– Elképzelhető tehát – foglalta össze Joe, amit Derger szavaiból a leginkább figyelemre méltónak tartott, s leendő gyanútlan óráin már most így előre hinni próbált –, hogy a Graeme Snodinnak szánt golyókat Peter Syrett titkár Yaki Scholderért kapta? Vagy Chris Van Vranken bosszúságainak jeléül?

– Bocsánat – tiltakozott Elton Loggie, aki Bertram Derger tűnődéseit tolmácsolta az ügyeikben csak a régi hűséges ismeretség folytán érdekelt Joe Lopiccolónak, a D’Orleans Állatnyomozó Iroda társfőnökének –, bocsánat, Peter Syrett aligha kaphatott golyót saját személyében Yaki Scholder miatt, vagy hogyan is mondta…

– Yaki Scholderért – ismételte meg Joe Lopiccolo. – Vagyis hogy… hát persze! Rosszul fejeztem ki magam. Yaki Scholderért, saját személyében, ahogy mondta, Elton, csak Graeme Snodin kaphatott akármit, a nőt ugyanis, mint hírlik, ő vette rá, hogy Phil Moncur ellen tanúskodjék.

Elton Loggie bólogatott, jelezvén, hogy pontosan így van. De Joe, független mozdulattal, fölemelte bal tenyerét, és Elton készséges kézmozdulata azt jelezte, hogy csak tessék, részéről semmi akadálya, hogy…

És hogy fogalma sincs, minek. Joe folytatta, már csak ezért is, mert számára nem volt semmi sem nyilvánvalóbb, mint hogy:

– Phil Moncurt csak Yaki Scholder láthatta a Secamaer-szanatórium környékén… Igen. De mondja csak, Elton – kérdezte akkor Joe, egyáltalán nem logikátlanul –, nem zavarja, ha az Alvez-birtok így előjön? Maga ott, ha úgy vesszük mégis…

– Szó sincs róla! – tiltakozott derűsen Elton Loggie; már amennyi derű egy rozsdamentes fémszerkezetű, csappantyús irattáskának sajátja lehet. Joe akkor már szívesebben vette volna, ha Eltonban csakugyan a Secamaer-szanatórium egykori ápoltját tisztelheti. – És ne feledje, Dot Kindon távozása a Secamaerből valódi távozás volt, úgy értem, a fiú onnét jött el, azaz eljött onnét, és…

7

– Bocsánat – hangzott most Joe azonnali és személytelen ellenvetése –, az csak úgy volt, hogy csütörtökön Dot Kindon gyógyultnak nyilvánítva távozik. Hiszen épp ez az. A kaktuszkertből, ahol Dot a Harris-héjákat oly kedvtelve tanulmányozta, s még búcsúzóul benézett hozzájuk… ugyanezen a bizonyos csütörtökön, most egy hete… és szokásos fekete-rőt kámzsáját öltötte fel, s az arcát javarészt elfedő ragadozószemüveget, hogy aggály nélkül kapaszkodhasson fel a fészekhez az óriáskaktuszon… a szanatórium mögötti kisebb kaktuszkertből nem Dot Kindon távozott azután, hanem…

– Várjunk megint csak! – szakította félbe Elton Loggie, aki Dergernek érdemben a munkaadója volt, mivel azonban magánrendőrsége főnökének szakmája érdekelte a világon a legjobban, mintegy tanítványaként szerepelt olykor. – Dot Kindon is távozott onnét, csak nem a szanatóriumon át. Mert valaki elvette tőle a kámzsát és a szemüveget, majd fegyverrel biztosította a maga számára a kijárást, és így távozott a Dot Kindonra várakozó kocsival és a két testőrrel, és Yaki, szokásos napfürdőzését végezve a szanatórium bizonyos ablakaiból jól belátható teraszán, állítólag megpillantotta Phil Moncurt, ahogy egy közeli fán… egy fán!… távcsővel tartózkodott, s alkalmasint a kaktuszkertbe is betekintgetett. Phil Moncurt ebben az órában, mint három tanú igazolta, az Ubyes ház klubjában látták. Mivel a mi barátnőnk, Michelle Stockbridge is ott lakik pillanatnyilag, elképzelhető, hogy Phil Moncur nála járt, éppen nála. Aztán lement a klubba…

– Egy pillanat – mondta Joe. – Eddig tehát itt van egy halott, a Secamaer-szanatórium egyik őre, akit az ismeretlen távozó, ugye, Dot Kindon göncébe bújva, kijutásának érdekében lelőtt…

– Nem – tiltakozott Elton Loggie. – Az őrt valahol ott lőtték le, amerre Dot Kindon tűnhetett el. Egy hátsó kertkapunál; a trágyát szokták behordani ott, a park dolgait, ilyesmi… A betegek a szanatórium főkapuján át távoznak, arra jönnek a látogatóik, ott zajlik Juan Alvez szanatóriumának mondhatni java forgalma. Én is ott léptem be – tette hozzá mosolyogva, vértelenre húzódó szájjal Elton –, és arrafelé távoztam. Az az illető, aki a kaktuszkertbe behatolva Dot Kindon göncét elszedte s magára öltötte, csak mintha tréfálkozva handabandázott volna a fegyverrel, így jött át az előcsarnokon, így haladt el, integetve, a porta előtt, s szállt be végül a díszlépcső előtt várakozó Oldsba. Perrier és Colomantini… érdekes, mindig Jason és Cal jut róluk az eszembe… még a boldogtalan 8napokból… hát emlékszik, ugye, szegény Thibert halála mekkora cécó volt, és ott, a szanatórium körül égett az a Caddy, benne a lelőtt Cal és Jason, s szegény Thibert, aki feltehetően szívgörcsöt kapott, elájult s ottégett…

– Mi történt most? – kérdezte Joe az elmélázó Elton Loggie-t, aki jó fél évszázaddal volt fiatalabb a stúdió éléről java hetvenesként eltávoztatott (eltávozott) Thibert-nél, s művészeti ügyekkel egyáltalán nem is foglalkozott; apjának feleségére, Hennie Loggie-ra hagyta az egészet, s ő inkább „szervezési kérdésekbe” merült. – Most, azt halljam, mi történt? Perrier és Colomantini szerencsésebb volt, ha jól értem…

– Mint szegény Jason és Cal? No, igen – mondta engedékenyen Elton. – Colomantini azonban szomorú, mert az az őr, aki a kaktuszkert mögött meghalt, az ő húgának volt a férje. Norbert Wanklin. Csuda, hogy így összejöttek, mármint Colomantini és Wanklin, de hát vannak ilyen csodák, és ez Adela rendkívüli egyéniségének köszönhető. A Colomantini család… nem, dehogy szánok nekik főszerepet itt, bárhogy történtek is a dolgok… meglepőmód örömmel fogadta, sőt bekebelezte, ne vigyorogjon, Joe, ezt a Norbert fiút… aki ugyanúgy volt ápoló, ahogy én valamikor ápolt… s épp azt a feladatot kapta Tom Micalleftől, hogy vigyázzon az öcsikére…

– Itt jön be a képbe a csodálatos June Veloy… – mondta elrévedve Joe. – Tom Micallef… ő most a szerencsés szerencsétlen, aki…

– Ő a boldog boldogtalan, az ügyeletes boldog boldogtalan – bólogatott Elton Loggie –, June Veloy oldalán s egyéb részein. Persze June fura nő. Eddigi boldog boldogtalanjai sosem büszkélkedhettek olyasmivel, hogy… nos, különösebb igénybevételnek lettek volna kitéve. June ebben merő ellentéte például a mi Michelle-ünknek… hm, bocsánat…

– Csak bátran! – nevetett Joe. – Tudja, hogy Michelle nálam… mintegy ebül jött, ebül ment…

– Nana! Azért ebül talán nem – kiáltotta Elton. – Az Oyre Dennehy specialitása volt. Szegény anyám. Ugye nem furcsálkodik, hogy képes vagyok így beszélni róla. Maga, aki…

– Ott voltam, amikor Prophett meghalt, és remélem, életem utolsó falmászása volt az, ahogy a haláleset után ifj. Larqué lakásából kimentettem Dejan számára azt a könnyelműen odaajándékozott Henslow-akármi szárnyast – mondta Joe. – Szegény öreg Larqué… azóta is…

– Azóta is a régi – szólt közbe Elton –, és ez így van jól. Mi a nyavalya legyen? Ettől újult volna meg?

9

– Phil Moncur, azt hallom, dolgozott már Larquénak – mondta Joe. – Jól van, ne ráncolja annyit a homlokát, Elton, nem fog tetszeni! Úgy értem, June Veloynak és Barbara Montynak, vagy én nem tudom…! A maga pozíciójában azért…

– Ezeket a dolgokat Hennie és a vezérkara intézi – legyintett Elton. – Hennie örülhet, hogy nem érvényesítettem ezeket a vagyoni jogaimat. Gondolja meg, ez is miféle szerep, az enyém. Ha nem volnék eleve kiegészülni vágyó alkat, hogy a szomorúba viselném az osztozást… mindenütt. A Dennehy-dolgok, anyám révén: felesbe mennek Shanával. Akinek az a félnótás Arthur Craddell milyen szépen felgyógyult. Tapasztalja, hogy a húgom… más lett azóta? A félhúgom, vagy minek nevezzem…

– Ne tápláljon ellenszenveket – mondta Joe. – Az „ellen” még csak megjárja, a szenvvel már baj van. Emlékszik, Ellen Senv mondása volt ez, a vén leszbikusé. Thibert igen kedvelte. June Veloyt is össze akarta ágyaztatni vele. Phil Moncur nagy volt az ilyesmiben, az ő estélyeivel… hát Yaki Scholder ilyesmikért is haragszik rá, azért vette észre őt olyan csodásan azon az óriásfenyőn. Hogy állítólag Phil lőtte volna le, távcsövezve, az őrt, hogy is hívták… Norbert, ugye…

– Ő lőtte volna le Wanklint. Persze mindegy… ha egyszer a Colomantinik ezt a fejükbe veszik… és Adela komoly kis asszony… a többiekről nem is szólva… én megértem, hogy Phil Moncur a legjobbnak vélte, ha nyoma vész. Hennie-nek elmagyaráztam, hogy most azért nem tehet úgy, mintha mi sem történt volna. Thibert, már csak az én kedvemért is, az ő javára végrendelkezett, és gondolja meg, nem sokkal ezután meghalt. Mondtam Hennie-nek, jól gondolja meg ezt, mert nemcsak Larqué-féle jardok vannak… egyébként Larqué százados lett, azt tudja? Így kevesebbet kell nyüzsögnie, jobban ráér… az okosabb dolgokra is.

– Várjon, várjon – tiltakozott most Joe. – Ezúttal én mondom ezt. Vagyis June Veloy bedugta az öccsét, Dot Kindont a Secamaer-szanatóriumba. Ez eddig nem volna baj…

– Ez nem baj: ez báj! – dúdolta Elton. – Én ott jól éreztem magam. Dot meg… mindig mázlista volt. A kaktuszkertben voltak madarak… s ami a lényeg, volt Harris-héjafészek. Dotnak meg ez volt régebben is a szenvedélye: a madarászó madarak. A Harris-héja nem lusta állat semmi effélében. Dot néha óraszám kint ült a kaktuszlesen, ezt Juan Alvez építtette neki, fából, és nézte, hogyan hurcolja haza a két öreg Harris 10a mindenféle fiókákat… a saját fiókáinak… meg az összes egyéb dolgot… rágcsálókat, egyebet. Természettudományos érdeklődésű srác.

– Én inkább Yakit néztem volna – jegyezte meg Joe. – Hiszen arról a magaslesről hozzá is remekül belátni.

– Yaki terasza csaknem az egész szanatóriumból látszik – mondta Elton. – Yaki a terápia része. Ha úgy vesszük.

– Itt érkezünk el Chris barátunkhoz – mondta Joe. – Chris Van Vranken. – Kérdőleg nézett Eltonra.

– Hát nem tudom… – Elton Loggie homlokán azok a bizonyos ráncok meghazudtolni látszottak a rugalmas fedelű diplomatatáska-képet. – Chris Van Vranken, Alvez kutatásainak pártfogója. Nem szereti, ha kavarcosak lesznek körülötte a dolgok. A legérzékenyebb belső zűrjelző, így szokta mutogatni bal fele mellkasát. Többnyire a pénztárcáját képzelik el ilyen alkalmakkor. De hát nem elég…?

– Mi ez a Chris tulajdonképpen? – kérdezte Joe. – A pár száz millióján kívül? Meg hogy olyan érzékeny, és alig múlt harmincéves? Hallom, dél-amerikai alapanyagimporttal, drogokkal foglalkozik… vagyis ez az egyik üzlete. De van ez a… miféle programja is?

– Chris Van Vranken-program a Kísérleti Létezésre – mondta gúnyosan Elton. – Jókora összeget áldoz rá… de nem is a pénz a lényeg. A lényeg a lényeg, és ez nem rossz vicc akar lenni…

– Tudom – mondta Joe. – Chris Van Vranken lényeget akar előállítani. És úgy gondolja, nem létezik elvont lényeg, nincs lényeges gondolat, tárgy, vágy, cél, képzet… tehát ezek a hagyományos dolgok nem azonosak a lényeggel, s itt az emberiség alaptévedése és bajainak ősforrása. A lényeg lényege a lény, mint anyag. Az, ahogy a lény él; és lényegesen csak akkor élhet a lény, ugye, ezt mondja Chris Van Vranken…

– …csak akkor, ha a létezésével kialakít egy bizonyos anyagot, a mindennél különb lényanyagot – fejezte be Elton Loggie. – És ezt nem lehet a hagyományos módokon csinálni. Ehhez merőben új felfogás kell, és persze pénz… de a pénzt fokozatosan erre kell fordítani a világon, így vélekedik Chris Van Vranken… a lények egyelőre egészen szűk köre számára biztosítani kell a helyes lényfeltételeket. A magunk emberi nyelvén ezt olyan ösztöndíjnak vagy titkos társulási rendszernek nevezném, amely nem követel, hanem kialakítja az érdekeltekben azt az érzést, azt a tudatot, hogy nem is lehet másképp… mint egyszerűen csak létezni, valami olyan terv 11szerint, amely… de hát ebben nem vagyok otthon! Nézze, ha például Dergernek dolgozott valaki… még Thibert idején… kötelességei voltak. Utasítást kapott, végre kellett hajtania, amit mondtak neki, illetve az utasítást kellett továbbfejlesztenie… a cél érdekében. A Van Vranken-féle elképzelés nem ismer célt, egyelőre célok nem tűzhetők ki, így mondja Chris Van Vranken, egyelőre néhány lény számára biztosítani kell az eszményi létezési feltételeket. Járjanak-keljenek, használhassák szerény hitelkártyáikat, s ha túllépnek bizonyos kereteket, érezhetik Chris Van Vranken védelmét, támogatását. De fokozatosan át kellene alakulniok, hogy valóban csak azt akarják tenni, ami „helyes”… ám ezt a helyességet nem a már létező törvények, normák, szokások szabják meg, s nem is az, ahogy a magánzók… a magukat függetlennek álmodók, esetleg anarchisták, szabadkőművesek, művészek, szerzetesek és effélék… helyes választ akartak adni a létező körülményekre. Van Vranken, nem tudok rá jobbat, a szuper-éber alvajárók kis rendjét szeretné megalapítani, a függetlenekét, akik nem is tudnak kötésről, ám a formai rendet úgy tartják be, mint akik csengettyűs zsinegek között óvatlanul járva sem ütnek csingilingis zajt, ugyanis képtelenek megérinteni e földi tárgyakat, másrészt nem az égben járnak, mert…

– Értem – nevetett Joe. – De ez nem új törekvés a mi Chris barátunk részéről. És amióta a világ, mindig akadtak „lények”, akik már csak a könnyebb út kedvéért is szívesen ráálltak ilyen üzletekre, s az ördögnek eladni a lelkünket, azt hiszem, ugyanolyan veszélyes, mint bármi angyalnak. Gondolja meg, nem az abszolút egyeduralom képzete rejtőzik Chris Van Vranken felfogása mögött? Mert ha elnézem magam…

Elton Loggie most olyan furcsán nézett vissza rá. És azt mondta: – Csak nézze el magát, de ne legyen elnéző. Ez körülbelül a Chris-féle jelszó. Nézd el magad, de elnéző ne légy; míg bármit elnézel, nézz el… Érti? Nem lehet ezt egészen érteni. Mivé lesz az így létrehozott lényeg, kérdezik gyakran Chris Van Vrankentől. A válasza: mivé lesz elménk a halállal, mivé lesz az a csak-egyszer-jelen-volt együttes, ami itt a földön mi vagyunk mindnyájan egy személyben, mivé lesz egy gyűjtemény, egy életmű, egy fölfedezés… egy birtok… akármi. Ugyanilyen létjogosultsága van emberek efféle együttesének is. Mivé lesz? Egy újabb esély a világon, mondja Chris Van Vranken. S mennyiben új ez, kérdezzük joggal. Föl is tették ezt a kérdést Vrankennak. Válaszul csak mosolyogni szokott 12rejtélyesen; azt feleli: „Hát mondjanak csak valakit is, aki biztosan ilyen Kísérleti Létező! Mondjanak csak egyetlen eseményt, eredményt, amely az én ügyemet hirdeti. Ugye, nem megy? Hát ez az, épp a dolog jeltelensége! Hogy ebben nincs semmi hivalkodás… feltűnés… Keveset mondtam ezzel! A lényeg teljes átvétele ez! Mert a lényeg is jeltelen!”

– De nem minden lényeges, ami jeltelen! – kiáltotta Joe. Nevetett. – Mármost…? Hol tartunk? Miért gyanakszunk arra, hogy Chris Van Vranken bosszúságai is szerepet játszanak?

– A Graeme Snodinnak szánt golyókban? – kérdezte Elton. – Nos, ha jeltelen eltűnéseket emlegettünk, itt van most Dot Kindon esete. Nem ő távozott a szanatórium kapuján át, kámzsában és védőszemüveggel… eddig rendben. De Juan Alvez megesküszik, hogy…

Joe fintorogni kezdett.

– …megesküszik, s mindenki ezt tanúsítja, hogy a Secamaer-szanatóriumból senki sem tűnt el… és látogató sem volt aznap más, csak Chris Van Vranken. Látja, ez…

– Chris Van Vranken bizonyára a szanatórium anyagi ügyeit tárgyalta Juan Alvezzel, ugye? – vágott közbe Joe. Mivel Elton bólintott, s mert mutatta is a pénzt, s mivel erről már volt szó, beszélgetésük elején, Joe Lopiccolo elégtétellel folytatta. – Chris barátunk, akinek különleges belső zűrjelzője van, és nem szereti, ha körülötte kavarcossá lesznek a dolgok… igen, hát most nyilván bosszús. Ott jár a szanatóriumban, mit sem sejt. Esetleg önmagát is Kísérleti Létezőnek gondolja, már-már igazi lényanyagnak… s akkor jön ez! Egy ilyen közönségesen rejtélyes eltűnési história. Mintha csak gúnyt akarna űzni belőle: hogy ő még csak megvédheti Létezőit, akikről nem tudni, hogy ők azok… a tökéletesség felé vezető úton… de ki védi meg őt magát? Ez Van Vranken egyik bosszúsága, ha jól értettem… de itt többről volt szó, több bosszúságról, nem?

– Pontosan – felelte Elton Loggie, és kézmozdulatával jelezte, hogy türelem, felsorolás következik. – Itt van a következő: Juan Alvez tegnap névtelen levelet kapott, s fenyegetést; valaki azt állítja, hogy tudni véli: Dot Kindont megölték. Ott, a szanatóriumban. Az egész akció csak csel volt: hogy mintha Dot Kindon szökne el ilyen mókásan, aznap, amikor úgyis szabadult volna; de a rejtélyes illető, a szökevény eltűnik megint, s lassan elterjed a híre, hogy mégis ő volt Dot Kindon… ezt állítja már most a portás, két ápoló… s csupán 13Perrier és Colomantini szava szól ellenük, ők határozottan kitartanak az első és mindeddig egyetlen változatuk mellett. Hogy tudniillik ez az álarc-szemüveges személy fegyverrel kényszerítette őket Graeme Snodin birtokának közelébe… s ott kiszállt. És időzített pakkot helyezett el az Olds jobb első kerekénél. Arrafelé hátrált, míg el nem tűnt Perrier és Colomantini szeme elől. Azzal fenyegetőzött, hogy ha kiszállnak, nemcsak lőni fog rájuk, de a pakkot is robbantja a nála lévő szerkezettel. Perrier-nek és Colomantininak mindkét mancsát ki kellett nyújtania a kocsiból… az illető azt mondta, lő rájuk, ha behúzzák a kezüket. Eltűnt az erdőben, Snodin birtokának közelében. Perrier és Colomantini akkor még nem tudott Norbert Wanklin haláláról; de hát nem bolondok, mit kockáztattak volna. Vigyorogtak, mibe keveredhet valaki egy idegszanatórium közelében; afelől viszont egy pillanatig sem volt kétségük, hogy az utas nem Dot Kindon volt. Szó se lehet róla, állítják mindketten, hiszen gyerekkora óta ismerik… ez a férfi idősebb volt, és egyáltalán…! Nem Dot Kindon volt. Alvez akkor megkapta ezt a fenyegető levelet.

– Perrier és Colomantini, ugye, a Kindon család embere? – kérdezte Joe. – Igen. És June Veloy, azaz Mary Kindon, mert így hívják tulajdonképpen… hisz nekik. Keresteti tehát az öccsét. Eltűnt ráadásul Phil Moncur is… akit Yaki Scholder hiába próbált „a jó útra téríteni”. Yaki tulajdonképpen dühös, csak nem tudja, kire. Igazán… ha valaki a véleményemet kérdezné, azt tudnám mondani: Yaki Scholder, bár nem felel meg semmilyen magasztos normának, sőt épp ellenkezőleg, szó szerint jobban megtestesíti Chris Van Vranken úgynevezett eszméit, mint maga az apostol. Yakinak hiányzik Moncur, és segíteni szeretné a nyomozást. Persze az ilyen Phil Moncur-félék könnyű szívvel tünedeznek fel és le… Nem kell izgulni, vélekedik Larqué. Nem mintha őt a dolog érintené, csak minthogy a GyCs foglalkozgat Norbert Wanklin halálával, hát ehhez is hozzászól. Nos, Van Vranken köztudomásúlag Alvezék egyik támogatója… szállítója… ingyen juttat nekik, a kísérleti laboratóriumuk munkájához, alapanyagokat. De ebbe ne bocsátkozzunk! Van Vrankent így nemcsak annyiban érinti a Dot Kindon-ügy, hogy ő maga ott járt aznap, hanem hogy a Secamaert gyanú árnyéka érheti, s nem tudni, mit akar a névtelen levelező.

– Ez eddig kettő – mondta Joe. – De lesz itt valami kézzelfoghatóbb is, nem? Én úgy érzem.

– Nos, nem érzi rosszul – felelte krákogva Elton Loggie.14 – Chris Van Vranken, természetesen, csak a lényeges dolgaiban ilyen láthatatlan. Egyebekben ő nagyon is hús-vér, ahogy mondani szokás. Yaki Scholder rajongója… mondhatni, ő mindig ott van a tizenöt-húsz hívő között, akik Yakinál csütörtök esténként összegyűlnek, és Yaki mozdulatlanságművészetét szemlélve nyugalmat keresnek. Igen, ezek azok a szeánszok, amikor Yaki Scholder valami kész testhelyzetben várja látogatóit, meztelenül a nagy körterem közepén; lehet járkálni, enni-inni, az italok kizárólag szeszmentesek és drogtalanok… és rejtett kamerák fényképezik, mikrofonok veszik fel, mi történik, mi hangzik el… ez egy közös alkotás mindig, s csak Yaki mozdulatlan és néma. A szeánszokon részt vevők közül senkinek sem lehet egyéb kapcsolata Yakival. Állítólag Chris már megbánta, hogy az érintkezésnek ezt a formáját választotta. S beszélnek olyasmit, hogy kizárólag Yaki miatt találta fel a maga vallását… vagy micsodát… mert ekképp más szinten mégis közeledhet Yaki Scholderhez… Azt tudja, ugye, hogy Yaki Scholdernek, a szektabálványnak minden mozdulatát figyelik, videózzák, és a villája körül is szektaőrség van? Tudniillik a szekta nem szent gondolkodású férfiakból s nőkből áll…

– Nőkből is! – kiáltotta Joe, mintegy tréfásan feljajdulva, már csak elképzelvén is azt, hogy a csütörtökönként rendezett összejöveteleken Yakinak hölgyvendégei is lehetnek. – No, persze.

– Nem szabad szexuálisan néznie a dolgot, Joe – figyelmeztette Elton. – Legföljebb erotikusan, és az más…

– Az más? – kérdezte Joe Lopiccolo. – Hát ha más, akkor az persze tényleg más.

– A lényegre – mondta Elton. – Térjünk a lényegre. Chris Van Vranken akkor csütörtökön megpróbált bejutni Yakihoz. Erről fényképes dokumentáció van. Miért volt fontos neki, hogy így próbálkozzék? Miért tette ezt éppen akkor, amikor Dot Kindon, a szanatóriumi személyzet több tagjának állítása szerint is, körülbelül akkor tehát, a kaktuszkertbe ment, hogy a Harris-héjáktól elköszönjön, s miért vacakolt Yaki kertjének két bejáratánál is… fényképek tanúságai szerint… amikor „Dot Kindon”… vagy aki megszemélyesítette… távozott a Secamaer-szanatóriumból? Yaki természetesen nem engedte be Christ, s bosszús az egész miatt. De hát mit gondolt Chris Van Vranken, miért fogják majd, a szekta szabályait megsértve, beengedni? Természetesen ez az egész… azzal jár, hogy Christ a Yaki-szektából kizárták, és a saját vallásának is 15sokat árthatott vele, majd látni fogjuk. Nem mintha – fejezte be Elton Loggie – a dolognak ez a része bennünket különösebben érdekelne. S ha már neveket említett, hadd mondjam azt, June Veloy is érintve van a dologban. Chris Van Vranken, tudjuk, Barbara Montyvel, June pálya- és vetélytársnőjével él együtt; June számára azonban Chris Van Vranken valami olyan ideált testesít meg, mint…

– Mint Chris számára Yaki? – kérdezte Joe.

– Nem tudom – felelte Elton. – De mint Barbara Monty szemében ilyesmi… s ahogy a névtelen levélíró közli: volt… Dot Kindon.

Kis csend támadt.

– Derger tulajdonképpen mire gondol? – kérdezte akkor Joe. Ő maga is rögtön elvigyorodott: sejtette a választ.

– Mire gondol Derger…! – hördült fel Elton Loggie, és hangjából kiérződött a bosszús tisztelet. – Az sose úgy van, hogy Derger „gondolna” valamire. Ugyan, Lopiccolo! De ha arra gondol, mármint maga itt most, hogy mit kér magától Derger, a válasz sokkal egyszerűbb: vireókról van szó.

– Videókról – mondta Joe. – Nyilván a Yaki-szeánszokon készített videofilmekről…

– Nem videókról, hanem vireókról – figyelmeztette Elton. – Nem tudom, értjük-e egymást? Pályafutása során, azt hiszem, volt már dolga vireókkal… Tévednék?

– Bár tévedne – mondta Joe. – Zsong az agyam… már az eddigiektől is, és akkor ezek az újabb lények… vireók… ezek valami űrből ideképzelt illetők, vagy rágcsálók? Fogalmam sincs; hát meglehet, volt már dolgom velük.

– Ugyan, hát ezek nagyon kedves kis madarak, és biztos látott néhányat a fajtáikból – nevetett Elton Loggie. – Tom Micallefnek vannak… illetve hát főleg csak voltak vireói. Szürke vireo, Hutton-vireo, magányos vireo… Ezeket ő röpdékben tartotta, és nagyon kedvelte. June-nal együtt, igen, ez tény.

– Hogy rossz szóviccel éljek – mondta Joe –, míg mások videóztak, ők vireóztak, ugye?

– Csak egy kis komolyságot még, Joe – kérte Elton Loggie.16 – Nos, a boldog boldogtalan Tom Micallef, aki a vásznon örök ígéret, ott keresett kárpótlást, ahol tudott. Összeveszett egyszer June-nal… ez eléggé gyakran megtörténik… és meglátogatta Kellockékat. Colin Kellock Elke Ludlammal él együtt… és Elkére igazán mindent mondtak már a rajongói, csak azt nem, hogy lúdlábú… Igen, Barbara, Elke és June… ők hárman vannak ma a vásznon. Elke utálja Chris Van Vrankent, és rajong Yakiért. Bizony, ez furcsa! Barbara is, June is utálja Yaki Scholdert, de Elke „minden vágya” az lenne, hogy eljöjjön hozzájuk egy partira, és a végén… hát úgy szépen összehozzanak egy négyest: ő, Yaki, Colin és Micallef.

– Micallef tehát félig-meddig bekebelezett tag a Kellock házban? – kérdezte Joe. – Ha jól értem eddig…

– A Ludlam-Kellock házban – helyesbítette Elton.

– Jó. Tehát összevesztek June-nal… Tom Micallef átment Elkéhez és Colinhoz… Aztán? Miért olyan érdekes ez? – kérdezte Joe.

– Micsoda? – kérdezte Elton.

– Hogy Tom Micallef összeveszett egyszer June-nal, és átment Kellockékhoz? – kérdezte Joe.

– Vagy úgy! – mondta Elton. – Fáradok. Hát ott ismerkedett össze Chris Van Vrankennal.

– És? Mi van akkor, ha összeismerkedtek? – kérdezte Joe, és érezte, hogy nemsokára valami érdekeset hall. – Adagolja egy kicsit élvezhetőbben a mérgeit, Elton.

– Tom Micallef sokat hallott már Chrisről, de most alkalma volt megismerkedni vele – folytatta zavartalanul Elton Loggie. – Nézze, Joe, velünk túl sok minden esett meg már úgy életünkben, és hajlandóak vagyunk…

– Ki az a „velünk”? – kérdezte Joe. – És nem biztos, hogy én „hajlandó vagyok”. De hát folytassa, mire vagyunk mi hajlandóak? Akárkik, akármire; de mire is?

– …és hajlandóak vagyunk mindazt, ami másokkal történik, futószalagra tenni képzeletünkben, s úgy nézni – fejezte be Elton. – De gondolja csak meg, itt van ez a Tom Micallef, az élettársa – világsztár, méghozzá eléggé emberformájú nő… és ő maga se akárki, örök ígéret, tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy a legbiztosítottabb pozíció az övé… s ennek megfelelően szerepel. Vendégsztár fontos sorozatokban… nem ő viszi a nagy szólamot a lézerhegedűn, mit mondjak, még csak nem is bőgőzik hozzá koporsón vagy sikereken, de néhány epedő pillantást besöpör hosszú szempillák alól, és a vásznon meg az ernyőn milliószám. Meg aztán: értelmiségi haper, tanár volt, 17matematikus… mondom, nem akárki. June-nal se akárhogy veszekszik. June pszichológia–szociológia szakot csinált le az UFLFS karzatán. Így mondja róla Tom. Mit idézzem őket; ez csak az enyhébbje a zamatnak. Öldöklés, ami belefér. June-nak már Tomra kell biztosítást kötnie, mint másnak tűzkárra. És fordítva. June nyilván emlegette Tom egyik-másik szívszerelmét, és a maga részéről Chris Van Vrankent ugyanígy. Erre Tom átmegy Kellockékhoz-Ludlamékhoz, és összefut Chrisszel. Micsoda kijózanodás. Igaz? Mindenesetre fura helyzet.

– Elképzelhető – mondta Joe, és igyekezett „dergeresre” vinni a torka hangját. – De mi közünk hozzá? Amíg nem ölik meg egymást, nincs komoly nyereségünk, hát mit veszthetünk? Már ahogy mondani szokás.

– Akkor az történt, hogy Tom zavarában mit tett: meghívta, de tényleg kierőltette Chrisből, jöjjenek át, s ne egyszer, hanem mindjárt aznap… valamikor éjszaka… Barbarával együtt menjenek át hozzájuk; elképzelhető, hogy ez June-ra jó hatással lesz… és fogta magát és leadta az egész történetet June-nal, hogy épp megint mint volt a kavarc, és Elke meg Colin azt se tudta, merre tágasabb a feszengés… ők nem az ilyesmihez voltak szokva, és próbáltak más medret sikeríteni az egésznek, meg hát azzal is tisztában voltak, hogy egy Barbara–June–Tom–Chris találkozóból semmi jó négyes nem néz ki, s June különben sem az a nő, aki ilyesminek a meredekjébe végül beszáll, viszont hogy mivel vezeti le, az nem sejthető, s hogy Tomon, az biztosra vehető. Ezért Elke, már kicsit spiccesen, mást javasolt.

– Mikor történt ez? – kérdezte Joe.

– Jó fél éve, mondjuk – felelte Elton Loggie. – Hát szóval Elke azt javasolta, hogy mást mond ő…

– Halljuk! – kiáltotta Joe türelmetlenül, és mozdulatából bárki harmadik kiolvasta volna: a legszívesebben leütné Elton Loggie-t, aztán lefelé lógatná, s fejtől-zsebtől kirázná belőle a történet hátralévő részeit.

– Mást mond ő, menjenek át Yakihoz, szívesen látott vendégek volnának, nem járnak a szeánszaira, mint Chris – mondta, Elkét gunyorosan utánozni igyekezvén, Elton –, és Chrisért meg Barbaráért elküldenék Dotot, itt a nyakam rá, Joe, ezt mondta Elke, elküldik értük Dotot, Dot Kindont. Mármost azt megbeszéltük már, hogy Barbara odáig volt, ha csak rátehette a kezét Dot karjára, és egyáltalán, ha belepiríthatta magába a srácot, minden… az neki kellett, csak June miatt nem mert lépni, Chrisszel ők nem úgy voltak, Chris 18boldogan vette volna, ha Barbara jól érzi magát valakivel mellette, mert Barbara nem az a nő, akinek szektákkal kapcsolatban túl változatos színű imádások jutnak az eszébe… s bár a haja barna, az egész megér, ahogy mondani szokás, egy ilyen misét. Hát Barbara mindig unta Chrisnek ezeket a dolgait, szeretett vele másrészt… és szeretett vele a Pontiacon, egy sasos, barna Trans Am Pontiacon száguldozni, ahol véget ér az út… csak úgy szanaszéjjel a strandon, és meg volt győződve róla, hogy Dot ezt, már a fiatalabb kora miatt is, belevalóbban csinálná. Ennyi volt. June meg… ki tudja, mire ment volna Chrisszel akkor este. De Tom Micallef észbe kapott, függetlenül attól, hogy neki Elke jutott volna, a bombázatos szőkeség… hát June, tudja, fényes fekete hajú nő, kékesfekete, és Tom olyan szuper-északias mellette, ami nem mindig vág be. Félre ne értsen, Tom többször tudna bevágódni June-nál, egynémely értelemben, mint…

– Ne rajtam élje ki az ösztönvilágát – mondta Joe. – Tudja, ezt mondta a kukorica is a szarnak: ne szemezzen velem. Mesélje, ami még hátravan, és nyögje ki, hogy függ mindez össze, és mi kell.

– Ezzel csak a szereplők viszonyait és alkatát jellemeztem – mondta Elton Loggie. – Nagyon fontos dolog! Fogalmam sincs, mi történt akkor este, de a dolgot többen is elmesélték, és hogy odáig juttatta ez az egészet, hogy…

– Hogy? – kérdezte Joe, nem minden nyomaték nélkül, olvasottságát és stílusérzékét domborítva.

– Hát June egyszer arra ment haza, hogy az ágyában ott hempereg Dot és Barbara – mondta Elton Loggie. – Ezt kicsit erősre vette, és fogta a ház legcélszerűbb távcsöves puskáját, és Dot kedvenc óriás kaktuszán, ott náluk, nem… dehogy a Secamaerben, az később jön… fogta magát, és egy ilyen távcsövessel kilövöldözte szépen Dot kedvenc héjafiókáit, és az egyik öreg madarat mellé.

– Ez az újabb „egyszer”, gondolom, időben közelebb van a jelenhez – mondta Joe eltűnődve.

– Körülbelül négy hete – válaszolta Elton Loggie. – De az események felpörögtek. Dot és Barbara mit sem sejtett, vagyis hát June, ugye, nem szólt rájuk, csak a hallból látta őket nagyjából… A puskalövésre azonban felfigyeltek odabent. És egyszerre megjelentek a villa teraszán: úgy, ahogy voltak, Dot és Barbara. A fiókák visszazuhantak a kaktuszodúba, de az öreg madarat, talán épp a hímet, June odacipelte a kert főútjára. A teraszról Dot nyomban láthatta, mi történt. June 19akkor már nagyon bánta a dolgot. Nem mert Dot szemébe nézni. Jellegzetes, ami ekkor történt. Megpillantotta Barbara kis kék-piros Porschéját. Mint később elmondta, „olyan szemérmetlen ideiglenességgel volt nyitva” az ajtaja. Beült, és gurulni kezdett. Egyenesen a park alsó vége felé. Ott az a kis támfal, hat-hét méteres… hát ha azon lebukfencezik, nem tudni, mi lesz. Szerencséjére nem a kerítésrácsnak, hanem az egyik oszlopnak ütközött. Akkor már rohant is Barbara… persze June fürdőköpenyében, Dot meg úgy, ahogy volt, egy törölközőt kapkodott egyre maga elé. June elvesztette az eszméletét. Mit lehet ilyenkor tenni? Dot és Barbara persze odavolt. Csak az ilyesmiből „ide” lesz, és akkor ide vagy oda, marad az, ami tényleg történt. Az összetört kocsi volt a legkevesebb… bár ez Barbarának odahaza kínossá válhatott volna, ha Chris Van Vranken nem áll kísérleti magaslaton. De ott állt szépen, és felhívta Tomot, elmondta, mi van. Tom épp forgatott… hát gondolható, milyen jókor jött neki ez az egész. Megvolt a nagy botrány. Ki okozta? Sokak szerint semmi se lett volna, ha June nem száll be a Porschéba. Ez már olyan anyagi kár volt, annyira orvosi eset… Dot ugyanis azonnal hívta Juan Alvezt, aki két orvossal érkezett a Kindon-birtokra… hogy nem maradhatott titok.

– Ki hívta fel Chris Van Vrankent? – érdeklődött Joe. – Bár ez, ahogy nézem, mindegy…

– Maga Barbara – felelte Elton Loggie. – Náluk ez nem volt olyan… nagy eset, és nem lett volna most se az, ha a körülmények nem annyira zaftosak. June ágya… egyébként, micsoda csatahajó… a Kutyanyelv hozott róla egy szép képet, Dot műve volt, és akkor dugták be Alvez szanatóriumába a fiút. Dot így állt bosszút… trükkmontázzsal odavarázsolták az ágyra June-t és Barbarát, ahogy egy almát rángatnak kétfelé. Az almának arca van, és ahol széthasad, ott a szája, és buboréknyelven azt mondja, hogy „Dot, Dot, Dot… egyen meg, aki adott…”. Tom felpofozta Dotot, méghozzá sokak szeme láttára… és June biztatta. Utána June megint összeomlott, és napokig szóba se állt Tommal. Alvez javasolta, altassanak egyet a fiún… bár én nem tudom, nem tévesztette-e össze June-nal. Tény, hogy így került be a Secamaerbe Dot, s az ürügy az volt, hogy ott, a szanatóriumligetben, a kaktuszkertben, szintén van… illetve ott tényleg van… Harris-héja-fészek.

– És miért emlegetett az imént vireókat? – kérdezte Joe rosszat sejtve.

20

– Azért csupán – felelte ugyancsak kedvetlenül Elton Loggie –, mert Micallef vireói most, két hete, vagy hogy, estéről reggelre eltűntek. Tomnak ez borzasztó csapás volt. Bejelentette a válást. Kiderült, hogy June-nal össze vannak házasodva! Ez mindenkit hanyatt vágott. Yaki felhívta Tomot, és meghívta őt magához, de nem szeánszra, hanem hogy lakjon ott, mondván, ahogy Elke elmesélte neki azt a szerencsétlen délutánt, érzése szerint onnét vadultak el így a dolgok… ugyanis Tom akkor felhívta Barbarát, és megajánlotta, jöjjenek át hozzájuk… de Tom teljesen részeg volt már akkor, és megfeledkezett róla, hogy a dolog lényege nem a végső soron fegyelmezett June megalázása lett volna… igen, igen, ne csodálkozzék, June fegyelmezett…! Ezért tudott így kirobbanni! Nem, a lényeg, ha nem is egészen Chris Van Vranken kísérleti felfogása szerint, az lett volna, hogy ő unottan összefekszik valahol a vendégházban Barbarával, aki közben Dotra gondol, June és Chris meg ücsörög a teraszon, áporodott spiccben, és néz mélyen egymás szemébe, de nincsen gusztusa semmihez, és minden esély elvész… mármint June számára. Ösztönösen Tom ezt akarhatta is! De Elkének, bár ő, mint mondtam, utálta Chris Van Vrankent, több esze volt. Ami újdonság: Yaki javaslata. Tom azt felelte, rendben van, de amíg Dot dolgai nem rendeződnek, nem volna nyugalma az egészhez. Vagyis ha Yaki „komolyan gondolja” az együttélést, nagyon örül, és egy darabig mindkettejüknek megfelelő megoldás lehet ez… mint gondolhatja, Tomnak elégtételt jelentett a dolog, hogyan is ne! Amikor Chris Van Vrankennak Yaki kellene, az ő feleségének meg Chris Van Vranken… Chris élettársa és az ő felesége botrányt csinált, s ő Yakival jön ki a kavarcból! Nagyon megfelelő, vélekedett Tom, és Yaki ezzel egyetértett, mihelyt Dot sorsa rendeződik. Yaki állítólag maga ment el Juan Alvezhez, és érdeklődött „Dot sorsa” felől. Dotnak nem volt semmi baja, az altatáson túlesett, Alvez maga foglalkozott vele, és úgy látszott, minden rendeződik.

– Összetett figura ez a Tom haper – jegyezte meg Joe. – Nyilván azért hagyta ott June-t, mert őt hibáztatta a Dot-ügyért, és az ő vireóinak az eltűnéséért is. Világos volt a számára, hogy Dot bízott meg valakit, nyírja ki… vagy lopja el… ami ugyanaz, a vireókat. Az egyikük elszabadult, egy Bell-vireó, az, mint mondják, egy darabig ott repkedett a Kindon-birtok fáin, aztán eltűnt. Tom maga is beszélt Alvezzel, s ugyanazt hallhatta, amit Yaki. Dot belebolondult az ottani Harris-héjákba, költés volt náluk éppen, feljárt figyelni őket, és ígéretet kapott, hogy…

21

– Csillog a szeme, Elton – nevetett Joe Lopiccolo –, ahogy ezt meséli. Az a Secamaer, az a jó Secamaer… Maga ezért foglalkozik ennyire szívből a Kindon fiú dolgával. Mert maga is járt ott, maga is visszavágyik.

– Ne tréfáljon! – felelte komolyan Elton. – Talán a tényeknél maradhatnánk. Ezek: Dot annyira belehabarodott a héjákba, hogy már úgy is öltözött; fekete kámzsa, vöröses váll és ujj, fehér szegély alul. A madaraknak ez teljesen mindegy lehetett. Nem tudnak általánosítani, Dotot nem nézték Harris-héjának. Fő az, hogy ő annak érezhette magát! Alvez megígérte neki, hogy visszajárhat majd. Dot azt kérte: akkor hadd járhasson „most is ki-be”. Értsd, kötelező ottlétének idején. Alvez ezt az utolsó héten megengedte neki. Ezért a portásnak nem tűnt fel különösebben, hogy egy kámzsás, védőszemüveges „Dot” rohan ki, s hogy történetesen fegyver van nála, annyi baj, csak játékpisztoly lehet, vagy ilyesmi. Biztos, ami biztos, nem próbálták útját állni…

– És egy hete, csütörtökön, ezzel a szép jelenettel Dot Kindon eltűnt a Secamaer-szanatórium horizontjáról – szögezte le Joe. – Ahová pedig logikusan visszavárták volna a Harris-héják miatt. Ez perdöntő érv. Dot azonban nem tűnt fel Alvezék műintézetének még csak a tájékán sem.

– Hát nem – állapította meg tömören Elton Loggie. Joe szemében sok mindent jóvátett ezzel a velős összefoglalással.

– Fog ez menni – mondta tehát Joe Lopiccolo. – A kérés nyilván az, nézzünk utána egy kicsit ennek a vireó-históriának. Mégis magánnyomozók vagyunk… állatügyekben utazunk… megtehetjük akár most is, amikor sokkal súlyosabb dolgok történtek már, például Graeme Snodin titkárának „balesete” a két halálos golyóval.

– Ja, igen, Graeme Snodin – kapott a fejéhez Elton Loggie. – Amit róla még mondani akartam. A két Kindon-testőr, Perrier és Colomantini esküszik, hogy a kámzsás-szemüveges figura nem a kis Dot haper volt. Az az alak idősebb volt, mint Dot, és a Graeme Snodin-birtok felé tűnt el. Igen, és pisztoly volt nála. Nem puska. Hogyan is lett volna! Ám Norbert Wanklint puskagolyó nyírta ki. Tessék. Ott volt, Yaki szerint, az óriásfenyőről kukkoló Phil Moncur… Na, ehhez mit szól? Semmit, sejtettem. Phil eltűnt, Dot eltűnt, felbukkant egy Dot-göncös ismeretlen, eltűnt, és most, ugye, Graeme Snodinra rálőttek; és két golyó is a titkárát találta el, nem őt, s a titkár, Peter Syrett meghalt.

– Graeme Snodin milyen minőségben biztatta Yaki Schol22dert tanúzásra – kérdezte Joe. – Nyilván nemcsak mint a jó barátja.

– Graeme is, Peter is eljárt Yaki szeánszaira, onnét ismerték őt közelebbről – mondta Elton. – Snodint Yaki maga látogatta, de csak az irodájában. Graeme ügyvéd, nagykutya… vagyis nagykutyák ügyvédje. Mivel Yaki szeánszait sok neves ember látogatja, az ügyvéd is, sok ügyfele is találkozott a Scholder-villában. Mert filmek készültek az összejövetelekről, persze aligha az üzletet tárgyalták meg, hanem igyekeztek „kreatívan” viselkedni, mint akik tudják, hogy örökkévalóság vár erre a mindenkori hatvan percükre csütörtökönként.

– Graeme Snodin tehát Yaki ügyvédje – nyugtázta Joe. – És mondja, Elton, ki kezelte mégis a kamerákat a csütörtöki szeánszokon? Vagy teljesen önműködő volt a rendszer?

– Ha azt kérdezi, van-e személyzete Yaki Scholdernek, természetesen igennel válaszolhatok. Egy Susan Tooker nevű lány és bizonyos Nimmo Beamish lakik nála. A szeánszok videofilmjeinek rendező-szakértője Colin Kellock.

– És ez így ment – közölte Joe. A Gracula Bar meghitt különtermében ültek hármasban: Ron Sadle, a D’Orleans Állatnyomozó Iroda társfőnöke és Gracula, a bar tulajdonosa, az iroda egyetlen belső kültagja. – Be kell tőle csavarodni. A magunk részéről egyelőre nincs más dolgunk, csak ez: utánaérdeklődni, mi is történhetett Tom Micallef vireóival… Hát ahogy elnézem őket, változatos, szép kis madarak… Gracula, maga aranyat ér ezzel a gyűjteményével itt. Ez tehát – lépett oda egy kalitkához Joe Lopiccolo –, ez egy Bell, ez egy magányos – pár…

Úgy beszélsz róluk, Joe, mintha ki volnának tömve – nevetett Ron Sadle. – De mindegy. Valami elképzelés: mi történhetett azokkal a vireókkal? Természetesen azt leszámítva, hogy a szanatóriumba dugott Dot Kindon kijött és kinyírta őket… vagy felbérelt valakit, és kinyíratta az állományt. Jó, akkor már „ébren” volt, de Juan Alvez szerint nem kellett tartani tőle. Különben is, nézzük csak még egyszer, hogyan alakultak ezek a dolgok.

Gracula, mint egy tanulékony nagy madár, felmondta a lec23két: – Adva van három filmsztár: a fényes-kékes-fekete hajú June, a bombasztikus szőke Elke…

– Jaj, ne így, Gracula – nevetett kétségbeesést színlelve, Ron Sadle, és műkezével végigsimított gyéres-szőke haján –, ne így azért. Persze, és a harmadik a bronzbarna Barbara. Jó, kérem ugyanezt, ismétel…! Valamivel emberibben.

– Helyes – vigyorgott kövérkésen Gracula. – De ha szabad ajánlanom egy June–Elke–Barbara-koktélt…!?

– Jó – mondta csüggedten Ron Sadle. – Folytasd inkább te, Joe. Kezdődik az egész, tehát valahol ott, hogy…

– Derger változatát közölte Elton – mondta fenntartásokkal a hangjában Joe Lopiccolo. – Szó sincs róla, hogy a kiváló Bertram gondolatainak felülbírálására vállalkoznék, mégis… ezt meg kell jegyeznem. Kezdjük a személyeknél. Juan Alvez, a Secamaer-szanatórium vezetője, gazdag idegbetegek s egyéb elvonandók istápolója, Thibert főnök egykori megbízható embere…

– A néhai Thibert főnöké, akit történetesen ott nyírtak ki a szanatórium magánterületén, de alaposan – mondta elégtétellel Gracula, koktélkeverés zajainak közepette. – Épp most egy éve. Emlékszik, Joe, micsoda kavarcok támadtak akkor?! A maga híres párizsi útja Michelle Stockbridge-dzsel… egészen az Új Repülőtérig, ahol a parkolóban pörögve kötöttek ki, igazi légikikötői élmény, csekély repüléssel – nevetett még most is Gracula –, bár hát nem szabadna tréfálkozni… szegény Harry Lobranót úgy kilőtték maguk elől, hogy meg se szisszent, és találgathatták, kitől jött az ajándék… Larquétól aligha, akkor még nem tudhatta, hogy a fia halott… nyilván a kis Harry korábbi ügyeit rendezte valaki így, mivel azonban igen csínján dolgoztak abból a furgonból, mert se Michelle, se maga nem volt érintve a pralinéjukkal, hát elképzelhető, hogy kedves barátnénk elszámolása volt ilyen határozott. Most mit tegyünk, kérdezzük meg?

– Érdekes, Michelle is előfordul a történetben – mondta Joe. – És ha visszagondolok rá, micsoda „nagy szerelmem” ért véget akkor ott Shana Dennehyvel, s utána Michelle szépségtapaszként jött – Joe elnevette magát –, és ment… még szép…! Hát hagyjuk, ez az egész csak arra rímel, ahogy itt is egymást érik a gyötrelmes szívek és egyebek.

– Joe, összefoglalnánk? – kérdezte Ron Sadle.

– Már el is kezdtük – nyugtatta Lopiccolo. – Ott van aztán az Alvez-birtoktól messzire, egy kis völgy bejáratában a Scholder-villa. Tulajdonosnője Yaki Scholder, szektabálvány és 24szupermagánzó. Mit kell tudni róla. Neve úgy jött elő, hogy Graeme Snodin ügyvédre rálőttek… és a titkárát, Peter Syrettet találták el… Ez itt bent történt a városban, az irodája előtt. Dergernek van egy olyan elképzelése, hogy a dolog Yaki miatt történt. Graeme Snodin ugyanis rávette… állítólag… Yakit, hogy közölje a jarddal: ott látta Phil Moncurt a Secamaer-szanatórium mellett egy fán, távcsővel volt fönt Phil Moncur, s ki tudja, esetleg távcsöves puskával; és az Alvez-birtokon, a szanatórium kaktuszkertje mögött, egy hátsó, személyzeti kijárónál holtan találták Norbert Wanklint, aki Elton szerint valami beplántált ember volt ott, kié-mié, egyelőre nem derült ki Elton Loggie szavaiból. Nyilvánvaló azonban, hogy Wanklint azért kellett lelőni, mert így szabad útja nyílt hátrafelé Dot Kindonnak. Egy kissé zűrös a dolog. Érdemes közelebbről megnézni. Tehát…

– Tehát Dot Kindon – kapcsolódott bele most Gracula is –, a csodálatos June Veloy öccse néhány hetes ápolás, egyebek között altatás után, családja áldásával most egy hete, csütörtökön szabadult volna a Secamaer-szanatóriumból. Ahol a szabad idejét azzal töltötte főként, hogy a Harris-héják fészkét figyelte. Ezek a Harris-héják voltak a… mit mondjunk, mániái. Mármost. Ahogy Joe elmondta, a Secamaer emberei szerint senki idegen nem tartózkodott a szanatórium területén, amikor a különös események lejátszódtak. Eddig rendben, Joe?

– Rendben, Gracula – hagyta rá Joe Lopiccolo. – Halljuk máris tovább.

– Dot Kindonért már elő is állt a szanatórium főbejáratának lépcsője előtt az autó, egy erőteljes Olds, benne a Kindon-család, azaz June Veloy két embere, bizonyos Perrier…

– Johnette Perrier – egészítette ki Joe.

– És Colomantini – folytatta Gracula, kérdő arccal, hogy ennek a hapernak meg mi a másik neve.

– Asenzino Colomantini – mondta Joe. – De azt hiszem, ennek nincs jelentősége.

– Johnette Perrier és Asenzino Colomantini ott várakozott az Oldsszal. Mindketten bizonyára kipróbált fickók, nem ijednek meg az anyjuk micsodájától – mondta komoran Gracula. Ron Sadle akaratlanul is elmosolyodott. – Nos, akkor hát. Mielőtt arra kitérnénk, hogy a szanatórium főkapuján át fegyverrel handabandázva távozó fekete kámzsás, védőszemüveges alak ki volt… és miféle vélemények vannak e tárgyban… szögezzük le ismét: a szanatórium személyzete egyhan25gúan állítja, hogy tudtukkal senki sem tartózkodott a Secamaerben akkor idegen személy! Viszont ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy Norbert Wanklint a hátsó kijáratnál azért ölték meg, hogy valaki így behatolhasson, leüsse Dot Kindont, leszedje róla a csuklyás kámzsát, a védőszemüveget, majd a saját fegyverével hadonászva kitörjön elöl az épületből, bekényszerítse magát az Oldsba…

– Vigyázzon, Gracula, mert a végén a testméretekre tolódik át a hangsúly! – nevetett Joe. – Folytassa csak, persze.

– Ráerőltesse magát tehát a két ólomfiúra – folytatta töretlenül a bar tulajdonosa –, fegyverével és a meglepetés erejével indulásra bírja őket, majd egy megfelelőnek látszó helyen „érzékeny búcsút” vegyen, tisztára ingyen… nos…?

– Nos? – kérdezte várakozással Ron Sadle. – Mi van akkor?

– Akkor minden a talpán áll! – kiáltotta diadalmasan Gracula. – Akkor ez a rejtélyes ismeretlen: akárki lehet. Hát nem? Akárki!

– Szép elmélet, és sokat segít rajtunk – mondta Ron Sadle. – Nem mintha ez lenne a dolgunk… mert ugye, Joe, azt nem bízták ránk, hogy a jard ügyeibe avatkozzunk. Norbert Wanklin halála Larquéékra tartozik… s bár a barátunk százados lett, gondolom, az Alvezhez fűződő régi kapcsolata kötelezi a szívét egyre s másra, és maga néz a dolgok után, ellenőrzőleg okvetlenül! De mi van azzal a névtelen levéllel, amelyet Alvez kapott?

– Elton azt meséli, hogy Juan Alvezt „megfenyegette” egy ilyen levelező – mondta Joe. – Tudni véli ez az illető, hogy Dot Kindont megölték. Meredek, hát nem? Egy halott már van. Norbert Wanklin. Úgy értem, ott, a szanatórium területén.

– Mert azóta itt a második, ez a tegnap lelőtt titkár, akiről még nem sokat hallottunk – jegyezte meg Ron Sadle. – De majd rátérsz talán.

– Ráérünk – mondta Gracula. – Ezt a koktélt az eltűntek szerencsés megkerülésére…

Ittak, s a bar tulajdonosának szövege alkalmasint Dot Kindonra és okvetlenül Phil Moncurre vonatkozott.

– A névtelen levél szerint az akció csel volt csupán: azt akarták megrendezni, hogy esetleg maga Dot Kindon szökött el ilyen mókásan… hiszen ki szokott ő járni, kámzsában és védőszemüveggel, más napokon is immár, a héják egyéb fészkelőhelyeit figyelni. Létrát vitt magával… mert ezek a yuccák magasak, és…

– Létrát vitt magával? – kérdezte Ron. – Ejha, ezt eddig 26nem is mondtad. Kezd érdekes lenni a kérdéses csütörtök előtörténete is.

– Örvendek. – Joe kijelentése olyan volt, mint egy gratuláció. – Tehát ott tartottunk, hogy néhány napja Dot, Alvez engedélyével, kijárkált már a szanatóriumból… persze nem kell megijedni, a szanatórium közvetlen környékét, a kertet és a parkot körülveszi még egy általam fájdalmas események során megismert, szintén kerítéssel körülvett birtok. Dot Kindon állítólag ott mászkált a létrájával.

– De ha belegondolunk, megtörténhetett, hogy a birtok falán is átmászik – mondta Ron. – Létrával, létra nélkül… és a létra esetleg arra kellett, hogy valahol egyebütt bemásszon. A közelben van Yaki Scholder villája… és, ha jól értettem, az a Snodin-birtok se lehet valami messze. Ugye?

– Pontosan – válaszolta Joe Lopiccolo. – De a továbbiakban itt merő találgatásra vagyunk utalva. Amíg Dot Kindont meg nem kérdezhetjük…

– Vagy nem beszélhetünk erről valaki mással, épp az említettek közül – mondta Gracula. – Hanem erről majd később.

– A levelező kétségbe vonta azt a feltevést, hogy maga Dot Kindon „szökött” volna így. Okai erre: miért szökött volna, amikor épp csak a Harris-héjáktól akart elköszönni, tollazatukhoz hasonló göncben és biztos, ami biztos, védőszemüvegben… mert közel hatolt a fészkükhöz… miért kellett volna így szöknie, ha például sem az Oldsot nem vitte el, se Perrier-t és Colomantinit nem bántotta, se másnak nem ártott, legalábbis amíg ezek ketten látták… se valami csoda helyre nem vitette magát… akkor hát minek szökött volna, így érvelhet nemcsak a névtelen levél írója, de körülbelül akárki, akinek éppen tetszik. Hát nem? Maradjunk azonban a levélíró állításainál. Nem Dot Kindon szökött, hanem egy „rejtélyes illető”… erre nem ad változatot a levélíró… Kár. Hiába állítja majd Perrier és Colomantini, hogy nem Dot Kindon volt az… bizony ám, mivel Dot Kindon nem fog előkerülni se élve, se holtan, hát mindenki elhiszi lassan, hogy mégis ő volt az.

– De hát itt ellentmondás van – vágott közbe nyugodt hangon Ron Sadle. – Mert maga a szanatórium állítja, tényleg egy emberként, hogy idegen nem volt a Secamaer területén, amikor Dot Kindon „szökött”… mégis azt szeretnék elhitetni, hogy nem Dot Kindon volt az… vagy hogy is van ez?

– Nem, nem, a szanatórium azt állítja, hogy mégis Dot Kindon szökött így – tiltakozott Joe. – A levélíró mondja, hogy nem… és Perrier meg Colomantini is ezt a véleményt 27képviseli. Persze az a körülmény, hogy Norbert Wanklint lelőtték… lehetővé teszi, hogy valaki esetleg mégis behatolt. Ezt az imént már tisztáztuk.

– Csak egy kérdést – mondta Ron. – A kaktuszkertben a yuccára Dot Kindon felmászott még búcsúzóul?

– Nem – mondta Joe. – A létra a helyén van.

– Van – mondta Ron –, az rendben van, hogy van. De hol volt a létra, amikor Dot Kindonnal ezek a dolgok történtek? Hogyan jutott fel arra a bizonyos parkbeli fára Phil Moncur?

– Az a fa nem szólt erről – nevetett Joe –, de valamiféle nyomnak kellett maradnia. Viszont Yaki Scholder eléggé későn szólt arról, hogy látta ott Phil Moncurt… négy-öt nappal az esemény után… ugyanis elutazott mindjárt pénteken reggel… csütörtök este szeánsza volt… hát így történt. Fogalma sem volt, mi zajlik tőle nem is olyan messze, az Alvez-parkban, melynek szanatóriumépületéről pedig jól rálátni az ő villájának a teraszára. Yaki vendégeinek semmi köze nem volt, állítólag, a szanatóriumhoz.

– Jó – mondta Ron. – Hagyjuk ezt is egyelőre. Mármost a szanatórium kertjét, parkját, egyebét a jard… biztosan jól átvizsgálta. Nem ástak-e el valakit… ilyesmi.

– Át, persze, mindent megnéztek, amit csak tudtak – felelte Joe. – De mit ér ez? Ha megölték Dot Kindont, a holttestét a személyzeti kijáraton át könnyen elvihették… akár Alvezék, amire gondolni se szeretnék, akár mások…

– Ez se volna öröm – mondta Gracula. – Szegény srác. Akármekkora marhaságokat művelt, azért ő csak… egy srác volt, aki… arra van, hogy marhaságokat műveljen.

– Hagyjuk a filozófiát – intette szelíden Ron Sadle. – Alvez tegnap kapta a névtelen levelet… és tegnap lőtték le Peter Syrettet, Graeme Snodin titkárát. Időben hogyan is rendeződik ez?

