
Megálltam.
A verejték csorogni kezdett nadrágom alatt, folyni rezgő inaimon, de azon sem lepődtem volna meg, ha összeszarom magamat.
Igen, abszolút pontosan célzott – minden pórusom érezte ezt. Vártam, hogy eldördüljön a puska.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el már, amikor valaki, vidáman üdvözölve, belém karolt. Régi Braće Grulovića-i postásunk volt, egy jellegzetesen sovány, fakó arcú ember.
A puska, úgy látszik (bár ezt még nem ártana ellenőriznie valakinek, azért mondom, hogy valakinek, mert én azóta nem merek végigmenni azon az utcán), nem volt megtöltve, vagy csütörtököt mondott, vagy már különben sem működött stb.
Amikor a városba vergődve elmeséltem az esetet DÉ-nek, jobban megijedt, sokkal, de sokkal komolyabban vette a dolgot, mint gondoltam, mint akkor már vettem, gondoltam magam is. Csak ez hiányzott, mondotta kurtán. Csak. Csak ez. Wilhelm bosszúja (már évek óta egy Wilhelm nevezetű falubolondja dalain dolgoztam). Mindig is légyfogója voltál a mániákusoknak, becsavarodottaknak, médiuma. Mondhatom, szebb véget nem is kívánhattál…
Az asszony sírt, zokogott, tépte magát, és ilyenkor maradt annyi időm, hogy letöröljem arcomat, lenyaljam szám sarkából a vékony könyvjelző szalagként kidobott vércsíkot, és barátaimra próbáljak mosolyogni. De aztán ismét nekem esett, arcom ismét forró platniként kezdett sercegni köpéseitől…
Végül is, megrázva fejét, DÉ észbe kapott, felugrott, 223és szólt a pincéreknek, akik aztán gyorsan, ügyesen, nagy tapasztalattal eltávolították a zokogó asszonyt.
És a tér, a porta, amely sosem tűnt olyan vakítóan fehérnek, ismét élni, nyüzsögni kezdett, a galambok ismét puhán visszaereszkedtek.
Megszeppent társaságom igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Öntöttünk, koccintottunk, DÉ mohón rágyújtott.
Valahonnan ismerem ezt az asszonyt, dadogtam. Fizetünk, mondotta valaki halkan.
A pincér széttárta kezét, és elnézést kérően mosolygott. Szedelődzködtünk, és a rozsdás vasemberke alatt átvonultunk a khakiszínű egyetemmel szemben levő GURMAN-ba. Kis khakiszínű oldaltáskámat a ruhatárosnő kezébe nyomtam, éreztem, nem bírom tovább cipelni. Majd valamelyik nap eljövök érte, súgtam, és a ruhatárosnő mintha csak pontosan megértette volna, miről is van szó, megnyugtatóan rám kacsintott.
A belső kisteremben telepedtünk le. Üresen bámultunk egymásra. Mondani akartam valamit ismét az asszonyról, idegosztályi ismerőseimről, de csak dadogtam, dadogtam hol magamban, hol félhangosan. Találkoztam már vele… barátaim leszakították Jugoszlávia ideális háziasszonyának a fejét… Sarnyit láttam (csillogó konzervpiramisa már az égig ért, égig érő libamájpástétom!), a többi holdkórosként mozgó, tátogó beteget, és eszembe jutott az asszony által lediktált szám: 392-273.
Elsőnek Eta hagyott ott bennünket, szatyrában az új Kortársszámmal, azután a két fiatal.
Valami csomó, kibogozhatatlan csomó keletkezett, nőtt a levegőben, a kis terem málnaszín falait feszegetve már. Katonaingem mintha lidérces mocsáron gázoltam volna, gőzölgött; nagyon kellett vigyáznom, kapaszkodnom, hogy le ne essek a székről, el ne vágódjak az óarany szőnyegen.
