Áldás, Békesség, Barátság!

Bajah-üle-ségám! A nagy hindu fakír, mindenek tudója, sőt nem egy bámulatos esemény mozgatója (amiket naiv halandók csodáknak neveznek, holott a természet titkos erőinek egyszerű igénybevétele az alapjuk)… szóval a nagy Bajah-üle-ségám tanúskodjék Mellettem, hogy amit itt Tiveletek közlök, szó szerint igaz.

Én egy szarvas, egy szarvasgím elköltözött lelke vagyok. Hogy itt szólok hozzátok, annak kétségkívül nyomós oka van.

Életem és halálom nem mindennapi élet és halál. Ellenben csupa tanulság, példázat és érdekesség.

Népem vezére voltam. Persze ez mit sem mondana különben. Hiszen tökkelütött marhák is kerülnek közösségek élére. Buhh! De hány!

Ám Én különös körülmények, előzmények és következmények forgatagában jártam meg pályámat. Ez okvetlen méltóvá teszi a megörökítésre azt.

Ha pláne hozzáfűzöm, hogy a sorsom különössége folytán még az okok is egészen mások, amelyek Engem szarvasnépem vezérévé löktek föl? Akkor éppenséggel kikerekedik annak indoka, miért tartanám kárnak, ha életem története ismeretlen maradna.

5

Vezérbikává általában, ősidők óta, a legöregebb és legduhajabb gím szokott lenni. A szellemi felkészültség abszolúte nem számít. Sőt bizonyos vonatkozásban jobban beválik ezen a polcon a sötétagyúság.

Erről sok alkalmam lesz még csevegni az elbeszélés folyamán.

Most fontosabb azt leszegeznem, hogy az Én vezérkedésemet, fura véletlen folytán, nem a szokott testi erő és lelki vadság tette. Hanem, megbontván az ősi rendet, az Én vezérkedésemben nagyrészt a szellemiség brillírozott. Mégis fölébe emelkedtem e tulajdonommal a vezérletemnek örvendő tömegnek.

Főleg emiatt tartom érdemesnek és méltónak a figyelmetekre, Kedves Emberek, jelen visszaemlékezéseimet. A ti életfölfogásotok ragaszkodik ahhoz, talán helyesen, de mindenesetre konokul, hogy a szellemiség az élet sava, teteje, értelme, kincse.

Hát akkor, úgy merem vélni, hogy nem hiányozhatik szellemiségtek kincstárából egy Szarvas Vezérbika lelkiségének és tanulságos kalandjainak, valamint megdicsőülésének története sem, ha Énhozzám hasonló egyéniség. Vagyis túltengett pályafutása alatt a szellemiek ügye.

Sajnos, mindjárt kezdetben igen-igen elcsüggesztő dologgal kell számolnom, jelen nagy művem közreadásánál.

És ez éppen a ti szellemiség-imádatotokra vonatkozik, Kedves Emberek.

Megismertetéséhez azonban közölnöm kell veletek a következőket:

Bajah-üle-ségám bölcs mondása szerint: minden tudomány, az összes könyvtárak millió könyveiben lefektetett elméletek zagyvasággá silányulnak amellett, ahogy vásári ko6médiások éles kardon járnak, üvegcserépre feküsznek, lángot esznek, vad madarakat tenyerükre kényszerítenek, föld alá ásatják magukat, hipnotikus álomban és hipnotikus hatalommal másokat kényszerítenek csodálatos dolgok cselekvésére. Mert akiknek az Élet igazán elárulja titkait, azok tettben mutathatják meg megihletődésük mérvét és nem szóáradatokban, amelyekre tébolydák lakói éppúgy képesek.

Bajah-üle-ségám, a Nagy Fakír, csodás ténykedések egész sorával tette már nevetségessé a modern filozófia, pszichológia, biológia és gyakorlati kutatások egészen ferde irányú tapogatódzásait azirányban, hogy megfejtsék az Élet rejtelmét.

„Ámde hol van még attól, ha meg is fejtik, az, hogy a gyakorlatban legyenek tudásuk gyümölcsöztetői, helyesen és hasznosan az öröm, a boldogság, mindenekfölött való elve szerint?” – mondja Bajah-üle-ségám. – „Egyelőre ott tartanak az emberek, hogy minden fölfedezésük, újításuk folyamatos vértengert, verítékmocsarakat, kínorkánokat zúdít rájuk. Mert utolsó helyen áll náluk a kedélynek, a léleknek okos nevelése. Pedig ez az alfája a Jobb, Új Életnek.”

Egyebekben a nagy Bajah-üle-ségám engedélyt adott nekem, hogy azt a pármondatos formulát idézzem Tőle, amely gondolkodni tudó elmékben teljes megnyugtatásra világítja meg a Mindenség titkát.

„Ha az értést azzal kezded, hogy a Lét egyértelmű az Örökkévalósággal és azzal folytatod, hogy az összes világegyetemeken alakul ki élet… akkor ha azt is hozzáveted, hogy az örökkévalóság variációi az Élet megnyilvánulásaiban végtelenek… már kész is vagy a Nagy Talány megfejtésével.

Mert, ha mint tetű élsz, vagy mint sav egy vegyületben, 7vagy egy fogalmat jelentő három szó, vagy bármi más, az örökkévalóságban voltál, vagy és leszel, úgy is, amint vagy, úgy is, amivé valamiből fejlődtél, úgy is, ami abból leszel és egyszerre vagy ugyanaz is, más is, ismétlődhetetlen és maga az ismétlődés, abban a kerettelen keretben, ami a Mindenség.”

Így hangzik a nagy Bajah-üle-ségám meghatározása a Mindenség Titkáról. Ámde a Mindenségben rejtőző Lélek rokonává még nem tesz ennek tudása. Az egész más valami! – állítja a Nagy Fakír. – Az nem tudás, hanem ténykedés.

A Mindenség Lelkének csak a Kivételes Lelkek a rokonai! Kivételes Lelkek pedig azok az egyedek, amelyek bármi nemből, fajból, anyagból formálódván, a hasonló kollektívum fejlődését előremozdítják.

Persze hogy a példa a legjobb a dolognak a megértetésére.

Vegyük: a hangyák társadalmának kialakulásához, hogy bolyba tömörültek, hogy kasztokra osztódtak a bolyban, kétségkívül x számú kezdeményező hangya ténykedésére volt szükség. Nos, ezek a kezdeményező hangyaegyedek áldottak a Mindenség Lelkével.

Ezek a kezdeményező, evolúciókat előidéző és azok lendületét szolgáló egyedek, mindenütt a Kivételes Lelkek.

Minden kollektívum csak úgy élhet meg sikerrel és boldogságban, ha mint engedelmes, mechanikus mozgású massza igazodik a Kivételes Lelkek irányításához. Ha nem? Akkor zavarok martaléka. Ezek kívánatlanok, értelmetlenek, mint a beteg, bomlott szervezet működése az egészségeshez képest.

Kiáltó példája ennek az emberek társadalmai.

Mert az emberi közösségek általában mintha intézménye8sen arra törekednének, hogy ne legyenek helyükön bennük a Kivételes Lelkek. Ellenben tehetségtelenek foglalják el a tehetségesek helyét, szélhámosság zabálja el a szorgalomtól a kenyeret, gazság, tág lelkiismeret és kapzsiság túltengő őrülete garázdálkodik szabadon a magántulajdon és a pénz halmozhatásának eszközletével. Puhányok, széplelkek, paralitikusok uralma a másik végleten. És reménytelenség minden evolúcióban!

Ezeket a tüneteket mutatja pontosan az emberi fajnak minden közülete. Tehát ehhez képest nem csoda, ha bennük a hadászat, a tömeggyilkosság réme tartja rajta a markát a technika, vegyészet minden vívmányán, az etika minden szabványán, sőt még a költészet álmai is ehhez igazodnak. Úgyhogy nagyban nézve úgy hatnak az összes létezett, létező és a jövőben létezhető emberi kultúrák, mintha az élet helyett a halál, az öngyilkosság sugallata volna mottójuk.

De hát minderre majd konkrétumokban térhetek ki Én magam itt, a nagy Bajah-üle-ségám kegyéből megszerkeszthetett visszaemlékezéseim folyamán.

Most annak kell itt következnie: hogyan találtam rá módot, hogy a nyomtatott betűk révén lépjek érintkezésbe Veletek, Kedves Emberek?

A Lelkek érintkezéseinek az élet ezernyi formát nyújt. Kezdve az álmokon, folytatva a telepátiának nevezett lelki rezdüléseken, átmenve az inkarnálódhatás, vándorlás sok lehető módozatán.

Bajah-üle-ségámnak, a Nagy Fakírnak a világon legnagyobb a szakismerete ebben a tudományban.

Halálom után Őt kereste hát föl Lelkem:

9

– Úgy hiszem – mondottam neki –, az Én életem példája nagyon érdekes. Amennyire tudom, az emberi társadalom szörnyű vajúdásban van. Sokak szerint válságba jutott, sőt kátyúban feneklik. Nem volna-e helyes, ha az életem történetét üdvös párhuzam levonása céljából közölném az emberekkel?

– Meg lehet tenni! – bólintott a Nagy Fakír. – Nem sokat segít a fölvilágosításuk ugyan. Mégis meg lehet tenni!

– De hogyan? – kérdeztem.

– Hol folyt le az életed, ó, Szarvasok Kivételes Lelkei közt te legkiválóbb? – tett ellenkérdést Bajah-üle-ségám. – És milyen korban? Ott eszközölheted meg a dolgot.

– Magyarországon éltem, a keresztény időszámítás egyezerkilencszázkilenc évétől a kilencszáztizennegyedik év őszéig. Akkor lettem a világháború sok-sok millió áldozatának egyike – feleltem.

– Nos, várj csak! – gondolkodott a Nagy Fakír. – Akkor máris rendben van a dolgod. A magyarok kicsiny, de egészen különös képességek-áldotta nép. Az ő nyelvükön kell közölnöd az emberiséggel visszaemlékezéseidet. Nem sejted, miért, úgy-e?

– Nem! – válaszoltam.

– Hát ide figyelj! – folytatta a Nagy Fakír. – A magyarok ősmondájában főszerep jut egy szarvasnak. Az ugyan ünő volt. De ez vezette állítólag jobb hazába a magyarok őseit, egy vadászat alkalmával. Csodaszarvasnak nevezik ezt az elődödet. Már sok kiváló magyar szellemiség dolgozta föl ezt a szép regét. Sajnos, még több csapnivaló fűzfapoéta is. Mindenesetre válassz ki magadnak egy magyar költőt vagy írót, és annak lelkével lépj érintkezésbe. Ha sikerül megihletned őt életed történetével, máris nyert ügyed van. 10Ő írásában közreadja ezt, és aztán lefordítják a többi emberi nyelvre is. Szándékodat ezzel elérted.

– Nem tudnál útbaigazítással szolgálni, ó, Nagy Fakír! Ki legyen ez a magyar író? – érdeklődtem.

– Esetleg! – biccentett rá Bajah-üle-ségám. Majd egy kis töprengésbe merült. Végül megszólalt: – Megvan! Él jelenleg és működik Budapesten, Magyarország fővárosában egy nagyszabású költőnő. Neve Merész Mazurek Marcella. Neki van egy költeménye a magyar őstörténet Csodaszarvasáról. Ez legnagyobb sikerű műve. Talán hozzá fordulj, ó, Vezérbikák Legkitűnőbbje!

Ezt tettem.

Nem kell sokat fejtegetnem, hogy a Kivételes Lélek szabadon mozog a Mindenségben. Ha pedig érintkezésbe akar lépni valakivel, annak az agyába úgy surranhat bele, hogy a képzelete megjeleníti őt. Ahogy a valóságban lát és hall valakit az illető, így társaloghat a Kivételes Lélekkel, ha az mindjárt szarvasgím csupán.

Szóval fölkerekedtem a Nagy Fakírtól, és megjelentem Budapesten. Ott hosszú keresgélés után megtudtam Merész M. Marcella címét.

Nem túl fényűző, háromszobás lakásba hatoltam be. A költőnő nem tartózkodott éppen otthon. De családjától értesültem, hogy minden pillanatban várják.

Az egész család vele foglalkozott. Szeme fénye volt a családnak. A három szobából az egyik teljesen az ő rendelkezésére állt. De a másikban sem lehetett másnak tartózkodnia, hogy ne zavarja őt. Éppen akkor tessékelték ki a nagymamát a Marcellával szomszédos szobából. Ott akart kötö11getni az öreg néni a pamlagon. De mert folyton köhécselt, az idegesítette Marcellát munka közben.

Én persze inkább azokat a dolgokat figyeltem meg, amelyek Velem vagy hasítottkörmű fajommal voltak vonatkozásban a lakásban. Teméntelen ilyen dolog akadt ott.

A középső szoba falán páros kép ábrázolta egy szarvasvadászat fázisait. Egyiken kopók rohannak a szarvascsorda nyomában. A másik az elejtett szarvasgímet ábrázolja. Csurog a vére a hóra, és körötte vígan lakmároznak, áldomásoznak a vadászok. Hát igen, ez így történik!

Ugyancsak a Marcella íróasztalán fölfedeztem egy szarvasbikát. Föltartott feje, tátott szája jelezte, hogy bőg. Párja után, nyilván!

Azután végighallgattam, amint az apa gimnazista fiát, Marcella öccsét egzaminálja a leckéből. Az állattani felelet éppen a hasítottkörműekről szólt. A kisfiú kevesebbet tudott róluk, mint apja elvárta. Ezért szarvasmarhának nevezte őt. Fajomnak ez a kultusza nem nagyon ragadtatott el! De hát mindegy!

Végül apróságokon is ott találtam képmásomat. Egy nipp, fehér üvegből, egy rettenetesen sovány szarvast mímelt. Aztán még rémesebb szarvasi torzalakot fedeztem föl egy szappanon bevájva.

Mikor ezt néztem a lakás fürdőszobájában, pont akkor érkezett haza Marcella.

Családja ebédhez akarta hívni őt tüstént. Rá vártak szegény emberek, éhen, oly soká.

De Marcella, aránylag elég nyersen, így nyilatkozott anyjának szándékáról:

– Nem eszem semmit! Fürödni akarok, és egy csésze teát 12kérek három keksszel a fürdőszobába. Meg cigarettát. Hozzá egy narancs vagy egy alma elég. Ne várjatok rám az ebéddel. Már ezerszer mondtam!

– Borzasztó! – sóhajtott Marcella édesanyja: – Tönkreteszed magad ezzel a fogyókúrával!

Marcella szó nélkül bevette magát a fürdőszobába.

Akkoriban az Én Szarvas Lelkem, sok minden emberi szokással nem volt tisztában egészen.

Például azt sejtettem, hogy Marcella a fogyasztókúrát testi kondíciója érdekében tartja. Csak azt nem tudtam: minek?

Az Én képzeletem szerint egy nő, legyen az szarvastehén vagy emberi hölgy, akkor volt szép és akkor derék, ha jó húsban volt. Legyen a bendője nagy térfogatú. Annál több táplálék fér bele. Legyen az emlője érettségtől ernyedező. Hiszen kicsikéit annál jobban szoptathatja vele.

Szóval az én szemem abból a szögből nézte a nőstények népét általában, hogy azok minél alkalmasabbak erős, életképes nemzedék világrahozatalára és fölnevelésére. Ennek a kritériumnak Marcella majdnem megfelelt. Homályban maradt tehát Előttem, mi célja azzal, ha folytonos fürdés, koplalás, cigarettázás sovánnyá, gyengévé nyomorítja őt?

Megtudtam itt mindjárt a lakásban. Éspedig a nagymama egy elejtett zokszavából:

– Bolondok ma ezek a lányok! – mondta az öreg nénike. – Az én időmben húszéves lány, nyolcvan kiló testsúlyon alul szégyellt az utcán járni, hogy paszulykarónak nevezik. Ma pedig? Tisztára árnyékokká, hazajáró kísértetekké 13akarják kiképezni magukat a hölgyek. Mert így tetszenek állítólag jobban a mai férfiaknak. Ha ugyan férfinak tarthatók az ilyenek! Muu!

Megvártam, míg Marcella fürdik. Aztán lefekszik izzadni. Aztán újra lefürdik. Végre odaül íróasztalához.

Akkor képzelete elé álltam, és megszólítottam:

– Ha nem veszed tolakodásnak, ó, Nagytehetségű Tollforgatónők közt is Első, volna számodra egy ajánlatom. Írd meg az életem történetét.

– Az ötlet nem rossz! – válaszolta Marcella. – Regényt írni egy szarvas-vezérbikáról! Határozottan a szerencse, a siker kapcsolódik részemre egy szarvasról való írásomhoz. Tehát kabalának is remek a tárgy!

Marcella finom keze a mellette álló könyvespolcról egy kötetet vett elő. A bőrdíszkötésen aranynyomású szarvasünő rugaszkodott tegzes, varkocsos, lovas vadászok elől. Rémesen kiaszott és kificamodott tagú állatnak ábrázolódott a könyv fedelén ez a szegény ünő. Marcellát mégis elragadtatásba ejtette nézegetése. Önfeledten, gyönyörtől remegve bámulta sokáig.

Hogy meg ne zavarjam őt, kis szünet után mondtam:

– Születésemtől halálomig a legteljesebb őszinteséggel mesélem el Neked életemet, ó, Hölgytollforgatók Legkiválóbbja. Csak le kell írnod.

– Hohó, angyalom! Az nem megy úgy! Az őszinteség mindig legutolsó értéke egy írásműnek. Legjobb, ha egyáltalán hiányzik belőle. A kitalálás, a szépítés tesz becsessé egy művet! – magyarázta nekem Marcella.

– Csak nem akarod állítani, hogy ferdítéssel, tódítással, 14hazugsággal mételyezhetjük meg az igazságot? – hüledeztem. – Hiszen az csúnya és vétkes üzelem!

– De ne hadarj össze nekem ilyen badarságokat. Cicoma és füllentés nélkül nemcsak egy regény nem érdekes, hanem egy életrajz sem. Még ha egy szigorú tudóshoz fordulsz is, aki élettani vagy mit-tudom-milyen tudományos alapon írja meg életedet, az is kénytelen itt-ott költeni bele valamit… Azonkívül egy élet, akár egy szarvasé is, tele van idétlen, ízléstelen, aljas helyzetekkel. Ezeket érinteni sem szabad egy jeles írásműnek. Máskülönben betiltják hatóságilag, vagy maga az olvasóközönség dobja félre.

– Hát ez hallatlan! – háborodtam föl: – Lemondok inkább akkor visszaemlékezéseim közreadásától, mint hazudjam!

– Ez kár volna! – csillapított Marcella. – Találunk valami okos megoldást a közös munkára mindkettőnk megelégedésére.

– Hogyan? – érdeklődtem.

– Úgy, hogy te is meggyőződésedhez híven cselekszel és én is. Te elmondasz nekem magadról és életedről mindent, őszintén, ha annyira fontos ez neked. Én pedig úgy gyúrom át, adagolom, körítem a nyersanyagot, hogy szívesen kapják be és nyeljék le és emésszék meg az olvasók. Bízzál csak bennem! És ahelyett, hogy vitázunk itt, kezdjük meg a munkát. Különben is megtárgyalhatjuk zárójelben a dolgokat.

– Legyen – vállaltam el némi töprengés után.

És valóban megkezdtem az élettörténetem elbeszélését Marcellának.

(Azaz elöljáróban még mindig akad egy utolsó és illő alázattal megjegyeznivalóm. Mégpedig az előadásom módszerét illetőleg.

15

A Kivételes Lélek, miután testi hüvelyétől megszabadult és úgy mozog a mindenségben, nem bírná minden más lélekkel úgy megértetni és megérzékeltetni az élet jelenségeit, mint ő maga látja azokat. A Kivételes Lélek egyszerre látja a múltat, a jelent és a jövőt. Helyzetek keletkezésében végüket is tudja, illetve átmeneteiket más helyzetekbe, hiszen a kezdet és vég a mindenségben irracionális fogalmak.

Ám folyamatos események ilyetén előadása unalmas és zavaros is lenne minden közönséges lélek számára. Azért bizonyos önmegtartóztatást és alakoskodást szükséges előadásomra kényszerítenem. Sőt bizonyos következetlenséget is, ahogy a dolgokat átélésszerűleg is, meg kompiláció- és rekonstruálásszerűleg is adom elő. Egyszer mint naiv szarvasgidó gügyögök, másszor fölényes regényíró vagy még fölényesebb bölcselői modort használok… Kérlek, ez ne ütköztessen meg Benneteket. És ne várjátok, hogy folyvást hozzámondjam elbeszélésemben, most ezt, most amazt az alakot öltöm. A nagy Bajah-üle-ségám szelleme végül mindent összeegyeztet ezen mű befejezésénél…) Tehát:

Herceg Ploemburg–Mokányi nyugat-magyarországi birtokának vadaskertjét sok-sok ezer hold erdő alkotta. Jó szüleim itt éltek.

Mint később olyan sokat mesélt róla édesanyám és a többi szarvas, ez az óriási terjedelmű vadaskert furcsa hírhedettséget sínylett az egész világon.

Mi okból?

Mert ebben a vadaskertben zajlottak le számtalanszor az olyan vadászatok, amiken külföldi és belföldi nagyfejűek lövöldözték halomra a vadállományt.

16

Császárokat, királyokat, fejedelmeket, külügyminisztereket, miniszterelnököket meg a fülesbagoly jobban tudja, micsoda hatalmasságokat látott vendégül ez a vadaskert évről évre.

Mármost tudjuk, hogy az ilyen koronás és koronátlan nagyuraknak nagyon sok esetben csak ürügy az mindenféle politikai tárgyalásokra, hogy valahová a szegény erdei vadakat mennek lepufogtatni. A világsajtó nyilvánossága mindenesetre megsúgja minden saját lap saját olvasótáborának, hogy Iksz és Ipszilon államfő úr szigorú inkognitóban a Ploemburg–Mokányi hercegek vadaskertjében vadászik, uralkodásban megviselt idegeinek pihentetéséül…

(– Vigyázat! – emelte itt elbeszélésem közbe máris óvó szavát Marcella. – Leleplező vagy bíráló modorban nem lehet pertraktálni ezt a kérdést. Okvetlen szükséges kitérni egyáltalán ezekre az államférfiúi vadászatokra?

– De hiszen ez szorosan összefügg születésem különös körülményeivel és szarvasnépem sorsfordulatával! – válaszoltam. – Majdnem érthetetlenek, indokolatlanok volnának a bekövetkezett események!

– Nos, csak csínján a tárggyal! Azért figyelmeztetlek idejekorán. Munkánk sikere érdekében tartsd meg fő elvednek mindjárt: hatalmasokról hízelgőt vagy semmit! – oktatott Marcella. – De folytasd! – fűzte hozzá… Tehát azt tettem.)

Szóval, különösen az ellenséges államok sajtója nem kímélte szarvaselődeim tanyáját, azt a vadaskertet. Ha valamelyik előkelőség látogatta meg, akkor politikai vonatkozású sötét gyanúsítások, találgatások, következtetések tömegével szórta 17tele ezt a tényt. Vagy pedig a rágalom és gúny más fajtájú mérgét köpködte rá.

Ilyen eset volt a következő:

Egy hatalmas trón fiatal várományosát látták vendégül a Ploemburg-Mokányi hercegek.

Nagyon rendes, egyszerű legény volt ez a trónörökös. Tényleg még azt is föl lehetett tenni róla, hogy egyes-egyedül szórakozni rándult ki Magyarországra.

A tiszteletére több napos hajtóvadászaton készültek föl a vadaskert vadállományának öldöklésére. Szorult a nagy vad, szorult a kicsi. Még a fácánokat és fürjeket is kitűzték a cserkészetre.

De ekkor mi történt?

Az előző nap, miután a számos tagú vadásztársaság lepuffantott egy csapat vaddisznót, szarvast és őzet – váratlanul lefújták a vadászatot.

A Fenség otthagyta a vadaskertet, otthagyta az ősi Mokányi-kastélyt, vadászatostul, mulatságostól.

Mi tette ezt?… Egy francia élclap.

Az első napi vadászat után a Fenség rendes napi postája között kezébe akadt ez a képes párizsi vicclap.

A Fenség, mikor egyik oldalát megpillantotta, nagyot kacagott és nagyot káromkodott egyszerre.

A vicclap oldalán színes rajzok éktelenkedtek Őfensége vadászkalandjairól a magyarországi Ploemburg–Mokányi hercegek vadaskertjében. Pukkasztó volt a dolog tényleg, mindenképp.

Az első rajzon, Őfensége megérkezése előtt, egy szakavatott bécsi táncmester arra tanítja a vadaskert szarvasait, hogy polkalépésben iramodjanak tova Őfensége fegyvercsöve előtt.

18

A második rajzon, a vaddisznókat ugyancsak a legkitűnőbb bécsi operaházi karmester tanítja be többszólamú röfögésre, mikor a Fenség rájuk emeli puskáját.

A fácánok, foglyok úgy repülnek a harmadik képen a vadaskert fölött, a Fenség vadászfegyvere szolgálatára, hogy csőrükben egymás farkát fogják.

És az összes vadakon, hozzávéve az őzeket, nyulakat, sőt mezei pockokat is, céltábla karikáinak kellett mutatni, hová talált a fenséges golyó vagy sörét.

Őfensége ezen a buta képsorozaton olyan dühbe gurult, hogy az újságot kidobta az ablakon, és átrohant a vén Ploemburg hercegnek, a hercegi ház fejének lakosztályába:

– Te, Hanzi! – mondta neki. – Én úgy tudom, hogy neked valahol, a monarchia északkeleti csücskében van egy nagyon elhanyagolt birtokod.

– Van.

– Erdőség?

– Ősrengeteg nagy része.

– Ott akarok vadászni! – jelentette ki Őfensége.

– De ott a vadállomány részint gyér, részint… – akarta magyarázni a herceg. De Őfensége szavába vágott:

– Részint nincs jól idomítva benne a vadállomány. A szarvasok hajtás közben nem polkalépésben jönnek a fegyvercső elé, ahogyan itt, a vadaskertben oktatja őket a bécsi tánctanár…

A herceg hüledezve, majdnem rémülten bámult a Fenségre:

– Miről van szó?

– Arról, hogy vicclapfigurák vagyunk itt mindnyájan. Igaza van annak a francia piktornak, aki illusztrációt készített erről a vadaskertről és erről a vadászatról. Hiszen itt 19évről évre kitaposott csapásokon kergetik el a vadőreid, mint nyájakat, az évről évre kitaposott leshelyek előtt a lelövöldözni való vadat. Hizlalókat tartasz, talán állatorvos is kijár a vadállományod jó karban tartására és bába is, a szaporulat kellő megeszközlésére. Végeredményben ugyanezt a vadászatot az állatkertben, sőt a közvágóhídon is megejthetnénk… Nem gondolod?

– Talán igazad lehet, Fenség – makogta a herceg. – De hát hogyan lehetnék szolgálatodra?

– Megmondtam! Azonnal csomagolunk, és odautazunk arra a birtokodra, ahol hamisítatlan rengetegben, hamisítatlan vadakra vadászhatunk – rendelkezett a fiatal Fenség.

Ez történt.

Máramaros megye legelhagyatottabb zugában, komor bércek, szűzi ősrengeteg látta pár nap múlva a fényes vadásztársaságot.

A herceg egyáltalán soha nem fordult meg ezen a birtokán. A Fenség pedig megakadályozta, hogy bármi előzetes, hirtelen intézkedéssel járuljon hozzá a vadászat sikeréhez.

Rémes állapotokat találtak a birtokon. A jószágigazgató megszökött. A helyettese öngyilkos lett. Az összes más alkalmazott csupa reszkető, dadogó bűntudat volt maga.

Pedig a herceg egyebet se tett, mint folyvást helyeselt és szemét hunyta és elfordulgatott a birtokon rikító disznóságokra. Hogy kínos esetek ne rontsák a fenséges vendég kedvét. De hát ezzel nem sokat lendített a szomorú tényeken.

A birtok mélyén álló vadászkastély érdekes, regényes romhalmaz volt. Más aztán nem.

A tatarozására, jó karban tartására évente ijesztő összegek szerepeltek a jószágkormányzói költségvetésben. Például a falak bemeszelésére, a mész ára akkora tétel volt, hogy há20rom főváros épületeit fehérre mázolhatták volna vele. Amivel szemben a kastély falain még csak vakolat sem maradt. A csupasz téglája éktelenkedett, akár megnyúzták volna.

De a hercegnek minden ijedezése és szabadkozása kárba veszett a fenséges vendég előtt. A trónörökös éppen ezt az igazi vadregényességet találta pompásnak. Még csak nagytakarítást sem engedett meg a szobájában. Hanem minden pókcsaládnak külön örült a mennyezet szögleteiben. Mulattatta, hogy befúj a szél a rozoga ablakok, ajtók résein.

Maga a vadászat pedig?

Hát az aztán igazi havasi haddelhadd lett. Háromnapos hajkurászás után került lövésre néhány koszos őz, néhány rühes borz, néhány sovány vadsertés. Viszont kétszer került valódi vérszomjas havasi mackó a trónörökös fegyvere elé. A környékbeli sok juhakol rémei.

A Fenség iszonyúan meg volt elégedve. Nemcsak magas engedélyét adta meg a vadászat végén, hogy inkognitóját fölfedjék a megyeszékhely alázatos lapszerkesztői, hanem csináltatott egy csomó fényképfelvételt magáról az elejtett medvékkel. A borzlyuk előtt hasalva. A vaddisznók teteme mellett heverve, a márványoszlopokat mímelő gyertyánosban. Ezeket a képeket el akarta vinni és maga tenni közzé a képes világlapokban nagyszerű, ősvadonbeli vadászatáról.

Mi lett ennek a vadászatnak a következménye?

A Fenség határozott ígéretet tett a hercegnek búcsúzáskor, hogy a vadászat évfordulóján újra vendége lesz. De a föltétele szigorú: mindent úgy akar viszontlátni ebben a vadonban, ahogy most itthagyja.

A herceg tehát máris intézkedni kezdett afelől, hogyan fo21gadja majd a birtoka úgy a Fenséget, hogy látszólag semmi se változzék benne. De azért minden hatványozottabban szolgálja a magas vendég kényelmét és minden más igényét.

A vadászkastélyt külföldről hozatott építészekkel tataroztatták meg. Mállott vakolatát, pucér téglafalát ügyesen konzerválták. Görbe nyakú álszélkakasokat helyeztek el a tornyokon, mintha az idő viszontagságai nyomorították volna meg őket. Mohát és fölfutót bővebben alkalmaztak minden falon. Mesterséges repedéseket csináltak, mesterséges omlásokat, mesterséges gyomot, mesterséges mindenfélét hoztak össze gondos munkával a kastély körül, hogy a Fenség örülhessen a változatlan és tökéletes elhanyagoltságon.

Majd sor került magára a vadászterületre.

A herceg háborgott és egzaminálta alkalmazottjait:

– Hogyan lehet az, hogy ezer és ezer hold nagyszerű erdőségben vadat alig találtak a Fenség vadászata alatt? Ez mégiscsak különös és hallatlan! Megbocsátok mindent, de őszintén referálni tessék, hogy segíthessünk a dolgokon!

– Hja! Kegyelmes Uram! – szolgált fölvilágosítással a hercegnek egy öreg, tisztes, nagyszakállú erdész: – Ilyen terjedelmes vadon őrzésére kevés az uradalmi személyzet. De ha ötszörösére emeljük az erdővédek és vadőrök számát, az sem sokat használ!

– Hogyhogy, hogy értsem ezt? – firtatta a herceg.

– Mivel, Kegyelmes Uram, itt a vadonban minden juhásznak, minden szénégetőnek, a facsúsztatók, faúsztatók minden munkásának, a hegyi falvak minden parasztjának flinta van eldugva a kunyhójában, az ágya szalmazsákjában, a padlásán és mindenfelé. Ezek a hegyi mokányok pedig úgy kezelik a fegyvert, hogy csak a cirkuszi céllövők tesznek túl rajtuk. Más rendes vadász félne kezébe fogni és elsütni 22olyan puskát, hogy kezét-lábát szétviszi, amilyennel ezek a mokányok a cinkét szedik le golyóval a fagallyról. Csendőr? Vizsgálat? Mit sem ér ellenük. Az erdő, a bérc nagy. És itt mindenki kozmás, és egy követ fúj a falopásban és vadorzásban. Mert Isten áldott területének tartják a vadont. A vasaltinges társadalomból való vadászok is csak olyan lesipuskások, mint a bocskorosok.

– Ne mondja! – képedt el a herceg. – Hogyan?

– Csak úgy! – magyarázta tovább nagy szakállát simogatva a vén erdész. – Csak úgy, hogy egy-egy úri vadásztársaság tessék-lássék kibérel valahol egy parasztudvarnyi vadászterületet a bércesek zugában. Joga van odavonulni akármikor a saját vadászterületére a társaság több száz tagjának, Közben persze lelövik még a mátyásmadarakat is az idegen vadászterületeken. De ki tudja azt számon tartani: honnan való a vadászzsákmány? A nyomozó közegek legjobb esetben megpofoztatnak… Ez itt a helyzet, Kegyelmes Uram!

– Nagyon köszönöm őszinte felvilágosítását! – válaszolta a herceg. – A pontos diagnózis megállapítása a gyógykezelő orvos számára majdnem a siker. Következőt tesszük. Az erdőségnek körülbelül azt a részét, ahová majd a Fenséges úrral vadászatot tartunk, elkeríttetjük.

– De hiszen a Fenség éppen a vadaskerti állapotokat utálja! – akart okosabb lenni uránál a főerdész.

– Ne zavarjon meg, kérem! – utasította rendre a herceg. – Semmi vadaskerti jellege nem lesz a dolognak. Sehová kerítésszerű, faragott oszlopok nem jönnek. Ellenben vastag szöges drótot húznak többsorosan, olyan magasra a sűrű részek fatörzseire erősítve, hogy a nagyvad át ne ugorhassa. Megértette?

23

– Meg, Kegyelmes Uram!

– Azonkívül szintén ügyesen, erdővédi lakokat helyezünk el az erdőség több pontján. Hogy vadaskerti benyomást ne keltsenek, szénégető kalibáknak kell álcázni őket és juhoskarámnak. Fontos az, hogy az uradalom megbízható, rendesen fizetett, felelős emberei tanyázzanak ezeken az őrhelyeken. Ön persze azt a kérdést forgatja agyában, hogy mire vigyázzanak?

– Hát igen, Kegyelmes Uram! – vallotta az öreg erdész.

– Nos, tervbe vettem, hogy mint Angliában és Franciaországban napirenden van, a vadban szegény területet betelepítjük vaddal. Még ebben az évben összefogdostatok két másik, vadban dús birtokomról egy nagy vadszállítmányt, és ide küldetem. Tisztában van-e már remek tervemmel?

– Csupa bámulatra ragadott, Kegyelmes Uram! – jelentette ki az öreg főerdész.

Így történt, hogy szarvaselődeimet máról holnapra különös meglepetés érte a Ploemburg–Mokányi hercegek vadaskertjében.

Elkezdődött egy minden eddiginél nagyobb szabású hajtás. Ámde a megriasztott szarvascsordákra egyetlen lövés sem dördült el. Bizonyos irányba terelték őket, úgy, hogy végül kényszerűleg a vadaskertnek egyik bekerített zugában szorult össze a sok szarvas. Itt olyan hálók feszültek mindenfelé, amelyekben elakadtak a fejükvesztett állatok. Akkor a vadaskert emberei rájukestek, és kötéllel összehurkolták vergődő tagjaikat.

Egyelőre bántódása sem esett egyik szarvasnak sem.

Nagy faketrecek álltak készen. Ezekbe lökték be őket. 24A gúzsból megszabadultak. Enni, inni kaptak a faládák ablakán át.

De azért, ha akadtak a szaravascsordában, akik ujjongani kezdtek azon, hogy baja nem történik ebben a vértelen hajtásban végleg egy szarvasnak sem, azok kissé korán örültek.

Édesapám vezette éppen azt a szarvascsordát, amelyik először került hurokra. Ő nagyon tüzes, nagyon bátor gím volt. A meggondolást, a körültekintést egyáltalán nem számíthatta tulajdonai közé.

Amikor királyi agancsaival elfogta őt a háló, irtózatos vackolódásba kezdett. Mellső lába csontját törte szegény ezzel.

A hajtást vezető erdővéd ment persze jelenteni a balesetet a fűerdésznek. És ugyancsak kérdést intézett hozzá:

– Mi legyen a sérült állat irhájával és húsával?

A főerdész véletlenül nagylelkű, emberbaráti hangulatban leledzett:

– Tudja, mit? – rendelkezett az erdővédnek. – Elég, ha lenyúzzák az állat bőrét, és az agancsával együtt beszolgáltatják az uradalomnak. A húsát ossza szét a szegény hajtók közt. Legyen egyszer jó napjuk!

Apám, szegény, tehát a szúrókés alatt lehelte ki lelkét. Teteme pedig a rongyos, éhes hajtósereg csemegéje lett.

A szarvasok népe könnyen hajlik a szolgai megalázkodásra minden hatalommal szemben. Általánosan magát édesapámat, szertelenségét, vadságát hibáztatták szomorú sorsáért:

– Hiszen, lám, csak az úri, puskás vadászok gyilkos ellenségei a szarvasok népének! – állították föl életigazságképpen saját vezérük ellen a szarvasok. – Az ordítozó hajtók jószívű, ártalmatlan emberek, akik kímélik a vadállat 25életét, ha az kezükbe is esik. Kivéve, ha maga rontja meg magát! Mint vezérgímünk.

Rettenetes csalódás érte szarvasatyámfiait ebben a kérdésben akkor, mondhatom.

Mert a hajtósereg, látván, hogy potyahúshoz jut a megsérült szarvasok révén, hát eztán minden kegyetlen fortéllyal azon igyekezett, hogy mennél több szarvas nyomorodjék meg az elfogatás közben.

Más hajtás fegyvergolyói jelentettek szörnyű vérfürdőt a szarvasnépnek. Ennél sem jártak jobban. Sőt csúnya, huzamos kínhalál veszítette el nagy részüket. Azoknak pedig, akik fogságba kerültek, a legszörnyűbb szenvedést, a magános négy fal közt való rettegést kellett kiállniuk bizonytalan időre.

Amikor végre a kegyelmes herceg parancsa szerint való számban álltak útra készen a vadszállítmány ládái a máramarosi vadonba, akkor szekerekre rakták őket.

Tehervonatra tenni át a ketreceket, úgy, hogy a vadállomány almozása és táplálása rendben történjék sokkal drágább és bonyolultabb vállalkozás lett volna. Átrakodni is még egyszer kellett volna az utolsó vasúti állomáson, ugyancsak szekerekre.

Az uradalom úgy kalkulált, hogy gyakorlatibban és olcsóbban ússza meg a szállítást, ha igával történik az ország egyik végéből a másikba.

Odatettek egy nagyon ügyes, megbízható erdővédet a szekérsor parancsnokának. Azzal elindították a sok-sok heti útra.

Én akkor már a világon voltam.

26

Édesanyámat vemhesen fogták el. A rémes izgalmak közepette valamicskével hamarább környékezték meg a szülési fájdalmak. Ott hozott a világra Engem, még a vadaskertben, a sorba állított ládák egyikében.

Jellemző, hogy Engem senki sem vett észre. Sem a vadaskertben, sem akkor, amikor a ládát édesanyámmal és Velem a szekérre láncolták.

Magának a szekér kocsisának sem volt sejtelme arról, hogy a szekerén két szarvast visz.

A láda réseit elég gondosan szegelték be pótlécekkel. Csakis felül hagytak egy hosszúkás ablakot a ládán. Meg csapóajtószerűen, zsanérokon nyílt ki egy deszka a láda alján. Ezen dugták be a szarvasok eleségét villával. Meg ezen kotorták ki az almot és trágyát alóluk.

Kényelmetlenül esett a bekandítás akárkinek a láda homályába, akár felülről, akár alulról. Könnyen maradhatott rejtve ilyen szűk, sötét helyen, egy nagy test mögött olyan pirinyó, tipegő, csöndes kis jószág, mint amilyen Én voltam.

Mondhatom, csuda jól éreztem magam. Nem tudtam a világon semmi jobb, semmi más helyről, mint ez a szoros, sötét, fülledt láda. Nagyokat szundikáltam édesanyám mellett. Szívtam tőgyéből a jó, édes tejet, ha fölébredtem. És hancúroztam a lábai körül, a puha alomban botorkázva.

Arra persze elég tágas volt a láda, hogy minden szarvas megforduljon benne maga körül. Édesanyám is megtehette. Noha aránylag elég nagytermetű volt.

A szekér döcögését megszoktam. A lovak csengője, a kocsisok gyihózása meg más rivalgások nagyon mulattattak.

Tudtam már, ha harang kong vagy gyárdudák sivítanak, akkor táborozás következik. A kocsisok nem győzik elhaj27tani a szekerek mellől a gyülevész népet. Különösen a gyerekeket.

Nem értettem egyáltalán édesanyámat: miért csupa riadalom, vergődés ezekre a zajokra? Nem értetem: miért akarja szintén Belém oltani a rettegést minden külső, főleg ember okozta hangtól? Nem értettem: miért akarja Velem elhitetni, hogy csupa gaz, gyilkos veszi körül a ketrecünket? Miért kelljen vackolódni, menekvésre gondolni a közeledtükre?

Mind nem értettem ezeket a dolgokat, akárhogyan magyarázta Nekem édesanyám, örökös, búskomor, jajongó aggodalommal.

Számomra az emberek ténykedése egyetlen szerszámjukkal volt kellemetlen. Amikor egyszer a kocsis bedugta a szénát édesanyámnak, megdöfte a lábacskámat a villa hegye. Hát ez alaposan sajgott egy darabig. Sokáig szórakozásomat tette, hogy nyalogattam a sérülés helyét Magamon.

De hát a vasvillától, ha behatolt alul a résen a ládába, igazán könnyű volt elmenekülni. Kikerülte inkább az édesanyám lábait is, semmint ártalmukra törekedett.

Ezek voltak első benyomásaim és tapasztalataim a világról.

A főerdésznek a megsérült, elhullott vadat illető rendelkezését az uradalomnak ez az ügyes, megbízható erdővédje, aki a szállítmányt vezette, úgy értelmezte, hogy az kiterjeszthető a ládák vadjaira is.

A szállítmányból körülbelül négy-öt szarvasról akarta jelenteni az uradalomnak, hogy nem bírták ki a legjobb gondozás mellett sem az utat.

Nyilvánvaló, hogy ezeket a makkegészséges szarvasokat 28egyszerűen agyondöfette a kocsissal az erdővéd a ládában. A tetemet kiráncigálták, megnyúzták. A húsából részint lakomát csaptak táborozáskor, részint eladták valami hentesnek, hogy az árán egy kis gugyira való is kerüljön a vadpecsenye mellé. Az irhát pedig, potom összegben, elszámolta az erdővéd az uradalomnak az útiszámlán.

Egy alkonyat hallhatólag valami nagyon nagy város közelében találta a szekérsort.

A levegőt egyformán rezgette egyre a harangkongás és a sok-sok gyári sziréna búgása.

Édesanyám éppen a hátam nyaldosta gyengéden, amikor hirtelen iszonyú rémülettel szökött talpra:

– Elvesztünk! – nyöszörögte nekem. – Engem szemeltek ki ma esti pecsenyéjüknek ezek a gyilkosok!

A kocsink mellett halkan tárgyalt az erdővéd a kocsissal. De mást nem neszeztem a messzi zajokon kívül.

– Honnan veszed, anyám, hogy meg akarnak ölni? – faggattam őt.

– Hát nem érzed a frissen fent vadászkés szagát és a hurokét? – nyögte anyám egész testében megrázkódva az iszonyattól.

Tényleg, zsenge szaglásom fölfogta az öldöklő szerszámok szagát. És Én is reszketni kezdtem egész gyönge kis testemben.

– Most rögtön bevetik a hurkot a felső ketrecnyílásból a nyakamba, és agyonszúrnak! – rebegte anyám. – Ó, Szarvasok Gondviselése! Add, hogy legalább kicsikémet kíméljék meg. Téged féltelek csak! Magamat nem bánom!

– Én elhúzódom a sarokba! Nem fedeznek föl, ne félj! 29– vigasztaltam naiv, gyermeki önzéssel anyámat. De ő a borzalomtól remegve mondta:

– Hiába, kicsikém! A ládában éhen pusztulsz, ha nem látnának meg elhurcolásom alkalmával. Ha pedig kiszöknél, amikor kinyitják a láda ajtaját, gyönge, tájékozatlan kis jószág vagy, s lefülelnek biztosan. Mindenesetre próbálj menekülni derék, szabad, erdei vadhoz illően, amerre és amikor csak módod nyílik rá. Ez az utolsó oktatásom számodra, szegénykém! – nyalogatta meg édesanyám kétségbeesetten, fájdalommal kis buksimat a láda sarkában.

Abban a pillanatban két pár csizma topogását neszeztük a szekéren. A láda felső nyílására pedig durva markok kapaszkodtak, és benyomult rajtuk a kocsis feje:

– Merre farolsz? Az anyád! – káromkodott a kocsis, ékes emberszóval édesanyám felé. Aztán az erdővédnek mondta: – Hogyan lökjem a nyakába a kötelet, amikor a láda szögletébe dugta a fejét? Hallja! Mintha tudná, mit akarok, ez a dög!

– Várjon! – szólt az erdővéd. – Majd megfordul. Megkocogtatom a botommal a ládát arrólfelől.

Ahol vékonyka farom érte a láda deszkáját, odacsapott most pont, az erdővéd furkósa.

Ijedten szöktem egyet.

De abban a pillanatban a kocsis rettentő ordítást hallatott:

– Hű, a kutya kukulórumát! Hisz ennek a tehénnek kis borja van. Jöjjön csak, kerülő úr!

– Bolondokat beszél! Rémeket lát maga! – kapaszkodott föl az erdővéd a felső ablakra, és bekémlelt a ládánkba: – Hol van?

Anyám akkorra már megfordult, és testével takart el En30gem. A fejét szinte készakarva tartotta szegény a halálos hurok elé, csakhogy Engem megmentsen.

A kocsis azonban vadul bizonygatta:

– Vakuljak meg, ha nem láttam, hogy kis szarvasborjú mozgott az anyja mögött. Csak elfödi most a nagy pókhasa.

– Hát ha csak itt a ládában nem ellette! Mert a hurkot én szedtem le mindről, személyesen, tehát csak láttam volna a borját! – magyarázta az erődvéd és közben botjával szurkálta anyámat durván: – Nye, te hát! Fordulj onnat!… Ahol van, ni, tényleg! Jó nagyocska borjú! Nahát!

– Na, úgy-é?! – diadalmaskodott a kocsis. – Szaporulattal pótolódik a szállítmány! Hahahahaha!

– Ne ordítson! Ne ordítson! Ne röhögjön! Ne csődítse nekem ide a komáit! – förmedt rá az erdővéd a kocsisra.

– Jól van! – felelte a kocsis. – Hát most, ha levágjuk ezt a tehenet, helyébe marad a kisborja a ládában. El se kell számolni mással magának. Tiszta haszon!

– Ne tanítson engem, maga marha! – szólt az erdővéd. – Ezt a tehenet le se vágjuk. Mást vágunk le. Gyöjjön csak. Ennek kell a teje a borjúnak! A borjúval kezdünk majd valamit.

– Ahá! Maga okos ember! – ismerte el a kocsis. – Eladja a borjút élve. He, mi?

– Bízza rám. Maga csak tartsa be a száját, mint eddig mindenről, ha jót akar! – morogta az erdőkerülő.

Azzal tovamentek a ketrecünktől.

– Látod, megmenekültünk! – dörgölődtem édesanyámhoz boldogan. – Jobb volt a vigyázatlanságom, hogy kiugrottam mögüled, és észrevettek az emberek.

De édesanyámat nem tudtam jobb kedvére hangolni:

– Gonoszak, fiacskám, az emberek! – mondta. – Csakis 31rosszabbat forralnak majd ellenünk, ha most élve hagytak. Bizonyára elvesznek tőlem tégedet, és más, rosszabb gyilkosoknak bocsátanak áruba, mint ők maguk. Ezt koholják!

Fiatal szívben kétszerte több a bizalom mindenhez. Az éj háborítatlanul telt el.

Ha valami gyanús lett volna, legföljebb az lehetett, hogy a szekér nem indult el ládánkkal a szokott, hajnali órában. De hát nemcsak velünk nem. A többi ládával sem. A táborozásra, úgy látszott, itt több időt szán a szállítmány vezetője. A lovakat a kocsisok kicsapták legelni az igák elől, a szomszédos rétekre. Ők maguk az útszéli kocsmában töltötték idejük java részét. Két szál cigány reszelt a fülükbe. Folyvást hangzott danolászásuk, ordítozásuk a kocsma felől.

Az erdővéd hangos, goromba parancsai, korholásai azonban nem hallatszottak, mint máskor. Odajárt bizonnyal valahol a városban.

Alkonyattájt jelent meg az erdővéd a kocsiknál.

– Húzza csak föl, míg a kicsit kiszedem a ládából! – adta a parancsot a kocsisnak.

Mire a kocsis felugrott a szekérre, és bedugta a fejét a láda felső nyílásán. Markában ott szorította a pányvát.

Édesanyám, mint mindig, rémes nyugtalansággal izgett-mozgott, reszketett a ládában, amint az erdővéd és társa a szekérhez közeledett.