– Alvez a levelet késő este találta meg, amikor a postabontásra végre ráért – mondta Joe. – Elton azt meséli, a titkárt még délután, késő délután ölték meg. De a golyók célt tévesztettek, városi merényleteknél gyakran van ez így. Graeme Snodin megúszta. Egyelőre.

– Hm. – Ronnak nem tetszett valami. – Térjünk vissza az első halotthoz. Ismerőse Perrier-nek és Colomantininak, vagy micsoda is?

– Igen – felelte Joe. – Wanklin Colomantini sógora volt. Colomantini húga, Adela meredek egyéniség lehet, úgy hal28lom. Nem tudom, mit gondoljak az egészről. Norbert Wanklinnek állítólag külön megbízása volt Tom Micalleftől, hogy Dot Kindonra jól vigyázzon. Sőt Wanklint ezért küldték oda, Dottal. Akkor tessék, valaki lelövi, és Dot körül kész a kavarc.

– Ez is furcsa – mondta Ron. – Persze látnom kellene a személyeket. Úgy értem, most így összefoglalva legalább.

Ronnak ez az „összefoglalás” volt a vesszőparipája. Joe elégedetten dörzsölgette a tenyerét. Ő sem bánta, hogy a közléshalmazt egy kicsit rendbe rázzák.

– Elton nagyon hamar előjött Chris Van Vranken nevével – folytatta tehát Joe Lopiccolo –, illetve közvetett szerepével. Hogy Snodinra rálőhettek éppenséggel azért is, mert Van Vranken több okból bosszús.

– Ha Derger ilyet gondol, ez máris erős vád – tiltakozott Ron. – Azt jelentené, hogy ez a Chris Van Vranken fülig benne van a disznóólban. Mielőtt ilyet állítanék, megnézném alaposabban, hogyan jutok el a bizonyításhoz is!

– Itt minden eleve csak „úgy hírlik” és hasonlók – védekezett Joe. – Yaki Scholderen kívül, mint hallom, senki más nem látta Phil Moncurt a szanatórium környékén. Elton Loggie olyan, mint egy adattár. De hát Derger nagyon elfoglalt ember most, pillanatnyilag be kell érnünk… a főnökével! Jó vicc, nem? És még valami. Én az imént túl határozottan állítottam, hogy Dot Kindon nem létrázott fel búcsúzóul a yuccára, a héjafészekhez. Lehet, hogy tévedek. Azt akartam mondani csupán, hogy ha elszedték a gönceit, ez aligha fenn a létra magasán történt. S ha Phil Moncur létrán mászott fel arra a bizonyos fára, amelyiken csak Yaki látta, a létrája lehetett egy magával hozott, összehajtogatható hágcsó, mászórúdfokokkal, létra, akármi. Dot Kindon, vagy az ál-Dot „szökése” annyira lekötötte mindenki figyelmét ott a szanatóriumban, hogy a kaktuszkert és a hátsó kijárat figyelés nélkül maradt. Csak Norbert Wanklin volt ott… feltehetően már holtan, amikor a kámzsás személy szökött.

– Azután? – sürgette Joe-t Ron Sadle.

– Azután, ami Phil Moncur ottlétét illeti – folytatta Joe –, Eltonnak… és talán Dergernek… az a véleménye, hogy nem felel meg a tényeknek. Legalábbis valami ellentmondás pörög fenn. Ugyanis Phil Moncurt szigorúan abban az időben onnét jó messze, az Ubyes ház klubjában látták. Felhívtam Michelle-t, mert Elton megkockáztatta a feltevést, hogy mi van akkor, ha éppen Michelle-nél járt, de Michelle azt mondja nekem is, hogy nem, ő nem látta. Vagyis Phil Moncur ügyei 29nem kapcsolódnak közvetlenül „hozzánk”… amennyiben Michelle-re efféle gyűjtőfogalom egyáltalán alkalmazható. Ki tudja, hátha jól megszervezte Phil Moncur, három haverja most azt mondja, hogy ő ott volt. Ez a Moncur is eltűnt aztán. Állítják róla, hogy itt volt, ott volt… most sehol sincsen.

– Persze Yaki arra nem tenné le a nagy pucér esküt, hogy Phil Moncurt akkor látta fönn a fán, amikor a Secamaer-szanatórium körüli döntő események zajlottak – jegyezte meg Ron. – Értem. Ott napfürdőzött, aztán egyszer-egyszer fölnézett, s egy ilyen alkalommal megpillantotta fönn a fán Moncurt. Szabad szemmel? Távcsővel?

– Szabad szemmel – mondta Joe –, így meséli Elton, látott valami tarka foltot. Azt hitte, egy nagy madár. Beismeri, hogy eleve tévedett, semmiféle nagy madár nem látszhatott annyira nagynak… nem látszhatott volna…! Távcsövet ragadott ekkor, és kiderült: Phil Moncur az.

– Szerintem Yaki Scholder általában távcsővel szokott kukkolni – mondta Ron Sadle, és a hangján érződött, hogy most biztosra megy. – De a teraszáról, ugye, fizikai képtelenség, hogy a kaktuszkertet vagy a szanatórium főbejáratát láthatta volna?

– Fizikai képtelenség – felelte Joe. – Menjünk tovább. Ha Yaki Scholder vallomását így megszálazzuk, figyeljünk fel egyetlen pillanatig arra is, hogy az Ubyes ház is különös egyezéseket rejt.

– Felfigyeltünk – mondta Ron. – Elton kizárja azt a lehetőséget, hogy a Dot Kindon göncébe bújt ismeretlen távozó lőtte volna le Norbert Wanklint?!

– Kizárja – felelte Joe. – És ha belegondolunk, mi is arra a feltevésre hajlunk inkább, hogy Wanklint lelőtték annak érdekében, hogy az ismeretlen behatolhasson a személyzeti kertkapun. Behatolhasson, leüthesse Dot Kindont… és a gönceibe bújva a főbejáraton át távozhasson. Mivel Dotnak joga volt távozni, méghozzá végképp, s mert az Olds is ott állt, és a két ólomfiú a porta személyzetével rég megbeszélhette, miért jöttek, kit visznek, a távozás legföljebb furának hatott, semmi egyéb. Így nyilatkoznak a Secamaer-szanatórium érintett személyei. S a kijelentéseiket aligha érheti komolyabb gáncs. Perrier és Colomantini is csak akkor jött rá, hogy ez nem Dot, amikor a hangját meghallották. Az Oldsban az illető még álarcot is húzott a szemüvegre… Nem tudják, ki volt.

– De nincs mindenképpen kizárva, hogy mégis Dot Kindon! – kiáltotta Gracula. – Hátha ő volt az, csak elváltoztatta a 30hangját. És megjátszotta ezt a fegyver-trükköt, hogy kétségek lehessenek: ő volt-e az vagy sem. S mert nemsokára lelépett, ugye, faképnél hagyva az őröket, sok minden szól egy ilyen változat mellett.

– A kérdés csak az – mondta szerényen Joe –, honnét szerzett robbanótöltetet… a szanatóriumban?! Mert ne feledjük, az Olds kerekénél megtalálták azt a pakkot, és benne volt az óraszerkezet is. A menekülő ismeretlennél volt a robbantóelem… hát ez már két olyan cucc, hogy… arra vall mégis: vagy valaki behatolt, megölve Norbertet, az őrt, vagy… Nem is, vagy behatolt, s keresztülment a szanatóriumon, s ő menekült, akkor viszont hová tűnt Dot? Vagy behatolt, ölt, odaadta Dotnak a cuccokat, és eltávozott, amerről érkezett. Két kényelmes változat.

– Az is lehet, hogy Dot Kindonnak valami baja esett a szanatóriumban, és ezt a családnak be nem vallanák – mondta Gracula. – És megjátszották inkább ezt a kavarcot… közben meg eltemették szépen valahol… a fene tudja, hol. Már napokkal azelőtt.

– Ez is egy lehetőség, igen, hogy… baleset érte a szanatóriumban… s a szökési cécóval ezt leplezték. De valami nem jön össze – kiáltott fel Ron Sadle. – Az, hogy ott volt Norbert Wanklin. Akinek vigyáznia kellett Dot Kindonra. És Wanklin aligha olyan ember volt, hogy a megbízóit átverje.

– Biztos, hogy nem olyan volt – mondta Joe. – De menjünk tovább. Ezek mind rokon változatok.

– Rokon? – kérdezte Gracula. De hirtelen megbillent a könyökénél a pohár, utánakapott, és közben már Joe így folytatta:

– Norbert Wanklint, ugye, Tom Micallef bízta meg, vigyázzon June Veloy öccsére, Dotra. Mellesleg jegyzem meg, hogy Tom és June házasok! De ez nem érdekes most. June-ról nem is hittem volna soha, hogy a magánéletben amolyan hideg hal. Ha igaz! Tény, hogy mintha Tom nem lett volna a legjobban ellátva June bájainak használati jogával. Ebből is adódhattak zűrzavarok, hanem majd kitérünk rá… illetve bizonyos személyek nem is olyan bonyolult körkapcsolatára… hamarosan. Elton – fejezte be Joe ezt a gondolatkört –, érdekes módon, „a mi Michelle-ünket” említette, June alkatával szembeállítva. Mire célozhatott vajon?

– Igen… hát ugye… Phil Moncur és az Ubyes ház… és Michelle ott… és hogy Yaki ismerte Moncurt… – Gracula magasba emelte két karját, kifordított tenyerével jelezte, hogy „feladja”.

31

– Mesélted, hogy Eltonnal szegény Prophettet is emlegettétek, meg Larqué fiát… és akkor már szóba került, hogy Phil Moncur állítólag dolgozott néha Larquénak. Vagyis ez a Moncur… afféle alkalmi ember. Értem. Bérenc… vagy független… ahogy vesszük. De ez sem ad magyarázatot arra: miért leselkedett… és miért éppen akkor… amikor a kavarc indult.

– De azt se tudjuk, pontosan akkor volt-e fönn a fán – makacskodott Gracula. – Meg kellene kérdezni ezt a Yaki nőt, mi a véleménye a saját emlékeiről. Esetleg…

– Esetleg ellátogatna hozzá? – kérdezte nevetve Joe. – Egy hét múlva a szeánszára, ezt tudom javasolni. Igaz, hogy ott nem beszélhet vele, de előkészíthető, hogy esetleg Yaki látogassa meg itt, testőre, Nimmo Beamish kíséretében.

– Nimmo Beamish és Susan Tooker – tűnődött Ron Sadle. – Nem mond egyik név se semmit, és szerencsére nem is nekünk kell törődni velük. De Gracula véleménye, úgy gondolom, helyes; és egy jó telefon le is rövidíthetné a várakozási időt. Attól még, ne féljen, Gracula, elmehet a szeánszra. Fejenként kétszázötven dollár a beugró.

– Ha ez heti ötezer dollárt jelent neki, de ha csak négyet… akkor se keres rosszul az a nő! – kiáltotta a bar tulajdonosa. – Ne jöjjenek most azzal, hogy összedobják nekem a kettő ötvenet. Beszéljünk a lényegről…

– Ó, a „lényeg” szónak is sokféle jelentése képzelhető, erre mindjárt rátérek Chris Van Vranken kapcsán – nevetett Joe Lopiccolo. – Még egy viccfigurát is kitaláltunk Eltonnal. – Eltűnődött. – Nem is hittem, hogy lehet vele tréfálkozni. Tény, hogy Thibert a maga módján értékelte June Veloyt. Azt hitte, esetleg lányokkal kell őt barátkoztatni. June azonban ellenállt az ilyesminek. Talán az öccséhez fűződő erős érzelmei gátolták… vagy gátolják… sok mindenben. De hát annyi ilyen kapcsolat… házasság vagy élettársulás… döglődik. Chris Van Vranken June szemében én-nem-is-tudom-mi-minden; közben együtt unatkozik June pályatársnőjével, Barbara Montyval, és Yaki Scholderért apadozik.

– Ez az apadozik: hát kösz! – nevetett Ron Sadle. – Nem rossz. De a lényeggel mi van? Igazán jó vicc: azt se tudjuk, mi történt, ezt kellene kiderítenünk, és akkor… a lényegről értekezünk. Ez úgy általában jellemző sok mindenre a világon.

– Nekünk, ha jól tudom, csak Tom Micallef vireóival kellene foglalkoznunk – mondta Joe. – Mivel azonban egyelőre fogalmunk sincs, hogyan fogjunk hozzá, megbeszéljük az ügy állását. Erről van szó! Phil Moncurről mindenféle rosszat 32mesélnek. Hogy az estélyei nem voltak azok a léleknemesítő összejövetelek soha… és még ezen a vidéken is kiríttak! June Veloy tudna mesélni róla, mondja Elton, hogyan akarta őt Moncur lányokkal összekeríteni. De hát nem hinném, hogy June és Yaki ennyire összejöjjön… hogy Moncurt eláztassák. Úgy értem, Yaki ezt tegye… hogy June-ért bosszút álljon. A két nő között ott áll, ha tudják, ha nem, Chris Van Vranken. Vagyis Yakit nem sokat izgathatja a dolog. Vranken nem az esete, és ha akarná, ott volna neki. June… bonyodalmas személyiség. Erről még szót ejtünk mindjárt. Tény, hogy Yaki jól behúzta Philt a csávába. A Colomantini-család durcás Moncurre, és a barátunk jobbnak látta, ha eltűnik. Ez is egy változat.

– Ki is dugta be Dot Kindont a Secamaerbe? – kérdezte Gracula. – Ha jól értettem, nem Tom Micallef? Hanem…

– Hanem June Veloy, a tündéri nővérke – vigyorgott Joe. – De aztán meg is bánta, és Alveznél nyilván nyöszörgött már egy sort utána, hogy minél hamarább engedjék ki az öccsét.

– Elképzelhetőnek tartod, Joe – kérdezte hirtelen Ron Sadle –, hogy Alvezék be lettek volna gyulladva, ha a szanatóriumban Dot Kindont valami baj éri?

– Nagyon is – erősítette meg Joe. – Mire gondol, főnök?

– Lényegében már beszéltünk erről – mondta Ron. – És vaklövöldözés az egész. Érdekesebb, ha még egyszer összeszedjük, mit is tudunk, mit hallottunk legalábbis.

– Tudunk arról, hogyan teltek Dot Kindon napjai a Secamaer-szanatóriumban… főleg a végén – mondta Joe. – Elton az altatásról nem sokat mondott, csak hogy megvolt, és utána nem volt különösebb zűr. A kaktuszkert nagyon jól összejött Dot érdeklődésével. Hiszen odahaza a héjáit érte bántódás, mint tudjuk. S akkor ott a kaktuszokon szintén ilyen Harris-héják…! Dot, mint Elton meséli, órákig el tudta nézni őket. Főleg a magasból. Ezért volt a védőszemüvege, a furcsa ruhája… Szerette, ahogy ennivalót visznek az öregek a fiókáknak. Rágcsálókat, madarakat… furcsa ízlés, hogy valaki ilyet szeressen nézni. Hát tulajdonképpen csoda, hogy történik vele valami?

– Felszínes nézet is lehet az ilyesmi – vélekedett Ron. – Beszéljünk inkább Chris Van Vrankenról. Összefügg Yakival is.

– Persze – mondta Joe. – Elton olyat is mesélt, hogy Chris néha áttávcsövezget Yaki teraszára. A nő ott napozik. És a szanatórium bizonyos ablakaiból, főleg a tetőteraszról oda33látni. Másrészt a Scholder-villának is jó a ki- és belátása. Chris persze nem ezért támogatja a Secamaert. Szívesen áldoz jelentős vagyonából kutatási célokra. Ő maga alapanyag-kereskedő, és nyilván nem gyerekeknek való matériákkal dolgozik. Erről ennyit tudok. Róla magáról sokkal többet. Állítólag nagyon érzékeny. Nem szereti, ha zűr van körülötte; gondolom, az a típus, aki hamar megérzi a kavarcot, de ott is gyanakszik, ahol nem kellene, és így sokkal ritkábban érzi jól magát, mint várnánk, és ezzel csak a saját életét nehezíti meg kitartóan.

– Amit a kísérleteiről mondtál, Joe – szólt közbe tűnődve Ron Sadle –, hogy valami szuper-létezést szeretne kimódolni… ez nem függhet össze a szanatóriumban végzett bizonyos kísérletekkel, amelyek… mondjuk ki… esetleg emberáldozatokat is követelnek? És így halt meg Dot…?

– Elton még csak nem is célzott ilyesmire – mondta vontatottan Joe. – De attól még… igen, attól még elképzelhető. Sőt mondjunk csak annyit: nem lehet kizárni, hogy Elton épp olyan lehetőségekről nem beszél, amelyek nagyon is figyelembevehetőek volnának ebben az ügyben. De nézzük Chris Van Vranken kényszerképzetét, különcségét, passzióját… naiv törekvését, hatalmi mániáját… Nevezhetjük még sokféleképpen. Nos, vallásnak nem mondanám, ami bizonyos körökben a nevéhez fűződik… és eléggé rejtélyes az egész. Valaki azt mondhatná: mi van, ha Dot eltűnésével is összefügg ez a fura elmélet? Elton elmondása szerint Van Vranken a szuperembert szeretné kis példányszámban megformálgatni, már létező, más úton indult emberekből. Ehhez a feltétlen lehetőségek szükségesek, mondja, az egyén számára… de valami módon a feltétlen engedelmeskedés is. Mintha azok a lények, akiket ő, Van Vranken kiválaszt magának, csak erre törekednének azután: hogy Van Vranken „mennyországát” alakítsák ki saját köreikben legalább ezen a földön. Az ilyen módon élő, szabadon alkotó, a rend törvényeinek engedelmeskedő, nem sokat kérdező, annál többet cselekvő, szerényen meghúzódó és a végsőkig öntudatos lényeket, az alkatuk kidolgozása által s az ő pénztárcája és kapcsolatai révén egyre fokozódó biztonságba kerülő lények testesítik meg az ő kísérletét… s ami létrejön így, az szerinte az élet lényeges eleme! Az emberiség komoly tévedése, hogy vannak bizonyos „nagy kérdések”, előre tudható célok s effélék. A sokaság számára ez nem lehet másképp; ezzel szemben alakul ki, tudjuk, az elit. De ez a Chris Van Vranken olyan rétegecskét akar megformálni, 34amelyik nem tartozik a végpontokhoz, a pólusokhoz, táborokhoz, s nem is valami feles úton jár, „harmadikként”. A legtermészetesebb kell, hogy legyen Chris Van Vranken kísérleti létezői számára az, hogy azok, akik-amik, és azzal, amit tesznek, még fokozottabban azzá lesznek…! Járnak-kelnek, ugye… és… – Joe megvonta a vállát. – Tudom, egy kicsit bonyolultul hangzik. Hát akkor mondjuk úgy, hogy van pénze és ráér mindenfélén gondolkozni. És ha csak annyi az eredmény, hogy másoknak, akik szintén ráérnek, de nincs pénzük, vagy még akár pénzük is van, de nincs céljuk, ad valamit, és ezen ő maga jól szórakozik, netán istennek gondolja magát, apostolnak, szentjelöltnek… már az sem kevés.

– De kik azok – kérdezte Ron Sadle –, akiket Chris Van Vranken így… hogy is mondjam… támogat? Kik a kegyeltjei? Mit csinálnak? Szoktak-e találkozni? Tudnak-e egymásról? Vannak összejöveteleik? Esetleg Yaki villájában, csütörtökönként? Csak Van Vrankennal tartják a kapcsolatot? Azt mondtad, Joe, hogy nem „feladatrendszert” valósítanak meg. Hát jó, bár nehezen képzelhető. Hanem akkor mit? Csak úgy tengve-lengve élnek, bele a világba, de erről van egy összefoglaló gondolatuk: hogy Chris Van Vranken „nézi őket”.

– Nem tudom – felelte Joe, és megvonta a vállát, mint ahogy egy fa törzse körül hirtelen megsüllyed a föld. – A Chris Van Vranken-féle elképzelés, mint hallom, egyelőre nem ismer célt… de a céltalanságot is kizárja. Ugyanakkor nem „harmadik lehetőség”. Hát mindegy. Támogatja Alvez szanatóriumát… Lehet, hogy… hé, lehet, hogy maga Elton is „tagja” lett a Secamaerben annak idején a Van Vranken-szektának? Íme, volna valakink akkor, aki oda tartozik, és…

– Ki fogom faggatni – ígérte Ron Sadle. – De valamit mintha még akartál volna mondani Chris Van Vrankenről, Joe.

– Két dolgot is, és az egyik csak a… magánvéleményem, a sejtésem – folytatta akkor Lopiccolo. – Nevezetesen az, hogy egy ilyen magatartás, mint a Van Vrankené… rögtön véleményalkotásra kényszerít. Vagyis: ha tudunk róla, hogy van egy ilyen szem… egy ilyen szem-pont, máris döntenünk kell, mi magunk kik leszünk, mit csinálunk. Amikor csak eszünkbe jut, gondolnunk kell rá: amit teszünk, annak van, annak lehet egy bizonyos megítélése. Értik, ugye?

– Hogyne – mondta Gracula. – De ehhez nem kell Van Vranken. Én eleinte, amikor madarakkal kezdtem foglalkozni… hogy most azért már róluk is beszéljünk… igen, hát 35elmondtam pár embernek, ezek nagyot néztek. És bármi baj volt, mondom, eleinte a madarakkal, én arra gondoltam: vigyázz, Gracula, be kell számolnod ezeknek a haperoknak, hogy a madaraiddal mi lett, sikerült-e, kudarc lett-e az egész. Hát nem kell ehhez nagy elmélet. Annyi szükséges csupán, hogy jól nekilásson valaminek az ember, hogy tényleg akarja. Persze a Van Vranken-féle haperok is jól teszik, hogy vannak. Nem mindenki tud csak úgy önmagában elgondolni valamit. Egyébként szegény vireók! Ki tudja, visszatalálnak-e a fák közé, hogy így mondjam. Ha fiókából nevelték őket, ha tenyésztettek: bajosan.

– Erről is lesz még szó – ígérte Joe. – Tény, hogy Van Vranken például June Veloyból, Tom Micallef feleségéből a bizonytalanság érzetét váltotta ki, és June azonnal támaszkodni akart. Mondják, bármikor van együtt… mert most, ugye, a történtek után, a főszereplők többször találkozgatnak… Van Vrankennal, nyomban rátámaszkodik. Tomtól válófélbe került, hogy így mondjam, és ezt Tom akarta. A vireók eltűnése után. Majd rátérek. De ha Thibert főnök sosem nevezte magát „producernek”, csak „stúdióvezetőnek”, lényegében tehát nem létrehozó volt, csupán tanulmányozó… a saját szerény véleménye szerint… vagyis munkálkodók és tanulmányozók vezetője… amikor még észnél volt, ugye… hát mit csodáljuk, ha Chris Van Vranken ezt még elvontabban érzi? Nincs semmi intézménye, megőriz valamit az ősállapotból, ahogy régebben mondtam volna: mint a szar a természet ölén… minek nekem a két nulla, így is az történik velem, ami akar…!

– Na, gyerünk tovább – biztatta Ron.

– Van hová! – kiáltotta Joe. – Chris barátunknak ez az általánosabb jellemzése. Bosszús most nyilván, mert köreit érinti a kavarc. Az Alvez-féle szanatóriumot… Yakit… June-ékat. Nem elég? Ráadásul ilyen eltűnési históriába ágyazva! És Phil Moncurnek is nyoma veszett. Moncur valamelyest Yaki Scholder pártfogoltja volt. Együtt élt vele egy ideig… és jó barátok maradtak. Csak Phil nagyon link volt Yaki szerint, túlságosan kifelé viselte a linkséget, nem tudta megadni a dolgok formáját, mindig azonnal volt érdekes, valami hajmeresztőséggel… Egyszer például megtette, még amikor Yakival élt, hogy megszervezett Dot Kindonnak „valami pompás találkozást”. Dot akkor nem tudta, kicsoda Yaki, hol lakik, semmit. Phil bevezette a házba, mintha… valami ilyen „szalonba” vinné. Megmutogatta neki Yaki képeit… s akkor egyszerre 36megjelent maga Yaki, mert azt hitte, Phil egyedül van. Yaki Scholder persze nem jött zavarba, inkább vette a lapot, és Dot talán innen vette azt az elképzelését, hogy csak úgy belefekhet akárkinek az ágyába akárkivel. Pedig Phil nem akart „rosszat”. Csak van neki, vagy volt neki, ez a cselekvési tériszonya… Phil, ezt mesélik róla, minden helyzetet úgy él át, mintha rajtkövön állna, és nem bírja kivárni az indító sípszót, nem hisz az események rendjében, vagy valami rendkívülinek érzi magát a puszta helyzettől… s „ugrik”! Persze Yaki is ugrott neki ezzel, a nő kirúgta, de jó barátok maradtak. Dot akkor egy-két hónapig eljárt Yakihoz. A kapcsolatból szintén barátság lett.

– Mik ezek a szeánszok? – kérdezte Gracula.

– Csak mint a többi ilyesmi – felelte Joe. – Mint a hindu guruk… meg én nem tudom, kik… Yaki is produkál, a testével és a környezetével és ennek az egésznek a tudatával és légkörével és hírével valami szertartást… nem kísérlet, hanem végeredmény, amit felmutat, a teste, és nem csinál semmit…

– Végeredményben kézzelfoghatóbban és egyszerűbben és népszerűbben adja azt, amit Chris Van Vranken – állapította meg Ron Sadle. – Jellemző, hogy ami Chrisnek pénzébe kerül, azzal Yaki, a testével végeredményben, pénzt keres. Sőt senki nem is gondol külön erre a szempontra, ellenkezőleg: meg van tisztelve, hogy jelen lehet és fizethet érte. Van Vranken „ösztöndíjasai”… ha ugyan így kell képzelnünk a szisztémát… a markukat tartják vagy segítséget várnak… ellenszolgáltatásul azért, hogy egyszerűen léteznek.

– Túlzó beállítás – tiltakozott Joe.

– Tudok egy madaras példát – kezdte Gracula, de Ron még félbeszakította.

– Vajon mit szól az ilyen konkurenciához June, Barbara és Elke, akik, azt hiszem, jó ismerősei vagy úgynevezett barátnői Yakinak? – kérdezte Ron Sadle. – Netán figyelembe se veszik? Nem hinném. Hiszen a nagy ellentét itt van: ők és a többi celluloidhős meg hősnő elvontabb… még ha tízmilliókhoz jut el, akkor is. De Yakival ott és akkor „történik” meg valami ténylegesen… még ha csak húszan vannak is jelen, huszonöten. Ám épp ez a húszas-huszonötös szám, ez a szűknél szűkebb kör teszi szuper-rangossá Yakit. Hát nem? Mégis lehetnek féltékenységek. Ha Yaki a nevezettek eszébe jut, biztos…

– Elküldik ide vagy oda – nevetett Gracula. – De itt jön az én madaras példám. Gyakori jelenség, hogy egy új madár, ha 37kinyitjuk a kalitkája ajtaját, persze zárt térben, felrepül valahová a magasba, és nem lehet lehozni órákon át. Létrával kell mászkálni utána, kendőket kell lobogtatni, vigyázva, el ne szabaduljon épp a rendteremtés folyamata által a saját szadizmusunk, meg ne öljük és a többi. Aztán egy nap szép meglepetéssel szolgál a madár. A „cselekmény” helyett, ugye… a mozdulatlan közellétet választja, a látszólag unalmasabbat. Kimászik a kalitka nyitott ajtaján… már ez nagy meglepetés, öröm nekünk. Aztán felkapaszkodik a rácsokon, megáll a tetőn. Szinte mozdulatlan, nem „csinál” semmit. Nézeget. Ahogy fentről, a cselekményes változatból nézgelődött… csak most nincs vad hajsza, bennünket is jóra hangol ezzel a viselkedésével. Mintha ezt vártuk volna, egyre lettünk volna éhesek…

– Elton Loggie is mesélt ilyet, sőt szegény Galvin Loggie sem nyilatkozott másként a Secamaer-szanatóriumról – mondta Ron. – Megvolt ez a kalitkamászó nyugalom… nem volt okvetlenül kimódolt, belülről is kényszerítő erejű, előírt „cselekmény”. Nem June, Barbara és Elke, nem Tom… vagy a rendező Colin szerepköre várta, nem az irányítóé… ki saját magára kényszerít képzeteket… hanem úgy élhetett, mint Yaki, mint talán Chris. S még Phil Moncur, a szélsőségig vitt cselekvéssel, az örök poénkereséssel, nyughatatlan mást-akarással, feltűnősködéssel is a nyugalmi állapothoz van közelebb, szinte átcsap abba…

– Ne mondja, főnök, olyan kísértetiesen hangzik ez most – kérte Joe. – Maradjunk meg Gracula szép madaras hasonlatánál, hiszen végeredményben madarak ügyével kellene foglalkoznunk. Nyilván nem marad aztán az így cselekménytelenedett madár sem mindegyre csak a kalitkán. Nekivág a szoba terének… és talán ügy-baj, ahogy lehozzák… eleinte. Később kialakul az egyensúly. Csak hát a hasonlat itt véget ér, nem erőltethetjük. Hol is tartottunk. Yaki szeánszai. Ez is a szabadnak hitt önmegvalósítás színhelye volt mindig, egy-egy ilyen csütörtök esti egy-egy óra. A kötöttséget kivételesen igen egészségesen és jóízűen adta meg a megörökítés tudata. A jelenlévők természetesen felöltözötten sétáltak, beszélgettek, már nem is mindig nézték Yakit, de mindig voltak, akik nézték, így természetesnek nevezhető egyensúly alakult ki rendkívüliség és átlagosság között.

38

– És Chris… ezt akartad mondani róla még – törte meg a rövid csöndet Ron Sadle –, Chris beleszeretett Yaki Scholderbe? És megbánta, hogy elment a szeánszára…

– Pá-szeánszoknak hívták ezeket némelyek – mondta Joe, és a felelet is benne volt a szavaiban. – Pá, az integetés mozdulatának hangja. De meg olyanok is voltak, mint a pasziánsz… Mondják, Chris azt a kijelentést tette, hogy könnyű azoknak, akik Yakival kapcsolatban ilyen pá-szeánszos és pasziánszos szóviccekkel beérik. Ez nagy balszerencse volt Chris Van Vrankennek… ez az érzése. Hiszen mit „tud” Yaki? Amennyit Chris vagy bárki más belelát, annyi ő a rutinon túl. Bármekkora „egyéniség”, azért az, mint általában minden ilyesmi, csak a rutinban érvényesül, csak közképzetekhez kapcsolódva fejeződik ki… s akkor már veszít épp az egyéni varázsból. Ezt is Chris fejtegette. Ott, a szeánszok egyikén, Tomnak…

– Tom is eljárt a szeánszokra, Yakihoz? – kérdezte Gracula. – Vajon miért? Hiszen a kicsit… hűvös June után… ez a szoborszerűség mire volt jó neki? Ugyanazt kapta végeredményben… mert June, ahogy a filmjein elnézem mindig, van ugyanolyan jó, mint akárki, és – Gracula csettintett –, ha szabad ezt mondanom, nem akármilyen szinten. Nagyon okos nő, meg egyáltalán, s akkor ez a Yaki Scholder… miért vonzotta vajon Tomot?

– Egyszerű erre a magyarázat – mondta Joe. – Van Vranken felhívogatta June-t, miután így belehőbörödött Yakiba, és… lelki életet élt vele. Tom úgy gondolta, erre az a válasz, ha ő meg elmegy és megtekinti Chris Van Vranken imádatának tárgyát… azt a nőt, aki miatt… legalábbis June nyilván így képzelte Tom képzeletében… Chris nem érdeklődik igazán mások iránt. Chris azt is elmondta aztán Tomnak, ahogy ott sétálgattak a Scholder-villa nagy, kör alakú kupolatermében, a mennyezetvilágítás fehérségében, persze, villanyfényben úszó, mozdulatlan Yaki körül úgy huszadmagukkal, elmondta, hogy ez az egész érzése helytelen, és ellentmondásban van az általános nyitottsággal, amelyet épp „védencei” miatt vállalnia kell. Ám itt sem esett szó róla, kik is volnának Chris védencei. Érdekes, fejtegette Chris Van Vranken, ezt mesélte Tom valakinek, érdekes, hogy Yakinak nem árt meg 39semmiféle kapcsolat megtagadása vagy vállalása, és hogy ő nem olyan biztos abban, hogy ezzel a nevezetes szektatilalommal, hogy tudniillik, aki a szeánszaira eljár, nem közeledhet hozzá más módon, Yaki nemcsak az árát srófolja-e föl, de ki tudja ezt kideríteni? Lehet, így vélekedett Chris, hogy azok közül, akik itt a kettő ötvenes beugrót megfizetik a mintegy „képző- és mozdulatlanságművészeti” bemutatóért, a szellemi felülemelkedésért, valami másféle behatóságért aztán, nagy szép homályban, nem fizetnek-e tízszer, hússzor is ennyit, tehát három-négyezret akár… és teljességgel kivételezettnek hihetik magukat. A kivételezettség megvásárlása, ezt magyarázta Tomnak Chris… s az egészben az a jó, hogy nemcsak a képet, de a hangot is felveszi mindig Yaki, tehát ha kedve van, s miért ne lenne, meghallgathatja, amit vendégei beszélnek, sőt tud erről Nimmo Beamish és Susan Tooker, no meg a „rendező” Colin Kellock is. Tudnak róla, mi hangzik el… s Chris, akinek pedig úgy külső elképzelés szerint legalább azért arra adnia kellene, hogyan nyilatkozik általában az életről, ha már neki valami érthetetlen módon általában az élet a fontos… Chris, ezt mondaná az ember, csakugyan vigyázhatna a szájára, sőt a lényére… vagy ami az igazi lenne, nem ártana, ha eleve hű volna önmagában ahhoz, amit hirdet; vagy amit más pillanataiban tényleg megvalósít. De, meséli még Tom Elton és Derger tudomása szerint, s alighanem Elkének beszélt ilyesmiről, amikor egy alkalommal nagyon összeveszett June-nal, de még nem jutottak a válás elhatározásáig… azóta állítólag Tom nyugodt, mindenesetre hallgatag, ezt a témát illetően – folytatta Joe. – Elke, ez közismert, Hennie Loggie kedvence, és nyilván nagy a körforgalom, minden átmegy a rivaldán, Hennie meg beszámol a szervezetileg fontosabbnak vélt dolgokról Dergernek…

– Van tehát egy ilyen csatorna – állapította meg Ron Sadle –, hogy Elke (gyűjtőhely), Hennie (továbbító), Derger (értékelő), Elton (akcióztató). Kérdés, mennyire szavahihető és értelmes maga Elke.

– Elke értelmesebb, mint Barbara, és nem terhelik June „lelki finomságai”, mert igen gyakorlatias, így akar jót mindenkinek – mondta Joe. – És hát persze nem mindenki rohan Elkéhez a dolgokkal. Ő elsősorban June és Barbara életéből gyűjt mozzanatokat, s korántsem ilyen céllal… mint amilyenre mi most használjuk az információit. Hennie egyszerűen szereti tudni, hányadán áll a színésznőivel, merre tart a nagy magánélet, mik az igények, mire kell ügyelni, és nyilván 40Elkéről is van hírforrása. Nem lennék meglepődve, ha Phil Moncur lenne az. Elke és Colin stabil pár, de amilyen józansággal ezt is csinálják, elképzelhető, hogy Elke, Phil érdekességhajhászását látva, néha szívesen enged neki, csak azért, hogy Moncur jobban kibontakozzék, és talán a Yaki-szeánszokról is hozzon valami újságot, magától Yakitól. Colin ugyanis, ez hírlik róla, teljesen diszkrét. A filmek maradéktalanul Yaki tulajdonát képezik, és eddig nem volt rá példa, hogy akár Nimmo Beamish vagy Susan Tooker vétett volna a titoktartás szabályai ellen. Nem loptak el egyetlen kockát sem, nem meséltek a látottakról… ezek az alkotások talán csak évtizedek múlva kerülnek napvilágra, és a jelenlevők büszkék lehetnek, hogy művek részei, megőrződnek különben messze feledésbe merülő „részleteikkel”, úgy, ahogy voltak, s úgy, ahogy e filmek nélkül, egymás egységébe és társaságába foglalva, tudniillik a videofelvételek által, igen, ezek nélkül sosem lettek volna meg. Nimmo és Susan Yaki alkalmazottja, és nagyon komoly honoráriumot kap…

– S ez a kitűnő páros, Nimmo Beamish és Susan Tooker… úgy egyébként… személytelen? Két gép? Vagy lehet tudni róluk valami egyebet is? – kérdezte Gracula. – Igaz, a pillanatnyi helyzetnek nem részei, legalábbis alig hinném, hogy Norbert Wanklin és Peter Syrett meggyilkolásához, Dot Kindon és Phil Moncur eltűnéséhez közük lenne, de azért csak gondoljuk meg… micsoda helyzet az övék! Mi mindent látnak, és…

– Ó, hát Yaki szeánszain nem lehet olyan különös dolgokat látni és hallani, mert ha józanul nézzük… – Joe fölemelte a bal tenyerét, mintha álljt intene a nekiszabaduló túlzásoknak – … igen, ha józanul nézzük, akár Chris Van Vranken is mit mondott? Olyat, ami egzisztenciájában érintené, szóval a közemberi becsületét, az üzleti ügyeit, meg bármi egyebet? A bolondériájáról beszélt csak tulajdonképpen, valami olyan pluszról, ami vele kapcsolatban a legtöbb ismerőse számára nem is létezik, és… ennyi az egész. Ez megint csalóka látszat itt nekünk, mert támadt egy ügy, amelyben jelentése lehet annak, hogy…

– Hogy miféle ember is ez a Chris Van Vranken – mondta Ron Sadle –, barátunk, aki a Secamaer-szanatóriumnak olyan nagy támasza. Aki alapanyagokkal kereskedik… és közben az emberi lényeget szeretné „előállítani”… és ezt úgy képzeli, mint egy szuperparfümös strici, hogy majd ő „futtat” némelyeket, s ezek termelnek neki… Nem kell-e azt gondolnunk, hogy Van Vranken gyakorló őrült lehet… vagy ugyanígy: 41számító kereskedő, de ebben az ember-ügyében is ugyanúgy, mint az alapanyagosban? Vajon az Alvez-intézmény nem csak fedőszerv-e az ő kísérletezhetnékjéhez? S akkor itt az újabb kérdés: hátha Dotnak tényleg baja támadt a Secamaerben…? Nem ártana valóban elbeszélgetni Juan Alvezzel, s ha Elton előkészíti nekem a terepet, szívesen vállalkozom is rá.

– Taps! – kiáltotta Joe Lopiccolo. – Remek szónoklat volt, főnök. De ami az érdemi részt illeti, Dergernek kell szólnunk, és meglesz minden.

– Folytasd előbb – kérte, mint aki maga is kijózanodik hirtelen, Ron Sadle. – Yakinak hiányzik Moncur, és szeretné, ha a nyomozás haladna valamelyest. Nem képzelhető, hogy Yaki… nagyon is tud valamit Phil Moncurről? Hogy tőle lopott el valamit… információt, akármit? Hogy épp ilyen ellen-okból szeretné, ha előkerülne… legyen élve, legyen holtan?

– Meredek – jegyezte meg Joe. – A tények: Moncurt csak Yaki látta azon az óriás fenyőn… a létrát kaphatta Moncur még Dottól is… de ez hogyan jön össze? A tények: Norbert Wanklint nem közelről lőtték le… de például Yaki nem lőhetett oda a kaktuszkertbe, mert a kaktuszkert az ő villájából egyáltalán nem látszik, fák takarják el, mi több, a szanatóriumépület egyik szárnya. Vajon Moncur lőhetett-e onnan a fáról? S ha igen, ki volt a megbízója? Kit akart eltalálni? Hátha nem is Norbertet…! Hanem Dot Kindont!

– Álljunk meg, ez egy kicsit sok lenne – tiltakozott Ron Sadle. – Hogy mindenkinek így mellé hordjon a mordálya. Graeme Snodin helyett lelövik a titkárát… de megelőzi a dolgot, hogy Dot Kindon helyett meg az őrét, Norbert Wanklint lőtték le… El nem hiszem.

– Nemsokára ott tartunk – szólt közbe Gracula –, hogy Moncur gyilkosa után nyomozunk. Ki volt Moncur megbízója… ő a gyilkosa. Nem is buta dolog: valaki eleve halálra szánta Moncurt. Megölette vele, távcsöves puskával, azt a Norbert Akárkit, az őrt, majd hozzálátott, hogy szöktesse. Ehhez egy kicsit bújtatta is, ne vigyorogjon, Joe… úgy látom, Yaki nagyon izgatja magát máris… hát találjon ki valami madárnyomozati szükségszerűséget, és látogasson el hozzá…

– Nem, Gracula – nevetett Joe. – A főnök megy el, kellő előkészítés után, Juan Alvezhez, én Tom Micallefet vállalom, és maga lesz a Yaki-specialista… bizony ám, ne nyeljen akkorákat. Nem a szeánszra fog menni, hanem szépen felöltözve 42lesznek mindketten, és illedelmesen beszélgetnek majd Harris-héják fészkeiről meg vireókról… és a többi!

– Remek szereposztás – lelkesedett Ron. – Mi van még?

– Maradjunk ennyiben – igazgatta a gallérját Gracula. – A dolgok ilyen állása szerintem elő fogja segíteni az igazság kiderülését.

– Beajánlhatom Alvez szanatóriumába, állítólag onnét jól látszik Yaki napozóterasza… – mondta Ron Sadle. – De az isteni szent szerelmeskedésekre kérem mind e világon, nehogy azt elemezze most, miképp gyűjt össze Alvez a szanatóriumában gazdag, nem is olyan dilis betegeket… legalábbis nem annyira diliseket, hogy szép libasorban fel ne keresnék aztán, a szabadulásuk után Yakit… s otthonról finoman megléphetnek egy kis pszichiátriai kezelés címén. Milyen ötletes kapcsolás, nem? Csak minket szemernyit se visz közelébb a megoldáshoz.

– Ki tudja, hogy az eddig elmondottak közül is… mi az, ami… – Joe tűnődött. – …Igen, ami esetleg egészen közel járt az igazsághoz.

– S mi lenne az? – kérdezte izgatottan Gracula. – Több dologra is gondol, Joe? Legalább utaljon rá…

– Ha én azt tudnám! – nevetett Joe. – Én csak azt mondtam, ami ilyen esetekben történni szokott. Bölcselkedünk, és közben rettentő sok majdnem bölcs dolgot is mondunk, amiért restelljük magunkat… vad képzelődéseket eresztünk meg… és úgy érezzük, elvesztegettük az időt, s helyette hozzálátunk a szikárabb logikai műveletekhez. Holott épp a vad kanyarokat kellett volna követni, újra meg újra, itt-ott lenyesegetni belőlük, aztán…

– Valami összeáll – mondta Ron. – Kiderül, hogy vannak a kanyarok között ösvények is, útrövidítők, amelyek rövidre zárják a dolgok értelmét is, és kiderül – mondta most már kicsit vihogva, idegesen – a lúdbőröztető valóság. Gracula, ne nézzen úgy, mintha Yaki lúdbőrözne egy szeánszon. Senki se veszi el magától a nagyszerű lehetőséget. De most mondja meg akárki, nincs-e a művészeteknek igazi létjogosultsága? Sok tízezernyi sztriptíz, film és egyéb után és mellett… valami ilyen egyedi dolognak, bármennyire középkoriasan jobb-kéz-bal-fül is a formája, mint ezeknek a szeánszoknak… hát igen, egy ilyen dolog milyen hamisítatlan, mohó érdeklődést tud kelteni azzal, hogy hús-vér… hogy egyszeri… hogy kézzelfogható szinte… hogy ott lehet lenni, jelen, s nem akárki tud róla, hogy exkluzív… soroljam még? Bár segített volna ez a bölcsel43kedésem a megoldáshoz… még ha csak később jövünk is rá… valamiben!

– Maga csak ne legyen olyan biztos itt semmiben, főnök – nevetett Joe. – És ideje lesz feloszlatni lassan a gyűldénket. Nem részletezhetjük agyon a dolgot. Derger értesülései feltehetően Hennie-től származnak, neki Elke a súgója. Valakinek hozzá is el kellene látogatnia. És ne feledjük Barbara Montyt…

– Vizit hátán vizit – mondta Gracula. – Nem lehetne talán bevitetni mindet a Secamaerbe, és akkor megtenné egyetlen délelőtt egy szál nagyvizit?

– Amit a húsról-vérről mondott, főnök – folytatta még Joe –, Eltonnal való beszélgetésem során Van Vrankennak egy-két dolgáról jött elő. Nem ismétlem a Yaki iránti vonzalmát. De itt van mások vonzalma őiránta, például June-é.

– Például…? – kérdezte érdeklődve Ron. – Ki van még?

– Susan Tooker – mondta Joe. – Bizony. Róla eddig nem esett szó igazán, épp csak elhangzott a kérdés, gépnő-e vajon… hát nem. Természetesen lefekszik Nimmo Beamish-sel… aki inkább az idősebb évjáratot képviseli nála, míg Chris Van Vranken a maga negyvenével… és az elveivel… maga az izgalom. És Vranken belőle, Susan Tookerből nem csinál nagy ügyet. Susan egyszerű szinten, de úgy igazából a bizalmasa. És Nimmo Beamish az éber fül. Sok mindent hall, amit aztán elmond Colin Kellocknak. Colin és Elke kapcsolata pedig a nyíltságra és a haszonelvre „épül”, ezért igen tiszta. Vagyis…

– Vagyis amit Nimmo Beamish kihallgat… legyen az Susan és Chris dolga, legyen Yakié… továbbítja, nyilván pénzért, Colinnak, és ő odahaza miért titkolna bármit Elke elől. Elke révén megy tovább minden, vagy amit Elke szükségesnek tart, Hennie felé… és ne is folytassuk – állapította meg Ron Sadle. – De mi különöset tudtunk meg így Nimmón keresztül Chris Van Vrankenról?

– Például hogy egy igen kényes időpontban megpróbált bejutni Yaki házába… igen, Chris Van Vranken, ő bizony! – mondta Joe. – De állítólagos rajongók, akik őrt álltak… lefényképezték. Ezek a „rajongók” egyszerűen ketten voltak: Nimmo Beamish és Susan Tooker. Csütörtök délben, amikor Dot Kindon nagyjából bement a kaktuszkertbe, hogy a Harris-héjáktól „elköszönjön”. Vagy másképp: pont amikor Yaki a teraszáról Phil Moncurt azon a fán megpillantotta.

– Ez még mindig nem olyan rendkívüli – tiltakozott Ron. – Halljuk, mi az, ami valóban érdekes. Bár az kétségtelenül 44igaz, hogy sose tudni… De nyilván lesz itt valami ízesebb dolog is.

– Van, kettő is – mondta Joe. – Ezzel mintha Chris Van Vranken a dolgok középpontjába kerülne. Az egyik: találkozott Graeme Snodinnal, az ügyvéd városi irodájában, a Morell utcában. Tegnap ott, a Morell utcában lőtték le Snodin titkárát… vagyis lőtték volna le az ügyvédet, de a titkárt találták el, mert váratlanul lépett egyet. A dolog valahogy úgy történt, hogy Snodin és Peter Syrett előtt a Morell utcában, az iroda előtt tehát, váratlanul felbukkant Johnette Perrier… az ügyvéd szívélyesen intett neki, mosolygott rá először… de Perrier arca komor volt… ezt többen is tanúsítják… akkor az ügyvéd is elkomorodott; de itt kitört a pánik. Mert eldördült a két lövés… távcsöves puskából lőhettek, valahonnét a magasból… méghozzá nem a szemközti oldalról! Nem, a Morell utcának ugyanarról az odaláról lőttek az ügyvédre! Ezt mondja Elton. A titkár hirtelen kilépett, oda az ügyvéd elé… és őt kapták el a golyók.

– Hm. – Ron Sadle csak ennyit mondott. – Ezt arra a rejtélyes számlára írd fel, Joe… hogy „titkos tipp”!

– Hm – mondta Gracula is, és Ron elnevette magát. Egy pillanatra jókedvük lett. Aztán…

– Hát persze – folytatta Joe –, itt azért Johnette Perrier kellemetlen helyzetbe került. Úgy fest az egész, mintha az ő jelenlétével függött volna össze a merénylet. Mintha ő vezényelte volna a dolgot. S maga az ügyvéd így magyarázza az esetet: szívélyesen üdvözölte Perrier-t, de akkor Perrier arcán megpillantott valami ijesztőt… és elkomorodott ő is. Perrier keze meglendült… mint aki meg akarja ütni őt. Talán így ugrott oda a titkár, szegény Peter Syrett, mondja Graeme Snodin, le akarta fogni Perrier-t… s akkor eldördültek fentről a lövések.

– Eléggé logikus, másrészt rejtélyes – mondta Ron. – Mit szól egy ilyen dajkálóhoz Derger? Előbb ez a szívélyesség, aztán hogy Perrier arcán valami ijesztőt látott Snodin… nem, hát nyilván nem egy kellemes úriember Perrier, jó, de… Aztán meg az a lendülő kar… Vagy megütni akarta, vagy jelt adott. Kinek? A mesterlövészének? S miért kellett volna Graeme Snodint megölni? Mi köze neki a Secamaer-szanatóriumban történtekhez, meg egyáltalán? Az, hogy ő Yaki Scholder ügyvédje? És hogy rávette Yakit, menjen el a rendőrségre, és közölje, hogy látta… vagy látni vélte… Phil Moncurt ott fönn a fán…?

45

– Chris Van Vranken tehát a hét végén találkozott még Graeme Snodinnal – folytatta Joe. – Szombaton, ha igaz. Graeme Snodin titkára mesélte ezt Colin Kellocknak.

– Colin Kellocknak? – csattant fel Ron.

– Méghozzá a Scholder-villában – tette hozzá Joe Lopiccolo. – Peter Syrett az ügyvéd üzenetével érkezett oda. Nem sokkal azután, hogy a Morell utcai irodában Chris Van Vranken és Graeme Snodin találkozott. Nimmo Beamish érdemben semmit se tudott kihallgatni, mert Yaki és a titkár a kertben sétált…

– A kertben – tűnődött Ron Sadle. – Bár ennek nyilván semmi jelentősége. Legföljebb annyi, hogy Yaki Scholder sejti, valaki kihallgatja, ha akarja.

– Nem, őt nem, csak Susant – mondta Joe. – Most már Susan is fölfedezte, hogy az ő szobájába rakott bogárkát Beamish. Jó lehet, ahogy ő maga van ott Susannal, és esetleg azt mondja neki, hogy „édes bogárkám”, és visszatérve a saját szobájába, a fali bogárka ezt is ráteszi a magnóra.

– Feltételezem – mondta Ron –, hogy Chris Van Vranken, ha külön nem járhat el Yaki házába, a szeánszok után marad ott, elbeszélgetni Susan Tookerrel. Ezeket az együttléteket hallgatta le a buzgó Nimmo Beamish. De mi a helyzet Peter Syrettel?

– Colin Kellock, akinek az értesülései Elkén át Hennie-hez, onnét Dergerhez, majd Eltonhoz és tőle hozzám jutottak – nevetett Joe –, igen, hát Colin megérdeklődte ezt is Nimmótól, miféle látogatás volt ez a titkár részéről hirtelen. Nimmo Beamish közölte, hogy Peter Syrett nem szokott a Scholder-villába járni. Most biztosan valami nagyon sürgős és fontos üzenetet hozott. Colin a jelek szerint jócskán bejáratos Yakihoz… A titkár azonban csak annyit mondott el neki, hogy Graeme Snodin és Chris Van Vranken találkozott a Morell utcában. Colin nem erőltette. Bízott benne, hogy Van Vranken majd beszámol Susannak.

– Az ma történhet meg – tűnődött el Ron Sadle. – Hiszen a szokásos csütörtöki szeánszok után marad ott Chris Van Vranken… Akkor Nimmo Beamish lehallgatja… és amit hall, továbbítja Colin Kellocknak. De most erről már szó sem lehet. Mindenki vigyázni fog… mert kiderült, hogy indiszkréció van a Scholder-villában. Ám ha Nimmo igazat mond, nem továbbíthatott senkinek semmit, mert nem hallott egy szót sem. S hogy a titkár ott járt, ezt Colin tudta, a véletlen találkozásuk révén. Miért mehetett el Van Vranken az ügyvédhez? Mi volt 46az a különös ügy… vagy újdonság… amiért Graeme Snodin azonnal üzent Yakinak, majd szerdán már rá is lőttek. Felmerül egy kérdés: nem tévedés az egész? Hátha a mesterlövész éppen Johnette Perrier-re akart lőni?!

– Merész elgondolás, annyi szent – csettintett Gracula. – Na most, Joe, erre feleljen…

– Mit tudok én erre felelni? Minden elképzelhető – mondta Joe –, csak ez akkor valami nagyon gyatra mesterlövész lehetett, legföljebb inaslövész… mert ekkorát tévedni…! Túlzás, nem?

– Gondolom – felelte Ron. Aztán mit gondolok még… nézzük csak… Mit is hallottunk itt. Hogy a változatunk végső soron Elkétől származik. Azért mondom ezt, mert Hennie-nek nincs érdeke változtatni a hallottakon. Elke azonban még a szereplők körébe tartozik. Van Vrankenről megtudtuk, hogy June imádja, hogy ő maga Yakit tiszteli ugyanígy, de közben Susannal kárpótolja magát. Elfeledkezünk jócskán Barbara Montyról, akivel Chris barátunk mégiscsak együtt él… igaz, Barbara indította el a zűrt, hogy olyan mohón lefeküdt Dot Kindonnal a Kindon-házban, a nővérke ágyában. Nimmo Beamish megéri a pénzét. Susannal együtt segédkezik a Yaki bizalmát rendezőként élvező Colin Kellocknak a videózásban. Aztán még le is fekszik Susannal, atyáskodva nyilván. De ezt a viszonyt kihasználja arra, hogy Susan falait megtechnikázza, s mert Chris Van Vranken általában minden csütörtökön megfordul Susannál, van mit továbbítani Colin Kellocknak. Visszaérkeztünk Elkéhez, aki maga a szolidság, bár ha kell, igen józan fejjel le tud feküdni egy Phil Moncur-szabású alakkal, aki Yakinak a bizalmas védence. Hm, hm.

– Ami a másik halottat illeti – mondta Gracula –, tehát nem a Wanklin hapert, hanem a titkárt, Peter Syrettet, felbukkan egy ízes összefüggés… vagy legalábbis szaglik ilyesmi. Ott a Morell utcában Johnette Perrier, Colomantini társa jelenik meg, és máris lőnek. De elhibázzák. Nem Graeme Snodin hal meg, csak Peter Syrett. Ám ha jobban megnézzük, ez a Syrett is járt a Scholder-villában…

– Gracula úgy állítja be az egészet, mintha a Scholder-villa volna a középpont. Ez Moncur-centrikus nézet – tiltakozott most Joe, és Ron Sadle helyeselt. – Kell találni valami olyan mintát, amelyikbe beleillik a két halál: Norbert Wankliné és Peter Syretté, beleillik két eltűnés… Dot Kindoné és Phil Moncuré… és ne feledjük, bele Tom Micallef vireóinak az eltűnése…

47

– Na, ez azért sok! – kiáltotta Ron Sadle. – Itt én megállok. A vireókat hagyjuk. Még ha Elton ezzel von be minket az ügybe, akkor is, illetve éppen ezért! Mert akkor a videózást is bele kell illesztenünk talán, meg Peter Syrett látogatását a Scholder-villában, meg Johnette Perrier feltűnését a Morell utcában, meg…

– S miért ne? Ezeknek a dolgoknak mind össze kell állniok egyetlen képpé! – erősködött Joe.

– Ezeknek mind? – Most már Gracula hangjában is több volt a hitetlenség. Az imént pedig, mint Joe azonnal megjegyezte, ilyen mozzanatokat próbált összeeszkábálni „értelmes egésszé…”

– Chris Van Vranken elmegy Graeme Snodinhoz… akkor Snodin egyből elküldi a titkárát Yakihoz – motyogta Ron Sadle. – De hiába, ez kitalálhatatlan. Miről lehetett szó? Mit mondott el az ügyvédnek Van Vranken? Amit Yakinak nem akart… nem mert… de az ügyvéd úgy ítélte meg, hogy… a nőnek tudnia kell róla. Vagy… Chris Van Vranken rájött valamire, és…

– Meg kell kérdezni az ügyvédet, Christ, Yakit – javasolta Joe. – A legegyszerűbb dolog a világon!

A hangja nem volt gúnyos. – Esetleg – tette hozzá –, igen, esetleg érdeklődni kell Elkénél. Mi az, amit megtartott magának, mit nem adott tovább. Ám erre a célra Colin Kellock is kitűnő. Hol tartunk az egésszel?

– Tartottunk valahol – nyugtatta társát Ron Sadle. – Chris Van Vrankenról azt hallottuk, hogy aznap az egyedüli vendége volt a szanatóriumnak. Akkor meg rögtön átment Yakihoz, a Scholder-villához… csak nem jutott be. Ám Susan és Nimmo lefényképezte. Lehet, hogy Chris ezért nem ment legközelebb azonnal Yakihoz. Hanem ellátogatott Yaki ügyvédjéhez…

– Remek ötlet! – mondta halkan Joe. – Remek ötlet. Igen. Chris Van Vranken azért ment el Snodinhoz, mert nem mehetett egyenesen Yakihoz. Azok után ment volna oda, hogy a Secamaer-szanatóriumban járt. Látott valamit? Hallott? Amiről Alvez nem beszél? Vagy Alvez nem is tudja… Tény, hogy Chris elment az ügyvédhez… és így küldte Graeme a titkárt Yakihoz. Aztán?

– És még valami – mondta Ron Sadle. – Ha ez így igaz, akkor nem lehet igaz, hogy Yaki néhány napra elutazott… mert szombaton találkozott a titkárral. Nyilván üzent is valamit, vissza Snodinnak… és Chrisnek… vagy mindkettejük48nek… vagy csak egyiküknek, nos… az ügyvédnek mindenképpen. És hétfőn vagy kedden elment a rendőrségre. Elmondta, hogy látta Phil Moncurt…

– Várjunk – vágott közbe Joe. – Ha Chris akkor csütörtökön, vagyis egy hete, ugye, nem jutott be délben Yakihoz, akkor… azt, amit mondani szeretett volna, elmondhatta telefonon is! Jó, esetleg nem telefontéma. De miért várt vele szombatig… Miért csak akkor közölte az ügyvéddel?

– Hát azért ez igen jól összejön – mondta Ron. – Pénteken gondolkodott rajta, mit tegyen. Jöttek a hírek: Phil Moncur eltűnése… Esetleg Phil Moncur eltűnése nyomán határozta el Chris, hogy arról, amit hallott, látott, tapasztalt, be kell számolnia Yakinak. S ezért ment Snodinhoz.

– Igen – mondta Joe. – Elképzelhető. Csak egy kicsit keveset foglalkoztunk, úgy érzem, épp Micalleffel… és az eltűnt madaraival. Meg azzal, hogy a madarak eltűnése után miért közölte Tom June-nal, hogy elválik.

– Hát… akkor még azt is megemlíteném, hogy Micallef küldte oda Norbert Wanklint a Secamaer-szanatóriumba, vigyázna Dot Kindonra – jegyezte meg Ron, némi vitaéllel. – És valaki lelőtte Norbertet. Talán azért, mert…

– Tehát még itt lakik – állapította meg Joe. – És nemsokára hazajön.

June bólogatott. – Várja meg nyugodtan – biztatta Lopiccolót. – Csináljak valamit…?

Joe döbbent arcot vághatott, nem értette a kérdéshez párosuló jelzést: June a konyhás-étkezős „folyosó” felé mutatott.

– Ne féljen, hogy mindjárt fejre állok vagy egyéb – nevetett June Veloy. – Nem éhes-e, azt kérdeztem. Mert én nagyon!

Joe követte. Nem figyelt oda, mit készít June Veloy; egyetlen pillanatig persze gondolt rá: hányan irigyelnék ezt a kis időt, tőle, a nagy sztár konyhájában… ő meg…?!

Milyen normálisan társalgunk; ez volt az első gondolata. Tulajdonképpen ez. Mindig furcsa, ha botrányok szereplőivel józan állapotukban, szerencsétlenségük terén kívül beszélgetünk. Rájövünk, gondolta Joe, hogy ugyanolyanok, mint mi… és mi is ugyanúgy botrányozunk, csak más formában, 49más szavakkal, cselekedetekkel, ha botrányozunk éppen; a kavarc rokon sémákra jár. Ez annyira megzavarta, hogy belenémult. A szarba a felismerésekkel, biztatta magát. Akkor igazi a lepény, ha kicsap… Ilyeneket próbált gondolni. Elképzelni ezt a nőt, ahogy a vécén ül. Furcsa, ettől a gondolattól nem kavarodott fel a gyomra, pedig enni készült. Megörült, ahogy teletömhette végre a pofáját valami paradicsomos sült hússal, könnyű, pizzánál vékonyabb, de nedvdúsan sűrű tésztával. Szeretett volna így csinálni: „Poppaupoppaupoppau…”

Mint aki beszél, de a kajától nem hallatszik más, csak ez. Tenger alatti bugyborékolás.

Vigyorgott. June viszonozta a jókedvét. De mintha ő se tudott volna semmi különöset mondani.