Mosolyogtam, de életemben még sosem éreztem ilyen nyálkás, csirizesen rezgő maszkot az arcomon.
Nagyon mélyen voltam azokban a napokban, azon keddi napon (1979. július 23-án) meg különösen mélyen, de valahogy mindennek ellenére, vagy éppen mindezért: jólesett, hogy megvertek, és leköpdöstek – 224DÉ előtt nyilvánosan. Mintha csak feloldoztak volna, fel valami alól – tulajdonképpen minden alól, amit gyerekkorom óta csináltam, elkövettem, mivel hát gyerekkoromban vertek meg utoljára, gyerekkoromban, ott doktor Kosztolányi Árpád súrolt padlójú kapubejáratában, ólomvégű botokkal, és azóta, bizony, sok minden felszaporodott.
Egyedül szerettem volna maradni és lefeküdni, de ott, a vakító téren (ahonnan már, hiába is akarnék, úgysem tudnék elszaladni többé; amit az elmúlt évtizedekben „csináltam”, „csináltunk”, a Tribün, a folyóirat, a színház, Móri és Nagy Cumi tárlatai, minden oda kötődött), az egyik padra, pad alá, és nyüszíteni, nyüszíteni, nyüszíteni mindig…
Ám csak ültem, kapaszkodtam, mind a tíz körmömmel, a Medúza tutajába, nádfonatú székembe, és mosolyogni próbáltam, mosolyogni még mindig, de koponyámból, ebből a nagy citromfacsaróból, már semmit sem tudtam arcomba csorgatni…
Csak DÉ ült még mellettem.
Igen, már reggel rossz jelek mutatkoztak: kislányom pl. azzal ért haza a macedón péktől, hogy egy egész kombi apácával találkozott (és ennél aztán nem létezik rosszabb jel, viszont, érdekes, a sárga kombi meg a lehető legnagyobb szerencse); tisztálkodás során kiesett szemfogamból a tömés; a városba indulva, hogy kifordultam a Servo Mihalj utcából, két fekete macska, majdnem azt mondtam, kéz a kézben szaladt át előttem – azt hiszem, tovább már nem is szükséges sorolnom. A rossz jelek minő tornyosulása ez szegény fejem felett, kérdeztem, miközben hármat léptem hátra, és kettőt köptem, ahogy felettébb babonás kislányomtól tanultam. Igen, mintha már akkor, ott, a Servo Mihalj sarkán megéreztem volna azt is, hogy le fognak köpdösni, meg fognak verni…
A GURMAN-ból, a ruhatárosnő ravaszkás mosolyától kísérve, a VOJVODINÁ-ba mentünk. De nem engedtek be bennünket. Már lerí rólunk, néztünk össze megdöbbenve DÉ-vel. Nem maradt más hátra, mint hogy engedjük bezárulni a kört. Visszavánszorogtunk a PUT225NIK-ba, ott beengedtek bennünket, de nem szolgáltak ki.
Ültünk a piszkosrózsaszín asztalnál, és éreztük, és tudtuk, immár maga a bivalyerős Remizov sem húzhatná mosolyra a szánkat, Remizov sem húzhatna ki bennünket a szarból. A homályos sárga folyásokkal indázott, megpattant tükrök nem tudtak tükrözni bennünket, nem tudták megmutatni, megmondani: kik vagyunk és hol vagyunk.
Éjfél elmúlt. Fáztunk.
A tartományi pártszékház sarkánál az utcamosókkal találtuk szembe magunkat.
Első pillanatban úgy tűnt, valami Sci-fi-be keveredtünk.
Az erős vízsugarak egymásra döntöttek bennünket. Szegény munkások nagyon megijedhettek, azt gondolták: „agyonlőttek” bennünket, sehogyan sem tudtak életet verni belénk, sehogyan sem tudták lábra állítani azt a két meghatározhatatlan zöld képű figurát.
Akik voltunk. Ámen.
226