Most aztán majdnem esztelen kezdett pörögni, ágaskodni. El is bődült egyszer. Engem pedig majd agyonnyomott, agyontaposott. De ez csak egy percig tartott.

A kocsis gyakorlott keze ügyesen lökte anyám nyakába a pányvát a keskeny ablakon át. Hiába vergődött aztán édes32anyám. Legföljebb megfúlhatott a hurkon. Az erős kötelet nem szakíthatta el, ahogy az szorosan az ablakhoz húzta nyakát.

Közben az erdővéd kinyitotta a láda ajtaját. Behajolt a nyíláson. Majd felpöckölte az ajtót, és bebújt a ládába.

Arra készültem, amit jó anyám vert a fejembe, mint a derék szarvasborjú legfőbb tulajdonát. Ugrándozom, fickándozom, és menekülni próbálok, amerre rést látok.

Csak arra nem számítottam, ami történt.

Az erdővéd nagyfene vastag lópokrócot lökött rám a sarokban. Ez alól ki nem kecmereghettem. Máris rám vetette magát, és lefülelt a pokróc alatt. Aztán rugdalózásommal nem törődve, kiráncigált a láda ajtaján, és az ajtót visszacsapta anyámra.

– Eressze el a nagyot! – rivallt közben fojtott hangon a kocsisra. – Ide a zsákkal!

A kocsis nyitott szájú zsákot tartott a fejem elé, mikor az erdővéd kieresztett a pokróc alól. Most voltam csak igazán foglyuk.

Az életemre nem törtek. Sőt. Az erdővéd ráförmedt a kocsisra:

– Vigyázzon! Meg ne fúljon a zsákban a kis koszos. Vágunk neki szelelőt. Aztán majd künn hagyjuk a fejét neki a zsákból, úgy viszi. Csak ne lássák itt a komák, mit viszünk a zsákban.

Kétségbeesve nyüszögtem édesanyám után. Ő is váltig hallatta Hozzám aggódó, hívó anyai szavát a ládából, és döngette fejével, farával a láda deszkáját. Mindhiába!

A kocsis vállára vetett a zsákban. A hasztalan vackolódás végül is kimerített. Elnyúlva, félig ájultan hintáztam a kocsis lépteivel, jókora hosszú gyalogúton.

33

Valami lebujba vitt el az erdővéd és társa. Ott egy formaruhás ember várta őket.

Akkor már a fejem künn volt a zsákból. Persze jó szorosra húzták nyakamon a zsák bekötőmadzagját, hogy ki ne szökhessem belőle.

Én már félig-meddig megadtam magam a sorsomnak. Alig fickándoztam, ha Hozzám is értek.

De hát ártó szándékkal igazán nem közeledett Hozzám senki.

A formaruhás ember megsimogatta a fejemet, megpaskolta a pofámat, megráncigálta a fülemet. De ebből csak gyengédséget, játékos szeretetet éreztem:

– Ez a kis taknyos! Szép kis erős bika! Az! Megkapják az árát. De erről csakis holnap, az igazgató úr vagy helyettese intézkedhetik – mondta a formaruhás ember, és hozzátette: – Ne siessünk! Bevehetünk egypár decit. Van kulcsom a kertbe.

A kocsis odalökött maga mellé a kocsma lócájára. Ott maradtam velük egyelőre.

Szundikáltam és szemlélődtem.

A láda sötét börtöne után elkábított a szabad levegő. A fény éppenséggel elrévedeztette szemem, akármiféle lett légyen. Az esti égbolt pírja csakúgy, mint a lámpavilág. Aztán körülem minden más alakzat, mozgás csupa csudának hatott rám. Nem is valóságnak, de bizarr álomnak.

Még azt sem mondhatom, hogy buta, vadóc kis lelkem számára nagyon gyötrő lett volna ez a sok újság. Akarva-akaratlanul szórakoztatott inkább.

Csak az édesanyám után szívemben jajongó sóvárgás nem hagyott semminek örülni. Úgy tetszett, akárhová visznek, 34akárhogy babusgatnak, kényeztetnek, ha anyámhoz nem kerülhetek vissza, belehalok.

Szerencsére anyám épp akkor etetett meg, amikor ránk törtek. Hát legalább az éhség nem kínzott egy darabig.

Persze órák múlva mégis jelentkezett az étvágyam. Ahogy pedig elsőt korogta kis bendőm, gépileg viselkedtem ugyanúgy a zsákban is, ahogy anyámnak jeleztem, hogy szopni akarok.

Nyüszkölő, makogó hangok jöttek elő torkomból. Fejemmel pedig a kocsma falát döföltem, mint ahogy édesanyám tőgyét szoktam.

Az erdővéd és társai akkorra már alaposan benyaltak a bortól. Handabandáztak kegyetlen. Énekeltek, helyesebben üvöltöztek végül.

Hát ebben a hangzavarban, ha netán bömbölök ott mellettük a zsákban, az is elkallódott volna.

De hát a vendégek jöttek-mentek a kocsmában. Sokan észrevettek Engem. És mindenki csupa kedvesség lett megpillantásomra. Sok részeg ember otromba mancsa tapintgatott meg. Mind dédelgetőleg.

Egy öreg munkásféle pláne elérzékenyülten tapogatott végig. Rám hajolt, és képembe gügyögte:

– Aj, te szegény kis árva!

Azzal nagyot csókolt a kis pofámon.

Rémes volt a lehelete a szeszbűztől. Meg a dohánylétől lucskos bajusza maró szagára majd elájultam.

Ez a sűrű, büdös dohányfüst volt a legkellemetlenebb Nekem itten. Szemem csípte, émelygést okozott.

Végre a kocsmáros kisleánya vette észre, hogy mozgolódom. Ő hívta föl rám a formaruhás ember figyelmét.

Ez, ahogy rám pillantott, rögtön megjegyezte:

35

– Ehem! Éhes lett a kis görcs! Induljunk hát, komák. Majd segítünk rajta!

Az erdővéd meg társa, a kocsis, nem szívesen kászolódott. A kocsis mindjárt rossz tréfát eresztett meg velem:

– Nem döglesz meg, ha egy kicsit itt ülsz! – förmedt rám röhögve, és a borospoharát erőszakolta a számhoz. – Ehon, igyál egy kis szeszkót. Jobb kedved lesz neked is! Nem nyűgösködsz nekünk!

A társaság hahotázott, és nézte, mit teszek?

Én persze undorral fordítottam el fejemet a borospohár elől. Így a kocsis képembe loccsantotta végül a bort.

Vigasságot támasztott ez a hülye tréfa is a boros társaságban. Csak a kocsmáros kislánya vett védelmébe Engem, és korholta meg gazdáimat szemtelen, szívtelen bánásmódjuk miatt.

Majd beszaladt, és édes tejet hozott Számomra.

Tálikóban nyújtotta a szám elé. Ezt már elfogadtam volna kedves kis kacsójából. De evést még csak egyetlen formában ismertem akkor. Ha édesanyám puha tőgyéből szívom a meleg tejet. A tál keménysége és a tej hidegsége visszariasztott itt.

Megszagolgattam, és annak ellenére, hogy jó illatúnak éreztem ezt a táplálékot, elfordítottam tőle a fejem.

A kisleány erre odatette elém a lócára a tálat, és belenyomta a fejemet:

– Edd meg, kis buta! Finom tejecske!

Hát erre az erőszakra egyet löktem a tejestálon az orrommal, úgyhogy felfordult, szétfröcskölt a teje menten. Magam pedig hatalmasat tüsszentettem az orromba szaladt tejtől.

Harsogó hahota jutalmazta ezt a ténykedésemet. Megpas36koltak, megfricskáztak, megcsipkedtek, fülem ráncigálták meg mindenfelől. De csupa szeretetből.

A formaruhás ember pedig rendelkezett:

– Forsza van annak, kérem, hogyan kell egy ilyen kis szopós jószágot étkezésre kapatni. Majd a helyén megcsináljuk mindjárt. De most már kerekedjünk is fölfelé!

A kocsis kapott vállára megint Engem a lócáról. Jócskán tántorgott már, ahogy távoztunk. Szűknek találta a lejáratot. Nekivágódott mind a két félfájának.

De nem messze haladtunk. Hosszú deszkakerítésnek egy kis ajtaját nyitotta ki a formaruhás ember. Egy kertféle helyre vezetett be.

Karámok álltak mindenfelé a fák alatt. Az orrom szörnyűséges és mégis oly ismerős szagokat érzett. Bizonyára csak az úgynevezett faji emlékezet dolgozott bennem. Hiszen fogalmam nem volt róla, micsoda hely ez, és micsoda félelmetes vagy rokonszenves lények tanyáznak itt, hogy közelük vad riadalmakkal és vonzódással tölt el irántuk egyidőben.

Végre az egyik félig kőből, félig fából épült karám udvarába vonultunk be.

Hát itt már határozottan boldog nyugtalansággal rohant meg az a képzelődés, hogy saját szarvasfajtám szagát érzem, sőt neszeit hallom a karámból. Akkora rugdalódzást műveltem erre a zsákban, hogy a formaruhás ember megjegyezte:

– Orrontja, lássák, a kis dög, hogy a szarvasistállók ezek. Abban van, anyjához kerül vissza!

Hát igen! Azt hittem. A formaruhás ember pontosan fejezte ki a dolgot. A kapálódzás mellett elkezdtem azt a han37gos makogást is hallatni, amivel a szarvasborjú anyjának jelzi, hogy merre van.

Erre a karámból nyomban elnyújtott bőgés és rá sűrű, éles makogás felelt. Amivel a szarvastehén borját hívja. Mégpedig nem is egy, de több tehén torkából vettem ezt a biztatást: alig várják, hogy lássanak!

Szentül hittem, visszahoztak ezek az áldott jó emberek a fajtám körébe, anyám gondozásába.

De már be is nyitottunk a karámba.

Több rekesze volt. Csak fakorlát választotta el őket egymástól. Ez erős volt és magas. Átugrani sem lehetett szarvasnak, feldönteni sem. De átlátni lehetett ezen a korláton. Nem volt sűrű a lécezete.

A formaruhás ember beléptünkkor éles világot kattantott föl. Csupa mozgássá lett az egész karám.

A kérődző szarvasok felugrottak. Ide-oda futkostak, és kíváncsian kémlelődtek át egyik rekeszből a másikba: kik és mivel háborítják meg éjjeli nyugalmukat.

Ahová mi nyitottunk be, nagy, magános szarvastehén fülkéje volt. A többiben mind több állat szorongott együtt.

Szelíden, minden nyugtalanság nélkül nézett az emberekre a mi magános szarvastehenünk. Dehogyis kezdett szilaj forgolódásba, mint édesanyám szokta a ládában.

A formaruhás ember odament hozzá. Rácsapott a lapockájára:

– Kicsit hozunk melléd, Náni! – mondta neki. – Vigyázz rá! Ne gázold el! Hogy vagy?

A szarvastehén barátságosan fordította erre fejét a formaruhás emberre, és aztán felém szimatolt:

– No, lássalak, öcskös! – kurrogta szívélyesen.

38

– Kösse csak ki bátran, és eressze szabadon! – mondotta a formaruhás a kocsisnak.

Mire az egyet rántott a nyakamat szorító madzagon. Kioldódott nyomban. És azzal kirázott a zsákból a földre.

Kis lábaim elzsibbadtak a zsákban. Támolyogtam egyet-kettőt először. De aztán első dolgom lett, anyám leckéje szerint, hanyatt-homlok tovaszökkenni a három ember közeléből, a fülke sarkába.

Megvallhatom, olyan kis buta voltam, hogy édesanyámnak magának tartottam ezt az idegen szarvastehenet. Hozzá akartam futni a sarokból. De hát a három ember elállta a hozzá való utamat. Tőlük pedig jobban idegenkedtem, mint hogy közöttük merjek vélt-anyámhoz surranni.

Erre az történt, hogy a formaruhás ember elnevette magát:

– Kis vadóc! – szólt rám, és a nagy szarvasnak a farára vágott tenyerével, úgy, hogy felém hajtotta. – Na, eredj, Náni! Barátkozzál a kis buta jószággal!

A szarvastehén felém jött. Megszagolt, és ő is korholólag szólt rám szarvasnyelven:

– Mit félsz, nyavalyás! Nem bánt itt senki.

– Jaj! – mondtam én. – Adj gyorsan enni. Szörnyű éhes vagyok.

Azzal további diskurzus mellőzésével a tőgyét kerestem.

Ekkor ért a nagy-keserves meglepetés. A szarvastehén békén, okosan hagyta, hogy meddő tőgyét döfögessem meg előbb. Aztán kissé hozzám rúgott, elfarolt Tőlem, és csak úgy szárazon akart nyalogatni, szagolgatni, vigasztalni.

– Nekem nincs tejem! Én nem vagyok anyád! De itt megetetnek, ne félj! Jó ember ez a mi ápolónk. Ahogy én bízom benne, bízzál te is.

39

A csalódás, a fájdalom egészen paffá tett. Az éhség sarkallása azonban felülkerekedett minden más tekintetben bennem:

– De igenis, anyám vagy, és szoptass meg! – makogtam haragosan a szarvastehénre. Egyidejűleg pedig erőszakosan rontottam neki tőgyének.

Persze, ő még radikálisabban rúgott el erre magától, és szidott önfejűségemért és ostobaságomért.

A formaruhás ember nagyot nevetett társaival ezen a jeleneten. Aztán távozott a karámból.

Csak annyit mondott társainak, hogy: majd ő mindjárt elintéz Engemet, várjanak rá! Azok tehát leültek a karám szögletében, és csendesen, álmosan vartyogtak egymással.

A szarvastehén ezalatt türelmesen, okosan magyarázott Nekem szarvasnyelven: micsoda oktalan viselkedésre ragadtatom magamat!

A többi szarvas is belekotyogott oktatásomba. Mind egyértelműleg:

– Mit makrancoskodol? Látod, mi milyen jól élünk itt. Ez a Szarvasok Mennyországa, ahová jutottál. Itt nem hajszolnak, mint az erdőben, hajtók, vadászebek, fenevadak egyetlen szarvast sem. Nem fúrja át tagjaidat vadászok fegyvergolyója. Nem éhezel, fázol, ázol télvíz idején. Gondoskodnak eledeledről, sőt tisztaságodról is. Ha beteg lennél? Orvos jön meggyógyítani. Végelgyengülésben, kérődzve adod vissza itt életedet a Szarvasok Teremtőjének. Boldog légy, hogy idejutottál közénk!

Én mindenre azzal a bárgyú ellenérveléssel válaszoltam, 40amit ősidők óta az összes erdőben élő állatok használnak az emberi kultúrában élő, megszelídült társaikkal szemben:

– Gyalázat arra az állatra, aki megalázkodik az embereknek és tányérnyalóvá süllyed. Inkább büszkén, szabadságban szenvedni és meghalni, mint szolgaságban poszogni minden jóban!

– De hát nézd, te oktalan borjú! – vitatta a szarvastehén. – Zöldhajtókás emberek hoztak ide Téged. Ez azt mutatja, hogy nem szabad erdő lakói vagytok ti sem, hanem vadaskerti háziállatok. Tehát csak a hátrányát sínylitek az emberi kultúrának, bármikor felkoncolhatnak benneteket egy bekerített területen. Hát szabadság ez? Ennél okosabb a teljes szolgaság itt, az állatkertben!

Nem! Nem! Nem! Anyám után bőgtem. A sötét és szűk láda után bőgtem. Hiszen Nekem aztán fogalmam sem volt még a szabad rengetegről, a szarvasnép igazi hazájáról. Csak az ösztönöm sugallotta, és az anyámtól számbarágott tiltakozó formulát óbégattam az ellen, hogy megszelídített állatkerti fogoly szarvas legyek.

Kisvártatva visszatért a formaruhás ember.

Csuprot hozott a kezében és valamiféle vászonzacskót. Ez olyan alakú volt, mint a nőstény állatok tőgye. Persze, arra szolgált, hogy az anyjuktól elválasztott kis állatkerti állatokat étkezésre kapassák vele.

A formaruhás ember megtöltötte finom tejjel ezt a cuclit, és barátságosan kínált vele Engem.

Iszonyúan ízlett volna éhemben minden csöpp tej. De már a dac, a makacsság ördöge Belém szállt. Nem ettem semmi kínálásra, semmi erőltetésre. Fenyítésre sem!

Lefogtak. A cuclit számba dugták. Tejet töltöttek a torkomra. Vackolódtam, és nem nyeltem, hanem prüsszögtem.

41

Az erdővéd végre is néhány pofont kent le Nekem dühében.

Az összes szarvasok a karámban is neheztelőn, haragosan unszoltak:

– Egyél! Egyél! Egyél! Maradj velünk! Mindenki javadat akarja itt. Csak magad vagy a saját ellenséged, tulajdon ostobaságod révén!

Nem! Nem! Nem! Megátalkodtam vonakodásomban.

Utoljára is a formaruhás ember így szólt az erdővédnek:

– Hát komám, ezt a kis taknyost még egy időre vissza kell vinned az anyja tőgye mellé. Túl kicsi még, vagy pedig olyanfajta, hogy nem kap rá más ételre az anyja tejénél, míg az ideje el nem érkezik neki. Ha majd rászoktattátok moslékra, vagy csak tejre is, akkor jelentkezzél vele itten. Mert nem merem vállalni érte a felelősséget, hogy el nem pusztul, ha ittmarad!

Ne szaporítsam a szót. Szidtak, majdnem megátkoztak ott Engem az összes jelenlevők, hogy jóakaratuk ellen berzenkedem. Meg is vert újólag az erdővéd.

Hiába! Be kellett rakniuk újra a zsákba, hogy elvigyenek az állatkertből, az állatok mennyországából.

Kevés híja, hogy életembe nem került nyakasságom.

Az erdővéd a kocsissal már azon tárgyalt, hogy mint borjúhúst értékesítenek valami mészárosnál.

A formaruhás ember mentett meg. Megértette velük, hogy érdemesebb Velem bajlódni és visszavinni az állatkertbe majd. A mészárosnak édeskeveset ér most még nyomorult kis testem.

42

Hát a kocsis vállán zötyögtem újra a városvégi szekértáborunk felé, az éjszakában.

Igyekezniük kellett. Idestova virradni kezdett.

Persze, Énnekem biztos érzésem a világért sem volt az, hogy: csakis anyámhoz kerülhetek vissza ezen a folytatólagos sétán.

Csak akkor kezdett repesni a szívem és szédülni agyam az örömtől, mikor már a szülő-ládám előtt álltunk. Aztán belőle édesanyám bődülése, makogása jelezte, hogy megneszezte, megérezte visszaérkezésemet.

De hát a viszontlátás boldogságát nem is tudnám semmi szóval megközelíteni… Mikor bebuktam a láda meleg, párás sötétjébe, mikor anyám izgatottan remegő, fújó, nedves ajka ért… Mikor gyermeki önzéssel, legelőször a tőgyének estem, hogy dühös éhemet csillapítsam végre, míg ő hátratekert nyakkal e közben is féltő, gyengéd szeretettel nyalogatott…

(Marcella, a nagy írónő, elbeszélésem közben többször adta ámulatának, elragadtatásának, meghatottságának jelét. Ezen a ponton nem bírt a szívével. Hangosan elzokogta magát az elérzékenyüléstől.

– Most már hiszek neked, Szarvasnép Vezére, élettörténeted olyan, hogy ismeretlenségben való maradása örök kár tett volna az emberekre nézve! – jegyezte meg aztán.

Én pedig szerényen vágtam rá:

– Tartogasd akkor túlzott dicséretedet, Nagy írónő, a többi, sokkalta mozgalmasabb és magvasabb eseményekre.)

43

Másnap hajnalban megindult a kocsisor. Hosszú-hosszú heteken át vonult a nagy magyar Alföld poros útjain végig.

Említésre méltó csak annyi esett Velem, hogy ez idő alatt folytonos kellemetlenkedésnek voltam kitéve az erdővéd és a kocsis részéről. Nos, igen! Hogy anyám teje mellőzésével, vagy anyám teje mellett más táplálékot is fogadjak el tőlük. Ez végül is sikerült nekik. Mikor?… Körülbelül abban az időben, amikor a kis szarvasborjúk így is, maguktól meg édesanyjuk útmutatására elkezdenek kóstolgatni mindenféle ételt.

Így érkezett meg a szekérsor végre abba a gyönyörű havasi völgybe, ahol a vadszállítmány kieresztését kijelölték.

A völgy mélyén egy kis telep húzódott meg. Faúsztató és facsúsztató munkásokból állt ez a telep. Azonkívül még egy nagy erdészlak és több erdészaltiszti lak állt a völgy oldalában. Beljebb az uradalmi vadászkastély.

Egypár rét. A völgy alján rohanó hegyipatak. Aztán erdő, erdő, erdő, szikla és erdő volt ez a vidék, napi járóföldre minden irányban.

Az erdővéd éppen olyan egyszerűnek képzelte a vadszállítmány kieresztését a ketrecekből a vadonba, mint ahogy útnak indították. Majd a színhelyre érkezve, az ő felügyelete alatt történik az egész cécó. Ha egy utazás alatt szüle44tett szarvasborjú bennmaradna egyik ládában?… Senki azt számon nem tartja.

Az ám! De valamiben tévedett az erdővéd. Az uradalmi jószágigazgatóság teljesen átszervezte a Fenség vadászata után az ottani uradalom intézőségét. Minden új seprű nemcsak jobban seper, de akar is seperni, hogy megmutassa, mit tud.

Hát mikor a vadszállítmány abba a kis városba érkezett, ahol a Ploemburg–Mokányi hercegi erdőhivatal székelt, a főerdőtanácsos nagyot gondolt.

Tekintettel arra, hogy a kegyelmes herceg jóvoltából, a világnak ezen a részén még soha nem látott, áldásos következményeiben beláthatatlan horderejű ténykedés történik az erdei vadállománynak vadban gazdagabb vidékekről való áttelepítésével… tehát az első vadszállítmány kiengedését el sem lehet képzelni másképp, mint ünnepies keretek között.

Nosza! A főerdőtanácsosi hivatal tüstént meghívókat küldött szét. A vármegyei tisztikar kollektíve, a városi hivatalok tisztikara kollektíve, a szomszédos kincstári üzemek tisztikara kollektíve, a környék nagybirtokosai és más notabilitásai külön-külön meghívattak a hercegi vadszállítmány ünnepélyes kieresztésére.

Az erdővéd minden számítását keresztül-kasul húzta ez az ünnepség.

Mikor az erdőhivatalnál értesült róla a városban, iszonyúan fölpaprikázva jött vissza a szekerekhez:

– Hát mégis csak le köll vágjuk, lássa, ezt a szarvasborjút! – jelentette ki a kocsisnak.

45

– Már miért? – firtatta a kocsis.

– Mert az erdőhivatal a fél megyét ránk csődítette a szállítmány elbocsátásánál. Cirkuszt, búcsút csinál belőle.

– De hiszen, ha senki sem sejt semmit erről a borjúról, még akkor is kár volna hentesárunak adni el. Most már. Mikor etethetjük is. Mikor annyit kínlódtunk vele. És tízszeres pénzt ér elevenen! Még azt is inkább megéri, hogy eldugjuk valahol élve, és visszacsempésszük majd az üres ládába, ha az anyját kieresztettük! – fejtegette a kocsis.

– Nem merem! – rázta a fejét az erdővéd. – Itt annyi lopást, félkézkalmárkodást, könyvhamisítást fedezett föl a kegyelmes úr, hogy attól tartok, nagyon szigorúan járnak el a szállítmány vizsgálatánál. Hová rejtenénk el egy eleven szarvasborjút, hogy be ne súgják, vagy rajta ne kapjanak valahogy vele?… Levágni, megsütni, az mégis tiszta munka, egyszerű munka. És akkor mind betartják azok is a szájukat, akik csámcsogtak vele a borjú pecsenyéjéből.

– Én azt mondom, ne, ne és ne nyúljunk a borjúhoz! – erősködött a kocsis. – Mert: ide hallgasson! Levágni a borjút itt most már, mint elhullottat nem érdemes. A kocsisok bendőjét tömjük? És aztán még úgy is beáruljanak? Pár liter borra kapjunk a hús áráért az itteni vidéki mészárosoktól? Ez marhaság!

– Na de hát kitegyük inkább magunkat annak, hogy ingyen kapjon tőlünk az uradalom egy szarvasborjút, ha rátalál az erdőhivatal vizsgálata a ládában? – mondta az erdővéd. – Gyerünk csak, végzünk vele!

Mint mindig, most is édesanyám esett kegyetlen nyugtalanságba jobban a sorsom fölött. Fújt, körölt, ágaskodott a szűk 46odúban. Majdnem ő nyomott és gázolt agyon Engem jó előre.

Pláne valami rémes zajra.

Az erdővéd odakünn kirántotta vadászkését, és szavai teljes nyomatéka kedvéért, hegyével belecsapta a ládánk deszkájába. Remegve állt meg a kés. A gyenge torkom elmetszésére szolgáló kés.

– Ide hallgasson! – emelt szót még utoljára a kocsis: – Én belökhetem ezt a hurkot akár a kisborjú, akár az anyja nyakába. Nekem nyolc! Bár ami igaz, igaz! Nekem is ígért maga sok fáradságomért a borjú árából, ha állatseregletnek adnánk el. Hát ettől elestem. De nem azért povedálok. Csak a maga érdekében.

– Hogyhogy? – kérdezte az erdőkerülő.

– Csak úgy, hogy még azt is inkább érdemes megkockáztatni magának, hogy a borjút észrevegyék esetleg a ládában. Hiszen akkor is megéri magának a dicsőség, az uradalmi intézőség előtt, hogy úgy vigyázott erre a szállítmányra, hogy szaporulata lehetett az úton. Jutalmat is kaphat érte. Vagy ha nem is, a megemberelése is többet ér az intézőségtől, mint az a pár rongy fillér, a borjú húsáért! – javallotta a kocsis.

– Ebben már van valami, hallja! Eresszük hát a sors döntésére az ügyet! – mondta az erdővéd. – Ha a borjút észreveszik, vegyék! Ha nem, és visszamenet elsütjük élve, megkapja belőle a sápját, amit ígértem.

Meglehet, hogy tiszta kapzsiság vezette a kocsist, hogy védőbeszédet tartson életem fölött. Mégiscsak ő mentett meg.

Az életem kioltására fent vadászkéssel töklaput metéltek aztán dercehabarékba. Ennek a töklapunak pikáns, karcos 47íze volt a legelső eledel, amelyet az anyatej után ízleltem. Fatálon dugták be a ládánk alján. Csudára belaktam belőle a nagy ijedségre, mondhatom.

Amikor a szűk, erdős völgyben kezdett döcögni a kocsisor, unos-untalan fölhangzott a ládákból a szarvasnép bömbölése. A vadon lengedező, fanyar, üde, ismerős sok illata megbódította, megvadította minden szarvas lelkét. Reszketett bőgésük a honvágytól. Kínlódás, őrjöngés volt most minden perc a fülledt, nyomorult ketrecekben a szarvasnép számára.

Kivéve Engemet. Én ugyan szintén küzdöttem homályos ingerekkel, sejtelmekkel, hogy a szabad vadonnak nekinyargalni remek élvezet lehet. De ez nem gyötrött Engem pozitíven, mint a többi szarvastársamat. Sőt, ha egyáltalán nyaggatott a vágy valami hely után, hát ez az állatkerti karám volt.

Arról álmodoztam, hogy ott szeretnék valaha, édesanyám társaságában, az okos, szelíd, állatkerti szarvasok közt élni… Talán ez az utunk célja. Bár ez lenne!…

Anyám szörnyen utált ezekért a poltron életelvekért. Ha csak egy nyuszítást tettem előtte az állatkerti szarvasnép közt szerzett tapasztalataimról, jó szülém menten akkorát rúgott rajtam, hogy majd kidöntöttem a láda oldalát:

– Szégyellem, hogy a világra ellettem ilyen tökfilkót, ilyen emberbarátot, ilyen szolgalelket! – mordult rám anyám. – Hová is fajulhat el manapság egy szarvaslélek?!

Mit tettem?… Csak azt, amit az összes fiatal lény az öregekkel szemben. Tűrtem a fegyelmezést, és magammal meghasonlottan ókumláltam azon, hogyan lehessen okosnak 48találni, ami butának rémlik, csak azért, mert az idősebb, erősebb szülőnek az a világfölfogása?

Miért lehet mindenekfölött jó a szabadság az ismeretlen vadonban? Hiszen azok a helyek és helyzetek, amelyeket már ismerek, egyáltalán nem rosszak.

De hát effajta töprengésekre már nem sok időm jutott.

Gyönyörű napos délután érkezett meg szekérsorunk végső állomására, az erdészlak tágas, gyepes udvarára.

Már az úton özönlött az embersokaság a vadszállítmány után. Mire ideértünk, már akkorára növekedett ez a tömeg, hogy a szűk völgynek minden talpalatnyi földjét ellepte.

Az uradalom kerülői dehogyis tudtak rendet tartani. A fegyvert is nekiszegezték néhol a csőcseléknek, amikor odanyomakodott a vadszállítmány szekereihez, és a ládákat kopogtatta. De ha egyik helyről elverték a gyülevész népet, ott termett a másikon.

Virgonc gyerkőcök, vásott suhancok felugráltak a vadasládákhoz a szekerekre. Bekukucskáltak a ládákba. Bottal piszkálták meg a szarvasokat felülről, vagy alulról kapirgáltak az etetőréseknél a lábuk körül. Az is megesett, hogy mikor elverték őket az erdőkerülők a szekerektől, hát kőzáport zúdítottak a ládákra.

Határozottan fenyegetett az a veszedelem, hogy a tömeg, csupa mulatságból, duhajságból kinyitja, kifeszíti a vadasládák ajtaját…

Veszedelem? Ezt mondom?! De hát ez a megjelölés igazán vitás lehetett. Megtárgyaltuk édesanyámmal tüzetesen a lá49dában. Azért talán így mesélem el, ahogy megtárgyaltuk.

Édesanyám, amint már többször említettem, minden emberi közeledésre utálattal, idegenkedéssel, riadozással reagált.

Mikor a völgy visszhangja szinte berekedt, annyit kellett visszaharsognia a vonuló szekerek után tülekvő nép lármáját… hát édesanyám, benn a ládában nem szűnt meg nyugtalankodni. Egy-egy buta füttyentés, vagy ordítás, vagy röhej, vagy ujjongás a csőcselék köréből, és édesanyám tombolt már mellettem.

Ilyenkor hiába csitítottam. Önkívület uralkodott rajta. Ha lecsillapult, akkor próbáltam meg beláttatni vele ijedelme oktalanságát.

Sajnos, ez sem járt sok eredménnyel. Édesanyám beismerte, hogy talán adott esetben helytelen és túlzott volt aggodalma ilyen vagy olyan emberi közeledéstől. De általában szigorúan ragaszkodott elvéhez, hogy:

– Fiacskám! Az emberfaj gaz, gyilkos faj. A fenevadaktól csak az különbözteti meg, hogy a bevallott, az egyenes ellenségeskedésen kívül még mindenféle piszok, alattomos módokat is felhasznál a békés, kérődző állatok ellen. Álkönyörület a könyörülete. Haszonlesés az egyetlen lelki rugója. Ha a kés vagy tagló helyett enni ad a kérődzőnek? Akkor hizlalni akarja a levágáshoz. Ha másként kíméli életét? Akkor hámban, igában akarja agyonhajszolni addig, amíg a végén csakúgy pályázik a húsára is, ha kidőlt… Félj tőlük!…

– De hát, édesanyám! – vitatkoztam én. – Nem érvelek egy szóval sem az emberi jóindulat mellett. Nem ismétlem meg neked, hogy az állatkerti szarvasok kellemes gondozás50ban, munka nélkül, végelgyengülésben múlhatnak ki, mint maguk nyilvánították ezt magukról… Hanem csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy mégiscsak van különbség az emberek szándékai között, ahogyan hozzánk közelednek.

– Nincs! – vágta rá dühvel édesanyám. – Nincs! Csaló minden látszat. Menekülni kell minél messzibb, amint ember neszét veszed magad körül. Nem szabad leküzdened a rémületedet, ha oktalan tombolásra is késztet az, egy szűk ládában. Mert csak rosszra, halálra, kínra vezethet, ha szabad erdei vad gondolkodásába egy szikrányi enyhítést ereszt be az emberfaj gonoszságáról való meggyőződésébe.

– Hohó! Most megfogtalak, édesanyám, tulajdon eszmemeneted révén – vetettem ellene diadalmasan. Mivel nagyszerű ötletem jött édesanyám leszerelésére.

– Tessék! Hallgatlak! – szólt édesanyám. – Kivéve, ha az állatkerttel állsz elő, mert akkor beléd rúgok, hogy meggebedsz.

– Nem! – mondtam. – Hanem ide hallgass! Te azt állítod, és magam is hitelt adok ebben neked, hogy a fegyveres erdővédek a ládákból bennünket nem a szarvasok paradicsomába eresztenek ki. Inkább az rémlik, hogy halomra puskáznak ebben a gyönyörű rengetegben. Nem?

– Úgy van! – bólintott anyám.

– De hát akkor minek riadozol attól, ha ez a sok-sok nép, amelynek a hangját halljuk, közeledik hozzánk? Hiszen ennek nincs fegyvere. Ha ennek a kezébe esünk, akkor, biztosítlak, nem bántanak. Én ott voltam megkötözve közöttük. De csak enyelegtek velem. Étellel kínáltak. Meg azzal a büdös innivalóval, amit magukba dűtenek és táncolnak, énekelnek, kurjongatnak, meg persze, bűzölnek tőle.

– Ez az ősi módszer! A csapdára, a veremre is ízes, illa51tozó falatokat tesznek az emberek. De ha az erdő vadja elhiszi, hogy a jóindulat helyezte oda, akkor kész a veszte! Ezt ki ne rekeszd a fejedből, és óvakodjál az emberektől, bármiként közelednek hozzád, bármivel kínálnak! – ez volt anyám válasza, mindig csak ez, mindig ez!

De Én nem engedtem a magaméból:

– Ez igaz! – szóltam. – Csak egyet kell elismerned! Ha az erdővédek foglyai maradunk, akkor biztos a halálunk. A fegyver messze hord. De ha a fegyvertelen tömeg keze közé jutunk, akkor attól a pár sétabottól, amelyet ránk emelhetnek, vagy pár kavicstól, amellyel megdobhatnak, vígan tovaszökellhetünk. Hát minek rémüldözöl, ha a szekérre ugrálnak fegyvertelen emberek, és füttyentgetnek, kacagnak?… Lásd, Én már megértettem, hogy a puskás erdőkerülők is attól rettegnek, hogy az embertömeg, amely, amint én is láttam, rokonszenvez velünk, kiszabadít bennünket a ládából, és akkor… nos, akkor a te kívánságod teljesült. Előttünk a szabad világ, a szabad erdő!…

Óriási jelentősége lett később életemre és a szarvasnépből mindazok életére, akik megbíztak vezéri képességeimben, ez az édesanyámmal való értekezés.

Első ízben történt, hogy édesanyám, zöldfülű tacskó létemre, igazat adott nekem.

– Hüm! – mondotta. – Az a tény, hogy te, aki itt születtél a gaz emberfaj környezetében, és különben is, kivételes értelmi készség van benned, talán több fortélyossággal tudod megítélni az aljas emberi viselkedést. Legyen! Ezentúl nem követelem, hogy te kövessed a példámat. Hanem én 52igazodom a te ténykedéseidhez. Az idő úgyis eljövend, hogy a hivatásod lesz a szarvasnép vezetése. Gím vagy, és apád annak idején, szegény!… a vadaskert leghatalmasabb királya volt. Nem lesz ártalmadra, ha zsenge korod ellenére máris gyakorlod leendő hivatásodat…

El lehet képzelni, mekkora felelősség nehezedett ezzel oly korán, gyönge vállamra. Megkettőztettem figyelmemet minden külső zajra. Mert hiszen most a magam sorsa mellett édesanyám jóvoltáért is Én éberkedtem. Ő pedig mindennél és mindenkinél drágább volt Nekem a világon!

Az erdészlakot körülhemzsegő tömeggel szemben maga az erdész is tehetetlenül állott. Már szétnyomták az erdészné virágoskertjének kerítését is. Már széttaposták a veteményeskert kerítését is. Összetaposták a virágágyásokat, veteményeket. Az erdészné sírt. Az erdész káromkodott, átkozódott, fenyegetésül vagy ötször a levegőbe durrantott vadászpuskájával. Nem használt ez semmit!

Pedig már veszedelmesen közeledett a vadszállítmány kieresztésére kitűzött óra. Esedékesek voltak az előkelő vendégek a városból, a környékről.

Ezek persze hintón, csézán, bérkocsin jöttek ki. Ráértek fölhajtani a völgyön a vadszállítmány feldöcögése után is.

De hát az erdészlak minden alkalmazottja és cselédje kevés volt arra, hogy legalább az erdészlak udvarát megtisztítsa a csőcseléktől. Nem lehetett felállítani a rögtönzött asztalokat, lócákat sem, hogy az ünnepi lakomához terítsenek.

Úgy festett minden, hogy csúnya botrányban feneklik meg, vagy dicstelenül elhalasztódik a szép ünnepség. Mert 53hiszen reménytelenül hosszú időt vett volna igénybe, hogy a tömeg megzabolázására a városból kérjenek futár útján valami karhatalmat…

Nos, a véletlen segített furcsa módon a kétségbeejtő helyzeten.

A városból leghamarabb a járási főszolgabíró négyesfogata indult ki a völgybe. A tüzes csikók közül az ostorhegyes szörnyen ijedős volt és azonkívül erősen makrancoskodott, ágaskodott, kitört az indításnál is.

Hát a keskeny völgyi országúton ballagó embersokaság csoportjai hol kitértek, hol nem elég gyorsan tértek ki a nyargaló négyes elől. A jókedvű üvöltözést, hadonászást pedig éppenséggel nem mérsékelték a kirándulók a főszolgabíró ijedős és rosszindulatú ostorhegyese miatt.

A főszolgabíró nem győzte nyelni a tömérdek bosszúságot a négyese ülésén. Minden negyedórában akadt valami kellemetlensége az ostorhegyesével, a vonuló nép miatt. Ez végre is eszébe juttatta: hátha a közrendet is veszélyezteti ez a sok ember majd a hercegi vadszállítmány kieresztési ünnepségén?

Mihelyt ez eszébe jutott, megállította négyesét egy útszéli sörház előtt. Beült a sörházba, és magához kérette a legközelebbi csendőrlaktanya parancsnokát. Annak kiadta a rendeletet, hogy:

– Félszakasz csendőrt ültessen föl azonnal, az előre nem látott rendzavarásellenes intézkedések költségszámlájára, könnyű szekerekre. A szekerek gyorshajtásban akként vonulnak a Ploemburg–Mokányi uradalom erdészlakáig, hogy az úton minden csoportosulást szétoszlatnak, illetve az or54szágút szélére utasítanak, az országúton haladó járművek közlekedésének akadálytalanná való tétele végett. Úgyszintén az erdészlakhoz érkezve gondoskodnak róla, hogy a nép ne kövessen el rendzavarást.

Hát ennek a rendelkezésnek eredményeképpen egyszerre csak megjelent három szekér tollas, szuronyos csendőrlegény az erdészlaknál.

Azon nyomban megszüntették ezek a szájtátiak minden rendetlenkedését.

Az erdészlak körül kellő távolságban kordont húztak a csendőrök. Az utat pedig szabaddá tették messze cirkáló őrjárataik.

Az érkező előkelőségek fogatai már teljes rendet és biztonságot találhattak a völgyben. Mert a csendőrség, ahol valami…

(Nem kell, amint említettem, külön kitérnem minden helyzetnél arra, hagy a róla való teljes képet utólag konstruáltam meg a valósághoz hűnek. Mert hiszen amikor átéltem, sok dologról nem volt fogalmam, vagy ferde, zavaros fogalmaim voltak.

Különben pedig ezt azért szúrom közbe egy füst alatt, mert elbeszélésemnek ezen a pontján szakított meg Marcella, és volt egy kis eszmecserénk.

Én kellő és jogos megrovással ecseteltem a völgyben összesereglett egyszerű nép rakoncátlankodását, kártevését. De ugyancsak természethűen akartam részletezni azt is, hogyan bánt el az odatoppant karhatalom a néppel. Az sem húzta föl a parádéra való fehér kesztyűt ennél az aktusnál.

55

– Ezen átsiklani! Ez nem is fontos mozzanat! – intett Marcella.

– Hogyan? Hiszen az igazság elve, hogy a kihágás, a túlkapás a megtorló hatósági ténykedésnél is megbélyegzendő! Vagy legalábbis szellőztetendő. Miért csak a csőcselékről szabad minden rosszat, aljasat, törvénytelent fölfedni? – vitattam.

– Hosszú volna kifejtenem neked ezt az ügyet! – hangzott a Marcella válasza. – Elégedjél meg azzal, hogy művünk sikerét kockáztatod minden szóval, ami kedvezőtlent állít hivatalos intézkedésekről. Térj csak rá az ünnepség notabilitásainak lehető hízelgő, kedves ismertetésére.

– De hiszen azokon és viselkedésükön semmi különöset, semmi érdekeset, semmi olyast nem lehetett találni, ami a történet cselekményében igazi hatással fungál. Csupa illendőségi forma alá rejtették egyébiránt is minden moccanásukat.

– Nos, ez a jó társaság modora, te szerencsétlen! Sohasem számíthat sikerre művünk, ha ezt érdektelennek találjuk. Sőt minden okos, szellemes, megnyerő, megkapó, elkápráztató ötletünket főleg a jó társaság viselkedésére kell ruháznunk. Ez a közönség! A nagyérdemű! Ez dönti el tetszésével munkánk sikerét… Meséld el csak aprólékosan, mit művelt a megérkezett jobb társaság.)

Hát legelsőnek hatalmas társzekéren, a környékbeli kincstári bánya- és kohóművektől kölcsönkért rezesbanda érkezett meg.

A nép ujjongása fogadta a nagy bombardonokat. Csak úgy lövelltek róluk a napfény vakító reflexei.

56

A mi ládánk sötétjébe is bekukkant egy ilyen fénypászma egy nagy sárga, ragyogó trombita tölcséréről. Ott rezgett, játszott egy darabig a láda falán.

Édesanyám nyögött, horkangatott és végül zokogni kezdett a boldogtalanságtól. Szeme megbűvölten tapadt arra a pontra, ahol a fényfolt megjelent és eltűnt:

– Ó, Szarvasok Gondviselése! – jajongta Előttem. – Talán meg kell átkoznunk legnagyobb áldásodat, a verőfényt. Hiszen halálunk perce az a perc, amikor ketrecünkből a szabadba, a napvilágra eresztenek ki bennünket. Ez a sok durva, rivalgó emberhang nyilvánvalóan a hajtók hangja. A puskás vadászok pedig lesben várnak valahol, amerre el kell rohannunk, és ott ránk sütik gyilkos fegyverüket. Nem érzed a fegyverszagot?

Az Én orrom szimatja éppen olyan éles volt, mint édesanyámé. A csendőrök fegyverolajának átható, új szaga váltig birizgálta az Én orrcimpámat is. Valami rémes, undorító hatással rám is hatott ez. De hát, képzetem még egyáltalán nem volt a vadászat szörnyűségeiről, mint édesanyámnak. A bizonytalan szorongást az a bizonytalan bizalom födte le Bennem, hogy a készülő eseményekben nem esik bántódásunk.

Az erdővéd kegyetlen izzadott. Most kellett eldőlnie, hogy: észreveszik-e a ládában az Én jelenlétemet vagy sem?

A kocsis ott ült még a szekér ülésén, amikor az erdővéd odajött hozzá egypár percre:

– Fene magába! – mondta neki nagy lelkendezve. – Most már aztán a tanácsa szerint vagy elcsapnak ezért a szarvasborjúért az uradalmi szolgálatból, vagy jutalmat kapok érte és dicséretet.

57

– Hát mi van? – érdeklődött a kocsis. – Sikerülhet a dolgunk?

– Igen, igen! – biccentett az erdővéd. – Csakis az volt a legveszélyesebb, hogy az erdész itten kocsiról kocsira számba veszi a ládákat a kieresztés előtt. Most már nem hiszem, hogy a fő-főkutyák az uradalomtól és a megyétől megszámolgassák, megvizsgálgassák a szállítmányt, amikor kieresztjük előttük. Az erdész maga is úgy oda van a szurkolástól ezek előtt a fő-főkutyák előtt, hogy ez a vadszállítmány az utolsó gondja neki. A teríték, a főispán fogadása, hogy hová álljon, aki szavalatot intéz hozzá, mikor zendítsen rá a bányászbanda, ez az erdész fő gondja mostan. Rám bízta, hogy jöjjek egyedül a szekerekhez, és ejtsem meg a szarvasok kieresztését, amikor jelt adnak rá nekem.

– Nagyszerű! – mondta a kocsis. – Sosem tudtuk, lássa, mire lesz jó ennek a söpredék népnek a rakoncátlankodása. Azt hittük, éppen miattuk, a tolakodásuk miatt jönnek rá a szarvasborjúra, és tessék! Éppen miattuk tarthatjuk meg a ládában magunknak a borjút!

– Várjon hát! – adta erre az utasításait a kocsis szavába vágva az erdőkerülő. – A ládákat sorban nyitjuk ki. Ezt már így rendelte az erdész is. Magát veszem magam mellé, hogy a reteszeket elhúzza az ajtókon. Ezt a borjasládát utoljára hagyjuk. Én majd a szeges végű botommal itt állok, és a borjút visszapiszkálom a ládába, ha ki akar szökni anyja után. Aztán a láda ajtaját csapja rá, és míg én jelenteni megyek, hogy az utolsó vadat is kieresztettük, maga itt őrzi ezt a ládát. Krákogjon, csapkodja bottal a ládát, ha netán a borjú nagyon nyüszögne, makogna, bőgne, vackolódna az anyja után benne, hogy meg ne hallják.

– Bízza csak rám! – mondta a kocsis. – Itt leszek.

58

– A lovakat most gyorsan ki kell fogni, és az erdészlak háta mögé vinni. Kicsaphatják ott legelni, ha őrzik. De valahogy errefelé ne engedjék bitangolni a lovakat, ahol a szarvasokat az erdőnek eresztjük. Megértett?

– Most következik a vérünk szomorú hullása! – szólt édesanyám Nekem a ládában. – Ezt jelenti, hogy itt tárgyal mellettünk ez a két hóhér, és a tömeg odébb vonult tőlünk, megcsöndesedve.

– Honnan veszed ezt, édesanyám! – csitítottam félelmében és fájdalmában nyögdécselő szülőmet. – Ennek a két embernek az értekezése nem zúdított még bajt ránk.

– Ó, oktondi gyermek! – magyarázta anyám. – A hajtók lecsöndesedése és visszavonulása azt jelenti, hogy a vadászfegyverek ropogása következik…

Édesanyám szavát rettenetes szökellése szaggatta ketté. Kis híja, hogy szét nem zúzta koponyáját a láda falán.

Kívülről tényleg valami hátviszolygató hangzavar hasogatta meg, a tömeg morajlásán keresztül, a völgy tiszta egét.

– A fegyverek – hörögte édesanyám elhalóan.

– De nem! Nem! – vigasztaltam én. – Ez más hang! Már hallottam ilyet, ártalmatlan dolog ez!

Éles hallásom pontosan emlékezetembe idézte a hasonló hangokat, annak az estének az emlékei közül, amikor az erdővéd és a kocsis vitt Engem az állatkertbe, zsákban. Egy nagy, emberekkel zsúfolt kert előtt, kerek emelvényen láttam furcsa, fényes eszközöket egyenruhás emberek kezében. Ezek adták ki a mostanihoz hasonló hangokat.

Persze! Az erdészlak udvarán, az ünnepségre jó eleve 59körbeállított bányászbanda hangolt. Ez kergette édesanyámat fejjel a láda falának.

De hát a hangolás huzamosan tartott, és nem esett semmi bajunk. Megint az Én nyugalmam és ésszerűségem diadalmaskodott anyám rémüldözésén.

Megismételte hát fogadkozását, hogy ezután bármi vész neszezésénél Rám hallgat.

Közben szüntelen hangzott az út felől az érkező előkelőségek fogatának zörgése-csörgése.

Amikor ez megszűnt, akkor valamelyes szünetre ordítások harsogtak, vegyesen pisszegéssel:

– Csönd legyen! Halljuk! Csönd legyen! Halljuk!

Amire idétlen csönd támadt. Abban furcsa, éneklős hangsúlyú, magános emberi beszédek indultak el. A patak csobogása a völgy mélyén, a héják, kányák vijjogása a lilálló hegycsúcsok felől, egy-egy favágó fejszéjének messzi kopácsolása… ilyen zajok tarkították legföljebb ezeknek a hosszú-hosszú szavalatoknak az egyhangúságát. Meg aztán a végükön, a völgy összes visszhangját próbára tevő éljenzés és zenekari tus. Rá megint egyes ordítások:

– Csönd legyen! Halljuk!…

Rá megint hosszú-hosszú szónoklat. Rá éljen-zúgás és tus. Rá újra szavalat… Rá…

(Tulajdonképpen napirendre is lehetne térni ennyivel az ünnepségeknek ezen a hosszú-hosszú nekirukkolásán. Ám Marcella intenciójának megfelelőleg készséggel ismertetem, utólagos rekonstruálásban ezt a mozzanatot.)