Joe elképesztőnek találta volna, ha így teli szájjal felajánlkozik. Holott ezek a gondolatok, állapította meg, a legtermészetesebbek. Érezte, kezdi kiverni a veríték. Nyugtalanság ez? Nem tudta. Eszébe nem jutott volna, miért lenne neki bármi köze ehhez a nőhöz. De hogy fogadta, elsőre, gyors telefonbejelentkezésre azonnal, ez elképesztő volt. S akkor… miért ne? Vagy kérek kölcsön, gondolta, száz dollárt?

– Ööö… – mondta.

Betömött még egy falatot a szájába. Elnémult, ám ettől ez az iménti hangjelenség olyan lett, mintha böfögött volna.

Most már határozottan félretolta, bal pofára, a szájában a csócsálékot, és így szólt:

– Mi a francnak válnának el? – Evett tovább. Micsoda megkönnyebbülés volt. June érdeklődve figyelte. Érdeklődés csillant a szemében. Nem gunyoros, nem is közvetlenkedő. Inkább… tárgyszerű érdeklődés. Mint akire ráfér, hogy valami valóban érdekelje, úgy nézett rá June Veloy. Nem volt a megjelenésében semmi „sztáros”, de hát ez Joe-t nem lepte meg. Eléggé régen dolgozott Dergernek, ennyit megtanult. Se így, se úgy nem szabad túlértékelni ezt a körülményt. June Veloy tőlem, mondta magában Joe Lopiccolo, olyan messze van, mint…

– Tom rég ezt akarja – mondta tárgyilagosan June Veloy. – Dot rajongott érte… kezdettől fogva… és bárhol van is, nyilván nagyon… hiányzik neki Tom. Szerette Tom filmjeit. Minket is… nagyjából ő hozott össze… még sráckorában.

– Ma se olyan nagy felnőtt még az a srác – jegyezte meg Joe. – Van vagy húsz, igaz?

– Azért az már… – June megvonta a vállát. – Tényleg azt hittem, hogy… tőle jön. Elrabolták, vagy ilyesmi. És…

50

– Úgy nézek ki? – kérdezte Joe. Nevetni próbált.

– Nem, a kinézésével nincs semmi baj – felelte June Veloy, és udvarias hangja egyértelműen ilyesmit fejezett ki: Abszolút érdektelen.

– Mivel van akkor? – kérdezte Joe. – Nyilván… hogy maga velem van – mondta akkor. Érezte, hogy legalább magában sikerült rövidre zárni valamit. De ha June Veloy azt hiszi netán, hogy én így képzelem a művelt társalgást, gondolta Joe Lopiccolo, akkor nyomban a vécé után is érdeklődhetem. Ha van megfelelő ablaka, és ha a kertben nincsenek kutyák. – És nem hoztam haza az öccsét.

– Igen, az baj, de… – June nem sírta el magát. Csak a száját pittyesztette. – Töltsön magának valami akármit, vegye úgy, hogy a barátunk. Nekem sok jéggel – tette hozzá, amikor Joe egy komoly löketeket ígérő palack Haiget vett birtokba a hűtővödörből.

– Hűtővödörben tartják a whiskyt? – kérdezte, mintha ebben a pillanatban nem volna fontosabb kérdés a dombvidéken.

– Kösz – mondta June. – Derger küldte? Vagy Hennie? Hennie-t ki nem állhatom. Rendben, Thibert hozott ide, és Tomból most majd Hennie csinál valakit… főleg így. Annyi baj legyen. Szóval, minket Dot hozott össze. Odaráncigált valami bálon Tomhoz, aki épp Barbarával táncolt. Lekérte őket egymásról, engem átpasszolt Tomnak, ő meg… lehetett olyan tizenhat éves… szóval ennek négy éve… rázott tovább Monty kolleginával.

– Már akkor így… – kérdezte Joe, aztán abbahagyta. Ha June most azt mondja, hogy „hát menjünk be…” És elhaladnak „az ágy” mellett.

Nem történt ilyesmi. June Veloy azt mondta hirtelen: – Mi a francnak nézelődik úgy, mint aki autóroncsokat keres a lefolyóban?

Aztán hozzátette: – Bocsánat.

Joe azt felelte: – Az én kérdésemben volt sárm. És meg ne kérdezze, hogy sár micsoda?

– Miféle kérdésében? – mondta elképedve June Veloy.

– Mary, Mary, kétféleképp méri – mondta akkor Joe. Töltött magának még egyet, aztán az üveget odanyújtotta June-nak, és mutatta, húzza meg bátran.

– Sajnálom, hogy Barbarával nem szolgálhatok – mondta akkor June. Az üveget a háta mögé dugta. – És ne igya le magát, ha szabad kérnem, idegenben.

51

– Messze vagyunk attól – mondta Joe. – Másrészt hagyjuk a hivatalos hangot. Én se mondtam, mivel tartozik… saját magának. Hennie Loggie-hoz semmi közöm. Előbb ismertem, mint maga. És nem is akárhogy. Nekem ez otthonos légkör, még ha rám borítja is… a…

– Ha magára borítom magamat – folytatta rosszkedvűen June. – Mondja, mit akar? Nem tudna békén hagyni? Jöjjön be.

– Erre? – kérdezte Joe, és lenyomta egy kis oldalajtó kilincsét. Mi lenne, ha egy hulla pottyanna ki belőle, gondolta hirtelen. De csak valami csinos folyosó nyílt ott, lefelé vezető lépcsővel. – A garázsba?

– Eltalálta. Ott a Porsche. Perverz dolognak tartja? – kérdezte June Veloy.

– Megmondhatom, mit tartok én annak? – kérdezte akkor Joe. Látta, hogy June Veloy megdermed. – Hát hogy… – Valahogy célszerűbbnek tartotta, ha viccet mond inkább. – … hogy azt az üveget úgy dugdossa. Adja ide szépen.

– Maga úgy bánik velem, ahogy én szoktam Tommal – nevetett June Veloy; ugyanolyan veszélyesen kelletlen maradt. Joe ezt nem szerette. – Hát tessék… vegye el – mondta June. De abban a pillanatban már le is tette az üveget az asztal közepére. A teraszra néző hodályban ültek, növények alatt.

– Kösz – mondta Joe. – Hát tudja mit…?

– Mit tart annak? – kérdezte June.

– Mit tartok minek? – mondta erre Joe.

– Perverzkedjen csak nyugodtan – közölte June Veloy. – Mindenki ezt az egyet tudja…

– Ezt az egyet? – kérdezte ijedten Joe.

– Hallgasson végig! – kiáltotta June Veloy. – Ezt az egyet tudja megjegyezni mindenki, hogy én Barbara nyitott kocsijának látványát perverznek neveztem, aztán beleültem a kocsiba, és megindultam… mintha öngyilkos akarnék lenni. És ha azt akartam?

Heves mozdulattal töltött magának.

– Hát persze – mondta Joe. Most már teljesen lenyugodott. – Miért ne akart volna?! Szerencsére nem lett baj. A kocsit…

Barbara hallani sem akar róla – mondta June. – És Hennie már vett is neki egy újat. Egy Daihatsut. Vagy Mitsubishit. Vagy mit tudom én. – Nevetett. – Barbara Hennie kedvence.

– Ki nem a kedvence Hennie-nek? – kérdezte Joe. – De hagyjuk, ezek szakmai kérdések.

– Miért, maga amatőr nyomozó? – kérdezte June. – Fel sem 52tett rendes kérdéseket. Igaz, hogy már agyonkérdezgettek, de…

– Én hol kérdezgethetném? – kérdezte Joe. – Honnan? Merre és meddig?

– Taszítom magát – állapította meg June. – Le van szarva.

– Figyeljen ide, művésznő – mondta akkor Joe. – Én nem vagyok kíváncsi rá, ki hogyan világosította fel magát… félre ne értsen… a jövetelem felől… felőlem, egyáltalán… Hogy velem milyen hangot kell megpofozni…

– Tessék?

– Megütni – mondta Joe, engedékeny mosollyal. – De ha a lényegre kíváncsi, amelyet én nem tudok olyan ékesen kifejezni, mint bizonyos lényegkutatók…

June mosolya most először lett gúnyos. Joe-nak nagyon tetszett. Vissza is mosolygott rá.

– … hát azt mondom magának, hogy a seggem alatt a csábom – fejezte be Joe. – És tudja, miért?

– Mi…? – June Veloy elharapta a kérdést, de Joe elégedetten nyugtázta, hogy a szócska, meglehetős érdeklődéssel ez lett volna: „Miért?”

– Hogy föl ne röppenjen. Ne szárnyaljon, mint egy örömóda – mondta Joe Lopiccolo. – Hogy ne repessen.

– A micsoda?

– A csáb – mondta Joe. – De most térjünk a tárgyra. Hallott már egy Peter Syrett nevű férfiról?

– Egyébről se hallok – mondta June. – És aki akarja, most visszavezeti merő szórakozásból ezt az egészet mind… rám. Arra, hogy perverzül fogtam fel valamit. Itt találtam Barbarát Dottal az ágyamon… vagyis Tom ágyán meg az enyémen… és egyből az jutott az eszembe, hogy nyolcéves koromban otthon az apámat láttam így anyám ágyában valami nővel… nem viccelek. Ezt rólam mindenki tudja, és miért ne tudhatná, se az apám nem él… forgatókönyvíró volt, se az anyám… ő az anyám volt… és apám pártját fogtam, a nőről viszont csak azt tudtam képzelni, hogy az anyám, és nekiestem, miért akarja elvenni tőlem az apámat, „éppen most”, és kiabálni kezdtem olyan „anyás” kifejezéseket, amilyeneket az iskolában hallottam, ennek a nőnek kiabáltam, az apám nőjének… és nekiestem, verni kezdtem, és akkor az apám iszonyúan elnáspángolt, mert nem lett volna szabad hazaérkeznem, úgy volt, bemegyek anyához a kórházba… Dot másnap született, nyolc év van köztünk… de nem mertem belépni a szobába, anyámhoz… hazamentem. És ott találtam őket. Apámmal sosem 53beszéltem erről a dologról. Anyámmal se. Fogalmam sincs, beszéltek-e ők ketten egymással valaha is a történtekről. Máig se tudom, volt-e anyámnak akár sejtelme is, hogy apám… Aztán, ahogy Dot hazakerült, bennem végig az volt, hogy „láttam, ahogy megcsinálták”. Nem tudom, mit jelent ez, és hogyan lehet értelmezni. Most persze ez ki lesz elemezve. Egyszer részegen elmondtam a történetet… Colinnak és Elkének, meg én nem is tudom, Susan Tooker is ott volt, Yaki, Phil Moncur. Akkor már Tommal éltem, de nem voltunk összeházasodva. Phil Moncur akkor este szabályosan elcsábított. Képzelje a szövegét: azt mondta, hogy ő majd megmutatja nekem, milyen volt. Kinevettem. De, de, erősködött. A teraszon álltunk. Ennek úgy két éve, Tommal másnap házasodtunk össze forma szerint, én javasoltam. Várjon. Ez így történt: de, de, mondja Phil Moncur. Én leszek, mondja, az a nő, és te leszel apukád. Ezzel az egy mondásával úgy felizgatott, hogy a legszívesebben visszacipeltem volna a táncolók közé, hogy ott a földön mutassuk be. Akartam tudni, milyen volt az. Nekem ezt addig soha senki se mondta. Persze ilyen ócska trükkel nem szedne le a lábamról ma már senki, de Phil után nehéz újat adni. Úgy értem, trükkben. Elkezdtem, képzelje el, vetkőzni. Ott kint a teraszon. Kijött Yaki. Segítsek, azt mondja. És nekilát, hogy hátul lehúzza a cipzáramat. Yaki, ezt tudnia kell, Phil Moncur nagy védelmezője volt mindig. Ismeri az ilyet. Arra a partira is Phillel érkezett, de hát nem volt az megírva, hogy aki amilyen fegyvert fog, olyan által vész el. Elvesztünk Phillel a sötétben. Homályosan az volt bennem, hogy most Tom le fog feküdni Yakival, és ennél mi sem lehetett logikusabb. Amire nem számítottam: a kocsim… azt hiszem, egy sötétkék Caddy… félig nyitva állt. S mit láttam benne: Johnette Perrier és Asenzino Colomantini szórakoztatta Susan Tookert. Phil biztatott, szálljunk be, ők hárman rögtön kiugrottak. Susant ne alkalmazottnak képzelje… egy francot. Csak… de hát Perrier-ben meg Colomantiniban se csak az van, hogy a személyzetünk… Mondom, ugrottak ki, bár Phil egyre azt hajtogatta, hogy menjünk el ötösben valahova. Susan benne is lett volna, Perrier és Colomantini el akart süllyedni. Ziláltan álltak ott, és megjátszották a Két Nagy Szégyenkezőt…

– Később velük is lefeküdt, igaz? – kérdezte Joe. Elszorult a torka. A vireókra gondolt. Például arra az egyre, amelyiket Tom még egy-két napig látott a parkban.

– Francokat – mondta June, és a hangjában tényleg tiltako54zás volt. – Az a szarházi Phil nem bánt volna egy kis orgiát, ötösben, talán visszament volna még Yakiért is. Erre nem került sor. Perrier és Colomantini lelépett. Susan nem. Na gyerünk, mondta akkor Phil Moncur. Hova, kérdeztem, és a szeme közé nevettem. Susan beült a Caddybe. Fogalmam sincs, mi történt velem. De úgy éreztem, hogy ha végignézem, mit csinál Phil és Susan, látni fogom, amit akarok… Beültem én is. Én vezettem. A második kanyar után egyenest neki egy kerítésoszlopnak. Beledördült a környék. Szerencsére épp csak gurultunk. A Caddy elöl totálra ment mégis. Susan kipottyant oldalt. Megjátszotta magát. Nem tudom, mi volt a nagy megfontolás, ott pár perc alatt, de az látszott, hogy tönkre akarja tenni a mulatságot. Phil igen határozottnak mutatkozott. Azt mondta, várjunk, visszajön. Susan csak nyögött, egyszerre nem lehetett vele egy ép szót beszélni. Pedig, mondom, nem lehetett valami nagy baja. Azt hittem, Phil majd Perrier-vel és Colomantinival tér vissza… kocsival, hordággyal, mit tudom én. Egyszer csak mit látok: Tom érkezik és Yaki. Phil már elmondhatta nekik, mi történt, mert a hüledezés elmaradt. Természetesnek vettem, hogy visszatérünk mind az öten a házba…

– Ide? – kérdezte Joe.

– Persze. Én mindig itt laktam – mondta June. – Hát nem furcsa? Nem, hát anyámék ágya nem ott volt, ahol most Dot meg Barbara… de az épület, ez az egész, ugyanaz. Mondom, azt hittem, visszamegyünk szépen… visszük Susant, vagy ő majd nagyon is a saját lábán jön. De nem ez történt. Tom úgy viselkedett, mint aki lepasszolt már Philnek. Valami szédület volt az egész. Láttam, ahogy Phil vigyorog, Tom és Yaki meg közrefogja Susant, és elindulnak vissza… ide. Tom után kiáltottam: akarja-e így is, hogy másnap összeházasodjunk… vagyis aznap, mert éjfél épp múlt. Tom vette a lapot, és azt felelte: ahogy megbeszéltük. Menjek csak, szabaduljak fel, ha azt hiszem, így megtudom, mi volt az akkor. Phil ezt Tomnak is beadta. Phil Moncur akkor hallott először az egészről, ott este. Ennyi volt neki az én nagy mit-tudom-mim. De épp ez az… mert ha ez valaki másnak a világon csak ennyi is lehet, akkor… Aztán ott voltunk kettesben, és Phil közölte, hogy Yakinak… hall engem? nem Tomnak, Yakinak… egyetlen kikötése volt: hogy csak itt a tropa Caddyben. Hozzáláttunk. Rövid leszek. Philnek nem ment a dolog. Itt ez nekem nem fekszik, mondta. Olyan srácos volt, az az egész gumiarca, a fapofája… és vigyorgott. Ügyet se vess rá, öcsike, ezt 55mondtam neki; azért jó veled. – Joe torka most olyannyira elszorult, hogy June maga nyújtotta oda az üveget. Lopiccolo megpróbált Derger intelmeire gondolni. Még ez segített a leginkább.

– Most meg tudnál ölni, mi? Ezt kérdezte Phil. Akkor már nagyon komoly volt – folytatta June. Meghúzta az üveget, natúr. – Nature boy, mondtam neki, simogattam azt a seszínű haját, olyan egy srác vagy, mondtam; csupa ilyet. Próbáltam kiráncigálni, de ő csak azt hajtogatta, hogy megígérte Yakinak. Talán akkor kérdezte, igen: Most meg tudnál ölni? Vagy én nem is emlékszem. Nekem olyan lett hirtelen az egész, mint egy szerep. Tudja, azért is nem szoktuk emlegetni sehol, hogy össze vagyunk házasodva Tommal… mert csakugyan aznap csináltuk meg. Nem is beszéltünk sokat az éjszakáról. Nem kérdeztem Tomot, mennyire jött össze Yakival. Azt mondta, jó volt, de már semmi se olyan neki, mint én. Persze ő megérti, ha nem lehet nekem az, ami… Mettől meddig terjed ő, mondta Tom, én meg… teljes vásznat betöltök. Majd ha olyan kövér leszek, mondtam neki, unalmas és egyáltalán… szóval ne nyugtalankodjék, máris vannak sikereim, és elmondtam neki Philt. Ó, ez balszerencse, mondta akkor Tom. De hát, tette hozzá, nem így a stílusos? Honnét tudhatnád te azt, folytatta, hogy apádnak meg annak a nőnek milyen volt. Ez a balszerencse? kérdeztem; mert a hangján érződött, hogy nem erre mondja. Nem, mondta Tom, hanem hogy Yakinál nem volt ilyen gátlás, ő meg… szóval Tomnak mindig nagyon megy, ezt tudom.

– Igaz, hogy maga… hűvösebb vele, mint… ő várná? – kérdezte Joe. – Ne haragudjék, de itt ez a kérdés bejön akárhonnét.

– Nézze… – kezdte June. Joe érezte, hogy itt reménytelen vagdalkozás következne. Hamar közbevágott: – Nagyon érdekel, mi történt akkor még… erre a kérdésemre is megkapnám a választ. Mondja, csakugyan el akarnak válni? Tom és maga? Most, hogy…

– Most, hogy „micsoda”? – kérdezte fáradtan June Veloy. – Most, hogy „micsoda”?! – tette hozzá élesebben.

– Jól van – mondta Joe. – Tehát mit felelt magának Tom akkor ott, a házasságkötésük előtt?

– Azt mondta, hogy neki Yakival összejött… és megbeszélték, hogy este újra találkoznak. Ennek, mondtam, semmi akadálya. Rábízom. Piszok helyzet volt, ma is előttem van. – June leszegte a fejét.

56

– Mi van maga előtt? Ez a helyzet, most? – kérdezte Joe. – Vagy úgy! Ma is látja… szinte…!

– Nem tudom – mondta June. – Ha Tom elválik tőlem, biztos, hogy Yakihoz megy. Ez biztos. Phil is azt mondta. És Phil… amilyen gentleman ő… lelépett. Nézze csak meg. Válunk… állítólag; és Phil lelép Yakitól. Abszolút úriember… és semmirekellő. Most ezért haragszom is rá.

– Hogy lelépett? – kérdezte Joe.

– Persze – mondta June Veloy. – Nem tudom. Az hogy…

– Mit nem tud?

– Az egészet – felelte June. – Úgy az egészet.

– Phil számára ürügy volt csak az a távcsövezés – mondta tűnődve Joe. – Érdekes. Erre nem is gondoltam volna. No, hát nem értem! – kiáltott fel. – De hagyjuk. Mi lett akkor este, a házasságkötésük után?

– Nézze, Tom azt csinálhatott, amit akar – mondta June. – Ez, ugye, ahogy mondani szokták, „egy”. „Kettő”, mármost, hogy nem történt semmi. Köztem és Phil közt. És ehhez Phil rendessége kellett. Ösztönösen engem védett. Hallotta, amit Tomnak mondtam. Gondolhatta, van köztünk valami kavarc… és csak tintás vagyok… ne legyek rögtön sáros is. Ez Phil. Nagyon szorítok neki, hogy előkerüljön. Ha úgy akarja.

– Ha úgy akarja? – kérdezte Joe.

– Nézze, Phil szabad. Lehet, hogy most… lelép… lelépett – mondta June… – Itt volt Chris, ugye… Van Vranken…

– Itt volt? – kérdezte Joe. – Miért, most nincs itt?

– Nem úgy értem – mondta June elcsigázottan. – Szóval… ő úgy háromnegyed éve tűnt fel… Tom nem akart megismerkedni vele… Én Barbaránál találkoztam Chrisszel először. Barbara egy mexikói forgatáson szedte össze. Azóta élnek együtt. De nem az a nagyon igazi dolog. Nekik valahogy megfelel… és Chris sokat utazgat majd biztos… megint… és nekem se lesz olyan provokáló.

– Mi nem lesz provokáló? – kérdezte Joe. Ügyelt rá, ne látszódjék az arcán az elhűlés. Még megfázhat tőle bárki.

Csend támadt.

– Mi az, sikereket érek el? – kérdezte Joe. – Van, amire maga se válaszol szívesen? Emlékeztetem, hogy a másfél évvel ezelőtti Yaki-történet végével is adósom.

– Maga is bele van veszve Yakiba… pontosan, mint Chris… Na nem, hát akkor én meg teljesen belevesztem Chris Van Vrankenba… Ahogy megláttam. Meghalni és megszeretni, mondtam magamban. Csak úgy viccesen, érti… játék a szavakkal, és egyáltalán…

57

– Játék, és egyáltalán – ismételte Joe. – De ez, amint hallom, egyáltalán nem játék. Maga ma is… elmenne Chrisszel, akármikor és bárhová.

– Most azt kérdezi, hogy akkor miért csodálkozom, ha Tom válni akar, igaz? – kérdezte June Veloy. – Nézze, én sosem fogok elmenni Chris Van Vrankennal sehová. Chris Yakira vár. Lehet, hogy ő meg… rá hiába. Lehet. Vagyis ez így jött össze. Amikor Barbara látta, hogyan meredeznek a szemeim… egyáltalán, „a mindeneim”… Chrisre… és akkor még Chris is, mit mondjak… szóval ahogy Barbara ezt látta, sürgetősen összehozta Christ Yakival, és az én számomra ebből a szempontból mindennek vége lett. Tom elzárkózott a gondolattól, hogy Christ meghívjuk. Egyszer összevesztünk, és ő elrohant, Tom átment Elkéékhez… ők nagyon rendesek, pedig… nem csinálnak nagy ügyet belőle, és éli mindegyikük a maga életét… de éli, tényleg éli a másikét is… szerintem a legjobb házasság… bár nem tudom, össze vannak-e… Tudja, velem kapcsolatban nem vall jó ízlésre Yakit emlegetni… és Tomnak ezt a dolgát is általában beborítják… A szokásos fátyol. Szóval Tom, akkor este, a házasságkötésünk után… elment Yakihoz. És másnap reggel jött haza. Aztán még két hétig így eljárt… és volt, hogy csak délben találkoztunk a városban. Yaki telefonált ide… Nem haragudhattam. Az más kérdés, hogy mit… gondoltam, az egészen más, és Tom nem siránkozhat, ha utána… az én menetem jött. Yakival nekik lassan elaludt a dolog, Tom túlságosan követelőző lehetett ott is… nyilván más szempontból…

– Ami magával volt stabil neki, azt is akarta volna? – kérdezte Joe. – De hát mi volt abban stabil, hogy maga itt, azon az estélyen, szépen vetkőzni kezdett Phil Moncurnek, és ha igazat beszél, csak Phil becsületességén múlt valami…

– Phil becsületessége! – nevetett June. – Meg kell szoknia, kedves…

– Joe – mondta Lopiccolo. – Joe Lopiccolo.

– Kedves jó Pikoló – mondta June.

Csend lett.

– Csókoljon meg, Pikoló – mondta June. – Jöjjön ide, azonnal, és csókoljon meg. Ne féljen, mi lesz, ha Tom belép. Majd megvárja, amíg végzünk. Ebben a házban már voltak ilyesmik.

Csend lett. Joe tudta, hogy egyikük se gondolja komolyan. Ült, töltött magának, helyben, egy jó löketnyit. Ennyit, gondolta, mára a löketekről.

58

Megértette Philt?

– Tényleg megcsókolhatna – mondta June Veloy. Joe most már nem volt olyan biztos az iméntiekben.

– Tomot… nem, hát azt nem mondhatom, hogy visszafogadtam… mert tényleg itt, a teraszon léptem le mellőle… és ha nem jön az a házasságkötéses ötletem, biztos, hogy Phil nem lesz gátlásos… vagy ha nem megyek kerítésnek a kocsival… vagy ha a kocsiban nincs ott Susan Tooker… igen, Perrier-vel és Colomantinival. Gyerünk ki – mondta June Veloy –, gyerünk a teraszra. Hátha jön Tom, az a legegyértelműbb. Válni akar – mondta June, és akkora kétségbeesés volt a hangjában, hogy Joe nem is értette. Megkérdezte: – June, maga észnél van?

– Nem – felelte June –, gyakran tényleg azt hiszem…

Nevetett.

– Bocsásson meg – mondta akkor hirtelen. – Hát persze hogy észnél vagyok. És egyáltalán nem kell, hogy megcsókoljon. Ne keverje magát olyan zűrzavarokba, amilyenekről hallott. Meg ott van Dot is… ki tudja, hogyan érez ő irántam, nem igaz? Nem fogja-e egy szép napon mind lekaszabolni, akik háltak a nővérkéjével… a nővérkéjével…

Alaposan megízlelgette, szinte szétnyomogatta a nyelvével ezt a szót. Joe soha nem volt távolabb attól, hogy megcsókolja. Ott álltak a teraszon. Hirtelen két kézzel megfogta June Veloy fejét, és a száj megkeresése nem ütközött nehézségbe.

Sütött a nap, és Joe érezte, elerednek a könnyei. Csókolta June Veloyt, és sírt közben. – Te jó isten – mondta akkor June, és sápadt lett. – Te jó isten. Hát ilyen az…

Joe nem kérdezte meg, mi ilyen. Biztos nem az apjára meg arra a nőre gondolt, vélte. De azért megkérdezte, hogy ezzel véget is vessen a dolognak: – Én, ugye, nem szoknyaszerepben feszengtem itt?

– Ne féljen, Mr. Lopiccolo – mondta June Veloy. – És ha madarakról akart beszélgetni velem, hát nézze… Ott, a fák között… az egy magasles. Fából eszkábálták. Tom ott ül, távcsővel meg kalitkákkal… eleséggel… tükrökkel. Hátha a vireók közül valamelyik visszajön. Hé, Tom! – kiáltotta June Veloy. Olyan volt ez, mint egynéhány egymásra játszott sikoly. – Itt vagyunk.

Tom felállt, integetni kezdett. Joe nem látta az arcát. Az alakjára ráismert. Ahogy derékból emelkedni kezdtek a nem túl széles vállak, ahogy a homlokba hulló haj árnyvonala kirajzolódott.

59

Aztán eltűnt megint a lombjai közt. Joe így érezte. Ott van, lombjában. Tom Micallefről talán soha senki se gondolta volna, hogy „virágjában”. De az sem volt igaz, amit Elton mondott róla: hogy annyira sajnálni kellene. Hennie Loggie hatása, és Elton szócső, állapította meg Joe.

– Hátha még könnyebb lesz neki a válás, ha így lát – mondta June. – Most minek mondjam már magának, Joe, hogy „csókolj, drágám”? Ugye?

– Nem tudom – mondta Joe. El is felejtette, hogy az imént úgy nagyjából-egészéből sírni kezdett. Messze volt ez is. – Jó lenne, ha tényleg visszajönne legalább egy-két vireó neki – mondta, és jóakarattal vigyorgott.

June bólintott. Nem szólt semmit.

– Elton Loggie nem egészen tárgyilagos, egy kicsit Tom ellen van hangolva – mondta Joe. – Hennie elfogult maga mellett. Nem egészen értem, miért mondja maga, June, hogy Hennie annyira Barbara mellett állna. Mert tényleg…! Nem hittem volna, hogy az ábra ilyen bonyolult, de azt se, hogy Elton szavai… Hennie szövege… így eltér majd a valóságtól. Mit tud mondani erről?

– Miért, Elton nem mesélte magának például Phil és Dot kalandját Yakival? Egyébként felpofozom, Joe, ha maga engem szerencsésnek merészel nevezni – mondta fenyegető hangon June. Joe érezte, ez egyértelmű bevezetés volna, ha volna mihez. Tudta, ez az a ritka eset, amikor nincs mihez. Meg is mondta:

– Hagynám, ha lenne folytatás. – Kivárt, majd hozzátette: – Valami más. De nem mindig ugyanaz, mindig ugyanaz.

– Velem, ugye, mindig ugyanaz történik? – kiáltott fel June Veloy. – Velem valóban mindig ugyanaz történik. Elkezdődött ez, amikor nyolc voltam, és tisztára nyolc, mi történik azóta, az csak ugyanaz. Mert vegye ezt is: miután megismerkedtek, Chris és Tom, ott Elkééknél… Tom azonnal meghívta volna hozzánk Christ és Barbarát. Állati ötlet. Vagy mit tudom én. Jó, hogy Elkének is, Chrisnek is több esze volt. – June most a korláthoz lépett, felordított Tomnak: – Tökrészeg voltál, drága!!

Tom visszaintegetett, hogy nem érti, de nyilván rendben van. És eltűnt ismét. Joe nézett valahová, kerülte mindkettőjüket.

– Igen, aztán elkezdtek együtt járni Yaki szeánszaira, ez lett. Vagy ott találkozgattak, mit tudom én. Jól kijöttek egymással, ez ma is így van, Tom és Chris. Aztán az a másik 60dolog, Phil és Dot… Yaki hálószobáinak egyikében. Már az is sok volt, hogy Tomnak a Yaki-kalandjáról… nevezzük így… szinte senki se tud. Mi akkor „elutaztunk”… ami abból állt, hogy én dekkoltam, Tom meg a fél napot két hétig csak Yakinál töltötte. Most azt mondják, Tom az én hidegségem miatt keres vigasztalást legalább Yaki nézésében. Mit vigasztalódna attól? Kívülről-belülről ismeri azt a nőt…

Joe számára egy kicsit ijesztő volt a „kívülről-belülről”. Ezt gondolta, de nem szólt semmit. Várta, mit hall a Yaki–Dot–Phil-esetről, és nem érte meglepetés. Illedelmes viselkedésem jutalma, gondolta gúnyosan.

June beszélt, és ő mintha ott ült volna a Gracula Bar hűvösén. Phil Moncur…! Szinte a szavak is megismétlődtek. Amikor Yakival élt… megszervezett Dot Kindonnak valami pompás találkozást… Akkor Dotnak fogalma sem volt, kicsoda Yaki… és June hozzáteszi, a maga húsba-horgos módján, hogy „bár ezt nekem ne mondja senki”… Miért ne tudta volna, csakugyan! Dot ösztönösen kereste mindig a… azokat és azokat a helyeket, ahol s akik az ő számára…

Joe hallgatta, mit mond June, és közben ő is ilyeneket gondolt. Két szólamban „dolgoztak”, és Joe számára teljesen veszélytelen volt ez a párbeszéd-viszony a kékesfekete hajjal. Mint egy gyönyörű indiánfőnök a mesekönyvekből, olyan volt ez a „lédi”, egymaga testesített meg mindent, ami csak kell, még az íj, a puzdra, az akármizdra… minden ő volt. Néha odakiabált Tomnak a magaslesre; nem durván, inkább iszonyú józanul, bár rendesen ivott már. Dot mindig tudta, mit… nem, nem azt, hogy ő mit akar, de hogy tőle mit akarhatnak, ki akarhatja őt. Barbara. Lekérte Tomot és Barbarát egymásról, átpasszolta Tomot a nővérének, June-nak, ő meg rázott Barbarával. Már akkor lefeküdtek? Ki tudja. Barbara akkor „civillel” járt, ez is kiderült, Peter Syrett-tel, aki még nem volt Graeme Snodin titkára, Barbara szerezte be oda… Tehát maradt a Barbara–Peter-kapcsolat, Dottól függetlenül. Vagy azért maradt éppen? Tom jött volna, mint új korszak, Barbaránál? Ki tudja azt! June szerint Barbara és Tom között, Elke és Tom között „nem volt soha semmi”. Miért, gondolta Joe, mi az a „valami”, ami „akkor” volna köztük, és miféle valami az, ami csak akkor van, ha úgy van. De hát Dot más volt. Ő mindig ezt mondta: valakit – valamiért. S ő volt a valaki, ő adta magát, de akkor hadd kapja meg azt a valamit, ami neki kell.

Vajon Chris Van Vranken és Dot Kindon hogyan tudna 61elbeszélgetni? Joe néha azon kapta magát, hogy úgy gondol Dotra, mint aki a „szanatóriumi csütörtök” óta – csak volt.

Elhatározta, hogy June Veloyt is erről faggatja majd egy kicsit, aztán fölmegy Tomhoz a lesre. De most még a Yaki–Dot–Phil-história járta.

És hogy Dot talán innen vette azt az elképzelést, hogy csak úgy belefekhet akárkinek az ágyába. Joe szinte ugyanazokat a szavakat hallotta most is. Ez a történet ment tovább Elke útján Hennie-hez… tőle hallotta Derger… Elton… Eltontól én, állapította meg Joe.

Csak Derger nem akart beleilleni a sorba. Derger legföljebb akkor ad tovább ilyesmit ennyire szó szerint, ha a másikat hülyének nézi, lenézi, kifizeti. Különben…

Vagy Derger helye nem ott van a sorban. Nem Hennie és Elton között. Persze, Elton „a főnök”, a producer, igen. Csak éppen…

Egyelőre ezen nem töprengett tovább. Az esetet aligha érinti, állapította meg Joe Lopiccolo, és hol vagyunk még a vireóktól.

– Susan Tookerrel szokott találkozni néha, June? – kérdezte akkor. June azt felelte, hogy Susan felhívja néha, főleg egy-egy szerepe után… most megy a „City” csatornán az a sorozat, amelyikben ő…

Joe ezt a témát sürgősen leállította.

– Lehet, hogy Barbara szúrta el az egészet? – kérdezte Joe. – Úgy értem, azért, mert maga rászólt, June, hogy az öccsét pedig hagyja békén…? Nem volt ilyesmi?

– És ha volt? – mondta hirtelen fejmozdulattal June. Kékesfekete szél suhant egy pillanatig. – Akkor már Christ is hibáztathatja. Minek így élni. Vagy Barbara… vitte volna el Dotot a Pontiacon, nem? Borultak volna a homokba, vagy akármi.

– Maga nemcsak a kaktuszkerteket kedveli, igaz? – kérdezte Joe.

– Ezt meg hogyan értsem? – kérdezte June. – Vagy úgy, hát csakugyan…? Arra céloz, hogy…

– June, maga akkor nemcsak célzott, hanem…

– Akkor? – kérdezte June. – Mikor akkor? Talán a Secamaer-szanatórium kaktuszkertjére gondol? Hát ide figyeljen…

Felugrott. Joe nyugtatta. Ő maga ülve maradt. A továbbiakban így beszélgettek. June neki-nekirohanásai kezdemények maradtak, és csitultak. A végén June Veloy az asztal 62sarkára támaszkodva nézett le Joe-ra, és jégdarabkákat szopogatott.

– Tehát maga megérkezett, és megint egy kicsit túl korán – szögezte le Joe. – Vagy mit tudom én. Ott találta az ágyán Dotot és Barbarát. Mondja, az öccse sosem vonzódott úgy személyesebben… magához?

– Ezt hogy érti?

– Hátha Barbara csak magát helyettesítette? Nem? Ha visszagondol arra, hogy akkor, négy éve ott… Barbara és Tom a maga öccse által lett szétválasztva…

– Ők nem tartoztak össze – kiáltotta June. – Egyszerűen csak táncoltak. Dot szeretett marháskodni, szerette az ilyen feltűnő, látványos dolgokat. Fontosnak akarta tudni a saját szerepét. Mi Tommal nélküle ugyanúgy összejöttünk volna… ha egyáltalán összejöttünk.

– Aha. De mégis… nem tapasztalt az öccsénél semmit, ami… Másképp kérdezem. Nem azért kellett őt szanatóriumba dugni? Mert elkezdte ostromolni… miután az ágyból Barbarával együtt kidobta… elkezdte ostromolni… magát, June?

– Én nem dobtam ki őket az ágyamból. Mondja, muszáj egyáltalán erről a borzasztó dologról beszélni? Jó, hát ha Derger küldi, akkor ő biztosan tudja, miért. Bocsásson meg. De, mondom, én nem dobtam ki… – Már ott ült az asztal szélén, és a jégdarabokat úgy szopogatta, mint aki ezzel is, vagy éppen ezzel emlékezik. – Bepillantottam csupán, és… megláttam Tom helyén Dotot, Barbara meg mászott feléje a szőnyegről, keresztül az én részemen, és vicsorgott vagy vigyorgott… minek erről beszélni?

– Maga beszél róla ennyit – mondta Joe egy kis kézmozdulattal. – Ha nem fontos… az események alakulása miatt… amit látott, szóval, hogy ezer dologból épp abban a pillanatban mit csináltak… akkor ne mondja.

– Barbara lengette a karját, mint egy ragadozó madár… Dot meg… mindössze szemüveget viselt. Azt a nagy védőszemüvegét, ami olyan, mint…

– June! – kiáltotta Joe.

June Veloy hirtelen mintha magához tért volna. – Kérdezzen – mondta tiszta hangon. Most már nem volt semmi baj. Most már nincs semmi baj, ezt jelezte a hangja.

– Dot azt a kámzsát és a szemüveget bevitte magával a szanatóriumba, vagy maguk vitték utána, mert kérte? Esetleg mert rájött, hogy ott is van az óriáskaktuszokon Harris-héjafészek, és…

63

– Tudtuk, hogy ott, Alvezéknál van ilyen madár a kaktuszkertben – mondta June. – Talán ez rávilágít valamire. Mondjam azt, mennyire „megbántam”, hogy akkor puskát ragadtam és…

– Távcsöves puskát – jegyezte meg Joe.

– Á, vagy úgy! – June Veloy most lett először jókedvű. Szinte évődve mondta: – Tekintsen utána az alibimnek, nyomozó úr, ha tetszik. Hol voltam és mit követtem el a múlt héten, a kérdéses csütörtökön. Hennie-vel ültünk le, hogy megtárgyaljuk egy készülő jelenetsor dublőrkérdéseit. Jól hallja, nekem nem kell dublőz, egy az egybe vesznek fel. De ha most azon töri a bolyhos fejét, hogyan lendülhettem volna át Hennie irodáiból, ráadásul többek társaságából észrevétlenül, a Secamaer-szanatórium yuccás kertjébe, tanácsolom, hagyjon föl a fáradozással. Estig ott voltam, mert a forgatókönyvírók is bejöttek… ott ebédeltünk… mindig legalább öten voltak a teremben, és kétszer mentem ki pisilni, az kétszer öt-hat perc, és a Secamaer onnét helikopterrel is legalább negyedóra…

– Aha – mondta Joe. – De hát ezt Larqué embereivel rég megbeszélte, minek melegítjük fel az ehetetlen ételt?

– Mi benne az ehetetlen? – kérdezte June.

– Miért, ha azt mondom, hogy „ezt mások már megették”, az jobb? Mi a francnak akadékoskodunk. Szeretnék eljutni valahová a kérdéseimmel, nevezetesen a madarakhoz, és csak annyit kérek: hagyja ezt. Annál hamarabb szabadul tőlem, annál kisebb az esélye, hogy kikéredzkedem vécére vagy kölcsönkérek ötezer dollárt?

– Ötezer dollárt? Maga megőrült. Válófélben vagyok, lehet, hogy az én hibámból fogják kimondani, még ha a válást nem az én hibámból mondják is ki, mert Tom, ugye, nagyon megértő, mindig is az volt! – June Veloy oldottságának nyoma sem volt. Joe féltékenységet érzett. Hogy Hennie-nek ez a nő biztos engedelmes, és Thibert-nek bőven az volt, és Larqué embereit… vagy magát a nagy Larquét, aki most már százados… kötelező érvénnyel tiszteli… de soha a kivert életben nem élvezett tőle tiszteletet vagy rendes bánásmódot se az öccse, se a férje, se egyetlen fiúja, szerelme, haperja, se egy ilyen kis állatnyomozó nem számíthat „a bolyhos fejével” semminémű megbecsülésre. – Nem akar inkább csókolózni egyet megint? Van egy-két dublőzöm.

Hátrább vonult e szavak kíséretében.

– Yakihoz a kollégám megy, Gracula – mondta Joe. 64– Egyébként egyszer minden ügynek vége van, hát ha ezt befejeztük, eljövök magáért, odamegyünk, meglátja, milyen pompás koktélokat kevercel Gracula. És ha mi ketten utálni fogjuk is egymást, maga nekem nagy szenzáció lesz a fiúk előtt, én meg örülni fogok, hogy látom, mennyire belefelejtkezik valamibe, miközben a szívének nem is olyan nagyon a mélyén bőséggel gyűlölget.

– Nézze, akkor inkább a madarakról… – kérte June. Pontosan meg tudta választani a hangnemet, a hangsúlyt, meg tudta adni a szavak élét, helyére tudott tenni mindent. Ha akarja, így megy nála az élet, gondolta Joe. De a legtöbbször egyszerűen mintha nem törődne vele, hogy megfelelően menjen bármi. Ezt igen sokan vehetik sértésnek. Hogy nem becsüli őket… vagy a dolgukat… még ennyire sem. Helyességnyit se törődik velük.

Ha szarsz, gondolta most egészen határozottan June Veloyról, azért akkor te is folyton csak szétteszed a lábad. Legalábbis a segged nem szorítod össze.

Ennyi elég volt. – Hát van ötezer? – kérdezte vigyorogva. Azonnal legyintett, nagyúrian, ahogy Tom Micallef tudta ezt csinálni, meg úgy néhányan. De ez sajátosan Tom mozdulata volt a mozivásznon.

June keze megrándult. Odanyújtotta Joe-nak a whiskys üveget. Joe töltött illedelmesen, majd így folytatta:

– Tehát az a védőszemüveg volt rajta… és Barbara volta vad madár. Értem. Maga pedig fogta a távcsövest, és Dot „kedvenc óriáskaktuszán” kilőtte a két fiókát meg a hím madarat. Ez nem is olyan rég volt, körülbelül négy hete. Vagyis Dot nem töltött olyan sok időt a szanatóriumban. Mert nyilván nem dugták oda rögtön, és most már megint egy teljes hete, sőt, több is, hogy eljött onnét… vagy meghalt ott.

– Ne mondja! – kiáltott fel kurtán June. Ennyi volt az egész. Joe csak egy szánalmas kézmozdulattal felelhetett.

– Figyeljen ide – mondta June. – Nekem most telefonálnom kell. S hogy máris rejtélyt szimatolhasson: fel kell hívnom Susan Tookert. Filmszerepről van szó… civilt keresnek, és nekem az az érzésem, épp olyan alkatú nőt, mint ő. Meg kell próbálkoznia a dologgal. De némi… biztatásra szorul. Teljesen elbizonytalanodott… úgy másfél éve… amióta az a dolog történt a Caddy körül. Nézze, itt jön Johnette Perrier, a lányosképű. Ezért van neki ez a neve is, a Johnette. Jelzi, hogy telefonálok. Hát akkor telefonálok. Ő már fel is hívta Susant…

65

Belépett a lányos képű Perrier.

– El is társalgott vele? – kérdezte Joe. – A bevezetés megvolt, jön a tárgyalás?

– Egészségére, Johnette – mosolygott June, és megemelte a poharát, majd odanyomta Perrier kezébe. – Beszélgessenek csak. A bevezetés megvolt, a többit megtárgyalhatják. A befejezés – intett Joe-nak hidegen June Veloy –, majd én leszek azért még. Ötezer dollárt is kért a barátunk – vetette oda Johnette Perrier-nek June. Avval távozott.

– Maga itt a pénzügyminiszter? – kérdezte Joe. – Mert ha igen, még talán el is fog hangzani ilyen kérés. De én nem adom ám huszonötezer alatt.

– Ahogy elnézem – mondta Johnette Perrier –, az nyilvánvaló. De ne dőljünk be… – June után bökött. – …neki. Egészségére – mondta, és átpasszolta June poharát Joe-nak. Van arányérzéked, Johnette, gondolta Joe Lopiccolo. Hát nem verem ki a kezedből, tette hozzá magában. Átvette a poharat. Johnette Perrier előhúzott a zsebéből egy negyedliteres lapos üveget. – De ha ebből kér inkább? Jobb, mint a repülőbenzin.

– Azt hittem, maga csak várakozószerepeket játszik a kocsikkal – mondta Joe. – Látja, így társalognánk, ha… nem June körül forgunk. De ő…

– Ő? – kérdezte Perrier hanyagul.

– Több tiszteletet érdemel – mondta Joe. – Tetszett nekem az a történet, ott másfél éve, a Caddyvel. Ahogy Susan Tooker meg Colomantini meg maga…

– Susan Tooker? Ilyenre nem emlékszem – mondta Johnette Perrier. – De talán ha maga elmondja.

– Azt se tudja, hogy Susan Tooker a világon van? – kérdezte Joe. – Esetleg nézte is magát, ahogy várakoztak a Secamaer-szani előtt. Az Oldsban.

– Miért ne nézhetett volna minket, ha ott ápolják – felelte Johnette, a lányosképű. – Maga csak tudja.

– Én csak? – kérdezte Joe.

– Maga is szokta nézni a kocsikat, igaz? – kérdezte Perrier. – Aztán nem is hiába. Az egyik nyilván elvitte onnét, különben nem lenne itt.

– Honnét hozott volna el? – kérdezte Joe.

– A szaniból – mondta Perrier.

– June! – kiáltotta akkor Joe Lopiccolo, és lendületesen elindult a tálalóablak nagy üveg téglalapja felé. Közben valójában balra mozdult, Perrier felé. Johnette vette a lapot, ezt még 66igen. De Joe tudta, hogy veszi majd; és máris lebukott, mint aki elhasal egy tálca edénnyel. A háziasszonyi trükk már bejött, és Perrier a következő pillanatban bokából megemelkedett, s hasmánt az asztalra zúdult. Könnyű csontú fiú vagy, gondolta Joe; másképp nem bocsátkozhatnék ilyen akcióba.

Ezt röptében gondolta, mert egy hanyatt vetett fél szaltóval, pontosan célozva, ismét Perrier bokáját fogta, lerántotta a földre. Perrier-vel most minden lejött az asztalról. Joe-nak épp annyi ideje volt, hogy egy hosszú lábú bárszéket Perrier mellkasára csusszantson, megnyomjon, s ezzel a nyomatékkal közelítse a torkához. Az ádámcsutkánál tette föl az első kérdést; Perrier engedetlen mozdulataira a két láb közé helyezett csizmaorr manőverével válaszolva.

– Dot Kindon volt az – mondta Joe, és a kijelentésben volt a kérdés –, akit elvittetek a szaniból. Múlt csütörtökön. Hallod?

– Asenzino! – kiáltotta akkor Perrier. – Vigyázz…!

De Joe csak egy újabb rúgással válaszolt, és Perrier felordított. – Igen vagy nem? – kérdezte Joe.

– Nem – nyögte Perrier. A szék rácsúszott az ádámcsutkájára. – Igen.

A szék lejjebb csúszott megint. – Nem! – hörögte Perrier. – Nem ő volt az! Esküszöm a…

Joe rúgására felordított.

– Állj! – kiáltotta akkor egy hang. Joe rá se ismert hirtelen.

A kert felőli ablakban, fegyverrel a kezében, Derger állt.

– Eressze el, Joe – parancsolta Derger.

Joe engedelmeskedett.

Perrier hozzálátott a feltápászkodáshoz. A szék zörömbölve borult a földre. Johnette megpróbált Dergerre vigyorogni, de az arca most, Joe úgy látta, inkább komor. Mint a Morell utcában lehetett. Lopiccolo megértette Graeme Snodint, hogy lehervadt róla az a lelkes integethetnék és mosoly.

A hall felől June jelent meg. A szája elé kapta a kezét. – Joe… – kiáltotta akkor. – Bertram…!?

– Eriggy most innen, June – rendelkezett Derger. – Hívd le Tomot.

67

June Veloy szó nélkül engedelmeskedett.

– Ne verje szét neki, Joe, ahol az esze fészkel – mondta akkor Bertram Derger. – Használnia kell majd. Perrier, jól vagy? Akassz le neki egyet, én mondtam. Hallja, Joe. Nem kell gorombáskodnia. Perrier nem Colomantini.

– És Colomantini nem Perrier – mondta a lányosképű. – Na, szia.

Kezet nyújtott Joe-nak. Nem volt ebben semmi csel, rendes kézfogás volt. – Michelle este a szokott helyen vár – mondta Johnette Perrier-nek Derger. – És ide figyelj. Maga is, Joe. Nahát. Megtalálták Phil Moncur holttestét.

– Ne…! – kiáltotta Johnette Perrier. – Éspedig…?

– Várj csak – mondta Derger. – Hogy volt az, mondd el Joe-nak is, ott a Morell utcában?

– Központi figura vagy, Johnette – mondta Lopiccolo. – Te hozod-viszed a Kindon fiút, ott vagy, mikor rálőnek Graeme Snodinra…

– Fogja a száját, Joe – mondta türelmesen Derger. – Másrészt Johnette azt állítja, hogy ők nem Dot Kindont hozták el onnét. Dotot már a szanatóriumban megölte valaki… és ez a valaki jött ki aztán, ez szállt be fegyverrel a kezében az Oldsba… Rajta volt a szemüveg, a kámzsa, minden, a porta örök életében vitatkozni fog, Dot volt-e vagy sem… de Juan Alveznek is kellemetlensége támadhat, ha Larquéék ezt a nem-ő-volt-az változatot fogadják el.

– És az a stúdiónak is kellemetlen, Alvez miatt – jegyezte meg Joe. – Juan Alvezt mindig szoros szálak fűzték a Thibert-céghez. Hát nem? Ott van Elton… neki minden vágya, hogy a Secamaerben lakjon megint.

– Magának más vágyai vannak, Joe – jegyezte meg dühösen Derger –, de azért még lakhat ott, én biztosítom. Figyeljen, Joe. Perrier azt állítja, hogy nem Dot Kindon távozott múlt csütörtökön a Secamaerből az ő kocsijukon. Érti, milyen fontos ez? Mert így legalább tudjuk, hogy nem mi hazudozunk…

– Hát abból, hogy Perrier nem hazudozik, még igazán nem tudhatom, mit csinálok én – mondta nevetve Joe. – De nincs baj.

– Legalább ez nyilvánvaló – folytatta élénken Derger. – Tehát Perrier azt állítja, hogy Colomantini véleménye szerint sem Dot Kindon jött el abban a maskarában a szanatóriumból. June és Tom küldte őket… Válnak, de Tom még itt lakik, s azt mondják, sosem volt ennyire idehaza, még talán 68soha, mint épp most. Készül valami szerepre, néha elmegy lovagolni, ugrik, fut, együtt gyakorol June-nal. Neki sincs soha dublőre, sőt kaszkadőrnek is beszállna, ha Elton és Hennie engedné. Egyszer, még Thibert idejében, csinált valami ilyet. Kötélen kellett átlendülni krokodilusokkal hemzsegő folyó felett. Háromszor ismételték a jelenetet, végig bírta, nem zuhant le. Nem kellett behajigálni a sok jó vadhúst…

– Micsodát? – kérdezte Joe.

– Elke leölt néhány állatot, hogy ha Tom mégis bepottyanna, azokat dobálják a krokodiloknak, így csökken az esély, hogy Micallefre vetik magukat. De erre nem volt szükség, és nagy sütés-főzés volt a végén. Tom és Elke tényleg jóbarátok – magyarázta Perrier. Dergernek ebből elege lett.

– Figyelje, Perrier – mondta. – Tehát azt állítod, most utoljára kérdem, hogy nem Dot volt az. Értem. És hogy Graeme Snodin birtoka felé kényszerített titeket az Oldsszal. Ott kiszállt, biztosította magát a robbanó pakkal… igen, már csak ezért se lehetett Dot… hogy a nyavalyába lett volna fegyvere, pakkja… Hacsak – mondta Derger – nem tartotta valamelyik kaktuszban. Ez az. És itt jön Phil Moncur szerepe. Philt fent látták egy fán, távcsővel. Igen. Yaki ott látta őt. Épp amikor ezek a dolgok következtek, az Oldsszal és egyáltalán. Hátha volt valami gyanús… épp Dot körül a szanatóriumban… ez a fegyveresdi, vagy ki tudja… mit rejtegetett Dot Kindon a kaktuszkertben. Miért ment oda elköszönni a Harris-héjáktól.

– Hol találták meg Phil Moncur holttestét? – kérdezte Joe. – Hátha az is mond valamit. Bár… nyilván…

– Hol találták meg! – kiáltott szenvtelen hangon Derger. – A kaktuszkertben. A szanatóriumban!

– De hát azt… már csak Norbert halála miatt is… egy ízig átkutatták! – kiáltotta Perrier. – És nemcsak Larqué, hanem…

– Igen, Auerlin hadnagy – mondta Derger, tisztelettudó gúnnyal. – Most Larqué, úgy, ahogy van, átadta az ügyet Auerlinnek. Ez sokat jelent.

– Persze. Nincs… – kezdte Perrier. Derger azonnal leintette. – Értem. Lesz, ami lesz. Friss erő… új szél.

– Ehhez alkalmazkodnunk kell, érti, Joe? – kérdezte Derger. – Ez olyan ügy, hogy nem terem benne más fű, csak ami tényleg ott nő a kertben. De hogy Phil Moncur hogyan nőtt oda a Secamaer kertjébe… És tudják-e, Joe, hány napos 69halottnak becsülik? Azt mondják, legalább hat-hétnapos. Sőt elképzelhetőnek tartják, hogy csütörtökön ölték meg. Moncur a naptárlapján kipipált minden napot. A fene tudja, miért. Csütörtök… múlt hét csütörtökje még ki van pipálva. Péntek már nincs.

– Megállok! – kiáltotta Joe. – Várjunk csak. Phil Moncurt Yaki látta azon a fán… hol? A Snodin-birtokon?

– Nem – mondta Perrier. – Az ott közterület. Van egy ilyen rész. A szanatórium… fel egészen a Mókus kilátóig. De a szanitól keletre két kisebb birtok található, az egyik Yaki Scholderé, a másik az ügyvédé. A kettő között, pontosabban mind a három között van egy jókora közterület. Arra vitt minket a menekülő is… egészen Graeme Snodin birtokának közelébe. Akkor még…

– Akkor még nem tudtátok, hogy Norbert Wanklin halott, ezt megismételheted, ugye? – kérdezte Derger. – Ki tudsz tartani az állításod mellett?

– Ha Colomantini nem hazudja azt, hogy már tudtuk, vagy ha valaki más nem áll elő ilyen mesével – mondta Perrier –, akkor ez tény marad. Nem tudtunk róla. De hogyan is tudhattuk volna: aki a szanatóriumból szemüvegben, kámzsában kijött, azonnal indulásra kényszerített minket. Mégis Dot lett volna? De hát az fantasztikus! Ujjnyomot nyilván nem hagyott, madarászkesztyű volt rajta, illetve a jobbján ott volt a fegyver, és azt elvitte magával. A pakkot kesztyűben tette a kerék elé. Nem lehet összehasonlítani Dot ujjnyomaival.

– Igen, mert ha Dot Kindon eltűnt is, ujjlenyomata maradt – állapította meg bölcsen Joe. Érezte, mekkora üresjárat volt ez, és elhallgatott. Nem fog az agyam, állapította meg. Azt kérdezte hát: – És… kezdtünk beszélni még valamiről. Ott a Morell utcában, ahogy Graeme Snodin és Peter Syrett kilépett… és te ott álltál, Johnette… és az ügyvéd olyan szívélyesen lengetett és mosolygott feléd… az mi volt? Te miért jelentél meg ott?

– Szóval ez izgatja Joe barátunkat – mondta Derger, és türelmetlenül lesett kifelé. – Mondd el, Johnette, amíg June-ra és Tomra várunk.

– Asenzinóval – kezdte Perrier, aztán Joe felé fordult –, hát Colomantinival, tudod, sokat morfondíroztunk ezen. Meg kéne kérdezni mégis Graeme Snodint, nem látták-e akkor csütörtökön a rejtélyes illetőnket. Colomantini oda is telefonált, a titkárral beszélt, és megegyeztek ebben a szerdai találkozóban. Egy hajszálnyit elkéstem, az ügyvéd, Syrett 70kíséretében, épp kilépett az irodaház kapuján. Bosszús voltam, mert ha valamit megígérek…

– Tovább, tovább – sürgette Derger.

– De az ügyvéd érthetetlenül mosolygós volt – mondta Perrier –, csak éppen mintha… keresztülnézett volna rajtam. Az a kézmozdulata… a titkára lenne a mondhatója… nem nekem szólt. Hátra is akartam nézni, ki áll mögöttem… vagy ki jön arra kocsival… Tényleg, ki jön arra kocsival! Mert ahogy a lövések eldördültek, rögtön eldobtam magam, pördültem egyet, és az utca túloldalán nem láttam senki ismerőst, persze, mindenki pánikolt… de kocsiban is ülhetett valaki… ez igaz! A titkár összerogyott, igen, Peter Syrett, akkor még a nevét se nagyon ismertem… és meghalt. A merénylő fentről lőtt, és most is állítom, hogy a mi oldalunkról, vagyis nem szemköztről. Tény azonban, hogy az ügyvéd valakit meglátott, csak ezt nem akarom hangsúlyozni, mert kellemetlenségbe sodorhatom. Előfordulhat, hogy még gyanúba fogják, mert… hát mégis!

– Miért fognák gyanúba? Hogy az integetéssel jelt adott… a mosolygással? Hogy lőjenek… kire? – kérdezte Joe. – Mire célzol?

– Kire lőttek volna, Johnette? – kérdezte Derger.

– Például… rám – mondta Perrier. – Rám. Kérdés, ki tudott erről a találkozóról.

– Akinek beszéltél róla, az – mondta Derger. – Nem beszéltél róla senkinek?

– Én? Kinek beszéltem volna – mondta Perrier. – Colomantini szervezte meg a dolgot… hát ő biztos, hogy tudott róla. Csak én elkéstem, és… Mit gondol, főnök, Colomantini volt az, akire az ügyvéd odamosolygott? Neki integetett?

– Nem hinném – mondta Derger. – Másrészt fentről lőttek… Viszont az nagyon kérdéses, hogy a tetőnek melyik pontjáról lőttek. Az a ház ugyanis… kiszögellik! Mármost ha egészen kintről lőttek, akkor tény, hogy a titkár a merénylő fegyvere és az ügyvéd közé lépett be hirtelen… Ha beljebb állt a puskás haper, akkor viszont közéd és közéje lépett be Peter Syrett. Akkor tényleg te lettél volna a célpont. Ezért lenne okos, ha nem küldözgetnél, Perrier, névtelen leveleket Graeme Snodin ügyvéd úrnak. Ez már a második… – Derger megmutatta az újságkivágás-betűkből egybetákolt „irományt”. – Még szép, hogy a nevedet nem írod alá. De ez is jó ötvenszázalékos célzás, a világ szemében százas: „AKIRE ÖN SZÍVÉLYESEN MOSOLYGOTT”. Az ügyvéd nem vallott 71senkiről, akit ott látott volna a közelben, senki ismerősét nem említette. A titkárra nem mosolyoghatott, maradsz te. Mit szólsz ehhez?

– A legegyszerűbbet – mondta Perrier. Derger közben intett a közeledő Tomnak, és felhúzta a szemöldökét, mert June-t nem látta vele. – A legegyszerűbbet – folytatta Johnette Perrier, és lányos képén mosoly szaladt keresztül. – Mondja ki maga, főnök.

– Igen, a szokásos – mondta bosszúsan Derger. – Mit mondjak én? Valaki tudott az egészről, és be akar mártani… téged, és vele minket. És ha az ügyvéd elmegy Auerlin hadnagyhoz? Mondom, most ebben az ügyben Larquétól semmit se várhatunk. És nemcsak arról van szó, hogy a századosnak bizonyítania kell. Miért kellene? Akkor nem nevezték volna ki épp most századosnak. Tehát ő tud valamit, sejt valamit, a rohadását neki…

Derger visszatért régi szavához, állapította meg aggódva Lopiccolo. Bajt ígért ez.

– Tehát az is elképzelhető, hogy nem Graeme Snodin helyett, hanem Johnette Perrier helyett lőtték le a titkárt – mondta Joe eltűnődve. Perrier tiltakozni kezdett volna, hogy az ő nevét Lopiccolo ilyen gúnyosan ejti, de ekkor belépett Tom Micallef.

– June hol van? – kérdezte Derger.

– Fogalmam sincs – felelte Tom. – De viszont megszomjaztam – folytatta tréfálkozva –, és még a vireóim se jöttek vissza.

– June se – mondta Derger aggódva. – Ez furcsa. Kiküldtem, hívja ide magát. Nem is látta?

– Utoljára akkor, hogy… integetett nekem, vagy kiabált – felelte Tom még mindig nagyon nyugodtan. – A teraszról, igaz? – Joe felé fordult. – Együtt álltak ott, és June mókázott, ilyesmi. Van valami?

– Megtalálták Phil Moncurt – mondta Derger. – Holtan.

Tom elsápadt. – Kösz – felelte riadtan. – Phil Moncurt. Egészen biztos ez?

– Nem, csak viccelek – mondta Derger fakó hangon. Tom gyors kézmozdulattal kért elnézést. Félretolta a whiskys üveget, egy faliszekrényhez lépett, kiemelt egy Oldie-t, tiszta poharakat szedett elő, négyet. – Hátha megjön közben… a feleségem – mondta Tom, Joe-nak, mintegy szabadkozva. – Sok jéggel? – kérdezte még.

Joe hirtelen mintha látta volna képzeletben June Veloyt, 72ahogy olyan merészen és mégis nagyon szerencsétlenül támaszkodott erre az asztallapra itt, és jeget szopogatott.

– Sok jéggel – mondta.

Ittak. – Hát mi ez? – kérdezte akkor Micallef. – Meséljék.

– Semmi mese – mondta szikáran Derger. – De tényleg nem látta June-t? Megállok…! – Joe aggódva tapasztalta, hogy Derger mások szavait használja. Ennyire hiányzik Larqué? Ennyire tud hiányozni valaki? Bárki? Velem is így lenne?

– Nem láttam June-t – mondta idegesen Tom Micallef. – És ha még kétszer megkérdezi, az rendőri módszer. Elvesztem magam, mondok valamit, rögtön ellenem fordítja…

– Mondom, én June-t azért küldtem ki, hogy szóljon magának – ismételte Derger. – Perrier, menj, nézd meg, ott van-e a garázsban a BMW-je… meg a Packard.

– Igen, főnök – mondta Perrier. Elindult. Derger megállította. – Johnette, mondd csak… te bejöttél, ugye… és June kiment. Telefonálni.

– Azt mondta – közölte Joe –, hogy Susan Tookert hívja fel. Valami filmszerepet tud neki… próbafelvételt vagy mit…

– Ez igaz – mondta Tom Micallef –, nekem is beszélt róla. Ma felhívja Susant, és ha kell, találkozik vele, hogy bátorítsa egy kicsit.

– Yaki villájába látogat? – kérdezte csodálkozva Joe. Perrier mindig ott „lebegett”, jelenlét és távozás között. – Hihetetlen!

– Miért tenné? – mondta Tom. – Hiszen Susannak van egy kis lakása a Morell utcában.

Csend támadt. Derger szólalt meg elsőül: – Nem tudta, Joe? Larquéék átnéztek ott mindent. A tetőről lőttek… alighanem. Ha Susan lakásából adták volna le a két lövést, elsősorban be kellett volna jutni oda a gyilkosnak, aztán meg… akkor nem lenne ilyen sok szép változat, vagyis kettő… hogy ki lett volna a célpont, Perrier barátunk-e vagy az ügyvéd.

– Nem – mondta Tom. – Jártam ott… és ha belegondolok, hogy is van az…

– Járt ott? – kérdezte Derger. – Ezt viszont én nem tudtam. Menjen már, Micallef, ezt nem mondta eddig. Eriggy, Perrier, nézd meg a két kocsit.

Johnette Perrier most végre leléphetett.

– Na hát akkor – mondta Derger. – Szóval maga járt Susannál. A Morell utcában. Egyre szebb.

– De nem a múlt héten, és egyáltalán nem mostanság volt az – nevetett Micallef. – Még akkoriban volt ez, hogy… várjanak 73csak… másfél éve, igen. Volt itt nálunk egy estély, és akkor történt, hogy June meg Phil… nagyon összejött. El is pályáztak volna, isten tudja, de a kocsi… akkor June egy sötétkék Caddybe volt beleszeretve…

Olyan furcsa érzés volt ez Joe-nak, nem tagadhatta: hogy most, alig félórával a beszélgetésük után, egyszerre June-ról hall… így… ilyen részleteket… s a távollétében. Ebben volt valami szemérmetlen, de Joe tudta, nem találnák túl sokan annak. Nem tudná megvédeni ő sem, amit érez, ez kétségtelen volt, bár nem lehetett kétsége: ez így csúnya dolog. „Beleszeretve a sötétkék Caddybe…” Tom Micallefet másképp gondolta el… Egyrészt igen jóképű volt, ugyanakkor… a szeme vágása sunyi… nem is sunyi, Joe félve mondta ki magában a szót: eldurvult eredetű. Lehetett volna ettől még a Cruxameer Concerts igazgató rendezője, vagy elektronikus stúdió művészeti főtanácsadója… és jéghokikapitány… szinte akármi, de azt megértette, miért nem lett belőle valódi vezető színész, szupersztár. A szavai elárulták. Most már élénken figyelt, mit hall még; és remélte, akkor marad kettesben Tom Micalleffel, amikor már házigazdailag is fáradt lesz… és ő előjön a vireó-témával. Erre várt.

De most még Perrier-t várták vissza, és beszélgettek. Feszülten. Micallef folytatta: – Igen. A kocsi először „foglalt” volt… Susan Tooker szórakozott benne Perrier-vel és Colomantinival. Aztán Phil meg June meg Susan hármasban folytatta volna, de fának mentek. Susan megsérült egy kicsit, és Phil visszajött értem. Lementünk Yakival a telek aljába, és felhoztuk Susant. Nem volt jól. Akkor hazavittem. Yakival nem jött össze a dolog… mármint nekem. Phil és June együtt maradt akkor éjszaka… de állítólag „nem lett semmi”…

– Maga tehát – kérdezte Joe, és lehunyta a szemét –, maga nem… nem élt Yakival úgy félig-meddig két héten át?

– Nem – mondta Tom Micallef. – Hazavittem Susant, és ott is maradtam vele. A lábának nem volt különösebb baja. Reggel hazamentem, összeházasodtunk June-nal. Susan volt az egyik tanúnk, Colin Kellock a másik. Colin abban az időben mászkált Susannal, és ahogy én két hét múltán nem bírtam már ezt a kettősséget, megint összejöttek, főleg csütörtökönként…

– A csütörtök Susannál nem Chris Van Vranken napja volt? – kérdezte Joe.

– A nyavalyát – mondta Tom. – Chrisnek az a yakis napja volt. Hát persze, ne csodálkozzék. Yaki különben Alveznél 74pszichológus. Együtt végeztek June-nal. June mindig itt lakott, Yaki kalandos életútra tett ideiglenesen pontosvesszőt itt; tudja, hogy van ez, pont XY a vessző…

– Yaki pszichológus Alveznél? – kérdezte Joe. – Semmit se tudok. És Chrisszel ott találkozik?

– Pontosan! – mondta Tom Micallef. – A szeánsz után Yaki átmegy az „éjszakás betegeihez”… nem, ne gondoljon semmi rosszra, de csinál ott egy kis csoportterápiát, amiképpen a Scholder-villa csütörtöki szeánszai is ilyen jellegűek. Hát nem? És Chris a hátsó bejáraton, a kaktuszkert felől, bemegy szintén a Secamaerbe. Ott találkozik Yakival, miután Yaki Scholder kész a csoporttal. Úgy éjfél után jönnek össze mindig. Előtte Chris gyakran elbeszélget Susannal… hát nem voltam ott még soha, nem tudom, mit csinálnak. Colin Kellock nem kedveli Van Vrankent, és úgy tudom, Elke sem. Tudja, milyen furcsa pár a Ludlam–Kellock-duó! Szerencsés alkat mindkettő, bár hát, ugye, mégis szeretnek és utálnak… Nem tudom, mi akkor a szerencséjük. Nem csavarodnak be könnyen. Talán ez.

Derger hallgatott. Perrier visszatért. – A Packard nincs a helyén – mondta.

– Azzal mehetett el – vélekedett Tom.

– És Susanhoz! – kiáltotta fojtott hangon Derger. – Johnette, menj utána. Ismerős neked úgyis az a környék.

– Johnette tehát mindig is a maga embere volt itt nálunk – nevetett Tom Micallef –, ugye, Bertram? Legalább biztosabban érzem magam. Kösz, tényleg.

– Jól van akkor – mondta Derger. – Sejti, hogy mi van… ha ez már nem titok. Tudtommal a maga embere Colomantini.

– Hát igen – felelte Tom. – És tudja, mi van, ha az ilyesmi nem titok többé.

– Siessél, Perrier – mondta Derger.

– Főnök, és… ha kell, mindent bele? – kérdezte Johnette.

– Csak életnagyságig – intette Derger.

Perrier szó nélkül távozott.

– A madarakhoz, ugye, nem nyúlt Perrier? – kérdezte akkor Derger. Látta, hogy Tom kétségbeesetten rázza a fejét, és mindjárt megkérdez valamit. Sietve elébe vágott hát: – Tudja, Tom, az ember sosem ismer senkit eléggé. Amit például magáról hallottam most… És Perrier-ről se tudom, nem szadis-e… állatokra. Emberekre nem. Ezért dolgozhat nekem.

– Szadi magánál nincsen – mondta gúnyosan Tom Micallef.

75

– Akár hiszi, akár nem, nincsen – mondta Derger. – Az megint más már, hogy némelyek jajgatnak, mert a tyúkeszükre lépünk, de azért attól még nem törik a koponyacsont. Többnyire seggfejekről van szó. És mindenki jót akarna magának… saját magának, úgy értem.

– Mindenki jót akarna a magjának – mondta Tom. Joe fintorgott, elfordult. – Hát June-nak nem mertem volna megmondani, pont ezért, hogy nem Yaki a Nagy Izé, hanem Susan…

– Aki csak egy kis izé – mondta, háttal Tomnak és Dergernek, Joe. – Ha azt mondja, Susan… azzal egyszerűen nem állt volna meg! June odamegy a Morell utcába, felpofozza Susant… ajánl neki két jobb statisztaszerepet… beviszi scriptesnek a stúdióba… szól Yakinak… és kiröhögi Tomot. De maga, Tom, ezt nem engedhette meg magának. Se June-nak.

– Eltalálta – nevetett Tom. – Megmarhultam volna! Ő szépen vetkőzni kezd még a saját teraszunkon Phil Moncurnek… aztán elmegy vele, Susant is viszik, nyilván a jobb nyomaték kedvéért, meg talán Yakinál is megszokta őt Phil, a fiús gumipofa… egyébként Phil nagyon rendes. Elmondta, hogy az őt tisztára hazavágta, amit June az összeházasodásunkról mondott nekem, meg hogy nyilván ezt csak úgy rögtönözte June, de én is milyen fantasztikusan vettem az egészet. Hát nem shakespeare-i? Ezt kérdezte Phil. A Richárdban van ez, ugye, hogy a Lédi kezét a púpos haper ott a férj koporsójánál kéri meg, s a férjnek ő a gyilkosa. Hát ez még nagyobb szám, mondta Phil. Ilyen lélekjelenlét! Az ő lelke attól fogva nem volt jelen. Két lélekjelenlét túl sok egy ilyen kísértő éjszakába. Lelohadt a jelenlétem, mondta Phil. Talán ha engedem, hogy June kirángasson a fűre; de Yaki azt parancsolta, hogy csak a Caddyben hátul… hát ott nem ment épp, mesélte Phil. Rendes fiú, nagy kár érte… Megölték? És mégis, vajon ki tette? És hol? És miért?

– Nyilván nem az iméntiekért, mert maga akkor nem számolt volna be ilyen részletesen, Tom – mondta Joe, és visszafordult a beszélgetőkhöz. – Tévednék?

– Jóságos ég, hát persze hogy nem én öltem meg! – kiáltotta Tom Micallef. – Bertram, maga is benne van ebben a jardolósdiban, amit Joe barátunk kezdeni akar megint? Mert én kiszállok, komolyan; most már, hogy nincsenek a vireóim se, igazán nem kötődöm a munkámon kívül senkihez és semmihez… ráérek, minden módon!

– Csak nyugalom – mondta Joe. – Még a madarakra is 76rátérünk. De itt nagyon sok érdekeset hallani! Mondja, és Yakit hogy fűzte meg? Úgy értem, arra, hogy falazzon a maga segédönkiszolgáló módszeréhez? Mert Susan, tudja ugye, annyi volt csak, mintha onanizálna. Ha így hazudott… mondja, volt kedve ehhez? Nekem mindig eszembe fog jutni, ha a filmjeit nézem, Tom… ahogy June úgy tudja, maga Yakihoz megy, holott Susanhoz, de Yakit is megkéri, mondja June-nak, hogy maga vele volt. Hát ez óriási. És hogy csinálták, ezt árulja el? Nem vette észre Nimmo Beamish… nem tudott róla Colin Kellock… se Chris Van Vranken… se June nem tudja, e pillanatig se…

– Semmi heveskedés, Joe – nevetett Tom Micallef. – Bocsánat, Bertram. De hol találták meg Philt? Én már annyi érdekeset meséltem maguknak, viszonzás meg semmi… És mikor ölték meg? És ki talált rá?

– De sokat kérdez – nevetett kaffogva Derger. – Na, nézze. Azt ne mondja, hogy szadizom a lelkét…

Ez az! Joe felujjongott magában. A nagy Derger-szövegek! Szadizom a lelkedet!… Micsoda mondás, föl se kell kapni, száll, lobog. Szadizom a…

– Nézze – folytatta Derger. – Yaki múlt csütörtökön eléggé kényes időpontban látta Phil Moncurt… nem is akarta elmondani. Aztán Graeme Snodin rávette, mesélje el szépen Larquénak és Auerlin hadnagynak. Phil Moncurrel addig senki nem is foglalkozott. Kihallgatták Alvezt, a szanatórium személyzetét… de hát sok érdekes ott se derült ki. A Kindon fiú extrabeteg volt… tulajdonképpen vendég. June sokat volt mellette, járt bent nála Tom Micallef… igaz, Tom? – Tom Micallef bólogatott. – Maga Juan Alvez kezelte… de hát ezt nem is tudtuk, hogy Yaki Scholder is… Alvez munkatársa…!

– Nem hiszem, hogy ez összefügg Dot ügyével – mondta Tom Micallef. – Yaki éjszakánként járt oda… és Alveznek joga van titokban tartani ezt a dolgot, amennyiben csakugyan semmi köze Dot eltűnéséhez.

– Na de épp ez az, hogy lehet köze hozzá! – csattant fel fáradtan Derger. Joe megállapította: teljesen a régi! – Lehet köze. Ezt maga csak ne akarja eldönteni, Micallef. Menjünk tovább. Graeme Snodin rávette Yakit, mondja el, hol látta Phil Moncurt… hol és mikor. Tessék, utána rálőttek Snodinra…

– De Peter Syrett halt meg! – válaszolta nevetve Tom Micallef. – Nem ezt találom olyan mulatságosnak, ne higgye. Hanem a maga gyanúsítgatásait. Hogy mintha Yakinak bármi köze lenne…

77

– Ezt most hagyja. Tudtommal azt kérdezte, hol találták meg Phil Moncurt… és ez nyilván Joe-t is érdekli, ugye? – folytatta zavartalanul Derger. – A rendőrség szerint Philt akkor csütörtökön ölhették meg, vagyis egy hete. Na, mit szól hozzá. Érdekes, nem? Mi van akkor, ha Alvezék jócskán hazudnak? Hm? Ha Phil Moncur behatolt hátulról… amerről Chris szokott menni… esetleg kulcsmásolata is volt, nem? Yaki és Chris gyakran van együtt… Yaki lemarta a kulcsformát Chris példányáról… de miért ne lehetne neki magának is kulcsa, sőt nem erről volt szó? Látja, már összekavarcolom. Ki jár hátulról? Ki elölről?

– Ne játsszon velem, Bertram – mondta Tom Micallef. – Mondja, mit vár attól, hogy Perrier-t elküldte a Morell utcába? Fél talán, hogy June most megy megölni Susant? Őrültség volna. Phil Moncur halott… ha igazat mond…

– Ez volt a jó húzás, Micallef! – nevetett kedvetlenül Derger. – Biztosítja magát. Ha én igazat mondok… Hát igen, jól csinálja. Még a madarairól is beszélne majd…?

– De nem most rögtön, ugye? Van annál fontosabb is, nem? – kérdezte Tom Micallef. – Mit gondol, miért szükséges Perrier-nek a Morell utcába mennie? June-nak merőben szakmai megbeszélendője van Susannal. És ha a Morell utcában? Mit tesz az?

– Eléggé különös időpontot választott, csak erről van szó – mondta Derger, hidegen mentegetőzve. – És én azzal küldtem ki, hogy hozza le magát…

– Hozzon le engem? – kérdezte Tom. – Honnét tudta maga, Bertram, hogy engem „le kell hozni”…?

– Hogy fent van a madárlesen? – kérdezte Derger. – Egyszerű: mert Colomantini engedett be. Ő csak látta magát. És Adela tudta, hogy odafent csücsül. Ugye! De ha érdekli még, hol találták meg Phil Moncurt…

Joe úgy érezte, szétpattan izgalmában. Tom Micallefen nem látszott idegesség. Persze, ez várható volt, gondolta Joe. Végső soron jó színész; és ez nem is olyan nehéz szerep. Türelemmel kivárni, míg a sorsnak ez a Derger nevű természeti csapása elvonul…

S még nem is volt olyan természeticsapás-forma most! Joe kíváncsi lett volna Auerlin hadnagyra. Larquénak ő nem a „változata”!

– Ne ijedjen meg, nem óriáskaktuszon lógott – mondta Derger fanyarul. – Hanem ott volt szépen becsomagolva egy kocsiban. Chris Van Vranken kocsijának a csomagtartójában. 78Chris Van Vranken a szokásos módon hátulról érkezhetett, van kulcsa, behajtott a személyzeti feljárón.

– És? Miért maradt ott a kocsija? – kiáltotta Joe. Tom Micallef is felpattant, alig bírta türtőztetni magát. – Hol van Chris Van Vranken?

– Senki se látta – mondta Derger. – De most már van válaszunk: Yaki Scholder kocsiján távozhatott, feltűnés nélkül. Valaki ma felhívta a rendőrséget, hogy nézzenek meg egy súlyos Chevvyt a Secamaer hátsó parkjában, a vendégek garázsainál.

– Aligha ő maga! – kiáltotta Tom Micallef. – Nem olyan bolond… senki. Nos hát… bocsánat. Valamelyest mindig bolondnak tartottam Chris Van Vrankent, de… nem ennyire.

– Nyilván annyira se – mondta Derger –, hogy odaszállítson, aztán ott felejtsen egy hullát a kocsijában. És amikor az eszébe jut, ő maga hívja a rendőrséget.

– Odamenne a kocsiért – mondta Joe. – Hát persze. De mi marad? Valaki berakta a kocsijába a hullát. Hol? A szanatóriumon kívül, tehát valahol, ahol megállt a Chevvyvel. Erről nyilván elbeszélget a jard… ha lehet, Chris barátunkkal is. Vagy: már bent a szanatóriumban. Ki tette oda? Ő maga; Alvez; a személyzet valamelyik tagja; a betegek egyike; Yaki Scholder. Mikor tették oda? Amíg Chris ott tartózkodott. Így Yaki is odatehette. Vagy: miután elment. Ha Yakival ment el, s ha Yaki nem tért vissza azután, őt máris kizárhatjuk.

– Vagyis ott állunk, ahol a lábatlankodó, ha a tyúkszemére hágtak – mondta Derger. – Semmi közünk hozzá, mert…

– Mert akkor Auerlin hadnagy jelentkezett volna már – mondta sietve Joe. – De attól még jelentkezhet.

– Ez a dolog engem elsősorban önmagáért izgat – közölte Derger. – Mit szól hozzá, Micallef?

– Hová mehetett June? – mondta idegesen a színész. Most már látszott: őszintén tanácstalan. – Nem hiányzott ez a fordulat. Hívjuk fel… Elkét és Colint. Bár ne… Colin Kellock ma ott van Yakinál!

– És Susan is! – kiáltotta Joe. – Szeánsz van!

– Ha megtartják – mondta visszafogottan Derger –, ott 79leszünk. No, aligha mi hárman. De leginkább világfias barátunk, a tojásételek és a koktélok nagymestere, a madárbarát Gracula. Ron meséli, sikerült rávenni őt, igaz, Joe, hogy elvegyüljön a „kiválasztott köznép alkotókevercében”, vagy miben. Lesz azonban, attól tartok, egy csalódott látogatónk…

– Éspedig? – kérdezte Joe.

– Mindjárt meglátja – mondta Derger. – Óvatos voltam, figyelmeztettem őt… kerülje el inkább az Alvez-birtokot. Már jön is!

Ron Sadle volt az! A D’Orleans Állatnyomozó Iroda ritkás szőke hajú, kicsit ernyeteg arcú társfőnöke valóban csalódottnak látszott. Joe szerette volna elkiáltani magát: „Főnök, fel a fejjel, hall itt hamarosan annyi kavarcról, hogy az ülepének is alkotó kedve kerekedik!”

– Mi van a vireókkal? – kérdezte, és Joe tudta, e szavakban töménytelen az öngúny. Gépiesen így felelt: – Főnök, igyon egy kis… töményet! – És máris töltött neki a Micallef által előkanyarított üvegből. Derger csak legyintett.

– A vireóim – mondta udvarias házigazdaként Micallef, miután a kézrázások megvoltak –, igen, hát szegények úgy… jó két hete eltűntek. Estéről reggelre. Akkor jelentettem be June-nak, hogy elválok. Itt marad neki minden, valami pénzem van azért, a többi majd lesz, és kész. Ez a vireó-ügy sok volt nekem. Yaki akkor felhívott, költözzem hozzá, félreértés ne essék, nem „úgy”, csak hát nagy a villa, sokan elférnek ott, majd lesznek új madaraim. Bennem azonban… én nem tudom… ez volt egyszerre: Hála istennek! Megszabadultam megint valamitől, amit szerettem… és ürügyem van, most már nem is egy, hogy megszabaduljak egy kapcsolattól, amely… talán így jár jól. Igen, a kapcsolatunk June-nal…

– Szép kerek történet volt, remek, Micallef! – Derger köszönte meg e szavakkal a produkciót. – Tény, hogy June-nal azóta se élnek rosszabbul, sőt! ami a többit illeti… hát nem tudom. Mennyi ebben a Van Vranken-hatás…

– A micsoda? – kérdezte Micallef. Ron Sadle felhajtotta a whisky maradékát is, Joe sietve töltött neki. – Chris hatása? ne dobálózzék hozott üvegházban…!

– Remek, főnök! – kiáltotta Joe. – Itt végig ilyen pompás a hangulat. Kiderültek a következők, csak úgy eddig már: a Morell utcában lakása van Susan Tookernek, és June épp oda ment. Valamint: nevezett Susan Tookerrel volt tavaly úgynevezett viszonya. Vagyis igen valódi! Nem Yakival! De June-nak ezt… nem vallotta be. Aztán: van egy hulla. Nem 80mintha sokat reméltünk volna már Phil Moncurrel kapcsolatban… de ez a bizonyosság fájó. Tetemét, mely akár egy hetes is lehet, az Alvez-szanatóriumbirtokon lelték meg, magánszemély bejelentése nyomán, Chris Van Vranken kocsijában. Chris Van Vrankenről nincs sok hír. De majd sorjában.

– Első hallásra szinte felfoghatatlan – mosolygott Ron. – Kedves Bertram, elnézést munkatársam túlzott élénkségéért, amellyel csak az én megbocsáthatatlan ernyedtségemet ellensúlyozná. Élvezetes társalgásra voltam felkészülve Alvezékkel, és az áldatlan fordulat, mely ezt meghiúsította…

– Remek volt, főnök! Látja, Micallef, idejutunk, ha a maga kerek történeteit gyurmáljuk tovább – nevetett Joe. – Derger, hogyan folytassuk most?

– Tom – kérdezte Derger –, addig is, míg Perrier visszatér, beszélgessünk értelmesen. Azt a héja-szerelést, a fekete-vörös-fehér kámzsát és a szemüveget… Dot innen vitte magával? Bent kapta? Ő maga készítette? Később vitte be neki June… netán maga? Valaki más?

– Szép volt, Derger! – mondta Joe. Ivott. – Remek a whiskyje, Micallef. De halljuk a felet-a-felet-a-feleletet!

– Dot számára megrázkódtatás volt, ami történt, és csak lassan eszmélt rá, mi ez – mondta Tom Micallef igen nyugodtan. – A magányos héja is eltűnt, a tojó. Először csak vizsgálatra vittük be Dotot a Secamaerbe. Nagyon diszkrét intézet; a betegek gyakorlatilag nem is látják egymást; nincs „alantas személyzet”, pontosabban, magas képzettségű személyek látják el a kisegítő feladatokat, és a betegeknek nem kell érintkezniök velük, ha nem akarnak… vagy ha a családjuk így kívánja. Ez történt Dot esetében is. Nagyon megkedvelte Alvezt… ő lett az orvosa… és Yaki az éjszakás pszichológusa. Tudjuk, ismerte Yakit… nem is akárhogy… és ez nagyon szerencsés körülmény. Megjegyzem, ez motiválta is a választásunkat… meg Alvez és a stúdió régi kapcsolata, még Thibert idejéből. June nyugalma Hennie Loggie számára is nagyon fontos, és ő a stúdióban a produceri munkának főleg ezt a személyi-pszichikai részét végzi, míg Elton, aki mellesleg tanulmányait is végzi most, Thibert régi, idősebb és tapasztaltabb helyetteseire és munkatársaira támaszkodik… mivel azonban ők biztonsági kérdésekkel nem foglalkoznak – mondta Tom, és meghajolt Derger felé –, semmiféle gyakorlati vonatkozása nincs az ő számukra ezeknek a sajnálatos ügyeknek… mindaddig, amíg June vagy én… vagy bárki, Barbara, Elke, esetleg a főleg inkább már rendezőként tevékeny Colin Kellock 81„ki nem dől”… szóval Hennie is helyeselte, hogy June nyugalma érdekében Dot mielőbbi rendbe jövését tartjuk fontosnak… s mégis mérsékelt eszközökkel. A szakmai részt tudakolják, kérem, Juan Alveznél…

– Megtörtént, s ezt a rendőrség is megtette. Halljuk, June bejárt Dothoz, sőt maga is, Tom – mondta Derger. – De még mindig nem kaptunk feleletet, mikor jutott hozzá Dot ehhez a szereléshez, amelyikben aztán eltűnt… fegyverrel a kezében… ha ő tűnt el ott!

– Az úgynevezett „héja-göncöt” Dot találta ki – mondta Tom Micallef. – Amikor próbalátogatáson ott jártunk vele… és hadd mondjam el, Adela és Asenzino kísért el minket… majd Perrier és Wanklin jött értünk, szegény Norbert… nos, mindegyiküknek igen tetszett az intézet, így neveztük… és Dot vágyott is rá, hogy pihenjen egy jót. Nem akart embert látni. Alvez, már a filmes kapcsolatai miatt is, nagyon megnyerte a bizalmát. Érdekes, még inkább Yaki miatt volt zavarban. De megígértük neki, hogy mással nem kell érintkeznie… ezért volt ott Norbert Wanklin, aki aztán a hosszabb tartózkodásra úgy kísérte el, hogy az én kérésemre… és Adela beleegyezésével… bent is maradt, igen, családtagok bent lehetnek, és ott lakhatnak… ez elegáns, korszerű intézmény, tudja. Nos, így vittük be aztán Dotot, s akkor már vele volt a héja-gönc. Mert el is felejtettem befejezni a dolgot. Amikor először ott jártunk, igen, akkor született meg benne ez a gondolat, a héja-ruha… és már ez is segített valamicskét, kiheverni a veszteséget, az egész sokkot, amely June-ből is fakadt, az ő lényéből és múltjából is sugárzott… tehát Alvez megmutatta Dotnak az egész birtokot… vigyázva, nehogy másokkal összeakadjunk… ez feszélyező mindig mindkét félnek, az lehet később… és kiderült, vannak héják is, és költenek! Dot számára ez volt a döntő érv. A Harris-héják. Hazahoztuk akkor… egy szép fél nap után, mondom, Perrier és Wanklin jött értünk… s akkor Dot pár napot itthon töltött, s elment például megvásárolni, ő maga, ezeket a holmikat, a szemüveget… ellenőrizhetik, elmesélte, tudjuk, melyik boltban járt… a kámzsát, amelyet ő maga alakított át… ezt is tudjuk, honnét szerezte…

– A rendőrség ellenőrizte a dolgot – mondta Derger. – Ez rendben is van. Csak tudni akartam, nem volt-e valami trükk… amit nekem, mint tulajdonképpen a védelmezőjének… elmondhat, sőt el kell mondania… Figyeljen rám, értse meg: ha régebbi ügyekről hallott is… ezt-azt… ne feledje, ez 82más… ez nem olyan eset, ez másmilyen ügyintézés lesz, itt mindent valóban kinyomoznak, itt nem hiszem, hogy bárki segítő kezet nyújt. Auerlin hadnagynak semmi köze a stúdióhoz, Thibert hagyatékához, hogy így mondjam, se szellemi, se emberi értelemben… tehát kérem, Tom, vegye igénybe a segítségemet, és ha bármi zűr volt, ha bárki részéről fenyeget valami… zsarolás vagy egyéb, nekem mondja meg, és most tegye! Később ez sokkal keservesebb fordulatokkal járhat.

– Tudom, mire céloz – mondta Tom Micallef. – Alvezék meglehetősen nagy szabadságot engedtek Dotnak… furcsa így mondanom, a sógoromnak. Holott az volt, és… felnőtt férfi, húszéves… ne haragudjanak, hogy múlt időben említem őt, de én már úgy tekintem a dolgot, hogy June-nal mi… elváltunk. Ha az előbb ideges lettem miatta, vagyis a hirtelen és érthetetlen távozása miatt, ez csak azért van, mert… mégis ember. És remek sztár, nagy színész. Bonyolult nő, egyéniség. Susan… nem az ő kategóriája. És az a furcsa kaland, megvallom, ma is feszélyez. Holott June kezdte a dolgot, Phillel… mégis! Tehát arra céloz, hogy…

– Szerencsére nem olyasmire persze, hogy valaki abban az időben kámzsás-álarcszemüveges szerelésben bankrablásokat vagy gyilkosságokat követett volna el a környéken – nevetett udvariasan Derger. – De mintha történt volna valami egyéb…

– Igen, Alvez eléggé szabadjára engedte Dotot… miután az altatás megvolt, már jobban vigyázott rá, s akkor csak a szanatórium belsőbb udvarain, parkjaiban mászkálhatott a sógorom… nem mehetett a birtok külső területére, a Mókus kilátóhoz, meg egyáltalán… Szóval az első napokban mintha történt volna olyasmi, hogy letette a héja-göncöt és kiszökött… igen, a városba. És felkereste Susant. Jól hallja, Joe, Susan Tookert. Csak úgy… beállított hozzá. És ez eléggé… kínos volt, igen. A számomra. Mert Dot nem találta egyedül Susant. Egy férfit talált nála…

– Nem Colomantinit és nem Perrier-t, nem Kellockot és nem Chris Van Vrankent, de még csak Peter Syrettet sem, hanem… – Joe itt sokatmondóan elhallgatott. – Kínos – tette hozzá.

– Hogyne. És ha azt mondom, roppantul kínosan éreztem magam, az kevés. Gondolják meg, végső soron ott lehettem Susannál – mondta fáradtan vigyorogva Tom Micallef. – Hiszen June-tól válófélben vagyok. De… épp ez az! Mintha kezdenénk jól összejönni megint, van olyan érzésünk. És mi komolyan is vesszük ezt. Belegondoltak? Jön Dot… mint 83a villám! Hiszen June bent van nála a szanatóriumban, látogatóban… erre jön ő, feltűnik Susan lakásán, a Morell utcában… szinte ránk töri az ajtót. Nem, persze hogy gönc nélkül jött, azt ott hagyta valahol az Alvez-birtok kerítésénél. Vagy nem tudom. De hol távozott? Talán… most már azt gondolom… talán hátul. És talán… de erre rettegve gondolok csak… talán ő élt vissza még valamivel ott… talán még valamivel visszaélt… és visszaél… rejtőzködik valahol, és… például ő telefonált a jardnak, hogy Chris kocsijában hulla van, sőt esetleg…

– Ne is folytassa – kérte Derger. – Esetleg ő ölte meg Phil Moncurt. Rejtegette a rejtekhelyén… majd becsempészte Chris kocsijába… esetleg őt is Chris Van Vranken bújtatja! És így annál könnyebben tehet ilyet. Mondja, Tom, most már hajlandó azt gondolni a sógoráról, Dot Kindonról, hogy az erkölcsi érzéke körül… igencsak gyakorlati jelleggel… nincs minden rendben?

– Nem akarok nyilatkozni – mondta Tom Micallef. – Borzasztó ostoba jelenetek következtek akkor ott Susannál… ennek most már több, mint három hete, ó, igen… Dot kényszerített minket… sok mindenre. Ő is beszállt. Fenyegetőzött, hogy elmondja June-nak.

– De nem készített felvételeket, ugye – mondta Derger eltűnődve. – Nézze csak, ez furcsa. Mert megtehette volna. Nem tette. Mondja, nem gondolt arra, Tom, soha nem gondolt még azóta arra, hogy Dot Kindon, a sógora tulajdonképpen… már az első napokban is összejátszott June-nal? A szanatóriumbeli első napjaira értem. Még az altatása előtti időből. Hm? Mert akkor June… akit nagyon bántott az a buta jelenet, az autó-összetöréssel… aki nem tudta megbocsátani magának… saját magának… a héjalövöldözést… ez lelkiismereti kérdése maradt, azt hiszem, máig… June esetleg összejátszott Dottal… Dot megzsarolta őt, a gonosz nővérkét… és June engedte ki a hátsó kijáraton Dotot… sőt ő vitte ki a kocsiján… esetleg Alvez engedélyével. Más ott nem szólt bele az ügybe, mert Dot nem is érintkezett senkivel… A szobáját a távollétében takarították… és a többi. Nappal volt, Yaki fennhatósága nem érvényesült. June kieresztette őt… s esetleg Dot piszokul elmondott mindent June-nak… amit igenis tudhatott magáról, Tom és Susanról. Olyan nagy véletlen az, hogy Dot épp beállított magukhoz a Morell utcába? S akkor? Ezért nem készített felvételeket… mert félt azért June-tól… és June meghagyta neki, ne tegye… June nem akart volna látni ilyesmit, másrészt June nem tudhatta, hogy Dot majd Susan 84Tooker lakásán magukkal ennyire ocsmányul viselkedik… és June, végezetül, bízott benne, hogy Yaki ide, Susan oda, a maguk házassága… hiszen nem gyerekek már, és lesz is zűr, volt is zűr… helyre fog állni. Dotnak meg adott ezzel… valami ingyen ajándékot. Megmagyarázná ez June zavaros viselkedését… Susannal kapcsolatban. Az elrohanást most… Talán megijedt tőlem, úgy érezte, hogy komolyra fordul a dolog… Pedig itt a jardtól komoly bármi, és ha Larqué új embere, Auerlin hadnagy rászáll a kérdésre, az lesz kínos. Tom, még valamit gondoltam: mi van akkor, ha June tudott Susanról és magáról… és figyelmeztetésül küldte Dotot. Valamint, és ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni, vannak különféle fura… szolgáltatások. Bonthatatlanul kemény csoportok… bár én már láttam bomlani is egyet-kettőt, méghozzá szét… Mégis, van olyan, hogy… nem, dehogy akarom részletezni, és miért is zavarnám meg a fejét ilyesmivel. De főleg fiatalabb korúak… haperok, csulák, idősebbek is köztük, szóval akit akar… igen, főleg ilyenek tevékenykednek így…

– Ne kerteljen már – mondta Tom. – Mondja, miről van szó? Nem tiltott kereskedelemről, ugye…

– Nem. Hanem… élethalál-dolgokról. Például… valaki megunta az életét, de nem mer végezni magával. Elhatározása szilárd, pénze is van… és megkapja a jó tippet. Elmegy valahová… vagy felveszi a kapcsolatot a jelzett módon… s hajrá! Kinyíratja önmagát. Ez az öngyilkosoknak működtetett vállalkozás. Van egyéb is. A hagyományosabbak. Bérgyilkos-szolgálat. Vagy meredekebb, újabb dolog: valaki összehozza a kívánt feleket… gyilkolják meg egymást. Nézze, nem kell olyan messze mennie… és ha felhatalmaz, én kezelésbe veszek valakit… aki pedig szintén kezelő szakmában tevékenykedik… persze nem szívesen tenném, mert… mindnyájan emberek vagyunk, és a szakmája mindegyikünknek élethalál… ha nem másé, a magunké.

– Nem, ilyet nem gondolok azért – mondta Tom. – Hogy Dot efféle szélsőséges dolgokban vett volna részt. Azt nem Talán ilyen irányban nem is kell leásni. Fölösleges a kavarc… és mi fogjuk megbánni, mi magunk, hogy túlságosan jót akartunk.

– Helyes, józan válasz, számítottam rá – felelte Derger. – Mégis, kötelességem volt figyelmeztetni.

– Tökéletesen értem – mondta Tom Micallef. – Folytatom. A kis orgia után Dot teljesen kikészült. Berúgott… és egyáltalán. Nem bírta erővel… úgy, ahogy azt ő elképzelte. Másodhe85gedűs lett, ez rosszul hatott rá. Még rosszabbul volt a végén, mint amikor bevittük. Aggódni kezdtem. Susan inkább bosszankodott. Tulajdonképpen jól kibírtuk az egészet, ha nem a gusztusunk is… de hát nézze, Dot a végén elájult. Csak úgy. Ne féljen, élt. Visszavittem, Alveznek adtam át. Kértem, June-nak ne említse az ügyet. Alvez az egész June-dologról… June látogatásáról… nem is beszélt. Ügyes ember, jó érzéke van a tapintat kérdéseiben. Másnap June bement… este otthon alig beszélgettünk… csöndes, forró együttlét volt, barátilag, iszogatva… a fejemben persze ott kavarogtak a Morell utca emlékei… és elgondolkoztam: Susan olyan szürke, átlagos nő-e? Hiszen annyi érdekes kaland részese, annyira… vonzó. A számomra is. Ezt nem szabad szégyellnem már, mondtam magamban. Miért, ha Yakival vagyok, az sznob szempontból rendben, bevallhatóan rendben? Tárgyszerű azonnal? Susannal viszont valami emberi gyengét árulok el…? Mint hogy… hát mindegy, keressenek példát a saját életükből…

– Túrom az orrom – mondta Joe. – És a többi. – Hirtelen azt érezte, hogy ez a Tom Micallef: merőben emberi. Kár, hogy annyi minden eléggé… taszító benne. De roppantul emberi, ami van vele.

– Szóval June sem szólt magának arról, hogy az öccse eltávozott volna, és maga se mondta el, amit… nagyon is tudott – mondta Ron Sadle, aki nagyon hosszú, töprengő hallgatásba merült az eddigiekben. – És megegyeztek, hogy June bemegy másnap Dothoz. És persze olyasmiről is beszélgethettek, hogy megkérik Alvezt, vigyázzon nagyon Dotra, és az altatókúrát, ha lehet, hamar kezdje el… Nem tévedek túl nagyot?

– Egyáltalán nem – mondta Tom Micallef. Ron Sadle csöndes szavai láthatóan jó hatással voltak rá.

– Igen, ezt így képzeltem – mondta Ron. Csend lett.

– Sejtem körülbelül, miért ment el most June – mondta Lopiccolo. – Hadd kérdezzem meg, Tom: azok után, hogy múlt csütörtökön a… sógora, Dot Kindon eltűnt a Secamaer-szanatóriumból, ezek után… ugye, elmondott mindent, legalábbis sok mindent a feleségének. Tévednék?

– Nem – mondta Tom Micallef. – Csak nem egészen akkor. Voltak dolgok már előbb is. Dot tehát, mint mondtam, ott lelt engem Susan Tookernél. Ez azért is nevetséges… volt… mert Susanról odahaza mindig csak így beszéltünk, így… lefelé. Volt egy értékrend. Vagy hát… van. Csak éppen… De várjon. 86Dot azt a dolgot a héjáival… nem tudta June-nak megbocsátani. June kiszolgáltatta magát. Igen. Dot mindenre képes. June most… egy kicsit tart is tőle. Azért kellett mindent elmondanom June-nak, hogy ő is biztosíthassa magát… például Hennie-nél, hogy ha Dot netán felbukkan ott és kiteregeti a dolgokat, ne legyen nagyobb kavarc, mint szükséges. Fogalmunk sincs, hol van Dot. De még nem tartunk itt. Másrészt azt se tudom, mit hoztak össze Yakival… úgy értem, a Secamaerben, Yaki és Dot… és mennyire támogatja a sógoromat Barbara Monty. Mármost ami Phil Moncurt illeti…

– Igen? – kérdezte Joe Lopiccolo. – Ő is feltűnt valahol?

– Sajnos – mondta Tom. – Két nappal a Morell utcai kínos együttlét után bementem én is Dothoz a Secamaerbe. Másnap altatta el őt Alvez. Akkor még hosszasan beszélgettünk. Orvosságok hatása alatt volt már…

– És Van Vrankennek nincs itt valami szerepe? – kiáltott fel Ron Sadle. Derger is érdeklődve várta a választ.

– Chris Van Vrankenre még kitérek, bár semmi közelebbit nem mondhatok. Ő változó lény, ha jól értenek, változó. Állandó változó, bár lassú. – Itt Tom elrévedezett. Majd összeszedte magát: – De hogy Dot ügyéhez bármi köze lett volna… kétlem. Nem tudom, Yakitól mit tudott, mit nem. Most ezt a legújabb fejleményt, nagyon kérem, hagyjuk… hogy Phil Moncur holtteste ott volt a kocsijában. Ne keverjük ide. Hiszen Phil Moncurt… igazán okom volna gyűlölni, és akármi… de én őt remek embernek tartom. Egészen más módon, mint Van Vrankent. És… ezt nem is tudom megmagyarázni. Ahogy Phil a dolgokba beszállt, igen, talán az tette őt ellenszenvessé sokak szemében… de ahogy ki is tudott szállni, otthagyva mindent, ami fontos volt neki még az elébb…

Tom eltakarta az arcát.

– Kérjük, nyugodjék meg – mondta Ron. Tétován kinyújtotta a műkezét. – Ne aggódjék, beszéljen, Tom, ez igazán furcsa, hogy… De hát itt tisztelői vannak jelen, és az egész dolog… kétségbeejtő. Mi volt Phillel… még?

– Tehát bent voltam Dotnál, beszélgettünk, és… ő is csupa várakozás volt. Nem akarta azt az állapotát, úgy, viszont nem tehetett róla. Susan nem jött szóba, June is… csak a legjobban. De azt is megmondta Dot, hogy nem áll jót magáért… egy perc múlva minden az ellenkezőjébe csaphat át. Kívülről vizsgálta magát akkor, mondom, be volt orvosságozva, jól… és másnap elkezdték az altatását. Eljöttem tőle, megegyeztünk, hogy ha ismét „ébren” lesz, meglátogatom, és kitalálunk egy csomó 87dolgot. Addig kár beszélni erről. Állandóan csak azt hajtogatta: „Fogsz adni pénzt? Fogsz adni pénzt?” Nem akart semmit se csinálni… egyszerűen semmit akart csinálni, de azt mindenkivel… nem tudom, hogyan értette. Nem, félreértés ne essék, June-nal nem volt semmiféle kapcsolata, ha belegondolunk, neki lehetett volna a legkevésbé… és most ezt nem úgy értem, hogy testvérek és akármi… hanem ahogy June-nak alakult minden. Ezt tehát zárjuk ki máris. Elke taszította őt, ez végig így volt. Mit mondjak?

– Hogyhogy „mit mondjon”? – kérdezte Derger.

– Csak azért, mert itt volt ez a szál – felelte Tom Micallef. – Dot és Yaki… Dot és Barbara… Dot és Susan… És ami különös, mindig volt közvetítő. Miért? Yakinál Phil, Barbaránál…

– Barbara Montynál is volt? – kérdezte fakó hangon Bertram Derger. – Ezt nem is tudtam.

– Chris Van Vranken – mondta Tom. – Ő beszélte rá Barbarát… hogy hallgasson „önmagára”. Chris és Barbara együtt él, de Chris szerint az ilyesminek épp az a lényege, hogy… kísérletezések helyett valóban azt kell figyelni, mit akar a másik. Abban kell támogatni. A kísérletezés Van Vranken szerint a… szokásos zárt vagy nyitott házasság. Igaz, ő kísérleti létezésnek nevezi mások, kívülebb állók általa figyelt sorsát… de ez a különbség, mondja Chris, a legközvetlenebb és a csak társas kapcsolatok között. Ő Barbarát komoly célnak tekinti, az egyik lehetséges célnak, s persze hogy nem tölti be az életét, nem hazudik ilyet se magának, se Barbarának, mi szükség volna erre, még számos célt ismer, s ezek nem közvetlenül „személyek”, nem mindig személyesek. A lényeg az, hogy Barbarát ő küldte ide akkor… és Dot akkor meg is lett Barbarának. Barbara vadász-alkat, nem tudom, értik-e… ezt mondják róla, és June részéről természetes volt az a reakció, hogy azonnal vadászattal válaszolt, kilőtte Dot Harris-héjáit. Látják, Dotnak nem ez a vonal az egyetlen útja… ez csak a tetszetős, a látszat szerinti… végeredményben ő inkább a héják figyelését tartja fontosnak, a többi… mind alkalomszerű esemény. Csak ezt nagyon nehéz egyeztetni, úgy értem, másokkal. Én is a héják miatt ülök a lesen, be kell vallanom… figyelem, nem keringenek-e errefelé megint… Bár az ilyet ugyanúgy nem lehet siettetni, ahogy Dot visszacsábítása sem lesz könnyű feladat.

– Függetlenül attól, hogy igen nagy kérdés – mondta Ron 88Sadle –, hogyan is távozott a szanatóriumból Dot… de tételezzük fel, hogy nem Norbert Wanklin meggyilkolása árán…

– A hátsó kapun, ahol Chris behozta Phil Moncur holttestét – szólt közbe Joe. De Ron azonnal folytatta, neki válaszolva előbb: – Bocsánat, ezt nem szabad ennyire biztosnak tartanunk! Lehet, hogy Phil Moncurt a szanatóriumban ölték meg, és ott tették be a holttestét Van Vranken kocsijába, vagy esetleg valaki bevitte és átpakolta.

– Yaki?! – kiáltotta Tom. – De ez megint túl erős föltételezés! Igazam van, Derger? Nem szabad akkor sem így, sem úgy…

– Tom egyelőre ott folytassa, ahol abbahagyta – mondta Derger, és a hangja nem volt túlságosan örvendező.

– Függetlenül attól – mondta Ron egy kicsit sértetten, hogy Derger a jelek szerint mellőzné az ő meghallgatását –, hogy Dot távozása még igen nagy kérdés, és reméljük, az Olds utasa volt… és ő szállt ki Graeme Snodin birtokánál… ő tűnt el ott a sűrűben… ettől függetlenül – mondta befejezésül, és egy kicsit belegabalyodva a közlendőjébe Ron Sadle –, nagy kérdés, miért csinálta ezt, hova ment, ki várta, miben segíti most, mit tervez. Mert ha June ellen… akkor mit használt a kezelés? Nincs itt valami közlendője még, Micallef?

– Persze hogy van neki – mondta Derger. – Ha szóhoz juthat. Tessék, Tom, folytassa végre.

– Az altatás múlt szombaton ért véget. Vasárnap még nem lehetett őt látogatni… hétfőn találkozott először June-nal… – kezdte Tom Micallef. Most maga Derger vágott közbe: – Várjon… a maga madarai akkor megvoltak még?

Tom zavarba jött. – Szabad betartanom a saját sorrendemet? Mindenre rátérek. Tulajdonképpen miért mesélem én mindezt… ismeretleneknek? – Hatásszünetet tartott, érezte Joe. Majd folytatta: – De hát nekem senki sem lehet ismeretlen. Másrészt…

– Másrészt Auerlin hadnagy sokkal kellemetlenebbül kérdez – mondta Derger, mint aki arccsonton rúgja az arcátlan álszerénységet.

Tom Micallef erre nem reagált. Talán nem érzékelt, gondolta Joe. De hát az övé a sztori, Micallefé, az övé az öntudat is. Ez tény volt. Mindaddig, amíg el nem mondja a magáét, a némaság joga, az ismeretlenség ereje támogatja. Joe életében először tűnődött el ezen a furcsa összefüggésen. Végső soron miért válik kiszolgáltatottá valaki, mihelyt elmondta a történetét? Miféle anyag az igazság kiderülése? Vagy „a kiderült igazság”, a feltárt akármi?

89

Ott tartunk, hökkent meg Joe, ahol Van Vranken jár? Vagy ő is csak „próbál járni”?

Tom Micallef közben folytatta: – Susan nagy visszaesés volt Dotnak. Az, hogy odajött… és ott talált engem. És ösztönösen is úgy csinált, ahogy…

– Ahogy csinált – vágott közbe Derger. – De nem gondolkozott még azon, Tom, hogy Dot nem véletlenül ment oda akkor Susanhoz? Gondolja végig… Kiszökik a szanatóriumból. Ledobálja az álgöncöt, a szemüveget… aztán neki! Miért épp Susan Tookerhez megy? Mert ezt mintha elfelejtette volna megmagyarázni. Volt valami oka Dot Kindonnak, hogy épp Susanhoz menjen? Vagy tényleg: volt?

Tom a fejét rázta.

– Volt? – folytatta makacsul Derger. – És az eleve logikus volt így, hogy ő odamegy, s a maga részéről volt véletlen, hogy ott tartózkodik? Netán a maga részéről is logikus volt ez, mert Susan… épp a színvonal alatti mivoltában… ennyire vonzotta? Esetleg a közönségkapcsolat ősképzetével? Vagy maga, Tom, még mesélt is Susanról Dotnak? Ez mind kérdés! Tud válaszokat?

– Fogalmam sincs – dadogott Tom Micallef. – De ha azt akarja szemléltetni, hogyan kérdezne Auerlin hadnagy, sikere teljes.

– Folytassuk inkább, ha lehet – mondta Ron Sadle. Joe látta, örül, hogy odapöccinthet, legalább ennyit, Dergernek.

Bertram Derger kegyesen bólintott.

– Itt maguknak már volt egy föltételezésük – mondta Tom Micallef. – Hogy Dot épp June megbízásából jött oda a Morell utcába. Hagyjuk ezt. És…

– Tom – mondta szelíden Ron Sadle. – Mondja úgy, ahogy volt. Könnyebb lesz. Ne féljen örökké… a nevetségességtől. Látja, a Susan-kapcsolat sem maradt titok… semmi se titok, ami van. Mesélje, mi volt.

– Nos… – Tom Micallef most nagyon összeszedte magát, Joe érezte, hogy ez egészen más lesz, mint eddig; bármi jön is. – Hát jó. Dot… a Harris-héják halála után… követelésekkel állt elő. Józanul számított. Nem csinál botrányt… egyébként nem is tudott volna. Mondják meg, kit érdekelnek azért efféle héják…! Merő véletlen, hogy Dotnak bejöttek valamiért. A többi meg? Az összetört kocsi, az enyhe botrány? Tízszer ekkorák vannak! Nem? Csak mi Dotot igyekeztünk… úgy kezelni, mintha… a gyerekünk lenne. És ez… terápia volt a részemről… June javára. June részéről meg… egészséges 90önzés. A szanatóriumba is úgy járt be hozzá, már az altatás után is… mintha az anyja volna.

– Csütörtökön is volt bent nála? – kérdezte Joe.

– Este ment volna be, Yaki előtt – mondta Tom. – Vagy a szeánsz napján Yaki nem is járt be? Én nem tudom, hogyan van ez pontosan. Tehát June… nagyon fontosnak tartotta Dot ügyeit. Mindegy volt az, hogy a héják lelövöldözésével ártott neki. Ez nem változtatott a lényegen. Így gondolta June.

– De nem volt így – mondta kérdőleg Ron Sadle. – Lassan azért változtak a dolgok Dot Kindon agyában? Ugye?

– Igen. Sajnos – mondta Tom Micallef. – Vagy nem is tudom. Azt ne higgyék, hogy Dot őrült. Bár azóta, ki tudja, miféle őrültségeket vitt végbe. Itt van például…

– Például? – kérdezte Derger.

– Phil Moncur – mondta Tom. – Fogalmam sincs, hogyan került a holtteste idáig. Vagyis oda, a Secamaer parkolójába, Van Vranken kocsijában. Nyilván jól elcsomagolva, bebalzsamozva, mit tudom én. Nem játszottam egyiptomi filmben – nevetett. – De ha Dot ölte meg? Én nem tudom… hogyan… esetleg Phil hatolt be a hátsó kapun, megölte Norbertet… vagy Dot ölte meg valamiért Norbertet, erre nem gondoltak?

– Dehogynem – mondta Derger. – Norbert felesége, Adela Wanklin már jelezte, hogy van ilyen elképzelés. Dot nem bírta, hogy össze van zárva Norberttel… és megölte. Phil jött, meglátta. Dot megölte Philt… majd menekült. Így mégis ő lenne az, aki az Oldsszal elment. Logikus, hogy sem Perrier, sem Colomantini nem tudott akkor még Norbert Wanklin haláláról. Philt Alvezék elrejtették… innen már nem Adela változata jön, hanem az enyém, és most berakták Van Vranken kocsijába. Valamiért haragszanak rá… vagy én nem tudom! Ez Auerlin hadnagy dolga, nyomozza ki ő.

– Persze – mondta Tom. – De mi van akkor, ha Norbertet nem ilyen gőzös okból tette el az útból Dot? Hanem… figyeljenek ide… van ez az elképzelés, nem hangzik rosszul. Bocsánat, most már a madaraimra is rátérek… a vireókra. És itt nem egyszerűen nevetségesség a tét.

Szünetet tartott.

– Megvolt az altatás. A madaras téma mindjárt jön, külön. Meg még valami… – Tom megállt.

– Bizony, még valami. Hogyan tudta Dot, hogy maga ott van Susannál? – kérdezte könyörtelenül Derger.

– Csak így – mondta Tom Micallef nagyon egyszerűen. – A héják haláláért Dot… nem kért túl sokat. Eleinte. Egy91szerre mindig csak egyet kért. Tőlem azt: tudassam vele mindig, hol vagyok. Legyen ő a bizalmasom. June-nal sok bajom van, mármint nekem. Neki egyetlen baja az, hogy June él. Hogy June látta, amikor…

– Hogy mit látott June? – kiáltott fel szinte egyszerre Ron és Joe. Derger hallgatott.

– Három – mondta Derger. – Három témával adósunk, Tom. Egy, miért ment oda biztosra Dot… a Morell utcába, ahol maga Susannal volt. De nem, erre most kaptunk magyarázatot. Fejtse ki, persze, arra kérem. Kettő, mi lett a madaraival. Három, mit mondott Adela. A Norbert-dologról.

– Nimmo Beamish-ről is szót kell még ejteni – mondta Tom Micallef. – Phil Moncur nagyon bizalmas volt vele. Tudja, Phil Moncur olyan ember volt, aki fölöslegesen rak rá még egy kanállal a tortára… habot, és elkezdi cirkalmazni, aztán a tortát el is felejti megenni… Nem bántom az emlékét ezzel, inkább… én is cirkalmazok egyet rajta. Ez a legtöbb, amit tehetünk valakiért.

– Hm – mondta Derger. – Hát ez négy. De most fejezze be azt a borzalmat, amit elkezdett.

– June megmondta Dotnak, hogy…? – kérdezte riadtan Joe. Ron csak sejtette, mi lehet… miféle tárgy ez.

– Egyszer… hirtelen haragjában… mert June ilyen tudott lenni – mondta Tom Micallef. – Ő a következő pillanatban meg is feledkezett róla. Mint egyszerű szerep-kérdések, olyanok ezek, óhatatlanul olyanok neki ezek a dolgok mind. Kivéve persze egyet-kettőt. Amit az agya járása úgy osztályoz, hogy mégse ilyenek csak. Hát valamiért megharagudott Dotra, még nagyon régen… és Dot egyszer azt mondta nekem, hogy ő ezt megpróbálja elfelejteni June-nak, ezért is akar neki mindig jót… de June-tól már azt is hallottam, nem tudom, igaz-e, hogy Dot neki ezt mondta volna: tudta… ő, Dot… hogy mi ketten nagyon rémesek leszünk egymással, gyilkolászás és egyéb… és ezért hozott össze minket. Rosszat akart velem June-nak… és így nekem is rosszat tett… de majd törlesztek úgyis, teszek én rosszat neki, ezt mondta.

– De hogy mit mesélt el neki June? – kérdezte Ron, aki azért szerette volna kimondva hallani, amit csak nagyjából képzelt. – Valami családi dolgot? Hogy June-nak viszonya volt az apjával?

– Nem, az nem volt, de… – Joe elmondta gyorsan. – Hihetetlen, hogy ilyet elmesélt… az öccsének. Hogy azt képzelte, 92az ő nemzését látja… amikor az apja… mindkettejük apja… ott volt egy nővel az ágyban… itt, ebben a házban, igen, azalatt, míg a felesége, June-ék anyja talán… épp megszülte Dotot… vagy egy nappal előtte. És June véletlenül hazaért… és itt látta őket. Nem szólt nekik, de…

– És akkor még csodálkozott, hogy Dot ezt Barbarával csinálja, holott csak a nővére ágyáról van szó – mondta Ron. – De hát June tényleg úgy képzelte, hogy ő Dot anyja…

– Képzelt néha ilyet, és a számomra ez borzasztó volt, még rettenetesebb, mint ha beleszerettek volna egymásba. Utálták egymást. És tudnom kellett – mondta elgyötörten Tom Micallef –, hogy itt él velünk valaki… nem is valaki, valami… ami a legrosszabbat kívánja nekünk, és akit… amit June mégis elemi erővel, kérdezhetetlenül…

– Rákérdezhetetlenül – javította Joe.

– Igen, úgy… a magáénak tekint – fejezte be Micallef. – Ez sok mindent megmagyaráz.

– June-t azért nem izgatja tulajdonképpen, mi történik most, a jelenben – szólt közbe Ron Sadle –, mert ő mindegyre csak Dotot akarja megtalálni.

– Még ha nem is beszél túl sokat erről – mondta Tom. – Ez most így az ő ügye… azt hiszem, összevissza mászkál, keresi mindenütt.

– És akkor most az első témát, Tom – kérte határozottan Derger. – Mi volt ez a dolog? Mit kért magától Dot?

– Hogy mindig tudassam vele, hol vagyok – mondta Tom Micallef. – Én leszek az ő Harris-héjacsaládja… amelyet mindig lesett…

– Mindig lesni akart? – kérdezte Derger. – Mindig lesni akart…! – Aztán nagyon csöndesen hozzátette: – Lesni…

– Hé, várjanak! – kiáltotta Tom Micallef. – Csak nem azt akarják mondani, hogy… De hiszen Nimmo Beamish-nek is ez volt a változata! Hogy ő…

– Ő? – kérdezte Joe. Derger komoran hallgatott.

– Mondja már, Tom! – kiállotta Ron Sadle.

– Hogy Yaki a teraszról… nem Phil Moncurt látta leselkedni a fáról, hanem – mondta Tom Micallef –, igen, Dot Kindont!

93

– Dot Kindont! Leselkedni! – mondta Joe. Érezte, ahogy elfúl a hangja. – A leselkedés motívuma… Igen!

– June elmondta neki ezt a szörnyűséget… és Dot… attól fogva… nemcsak a családi ágyba akart nőket hurcolni, hanem… leselkedni is akart. Ő is akart valamit látni! – mondta csöndesen Ron. – De hát akkor… Igen! Igen! Yaki…

– Yaki a függetlenség volt a számára, a barátság! Ők a Scholder-villában voltak együtt, ne feledje. És Philip Moncur, akármilyen fura módon… megint jót tett. Összehozta őt Yakival. Talán June mesélt Philnek… arról, hogy Dot betegségéért ő a felelős, June…

– Tom, maga szinte bezsong néha Phil kiválóságaiért. Minek örül annyira – kérdezte Derger –, hogy Moncur nem tudta egy adott pillanatban megkefélni a feleségét, vagy… van valami egyéb is?

Tom nevetett. – Elsősorban June akkor nem volt még a feleségem – mondta. – Másrészt az összeházasodásunk történetét ismerik már. Továbbá… de hát nem tudom megmagyarázni! Phil ilyen volt… nekem mindig örömöt okoz, ha látok egy érdekes figurát… valami olyat, hogy én nem tudnám kitalálni. Az igazi dolgoknak… mindig valaki az ára. Nem valami. Én például a madaraimat… nem tudtam így szeretni. Nálam ez bedöglött. Sheva Dennehy, akit eléggé jól ismerek… mesélt nekem effélékről… épp a maguk köreiből, ha jól tudom. Dejan Tradicsról és Graculáról… Tudják-e, Graculánál jártam is egyszer, csak kimaszkíroztam magam, és nem ismert föl… Bizony. Nála láttam vireókat, és nagyon megtetszettek. Így kezdtem el vireókat vásárolni… nem, ne mondják, hogy az így nem megy… tudom én azt…

– Dehogy, inkább csak azért néztünk olyan furcsán – mondta Derger –, mert lám, mégis ismerőse Shevának. De… ez nem tesz semmit.

Derger jelentősen Joe-ra és Ronra pillantott. Tom Micallef azonban önmagával volt elfoglalva.

– Ezért nem jelentett nekem igazán semmit, amikor Dot azt mondta nekem: valamit valamiért… a héjákért adjam neki a vireóimat. Ő azt hitte, élek-halok értük. Egyet eresszek szabadon a parkban itt… az lesz az én esélyem. Hátha visszatér, és akkor marad egy madaram „az ősállományból”… ez is 94olyan jellegzetes volt, hogy így fejezte ki magát… az ősállományból. Ez már akkor történt, hogy bevittük a szanatóriumba. Azt mondta: ha Alvez furcsállja, mondd azt, Tom, hogy szeretnék egy kis otthoni környezetet. Holott én tudtam – mondta Micallef –, hogy a madaraimat…

– A madarait…? A szanatóriumban…? – kérdezte Ron. Arca elé kapta a kezét, öntudatlanul is. – Jó, hogy nincs itt Gracula… főleg Tradics.