Az erdészlak tágas, nyitott verandája és oszlopos tornáca alatt, a teres, gyepes, csakis alacsony gyepűvel terített ud60varon állt a vadszállítmány ládasora. Mögötte zajlott, csendőrkordon mögött, a nép. Persze, a kieresztendő vadszállítmány útjából széles térség szabadon maradt, az erdő felé. A verandáról szónokoltak a szónokok. Az első üdvözlő beszéd az uradalmi főerdőtanácsos ajkáról a megjelent főispánhoz hangzott el. Tartalma az volt, hogy: az uradalom meghatva érzi azt a megtiszteltetést, amelyet a megye főjének személyes ittléte jelent, amivel méltányolja a kegyelmes hercegnek, az uradalom tulajdonosának páratlan kegyét, hogy a szűkebb megye, de az egész hon erdőgazdaságának vadtenyésztése érdekében is, nem sajnált egy ritka áldozatot ezzel a vadáttelepítéssel.

A beszéd körülbelül fél órát vett igénybe. A főispán, a herceg és az uralkodó éltetésével végződött.

Erre a főispán nem köszönhette meg negyedóránál rövidebb beszédben a főerdőtanácsos beszédét. Beszéde lényege ugyanaz volt, mint a főerdőtanácsosé. A végén ugyancsak éltette az uradalom tántoríthatatlan buzgalmú intézőségét, a herceget és az uralkodót.

Most a járási székhely, a rendezett tanácsú város főjegyzője tartott beszédet. Általában méltatta a vadszállítás jelentőségét mint erdőgazdasági úttörést. Éltette végül a főispánt satöbbi… Beszéde több mint másfél órát tartott.

A beszédre a város legnagyobb hetilapjának szerkesztője reflektált egy rögtönzött verssel. Miről rögtönözte? A herceg páratlan kegyéről, amellyel nemes vadak tömegét rejti bele a puszta rengetegbe, mint egy új Szent László király, aki éhező seregének varázsolta tele vadak seregével a pusztát.

A verses köszöntőre azután szerepelt még beszéddel a főszolgabíró, a polgármester, a kincstári művek igazgatója, a 61kohófőnök, az alpolgármester, a Hubertus vadászegylet elnöke, az alelnöke, az ügyvezető igazgatója…

A nép fortyogott már a türelmetlenségtől. Izgett-mozgott, krákogott, hangosan csevetelt, vihogott, cicézett a beszédek alatt. A szónokok társaságához tartozó bájos, finom, elegáns úri dámák szintén kevés érzéket árultak el a szónokok okos szavalata iránt. Fecsegtek, ásítoztak, unatkoztak.

Igazi, lehet mondani, förtelmes sikert csak az utolsó szónok aratott. A főerdész volt ez. Egyetlen, egyszerű bővített mondatot harsogott a völgy szelébe:

– Most tehát megkezdjük a vadasládák kiürítését. Rajta!

Orkánszerű örömüvöltözést vert vissza a völgy visszhangja erre a tömegből. Ugyancsak a banda is teli tüdőből fújta hozzá a tust.

Az erdővéd intésére a kocsis kirántotta az első vadasláda reteszét, és fölcsapta az ajtaját.

A ládából egy szarvasbika ugrott elő.

Rémesen nevetséges figurának festett. Agancsait a szállítás előtt lefűrészelték. Csonkja, mint valami kecskeszarv meredezett csúfosan. A szűk fogda után a szabad levegőn a rezesbanda harsogása, a nép rivalgása megrémítette, megbódította szegényt. Támolygott, keringélt először gyámoltalan, akárcsak egy hámjából kieresztett jámbor szamár.

A nép a szarvas riadozására egyszerre általános hahotába csapott. De ez a helyzet csak pár pillanatig tartott.

A szarvasgím hirtelen abbahagyta révedezését. Felütötte fejét a völgy eléje táruló szabad erdejére.

Abban a nyomban akkorát szökkent, hogy az emberhad, mint a cirkuszi produkciónál, tapsolni kezdett. Erre hajrá! 62A gím száguldani kezdett. Azt a pár bokrot, sziklát, amely útjába került, átugrotta, nem kerülgette. Csodaszép látványt nyújtott, ahogy a völgy hosszán vitte fölfelé sebes irama.

Csakhogy futtának iránya volt váratlan és vészes.

Az erdészlak elég magasan épült a völgy oldalában. A völgy ott kiszélesült. Az erdészlak gyepes udvara gyönyörű, vadvirágos, buja füves havasi rétbe folyt bele. Ez a rét fölment a túlsó oldalon a hegynek, ahol bokros, cserjés, fatönkös irtásban veszett el.

A rétet persze kettészelte a völgy alján kotyogó hegyipatak. A medrét, néhány vízmosást és egy-két sziklát leszámítva, itt a réten át, egy gyermek is átugorhatta vagy átgázolhatta.

Ámde a patak medre, majdnem átmenet nélkül, sziklás szakadékba jutott a rét szélén. Az erdei dorongút meredek kaptatóval jelezte, mekkora mélységben marad lenn a patak. Maga a szakadék pedig a túloldalon sűrű, szálfás erdőt választott el az innenső gyepes, sziklás, bokros völgyoldaltól.

A vadasládák ajtaja a rétnek nyitódott. A vadak kieresztésénél valószerűnek rémledhetett bárkinek, hogy a rétnek vágnak neki, és alant a réten hatolnak át a patakon is, baj nélkül a szarvasok.

Nem gondolt rá senki, hogy a tömeg lármájától megriasztott szarvas, a nyílt hegyi rét lankája helyett inkább tüstént az erdő sötét oltalmába akar jutni. Tehát a sziklás meredeknek kanyarodik mindjárt, és a szakadékon át való lehetetlen, de rövidebb utat választja az erdő felé.

A szarvasgím még jóval innen szökellt a szakadéktól, amikor az erdész magából kikelve ordította a kerülőnek:

63

– Héj, maga esztelen vadállat! Senki sem áll a dorongút felől? Itt akarja agyonzúzatni a drága vadszállítmányt, ha a patakon keresztül kergeti a köveken?…

– De, instállom alássan, én abba voltam!… – akart a reszkető erdővéd mentegetődzni.

Ám ekkor igazán rendkívüli jelenet kavarta forgatagába ezt a szóváltást.

A szarvasbika már a szakadék pereméhez ért.

A népségből szinte valami egyöntetű nyögés hangzott. Az iszonyat hangja. Minden szív, minden szem féltette és óvta volna a szegény, kiszabadult szarvasgímet a szakadékba való nyaktörő ugrástól.

Csakhogy mindenki érezte, látta, már késő minden aggodalom. A gím rohama vadabb, határozottabb, oktalanabb, semhogy meg tudna torpanni a szakadék szélén.

Hahó! Már ugrott is.

Magas ívben, a levegőben röpült láthatólag, jó darabot. Aztán zsupsz! Odaátra zuhant.

Micsoda?… Alig esett a két mellső csülkére. Szép, nemes feje alig bökött egyet a föld felé, máris négylábra szökkent, és épen, boldogan, nyargalt be a szálfák sötét sűrűjébe. Hazájába!

A lélegzetfojtott csöndre minden eddiginél hatalmasabb üdvrivalgás hasogatta meg egekig a völgy legét. Egy hisztériás úri hölgy hangosan fölzokogott az izgulattól. De többen akadtak érzékeny szívűek, akik szemüket törölgették a látványtól meghatottságukban.

Aztán pedig olyan hangulatban olvadt össze az egész emberhad, akár rongyokat hordott, akár cicomás ruhát, mint egy vásott gyerkőccsapat.

64

Az erdész nagy dérrel-dúrral közelgett a ládákhoz. Korholó hangján csak kissé enyhített a szarvas ugrásának sikere:

– Szerencsére ez egyszer sikerült, hogy az első állat nem szegte nyakát, ilyen példátlan szökkenéssel! – összegezte az imént lejátszódott jelenetet. – De hát a kötéltáncosoknak is vakmerő mutatványokat bizony mellőzzük a többi állatnak az erdőbe jutásánál. Felelősek vagyunk mind az uradalomnak a vadszállítmányért. Szépen kezdenénk hát el mindjárt az állatok szabadon bocsátásánál gondviselői tisztünket. Maga disznó, könnyelmű fráter! Az összes uradalmi alkalmazottak, fegyveresek úgy, mint nem, azonnal sorakoznak ritka hajtóláncban, a meredek felől. És maga is, amikor kibocsát egy-egy állatot, riogassa mindjárt a rét iránt.

Ezt ripakodta az erdész túl hivatalos méltósággal és ingerültséggel az erdővéd felé.

– Igenis, instállom alássan! – csapta össze katonásan bokáját az erdővéd. Azzal a kocsisnak mondta: – Várjunk hát, hallja, a következő döggel, amíg el nem állják az útját arrólfelől.

Hát az erdész, akit a sok készület, felelősség, szónoklat megvadított, dühösen förmedt rá:

– Ne a ládákkal törődjék most. Azok nem szaladnak el, hanem tessék, intézkedjék arról, amit parancsoltam. Embereket rögtön a szakadék felől!

Erre az erdővéd torkaszakadtából üvöltötte:

– Hé, kerülők, hé, amennyi cseléd van itt, a munkások is mind az uradalomból, hé, naplopó tolvajok, hé, kocsisok a szekerekről… Föl, oda az erdészlak mögé, hajtóláncban… Mozgás!

Az uradalom emberei már éppen indultak, amikor a sokaság közül egy hang sivította:

65

– Minek a réten hajtani ki ezeket a szarvasokat, mint a juhnyájat. Hadd lássuk, hogy ugornak maguktól. Nem lesz attól bajuk.

– Hagyja, erdész úr! – vijjogta egy másik hang. – A vadászaton is attól kímélik tán az erdei vadat, hogy bele ne botoljék az árkokba?

– Úgy van! Hagyják őket! – harsogta erre több hang. – Ne tereljék!… Nem tehéncsorda ez!

– Eresszék ki már! Gyerünk! – ordították. – Éjfél vet innen haza!

Az egész gyülevész nép dühös ordítása egyszerre azt követelte az erdésztől, hogy tekintsen el az óvó rendszabályoktól a szarvasok kieresztésénél.

Több hang így fenyegetődzött:

– Kiengedjük mink, ha nem sietnek!

Az erdész nem is hederített ezekre az impertinens utasításokra a felséges nép köréből. Már éppen haragosan sürgetni akarta az erdővédet, hogy kurgatja-e az embereket a meredék elé vagy föltartja az ünnepséget?…

De ekkor a tornác előkelő közönsége köréből ütötte meg fülét egy édes, kedves, bátor hang. Mégpedig női hang:

– Mi is azt szeretnénk, ha nem fosztana meg bennünket, erdész úr, attól, hogy olyan szépen ugorni lássuk ezeket a szarvasokat.

– Igen! Ne bántsa őket! – hangzott egy újabb női hang. – Úgy érdekes!

– Persze, tiszta nagyképűség, remek kondíciójú szarvasokat félteni az erdőben! – mondta egy férfi-basszus a veranda felől.

Az erdész fölháborodva akart reflektálni erre. De közben fölnézett mégis hivatalos utasításért a főerdőtanácsos felé.

66

A főerdőtanácsos képe azonban a főispánra fordult. A főispán képe a követelődző népre fordult. Enyhe mosoly jelent meg rajta. Ugyancsak beleegyezően bólintott egy újabb női megjegyzésre, hogy a vad szarvasokat nem legeltetik pórázon az erdőben, hogy szakadékba ne essenek!

Erre a főerdőtanácsos hivatalos ridegséggel leckéztette meg az erdészt:

– Mohás, puha talaj van, kérlek alássan, a szakadék túlfelén, mindenütt. Tízméteres ugrás pedig még egy szarvasborjúnak sem kottyan meg, ha megszorítják. Eresszed ki, kérlek, bátran a szállítmányt!

Az erdész megszégyenülten, káromlásokat dörmögött magában. Majd ugyanilyen hivatalos ridegséggel adta tovább a rendelkezést az erdővédnek:

– Vissza az embereket!

A nép éljen-ordítással jutalmazta meg közben a veranda előkelőségeit.

Azzal az erdővéd intett a kocsisnak, és az elrántotta a második szarvasláda reteszét.

(Itt Én vettem bátorságot arra, hogy megszakítsam a történetet:

– Mondd, Írónők Legragyogóbbja! – szóltam. – Nem kellene mindjárt üdvös elmélkedésre felhasználni a jelen esetet?

– Mi tekintetben? – kérdezte Marcella.

– Atekintetben, hogy a tömeg, beleértve mind a legalacsonyabb rétegét, mind a legmagasabbat, alkalmas-e rá, hogy akár a más, akár a saját sorsát intézze? A tömeg szeszélyes, vásott, mulatni vágyó. A szívjóság és a legsötétebb gazság és könyörtelenség úgy változik kedélyében, mint a 67kaleidoszkóp színképei. Magára hagyni őt nem annyi-e, mint hagyni őt az öngyilkosságba rohanni? Igazat adsz-e Nekem, Írónők Elérhetetlen Teteje?

– Igazat! – bólintott Marcella. De ásított. – Kivéve, hogy kár ilyen unalmas elmélkedésekkel spékelni meg munkánkat. Pláne olyan esetekben, amelyek pont a példázatuk helyes útmutatásában sántítanak.

– Hogyhogy? – képedtem el.

– Hát hiszen az összeverődött népség kívánságának azért engedett itt az ünnepség fő-főegyénisége, mert a kieresztett szarvast nem érte semmi baj a szakadék átugrásával! – mondta Marcella.

– Hohó! – válaszoltam. – Korán bírálod el az esetet az első szarvasnál!

– Hát akkor előbb fejezd be azt az esetet, amelynek példázatát le akarod vonni! – felelte Marcella.

Én pedig belátva észrevétele helyességét, így folytattam:)

A második láda kinyitásakor az első jelenet szakasztott mása játszódott le.

Egy kábult, kergült szarvastehén tántorgott két-három fordulót a láda előtt. Aztán hajrá! Nyílegyenesen száguldott, szökellt tova a gím csapásán, a bandaszó és a tömegrivalgás közepette.

A szakadék előtt csak fokozta vágtáját és már röpült is át, gyönyörű ívben a szakadékon.

A túlsó parton kicsikét ingott, szédelgett, amint négylábra tápászkodott mellső, megnyaklott csülkeiről. De aztán mindjárt vígan, épen tűnt el az erdőben.

A harmadik ládából előbukkant szarvas pontosan az előző kettő módjára viselkedett.

Így sorban, a huszadik, a harmincadik, a negyvenedik, az 68ötvenedik szarvast ugyanúgy nyelte el a rengeteg, remek ugrása után, a szakadékon át.

Ha különbség esett ugrás meg ugrás közt, azt a nép nem tudta konstatálni.

Az emberek csak azt látták, hogy az egyik-másik szarvas kicsikét nyiszlettebb példány. Irama kicsikét gyatrább. Ugrása kicsikét lendületlenebb. A szakadék túlsó oldalán kicsikét zuhanásszerűbben ér földet. Leroggyantából kicsikét nehezebben tápászkodik föl.

Azt nem vehették észre, hogy ezek a tápászkodásbeli csekély különbségek csúf horzsolásokat, ficamodott tagot, belső rázkódtatásokat, vérzéseket, bénulásokat jelentenek egész sor szarvasnak.

Az erdei vad életösztöne a fájdalommal szemben mindenható érzés. Halálos sérüléssel az erdei vad nem gubbad le jajgatni, hanem éppoly hevesen iparkodik útjára, mintha semmi baja sem volna.

Ennek voltak tanúi ott az összesereglett emberek sok-sok gyönge, olykor halálra nyomorodott szarvas esetében.

De még ezenfelül is különös horderejű volt és egészen furcsa, káros következményekkel járt, éppen erdőgazdasági szempontból, hogy a rosszul kibocsátott szarvascsordának milyen tagját érte baleset. Erre azonban úgyis hosszasan kell rátérnem a helyén.

(– Nos, ez más, ez más! – jegyezte meg Marcella: – Oktalan kínokat, sérüléseket, halált idézni elő szórakozásvágyból, ez tényleg aljasság. Meggyőztél, kitűnő Vezérgím! Folytasd azonban tovább!)

69

Nem ecsetelhetem kellőbben, milyen bárgyúság volt a kötelességtudó, komoly erdésszel szemben, a csőcseléknek akár rongyos, akár vasalt inges csahosaira hallgatni… minthogy a szarvasok nagy része igazán haszontalan, mondhatnám érdektelen szenvedte meg ezt a dolgot.

A tizedik szarvas iramlása és ugrása még valahogy magára vonta az egyre-egyre lanyhuló tömegfigyelmet.

A huszadik szarvas már nyakát törhette nyugodtan afelől, hogy sokan bámulják ezt végig. Az emberek közönyösen vetettek oda egy pillantást, hogyan bukkan ki újabb és újabb fogoly a ládákból. De különben már minden egyébbel jobban törődtek. Társalogtak, tolongtak összevissza, énekeltek a bandával, széledtek szerte a hazafelé való útnak, vagy pedig az erdészlak mögé húzódtak mulatni. Ott már terítve várták az asztalok a vendégeket.

Az előkelőségeknek persze külön remekbe díszítettek lugasokat az áldomás helyéül. Az egyszerűbb nép számára jó volt a gyalulatlan deszkából tákolt asztal, lóca is. Legföllebb egy kis fenyőgallyal szórták meg a terepet.

Az asztalok mögött egész sor hordó terpesztette pohos hasát, csapolásra készen. Idébb pedig néhány favágó hatalmas fabunkóval a tánctéren döngölt utolsókat.

Asszonynép tarka lampionokat aggatott kihúzott kötelekre. Számítottak rá, hogy a késő éjbe nyúlik a mulatság.

A népség tudta, hogy aki bírja türelemmel, nem szalad haza, az meghívás nélkül is részt vehet az áldomásban. Ha emelkedik a hangulat, nem firtatja itt többé senki, ki az uradalom embere, ki nem. Kiszolgálják vagy kiszolgáltathatja magát étekből-italból rogyásig.

Ez a potyázás érdekelte most a tömeg java részét, nem a szarvasok.

70

Ezzé fajult a hangulat körülbelül, amikor az utolsó szarvasládára került a sor. Ebben kuksoltam édesanyámmal.

– Na látja! – szólt a kocsis az erdővédnek, amikor a mi ládánkhoz közeledtek. – Ki a fene dugja ide az orrát, hogy bekukkantson ebbe a ládába? A kis szarvas benne maradhat bátran holnapig. Holnap már indulunk vissza a szekerekkel, és a többi gyerekjáték…

– Jól van! – felelt az erdővéd. – De azért ne mozduljon el egy tapodtat sem ettől a ládától, ha jót akar. Meleg van. Lehever ide egy pokrócra éjjelre. Majd én hozok ide magának ételt-italt rogyásig.

– Meglesz! Meg! Ne búsuljon. Itt maradok! – mondta a kocsis.

Azzal megkapta a láda reteszét.

– Ránthatja! – vezényelte az erdővéd. – Itt vagyok!

Odaállt. Szeges furkósát magasra emelte a nyitódó ajtó elé, hogy visszariasszon Engem a ládába, ha anyám után ki akarnék ugrani.

Sikerült is neki. Pontosan úgy, ahogy várta.

Anyám és Én régóta neszeztük, sejtettük, hogy a szarvasok sorban kiszabadultak. Az erdei állat érzékei mondhatatlanul finomak azirányúlag kivált, amint élete, szabadsága függ össze valami jelenséggel.

Anyám éles füle a bandaszón és tömegrivalgáson át is észlelte, hogy szarvasvéreink vágtatnak el ládánk mellett, és halkan a szabad levegőnek, a reménynek dicsénekét csökögik.

Én pedig kiegészítettem ezt az észleletet a magaméival. 71Én a ládanyitások zaját ismertem föl kétségtelenül. Élete első benyomásait kitörülhetetlen biztonsággal, felejthetetlenül rögzíti meg a fiatal állat. A ládanyitás zaja pedig életem első kivételes eseményei közé tartozott.

Anyám reszketve, fújva, nyüszögve ismételte Nekem:

– Ha rohanunk a szabadban, kicsikém, semmi ne érdekeljen, semmi föl ne tartson, nyomom kövessed, amíg gyönge szügyed bírja szusszal és gyönge inad erővel.

– Igen! – biztattam. – Követlek okvetlen. Ne félj.

Hát most, amint a láda fölcsapott ajtója hagyta keretben megjelent előttünk az alkonyi nap sugaraiban fürdő, vadvirágos rét… anyám hanyatt-homlok rontott ki a nyíláson:

– Boldog szabadság! – hallatta közben torka önkéntelen az ősi szarvas-csökögést, és ez szinte egyidejűleg ment át a borját hívó nyüszögésbe és makogásba: – Utánam, kicsikém!

Ám abban a pillanatban gyönge orromra sújtott az erdőkerülő kemény, görcsös furkósa. Visszahőköltem a fájdalomtól és rémülettől.

Ez a pillanat elég volt arra, hogy a kocsis fölcsapja a ládára az ajtót.

Ott álltam megint, egyedül, fogva a sötét ládában.

Gégémből zuhogva tört elő az anyám után való keserves nyüszögés. Sőt teljességgel az az őrjöngésszerű lelkiállapot vett hatalmába, amelyet úgy helytelenítettem anyámban. Nekirohantam a láda ajtajának. Csak úgy döngött. Vakkantva keringéltem a ládában. Zokogtam a fájdalomtól. Szívem úgy facsarodott össze, hogy azt hittem, megszakad.

72

Ezalatt a szarvasnép iránt teljesen közönyössé vált embertömeg körében pont olyan riadalom támadt, mint amikor az első szarvasok szabadultak ki ketrecükből.

Mi okozta ezt? Talán az utolsó szarvastól így búcsúztak el?

Hát igen. Édesanyámat egészen kivételes ovációban részeltette az embersokaság. De miért?

Édesanyám a legtermetesebb, kissé hamvasszürkét utánzó bundájú tehén volt. Talán a szerencse fehér szarvasa is szerepelt elődei között, ezért kapta szőre ezt a világosabb színt.

Imponáló megjelenése mindenesetre előcsalt az emberekből egy-két megjegyzést:

– Tyűha! Az utolsó a legszebb! Nézzék! – kiáltotta valaki.

– És milyen fakó a kabátja! – állapította meg más hang. – Szürke inkább, mint barna.

– Hűhhű! Ezt nézzék! – vonyította egy harmadik hang. – Ez nem megy a szakadéknak a többi után.

Valóban, a nagy szürke szarvas ahelyett, hogy a meredek iránt fordult volna iramával, a szabad, virágos réten iramodott alá.

Akárcsak annak az előirányzatnak akart volna utoljára megfelelni, amelyet a kieresztés rendezői terveztek. A patakot a rét közepénél szelte át futtában. Aztán ott sem fordult neki az erdőnek. Nem! A rét kellős közepén remek figurát mutatott, mint a vadászok mondják, nyargalása közben.

Mi több, a rétnek bizonyos pontján hirtelen visszafordult. Körölt egyet. Bődült egyet. Éleseket makogott vissza.

Aztán újra vágtatott egy verset a réten.

Aztán megint visszacsapta szelíd, okos fejét. Körölt. Panaszosan bőgött, makogott. És megint tovavágtatott egyenesen föl a réten.

73

A népség ujjongott. Az erdészlak felől visszaszaladtak tömegesen az emberek, hogy a nagy szürke szarvastehén furcsa viselkedését lássák.

Valaki elordította magát:

– Nézzétek! Ez tán a primadonna közöttük! Táncol, énekel! Ahol van, ni!

Harsogó kacagás támadt erre.

– Szarvasprimadonna! Szarvasprimadonna! Szarvasprimadonna! – terjedt szájról szájra. – Ez aztán a csoda!

És tényleg, a nagy szarvastehén mintha végleg meg akarná szolgálni primadonna nevét, makacsul ismételte meg tovább is táncát és bőgését a réten fölfelé. Sőt az irtáson is a feltűnés vágyához hasonló módon haladt át a hegy pereméig. Ott is megállt. Visszafordult. Lebámult a völgybe. Haladt végig az irtás tetején. Sziluettje élesen rajzolódott az égre.

Így tűnt el végre mégis az erdő szálfái közt.

Nyilvánvaló, hogy édesanyám Miattam viselkedett így.

Talán akadtak is a tömegből, akik kitalálták, hogy olyan módon szarvastehén hívja maga után a borját, ahogy ez viselkedik. De hát a ládákat átkutatni senkinek sem jutott eszébe.

Az erdővéd hangos ordítással jelentette a veranda felé az uradalom főtisztjének:

– Nincs több! Ez volt az ötvenkettedik.

– Helyes! Köszönjük! – felelt vissza hivatalosan a főerdőtanácsos. Aztán a társaságának szólt: – Vonulhatunk tehát asztalhoz, Hölgyeim, Uraim, egy szerény uzsonnára.

74

Tíz perc múlva egy lélek sem maradt az erdészlak frontja előtt.

A ládák elhagyottan szomorkodtak a szekereken. Az alkonyi nap hosszában sütötte végig a völgyet. A ládák megnyúlt árnyéka, mint valami irdatlan nagy fűrész, úgy festett a gyepes udvaron. Dongók döngicséltek. Egy vércse vijjogott. Messzi favágófejszék csattogtak. Az erdészlak mögül hallatszott az álmodásra helyezkedő népség zajongása.

De ez a sok zaj most már itt, a szekerek körül olyannak hatott, mintha csak mind a csöndnek egy különös modulációja lenne.

Végre is a rezesbanda működése törte meg ezt a csöndet. Az erdészlak falai és az erdő furcsán, visszásan verték vissza harsogását. Szüneteiben pedig az összes völgyi zajok megint úgy hatottak, mintha csak a csönd zavaros álombeszéde volnának.

Gyötrelmes elhagyatottságomban a ládában Engem valami álom- vagy félálomszerű hangulat lepett meg.

Az oktalan tombolást abbahagytam. Bevonultam szokott alvóhelyemre, a láda sarkába. Tompa, érzéketlen kucorgásban maradtam ott.

Úgy tetszett, ha anyámat elvesztettem, akkor egyedül, ebben a börtönben úgyis hamarosan meghalok. Nem érdemes vackolódnom, ennem, innom, tűnődnöm, figyelnem sem. Itt fekve lassan megmerevedek és kilehelem lelkemet.

Ebből a kietlen, vigasztalan levertségből semmiféle külső nesz nem tudott fölrázni. Ellenben elkezdett egyszerre dolgozni a képzeletem.

Helyzetemet nem vethettem össze mással, mint azzal az eseménnyel, amikor Engem vittek el anyám mellől az állat75kertbe. Az a hercehurca, egy kis ijedelmet és kényelmetlenséget leszámítva, merő érdekesség volt Nekem. Az eset pedig nagy örömmel, anyámmal való viszontlátással végződött.

Mi okom legyen hát most a sorsomon aggódnom? Anyám azért tűnt el mellőlem, az okos, jóságos emberek gondviselése révén, hogy nagy örömömre megint találkozzunk. Talán éppen az állatkertbe került anyám, és majd odajutok hozzá Én is…

Ujjongott a szívem ezen az ábrándon. Szinte boldog voltam, hogy újra és újra ismételhetem elképzelését magamban, gubbasztásom közben.

Megnyugodtam, megvigasztalódtam.

Ezalatt odakünn a kocsis, az egyetlen élőlény a ládák körül, odahevert két láda vetette hosszú árnyék közé, az alkonyi langyos verőfényre. Pipázott és unatkozott. Huhh! Be rémes, maró, tüsszögtető illat volt Nekem kezdettől a dohányfüst és bagószag, ami majdnem minden emberről áradozott. A szesz büdösségénél is gyalázatosabb volt ez.

A dohányfüstöt a völgy léghuzama most egyenesen a láda felé hozta. Láttam, amint megfertőzi a piszkos füst kékes árnya a láda felső nyílásán beszűrődő alkony fénypászmáját.

Az a félelmem jött egyszerre legszebb álmodozásom közepette, hogy a láda megtelhet a szörnyű, csípős dohányfüsttel, és végül megfullaszt Engem.

Felugrottam és körültoporogtam a ládát. Persze rögtön láttam, hogy kutya bajom sem lehet a füsttől. Van elég friss levegő a ládában számomra.

Ám a kocsis topogásom neszére felütötte a fejét, és így förmedt Rám tréfásan:

76

– Ne mozogj, kis tetves! Neked is rosszabb, ha észrevesznek. Talán le is vágnak erre az áldomásra. Míg így, ha mi viszünk vissza, penzióba mégy a menazsériába, életed végéig.

Én már le is gunnyadtam újra a fekhelyemre, tovább mélázni az édes, szép jövőmön. De a kocsis, ha már megszólított, tovább is Nekem adresszálta magánbeszédét:

– Látod, a nyavalya üssön beléd, kis koszfészek, miattad köll itten nyeljem az éhkoppot és a szomjat. Majd még a végén el is felejtkezik rólam ez a tolvaj erdővéd, és nem hoz nekem az áldomásból. Pedig hogy’ mulatoznak, hallod?

Egy percre kiszáradt torokkal, nyáladozó ínnyel, dülledt szemmel hallgatódzott a kocsis az áldomás lármájára. Köszöntők, pohárcsörgés, kurjantások röpködték tele a levegőt. Rázendített a banda. Mire a kocsis folytatta:

– Én is ott járhatnám most a hejretyutyutyút a többi társammal, valami menyecskével. Ezt mulasztom el miattad, te kis nyiszlett szarvaskecskefiók. A fene is beléd áll, ha nem kapom meg az erdővédtől a részem az áradból, és nem pótolhatom ki rajta külön a magam mulatását. Lenyúzom, és botra feszítem inkább most a bőröd, hogysem ne sikerüljön veled majd vásárt csinálni, visszafelé menet! Úgy vigyázz!… De mi a patvar?…

A kocsis magános karattyolása alatt Én bátran folytattam tűnődésemet… Most szakadt meg egyszerre a kocsis felkiáltásával egyidejűleg.

A levegőn, a visszhanggal megkettőzött banda recsegésén át, ismerős bőgés hangzott a rét felől.

Megismertem édesanyám hangját. Engem hívott mérhetetlen fájdalommal és szemrehányással:

– Kicsikém! Hol maradtál mellőlem?… Itt várlak az 77erdőszélen. Visszafordultam miattad életem kockáztatásával. Leereszkedtem a sűrű erdőn, és most innen a rét széléről hívlak… Törj ki hozzám, ha lehet! Minden szarvast szabadon eresztettek az emberek. Csak nem saját elhatározásodból maradtál az emberek csúf rabja?

Ezt kiabálta Nekem édesanyám többször ismételt, elnyújtott, panaszos bőgése.

Mire Én is serényen, torkom szakadtából bömböltem, nyihogtam feleletet a ládából:

– Nem mehetek! Nem eresztenek ki! De ne búsulj, anyám! Jót akarnak az emberek! Minden rendben lesz rövidesen!

– Kuss, kuss, te! Kis ronda dög! Nem tartod be a pofádat! – riogatott kívülről a kocsis. Aztán magának mondta: – Elárul bennünket a vén bestia anyja! A ménkű csapjon a belibe. Visszajön ezért a kicsiért óbégatni!

De hát az eset egyelőre semmi következménnyel nem járt. A szarvasbőgés elhallgatott az erdő felől. A kocsis megnyugodva jegyezte meg magának:

– Idáig mégse mer jönni a kicsinyéért! Tán be is veszi magát aztán végleg az erdőbe. Vissza sem jön újra most már… Mégis szólni kéne nekem az erdővédnek… Így se, úgy se segítek itt azzal, hogy őrzöm ezeket az üres ketreceket, meg ezt a borjút, étlen-szomjan!… Megyek én!… De ne mozogj, és ne ugass te taknyos, mert kötélre kerülsz!…

Azzal a kocsis szedte magát, és eloldalgott az erdészlak háta mögé, a mulatókhoz.

78

Most aztán valóban teljes lett magányom. Éspedig egyáltalán nem arra a pár percre, amennyit a kocsis szabott ki magának addig, amíg visszatér.

Az erdővéd már alaposan felöntött a garatra a vigalomban.

Amikor a kocsis odament hozzá, és a fülébe súgta, hogy:

– Hallja-e, visszaereszkedett az a primadonna, a szürkebundájú, az erdőn, és akkorákat bődült a széléről a borjú után, hogy ha nem húz a banda, tán innen az áldomásról is gyanút fognak…

– Fognak, a maga gaborgyás fejét! – legyintett részegen az erdővéd.

– Hát ha meg nem, akkor meg mit vigyázzak ott arra a borjúsládára?… Maga sem szaladt, hogy ellásson, amint ígérte – vonta le a kocsis a következtetést okszerűleg a helyzetről. – Ide kellett jöjjek, hogy egy harapást egyek, és egy kortyot igyak rá.

– Hát csak egyék-igyék – biztatta az erdővéd –, aztán menjen vissza, mert azért kajtathat valami idegen a láda körül, és rajtavesztünk utólag a paklin.

A kocsis tehát odaült a komái közé, és istenesen bepofázott a csemegékből. Rá hatalmasan magába dűtött a sörből, a borból, a pálinkából.

Mivel pedig mohón itta, és folyvást nagy ráadásokkal tetézte a nyakalását azzal a szándékkal, hogy máris indul vissza a borjúsládát őrizni… hát hamarosan úgy kész lett a kocsis, hogy a feje is egyebet akart, a lába is.

A feje Velem, a szarvasborjúval törődött volna. De a lába elvitte a fejével együtt előbb körülnézni a táncnál.

A tánc már javában állt. Ahány menyecske, lány akadt a 79környéken, mind ott forgott a banda mellett. Még öregasszonyokat is bevittek a recepicébe a nőhiány miatt.

A kocsis nyalka, jóvágású ember volt. Ahogy ottan ácsingózott a tánc körül, nagyot kacsintott rá egy csinos menyecske.

Héjnye, fikkom teringette! Borjú ide, borjú oda! A kocsis elkapta a menyecske derekát, és elkezdte a hejretyutyutyút.

Járta egyik fordulót a másik után. Felváltva locsolta a hevét jó savanyú borral. Aztán pedig, hogy a menyecske engedett csintalanságokat is sugdosni a fülébe, hát a kocsis azon vette magát észre, hogy tökéletesen elfelejtkezett Rólam, az árva szarvasborjúról… Az idő így szaladt…

Tyű, azt a teremburáját! – jutott végre eszébe. Hiszen nemcsak őriznie kellett volna, hanem meg kellett volna etetnie, jól itatnia is azt a kis rongy jószágot. A gyönge kis állat még meggebed!… A nemjóját is neki!

A kocsis összeszedte minden maradék eszét, akaratát, erejét, és kiszakította magát a mulatságból.

Az erdészlak mögött a lampionok tarka sora égett már. Az égen a telehold óriás, magános, halavány lampionja lebegett a sötét hegygerinc fölött.

A kocsis magát szidva botorkált el a mulatságból.

A kelő hold elég világot szórt, hogy annál elkészítse az Én ételemet és italomat. Szorgosan látott neki, hogy töklaput kerítsen az erdészlak istállója mellől, a trágyadombról. Majd egy kis moslékot csaklizzon a konyháról egy vederbe.

Így fölszerelve magát az Én vacsorámmal, odasompolygott a ládasor utolsó ládájához.

– Affene – morogta. – Még az ajtaját lelakatolni is elfelejtettem nagy mehetnékemben… Na gyere, kicsi ma80szat… Itt a vacsorád… Na!… Hol vagy?… Jujj! Úristen, Atyám!…

A sötét ládában Nekem már életjelt kellett volna adnom magamról, mint máskor, ha a ládát nyitogatták. De a láda üresnek rémlett.

A kocsis letette a moslékosvödröt, behadarált botjával a láda minden zugába, az ajtaján, az alsó résén. Nem talált biz’ ott, csak levegőt.

– Másfelől legyen az utolsó láda? Részeg vagyok? – motyogta magának, és csüggedten, ijedten, bután rohant végig a ládasor mellett a másik végéhez. De hát a másik sor végén az utolsó láda ajtaja pláne tágra-végre nyitva állt. Ha ezzel tévesztette össze az én ládámat, hát ebből aztán rég künn lehettem.

A kocsis förtelmes káromkodásban tört ki.

A kocsis dühére jött a kétségbeesés. Mi lesz most? Az erdővéd rábízta az Én megőrzésemet, és ő felelősségére elvállalta. Az erdővéd joggal követeli majd rajta az Én áramat. A fizetése az útért az erdővéd markában van. Meg azonkívül is lelhet az erdővéd alattomos módozatokra, amelyek révén kártalanítja magát, és bosszút áll rajta. Az uradalom faszállításánál egy szekeressel úgy bánik el egy erdőkerülő, ahogy akar…

Ez a sok aggodalom egyszerre úgy megrohanta a kocsis részeg fejét, hogy tisztára megzavarította.

Anélkül, hogy egy irgalmas gondolatot szánt volna annak mérlegelésére, mit tesz, egyszerre hisztérikus üvöltésbe fogott:

– Tolvaj, rabló! Mit keres itt a szekerek körül? Fogják 81meg! Itt ólálkodott!… Lőjön utána, erdővéd úr!… Jöjjön elő a puskával!

Az ordibálást főleg az erdővédnek adresszálta a kocsis. Mintha tettenért tolvajt kergetne. Mentesíteni akarta ezzel magát némileg hibája alól, előtte.

Az erdővéd, bár holtrészeg volt, a kocsis ordítozására tüstént loholt oda a szekerekhez.

De hát véletlen meghallotta a kocsis ordítozását az erdész is. Ő járt legtöbbet körös-körül, rendezkedve, mint az áldomás tényleges vendéggazdája.

Elindult tehát a szekerekhez ő is. Csak éppen ellenkező oldalról, mint az erdővéd.

Viszont mindkettőjük sarkában, egy csomó kíváncsi részeg, félrészeg, férfi, nő nyomakodott.

A kocsis az erdővédet látta meg legelőbb. A részegsége most is azt sugallotta okosnak, ha többek füle hallatára fogadja ezzel:

– Nem vagyok oka! Csak egy percre mentem félre ettől a ládától, már valami lókötő, gazember járt itt… és kieresztette, elhajtotta vagy elvitte a kisborjút.

– Ne ugass, te kergült állat! – ordította túl a kocsis jajveszékelését az erdővéd. – Takarodj a dolgodra. Majd beszélek veled.

Az erdővéd förtelmes dühvel nemcsak a mögötte tolongó emberekre utalt a kocsisnak, hanem megismerte a túloldalról közelgő erdészt is, ember-gomolyával. Ez értelemben integetett kézzel-lábbal a kocsisnak: fogja be a száját, bármi történt.

Csakhogy már későn. Az erdész hangja legelőbb is ezt firtatta:

– Micsoda borjút emleget?… Mit loptak el tőle?

82

– Igen, instállom, erdész úr! Nem vagyok oka semminek én! Vigyáztam itt. De tolvaj férkőzött a sötétben ehhez a ládához, amit az erdővéd úr rám bízott!… – makogta a kocsis.

– Ide állítottam!… ide állítottam strázsának a szekerekhez ezt a gazembert, erdész úr! – vágott az erdővéd a kocsis szavába. Aztán mert látta, hogy eszeveszettségében mindent elárulhat az erdésznek, a legradikálisabb eszközhöz folyamadott: – Az anyád ne sirasson!…

Nekiesett furkósával a kocsisnak.

A kocsis részegsége pont azon a vonalon tartott, ahol könnyen áll a garázdaság. Az első botütésre eldűlt benne a borjú. Megfordította az ostornyelet, és visszavágott úgy az erdővédnek, hogy csakúgy támolygott egyet tőle:

– Hozzám mersz érni?

– Rám mersz ostort emelni?

Csihé-puhé! Csápolni kezdték egymást. Majd a veszekedett harag közelebb hajtotta őket, mintsem hogy a botot használhatták volna egymás ellen. Ökölre mentek. Ölre kaptak. Gyúrták, pufálták, tépték egymást. Lehemperegtek a gyepre. Ott is folytatták. Föltápászkodtak. Újra kezdték.

Az odacsődültek közül előbb közbevetették magukat békítőn, de ugyanannyi ellenbékítő is akadt.

Ezek közt volt maga az erdész is:

– Hagyják csak! Intézzék el ők maguk közt a viszályukat! – kiáltotta harsányan. Mert tudta jól, hogy a verekedhetnék ragadós. Kivált jóvérű hegyi mokányok közt könnyen általános viaskodássá fajulhat a békítés munkája az egész áldomás népe közt.

Így aztán a kocsis és az erdővéd zavartalan folytathatták egymás kikészítését.

83

A csoportosulás körülállta őket. Itt szörnyülködtek, ott röhögtek, amott buzdították a küzdő feleket. Kész attrakciószámba ment az erdővéd és a kocsis veszekedése a mulatsághoz. Mégpedig nemcsak koreográfiai mutatványnak lehetett élvezni.

A küzdő felek az eszeveszett tusa alatt ordítva, sziszegve, hörögve tették meg egymásnak szemrehányásaikat:

– Nem te akartad meglopni az uradalmat a ládában ellett szarvasgidóval? – szellőztette a kocsis az esetet.

– Nem téged fogtalak meg rajta, hogy le akartad tagadni: gidót ellett a ládád tehene? Nem te beszéltél rá könyörögve, hogy itt se jelentsem a szaporulatot? Még teneked hagyja el a pofádat vádaskodás? – érvelt az erdővéd ártatlansága mellett.

A hallgatóság mindenesetre, az erdésszel együtt főbb vonásaiban értesült a kudarcot vallott és párviadalba feneklett szarvasborjú-tolvajlásról. Hát tulajdonképpen az eset legkeservesebbje a viadal után fenyegette a küzdő feleket. Törvény előtt felelni az eltűnt szarvasborjúért!

De hát nem így történt.

A küzdelem döntetlen maradt. Azaz végkimerülésbe roskadott.

Az erdővéd a kocsistól jókora orv késszúrást kapott a vékonyába és a félpofájába. Szotyogott a vértől minden porcikája. Aléldozva fogták föl a körülállók.

A kocsis az erdővéd furkósától öt helyen befakasztott koponyával, számtalan kék folttal és piros daganattal ellátva rogyott a gyepre, szintén csak az irgalmasságnak a gondjára.

Hát az erdész, a vadonban élő lelkek bölcs nyugalmával, 84a következő szentenciát mondta ki az erdőkerülő és kocsis ügyére:

– Tulajdonképpen följelentésüket, elcsapatásukat érdemelte ki ez a két pernahajder az uradalomtól. De hát a Jó Ég azt hiszem, eléggé büntette őket először egy náluk még nagyobb és ügyesebb tolvaj kezével, aki megcsapta tőlük a szarvasgidót és aztán a saját kezükkel, amely ilyen szép állapotba juttatta őket kölcsönösen… Gyerünk, és folytassuk a vigadozást!

Diktum! Faktum!

85

(Hova lettem a ládából Én? Persze hogy ezt kérdezte többször is, a türelmetlen Marcella Tőlem, míg az erdővéd és a kocsis harcának ecsetelésénél időztem el.

De hát nem alacsony érdekfeszítés miatt hosszadalmaskodtam azzal a verekedéssel.

Nagyon is különös kihatással volt aztán életem, sőt a szarvasnép Körém csoportosult részének élete számára az erdővéd és kocsis verekedésének csúf mozzanatai közül az, hogy az erdész maga is értesült Rólam.

Azért kellett az események sorrendjébe iktatnom az eltűnésem miatt való hajcihőt.

De máris rátérek, minő furcsa módon sodort sorsom más végzet felé, mint hogy az állatkertbe vigyen két tolvajom.)

A facsúsztatónál előzőleg súlyos szerencsétlenséget idézett elő egy fiatal munkás. Több szegény társát agyonlapították a farönkök az ő könnyelmű mulasztása miatt.

Csendőrök vitték el megvasalva.

A felesége, szegény, éppen gyermekét viselte a szíve alatt, amikor börtönbe vitték az urát. A gyermekágyat pedig aznap hagyta el, amikor a völgy a szarvasszállítmány kibocsátásának ünnepét ülte.

86

A megbotlott munkásnak egész pereputtya szenvedett a vétke miatt. Alig mertek emberek közé menni. Mindenütt szemrehányások, átkozódások, gyalázkodások özönét kellett tűrniük.

A fiatal munkásasszonyt, kicsi csecsemőjével a karján, kicsalta az ünnepség a kunyhójából. De nem merészkedett még az idegen, összecsődült környékbeli emberek közé sem vegyülni.

Keresett egy alkalmas helyet a hegyoldalban, az erdőben, és onnan nézte végig az ünnepséget.

Amikor már a szarvasokat kieresztették, és a tömeg nagy része hazavonult, a kisebb része az erdészlak mögé tolakodott… a fiatal menyecske is lejött leshelyéről.

Hazaútja az erdészlak téres udvarán át volt a legközelebb.

A nap már lebukott. Az esti árnyék még vigasztalanabb elhagyottságot borított a vadszállítmány szekérsorának ládáira.

A menyecske álmatagon, kíváncsian nézegette a ládákat.

Ott állt meg most éppen az utolsó előtt, a nagy szarvastehén ketrece előtt, és fél füle az áldomás zaját hallgatta.

Egyszerre nyűgösködni kezdett a keblén a kisgyereke. Majd dühös, hangos sivalkodásba fogott:

– Csujte! Az istenfádat! Mit ordítasz?… Rám hozol valakit az erdészlakból, mit keresek itt?… Nem elég bánatot hozott rám apád… Ssssssss! – csitította és hajukázta karján gyerekét az asszony.

De a kisgyerek csak most kezdett igazi óbégatásba.

– Mi lelt? Becsináltál? Hiszen most tettelek tisztába az erdőn! – rázta, vizsgálta porontyát a menyecske. – Vagy 87éhes vagy megint? Most szoptattalak meg!… Na, gyere hát!

Minthogy nem lelt más módra a kis kölyök megnyugtatására, leült a szekér rúdjára, kigombolta emlőjét, és szoptatni kezdte gyerekét.

A gyereknek valami rosszul húzott madzag szorította a pólyában lábacskáját. Ezért ordított.

Tehát ha a szopás egy-egy pillanatra elfeledtette vele a fájdalmát, a másik pillanatban újra kezdte a jajveszékelést.

Az asszony tehetetlen, értelmetlen dühvel és aggodalommal állt a kis magzata nyafkaságával szemben.

Megrázta, rácsapott, rásikított:

– Hallgatsz?… Mert rögtön a földhöz lapítlak, átkozott fattyú! Az apád rossz vére dolgozik benned, hogy keserítsd az anyádat!

De hirtelen torkába fulladt a hang.

A tekintete éppen az erdőszélen kalandozott e pillanatban.

Az erdőszélen kibukkant a rétre a nagy, szürke szarvastehén. A feje riadtan, fájdalmasan ingott, pont úgy, mint aki az asszonyt figyeli.

Aztán egyszerre hatalmas bőgésbe fogott. Egy elnyújtott, éles trombitálást, majd szaggatott vakkantásokot lökött az alkonyi homályba a szarvastehén gégéje.

Az asszony meredten, karikára nyílt szemmel, csecsemője hangversenyéről megfeledkezve bámult a szarvasra.

Mintha valami babonás, földi valószerűségeken túlsugárzó megvilágosodás cikázta volna be elméjét. Máris tisztában volt, hogy ez a szarvastehén segélyét kéri. Nemcsak látja őt, de tudja, hogy ő az, akinek a szolidaritásához, szövetségéhez bízvást folyamodhatik.

88

Az elhagyottság, az anyák fájdalma, ez az erős, kettes szolidaritás kapcsolt az asszony lelkében:

– Mi bajod neked, te szegény tehén? – hebegte készséges jóindulattal a szarvastehén felé. – Akarsz itt valamit?

Szünet következett. A banda idétlenül, szinte kellemetlenül visongott az erdészlak háta mögött. A szopós gyerek hányta magát, kékülve a sírástól, anyja keblén.

A szarvastehén mozdulatlan szobra ott állt az erdőszélen.

De most újra moccant. Megeresztett még egy hangosabb, kétségbeesettebb bömbölést.

Hát erre, a ládából, pontosan az iménti felnőtt szarvasbőgésnek fisztulás, gyönge mása felelt.

Az asszony fölugrott a szekér rúdjáról. De ijedelem nélkül:

– Ahán!… – motyogta. – Mintha tudtam volna. Itt a gidója a ládában… Na ilyet!

Igen!… Én adtam hangot, kicsikét elkésve, anyám szavára a ketrecemből.

Az alkonyat, születésem óta, mindig mély, nyugodt álom ideje volt Számomra.

Miért? Mert mindig akkor következett be a táborozás utunk alatt. A szekér döcögése megszűnt. Következett az etetés és aztán a teljes nyugalom. Anyám megszoptatott, és lefeküdt nyugodt kérődzésre. Így aludtunk mindig zavartalan, együttes álmot ezekben az órákban.

Az ilyesmi pedig, pláne piciny állatnál, periodikus. Az alkonyat ideje, itt magányomban is, ellenállhatatlanul mély álmot terített rám.

Éhes voltam, szomjas voltam. A kocsis elfelejtett gondos89kodni rólam. Otthagyott. De az álom jótékony hatalma elzsongított minden kényelmetlenség, kínzó vágy és gondolat ellenében.

Egészen furcsa álmot láttam akkor ott, a láda szögletében gubbaszkodva.