– Tudnak ők ilyen történeteket – jegyezte meg Derger. – Hagyjuk a jó szívet, Ron. Nem baj!

– Igen, hogy beeteti őket a héjáknak. Ezzel alszik el… hát nem különös? – kérdezte Tom. – Ezzel a gondolattal. Én a madarakat így nem is vittem be a szanatóriumba… hanem… összepakoltam őket, egy kivételével… azt eleresztettem…

– Eleresztette? Tényleg eleresztette? – kiáltotta Ron Sadle. – De mi az anyja… – Elcsöndesült. – Minek eresztette el? Ki ellenőrizhette volna azt? Honnét tudta volna meg bent a szanatóriumban Dot? Hogy tényleg eleresztette azt a vireót?

– Egy Bell-vireó volt – mondta Tom, mintha most már ez a madár állna hozzá a legközelebb valamennyi közül. – És hát June megmondta volna Dotnak. June azután, hogy a héjákat lelőtte, egyetlen célnak élt: hogy Dot kedvére tegyen. Bevitte volna neki… akár Barbarát is… De a szanatóriumban Dotnak esténként ott volt a… pszichológusnője, Yaki. Félre ne értsenek, csak mint jóbarát. Már csak úgy. De ez… nagyon sokat jelent.

– Biztos, maga tudja – jegyezte meg Derger. – És hány vireót vitt át… kihez is? Susanhoz, nem?

– Kitalálta. Dot azért jött, hogy ellenőrizze: átvittem-e a vireókat – mondta Micallef. – Összesen ötöt. Az volt, hogy ha felébred az altatásból, beviszem neki őket… ha kéri. Ne félj, kérni fogom őket, mondta. Egészséges életet fogok élni, mondta, és a héják élete is egészséges. Mindenkinek egészséges az élete, és ez a táplálkozáson múlik. Olvastam valahol, mesélte, hogy valaki eleven táplálékul adta oda magát… éhezőknek. Üvegcserepekkel és bádogdarabkákkal tépték szét. Ez a korszak elmúlt. Mások helyes táplálásáról kell gondoskodni.

– Ezt mondta Dot Kindon – nyugtázta Derger. – És Susan Tooker lakásán miért ájult el? Feltételezem, nem a különleges erőfeszítéstől…

– Nem – mondta Tom Micallef. – Csak volt egy kis… házi mozi. Neki. Susannal úgy gondoltuk… hátha jobb belátásra 95bírhatjuk, vagy éppen… elundoríthatjuk attól, amit tenni akar, ha ismét ébren lesz. Mert Susan úgy vélekedett: ha most kérné a madarakat…! Akkor még csak hagyján… kialussza… de nem! Ez hamisság, mondta Susan, hogy az állítólag gyógyító alvásba így „merül alá”… ez Susan szava volt… csupa rossz tervvel, ártó szándékkal. Összecsapás lesz benne… ha eleve ilyenek a vágyai… Nem tudom, ezt Alveztől kérdezzék… vagy Yakitól. De én ráálltam. Kérdezze meg Hennie-t…

– Már megkérdeztem – mondta Derger. – Folytassa csak. Filmeket kölcsönzött ki a stúdió archívumából… Megvolt az a film is, ahol az éhes szigetlakó gyerekek szétszedik a főszereplőt… de hát azt nem mutatták így egy az egyben. Ezért kellettek, ugye, állatfilmek… jó borzalmasak. Ahol az emberek, az operatőrök, a film érdekében minden rémséget végignéztek. Szétszaggatásokat, megtaposásokat… állatét állat által… idegenségért, kitaszítottságért… fiókák halála a Déli-sarkvidéken, pingvineké… és mindenféle eleven romlás… üvöltő kínok… és némák… Vitt néhány ilyen filmet. És Hennie tudta, a sógorának kell. Ne féljen, nem mondta el June-nak…

– Elmondta – felelte Tom, és kesernyésen elmosolyodott. – Tudhatom jól, hogy elmondta. De nem mindegy.

– Ez mikor volt? – kérdezte Derger. – Akkor már Dot bent időzött, ugye, a szanatóriumban… és közvetlen az altatás napja jött, nem? Akkor járt ő Susannál… ahová szinte odacsábították, a filmek miatt. És ezektől a filmektől ájult el, igaz?

– Igen – mondta Tom Micallef. – Susan nagyon megrémült. Azt hittük, komolyabb baj lesz… és nem tud visszamenni úgy, ahogy jött. Pedig ha ez történik, valami megint… törést szenved… igen, Dot ilyeneket mondott magáról, azonnal lemerevítette mindig a saját esetét… félhivatalosan mintegy. Törést szenved; elegendőnek bizonyul; károsodás éri… ezek voltak a kifejezései.

– De aztán magához tért, rendbe jött, és visszament úgy, ahogy jött? – kérdezte Derger, s tudta a választ. – Egy darabig nyilván maga vitte kocsin, aztán…

– Gyalog ment tovább – mondta Tom. – Susanhoz, képzeljék, stoppal jött… de hát az Alvez-birtok mellett országútféle húzódik…

– Tudom! – kiáltotta nyomatékkal Joe. Ron egy kicsit elmosolyodott. Milyen rég voltak azok a dolgok! A Caddy ügye… 96azé a Caddyé, Thibert főnökkel… Shanával és Arthur Craddell barátjukkal.

Derger megjegyezte: – Egyébként… ez nem magát érinti, Micallef… Arthur és Shana remekül érzi magát. Írtak egy lapot… honnét is? A Galapagos-szigetekről. Shana legújabb mániája az állatvédelem.

– Mi lett tehát a vireókkal? És mit kell szólnunk Nimmo Beamish elméletéhez? Mit jelent, ha nem téved? – kérdezte Ron Sadle.

– Menjünk sorjában – mondta Micallef. – A vireók nem kerültek oda Dothoz. És nem tudom, ennek mi a szerepe. Susannál maradtak… és Susantól eltűntek. Susan nem hajlandó nyilatkozni. Bármi elképzelhető. Elengedte őket. Odaadta őket valahová. Bevitte őket Dotnak a szanatóriumba, miután Dot felébredt. Mert járt nála Susan, most… a múlt hét keddjén…

– Most… vagy a múlt hét keddjén? – kérdezte Derger. – Mi az, hogy „most”? Hallja, Tom? Mi az a „most”?

– Szóval… hogy nem az altatás előtt – felelte bizonytalanul Tom Micallef. – Nekem az altatás utáni korszak… a tudatomban… mindig egy szerencsésebb és állandóbb jelen időt ígért. Ugye, értik. Ezért szalad rá a szám…

– Nem egészen – mondta Derger. Érződött a hangjából, hogy valami nem tetszik neki. – De csak folytassa.

– Tehát a madarak… eltűntek – mondta Joe. – Ettől mintha megkönnyebbülnék. Nem lehet azt mondani, hogy… segédkezett a kinyírásukban. Viszont ez… hogyan hatott a sógorára, Dot Kindonra? Felébredt az altatásból… Alvez szerint bizonyára kielégítő állapotban volt… hahaha, ezúttal nem Yaki véleménye számít… és…?!

– A múlt hét elején jártam bent nála – mondta Tom Micallef. – És eleinte nem került szóba semmi. Aztán… megkérdezte tőlem is, ahogy June-tól… hogy vannak Harrisék. Eleinte nem értettem. Volt egy régi sorozat, amiben játszottam, és ott szerepel egy bizonyos Harris család. Elmosolyodtam hát, és magamban furcsálltam is, hogyan működik egy ilyen nagy alvás után az emlékezet…

Ron felnevetett.

– Persze, így gondolkoztam én is – nézett rá Micallef. – És csak lassan döbbentem rá, hogy Dot a héjákra kérdez. Azt feleltem, jól vannak, és talán már ki is mehet hozzájuk… ez kedden volt, ha jól emlékszem… hétfőn volt bent nála June…

A kedd szó olyan közel hozta megint a csütörtököt… mintha 97el kellene utaznom valahonnét, ahol jó, gondolta Lopiccolo, de az utazás is borzongató élményecske. Hát az egész együtt olyan, mint az emlék. De Micallef már folytatta:

– Hirtelen belém hasított egy ilyen… felismerés, nem tudok rá jobb szót, hogy Dot… az otthoni madarainkról beszél. Igen, mintha élnének… mintha June nem lőtte volna le őket csaknem mind. Aztán rájöttem, ez sem áll. A héjákról úgy beszél, mintha a vireóim lennének. Megkérdeztem, járt-e már nála Susan… azt felelte, nem, és hogy ő Susant igen régóta nem is látta.

– Van Vranken? – kiáltott fel Ron Sadle. Derger csodálkozva nézett rá. Joe segített: – Van Vranken gyógyszerei… vágyálmai a kísérleti létezőkről… Ki tudja, valóban?

– Hogy Chris Van Vranken, az Alvez-intézmény szaktanácsadója és szállítója vállalna ilyen kockázatokat? – kérdezte Derger. – Vagy úgy értik, hogy Alvez a laboratóriumában vakmerő kísérletezésbe fogott, és a páciensein próbálja ki az új, kockázatos szereket? Nem tudom, igazán nem tudom…

– Én sem állítanék ilyet – mondta Tom Micallef. – De hát csak azt mondhatom, amit láttam, amit tapasztaltam. Kedden, tehát múlt kedden aggodalmakkal hagytam el a szanatóriumot. Azt se tudtam, vajon a teljes elszigeteltség, amit a diszkréció kíván, és persze maga Dot is kért… ugye, nehogy zaklatottságában beszéljen, félálmában esetleg… és illetéktelenek hallják… okos dolog, semmi kétség, ez az elzártság… mégis, nyugtalankodtam.

– Szintén nyugtalankodom – mondta Derger –, ha valakit, akit kedvelek… vagy akit kénytelen vagyok tűrni, kétes helyzetbe kerül. Megértem magát, Tom. Hol a nyavalyába marad Perrier.

– Ne féltse – mondta Joe. – Aztán mi volt, Tom? Szerdán? Mert csütörtökön nem látták már Dotot. Tehát esetleg szerdán történt valami… szerdán volt látogatója, és…

– Hát a szerda June napja volt megint, a péntek lett volna az enyém – folytatta Tom Micallef. – Szerdán és csütörtökön én végig… forgattam. És csütörtökön June is csak estefelé ért volna rá… de akkorra már…

– Mi volt szerdán? – tudakolta Ron Sadle. – Vagyis… kik látogatták meg a sógorát… June-on kívül?

– Nos, este nyilván járt nála, mint kezelő pszichológusa, Yaki… Látom, eléggé furcsán néznek rám, hogy „Yaki… pszichológus”? De miért? Vagyis: miért ne? Ne legyenek olyan régimódiak…

98

– Senki se az – nyugtatta Derger. – Semmiféle ellenvetés nem hangzott el, Micallef. Folytassa csak. Tehát este meglátogathatta Yaki mellett Chris Van Vranken is… Aztán Alvez volt a bentlakó orvosa… más nem, ugye? Hát ez törzsgárda, mi bajt okozhattak volna. Dot egyikükkel sem volt… Yaki más eset persze… olyan kapcsolatban, hogy… nos, érti, ugye? Zsarolás, bosszú, kellemetlenkedés… nem fordulhatott elő egyik fél részéről sem?

– Hogy például Dot az Alvez-klinikán fölfedezett volna valamit, s Alvezzel szemben érvényesíteni akarta volna értesültségét? Nem hiszem! – mondta hevesen Tom Micallef. – Nem. De ha arra kíváncsiak, ki látogatta meg őt, hát tessék: Susan, Phil Moncur, Graeme Snodin és Elke Kellock.

– Elbűvölő! – motyogta Derger fásultan.

– Hűha – füttyentett Joe.

– Graeme Snodint nem fogadta – mondta Tom. – Vajon mit akarhatott tőle Snodin? Az ügyvéd, mint hallom, bosszankodott… azt gondolta, Dot szeszélye csupán az egész… főként, mert Elkét, aki valamivel utána érkezett, bebocsátotta hozzá Alvez. Juan Alvez ezekben a kényes napokban…

– Igen, ezt Hennie Loggie-tól tudom – mondta Derger –, Juan Alvez mindig ott volt mellette… vagyis Dot Kindon azokat a szobákat kapta meg, amelyekbe csak Juan Alvez lakosztályán keresztül van bejárás. A fiú védelmét illetően nem lehet semmit se kifogásolnunk. Mármost a kaktuszkertbe, épp a héják miatt, Dot mindig maga járt le, ám ott volt az őre is, ne feledjük, Norbert Wanklin. Norbert a szanatóriumi lakosztálynál is őrködött, ám lent a parkban az övé volt a teljes felelősség. Csak azt nem értem…

– Tudom – mondta Tom Micallef. – Azt nem érteni most, hogyan kószálhatott el Norbert nélkül is Dot. Eleinte én sem helyeseltem ezt, úgy gondoltam, beszélnem kell Norberttel. June vállalta a dolgot; beszélt előbb Alvezzel, aki meggyőzte őt, miért így a jobb. Hiszen Dot csakhamar visszatér közénk, a külvilágba… felelősséggel kell élnie… és a teljes kirekesztettség kártékony zökkenőt eredményezhetne, visszailleszkedési nehézséget. Beláttam; s mert Norbert feladata eleve az volt csak, hogy vigyázzon, ne juthasson lőfegyverhez Dot, ne vadásszon esetleg… mást nem is akarok említeni… az ügy el volt intézve. Nem gondoltam rá, hogy a szanatóriumból Dot kiszökik… ahogy akkor tette, a Morell utca felkeresésekor. Sajnos az volt a legkedvezőtlenebb hatás rá, egész szanatóriumi ideje alatt… bár ennek ellentmond, mondhatja valaki, 99hogy Susantól szépen visszavittük, ám múlt csütörtökön… bekövetkezett a rejtélyes fordulat, amelyre máig sincs magyarázat. Nem kell mondanom, mennyire összetörte a haláleset Adelát… ha valaki, hát ő mindenáron előkerítené Dotot, mert tőle remél választ a férje halálának teljesen homályos kérdésére.

– Igen – mondta eltűnődve Derger, és kinézett az ablakon, nem jön-e Perrier. Csend volt odakint; alkonyodott. Joe nézte a fák körvonalait… tudta, távolabb ott vannak az óriáskaktuszok, s egyikükön Harris-héják fészke volt nemrég. S itt voltak a vireók röpdéi, óriási drótketrecek… most üres mind a kettő. – Igen – ismételte Derger –, ezt meg is értem. Colomantini eléggé zord. S nem tudom, mi lesz, ha Phil Moncur halálának körülményeit vizsgálják. Az, hogy egy hete halhatott meg… mindenesetre sokat mond. Mert azt jelenti ez így, hogy múlt csütörtökön… jócskán szerteágazó események színhelye volt az Alvez-birtok és környéke. Érdekes itt Nimmo Beamish feltevése… vagy vallomása? Nem? Még nem beszélt róla Larquééknak… értem, ez is valami. Feltétlenül meg akarom kérdezni őt, fenntartja-e ezt a véleményét. Mert mit jelentene ez? Egyrészt: Yaki fedezni akarta Dot szökését… vagy valamiféle akcióját. Tegyük fel: Dot kiszökött a szanatórium kertjéből, méghozzá a hátsó kapun…

– De akkor nem tudjuk, mikor! – vágott közbe Tom. Derger felháborodott kézmozdulata azt jelezte: Persze, honnét tudnánk?!… Beszéljünk csak arról, ami holtbizonyos! Hogy Norbert Wanklin halott. Ilyesmit jelzett Bertram Derger egyetlen mozdulattal. Tom Micallef értette is a figyelmeztetést. – Rendben van, hát igen. Induljunk ki ebből: mi van akkor, ha Beamish jól látta? Ha igazat mond? Ha nem akar félrevezetni minket. Attól még Yaki nem hazudik okvetlenül, lehet, hogy épp ő látta rosszul a dolgot, Yaki Scholder. Menjünk sorjában. Nimmo Beamish látja, ahogy Dot, a sógorom egy fáról leselkedik. Hová? Yaki teraszára kémlel? Aligha, hiszen Yakit ő láthatja szinte minden este… ő Yaki védence… akkor meg? Nem, nem. Dot a szanatóriumot lesi. Vajon miért?

– Rájött valamire mégis – mondta Ron Sadle. – Csak a játék kedvéért mondom, de…

– Helyes, Sadle – vágott közbe most bátorítólag Derger. – Minden lehetőséget el kell gondolnunk legalább a magunk képzelőtehetsége szerint. Dot épp elég időt töltött a szanatóriumban ahhoz, épp eléggé közel volt Alvezhez, eleget beszélge100tett Chrisszel is ahhoz, hogy valami feltűnjön neki. Valami szemet szúrjon. Kérdés, micsoda?

– Például – mondta Joe –, hát… valami szállítások. Csöndesen, belopva, hátulról… Igaz, miért kell nappal? Miért nem éjjel hozzák, amit hoznak? Érthetetlen.

– Marad az egyszeri alkalom – vélekedett Ron. – Joe-nak igaza lehet: fényes délben aligha kezdenek gyanús célú sürgést-forgást. Ha Dot Kindon szükségesnek tartotta… vagy előnyösnek vélte… a leskelődést, méghozzá tisztes távolból, ahonnét áttekintése is van… és ahonnét esetleg fényképezhet is…! …akkor föl kell tételeznünk: rájött valamire, ami csak ezen a csütörtökön esedékes. Hát nem? Na ugye. Valakit vártak a szanatóriumba ezen a csütörtökön. És nézzük meg: történt-e az épület körül valami rendkívüli?

– Történt, hát persze! – kiáltotta Tom Micallef. – Megölték Norbertet. Lelőtték… méghozzá messziről. Hm. De ha Dot tudott erről… vagy sejtett erről valamit, miért nem szólt? Legalább magának Norbertnek?

– Több magyarázat is van erre – felelte Joe. Nem tudta, mi készül. Nem tudta, hogy bárkit is meg akarnak ölni. Tudta, hogy Norbert ellen valaki valamit forral, de nem sejtette, hogy halálos kimenetelű lesz a cselekmény. Vagy: sejtette, és… mondja, Tom, a rokoni érzelmeit nem sérti, ugye, ez az egész beszélgetés? Hiszen nem egy halott emlékét kell kegyelettel kezelnünk, hanem egy alkalmasint élő személy ügyeit boncoljuk… és ez kényes feladat. Esetleg szembe kell néznünk Dottal… és most is négyen vagyunk jelen… négyen tudjuk, mi hangzik el itt… és nem akarok senkinek a becsületébe lépni… értenek, ugye? Hát akkor… elképzelhető, hogy Dot tudott valamit… de végig akarta élvezni, mi lesz!? Majd az utolsó, legvadabb feltevés: tudta, hogy ez lesz, és maga is a részese volt…

– Részese annak, hogy Norbertet meggyilkolják? – kérdezte ijedten Ron Sadle. De Tom Micallef rögtön kisegítette Joe-t: – Részese az ebből származó előnyöknek. Például, hogy ő maga megléphet…

– De ha már egyszer kívül volt a kerten? – kérdezte csodálkozva Derger. – Sőt ha ugyanarról a fáról van szó, magán a parkon is. Hiszen Yaki állítása szerint Moncur a parkon kívülről távcsövezett. Mit szólnak ehhez?

– Elképzelhető, hogy Phil Moncur is, Dot Kindon is a parkot figyelte? A kaktuszkertet és környékét? A hátsó bejáratot? Netalán… magát… Norbertet? – kérdezte most Joe. A hangja 101valamelyest diadalmas volt. Le is hűtötték azonnal. Derger és Tom csaknem egyszerre kezdte mondani válaszát, s végül Derger fejezte be a gondolatot:

– De ki volt akkor a rejtélyes menekülő? – A kérdés szinte úgy hangzott, mint egy diadalkiáltás. Joe-nak kis töprengés után mégis megvolt rá a felelete:

– Lehetett maga Dot Kindon…!

És elégedetten nézett szét. Várta a hatást. Mintha ő lett volna a filmsztár… vagy színész… és nem is Tom Micallef. A házigazda kis töprengés után megfelelt a kimondatlan kérdésre, hogy „hogyan is” történhetett volna ez.

– Persze – mondta. – Az talán meredek túlzás… bár nem kizárt… hogy maga Dot lőtte le Norbertet. Majd kitérünk még erre is. De ha valaki már megtette ezt… és nyitva hagyta a hátsó kijáratot…

– Hogyan hagyta volna nyitva? – kérdezte Derger. – Attól, hogy valaki távcsövezve lelövi Norbert Wanklint, még nem nyílik ki a hátsó kapu a Wanklin zsebében lapuló kulcsokkal. Ám ha Dot kiment, neki magának lehetett kulcsa. Chris Van Vrankennek is volt kulcsa a hátsó kijárathoz. Mi van akkor, ha feltételezzük: Norbert Wanklin megleste Christ…!? Van Vranken valami törvénytelent művelt. Ki tudja, mit. És Norbert zsarolni kezdte. Az a hiba… esetleg… hogy Norbert halálát nem tudjuk elválasztani Dot eltűnésétől. Miért hisszük el, amit Beamish állít? Miért nem hiszünk továbbra is Yakinak? Mert ha Dot egyszer már kiment, szinte őrültségnek látszik, hogy újra visszatér… aztán kockázatosan szökik… miközben ott a halott, ő kint járt, és…

Elhallgatott. Végignézett a többieken, akik mintha egy lépéssel előtte jártak volna.

– Értem – mondta Derger. – Most kezd világos lenni. Szóval még erre is gondolnunk kell? Még ilyesmi is lehetséges? Hogy a rohadásba!… Igen! – Ha Norbert akkor még élt, neki kellett kiengednie Dot Kindont a hátsó kertkapun! Miért engedte ki?

– Megvan! – vonta le a következtetéseket Joe. – Tényleg! Esetleg azért, hogy Dot… megölje Moncurt! Ez az! Dot megölte Moncurt… lesben állt a parkon kívül, s talán egy fáról kereste, honnét jön Moncur. Lehet, hogy Moncur is egy fán volt eleinte…

– Az ősember előtti idők filmje készült volna a szanatórium körül? – nevetett Ron. – Hagyjuk már ezt.

– Jó, de ha a fára mászásoktól eltekintünk – mondta Tom –, 102marad azért ez a változat: Norbert összejátszott Dottal… kiengedte. Dot megölte kint Moncurt… akivel szerdán titkos találkozót beszélt meg… majd visszatért, és esetleg műsoron kívül megölte Norbertet, majd elmenekült… és akkor ő volt az, aki a szanatóriumból fegyveresen távozott… és az Olds utasa is csak ő lehetett, senki más.

– De Norbertet távolról lőtték le – hangzott Derger ellenvetése. – Ez cáfolni látszik Beamish változatát. S talán igazolni Yakit. Moncur volt fenn egy fán… de nemcsak távcsővel, hanem távcsöves puskával. Lelőtte… valami számunkra egyelőre ismeretlen okból Norbertet… aztán valaki vele is végzett. Esetleg Colomantini… De bocsánat, nem szabad ilyen vad feltételezésekbe bocsátkoznom. Mégis… gondol az ember ilyet.

– Tehát akkor – foglalta össze Joe –, az történhetett, hogy a leselkedő Moncur kilőtte Norbertet… és Dot elszökött. Miért? Amikor „szabadult” volna úgyis?

Ron intett, hogy várjanak, neki az imént eszébe jutott valami. De nem tudta felidézni. – Moncur… Norbert… Dot Kindon… – Idegesen legyintett. – Nem jön vissza.

– Térjünk vissza a szerdához – javasolta Derger – Tom, mit tud azokról a látogatásokról? Susan, Phil Moncur… Elke Kellock. És Graeme Snodint „nem fogadta” a sógora. Milyen kapcsolat volt egyáltalán Dot és Graeme Snodin között?

– Fogalmam sincs – felelte őszintén Tom. – Ezen voltam én is a leginkább meglepődve. Mit keresett ott Graeme Snodin? S még inkább eltöprengtem, amikor hallottam: az Olds rejtélyes utasa épp Snodin birtoka felé tűnt el. S tegnap lelőtték Graeme titkárát.

– Rendben van – mondta Derger. – Majd végignézzük még egyszer ezeket a tényeket és… szóval mindazt, amit tudunk és amit nem tudunk olyan biztosan. Most még két dolgot. Az egyik a vireók kérdése. Maga, Tom, azóta se tudja, hova lettek? Susan nem mondott semmit? Hagyja ezt…?

– Kicsoda? – kérdezte Tom Micallef. – Mit hagy?

– Hát maga, Tom – mondta nagyon természetes hangon Derger. – Hogy Susan nem hajlandó nyilatkozni a vireókról.

– Talán összefügg az eltűnésük Dotéval – mondta erre Tom.

– Csakugyan – helyeselt Joe. – De most, hogy…

– Most hogy…? – kérdezte Ron.

– Persze. Most – mondta Derger –, hogy nemcsak Norbert halott, de Graeme Snodin titkára is… és Phil Moncur holtteste 103is megkerült, vagyis hát megvan Phil, holtan… ne feledje, Tom, Dot Kindon rejtegetése nem lehet… jóbaráti vagy rokoni szívesség. Ha nem vétkes Dot, annál inkább előállhat. Ha vétkes, hiába bújtatja bárki. Elő fogják keríteni.

– Semmi kétség – mondta Tom Micallef. – De hát én, mondom, szerdán se láttam már Dotot. Nem beszélve csütörtökről. Erre akármilyen körülmények között megesküszöm.

– A másik pedig… – folytatta volna Derger. – De itt jön Perrier!

Johnette Perrier futva tette meg az utolsó métereket a garázs és az épület között.

– A másik kérdésre is mindjárt hallunk valami választ – mondta Ron Sadle. – Aztán…?!

– Várjon! – rendelkezett Derger.

Vártak. Perrier nem tűnt fel a nagy hall felől.

– Mi ez? – kérdezte riadtan Tom Micallef.

– Gyerünk – parancsolta Derger. – Joe, kerülje meg hátulról az épületet, Tom, igyekezzen elérni mielőbb a kocsikijárót, a kertét. Ron, fedezzen. Előremegyek.

Derger intett még Ronnak, zárja el a villanyt, s Tomnak, tegye ugyanezt a házzal, a kinti lámpákat is ideértve.

Nekivágtak. Joe hirtelen vacogni kezdett. Ablakon ugrott ki, odakint már igen sűrű volt a sötétség, de akkor is jól látott, amikor a kinti lámpák fénye kialudt. Ez Tom, gondolta. Elővette a 45-öst. Nem panaszkodhatott, valami végre „történt”.

Megbotlott. A ház melletti cementjárdán egy test feküdt. Joe megismerte: Johnette Perrier volt az. Leütötték. A garázs felől jött, és itt valaki megleste.

Gépkocsi zaját nem hallották az utóbbi néhány percben… a támadó futva menekülhetett, s talán odakint várta autó.

Joe kiáltott. Derger néhány pillanat múlva ott volt. Ron oldaltáskájából előkerült a zseblámpa. Derger és Joe fölemelte Perrier-t, aki nem vérzett. Ron világított, hamar elérték a bejáratot.

Már bent jártak a házban, amikor Joe-nak eszébe jutott, villanyt gyújtva: – Hová lett Tom Micallef?

Tom nem volt sehol.

– Sejtem – mondta Derger. – Kihasználta az alkalmat, és meglépett. Maga akar utánanézni, mi van June-nal és Susannal.

Perrier-t hátulról üthette le valaki, puhán. Törés sem látszott a fején.

104

– A legjobb az lesz mégis, ha magához tér – mondta Derger idegesen. – Igazán nem tudom…

Joe vizet hozott. Derger zsebéből előkerült egy jelentéktelen küllemű, fehér henger. Fröcskölt belőle a tenyerére egy kis habos folyadékot, ezzel kezdte dörzsölni Perrier halántékát. Majd előszedett egy dobozból valami vattafélét, azt Johnette orra alá dugta. Prüsszentés volt a válasz.

– Nincs baj – nevetett dühösen Derger. – De hogy…

Perrier felült. Tom Micallef még mindig nem volt sehol.

Ahogy Joe ezt ismét megállapította, Derger azt felelte: – Egy darabig nem is lesz… Hé, Perrier! Colomantini és Adela itthon van?

Johnette csak pislogott, mint akinek ez még meredek kérdés, illetve fogalma sincs, mit hall.

Aztán megélénkült. – Főnök – mondta –, kösz! Ez jólesett.

– Ki volt az? – kérdezte Bertram Derger.

– Ha én azt sejteném – mondta Perrier. Inni kért.

– Mit csinálnál, ha sejtenéd? Mit csinálnál vele? – faggatta Johnette-et Derger. – De hát nem ez a fontos. Hoztál valamit?

– Graeme Snodin is ott volt – mondta Johnette –, mármint Susan Tookernél. Meg June. És egy jól megtermett haper, főnök… nem is ellenszenves. Vajon ki küldte Susan nyakára? Madarak iránt érdeklődött, képzelje.

Joe felkapta a fejét. – Nesze, igyál – nyújtott oda egy pohár Oldie-t Perrier-nek. – Nem olyan ics-vics neve volt?

– Dehogynem. Badics, ha jól értettem. Dejan Badics – mondta Perrier.

Ron csodálkozva nézett Dergerre. – És Snodin küldött egy levelet – mondta Perrier. – Azt persze elszedték tőlem. Elmarta, aki leütött. De nem sokat ér vele.

– Mert megnézted, ahogy mondtam, igaz? – kérdezte Derger. A csodálkozó Joe-ra pillantott. – Perrier utasítást kapott tőlem, hogy bármikor bármilyen levelet bontson fel, amíg ez az ügy tart. Most már persze Tom is tudja, hogy nekem dolgozik, de… ez nem érdekes.

– Tom nem üthette le! – kiáltotta Joe. – Hiszen…

– Nem is Tom volt az – mondta Derger szívélyesen. – Tom csak élt az alkalommal. Sejtem, hova megy. Graculát fogja boldogítani.

– Yaki Scholder villájában? – kérdezte Ron.

– Ha nem tévedek – felelte Derger. – Nem tartom valószínűnek, hogy csatlakozott ahhoz, aki Perrier-t leütötte.

– És… mi volt a levélben? – kérdezte Joe. – Ha nem titok…

105

Derger intett Perrier-nek, közölje, mi volt a levélben.

– Asenzino – mondta Perrier. – Semmi több.

– A kérdés arra vonatkozott, kinek integetett olyan szívélyesen, kire mosolygott oda Graeme Snodin az irodájából kilépve, mielőtt a titkárát lelőtték? – kérdezte Ron.

– Persze – mondta Derger.

– Asenzino Colomantini? – kérdezte döbbenten Ron. – De hiszen akkor…

– Colomantini Tomnak dolgozik – kiáltott fel Joe Lopiccolo. – Akkor hát… az Oldsban, ugye, múlt csütörtökön, ült valaki, aki a menekülő rejtélyes illetővel összedolgozott. Tom megbízásából. Ami azt jelenti…

– Hagyja, Joe, hogy az mit jelent – mondta Derger. – Csak hagyja. Hátha fölöslegesen töri a fejét. Menjen inkább, hátha Dejan erősítésre szorul. Mivel van? A Ford Caprival? Ha szükséges, üzenhet belőle. Perrier megszerelte magának… és nekem. A Daihatsu Charmant-ból fogok válaszolni. Ha erre ugyan sor kerül…

Joe intett Ron Sadle-nek, kísérje ki, ha van kedve hozzá. Így legalább Derger is kettesben maradhat az emberével.

– Főnök – mondta a pompás ház kertészeti remekművei közé kiérve Joe Lopiccolo –, mit szól ehhez a remek estéhez gyönyörű környezetben? Ha meggondolom, hogy itt törtek össze, s nem akárhogy, egy isteni Porschét, itt lőttek le néhány szerencsétlen Harris-fiókát meg egy öreg héját, innen engedett el csak úgy egy nagyon jópofa madarat ez a hülye Micallef, innen vitte el, csak mert a szanatóriumban Dot Kindonnak úgy tartotta kedve, a többi vireóját… még ha most kallódnak is a kedveskék, és van talán esély, hiszen Dejant a nyomukba küldte Derger… ha ezt mind meggondolom!

– Akkor mi van? – kérdezte Ron. – Engem az bosszant, hogy nem juthattam be az Alvez-szanatóriumba. Képzeld el mit mászkáltam volna össze…! A kaktuszkert… a hátsó kijárat… a szobák… vagyis amelyekben Dot lakott, meg ahol Norbert Wanklin… és igazán lett volna mit kérdeznem régi ismerősödtől, Juan Alveztől. De most indulás, Dejannak 106esetleg több szüksége lehet rád. Meglátjuk, merre oszlunk szét mi itt…

– Csak élve, csak élve, ha oszlásnak indulnak is – mondta mogorván Joe. – Ne haragudjon, főnök, nem tudok viccesen vicces lenni. De mit szól, ott a Morell utcában… ahogy Graeme Snodinék kiléptek, és az ügyvéd elébe odaállt Perrier… elképzelhető, hogy a szemközti oldalon Asenzino Colomantini volt jelen?!

– Ezek szerint – felelte Ron. – De mi ez a játék? Ahogy hallom, Derger June után küldte Perrier-t. Susan Tookerhez. Honnan tudta, hogy ott lesz Graeme Snodin? Persze, tudhatta: Snodintól. Vagy… mi ez, tényleg? Miből tudta Snodin, hogy Perrier Derger embere? Valamint: mire használja most valaki ezt az információt, hogy a Morell utcában a túloldalon Colomantini állt?

– És ki ez a valaki? – kérdezte Joe. – Főnök, ha visszapörgetjük a dolgokat az Oldsig… időpont múlt csütörtök késő dél… vagy kora dél, már nem is tudom… akkor a kocsiban Dergernek egy embere és Tom Micallefnek egy embere ült. És az ismeretlen szemüveges, aki a kámzsát nyilván a fejére húzta, aztán álarcot is kötött… akadálytalanul elérte célját. Graeme Snodin birtokát. Ott tűnt el… a birtok előtti sűrűben. És Derger most Snodinnal vett fel kapcsolatot. Aligha jóbarátok… Akkor viszont Derger máris megjátszott valami lapot.

– Vagy ez a Snodin rendes ember… Netán félős ember – mondta Ron Sadle. – Erre már nem is gondolunk újabban? Hogy ilyen is van?

– Megyek, főnök – jelentette ki Joe. – Elkísér a garázsig? – Sietve nekiindult. A garázs mellett ott állt Perrier kocsija, az Olds. Joe ismerte már a járást, érkezésekor maga June fogadta, megmutatta neki a garázsajtó nyitását is…

Erre Joe most gondolt csak. Tehát June felkészült rá, hogy bármikor el kell távoznia esetleg. Zajtalanul. De tisztességesen gondolkodott, és megmondta Joe-nak, hogyan viheti ki a kocsiját a garázsból, ha így alakulnak a dolgok.

Joe betáplálta a számot, és a garázs ajtaja nyílni kezdett. Már eleve feltűnő volt Joe-nak, hogy a fém harmonikaajtó alól fény szűrődik ki.

Most azt kellett látniok, hogy a garázs teljes fényben áll. Odabent elsőül Joe piros Ford Capriját pillantották meg. Aztán Tom kocsiját, a kék Alfa Romeót.

A kormányülésről két láb lógott ki. Iszonyatosan ismerős két nadrágszár, csak az egyiken most keskeny vörös csík is volt 107a koptatott kék farmer alapon. Joe futólépésben érkezett a kocsihoz. Tom Micallef két karja a szomszédos ülésre nyúlt előre…

– Jöjjön ide, főnök – mondta Joe. – Nézze…

Pedig már láttunk ezt-azt, gondolta Joe. De ez más volt. Legalább tenyérnyi széles pengéjű mészárlókés állt ki Tom Micallef hátából. A kés nyele fekete volt, és szintén tenyér szélességű.

– Látom – mondta Ron Sadle.

– Ha így látok valakit, restellem, hogy ronda féregnek tartottam – mondta Joe. – Holott… néha úgy rémlett.

– Ki tudja – felelte Ron.

– Mi legyen? Visszamegy Dergerhez, és…?

– Persze – mondta Ron. – Indulj, azt javaslom. Dejan tényleg várhat.

– Jó, de… üljön be, főnök – mondta Joe. – Csak nem fogunk felrobbanni. Ezek nem ránk haragszanak.

– Ezek? – kérdezte Ron.

– Mit tudom én – felelte Joe. Lassan a pompás ház bejáratához gurultak. Joe intett Ronnak, hogy most szálljon ki. Ron Sadle kiszállt, visszatért a házba. Joe indított, és felkanyargott a kapuig. Kiszállt, kinyitotta, nem zavarta meg senki. Az utca is néptelen volt. Távoli fények villogtak oda egy völgyből. Sűrű, súlyosan feketéllő lombok mögül zene hallatszott, nevetés. Aztán csend. A piros Ford Capri ráérősen távolodott a néhai Tom Micallef házától.

Joe úgy érezte, nagyon jó hozzá most a város. Kerülőutakat választott volna, annyira megfelelt neki most a forgalom, a változékonyság, a várakozás kényszere néhol, másutt egy hirtelen nyíló fasor. Kellett volna inni most, csak úgy állva, iszonyatos füstben és akár villanyzongorazajban is, egy dupla pernod-t. Egy triplát, vodkával, jéggel. Iszonyatos italt, sárgarépalével fölengedve. Iszonyatos lassan, és iszo…

Nem, ez nem az iszogatás miatt volt, ez a sok-sok iszonyatos, ami az agyában sorra tűzködte ki háromszögzászlócskáit. Ez a nagy konyhakés miatt volt mindössze.

Tom Micallef, gondolta Joe Lopiccolo, ahogy egy kertre visszagondolt, egy magaslesre, egy teraszra, nem fogja soha elmondani már, mit is tud a vireóiról. Mit gondol Susan, Phil Moncur és Elke Kellock látogatásáról. Hogy bementek az Alvez-szaniba, és Dot Kindon fogadta őket. De Graeme Snodint nem fogadta. Graeme Snodint le is akarták lőni itt a…

Így érte el a Morell utcát, a városközpont távolabbi szélén. 108Maga volt a tökéletes canyon, a bejárata innét, aztán beljebb haladva alacsonyodott, megállt tizenöt emeletes házak soránál, tarkítva egy-két tízessel.

Bódulat volt, míg odaért, míg Susan Tooker emeletére fölért. A liftben szinte végignézett a nadrágja varrásán oldalt… és nem csodálkozott volna, ha tekintete nyomán sötétlő piros csík marad.

Becsengetett.

Az ajtón csakhamar kinyílt a kukkantó, aztán maga az ajtó is jókora résre tárult.

A jellegtelen fiatal nő, aki maga volt a szabályosság, s csúnyának sem volt mondható, csakis Susan Tooker lehetett.

– Jöjjön csak – mondta –, már várjuk. Derger ideszólt. – Bemutatkozott. Joe sajnálta, hogy nem ajánlott neki fogadást, ötezerbe.

Ő volt Susan Tooker.

Joe látta az arcán, hogy ha beszélt is Dergerrel, nem arról. Nem arról, hogy egy Alfa Romeóban egy bizonyos Tom Micallef élete egyetlen – és utolsó – főszerepéhez jutott. Csak győzze szusszal, amíg Oda Elérkezik. Ki tudja, milyen szárnyak emelik. Ez Dejan mondása volt. Őket Dragával, a legrosszabb esetben is, Harris-verebek, Blackburn-poszáták és a jó ég tudja, még miféle madarak szárnyai emelik majd, a Madárkirály elébe; és nagyjából rendben is lesz minden. Olyan hely csak fog akadozni, mondta Draga, ahol két ilyen marha elkél. Madarakkal foglalkozhatunk ott is.

– Üljön le – mondta Susan. – June már elment, és a maga barátja se győzte a sok várakozást. Ő még June előtt távozott. Nem tudom, mi volt neki olyan sietős. Igazi lélekmentő, de legalább egyebekben nem árt.

– Kérek egy tripla pernod-t – mondta erre Joe Lopiccolo –, két rész vodkával és három rész sárgarépalével, nyakon öntve egy rész tonikkal, bele öt jeget, kísérő vízként pedig egy dupla whiskyt.

– Szabad még egyszer? – nevetett Susan Tooker. Aztán felfogta. – Vagy úgy. A sárgarépa kivételével minden menni fog.

Ő maga ment; a jégszekrényhez odakint.

– Hogyhogy maga nincs Yakinál? – kérdezte Joe. – Csütörtök van, szeánsznap.

– Most?! – kérdezte a nő. – Csak nem képzeli, hogy… Tudja, Yaki teljességgel odavan, amióta Phil Moncur halálhírét meghallotta. Ez az Auerlin személyesen szólt oda neki telefonon. Ki is hallgatta, persze eredmény semmi. Yaki szegény talán utolsónak látta élve Philt.

109

– Szóval hogy ő volt esetleg az utolsó, aki élve látta – motyogta Joe. – Azon a fán, az óriásfenyőn, vagy hol. Leselkedett.

– Nem az, hogy leselkedett, micsoda szó, egyébként – mondta bosszúsan Susan, és hirtelen odasandított Joe-ra, mint aki ellenőrzi: ez mond ilyeneket? –, nem az… hanem hogy mintha a Secamaer kertjét szemlélte volna távcsővel, szegény Phil.

Odavitte Joe-nak az italt.

– Nemsokára érdekes vendégem jön, Chris Van Vranken – mondta még, mintha a sárgarépalevet akarná pótolni ezzel.

– Nem lesz rossz – jegyezte meg Joe. Kétségtelenül a várható látogatásra értette, ám ő is az itallal foglalkozott közben. Húzott egy jót a zörömbölő pohárból, majd rögtön rálötybölt egy kortyot a whiskyből is. – Nem rossz – mondta már most. – Figyeljen. Kezdhetjük itt? Egy hete csütörtökön szép jelenet során eltűnik a Secamaer-szanatóriumból Dot Kindon. Egyetértünk?

– Szép volt-e a jelenetsor? – kérdezte Susan. – Tény, hogy eltűnt. Colomantini és Perrier esküszik, hogy az Oldsba nem ő szállt be. Graeme… ja igen, ő is elment… azt mondja, ő nem mondhat semmi közelebbit. A birtokára biztosan behatolt az illető, mert a házában is megfordult. Benyomott egy ablakot…

– Ejha! – kiáltotta füttyösen Joe. – Ez már az újdonság. Folytassuk csak!

– Elvitt tőle pár ruhadarabot. Egy felöltőt… jó vicc, nyárias melegben? Mégis, egy felöltőt – mesélte, ízlelgetve a szavakat, Susan Tooker. – Aztán valami… aprópénzt. Ez mind arra vall, hogy mégis Dot Kindon volt a menekülő. Elvitte két-három könyvét. Meglepő, nem? És távozott, amerről jött, pontosan arrafelé. Az ablakon át. Larqué emberei megállapították. Nem lehetett más, csak Dot, a rejtélyes menekülő. Mert szerintem Dot Kindon volt az. Ezek a jelek… rá vallanak.

– Hová tűnt Dot Kindon? – kérdezte Joe. – Miért nem tért vissza Alvez szanatóriumába, a Harris-héjákhoz, melyekért rajongott. Figyeljen. Vegyük a statisztikai valószínűséget. Adva van Tom Micallef…

– Őt ne bántsa, kérem! – mondta Susan. – June mellett Tom… mindvégig szánalmat érdemelt.

– Maga nemcsak szánalmat érzett iránta – mondta Joe. – Rendben is van. De én nem vagyok úgy elragadtatva ettől a maga Micallefjétől. Pontosan ezt mondom: a vireóival, ezekkel a poszátaszerűen kedves, irtózatosan jámbor kis 110madarakkal… csapnivalóan bánt végül. Dot kikényszerítette őket tőle, bosszúból nyilván…

– Feltételezem, tudja, miért – vágott közbe Susan Tooker. – Ennek is June volt az oka. Ahogy June miatt élt ott Toméknál ez a szerencsétlen Dot…

– Hát nem éppen Toméknál, mert Tom is June-ék házában lakott – mondta Joe Lopiccolo. – Mindegy. De hagyja végigmondani. Túl sok lenne az ilyen feles-harmados kapcsolatokból ez, madár-ügyben. Mert Dot Kindon tényleg rajongott a héjákért. Ez volt a csalétek is… hogy bevihessék a Secamaerbe. Ott, mihelyt csak lehetett, a Harris-héjákkal foglalkozott… sőt az egész parkot bemászkálta, hol talál még ilyeneket… egyszer ki is szökött, igaz, a parkból. Ugye, itt nem fészkelnek…?

– Tessék? – kérdezte Susan Tooker. Aztán megértette. Elnevette magát. – Nem, itt nem, tényleg – mondta. – De az nagyon rosszul sikerült látogatás volt. Dot, bárhol legyen is, remélem, megérti, hogy nem törekedhet mindenütt a saját… beteges akaratának megvalósítására.

– Beteges vagy nem beteges, látja, ebben igaza van, Susan – mondta Joe. – Innék is valamit, ha lehet.

– Látja, maga is kétszer inna, Joe, és akkor jön itt és kételkedik, hogy kétszer ugyanaz előfordulhat-e ilyen madár-ügyben… hogy Micallef is rendetlen, meg Dot is azzá válik – mosolygott Susan, és ezúttal csak whiskyt töltött. – Nézze, Dot eltűnésére van egy igen egyszerű magyarázat. Hogy ment volna vissza! Amikor a szanatórium parkjában, pontosabban a kaktuszkert mögötti pálmakertben, ahonnét a hátsó kapu nyílik, megöltek valakit. Pontosabban, megölték Norbert Wanklint, akinek az ő őrzése lett volna a dolga. Nem mehet vissza. Mármost megtalálták, hallom, szegény Phil Moncur holttestét is… Mi van akkor, ha Dot tudta, hogy Phil is halott? És ezért még inkább le kellett lépnie.

– Mert ő ölte meg Norbertet és Philt – mondta Joe. – Ne feledje, Nimmo Beamish látta Dotot a parkon kívül valami fáról leskelődni. Dot onnét lőhetett vissza a kertbe, Norbertre. Phil is ott kíváncsiskodott… erre Dot kénytelen volt megölni őt. Majd visszament a hátsó kapun… és egy kicsit kalandosan távozott… hogy rejtélyt hagyjon: ő volt-e az vagy sem… Az Olds várt rá… a többit tudjuk. Maga mondta.

– Várjon csak – állította le Susan, mint akinek ez túl gyors így. – Miért lőtte volna le Norbert Wanklint az a buta Dot? Mi oka lett volna rá? Colomantini, Adela, Norbert, Perrier… ők 111csak June-ék személyzetének tekinthetők, hát nem nagyon látom be…

– Maga és Beamish „csak” Yaki személyzetének tekintendő szintén? – kérdezte Joe. – Na látja. Lehetett Dotnak számos oka, hogy Norbertre lőtt. Például: Norbert szokta használni más alkalmakkor azt a vadászfegyvert, amelyikkel June a fészek szélén álldogáló Harris-fiókákat s az etető öregmadarak egyikét kinyírta. Nos? Ehhez mit szól? Miért akarja maga megszabni, hogy ilyen őrült dolgokban mi a logika?

– Mert határozottan érzem – felelte Susan –, hogy ebben az egészben igenis van logika. De nem olyan aprólékos alapon, ahogy maga képzeli. Hogy ha egyszer Micallef ilyen… engedékeny volt a vireóival, akkor Dotnak odakint kellene hálnia a héják fészke alatt, úgy őrizni őket. Másrészt a vireókkal nem lett olyan nagy baj. Beadtam őket egy magánállatkertbe.

– Nocsak – mondta Joe. – Éspedig melyikbe. Mert hátha Dot Kindont meg oda szerezte el állatgondozónak. És hátha az öt vireó közül már kettő nem él. Vagy négy. Vagy egy se. Nyugodt, jól fűtött helyiséget biztosítanak a kedves Dotnak, a szánni való fiúnak, hogy szeszélye szerint tevékenykedhessen. Hát nem?

– Megtekintheti a madarakat akár holnap is – mondta sértetten Susan –, és utánaérdeklődhet, ott van-e Dot Kindon. Jaj, de rémes alak maga!… – Ezt olyan komolyan mondta, hogy Joe, elgondolván sok egyebet, amit Susan Tookerről és vidékéről hallott, kénytelen volt elmosolyodni. Végig is tapogatta gyorsan az arcát, hogyan állhat neki egy mosoly.

– Nem hallottam még az állatkert nevét – mondta akkor. – Tehát ha szabad lesz…

– A Thibert Stúdió Magánállatkertje – mondta epésen Susan, és elégedetten nézett körül, mintha máris moziban ülne ezzel a kijelentéssel, úgy érezte Joe. – Hennie Loggie nagy állatbarát, ezt tudjuk róla jól. Hát én neki adtam át a vireókat, és nyugodt lehet, épségben megvannak.

– Vagy igen, vagy nem – mondta Joe egy kicsit elkedvetlenedve, mert úgy érezte, a nő néhány pont előnyre tett szert. – Nézzünk valami egyebet, a rohadását neki. Mikorra jön Van Vranken?

– Hamarosan itt kell lennie – mondta Susan. – Minden időbeosztás felborult. Nem szeretem az ilyesmit. Yaki is teng-leng… Most érződik, mennyire jól volt minden, úgy, ahogy volt. Szegény Alvez! Aurelien hadnagy miatt nem irigylem.

112

– Auerlin – mondta Joe. – Auerlin hadnagy. Remélem, mindenben ilyen pontos maga, Susan. Nagyon remélem.

– Auerlin. Maga csak ismeri – felelte Susan Tooker. – Látja nyilván mindennap?

– Tessék? – kérdezte Joe. – Mire céloz ezzel?

– Na, ugye – diadalmaskodott Susan. – Hát ha Auerlint se látja, miért látna maga mindent? Látta csütörtökön Dotot? Volt fogalma egyáltalán ezekről az eseményekről? Tudja, miről van szó? Úgy közelebbről? Magasak, alacsonyak, zömökek, cingárak a dolgok? Vagy csak…

– A micsodák cingárak-e? – kérdezte Joe. Őszintén nem értette. – Magyarázza ezt el, mielőtt a lényegre térünk.

– A dolgok, jelképesen mondtam – felelte fensőbbséggel Susan Tooker. – Nem tudja, mi ez… az egész. June, Tom, Barbara, Chris, Elke, Colin… ó, Colin, hát persze… Yaki… Dot… Vegye csak az ő nyolcasukat. Vagy Graeme-et. Szegény Petert. Csak nevek a maga számára… moziplakátok, gyilkossági hírek az újságból, nyomozati adatok. De a neveket pontosan tudja, igaz? Nagyképűen kiigazít, mert Auerleint mond valaki Auerlin helyett…

– Aurelient mond Aeur… bocsánat, Auerlin helyett – mondta Joe Lopiccolo, és most már ő is nevetett. – Mi lenne, ha megcsókolnám? Vagy kérnék ötezer dollárt?

– Kitől? Auerlin hadnagytól?

– Nem. Magától.

– Most akkor mit kérne? – csattant fel Susan Tooker.

– Ötezer dollárt – mondta Joe.

– Gondolja, hogy most nyer? Hogy én azt fogom felelni: itt a csekk, vigye a mocskos ötezer dollárját, és a legközelebbi fizetési határnapig elő ne forduljon itt? – kiáltotta, mint aki mulat is a dolgon, Susan.

– Szépségem, miért, hogy egyáltalán ilyen ötletei támadnak? – kérdezte Joe. – Miért éli át ennyire valóságosan, hogy én havonta jelentkezhetnék magánál bizonyos összegért?

– Mi az a lényeg, amire rátérne? – kérdezte Susan. – Nem rejtettem el Dot Kindont, utoljára akkor láttam, amikor elszökött a szanatóriumból, Tom vitte vissza… mi kell még?

Joe egy pillanatig habozott. Ha most megmondom neki, gondolta, hogy Tom… Nem, akkor itt nem fogunk semmiféle „lényegről” beszélni.

– A lényegre én ittas állapotban szoktam csak rátérni – mondta inkább. – Különben is, Van Vranken ezt a fogalmat kisajátítja. Ő a nagy lényegkereső, és remélem, mindaz, ami történt itt, nem tartozik kísérleteinek körébe.

113

– Higgye el nekem, hogy a legkevésbé sem – felelte Susan. – De tőle is hallhatja majd. Remélem, Auerlinék elengedik jókor, és ide tud jönni.

– Tehát Van Vranken máris Auerlinék rendelkezésére állt? Ez meglepő – mondta eltűnődve Joe. – Nyilván ad valami magyarázatot, miképp kerülhetett a kocsijába Phil Moncur holtteste. Egyébként még valamit: tulajdonképpen nem mondta meg, mit keresett itt Graeme Snodin, ugye. Vagy most én tévednék? Csak úgy „Auerlin” jeligére kérdezem.

– Lehet, hogy mondtam valamit – felelte Susan Tooker, és most már magának is töltött a címkétlen, fonatos üvegből –, de ha a lényeg érdekli, Graeme az apám. Valamint a Thibert Stúdiók… mert ezt maga mondta „aureliánusan”, Joe… igen, a Thibert Stúdiók jogi tanácsadója. És ha még valami kell: anyám volt az a nő, akivel June ott, nyolcévesen, rajtakapta az apját. June apja forgatókönyvíró volt a Thibert Stúdióknál. Óhajt még valamit tudni? Bár erről igen sokat beszélgethetünk. Összpontosulnak a tárgyak.

– Mondja, June-nak az tényleg akkora sokk volt? – kérdezte Joe. – Nem muszáj felelnie, ha nem akar. Illőbb is lett volna itt „egy kis csend”. De hadd siessünk. Van Vrankennel magasztosabbak lesznek a témák.

– Ne higgye – mondta Susan Tooker. – A nevem egyébként pontosan az anyámé. Az ő lánykori neve. De azt ne higgye, hogy Chrisszel a témák annyira magasztosak. Vele… az ember ugyanazokról a dolgokról beszél, csak… nem úgy, ahogy megszokta máskor. June-nak az a kis epizód tényleg rosszul jött. Megviseli őt, mindmáig. Nincs igazuk, akik Halhatatlan Hiszterikának nevezik máris…

– Mert nem halhatatlan még – nevetett Joe –, ugyebár?

– Nem az. De utálom a megnevezéseket – mondta Susan. – Egyetért?

– Megengedi, hogy azt mondjam, egy kis idő kellene csak, és belátnám: maga is olyan partner, Susan, akivel a megszokott dolgokról szokatlanul lehet társalogni – mondta Joe. – És komolyan, ha… ezen túlvagyunk, és ha megengedi, persze, eljövök… vagy találkozunk valahol. Ha minden jól megy, körünkben lesz Dot Kindon is, és beszélgetünk egy kiadósat.

– Rendben van, Joe – mondta Susan, és megszorította a kezét. – De most… térjünk a tárgyra. Bár fogalmam sincs, mi az. Nyilván az esélyeket latolgatja: merre lépnek Auerlinék.

– A nevükkel mindenesetre most egy pillanatig helyben 114voltak magánál – vigyorgott Joe. – Hát nézze. Annyi érdekeset hallottam máris… a maga apjáról… és a többi… hogy a régi témáim, szegények, szinte féltékenyek lettek attól! Megtámogatom őket, azzal, hogy beszélek róluk. Kezdjük itt: meghalt Norbert Wanklin, eltűnt egy kámzsás-szemüveges, majd álarcos alak… Graeme Snodin birtoka felé menekült, Phil Moncurt közben Yaki kukkolni látta, tegnap megölték Peter Syrettet, a… hát most már így kell mondanom, a maga apjának titkárát. És Dot Kindonnak nyoma veszett. Phil Moncurnek is, persze, de az ő hulláját megtalálták ma az Alvez-birtokon, Chris Van Vranken kocsijában. Ez így: kerekded tényállás, nem?

– Olyasmi – felelte Susan. – És?

– Mást mondok. Kerekded kis társaság volt itt együtt magánál nemrég. Graeme Snodin… az édesapja, mondom most már… a mi kedves barátunk, Dejan Tradics, ugye, ha jól értettem Perrier szavait… és természetesen June… aki iderohant. Miért jött oly sietve? Láttam, ahogy házukból elsuttyan… legalábbis el onnét, ahol mi Dergerrel és Perrier-vel álltunk. Derger kiküldte őt, hogy hozza be Tomot. Tom fent üldögélt valami madárlesen. Ezt hagyjuk. Lelki élet, azt hiszem. Nem szabad mindenben mélyebb értelmet keresni ugyanis. Hanem Tom nem jött… csak később, amikor ez úgy magától az eszébe jutott… úgy értem, amikor nyilván elunta fent, hogy a lelkifurdalás eméssze őt némely madarak sorsa miatt… és akkor kiderült, hogy June nem szólt neki, de nem ám, hanem a Packarddal elvágtatott. S idejött, igen. Csakhogy, továbbá, amikor June kiment, Derger még nem mondta el a nagy újságot: hogy tudniillik megvan Phil Moncur holtteste…

– June hallgatózhatott – mondta Susan.

– June már ezzel jött ide? Hogy megvan Phil Moncur holtteste? – kérdezte Joe.

– Igen – felelte Susan. – Már ezzel.

– Már ha én magának egy szavát is hihetem… – mondta tűnődve Joe. De az arcán igyekezet látszott. – Tudom, tudom, most jön az, hogy hívjam fel Hennie Loggie-t, aki Thibert-nek részben az utóda a stúdióelnöki székben, kérdezzem meg, kicsoda maga, mi köze Graeme Snodinhoz, és a többi, hagyjuk ezt. Persze June beszélhetett akár Colomantinival vagy Adelával is, még a birtokon, vagyis a személyzeti épület előtt elhaladva… Igen, akkor talán még otthon volt Colomantini és Adela… így kellett lennie.

115

Töprengve kortyolt egyet a whiskyből.

– Mondja csak, June beszélt magával telefonon, mielőtt idejött? – kérdezte Joe. – Tudja, úgy… félórával előtte, huszonöt perccel?

– Nem – mondta Susan. – Úgy volt, hogy idejön… találkoznia kellett itt… apámmal. És ha már az a Dejan Tardics…

– Tradics – mondta Joe. – Dejan Tradics. Ha már ő is felbukkant, és a vireók miatt aggodalmas hangokat hallatott, hát legyen meg egyszerre az egész… June nyilván megnyugtatta Tradicsot, hogy szerinte a vireók jó helyen vannak, mert Susan Tooker mindenkinek gondját viseli, Susan Tooker maga az önemésztő lelkifurdalás, és ezért, hogy ők ketten, June Veloy művésznő és Susan Tooker annyira megértik egymást. Nem?

– A kérdés első felére: igen. A többi nem tartozik ide – mondta határozott hangon Susan. – Ne feledje, idősebb vagyok June-nál, tehát nem ott nemzettek abban az ágyban, és az apámnak vér szerinti lánya vagyok. Jó? Anyám meghalt, June apja sem él, és higgye el, Hennie-től megkérdezheti, az ő haláluk meg June anyjának a halála, mind a legtermészetesebb körülmények között következett be. Vannak ugyanis, hiszi vagy sem, ilyen esetek is. June apja és anyja autóbaleset áldozata lett, anyám rákot kapott. Az egyik dolognak most már tizenkét éve, a másiknak hét. Elegendő ez?

– Talán – mondta engedékenyen vigyorogva Joe. – Beszélje meg a jóistennel, ne velem. És tényleg nincs egy kis sárgarépalé? Reszelék is megteszi. Dejantól tudom. Papagájoknak jó, de a Harris-veréb is szereti. Látom, nagy szemet mereszt. Vannak véletlenek, hogyne. Ez a Harris valami természetbúvár volt, a nagy madaras Audubon barátja. És amikor a nagy Audubon neveket adott a madaraknak, gondolt a barátaira. Így lett Harris a héja, amely el-elhordja a kisebb madarak némely fiókáit, s így lettek Harrisek némely kisebb madarak is. Hát már nem is tudom, ez a mondás melyiküknek szól…

Felnézett. Chris Van Vranken teljes csöndben léphetett be. Ott állt vörösesszőkén, szakállasan, kicsit kopaszodó, krumpliföldráncos fejével. Legalább olyan magas volt, mint Dejan Tradics, vagyis úgy egykilencvenhárom-kilencvenöt, és egyáltalán nem volt vállas. De nem volt keszeg sem, s Joe azt sem mondta volna róla, hogy dobozolt tonhal alakú. Furcsa alak volt ez a Chris Van Vranken; mint aki egy műanyag keresztfát próbált szálkásítani éppen, a szenvedések hitelességén gondolkodva. De lehet, hogy igazságtalan vagyok vele, állapította 116meg Joe. Már talpon is termett, és Van Vranken válla magasáig se érő fejét egy kicsit megcsóválva így szólt, hallotta szinte a saját hangját: – Az első áriát még nem késte le, Chris. Mert magához van szerencsém, ugye, ahogy Stanley II. mondta Livingston II.-nek az elvadult baseballpálya dzsungelében.

– Hé, Joe – nevetett Chris, és ajkai rokonszenvesen tűntek el a bajusza és a szakálla között. – Tölts nekem is, Susie. Üljön csak vissza, én elálldogálok. Nézze, ezt az ablakot szegényt mennyit gyanúsították, hogy innen lőttek… Graeme-re.

– Műszünet? – kérdezte Joe. – Hogy azt sejtsem, „Peterre” lett volna az eredeti szöveg? Az első ária, íme. Hozott anyagból.

– Nehezen szabadultam – nevetett az iménti módon ismét Chris Van Vranken. – Jó lett volna felugrani még Yakihoz is… de talán Joe elkísér, és akkor… Tudod, Susie, mennyire hiányzik, hogy egyszerre semmi sincs úgy. Nem hittem volna; és látnom kell, hogy bizonysággal nem állítható az ismétlődésről, hogy közömbös. Íme, nem. – Joe ritkán érzett ilyet: hogy valakiről nem tudni, minden szava merő gúnyolódás-e, vagy olyan buggyantság, amely még a lélek tudományának is nevezhető. Csak ennyit mondott tehát:

– Na igen, a lélek tudománya…

Chris Van Vrankennek ez láthatólag annyira tetszett, hogy leült. Azaz lezöttyent. És ott rötyörgött tovább. Majd hirtelen elkomolyodott. – Kár, hogy Dejan Tradiccsal nem találkozhattam. Apáddal mentek el, Susie? – kérdezte.

– Nem, mindhárman külön-külön – felelte Susan Tooker. – June volt itt, tudod…

– És ő hova ment? – tudakolta minden mosoly nélkül, földöntúlian finom krumpliráncarccal Van Vranken.

Holland krumpli, extra példány, gondolta Joe. Fantasztikus megjelenése volt ennek a Van Vrankennek, azt hiszem, tette hozzá, egész életében. Figyelte, milyen otthonosan beszélgetnek; Susan Tooker és vendége. Egyszerre kétségessé vált miattuk a saját helye. De megállta, hogy szóljon. Tűrte ezt. Azért nem lehet könnyű, ha valaki ideges az ilyenre. Az nem lehet mindig könnyű.

Ez a férfi szeretett bele Yakiba, ebbe a férfiba szeretett bele June, ez a férfi – hogy a hagyományos szavakat használjam, tette hozzá magában Joe – él együtt Barbara Montyval, aki June ágyába bújt June öccsével, és itt ez a férfi, beszélget azzal a nővel, aki annak a másik, már halott nőnek a lánya, aki ágyba bújt June apjával, mikor June anyja June öccsét, Dot Kindont 117volt megszülendő, és most ez a Dot Kindon feltehetőleg megölt, gondolta Joe, egy-két-hár-négy embert…

Tomot is? Ez a gondolat megdöbbentette. És ez a vöröses szakállú közben csak ül itt, mosolyog beeső ajakkal, és társalog komolyan, mint egy amatőr apostol. Itt tartunk, állapította meg Joe. A csendje kicsit hosszúra nyúlt. Próbálnia kellett valamit.

– Aki az apja birtoka körül eltűnt, az Olds rejtélyes utasa – mondta tehát Joe –, Susan, idősebb volt Dotnál, ezt állítja Perrier és Colomantini…

A két név hallatán Van Vranken úgy legyintett, mint bukott diákokon szokás, ha azt hallani róluk: iskolát alapítottak. Majd így szólt: – Én is idősebb vagyok, ha csak az kell, mint Dot.

– Nem találták meg a puskát, amelyikkel Norbert Wanklint kinyírták – mondta Joe. – Változatok, a kinyírás okaira: mert így tudott bejutni valaki hátul a kertbe; mert Norbert… tudott valamit; mert Norbertre haragudott valaki, egészen más okból, és a zűrzavarra ráölte még őt is. Mit szól ehhez?

– Mit szólhatnék, amikor az autómban hullát cipelek? – kérdezte ismét nevetve, dohányfogait megvillantva Van Vranken. – Tényleg nehezen szabadultam, drága. – Ezt Susannak mondta. – Meg kellett mondanom valamit – mosolygott tovább. – Ezzel bizonyára csökkenni fog az értékem a szemedben… meg Yakiéban… és June-éban is, reméljük – mondta, hunyorítva. – El kellett árulnom ennek a pengeképű Auerlinnek, hogy az a puska alighanem… Tom barátunké. Régi Micallef-tulajdon. Távcsővel megszerelve.

– Micsoda? – kiáltotta Joe.

Susan Tooker lehajtotta a fejét. Nem szólt. Csak nagy sokára mondott ennyit Van Vrankennek: – Te szegény.

– Hé, ez nem Maigret-regényesdi, bár minden tiszteletem! – kiáltotta Joe Lopiccolo. – Nincs velem harmonikának álcázott…

Csaknem azt mondta, garázsajtó! Javított: – …bisztróajtó sem, vagy micsoda. Ha már a filmeknél tartunk! De mi ez a dolog Micalleffel?

– Sajnos – mondta Van Vranken. – Ami bánt, csak az, hogy bánt, ami van velem. Sokáig elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy az ilyesmi… ennyire semmi. Mindig fenntartásaim voltak, ha azt a történetet mesélték, hogy „én már, látod, a lemondásról is lemondtam, szólt a csodálkozó aszkétához a dőzsölő bölcs, az uralkodó: te még szegény vagy, mert 118ragaszkodsz a szegénységedhez, te még dúskálsz, mert ragaszkodsz bármihez”. Most aztán… én is így vagyok. S ez a legtermészetesebb állapot, de vajon meddig. Hiszen a legtermészetesebbnek tűnt fel az előző is, az ellenkezője.

Joe úgy érezte, amatőr színjátszók közé került. Holott tudnia kellett, hogy nem. Csak… mégis…?!

– Miért beszélt nekem Elton Loggie a maga apjáról, Susan, csak mint „nagykutyák ügyvédjéről”? – kérdezte Joe. – Nyilván nagy volt még a bizonytalanság, ugye…

– Nem mindegy? – kérdezte Van Vranken. – Elton Loggie az én egyik tanítványom. Minden, amit ő mondott magának… az én jóváhagyásommal történt. A Thibert Stúdiók eszmei irányítása rég az enyém. Thibert öt éve csődbe ment. Én vettem meg tőle, egyáltalán nem névleges áron, a Stúdiókat. A névlegesség elmaradt egyebütt is. Mondanom sem kell, most, hogy Thibert meghalt, sok minden megváltozott. Hennie és Elton… így került oda, ahová került. De hát sejtheti, hogy sem Hennie, sem Elton nem irányíthat… ilyesmit. Thibert helyettesei rég az én utasításaimat hajtják végre. Öten.

– És van öt ember ezen a világon, aki képes… el nem árulni valami effélét? – csodálkozott Joe.

– Válaszoljam azt, hogy maguk is voltak néha öten? Dejan, Ron Sadle, a kedves Gracula, Prophett, maga, s úgy látszott, Derger is…

– Úgy látszott? – kérdezte Joe.

– Csak azért mondom így, mert ő azért… profi. Derger az egyetlen nagy formátumú Thibert-ember… – Van Vranken tiszteletteljes szünetet tartott. – Legyen csak, maradjon csak. Ő: abszolútum; Derger.

– Nagylelkű, Chris – mondta Joe Lopiccolo. – Igazán engedékeny. De hát akkor… tényleg folytathatjuk. Gratulálok a titoktartáshoz; és átlátom, miért van bajban most saját magával. Miért kellett elárulnia, hogy Tom Micallefnek volt ilyesféle puskája?

– Valaki csak lelőtte Norbert Wanklint – mondta Van Vranken. – Undorító dolog. Tom féltékeny volt Norbertre. June és Tom között már a legfantasztikusabb dolgok bontakoztak ki. Féltettem June-t. Rá nagy szükség van. Nem fedezhettem tovább Tomot…

Susan eltakarta az arcát.

Joe szeme előtt megjelent a garázs… a kék Alfa Romeo… a piros csík a koptatott anyagon, egy furcsa lábszárvédő-égszínkéken.

119

Van Vranken folytatta: – Elton azt mondta, hogy Graeme Snodin Yaki ügyvédje. Persze az is. Yaki munkatársa Susan és Nimmo Beamish. Nimmo Beamish látta, állítólag, Dot Kindont leselkedni. Ki tudja. Én azt hiszem, hazudott. Yaki vette rá. Igen, Yaki nagyon kedveli Tomot. Dot meg eltűnt…

– De ha nem ő ölte meg Norbertet, miért tűnt el Dot? – kérdezte Joe. – Mi értelme ennek?

– Dot Kindon… hát ezt se tudta? Dot mindenestül Tom-hívő… Dot gyűlöli June-t, csak mindent megszerez tőle is, Tomtól is, amit lehet. De gondolja csak meg… a vireók. Dot azért játszotta el azt a vireó-követelősdit, hogy fedezze magát June felé: mert ha June azt látja, hogy Dot ellene van, de nincs Tom ellen, akkor ebből csak Tomnak lesz baja „otthon”, Dot ezt pontosan tudja. De a vireók épségben vannak, én vittem el őket… a Stúdiók állatkertjébe. Most már mindegy… Természetesen szóltam Tomnak, hogy lépjen le. Közöltem vele: félő, hogy Nimmo Beamish megmásítja a vallomását, és akkor…

– Tom puskájával ölték meg Norbertet? – kérdezte Joe.

– Hogyhogy „Tom puskájával”? – mosolygott Van Vranken.

– Azt akarja mondani, hogy…? – kérdezte Joe.

– Nem akarok mondani semmit – felelte Van Vranken. – Tomnak volt alkalma, hogy eltűnjön, és bizonyára élt is a lehetőséggel. Magánrepülőgép várta… és a mexikói határon túl az egyik legtehetségesebb fiatal munkatársam, Paul Roviner nevű. Talán az újságokból ismerős a név. Gengszterháború Lobranóéknál… Tudja. Dergernek dolgozik Michelle Stockbridge. Őt fölmentették, Paul nyakig benne maradt, de hát egy kis ügyességgel… átgyúrták őt önmaga új képmására. És nem fog hazajárni, mint Chandler Terryje. Tartoztam ennyivel az apjának, Rovinernek… Ed Roviner, tudja, tűzharcban halt meg. Paul egészségesen gondolkodó fiú. Átvitt innen négymilliót, és igazán csupa vállalkozókedv. De ez nem tartozik ide. Tommal nehezebb lesz a helyzetünk… hanem ha okos és szerény, messzire juthat.

– Reméljük –mondta Joe, és igyekezett, hogy minden szava maga legyen a hitelesség. – Elton egyébként – folytatta a régi témánál – abban is hazudott, hogy Graeme Snodin a Yaki-villa szeánszairól ismeretes. Elton…

– Elton ilyen – hagyta rá Van Vranken. – De nagyon tud bánni Alvezzel. Én túlságosan lágy vagyok ezzel a dokival… még Dergernek sincs nála tekintélye. Hanem Elton Loggie…! Hogy végső soron fel merte robbantani az Alvez-birtokon, 120a Mókus kilátó alatt az öreg Thibert főnököt…! Ez már Alvez szemében is számít. Most is a legjobb helyen van nála Phil Moncur, bár fogalmam sincs, ki ajándékozta meg vele a kocsimat.

– Alvez tudhat valami közelebbit a Kindon fiú eltűnéséről? Dotról – tette hozzá Joe, mintegy magyarázólag, és el is röstellte magát; nevetségesen hangzott ez. De Chris Van Vranken komolyan válaszolt: – Csak azt, amit valamennyien. Hát a kis Roviner srác, Paul… ő is csak elrepült szépen! A négymilliós váltságdíjjal… amit Ed, az apja önmagának akart megszerezni… meg a feleségének, de nem Paulnak. A Lobrano család nem bánta… ők végül szépen maradtak. Ezt csak arra mondom, hogy ki tudja azt… Dot az altatás után már, azt hiszem, nem ruccant ki a szanatóriumból úgy, ahogy előtte… ugye, Susie? Te bent jártál nála szerdán, mi volt a benyomásod?

Susan eközben elkészült valami könnyű, gyors vacsorafélével; sült húst tálalt fel vékony tésztán, perzselt articsókát curry-mártással. Paul „emlékét” és Tom remélt sikeres szökését volt hivatott felidézni sűrű sötétvörösével a másfél literes kancsóban a mexikói bor. Joe feszengett.

– Persze – mondta Susan, még sürgölődve –, azt nem tudom, mennyire volt mérvadó bármi szempontból Dot állapota akkor ott szerdán. Alvez bizakodónak látszott, és annak is örült, hogy a héja-görcs elmúlt. Ha igaz! Tény, hogy Tom vireóit nem követelte többé Dot, szegénykém, legalábbis nekem nem tett róluk említést, hála istennek. Fel akarta nyársalni őket a gigantea carnegiea kaktuszokra, a Harris-héjáknak. Ez nem lett volna szép halál az öt vireónak, de mit tehettünk volna? Másik öt vireót szerzünk? Ki tudja? Tény, hogy Tom madarai jó helyen vannak Hennie Loggie stúdióállatkertjében. Féltem persze, amikor azt hallottam, hogy Elkét is fogadja…

– Meg Phil Moncurt, ugye? – mondta Joe.

– Persze, igen – mondta Susan Tooker. – És apám is szeretett volna benézni hozzá, de különös módon erről Dot hallani sem akart. Megértem. Áttételes ugyan az utalás, 121mégis…! Viszont ha erre ráhangolódott, negatívan, úgy értem… az azt jelenti, hogy lobbanékony volt benne…

– A lényeganyag – mondta komolyan, a szakállát törölgetve, Van Vranken. – Nem akarom eltúlozni, Joe, de… így kell mondanom.

Enyhe mentegetőzése nyilvánvalóan a kifejezésnek szólt, és Joe udvariasan bólintott.

– Nagyon szeretném Dotot akár a mexikói határon túl is mielőbb viszontlátni – folytatta Van Vranken. – Mert ha a történtek után megkockáztathatok egy föltevést…

– Mik „történtek” – kérdezte Joe –, ha kérdezhetem? A hulla a maga Chevvyjében volt. Magát Auerlin hadnagy egy kicsit megszorongatta, erre maga… odadobta koncnak Tom Micallefet. Van ízlése, én nem mondom, de ami a tényeket illeti…

– Persze – mosolygott Van Vranken. – A tények… megannyi változat. Én az egész filmcsinálósdit is… áthelyezném a Yaki-villa videokészítésének alapjaira. Nem okvetlenül a tárgyat illetően, de… a tömérdek, tömérdek változat. A véletlen hozza be valóságnak egyiket vagy a másikat. A film, ezt magyaráznám Thibert helyetteseinek, a változatok hűséges műfajává lehetett volna már rég, de még nem késő. Képtelenség meggyőzni őket. Legföljebb egy-két sejtelmes „mi lett volna, ha”, ennyi, amit elbírnak, és azzal fenyegetőznek, hogy a közönség ugyanúgy nem jönne be, mint ha én hozzávetőleges alapanyagokat szállítanék. A kettő nem ugyanaz; az alapanyag lényegi dolog, és ugyanígy lényegi az emberi alapanyag, az életváltozatok összessége, csak a művit kell kiszűrni belőle. S a rögzített megoldások, a „mi történt végül”-ök világa mit eredményez? Kegyetlenkedést. Ahogy June kegyetlenkedett Dottal… a szerencsétlen hülye „mi is volt” felfogás miatt. Látta az apját egy nővel… nevetséges véletlen. Egy változat csak a tömérdekből. Láthatta volna az apját, ahogy egy teknősbékát nyúz meg elevenen. Az jobb lett volna? Ahogy sárba tiporja a barátságot, hogy kész fogalmakat használjak. Vagy a kocsija mellől jobbra-balra bukdosnak halott állatok a műúton, vagy ahogy erdőtüzet ír bele a forgatókönyvébe, és hát azt az erdőt nem lehet megépíteni, az nem kulissza, és állatoknak is kell égniök benne, tehát mit csinál a stáb? A Thibert Stúdiók? Dróthálóval veszik körül az erdőt… ez is kevés? Lövöldöznek, így az állatok félnek kitörni. Tom Micallef, én nagyon jól emlékszem, ott állt, és lövöldözött így. És ha kitörtek az állatok, lelőtték őket. Vagy fáradtra hajszolták… 122Később is volt ilyen. Jobb, mint a statisztapénz. A borzalomdíj, igen. Vérdíj, béldíj… Folytassam? A rémalakokról szóló munkák… Mennyi járulékos rettenet, mondja meg, Joe, igaz? Tomnak az a régi-régi puskája volt, én láttam… ismerem… képzelje el, annak idején képzőművészkedtem is ilyesmivel… megoperáltattam még menthető állatokat… kettőt is, amelyik Tom műve volt… és a golyókat, annak a puskának két lövedékét… szépen kifényképeztem, kinagyítottam. Hát van ilyen kollekcióm, képzelje el. Ott voltam ezeknél a felvételeknél… mint gazdag magánzó. Az én családom korábban intézte el a kegyetlenkedést, érti, ugye? Én már irtózom minden ilyesmitől. Harminchét fegyverről van magánfényképem… névvel, mindennel… hogy kié volt… és követem, ez is pénzembe kerül, azoknak a fegyvereknek az útját. Tudja-e, hogy héttel már gyilkoltak is? És Tomé a harmadik, amelyiknek a története… így végződik. Egynek nyoma veszett… három…

– Három? – kérdezte Joe.

– Hogy ízlik a sültem? – kérdezte Susan Tooker.

– Remekül – felelte Van Vranken. – Hagyjuk azt a hármat. Valahonnét Elton Loggie-t is csak ismernem kell közelebbről. Egyébként remek, hogy a maguk Dejan Tradicsa teljesen összekavarcolódott a Harris-motívumtól. Harris-verebe van neki, tudom. De hogy most Harris-héja…!? Ő átlátja, sőt belátja a dolgok összetettségét. Csak nem cselekvő alkat. Másrészt nincs módja teljességgel a szemlélődésnek élni. Képes lenne rá, bemértem. Én, sajnos, a puszta szemlélődésre sosem lennék képes. Ez baj. De maga és én, meg Derger és én, éppen ezért jól megértjük egymást.

Csengettek.

– Hát ez kilóg a sorból – mondta nyugalommal Van Vranken. – Ha Auerlintől valaki, komolyan mondom…

– Menj fel a tetőre! – javasolta Susan.

– Ne vágjon annyira ijedt orcát, Joe – nevetett Van Vranken. – Nem én lőttem a tetőről Syrett titkárra tegnap. Legyen nyugodt. Egyelőre csak behúzódom valahová, Susie – mondta Chris. – Menj, nézd meg. Maga maradjon, Joe. Sőt mutassa magát.

– Kösz, inkább nem – mondta Joe. – Merre vezet az út a tetőre?

– Miért olyan ideges, hm? – érdeklődött Van Vranken. Joe tévedett-e, amikor úgy érezte, van a hangjában valami… Meg is kérdezte: – Miért céloz ilyen határozottan? Mintha távcsövesezne…

123

Van Vranken csücsörítve válaszolt csak, jelezvén, nem érti. Akkor az ebédlőben megjelent…

…mintha csak a pompás vacsora illatát érezte volna meg: maga Gracula!

Joe felujjongott, és egy pillanatra megfeledkezett mindenről. Van Vranken vigyorgott, mint egy nyugalmazott, de még életképes tengerész, és szívélyesen rázogatta a bar tulajdonosának kezét.

– Mi van a vireókkal? – kérdezte Gracula. – Nálam bármikor van helyük. Hanem a Kindon-villa, vagyis Veloy művésznő rezidenciája nem ilyen hívogató hely most… főleg emberfélének – tette hozzá kedélyesen az új vendég. – Yaki művésznőtől jövök… hé, Joe, tudja-e azt maga, hogy a művésznőnek két doktorátusa is van? Pszichiátriai és… nem is tudom. Szóval a garázsban Perrier megtalálta Tom Micallefet. Bizony. Egy akkora konyhakéssel a hátában, hogy még Colomantininak is feladat lenne kihúzni onnét, nemhogy Adelának beverni oda. Bizony. Hát Derger és Ron, meg persze Perrier is nyomban elpályázott, nem mintha ez segítene, de valaki a rendőrséget igencsak riaszthatta, mert kis híján úgy ugráltak az árokba Dergerék, takarodóban, mint a békák, és Auerlin hadnagy szállt ki, erre Ron kivételével mind esküsznek… hát Ron honnét ismerné Auerlint, viszont Dergernek meg Perrier-nek már volt hozzá szerencséje.

– Chris Van Vrankennek is – mondta Joe gumiarccal. – Hát ez… megint új fejlemény.

– Várjunk csak – mondta Susan Tooker –, és Gracula egyen valamit, bár nekem egy doktorátusom sincsen. Csak rajta, vitassák meg az új helyzetet, Joe. – Kiment.

– Chris, maga szerint – kérdezte akkor Joe –, hogy egy régi helyzetről is beszélgessünk, amikor tavaly, úgy egy éve, Thibert halála után mi az Új Repülőtérre igyekeztünk Michelle Stockbridge-dzsel, aki annak a Roviner-Lobrano-Ésatöbbi eseménynek az egyik kulcsszereplője volt még korábban, és valaki a kis Harry Lobranót kipenderítette előlünk… úgy, hogy tényleg az árokban kötöttünk ki Michelle-lel meg egy hullával… az Paul munkája volt? Hosszúkezűleg?

– Nem hinném – mondta Van Vranken. – De nem akarok ide nem tartozó nevekkel dobálózni. Két nő is szerepelt, igen, két kis kedves, abban a históriában, és rájuk is kell gondolni néhanap. Csak mondom. Sajnálattal látom, hogy maga is szívesen indul ki már kész történetekből, Joe. Megfosztja magát a változatosságtól.

124

– Mi a helyzet azzal, hogy Syrett, aki Graeme Snodin helyett kapott két golyót, esetleg azért járt ilyen csúnyán, mert Susan apja… most már nevezzük így… rávette Yaki Scholdert, vallja azt, hogy Phil Moncurt ott látta leselkedni a kérdéses csütörtökön? – mondta Gracula.

– Nimmo Beamish is látott valakit leselkedni, magát Dot Kindont – felelte Van Vranken, mint egy megtestesült egyszemélyes sajtófogadás –, mégse lett baja. Aztán miért olyan biztos az, hogy Graeme Snodin helyett kapta Peter Syrett az ajándékot?

– Persze ott volt még Perrier is – mondta Gracula. – Odalépett az ügyvéd elé, és akkor pif-pif…

– De ha igaz – mondta Joe –, jelen volt, az utca túloldalán, esetleg gépkocsiban, Asenzino Colomantini is… Bővül a választék. Colomantini talán jelzett a bérgyilkosnak… és…

– Most már, hogy megvan Phil Moncur holtteste – mondta ugyanúgy Van Vranken –, össze lehet hasonlítani a lövedékeket. Bizony. Mi van akkor, ha kiderül, hogy Syrettet ugyanabból a fegyverből leadott lövésekkel terítették ki, mint amelyikből Phil kapta az üdvöt? S ehhez csak az kell, hogy Syrettnek valami motívumot találjunk… vagyis ellene!

– Várjunk – szólt közbe Joe. – Norbert Wanklint legalábbis Tom puskájából lőtte le valaki… és most, ez nyilvánvaló, Auerlin az embereivel ezért szállt ki June Veloy házába… tehát Micallefékhez. No, de ha Tom lőtte le Norbertet, akkor nem Phil Moncur volt a leselkedő! Igaz? Kettő: az egy kicsit sok. Ám ha most a Phil Moncurben talált lövedéket… vagy lövedékeket összehasonlítják a Norbertben talált lövedékkel… és kiderül, hogy a két halott ugyanannak a puskának a gyümölcse… ez is eléggé fura. De Norbert és Syrett holtteste is rendelkezésre állt már. Syretté, hogy így mondjam, tegnap óta. – Joe kurtán felnevetett. – Nem hasonlították össze a Norbertben talált lövedéket a Syrettben talált lövedékkel? Biztos; és a kettő nem egyezik. Akkor most? Kiderülhet, hogy Philt és Syrettet lőtték le ugyanabból a fegyverből kiröpített golyókkal… haha! – Joe nem tudta, most miért nevet megint idegesen; megmarkolta a poharát, és eltökélte, hogy mindjárt meghúzza. Graculát vajon erősítésnek küldte Derger? – Van tehát két fegyver: az egyik Tomé, legalábbis maga szerint, Chris. És, ami kiderülhet még, van egy másik: amelyikből Philt és Peter Syrettet érte golyó. Nem?

– Abból indul ki – felelte Van Vranken –, hogy a jard a tegnap este vagy ma hajnalra kimódolt ballisztikai ered125ményt máris nyilvánosságra hozza. De miért sietnének? Fogalmuk sem volt, kié a fegyver. És Tom Micallef igazán nem volt híres a nagy lövöldözőkedvéről, már ami a vadászást illeti.

– Talán nem is volt nála az az egykori fegyvere! – kiáltotta Gracula. – Az ég tudja, ki szerezte meg… talán eladta rég, vagy elajándékozta, és most… Várjon csak. Hogy is van ez a dolog? Magát a jard megszorongatta, igaz? Mert érdekelt az Alvez-szanatóriumban is. A szállítójuk, ilyesmi. Magának elő kellett jönnie valamivel, hogy a rendőrség munkáját segítse. Hiszen ott volt a kocsijában a halott Phil Moncur. Szintén távolról lelőve. A jard megmondta akkor, milyen puskából lőtték le Norbert Wanklint múlt csütörtökön…

– Éles logika – mondta valóban elismerőleg Van Vranken. – Folytassa, eddig hibátlan.

– Maga erre közölte velük, hogy tudomása szerint Tom Micallef tulajdonában van egy ilyen puska. S hogy az övé, ezt maga dokumentálni tudja. Fotó az állatokról, még a régi időkből, fénykép a bemeneti nyílásról, a lövedékről… szakszerűen. Fénykép a fiatal Micallefről, azzal a puskával. Kell egyéb? A fényképanyagot a jard rendelkezésére bocsátja. Most már csak elő kell keríteni a puskát. És akkor kiderül, hogy… megvan a gyilkos fegyver. Abból lőtték le először is Norbert Wanklint, aztán Phil Moncurt… Csakhogy itt egy újabb ördögi fordulat: ha Phil Moncur nemcsak leselkedett, hanem lőtt is, méghozzá Tom puskájával, arról a fáról, ahol Yaki látta őt… akkor hogyan lőtték le őt magát is azzal a fegyverrel még akkor délután, vagy ilyesmi? Leadta a fegyvert valahol… távozott… és utánalőttek? Csak ez képzelhető. Aztán hat nap múlva, ha kiderül a lövedékek azonossága, vagy netán ki is derült, igen, akkor ugyanezzel a puskával letávcsövezik itt Peter Syrettet… bár Graeme Snodinra céloznak állítólag, mert az ügyvéd rávette Yakit, mondja el, hogy Phil Moncur ott leselkedett. Mi értelme van ennek az egésznek? Szerintem világos. Mintha Dot Kindon nyaka körül akarnák szorosabbra vonni a hurkot. Mert Dot eltűnt… és Norbert vallhatna, vallhatott volna, hogy… Dot már nem volt ott a kaktuszkertben, amikor állítólag ott volt még! És Norbert várta őt esetleg, vagy… én nem tudom, hogyan történt, de jól látható a kert kintről egy-egy fáról, Phil Moncur lelőtte… Nem!

– Nem! Persze, hogy nem! – kiáltotta Joe. – Így semmi értelme. Valami harmadik helyről lőtt a puskával Dot! Lelőtte Norbertet, aztán Philt… De meglátta őt, ahogy a Graeme-126birtok felé menekült, meglátta őt valaki. Mondjuk Susan apja… és Dot le akarta lőni őt, mielőtt beszélhetne Perrier-vel. Megvan! Miután lelőtte Phil Moncurt, lelőtte Norbertet is… hogy visszatérhessen a kaktuszkertbe, és kis cécóval, enyhe színjátékkal az Olds felé menekülhessen, majd az Oldsszal… kényszerítve Perrier-t és… talán… Colomantinit is, vigyék őt a Graeme-birtok közelébe. Colomantini állítólag Tom Micallef embere… Tomé volt… ez megmagyaráz sok mindent. Igaz, sántít, hogy…

– Hogy Colomantiniben nagy családi érzület él, és Norbert Wanklin felesége, Adela Colomantini húga – nevetett fanyarul Van Vranken. – Különben minden összejönne. De ez nem lényegi…

– Még ez is kiigazítható – mondta Gracula. – Colomantini azért volt viszonylag engedelmes… persze Dot Kindon pisztolyának hatására is, mert nem tudta, hogy a menekülő már lelőtt valaki számára fontos személyt is, Norbert Wanklint. Fel sem tételezhet viszont ilyet a kis Dotról… ezért állítja Colomantini, hogy nem Dot volt a menekülő.

– Nem Dot volt… Vegyük először, hogy ő volt. Hová lett a puskája? Hm? Azt neki szét kellett szednie, vissza kellett raknia a tokba… Már Larquéék is mindent átkutattak… semmi. Egy ilyen elit… egykor elit, de ma is jól használható „játékszer”… hajdan Tom tulajdona… – Joe eltűnődött. – Mint mondja, ma is…

– Láttam-e Tomnál… vagy csak úgy rémlik? – tűnődött Van Vranken, miközben már Gracula is nagyban falatozott, és Susan Tooker is ott ült az asztalnál negyedikként. – De folytassák csak.

– Mi van, ha Dot Kindon… vagy az álarcos akárki… az Oldsba magával vitte, mondjuk, a kámzsa alatt… a gyilkos fegyvert, a távcsöves puskát? – kérdezte Joe. – És Perrier meg Colomantini látta is nála a fegyvert… csak…

– Csak? – kérdezte Van Vranken, professzorian, már-már előre élvezve a helyes válasz logikáját. – A hangjából érzem, hogy remekül következtet, Lopiccolo. Mondja, kérem.

– Csak Colomantini most már tudja, hogy az ő sógorát ölték meg ott… értsd, most, amikor például a rendőrség este, múlt csütörtök este faggatja. És nem mondja, hogy a gyilkossal ott volt a fegyver. Mert… így zűrzavarosabb a dolog! Feltételezhető, hogy bűntárs is van. Ha bűntárs van, nincs „magányos gyilkos” elmélet, s akkor nagyobb máris a zavaros, amelyikben munkálkodni lehet. Hogy ne mondjam – nevetett kény127szeredetten Joe –, halászni. Mert a halászásról még ma is az eszembe jutnak szegény halaim… de ez másik történet, Thibert főnök halálával kapcsolatban áldozták életüket, egy véletlenül szétlőtt akváriumban.

– Nos, feltételezés szerint Colomantini egyszerűen bosszút forral… de ki ellen? Honnét tudná ő, hogy Tom Micallefé volt a puska? Miért mártana kést Tom hátába ő vagy a húga, Adela? Hiszen a Norbert testében lelt lövedék ballisztikus adatait nem ismeri, nem hasonlíthatja össze Tom fegyverével… amely nyilván nem lóg csak úgy a falon… Honnan juthat eszébe, hogy Tom az, aki…?

– Ha valaki látta Tomot? – találgatta Gracula. – Valaki Tom Micallefet látta… ez az! Megvan. Keressük, ki és mit hazudott. Ugye? Nimmo Beamish és Yaki… ó, Yaki?! Yaki Scholder. Nem Dot Kindont és nem Phil Moncurt látták… ezzel csak ködösítenek, úgy értem, a kettős változattal… hanem nagyon is Tom Micallefet.

– De most Tom Micallef, ha igaz, halott, és nem tud védekezni. Nem tud beszámolni róla, övé volt-e végig a puska, most is az övé volt-e… vagy netán odaadta Dot Kindonnak…! Ez sok mindent megmagyaráz. S az se rossz, ha nincs meg a puska, ha a jard nem találja egyelőre. Akkor ez azt jelenti, hogy Dot Kindon gyilkolt vele, és ő bujkál is vele. Mit szólnak hozzá?

– Tökéletes elmélet, és tökéletesen fel is lehet építeni – mondta Joe. – Olyan hibátlan, hogy szinte fáj a szemnek. De bárhol elfogadják, ahol hihető, szilárdan megálló elméletre van szükség ebben az ügyben. Nyer az elmélete, Van Vranken.

– Egy szépséghibája van – mondta Van Vranken. – Amiért Paul Roviner históriáját is felidéztem. Híve vagyok… a fiatalságnak, Joe. Érti, ugye? És Dot Kindon… belevaló srác. Tudom. Nem akarnám, dehogy kívánnám én az ő… bármi kavarcát. Szóval hogy őt kergessék a hármas gyilkosság miatt. Pedig ez a látszat, én tudom – emelte a poharát, és Joe örömmel ivott –, s Tom Micallef halála főként rosszul jön nekem. Mert így… nézzék, vagy az van, hogy valaki bosszút állt. Keresik az újabb gyilkost. S az nagyon is igaz, hogy az én belső zűrérzékelőm tűréshatára… csekély. Nem bírom elviselni a bonyodalmakat. Menekülnék előlük. Csakhogy Auerlin hadnagy most megkért engem szépen, maradjak… látótávolban. Ahol elérhet, ismeri ezt az alaphelyzetet; sajnálatos!

– És? – kérdezte Joe. Boldogan állapította meg, mennyire 128öreg már ő maga, s efféle körökben, mint Van Vranken s nyilván Yaki, Micallef, June világa… mennyire jelentéktelen. Ettől az utóbbi körülménytől egyszerre bosszús is lett. – Azt jelenti ez, hogy nem tud Dot segítségére lenni… valamivel odébb? Hogy Dot Kindon még mindig a mexikói határon innen bujkál? Esetleg itt a közelben? Remélem, nem ebben a lakásban? Magában az Alvez-szanatóriumban? Yaki Scholder villájában? Vagy éppen… Graeme Snodinnál! Ez az! Volna egy magyarázat a titkár megölésére. Látta Dotot, tudott róla, félős volt, hogy el fogja árulni hollétét. Phil Moncur meg… bent járt szerdán Dotnál… Igaz, Elke Kellock is bent járt…

– Hennie Loggie küldönce, rutin besúgó! – nevetett Susan Tooker. – Ezt nem azért mondom, mert féltékeny vagyok rá… Colin Kellock miatt. Colin a munkatársam a Yaki-villában, és el nem cserélném a munkakörömet… sztárságra, mint amilyen Elkéé. Colin gyakran mondja, mennyire elsüllyed, belesüpped Elke sztárjellegébe… szinte fizikailag is túl sok neki Elke… de ez nem tartozik ide, tényleg.

– Minden mindig összetartozik – figyelmeztette Van Vranken, miközben Gracula jóízűen csámcsogott. – Amit az imént mondtam… nem arra értettem, Joe. Hanem hogy Auerlin hadnaggyal mindig tudatnom kell, hol is tartózkodom. Nem olyan aprólékosan, hogy mikor… megyek ki a fürdőszobába, ilyesmi… talán azt se, mikor kinél vagyok… de hogy kinél szoktam előfordulni, azt meg kellett mondanom. Nem biztos tehát, hogy ide jönnek elsőül… most, hogy nyilván megtalálták szegény Tom Micallef holttestét… bámulatos fejlemény, egyébként… az első ilyen halálnem… kés a hátában! Jaj! Nem biztos, hogy itt kezdenek keresni… mert hogy elkezdenek keresni engem, az nyilvánvaló. De ide is elérkeznek. Tehát ha kényelmetlen maguknak, és nem akarnak a tetőn át menekülni… csak rajta, induljanak, mielőtt… – Mutatta, ahogy a „jard” megjelenik. Joe döbbenten látta, hogy két ujja is híjas a jobb kezén, egy a balján. – Vagy úgy! – nevetett Van Vranken, ahogy észrevette Joe ámulatát. – Baleset, régi dolog. Csapdák, Alaszka. Sok mindent próbáltam. Nem prémvadászat! Ellenkezőleg! Prémvadászoknak állítottam fel csapdákat, és… Hagyjuk. Szóval a puskás gyilkos aligha lehettem én, ha erre gondol. Akkor meg… olyan nagy baj nem érhet. Egyetértenek?

Gracula ledermedt, s nem a hiányzó ujjakkal kapcsolatos fejtegetést hallva, hanem a jard-kilátásoktól. – Joe, mi a rohadást csináljunk? Várnak a madaraim, éjszakai etetés van még 129– mondta kapkodva a bar tulajdonosa. Van Vranken szívből nevetett. Tetszett neki a dolog. – Maga is, Dejan Tradics is csuda ember – mondta Chris Van Vranken a legcsekélyebb gúny nélkül. – Másik világ, mint Tom Micallef és a többiek, még a legkibírhatóbb formájukban is… másik világ. Így a jó. De hát… ez már csak az én állatkertem, ilyen. S ráadásul a művészetükkel… nos, semmiféle meggyőződésem nincs, ami a művészetüket illeti. Sebaj, „vadászni” sem lehet örökké. Alkotni is kell. S ha másoknak, hát így. Azt javaslom, vágjanak neki. Melyik utat választják?

Megcsördült a telefon. Susan vette fel. Joe és Gracula hallhatta, nyugtat valakit. Alighanem férfit. És nem a jardot.

– Colin az – fordult Van Vranken felé Susan. – Fel akarna jönni, de… Lebeszélem, jó? Itt van apa irodája előtt.

Ez is olyan furcsa volt Joe-nak! De nem szólt.

– Tehát kocsival van – mondta Van Vranken. – Vigye el talán Joe-t és Graculát. Benne vannak?

– Rendben – mondta Joe. – Gyerünk, Gracula.

Hűvösen búcsúztak a ház asszonyától. – Ha túlvagyunk mindezen – mondta Susan Tooker –, örömmel látom magukat.

– Mi is örömmel fogjuk látni magukat – felelte Joe –, ha mindezen túl leszünk.

Van Vranken elismerőleg csettintett. – Ez a beszéd, Joello! – mondta. S mert Joe különös arcot vágott erre az egykor oly különös körülmények között lehallgatott, maga gyártotta nevére, Chris Van Vranken csak annyit mondott: – Soha semmi nem múlik el, állítólag legtitkosabban ejtett szavainkat is őrzi a levegő anyaga, a teljesebb lényanyag, és…

Joe kifelé tuszkolta Graculát. A lépcsőházba érve megnyugodott, mert nem várta őket házi sortűz; s Auerlin emberei sem tűntek elő a liftből. Lesuhantak a mélybe, és ha óvatosan is, minden töprengés nélkül léptek ki a ház elé. Töprengésüket nem ezeknek az elemi mozgásformáknak tartogatták, mint Joe csakhamar kifejtette.

Colin Kellock szívélyes, bár idegesnek is mondható mozdulattal tessékelte be őket a Volvóba. Krómsárga színével a kocsi kellemesen ütött ki Joe komor képzetei közül itt a Morell utcában. Bemutatkozás után elhelyezkedtek a kocsiban, éspedig Gracula ült hátra, Joe Colin Kellock mellé.

– Hová parancsolják? – kérdezte Colin Kellock, aki mintha nem kívánt volna témákat megvitatni velük.

130

– Furcsa ez a hirtelen szabad csütörtök – jegyezte meg Joe. – Mindenki csak lötyög, mint a szabadnapos fog.

– Maguk is így vannak vele? A városban rengeteg hasonlót látni – mondta szenvtelenül Colin. – Feltehetően az időjárási változás a fő oka. Magam ilyenkor már szabad szoktam lenni, tehát legföljebb a ritmusból estem ki. De meg kell érteni, hogy Yaki Scholder igazán nincs úgy, hogy… a programra vállalkozhatott volna. Tartalma nélkül üres mutatvány az egész, és épp az ellenkező hatást válthatja ki.

Joe nem akarta azt mondani, hogy egy ilyen „ellenkező hatású” produkciót is szívesen megnézne. Tanácsosabbnak tartotta, ha Colin Kellockkal most valamelyest semlegesebb témákról esik szó. – Tehát? – kérdezte Colin, miután harmadszor kerülték meg ugyanazt a tömböt.

Gracula már majdnem azt mondta: üljenek be hármasban hozzá; s ezt meg is említette Joe-nak, valamivel később, elválván Colin Kellocktól. Joe azonban megelőzte a Volvóban: – Hát mi itt… a Garden Centernél igen sok régi emléket idézhetünk fel. Ha velünk tart, örömmel hívjuk meg az olasz étterembe akármilyen pizzára vagy spagettire, és leöblítjük néhány fél liter jó…

De ez Colin Kellocknak valami oknál fogva nem lehetett jó, mert hideg mosollyal, napszemüvegét megigazgatva így felelt: – Nekem most a feleségem elé kell mennem… Barbara Montyról beszélek, félig-meddig külön élünk… és nem is nagy téma, hogy házasok volnánk. Ez tízévesnél is régebbi téma – nevetett. – Azóta… de ha valami félresikerül, mint ez a múlt hét, ugye… Barbarával nagyon jól egymásra találunk. Utána pedig Elkét, az élettársamat kell elhoznom Hennie-től.

Búcsúzásnak ez elegendő volt; még sok is. Nem tartóztatták a Scholder ház videorendezőjét, a filmeknek manapság már csak ritkán látott kalandor hősét, aki meglehetősen fiatalon – és főleg az ellenkező nem bánatára – vonult vissza a szerepnyüzsgésből. Gracula, mint nemsokára elmondta egy liter chianti mellett, még szívből meg is utálta Colint, és így igen lelkesen integetett utána. Joe ugyanezt egy mozdulatlanabb és célratörőbb gesztussal fejezte ki: jókorát köpött.

– Még leütni, az se éri meg a fáradságot – mondta Joe Lopiccolo. – Ráadásul nincs is miért, és ha volna, akkor se túlságosan célszerű Auerlin hadnagy első komolyabb akciójában negatívba menni!

Szicíliai pizzát rendeltek, Joe még két szelet sonkát is kért külön, Gracula pedig egy adag olívabogyót. Húsz perc alatt eltakarítottak pizzát, bort.

131

– Most mi legyen? – kérdezte Gracula. – Hogy az emlékek idézésével ilyen remekül megvagyunk?!

– Reménykedjünk, hogy a kocsink még ott van – mondta Joe. – Az én szép Ford Caprim valamivel arrébb ékeskedik, nem a ház előtt… a Morell utcai házra gondolok… a maga Dodge-át meg nem is láttam…

– Egy mellékutcát gazdagít – mondta Gracula. – Itt egy taxi! – Intettek a taxinak, mentek vele két-három utcát, ott kiszálltak, megvárták, míg eltűnik, aztán újabb kocsit választottak, így értek el a Morell utcával párhuzamos sugárútra.

Elengedték a második taxit is, és máris a Dodge felé indultak. Ott volt rendben, ahol Gracula hagyta; beültek, s nemsokára a Ford Caprit is megpillantották a Morell utcában.

– Kocsink már van – mondta Joe. – Ha menni akarnánk valahova. Javaslom, tegyük be mindkettőt a Xucon-bérgarázsba…

Xuconéknál kocsit is lehetett bérelni; nem volt messze az épület, és minden szolgáltatás éjjel-nappal működött. Tizenegy múlt tíz perccel, amikor kölcsönkocsijukban kikanyarodtak a Suffontain körútra. A Mercedes – egy szép éjbordó példány – nem tiltakozott, amikor a Morell utcát kezdték megcélozni vele.

Auerlin embereinek nyomát se látták. Ez nem jelent semmit, állapította meg Joe. Fent, Susan Tooker lakásában világosak voltak az ablakok.

– Mi legyen? – kérdezte Gracula.

Ez nagy kérdés volt. Amikor azt se tudták, mi van.

Ha most visszamennek… kínos lehet. Mit mondanak? És ha nemcsak Van Vranken van ott… nemcsak Susan Tooker… hanem valaki más is! Ha…

De ezt nem tudták volna elképzelni. Hogy Dot Kindon ilyenkor odamenjen Susan lakására! Akkor már inkább Yaki Scholder vagy az ügyvéd birtoka jöhet számításba… de Graeme Snodin háza se jó most ilyesmire, mert Peter Syrett halála kinyitja a rendőrségnek.

Joe hirtelen megszólalt: – Gracula, valami az eszembe jutott… várjon csak… Várjon…! – Fáradt volt az agya. Minden erejét megfeszítette, hogy az „elmerült gondolat” felbukkanjon megint. Itt volt… az előbb… a nyelve hegyén, és most… nem, most nem és nem…! Graeme Snodin? Ó, igen! Persze, megvolt!

– Mi ez az összjáték Graeme Snodin és Derger között? 132– kérdezte Graculát. Gyorsan elmondta neki az üzenetet, amit Perrier hozott.

És hogy most itt sem Perrier-ről, sem Graeme Snodinnak erről az „üzenőakciójáról” egy szó sem esett. Érdemben semmi. Perrier-ről is csak így-úgy, Graeme üzenetéről semmi. Talán Graeme engedte ki az ajtón Perrier-t… és akkor adta oda a levelet? De ha ez így történt, ki ütötte le Perrier-t, ki vette el a levelet? Ki tudott a levél létezéséről? Graeme Snodin és Perrier. Meg Derger, aki várta. Más nem.

– Várjunk csak – mondta ezúttal Gracula. – June-t kiküldi Derger, hívja le Tom Micallefet. Most már minden ilyen apró részletnek különös fontossága van. June kimegy… Micallef nem jön. Maguk ott beszélgetnek. June-ról tudják, hogy Susan Tookerrel lett volna valami „szakmai megbeszélnivalója”. Ez nyilvánvaló hazugság. De miért mondott el ennyit is?

– Erre majd visszatérünk – mondta Joe. – Hamarosan végig fogjuk tekinteni, mit tudunk… méghozzá egy különös szerepkörű nő társaságában. Fogadjunk, hogy…

– Fogadjunk, hogy nincs is Hennie-nél! – mondta Gracula. – Ennek a Colin Kellocknak én egy szavát se hiszem. A felesége Barbara Monty… el se váltak! Közben Colin együtt él Elkével… hát, az ő dolguk, és nem is ez a lényeg. Telefonáljunk Elkének, és kérdezzük meg, van-e ideje…

– Nem rossz ötlet! – kiáltotta Joe. – Várjon… innét majd! – Kiszálltak a Mercedesből. Joe egy fali telefonhoz ment, és a Dergertől kapott lista alapján…

– A mindenit! – kiáltotta. – Derger. Most jut eszembe, hogy a Capri össze van kötve Dergerrel, én erről teljesen megfeledkeztem. Reméljük, nem maradunk le semmiről, és Derger sem kezd aggódni. Kínos lenne, ha például félteni kezdene engem, és odamenne Susan Tookerhez. Képzelje, Gracula, micsoda életrevaló kavarc volna az. Igen, életrevaló, de én barom vagyok…!

Megvolt a szám. Tárcsázta. Egy pillanat alatt kiderült, hogy maga Elke vette föl. Hennie volt nála, Elton Loggie társaságában. Elke örömmel fogadta Joe ötletét, hogy odalátogatnak. Ők már úgyis túlvannak a „rémes hivatalos formulákon”.

– Elke Kellock, a bomba sztár, aki titkárnősködik Hennie-nek! – mondta Joe. – Különös.

133

Megint micsoda kis palotába jutottak! Nyoma se volt ízlésficamnak, ahogy pedig várni lehetett – igaz, Colin Kellock tenyérbizsergető lénye rejthetett tulajdonképpen akármit, Elke Ludlam pedig, mint megállapították, a fölfelé kerekedő rejtély titokzatos X.-e volt.

Narancs-lila-zöld lámparendszer kezdett villogni, amikor a kert két súlyos fémlapból kialakított kapuszárnya kinyílt előttük, és a fejük fölött, mint egysínű vasút, elkezdett kúszni egy kis pakk – Elke kiszólt, s közölte, ne aggódjanak, baj akkor lehet csak, ha valami képtelenségre vetemedne a vendég, például kézigránátot kezdene kibiztosítani vagy egyéb… ez a türelmes szerkezet, mely megáll, ha a kocsi megáll, „figyeli”, mi történik, vagyis a házból látni ezen keresztül a kocsiban ülőket, mozdulataikat a fém kocsitetőn keresztül is „áthozza”, és parancsot is elfogad, méghozzá három értelemben: blokkolja a járművet, lézerrel átdöfi a motorházat és fém „injekciós tűkkel” az utazóteret, majd ide a lyukakon keresztül, melléktűkből bódító szprét permetez.

– Elállok – mondta Joe, és Elke a mikrofonba belenevetett odabentről, értette ugyanis, hogy Lopiccolo a szót nem szándékoktól való elállásra használta kifejezőül, hanem hogy mint a szél, mint a lezárt vízcsapban a vízfolyás… úgy áll el, s ez a végső elképedést jelenti. A kocsi két magas fémlap között futott fölfelé az enyhe emelkedőn. Elke csak a tréfa kedvéért bekapcsolta a park néhány szuperreflektorát. A Mercedes igazán stabil építésű volt, s kétfelől a krómos vezetőkorlát tömör, áthatolhatatlan; Joe mégis úgy érezte, úsznak, sodródnak, majd ahogy kétfelől özönlött rájuk a fény, elkezdenek csúszkálni ide-oda… Boldog volt, amikor végre a kapu előtti kis „depóban” kiszállhattak.

Ez még csak a garázskapu volt. A bűvös szerkezet itt elhagyta őket, de odabent, a garázsban három társa várta. Kétfelől is futott fent sínen ilyesféle pakk, és Elke elmesélte – láthatatlanul még mindig –, hogy minden mozdulatukat látja, s itt már irányítható géppuska is van, négy darab, rejtve persze, s ha a jövevény veszedelmesen bolondozna, először lábra, a fegyverek egyike vagy másika tüzelni kezd.

Joe és Gracula ezt nem akarta kockáztatni.

– De hogy beszélgetni ezek után miről fogunk velük még? 134– kérdezte Gracula. Ez komoly kérdés volt. Joe el is töprengett. Finoman megrántotta Gracula szalonkabátját – mert a bar tulajdonosa a legújabb divat szerinti szárnyas szalonkabátban volt! –, vigyázzon, mit beszél; majd ő maga azt mondta: – Természetesen a szerkentyűkről. Örülök, hogy a Mercedesbe áttettük a…

Mutatta, hogy a csipogót. Gracula azonnal megértette, és bólintott. – Derger minden szót hallani fog! – mondta.

– Ne fáradjanak – nevetett Elke Ludlam hangja. – Épp ezek a pillanatok szolgáltak a Mercedes-kölcsönkocsi hangtechnikai letapogatására. Semmiféle hangadó forrás nincs benne, mert ha van, megfelelő zajokat hallottunk volna belőle. Rá tudunk sugározni ugyanis zavaró hangjelenségeket, amelyeket mindjárt visszahallunk, akármilyen hullámsávra… bocsánat a szóért, ha pontatlan… de az én beidegződésem nem terjed ki ilyen helyességre… tehát bármire van is beállítva. Most szálljanak be a jobb kettes liftbe. Nem is, a jobb hármasba. Úgy! A Mercedesük a garázsból mindjárt kikerül a szabad ég alá. Nem kell érte zárttér-iszonyt kapniok. Épen marad.

A liftben még tükör sem volt. Se köpőcsésze, gyufatartó, hamutál, esernyőtartó nem volt látható, és aligha voltak láthatatlanok, mert a sima falakat nem törte meg nyomógombok armatúrája; így aligha nyíltak. Némi suhanás után a liftszekrény megállt, és az egyik fala teljes egészében eltűnt. Kiléphettek egy hagyományosnak tetsző lépcsőházba.

– Mindene van, csak lefogadok, Colin Kellockja nincs – mondta Joe. A válasz nem késett sokáig.

– Barbara Montynál épp June Veloyjal szórakozik – mondta Elke Ludlam. – Barbara azt se tudja, hogyan próbálja feledtetni June-nal azt a parányi kellemetlenséget. Lépjenek be.

Joe, és mögötte Gracula, egy ízig hagyományos, inkább tizennyolcadik századi bútorozású szobába lépett. Messze volt a mérete bármi teremtől, s még szobának se volt nagy, háromméteres magasságot számítva mintegy ötven légköbméter.

– Whiskyt? – kérdezte mosolyogva Elke Ludlam. – Köszönöm – bólintott, amikor Joe hasonló eleganciával jelezte örömteli jóváhagyását. Gracula vele tartott.

– Ha lehetne – Joe krákogott –, színképére bontva…

– A whiskyt? – kérdezte mosolyogva Elke. – Szívesen. Fáradjanak egy kicsit arrébb… – Furcsa volt, hogy itt is lépni kell, és itt is szavakat használnak. Nem történt semmi, nem láttak semmi változást, de a pohár a kezükben elkezdett színt 135játszani. Ibolyától vörösig úszott át rajta, majd vissza, a színkép.

Joe ideges mozdulattal felhajtotta a magáét. Két fél korty a dzsekijére ömlött. Vigyorgott.

Akkor vette észre, hogy a szobában hárman vártak rájuk. Hennie Loggie, Elton Loggie és maga Elke Ludlam.

– Tökéletes – mondta Gracula. – Azt hiszem, akkor mi most már nem is kellünk.

– Uraim – felelte bocsánatkérően Elke Ludlam –, de hiszen önök kezdeményezték a beszélgetés gondolatát. Ismerik egymást? Kérem…

Graculát kellett csak bemutatni. Joe odakacsintott Elton Loggie-nak, és a Thibert Stúdiók új biztonsági főnöke s egyben eszmei társtulajdonosa, visszavigyorgott. Gracula a homlokát törölgette.

– Egy pillanat, és hűvös lesz – mosolygott Elke Ludlam –, s való igaz, hogy tőlünk itt az elmúlt órában egy kissé túlhevült a tér.

Bekapcsolt valami zümmögő gépezetet, aztán csakhamar teljes csönd lett ettől is, a szerkezet némán működött tovább.

– Hallottuk, mi történt – mondta Hennie Loggie. – Ne ijedezzen, Joe, nem fogok huszonötezerről szóló csekkeket kitöltögetni magának most, mint legutóbbi találkozásainkkor. Ez az ügy sokkal komolyabb. Kérem, ne titkoljanak el semmit, tájékoztassanak minket mindenről, ami csak tudomásukra jutott.

Joe-ra hirtelen olyan fáradtság tört, hogy – mint Graculát a víz – elöntötte valami száraz düh. Szerette volna a cipőjét Hennie-hez vágni, és valahány szót szólt Elke Ludlam, annyi fogát egyenként kiverni egy jelentős üveg hamutartóval. Vagy elég lett volna az is, első levezetési kísérletnek, ha a törhetetlennek látszó füstszín üvegasztal sarkán mégis csorbát ejt, aztán a legborzalmasabb lendülettel nekivágja a csuklóját. Hátha nem kell utána semmi mást csinálnia már. Ehhez a végeredményhez lett volna a legtöbb kedve. Csak, ahogy józanodott, a hozzá vezető utakat nem látta eredményesen. Kitisztult előtte a világ, s mert még Gracula sem közeledett hozzá másfél méteres sugarú körön belülre, nem érezte kényszerét, hogy az asztalon látható tányérokkal a gazdag intarziás szekrényeket kezdje irdalni. Békésen annyit mondott csupán:

– Meglódultak a dolgok, Elton. Nyilván új utasításai vannak, és nem is minden fülesnek van farka. – Elke nevetett, de csak udvariasan. Joe úgy érezte, nagyon régóta szeretne már 136„a lényegre térni”, ám a lényegről Chris Van Vranken jutott az eszébe. Vajon kiket tekinthet a maga kísérleti lényeinek Van Vranken? És ez az egész vajon nem több-e merő képzelgésnél? Hátha Chris Van Vranken csak kitalálja, hogy van ilyen kapcsolat? Talán az anyagi befektetésen túl – a Secamaer-szanatórium, szállítóilag; a Thibert Stúdiók, pénzforgatóilag és… ez volt a kérdés: hogy „és…?” –, az állandó cselekvés kényszerén kívül nincs is számára más; lehet, gondolta Joe, aki már alkotott némi elképzelést az olvasmányai nyomán a Valódi Személyiségekről, lehet, hogy Chris Van Vranken legnagyobb baja épp az…

…hogy…

De itt úszni kezdett, elkezdett kiúszni valami nem létező körből ez a kérdés. Joe hallotta, tisztán hallotta a saját szavait, azt, hogy beszél, rettentő világosan összefoglalva mindazt, amiről nem is tudta, hogy pontosan él az emlékezetében: az elmúlt fél nap esemény-, képzet-, latolgatás- és változatsora vonult fel, mintha forgatókönyvet terjesztene be Hennie Loggie-nak, valamint Elton Loggie-nak, aki nem Hennie fia, és aki nem volt az annyira értelmiségien érzékeny néhai Galvin Loggie-nak az igazi intellektuális örököse… a fia volt csupán egy Oyre Dennehy nevű nőtől, akinek a férje, Meagan Dennehy ott halt meg a Bellevistán, mellette egy madár feküdt holtan, akit állítólag ő maga fojtott a vízbe, véletlenül, ám ő nem véletlenül feküdt ott, az előredomborodó rácsba bukva, és ott feküdt még kint a parkban néhány halott. Ez ismétlődik örökké, ha él Thibert, ha meghalt Thibert… és Joe emlékezett rá, ahogy bizonyos óceánparti Candon házakban, a Candon Drive-on ő ezzel a Hennie Loggie-val kutyákról beszélgetett, és akkor meghalt valaki, aki egy nőnek a kutyamaszkját őrizgette, kis híján levágta ennek a kutyamaszkos nőnek a fejét, és ez a nő volt Oyre Dennehy, akit Párizsban még utolért… kinek a keze? Dergeré, aki azért megpróbált mindig igazságot tenni, legalábbis lezárni, ami lezárandó, ne maradjon rohadás, a röhájba is…!? vagy Eltoné, aki szerette volna átvenni a…?! Mit? Mint kicsoda ül itt Elton? Vagy Hennie? A régi jó Thibert-világban, gondolta Joe, aki ezeket a gondolatait úgy nyomta magában, a felszínen mondott szöveg alatt, mintha istállóajtók lennének a lábánál orgonapedállapokként, a régi jó Thibert-világban… mi volt akkor? Az Alvez-szanatórium, ahol Juan Alvez („ha igaz!”) összeszervezte az egymást meggyilkolni vágyók találkozóját; volt a Külön Kijárás Ügynökség, ahol… de ezt már szerette volna inkább elfelejteni, az 137érthetően gyáva öngyilkosok („igaz!”) távozásáról gondoskodó kis szerv, és Sheva Dennehy, Oyre Dennehy és Meagan Dennehy lánya, aki ma is hisz ennek a szervezetnek a fontosságában, ám most a fiújával, aki jócskán a papája lehetne, finomkodik a Galapagos-szigeteken… micsoda érdekes állatokat hoznak majd haza Graculának, aki a tizenhetedik különtermet építi éppen (ha ráér! ha nem Dot Kindon eltűnése, Norbert Wanklin halála, Phil Moncur hullájának felbukkanása, Peter Syrett golyószerzési jogosultsága vagy esetleg egy jó kiadós kis Tom Micallef-pecsenye ügyében nyomozgat, téblábolva, azzal az álmatagsággal, ami azoknak a jellemzője már, akik tudják: az események rajtuk kívül zajlanak, tőlük függetlenül dőlnek el, de ők mégsem egészen kugli jellegű bábok, hanem a neveltetésüknél és az erkölcsi kényszernél fogva úgy kell lengedezniök, hogy a pályaíveik kirajzoljanak valamit, amire rá lehet fogni megint, hogy tisztesség, és nyilván az is, csak miféle véleményt nyilvánítsanak erről a tisztességről, gondolta Joe, ha a tényleges érintkezés még annyi se, mint a vécépapíré, a szaré, a seggé és az öblítővízé, hanem ilyen kérdéseket kell föltennem… mint Eltonnak és Hennie-nek, itt és most, és ahogy Gracula madarai is kiröppentek, kalitkástul és röpdéstül, nem tudni hova, itt maradt a lényegtelen (!!??) bizonyosság, hogy ő maga hallja a saját szavait, és érezte: már csak ezért is jó lenne ott feküdni inkább egy terasz mellvédje mögött, és – ha rászedve is, ha baleknak szánva is – megkockáztatni a véletlen esélyét, ahogy ez a Candon-házakban történt, ahogy ez ott a most a Galapagoson nyaraló Sheva papányi szívszerelme, Arthur Craddell jóvoltából megesett, Craddelléből, aki valamikor Derger helyettese volt Thibert-nél, s aki – Craddell – benne lett volna már, hogy Dergert kinyírják, akár Thibert utolsó, hibbanós éveinek egyik gyümölcseként is, lepottyanjon szikáran az ágról Bertram Derger, aki ebben a kifosott tegnapi étrendben mégis ért valamit (rá aztán lehetett számítani!), Craddell, aki…

Hol vagyunk! Ezt gondolta még Joe. Phil Marlow valami szép, fátylas, fáradt, hömpölygő óceánparti autózással gyűjtötte be a természeti élmény ellensúlyát, hogy a világot elviselje, én meg már, állapította meg Joe, ezt az ellensúlyt is innen szedhetem csak, vagy mehetek, mint szartól a koplalás, távolodva csillagsebességgel… hova? A jó szagtalan semmibe? Akkor inkább: végig a beleken!

– Tehát – hallotta a hangját Joe, miközben Elke, Hennie, Elton Loggie és Gracula (! – tényleg – ! – Gracula – ! – is – ! –) 138ott úszkált, mint a fény után hunyorító szem különös toronyugrói, amőbái, lárvaalakzatai, mint a sejtek képzete, a két évszázaddal ezelőttire bútorozott szobában –, tehát, hogy ne az összefoglalás összefoglalásával kezdjem, vagyis hogy Ron Sadle-lel mi hogyan értékeltük ki a magától hallottakat, Elton, amikor még élt Tom Micallef…

Hennie szükségesnek tartott egy kis sikolyt megereszteni. Olyan volt ez a hang Joe számára, mint egy kis vászonzsák szűrendő túró, amelyet a falhoz csapnak, s akkor, késlekedve, lepottyan a rostokon át egy savanykás cseppje.