Újra az állatkertben jártam. Az egész kert nagy, szabad, virágos, fás, patakos Édennek rémlett. Csupa kedves rokon szaladgált, enyelgett, csevetelt benne. És a levegőt valami édes tejillat töltötte meg. Ugyanannak a tejnek az illata, amelyet makrancosan elutasítottam hidegsége és szokatlansága miatt a kocsmában és állatkertben.

Most áldott módon hűsítő zamatúnak éreztem. Száz és száz edényben állt ott a tej. Odamentem, és ihattam akármennyit belőle.

Meg is tettem. Ittam és ittam, csemcsegve, gyönyörrel. És a szívem tele volt hittel, hogy csakis csodák és boldogság környeznek ezentúl.

Anyám nem volt mellettem. De olyan bizonyossággal vártam, hogy megjelenik, és akkor sohasem szakadunk el egymástól.

Nyüszögtem és vakkantgattam álmomban. Ugrándoztam, köröltem és ágaskodtam az ujjongástól.

Egyszerre anyám jól ismert bőgése hatott fülembe…

De mi ez?… Hirtelen sötétre vált körülöttem a sugaras szarvas-Éden… A túlvilági örömök mintha elsatnyultak volna hirtelen a valóság durvább, de édesebb öröme ígéretével…

Megrázkódtam! Buksimat beütöttem a láda kemény deszkájába. És fölébredtem.

Akkor egy pár pillanatnyi kábult, kavargó, ígérettel szí90nezett csöndre, hirtelen, belehasított a levegőbe tényleg anyám ismerős, hívó bömbölése:

– Mégsem jössz?… Nem bírok elmenni nélküled!… Még lejjebb jöttem utánad az erdőn. Innen egész közelről szólok Hozzád, néhány szökelléssel elérhetsz.

– Mennék – ugrottam föl keserves bőgéssel –, de fogva tartanak!

A bőgés után nyomban azt neszeztem, hogy egy kéz matat a láda ajtóján. Fölnyílik az ajtó. Elég rés van, hogy máris kitörjek rajta.

Ám tüstént orromba nyilallott annak a fájdalomnak az emléke, amelyet az erdővéd furkósának görcsei okoztak, amikor visszakergetett, mert anyám után akartam rontani.

Meghőköltem, és visszamenekültem a láda sarkába.

Amikor a munkásné fölheppent a szekérre, hogy megkémlelje a ládát, édesanyám, a nagy szürke szarvastehén rémülten húzódott vissza az erdő fái közé.

És nem mutatkozott többé.

Az asszony gyorsan bekötötte kendőjébe pólyás babáját, hogy a keze szabadon legyen mind a kettő. Nem bánta, sivalkodjék porontya.

A láda ajtajának esett.

– Tyűha! – állapította meg. – Itt nyílik ez alulról. – Azzal jócskán felemelte az ajtót, és belekukkant: – Jékulárom! Csakugyan, mekkora kis gidó! – meresztette szemét Rám a láda homályába. Majd a láda ajtóját félig nyitva tartva tűnődött izgultan: mit tegyen?

91

Kieressze anyja után ezt a kis jószágot? Szabad-e ez, ha egyszer bennhagyták a ládában, elszakítva anyjától.

Ezen ókumlált.

A büntetésre gondolt, a csendőrbilincsre, amelyet az ura kezére csatoltak, és az övére is rákerülhet, ha az uradalom tulajdonát herdálja az Én kieresztésemmel.

Ámde egyszerre vad indulat csapott át az asszony lelkén.

Igaztalanul, az ura vétke miatt, mennyi bántódás érte az emberektől itt a telepen. Az átkozott uradalom szedte ki a zsírját az urának, hogy álmosan, rosszul ütötte ki az éket a tartófából, amikor az társaira zuhant. Ki veszi észre, ha kárt tesz most az uradalomnak, ha kibocsát Engem, a visszatartott szarvasborjút?

Ezt súgta dühe az asszonynak. Aztán pedig elérzékenyülésre hangolódott.

Anyám hív Engem kétségbeesve az erdőből. Egy szarvastehén is csak olyan boldogtalan, elhagyott, mint az emberanya. Borja után éppúgy emésztődik, mint ő a párja után.

Az asszony keze beragadt a láda ajtójába, és tágra-végre rántotta le. Akkor vette észre, hogy a ládák ajtója úgy van csinálva, menetelesre ereszthetik, mint egy pallót. A láda lakója lesétálhat rajta a kocsiról. De föl kell pockolni egy léccel, amely rajta lóg. Ezt a műveletet hirtelen elvégezte a munkásné. Aztán bekiáltott Nekem a ládába:

– Gyere, kisangyalom! Fuss anyád után!

És ő maga is futásnak akart eredni, hazáig. Ne vegye észre senki, hogy itt járt.

Én a láda mélyén még mindig csak az orromba visszasajgó ütéstől riadoztam akkor is, amikor a láda ajtója egészen 92leereszkedett. De hát az anyámtól fejembe rágott szarvaselv: mindig a szabadnak menekülj! – rábírt mégis, hogy bátortalanul az ajtónyílásnak mozduljak.

Kidugtam a töksimet először. Nem bántott senki. Nem jelentkezett senki. Az alkonyat, az erdőzúgás, az áldomás lármája mind valahogy ismerős és vonzó, mégis félelmes és rémektől bekószált világnak rémlett Előttem a láda biztonságos négy fala helyett. De valami más Énem mozgatott, vitt kifelé a ládából.

Ráléptem a ládafödél alkotta hídra. Ingott egyet, reccsent egyet, és ugyanakkor megpillantottam a munkásasszonyt. Rémülten szökkentem hátra a ládába. De csak azért, hogy tüstént visszakanyarodjam a mélyéről, és akkor hanyatt-homlok, meggondolás nélkül lerohantam a gyepre belőle. Az asszonyt megállította a gyámoltalan visszahúzódásom:

– Te rongy kis dög! – ripakodta felém. – Ki sem akarsz menni? Én zavarjalak ki a ládából?

Mondata végén már a gyepen topogtam előtte. De semmi ösztönöm nem jött arra nézve: merre induljak? Álltam, forogtam, lefelé indultam a ládasor hosszán. Az asszony elém kanyarodott. Kötényét lengette, úgy hessegetett, és süvöltötte felém:

– Arra szaladj, az erdőnek! Ott vár édesanyád!

Én valami furcsa megátalkodottságban, hogy a telep felé, az út felé kell mennem, elszökelltem az asszony elől. El ne csípjen!

De megint a ládasor hosszán akartam tovaindulni.

Az asszony dühösen iramodott utánam:

– Te hálátlan, ronda kis kuvasz. Másfelé mégy, mint amerre anyádat leled? Letépnek a kutyák a telepen. Itt is szerencséd, hogy az erdészéi be vannak kötve a fészerbe… 93Takarodj ki a rétre, és az erdőbe fussál!… Szegény anyád érted sír!

Hirtelen megvilágosodott Előttem, hogy az anyámat merre lelhetem meg.

A rétnek fordultam, és már vágtattam is lefelé az udvaron. Átszöktem az alacsony, hiányos gyepűn.

A patakot már úgy ugrottam át, mintha életemben más terepen nem is mozogtam volna, mint a szabadban.

Valami csodálatos, zengő, nagyon-nagyon messzi homályos eszmélet lett úrrá rajtam. Vakkantgatni kezdtem a boldogságtól. Ez a szabadság! Ó, be édes!… Erről regélt folyvást édesanyám!… Hajrá!

Rézsút szeltem át a mezőt. Véletlen volt vagy sem, de pont azon a helyen értem el az erdő szélét, ahonnan anyám legutóbb hívott.

Az erdő homálya nem volt félelmes Nekem. A szemem a ládában jobban megszokta a homályt, mint a fényt. Ámde az erdőtől olyanféle félelem jött, mintha fái, bokrai, sűrűje csupa eleven lény volnának. Ahogy biztonságot adnak, éppannyira hatalmukba is vesznek.

De ezek a riadalmak csak mintha egy másik, régi Énem riadalmai lettek volna. Az új Énem csak éppen számon tartotta a régit. Máskülönben egészen a saját, erős, határozott akarata szerint cselekedett.

Már be is loholtam a sűrűbe. Már iramodtam is benne föl a hegynek. Aztán hirtelen, minden ok nélkül megtorpantam, és torkomszakadtából bőgni kezdtem.

– Anyám! Itt vagyok már nyomodban az erdőben. Várj meg!… Jöjj hozzám!

Abbahagytam a bömbölést, és figyeltem.

Csönd! Semmi válasz nem érkezett számomra.

94

Erre, mintha pontosan megszabott irányt követnék, továbbiszkoltam.

Iszonyúan jólesett maga a szaladás. Szinte nem is bántam, hogy anyám nem jelentkezett még, és Én magam irányítom futásomat.

Meredek ciheres kezdődött előttem. Nekivágtam. Csalhatatlan találtam el azt a rést a bozótban, amelyiken tovasurranhattam, néha egészen valószínűtlen kanyargatásokkal. Így értem egy sziklák alatt kikerekült tisztásra. A sziklák tetejéről ronda, ijesztő huhogás fogadott. Bagolynép lakta.

Rá se hederítettem, hanem újra kezdtem itt az anyám hívását:

– Hahó! Nem hallod a kis gidód hangját?… Idáig másztam utánad magamtól… Derék magzatod vagyok! Méltó a szabad szarvas nevére!

Erre az éles, kérkedő bődülésre egyszerre keserves nyögés válaszolt.

Odamentem, ahonnan ezt a hangot neszeztem.

Hát a sziklák közt szörnyű meredek hágó vitt föl. A hágóban tocsogott a víz. Forrás fakadt a sziklák közt, és a lefutó ér óriási labodákkal, bürkökkel volt benőve.

A tocsogót telis-tele tapicskálta a rengeteg szarvasnyom. Ezt megismertem a megsűrűsödött esti homályban is.

Itt rontott föl a bércnek az egész vadszállítmány.

A kaptatótól kissé félre egy szarvas feküdt. Ez nyögdécselt keservesen, elhalóan.

– Mi bajod? – mentem hozzá részvéttel, és körös-körül szagláltam.

95

Sohasem kerültem szarvasgím közvetlen közelébe. Mégis megállapítottam, hogy ez olyan, mint Én magam.

– Végem van! – sóhajtotta. És a szemhéját is alig tudta rám emelni. – Ó! – nyögte. – Gím vagy, kicsike!

– Mit mondasz? – firtattam.

– A döglődő bika mellé üsző vagy tehén kerüljön. Annak nyalogatására föl is épülhet vagy könnyű a kimúlása. Gím a gímnek csak ártalmára lehet. Ez a természet törvénye. Öklelj föl, hogy hamarabb dögöljek meg! Azt sem bánom! – nyöszörögte a gím.

– De én nem öklellek föl! – szóltam. – Sajnállak inkább, és segíteni akarok rajtad, ha tudok.

A bika erre megrezzent, és felütötte a fejét:

– Ez megszegné a törvényt! Hol tanultad, hogy ezt is lehet tenni? – kérdezte tőlem.

Egészen furcsa volt, hogy tényleg fogant bennem valami ösztönös ellenérzület a fekvő szarvassal szemben, amikor rábukkantam. És ezt az ellenérzületet mostani Énem sugallotta. Mintha mondaná: mi közöd egy gímszarvashoz, ha megdöglik?… rúgj bele vagy hagyd sorsára, és keresd anyádat tovább! Ámde szívesen elhárítottam magamtól ezt a rosszindulatot. A régi Énem feltámadt, s aszerint feleltem a gímnek:

– Az állatkertben tanultam azt, hogy nincs okom senkit bántani, ha ő nem bánt Engem. Mert a vérszomj oktalan, erdői vad életfölfogása. Az állatkertben kiművelődött állat leküzdi ellenérzületét gímtársával szemben is.

– Igen! – helyeselt a gím. – Az emberek szolgái az állatok közül más életszabályoknak hódolnak. Az erdő szabad vadja megveti ezt. Viszont sokan mondják, hogy boldogabb élete az állatoknak, ha az emberek békés, engedelmes szol96gái lesznek az állatkertben, mint másutt… Mindenesetre köszönöm, hogy jó szívvel vagy hozzám! Enyhébb lesz a kimúlásom!

– Hát mi történt veled? – faggattam kitérőleg a gímet.

– Átkozott volt az én sorsom! Minden gyönge gímé az! Majd rájössz erre magad is! – mondotta a gím. És aztán emeltebb, bensőségesebb hangon tette hozzá: – Minthogy jó voltál hozzám teljes jótehetetlenségemben, ezt azzal akarom viszonozni, hogy fölvilágosítalak nyomorú sorsomon keresztül mindarról, amire még nagy szükséged lehet itt az erdő vadonában, és amit máskülönben sok bántódás, tévelygés, kárvallás árán okulhatsz csak végig. Hallgass meg! A halál árnyékában tiszta és csalódástól mentes a látás. Feküdj ide!

– Hallgatlak! – mondtam. – Te szegény, esett gímtestvérem!

– Az erdő törvénye szigorú! – kezdte a gím. – Szarvasünő világra jöhet akárhány. Mind kell. De gímre nincs szükség, csak mentül kevesebbre és mentül erősebbre.

– Miért? – kérdeztem.

– Mert a szarvasünők és tehenek mindnyájan hasznosak a szarvasfaj továbbfolytatása érdekében. Bármekkora számban legyenek, egyenetlenség nem támad miattuk. De igenis a bikák sokasága folytonos kocódással, széthúzással, vérengzéssel jár.

– Hogyan lehet az? – csodáltam.

– Egy szarvasgím sok tehénnek vezetője, párja! Ezt csak tudod! – magyarázta a szarvasgím. – Az a legjobb helyzet, amikor egyetlen, hatalmas, okos gím áll nagyszámú csorda élén. A teheneknek ingatag, tétova, ostobaságra hajló a jel97leme. Talán egyenesen besétálnának a gonosz emberhad fegyverei, kelepcéi, jászoljai elé, ha a gímek büszke szabadságérzete nem vigyázna rájuk. Egyáltalán a szarvascsorda minden moccanása, a jó legelő, a jó ivóvíz, a veszélytelen csapás, az elléshez szükséges zavartalan zug megtalálása a vezérgím gondja. A csorda követi őt vakon. Ha nem, akkor meglakolja. Mindig az a vége, hogy megtizedelődik.

– Ezt tudom édesanyámtól! – jegyeztem meg. – Apám hatalmas vezérbika volt. Róla sokat mesélt Nekem anyám a ládában. De még mindig nem értem, micsoda veszélyt hoz a csordára, ha több gímje van a kelleténél.

– Nézd! – szólt a haldokló. – Minden gímben dolgozik ősi ösztöne, hogy hivatását betöltse. Vezérkedni akar. Önálló csordát akar. Ezért folyvást zavarkodik. Sőt, folyvást a másik gím épségére, életére tör. Szörnyű véres viadalok játszódnak le gímek közt a rengetegben. Nem ritkán halálosak. Ha igen? A csorda csak örül neki. Mert hiszen a csorda csakis kárát vallja a gímek viszálykodásának. Akkor jobb neki, ha az erősebb gím elpusztítja vetélytársait, vagy úgy megökleli, meggázolja őket, hogy aztán már olyan engedelmes, pupák tagjai a csordának, mint a tehenek.

– Értlek! – mondtam.

– Hát ilyen gyönge, gyatra, megtiport gím sorsa volt az enyém! – folytatta a halódó. – Többen is voltunk ilyenek a vadaskertben. A vezérbika hatalmától reszkettünk folyvást. Mert rémes zsarnok volt.

– Ez volt az apám! – vetettem közbe.

– Lehet! – hagyta rám a gím. – Rettentő ereje volt. Irtózatos sebhelyeket viselek tőle. Ő az oka mostani, korai halálomnak is, mert a tőle okozott belső és külső bénulásaim satnyították el szervezetemet, úgyannyira, hogy agyonzúztam 98magamat itt alant a szakadék átugrása közben. Holott üszők és tehenek sikerrel jutottak át rajta. Igaz, őket elfogatásunkkor és beketrecelésünkkor is kevesebb bántódás érte.

– Hogyan? – kérdeztem.

– Hát nézd! – magyarázta a gím. – A másodrendű gímre minden rossz ráles mindenhonnan. A vezérbika kikészíti, az ünők, tehenek gúnyolják, a hereség, mihasznaság kínjai, a nagyravágyás, a gyilkolhatnék ellentétes indulatai senyvesztik. A vadászaton a vadászok az ünőt, tehenet kímélik, amennyire lehet, a selejtes gím a legpuskavégrevalóbb alany nekik. Most az összefogdosásunkkor az erdővédek, a hajtók, hogy pecsenyét csináljanak maguknak a megsérült szarvasokból, szintén inkább a teheneket hagyták békén. Ha egy gímet láttak, akkor ott vágták, szúrták, tekerték a tagjait, ahol érték. Ettől a bánásmódtól félig dögölve kerültem a szekér ládájába. Ott a pihenés valamelyest helyrehozott, de egyúttal el is pusztította, el is lustította, kappanhájjal nehezítette szervezetemet… Amikor a ládából kieresztettek, és a szarvastörvény szerint az előttem haladó szarvas nyomán vakon kellett átszökellnem egy szakadékon, agyonzúztam magam, látod… Idáig elvonszoltam magam. Innen, erről a hágóról visszahemperedtem… És most nemsokára kilehelem lelkemet…

– Úgy sajnállak! – mondtam őszinte megindultsággal. – Éppenséggel azért, mert apám hatalma volt oka végeredményben minden boldogtalanságodnak és vesztednek is.

– Ő a legfőbb törvény jogán viselkedett. Aztán maga is első áldozata lett az összefogdosásunk galád vérengzéseinek. Nincs miért átokkal szórnom meg emlékét! – tett igazságot apám fölött a gím. – Ellenben itt, itt az életem igazi tragé99diája, hogy most pusztulok el, amikor az igazi élet kecsegtetett volna aranyló igézetével.

– Hogyhogy? – kérdeztem.

– Most figyelj! – szólt a bika. – Ez nem vadaskert, ahová kerültünk, minden jel arra mutat, hanem rendezetlen, hamisítatlan, végtelen vadon. Vezérbikája nincs az idejutott szarvascsordának. Van kívülem még három gím benne. A legerősebb szörnyen buta állat. Ő rohant ennek a szakadéknak a kieresztéskor, nem gondolva a csorda gyengébb tagjaira. Hát ilyen önző, kamaszvérű dög nem való a csorda vezetésére. A második gím úgy járt, mint én. Ugrás közben megrepedt a mellső lába csontja. Sérült gímnek nagyon hatalmasnak kell lennie, hogy a csordát engedelmességre bírja. A harmadik gím nyiszlett, vízfejű, koszos kecskebaknyi korcs. Erre szállhat csupán a csorda vezetése. Mert a vadon furamód, egyszerre derék szarvas lelkét lehelte beléje.

– Nos hát! – jegyeztem meg. – Akkor rendben van a helyzet.

– Hát ha a Szarvasok Gondviselése nagyon kegyes, ilyen gyatra vezérrel is élteti és gyarapítja a szarvasnépet itten. De az bizonyos, hogy ha nem esem szerencsétlenül félszügyemre, és a szívemet, tüdőmet nem éri halálos rázkódás és zúzódás, most reményem lett volna, hogy én legyek a csorda vezérbikája. Játszva öltem volna meg akár a hóbortos, akár a satnya másik két bikatársamat.

– Szörnyű! – szóltam. – Hát ha halálod percében is az öldöklésen ábrándozol, hogyan vártál volna könyörületet magad is másoktól?

Erre a haldokló gím bosszúsan vakkantott. Orrán véres hólyagok tolultak elő, ínyén is vér ömledezett. Horkantott 100egyet. Rám fröcskölte vérét, aztán nagy szusszantással förmedt rám:

– De hagyd ezeket az állatkerti életelveket! Mit kezdesz velük itt a vadonban? Még a vadaskertben sem érnek semmit az ilyen széplelkűségi rögeszmék. A gím vagy harcol és öl és él a maga és a csorda javára, vagy nevetséges kecskebak és vértanú. Nincs más megoldás. Ne te akarj engem befolyásolni, hanem az én szellemiségemet szippantsd melledre.

– Jól van! – szóltam. – Folytasd.

– Szóval balszerencsém tönkrejuttatott engem itt, életem legszebb küzdelmének ígérete előtt, az aranyélet küszöbén. Hozzám való jó szíved teszi, hogy tanáccsal látlak el, mit tégy magad!… Kicsi vagy még. Kíméleti időben élsz. De hamar következik el az idő, hogy tisztán eszed, erőd, bátorságod, sőt hited dönt sorsodon, boldogtalanságodon vagy boldogságodon. Érted?

– Értem! – feleltem.

– Nos! – vett buzdító hangot a gím. – Ez a vadon korlátlan lehetőségek helye. Kerítés nincs. Ha van, szét lehet tiporni. Valamirevaló vezére sincs az idevetődött szarvasnépnek. Nem is lehet, míg fölcseperedel. Tehát egyebet se tégy, mint irgalmatlan figyeld a vezérgímnek gyengéit, hogy amidőn megerősödöl, és kihívod párviadalra, könnyen vedd vérét, és állj a csorda élére. Addig is légy alattomos. Ne bánd, ha gyávának minősítenek és félkegyelműnek. Nyafogjál, színeskedjél, a gyönge úgysem tehet egyebet. Az önérzet az erősek erénye. Szítsad ravaszul a széthúzást a tehenek közt jó előre. Meglehet még az is ilyen nagy vadonban és ilyen gyatra vezérbikával, hogy a csorda szétválik… Szégyen megszaladni a küzdelemtől. De dicstelen életnél a dics101telen halál rosszabb… Ha szétszakadásra tudod bírni a tehéncsordát, amíg gyönge vagy, és megszökni vele a vezérbika hatalma köréből?… Tedd meg!… Mindent tégy az életedért! A siker mindent igazol, a bukás mindent lealjasít. A legnemesebb szándékot is… Ne felejtsd!… Az élet egyetlen és legfőbb!…

A gím hangja gyengülni kezdett. Torkából köhögés szakadt föl. Véres buborékokat pattantott újra két orrlika…

– Rosszul vagy? – kérdeztem részvéttel.

– Végem van! – horkantotta. – Köszönöm jóságodat!… Légy áldott érette!… Én megáldalak!…

Hangja megcsuklott. Feje hirtelen lekonyult. Egyet rázkódott a teste, és kimúlt.

Ha egyebet nem is köszönhettem a szegény, haldokló gímnek, a nyögése nyomán mindenesetre ráakadtam arra a hágóra, ahol a szarvascsorda túljutott az előttem meredező sziklafalon. Aztán vizet találtam és gyönge, húsos burjánt, vízitormát, amit moslékkal elkényeztetett ínyemmel magamba tudtam kebelezni.

Nagy szükségem volt rá, hogy végre éhemet, szomjamat csillapítsam… Erőmet próbára tevő fáradság várt még Rám az éjjel.

Akármilyen rokonérzést és részvétet keltett Bennem haldokolva a gím, egy hulla közelében már kellemetlen volt tovább időznöm. Nekivágtam a hágónak.

Mondhatom, csöppet sem volt gyerekjáték a megmászása.

A rám szakadó éjszaka hosszú, keserves órákig tartott, amíg túljutottam ezen a sziklameredélyen.

102

Ha nem vagyok olyan egészséges, jófajú, értelmes kis állat, könnyen otthagyhattam volna a tejfogamat.

Sziklapárkányokon vitt végig a csapás. Olyan keskenyek voltak, hogy a patáim alig tehettem egymás mellé rajtuk. Róluk pedig százméteres, kétszázméteres mélységbe kárhozhattam le.

Szorosokon kellett átvergődnöm. Zsenge kis bundámat összehorzsoltam éles faluk közt. A lábam görgetegeket indított alá omlós aljukból. A holdfény rosszabb volt ilyen helyütt, mint a vaksötét. Mert a tapogatódzás biztos valami, de a szemet megcsalja a lusta árnyék, és rémeket kápráztat vele.

Aztán tíz helyen is akadt utamba átszökellni való szakadék. Magasból alá és alulról föl kellett ugrani még a szakadék veszedelmére ráadásul, egyik-másik helyen. Félarasszal elszámított szökkenés, és menthetetlen kampec várt volna rám.

Számítást mondok, de hát nem valami óvatos értelmi funkció az, ahogy a bérc szörnyűségei közt evickél a vad… Őseimnek, fajomnak életlendülete bódultságban, lázban lobogott Rajtam, és az adott biztonságot. Mert honnan szedtem volna tapasztalatot, útmutatást, hogyan moccanjak a folytonos életveszély közt?… Talán az eddigi életem színhelyén, a ládában, lehetett-e álmodni is felőle, hogyan talál ösvényre toronyszerű sziklacsompók hézagainak útvesztőjében ostoba kis eszem?…

Pitymallott már, amikor végre úgy rémlett, hegytetőre értem föl.

A lilás ég nézett rám, egy sárgászöld mezőfolt fölött. A mező meredek volt. A füve pedig olyan, mintha csupa éles kis kés alkotta volna minden szálát. A nyelvemet el103vágta volna darabokra, ha gyepelni kezdek belőle. És még érdes is volt, fűrésszerű is volt ennek a fűnek a kemény éle. A patám visszacsúszott rajta, mint az üvegen.

Valami irtózat, utálat fogott el, hogy ezen a meredek kis mezőfolton az utolsó kapaszkodásnak vetemedjek neki.

Különben is eddig a vonuló szarvascsorda-együttes határozott nyomain haladtam. Most itt, az utolsó szikla után, a csúszós havasi réten, egyszerre összevissza vezetett a szarvasnép nyoma. Oldalvást, a tető pereme alatt is indultak nyomok. Erre haladtam tovább.

Szörnyen fáradt voltam. Szívem eszeveszetten kalapált. Minden porcikám remegett.

De éreztem, hogy népem közelébe jutottam. Még egy kissé szaporítanom kell az iramot, mert ki tudja, hová vonulhat aztán népem Előlem?

’getésbe kezdtem a hegytető alján. Egyenletesen, sokáig, ki-kifulladozva, meg-megpihenve ügettem tova, néhány szarvasnyom vezetésével.

Egy helyütt aztán megfigyeltem, hogy alattam már rég nem sziklameredély a bérc, hanem könnyen megmászható, szálfaerdős hegypúp. Itt a nyomok hirtelen fölvágtak a havasi réten a hegytetőre, nagy részben.

Követtem őket. Mihamar fennsíkféle, havasi epresréten jártam már. Láthatólag mélyületszerűvé vált a hegytető formája ezen a részen.

Itt-ott nagy, fantasztikus állatalakokat mímelő sziklák ugrottak ki a rét füvéből.

Egyszerre csak megrázkódtam. Az öröm majdnem zokogásszerű görcsben vonagoltatta minden tagomat:

Mint egy tájkép, szinte valószerűtlen beállítású tájkép tárult szemem elé, a hegytetőnek egy csíkja.

104

Közvetlen előttem perzselt füves, sárgás hegyhajlat. Mögötte élénkzöld, haragoszöld csík. Ott forrás fakadt, és a vízér hosszán buja, virágos, lápos tocsogó alakult. Az üde, zöld csík mögött megint sárgás színű rét ívelt a sötétkék ég alatt.

És az ég meg a rét íve között nagy barna foltok vaskosodtak. Mozdulatlan, mint a sziklák.

De nem sziklák voltak, hanem heverő, kérődző szarvasok.

Itt tartotta pihenőjét a kieresztett szarvascsorda.

Nyüszögve, fejvesztetten rohantam feléjük.

Mikor már lélekszakadtan ott álltam közvetlen a heverő szarvascsorda előtt, és ujjongóan, elérzékenyülten hallattam az üdvözlő csökögést népem felé, igazán megkapó részvétlenséget tapasztaltam tőlük.

Egyikük sem kíváncsiskodott Rám. Leghevesebb mozdulatuk az volt, hogy lustán, unottan, kérdőleg fordították Felém fejüket:

– Mit okvetetlenkedel itt?… Keresd meg, akihez tartozol, és kussadj le! – szólt a legközelebbi.

– Hol van anyám? – ríttam.

– Mit tudjuk mi?… Keresd meg!… Mit nyafogsz érte nekünk? – förmedtek rám többen.

Szaladgálni kezdtem, ostobán, nevetségesen szarvastól szarvasig, de anyámat nem leltem közöttük.

Ellenben, amikor a termetes vezérgím mellé értem, az komoran, vészjóslóan förmedt Rám:

– Dögölsz le, te nyavalyás, valahová! A kérődzés ideje 105alatt mersz alkalmatlankodni a csorda körül? Úgy felrúglak, hogy hetet fordulsz!…

Erre szörnyen megfélemledtem. Lekussadtam egy szarvasünő mellé. Inkább lerogytam a kimerültségtől:

– Anyámhoz szeretnék jutni! – súgtam neki. – Adj tanácsot, mit tegyek?

– Fogd be a szádat! – szólt rám az ünő. – Most pihenő van, tehát pihenj! Majd arra is sor kerül, hogy megkeresd és megtaláld anyádat. Ám mindent a során kell elintézni!

– De aggódom! Mikor és hol leljek anyámra, ha nem köztetek? – nyafogtam.

– Anyád valószínűleg a keresésedre indult a csordától, még a pihenő előtt. Majd ide tér vissza. Ne búsulj!… Gím létedre ilyen mafla vagy?

A szarvasünő szava megnyugtatott… Elnyújtottam nyakam a füvön. Ez a mozdulat a tökéletes kimerültség jele minden állatnál.

Mihamar az álom pihegtette egyenletesen megviselt kis tüdőmet.

A csorda már régen elszéledt legelészni, én még mindig aludtam azon a szent helyen, ahová legunnyadtam. A fáradtság most bújt ki rajtam. A szemem pilláját nehéz volt emelnem. Tagjaim pedig mintha egy idegen szoboré lettek volna. Nem engedelmeskedtek ösztökélésemnek, hogy más a teendőm, mint agyonheverjem Magam.

A szarvasoknak csak kis része legelte a tocsogó gazdag füvét. A nagyobb része leereszkedett a havasi rétbe hosszan benyúló mélyületbe. Ezt csupa bokor, csupa indás növény 106borította. A gyönge levél, virág, bogyó ilyen bokrokról a legfinomabb szarvascsemege.

Hunyorogva figyeltem az étkező csordát. Ásítottam, nyújtóztam, és megint elaludtam.

Amikor újra fölrezzentem álmomból, hiába kereste a szemem a csordát. Tüstént talpra szökkentem.

A rét üres volt körülöttem.

Ágaskodva, szerteszét kapkodtam a fejem. A csordát semmilyen irányban nem láttam.

Ám magányosságom ezúttal semmi különösebb riadalmat nem hozott rám.

Tudtam, a csordát könnyűszerrel utolérem, ha erre szánom Magam. Unszolt is erre váltig az ősi szarvasösztön szava, hogy a fajtám körén kívül nem illő, nem szabad, nem lehet mozognom. Itt, a vadonban, ennek a sugallatnak a lendülete jóval érvényesebb, határozottabb is volt. Csupán egyetlen érzés lehetett nála hatalmasabb.

Az anyám után való sóvárgás.

Anyám pedig nem tarthat a csordával! Így ókumláltam. A körében nem leltem, alvásom alatt nem érkezhetett meg a helyre, mert akkor rám talált volna. Ha pedig másutt csatlakozik a csordához, akkor kár a csorda nyomában nyargalnom. Hiszen a szarvasünő kereken, nyomatékkal biztatott vele, hogy erre az étkező- és delelőhelyre a csorda minden körülmények között visszatér. Tehát vele vagy külön ideérkezve, anyámat e helyütt lelem meg legbiztosabban.

Már határoztam is. Itt maradok, és kissé körülnézek.

Először is az átaludt étkezést pótoltam. Leereszkedtem a bokros mélyületbe, és ott jól bepofáztam a gyönge levélből, édes bogyókból.

107

Aztán némi henyélés után elindultam fölfedező útra a közvetlen környezetben.

A tető egyik oldalán már jártam érkezésemkor. Most tehát a másik részén akartam elbódorogni.

Szaladtam egy nagy darabot. Szél ellen szaladtam és emelkedésnek. De kipihent, táplálékkal jól fűtött inak éppen az ellenállás leküzdésében lelik gyönyörűségüket. Lefelé és szélmentében émelyítőnek találtam volna kirándulásomat.

Végre mégis jelentkezett az első lankadás. Megálltam egyet szusszantani.

Akkor egyszerre különös, nagyon távoli, de mégis jól megkülönböztethető hangok egyvelege ütötte meg a fülemet.

Nyargaltomban a szélsivítás változatainak véltem ezeket a hangokat. De állva, fülelve jobban kivehettem, hogy sok száz állati torok béget, közbe éles vakkantások hasítanak a levegőbe, és néha emberhang, meg vékony, cifra sípszó libeg felém a szél dudálásán át.

Látni nem láttam semmit Magam előtt. Mélyen, oldalt a tető hajlatai mögött keletkezhettek ezek a hangok.

Itt a tetőnek ezen a részén, a havasi rét láthatólag sokkalta messzebb nyomult alá az erdős hegyoldalba. És furcsa kiszögellést alkotott maga a tető is, egy csomó sziklaszál miatt.

Ezek a sziklaszálak a hegyoldalban egymás mellé nőttek. De úgy, hogy azért külön-külön meg lehetett őket különböztetni. Főleg, ahol már magasabbra ugrottak ki, itt a tető oldalában, mint a tető legmagasabb füves pontjai.

Úgy festettek éppen, mintha a havasi tető egy templom hajzása volna, és ezeket a sziklaszálakat pedig toronynak kezdték volna hozzá építeni. De sorban félbehagyták őket a 108roppant építész különös szeszélye szerint. Úgyhogy az a sziklaszál, amelyik legmagasabbra épült közülök, hevenyében fölrakott, félrecsapott, csúcsos kupakot kapott. A többi laposan, csonkán meredezett alatta.

A bégetés, kutyaugatás, juhásztilinkó szava jöhetett hozzám a sziklaszálak mögül is. A rét tovább tartott láthatólag alatta.

Voltak fogalmaim, persze, a juhakolról, a juhnyájakról. Anyám eleget mesélte, hogy ezek a juhok törpe, hosszú szőrű, hasított körmű rokonaink, az emberek réges-rég megszelídített háziállatai. Tejük, húsuk, bundájuk áll az emberek szolgálatára.

Hozzátette, hogy az emberek szolgaságában sínylődő összes állattársaink közül a juhok élnek leginkább azokon a helyeken, ahol a szabad szarvasnép. Havasi réteken, völgyekben, erdőkben, vadon mezőségeken, mindenfelé belebotolhat a barangoló juhnyájakba a szarvascsorda.

– Ámde – hangzott anyám intelme, mint majdnem minden ember körüli dologról – tájékától is el kell rúgtatni rögtön minden juhoskarámnak. A juhászok mind hatalmas erejű, edzett fickók. A baltát messze hajítják célba élével. A parittyát fene biztossággal kezelik. Olykor puskájok is akad. Akkor ezeknek a félvad embereknek a kezében százszor veszedelmesebb minden fegyver. Azonkívül remekül értenek csapdák állításához és vermek ásásához, ha szarvascsorda csapását fedezik föl a bércen. Úgyszintén hatalmas nyájőrző ebeik semmivel sem kevésbé vérengzőek, mint az erdő bármely fenevadja.

Persze édesanyám figyelmeztetéseivel és tanácsaival szemben már alakult ki egy s más ellenvéleményem. A tapaszta109lat nemegyszer homlokegyenest cáfolt rá jelenségekre, amelyekről édesanyám regélt Nekem.

Mértéktelen kíváncsiság kapott el, hogy megközelítsem, megvizsgáljam ezt a juhnyájat. Már iramodtam is egyenest az irányába a havasi tető hajlatain keresztül. Amikor mégis bizonyos elővigyázatra gondoltam.

Megtorpantam egy pillanatra, és hirtelen kitűnő eszmém támadt.

A sziklaszálakra bámultam föl. Hágót keresett rajtuk tekintetem. Ha fölhatolhatnék rájuk, és amarról az oldalról kerülhetnék rajtuk, amerről a juhnyájat neszezem, akkor nagyszerűen megfigyelhetem azt, anélkül hogy onnan valami közvetlen támadásnak szolgáltatnám ki Magam. A sziklatoronynak, mondhatom, nem sok helye kínálkozott megmászhatónak. De addig futkostam az alján, míg végre ráakadtam rajta egy keskeny, de hosszan a magasba kanyargó sziklapárkányra.

Szédítő, nyaktörő vállalkozás volt. Most már a második az első huszonnégy órában, ahogy szülőhelyem sötét börtönéből kiszabadultam. De sikerrel járt.

Fölkecmeregtem a párkányon a sziklacsompókra. Akkor egy helyütt két kőszál között csodálatos, folyosószerű hasadékot leltem. Az alján moha, sőt fű nőtt csomóval. Ezen a puha ösvényen egyre ujjongóbb és lelkendezőbb szívvel egészen a sziklatoronynak arra az oldalára rúgtattam föl, amelyikre akartam.

Más táj, egy tündértáj tárult Elém a hasadék széléről, mint egy ablakból. Akár leheveredhettem volna, és úgy tartom meg a szemlélemet. Kipihentethettem volna kapaszkodástól remegő, lankadt tagjaimat a hasadék puha mohapárnáján.

De ehelyett feszült kíváncsisággal, két mellső lábamat 110csaknem csuszamlásnak tettem ki a hasadék szélén. Úgy meredtem le a sziklatorony alján hullámzó vadvirágos hegyoldalra.

A juhnyáj közvetlen a sziklafal alján vonult tova legelészve. A sok hosszú szőrű bunda ezüstösen csillogott. Hatalmas, fehér, göndör bundájú komondorok nyelveltek a nyáj körül. Rögtön mordult és vakkantott akármelyik, ha valamelyik juh elszakadt a nyájtól. Vagy pedig, ha a nyáj helytelen irányban akart vonulni, rögtön visszaterelték.

A réten hevert hason az egyik juhász. Botja földbe szúrva előtte. Ráakasztva a ködmöne, és rátéve a kalapja.

A furulyáját billegtette, éppen úgy, mintha a ködmönéből és kalapjából botján formált emberalaknak tilinkóznék.

Távolabb négyszögű, fonott kerítést pillantottam meg. A közepében kunyhó állott. A kunyhóból vagy mellőle füst kanyargott az égnek. Ez volt az akol.

Az akol körül két másik juhász ténfergett. Egyik a vacsorát kotyvaszthatta. A másik az akol sarkában tevékenykedett valamin.

Rájöttem aztán, micsodát készít és mivégre.

Hosszú korlát vonult az akol sarkában. A bejárattól kezdődött, a fonott kerítés mellett. Ezt javította a juhász, és ácsolt hozzá még valamit.

A nyáj eleje szemlátomást az akol felé vonult. Az ebek pontosan megszabták neki útját. Sőt, amikor már nagyon közelgett az akolhoz a nyáj, a komondorok sürgetni kezdték a szétszórt, elszakadozott végét, hogy tömegesen, folyamatosan vonuljon be az akolba.

A korlát vége mellett az egyik juhász ült. Ez elkapta egyik-másik juhot, és maga mellett tartotta valameddig, úgy, hogy ő maga alacsony székre ült közben.

111

A juhok közül azok, amelyek a juhász kezén átmentek, szabadon csatangolhattak, pihenhettek az akolban. A többi ott szorongott a kerítés és a korlát között bégetve.

A juhász ténykedését a korlát mellett tüstént megértettem. Megfejte a tejelő juhokat. Sajtárt fogott kezében, és egy dézsába öntötte maga mögé tartalmát, ha megtelt.

Magam körül mindent feledtem, és merően, izgultan figyeltem alá a szirttoronyból. Sőt valami furcsa önkívületbe estem.

Kölyökeszem a világ dolgait csakis eddigi életem pár benyomásának és élményének butácska összevetéséből ítélhette meg.

A juhakol elsősorban az állatkerti szarvaskarám emlékeit verte föl bennem. Ezek az emlékek pedig az élet egyáltalán elérhető legkellemesebb helyzetének fogalmával kombinálódtak Számomra.

A juhnyáj békés életének látványa tehát nemcsak rokonszenves volt Előttem, hanem valósággal elbűvölt.

A szemem majd kinéztem, hogy el ne mulasszak egyetlen mozzanatot sem: mi történik a juhakolban és körüle?

Elkészültem arra is, hogy kegyetlen, vérforraló dolgoknak leszek esetleg tanúja. Anyám eleget fújta el Nekem a szarvasnép ősi meggyőződését a háziállatok sorsáról. Hogy ezek már beletörődtek abba, hogy minden védekezés, menekülés nélkül, majdnem önként tartják oda fejüket az emberek taglójának és nyakukat a szúrókésüknek, hogy a húsukkal táplálják az embereket. Sőt anyám az állatkert fenevadjairól is azt tartotta, hogy az emberek azokat is jámbor, patás állatok húsával etetik.

Hát vártam, hogy talán a juhász megragad végre egyet a nyáj teméntelen juha közül, felkoncolja és fölfalja. Ugyan112csak az akol fenevadjai, a bozontos komondorok is végül majd nekiesnek egy juhnak, és szétmarcangolják, véres tetemén megosztoznak.

De hát semmi ilyet nem láttam. A komondorok közül egyik kis havasi ürgét csípett el az akol körül. Azt széttépte, és elcsámcsogott vele valameddig. De más véres esemény nem játszódott le itt.

Az a juhász, amelyik a karámban kotyvasztott valamit, egy nagy kondért hozott ki a kutyáknak. Annak estek neki, és habzsolták közösen. Legföllebb egymással marakodtak az étel jobb falatjain.

Aztán, amikor megrakták a hasukat, odaheveredtek békén, amelyik merre, az akol kerítése alá.

A juhászok sem tettek semmi kárt a nyájban. Az nyugton helyezkedett el az akolban.

Nem tudtam eltelni ezeknek a Nekem csodás jeleneteknek a bámulásával.

A hunyó nap sugarai legtovább melengették a hegytetőnek ezt az oldalát. A sziklatorony roppant árnyéka egyre nyúlt-nyúlt, s ferdén, groteszkül feküdt rá a havasi mezőre, mintha kényelmetlen vonaglanék a hajlatain.

Az egyik csompó árnyéka már elérte a juhaklot. Követni lehetett az árnyék útját, amint elborítja lassan az aklot és vonul föl a hegyoldalon.

A rengeteg zugaiban megrekedt meleg szállni kezdett a völgyből az égnek. Idefönn a sziklaszálak csúcsán langyos szellő alakjában jelentkezett aztán, és orromba hozta a juhakol vegyes bűzeit.

Az egész komplexum Nekem megint az állatkertet idézte. A trágya, a füst, az ételszag, a dohány és ködmön nyers, csípős szaga, a kutyák habarcsának ínycsiklandozó illata, a 113bundájuk fenyegető, undok bűze, a juhok erős, édeskésen émelygető kipárolgása mind-mind külön-külön birizgálta meg éles, mohó szaglóműszeremet.

Végre pedig mint valami varázslatos illatok illata osont szaglóérzékembe a frissen fejt tejé. Összerezzentem a gyönyörűségtől.

Anyám kieresztése után, zokogó magányomban, a ládában már álmodtam erről a tejillatról egy egész álommesét. Most itt ébren, a juhakolra bámultomban látogatott Hozzám ez az illat.

Azon nyomban minden más inger fölé kerekedett, ami csak érzékeimben támadhatott. Úgy tetszett, körülöttem a légkör minden csöppje tejillatúvá válik, s kínálva kínálkozik, hogy lélegezzem, szívjam Magamba, és ittasuljak meg tőle.

Bódultan, révedezve hanyatlottam a szakadék pázsitjára. Fektemben is éppúgy láthattam az akolra.

Az esti csönd, az esti homály kezdte összekuszálni már a táj minden részletét. A juhok serege már szinte összefutott, összefolyt az akol szürkére taposott talajával. A kerítés négyszögű vonala, a karám formája maradt csak pontosnak. Meg a homályban egyre rikítóbb tűzfény, égnek kanyargó füstkígyójával, a karám mellett.

Gyönyörűséges félálom nehezedett Rám. Amikor a kocsmában meg az állatkertben belenyomták buksimat a tejbe, hogy megkívántassák velem, de csökönyösen vonakodtam megízlelni, ámde később, az ajkamon maradt tejet mégiscsak lenyalogattam, lenyeltem, és édesnek, pompásnak éreztem… most éppen úgy kezdtem nyalogatni ajkamat… És érezni tudtam, élvezni tudtam képzeletben a nem létező tej ízét, noha legföllebb a légáramlat közvetítette halványan illatát, az akol egyéb, vegyes bűze között.

114

Igen! A képzeletem a vágy logikájával jelenítette meg előttem a dolgokat, a jövőt, és Én szabadon hagytam csapongani…

Megközelítem a juhaklot vagy a künn legelésző nyájat, hogy a juhászok elfogjanak… Miért bántanának, ha juhaikat nem bántják?… Sohasem vettem még ártó szándékot észre Magam iránt emberfiánál… Szolgálni akarok tehát nekik, mint a juhok, mint állatkerti szarvasatyámfiai… Anyámat is rábírom, hogy az emberek jó kegyére bízzuk magunkat. Kedveskedhetik nekik tejével, mint a juhaik. Belőle szívesen átengedem nekik részemet…

Vissza sem térek többé a szarvasok közé a csordába szarvasnak. Sokkal idegenebb Hozzám a saját népem, mint ahogy eddig az emberek törődtek Velem és gondoztak… Legyen áldott szarvasnépem szabadsága a számukra, ha abban lelik boldogságukat. Nekem érthetetlen rögeszme az embergyűlöletük, vadócságuk. Az életem pedig az Enyém…

Így tűnődtem végig újra és újra, a sziklacsompó tetején ugyanezt az ábrándot… Amíg a hold babonás fényével villódzó éjszakai sötét alaktalan, mély álommá nem változtatta mélázásomat.

A pitymallat hűvös fuvallata ébresztett föl. Káprázó szemem végigfutott a sziklaablakból a tájon.

De hát ez a táj mintha egészen más lett volna, mint a tegnapi. Ezt nem az alkony hímes, botorságokat sugalló sugárözöne öntötte el. Hanem a hajnal józan, rideg világítása.

Az akol éppen ébredezett. Egy bojtár a kutyákat füttyentgette magához. A másik bojtár az akol ajtaját nyitotta. Majd 115furcsa hangokon a juhsereget kezdte felriogatni és kihajtani az akol kapuján.

Tegnap este könnyen megvalósítható, üdvös dolognak tartottam, hogy odamerészkedjem a juhásztanya foglyának. Ma ez a rémségek rémségének, a képtelenségek képtelenségének tűnt föl Előttem.

Félelmes, idegen, ellenséges mozgolódást láttam a juhászok riogatta, kutyák hajszolta juhnyáj fölkerekedésében. Figyeltem, hogy most más irányba terelik, mint tegnap. Erre, a sziklatorony felé keresnek új legelőt.

Hohó! Hiszen le sem kárhozhatom innét a puszta szikláról, ha a juhnyáj elvágja alant utamat a tető rétjén.

Hanyatt-homlok fordultam a hasadéknak, és iramodtam lefelé. A keskeny párkány, amin kínnal kapaszkodtam föl tegnap, szinte eltűnt. Lefelé lehetetlen, borzalmas ereszkedőnek mutatkozott. Csakis agyonzúzhattam Magam, ha nekivetemedek a leszállásnak itten.

Tessék! Magam tettem Magamat fogollyá ezeken a puszta kőcsompókon. Így riadoztam Magamban.

De a juhnyáj bégetésének kórusa hallhatólag erősbödött a sziklák alatt. Körülkapkodtam fejem valami mentség után.

Akkor észrevettem, hogy a sziklahasadék mása keletkezett kissé följebb, más irányban, a sziklaszálak közt. Máris szökelltem oda.

Nagyobb, kietlenebb folyosót találtam. A sziklaszálak nem értek össze mindenütt. A keskeny mélység fölött kellett ide-oda ugrándoznom, hogy tovajussak a hasadékon. Moha sem, fű sem nőtt itt. Hovatovább sötét, nyirkos, éjszakos zugokba tekergőzött belé mindjobban ez a nyílás. A fekete mélyben valami nagyon rossz, csuszamlós, borzongatóan hideg ásványféle töltötte ki a sziklahasadékot. Sőt, néhol a ha116sadék fala is ettől síkosodott. Az örök jég verme volt ez a sziklatorony, egyik oldalának hasadékaival az erdős hegyoldal felől. Pont abban a hónapban olvadt volna el a jege, amelyikben már itt a havason az első hó lehull, és aztán egyre utánpótlódik. Mert ami a völgyekben eső, itt fönn már zegernye.

Persze Én csupán anyám elbeszéléséből tudtam arról, mit jelent a tél. Micsoda szörnyűség a hó, a jég, a fagy.

Tehát a sziklahasadék jegét előbb a szikla anyaga különös változatának tartottam. Megnyalogattam. A nedvessége ínyemre volt. Sokkal kevésbé az, hogy a hidege majdnem magához ragasztotta a nyelvemet, és nyilallást küldött a fogsoromba.

Volt azonban egy mindennél nagyobb előnye ennek a szirthasadéknak. Lefelé tartott. Ha tehát nem szakad meg valahol, akkor benne a sziklatorony aljába érek. Más oldalról ugyan, mint kívántam. Az erdő felől. De ez mindegy!

Iszkoltam, ugrándoztam tova minden fürgeségemmel, ahogy a sziklanyílás vezetett. Néhol dühös légvonat csapott meg. Mert a hegyi szellő úgy szorult meg a sziklarészben, hogy ez az ellenállás azt a gyorsaságot késztette rá, amit az ostor csattanójára a kanyargatása.

De éppen a légvonat dudálásának változatai árulkodtak rá Nekem, hogy már a nyílt levegőhöz közelítek. És körülbelül a sziklacsompók alján járhatok.

Az ég sok helyütt nagy csíkokban látszott a hasadék fölött utamban. Néhol tölcsérszerű alakot vett a hasadék. Ilyen helyen maradt leginkább meg a sziklafal tapadó jege.

Egyre ereszkedőbb és ereszkedőbb lett mindenesetre az utam.

Végre már valóságos langyos léghullámokban törtettem 117előre. Aztán egészen váratlan, akár egy hosszú, irdatlan magas félfallal körített udvarra érkeztem volna ki.

Az erdő fáinak koronája végtelen hullámokban tárult Elém. De távolabb.

Közvetlen előttem kietlen, sziklatörmelékes, nyomorék bokrokkal födött széles sziklapadmaly rémlett a kitárult és egyik falavesztett hasadék előtt.

Aztán a sziklafal, valahogy rézsút, teméntelen kisebb-nagyobb nyílással hasgatódott meg. Nem is nyílások, barlangok voltak inkább ezek.

Megálltam, és meglepetten, szarvasfajtám tipikus, elbámészkodó főtartásával vettem számba kirándulásom különös helyét.

Ahogy lassan lépegettem előre, azon próbáltam tájékozódni: vajon merre induljak a sziklatorony alján, és merre vágjak föl a hegytetőre vissza?

Tudtam, hogy körülbelül milyen távol lehet és milyen irányban fekszik a meredély, amelyiken a csorda pihenőhelyére jutok.

Magamat is elkápráztatott az a furcsa belső sugallat, aminek szava kísérteti pontossággal magyarázta meg, milyen égtáj merre van ettől vagy attól a ponttól… Holott kevés kilátású sziklazugban álltam, egy ládában anyám hibás oktatásai, néhány városi kaland meg két nyaktörő szabadbéli út és egy halódó szarvasgím zagyva búcsúja… ezek tették eddigi értelmi fölvilágosításomat mindössze.

Mégis, helyesen, biztosan ítéltem meg, hogy vagy óriási kerülőt kell tennem az erdőben, a hegytető meneteles púpja 118felé, vagy újra vállalkoznom a kapaszkodóra a sziklameredélyen a tetőig.

Ez erre van! És erre megyek! Erre fordulok. Ott keresem meg a meredély alját, ahol az agyonzúzódott gím hullája fekszik. Akkor még mindig ráérek töprengeni rajta, hogy: jobb ösvényt keresek-e a tetőre vagy nekivágok a meredélynek?

Így lépegettem tova a barlangos, előrehajló, szinte ledűléssel fenyegető sziklafal hosszán.

Akkor hirtelen, ismeretlen okból, rémítő félelem fogott el. Egészen ismeretlen okból.

Valószínű, hogy túl finom szaglóérzékem jelezte, hogy halálos veszedelem környékez itt. De hát orrcimpám hiába tágult a szimatolásra. Semmi gyanús szag nem érte.

Hallásomat is hiába feszítettem meg. Csak a rendes zajok, a vadon erdő egyenletesen zúgó csöndjébe vijjogó héja szava… Más semmi!

Tekintetem is hiába kutatott a bokros sziklapadmalyon. Moccanás nem esett.

És mégis, ijesztően rivallt Rám a belső hang: fordulj vissza ebből az irányból, életed kockáztatod, ha még egy tapodtat teszel! Máris késő lehet a menekvés!

Értelmem vitára kelt ezzel a rettegéssel. Minek forduljak vissza? Más helyütt is éppígy, sőt jobban félthettem nyavalyás életemet, és ebben az irányban találok a csordára és anyámra.

Nem! Figyeld csak a sziklapadmaly szélét, újabb mélységbe zuhan itt tovább a megtört sziklatorony! Ellenkező irányban keress ösvényt. De fordulj máris meg, és vágtass el innen, mert halálos veszély fenyeget. Így sürgetett a hang belül.

119

De ha megfordulok, esetleg elvesztem, legalábbis megzavarom tájékozóképességemet! Nem fordulok meg. Előreindulok!

Így tétováztam, ösztönöm sugallatával vitázva. De mozdulni szinte nem is bírtam előre, annyira erős volt az ösztönöm szuggesztiója.

Még egyszer körülkapkodtam fejemet, és riadtan hegyeztem fülem… De semmi eredménye!

Hirtelen megfordultam. Akkor szinte olyan hideg borzalom lepett el, mintha a hasadékba szorult jégből formálódott volna minden tagom.

Mögöttem a széles sziklapadmalyon, mint egy szörnyű barna gomolyag, ismeretlen fenevad állt. A juhászkutyák egyikére gondoltam, hogy nyomomba rontott. De csak éppen átcikázott ez a vélekedés agyamon. A következő villanás már megértette Velem, hogy sokkalta nagyobb rémmel állok szemközt itt.

Egész tartása, vérszomjú nyugalma azt mutatta, amint ott állt és sandán meredt Rám, hogy ez a havasi erdő leghatalmasabb zsarnoka, a medve.

Egy pillanatig sem tartott bénultságom.

Hogy a Magam körül való megfordulással se veszítsek időt, oldalra szökkentem egy hatalmasat, és úgy köröttem szélsebes irammal, hogy féloldalt dűlve kezdtem a sziklafalnak hosszán kétségbeesett menekülésemet.

De hát iszonyatosan rövid lett a vágta. Úgyszólván csak húsz-harminc szökkenés. Még szerencse, hogy elég testi rugékonyság szorult Belém, lélekjelenlétem kiegészítésére.

Mélység előtt torpantam meg. A veszett iram, mint ahogy 120a rosszul fékezett kerékkel történik, nagyot csúsztatott előre idejekorán megvetett két mellső patámon is. Pontosan a sziklapadmaly szélén ringtam már.

A medve mögöttem még csak nem is mozdult ezalatt. Valami irtózatos kíváncsisággal, szinte kéjelgően figyelte iramodásomat.

Most, amikor reszketve, halálos kétségbeeséssel hátráltam vissza a mélységtől és föl a sziklafalra, hiába néztem mentségért, mögöttem a gyilkos fenevadtól elzárt sziklateraszra, hiába néztem mentségért, föl az égre, hiába néztem mentségért… most mozdult meg a medve.

Csak zömök nyakán nyújtott egyet, és vaskapocsszerű száján tátott egyet diadalordításra.

A sziklafal utána harsogta az ordítást. Az erdő fölriadt az ordítására szunnyadtából. Én pedig a rákövetkező csendben megdermedve, tisztán éreztem a halál örök némaságát…

Hiábavalónak, szükségtelennek véltem most már még az ősi szarvastan igéjéhez is alkalmazkodnom, és vergődnöm, menekülnöm, öklelnem, kapálódznom utolsó rúgásomig és szusszanatomig.

A sziklapadmaly szögében a könyörtelen fenevad martaléka voltam.

A medve egyáltalán nem rohant meg. Csupán egy-két lépést tett felém egyelőre, aztán újra üvöltésbe fogott.

Csak most nem a diadal röhögő üvöltését hallatta. Hanem a medvenép ősi, harci dalát tagolta végig:

121

Amikor dalát befejezte a gyilkos mackó, arra vártam, most megrohan. Most recseg mindjárt a csontom állkapcsa közt.

De hát a medve hirtelen legunnyadt. Azzal a mozdulattal, amivel a lesen gubbaszkodnak össze, ugrásra készen fenevadak.

Ámde, ahogy a fejét két előrenyújtott mellső mancsára fektette, majdnem barátságosan szólított meg az erdőlakók általánosan ismert nyelvén:

– Tudod-e, hékám, most mi következik?

– Tudom! Szétszaggatsz és fölfalsz! – makogtam feléje.

– Úgy van! – helyeselte a medve. – Azért javaslom neked, meg ne kíséreld a fickándozást és menekülést.

– Nem kísérlem meg! – rebegtem.

– Akkor vonulj szépen a sziklapadmaly csücskébe, a sziklafal alá, és ott várd meg, amíg végzek veled. Gyorsabban csap mancsom hókon, hogy elszédülsz, kevésbé fáj akkor, amíg szétroncsolja fogam a nyakcsigolyádat, könnyebb a halálod. Ez is valami! – utasított a medve.

– Rendben van! – feleltem neki. – Gyere! Megadom Magam a sorsomnak.

122

– Hát akkor mozdulj a padmaly szögletének, nyavalyás! – mordult Rám a medve.

– Minek? – feleltem őszinte ernyedtséggel. – Itt is végezhetsz velem, ahol állok. Várlak! Tessék!

A medve erre gyanakodóan méregetett. Aztán ingerülten hördült föl:

– Nem szeretem a feleselést és önállóskodást. Mész rögtön a sziklafal zugába, vagy akkor másként beszélek veled!

Az életösztön csodálatos. A medve kaján nyugalma azt disputálta Rám, hogy: nincs mentség, kár minden veszkődésért. A medve hirtelen bosszúsága a rémület helyett pirinyó reményforrást fakasztott lelkemben.

Még nem gondolkoztam. Csak hittem, ha nem mozdulok onnan, ahol állok, abban valami kedvezőtlen rejlik a medve számára. Hogy micsoda? Nem is sejthettem. Hiszen a padmaly keskenyebb volt, semhogy a ragadozó vad acélinaival utol ne érhessen itt bármely ponton.

– Nem megyek sehová! – makacskodtam. – Elérhetsz itt is, sötét, gonosz gyilkos! Miért nem mozdulsz te?

– Arra ne legyen gondod! – fújta dühét Felém a medve. – Én várhatok! Majd te unod meg az engedetlenkedést. Te húzod-halasztod a gyötrelmeidet vele. Nekem tiszta élvezet képzeletben csámcsogni a finom, gyönge húsodon. Maradj csak helyben, ne kövesd a parancsomat, buta ugrifüles! Jó játék ez! Csevegünk kissé.

– Átkozott légy, könyörtelen vadon réme! – hagyta el gégémet önkéntelen.

Mire a medve éppoly halk dörmögésre fakadt, mint a röhögés:

– Diskurálunk! – szólt végre. – Sajnos, a kimúlástól nem menthetlek meg. De valami vigaszt, mint a gaz emberfaj 123teszi az elítélt gonosztevőkkel a siralomházban, fölkínálok én is neked. Érdekes dolgokat mesélek, olyan érdekeseket, hogy nyomorú vesztedről is megfelejtkezel, amíg mesélek. Nos? Nem vagy kíváncsi?

– Tessék! – feleltem beleegyezőleg. Csupán azzal a mellékgondolattal: ki tudja, micsoda mentséget rejthet a haladék.

124

– Ide figyelj! – kezdte a medve. – Én itt lakom a családommal, két kis bocsommal egy barlangban. Remek tanya ez az elvonulásra. Látod, a sziklapadmaly körül mélység tátong. Csak a madár közelíthet ide alulról. Felülről pedig igazán csak a kőszáli zerge, vagy olyan bolond fiatal állat kárhozhat le ide a sziklák tetejéről, mint te. Egyetlen oldalról lehet az erdőből idejutni, ahol mögöttem továbbfut a padmaly. Onnan is nehezen. Jókora szakadékon kell átvetemedni. Szarvas, őz átugorja, ha nekidurálja magát. Medve, sőt a csikasz farkas sem bír rajta átszökkenni! Persze a vadon királyának, a medvének nincs akadály. Azért a vadon ura éppen, mert ahol az egyik képessége fogyatékos, ott kipótolja a másikkal. Tudod-e, miképpen?

– Nem! Mondd el! – biztattam csalafintán a medvét. Mert a gyötrelmekben élesre ajzott érzékeim rögtön mohóan vetettek számot az értesülésekkel, s próbálták kihasználni a lehetőségeket. Végem van vagy nincsen, egyet már tudok, hogy ha mégis kitörhetek a medve mellett a padmalyon, akkor tova kell száguldanom rajta. Van kiutam ott egy rongy szakadék átszökkenésével. Nem kell visszarontanom a sziklatoronyba, ahol könnyen megszorít és elér a medve.

– Hát egy hatalmas gyertyánfa nőtt ki valamikor a szakadék szélén! – folytatta a medve. – Ezt a fát egy veszett 125förgeteg bedöntötte a szakadékba. Fele gyökere azonban a földben maradt, és a fa mérhetetlen erőfeszítéssel új, könyökhajlásszerű törzset hajtott ki a szakadékból innenső oldaláig. Ez csinos híd nekem és más medvének. Persze köröm kell a le- és fölkapaszkodáshoz a lecsüngő gyertyánfa törzsén, a szakadék fölött. De már a két kis bocsom is átjár velem málnázni az erdőbe, ezen a hídon. Érted?

– Értem! – válaszoltam.

– Fenét érted! – vágta rá kedélyesen a medve. – Fenét érted, micsoda keserves, megalázó helyzet az, hogy magamfajta nemes ragadozó málnával kell tengesse az életét. Most is beteg vagyok, nyögök folyvást, hasmenésem van állandóan, mert muszáj pukkadásig telezabálnom magam a ronda, kérődző barmoknak való bogyóból. Máskülönben nem tudnék kicsi bocsaimnak tejelni, és vigyázni rájuk, oktatni őket, ha nem táplálkozom erősen abból, amiből lehet.

– Sajnállak! – mondtam Én.

– Hát sajnálhatsz is! – hagyta Rám a medve. – Most van ilyen gyalázatosan elrontva a gyomrom éppen, amikor te kerülsz terítékre. Nem is tudom majd eléggé élvezni a bordád ízes porcogóit. Holott az egészséges medve ínyének nyála főképpen a szarvaspecsenyéért csurog.

– Kegyelmezz hát életemnek! – kaptam az alkalmon, hogy megindíthatom gyilkosom szívét. – Ha gyönyörűséged sem leled húsomban, minek ölnél meg?

– Hohó, barátocskám! – vigadott a medve könyörgésemen. – Az aztán nem megy! Amiért gyomorbajban és étvágytalanságban sínylődöm az erdei gezemicéktől, most, hogy nekem való falathoz jutottam a húsoddal, pont ezt tagadjam meg magamtól? Ezt csak beláthatod?

126

– Szép, hogy tőlem várod a belátást a vesztemre törő lelketlenséghez! – jegyeztem meg.

– Úgy van! Okvetlen elérem, hogy méltányold, meg kell öljelek! – mondta a medve. – Több indokom is akad rá, hogy meggyőzzelek, mint amit már hallottál.

– Kíváncsi vagyok! – vártam.

– Hát nézd! – kezdte a medve, és hogy az idejét előadásán kívül is értékesítse, a körmeit kezdte tisztogatni fogával és fenni a sziklán. – Hát nézd, ez a terep, ahol jelenleg beszélgetünk, az időtlen időkbe nyúlóan legrégibb vadászkelepce a környéken. Tudsz-e erről? Vagy megmagyarázzam neked, hogyan?

– Magyarázd el, nem tudom! – vallottam.

– Mögöttem erre, a keskeny szakadékon túl nem messze, már vége van a hegyoldal sziklás részének. Aztán csupa kitűnő, sűrű, mégis szálfás erdő terjed határtalan távra itt a völgyekben, mindenfelé. De még a sziklás részen át fut egy patak. Hallod az esésének a zúgását?

– Hallom!

– Itt, a szakadék mögött, a sziklába vájódott medrében a patak legtisztább, legmegbízhatóbb ivóhelyet nyújt minden vadnak. Volt már olyan száraz év is, hogy lejjebb az erdőben csak vastag lucsokká apadt ki ez a patak. Itt fönn, sziklamedrében azonban, a leszáradástól jó árnyékkal védett vájulatokban akkor is akadt annyi víz, hogy fürödni lehetett benne. Nincs olyan vadcsapás, akár szarvas, akár őz, akár nyúl, akár vaddisznó, amelyik a patakot ezen a szikláson ne érintené valamelyik ponton. De ugyanígy a ragadozó vadnak sincs jobb helye messze környéken a lesre. Több okból is. Soroljam el?

– Sorold.

127

– Először is a sziklán nem látni a nyomot. Se frisset, se régit. Másodszor az egész környéken pont ez a hely a legszélmentesebb zug. Hiába szimatolsz itt, az orrodba csak a saját bundád szaga jő. Sőt a patak kotyogása a kőmederben és a húszméteres esésének a zuhogása a neszt is elfogja a leskelődő fenevadról, ha moccan. Embervadászok is szívesen keresik föl lesre ezt a helyet. Átkozott legyen a gaz, ármányos, piszok, szapora fajtájuk. Mert ők aztán kivétel nélkül halálos ellenségei az erdő minden szegény vadjának.

– Különös, hogy ennyire fölháborít ez, pont téged! – szaladt ki a megjegyzés belőlem gúnyosan.

– Micsoda beszéd ez. Nem világosítanál föl? – faggatott a medve.

– Hát, hogy felrovod az embereknek a vadállatok öldöklését! Te magad és néped, ha szabad érdeklődnöm, mit műveltek? Ne is hivatkozzam saját esetünkre! – okadatoltam gúnyolódásomat.

– Ajjaj! Te, a vadon közismerten legbutább szerzetjeinek, a szarvasoknak, még az esztelenségben is külön kiadású, mindamellett szemtelen tacskója! Hát lehet egy kalap alá venni az átkozott emberhad gonosz tevékenységét a nemes erdei ragadozók jogaival?

– Miért ne?! – feleltem. – A gyilkosság gyilkosság, a cudarság cudarság, bárki műveli!

– Hallatlan! – bődülte a medve Felém. – Nem tudsz különbséget tenni a jogos és a jogtalan vérontás között?

– Nem! – vágtam rá.

(Elbeszélésemnek ezen a pontján Marcella, a Legnagyobbszabású írónő, türelmetlenül így szólt közbe:

– Eh!

128

Mint utólag kisült, ő csupán izgalommal nem bírta, mi történik Velem szörnyű helyzetemben. A végkifejlésre volt kíváncsi. Én azonban félreértettem indulatszavát, és így szóltam:

– Talán felrovod Nekem, hogy nem elég szellemesen, nem elég talpraesetten védtem álláspontomat a medvével szemben, ó, Nagy Tollforgatónő! Csupán egy szimpla nemmel erősködtem igazam mellett.

– Dehogy! – rázta fejét Marcella. – Csak az érdeklődésemet feszíted már túlzásig!

– Habár ez siettetésemnek hangzik! – jegyeztem meg kissé csalódottan. – Szánj még egy pillanat türelmet közbevetésemnek. Tudniillik ha nem az akkori hézagos ismereteimmel, hanem ma válaszolnék a medvének, akkor következő volna ez: Az emberek nagy törvényhozói is általában óriási különbséget látnak a jogos és jogtalan vérontás között. A háborúzást, például, dicsőítik, a rablógyilkosságot elítélik. Holott a kettő között csakis kvantitatíve van különbség. Az egyik angró üzlet, a másik krejzleráj. Nagy kollektívumnak erény elpusztítani, kirabolni kis kollektívumot alaptalan, képtelen ürügyekkel is. Magános emberi dúvadak egyéni akciója azonban bűntett… Ez voltaképp…

– Hadd abba, kérlek! Kérve kérlek! Ó, Szarvasok Vezérbikájának Csillaga! – szakított meg Marcella. – Vagy hiába dolgoztunk együtt! Ha kihegyezed az elbeszélésed kényes, elmélkedésre alkalmas pontjait, akkor egyrészt betilthatják munkánkat, másrészt az olvasók dobják félre mint érdektelent… Elég az, ha egy elbeszélő az elbeszélt eseményeket nem hamisítja meg… Tanulságot vonjon le azokból ki-ki, ahogy tetszik neki. Egyetlen nézőpontból egyetlen tanulságot vonni úgyis meddő. Nincs két ember, aki egy dolog megíté129lésében ugyanabban a helyzetben volna. Ha egyezik a társadalmi állásuk, nem egyezik életkoruk, ha az is, akkor egészségi állapotuk, ha az is, akkor hangulatuk, ha az is, akkor múltjuk, ha az is, akkor terveik, ha azok is, akkor még mindig akad ötven eset a különbségre, viszont már tíz egyező esetben is inkább bábok, mint élő individuumok. Mesélj tehát, Nagy Szarvas Vezérem, és hagyd az okoskodást!

– Legyen! – feleltem. – Nem mintha meggyőztél volna utasításod helytállóságáról, hanem a békesség kedvéért.

És azzal folytattam.)

– Jegyezd meg akkor jól a következőket! – mondta Nekem a medve. – A vadon a vadállatoké, először is. Nem tehetnek többet, minthogy elvonulnak az emberek piszok fajától benépesített területekről a földtekének azokra a pontjaira, amelyeken az emberek nem tudnak már tenyészni. Ha még itt is háborgatják őket az emberek, hát ez aljasság, telhetetlenség!

– Ugyanazt az elvonulást kísérlik meg magában a vadonban a jámbor kérődzők és rágcsálók és mindenevők, hogy a ragadozóktól menekedjenek! – vitattam Én. – Mit rósz föl hát az embereknek?

– A vadon nemes ragadozói, barátocskám, úgyszólván a teremtés ősi törvényeinek és módszereinek korlátait respektálva, élnek együtt a fönntartásukra rendelt vadállattársaikkal. Azt még sohasem hallottad, hogy a rengetegben, vagy pusztán, vagy sziklabérceken a nemes fenevadak kiirtották volna a szelíd vadakat. Belőlük csak az a rész lesz a fenevadak martaléka, amelynek elszaporodása kívánatlan lenne már. Éppígy, a nemes fenevadak is tisztességes ősi eszközök130kel, inuk rugékonyságával a hajtásban, foguk, körmük erejével a viadalban, eszességükkel, türelmükkel a lesen, megérdemlik a zsákmányukat. Vagy tagadod ezt?

– Hát ez az emberi gonoszsággal szembeállított fenevadi gonoszságnak nagyon önös, kényelmes védelme volna! – állítottam.

– Nos hát, buta nép buta korcsának szomorú megátalkodottsága ellen kár a szót vesztegetni! – dörmögte bosszúsan a medve. – Az ilyen önfejű, rühes, undok kis dögöt, mint te, külön örömöm lesz szétmarcangolni.

– Tessék! Miért nem esel Nekem? – nógattam magam ebben a már-már tűrhetetlenné váló, gyötrelmes huzavonában a medvét. De ő kajánul vinnyogta:

– Jól van! Tudd meg hát, nyomorult pára, azt is, miért nem rontok rád máris! Ez úgysem változtat a veszteden.

– Nos?

– Nem azzal kezdtem, hogy ez a hely a messze környék legremekebb kelepcéje?

– De igen!

– Még azt is elmondtam, minélfogva az! Egyetlen dolgot kivéve. Pedig az szinte vadásztörténelmi érdekességű. Figyelj rám!

– Figyelek!

– Ma az emberek utolsó, undok faja olyan fegyverekkel vadászik a vadonban, hogy kiirt minden vadat, és nincs menekvés. A legföldühödtebb hímoroszlán ellen is tisztára gyáva hentesmunkává teszi a vadászatot az ismétlőfegyver. A juhoskarám komondorait bottal elhadarászni a kirándulónak tízszerte nagyobb hősiesség és veszély, mint egy őserdei hajtásban a robbanó töltényekkel való silány pufogtatás. Azért rongy csőcselék a mai emberfajta. Valaha azonban 131nem így volt. Ez a hely éppenséggel tanúskodhatik róla. Érdekel, hogyan?

– Érdekel!

– A medvenépnek több ősi regéje tárgyazza, hogy e helyütt a medvenépnek tisztára szövetségesei, bőkezű pártfogói voltak az emberek. Ezek a barlangok sok-sok ezer éven át lakóhelyet nyújtottak az embereknek. Kőhegyű kopja, nyíl, parittya tette fegyverüket. De azért ezekkel a becsületes, egyszerű eszközökkel több vadhúst szereztek maguknak, mint ma az üres vadont lakó vagy vadonba tévedett emberek kegyetlen, áthozott puskáikkal. A vadon hemzsegett akkoriban a vadtól, nem volt kiirtva, mint manap… Egyszóval, ha az emberek lest álltak itt a szomszédos sziklamederben futó patakrésznél, akkor néha elfogyaszthatatlan tömegű zsákmányt ejtettek. Rendszerint úgy intézték vadászataikat: a patak túlsó oldaláról hirtelen e felé a padmaly felé riogatták a szarvas-, őz- vagy vaddisznócsordát. Ami része visszafelé, a vadászaton át kitört, az kitört. Ami része átszökkent a szakadékon erre a sziklapadmalyra, az fogva volt, mint te jelenleg. Akkor aztán kezdődött a könnyű mészárlás… Persze már izgat a kérdés, mi haszna lett abból a medvenépnek?

– Izgat!

– Nagy haszna! Mert a padmalyon megszorult vadak között mindig akadt egy-két olyan őrjöngésig rémült példány, hogy az emberek kőhegyű fegyvere elől egyszerűen levetette magát a mélységbe, és agyonzúzta magát csontostul, bőröstül alant. A medvenép pedig a rengeteg legkitűnőbb kúszója. Fa vagy szikla nincsen megmászhatatlan a medvenépnek. Persze hogy talált arra is ösvényt, hogy a völgyből elérje itt alant a sziklameredélyen agyonzúzódott vadat. Sőt mindig 132talált elég falatot a medvenép ottan, mivel az emberek ledobálták a nekik fölösleges vadzsákmány belső részeit, bendőt, belet, hogy ne rothadjon nekik, és ne bűzölögjön az orrukba itt a padmalyon. A medvéknek pedig csemege minden vadhús, pláne, ha csak egy kis kúszással jutnak hozzá. Bezzeg el is lustultak, el is híztak a sok potyahúson a medvék csudára, itt a meredély alatti tanyájukban. És még ma is emlegetik a derék ősemberekkel való békés, példás szövetséget a medvék regéi ezen a tájon.

– Érdekes! – mondtam elismerőleg a medvének, és hozzáfűztem: – Azonkívül megértem most már, minek halogatod azt, hogy rám rontsál. Attól tartasz, hogy levetem Magam inkább a mélybe, mintsem zsákmányod legyek.

– Végre kezd élesedni a fölfogásod! – dörmögte a medve. – Mindössze valamicskét abban tévedsz, hogy ha leugrol a szikláról, akkor nem leszel zsákmányom. Hiszen utánad mászok majd, és megtalállak odaalant is, agyonzúzódva. Csak hát igaz, ez némi időt is, némi fáradságot is vesz igénybe, kényelmetlen is nekem gyomorgörcseimmel a sziklamászás, és a kicsi bocsaimat sem szívesen hagyom el őrizetlen magamtól, sem pedig túl nyaktörő útra nem vihetem magammal. Kíméld meg tehát magadat is, engem is a huzavonától, és menj a sziklapadmaly szélétől el, a sziklafal alá, ahol kényelmesen végezhetek veled, mindkettőnk érdekében.

Itt szünet következett. Én nem mozdultam a padmaly szélétől. A medve szintén némán, kajánul fente tovább körmét a sziklán gubbasztva.

Akkor egyszerre, mint ahogy forgószél kerekedik, a bizonytalanság, várakozás, türelmetlenség kínja kezdett kava133rogni Bennem a megadás ernyedtségére. Fokozódott-fokozódott-fokozódott ez. Végül már őrjöngésszerűen tombolt Bennem.

Mindegy most már! Így is véged van. Ronts neki ennek a galád fenevadnak. Vagy-vagy! Esetleg le is döntheted a váratlan rohammal lábáról, le is gázolhatod! Ronts neki! Nem bírod már tovább ezt a bizonytalanságot!

Annyit tettem csak, hogy lekókadt nyakam kicsikét följebb emeltem.

A medve is moccant abban a pillanatban.

De fura! Nem felém. Ellenkezőleg. Fejét föl se vette a két mellső mancsáról. Úgy hátrált, kúszva, gyorsan vissza egy darabot a sziklateraszon. Csak hipnotikus, alattomos tekintetét nem vette le Rólam.

És hirtelen lesunnyadt újra.

Rögtön megértették Velem a medve mozdulatai, miről van szó.

A legnagyobb esztelenséget követtem volna el, ha belső őrjöngésem szavára hallgatok, és Magam rontok a medvének neki.

Ő már tudta, hogy ez kell következzék. Készült erre.

Megértettem, hogy a ragadozók ösztönből, tapasztalatból ismerik a megszorult áldozatuk lelki változatait. Aszerint rendezik el a maguk támadását megelőzhetetlen gyorsasággal, vagy pedig gyötrelmes huzavonában bénítják meg áldozatuk testi-lelki rugékonyságát.

Itt ez a helyzet. Ura az lesz, aki tovább bírja idegerővel a huzavonát.

A medve mozgékonyságával valami baj van. Mutatja, hogy pont a sziklaterasz legkeskenyebb részére vonult, mikor 134arról lett szó, hogy nekirontok. Nem bízik abban, hogy akárhol levághat, ahol rám veti magát.

Szinte ujjongóan tört fel szívemből a bizalom: éberségem, lélekjelenlétem ki is szabadíthat ebből a halálos veszedelemből.

Megfeszített figyelemmel meredtem gyilkosomra. De közben félrevezetésül lehorgasztottam újra a fejemet. Sőt mellső lábammal azt mímeltem, mintha rogyadoznék.

A medve eközben, észrevehetetlen lassúsággal oldalt kezdett tovacsúszni.

Mi ez?… Ahán! Máris rájöttem… Ennek a vén, gyomorbajos medvebanyának magának is jelentékeny iszonyai vannak attól, hogy itt a sziklapadmaly szélén esetleg elhibázott ugrásával, viaskodás támad Velem. Könnyen megeshetik, hogy annak hevében, Én, kétségbeesett áldozata, úgy vonszolom őt Magammal, hogy aztán együtt kárhozunk le a mélységbe.

Azért állja el a medve a mélység felől menekülő utamat, és hagy nagyobb távot a sziklafal felől. Ott akar elérni. Sőt inkább kiteszi magát annak így, hogy elszalaszt, mintsem maga is bőrét vigye a küzdelembe húsomért.

Gyáva, nagyszájú pletykakirálynő ez a medvék között!

– Nos! Mi lesz? Nem unod a hercehurcát, nyomoronc? Kezdjük újra a csiricsárét? – szólalt meg végre a medve. És közben elrontott gyomra görcseitől megvonaglott.

Erre remek taktikának tetszett Előttem, ha így válaszolok:

– Kicsoda kettőnk közül a hitvány fecsegő? Én vagy te?… A büdösbankára hasonlítasz legjobban a hasmené135seddel és málnától vörös szájaddal és kellemetlen illatoddal és folytonos pöntyögéseddel!… Szomorú vadon ez, ha ilyen a királynője, mint te!

– Hurrahúrr! – bődült el dühösen a medve.

– Vessen föl a gáz! Undok, vén kólikás szipirtyója! – kiabáltam Én feléje.

Hiszen most már tudtam, csak megmenekülésemet segítheti elő, ha a gyilkosom így, vakmerőségemen magánkívül ordít. Tiszta szerencse, ha önuralmát veszti és megrohan, mert akkor én feszíthetem meg vele szemben minden erőmet, hogy rést találjak támadásán keresztül.

De hát tévedtem.

A medve hirtelen abbahagyta a veszett ordítást. Illetve hirtelen átváltott szaggatott, éles vakkantásokra. Ezzel a hanggal hívja minden állat kicsinyeit.

De hiába telt el egy perc, kettő, néma várakozásban. A medvebocsok nem jelentkeztek. Erre én maróan jegyeztem meg:

– Úgy látszik, nem valami engedelmesek a kicsikéid! Vagy talán moha ragadt a fülükbe, hogy nem is hederítenek anyjuk szavára?

Ekkor a medve négy talpára ugrott. Azt a tartást vette, amellyel az állatok babonás bódulatukat jelzik. Az égnek tartotta becsukott száját, akár kutyamódra a holdvilágra akarna vonítani, mint ezt a juhoskarám komondoraitól láttam. De a medve nem vonított, hanem vérfagyasztóan szinte hörögte az ég felé:

– Halld meg, vadon minden Rossz Szelleme, amit fogadok, és légy támogatóm! Ketrecbe zárjanak, vaskarikát húzzanak orromba, és cigányok táncoltassanak, pipáztassanak, 136labdáztassanak a vásáron emberkölykök mulatságára, ha a legkegyetlenebb bosszút nem állom ezen a szarvastacskón!

Ezt hörögte égnek a medve, majd az indulattól reszketve, újra levetette magát a földre. És láthatólag küszködött, hogy kínzó dühétől csillapuljon.

– Node, hát kezdd el végre valami szájalásmentes cselekedettel is! – szurkálódtam Én közben. – Máskülönben Nekem Magamnak szolgálsz mulatság tárgyául, mint egy jótehetetlen, vén nősténybohóc.

– Nos, várj! – lihegte erre a medve. – Megbántottad a vadont, mert törvényei lenézésével, az emberekkel vetetted egybe éhező, nemes fenevadjait. Ez egy!

– Ugyan! – vágtam vissza. – Hiszen az emberek jóvoltából történt az is, hogy itt vagyok előtted, a rég nem látott pecsenye! Csak hát a fogad koppan Tőlem!

– Mit mondasz? – esett ki a medve egyszerre dühéből.

– Az emberek egész csorda szarvast bocsátottak ki tegnap a völgyben az itten elpusztult vadállomány pótlására. Onnan kerültem ide Én is! – feleltem. – Az embereknek köszönheted, ha málnazabáló majomból vérengző, gonosz fenevaddá változhatsz át újra.

– Hökk! Ez igaz lenne? – ámuldozott a medve lelkendezve.

– Szépen vagy tájékozódva királynő létedre birodalmad ügyeiről! – jegyeztem meg Én.

– Sajnos! – morogta lelkesedéséből csüggedésbe csapva máris a medve. – Jobb volna az, ha te magad egyedül tévedtél volna ide valami világtájról, egész kieresztett csordád helyett. Ez a kevés több volna.

– Nem értelek! – volt Rajtam a bámulat sora.

– Mert ostoba, vadaskerti félháziállat vagy! – mondta a 137medve. – Ha szarvasokat máshonnan szállítottak ide, azokat számon is fogják tartani, mint a juhokat. És ugyanazon szörnyű megtorlás éri a nemes ragadozót, ha bántja őket.

– Micsoda? – kérdeztem.

– Hát hiszen, ha egy medve rászánja magát arra, hogy betörjön egy juhakolba, vagy csak egy elbódorgott juhfalkának esik neki, másnap már a környék minden községében kihirdetik, a környék minden újságjában közzéteszik, hogy vérmedvék garázdálkodnak itt és amott. Erre aztán amennyi kocavadászt összecsődíthetnek hét határból, mind megindul medvelőni. Csak éppen ágyút nem hoznak az erdőbe. Így fest manap egy merénylet következménye, néhány gubancos juh miatt. Ez lesz a szarvascsordád miatt is, ha medve vág le sorozatosan közülük. Most nemrég is ledurrantottak egy váratlan havasi hajtáson néhány derék medvét. Köztük szegény férjemet is… Ajjaj

Fölhasználtam a medve megilletődöttségét, és közbeszóltam:

– Bocsáss hát akkor utamra! Érdemes néhány falat húsért, amit rossz gyomroddal nem is élvezel, katasztrófát zúdítani magadra?

– Hohó! Olyan nincs! – bődült felém a medve. – Először vérig sértetted a nemes fenevadak egész testületét. Ha ezt elengedném neked, még akkor jön az igazi, vérhullást követelő bántásod személyem ellen. De ha még minden ócsárlásodat megbocsátanám is, egyet nem lehet. Mint családanyát sértettél meg azzal, hogy nem tudtam megnevelni bocsaimat. Ezért meg kell döglened! Mégpedig nem is közönséges halálnemmel. Úgy írja elő a vadon minden szabálya. Tudod-e, mi az?

– Így is elfecseged, te szószátyárságban az összes medve138boszorkányok közt első! – mondtam bátran. – Persze hol tartasz attól, hogy rongy fenyegetéseidet be is válthassad?

– Úgy? – süvöltötte felém a medve.

– Úgy! – állottam Én a sarat.

– Hát most hallod utolsó szavamat arról, hogyan készítlek ki kínhalálra! – szólt a medve, fenyegetése ízén szinte külön csámcsogva. – A medvék nemes népe megöli áldozatát, de kínzásra nem vállalkozik, mint például a macskafajta ragadozók. Ám kivétel az az eset, ha magadfajta arcátlan állat arra vetemedik, hogy becsmérléssel illesse a medvenépet. Pláne kicsinyeit. Ha ostobák és neveletlenek a kicsinyeim, akkor te leszel az, a becsmérlőjük, akinek a révén fejleszthetik testi-lelki jótulajdonaikat. Ekként szabja meg ezt a vadon törvénye. Én kicsinyeim érdekében kell hogy a hóhérmunkára is vállalkozzam. Nem foglak tehát megölni, csak megnyomorítalak. Szökdécselésed, nyögésed és nyöszörgésed addig lesz a kicsinyeim mulatsága, és te magad tanulságos játékszerük, míg az utolsót rúgod. Nincs több szavam hozzád!

A medve szörnyűséges fenyegetése, mi tagadás, erősen megdöbbentett. De nem remélhettem jót már, ha alázatossággal próbálom kiengesztelni.

Pökhendin kiabáltam:

– Fáj a fülem már a sok locsogásodtól. Talán kicsinyeid is ezen kezdik?… Mi mást tanulhattak anyjoktól?

A medve ádázul, baljóslatúan sandított Rám. De nem mukkant többé.

Hanem hirtelen újra kicsikéinek hallatta hívó vakkantásait a sziklafal felé.

139

Azon nyomban némi távolban, mint két furcsa kis pamacs, megjelent a medve mögött két bocsa:

– Aludtunk! Mit akarsz? – nyafogták anyjok felé.

– Ide hozzám, apróságok! – rendelkezett anyjok. Mire a két bocs sebesen rohant hozzá.

Szinte rémes helyzetemet feledtette Velem a két kis butácska, édes jószág látványa. Ahogy anyjok mellől, kétoldalt hökkenten bámultak Rám. Aztán minden utasítása nélkül a medvenép ősi harci üvöltésébe törtek ki. Elbájolóan komikus cérnahangon énekelték el, de hibátlanul.

Anyjok boldogan, büszkén hallgatta meg bocsai dalát. Majd szintén az ősrégi hajtóénekkel buzdította őket:

Mire a két bocs nyomban lehasalt anyja mellett, és annak minden moccanását utánozva, megindult Felém.

Lassan másztak, lelapulva. A nagy medve a sziklapadmalynak csaknem a peremén jött. Két lépésre tőle az egyik bocs, újabb két lépésre a másik. Természetesen a sziklafal felől.

Az a szédület húzott át rajtam, hogy: elvesztem!

Bármilyen lénynek erejét megsokszorozza a viadalra kölykének jelenléte, pláne erdei vadnak, pláne ragadozónak félig döglött állapotban is visszatér minden támadó készsége, ha kicsinye érdekében harcol vagy vadászik.

Szinte valami rossz bűvölet késztetett rá, hogy minden eddigi megfigyelésemet, szándékomat, bizalmamat vessem el mint haszontalant. Pontosan úgy, akár a medve hipnotikus akaratának engednék. Én is lassan húzódni kezdtem to140va a sziklaterasz szélén abba a zugba, ahonnan aztán nem volt menekvés.

Mindez halálos csöndben és iszonyatos vontatottsággal ment végbe.

A sziklafal kanyarodót csinált a padmaly végében. Úgy festett, mint egy félig nyitott, kissé megrongált legyező.

És Én már az óriás legyezőszárny mögé kerültem, lassú húzódásommal.

A sziklafal zuga már csak négy-öt méter távolra volt Tőlem. Az a hely, ahová parancsolt a medve.

Megrendülten, de néma daccal fogadtam annak a tudatát, hogy fiatal életem itt, most mindjárt befejeztetett. Egyáltalán nem készültem semmi ellenállásra.

A medve bocsaival alig állt Tőlem tíz lépésre. Egyszerre halk vakkantással maga mögé parancsolta két kicsinyét.

És nyilvánvalóan következett volna, hogy megrohan.

Ám mielőtt ezt tette volna a medve, nem bírta elnyelni diadalmas, csúfondáros dörmögését:

– No lásd! Mindjárt az engedelmeskedésen kezdhetted volna.

Ez a kérkedő, gúnyos megjegyzés mentette meg az életemet.

Mintha rossz álomból rezzentem volna föl rá.

Minek húzódtam bambán ebbe a zugolyba? Minek nem vetettem le magam inkább a mélybe, ha már így is halál, sőt kínhalál vár rám? Minek nem viselkedtem szarvasfajtám ősi szokásaként? Rúgtatnom kell, vergődnöm kell utolsó leheletemig!… hajrá!

Két hátsó lábamra ágaskodtam abban a pillanatban. Úgy köröltem egy nagyot. Úgy kezdtem pörögni magam körül bomlottan. És végül a sziklafalnak akartam nekirontani, hogy 141szétzúzzam rajta koponyámat, mielőtt a medve martaléka leszek.

Mintha ezt akarná megelőzni, most rohant meg a medve.

Mint egy borzalmas labda, úgy puffant Elém, és vetette volna Rám magát.

Csak arra nem készülhetett valóban, amit tettem.

Én egy szűk ládában végeztem első szökelléseimet. Anyám vackolódó nagy teste százszor agyonnyomott volna, ha nem szokom meg a gyors szökkenést. Olykor, ha anyám váratlan feküdt le, és sarokba szorított, akkor úgy ugrottam át rajta, ledőlte közben. Ezt játékképpen is műveltük édesanyámmal százszor.

Ezt tettem most is, a végszükség irgalmatlan szorongatásai közepette a medvével.

Remek ragadozóérzékével résen állt ő ugrása közben is, hogy esetleg jobbra-balra mellette akarok megugorni. De hogyan számított volna arra a képtelenségre, hogy egyenest őt fogom ugrása közben túlugorni?

Pedig ezt tettem, mondom.

A medve hatalmas mancsa későn csapott már Utánam. Hátsó két patámat érte el csak. Az ugró szarvas patája pedig olyan, mint a metsző kés. A levegőben hallottam a medve dühödt fájdalomüvöltését Mögöttem.

Mellső patáim már a sziklát érték. A két kis bocs közé estem. Egyiket igazán akaratlan talán halálra gázoltam következő szökkenésem közben. Éles sivalkodása mint győzelmi induló verődött vissza a sziklafalról Utánam.

Én már messze száguldottam. Végig a padmalyon. Át egy párméteres kis szakadékon, tova egy törpebokros, patakos, mohos-sziklás darabon, és már az áldott homályos rengeteg szálfái között nyargaltam.

142

Pillanatig sem haboztam: merre tartsak? Ugyanaz a biztos ösztön vitt tova.

Ellenkező irányban haladtam, mint amerre a sziklameredélyt tudtam, amely fölött a szarvascsorda pihenőhelye volt. De folyvást fölfelé törtettem, úgyhogy óriási kerülővel végre is a hegyóriás szelíden púposodó hátán jutottam föl a tetejére.

Ott aztán nyílegyenes vágtával, a sziklatorony csúcsáról tájékozódva érkeztem vissza a csorda pihenőhelyére.

Egyetlen nagy szürke szarvastehén feküdt a pihenőhelyen… Édesanyám!

Ő nem sokkal hamarabb érkezett, mint Én. Bundája csupa tépés, csupa csatak. Fél szeme vérzett szegénynek egy csúnya ütéstől.

Az Én bundám is elég cafatosan föstött, s akadt horzsolás az Én bütykeimen is. Nem is szólva arról, hogy éktelen fáradtságtól remegett minden porcikám.

De azért a viszontlátás öröme akkora volt, hogy anyám is, Én is eljártuk egymásnak a szarvasnép ujjongó táncát, és elzengtük kettes énekét. Köröltünk, ágaskodtunk s kirúgdostunk.

Majd alkalmas helyet kerestünk a hosszabb pihenésre. Két furcsa, négyszög alakú sziklakő ugrott ki a rétből. Ezek közé mentünk, mintha a ládára való emlékezés vitt volna oda. És úgy, mint a ládában, egymás mellé feküdtünk. Anyám nyalogatta a fejemet és horzsolásaimat… És mindkettőnk kifejezhetetlenül boldog volt.

Előbb édesanyám mesélte el, micsoda kalandokon ment 143keresztül Érettem. A csordától megvált, hogy újra visszatérjen az erdészlak, a szekerek közelébe.

A szekereket a ládákkal kászolódóban, indulóban találta. Bőgésére, ahogy Engem akart magához hívni, ezúttal sokkalta vészesebb érte, mint az emberek riogatása.

Az erdész hatalmas kopóit kieresztették az áldomás lezajlottával. Ezek a kopók vetették magukat szabályos hajtással anyám nyomába.

Ekkor anyám úgy intézte menekülését a kutyák elől, hogy le és föl cikázott a völgy oldalában, az erdőben, az országút hosszán, amerre a ládás szekerek haladtak. Többször ejtette módját, üldöztetése közben is, hogy Engem hívjon a vonuló szekerek ládájából.

Egy ízben a kutyák úgy megszorították a faúsztató és a munkásvityillók közt, hogy kénytelen volt a megduzzasztott patakot átúszni. Itt a vízben ütötte ki majdnem a fél szemét egy sodrat-hozta fatörzs ágában.

És mindezt a kegyetlen hajszát hiába csinálta végig Utánam vérző anyai szívével, mindennél rosszabb csüggedésben, végre is nem tehetett mást, mint hogy visszatérjen a szarvascsordához.

Elképzelhető-e nagyobb öröm annál, hogy most talál meg Engem, amikor már a viszontlátásom minden reményéről lemondott?

Ezután Én is elmeséltem tüzetesen kiszabadulásom csodálatos történetét anyámnak. Majd rátértem többi élményemre a szabad vadonban.

Amikor befejeztem, édesanyám maga volt az elképedés. Folyvást ezt hajtogatta:

– Hihetetlen volna ez az egész, a vadon minden Szellemére mondom, ha nem az Én magzatomról volna szó. Ilyen 144ifjan, gyámolító nélkül a vadonban először csetleni-botlani is elég! Hát még valódi viszontagságokat kiáltani? És fortéllyal, erővel halálos veszedelemből menekülni… Ó, boldogság! Én hoztam a világra a szarvasnép utolérhetetlenül nagy vezérét!

Anyám büszke anyai énekét messze visszhangozta a vadon.

De ezzel aztán erőnk maradékának utolsó szikráját is elhasználtuk. Fejünk lesunnyadt, és hosszú, hosszú, mélységes álom lepett meg bennünket.

A szarvascsorda még alvásunk alatt érkezett meg.

Egyáltalán semmiféle furórét nem okozott csatlakozásunk. A csorda csupa nyugalom, biztonság volt, és a jövőbe vetett bizakodása kérkedésszámba ment már.

A szarvasnép fő tulajdona ez a gyors, föltétlen elbízottság.

Két nap és két éjszaka óta óriás körutat tett a vadonban a csorda, a vezérgímmel az élén. Négy másik pihenőhelyre, legelőhelyre, ivóhelyre lelt még az elsőn kívül. Ezeket nemcsak kitűnőeknek jelentette ki, hanem tökéletes biztonságúaknak is. Úgyszintén az egyik pihenőhelytől a másikhoz vezető csapást is kifogástalanul veszélytelennek tartották.

A vezérgímről egyetlenegy szarvas sem állította már, hogy szeles, könnyelmű, kivernivaló fráter. Feledték neki, hogy annyi sérülést okozott meggondolatlan, lelkiismeretlen szökkenése a kieresztés után, a patak sziklapartjáról. Csakis dicsérő, sőt dicsekvő szavakat lehetett hallani a vezérgím minden moccanásáról.

Anyámat szegényt a csorda egyszerűen kiröhögte, amikor 145az Én kiszabadulásomról és csodálatos kalandjaimról beszélt nekik.

– Hát te fölülsz a kis gímed hazudozásainak! – jegyezte meg maga az a tehéntársa anyámnak, amelyiket legbizalmasabb barátnőjének tartott. – Hiszen minden kicsi szarvasbikának túlbuzog a képzelete. Azért bika!… Egyszerűen kikergették őt az emberek későbben a ládából, ahol gyáván megbújt, mert hiszen benne született. Aztán bizonyára a csordának másik, elszakadt részéhez szegődött és kóborolt velük, míg végre megtaláltad. Hiszen már keresett egyszer ennél a csordánál is, többen látták, és ha eltűnt közben, bizonyára a másik csordához ment vissza. Persze hogy röstellheti tévelygéseit, és hogy megváratta szegény édesanyját maga után, azért füllent képtelen juhosakol- és medvehistóriákat… És játssza ki magát táltosbikának a szemfényvesztésedre!

Kénytelen voltam elnyelni, hogy anyámat magát is megingatják csupa ostobaságból vagy irigységből a tehéntársai az Én szavahihetőségem dolgában. A védelmi időt éltem még. Ennek nagy előnye az, hogy nem bántalmazhatja a kisborjút a csorda egyetlen tagja sem ok nélkül, sőt kritikus helyzetben szóval-tettel segíteni köteles. Viszont az a hátránya is megvan a védelmi időnek, hogy ha a kisborjú maga hágná át a szarvasnép törvényeit és szokásait, akkor rögtönös és emlékezetes fenyítésben részesül.