– …Norbert Wanklint a szanatórium kaktuszkertje mögött, egy hátsó, személyzeti kijárónál, teherforgalom számára rendszeresített autófelhajtónál találták holtan. Akkorra már Dot Kindon eltűnt. Dot Kindon tehát eltávozhatott éppenséggel arra is. Lehet, hogy valaki…

– Bement elölről, a portán át, felöltötte Dot szerelését, és így futott vissza az Oldshoz? – kérdezte Elton hitetlenkedve. – Aki Perrier-t és Colomantinit a Snodin-birtok felé kényszerítette, a kaktuszkertből jött, ez bizonyos. A rendőrség megvizsgálta a göncöket, és megtalálta rajtuk könnyedén a kaktuszkert nyomait, anyagait…

– Jó – mondta Lopiccolo. – Rendben van. A kaktuszkertben igen szép növények voltak. Yuccák is, kisebb bokrok, szukkulensek… beszélgessünk erről? a talajmintákról? a növények evolúciójáról? Vagy az események relációiról! – kiáltotta dühödten. És vigyorogva kért Elkétől rögtön egy nagy tripla whiskyt. – Vagyis – folytatta Joe –, a Secamaerben nemcsak Juan Alvez állítása szerint, de mások szerint sem tartózkodott senki idegen személy. Azaz: Dot Kindonon és még…

– …még öt igen idős betegen kívül – mondta Elton. – Volt ott egy szklerózisos komikus-táncos, egy melankolikus bankárné, egy poszt-kómás aligazgató, egy sokkos díva a húszas évekből, és még valami agglegény. Ők nem jönnek számításba. A sokkos díva ugyanúgy nem engedett magához mást, csak Alvezt, ahogy Dot Kindon. Csak neki…

– …neki nem volt egy Norbert Wanklin nevű őre, akit kilőttek. A jard ki fogja mutatni, azonos-e a három… a puskáról beszélek. Syrett a Morell utcában, Norbert, Phil Moncur.

Csend támadt.

– Nem tudom, az eddigi latolgatások után mekkora súlya van még annak, amit mondok – magyarázta Joe, és érezte, egyszerre azt kezdte érezni, hogy ez annyira nevetséges –, vagyis hogy szinte semmi értelme…

139

Aztán rájött, hogy ez az ő mondata, ezt akarja kifejezni, közölni, és folytatta bátran, Elke idomuló biztatására is: – Nem sok értelme van annak a megoldásnak, hogy valaki a személyzeti bejárón behatolt, lelőtte előtte Norbertet… kinyittatta magának a kaput Dottal… majd őt is csalárdul átverve, leütötte, elszedte a göncét, s fegyverrel, nyilván a magával hozott pisztollyal hadonászva kitört a főportán át, vagyis kicirkuszolta magát, mintha a kis Dot lenne ő, aki most ezt játssza… Dotnak egyébként joga volt ki-kilátogatni a főporta felől nyíló tágabb parkba, ezért nem keltett igazi feltűnést, nem próbálták megakadályozni, sőt Perrier és Colomantini is bizonyos derűvel fogadta őt az Oldsban. Mármost ennek legföljebb az lehet az értelme, hogy elhitesse: Dot az Oldsszal menekült, a Snodin-birtok felé. Miközben az igazi Dot, akit esetleg nem is ütöttek le, hanem összejátszott… Várjunk!

Gracula integetett. – Persze! – kiáltotta Gracula, Hennie udvarias és Elke Ludlam lelkesítőnek látszó érdeklődése, valamint Elton kis sóhaja közepette –, várjunk! várjunk! Nem ütötte le Dotot, aki behatolt hátulról, csak átvette tőle a jellegzetes göncöt, a héja-ruhát, a védőszemüveget… és elindult a porta felé, át a hátsó kerteken, a sziklakerten át, a vízesés mellett, és a többi. Dot Kindon útját kövessük. Ő hátrafelé távozott, világos ez? És ő szedte össze a Norberttel végző gyilkos puskáját. Akkor megpillantotta őt Phil Moncur, aki egy fáról leselkedett, és elmélázott… bocsánat… megpillantotta a puskás Dot Kindont, aki őt egyáltalán nem akarta volna bántani… de most már nem volt más választása.

– És lelőtte – mondta Joe. – Rendben van. Eddig jó. De ki volt az, aki hátulról behatolt?

– Mondjuk… Peter Syrett – vágta rá Gracula. Elton a homlokát ráncolta. – Igen, akkor megvan a teljes kör. Dot Kindon végzett utána Peter Syrettel, hogy a személycserés partner el ne árulhassa. Ő pedig…

– Ő pedig nekivágott El Dorado meghódításának, vagy az Amazonas menti oxigénerdők pusztítása elleni nemes harcnak – mondta jóváhagyólag Elton Loggie. – Persze az elméletben van valami, különben feltétlenül van valami. Összerántja a szereplőket: Norbert, Phil, Peter Syrett és Dot. Nyilvánvaló, hogy Tom Micallef halála már csak… járulék. Például Van Vranken…

– Például Van Vranken – mondta meglepően Hennie Loggie – elhatározta, hogy bemártja Tomot. Köp a rendőrségnek 140egy ha-akarom-ha-nem-akarom történetet a puskáról. Elhiszem róla, hogy vannak neki azok a fényképei régről. Hiteles így az egész. S hogy Tom ne nyilatkozhasson, megöleti. Vagy fordítva… nem, időben inkább az előbbi megoldás képzelhető jól, nem, Joe?

– Időben igen – mondta Joe. – De még nem tartunk ott. Folytatom, és kösz, Gracula, el fogok gondolkodni azon, amit mondott. Jön a fenyegető levél ügye. Alvez kapott ilyet. Megfenyegették: Dot Kindont megölték, ezzel!

– Mivel ölték meg? – kérdezte nevetve Elke Ludlam. – Ezt nem értem, hogyan függ össze… hogy ezzel ölték meg…

– Ezzel fenyegették meg Alvezt – mondta Joe. – És a levélíró ki is fejti: az akció célja az volt, hogy egy fantomot teremtsenek, egy állítólagos Dot Kindont, aki bárhol felbukkanhat, mert „nem halt meg”. És ahhoz, hogy valakiről elmondhassuk, „nem halt meg”, az kell, hogy „állítólag meghaljon”.

– Kinek volna abból haszna? – kérdezte Elton. – Ha Dot Kindon meghal? Dot nem volt színész… semmi se volt. Egyetemi hallgató… már amióta ismét nekivágott, mert egyszer abbahagyta, és el akart menni Harris-héjákat figyelni a Sziklásba. Mi értelme van Dottal így játszani?

– Ez igaz – ismerte el Joe. – Akkor a levélíró mire céloz?

– Semmire – mondta Elton. – Egyetlen névtelen levél?! Ha ezer jött volna, még akkor se mondom, hogy Dot személye iránt komoly az érdeklődés. Lehetett volna… nem is sorolom, miféle vád ezekben a levelekben. Minden! Érti? Minden! Ez az egy girhes levél fut be Alvezhez… hagyjuk is. Egy elégedetlen páciens… vagy család. Nem?

Gracula is bólintott. Ebben volt valami.

– Ha publicitás szempontjából nézzük – mondta Elton –, jelentősége nulla. Máskülönben pedig: nem kell hisztérikusan elemeznünk. Mi itt megengedhetjük magunknak, hogy valóban olyan tényekkel foglalkozzunk, amelyek… tények.

– Helyes – mondta Joe. – A létra tény.

– Miféle létra? – kérdezte Elke.

– Dot létrát kapott… és azt hurcolta magával. Ügyes kis összecsukogatható könnyűfém szerkezet. Azzal ki- és bemászhatott, ahol csak akart. Az ok természetesen a madármegfigyelés volt.

– De hát nagyon kérem, Joe – könyörgött Elton –, ne feledje, hogy az Alvez-szanatórium körül békés birtokok terülnek el. Yaki… Graeme… Mit tudott volna meglesni ott szegény Dot a létrája segítségével, amiért aztán Alvez elteszi őt 141láb alól… vagy valaki megjátssza a második Thibert-esetet. Az más volt… Thibert… valaki volt, Dot egy senki. Fogadni mernék, Colin Kellock a felindulás legcsekélyebb jeleit sem tapasztalja June-on ilyen szempontból ott Barbara Monty tanyáján. Külön élvezet June-nak, hogy ha már Van Vrankent nem mondhatja trófeájának, ott, Chris tanyáján, Chris élettársának kényszerű támogatása mellett lehet együtt annak a Yakinek az életműrendezőjével, aki meg Chris Van Vranken számára elérhetetlen…

– Ki hisz abban – mondta Elke –, hogy Yaki bárki számára elérhetetlen. Yaki kezd kimenni a divatból. Ezek a látszólagos újdonságok mind ilyen sorsra jutnak. A tényleges bűnügyek és a tényleges szex kell a piacon, és amit Yaki csinál, csak legenda. Nem látszik igazán. Furcsa nekem, hogy a Dot-ügyről is annyit beszélünk. Nem tudja végre valaki elképzelni, hogy a Dot-ügy: nem ügy. Öt-tíz milliós nézőszámmal kezd ügy lenni bármi, de mondom, ott kezd.

– Auerlin hadnagy művészi elvei egyeznek a magáéval, Elke – mondta Joe. – A lapok most már tele lesznek a Tom Micallef-bifsztekkel, Alfa Romeón tálalva. Érzik a szép felhangokat is?

– Tom a legtávolabb volt attól, amit buziságnak nevezhetünk – mondta Hennie. – Az Alfa Romeo-elem inkább célzás… valami egyébre. Persze hogy June féltékeny lett volna rá, azt aligha állíthatjuk. És különben is…! – Legyintett, mint egy óriáskerék.

– Véletlenül az a kocsija – mondta Joe. – Be akart szállni, és valaki belemártotta a kést. Azután történt ez, hogy Perrier visszajött Susan Tookertől. Perrier-t leütötték… elvettek tőle valami levelet, amit Graeme küldött Dergernek. Attól tartok, az illető nem kizárólagos birtokosa az üzenetnek: Derger arra vonatkozó kérdést tett fel nyilván Graeme Snodinnak, hogy a Morell utcában ki volt ott… amikor Syrett titkárt lelőtték… kinek intett ő át az utca túloldalára. Colomantini, ez volt a levélben, mondja Perrier. Leütötték. Kirohantunk, mert gyanúsan soká nem jött be, holott feltűnt már odakint a kertben. Tomot Derger a kocsikijáró felé küldte. June, mikor Tomért küldte Derger, lelépett. Lehet, hogy Tom nem akart lelépni. Lehet, hogy megpillantott valakit, menekülőben, és úgy határozott: utánaveti magát. De hát gondolják meg, Perrier Derger embere… nem árulta el nyilván a megbízatását. Akkor pedig azt, hogy Graeme üzent vele Dergernek, illetve levelet küldött, hárman tudhatták: Graeme, a küldő, Derger, aki várta, Perrier, aki a futár volt. S tudhatta esetleg142 June, aki ott volt Susan Tookernél, ahonnét Graeme Snodin a „Colomantini”-levelet küldte.

– És Susan – mondta Elke.

– Tom nem üthette le Perrier-t? – kérdezte Hennie.

– Aligha – felelte Joe. – Nem arra kellett mennie a garázshoz, és mi is gyorsak voltunk. Hallottuk volna a lépteit, és a többi. S miért várta volna meg Perrier, hogy Tom leüsse?

– Ez igaz – mondta Elton Loggie. – A furcsa… az csak a furcsa, hogy Perrier kibontotta azt a levelet! És megnézte, hogy mi van benne…

– Esetleg utasítása volt rá Dergertől – mondta Joe. – Csak ezt Perrier nem hozta Graeme Snodin tudomására. Tudja, hogy az ilyen tekintélyelvű emberek, mint Snodin ügyvéd is, beosztottak és főnökök fogalomköreiben látja a világot. Nincs sejtelme sem Derger munkastílusáról. De ez mellékes. Valaki leszúrta a kocsijába beszállni igyekvő Tom Micallefet. Leszúrta, és eltávozott, méghozzá gyalogszerrel hagyta el a kertet, kint várhatta a kocsija. Ugyanaz volt-e ez az illető, mint aki Perrier-t leütötte? Vagy az már eltávozott, és a segítőtársa maradt ott? Adela? Colomantini? Mert ők sincsenek sehol.

– Térjünk vissza – javasolta Hennie – oda, ahol az egész dolgot abbahagytuk. Joe elkezdte az elemzést, ami engem nagyon lebilincsel. Folytassa csak.

– Mihelyt a legközelebbi közelben levő rejtélyre rátérek – mondta Joe –, mindig úgy érzem, luxus a tegnap történtekkel, mi több, az egyhetes eseményekkel foglalkozni. De sebaj. Yaki Scholder eléggé későn szól, hogy látta a fán Phil Moncurt, távcsővel. Erre állítólag Graeme Snodin vette rá. Snodin, tudják, ugye: Susan Tooker apja. Rendben van. Hátha Yaki nem is látta a fán Moncurt, csak Snodin vette rá: vallja ezt! És Peter Syrettnek azért kellett meghalnia, mert… ebben a kérdésben magánvéleménye volt. Zsarolni kezdte Yakit. Például. Emlékezzünk vissza, Peter Syrett váratlanul felkereste Yakit…

– Hogyan emlékeznénk vissza erre? – kérdezte Elton. Mulatott a dolgon. – Hiszen nem voltunk ott…!

– Hadd folytassa, Elton – mondta Hennie. – Nem itt tartott, Joe. Kérem, onnét tovább, ahol az volt, hogy…

– Igen, Hennie – vigyorgott Joe. – Csapó! Elhangzott olyasmi is, hogy esetleg „Van Vranken bosszús”. Nem hinném, hogy bárminek ez lenne az oka.

– Ó, nem hinné! – nevetett Elton. – Hát jó. Ne higgye. Én 143nem fogom megakadályozni ebben. Van Vranken az üzlettársunk. De erről csak magunk között beszélhetünk. Chris… mindeneken kívüli pénzeket helyez el a Thibert Stúdiókban…

– Például adózatlan összegeket? – kérdezte Joe.

– Ugyan, ugyan – tiltakozott Hennie. – De az Alvez-szanatóriumnak és egyáltalán Alveznek, mint központnak szállított „alapanyagok” haszna is egyharmadrészt ide vándorol. Van Vrankennek ezért természetesen bizonyos beleszólási joga van… némely kérdésekbe. Például, hogy ne tárgyaljuk az őt illető dolgokat a távollétében.

– Beszéljünk Phil Moncurről – mondta Joe. – Michelle Stockbridge, mindannyiunknak jó ismerőse, ügyekben igazán nem tapasztalatlan szépség, ott lakik pillanatnyilag az Ubyes házban… ahol Phil Moncurt hárman is látni vélték a klubban, pontosan a Norbert–Dot–Olds, hadd nevezzem így… a Norbert–Dot–Olds-fejlemények idején! Michelle-t természetesen felhívtam: nem látta-e ő is. Véletlenül. De nem, ő nem látta. Ez semmit sem jelent, hát persze, csak mivel maga, Elton, megkockáztatott egy olyan feltevést, hogy Phil Moncur érzelmi életében esetleg épp Michelle Stockbridge töltött be aktívabb szerepet, elképzelhető lett volna, hogy ha Phil az Ubyes házban jár, megtekinti a barátnőjét, aki abban az órában jócskán odahaza tartózkodott.

– Philt és Michelle-t illetően tévedtem – mondta Elton, és a hangja nem árulta el, most jött-e rá a tévedésére, vagy ezen már gondolkozott korábban is.

– Rendben – mondta Joe. – Yakit a szanatóriumból is szokták távcsövezni, de az ő terasza csupán a fákon át látszik, vagyis ő nem tud visszatávcsövezni. Ő a parkot szokta nézegetni, meg a vidéket. És nem esküszik meg, hogy pontosan abban az időben látta ott Phil Moncurt a fán. Ezt mind magától tudom, Elton.

– Vannak itt még kérdések – jegyezte meg Gracula. – Akár Dot volt az Olds bitorlója, akár más, honnét volt még robbanóanyaga is?

– Elton, miért említette maga „a mi Michelle-ünket”, mintegy June alkatával szembeállítva őt? – kérdezte Joe. – Nem mintha pillanatnyilag fontosnak látszana… de még az lehet.

– Dergerrel én… azonosulok annyira – nevetett Elton Loggie. – Alvez, Derger… személyem… elválaszthatatlanok, hát nem? Még ha vannak is bánataink egymás miatt. Csak ezért mondtam azt így.

– S hogy Phil Moncur állítólag dolgozott már Larquénak? 144– faggatta Joe tovább. – Ez mit jelent? Rutinkijelentés csak, ahogy… ilyesmit valamennyiünkről elmondhat bárki…?

– Nem több… – mondta Elton, és a hangjában inkább szívélyesség volt, mint elzárkózás. – Nem esküdnék meg rá…!

– Dot Kindont nem Tom dugta be Alvezhez, hanem inkább June, ugye, ilyesmiről volt szó? – kérdezte Joe. De itt Elton határozottan tiltakozni kezdett: – Családi szükségszerűség volt, és ha a helyzetet pontosabban akarjuk látni, meg kell gondolnunk: June, a maga begörcsölt alkatával, természetesen roppant lelkifurdalást érzett, amiért Dottal azt tette! A madarak lelövöldözése, és a többi. June tágabb értelemben vétkesnek érezte magát azért, hogy Dot ilyenné vált. Ma is úgy gondolta, hogy ő „hibázott”, amikor megleste az apját… ugye, Susan Tooker anyjával. Hát így vette rá June, nekem elmesélte, Tomot, hogy ha kell, a vireóit adja oda Dotnak. Tom persze nem is sejtette, mi várt volna a vireókra. Dot elevenen feltűzte volna őket a kaktuszokra, hogy a héják elhordják félholt húsukat…

– Ne is mondjon előttem ilyet – állt fel Gracula –, mert én mindjárt magát ölöm meg, ha…

– Gracula! – kiáltotta Joe.

– Bocsánat – enyhült meg Gracula. – Mégis, ez az ember… – És Eltonra mutatott. – Ez az ember alkalmaz ilyen szörnyeget, mint… bocsánat, szörnyeteget, már azt se tudom, mit beszélek. Egyszer nálam valaki hozzányúlt a madarakhoz, hát nem mondtam neki semmit, egy ujjal nem bántottam, csak a holmiját szórtam ki a hátsó kertbe, közte mindenféle emléktárgyát, amit az anyjától kapott, vallásos dolgokat… egy mexikói volt, emlékszem, és akkor elindultam a kupac felé a kis kerti hengerlővel. Ő az ablakból nézte. Na, mondtam neki, mert kést adtunk a kezébe, ugorj ki, az első emeleten volt, ugorj ki, Sancho-Pancho, és verekedjünk meg, te egy szál pengével, én meg a masinámról le se szállok…

Gracula elégedetten nézett körül a szóvicce nyomán.

– Mit mondjak, fent maradt ő is! – fejezte be, mert látta, hogy Joe amolyan „öblítsük le” alapon iszik a whiskyjéből. – És én se egyengettem el a cuccát, vihette, ment is, kotródott, nem láttam azóta se.

– Mi van azzal – kezdte most máshonnét Joe –, hogy a Colomantini népség durcás volt Moncurre, mert Yaki bejelentése nyomán felébredhetett a gyanú, gondolom én, hogy Norbertet esetleg Phil lőtte ki? Ezt is meg kell nézni…

– Miért kellene? – mondta Elton fölényesen. – Hiszen Philt 145akkor csütörtökön lőtték le, és Colomantini vagy Adela nem lehetett a tettes, hiszen hogyan jutottak volna puskához… vagyis ha Auerlinék kiderítik, hogy volt fegyverazonosság, hát ahhoz a puskához nem juthattak ők…

– Már ha nem maga Adela lőtte le az események leple alatt Norbertet! – kiáltotta Gracula. – Ismerjük ezeket az eseteket. Adela igazán tudhatta, hogy Dot szökni készül, zűrkavarc lesz…

– De hát Dot nem szökni készült, Dot szabadult a szanatóriumból, mi több – mondta Elton –, nem is jó szó ez. Alvez, June, Tom és maga Dot megegyezett… ezt meséli Yaki… és biztosan igazat mond. Megegyeztek még kedden, hogy Dot eljön…

– Akkor ezt megtudhatta szerdán Susan, Phil… és maga, Elke! – mondta hökkenten Joe. – Persze megtudhatta bárki, akinek Dot vagy Alvez telefonon vagy élőszóval elmondta…

– Látja! – nevetett Elke. – Sajnos ezzel se jutottunk semmire. – Töltött mindenkinek, csak Hennie jelezte, hogy nem kér többet.

– Tom Micallefről mintha kevés szó esne – mondta Hennie. – Pedig bizonyára elgondolkoztak azon, hogy járt ő Yaki szeánszaira… hogy alkalma volt megismerkednie Van Vrankennel… és találkozgattak is… és ott van akkor Colin Kellock, Nimmo Beamish és Susan Tooker a Scholder-villában betöltött szerepeik szerint… Őket sem szabad elhanyagolnunk.

Joe udvariasan válaszolt.

– Járnak-kelnek…! – mondta. – És Van Vranken az ő prófétájuk. El tudom képzelni, hogy Colint… már megbocsásson, Elke, nem akarom provokálni… Chris Van Vranken önmaga helyett „osztotta” June-ra. És Chris a nagy békítő Barbara meg June között is. Ezek vad feltevések… de Susan Tooker helye ugyanúgy megvan bennük, ahogy…

– Ahogy Nimmóé nincs! – vágott közbe nevetve Elton. – De így a jó, ez a hiteles, nem lehet mindent ugyanabba a fogaskerékrendbe illeszteni.

– Chris Van Vranken nézte a világ történéseit – mondta Joe. – Talán a távcsövezés, a leselkedés… ilyen gyarló emberi alfaj. Alfaj és omegaj, ahogy régebben mondtam volna. De hát nem? Mondja az embereknek az omegajt, ők kikötnek az alfajnál…

– Hogyan érti ezt a tréfáját? – kérdezte Hennie.

– Hogy ha Van Vranken „az élet szemléléséről” beszél, a jónép elkezd kukkolni. Ha távcsövezést adna ki eszméül, a csövezés maradna belőle – mondta Joe.

146

– Szellemes – tapsolt Elke.

– É-é-értem – húzta el a száját Hennie. Elke nem jött zavarba. Átölelte Elton vállát, akinek ez szemmel láthatóan nem esett rosszul. A továbbiakban egyre behatóbban kezdte csucsujgatni a Thibert Stúdiók ifjonti és biztonti főnökét.

– Folytatás – nézett rájuk Joe – következik. Egyelőre itt tartunk: Phil hozta össze Dot Kindont Yaki Scholderrel…

– Tovább, ez agyonrágott csont! – kiáltotta Hennie.

– Nem, nem, könnyen ne jöjj! – idézte nevetve a slágert Joe. – Akadjon csak a torkunkon, arra még bármi csont jó.

– Miféle célzás ez? – kérdezte Elton.

Joe egy pillanatig megingott… Aztán mégis így folytatta: – Az a kés… Tom Micallef hátában… csontig mehetett. Egy húzás még: és az trancsír máris. És gondolják meg, pár perccel azelőtt még beszélgettünk vele…

Elke elfordult.

– Emlékszem, ahogy találkozott nálunk Chrisszel – mondta akkor Elke, és látszott, hogy erőt vesz magán. – Amilyen… naiv tudott lenni Tom, mint… mint a szerepeiben is többnyire… olyan kosztümös volt az egész lénye… beöltözéses, ugye…

– Beöltözéses!? – kiáltott fel Gracula. De Joe leintette. Nemcsak magán tudott uralkodni. Bár ezzel távol állt attól, hogy Graculán „uralkodjék”, mégis…

Hagyták, folytassa csak Elke Kellock.

– Naiv volt, igen. Meghívta volna magukhoz rögtön Barbarát és Christ… Mintha Chris még ennyit is akarna tenni…

Elhallgatott. Nem folytatta, hogy „mit” akarna.

– Yakiról mintha ugyanazt hallanám többnyire, mint Van Vrankenről – mondta tűnődve Joe. – A szemlélődés és a szemléltetés…

– Vagy ezzel akarják kiiktatni őket a tevékenyek közül, akik lehetséges gyanúsítottak – mondta Hennie.

Elton hallgatott.

– A mozdulatlanság művészetéből még senkinek se lett gyereke – jegyezte meg bölcselkedve Gracula. Joe inkább odanyújtott neki egy kis edény jeget. – Erre kérnék a barátomnak – mondta, és Elke már töltött is, rögtön a jégre. – Nagy koktélkeverő.

– Ami azt illeti, hogy koktél – mondta meglepetésre Hennie Loggie –, ezt a szót velem kapcsolatban gyakran emlegetik. Méghozzá úgy, hogy állítólag a színésznőimből valami egyenkoktélt akarnék kikeverni, bizonyos típust, amely…

147

Joe fülét sértette az „egyen koktélt” hangzású szó, mégis megpróbált szenvtelenül odafigyelni.

– Ezért gyűjtenék adatokat, íme, Elke Kellock jóvoltából – folytatta gúnyosan Hennie –, például June-ról és Barbaráról. Mintha az én „korszakomat” akarnám megalapozni azzal, hogy a már meglevő anyagot faragom tovább, ahelyett hogy megpróbálkoznék valami újabb, a piacra dobhatóság szempontjából váratlan minőséggel…

Joe kezdte nem irigyelni Elkét, June-t, Barbarát és a többieket.

– Itt van például ez a maguk barátnője, Michelle Stockbridge – fejezte be Hennie. – Már megkezdődtek vele a próbafelvételek, kimondottan átlagos környezetben, sűrű városi közegben játszódó, vérig hiteles történetekhez… Remek alany, ha fizikailag bírja. Intelligenciában, tapasztaltságban szinte keresni is fölösleges nála alkalmasabbat. Mit szól hozzá, Joe?

– Nem irigylem… – Abbahagyta. Azt akarta mondani: Nem irigylem őt magától, Hennie. – Nem irigylem a rá váró kemény munkáért – mondta inkább.

– Várja meg a végét – jegyezte meg Elton kicsit ingerülten. – Nem minden kérdésben értünk egyet. Michelle, véleményem szerint, túlságosan közel áll… Bertram Dergerhez. Jó, rendben… vannak területek, de vannak határok is. És itt még nagyon sok mindent meg kell fontolni. Hennie, bőven van egyéb dolgunk, mint ezekben a kérdésekben elhamarkodottan dönteni. Gondold meg, June milyen nehéz időket él át. És az a szerepkör…

– Én is úgy vettem észre – jegyezte meg Gracula, jeget szopogatva –, hogy June Veloy általában remekelt az ilyen városi, bűnözéses dolgokban; és ami a sűrűséget illeti, hát ennél sűrűbb aligha lehet ember körül bármi, mint körülötte most ez a kavarc.

– Hennie fél, hogy June végeredményben sárosan kerül ki az ügyből – mondta Elton. – Semmit se tudhatunk. Dot nem került elő… itt van Tom, egy elkezdett trancsírozás szenvedő alanya…

– Úgy mondod, mintha elevenen kezdték volna trancsírozni – nevetett Hennie. – Ez a „szenvedő” úgy hangzott…

Gracula rábámult.

Joe krákogott, és átölelte a mellette elhaladó Elkét. A nő megállt, szembefordult Joe Lopiccolóval, és megkérdezte: – Enne valamit?

148

– Kösz – integetett a fejével Joe. – Nem vagyok éhes.

– Kimegyek, rendelek néhány szendvicses tálat a büfében – mondta mégis Elke.

Joe elhatározta, hogy hamarosan rá fog jönni a hugyozhatnék. Egyelőre azonban várt. – Ami azt illeti – hallotta Gracula hangját, ismét úsztatva –, Elkét és Colint mi stabil párnak hittük… és hát azok is, persze! Hogy két ember ennyi mindenféle ellenére így kitartson… Nyilván nem moziznak azért egymásnak az élményeikről, hahaha! Bár arra kíváncsi lennék, Elke a bőrében hagyja-e Colinnak azokat a videókat… a Yaki-szeánszokról…

– Elkének ez részben foglalkozása – mondta Hennie. – Csak sokkal szélesebb körben, és főleg a Csendes-óceán térségében kerülnek terjesztésre a filmjei. Elke büszke, hogy sikeresebbnek bizonyult már több szavazáson is, névtelenül… maskarában persze… mint a legnevesebb pornósztárok többsége.

– Hozzáteszem, hogy a maskara csak valami szemüveg s ilyesmi, s a legnevesebb pornósztárok kivétel nélküli többsége névtelen – mondta lekicsinylően Elton.

– Névtelenek neked – mondta hevesen Hennie. – Hihetetlen érdeklődés nyilvánul meg a személyük iránt is, és ebben további üzlet van. Hidd el, hanganyagokkal is fogunk foglalkozni, akármit mond Van Vranken. De ez más lap. Yaki különben sem érdekes itt; engem Yaki akkor sem érdekelne, ha maga ajánlkozna nálam. Túlfinomult, merő csillogás, mint egy kés, amelyiknek…

Abbahagyta.

– Tessék, Joe, maga régi ismerősöm, tudja, ki vagyok és mi – mondta Hennie. – Thibert-nek klasszikusokat válogattam, és a kettő nem zárja ki egymást. De hogy a gyanú hogyan támadhat, jó példa vagyok rá. Ez a kés… miért a kés jutott az eszembe… miért Snodin birtoka felé menekült a szemüveges-álarcos ismeretlen…

– Bocsánat – mondta Joe. – És nem egyszerűen Elke után akarok kimenni. Már akkor hugyoznom kellett, amikor maga, Hennie, nem vágott bele a Csendes-óceán népeinek kulturális kérdéseibe. Mint vajba a kés. Maga is jól ismer engem, főleg mert Michelle elmondta, milyen élénken érdeklődött felőlem… Van Vranken megbízásából is. Au pisoir! Mindjárt jövök.

Kiment.

A folyosó zöldes fényben zümmögött. Nem lepte meg, hogy nem látja ott Elkét, ahogy épp egy pálmafákkal telitetovált 149tengerésszel enyeleg, igyekezvén rávenni barátját, hogy a legközelebbi titkos szavazásnál az ő, csak az ő és valóban az ő nevét írja két golyóra, melyet eldob, és írassa két másikra, amit megtart, a természet szabados szeszélye folytán. A vécét sem találta. Álldogált csak.

Egy kicsit sok volt már az ilyen távozásokból, mint most Elke Kellocké. Tudta, hogy ez most más. Elke vissza fog jönni. Elgondolkozott Hennie-n. Alig egy éve, hogy „az övé” a Thibert Stúdiók, és máris… Eszébe jutott egy mondás: egy év könnyen elszáll minden börtön felett…

De milyen hosszú egyetlen nap is, ha…

A mondás nem akart összeállni. Joe visszagondolt a Candon-házak ügyére. Ha nevezheti így a dolgot. Michelle… tehát Michelle Stockbridge a végén sztár lesz?

Ezt megnézem, vevő vagyok rá! Éhes volt.

Lőhetett-e Moncur a fáról?

Volt itt egy kerek elmélet. Hogyan is? Jött Syrett, a hátsó kapu felől… nem, nem ez volt. De nézzük csak! Közben Moncur lelőtte Norbertet. Dot átvette a fegyvert, lelőtte Moncurt, majd lelőtte Syrettet. Akkor tehát: háromszor gyilkoltak ugyanazzal a puskával. Egyszer Syrett, egyszer Dot a parkban… egyszer Dot a Morell utcában. Várjunk csak! Nem is buta dolog; mert bármi oka volt is valakinek, hogy Norbert Wanklint kinyírassa, az összefüggés formai része megvan: a Morell utcában ott volt Perrier… és ha Graeme doktor úr nem hazudik, Colomantini is. Ez viszont Norbert Wanklin-színvonalú sorozat. Ne kutassuk, miért nyírták ki Norbertet. Kinyírták valamiért. És Dot szökésével leplezték a dolgot. Syrett volt az eszköz, neki ezért kellett meghalnia.

De mi köze volt ehhez a gumilényű, tulajdonképpen mindenkihez kedves, fontoskodó és sziporkázó linkócinak, Phil Moncurnek?

Vagy Moncur nem is volt fent a fán! Várjunk! Yaki nem tudta, hogy Moncur halott. Ez az! Yaki nem tudta, hogy Moncurt lelőtték, ezért hazudott… Ezért hazudta, hogy…

Várjunk. Nimmo Beamish mit mondott? Hogy ő talán mintha alkalmasint látta volna… Dot Kindont egy fán, leselkedni a park felé, a szanatórium kaktuszkertje irányába.

Yaki azért hazudott, mert nem tudta, hogy Moncur halott. És azt gondolta, rászorulhat még valami alibire. Nem is tudta, hogy Moncur veszélyben van. Ezt Graeme mondta meg neki. Megüzente Peter Syrett-tel?

És Nimmo Beamish azért hazudta ezt Dot érdekében, 150mert…? Nem, ó! Nem. Itt elakadt a dolog. Nincs soha teljes párhuzam, ismerte el Joe Lopiccolo.

És éhes volt. Várta Elkét. Nemcsak azért. A nagy kavarcban… jó lenne… végeredményben Gracula is hazatalál majd, itt az éjbordó Mercedes, és Elkének nyilván van kocsija. Leléphet-e csak úgy Hennie-ről Elke Kellock? Tudni kéne, érdemes lenne tudni, persze csak az egyik változatot. Ha nem léphet le…

…akkor szarja össze magát.

Joe végigment a folyosón. Kinézett az udvarra. Műfényben úszott a sötétség. Látszott, hogy csak Hennie ablakából szűrődik ki fény a Thibert Stúdióknak ebből az épületéből a külvilágba, amely közönyösen terpeszkedett – vagy várakozva húzta meg magát. Merre lehet a büfé? Nem lett volna semmi értelme, ha keresni kezdi. Nézte a fákat. Mesterlövésznek sehol semmi nyoma. Aki esetleg épp most célozza meg a világos ablakot… és pukk. Hennie vagy Elton holtan roskad össze. Én ugyan nem, gondolta. Kihajolt, látta a Mercedest.

Látta, ahogy valaki… egy árnyék… kámzsában, igen… kámzsában és…

…és valami furcsa szemüvegben, egy árny, valaki, mint egy árnyék… elválik az éjbordó kocsitól. Attól a kölcsönjárműtől, amelyikkel ők érkeztek. Az alak nem a Thibert Épületek felé tűnt el, hanem…

Az erdőcske irányában.

Az első gondolata az volt, hogy átveti magát a párkányon és futásnak ered. Aztán…

Neki a sűrűnek? Jókora lábdobogással?

A kámzsás, szemüveges alaknak már tetemes előnye volt. Maradt az… Bármennyire nevetségesnek érezte is, de…

…maradt az, hogy éhes. És hogy Elke egyelőre nem jön. És maradt az, hogy a kocsit… nem ártana megnézni.

Mert ha visszamegy… és együtt távoznak Graculával… már figyelheti őket az az akárki, aki most valamit esetleg odatelepített, és ha…

Mi van „ha”? Nem lőhet bele a pakkba, ha van pakk… vagyis miért választana ilyen bonyolult megoldást? Akkor egyszerűen rájuk lőne. Ha kettős biztosításra játszik, vagyis feltételezi, hogy gyanítanak valamit, akkor… nyilván rejtekhelye van, és… elég lőnie. Kettőt.

A távcsöves…

Beleborzongott. Míg ő itt vár, hogy ez a bombázó szőkeség valami szendvicset hozzon neki, a rejtélyes akárki itt tevékenykedik?

151

Dot Kindon?

Elke Kellock rejtegetné? Hennie vagy Elton adott volna neki titkos jelet? De…

…de már ott jött a folyosó végén Elke. Maga hozta a két tálcát. Így, pincérnőszerepben is fantasztikus volt. Sőt az óvatosság, ahogy két tenyerén egyensúlyozta a tálcákat, még hozzáadott valamit a jelenséghez. Kiemelte a funkciótlanságból, és…

Jót tett neki. Ennél jobbat csak nekem tesz majd egy harapás, gondolta Joe. – Szabad egy harapásra? – kérdezte Elke Kellocktól, ahogy a nő a tálcával odaért mellé. Elke odatolta Joe szájához az egyik tálcát, s egy halas-polipos szendvics, kerekded kenyéren, már el is tűnt Joe fogai mögött.

– Kámzsás polip – mondta Joe Lopiccolo. – Megismerem az ízét. Csuklyás vagy kámzsás polip, mi így neveztük, sráckorunkban. Magának is egyszerű volt a srácos kora, ugye? Nem haragszik? – kérdezte Joe. – De ehhez nem kell szemüveg… hogy meglássam. A rokonszenves emberek… nézzen rám… mind elmondhatják egymásról ezt. Vagyis magukról… Adja ide a tálcát.

– Együtt voltunk a büfében, akkor majd azt mondjuk – javasolta Elke Kellock. – És ha lerázta a barátját… tudja mit? Beülteti abba a jópofa kis Caprijába… és maga velem jön. Sunbeam a kedvencem, most épp a csontszínű. Nos? Megnézünk egy éjszakai autósmozit… hátha engem adnak? A Morell utcáig elmegyünk hármasban a Mercedesszel, és…

– Akkor én… magát kapom? – kérdezte Joe. És a szájára ütött. A második tálcát már átvette, vigyázott, el ne ejtse. Így léptek be. Gracula épp azt fejtegette, hogy Yaki Scholder villájában Nimmo Beamish kit hallgat ki és kinek. Colinnak továbbítja az értesüléseit, aki elmondja Elkének… tehát Hennie csak vigyázzon, mert Nimmo Beamish kitalációi nyugodtan eljuthatnak hozzá színigazságok látszataiként… Van Vranken körül is mennyi hókuszpókuszt csinált Susan és Nimmo… egyáltalán, óvatosnak kell lenni, mert a Norbert-, Perrier- és Colomantini-féle alakok, a Susan Tookerek és a Nimmo Beamishek könnyen átvehetik a…

Itt lépett be Joe és Elke. – Ha meggondolom, hogy pár éve még én magam is ilyen féle alak voltam! – mondta nevetve Joe. – Nem volt kastélyom a világ közepét jelentő Botterill úton, Gracula Bar álnéven…

A tréfán végre mindenki jót mulatott.

Nekiestek a szendvicseknek. – Ennél már csak egy jó 152éjszakai mozi kellemesebb – mondta Joe. – Mert van ezekben a hidegkonyhai készítményekben valami mélytengeri harsogás, zúgó sötét…

Vigyorgott.

– Milyen jól szórakoztunk azzal – mesélte teli szájjal Joe –, hogy a Yaki-villában ki kinek dugott be bogárkát… és milyen az, ha közben azt mondja: „bogárkám…!” Mintha a Scholder-birtok lenne a középpont. Oda még csőd esetén is elmennék, mondtam például én, csőd-őrnek, hahaha! Bár az is igaz, hogy a Norbert Wanklin-féle őrzés is maga volt az Alvez-birtokon a csőd. Mi a helyes, egyébként, Hennie, ha azt mondja a titkárnőjének a romlékony bankár, hogy „érted csődbe mennék”, vagy hogy „érted csövedbe mennék”? Ezek fontos dolgok, és maga, emlékszem, foglalkozott klasszikus nyelvészettel is.

– Joe javíthatatlan – mondta Hennie. – Csak a teljes kicserélés érne valamit magában, Lopiccolo. Hát rajta, éljen az alkalommal, és mondjon vadakat, de ne szellemeskedjék.

– Vadakat? – kérdezte lelkesen Joe. – Tudnék én olyan vadat, mindjárt a közvetlen környezetünkről… a jelenlevők kivételezettek… mint egy legéppuskázott vadaskert. De maradok inkább szerény történetünknél. June remélte, hogy maga, Hennie, csinál majd valamit Tomból. Remélem, nem konyhai készítményt gondolt?! Tapsot, nevetést kérek a stúdióból. Aztán: igaz-e, hogy Dot hozta össze Tomot és June-t? Igaz? Remek. Az igazmondó folytatja: Barbara kapott Hennie-től egy új Mitsubishit. Vagy Daihatsut. Mert Barbara Hennie kedvence. A totálkáros Mercedesre gondolok, ami megsínylette June haragját.

– Porschéra. Mercedesem nekem van – mondta Hennie.

– Egy gyönyörű, éjbordó Porsche – folytatta Joe.

– Mondom, hogy az nekem van. De az éjbordó… milyen jó szó! Hallod, Elton? Éjbordó. A Mercedesem… éjbordó – ízlelgette a kifejezést. – Kösz, Joe. Így fogok rá gondolni.

Elke mocorogni kezdett.

Joe-nak gondja volt rá, hogy a tekintetével másfelé kalandozzon. Elke Kellock megszólalt:

– Ki kér még? A büfé csinált egy édességes tálcát is… felhozom, de ha szendvicset parancsol bárki…?

Felállt. Jóllehet egy tál még szinte megkezdetlen volt. Joe látta, hogy Elke manőverezése nem tűnik fel senkinek.

– Egy pillanat – mondta Joe. – Valami elkapta a… mélyebb 153kedélyállapotaimat! – Nevetett. – Nem a szendvics, dehogy… A kocsimban van gyógyszer. Leszaladok. Elkísér, Elke?

– Bezár a büfé – mondta Elke Kellock. – Van éjszaka négy óra holt idő… igaz, fölkelnek, ha rájuk csöngetünk, de nem akarom… Menjen csak, de nehogy étvágytalanítót szedjen be.

– Vigyázni fogok – nevetett Joe, és vigyázott rá, hogy a hangja tökéletesen gyanútlan legyen.

Már ment is.

Megállt a folyosón, hallgatózott. Most aztán… mi lesz, gondolta. Nem történt semmi.

Elke Kellock talán telefonál… Egészen ártatlan szöveget mond el, akár Hennie és Elton orra előtt… és valaki oda fog menni a kocsihoz… és kiszedi a pakkot… vagy akármit. Mert most már nem volt kétség: nem nekik, hanem Hennie-nek szánták az ajándékot. Hennie-nek… és esetleg Eltonnak.

Csak honnét tudták, hogy ő…

Várjunk csak, mondta Joe. Várjunk. Hogy ő… ki fog jönni ide? Mert bentről, ahol Eltonnal, Graculával és Hennie-vel ült, nem látott volna ki…

Egy pillanatra úgy érezte, tényleg „eláll”. Ő maga. Mint a lélegzet. Mindenestül.

Valamit fordítva gondolt.

Mert így akarta volna a logika: nyugodtan odatehették a kocsira vagy a kocsiba vagy a kocsi alá bárhova az ajándékot, mert tudták, hogy ők úgyse látják, nem gyanítják.

Ők…

Megint megkavarodott. Nem, hiszen Hennie-ék kocsijáról lett volna szó. Hennie gyanútlanul elárulta ezt.

Még egyszer várjunk! Tételezzünk fel valamit, motyogta. Azt tételezzük fel, hogy Elke benne van. Kijött, otthagyott minket. Szólt valakinek…

Dot Kindonnak? A szemüveg és a kámzsa úgysem a régi. Azt… Nem! Miért ne volna a régi? Azt nem találták meg senkin, azt…

Elhatározta, hogy ezt így nem csinálja tovább. Fel kell írnia, ami az eszébe jut, különben menthetetlenül elfelejti, óhatatlanul átfordul benne minden…

Hozzálátott. Nevek nélkül ezt írta: Ha kijött és szólt valakinek, s az lent elintézte, mire számítottak? A./ ha a mi kocsinkat akarták felrobbantani velünk, arra, hogy nem látjuk őket. B./ ha Hennie-ékét, mert összetévesztették – micsoda véletlene az autókölcsönzésnek! – a mi kocsinkkal… akkor is arra kellett számítaniok, hogy senki se látja őket. De én azt gondoltam…

154

(Közbeszúrta: Tekintsünk el az autókölcsönzőbeli esélytől! Hogy eleve ilyen kocsit adtak. Nem tudhatták, hogy Hennie-hez és Eltonhoz jövünk. Tudhatták? Nem. Sejthették? Aligha.)

…de hát én azt gondoltam, itt tartott. Folytatta: …hogy honnan tudták, hogy én ki fogok jönni ide. Badarság! Épp ezt nem akarták. De, gondolta…

Ezt le se merte írni!

De, gondolta, ha így lenne! Meg kell vizsgálni, ezt rég nem „a könyvekből tudta”…

Nem, korántsem csak „mindennek az ellenkezőjét is”…! Hanem azt, ami látszólag még az ellenkezője se semminek, ami színre nincs összefüggésben semmivel a tárgy elképzelhető köréből, ám egyszer már az eszünkbe jutott. Az ilyesmit nem szabad az őrültekre hagyni, az utánfutókra, a kivágódottakra…

És akkor majd ránk se mondhatják, ha meredek dolgaink vannak és mégis helytállóak a végén, hogy dilisek vagyunk, kibuggyantunk, nagyon ráér az agyunk…

Rajta! Honnét tudták, gondolta Joe (és maga sem értette, mit gondol! de hajlandó volt végiggondolni! és ha nem „tudta” is, azért azt érezte, hogy most „művet alkot”!!), hogy én ki fogok jönni, és majd látom, mit hapermaperolnak a kocsinkon…

Hennie kocsiján!

Tisztázni: a kocsinkon akartak-e gazdagítani egyet, sokszorosító eljárással, ahogy mondani szokás, vagy Hennie-én?

Vissza előbb ide: honnét tudhatták (nem értette, miféle gondolat ez! az alkotástól ennyire félni kell? riadt meg Joe), hogy kijövök, és látom, amit láttam… és mire kellett nekik, ha kellett, hogy lássam? Mire kellhetett az, hogy lássam?

Hogy tanúsítsam: Dot Kindon csinálta… legalábbis egy olyan formájú személy. Tanúsítsam? Hol? Tegyük fel, hogy azt hitték, Hennie kocsijáról van szó. Hennie (és Elton?) felrobban. Vagy Elton ügyködik Hennie felrobbantásán! Felrobban. Mit mondok én? Hova mehetek? Azzal, hogy láttam egy gyanús alakot, de nem szóltam? Miután megtörtént a robbanás, sehova. De ha van bennem pucavér, akkor… merészkedem szólni még előbb. Mi van akkor? Tegyük fel, hogy most bemegyek és szólok. És? Mit mondok? Hiszen az a Mercedes „a mi” kocsink. El tudom magyarázni, amit…

Amit magam sem értek, magam sem hiszek?

Ha azt is belevették volna a számításukba, hogy én kijövök és lesni fogok, most látványosan csinálnának valamit.

155

De: mi van akkor, ha Elke, már itt kint, meglesett valahonnét? Elég egy ipari tévékamera… és látja, hogy kinézek. Ez történhetett az imént, amikor a büfébe ment. És jelzett valakinek, rakják oda a pakkot.

Ám ha ilyen pakkok csak úgy készenlétben vannak, vagy olyan személyek, akik effélével foglalkozni hajlandóak… mit jelent ez? Szinte képtelenség! Nem tudhatták előre, hogy ide jövünk. Akkor eleve itt kell lennie ilyesminek. És… valakinek.

Dot Kindon…!?

Annyira hihetetlen volt. És közben csak…

…közben csak az idő telt. A lelkemet kifoshattam ennyi drága perc alatt. Kezdte idegesíteni, miről beszél bent Gracula, nem mond-e fölösleges dolgokat, nem hagy-e ki lényegeseket?

A lényeg…

Tudta, sokáig nem felejti el ehhez a fogalomhoz Van Vranken figuráját is hozzágondolni.

Fogta magát, visszament. Meglepetésére mindenki ott volt. Tehát annyi se történt, hogy valaki átment volna egy szomszédos helyiségbe… telefonálni… Legalábbis már visszatért, vagy…

– Mi az, mindenki ide van cövekelve ehhez a szobához, csak én járkálok ki-be? – kérdezte Joe. És mivel értetlen arcok néma csodálkozása volt a válasz, s mert Gracula volt az, aki így szólt: – Miért, hova kellett volna mennünk? –, Joe megértette, hogy tévedett, szerencsésen tévedett… és akkor még az sem fenyegeti, amiért a forróság úgy belül-kívül elkezdte már-már elönteni, hogy a végén ő, csak ő lesz a gyanús, a hosszú kintléteivel.

– Elton most beszélt Michelle-lel – mondta Hennie –, és ez a bizonyítéka, hogy nem hagyjuk megzavarni a munkánkat. Michelle ugyan nincs otthon, de az üzenőnek meghagyta Elton, várjuk holnap délután.

– Tehát… – Joe elharapta, amit mondani akart. Tehát volt telefon! Innen, és így…! Felállt, az ablakhoz sétált, kinézett. – Michelle-ről – mondta, háttal a többieknek – nekem személy szerint… annyi az emlékem, hogy… a Candon-házak ügye után pár szép napot töltöttünk együtt… például kórházi kivizsgáláson, enyhe agyrázkódás gyanújával. Akkor lőtték ki előlünk szegény Harry Lobranót, aki a reptérre vitt volna minket, hogy egy kis párizsi kirándulást tegyünk…

156

Nem látott kint mozgást. Az éjbordó Mercedes moccanatlanul, megkörnyékezetlenül állt ott.

– Jön már végre, Joe? – kérdezte Hennie. – Hadd folytassuk, aztán térjünk aludni. Nem megyek haza, van itt egy kis lakosztályom. Hát nem kell sietni… de azért…

– Tomról sok mindent hallottunk, de… ki-ki lapozzon vissza az emlékezetében, nem tartanám illőnek, hogy őt taglaljuk – mondta Joe. – Nem mindegy, mit mondott róla June? June él… és, ha igaz, együtt van… de bocsánat, Elke!

– Együtt van Barbaránál Colinnal – mondta Elke. – Ennek Yaki csak örülhet. Örülhetett…! Érdekelte volna Tom… esetleg társszereplőként. Tomnak komoly tervei voltak. Nézze, Joe, Tom Micallef nem lett igazi sztár. Tehát kötöttségei sem voltak, mint… bármelyikünknek. Könnyebben gondolhatott műfajcserére… ami persze őrültség lett volna így. De egy szupergazdag Van Vranken megengedte volna ezt a luxust Yakinak. Yaki Scholder dédelgetett terve ez volt. Mecénás: a kimeríthetetlen és roppant kapcsolatoknak örvendő Van Vranken. Társszereplő, aki az ő hitelét is megadja: Tom Micallef.

Joe megpróbált odafigyelni minderre, de közben ilyesmin járt az esze: Elke Kellock tüntetően figyelmeztetett minket, hogy a kocsinkkal – foglalkoznak. Ellenőrzik, és a többi. Szuperfokú biztonsági berendezések világa lett az elmúlt háromnegyed év során a Thibert Stúdiók… akkor viszont hogy lehetséges, hogy valaki csak úgy behatoljon „az erdő felől”?

Visszagondolt June-ra. És arra, ahogy a…

– A szerencsétlenségét úgy elkezdtem sajnálni – mondta hirtelen –, hogy kicsordult a könnyem. – Belevigyorgott a whiskyjébe. Senki sem nevetett.

Ebben a pillanatban senki sem nevetett.

Hirtelen felállt, visszament iménti helyére az ablakhoz. A Mercedes… milyen különös, hogy nem hagyták a garázsban. Ide hozták az ablak elé, a térség szemközti oldalára. Joe látta, ahogy a kocsi valami enyhén lejtő gurítón jutott odáig, tökéletesen biztosítva. Vajon Hennie blöffölhet-e így? S nem létezik-e, hogy ez itt kint… mégis Hennie kocsija?

– June-nal mindig ugyanaz történik – mondta akkor Joe, és visszafordult. – Nem? Mintha joggal panaszolta volna. De hát ez esetleg épp… kell neki… az egész pályájához. Semmi sem lehetne másképp… ahogy szent könyv is szól erről.

Ismét csend fogadta a szavait. – A sok furcsaság ellenére – mondta –, persze… hogy Barbara és Tom, ő és Tom, 157Barbara és Dot, aki összehozta őt és Tomot, aztán Barbaráék lakásán… ő és Colin.

Senki nem mondta neki, hogy ne kegyetlenkedjen Elkével. Elke bólintott. Nem nagyon érintette a téma. – Colinnak – mondta Elke – még June az egyik legszerencsésebb választása. Iszonyúan csúszékony, ahogy Hennie mondja – magyarázta Joe-nak –, Colin. Állandóan azt keresi, ösztönösen is, hogyan szállíthatná le önmaga értékét. Ügyes benne.

– Én egyszerre olyan ügyetlennek érzem magam – jelentette ki Joe –, rövidítsük le a napot, Gracula. Mielőtt hajnal lesz – tette hozzá. Odalépett Hennie-hez. – Mondja, nem téved, Hennie? Az ott kint… a mi kocsink, Graculával kölcsönöztük most éjszaka. Kísérjen ki minket, ha kérhetem. Nézzük meg… igazam van-e. A rendszámtábla és egy sor apróság… meg fogja mutatni. Elke, nem tudja, végül is kihozták a Mercedesünket a garázsból?

– Gondolom – mondta tűnődve Elke. – Megvallom, nem néztem utána. Általában ez a gyakorlat. Gyerünk, nézzük meg. De mi ez az egész?

– Semmi, csak amikor az imént kinéztem, egy kámzsás, szemüveges alakot láttam a Mercedesnél… gyanítom, a mienknél… és valamit vacakolt. Aztán eltűnt a fák közt – mondta Joe.

– Hát ez hallatlan! – kiáltotta Elton. – Képtelenség. Kitalálja ezt, hogy…

– Gyerünk akkor, Joe – rendelkezett Hennie. – Nézzük meg. A rendszámtábla el fogja dönteni. A többit magukra bízom, hívjanak esetleg tűzszerészeket.

– Hívjuk fel Auerlin hadnagyot? – kérdezte szorongva Elke. – Ő nyomoz most ebben az ügyben… és ha valaki kámzsát és ilyen… álarcszemüveget ölt… az… rá is tartozik.

– Nem rossz ötlet – felelte Joe. – Várnék mindazonáltal, amíg biztosabbat tudunk.

– Nézzük meg – mondta Gracula –, ahhoz azonban ragaszkodom, hogy együtt. Mi öten voltunk itt, öten nézzük meg.

– Joe – fordult hozzá most Elke –, ahogy feljöttünk ide, maga büszkélkedett, hogy a kocsijuk össze van kapcsolva Dergerrel. Kezdjük ott, már az sem volt igaz. Most jön ez… ne is haragudjék…

– Hogy kétkedés fogadja a kijelentéseimet? – kérdezte Joe. – De hát amikor én egészen határozottan láttam azt a kámzsást… a nagy szemüveg eltakarta az arcát, és…

158

– Dot…? – kérdezte Hennie hitetlenül. – Hogyan juthatott be ide?

– Behozhatta valaki a kocsijában… valaki, aki minden gyanún felül áll – mondta Joe Lopiccolo.

– Például én – kérdezte Hennie, és máris jót mulatott a feltételezésen. – Hogyne, én rejtegettem, és most… gondoltam, hadd szórakozzon egy kicsit, penészvirág lesz a szobalevegőn.

– Vagy nyilván rám gondol – mondta enyhe éllel Elton. – Tessék, ne kerülgesse. Idecsődítettem, hogy bombát helyezzen el a maguk kocsijában. Mert ez a képzet is olyan jól benne van a levegőben, még az Olds múlt heti esetéből…

– Hívják ki Auerlint – mondta Hennie Loggie. – De most előbb talán menjünk oda… erre, Joe… itt a garázs kijárata… nézze, itt gördítjük ki az átvizsgált kocsikat. Az igazgatósági épületeknek megadjuk ezt a biztonságot. Nem helytelenítheti.

– Szó se róla! – mondta Joe őszintén. – Mennyi kocsi-rejtély. Például ahogy Phil Moncur hullája előkerült. Mi van akkor, ha Chris innét távozott… és a garázsban minden feltűnés nélkül beleügyeskedték a Chevvyjébe Phil Moncur gondosan balzsamozott tetemét. Aztán már csak Auerlint kellett felhívni. Ha ennyire rájár a kezük a hadnagy számára… a telefonon…

– Vigyázzon, Joe – mondta Elton. – Gondolja meg, mielőtt megint ilyesmit akarna mondani. Hennie, ügyet se vessünk rá. Én magam fogok beülni ebbe a nyomorult Mercedesbe… adja ide a kulcsokat, Joe…

– Tessék – felelte Lopiccolo. – Ha akarja, magával tartok.

– Féltse csak a pöttöm életét – nevetett Elton Loggie. – Nézze meg, le fogok írni két kört a kocsival. Ne féljen, hogy hullát pakolok bele… vagy akármit… És menjenek fedezékbe, amikor beülök… hátha robban…

– De biztos a dolgában! – mondta Joe. – Nem fél, hogy holnap a próbafelvételen nem találkozhat a szép és vagány Michelle-lel? Vagy mennyei próbajátékra is hívják?

– Michelle-lel…? Vagy úgy – nevetett ismét Elton. Mint akinek inkább pokoli jó kedve van. – Ne féltsen engem. Nem akarjuk Michelle-t a korábbi vallomásának megváltoztatására bírni.

– Akkor? – kérdezte az utóbbi tíz percben eléggé szótlan Gracula. – Kezdhetjük?

– Rajta – mondta Joe. – Hennie, maga mondja ki a döntő szót. Engedelmeskedünk Graculával.

159

– Badarság… – késlekedett a válasszal Hennie. Aztán Eltonhoz fordult: – Muszáj? Miért ne hívnánk ki Auerlint? Szakértőkkel jön… semmi értelme ennek. Honnét tudod olyan biztosan, hogy Joe nem jól látta mégis?

– Én csak azt láttam, hogy egy ilyen alak vacakol itt – mondta Joe Lopiccolo. – És még az is megfordult a fejemben, hátha…

Megint elharapta.

– Mi fordult meg a fejében? Hogy hátha micsoda? – kérdezte Elton.

– Hogy hátha csak meg akarnak tréfálni minket – felelte Joe. – Ha már annyira benne vagyunk ebben… és kísérteteket akarnánk látni… ez egy filmgyár… hát produkálnak nekünk egyet. Nagyon képtelen elgondolás?

– Micsoda fantáziája van! – mondta tűnődve Elton. – Megyek; mindenek imádkozzanak lelkemért.

– Egy ilyen ügyben – ismételte Joe, amit egyszer mintha már mondott volna, úgy rémlett neki –, mint ez, minden kérdést föl kell tenni. Mindenkire rá kell kérdezni. Esküszöm, ha megoldódik is ez a kavarc, igen, egy láda Lédibe fogadok, fel fogom tenni a legutánfutóbb kérdéseket is. Shana Dennehy? Arthur Craddell? Hiába vannak a Galapagos-szigeteken. Ők egyszer már itt jócskán ügyködtek a… Bocsánat! Mindegyre azt hiszem, hogy Alvez birtokán vagyok. De hát nem mindegy? A dolgok ide-oda indáznak… – Megpördült. – Hé, Elton, nem gondolta meg. Nézze, kiállok ide. Itt fogom várni, mi lesz azzal a rohadáj ajtóval. Báj, mint rohadáj! Éljen Bertram Derger!

Gracula habozott.

– Hennie, Elke, Gracula, bújjanak be a garázs ajtaja mögé – rendelkezett Joe. – És kerítsenek nekem a garázs tartalékából egy lapos üveg akármit. Csak whisky legyen – mondta.

Hennie-ék eltűntek. Elton most határozott léptekkel a Mercedeshez ért. A Joe-tól kapott kulcsot bedugta az ajtózárba… és az ajtó kinyílt. Nem történt semmi. Elton beült.

– Viszlát, az első kör után, Joe – mondta nevetve.

Elindult.

Joe számolt. Körülbelül…

160

– Ha minden jól megy, ötven másodperc múlva leszek itt megint – mondta Elton.

– Várom – felelte Joe. – Tényleg szerencsés utat.

– Ne féljen – mondta Elton. – Azt hagyja… rám.

A Mercedes a kis manőverezés után, melynek célja csak az volt, hogy „mindezt megbeszélhessék”, nekivágott. Az igazgatósági épületek, a néma irodák, egy-két irodai raktár… és jön vissza. Gracula előmerészkedett.

– Jöjjenek – kiáltotta. – Most már nem kell félni. Egész mókás lett ez!

Hennie követte. – Elke felszaladt egy üveg whiskyért – mentegetőzött. – Itt lesz mindjárt.

Már fel is tűnt a Mercedes.

– Éjbordó! – kiáltotta Hennie Loggie. – Még egy kört, rajta. Most már könnyű a szívem.

A Mercedes újra eltűnt az épület mögött.

Gracula odament Joe-hoz. – Mi legyen… főnök?! – kérdezte. Csend volt.

A Mercedes nem jött.

– Vigyázzon, Gracula – mondta akkor Joe. – Nem tudom, de az az érzésem, hogy…

Megdöbbent, ahogy karon fogta Graculát, és úgy vonszolta a garázs kijárata felé, ahol Hennie is állt. Odaértek. Joe elővette a 45-öst. Gracula kezében is megjelent egy alkalmi Special.

Nem voltak pánikban. Óvatosan, hogy a riadtan lapuló Hennie ne hallja, meg is kérdezte Graculától Joe: – Bejegyzetlen, mi? – Gracula bólintott; s így felelt: – Joe, hallja… még ki se faggatott úgy alaposabban, mi volt Yaki Scholdernél…

– Semmi, igaz? – suttogta vigyorogva Joe. – Két doktorátusa van, és ilyen közgyönyörök…

A Mercedes most már feltűnően nem jött és nem jött.