Én ugyan testileg is, lelkileg is szokatlan korafejlettségű, úgynevezett táltosgím voltam tényleg. Ökleléssel és rúgással kisborjú koromban is elbántam volna egy-két nyiszlett ünővel, tehénnel, aki hazugnak csúfolt. Ám okosabban tettem, ha lemondtam erről. Miért?

Érvényt úgysem szereztem volna igazamnak ezzel. Viszont 146biztos, hogy a vezérgím meg a csorda mint házsártos kölyköt alaposan elrak.

Észben tartottam a haldokló gím tanácsát. Hidegvér, alattomosság és éberség legyen a gyönge erénye, mert az önérzet és erőszak a hatalmasoké.

Tűrtem, és kinyitottam a szemem, fülem mindenre.

Már azokból a napokból ered, hogy a szarvasnépnek két rémes marhaságát figyeltem meg. Ők általában azt fogják rá, hogy a faj szent hagyománya. De hát könnyű lesz bebizonyítanom itten, nemcsak érvekkel, hanem fájdalmas esetekkel is, hogy mennyire nem az oktalan fölforgatás szelleme lakott Bennem ellenkező fölfogásommal.

Legelső dolog volt mindjárt az úgynevezett pihenő- és kérődzőhelyek biztonságának a kérdése.

Ahogy ott jártam a csorda körében, és minden zavaró mozzanat nélkül pihentem szarvasvéreimmel, megütköztem Magamban azon, mivel okadatolják meg azt maguknak, hogy a pihenőhelyeket biztonságosnak tartja a vezérgím és vele együtt a csorda.

A szarvasnép eleve mindig azt teszi föl, akkor is, ha a legbátorságosabb körutakon vonul tova a vadonban, hogy minden ellensége háta mögötti, üldöző ellenség. Ehhez képest, ha valami rémes meredeket mászik meg a csorda, vagy valami vízen úszik át, vagy szakadékon szökken át, akkor fölteszi, hogy az üldöző ellenség nem tud már, vagy nehezen, vagy sokára tud a nyomába érni. Tehát minden pihenőhelyet okvetlen egy ilyen kúszásnak, úszásnak, szökkenésnek kell megelőznie.

Akkor aztán a csorda nagyot fúj és nem törődik többé, 147csak táplálékával, kérődzésével, alvásával. Sőt, a vemhes szarvastehenek ilyen helyen ellenek. A sérült, beteg szarvasok ilyen helyen gunnyadva várják fölépülésüket. Az elaggott szarvasok ilyen helyen kívánják kilehelni a lelküket.

Én, aki egy ládában jöttem a világra, és az ilyen ősi szarvashagyományokat szentségtörő kontroll alá vetettem Magamban, teljességgel kétségbe vontam már a hegytetői sziklameredély mögött fekvő legbiztonságosabbnak deklarált pihenőhely biztonságát.

Hiszen fölfedeztem a hegytető egyik zugában a juhásztanyát. Onnan csoda könnyen meglephették a juhászok és kutyáik a pihenő csordát.

Ugyancsak az erdős hegypúpról alátekintve, falu tornyát, kohótelep kéményét láttam a hegygerincek, csúcsok két zugában is. Minek ne jöhetett volna onnan veszély hátulról a meredély tetején tanyázó csordára? Így vélekedtem Magamban. És nagyon helyesen.

Sőt, logikám azt disputálta Rám, hogy abból a völgyből, ahol direkte kieresztették a ládákból a szarvascsordát az emberek, kevésbé fenyegeti veszély a részükről. Hiszen csak könnyebben végezhettek volna a fogoly szarvasokkal, amíg kezükben voltak, ha egyáltalán az lenne a szándékuk.

Kinek másnak tettem volna szóvá ezt a dolgot, mint édesanyámnak?

– Én esetleg igazat adhatok, édes fiacskám, a Te okos eszmemenetednek! – hangzott válasza. – De vésd jól tudatodba, hogy ha a szarvasnép ősi hagyományai, mint minden a világon, nem tökéletesek, sőt, erősen gáncsolhatók néha, viszont ha megbontódik egy nép ősidőktől fogva belerögződött életszabálya, akkor sokkal rosszabb az azt követő fejetlenség, bizonytalanság, míg új, jobb szabály nem alakul, 148mint azok a bajok, amelyeket a meglevő szabály hiányai idéznek elő.

Nem volt tapasztalati érvem, sajnos, amelyet ennek a megrögzött ostobaság védelmében megrögzött butaságnak ellene szögezzek. Csak Magamban emésztődtem miatta.

De nem sokat váratott magára az, hogy nagyon is nyilvánvalóvá váljék az Én fölfogásom helytállósága ebben a kérdésben.

Persze hogy vér csurgott és kín bődült a nyomában.

De nem akarok az események folyamatosságának elébe kerülni.

Ugyanis a másik sarkalatos szarvaséletszabály hülyesége pattant ki először, amit mindjárt a pihenőhely biztosságának ezzel az őrültségével egyidejűleg vettem észre.

A szarvasnép, a leselgő veszélyek megítélésében alig ad valamit, mint a ragadozók, a nyomokra.

Azaz, ha a földön útjában föl is fedez, meg is vizsgál, meg is szaglász a szarvasvezérbika gyanús nyomot, akkor fölhorkan, megtorpan ugyan, de kombinálni már nem tud, hogy friss-e a nyom és milyen irányú?… Egyáltalán nem alkalmazkodik hozzá vagy következtet belőle. Sőt, ki sem tér útjából a gyanús nyom miatt.

Rögtön csupán a szélhozta hang vagy szag kelt riadalmat a vezérbikában. Akkor aztán vágtat eszeveszetten tova a csordájával együtt. Egyáltalán a vezérgím lélekjelenlétét, helyzetfelismerő készségét főleg a halló- és szaglóérzékein méri le csordája.

– Hogyan lehet ez, anyám? – faggattam őt, amikor kérdéssé tevődött közöttünk legelőször ez a dolog. – Hiszen ha 149a szarvascsorda vezére a gyanús neszre vagy szagra reagál csupán, két okból is szörnyű meggondolatlanság bélyegzi meg őt.

– Miért? – akarta Tőlem tudni az anyám, kedvetlenül.

– Hát először is azért, mert a közvetlen hang vagy szag benyomása teljességgel a széljárás szeszélyétől függ. Szél ellen nagyszerűen eljut hozzánk a hang és szag, föltéve, hogy állunk. Mert ha vágtatunk, akkor a süvöltés már zavar és megtéveszt a figyelésben. Ugyancsak a szélcsönd is kevésbé közvetít halló- és szaglóérzékünknek. Viszont ha szélmentében tartunk, ami a legkellemesebb, akkor rólunk árad a szag, és tőlünk vivődik a nesz annak, aki leselkedik ránk, és mi nem kapunk jelt hangban, szagban róla. Nemde?

– Sajnos, ez igaz! – volt kénytelen elismerni édesanyám.

– Node azonfölül akármicsoda éles szimat és fül fogja föl a gyanús szagot és neszt, akkor már elenyésző a távolság a veszélytől… Legtöbbször már késő a menekülés is olyankor… Hát nem jobb volna más alapon szerezni meg a veszélyről való értesülést? – próbáltam behatolni az ügy lényegébe faggatásommal.

De édesanyám minden ilyen esetben rémült, kínos, bosszús hangulatúnak mutatkozott rögtön. Felnőtti és anyai tekintélyéről ő már az én koraérett, ésszerű világszemléletemmel szemben a ládában lemondott. Ámde mindkettőnket a csorda merev és dühös konzervativizmusától féltett. A csorda kíméletlen és könyörtelen volt, ha valaki kikezdette az ősi szarvas-marhaságokat. Halálbaöklelés és kiközösítés büntetését zúdította magára a csorda bármelyik tagja, ha nem a vezérgím, illetve a csorda közbárgyúsága szerint moccant.

Én láttam ezt és tudtam ezt. De a gyerek kedélye erősebb averziót érez a fölismert oktalansággal szemben, mint a közbutaságba már beleroggyant fölnőtt. Azok között csak a 150zsarnoki szeszély vagy prófétai eszelősség törheti át a legrosszabb korlátokat is, amelyek a társadalmi kényszereket keretezik be.

Szóval nem hagytam Magamat anyám rideg elutasításával elintézni:

– Figyelj rám, drága édesanyám! – mondtam. – Én a széljárás abszolút befolyását a hangra és szagra akkor állapítottam meg, amikor magányos kiránduláson a juhakol felé iramodtam. Ha ez a véletlen nem segít hozzá ehhez a fölfedezéshez, a csorda körében teljességgel ostobán, a közfelfogás szerint tekintem ezt az ügyet. De hát nem gondolod, hogy szörnyűségesen megbélyegző egy közösségre, ha törvényei, hiedelmei rosszabbak, mint amelyek szerint tagjai egyénenként mozognának? Hiszen nem lehet más oka egy társulásnak, mint hogy a tagjai kedvezőbben élhetik ki egyéni életüket? Nálunk pedig éppen fordítva van! Még ha egyesek egyéni okossága javítana is a helyzetén szellemisége szerint, a csorda nem követné példájukat, hanem megakadályozza, eltiltja kivételes képességű tagjait is ettől.

Vettem észre, hogy édesanyámat éppúgy meggyőztem igazammal, mint kétségbeejtettem és megzavartam:

– Kérve kérlek, fiacskám! – esengett Hozzám. – Hagyd egyelőre ezeknek a dolgoknak a fejtegetését. Foganatot így sem szerzel a legokosabb fölfedezésednek sem a csordában. Ha pedig engem kényszerítsz, hogy melléd álljak, mindkettőnket kegyetlen büntetés érhet miatta. Ezt akarod?

Nos hát, persze hogy édesanyám ilynemű érvelése leszerelt valameddig. De mi történt?

A szarvascsorda körútjának vonala egy helyütt gyanús volt Nekem.

Az erdőből egy törpebokros, sziklás terepre bukkant ki 151a csorda. Patak zuhogott lefelé a hegyoldalban. Kitűnő tiszta vizénél mindig megállapodtunk inni. De különben huzamosabban nem tartózkodtunk itt. Mert se tisztás, se havasi rét nem akadt a közelben. Sőt, hogy elérje ezt az ivóhelyet, furcsa vargabetűt tett mindig a csorda csapása.

Jellemző, hogy tízszer is tartózkodtam a csorda kötelékében ezen a helyen, és nem eszméltem rá, hogy ez az a bizonyos remek leshely és kelepce.

Közelében van a családos medve tanyája, a sziklapadmaly, ahová egy szakadékon át jut a medvecsalád.

Nem! Ha csordában jártam, akkor a közelbutultság éppúgy megülte agyamat, mint a többi szarvasét. Ahol egyedül kitűnően ismertem a terepet, ahol halálos veszedelemben forogtam, ahol nagybecsű fölvilágosításokat szereztem a gyilkos medvétől… ott mint a csorda tagja, rá sem ismertem a helyre.

Igaz, valamivel lejjebb került át a csorda a patakon, a hegyoldalban, mint Én fordultam meg ezen a terepen. Aztán ezek a havasi tájak szörnyen hasonlítanak egymáshoz. Sziklacsompók alatt rendesen fakad forrás és fut ér és akad csenevész-bokros, mohás, szakadékos sziklahát. Meg a többi!

De hát mégis! Jellegzetes jelenségek emlékeztethettek volna rá, hogy már megfordultam itt. Ha más nem, az, hogy a patak hatalmas esésének zúgása, mint valami örök hangverseny, a sziklatoronytól visszavert visszhangjával messze-messze betöltötte itt a levegőt.

Elég az hozzá, hogy amikor végül ráeszméltem, merre járunk, hát rettenetesen paffá tett fölfedezésem.

Anyámhoz folyamodtam persze:

– Tudod-e, hogy ahol most iszunk, alig két-három futamodásnyira esik lejjebb attól a medvetanyától, ahol kis híja 152a bőrömet nem hagytam, amikor egyedül kóboroltam. Figyelmeztetnünk kell a vezérgímet!

– Szükségtelen! – tiltakozott anyám rögtön. – Csak kellemetlen kotnyeleskedőt látna Benned! Megállapodtunk már, hogy nem zúdítod föl többé magad ellen a közhangulatot azzal, hogy a vezérgímmel tökéletes egyetértésben mozgó csorda dolgait piszkálgatod.

Elhűltem édesanyám rideg leintésére:

– De hát értsd meg! – erősködtem. – Ezen a helyen a csorda és benne te és Én, halálos vésznek vagyunk kitéve nemtörődömségünk következtében. A medve Nekem, mert azt vélte, hogy egy darab pecsenyének beszél Személyemben, a fenevadi álnokság legtitkosabb fogásait is elárulta. Ezen a helyen nincs soha szél, nem kaphat szimatot a vezérgím a leselgő ellenségről. Ezen a helyen nincs nyom se róla, mert a sziklába nem vésődik bele. Ezen a helyen a vízesés zúgása elnyomja a hangot. Ezen a helyen, ha elállja az ellenség a csorda csapását, és fölkergeti ravasz riogatással a sziklapadmalyra, akkor akár a házibarmok vágóhídjára hajtaná a csordát. Nem kellene erről tudnia a vezérgímnek és a csordának?

– Nem! – felelte édesanyám. – Nincs szükség rá. Így sem adnának hitelt intelmednek. Vagy elfeledted-e, hogy csak köznevetséget arattál, és hazug, rémlátó kamasznak bélyegeztek, amikor erről a helyről kelt medvekalandodról tudattam a csordát?… A vezérgímünk jól vezeti egyelőre a népét. Fikarc sérelem nem ért egyetlen szarvast sem, amióta ő vezet a vadonban. Ilyen nagy, ilyen egyetértő csordát meg sem mer támadni a medve, mert egyszerűen agyongázoljuk… Ellenben a szétzilálódott csorda okvetlen zsákmánya minden fenevadnak. A szétzilálódást szító, okvetetlenkedő 153csordatag azért gyűlölt, kigúnyolt, megfenyített állat mindenütt… Ennek a sorsára pályázol? Akkor vagy Veled kell szenvednem nekem is, édesanyádnak. Vagy pedig el kell taszítsalak magamtól!… Hiszen ez a korai fejlettséged és eszességed így is sietteti a védelmi időd lejártát! Akkor pedig vagy okosan meghúzod magad, vagy halálos viadalra kell készülnöd a vezérgím ellen!… Más választás nincsen számodra!…

Édesanyámnak ilyen természetű leintése érthetőleg teljes érvényűleg hatott Rám.

De hát Magamban annál jobban emésztődtem azon, hogyan lehessen az, hogy az egyéni okosság legyen alávetve a tömegbárgyúságnak és nem fordítva.

Mindenesetre attól fogva már nem uralgott többé rajtam a közszellem. Azon a gépies életen kívül, amelyet, hogy úgy mondjam, ledaráltam, lerobotoltam a csorda között, megkezdődött egy külön, magányos életem.

Láttam, hogy édesanyám maga nem tudja lerázni magáról a csordafegyelmet. Sőt, azt is megállapítottam, hogy Engem tart kissé hóbortos akarnoknak, aki aligha vívja ki álmait, és büszkesége helyett könnyebben válik szégyenévé édesanyjának.

Békén hagytam hát őt, és annak vettem a csordát is, ami tényleg, buta baromtömegnek.

Ellenben, ahol megtehettem, elvonultam, sőt elcsatangoltam véreimtől, minden lehető és lehetetlen ürüggyel. És nézelődtem magamnak, tűnődtem és terveket gyártottam.

Néha kikaptam ezért. De nem különösebben.

Rájöttem, miért… A csorda ősi meggyőződése, hogy a 154kis szarvasbikák a serdülés idejében mind fölvesznek valami botorságot. Egyik ezt, a másik azt.

Némelyik hisztériás, őrjöngő táncokat lejt a tehenek, ünők mulatságára. Másik oktalanul megvadul és öklelődik. A harmadik búskomor és félszeg és magábavonuló.

Engem ezek válfajába soroztak. És szemet hunytak ténfergéseimen, hacsak túlságosan felötlően nem csináltam.

De hát a medvetanya és lakója, a gyomorbajos medvecsaládanya meglepetésszerűleg tekintélyhez juttatott Engem a csordában.

A helyzet az volt, hogy a medve már réges-rég ólálkodott a csorda körül. Számon tartotta csapását és az időpontokat is, ahogyan a csorda helyről helyre vonult.

Ám arra valóban kevesellte a maga erejét, hogy sundám-bundám, lesről rávesse magát valamelyik szarvasra. Életével vagy legalábbis testi épségével fizethetett volna a dologra.

A szarvasnép ugyan gyáva. De tömegben azért okvetlen megkockáztatja, hogy nekiront és legázolja, agyonökleli ellenét, tisztára olyan módon, mintha rémületében cselekedné. Mert általában a szarvaskedélyen a vérontástól való iszonyat uralkodik. Azért a legvadabb élethalálharcát is bizonyas képmutatással vívja meg. Viszont végeredményben az ellenfélre nézve ez a harc is éppoly vészes és halálos kimenetelű, mint akármely más.

A medve elég satnya példány volt nemes fajából. Tetejében beteg is. Két bocsa is eléggé igénybevette életerejét. Hát igen-igen óvatosan kellett neki megkörnyékeznie a csordát.

Számíthatott rá persze, hogy ilyen népes csordából okvet155len elbódorog, elmarad egy-egy szarvas. Ez aztán az ő zsákmánya. Azaz még csak zsákmányjelöltje.

Mert hiszen egy jól kifejlett szarvas levágása, ha teljes szerencsével, jó terepen közelítette is meg, még mindig alapos munkát adhatott ilyen nyavalyás mackónak.

Nem kis feladat, hogyan veti rá magát. Milyen testrészén vájja bele a körmét, fogát.

A könnyen sebesített szarvas, ha erős állat, akkor a medvével a hátán is oly bomlottul rohan, rúgkapál, vergődik, hogy bizony, alapos kárt tehet támadójában.

A medve tehát roppant óvatosan környékezte meg csordánkat. Napról napra szívós kitartással állt lesbe az ivóhelynél, ezen a köves terepen.

De hát hiába! A csorda fegyelme remekül működött. A vezérgím csörtetett elöl. Ő aztán ha kilométerekre is előzte meg egyes-egyedül a csordát, keserves falat lett volna akármilyen fenevadnak. Derék, tüzes állat volt, és öklelése még veszedelmesebb lehetett a szállítás miatt lefűrészelt szarvcsonkjaival, mint teljes, díszes koronájával. Egy hasmenős, nyeszlett medvét pedig egyik mellső lábával is kukra rúgott volna.

A vezérgím után a csorda tartotta a menetelés lendületét, sohasem szakadozott el nagyon. Ivás közben is csapatosan szállta meg a patakpartot. Hogy aztán máris iramodjék tova, a pihenőhely felé.

Az éhező, beteg medve türelmét végre is kimerítette a huzamos, sikertelen les. Egy nap félretette az óvatosságot.

A csorda utolsó csapata ivott éppen. A medve arra vetemedett, hogy rávetette magát erre a szarvascsapatra.

Az ugrás előtt, egyáltalán minden támadásnál, a vadon 156ősi szokása, hogy harci ordítást harsant meg minden fenevad.

A hiúz az egyetlen, amelyik nem tartja meg ezt a törvényt. Azért, mert tényleg példátlan vakmerőséggel, aránylag kicsi testével, rá nézve okvetlen nagyobb veszélyt jelentő támadásra vállalkozik, ha egy szarvast pécéz ki áldozatának. Azonkívül fáról veti le magát áldozata hátára, annak viszketődombja tájékán.

De a medve? Nincs olyan, amelyik el ne harsantaná ugrás előtt közvetlen a harci ordítást. Hiszen ezzel megreszketteti, egyúttal megbénítja zsákmányát.

Hát ez a medve, talán mert maga is jobban szurkolt a merényletétől, még csak nem is üvöltötte el magát.

Némán ugrott és sújtott rá mancsával az egyik gyöngébb, kissé bicegő szarvasünőre.

Az ünő szintén hangtalan rogyott össze. A rémület még a nyögést is torkába fojtotta.

A többi szarvas akkor riadt csak rá, mi történt, amikor a medve már végzett az áldozatával egy másik csapással.

Most aztán a következő jelenet folyt le.

A medve fölbuzdulva sikerén, hagyta heverni első áldozatát. És végre eszébe jutott elordítani magát. Azonfelül pedig legelső dolga volt a szarvascsapat és a tovaügetett csorda közé rontani, hogy elvágja őket egymástól.

A kis szarvascsapat persze máris eszeveszetten menekült. Mégpedig pontosan abba az irányba, amerre a medve akarta: fölfelé a sziklás oldalon.

Mert az úgy van, hogy minden szarvas, ha csak lehet, fölfelé irányítja menekvésútját, abban a helyes hitben, hogy remek inaival győzhet, és a hegynek föl követhetik őt legkevésbé.

157

Ha tehát a medvén keresztül a csorda zöméhez nem mert rohanni a csapat, ellenkező irányt aztán nem vett, arrafelé, ahonnan jött, a csapán.

Pedig hát ez lett volna a legokosabb. A sziklás hegyhát ahhoz a szörnyű kelepcéhez, a sziklapadmalyhoz vitt.

A medve ismételt, boldog diadalordításokkal vetette magát a csapat nyomába. Csupán egy valamit hagyott ki mégis számításából… Engemet! Megint Engemet!

Én, szokásom szerint, ezúttal is elténferegtem a csordától. Mégpedig úgy, hogy untam Magam a menetben, és egyszerűen kitörtem a csapáról.

A vezérgím elébe rúgtatni nem szabad a csapán. Hát én följebb vettem vágtámat. Így előztem meg mindenféle rossz, útvesztős bozóton keresztül csörtetve, messze a csordát.

De ekként persze nem a rendes ivóhelyen érkeztem a patakhoz. Hanem jóval följebb.

Körülbelül ott, ahol már egyszer jártam, a medvekaland alkalmával, ahol az a szakadék kezdődött a sziklatorony padmalyával szemben.

Egészen biztosan nem is tudom, hogy: nem tudatos, vakmerő kíváncsiság vitt-e oda?

Elég az, hogy még mindig ott barangoltam ide-oda, és vizsgálódtam, hallgatóztam egyedül a szakadék körül.

Hát egyszerre alantról, a csorda ivóhelye felől megreszkettetik a szívemet a medve ordításai. Alig kisvártatva pedig hallom, hogy vágtat föl lélekszakadva a hegyháton a véreim elszakított csapata.

A szarvasfül, pláne a bikáé, csoda éles. Pontosan tudtam: 158hány vérem rohan fölfelé. Szaggatott, ziháló makogásukat is kivettem már:

– Amott balra a szakadék! – kiáltotta az egyik. – Gyerünk a hosszán. Aztán ha átszökkenjük, a medve ezzel elmarad tőlünk, és mi levágunk a csordához a hegyoldalon.

Hirtelen, meggondolás nélkül rohantam le üldözött véreimhez:

– Megálljatok! – szóltam. – Ne a szakadék hosszán rontsatok tovább. Az abba a kelepcébe visz, amelyből Én alig tudtam kiszabadulni. Gyertek, vessétek magatokat az Én nyomomba. Én már visszakerültem egyszer a havasi rét pihenőjére innen!

Az a szarvastehén, amelyik az ős szarvaselv szerint a szakadékot ajánlotta a csapatnak, anyám legjobb barátnője volt éppen:

– ’gyet se vessetek erre a félkótya kis gímre! – kiáltotta. – Csak utánam a szakadék mellett.

Ám a csapat három fiatal ünője és egyik tehene, egészen érthetetlen, talán az életveszedelem megvilágította okossággal, az Én szavamra hajlott.

Csak egyetlen idősebb, rossz növésű tehén tartott az anyám barátnőjével a szakadék vonalán. A többiek nyomomba rúgtattak.

A medve már ott is fújt a szétváló csapat mögött. Megismert Engem rögtön!

– Ahán! Nyomorult pernahajder! Megint téged látlak? – üvöltötte Felém.

– Megteszem neked azt a szívességet, vén, kólikás banya, hogy ne soká szemlélhessél! – bődültem vissza a medvének, és már vágtattam is elfele, Bennem bízó véreimmel.

– Átkozott fajzat! – dühöngött a medve. – Megint meg159csúfol! Elviszi a gyönge ünőhúst az orrom elől. De megállj, még számolunk!

Azzal a medve persze hogy a szakadéknak futó két öreg szarvastehén nyomába iramodott. Mert ez volt a biztosabb zsákmánya…

Én kis csapatommal minden különösebb viszontagság nélkül jutottam vissza a csordához.

Hogy mekkora mérvű megbeszélés tárgya lett ez az újabb medvekalandom?… Azt ugyan megközelítőleg sem tudnám vázolni.

Csak nagyjában, a lényeges dolgokat sorolom el.

Annyi tanúval szemben a tényt már nem lehetett letagadni sem, lekicsinyellni sem, hogy okos közbenjárásom egy csomó szarvas életét mentette meg. Mellékes volt emellett a ragyogó cselekedet mellett, hogy lódítás-e vagy sem az Én előzetes magányos medvekalandom? És általában: szívlelésre méltóak-e az Én ősi hagyományokat felforgató eszméim a csorda számára?

Utólag megérkezett a csordához az anyám barátnőjének társa. Ez már élemedett, tisztes csordatag volt, és ő így mesélt szerepemről, hitelt érdemlőleg:

– Tudjátok, szarvasok! Amikor ez a tacskó az ünőket magával hívta tőlünk, és én tehéntársammal tartottam, a medve bizony, minden ésszerűség és szabály ellenére, minket, két tapasztalt tehenet fogott üldözőbe az ostoba fiatal szarvasok helyett. Hát nekem ez szöget ütött a fejembe, és tehéntársamnak mondtam, hogy: talán mégsem a szakadékot kellene átszöknünk, hogy meneküljünk a medvétől, hanem a fiatalok nyomába törnünk ki oldalt!… Nem! A te160héntársam ragaszkodott a szakadékhoz. Én erre magam elvágtattam tőle. Most itt vagyok. Ő talán szintén megérkezett?

– Nem! – zúgta a csorda.

– Hát akkor csakis a medve martaléka lett. Mert a medve, amikor tehéntársam a szakadékon átszökött, ahelyett hogy a csüggedés vinnyogását hallatta volna, és utánam vetette volna magát, diadalordítást harsantott… Ha pedig így van, Szarvasok Népe, ki kell mondanom, hogy ennek a kis tacskó-gímünknek szava szerint vág össze minden. Ez nem hóbortos hazudozó, hanem bámulatra méltó csodagím! Állítom!

Ezt mondta a megmenekült szarvastehén. A csorda pedig helyeselt. Valóságos hős módjára, valóságos vezér módjára ünnepeltek Engem a tehenek, ünők. Örömtáncot jártak tiszteletemre, öröméneket bőgtek, és boldog volt, amelyik hozzám fért, és megnyalogathatott.

Édesanyám ujjongását le sem lehet írnom.

Maga a vezérbika is, a tömeghangulattól lenyűgözve, dicsérőleg volt kénytelen nyilatkozni Rólam.

Persze hozzátette, hogy:

– Azért jó lesz, öcskös, megőrizni szerénységedet, és ez egyszer a véletlen adta sovány érdemedet nem használni föl a csordában egyenetlenség szítására. Nagyon ajánlom Neked! Mert amelyik csordában valami a legkisebb mérvben is megháborítja az egyetlen akarat uralmát, arra a csordára csak szerencsétlenség zúdulhat… Majd aztán, ha a védelmi időd lejárt, és úgy érzed, hogy vagy olyan legény, mint én, a vezérgím, szívesen állok rendelkezésedre, hogy összemérjük az erőnket.

Most is megtartottam a haldokló gím tanácsát. Nem en161gedtem fejembe szállni a diadalmámort. Alázattal fejet hajtottam a vezérgím előtt. Egy mukk nem sok, annyi vitába nem ereszkedtem vele.

A csorda maga gondoskodott arról, hogy a vezérgím féltése ártalmamra ne lehessen majd.

A csordának mindig joga van a gyönge, sérült vagy pedig nagyon is sokat ígérő gímnek védelmi idejét meghosszabbítani. Akkor a csorda bármikor közbevetheti magát, ha a vezérgím önhatalmúlag fegyelmezni kívánja azt a fiatal gímet, és hát álnok ürüggyel bántja és sanyargatja… satöbbi.

Ritka eset, hogy ezt a korlátozást fönntartja magának a csorda a vezérgím kényuralmában. Bomlás, széthúzás előidézője az efféle. Azért idegenkedik tőle minden csorda.

Érettem mégis meghozta a védelmi idő kihúzásának áldozatát. Ez nagyon nagy jutalom volt Számomra.

Máskülönben a csorda élete és benne az Enyém éppúgy folyt tovább, mint eddig.

A vezérgím óvóintézkedésére a medvetanya közelében levő ivóhelyet elkerülte a csorda. A megváltozott csapa alább húzott át a patakon, az erdőben.

Én bámultam rajta, hogy mekkora könnyelműség és oktalanság valami más, érvényesebb biztonsági rendszabályt ki nem találni egy ilyen némethasas, vadont bebüdösítő medvekorcs ellen, akinek ily könnyen eshet több szarvasélet martalékává!… De nem okvetlenkedtem észrevételeimmel.

Megértettem, hogy ha az ember, illetve szarvas, saját fajának önzetlenül használni akar, sőt, áldozatot akar hozni a köz javáért, még akkor is meg kell tartania azokat a bárgyú, gonosz módszereket, amelyek révén odakerülhet, hogy 162valóban megkezdje a faja érdekében való önfeláldozó munkát.

Meg kell vívnom viadalomat a vezérgímmel. Ez mint kikerülhetetlen kényszerűség állt Előttem. Nyomorékká, sőt, agyon kell öklelnem őt, hogy szabadon, teljes erőmet kifejthessem a csorda jóvoltáért.

Azt tettem hát, amit a többi fiatal bika mind. Figyeltem a vezérgím gyöngéit. Figyeltem szökkenés közben, megtorpanás közben, öklelőzés, kapálás közben.

Van egy nagyon-nagyon ősi mozdulata minden gímnek. A szarvát nekifeszíti a földnek, és mintha gödröt ásna, túr a szarvával, és ugyanakkor a két mellső lábával is kapál.

(A szomj jelentkezésénél csinálja ezt minden gím. A napverte puszták aszályos éveken kiszáradt patakjainak a sáros medrében kell így a víz néhány előbugyogó csöppje után ásni. Aztán a mozdulat megmarad, beidegződik, és mulatságból is előhozza az enyhe szomj vagy esetleg az se…)

Ilyenkor, túrás közben lehetett legjobban tanulmányokat végeznem a vezérgímen. Orv, gyors támadással hogyan feszíthetem neki a szarvamat, és döfhetem valami kényes vékonyán őt halálra!… Készakarva, tudatosan élesztgettem Magamban a vérszomjat, mert alapjában nem túl lendülettel jelentkezett inkább jóságra, játékosságra hajló kedélyem mélyéről. De hát meg kell lennie, hogy vért ontsak, öljek, nagyobb cél érdekében… Azt hittem!

Ha elcsatangoltam a csordától, mindenféle kemény, fárasztó gyakorlatot végeztem. Ujjongtam erőmön, ujjongtam korai fejlettségemen, sőt kivételes testi adottságaimon. Tréfákat csináltam inaim rugalmasságának fokozására, mintha nem is a csorda vezérének, hanem bohócának készülnék.

Amellett folytattam szemlélődéseimet is. Megjegyeztem 163minden eseményt, ami mellett a csorda mint jelentéktelen mellett, napirendre tért.

Szóba álltam a vadon minden lakójával, akiket a csorda megvetéssel került ki, vagy riasztott el magától. Néhány rühes, agyonrémült őztől megtanultam, micsoda tanyák rejtenek embereket a vadonban. Megismerkedtem baglyokkal, sasokkal, kányákkal. Meghallgattam okos vagy ostoba okoskodásaikat. Kihallgattam más madarak botor vagy szellemes eszmecseréit. Dögmadarak révén értesültem róla, hogy: a vadon melyik tájára húzódnak a csikasz farkasok. Ezekből egy-kettő alig jelent komoly veszedelmet szarvascsordára, sőt, magányos szarvasra sem. De megtudtam, hogy majd a rettenetes havasi tél falkákba tömöríti a toportyánhadat. Akkor halálos vész a hajtásuk szarvasokra is.

Megesett, hogy napokig elkoncsorogtam a csordától. De mert számíthattak rá véreim, hogy nemcsak inam, hanem eszem gyorsasága is megbízható, és ki tudok kászolódni minden bajból a magam jóvoltából, hát tekergéseim miatt nem zaklattak aggodalmaskodásukkal.

Különösen annak dűltem neki, hogy megértsem: tulajdonképpen micsoda az a mindenekfölött való veszély, amivel a szarvascsorda ijesztgeti magát a völgybeli telep és erdészlak felől?

Mondhatom, csak ámulatot gerjesztett Bennem, mennyire nem ítélték meg helyesen véreim ezt a kérdést.

De hát ezt így is tüzetesen megértetik a történet közelebbi fejleményei.

(Most Marcellával folytatott rövid eszmecserémet kell idebiggyesztenem előbb:

164

– Érthetetlen előttem, hogy ilyen Remek Királyi Állat létedre, micsoda furcsa idegenkedéssel, sőt megvetéssel beszélsz folyvást arról a küzdelemről, amelyet hát minden rendes hímnemű lény dicsőségnek tart. Márhogy meg kell küzdenie az elsőségért vetélytársával! – jegyezte meg Marcella.

Mire Én így feleltem:

– Van küzdelem okadatolt is, megengedem. De van meddő is, haszontalan is, magáért a vérontásért való vérontás. Ezt nem helyeselhetem! Ezt utálom. A növényevők népének fia vagyok. Csodálatos bizonyítéka a fajom, hogy a békés, szelíd élet a legjobb élet. Az emberek társadalmának összetétele felemás. Megvan bennük a hajlam, hogy ártalom nélkül rendezzék be életüket. De sajnos, épp akkora adag szorult lelkületükbe a fenevadi, kártékony, gyilkos, zsarnok szellemből is. Az emberfajta kegyetlenkedés, vérengzés, gyöngébbek kihasználása, oktalan, telhetetlen kapzsiság szörnyű indulataitól lenyűgözve, ezért képtelen a másik, jobbik, lelki összetétele szerint oldani meg életét a földtekén. Holott ha egy-egy próbát tesz errenézve, az akkora mértékben sikerül, hogy a boldogság nem is az összeadás, hanem a szorzás, a hatvány lendületével csap magasra. Mindhiába! Az emberek társadalmai a gazdasági, a faji, az osztály-, a tehetség-különbség és a többi… minden lehető és lehetetlen indokát mozgósítják arranézve, hogy kell háborúzniuk, kell sanyargatniuk egyik embertömegnek a másikat… Mert a ragadozó vadállat üvöltése elnyomja lelkükben a kezes, jámbor, okos, csakis örömelv szerint gondolkodó másik felüket. Csupa hipokrízis emiatt minden erkölcsi szabály az emberi társadalomban. A pedagógia már eleve úgy dolgozza meg a gyermekek agyát!…

165

– Megállj! – szólt közbe Marcella. – Ez már kényes ügy! Nem tanácsos pedzeni.

– De ha igaz! – vetettem ellene.

– Annál rosszabb! – rázta fejét Marcella. – Értelek különben is…

– Hát rendben van! – folytattam. – Szóval a földtekén az emberfajnak úgyszólván összetett kézzel vagy egy kis játékszerű munkával meg lehet szereznie élelmét, kényelmét, szórakozását, akár a mai berendezkedésében is, vagy egy kevés módosítással. Ha nem teszi?… Ezt csak őrültsége magyarázhatja. Szadizmusának és mazochizmusának sikerült úgy megosztania az emberiség lelkületét, hogy csak éppen az egészséges, normális egyensúlyt nem tudja soha eltalálni.

– Mondjuk, hogy meggyőztél! – ismerte el Marcella. De hozzáfűzte: – Ámde lásd, Magad lehetsz Magad ellen a tanúság, hogy lehetetlen erőszak nélkül a jót is kívánni a földi létben. Mert lényege a harc.

– Hohó! – szóltam. – Ez már hamis elferdítése a helyzetnek. Hiszen éppen itt következik élettörténetemnek az a fejezete, amely bebizonyítja, hogy az oktalan csetepaté helyett az ésszerűség is vethet valakit teljhatalmú vezérré a leghatalmasabb vetélytársa fölé is. Csak a véletlen adta kényszereket kell okosan elfogadni ebből a célból.

– Merő kíváncsiság vagyok! – mondta Marcella.

– Kielégítelek enemű vágyadban, ó, Nagyszabású Tollforgatónők Legkülönb Példánya! – állítottam.

És így kezdtem aztán életem történetének folytatásába.)

166

Azon az első bérctetői pihenőhelyen megszoktam, hogy mindig odahevertem kérődzésre édesanyámmal együtt két fura, négyszögű szikla közé.

Mondtam, mintha a szülőketrecemre való emlékezés vitt volna oda Engem és anyámat. A havasi réten persze nem ez volt az egyetlen sziklakő. Erre-arra-amarra, mindenfelé ugrott ki a rétből egy-egy ormótlan kődarab.

A mimikriösztön erős minden állatban. A barnásszürke sziklát és a mozdulatlan heverő szarvast távolról össze lehet könnyen téveszteni. A csorda több tagja is úgy csinálta, mint mi, anyámmal, egy-egy szikla közelében hevert le.

De az az érdekes, hogy pont fordítva, mint mi ketten, a sziklák ellenkező, a hegytető felőli oldalára hevertek le. Jelezte ezt a hamis, buta csordafölfogást, hogy a veszedelem a völgybeli erdészlak felől fenyegeti a csordát.

Akadtak, akik gúnyolódtak is Velem és édesanyámmal, hogy lehetőleg mindenben kivételeskedünk. És én, egy tacskó gímecske, vezetem az orránál fogva, tisztes tehén létére anyámat, szeszélyeim szerint.

Egy nap, amikor itt a tetőn heverünk békén, riadalom támad a csordában.

Négy szarvas rontott a csorda közé.

Egyikük a megsántult gím volt. Ez a szegény pára való167sággal három lábon táncolt. De hát győzte így is a vadon viszontagságait.

A másik három szarvasünővel együtt ez a sánta gím az elszakadt csordához tartozott.

Rémesen festettek. És egyöntetűleg szörnyűségekről beszéltek.

Ők, mert a vadon még elhagyottabb mélyén barangolták a mienkhez hasonló járatokban az erdőt, hegyet, legelőt… azt hitték, nagyobb biztonságban vannak a zavartalanabb természet ölén, mint a mi csordánk.

De hát szörnyen tévedtek. Esett közülük a juhászok ásta verembe a csapán. Meghajtották, megtépték őket a juhászok medvényi komondorai.

Ez hagyján! De egy nap puskalövések terítettek le néhányat közülük. Persze hogy orvvadászok puskalövései.

Egyik ünőnek véresen fityegett most is fegyvergolyó-roncsolta bütyke. Másik tehén a tomporában hordott egy viszkető, gennyező húslövést.

Alázatosak, zavarodottak voltak. Folyton átkozták a vezérgímjüket, és hangoztatták tévedésüket, hogy elváltak a mi nagy csordánktól és nagyszerű vezérétől.

A vezérgímünk büszke volt. Az elszakadt vérei csatlakozását a csordánk tudomásul vette. A jövevények gyepeltek, ittak és lepihentek.

És a csordánk még mindig nem vette észbe, hogy nemcsak a völgy felől, az erdészlakból jöhet vész ránk.

Én pedig, fogadásomhoz híven, nem hallattam intő szavamat.

168

Ámde nem sokkal azelőtt, hogy a csorda további körútjára indult volna, példátlan, megrendítő esemény szakadt rá.

Három durranás hasított a levegőbe. Három szarvas fetrengett azon nyomban vérében a füvön.

Nem csoda!… Három lesipuskás, a hozzánk csatlakozott szarvasok nyomán, szél ellen, olyan jól megközelítette a csordát, hogy a tetőhajlat mögött hasalva, támasztott fegyverrel, biztos cél lehetett nekik a heverő szarvasok bármelyike.

Kivéve Én és édesanyám. Mert minket takart a szikla. Mi az ellenkező oldalon feküdtünk, mint a csorda.

Különös szerencséje csak az volt a csordának, hogy a rongyos orvvadászok fegyverei elültöltő, régi flinták voltak. Ilyenek újra töltése félórába is beletelik. Míg puskaport ver bele a puskavesszővel, aztán fojtást, aztán golyót, aztán újra fojtást a vadász, végül kicseréli a gyutacsot is, a fegyver kakasa előtt.

Ha ismétlőfegyver van ezeknek a kitűnő lövőknek a kezében?… A csordánk fele ott marad.

A csorda, maga a vezérgím is, őrjöngőn, fejvesztetten rohangált percekig az üres puskacsövek előtt. A vadászok fölugrottak. Kettő felénk rohant. Valósággal úgy, akárcsak abban bíznának, hogy bevárja őket a csorda, míg puskatussal is leterítenek belőle párat. A harmadik vadász fegyverét töltötte.

Persze az már semeddig sem tartott, hogy a vezérgím szélsebes vágtával és nyomában a csorda, eltűnt az erdőben a vadászok elől.

Ez a vágta hosszú órákon át tartott. A megriasztott csorda hihetetlen távokat tud nyargalni.

De a rendes, ismert csapán tartottunk különben. Ez pedig a tető körül vitt tulajdonképpen. A hegység szelíden pú169posodó részét vágtuk át. Aztán a medvetanya mellett végre odaértünk az egyik pihenőhelyre. Legközelebb az esett a völgybeli erdészlakhoz.

A szarvasnép nem demokratikus érzelmű nép. A tehenek, ünők pletykálnak, fecsegnek bármit egymás közt, ámde a vezérgím első mukkanása döntő mindenben. A csorda mást akar vagy másra készül, az mindegy. A gím szavára rögtön vele egyakaratú, engedelmes bábu.

A csordát végletekig fölzaklatta a maga mögött hagyott véres esemény. Ténferegtek, fújtak étvágytalan a táplálkozás helyett a szarvasok. A hatalmas iram remegő fáradtsága nem szolgált csillapítóul a csorda lelki fölindultságára.

Maga a vezérgím is rémes izgulatot árult el. Két hatalmas vékonya óriási fújtatóként járt szakadatlan.

A váratlan, rendkívüli eset rendkívüli intézkedéseket igényelt. És ezt mindenki a vezérgímtől várta.

Hát alapos latolgatás után a vezérgím a következőképpen rendelkezett:

– Szarvasok Népe! A rossz széljárás kikerülhetetlen véletlene mentsen föl engemet a felelősségtől, hogy gaz és hitvány emberek messzehordó fegyverükkel lőtávolra közelíthették meg legbiztosabb menedékhelyén a csordát. Ám az ősi szarvashagyomány szerint ahol egyszer halálos támadás érhette a szarvasok népét, azt a helyet kerülni kell. Sajnos, a jelenlegi csapáink közül ezen a tájon már a második jelentős vonalon fenyegeti a szarvasnépet veszedelem. Nincs más hátra, mint a Nagy Vonulásra készülni… Tessék, Szarvasok Népe!… Ebből állt mondanivalóm.

Ezzel a vezérgím elharsogta a jól végzett ténykedés után 170járó bőgését. És a távol lilálló bércláncolat felé, mint a Nagy Vonulás célja felé merengett el jelentősen.

A csorda kicsikét megdöbbenve bámult. Én rögtön fölfogtam, miért. Megint itt volt a lélektani pillanat, amikor az ősi hagyomány szabványai teljes jogúak voltak, és a vezérgím szintén törvénytisztelően viselkedett… ámde a kiismerhetetlen, semmi ősi törvény szerint nem igazodó körülmények ijesztő ellentétben állottak a hagyományok rendelkezésével.

A távoli, lilásan ködlő hegygerincet, az ismeretlen vadont az ősi szarvashagyomány szerint úgy kellett tekinteni, mint ahol az eddiginél különb menedéket lel a szarvasnép. Viszont a gyakorlat alaposan rácáfolt erre. Hiszen onnan, a szűz vadon felől értesült nemrég a csorda szörnyűségekről, amelyek odavonult véreivel estek meg és szintén arrólfelől érte a csordát a jelenlegi fájdalmas, véres vesztesége tagjaiban.

Hát a buta csordalélek is megértette spontán, villanásszerűleg, hogy valami hiba van az ősi hagyomány és a való diktálta ésszerűség között.

Persze alig hangzott el a vezérgím rendelkezése, a csorda máris átalakult. Mindenki helyesnek, reményteljesnek találta a Nagy Vonulás eszméjét. És nyomban átadta magát készületének.

A Nagy Vonulás készületei abból álltak, hogy minden szarvasnak kétannyit kellett zabálnia, mint rendesen szokta, és kétannyit pihennie. Azonkívül sérüléseit gondozóba vennie. Azaz szikkadtra nyalogatnia magán minden eleven sebet, horzsolást.

Mert a Nagy Vonulás közben a csordának nincs megengedve egy szusszanatnyi pihenés sem, és egy falat étket sem 171szabad magához vennie. Inni szokott csak a csorda a Nagy Vonulás közben, ha valami vizet szel át útja. De akkor is szigorúan a vezérgím engedélyezhet csak pár kortyot, és a csorda máris nyargal tova.

Szédületes az ilyen Nagy Vonulásnak a tempója. Irdatlan távokat fut meg a szarvascsorda ilyenkor, és kevés gyönge szarvas ússza meg tüdőgyulladás nélkül, sérült tagok nélkül az ilyen förtelmes utat.

De büszkén, boldogan vállalja az ilyen viszontagságokat a csorda. Az ősi szarvaselv érvényesül itt is, hogy ha az előzetes tanyahelyen tűrhetetlen ólálkodott az ellenség a csorda körül, hát azt a Nagy Vonulás végleg a rosszfenében hagyja magától.

Jellemző, hogy Én Magam, akit a csordalélek már csak mérsékelten nyűgözött, lelkesülten fogadtam a csordával együtt a Nagy Vonulás gondolatát.

A nomádkodásnak, a távoli varázslatossága felé törtetésnek érzése uralkodó elem az ifjú lélekben. A készület láza, az örömteli láz. Ott bömböltem és táncoltam Én is a többivel a táplálkozás megkezdése előtt, ahogy ezt előírja az ősi szertartás a Nagy Vonulás elhatározásakor. A közhangulat hullámai túlcsaptak egyéni szemléletem fölött, és Én boldogan lubickoltam benne.

Csak amikor már odafeküdtem kérődzni, emészteni, pihenni, akkor kért szót Bennem újra valódi Énem.

Én már akkor majdnem biztos tudomást szereztem arról, hogy a csorda legnagyobb biztonságban éppen az erdészlak közelében van. A völgynek az emberi kultúra felé eső részén a puskás erdővédek pórázon vezetett kutyáikkal egyáltalán nem fenyegetik a szarvasnép biztonságát. Ellenkezőleg, 172mintha egyenesen a szarvasnép őrizetére, sőt gondozására mozognának mindenütt.

Megfigyeltem, hogy az erdőség roppant területen szögesdróttal van bekerítve. Lehetőleg azonban észrevétlen vonul ez a drótkerítés, bozótok, keskeny völgyhajlatok hosszán, és persze ezer ösvény töri át. A favágók, a szénégetők, a juhászok, a kiránduló társaságok minden drótszükségletüket ebből a kerítésből szerzik be. A falvak lakóinak minden tyúkólja, madaras kalickája, kamraablak-rostélya az uradalom erdőségeinek drótjából készült hét határban.

De hát megértettem azért, hogy ezt a drótsövényt a kieresztett szarvasnép miatt húzatta az uradalom. Hát igen, azért tartaná itt drótkerítés oltalmában a szarvasnépet, hogy alkalomadtán egy sereg előkelőség pufogtasson le belőle, kegyetlen hajtóvadászatokon. Ilyen vadászatot azonban egyet, kettőt tartanak évente. Ki lehet majd akkor találni azt, hogyan mentse tőle minél jobban bőrét a csorda. Viszont a dróton kívül, a vadonban, folytonos és ellenőrizhetetlen gyilkolásnak van kitéve a szarvasnép a lesipuskásoktól és fenevadaktól, amelyek közé bizony odaszámítanak a juhőrző, óriási komondorok is.

Summa summárum, eszmélkedő, elhivatottságot érző, csordaszellemtől fölszabadult énem felelősségre vont Engem:

– Öngyilkosság a szarvascsorda Nagy Vonulása! Egyszerű öngyilkosság! Nincsen jogod többé hallgatni! Nincsen jogod hagyni szarvasvéreidet a buta vezérgím rendelkezése szerint az ismeretlen vadonba vonulni, egy szó ellenvetés nélkül és csak azért, mert a kalandvágy elragadott Magadat is.

Nagy tusakvás indult meg lelkemben. Az önfeláldozás, a 173közjóért való munkálkodás vágya küzdött Bennem a fiatalos kalandáhítással, és beleszólt a vitába, szintén ennek pártján, az óvatosság intelme: vajon nemcsak kudarcra számíthat népem jövője érdekében való közbelépésem, gyönge kamasz létemre?… Okos lesz-e kockáztatnom most sikertelen okvetetlenkedéssel a későbbi, a reménnyel kecsegtetőbb küzdelem sikerét is? Úgy ám! Nagy események idején a vezérgím, a csorda nem ismer tréfát. Ha ugrálok, könnyen nyomorékra, sőt agyonöklelhet és taposhat a vezérgím! Ilyenkor nem számít a védelmi idő sem!

Még nem döntöttem: mit teszek, amikor egészen különös esemény hozott megoldást.

Az a pihenőhely, ahol tartózkodtunk, olyan fekvésű volt a hegyoldalban, hogy kisebb hegygerinceken majdnem egyenesen lehetett leereszkedni róla a völgybe, az erdészlakhoz.

Nem messze óriási irtások jelezték a közeli facsúsztató pusztítását a rengeteg szálfáiban. Sok volt az elhagyatott dorongút, ahol szekerek szállították le a fatörzseket.

A pihenőhelyet egy patak mellett egy természetes tisztás alkotta. A patak áradásaitól nagy darabon nem maradhatott meg fa. Ellenben csodálatosan buja fű sarjadozott. Zsombékos, labodás, bürkös tocsogóban rekedt el sok helyen a patak vize. Vaddisznókondák remek hentergő, gyepelő rejtekre találtak itten. És sok furcsa vízimadár is tanyázott itten, a békával, cigányhallal úgyszólván színültig nyüzsgő, kákás, nádas kis tavakon.

Az erdész sűrűn járt egyedül, vizslájával puskázni erre a helyre.

A vizsla nem hajt. Illetve nem hajtásra oktatják. Hanem 174állja a kisebb vadat. Császármadár-, szalonkalesre meg nyúlra hozta magával az erdész pórázon vizsláját. Úgyszintén vaddisznót is elejtett nemegyszer ezzel a vadászó móddal.

A vizsla fölfedezi a vad nyomát vagy szimatot kap róla. Erre lesunyít és kúszik előre. A gazdája utána suvakodik. Amikor aztán a vadat lőtávolságra közelítette meg a vizsla, akkor hangos csaholással kergeti föl a gazdája lövésének.

El kell magyaráznom jól ezt a dolgot, hogy jól megértessem a következőket.

Csaknem iramodásnyi távolságok voltak itt a heverő szarvascsoportok közt. Mert a rét keskeny szalagját irdatlan kövek szaggatták meg. A patak egészen a hegy csupasz sziklacsontjáig mosta áradásaival a medrét, és persze a kőbordák mögé rakódott iszapon sarjadt a legszebb növényzet.

Én legeslegszélről hevertem a csordában. Ebben is megint az az irányzat érvényesült fölfogásomban, hogy legkevesebb veszélytől a völgy felől kell tartani. A csorda végét a patakkanyarodás és erdőhajlat takarta el fönn Tőlem és attól, aki alulról jött fölfelé a patakon.

Töprengéseim miatt Én még mindig virrasztottam, amikor már a csorda régen horkolt.

Persze aztán amikor elaludtam, annál mélyebb lett az álmom.

Valami rémes riadalomra serkentem föl ebből a mélységes álomból.

A csorda már vágtatott mögöttem, tova a hegynek. Közvetlen alattam pedig rémes, vadállati csaholás reszkettette meg a szívemet.

Egy pillanatba sem telt, hogy talpra szöktem.

Hát akkor szörnyen furcsa, egyenesen pukkasztó helyzet keletkezett.

175

Az erdész törpe, köpcös, hosszú sárga szőrű vizslája csaholt, tajtékzott rám torkaszakadtából, alig pár lépésre.

Hirtelen észbe kaptam: ettől a kis rongy dögtől a menekvés nemcsak dicstelen, hanem késő is.

Mögötte, valami fa mögött, a legjobb lőtávolra állhat már az erdész. Éppen a menekvés pillanata az, amelyet a vadászok a fegyverük elsütésére fölhasználnak.

Ezeket a dolgokat Én már kócsorgásaim alatt megfigyeltem vagy hallottam, és jól eszembe véstem.

Szóval valóságos büszke főtartással, két mellső lábam előrefeszítve, mint aki nem megszaladni akar a küzdelemtől, hanem fölveszi, rámordultam a kutyára:

– Nos? Mit akarsz? Mit ordítasz ilyen veszettül? Megijedtél tőlem? Én nem bántalak, ha te békén hagysz. De hagyd abba ezt a fene óbégatást, mert megsüketítesz, és jó hallásomra még szükségem van nálad rendesebb ellenség megközelítése ellen.

– Huh-huhh! Huhh-huhh! Átkozott erdei barom! Ugorj tova előttem! – sivalkodta felém az eb.

Mire Én böktem feléje egyet fejemmel, az öklelést mórikálva, és ráförmedtem:

– Kuss! Az anyád keservét! Farkcsóváló rongy, tányérnyaló, utolsó kapcabetyár!… Mert úgy fölrúglak, hogy hetvenhetet hemperedel!

Hát erre a vizsla ijedten hőkölt egyet, körölt egyet, és már egy hanggal alább acsarogta:

– Fuss előlem, buta erdei barom! Mert különben beléd harapok és széttéplek!

Erre a gyáva, blöffölő ugatásra az erdőhajlat mögül hatalmas kacagás harsant:

176

– Hahaha, Lottika! – mondta egy mély basszus az erdő fái közül. – Nem mersz nekimenni a kis bikának?

A vizsla erre idétlen vinnyogással hagyott ott Engem, és szaladt a gazdájához a fák közé. Onnan hallott keserves, dühös nyüszítése, ahogy gazdája körül ugrándozva, farkcsóválva magyarázta neki, hogy: a nagyvad, amihez Én tartozom, bárha csak egy kölyökgím vagyok, nem a vizslakutyák hatáskörébe tartozik.

Én nem mozdultam egyelőre. Szemem, fülem az erdőre szögezve, figyeltem. Kíváncsi voltam az erdészre. Bizonyos föltételek mellett szívesen barátkoztam volna vele.

De hát az erdészt eltakarta egy nagy bokor.

Ellenben a vizsla rohant elő megint buta, blöffölő csaholásával a sűrűből. A hangjából kínos, könyörgő modulációk vinnyogtak Felém:

– Te gonosz, vakmerő szarvastacskó!… Látom, hogy nem lő rád a gazdám! Hanem az én kínomon mulat. De ne szemtelenkedjél hát! Ne járasd le egészen vadászkutyai tekintélyemet! Tégy úgy, mintha mégis megrémülnél tőlem, és tűnj el a fészkes nyavalyába.

Megszántam a kutyát, hivatását nyomorgató helyzetében. Ágaskodtam egyet, és köröltem egyet, csakúgy, mint a táncukat járják a szarvasok.

Erre a kutya boldog hördülésekbe fogott:

– Ahán! Megszeppentél mégis! Megugrasz mégis!

– Nanana! – álltam meg erre. – Arról szó sincsen! Te görcs!… Kiacsarkodhatod a kehes tüdődet, míg Engemet megfélemlítesz!

De még be sem fejeztem szavaimat, az erdész jelent meg a tisztás szélén.

Nagy, fehér szakálla, hatalmas, vállas alakja mérhetetlen 177tiszteletet kergetett szívembe. A puskája vállán lógott. Bántani? Dehogyis volt szándékában!

Ámde valami pökhendiség, arcátlanság rémlett Nekem abban, ha az erdész előtt is tovább feszítek ott.

Éles, üdvözlő makogást hallattam, és egy hatalmas, oldalsó szökkenéssel, pillanat alatt szélsebes vágta vitt a csordám után, föl a patakon.

Szarvasoknak, sőt őzeknek is általános tulajdonságuk, hogy ha az üldöztetésnek egészen közvetlen veszélyéből kikerülnek, okvetlen visszanéznek üldözőikre.

Mintha lemérnék a távot maguk és üldözőik közt ezzel. Meg mintha szelíden fölhívnák az üldöző figyelmét arra, hogy a szarvasláb gyorsaságával kár vetélkedni.

A csorda egy része, amelyik legfölül feküdt a keskeny rétszalagon, a riadalomra ész nélkül rohant az erdőbe. És már messze járt valahol. A vezérgímmel tartott a csordának ez a fele. És ez volt a nagyobb fele.

Egy kisebb, mintegy tizenöt főnyi falka, köztük édesanyám, elmaradt a nagy csapattól. A nemrég csatlakozott sánta gím érthetőleg ezek körében maradt.

Szarvasszokás szerint összeverődtek az erdőszélen, ahonnan jó kilátás nyílt a patak medrén végig, és visszabámultak.

Tanúi lettek így az erdész vizslájával való kocódásomnak.

Szinte megkövültek a csodálkozástól. És aztán, amikor teljes sértetlenségemben jelentem meg köztük, úgy vizsgálgattak, szagolgattak, tolongtak körül, mint akiknek kételye van: épkézláb valóság vagy kísértetem-e, akit üdvözölnek?

178

Következett volna persze, hogy hanyatt-homlok iramodjék az egész csapat a csorda után.

Ámde Én hirtelen számot vetvén a helyzettel, így szóltam:

– Szarvasok Népe! Bár súlyos botlás a Nagy Vonulás előestéjén mutatkozni rendbontónak, Én vállalom érte a felelősséget. Kimondom nyíltan: a vezérgím egy széllelbélelt alak, sőt, ez nem volna baj, de menthetetlenül ostoba. Kár azt feszegetni, hogy az ősi szarvashagyományok jegyében cselekszi a sorozatos marhaságokat. A tény az, hogy semmi sem sikerült neki eddig. Míg Nekem minden elgondolásom és tettem bevált eddig. Szarvasok Népe! Ismerjétek el! Vállalom, hogy szerénytelen kérkedő vagyok. Fő a cél! A siker! Arra kérlek benneteket, szakadjunk el a csordától, alakítsunk kisebb, de okosabb csordát. Ha rosszabb sorsunk lenne, mint a nagy csordáé, életem legyen a kezesség! Ökleljetek, tiporjatok halálra Engem, moccanás nélkül tűröm!

Csak a legnagyobb, a végveszély idején és amikor az ősi szarvashagyományok rendelkezései csődöt mondanak vagy fogyatékosak, akkor van joga bármelyik szarvasnak személyi kezességet vállalnia a rögtönzött viselkedés mellett.

Hát a jelen helyzet ugyan semmiképpen nem felelt meg ennek a föltételnek. De mindenesetre ügyes, ravasz dialektikával a törvényes javaslat jellegét kölcsönöztem a minden szarvashagyományt fölrúgó beszédemnek.

A tehenek, ünők, köztük maga édesanyám is, döbbenten, szörnyülködve tétováztak, hogy egyáltalán reflektáljanak-e zendülésre való csábításomra. Leginkább annak voltam kitéve, hogy valamelyikük azon kezdi: most előbb rohanjunk a csorda után, és majd újabb tanácskozáson, a vezérgím elnökletével újra napirendre kerítjük az ügyet!

179

Akkor persze elvesztem!

Nem is sejtettem, hogy micsoda oldalról érkezik számomra váratlan támogatás.

A habozó, révedező falkából egyszerre csak megszólalt a sánta gím:

– A gyereknek igaza van, Szarvasok Népe! Vezérgímünk buta, kapkodó, pipogya vezér! A Nagy Vonulás helyett inkább itt választott volna jobb csapákat és pihenőket a csordának, hogy ne érje balesetek sora. A távolban keresni boldogulást és biztonságot, persze, a legkönnyebb. De hát, íme! Itt vagyok én és társaim, akik a távolból jöttünk ide, a vész elől. Hogy adjátok ezt össze, Szarvasok? Lábam nyomorékságát köszönhetem a vezérgím könnyelmű szökdécselésének. Most már nincs kedvem a bőrömet a Nagy Vonulásnak áldozni. Ha kell, találunk még itt, ezen a környéken is csapákat és menedékeket magunknak. Menjen a csorda a vezérgímmel együtt az anyja keservibe!… Igaza van ennek a kölyöknek!

A tehenek és ünők a közeli rémségek hatása alatt voltak még, az Én bámulatos vadászkalandom hatása alatt voltak még, a Nagy Vonulásra félig sem voltak kipihenve még…

Ógtak-mógtak. Egyszerre egyik ünő, az, amelyiket a medvétől megszabadítottam, elbődülte:

– Én a kis vezérrel tartok, Szarvasok Népe!

Rá a buta csorda kórusban bőgte:

– A kis vezérrel tartunk, Szarvasok Népe!

Ezzel elintéztetett!

A politikában az egyéni érdeket és a személyi fontosságot összetéveszteni a közjóval, nem mottó ugyan, sőt halálos vé180tek, de hát azért mégis ez a valódi, a titkos rugója mindeneknek.

És voltaképp helyes is. Mert jó köz és érdemes köz csak egy lehet! Ahol az egyén teljességgel kiéli magát anélkül hogy a többieknek ártalmára volna. Ha nem ilyen… Akkor jobb a semmi!… Mert abból még fejlődhetik valami. Ellenben a rosszul sikerült közösségben élni? Csupa reménytelen szenvedés!… ad aeternum!

(– Hóha! – kottyant bele itt Marcella. – Tisztelt Ifjú Vezérem! Ne taglald, mélyítsd ezeket az elvi kérdéseket, már intettelek. Részint unalmasak, részint reánk mászik a hatóság miattuk.

– Rendben van! – szóltam. – Kitűnik így is minden, az események folyamán, és még több sül ki azoknak, akik a sorok mögött is olvasnak… amint mondják.)

Szóval a sánta gím bizonyára nem egészen önzetlenül emelt szót mellettem, és segítette elő az új csorda, az Én csordám megalakulását.

Arra gondolt, ha béna is, ő az egyetlen felnőtt, kormányzásra jogosult gím a kis csordában. Engem bármikor félretolhat nyomorékon is, hiszen tacskó vagyok.

Aztán pedig, amire megemberesedem, azaz megszarvasodom, begyógyul a lába, és majd elintéz egy szabályos párviadallal.

Én tudtam ezt. És remekül fölhasználtam egyelőre a sánta gím vezéri ambícióit a Magam céljaira.

A csorda és benne az álvezér, a sánta gím, kénytelen volt 181elismerni, hogy valami példátlan tehetség rejlik Bennem atekintetben, hogy meg tudom ítélni, mi az igazi és mi a látszólagos veszedelem a csorda számára.

Megismerem rögtön az embereken, akár fegyveresek, akár fegyvertelenek, hogy: ártani akarnak-e vagy sem a csordának? Szemtanúi voltak ilyen esetnek szarvastestvéreim, és erre mindig hivatkozhattam.

Tehát nem rendelkezésszerűleg, csak tanácsadólag Én szabtam meg a csorda új csapáit. Szájába rágtam a sánta vezérnek, hogyan rendelkezzék. Ha okoskodott? Akkor kezdtem csak ellene uszítani a csordát, és ezen a réven vinni ki szándékomat.

Egyáltalán más frazeológiával úgy jelölhetném meg ezt a működésemet, hogy: Én honosítottam meg a demokráciát a szarvasnépnél legelőször.

Hogy helyeseltem-e ezt a működésemet?… Dehogyis! Erősködtem ugyan az elv mellett, hogy: egy közületet arra kell szoktatni, hogy önállólag eszmélkedjék sorsán. Mert kényúri kormányzásra nem mindig akadhat csupa tehetséges, nagyszerű és jóakaratú kényura…

De hát rémes csalódások értek a csorda ésszerűségét illetőleg.

A csordánál mindig a spontán, néha őrült és szeszélyes indulat az irányadó… Banális, átrágott jelszóval lehet rá hatni… Árnyalatoknak, különös helyzetek, különös lehetőségeinek fölfogása azonban már túlhaladja egy gyülevész csorda értelmét…

Ezt tapasztaltam!

De hát szerencsére egyéniségem jótékony befolyása akkora mérvű volt, hogy egészen paradoxul az Én akaratom, az egyetlen akarat okos átvitele diadalmaskodtatta a közakarat 182helyes érvényesülését, vagyis a demokráciát a szarvasnépnél.

De legfőbb ideje konkrétumokra térnem át, általánosságok hangoztatása helyett.

A pihenőhelyeket és a hozzávezető csapákat úgy választattam ki a sánta gímmel kis csordám számára, hogy azok körülbelül a drótsövénnyel bekerített erdőség körletében maradtak.

Persze hogy a sánta gím több helyütt tiltakozott. Mert a csapák majdnem kihegyezetten vonultak a rengetegbeli embertanyák közelében. Szénégető kunyhók, favágók kalibái, menedékházszerű vityillók húzódtak meg mindenfelé ezen a terepen. Én nyugodt szívvel neveztem meg őket teljességgel veszélytelen helyeknek.

És a kis csordám rájött, hogy ebben több volt, mint igazam.

A puskás emberek ezen a terepen mind úgy viselkedtek a szarvasokkal szemben, mint az erdész. Más minden vadra dörrent a puskájuk. Bennünket, szarvasokat békén hagytak.

Hát igen! A vadászebek teljes vadsággal vetették magukat a csordánkra ezekből a kis telepekből is, ha ránk akadtak csatangolás közben. De hát alapos csalódás érte őket.

Azelőtt, ha egy szarvascsorda egy kölyök-kopó csaholását hallotta? Vesd el magad!… Ész nélkül rohant a vadonnak. És sokszor esztelen hajtatta magát órák, félnapok hosszat úgy is, hogy a kutya csupa műkedvelésből, vadász nélkül üldözte a nyomát.

Az Én példám után még ha nem egy, de két, sőt három 183kutya fedezte föl a csordánkat, és rohanta meg?… A csorda meg se moccant helyéről.

Ha a paffá lett kutya vagy kutyák dühös, rémítgető, acsarkodó ugatásba törtek ki erre?… Akkor a csorda megvetően vagy ingerkedően mulatott rajtuk. Ha a kutyák arra merészkedtek, hogy nekirontsanak a csordának? Akkor a tehenek, ünők nekik faroltak, és úgy fölrúgták őket, hogy hetet fordultak. A sánta bikánk agyontiport így egy hatalmas vadászebet. Én egyet szintén magasba ökleltem.

De sokkalta nagyobb eset volt, amikor egy csikasz farkaspár támadt meg Engem egyedül az erdőben. Mert magános kószálásaimat a csordától távol azután sem szüntettem meg. Így leptek meg a csikaszok.

A csikaszok ellen magános fiatal szarvasnak védekezni? Az a vadon hét képtelensége közé tartozik. A farkas nemcsak vadabb, hanem fürgébb is a kutyánál. Amellett a támadása, taktikája biztos.

Első gondolatom Nekem is a menekvés volt. Ámde a két csikasz, a rajtaütés és vérengzés két átkozott művésze, már eleve úgy közelített meg, hogy abban a pillanatban, amikor az egyiktől kereket akartam oldani, a másikat leltem utamban.

Nem számítottak rá, az biztos, hogy öklelve egyenesen nekik rohanok.

A serdülő gím szarvcsonkja veszedelmesebb szúróeszköz, mint az öreg gím ágasbogas szarva.

A csikasz az utolsó pillanatban kerülte ki, hagy átdöfjem a zsigereit.

Erre vérszemet kaptam. És megnyakasodtam. Nem me184nekülök! Egyszer s mindenkorra megvívok és leszámolok ezzel a két ronda ordassal.

Álltam és vártam. Szemem, fülem résen volt.

Szűköltek és tajtékoztak a dühtől, a zavartól. Ilyet még nem pipált a vadon, hogy növendék hasított körmű a szaladás helyett kiáll a harcra farkasokkal!

Hiszen a szarvasokat butaságuk teszi főleg náluk hitványabb alkatú ragadozók zsákmányává!… A támadásra a szarvas fejvesztve rohan. A hajtás következik. A hajtás alatt könnyű kimerítenie a farkasnak a szarvast. Sűrűn, meg törpe, tüskebokros, indás helyeken ügyesebben csörtet át a karcsú csikasz, és gondja van rá, hogy a rémült, buta zsákmányát olyan helyek felé terelje, ahol nehezen vergődik át, és kifullad. Valósággal éber szuggesztióval rögzíti bele a buta szarvasagyba: hiába minden irama! Úgyhogy, ha már odakerül a helyzet, és a farkas ráveti magát áldozatára, az már odavan, alig védekezik, szinte siettetné a halálos utolsó harapást az életerén, csak hogy ne szenvedjen a borzalmas marcangolástól.

Ám most ott álltam a két gaz gyilkos előtt, és teljes erőmben, higgadtan kezdtem a védekezést. Ezt nem tudta a két ronda bestia: hova tegye tapasztalatában.

Nyilvánvaló, hogy tüstént megtámadtak. Öldöklésre berendezkedett, ármányos lelkük rögtön megtalálta a harci módját, amellyel végemre járhatnak.

Az egyik támadott bátran elölről. Abban a pillanatban, amikor öklelésre fordítottam a fejem ellene, félreugrott. De egyidejűleg rohant meg oldalvást a másik.

Nem sejthették, hogy az eszem és inam éppoly gyors, mint az övék.

185

Az orvtámadó vinnyogva röpült messze remek rúgásomtól.

Ez a jelenet megismétlődött legalább húsz-huszonöt ízben.

A farkas szívós. Azonfölül az egyetlen beválható támadómódja kudarcát nem szívesen látja be senki.

Szűköltek, fenyegettek, átkoztak, becsméreltek.

Visszacsökögtem nekik, visszapökhendiskedtem. Lesajnáltam minden fajtájukat, és lepocskondiáztam a hetedik öreganyjuktól lefelé és vissza minden elődjüket.

Végül kifulladva ők lihegtek, nyelveltek és hasaltak körülöttem. Én nyugodtan, fölényesen szóltam:

– Nem mentek Velem semmire, lássátok be végre, és eresszetek békén utamra! Máskülönben nagy szomorúság éri kicsi farkaskölykeiteket. Figyelmeztetlek! Eddig kíméltem az életeteket. De mostantól fogva Én is komolyan vérre megyek veletek szemben. Hát ismétlem, otthon, a vackotokban sírnak majd utánatok, és éhen pusztulnak kicsinyeitek. Szánjátok meg azokat, ha Engem nem szántok. Mert hullának készítlek ki benneteket!

Irtó röhejjel válaszoltak.

És aztán ettől fogva a harc a következő modort vette.

Én, abban a percben, amint egy-egy támadás véget ért, nekiiramodtam, és egy könnyű távot szökellettem tova azon a csapán, amelyiken a csordához akartam jutni.

A két farkas rögtön a hajtás boldog vakkantásaival eredt a nyomomba. De hát Én egyszer csak meglepetésszerűleg megálltam.

És akkor újra kezdődött minden. Támadás, kudarc, iramodás, hajtás.

Míg a farkasok utolértek és megrohanásomra készültek, gyepeltem, táncoltam, ittam. Sőt, egy ízben le is hevertem, 186hogy a veséjüket vegyem ki megvető, fölényes viselkedésemmel.

Amikor már bőgési távolba kerültem a csordától, akkor ezt kiáltottam az atyámfiainak:

– Szarvasnép! Valahogy riadalom ne kerekedjék köztetek szavaimon! Két farkassal viaskodva közeledem. Nincs szükségem támogatástokra, nem azért hívlak benneteket. Ellenben meg akarom mutatni nektek, hogyan látom el Egymagam a baját két bősz, ronda ellenségünknek. Vonuljatok tehát Elém!

A két farkassal nyomomban odaugrottam az erdei tisztás szélére, ahol a csorda pihent.

A szarvasok engedelmesen, bámészan vártak az erdő szélén sorakozva. Sokan azt hitték, hogy rosszul értettek Engem, és vadászkutyák vagy juhászkomondorok üldöznek.

Le és föl sétáltam a tisztáson. Gyepeltem, és kurrogtam közben a farkasoknak:

– Nos, hol késtek?… Itt várlak az utolsó összecsapásra. Megszeppentetek talán?

Egyszerre csak fogcsattogtatva rohant meg a fű közül az egyik ordas.

A csorda abban a pillanatban megrezzenve hátrált az erdőbe. Kis híja szélnek nem eredt rémületében.

Én az ordas támadására hirtelen taktikát változtattam. Ahelyett hogy öklelve estem volna neki, hirtelen megpördülve, hátsó két lábammal rúgtam feléje.

Tudtam, hogy közben a másik farkas már ugrik. És ez várja a rúgást. Ehelyett ennek rontottam öklelve.

Ez a fogás bevált. A csikasz nem tudott elég hamar kitérni szarvam elől. Odanyomorítottam a földhöz. Éppen a vékonyán.

187

Forró vérzuhatag fröcskölt pofámba. Dobhártyámat majd széthasította a letepert csikasz kínüvöltése.

De többet akartam, mint ártalmatlanná tenni. Amint rémes sebével tovavánszorgott, még egyszer nekiökleltem. Nagyot nyögött és kinyúlt.

A csorda diadalbőgést hallatott.

Ám a vérengzés dühe mindig hoz megtorlást. Abban a pillanatban, amikor az egyik csikaszt kampeccé döftem, a másiknak kitűnő alkalmat adtam, hogy hátulról rám szökkenjen.

Valóságos négylábú lovasként kapaszkodott meg gerincemen, és förtelmes fogsorát azon nyomban a nyakcsigolyámba véste, a viszketőpúpom mögött. Irtózatos fájdalom nyilallott Belém. Le kell rogynom, úgy éreztem. A farkas foga felszakította ütőeremet. Végem van.

De hát különös testi és szellemi adottságom különös védekező formát talált a veszélyben.

Minden más szarvas lélekvesztett rohanásba kezdett volna, vagy eszeveszett szökellésekbe, hogy lerázza magáról gyilkosát.

Én?… Csak egyet ágaskodtam, és azzal hanyatt vetettem magam a füvön. Hát erre sem készülhetett a farkas. Rettentőt nyekkent súlyom alatt. Egyik lába csontja reccsent… És…

És ezzel befejeződött a küzdelem. Három lábon, sivalkodva vonszolta magát tova a farkas. De Én sem hajszoltam őt.

Nyakamból bugyborékolva ömlött a vér. Az ijedelmem jobban gyöngített, mint maga a vérveszteség és sérülés. Remegő lábam megnyaklott alattam. Összeroskadtam!

A csorda mámorosan bőgte gúnyénekét a farkas után:

188

– Hitvány nyúlvadász! Rongyos, rühes ürgeleső!… Így jársz, ha a szarvasok derék népével kezdesz ki!… Fúj! Fúj! Fúj

Énvelem forogni, ingani kezdett a tisztás. A szemem aranykarikákat káprázott, fülem nagyot csendült. Elaléltam!

Sérülésemből hamarosan fölépültem. Jutalmam érte az lett, hogy ha addig a csordám hajlott okos utasításaimra, mostantól fogva vak engedelmességgel követte a legkisebb mukkanásomat.

Nem bánta meg.

Sőt ha az ínségnek, fölfordulásnak, csüggedésnek ellenkező véglete, a túlzott bőség, túlzott kényelem, túlzott biztonság és nagy reményre hangolódottság okozhat bajokat, akkor a vezetésem alá került kis csordának ebben támadtak csak bajai.

A növényevő, sőt a mindenevő erdei vadak nagyon szenvedik szervezetükben, emésztésükben a só hiányát.

Márpedig a vadonnak kevés az olyan helye, ahol terméssóra vagy sót tartalmazó vízre lehessen akadnia az erdei vadnak. Ha van ilyen? Akkor ezer- meg ezerkilométeres távolságokat is megfutnak erdei vadak, hogy vásottra nyalják ínyüket, fogukat a sóból.

Tulajdonképpen első és legnagyobb diadalmam a csorda életének irányításában az volt, hogy ehhez a kapós ásványhoz juttattam a csordát.

Az uradalom drótsövénnyel körülkerített erdőségeiben, ahová Én a csorda csapáit kényszerítettem, tíz helyen is akadt a csorda a só áldott csemegéjére. A vadőrök szórták el persze a durva, ásatag sót, nagy koloncokban. És ha a 189csorda fölnyalta vagy az eső elmosta? Szállítottak újat a helyére a vadőrök.

A nyárutó és az ősz ugyanis a bőség ideje a rengetegben. Az édes bükkmakk, a tölgyfa pikánsul kesernyés ízű, finom makkja a legkülönb szarvascsemege.

A szarvasnép hízik és lustul ilyenkor. A só fűszere nélkül éppenséggel! A só vidámságot, bátorságot, játékos kedvet, rugékonyságot kölcsönöz a kedélynek, a jó emésztéssel kapcsolatban.

Ilyen ragyogó szőrű, ugrabugráló, danás kedvű szarvascsapatot még alig látott vadon, mint amivé az Én kis csordám fejlett.

– Ez az igazi, remek élet, itt! – danolta folyvást a csorda. – Bőségben élünk, sóval élünk, mint a vadaskertben, mint az állatkertben a szolgaságban sínylődő szarvasok. De mi nem a hajtóvadászat, a fegyvercsövek számára hízunk. Szabad szarvasok vagyunk. Nyitva a vadon számunkra. Ha hajtani kezdenek minket, majd kirontunk a végtelen bércre, vadonba!… Úgy ám!

Ezt az éneket mint valami új himnuszt, Én költöttem a csordámnak. Mert kell hogy tisztán, helyesen fejeződjék ki és megemlegetődjék a jól sikerült helyzet öröme. Máskülönben fullasztó és visszás lesz.

Még egy másik ilyen éneket is készítettem az ostoba csordának az emberekről. Ez így szólott:

– Nem mindig, nem mindenhol, nem minden ember gonosz gyilkos! Figyeld meg, szarvasnép, és tudd meg, mikor és milyen ember akar ártalmadra lenni. Mert néha elfutsz olyanoktól, akik hasznodra vannak, és olyanokhoz futsz, akik kárt tesznek benned. Figyelj és eszmélj, szarvasnép! Jó 190példád a saját vidám életed és elszakadt véreid keserves tengődése.

Persze hogy az éneknek ez az utóbbi szakasza a vezérgím és az először elvált nyiszlett gím vadonbeli csordájára vonatkozott.

Sajnos, a káröröm csúf érzéseire nagy fogékonyság van a csordában. Ha a vadonbeli szarvasvéreinkről jöttek hírek, hogyan irtja, hajszolja, zülleszti őket a sok ellenségük… a kis csordám, némi enyhe szörnyülködés és szánakozás után egyhangúlag harsogta: úgy kell nekik, minek nem csatlakoztak hozzánk: okos, erős, bátor testvérekhez!

Az elbízottság túltengését azonban nem a hangos kérkedés, hanem egy más tény mutatta meg a kis csordámban. Mégpedig az őszi szerelmi időszak.

A szarvasok társadalma a párzás szent és szépséges gerjedelmeire főként a tavaszi hóolvadás és rügyfakadás idejét szánja. Ezen az időn kívül legföljebb az őszi levélsárgulás és hullás ideje az, amikor a szarvasok szabadjára engedik szerelmes gerjedelmeiket.

Ám ez az őszi párzóidő a gyöngébb, szórványosabb eset. A kérdés pontosan azzal függ össze, hogy a szarvastársadalom valamely helyen azt érzi: biztosítva van-e utódainak élete, tehát bátran szaporíthatja őket vagy pedig nem? Ha keserves, hajszolt élettől félti jövő nemzedékét a szarvasnép valahol?… Akkor inkább mérsékli magában a szerelem édes vágyait. Akkor az őszi párzás idényét kihagyja…

Tulajdonképpen az emberi társadalom szerelmi életét is nem az erkölcsrendészet, hanem ilyen biologikus körülmények szabályozzák. Ezek szerint alakul az úgynevezett jóerkölcs.

Persze az emberek, mint mindent, életfönntartó érzéseiket 191is a leglehetetlenebbül kombinálják más ügyekkel és komplikálják a képtelenségbe.

A szerelmes vágy hatalmi, üzérkedő lehetőség és a szenvedések, oktalan sorvadozásnak nemzedékeket elsatnyító, lelki elferdültségekbe kergető alkalma. Úgyhogy…

(Ezen a ponton, miután egy darabig szokatlan feszültséggel és növekvő izgulattal hallgatott Engem Marcella, hirtelen közbevetette:

– De ezt, így tárgyalva, most már hagyd, kérlek, Nagy Szarvasvezér!

– Miért? – kérdeztem bámulva. – Semmi ízléstelent vagy fajtalant, vagy effélét nem érintettem!

– De hát mégis! – szólt Marcella ingerülten. Majd hirtelen valami édes, utánozhatatlan nőies és budapesties modorba csapott. Hunyorgott és mosolygott, és így folytatta: – Értsük meg egymást, Aranyos Kis Vezérkém! Vagy egy remekbe készült írást bocsátunk ki a kezünkből, amit a szűkebb családon kívül a kutya sem olvas, vagy kicsikét hígítunk a dolgok töménységén és cifrázunk a kopárságán, és akkor jön a közönségsiker, rá a sajtósiker, és végül a legkomolyabb kritika is beadja a derekát némi hümgetéssel, és a halhatatlanságunk is megérkezik ezen a kis kerülő úton. Fogadj hát szót, Apucikám!

– Fogadnék, Anyucikám! – feleltem. – De tanácstalan hagytál: hogyan csináljuk meg ezt a kis görbe utat? Hiszen így is csupa fönntartás, aggodalmaskodás, jelzés, jelkép, dadogás ennek az elbeszélésnek minden komolyabb helye.

– Ide hallgass! – mondta Marcella. – Szarvasszerelemről zengünk, ugyebár?… Hát költsél félig az igazságból egy re192gényes, szenvedélyes, káprázatos történetet Magadról és egy fiatal, szende, gyönyörű, karcsú, légies szarvasünőről. Mondjuk arról, akit a medvétől megmentettél. Ezt meséld el szépen. Máris kész a siker!… Banalitás, közepesség, hazugság, földíszítve. Ez a nagy közhely, ez az örök közhely. Ne piszkáld, ne feszegesd lényegét, hanem illeszkedjél bele…

– Borzalom! – sóhajtottam.

– Talán az aszkéta népvezérek közé tartoztál? – értett félre Marcella, és rémesen lesajnáló képet csinált.

– Nem éppen! – válaszoltam.

– Nahát akkor! Csak volt egy érdekesebb, kedves kalandod szarvasnéped valamelyik szépségével?

– Valamelyikkel? Majdnem minddel! – feleltem. – Hiszen a szarvasok többnejűek…

– Csitt! Elég!… Kihagyni az egészet! – ajánlotta ijedten Marcella. – Meg is feledkeztem állattani tanulmányaimról. Nem csoda! Hiszen gyerekfővel, a második polgári leányiskolában tanultam… Szóval a tárgyat elejtettük!… Folytasd azon a vonalon a történetet, amely szerelmi dolgokon kívül feszíti az olvasó érdekét.)

Szóval kis csordám szokatlan testi-lelki jólétének fokmutatója az volt, hogy az őszi szerelmi idény megtartását nemcsak követelte a kis csordám minden tehene és ünője, hanem mindenikük ikreket akart. Hármas ikreket akart mindenikük! Annyira bízott jövőjében a csorda vezetésem alatt.

Az emberek társadalmában hosszú, néha borzalmas évek választják el az új nemzedéket attól, hogy az ifjak és leányok apává és anyává lehetnek, és apák s anyák lesznek is tényleg… Csoda-e hát, ha hamis, vad vagy hülye képzetsorokat rejt minden ember tudatalatti énje, a legszentebb, legfontosabb érzelem…

193

(Marcella nemcsak újra megszakított itten, hanem komolyan figyelmeztetett: kockán forog eddigi és ezutáni közös munkánk léte, ha még egyszer csak pedzem is a szerelem témáját.

Hát szóval… Izé… Hogy is mondjam…

Rátérek más vonalon a történet folytatására.)

Őfensége beváltotta a Ploemburg–Mokányi hercegek majoreszkójának tett ígéretét.

Megjelent a vadászkastélyban.

Én rögtön értesültem erről!

Hogyan?

Nekem kétszerte keservesebb napokat jelentettek az első zordabb napok a rengetegben. Életem legzsengébb korát egy ládában töltöttem. Anyám nagy, meleg teste mint a kályha fűtötte be ezt az odút. A szállítás már enyhe tavaszutóban történt. A rengetegben, nyári hő légkörében kezdtem meg a szabad szarvas életét.

A szervezetem remekül megedződött minden viszontagságra, kivéve a hőmérsékleti különbségeket. Az első dermesztő őszi szelek, az első havas eső melegre kényeztetődött testemnek maga volt a borzalom.

Náthás, lázas, búskomor lettem. Dideregtem úgy, hogy a legnyavalyásabb csordatagtól is elszégyellhettem Magam.

A csorda rá se hederített egy kis zegernyére. Táncolt, fújta a téli danáját. Nyugodtan hevert bele a jeges pocsolyába is.

Én, ha csak szerét ejthettem, elszökdöstem enyéimtől. Vackokat kerestem magamnak sziklakiugrók alatt, száraz mohán, havasi szénatartókban, és inkább étlen-szomjan kuk194soltam a testemmel bemelegített vackokon, csak ne kelljen a hideg marásától szenvednem.

Így feküdtem akkor is az erdészlak közelében, egy elhagyott szénégető tanya fedele alatt, amikor az első komoly hó lehullott a völgyben.

Mint valami kegyetlen tündérkéz hintette, a szemnek gyönyörű, de annál kárhozatosabb leplet… elbámultam az erdőt beborító fehér havat. Kétségbeejtett, mit tagadjam! Nem tudtam hinni abban, amit ezerszer hallottam anyámtól és az egész szarvasnéptől, hogy csak egy kis átmeneti borzongást érez a szarvasnép a hótól. Később, ha megszokja, úgy hever a puha hórétegen, mint a legjobb almon. Az újrahullott hó néha betemeti a fekvő szarvast, és le sem rázza magáról. Mert az igazi, a gonosz, halálos ellenség nem a hó, hanem a csikorgó fagy.

Ettől beragadnak a nyákhártyák, zúzmara, jégcsap támad a szarvasok orra lika és szája körül. Hályogos lesz a szem, és bénultak a tagok.

Amint ott feküdtem, csüggedezőn, ernyedten, nemegyszer járt eszemben, hogy áruló módjára faképnél hagyjam a csordát, és jelentkezzem az erdészlaknál. Talán megkönyörül rajtam az erdész. Leszek olyan házibarma, mint a szarvasmarhák, juhok. Ha megöl? Akkor is jobb, mint a hidegtől való gyötrelmek közt tengődnöm az erdőben.

Ilyeneken gondolkodtam, és figyeltem az erdészlakot, füleltem az onnan érkező neszekre.

Jól ismertem már az erdész, az erdészné, a lányaik hangját, a teheneik bőgését, a cselédeik kurjongatását és kutyáik ugatását.

Ez az!… A kutyaugatásra rezzentem meg nagyon.

Mert emberek nagy mozgalmát, sürgését-forgását hama195rabb észleltem már az erdészlak körül. Sőt, az erdőben is, úgy tetszett, sűrűbb az emberek lótás-futása. De ez nem költött gyanút Bennem. Nagy erdőirtásokra sokszor csődült össze hadseregnyi munkás az erdészlak körül, és vonult az erdőbe. Erre gondoltam most is előbb.

Ámde az erdészlak minden vadászebének hangját jól ismertem külön is és kórusban is… Most pedig az erdész ebein kívül háromannyi más kutyahang vonyított, csaholt, ugatott az erdészlaknál.

A szarvasnép minden tagja betéve tudja, hogy az egész év legzaklatottabb, legveszélyesebb ideje minden erdei vadra nézve az első hóhullás ideje.

Ez a legjobb vadászidény. Az erdei vad mind kövér, mindnek sűrű, téli, időálló szőrzetet kap a bundája az őszi vedlés után. Ilyenkor érdemes elejteni a vadat. Azonfölül gyerekjáték a zsenge, új havon fölkutatni és követni minden nyomot.

Ugyancsak oly sokat meséltek róla az öreg szarvasok, hogy hajtóvadászatra egész kutyafalkákat mozgósítanak. A környék vadászai egyesítik kutyaállományukat a hajtás kiindulópontján…

Rögtön tisztában voltam vele, hogy az erdészlak körül az ember- és kutyamozgalom nagy hajtóvadászat kétségtelen jele.

A pillanat fele sem kellett rá, hogy egész Énem kicserélődjék.

Talpra szöktem nyomban. Gunnyadó, pipogya, didergő Énem máris eltűnt. Forró hullámok kerekedtek föl testemben. Dacoltak a bundámat borzoló, süvöltöző, ijesztgető fagyos széllel.

196

A csorda jólétéért kemény felelősséget érző vezérgím erélye remegtette minden porcikámat.

Kétöles szökkenésekkel rohantam a csordához:

– Talpra, szarvasnép! Hajtásra készülnek a völgyben… Ha rám bízzátok magatokat, a bundátok egyetlen szőrszála sem görbül meg.

A sánta gím már rég letett arról, hogy rendelkezéseimet keresztezze. A csorda két perc múlva nyomomban száguldott…

Azon a csapán indultam el, amelyik hegygerincről hegygerincre a sziklameredély és sziklatorony alatt kényelmesen vezet a havasi tető hátsó púpján át a határtalan vadonba.

Ám szörnyű csalódás várt Rám.

A csapát elállották már a hajtók azon a helyen, ahol ki lehetett törni az uradalom szögesdróttal bekerített erdőiből.

Lélekvesztetten rohantam csordámmal más csapára. De ugyanott, ahol a szögesdrót sövény át volt törve a csapán, puskás erdőkerülők őrködtek, és hajtók nyüzsögtek.

Harmadik, negyedik csapának vágtam neki. Hasztalan!

A kétségbeeséstől fűtött felelősségérzet képtelen tervre sarkallt.

Áldottam a csorda bárgyúságát később, hogy teljességgel fölfoghatatlan, őrültségnek rémlő vállalkozásomra okoskodás nélkül ráállott.

Az utolsó, elzárt csapáról egyenesen azon a patakon rúgtattam föl a havasnak, amelyik a medvetanyához közel zuhogott le a sziklatorony oldalából.

Arra szántam Magam, hogy a sziklatoronyban keresek átmeneti menedéket Magamnak és csordámnak. A sziklapadmalyról, a kőszálak közt magasba vivő hágón viszem föl 197Magammal a csordát. Találhatok majd aztán odafönn a havasi tetőre újabb ereszkedőt valamerre bizonyosan. És akkor nyitva csordámnak a szabad vadon.

Csak a medvét, ezt a gyomorbajos, nagyszájú útonállót kellett kikerülni ezen a nyaktörő úton.

Bízhattam benne, hogy a mostoha idő és az erdőségek felől észlelt embervásár bekergette sziklaodújába a vén medvebanyát bocsaival együtt, és ott fülükre feküdtek.

Így történt.

A sziklapadmaly elején tüstént ráakadtam az ösvényre. A hó a szarvaspaták kopogását is elfojtotta a sziklán.

Uzsgyé!… Libasorban rúgtatott föl csordám Utánam a sziklatoronyba.

Ez egyelőre elég menedéket jelentett. Legalábbis a hajtóvadászat első, dühös gyűrűiből kimenekített.

Most azonban, kegyes engedelem adassék számomra, hogy a történetet közvetlen élményszerűségében elejtsem. Más fonalon, az utólagos összeállítás éppoly hiteles fonalán folytatom.

A Fenség, ahogy a vadászkastélyba érkezett, rögtön megszimatolta, hogy a herceg őkegyelmességének figyelme milyen művészien tataroztatta meg számára a vadregényt.

Tett egy sétát Őfensége a kastély környékén. Fölfedezett egy csomó terméssót, és fölfedezett egy sereg vadgesztenyészsákot a kastély mögött, egy fészerben.

Ebből rögtön tisztában lett Őfensége azzal, hogy a fészer szarvaseledelnek és hizlalónak a raktára. Gondolattársítása magától adódott.

Előző vadászatán egy fia szarvast nem látott ebben a szép 198vadonban. Most van. Mert minek gyűjtene össze vadgesztenyét és terméssót az uradalom?

De ha van szarvas ezekben az erdőkben, azt nem a gondviselés teremtette bele. Hanem hozatták bele. Szép, kifésült, vadaskerti jószágokat telepítettek ide a herceg vadaskertjeiből. Sőt, az állatkertből is vásárolhattak.

A francia újságban megint remek, vicces rajzokat tesznek közzé a Ploemburg–Mokányi hercegek ősrengetegbeli vadászatáról.

Bizonyára megírják azok a veserágó, szellemes, párizsi firkászok, hogy: az ősrengetegbeli hercegi vadállományt új, ősrengetegbeli kunsztokra kellett kioktatni az inkognitóban vadászó X. Y. trónörökös számára.

– De azt a kegyelmes retyerutyáját is a világnak! – káromkodott Őfensége, ahogy azt a tulajdonában levő magyar huszárezrednél tanulta. – Vadásszék a fészkes fene idomított szarvasokra!

Aztán még csak az kellett, hogy a fiatal Fenség körútja végén rábukkanjon az ősrengeteg szélén a fák törzsére ügyesen ráillesztett drótsövényre.

– Pajtikám! – mondta a hercegnek. – Legkegyesebb házigazdai engedelmeddel, itteni uradalmad gyönyörű ősrengetegeiben kár volna másra, mint ritka és vérengző nagyvadra indulni. Hagyjuk ki a szarvast, őzet egyáltalán. Csakis medvét, farkast, legföllebb még borzot hajtunk vagy ásunk. Ha beleegyezel, én magam vezetem az egész vadászatot.

Püff neki!

A szegény öreg Ploemburg–Mokányi herceg két hónap óta készítette egész erdészeti hivatalával, túlóradíjakkal Őfensége nagy vadászatának terveit.

Háborút kevesebb emberrel indítanak Dél-Amerikában 199vagy a Balkánon, mint amennyi naplopót mozgósított a hercegi uradalom hajtónak.

És most tessék! Őfensége kívánsága, hogy egyes-egyedül válogatott vadászebekkel, egyes-egyedül ragadozókra megy a hajtás!

De hát Őfensége óhaja parancs!

Őfensége pedig nemcsak hercegi házigazdája keserves veszkődésén mulatott, hogy fölborította neki a taktikai tanulmányok segélyével fölépített vadászatot. Nem!

Hanem külön sokkalta jobban mulatott Őfensége a vadászatra odacsődített sok kocavadászon.

Hát persze hogy ezek az urak sem aszerint szerepeltek ékes vadászdresszekben, fából faragott ivókanalakkal és tülkökkel és sörtékkel és triplatalpú cipőkkel fölszerelve a herceg és Őfensége kíséretében, mert kiváló, edzett vadászemberek voltak… Á, dehogy!

Világos, hogy a környék előkelőségeiből rekrutálódott ez a társaság. Akadt köztük kétbalkezes, nagyrangú hivatalkukac, elhájasodott, eltrottyosodott alakok, akik nyári zápor után sem mertek kalucsni nélkül az utcára menni, és legszívesebben vadkereskedésből szerezték volna be a vadhúst, ha rákívánkoztak egyáltalán.

Ezeknek csak éppen kályhát nem szállítottak föl a leshelyre. Máskülönben bunda- és pokróc- és lábzsák- és italtömeget vitt a szolgahad minden kényelmükre, előre, a kipécézett állásaikra.

Huhh! Mekkorát rettyent a pocakja ennek a sok méltóságosnak, amikor meghallották, hogy Őfensége egyenes kívánságára teljesen bizonytalan és életveszélyes vadászkalandok sorára kell kivonulniuk, fenevadakra, a legnagyobb vadonban.

200

Márpedig így történt.

Őfensége előre neheztelését fejezte ki, ha kíséretéből kényeskedés, maródiskodás címén lemaradna egyetlen kocavadász is. Hát a társaság sok tagja, két bundában, nem a hidegtől vacogva, alázattal követte Őfenségét a vészes hajtásra.

Amikor a kutyákat kieresztették, miután összevissza keveregtek a friss hó sok vadnyomán, végül is egy nagy falkájuk eljutott arra a pontra, ahol a sziklatorony padmalyára lehetett volna jutni a keskeny szakadékon át.

A kopók itt rémesen kezdték jelezni, hogy ragadozó, nagyvad húzódik meg a közelben. A medvecsalád hulladékaival telis-tele volt itt a tanyájuk körül minden zug. A sziklatorony legszélső csompója kihajlott annyira a szakadék fölé, hogy a hó sem borította itt-ott a sziklás talajt.

A szakadék hosszán száguldozó vadászebek dühös vonyítása és csökönyös ottveszteglése mindjárt megértette a tapasztaltabb vadászokkal, hogy a kutyák nemcsak a szakadékon át nyomaveszett szarvascsordáért veszkődnek.

Aztán, ahogy kissé szétnéztek, megtalálták a medvétől nemrég a szakadékon innen agyonsújtott gyönge szarvasünő széthordott csontjait, koponyáját.

Máris fölfedezték a szakadékot furcsa derékszögben áthidaló gyertyánfát. És tisztában voltak, hogy a sziklatorony alján medve tartózkodik valahol.

Elő a sziklamászó kötelekkel, kampókkal. Átjárót rögtönöztek a szakadékon a padmalyra.

Ugyanúgy lepték meg a hasmenős anyamedvét és családját, és vágták el menekvésük útját a vadászok a padmalyon, 201mint valaha Engem szorongatott meg a medve, és anyám barátnőjét vágta le, és falta föl családjával.

Őfensége és kísérete puskái tökéletes bosszút álltak tányértalpú ellenségeinken.

Ezalatt Én kis csordámmal réges-rég áthatoltam a sziklatorony csúszós, kanyargós résein. Körülbelül azon a helyen akadt el a vállalkozásom, ahol legeslegelőször a havasi tetőről kecmeregtem föl egyedül ezekre a sziklaszálakra.

Alattunk jó húszméteres, reménytelenül nyaktörő ereszkedő a hegytetőre. Pláne a hó, a jég sikamlóssá tette vagy el is tüntette az olyan kis párkányokat a sziklafalon, amelyeken a szarvaspata már megáll.

Most aztán hová?… Itt akarnám kivárni a csordával a vadászat végét?…

Se egy harapás étek ezeken a puszta kőszálakon. Se egy ital víz. Sőt a fekvés is kegyetlen rossz, és szétszórja a csordát a szél nem járta zugokban.

Vegyük ehhez, hogy ha a vadászok fölfedezik a csordának a medvetanyához nyomát, akkor előttük nem akadály se szakadék, se sziklaszál, és ha fölhatolnak ide a sziklatoronyba, akkor az idemenekült szarvascsapat utolsó darabig zsákmányuk vagy foglyuk, ahogy akarják.

Ezt pedig az Én bölcs vezetésemnek köszönheti a csordám. Én erőltettem a drótsövény kerítette helyen való tartózkodást. De még ott is több menekvés kínálkozott volna a csordának, mint ebben a kőszáli egérfogóban, ahová Én rúgtattam most föl vele… Mégiscsak derekabb, dicsőségesebb, szarvasibb sorsot választottak a határtalan vadonba mene202kült véreink. Az ősi, buta hagyományok mégiscsak jobban beválnak!

Ilyen szörnyű kételyek, önvádak, rémüldözések marcangolták lelkemet fönn a sziklatoronyban.

A havasi szél veszettül dudált. Úgy hangzott, mint egy gyászinduló. Ifjú életem, álmaim gyászindulója.

A csorda egyelőre panasztalan, ostobán vesztegelt mögöttem.

203

Meglehet, ha a csordafegyelem fölbomlik, és zúgolódás, okoskodás, megbeszélés indul meg… akkor elvesztem a csordával együtt.

A csönd, a tétova, alázatos, bízó csorda olyan töprenkedésre ösztökélt, amilyen már inkább önkívületnek nevezhető… Meg kell találnod a kivezető utat!

Szívem rebegett, tekintetem eszelősen, részegesen kóborolt az égen, levegőben, puszta havas szirten… Meg kell találnod innen a kivezető utat!

Egyszerre nyavalyás kis jószágot pillantottam meg a sziklán.

Borzas, fehér, satnya kandúrmacska kussadt pontosan a sziklának a szélén. Össze lehetett téveszteni a sziklafalra tapadt hóval.

– Mi vagy te? És mit keresel itt? – kérdeztem tőle.

– A kisebbik juhászbojtár macskája volnék! A bojtár kedvese hozott föl pici macska koromban a kötényében, ide, a havasra.

– Miért?

– Mert a juhoskarámban sok a patkány. Elrágják még a juhászok vajba áztatott ingét is. Ajándékba hozott engem, patkányfogónak a juhászbojtár kedvese a faluból.

– No és?

204

– Hát aztán valameddig fölcseperedtem a karámban. De utáltam a juhászokat. Jobban szeretik ők a kutyáikat. Azokat tanítgatják, becézik. Engemet soha meg nem simogatott egyikük sem. Csak csúfoltak, sicceltek, hurrogattak. Azt akarták, hogy örökké a karámba zárva kuksoljak, és lessem a patkányokat. Enni adtak. De mindig csak tejet, tejet és tejet.

– És nem szeretted? – kérdeztem.

Mert valami fura, szinte földöntúli sugallatra, tudtam, hogy ennek a nyomorult kis állatnak a barátsága hozza meg a mentséget számomra és megszorult népem számára!

– A juhtej nagyon sűrű, és erős mellékíze van. Csak a tüdőbajosok kedvelik. Sokat ne egyél belőle, ha egészséges vagy, mert elhízol és ellustulsz… Való-e ez egy jóvérű, ösztövér kandúrmacskának?… Márpedig, ha az ember be van zárva, és egyetlen társasága a tej, akkor unalomból is folyton csemcsegi! – magyarázta a macska.

Én itt szavába vágtam:

– Ahán, értem!… Szóval a juhtanyáról elszöktetett a túl zsíros juhtej és a túl mostoha bánásmód!

– Hát igen! – felelte a macska. – De nemcsak az!

– Hát?

– Ej, nézd! Mi, macskák vagyunk a világ legszabadságszeretőbb állatai. A karám tisztára börtönömnek számított. Amellett örökös, utálatos életveszély környékezett a juhászkutyák részéről. Rögtön bármelyik széttép közülük, amelyik elkap. Akár úgy, hogy véletlen nyitva marad a karám, és besompolyog, akár úgy, hogy én szellőztetem magam kissé a karám körül, és ott lep valamelyik ronda dög… Nem mindenütt van fa vagy szikla, ahová ilyen átkozott kutya elől föl lehet menekülni.

205

– Hát gazdáid, a juhászok nem gondoskodtak biztonságodról a kutyáikkal szemben? – firtattam.

– Ugyan! A juhászok nem hajlandók arra a fáradságra, hogy egy rongy macskáért idomítsák, fegyelmezzék kutyáikat! Tartsam az orromat a karámban, a patkánylesen! A juhászok ezen a nézeten voltak. Oda coki bejönni a nyájőrző komondoroknak!… Persze, mondom, ha egyszer mégis engedetlen besomfordál egy dög, és végez velem, akkor én már nem támadok föl attól a veréstől, rúgásoktól, amelyeket a gyilkosom kap… Ezért szöktem meg a juhászoktól ide!

– És hogyan élsz meg itt? – érdeklődtem.

– Hát eddig, vagyis nyáron és ősszel remekül megvoltam itt. Ezek a sziklák tele vannak vadgalambfészkekkel, kövirigó is sok van, havasi pinty is sok van, aztán gyík töméntelen hemzseg a napos felületeken. Vadásztam, és fölségesen éltem eddig. Vadmacska lettem. Remek állapot. Meg is nősültem rá!

– Hogyan? – kérdeztem.

– Úgy, hogy amikor elvadultam a karámból, a juhászbojtár kedvese másik macskát hozott. Ez szukamacska volt. Elcsábítottam magammal ide, és családot alapítottunk.

– És hol van a kedves feleséged és becses családod? – kérdeztem.

– Jelenleg úton! – felelte a cica.

– Hol? – ámultam.

– Az első komoly hóhullás idejére tettük, hogy levonulunk innét. Hiszen itt most már legföljebb dermedt gyíkot áshatnánk ki a repedésekből, és vizünk sincsen… Tehát kipécéztünk magunknak egy nagyszerű téli tanyát alább a völgyben… A facsúsztató gépházának, anyagraktárának a padlásán húzódunk meg. Ott annyi az egér, a patkány, hogy 206több se kell. Az olajos, szíjkenőzsíros bödönökre meg hát a gépész és munkások háztartásának hulladékaira rettentő tömeg csődül össze a facsúszda egész környékén. Kész a téli pecsenyénk.

– De hát te akkor minek maradtál el családodtól? Talán szállást csinálni vagy kémszemlére küldted őket előre? – érdeklődtem.

– Dehogy! – szólt a cica. – Miattad és a szarvascsordád miatt szakadtam el a családomtól. Ti ugrasztottatok szét bennünket fölrúgtatástok közben. Nem tudom, nem tapostatok-e el családomból? Lásd, én is azért ugrottam ide, a sziklafalra előletek.

– Vagy úgy!

– Persze! – mondta a macska, és rögtön faggatott. – És ha szabad tudnom, meddig vesztegeltek itten?

– Csak kifújjuk magunkat! – feleltem. – Aztán megyünk tovább. A hajtóvadászat elől menekültünk ide. Én vagyok a vezérgím.

– Hát akkor tőled függ, hogy mikor mozdul el innen a csordád! – jegyezte meg a macska. – Remélem, hogy megteszed nekem azt a kutyabarátságot, hogy nem indítod el népedet addig, amíg le nem szállok innen, és családom után nem sietek le, a facsúsztatóhoz. Azért nem mertem mozdulni addig, amíg erre nem kértelek meg!

Megrázkódtam az ujjongástól.

A macska elárulja Nekem a facsúsztatóhoz, a sziklatorony túlsó, völgyre néző oldalához vezető ösvényt, anélkül hogy szégyent hoznék a szarvasnépre azzal, hogy tájékozatlanok vagyunk hazánkban, a bércen.

Hiszen ha attól tart, hogy a csordám elgázolhatja őt lemenet, akkor ez annyi, hogy ahol lemegy, lemehet a csorda is.

207

Fortélyosan ezt firtattam tehát a macska kérelmére:

– Nagyon szívesen kímélem meg becses életedet, kicsikém. De közöld Velem, hogy melyik ösvényen tartasz le innen a facsúsztatóhoz?

– Én csak egy útról tudok! – felelte a macska.

– Csak egyről? – adtam a bámulót. – Melyikről?

– Hát itt mögöttünk fut egy ösvény a sziklák között föl, a juhoskarám irányában. Ugyancsak azzal szemben fut fölfelé egy másik ösvény, keresztben arra, amelyen most a hegyoldalból fölérkeztetek. Ez visz a facsúsztatóhoz.

– Tudom! – bólintottam. – Rendben van! Szállj le, kicsikém! És siess! Én majd lassan viszem utánad a csordámat, hogy kárt ne tegyünk benned.

Kérdi valaki Tőlem: Magam miért nem jöttem rá, hogy a keresztösvény levezet a sziklatoronyból?

Egyszerű! Mert a keresztösvény kezdete a magasba vitt. Föl a sziklatorony tetés-tetejébe. Ki merte volna föltenni, hogy pontosan a legkiugróbb sziklacsompó csúcsának szédítő magasából lehessen lejutni a túlsó oldalára?

Pedig így volt. Közvetlen a teteje alatt, mint egy ferdére állított tekenő, mélyült meg a sziklacsúcs. A roppant tekenőnek másik széléről meredek, de azért valahogy mégis megjárható kiugrásokon, végre egészen rendes hágóra ért a kis borzas, fehér kandúrmacska nyomában Velem a csorda.

A hágón egy helyütt már szekérnyom vitt át. Az erdő havas terebélyei közvetlen a csupasz sziklaszálak mellett álltak már, és emberkéz vágta, robbantotta sziklapárkányon át szállították a szálfát a facsúsztatóhoz.

208

A macska itt nagyot vernyákolt búcsúüdvözletül, és magasba tartott farokkal a facsúsztató felé loholt.

Én a csordával továbbereszkedtem lefelé.

Minden szarvas tudta, hogy ezen az úton továbbhaladva, abba a völgybe érünk le, ahol az erdészlak áll. De nem is az erdészlakhoz érünk le, hanem jóval lejjebb, az országútra.

A csorda mégis bizalommal, egy mukk tiltakozás nélkül követett.

Hogy az Én tervem mi volt?

Azon kezdem, hogy egyáltalán nem forgattam fejemben semmiféle tervet. Valami megszállottság, valami gépies biztonság vitt tova. Csak úgy homályosan kóválygott az elmémben az, hogy: amíg a hajtás tart, addig kevesebb biztonságot rejt a vadon felé menekvés, mint a lakott helyek felé való… Az országút faluhoz vezet, a falu körül szántóföldek, legelők, gyümölcsösök foltjai nyúlnak az erdőbe… Ezek a megművelt területek elhagyatottabbak most a vadonnál. Ott keresek alkalmas búvó- és pihenőhelyet csordámnak.

Az országút mellett folyó patakhoz érve, minden meggondolás nélkül gázlót kerestem, és áthatoltam véreimmel a jeges patakon. Aztán gyors vágtában átszeltem a néptelen országutat, és a túlsó hegyoldal erdejébe nyomultam.

Az erdőben pihenés nélkül folytattam a falu felé való utat. Kohótelep állt a völgy túlsó oldalán. Alkonyodott éppen. A kohó kéménye okádta a fekete füstöt, vakító szikrazáporral vegyesen. Ablakai sárgán lobogtak.

Istenien szép látvány volt a fehér tájon a fekete, zömök kohó, lobogó tűzfényeivel.

Elbűvölten álltam meg a csordával együtt, és bámultam soká a kohóra. Szekerek, munkások nyüzsögtek a kohó telepén. Olyan közel álltam a csordával, hogy az emberek csön209des beszélgetését is hallhattam. De szemernyi félelem vagy idegenkedés nem kelt erre Bennem. Sőt, a csordában sem.

Hitték véreim szentül, hogy Én tudom, mikor és hol lehetnek ártalmukra az emberek.

Éles, hosszú bőgéssel köszöntem el a kohóteleptől. Így ügettem tova a csordával nagy darabon.

Az erdő egyszerre megváltozott körülöttünk. Furcsa, ismeretlen terebélyfák közt jártunk.

Egyik alatt, a hómentes, szárazleveles, aszúfüves földdarabon fölfedeztem a fa gyümölcsét. Szúrós gubóba volt rejtve a magja. Nagyon vigyázatosan patámmal tapostam szét a gubót, hogy hozzájussak. Mert ugyancsak összeszurkálta volna ínyemet, ha bekapom.

Amikor az első magot megropogtattam, és megízleltem: csodafinom, édes, lisztes bele volt. Százszor különb csemegének tetszett a bükk vagy tölgy makkjánál.

Szelídgesztenyefák egész erdejében álltunk. A falu határának gyümölcsöseit és a vadon erdőt ezer a szelídgesztenyések kapcsolták össze.

A csorda, példámra, buzgón kezdte keresgélni és taposni a gesztenyét. Túrta a havat érte szívesen.

Itt rendeltem el hosszas pihenőt.

Őfensége és vadásztársasága ezalatt a három medve elejtése után vagy nem talált rá a csordám nyomára a sziklapadmalyról kezdődő sziklaösvényen, vagy pedig egyáltalán nem is törődött a szarvascsapákkal, ahogy Őfensége eleve rendelkezett.

Fölkerekedtek, és nekivágtak hatra-vakra egy hatalmas hajtásnak a vadonban.

210

Őfensége gondoskodott róla, hogy vadászata igazi, rögtönzött, viszontagságos vadászattá fejlődjék.

Borzalmas, szutykos erdei kunyhókban szálltak meg. Véresre maratták magukat erdei bolhától ezekben a kunyhókban. Egyszer pláne sziklabarlangban háltak, és mint az ősemberek, a hóból olvasztott vízben kotyvasztottak maguknak az elejtett vad húsából levest. Szabad tűzön pirították a szalonnát, parázson sütötték az őzmájat… stb. stb….

A vén herceget egy csomó göthös, hájas előkelőséggel egyetemben hordágyon vitték le a vadászkastélyba, félhalva a fáradtságtól, izgalmaktól, gyomorrontástól.

De Őfensége remekül mulatott.

A vadászat sikere érdekében nem az uradalom összecsődített puskásaival bratyizott a fiatal Fenség, hanem a rengeteg kócos, rongyos lakóival állt szóba, ahol tehette. Notórius lesipuskásokkal, fatolvajokkal… meg efféle félvad emberekkel, akik a vadonból élnek. Gyógyfű, bogyó, madár, állat, háncs és a jóisten tudja, micsoda gezemicék és férgek gyűjtéséből tengődnek az ilyen alakok, akiket még a legutolsó társadalmi osztály, a csavargóké, koldusoké sem vallhat tagjainak… De hát ezek az állati sorhoz közelítő egzisztenciák ismerik csak igazán a vadont és annak minden titkát.

Őfenségét, illő borravalóért, borztanyákhoz vezették ezek az erdei emberek. Meg a kelet-európai erdők legritkább fenevadja, tigrise, nagymacskája, a hiúz nyomára vezették a Fenséget a bércen… Egy szép párat lőtt ezekből… Hát ez már döfte!…

A vadászatra előirányzott hetet még eggyel toldotta meg Őfensége.

Persze hogy az Én szegény, vadonbéli szarvasatyámfiai 211sem kerülték ki az előkelő vadásztársaság fegyvergolyóit. Alaposan fogyasztott a két csorda számából a Fenség és társasága. Mert a hamisítatlan vadonbéli hajtás alatt, persze hogy ledurrantottak minden puskacső elé került vadat.

Csak az Én kis csordámnak nem görbült meg a szőre szála sem ebben a nagy hajcihőben.

Legnagyobb szerencsénket annak köszönhettük, hogy alapos kárt okoztunk a falunak.

Ez nem buta élcelődés részemről!

A csordám táplálékát, a gesztenyén kívül, a legközelebbi gyümölcsösökben találta meg. A törpére nevelt körte-, alma-, szilvafák gyönge ágait teljes élvezettel rágja meg minden szarvas.

Tizenöt főnyi csorda irtózatos mennyiségű ágat tud elfogyasztani pár nap alatt.

A falusiak a legelső nap észrevették, micsoda kárt tettünk a birtokokon.

Előbb rémes dühre gerjedtek. Ki akartak vonulni ellenünk, gaz erdei vadak ellen, puskával, parittyával… Jelentést akartak tenni az uradalomnak, és fegyverkezést kérni, akik megvédik a falu határát a szarvasok pusztításától.

Ámde a falu jegyzője csavaros eszű öreg penna volt. Összehívta gyorsan a falusi esküdteket, és azt javasolta nekik:

– Most nem hivatalosan szólok itten, Tisztelt Közgyűlés, hanem csak mint magánember és községi birtokos. Tehát, hallják-e, kendtek! A világért egy göröngyöt vagy egy hólabdát ne hajítsanak a felé a szarvascsorda felé, amelyik itt a határunk gyümölcsfáit kopasztja. Mert ez a szarvascsorda 212jövőre olyan termést biztosít nekünk, amilyet még sohasem hozott a birtokunk.

– Hogy-hogy-hogy? – zúgtak a gazdák. – Micsoda zsebvágást akar ejteni a jegyző úr a falu zsebén?… Talán lekenyerezte magát az uradalom? Talán belénk akarja beszélni, hogy megtakarítjuk a nyesés és hernyózás bérét a szarvasok révén, hogy lerágják minden gyümölcsfánk termőágát?

– Hát igen! – szólt csalafintán a jegyző. – Azzal is kezdhetném, hogy a szarvascsorda tulajdonképpen alig csinált kárt a gyümölcsöseinkben. Mert ha ősszel minél több termőágat levágnak egy fáról, annál nagyobb hajtásra serkentik tavasszal. De én nem ezt mondom, hanem azt, hogy: a szarvascsorda mérhetetlen, jóvátehetetlen, megfizethetetlen kárt okozott a falu birtokosainak.

– Úgy van! – zúgtak a gazdák. – Ez a beszéd! Ez már beszéd!

– A kárért pedig a herceg Őkegyelmességének uradalma felelős! – folytatta a jegyző. – Az uradalom hozatta a szarvascsordát erre a vidékre. Bizonyítani tudjuk. Az inkognitóban, jelenleg a hercegi uradalmi és környékbeli erdőségekben vadászó X. Y. trónörökös Őfensége hajtásai kergették határunkba a példátlan kárt tevő szarvascsordát. Bizonyítani tudjuk, és bizonyítani fogjuk.

– Nagyszerű! Éljen a jegyző úr! – kiáltozták a falusiak.

– Azonnal hivatalos bizottságot alakítunk. A hivatalos bizottság azonnal kivonul, dupla napidíjjal a határba, és megállapítja a szarvascsorda ottlétét és a gyümölcsösben esett kárt birtokok szerint. Akkor jelentést csinálunk, a privát munkát illető busás díj fölszámításával, a falu gazdái nevében az uradalomnak. Mellékeljük a költségjegyzéket. Bizonyítékaink súlyával szemben a hercegi uradalom csak azt te213heti, amit a katonatiszt meg a köles, sőt a kettő egyesítve. Fizet és fizet! Punktum!

Így történt, hogy egy nap nagy csomó ember vonult ki a határba. Hivatalos küldöttség volt. Kötelességük az Én kis szarvascsordámtól okozott borzalmas kár megállapítása a falu határában.

Mivel minden bizottsági tag egyúttal birtokos is volt, és így összeférhetetlen lett volna, hogy a saját birtokán is ő állapítsa meg a kárt, tehát az első csomó ember nyomában egy másik csomó ember is jött, egy másik bizottság.

Két különböző helyen, kétszer szerepelt minden ember a két csoportból. Egyik helyen mint kármegállapító, a másik helyen mint kárvallott.

Ilyen bőkezűen, önzetlenül, majdnem önfeláldozóan még nem licitált egymásra hivatalos becsüsök tábora, mint ezek a jóemberek.

Az Én kis csordám felé pedig éppen csak hogy fehér kendőket nem lengettek, hogy barátságukat bizonyítsák. Kiabáltak felénk:

– Ne fussatok tőlünk, ti kedves, szelíd jószágok! Nem akarunk mi bántani benneteket! Parancsoljatok, egyétek csak a fáinkat nyugodtan. Hiszen akár az uradalom erdejében, akár itt laknátok jól, a gyümölcsöseinkben, mindenképpen jó gazdátok, Ploemburg–Mokányi herceg Őkegyelmessége vendégei vagytok. Ő pedig gazdag!…

Ha Én nem is kezdtem el túlságosan szurkolni a hivatalos küldöttségek láttára, azért nem vihettem túlságba a velük való komázást.

Mégiscsak szabad, erdei szarvasnép vezére voltam. Nem 214túrhattam ki csordámmal a falu házibarmait helyükről a határban.

Indulásra serkentettem a csordát.

Annyi maradványa Bennem is lapult még az ősi szarvaslelkiségnek, hogy ugyanazon a csapán vonultam vissza a falu környékéről, amelyen érkeztem.

Hát amikor az erdőnek arra a pontjára kerültem a csorda élén, ahol az országutat és a patakot átvágtuk, és a völgy másik oldalának az erdejében tűntünk volna el… különös látvány állított meg.

Az országúton remek úri szánkók siklottak tova. Az egész völgy visszhangzott a négyesek táltosainak csörgőitől és a kocsisok ostordurrogtatásaitól. De ha ez nem lett volna elég zaj, hát csináltak még nagyobbat a szánkók utasai… Őfensége és vadásztársasága.

Ezek az urak, akárcsak a közönséges póri nép legényei szokták, egymásba kapaszkodva, torkuk szakadtából énekeltek a szánkókon.

Egy népes cigánybanda oszlott el hangszereivel a szánkók utasai közt. Egy prímás, egy kontrás, egy kisbőgős, egy klarinétos, egy cimbalmos, egy nagybőgős alkotta a járművek szerint különvált zeneművészetet. Minden szánkó mást játszott és mást üvöltött. Ha netán a cigányok ugyanarra a nótára zendítettek? Az urak gondoskodtak róla, hogy más-más hangnemben fújják ugyanazt a nótát.

De hát ki akar ilyen vigalomban mást is hallani, mint a saját hangját?

Én mindenesetre semmi veszélyt sem láttam abban, ha megállok a csordámmal, és megbámulom az erdőszélről ezt a szánkósort.

Őfensége az első szánkón ült. Úgy mint a „Magyar Anek215dotakincs” kötetében vagyon megírva: egy király, egy cigány…

De mikor észrevett Engem és szarvasnépemet Őfensége, hirtelen:

– Ácsi! – kiáltott a bandának. És fölállt a szánkóban, hogy megszemlélje a szarvasnép Általam vezetett kis frakcióját! Aztán ezt kiáltotta: – Tessék! Hát kinek volna szíve belepuskázni ilyen kedves, szelíd állatokba? Hiszen egy darab sós kenyérrel ide lehetne őket csalni a szánkóhoz, és megfogni, megvakargatni őket… Aki ezeket bántja, az nem vadász, hanem mészáros!… Szervusztok, Kedves Szarvasok!… Viszontlátásra jövő ilyenkor!

Őfensége a szánkóból Rám és csordámra köszöntötte a világon jókedvcsinálásban páratlan magyar borral telt poharát. Én csordám és a szarvasnép nevében üdvözlő bőgést hallattam…

Arra a szánkósor erre siklott tova az országúton, Én és a csordám arra tűntem el a rengetegben.

Tulajdonképpen ezzel a megkapó és fölemelő voltában ritka jelenettel be is rekeszthetném ezt a történetet.

Tanulságai már így is nyilvánvalóak és önmagukért beszélnek.

De azért nagyjában és összefoglalóan el kell mesélnem életem további történetét. Ugyancsak kiemelnem belőle néhány tündökletes mozzanatot.

Ami a kis csordám azután való életét és vezéri tisztemet illeti? Abban semmi jelentősebb változás nem fordult elő. Legalábbis olyan, amely ne lett volna többé-kevésbé hasonló valamely előzetes eseményhez.

216

Talán egy magánügyemet érinthetem éppen. Ez pedig a következő volt:

A sánta gím fájós csülke a csorda Nekem köszönhető kitűnő, nyugalmas élete közben, meggyógyult.

Az ősi gímszokás szerint a vezérletre való törekvés kötelessége nem ismer hálát, sem belátást, sem semmi más tekintetet.

Az öregebb, fölépült gím a tavaszi első langy szellők, a párzás kezdete idején, úgy, ahogy azt a szarvasok hagyománya előírja, viadalra szólított.

Én vállaltam még a gyáva húzódozónak kijáró nevetséget is. Ki akartam térni a viadal elől, és átadni a csorda vezérletét az öregebb gímnek.

Hiszen szellemem, okos elővigyázati intézkedéseim már úgyis átültetődtek a csorda életébe. A vezérgím, ha akart, sem tudott már túl nagy marhaságokat elkövetni egyéni akcióiban. És ha igen? Ott voltam Én a csordában, aki helyre üsse a marhaságokat.

Ámde öregebb gímtársam nem érte be félrehúzódásommal. Nem látta biztosítva hatalmát a csordán, amíg meg nem vívunk, és le nem győz.

A kénytelenségnek engedtem ezzel a párviadallal.

A kimenetele szánalmas vereség lett, persze hogy ellenfelemre nézve.

Remek fogással, az első öklelődésünknél térdre szorítottam Magam előtt. Semmi sem védte őt, hogy akár halálos, akár életfogytiglan megbénító döfést mérjek vékonyába.

Ehelyett kikapcsoltam erős homlokomat az öklelődésből, és szóltam:

– Lásd! Hiába! Nem bírsz Velem. Miért nem fogadod el békés ajánlatomat?

217

– Nem ölsz meg? – ámult gímtársam. – Miért? Jogod van hozzá!

– De nincs szükségem rá! – feleltem. – Élhetsz felőlem!

Ez a megszégyenülés ugyan szörnyűbb volt a halálos sebnél is gímtársamra nézve. De fontos, annyira leszereltem vele, hogy végleg fölhagyott Ellenem minden vetélykedéssel és áskálódással.

Szépen megegyeztünk a hatalmon. Látszólag ő vezette a csordát. Csak Én diktáltam neki, hogyan vezesse. És egészen kivételes alkalmakkor, végveszélyben, végszükségben álltam Magam a csorda élére.

Csodálatosan jól működött ez a vezérleti mód.

A csorda a bőséget, vígságot ismerte csupán. Nagyobb-kisebb bökkenőkön játszva vergődött át nagy erőtartalékával.

Maguk a környéken lakó emberek is tudomást szereztek Rólam és kis csordámról.

A nagyszakállú erdész mindig a legjobb tréfás vadászkalandjaként adta elő azt a jelenetet, amikor a vizsláját megugrasztottam. Az erdész és kerülői megismertek bárhol. „A Kis Gím csordája” lett a csordám neve. Amikor már apányi szarvasbika voltam, hangom mélyebben bömbölt a zenekar öreg bombardonjánál, és ivadékaim egész csapata szaporította a csorda létszámát, még mindig a „Kis Gím” névvel illettek.

Alább mesélem el, mint cserélte föl ezt a nevemet másik, a környék lakóinál.

Vadonba szakadt szarvasvéreim többek között messze-messze tájakról maguk köré csődítették a ragadozókat.

218

Már említettem, hogy nyaranta ez alig jelent veszedelmet. A medve rávetemedik ugyan a szarvaslesre, sőt hajtásra is, de hát úgy-ahogy meg lehet menekedni rajtaütéseitől a szarvasnépnek. A farkas, magánosan vagy párosan, nem bír a szarvascsordával. Gímet meg sem támad. Felnőtt tehén pedig nemcsak magáért, hanem gyönge borjáért is kiáll a toportyánféreggel, ha muszáj!

Akkor veszedelmes a szarvasokra a farkas, ha falkába verődik. Nyaranta alig teszi. De csikorgó télen tíz, tizenöt tagú rablógyilkos bandákat is alakít.

Hát ilyen falkák aztán végveszedelmet jelentenek akármilyen erős szarvascsordára.

A vadon szügyig érő havában rettenetes vergődés a szarvas menekülése, hegyes patával. A csikasz könnyű súlyát megbírja a fagyos hófelület. Azonkívül a hóba túrt szarvascsapákat remekül elállhatja elöl-hátul nagyobb farkasfalka. Sőt, rendszerint, éles, gyilkos ösztönével olyan pontokon állja el a szarvascsapát, ahonnan nehéz kitörni a szarvascsordának. Például völgyszorulatokon át, ahol nyáron is sok éves avarban, elkorhadt faóriások maradványainak puha szemetjében nehezen evickél a szarvas, vagy indás, bozótos zugokban százszor fürgébben mozog a vérszomjas, karcsú farkas. Hát még télen, ugyanilyen helyek szélösszefújta, süppedő havában!… A menekvés, a védekezés szinte lehetetlenné válik a szarvascsordára nézve, ha nagyszámú, irgalmatlan toportyánhad ront rá ilyen helyen.

Gyönge vagy sérült szarvasnak vége ilyenkor, menthetetlenül.

De hát ez az az idő éppen, amikor minden második szarvas beteg vagy sérült.

A bendőben sosem lehet ilyenkor elég a táplálék és elég 219jó táplálék. Most kellene éppen a kivételesen jó fűtőanyag, hogy forrón kergesse át a vért a test minden tagján. Mert az alattomos fagy rögtön ott terem, és bénulások jelentkeznek, általános, szinte kellemesnek ígérkező bágyadtság lepi el a szervezetet, holott megadni magát neki annyi, mint a halálnak adni meg magát.

A táplálék megszerzése azonban ilyenkor a legnehezebb feladat. A hó alól lehetetlen előkaparni makkot, megaszalódott bogyót. A gyönge faágat jégkéreg, hóréteg borítja. Fogfájást okoz a rágása és belső hűlést az emésztése. Vizet hóból kell ínnyel olvasztani a gyomor szükségletéhez… Láz sorvasztja, fogyasztja a szervezet erejét.

Ha még aztán ilyenkor kegyetlen ellenség kitartó, könyörtelen üldözésétől is szenvedni kell?… Ennél már rémesebb állapotot elképzelni is nehéz.

Ez a helyzet sanyargatta pedig télről télre vadonba szakadt szarvasatyámfiait. Meg is fogyatkozott a számuk alaposan. Kikelettől őszutóig a kedvezőbb évadban a megmaradt szarvasok alig tudták kiheverni a téli ínséget és hajszát, nemhogy kevés, gyámoltalan sarjadékuk ne pusztult volna el nagyrészt.

Egyes-egyedül az Én kis csordám gyarapodott és szaporodott a szarvasnépből.

Hogy telente nagyon gyöngyéletben lett volna része az Én kis csordámnak is?… Az aztán nem állítható. Elhullott bizony, viszontagságoktól, sőt túl vakmerő orvvadászok fegyvergolyójától is egy-egy vérem a csordából is. De aránylag elenyészően kevesebbet szenvedtünk vésztől és nélkülözéstől is, mint vadonba szakadt atyámfiai.

A hercegi uradalom erdőségeinek menedékhelyein mindenfelé álltak szarvasetetők. Félig nyitott oldalú, hosszú ere220szű kalibák voltak ezek. Szénára, vadgesztenye-gumóra, sóra akadtunk bennük. Ha fölzabáltuk a készletet? A vadőrök újra odahalmozták.

Még az is megesett, hogy túlontúl erős télen bevettem Magam csordámmal együtt valami erdei tisztás szénakazaljának szélmentes oldalába. Heteket tanyáztunk ott a remek, meleg almon, és egész odúkat ettünk bele a kazal oldalába.

Ezt cselekedtük éppen egy télen is.

Nem emlékszem pontosan, hányadik éve éltem már akkor véreimmel a szabad szarvasok életét. Irtózatos, száz évfordulón egyszer alig jelentkező csikorgó hideg szakadt a világra.

Előbb napokon át hullott a hó. Enyhe, csöndes, kedves borulat uralkodott. Aztán megindult valami zimankós, fagyos förgeteg, és húzott napokig. Végre száraz, metsző fagyban meredt meg a világ. A hideg napról napra, éjjelről éjjelre fokozódott.

A felhőtlen égről a nap fényét vesztetten, mint valami átlátszó gömb, halványodott alá. Nem tudott áttörni a levegő ónszínű, vastag, borzalmasan maró, zúzmarahintő páráján. Ez ült meg hegyet-völgyet. Fullasztó, fenyegető köd.

A lehelet gőzkörrel tódult ki a tüdőből, és szívszorulást okozott.

Egy erdei tisztás óriási szénakazla adott menedéket a csordámnak. Ez a tisztás lenn, az országút közelében volt.

A fémkohóra lehetett lelátni onnan és távolabb a falura. A kohó szikrás füstöt okádó kéménye, izzó kemencéi és általában minden füst és tűz, valahogy csak magával a látványával melengetően hatottak az erdő vigasztalan fagyában.

A csorda nyomasztó lelkiállapotban, gémberedetten kuk221solt napok óta. Éjjelente a szörnyű fagy kettérepesztette a gyertyántörzseket. Rémítő, ágyúlövésszerű pukkanással hasadtak ketté. Megrázták, megrendítették a halálos némaságban alvó völgyet ezek a durranások.

Egy nap, úgy déltájban, vad csörtetést hall a csorda és veszett cubakolást a hóban, a kazal mögött.

A vadonba szakadt szarvasoknak egy leromlott, cafatos sebeire fagyott, vérfoltokkal borított csapata érkezett a kazalhoz. Alig lihegtek, alig támolyogtak. Leroskadtak a kazal mellé, és ájultan, kinyújtott nyakkal hevertek.

Több mint húszfőnyi éhes farkasfalka szorította meg ezt a csordát a bércen. A kétségbeesés utolsó, irtózatos erőfeszítésre sarkallta szegény párákat. Förtelmes hosszú iramot tettek, hogy talán elmarasztják nyomukból a farkasokat. Fogalmuk sem volt, milyen irányban és meddig rohantak. Vezérgímjük orvvadászok golyójának esett áldozatul.

Én és csordám szívesen vállalta véreink csatlakozását. Bár számíthattunk rá, hogy nyakunkra hozzák a farkasokat.

Húsz csikasztól nincs más menekvés a lélekszakadt iramnál. A vérengző gazok kipécézik a csordából áldozataikat, és öten-hatan egyszerre vetik magukat egy-egy szarvasra. Úgyhogy néha valósággal elevenen tépik szét. Tüdeje zihál, szíve ver, könnye hullik a borzalmas marcangolás alatt az ilyen vértanúságot szenvedő állatnak.

Hát ezt a sorsot nem akarhattam sem Magamnak, sem a csordámnak.

Füleltem az erdőbe, hogy ha a farkassereg közelít, idejekorán meneküljünk.

Mégis könnyen meglephettek volna az ordasok.

Mert mintha a szerencsétlen hozzánk menekült véreink hozták volna, a tespedt levegő megmozdult a völgyben. 222Messziről már hatalmasan zúgatta a rengeteget a hóvihar. Fölkapta, fölsöpörte a havat, és őrjöngve csapdosta szanaszét.

Szerencsénk, hogy a farkassereg nem vihar ellen száguldott felénk. Mert akkor neszét sem vehettünk volna a szél süvöltésétől.

De szélmentében jöttek nyakunkra, és így már jó távolról meghallottuk közeledtüket.

A farkas, mint a kopó, hosszú hajtáson nem tudja befogni a száját. A szuszogását szabályozza egyúttal vakkantásaival, hogy egyenletes lendületben tartsa iramát.

Ciholásnak hívják a vadászok ezt a hangot. Éles, kellemetlen, szaggatott visongás.

Ezt hallottuk meg a hegygerincen. Húsz éhes, hegyes fogú, mindenre elszánt csikaszharamia ciholását.

Mint a vész nagy pillanataiban mindig, Én szinte latolgatás nélkül, furcsa, belső sugallatnak engedtem.

Le a hegyoldalon, a falunak vágtam egyenest. Mögöttem riadozott szarvasnépem a szörnyű vészen. Közöttünk a bicegő, vérző, szédelgő menekült szarvasok.

Azoknak minden íze tiltakozott ellene, hogy bármi vész is a gonosz emberlakta hely felé hajthasson menedékért. De a csorda fegyelme legyőzte bennük a berzenkedést, és követtek enyéimmel együtt egy mukkanás nélkül.

Utunkban tömeggel találtunk a havon apró fagyott állatokat. Menyét, mókus, görény, madár egész sereggel feküdt az erdő fehér szemfedőjén, halálos gémberedettségben. Nyulat is leltünk félig dermedten a vackában.

Az ordasok fogára előételnek szolgálhatott elég ilyen kisebb, megfagyott erdőlakó. Persze tömegükkel étvágyuk és merszük is megnőtt. Ránk, szarvasokra pályáztak föltétlen.

223

A gesztenyésekben lassítottam először a csorda iramán. Visszafürkésztünk és hallgatóztunk a farkascsapatra.

Hangjuk elcsitult. Megszakították időleg hajtásukat. Zavarban voltak. Tanácskoztak.

A csordánk nyomán kétségtelenül látták, hogy egyenest az emberlakta tájnak tart. A gesztenyések közt már nemcsak vincellérkunyhók álltak. Hanem több rendes majorság is akadt. Ezek kéménye füstölgött, házőrző ebeik ugattak, házibarmaik bőgtek. Emberek mozogtak körülöttünk.

Ez mind nem volt nagyon biztató körülmény a farkasok közelítésére. Még ha annyian voltak is, megtorpantak a gazok. Farukra ültek a havon, és lihegve, kinyújtott nyelvvel tartották meg haditanácsukat.

Tudtam, hogy mit határoztak el.

– Mivel a nyomorult, gyáva szarvasnép arra vetemedett, hogy szabad erdei nép létére nem átall emberlakta helynek közelébe húzódni, várni kell a támadással esthomályig.

Kikerestem a csordának közvetlen az erdőszélen, egy ritka gyümölcsösben álló szénatartót. Oda telepítettem le véreimet a szénatartó szélvédett oldalára.

Itt táplálékot is eleget ráncigálhattunk ki a szénatartóból. Mert csak gerendázat alkotta az oldalát. Pihenhettünk is nyugodtan.

A széna tulajdonosa csak örülhetett, hogy megdézsmáljuk. A hercegi uradalom megfizette a kárát busásan.

Ezalatt a farkasok lassan, hajtás nélkül előbbre és előbbre nyomultak.

A szénatartótól már meg is lehetett pillantani egyet-egyet belőlük a hegyoldalban. A szomszédos szőlőbirtok fölfutott 224a hegy gerincéig. A havas tőkék közt ólálkodtak, mozogtak.

Néha le-lehallott, ahogy marakodtak, az acsarkodás berregése vagy egy-egy csúf vonyítás.

A farkas az egyetlen kannibál az állatok közt. Sérült vagy döglött társát stante-pityere fölfalja.

Hogy pedig a falka rettenetesen kiéhezett, jól elárulta, hogy időnként három-négy-ötszólamú üvöltést eresztettek az égnek.

A farkasoknak ez a kardala utánozhatatlan, költőietlen, zavaros hangzavar. Könyörgés és fenyegetés és kérkedés egyformán vegyül el benne:

– Gyötör az éhség! Kínoz a hideg! Végetekre járunk, ronda szarvasok! Sokan vagyunk! Körülfogunk. Reszkessetek!… Huj! De remek lesz csámcsogni meleg, véres tetemeiteken!… Megilleti húsotok a derék farkasok népét! Huhuhujj!

Ezt üvöltötték a hegygerincen az ordasok felénk.

A két-háromórás hóvihar a csikorgóban enyhületet hozott… Egy fél órán át puha, vastagpihés hó hullott. Aztán kiderült, éppen alkonyattájt.

A fergeteg elvitte a ködöt. Az égen hetek óta először lángolt egy negyedóra hosszat az alkony sárgásvörös napja. Helyettesének pedig már fönn úszott a tiszta égen a telehold.

A farkasok a szürkületben megindultak a csordám felé a hegyről. Türelmetlenek voltak, de azért elővigyázatosak.

Ketté, sőt háromfelé oszlott a falkájuk. Így csúsztak lefelé az esthomályban, hogy elvágják a csorda menekvése útját az erdőnek, jobbról is, balról is.

225

A falu felől persze nem tartották szükségesnek bekeríteni minket.

Csöndben, nyugodtan talpra szöktettem a csordát, és elindultam vele a szőlős-, gyümölcsöskerteken át a falunak.

Az egész környék kutyái borzalmasan vonyítottak. Jelezték gazdáiknak a szarvascsorda és a farkasfalka együttes közelét.

Egyszerre húszszoros erejű üvöltés harsant föl mögöttünk. A farkasok rájöttek szökésünkre, és dühükben, fájdalmukban, csalódásukban vonyítottak.

A falu úgy feküdt a kitágult völgyben, hogy a házai fennsíkot alkotó dombon és annak aljában sorakoztak. A fennsíknak hegyes, furcsa púpján, magánosan állt a templom. A templomkert mögött alig kis távolra, már az erdő sötétlett.

Megkerültem a falut szántóföldjein, gyümölcsöskertjein keresztül a csordámmal, és ott állapodtam meg a templomkert mögött.

Itt közel értem az erdőt. Közel voltam a faluhoz a farkastámadás ellen.

Egyelőre csordám és a farkasok közt feküdt a falu.

Terebélyes vackorkörtefák álltak itt. Azok tövében hevertem le népemmel a hóra.

A falu csupa szokatlan mozgalom volt. A házak ablakai mind kivilágosak. Csoportok jártak összevissza a házak közt. Kivilágított házikókat vittek. Megálltak az ablakok alatt és énekeltek.

Karácsonyeste volt.

A teliholdas, világos éjszakában úgy nézhettünk le a templom mögül a falura, hogy minden moccanást láthattunk 226benne. Úgyszintén a faluból is jól odaláthattak ránk, a vackorkörtefák alatt fekvő szarvascsordára.

De mert útja senkinek sem volt az erdőbe a szent ünnepesten, és mert senki sem gondolta volna, hogy szarvascsorda így belátogat a faluba… nem vett észre senki a falusiak közül.

Az éjjel haladt előrefelé.

A farkasfalka megtorpant a falu közvetlen kertjeinél. Tovább nem merte követni nyomunkat.

De ez nem jelentette azt, hogy lemond a szarvaspecsenyéről.

A farkasfalka kitűnő szimatával fölfedezte, merre kuksolunk. Csinált rögtön egy vargabetűt az erdőn át, és egyszerre csak megjelent előttünk az erdőszélen.

Pont, amikor az erdő farkasainak első ocsmány szűkölését, üvöltését neszeztük, egyszerre kigyulladtak a templom sötét ablakai. Ugyancsak a toronyban nagyot kondult az éjféli misére hívó harang.

A farkasfalka ott szorongott, dühöngött, fenekedett ránk az erdőszélen. Bizonyára meg is rohan, ha a templom fényes ablakai s a harang kongása vissza nem hőköltetik.

Én, a csordavezér, szintén megdöbbenve, zavartan álltam heverő csordám között. Számot kellett vetnem vele, hogy elég biztonságot nyújt-e az éjszaka további folyamán ez a pihenőhely a farkasok ellen vagy sem?

Hirtelen, mindig csak arra a biztos, belső sugallatra hajtva, talpra szöktettem véreimet. Azzal mindenre készen, nyugodtan levonultam csordámmal közvetlen a templom mögé.

Félkörben, kettes, hármas csoportokban feküdt le csordám a templomkert fái alá, a hóra.

227

Nemcsak a holdfény sütött ránk teljes világával, hanem a templomablakok fénye is majdnem ránk esett.

Az emberek fölkerekedtek a falu házaiból, és özönlöttek az éjféli istentiszteletre. Kővel meghajigálhatták volna a csordámat a templom előtt.

De nem vett észre senki.

Végre a harangozó, egyúttal sekrestyés fedezett föl minket a toronyból. A hökkedelmen kívül, hogy erdei vadak tömegét a faluba hajtja a tél szörnyűsége, a sekrestyés a templomkert ojtványain esett főleg kétségbe. Szaladt a lelkészhez:

– Az uradalom szarvascsordája a templomkertben hever. Megrágja a fajalma-ojtványt… Mit tegyünk?

– Semmit! – mondta a lelkész. – Nem szabad bántani őket. Ha vadállat ennyi bizalommal közeledik végszükségben az emberhez, Isten büntetése érné azt, aki megcsúfolná bizodalmát… Az emberszív legnagyobb érzésének, a szeretetnek ünnepestéje van ma!

Az emberek kitódultak a templomból, hogy megbámuljanak bennünket, de még egy riasztó kiabálás sem jött felénk.

Sokan megismertek Engem, és akkor adták Nekem a Kis Gím név helyett a Csodagím nevet.

Persze hogy aztán az emberek tüstént rájöttek, mi kergetett bennünket a templomkertbe.

Mise után ahány puskás ember akadt a faluban, mind kivonult. De hát nem ellenünk, szarvasok ellen. Hanem a farkasfalkát szorongatták meg.

Sokat ledurrantottak közülük. A többit szétugrasztották.

Én népemmel ott vártam ki ezt a vadászatot a templom228kert fái alatt, és minden bántódás nélkül vonultam aztán vissza az erdőbe. Táncot lejtettünk, és diadaléneket bőgtünk a tél farepesztő fagyában csodálatos megszabadulásunk örömére és az emberek jóindulata dicséretére.

Innen kezdve már rövidre foghatom életem történetét.

Egy nyárutón, pompás, aranyos nyárutón, fegyveres embertömeg lepte el a környéket.

De hát ezek nem vadászok, hajtók módjára kezdték el az erdei vadak hajszolását, hanem egymás ellen fordították szörnyű fegyvereiket.

Hosszú sorban szállták meg a rengeteget. Bömbölt, vinnyogott, harsogott, kattogott teméntelen gyilkos fegyverük, és egyik csapat vad dühvel tört rá a másikra.

Hullák hevertek, rothadtak, bűzöltek a rengeteg minden zugában.

1914-et írtak. A világháború egyik véres tűzvonala ott vonult éppen a hercegi uradalom erdőségein át. És zajlott hónapokig a harc.

Nem annyira a Rám és véreimre zúdult új, váratlan vész ejtett kétségbe, hanem lelkemnek fájt jobban az emberi jóságba, bölcsességbe vetett erős hitemet szétziláló kiábrándulás. Érthetetlen volt számomra, hogy amikor minden lehetőségük megvan a legvidámabb, legkényelmesebb békés életre az embereknek, őket szolgálja az egész világ minden más lénye, még az elemeket is uralmuk alá tudják kényszeríteni, mi készteti mégis őket arra, hogy ragadozó fenevadak gyanánt egymást gyilkolják?

Ez a borzalmas kérdés azonban, úgy látszik, kérdésnek is marad, míg mai fajtájú ember lélegzik a földtekén… Akik fölteszik, mint Én is, persze hogy örömmel másítanák 229meg az emberszívben annak csíráját is, hogy a vérontást az élet nemes, vidám, boldog küzdelmébe iktathassák…

Életem történetének utolsó, egészen furcsa fejezete mindenesetre az emberek világháborújában indult el.

Egy nap, amint a fegyveres katonák csapataitól ide-oda riasztott csordámmal éppen az országutat szeltem át, iszonyatos ütés érte homlokom közepét. Nagyot szöktem és összerogytam.

Csordám joggal hitte, hogy halálos lövés talált el. Hanyatt-homlok rohant az erdőbe.

Ott maradtam egyedül, aléltan az útfélen. A homlokomba azonban nem halálosan fúródott a golyó. Téveteg, fáradt golyó volt. Megakadt erős, vastag homlokcsontomban.

Vándorkomédiások háznak formált szekérsora vonult el éppen az országúton. Ők találtak Rám legelőször. Megállapították, hogy élek, csak elkábultam. Megkötöztek, és magukkal vittek.

Szelídségem, tanulékonyságom remek anyagot szolgáltatott nekik, hogy művészkollégájuknak képezzenek ki. Ez ugyan távol állt hivatásomtól, a szabad szarvasnép vezérletétől, de megfelelt tulajdonképpen hajlamaimnak és születésem, ifjúságom különös beidegződéseinek.

Másodszor is rászolgáltam a csodagím nevére azzal, hogy golyón táncoltam, számoltam, énekeltem a közönség előtt. Igazi megelégedettséggel végeztem be azt a rövid pályafutást, amit a sors egy derék szarvasnak szab ki.

230

(Merész Mazurek Marcella írónő igazi meghatottsággal jegyezte le életemnek ezeket az utolsó részleteit.

Nagyon megköszöntem közreműködését, az csak nyilvánvaló.

Ámde, a Kivételes Lélek jogán újra fölkeresve a Nagy Fakírt, Bajah-üle-ségámot, és közölve vele ténykedésemet, Ő kegyes volt így beszélni:

– Fiam! Ha az a kedves kisasszony kilátásba helyezte, hogy szelídíteni, szépíteni fog életed történetén, akkor ez azt jelenti, hogy a könyv kelendősége, a kiadók és a közönség szolgai kiszolgálása címén rettenetesen meghamisítja közlendőidet… Ezt fogjuk közreadni, amit most velem beszélsz meg, jegyzetestől, mindenestől… Ez a valódi, amaz a hamisítvány… Elég büntetés azoknak, akik kapkodják, hogy kapkodják… Most pedig legyen velünk Áldás, Békesség, Barátság!)