Joe megkérdezte Hennie-t:

– A Thibert Stúdióknak… van másik kijárata is, nemcsak az a szupermodern cső, amelyiken minket beszippantottak?

– Van, persze…

Hennie Loggie riadt volt. – De hova lett… Elton?

– Hol a maga… éjbordó kocsija, Hennie? – kérdezte Gracula. Mielőtt Hennie Loggie válaszolhatott volna, feltűnt Elke Kellock. Hozta a whiskyt. Döbbenten hallotta, mi történt.

– Volt valami… rossz érzésem – mondta akkor. – Én csakugyan elhittem azt a maga rejtélyes alakját, Joe. És emlékezzék, szinte azt is elfelejtettem, hogy maguk ilyen kocsival 161vannak, máris a piros Capriról beszéltem… Hát persze, Colin idetelefonált… és mellesleg említette.

– De hát Colin nem láthatta a mi kocsijainkat – tiltakozott Joe. – Nem lényeges, csak… Valaki számon tartja? Sebaj. Hova lett Elton és a kölcsönzős éjbordónk?

– Menjünk be talán – javasolta szorongva Hennie – az épületbe, és nézzük meg onnét. Telefonon riasztatjuk az őrséget is, és… Le tudná írni azt a kámzsás alakot, Joe?

– Leírni éppen le tudom – felelte Lopiccolo. – Csak az a kérdés… Na, mindegy. Menjünk be akkor az épületbe. Nekem sincs túl sok kedvem hozzá, hogy hátul egy kanyarban hirtelen elkapjon egy meglazult kormányú Mercedes vagy ilyesmi. Bár ahhoz sok kell. De itt már…

– Olyan szépen tud nyugodt lenni…

Ez Elke volt. Belekarolt Joe-ba. Elindultak visszafelé, mint valami sós tó fenekéről, ahol megint nem sikerült a világcsúcskísérlet, csillagfényhajtású szuperkarosszériákkal.

Felmentek az igazgatósági emeletre. Hennie már a garázsban szólt az éjszakásnak.

– Ne csináljon szabályos riasztást… akkor… tudja, mi van – mondta neki. – Próbáljuk először magunk…

Ahogy beszálltak a liftbe, Hennie Loggie Graculához és Joe-hoz fordult: – Riasztás esetén a rendőrség is értesül… Én még várnék. De hát… hogy kámzsa és szemüveg… Őszintén, nem hittem az egész mesében. Arra gondoltam, Alvez csinált valamit… valami baromságot, és el akarják kenni a dolgot.

– Tehát hogy Dot Kindon mégis meghalt volna a szanatóriumban? – kérdezte Joe. – Netán összevesztek volna rajta a hölgyek? – tette hozzá minden él nélkül. Annál is inkább így, mert közben Elkéhez préselődve állt. Szeretett volna mielőbb szabadulni. Isten tudja, gondolta, de majd csak akkor, ha tudom is valakiről… hol van nála a merre, és nemcsak az az egy…

Kiszálltak. Futva mentek, Elke vezetésével, a hátsó teraszra. Hennie bekapcsolt két kis reflektort.

Látták az igazgatósági telep hátsó udvarát.

Elton ott hevert egy megvilágított fa tövében.

– Gyerünk – kiáltotta Joe. – Ha akarják, hívják Auerlint.

– Ne, még ne! – sikoltotta Hennie. Joe végre megszabadult Elkétől; ki-ki úgy rohant, ahogy bírt, s mintha nem volnának ott a többiek.

Elton, gondolta Joe, ritkán mondhat magáénak ilyen önzetlen, tényleg az életének szóló érdeklődést. Bár ő maga – Joe 162– eléggé közönyös is volt futás közben. Megkerülték mégis az épületet; elsőül Hennie ért oda Eltonhoz; ő, úgy látszik, rögtön egy hátsó kijáratot vett igénybe.

Elton akkor éledezett. Feltápászkodott; Hennie rázogatta, teljesen értelmetlenül. Majd Gracula lépett oda, előszedte a maga készletét – ilyen esetekre! mondta büszkén –, és Elke whiskyje is előkerült csakhamar Joe zsebéből.

– Mi történt? – kérdezte Elton. Aztán kockaszája mintha megpróbált volna vigyorra ferdülni. Joe nem kedvelte Eltonnak ezt a kockaszáját, a kockahomlokát, a furcsán felnyírt, a füleknél mégis ütőerekig lógó hajat, elöl a barnában a viaszsárga fürtöt. (Festeti vajon, tűnődött.) – Vagy úgy…!

Vagy úgy, gondolta gúnyosan Joe. Majd azt mondta: – Hol a rohadásban van a kocsim, Elton? Vissza kell adnom a kölcsönzőbe! Hallja?

Hirtelen rádöbbent, hogy Elke magától a kölcsönzőtől tudhatta meg „a piros Ford Caprit”. Felhívta a Xucon-bérgarázst, és… Majd vigyázni fogok, mielőtt beülnék a Capriba, gondolta Joe, hátha a kedves Colin Kellock odalátogatott… És egyáltalán – most már vadul gondolkozott –, mi ez, hogy June most Barbaránál van együtt Colin Kellockkal. És ha… egyszerűen… ez az egész…

Nem, a kámzsás, szemüveges alak nem lehetett Elke. Elke a hosszú időt inkább szervezési kérdésekkel tölthette. Joe váltig töprengett, mondtak-e ők bármit is Colinnak arról, hogy ide tartanak. De mi szükség lett volna rá. Meg lehetett szervezni időközben is bármit. Épp eleget beszélgettünk… a semmiről, gondolta Joe. Valóban?

Elton közben talpon volt. – Nem mondhatnám, hogy száguldottam – magyarázta. – Tulajdonképpen… el akartam helyezni egy…

– Tehát megállt! – kiáltotta Gracula. – Nem is képzelhettem másképp. Az épületek megkerüléséhez nem kell ötven másodperc.

– Nem. De most egy percnél is lassabb lett volna a kör… mert be akartam tapasztani egy kis bogarat – mondta Elton. – Így álltam meg. Kíváncsi lettem volna, hogyan értékelik az iménti beszélgetést, a föntit. Akkor egyszerre ott állt a kocsi mellett ez az alak… Riasztva az őrség, Hennie?

Eltonból elsősegély-hangulat sugárzott. Mintha azért tért volna magához, hogy megmentse a rászorulókat.

– Semmi baj, Elton – nyugtatta Joe. – És mi történt aztán? Kiparancsolták a kocsiból, leütötték ide… és a kámzsás elhaj163tott a Mercedesszel. Nyilván nem vitte vissza a Xuconba. Majd valahol egyebütt találnak rá.

– Meg kell kérdeznünk a kettes kapu őrségét, távozott-e arra kocsi az elmúlt negyedórában – mondta Elton. – Ha erőszakkal tört volna ki bárki, jelezték volna már.

– Megyek – mondta Elke.

– Én addig a garázzsal beszélek itt – jelentette ki Hennie. Joe bólintott. Tudta, egyikük sem fog rájuk lőni.

Pár pillanatig csendben álltak. Elton már rendben volt. Tett is pár lépést, Elke járását utánozva. – Nem tudok betelni a világjelképekkel – mondta. – Nézzék meg, ez a nő: az. Mibe csöppentek maguk is, gondolják csak el. Itt mozoghatnak… ilyen környezetben. Szinte közönyösen. Én azt gondoltam, mikor megtudtam, hogy Oyre Dennehy az anyám, és Thibert után mi öröklünk itt egy csomó…

Lopiccolo nem is figyelt oda. Csak az ismerős surrogást hallotta. – Gracula! – kiáltotta. De a bar tulajdonosa szerencsére ott vacakolt a fánál, mintha azt vizsgálta volna, Elton nem maga veregette-e a törzshöz a koponyáját. Akkor már ott volt az éjbordó. Joe tett egy lépést, a fa felé, és már a kezében volt a 45-ös. Lőni próbált a kormány mögött ülő kámzsás, szemüveges alakra. Nem találta el. Elton akkor némán, puffanva elrepült. Joe érezte, hogy a kockaszáj, a kockafej most valami hasonló ütést kapott… az iménti csak ízelítő volt, és tudta, Gracula fölöslegesen vizsgálja a fatörzset. Lőtt, nem volt benne biztos, eltalált-e valamit is a Mercedesből, talán a kerék fölött a…

És Hennie meg Elke véletlenül se volt az ablakokban!

A fékezés zaja is rettentő volt, már túl az épületen. Futó léptek nem hallatszottak. Csend lett.

Elton hasra pördült teste élettelenül feküdt a betonon, a parkrész fűszegélye mellett, ötméternyire „Gracula fájától”. Odamentek hozzá; Joe elszégyellte magát. Még így is, egy Elton Loggie-nál is ijesztőnek és sajnálatosnak tűnt fel az a fejtartás; kicsavart, félrereccsent kockák… A fej zúzódásairól lehetett azonnal megállapítani, hogyan ért földet; s hogy eldőlve a saját nyakát törte ki.

Joe gépiesen a zakóhoz nyúlt, csak mint aki pulzust keres, szedte volna elő a tárcát. Gracula kiáltott: – Ne, Joe!

A Mercedes gurult.

A beton feléjük lejtett. Az éjbordó Mercedes nem azért gurult, hogy őket elüsse. Hanem hogy… egyszerűen odaérjen, velük egy magasságba, majdnem közéjük s az igazgatósági 164épület közé. Onnét, az egyik emeleti ablakból akkor valami villant. Majd megint. Joe futásnak eredt. Gracula már a fa mögött várta.

– A rohadékok! – kiáltotta Joe. – Gyerünk innen!

– Várjon – mondta Gracula. Kezében ott volt a jegyzetlen Special. De nem villant több fény.

Joe lefogta a kezét. – Az kellene csak – suttogta –, hogy lövöldözni kezdjünk… Az őrség a nyakunkon lenne egy fél perc alatt.

A Mercedes lassan befarolt az épület másik végénél a bokrok közé. – Ettől egy karcolás sem lesz rajta – mondta Joe. – Most mi legyen.

– Gyerünk innen – mondta Gracula. – Aztán… majd meglátjuk. Eltonhoz mindenesetre ne nyúljon. Csak nem lenne olyan őrült egyikünk sem, hogy egy kölcsönkocsival ilyet tegyen…

– Nézzük meg azt a Mercedest – mondta Joe. – Hátha Hennie-é mégis.

Elke tűnt fel az épület hátsó kijáratánál.

Futva érkezett hozzájuk. – Ó! – kiáltotta. – Hát ez…?!

– Nem hallotta a puffanást? – kérdezte Joe. – Innen mellőlünk röpítették ki.

– És mivel? – kérdezte Elke. – Lelőtték?

Joe mutatta a Mercedest. Ha Elke most azt mondja, gondolta Joe Lopiccolo, hogy „de hiszen az a kocsi ott állt nyilván végig”, hát leütöm. De Elke Kellock azt mondta: – Persze, lejt itt a beton. Gyerünk.

Odaértek. Az ő kocsijuk volt az, a Xucon-bérlemény. Auerlinék nyilván megtalálják elöl a kellő nyomokat.

– Itt kell hagynunk – mondta Joe. – Várjuk meg Hennie-t. Aztán elmegyünk… magukkal.

– De hát mi nem… – kezdte Elke.

– Nyugodjon meg, valaki lefényképezett minket – mondta Joe. – Nem vihetjük vissza a Mercedest a Xuconba. Lesz egy csomó fölösleges kellemetlenségünk. Unom az örökös fényképezkedést…

Pár szóval vázolta a múltkori esetet. A Candon-házakban. Amikor Elton féltestvére, Impey Dennehy halt meg…

Elke megborzongott. Belekapaszkodott Joe-ba. – Vigyél el – mondta. – Gracula tartja a frontot… Legalább vigyél fel. Van itt hely, választhatunk is… Csak vigyél fel!

– Ki lesz az udvari fényképész? – kérdezte Joe nyersen. – Rohadnál meg – tette hozzá.

165

A nő megpördült, és nagyon ügyesen csinálta, amit csinált. Kemény ököllel csuklón találta Graculát, de ahogy a Special repült volna, már ott volt az ő kezében; a másik kezében.

– Dobd el – kiáltott Joe-ra. Joe fegyvere egy pillanatnyi habozás ellenére emelkedni kezdett. – Dobd el! – visította Elke Kellock.

– Úgyse mer lőni, Elke – mondta Joe. – Adja vissza Graculának azt a micsodát. Legyen észnél. Ha nem csinál semmit, csak mi vagyunk itt a szarban. Érti, mit beszélek?

– Adok ennyi előnyt – mondta Elke. – Gyorsabb vagyok. Mire elhatározza, hogy lő… megelőzöm. Még így is. És maga se mer lőni. Ez nem az a helyzet.

– Ez nem – mondta Joe. – De Gracula elmehet az őrségért… vagy visszatérhet Hennie…

– És? Maguk betolakodtak ide, elütötték Elton Loggie-t… – Köpött egyet. – Micsoda szar kis patkány, egyébként.

– Mi köze Eltonnak az Alvez-szanatórium ügyéhez? Elke, hallja? Elton már egyszer „alkotott” az Alvez-parkban. Amikor Thibert főnököt kinyíratta – mondta Joe. – Az ilyesmi szokássá válhat. És ki volt ez a kámzsás? Ki haragudott Elton Loggie-ra ilyen nagyon?

– Perrier és Colomantini szerint férfi volt – mondta Gracula. – Tehát Michelle-t kizárhatjuk.

– Michelle-t Elton felfuttatta volna – mondta megvetéssel Elke. – June helyett. June elpusztíthatatlan. Tehát nem fáj a szívem érte. – Nevetett. – Most persze gyanús vagyok… de állíthatom, semmi közöm a kámzsáshoz. Végig úgy nézett rám, egy ideje, Lopiccolo, mintha… kis híján, mintha én lennék a kámzsás. Hát el tud képzelni?

– Épp azért jó a kámzsa – mondta Joe. – Másrészt elfér alatta egy kis magnó is. Nagyon tökéletesek vannak. Férfihangon szól a kámzsa alól Perrier-nek és Colomantininek akár… Michelle is. Nem gondolja, hogy elképzelhető?

– Michelle-t maga profi bűnözőnek tartja? – kérdezte a nő. – Akkor miért vannak vele olyan jóban?

– Miért nézzük a filmeket? Miért nézem magát? Miért járok az utcán? Miért nem kérek vérképet és adókimutatást mindenkitől, akivel beszélgetek? – kérdezte Joe. – Mi köze ennek az egészhez? Mi köze hozzá Michelle-nek? Csak azért, mert véletlenül az Ubyes házban lakik most, s mert Phil Moncur a barátja volt… neki is, mint százaknak? Mert olyasmit mondott, hogy ő ugyan nem látta Philt abban a klubban, az Olds-feljemények időpontjában? Ezért?

166

– Tény, hogy ha látta volna Philt az Ubyes házban, például saját magánál az a tetű szajha – mondta Elke, és a pisztolyával (Graculáéval) Joe 45-ösének csövére ütött –, más lenne minden. Vagy hát… ezt csak tegnap gondoltam. Mindig vártam, hogy Phil feltűnik. Az egyetlen jópofa srác volt az egész bandában. Az egyetlen. Micallef marhahús volt, Colin rágós pacal…

– Rágós pacal?! – nevetett Gracula. – Ezt se hallottam még.

– Nem folytatom – mondta Elke. Odadobta Graculának a Specialt. – Tegye el azt a micsodáját, Miszter – szólt rá Joe-ra. Volt a hangjában valami… Joe eltette a 45-öst. – Az egyedüli kedves kis srác Phil volt. Pedig jócskán elmúlt már harminc, mégis…

– Srác? – kérdezte Joe. – Szóval…?

– Vagy mit tudom én – vonta meg a vállát Elke. – Muszáj ezen a kivilágított helyen állni. Tessék – mondta –, a fényképeik. Nem kellenek szarra se. – Odalökte a gépet, egy Canon Orb III-at. – Szedje ki belőle, még úgy van a tekercs, ahogy az utolsót lőttem vele…

Joe átvette, kinyitotta a gépet, kicsavarta a filmet.

– Egész ma reggelig – mondta Elke – számítottam rá, hogy Phil megjelenik. Biztosra vettem, hogy nyakig benne volt a Dot Kindon-ügyben. De bennem ő megbízott, egyedül bennem; és nem abban a megjátszós pojácában, Yaki Scholderben. Hallotta volna, miket mondott… róla is, Chris Van Vrankenről is. Azt tudja, hogy Phil például Van Vrankent egyszerűen intézeti esetnek tartotta. Nem azért, mert szokatlan helyen villogott neki az akármi, a fejbeli. Nem baj az még. De… Phil szerint akkor legyen az ember maga túlvilági…

– Túlvilági? – kérdezte Gracula, de Joe intett neki, hogy ő érti, maradjon csendben. – Ő maga?

– Persze, ő maga. De Van Vranken mindig azt akarta, hogy mások éljenek helyette. Ő csak… nem tudom – mondta Elke, hirtelen nagyon elfáradva. – Rendelkezett… vásárolt… nem érti? Mint amikor valakinek értelmetlen a napja, ha nem vásárolt valamit. Nekünk is… mindig végre kellett hajtani valami feladatot… ha Acapulcóba mentem, ha Muaredóba… ha June meglátogatta a nagynénjét Kanadában… vinni és hozni kellett valamit. Baromságokat. Soha meg nem néztem, mi van bennük. Aztán oda kellett adni neki. Vagy June-t egyszer megbízta, fényképezzen Vancouverben kőforgató madarakat. June utálja a madarakat, nem bírja a tolluknak a gondolatát se. Tom vireóival is így volt… külön épületben 167kellett tartani őket… aztán Dot Harris-héjái… irtózott az egésztől. Nem mintha bántani tudta volna őket, egy pontig… nem. De hogy hajkurásszon ilyen kőforgatókat. Mi értelme volt ennek? Győzze le önmagát. Kapcsolja az egészet, képzeletben, a család fogalmához. Mert a nagynénjét ment meglátogatni. Próbáljak olyan feketére lesülni, tőlem ezt kívánta, mint Mexikóban szokás… Én itt se szoktam; és miért más ez itt, mint „Mexikó”? Phil egyszer rácsíptetett Van Vranken fehér tenisznadrágjára egy széklapot. Képzelje el! Egy piros műanyag széket sikerítettt oda, ahol Van Vranken ülni szokott. Van Vranken megvan olyan kilencvenöt kiló, de teniszezik. Hosszú nadrágban teniszezik. Persze egy olyan háromdekányi túlsúlyt nem érez. Vagy ötdekányit. Phil megroppantotta a homokóra alakú szék tetejét, egy ilyen vékony, három-négy dekás tető volt, ahogy egy tégelynek van a teteje… Van Vrankennek nagyon tetszett, hogy a piros szék jól fog állni a fehér nadrágjához. Leült, persze Phil már gyakorolta a dolgot, neki is mindig rácsípődött a nadrágjára a szék ülőkéje. Bejött most is. Van Vranken ott ült, büszkén. Phil akkor valakivel hirtelen telefonhoz hívatta. Azt hiszem, Perrier ment oda hozzá… vagy Norbert Wanklin… nem tudom. Van Vranken felállt, és mindenki pukkadozott. – Elke most is elnevette magát. – Ott volt Van Vranken ülepén a piros székfedél, a bazi vékony műanyag lap…

Joe élvezte, ahogy Elke bazi vékonyt mond. Hirtelen megkívánta. Igyekszem nem elfelejteni, motyogta magában.

– És a közepén, jó vízszintesen egy fehér csíkocska, a nadrág anyaga. Tisztára, de teljesen az, hogy BEHAJTANI TILOS. Ez Yaki teniszpályáján történt, valami kerti ünnepségen. Képzelje, pont Yakinál… akiért Van Vranken meg van dögölve. Hát… ennyi.

– Hennie hova lett? – kérdezte Joe. Mert másra is kellett gondolni. – Nem keressük meg? Ezzel itt… úgysincs mit kezdeni.

– De hát mit csinálunk? – kérdezte Gracula.

– Kérdezd meg a művésznőt, ő miért csinálta ezt a trükköt? – kérdezte Joe.

– Mert amit forgatunk majd a jövő héten, ott… van egy ilyen beállításom – mondta Elke. – És zavarban voltam. Valamit csinálni kellett. Tényleg nem tudom, ki a kámzsás.

Tényleg nem.

Abban a pillanatban feltűnt Hennie. Futva jött.

– Megölték… – mondta az őr nevét. – Az én kocsimmal 168távozott. Minden rendben lesz. Látták az őrépületből, hogy a kocsim kifordul a második kapun. Lelőtte…

Mondta megint az őr nevét. Joe számára ez nem jelentett semmit. Továbbra sem volt ujjongós kedve. Ismerte Auerlin fajtáját; az ő kölcsönkocsija… rajta az elütés nyomai… De még mindig jobb, mint ha az őrt ölték volna meg az ő éjbordójából. Elke hisztérikus lett. Hennie mindenkit nyugtatott. Már telefonáltak Auerlinéknek. Mindent el lehet mondani szó szerint. De tényleg szó szerint. Ő maga tanúsít mindent. Látta az ablakból, ahogy a Mercedes, benne alkalmasint a kámzsás, elütötte Elton Loggie-t.

Joe megkérdezte, muszáj-e bevárnia „a pengeképűt”, vagyis Auerlint. Nincs-e valami egészen diszkrét kijárat?

Hennie hosszan habozott.

– De hát… – mondta Elke.

– Ugye! – mondta Joe. – Gracula itt marad. Az ugyanaz. Ki láthatott engem itt az utolsó félórában?

– Persze! – mondta Elke. – Az űrbejáraton el is mehetne Joe – magyarázta Hennie-nek. Az űrbejárat, Joe erre rögtön rájött, a megszerkentyűzött kocsibejáró lehetett. Ahol „beszippantották” őket.

– Már csak egy kocsi kell – mondta Joe. – De nehogy Eltoné legyen az!

– Az a legkevesebb – felelte Elke. – Adok egy akármit. Hennie, mit mondasz? Joe-nak talán van valami ötlete, és ha Auerlin leköti, hajnal lesz a vége.

– Rendben van – mondta Hennie. – Joe tehát még Elton körözései előtt elment… egy harmadik éjbordó kocsival!

– Micsoda? – kiáltott fel Joe. – Magának… kettő van belőle?

– Ez a színem, Joe, ez a színem – nevetett fanyarul Hennie Loggie. – Azt hiszi, csak véletlenekből áll a világ? Maga remek pofa volt, és nagy beleérző, hogy a kölcsönzőből épp egy ilyen Mercedest hozott el. Egy éjbordót. De azért mi itt nemcsak véletlenekből élünk. Tehát szépen átszerelik a táblát… nézze, ott a kapu mellé már le is támasztottam az enyémet… mind a kettőt… hoztam csavarhúzót is, minden szerszámot… ott a cécucc, az egész cécucc. Lássanak hozzá, de azonnal…

– Ezért maradt el ilyen soká? – kérdezte Joe.

– De akkor… nagyon fixre vegyék! – mondta Hennie. A hangjában komoly kérés volt. Joe hosszú ideje először érezte jól magát.

– Gracula menjen a benti kocsihoz – javasolta Elke –, te meg… miután levetted, persze, erről itt… Azt Gracula már viheti is…

169

– Észre fogják venni – mondta Joe. – Megnézik porszemre…

– Mit vesznek észre? Elton szokta cserélgetni a táblákat… ilyen pajkos fiú volt – mondta Hennie. – Nincs más megoldás. A büfében Elke nem mondott semmit magukról. Nincs is büfé – nevetett aztán Hennie. – Elke maga készítette el a tálakat. Siessenek.

Mindezt már táblaszerelés közben mondta el Hennie. Joe bámulta a lélekjelenlétét: ahogy még a reflektorokat is lekapcsolta, mielőtt kijött volna. Nem is ártott a félhomály.

– Mehet, Gracula – rendelkezett Joe. – Most már pillanatok alatt megvagyunk. És a maga kocsiját adjuk le a Xuconnál… Nem is gondolják majd, hogy a kocsik összefüggenek.

– Szaladgál a városban vagy kétezer ilyen – mondta Hennie. – Kész? Akkor indulás. Ahogy maga nevezte, a „szippantóba”. Gracula is biztosan elkészült közben.

Visszatértek az épületbe.

Nyomban az alagsorba mentek. Félelmetes közelről hallatszottak Auerlin embereinek szirénái. – Semmi baj – nyugtatta Joe-t Hennie. – Mindenképpen az a másik kapu, a második számú, a főbejárat. Csak mi nevezzük „első”-nek ezt az újat. De… csodálatos, ugye? Gyerünk, bekapcsoljuk magukat automatára. Rettentő balszerencse lenne, ha összefutnának valakivel. Elke így adta meg maguknak az irányt… hogy az elsőhöz érkezzenek. Másnak eszébe sem jut egy ilyen mellékfasorba befordulni.

– Szeretném, mindenesetre – mondta Joe –, ha már a mellékfákon is túllennénk.

– Mindent sorjában – mondta Hennie. – Nyílni és zárulni fog a kapu. Itt van ez – Joe kezébe nyomott egy kis szerkezetet. – Villogtasson vele Gracula… balra. Gyerünk, Elke – rendelkezett Hennie. – Joe, mit szól szegény Dothoz… már nem bírhatja sokáig, azt hiszem. Eltont régóta gyűlölte… Menjenek!

Elkével együtt távozott. Joe indított. Gracula, bal felől, a „folyosóba” érve, elkezdte villogtatni a vörös fényt. Aztán ott voltak az automata kapunál. Kinyílt előttük, és kisuhantak a néptelen „mellékfasorba”.

Gracula számolt: – Tíz, kilenc, nyolc, hét mellékfa… öt, négy… kettő… nulla… gyorsabban… egy… kettő… Ez az!

Jobbra kanyarodtak. Joe sokáig néma volt. Gracula szólalt meg ismét; de nem azt kérdezte: „Hova?”

Joe egy fényképet szemlélt, mely oda volt támasztva 170a műszerfal fölé, és egy kicsit olyan kutyaképű, mókás fiatal férfit ábrázolt. Fáradt vonások, mégis csupa vállalkozókedv a megszólító szempárban… és valami ködösség úszott az egészen, holott ragyogó napsütésben készült a fotó.

– Vissza merjük vinni a kocsit? – kérdezte Joe-tól Gracula. Joe azt felelte: – Mindenesetre elmegyünk a Xucon közelébe, és körözni kezdünk.

Így tettek. A második kör után – eszükbe jutott a Thibert Stúdiók udvara! – Joe megállt egy óriásplatán alatt. Megfordította a képet. Ez állt a hátoldalán: „Hennie-nek a majdnem mindenre kész Phil Moncur. Jelszó: Csak A Halál Nem Kész. – Valakit Valamiért!”

– Vissza kell adni a kocsit, igaz? – kérdezte Gracula. – De megelégszenek csak a rendszámtáblával? Az ülések huzata? A gyártási szám… nem is tudom…?!

– Várjunk – mondta Joe. Visszafordította Phil Moncur képét. „Mindenre kész… csak a halál nem kész… valakit valamiért.” Lassú köreiket rótták megint. Akkor a kocsiban megszólalt egy hang:

– Forduljanak be jobbra. Kerüljék meg a Xucon terét a külső fasoron. A főbejárathoz vezető fasor után a második sarkon megtalálják a kocsijukat. Szálljanak ki a stúdiók kocsijából. Hagyjanak mindent úgy, ahogy találtak. A kocsiban csak vevő működik. Vége.

Követték az utasítást.

Csöndes volt az éjszaka, a fasor néptelen. Megálltak a kért helyen. A Xucon-bérkölcsönző éjbordó Mercedese ott állt.

– Történt még egy tábla-, illetve kocsicsere – mondta komoran Joe. – És most meg vagyunk vesztegetve, még az is, Hennie jósága által.

Kiszálltak, odamentek „saját” kocsijukhoz. Nyitva volt egy ajtaja. A műszerfalon kísértetiesen ugyanaz a fénykép. Megfordították, alatta két csekket találtak, Hennie Loggie állította ki mindegyiket huszonöt-huszonötezerről.

– Meg vagyunk vásárolva – mondta Joe. – De nem is mi. Valami, amit tudunk. Így is érthető ez. Valakit valamiért. Magunkat azért, amik vagyunk. Például most ez a tudás.

– Azt tudjuk, hogy…? – kezdte Gracula.

– Egyelőre visszaváltjuk a két kocsit – mondta Joe.

Behajtottak a Xucon-házba. A csere akadály nélkül lezajlott, s természetesen nem a csekkekkel fizettek.

Joe az Elke által is emlegetett Capriba, Gracula a Dodge-ba ült vissza. Elmentek így a Garden Centerig.

171

Kiszálltak, leültek egy padra. Joe a régi időket érezte visszajönni. Mi minden változott! De most nem ért rá, hogy ezen töprengjen. Gracula is válaszokat várt tőle.

– Az biztos, hogy Elton halála… ki volt csinálva. És más változatot tudott maga Elton Loggie… arról, hogy mi fog történni… persze, nem ilyen poénnel. És a többit mondani sem kell.

– A kámzsás ezért volt? – kérdezte Gracula.

– Miért „ezért”? – mondta értetlenül Joe. – Vagy úgy. Végül ezért, persze. Közben azt hittem: nekünk kell majd elhinnünk… és megerősítenünk, hogy a kámzsás-szemüveges ismeretlen, „Dot Kindon” ma is él. Nem tudom, mi van Dot Kindonnal… csak az a múlt csütörtöki kámzsás-szemüveges, aki az Oldsszal elment onnét, valóban nem ő volt. Nem lehetett ő. Erre nincs „bizonyítékom”, de… ez most nyilvánvaló. Hennie megteremtett egy helyzetet, amelyik elvitte Eltont, s megvásárolt minket… azzal, hogy Auerlinék orra elől elhalászott. Persze, ha nincs a helyzet, megmenteni se kell minket. De a dolog díja a két csekk. Legyen nyugodt, beválthatóak. Hennie érzi úgy, hogy jól járt, mert adhatta. Keressük meg Dejant. Odatelefonál neki? Közölje vele, hogy megvannak a vireók. Rendben?

– Megvannak a…? – kérdezte Gracula hitetlenkedve. – De hát hogy lennének meg…? Legföljebb Hennie magánállatkertjében, amit szintén nem hiszek. A szerencsétlenek alighanem…

– Figyeljen, Gracula! Majd mindjárt leülünk magánál, Dejannak csak telefonál, érti, és maga tudja… mikor nyit a legkorábbi ilyen bolt… valami jobb hely, ahol mindegyik fajta kapható… ami Tomnak volt. Majd megkérdezzük Colomantinit, vagy mit tudom én. June aligha fog a rendelkezésünkre állni. Holnaptól forgat… Már amennyit! De akkor is. Tehát mikor nyit egy ilyen bolt? Dobjon rá… egy órát. És… legyen, mondjuk… Colomantini városi lakásán, azt hiszem, Norbert Wanklin is élt ott Adelával… akkor hiteles lesz az egész. Nézze, mi van itt a kép hátulján? „A vireók legyenek Colomantini városi lakásán…” Hát innen veszem az ötletet, mit gondol, honnét. És ez nem Hennie írása. Talán az utolsó feljegyzés, amely Phil Moncurtól, oly sokak kedvencétől a világra maradt. És a cím is ott van tisztességgel.

– Furcsa a „legyenek”, ugye? – kérdezte Gracula.

– Persze – mondta Joe. – Azokat a madarakat már… hiába keresnénk. Fogalmam sincs, mi lett velük. Emlékszem, 172Dejant hogy letörte a puszta lehetőség, hogy… Mutatott ilyen képeket nekem, egy könyvből, és… ha nem tarthatja is meg őket, legalább lesz egy olyan elképzelés ezen a világon azokról a madarakról, hogy megvannak. Fogadni mernék, Tom is azért engedett szabadon egyet. Azt hazudhatta, hogy kiszökött, mikor átpakolta őket… Az a vireó továbbra is élt neki. Talán miatta ült fönt a magaslesen. Teljesen értelmetlenül. És ez legalább egy olyan tárgykör, amelyikben senki sem fogja kutatni az igazságot.

– Kinek állna érdekében akár az elkavarcolása is! – mondta Gracula. – Hát vigye el Phil Moncur képét, diktálja be Dejannak a címet, és mondjon neki…

– Délelőtt tíz órát, fél tizenegyet, rendben? – kérdezte Gracula. – Megyek, itt egy készülék.

– Itt várom – felelte Joe.

Milyen ismerős volt a Garden Center. Ez a tér alig változott az elmúlt fél évtized során. Joe érezte, fél évtized talán a legfájdalmasabb idő. Tíz év már: visszatekintés. Öt épp csak tüske a bőr alatt. Örökké rossz mindenével, amije elmúlt. Így öt évnek. Szerette volna apróra tépdesni a két csekket. De minek tette volna? Hennie a maga módján a legremekebbül csinálta.

Elke Kellock tegnapig hitt benne, hogy Phil Moncur él. Phil Moncur körül nem voltak összecsapások. Phil Moncur értett hozzá, s értenie sem kellett ehhez, egyszerűen olyan volt, valami különös és ritka adomány folytán, hogy körülötte nem adódtak összecsapások. Tudott hajózni. Tenger nélkül és szigetek nélkül, ügyeskedést végképp nem igénylő terepen „úszik” már.

Auerlinék embereinek kezén. Ahogy ilyenkor már a rendje.

Emberek foglalkoznak vele, akik sokkal többet tudnak róla, mint én valaha is fogok, gondolta Joe. És holnapután új dolgok adódnak, nem is érnék rá. Nem tudok Phil Moncurről szinte semmit, azon túl, hogy elképzelem: hogyan tűnt el Graeme Snodin birtoka előtt a sűrűben. Aztán…?

Ezt meg kell majd kérdeznem többektől is, gondolta. De már jött vissza Gracula. Lelkesen integetett, hogy Dejannal minden rendben. Joe megpróbálta a kapcsolatot a Capriból Dergerrel, de a másik fél nem válaszolt. Ronnal és Perrier-vel Bertram Derger, állapította meg Joe Lopiccolo, aligha szenved hiányt. Nézzük, mondta magában, mit tehetünk mi.

Hennie, Elton, Elke, Tom, Phil Moncur, Dot Kindon, Norbert Wanklin, Peter Syrett – különböző okoknál fogva, de egyikük sem jött számításba. Alvez sem.

173

Susan Tooker? Az apja, Graeme Snodin?

Kivel kellene most megbeszélni a…

És micsodát? (Gracula kérdezett valamit. Igen, mintha ez is érdekes lehetne: ki volt a Thibert Udvar autós főszereplője, Mr. Éjbordó?)

Barbara Monty? Yaki Scholder? Colin Kellock? Asenzino Colomantini? Adela Wanklin? Chris Van Vranken?

Kit felejtettem ki? Michelle Stockbridge…?

Hat halott. Elképzelhető-e, hogy… legalább három okból?

Rájött, hogy akaratlanul is fennhangon beszél. Gracula megkérdezte: – Hat? Tehát Dot Kindon is…

Joe csak azt felelte: – Úgy hiszem, rég… rég…

Mint Phil Moncur? Ez zakatolt a fejében. Vagy Gracula kérdezte ezt? Aznap halt meg, amikor Phil Moncur? Vagy sokkal előbb?

Nem volt semmi bizonyítéka. Csak… Ha mindent végiggondolt, még egyszer… De erről valakivel beszélni is akart. Még hajnalig. Ha mindent végigfuttatott az agyában… és most iszonyú élesen emlékezett a változatokra… akkor…

Csak úgy állt össze valami torz, ijesztően torz, de egyedül valóságos kép, ha Dot Kindon…

– Ha Dot Kindon – mondta egyszerre Gracula, és Joe azt hitte, álmodik –, ha Dot Kindon nem aznap halt meg… vagyis nem múlt csütörtökön, amikor Norbert Wanklin, Phil Moncur… és nem most szerdán, amikor Peter Syrett… és nem most az éjszaka, amikor Tom Micallef és Elton Loggie… hanem…

– Hanem? – kiáltotta Joe. Felpattant. – Gyerünk, Gracula. Egyelőre a bar-ba. Feltankolunk. Készít öt jó koktélt fejenként, whiskyt iszunk hozzá kísérőnek, és bevágunk három-három nagy yucatáni lepényt. Aztán… meglátjuk, mihez lesz bátorságunk. Nézze, kétszer huszonöt. Legalább az ostobaságoktól megóv. Gondolja, kímélnünk kell értük valakit? Nyilván lehet is. Fölöslegesen ne keverjük bajba… June Veloyt és Barbara Montyt. Ennyi az egész. De ha ezt tisztességgel tehetjük, nagyon leszűkül a lista. Így az ijesztőbb.

– Van még egy változat – mondta Gracula. – De az… túl kényelmesnek látszik.

– Ki tudja – mondta Joe –, hátha mégis az az igaz. De ott túlságosan nagy az egyezés. Valaki azt akarná most már.

– Tom Micallefre gondol? – kérdezte Gracula. Elindultak, ki-ki a kocsija felé. Gracula látta, hogy Joe bólint. – Persze ez 174igaz. Tűl egyszerű lenne. És… hogyhogy Dot már akkor, aznap meghalt, amikor…

Joe intett, hogy türelem. Beszálltak, elöl a Dodge, elindultak.

Kis Morris kupé vált ki valahol a semmiből, jött utánuk.

Kisemmizték nekik, ezt hívták így. Joe jelezte Graculának, hogy lemarad oldalt, majd meglátják.

Michelle Stockbridge volt az.

Bevették maguk közé, és Gracula integetve mutatta, hogy a bar-hoz mennek. Michelle visszavillogtatott: rendben.

A Botterill út fényes némasággal fogadta őket.

Michelle Stockbridge is kiszállt. Mint egy fantom az én soha el nem készülő filmemből, gondolta Joe.

– Gyerünk – mondta Gracula. – Igyunk egyet… szegény Tom Micallef egészségére. Bocsánat, emlékére. Fáradok.

A zárakkal babrált.

– Akkor fáradjanak beljebb, Michelle – mondta, jelezve, hogy viccelni azért még így is van ereje. Éj vakarék idején, fél három felé.

Begyújtotta a műparazsas sütőt. Csakhogy ezen a műparázson igazi parázs izzott fel hamarosan, és a nagy hűtőpultból remekül előkészített hússzeleteket rakott ki glédába. Joe nézegette a húsokat, a nyársakat… Neveket mormolt magában.

Nem volt nehéz Tomnál megállnia.

– Szegény Micallefet hogy lerohantam – mondta. – Hogy Susanhoz járt… haverul, és azt hazudtatta Yakival is, hogy hozzá, Yakihoz. A Scholder-villába.

– Az volt itt a szép – mondta Michelle –, hogy mindenki olyan nagy képleteknek lett a megszállottja. Szeretek megszállni, de nem szeretem a megszállottakat. Ezt már a kései görögök is tudták. Ebből alakult a józan szállodaipar. A szórakoztatásra nincs összefoglalásom.

– Valamit te is tudsz a nagy képletekről, Michelle – mondta Joe –, és ezt nagyon kedvelik benned. Te és Phil Moncur… összeillők voltatok.

– Hát hogyne – mondta Michelle. – Philt sem volt szabad birtokolni. Őt se, soha. June, Barbara, Elke, Tom, de még Chris Van Vranken is… más. Colin egy briganti. Elton nem 175jön számításba. De ők, akiket mondtam itt… mind akartak valamit tartósan… ha csak ideig-óráig is. Phil Moncur nem tudta, mi az idő és az óra. Boldogan volt ő Dot Kindon. Olyan hihetetlenül boldog volt az Alvez-fedél alatt. Így nevezte: Alvez-fedél. Hát nem jó? Ki beszél így? A legmulatságosabbnak azt tartotta, ha komolyan vették ezeket a dolgait, vagyis szó szerint: hogy ő ilyen. Meg ilyen. Meg még ilyenebb. Meg hogy semmilyen. És mindig kész, de sose kész. Meghalni és megszeretni, ez volt az ő mondása. Az Ubyes ház… hányszor ücsörögtünk ott alkonyatkor. Meghalni és megszeretni, ez a nap járása. A Napé. Nem mondta így naggyal… mégis, nála nagyszerűbben életemben senki se mondta, hogy „nap”. Az „A” volt nagy benne? Mint kezdet? A p, mint a pí, a kör szorzója? Vagy az n, a bizonytalan? Minden szó: lefordíthatatlan, mondta Phil. Már valami lefordíthatatlanból van lefordítva, mint egy hajnali hamutartó. Mások hozzátették volna, annyira részegen, mint ő: mint egy hajnali hamutartó virága. Ő tudta, mikor mit kell elhagyni. Ahogy azt a kámzsát és a szemüveget hordta! És ahogy eldobta… hogy azzal vége. Lement a nap, véget ért a szerep… fölkel másnap. Ezt Chris Van Vranken értette a legkevésbé. Van egy változat: Chris tudott Tom ál-kapcsolatáról Yakival… és Tom… ismertük őt…!

Megitták az első koktélt. Gracula fanyarul nevetett:

– A romantikus főszereplő… az örök ígéret! Mindig megígért magának is valamit. Hol Yakit, hol a nyugalmat… hol azt, hogy ő Dotért mindent megtesz, mintha az apja lenne, hol… azt, hogy szeretni fogja a vireókat. Járt itt nálam, most az utóbbi napokban. Nézte ezeket a jámborokat itt… most nem akarom zavarni őket, de majd egyszer eljön, Michelle, ha visszajön megint valahogy ide közénk… hosszú életűek ezek a kispofák, és látni fogja őket, igaz, öregen, de emlékezni fog: ők aludtak a szomszédos helyiségben, valamelyik különtermében az öreg Graculának… míg beszélgettünk, és magának is elmúlik pár év, Michelle, de ezt tudni fogja, áll majd a kalitkájuknál, nézi őket… Erre nem lett volna képes Tom. Soha nem lett volna képes erre. Ő folyton meghalt, és nem szerette meg, ért engem? Hát persze… persze hogy ért. A vireókat is odaadta… Dotnak, ellenszolgáltatásul a kinyírt héjákért. Nem kerültek azok sehova. Megalkudott… róluk is, Dot Kindonnal is megalkudott… azt gondolta, így léphet tovább, a következő fokra… ahol legalább ott van megint, ott érezheti 176magát… és nem érezte magát sehol. Ennek az ellentéte volt Phil Moncur…

– Nem is az ellentéte – mondta már teli szájjal Michelle, és mutatta Graculának, milyen remek a sült –, hanem úgy egyáltalán… Phil Moncur tényleg volt. Chris Van Vranken volt az ő ellentéte inkább, és jellemző, hogy Chrisnek mintha ő lett volna a leghűségesebb alanya, Chris rajta mindig kísérletezett, a teljesebb létezést akarta bizonyítani, majd az ő elveinek megvalósulása után. Phillel ezen is akkorákat nevettünk. De hát Chris jól fizet, mondta Phil, és nem látszik még csak utánfutó buzogánynak sem, hát akkor…?

Joe hallgatta őket, bólogatott. – Hennie kijuttat? – kérdezte aztán. – Végeredményben mit tehetne…

– Neki is így a legjobb – mondta Michelle. – Elintézi pénzzel… és kész. Rossz lenne a lelkiismerete… hogy itt vagyok a közelben. Senki nem fogja kiszúrni, hogy én voltam a második kámzsás. A baj inkább az, hogy…

Az oldaltáskájára mutatott, melyet a bárpult mellé hajított le.

– …hogy egyáltalán rám szálltak ezek a cuccok – fejezte be. Egy újabb szelet hússal végzett. – Nem árt meg – mondta nevetve. – Nézzetek meg! Keresztülbújok mindenen.

– Pláne azzal, ami még ott van a zsákban – mondta nevetve Gracula. – Aztán a kis Paul Rovinert is megkeresed?

– Óvjon a mexikói rohadás! – mondta jókedvűen Michelle. – Ő Chrisnek dolgozik. Legyenek boldogok.

– Yaki azért vallotta aztán, hogy „látta” Phil Moncurt a fán leselkedni, mert… azt akarta, hogy egyáltalán keressék? – kérdezte Joe.

– Persze – mondta Michelle. – Graeme Snodin javasolta neki. Peter Syrett tudta, miért. Ő mondta Snodinnak, javasolja ezt.

– Nem fordítva volt? – kérdezte Joe. Csaknem kiesett a kezéből a kés. – Én mindig azt hittem, hogy…

– Ugyan! – nevetett kelletlenül Michelle. – Peter Syrett tudta, miért kell keresni Phil Moncurt. És azt is tudta, hol. És azt is tudta, miért fogja egy kicsit úgy… meglepni Yaki Scholdert, ha valaki ezt javasolja neki. Vagyis hogy hazudja azt, mintha látta volna Phil Moncurt abban a kérdéses időpontban.

– Te jó ég! – kiáltotta Gracula. – Csak nem azt akarja mondani, Michelle, hogy…

– Mi egyebet akarhatnék mondani? – kérdezte Michelle. 177– Miért kellett Peter Syrettnek meghalnia? Mert tudta, hogy Philt Yaki ölte meg.

– Micsoda? – ugrott fel Joe. – Peter Syrett azt tudta, hogy Philt… Yaki ölte meg?

– Hát persze – mondta Michelle a legtermészetesebb hangon. – Yaki a Secamaerben jól összejött megint a Dot Kindont alakító Phillel. Phil egyébként azért vállalta ezt a domborítást, mert semmiféle „alakítás” nem volt benne. Legföljebb az alkata hasonlított Dot Kindonéra, már az arca sem, semmije sem. Nevetséges minden alakoskodás, mondta Phil. Ettől ő nem tágított. De épp ez az, mondta hahotázva, ott az Ubyes házban, nálam. Mielőtt Hennie kérésére elvállalta volna. Hennie nem akarta elveszteni June-t… és Tom is ért annyit, hogy így együtt… azért June és Tom valahogy már megvolt egymással, és Hennie nyugalmat akart. Botrány a Thibert Stúdiók körül? Megint? Egy év múltán? Elton ezt akarta. Elton Loggie nem bírta elviselni, hogy… az ő tavalyi nagy tette, Thibert megölése… folytatás nélkül marad. Fogalmam sincs, de azt hiszem, ő fűtötte meg Dotot és Barbarát arra az ágyjelenetre. Chris ezért nagyon mérges lett. Phil mondta is: íme, ilyenkor lelepleződnek, a Chris Van Vrankenek, az összes kísérleti eszméjükkel. Történjék csak valami rendkívüli, máris kész, keresik a sablont, kapkodnak, minek nevezzék! Ő akkor kezd munkába, ezt mondta. És Hennie-nek ez remek ötlete volt. Elke hozta. Ő borzasztóan hitt Philben, és majdnem pontosan úgy, ahogy kellett…

– Pontosan úgy, persze, csak te voltál Phillel – nevetett Joe. – Sejtjük, hogy nem adod alább. De folytasd csak. June megölte Dotot, az öccsét, mert…?

– Ezt most se tudjuk még – mondta Michelle. – Dot Kindon akkor este, hogy bevágott az a Barbara-ügy meg a héja-ügy… halott volt. Hennie… Elke tanácsára talán, kieszelte ezt a dolgot Phillel. Mi volt az elképzelés? Ne legyen botrány a Thibert Stúdiók körül… és dugják el „Dot”-ot egy darabig a világ szeme elől. Hogy ebben Alvez mennyire benne volt, azt nem kell mondanom! Majd épp ő ne lett volna benne! Aztán, hogy már belement, rájöhetett: most van szorítóban igazán. Mert ahogy az ál-Dot beköltözött… vagyis Phil Moncur… ma is nevetnem kell, milyen volt, mikor megmutatta magát a héja-szerelésben… az a fekete kámzsa és a szemüveg… és a Harris-héják színeit utánozta… persze, mondta Phil, szart se érne az egész, ha nem volna védett helyzetem! Ahogy a szegény Harris-héjáknak sose volt, mondta. Mekkorákat nevettünk.178 Egy Harris-héja megérdemli legalább, hogy védett legyen. És csak Alvez láthassa, meg Yaki… Hogy nagyobb legyen a cécó, Norbert Wanklint kirendelték mellé testőrnek. Csak az volt még a szupertrükk, hogy mindenki azt gondolhatta: Norbert Wanklin ismeri Dotot… de hát egyrészt nem ismerte azért annyira, hogy a mozgása meg bármi ilyesmi gyanús lett volna neki a kaktuszkertben… közelebbre meg nem engedték Dothoz. Dotnak állítólag idegösszeroppanása volt. Itt a magyarázat, miért engedte Norbert nélkül mászkálni Alvez. Mert Norberttel nem mászkálhatott volna. Csuda móka volt, ahogy fokról fokra mind többen kezdtek tudni a dologról: például Susan. Ahogy Phil ellátogatott Susanhoz! Csak hogy nagyobb legyen a móka! Tom is úgy mesélte, hogy ő együtt volt Susannal és váratlanul rájuk tört Dot. Tom még valami filmeket is kölcsönzött ki… ezektől lett rosszul Dot. Észreveszik, Gracula? Az egész úgy volt megtervezve, hogy gyanú is legyen mindig; de csak ártatlan gyanú. Várták-e oda „Dot”-ot a Morell utcába Susanhoz, vagy rátört Susanra és Tomra. Mitől lett rosszul. És a többi. Phil pokolian mulatott. Tom és Susan bent szeretkezett… volna zavartalanul a hálószobában, ő kint zabált az étkezőben, de állítólag Susan hallani kezdte Phil csámcsogását… és röhögőgörcsöt kapott. Aztán Susan lett rosszul, attól, hogy ő ezen a rémségen nevetni merészel… hiszen a dolog attól van, hogy Dot halott. Szóval Phil azt mondta, hogy nincs ennél remekebb: ezek a hülye filmszínészek… figyelitek, Joe… és itt lesz szomorú az egész, Yakival, aki az ellentéte volt a filmszínészeknek, úgynevezett… állítólagos… kreatív lény, holott szerintem egy röhájt az…! tehát Phil azt mondta, hogy egyrészt nem szabad az embernek ragaszkodnia az ítéleteihez, mert az már előítélet, meg lehet azokat őrizni úgy is, ha ilyen filmszínészeket kisegítünk, és móka van, mert az lett volna a trükk, hogy majd kieszelnek valamit… esetleg épp Phil, mint ahogy ez meg is történt… csak ő nem így eszelte ki…! tehát hogy valami zűr lesz, és az idegbeteg Dot a szanatóriumból eltűnik. Akkor fogják szellőztetni a héja-sztorit, persze nem úgy, hogy June-ból kijött a szadi, hanem valahogy bonyolultabban, és Dot eltűnik… ehhez kellett volna az is, hogy Phil szintén eltűnjék, mert az összesen kettő… és már lehet kavarcolni. Csakhogy közbejött valami, amire senki se gondolt – mondta eltűnődve Michelle. Joe elnézte, ahogy Michelle Stockbridge-nek ez a beszédbeli szokása az ő együttlétükből származhatott. Nem érzett sajgást. Már rég nem. – Norbert Wanklin. Wanklin igen szűk 179pórázon élt Adela mellett. Így adódott az is, hogy főleg Tom Micallefet kísérgette, és June Veloy házában viszonylag ritkán fordulhatott meg. Adela csak most költözött oda June-ékhoz, vagyis vissza a bátyjához, Asenzino Colomantinihoz.

– Ő vágta bele a…?! – kiáltotta Gracula, de Michelle még leintette.

– Tény, hogy Norbertnek rettentően felcsigázta a képzeletét a Philhez pszichológusként minden este belátogató Yaki. És egy alkalommal megleste. A Secamaerben. Ajánlatot tett neki. Yaki… nem szerette Phil mellett a központi figurákat. Akik aztán a nyakára szállnak… mint Van Vranken… félig-meddig Tom… Neki vagy a Colin Kellock-féle gazemberek kellettek, futólag, vagy a Graeme Snodin-féle „bácsik”… vagy az ilyen éjszakaiügyelet-dolgok. Norbert lefeküdhetett Yakival egyszer, kétszer… háromszor. A harmadik volt a túlzás. Akkor valaki meglátta őket. És közölte a dolgot…

– Adelával? – kiáltotta Gracula. Joe komoran hallgatott.

– Igen – mondta Michelle. – Adela elment… kitalálják, hova? Afféle kisember… Hennie-hez. Csak Elkét találta ott. Adelának a Thibert Stúdióval volt baja. De nagy. Elke tanácstalan volt. Megkereste… ez is hiba volt… Eltont. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy elmondta Colinnak. Colin a brigantiknak az a típusa, akit megint érthetetlen módon védelmeznek a nők… mert szükségük van a semlegesnek tekinthető aktivitásukra. Talán így volt. Ezt sem tudjuk. Tény, hogy Elton azt mondta, minden rendben lesz. Adela a rendet csak egyféleképpen tudta elképzelni. Vagy Yaki, vagy Norbert. Nem voltam ott, nem tudom, miben állapodtak meg. Elton csak annyit mondott el Hennie-nek, hogy zűr van, nagy bajba került valami terve.

– Várjon – mondta Gracula. – Mielőtt elfelejtenénk… aztán folytassa ezt, Michelle. Mi volt az a dolog Peter Syrett-tel a Morell utcában? Ki volt a rejtélyes illető a túloldalon? Nem Colomantini, ugye?

– Nem, dehogy. Colomantinit csak odabolondították. Méghozzá Adela révén, Elton segítségével. Így az lehetett a látszat, hogy Graeme Snodin nem Perrier-re mosolygott, nem neki integetett, hanem valaki másnak… és akkor piff, piff… kinyírták volna őt… de véletlenül Syrettet találták el a golyók. Azokat a golyókat Syrettnek címezték, és nem Colomantini kapta a lengetést meg a mosolyt, hanem Susan! Ez volt a trükk. Graeme Snodinnak fogalma sem volt róla. Susan részéről azért volt halálbiztos vállalkozás, hogy felbukkan ott, mert arra lakik. Ment haza…! Ha bárki előáll a kifogással, ezt 180mondja rá: hazafelé igyekeztem. És mi van? Graeme odamosolygott Susanra, ebből tudni lehetett, hogy Peter Syrett még nem mondott el semmit. Tehát itt az utolsó pillanat… és Susan jelzett. Susan persze tagadni fogja ezt. A másik változat: Colin Kellock volt ott. És fent Nimmo Beamish. Ez az egy biztos. Nimmo Beamish lőtt. Fent volt a tetőn, Susan házának a tetején. Jól ismerte a járást. A fegyver ugyanaz volt, amelyikkel Norbertet kinyírta. Colin Kellock leadta neki a munkát. Ki gyanakodna Nimmo Beamish-re! Nimmo azért jött a szöveggel, hogy ő Dot Kindont vélte látni a fán… hogy a vita ott éleződjék: Dot Kindon vagy Phil Moncur távcsövezett… és esetleg lőtt egy fáról. Az, hogy valaki Dot Kindont látta, megint az alaptervet segítette: Dot Kindon legendás eltűnésének sémáját. Természetesen egy kérdés még felmerül. Mi történt szegény Phillel.

– Hányszor jártunk egészen közel ehhez a változathoz, ami aztán most a megoldás! – kiáltotta Joe. – Emlékszik, Gracula, amikor Ronnal beszélgettünk… arról, hogy ki is dugta be Dot Kindont a Secamaerbe… és maga ott egy „hanem…”-mel abbahagyta a gondolatsort. Vagy jóval később én azt mondtam, hogy Dot Kindonnal egy fantomot akartak teremteni… aki bármikor felbukkanhat. De az egészet ott értettem meg, amikor Hennie az orrom alá dörzsölte… hogy a kámzsás alakot fontos látnunk…!!! Akkor vágott belém: a kámzsás alakot fontos lehet látni… lehetett fontos, hogy lássák… a szerepe az volt, hogy lássák… hogy időt nyerjenek…

– Még a legfontosabb hátravan – mondta Michelle. – Kellock kész örömmel teljesítette Eltonnak ezt a kívánságát: öljék meg Norbert Wanklint. Gondold meg, Joe, Eltonnak ez mennyire jól jött! A lényeg az volt neki: csak ne legyen semmi nyugalomban úgy, ahogy van. Akárhogy, csak ne nyugalomban, épp úgy…! És June meg Tom tervébe is beleköp, hogy Norbert, aki „Dot” védelmezője, meghal. Meghal miért? Magánéleti szempontból. Tehát ez az, hogy a gyilkosságok több okból történtek. Szerintem Phil már „menekült”, amikor Norbertet Beamish kilőtte. Beamish akkor a Graeme-birtok végében ballagott visszafelé. A puskával. De nem tudta, hogy arra menekül majd Phil Moncur. Ezt állítaná nyilván. Én mást mondok…

Joe megmarkolta az asztal peremét.

– Lehet, hogy szegény Phil nem is vette volna észre, sőt észre se vette a Norbert meggyilkolása után visszaballagó Nimmo Beamish-t. De Nimmo Beamish nemcsak „visszabal181lagott”. Hanem Yaki utasítását teljesítette. Yaki és Phil mindent megbeszélt. Yaki, mint „Dot”, értsd Phil pszichiátere… minden este ott volt a Secamaerben. Csak még egy mókát: volt olyan, hogy „Dot” nem is volt bent, mert kiment, mint kámzsás-álarcos Dot… persze Phil ment ki így… átmászott a birtok falán… és visszatért, mint Phil Moncur, aki látogatóba jön Dothoz! Óriási, nem? Abszolút hihető volt, és Auerlin hadnagy számára az is fog maradni Dot Kindon szanatóriumi tartózkodása.

– És Tomot Adela döfte le? – kérdezte Joe riadtan. – Ott, amikor Perrier visszatért…

– Persze. Leütötte Perriert. Tudta, hogy ezzel kicsalja a társaságot. Mindegy volt neki, hova megy Tom. Tom a garázsba ment – mondta Michelle. – Colomantini meséli. Tisztára kétségbe van esve. Fél, mi lesz vele. Talán együtt megyünk el. Colomantini jó fejléc. Igen, így nevezem, jó fejléc. Jobb, mint az újságoké. Szóval most odavan tisztára, mert Adela felakasztotta magát. Hirtelen rádöbbent, mi történt. Norbert… Tom… Ez az, látja, Gracula, ami egy Colin Kellockkal sosem fog megtörténni. Nimmo Beamish-sel sosem fog megtörténni. Susan Tookerrel: soha. Örökké sértett lesz a világra Susan Tooker… Úgy érzi, végzetes hátrányba került valamiképpen… a June-ok, Barbarák, Elkék mögött… holott ennek semmi „oka”, ez „igazságtalan”… és mindenhez joga van, amit megtenni kényszerül.

– A legfontosabbról nem beszéltél, szépségem – mondta Joe. – Phil Moncurről. Miért is halt meg.

– Igen. Hát nem azért, mert Norbert Wanklin. És Norbert nem azért halt meg, hogy valaki hátrafelé kiszökhessen… hogy valaki hátulról behatolhasson… Micsoda optikai csalódás! Hanem mert megcsalta Adelát, és mert Adela a Thibert Stúdiókat vonta felelősségre, és mert Colin Kellockon keresztül Elton Loggie-hoz jutott az ügye. Ezért kellett Elton Loggie-nak meghalnia. Talán Yaki sem merte volna meggyilkoltatni Nimmo Beamish-sel Philt, ha Nimmo nem gyilkolja meg előtte már Norbert Wanklint. Tehát csak Peter Syrett halála következett az akcióból… Wankliné csupán igen áttételesen, Philé meg… egy az egyben abból, hogy Phil nem akart ezek után Yakival lelépni. Chris Van Vranken mindent megadott volna, ha Yaki Scholder azt mondja neki, hogy elmehetnek innen együtt. Akárhová, akárhogyan. Ezt persze Chris Van Vranken csak úgy hitte, hogy akárhogyan. Hogy Yaki akár nagy kurva is lehet, bármi… de maradjon közben vele, „az 182övé”. Megölte volna, ha Yaki komolyan élni akar ezekkel a fantázia adta nagylelkű lehetőségekkel. Hanem Yaki hallani sem akart egy ilyen másodosztályú szuperférfiról. Neki ott volt a dolgok kis örökzsokéja, a kategórián kívüli, mindeneken túl lebegő és mindenre közönyösen kész Phil Moncur. És mentek volna is, iszonyú pénzt vitt volna Phil is ebbe a kapcsolatba… ha én is úgy akarom. De én nem akartam úgy. Miért akartam volna, hogy Phil Moncur egy másodosztályú szuperlédivel menjen el akárhová? És mivel ezt Phil Moncurnek a tudomására hoztam, nagyon jót nevetett rajta Phil, és azt felelte, hogy hát rajta, mi akadályoz meg minket. Párizst javasoltam. Nincs szerencsém Párizzsal.

Nagyon nagy csönd támadt.

Jó lett volna, ha Michelle olyan nő, hogy Joe azt mondhatja neki: „Drágám, édesem…” Ahogy szokás. Gracula oldotta meg a helyzetet. Fölemelte a koktélját, és a fejére, a maga fejére öntötte. Ahogy a koktél csorogni kezdett az ábrázatán, Gracula káromkodásba fogott. Olyan volt ez, mintha valami nagyon sűrű záporeső hullana, akár könnyeké.

– Semmi érzékenykedés, Gracula – vigyorgott Joe. – Én már erre az évre kisírtam magam. De tényleg azt éreztem, hogy June is, Tom is annyira szerencsétlen volt.

– Ki törődik velük – mondta Michelle –, bár mindez igaz. – Sóhajtott. – Most akkor talán egy egészen más minőséggel lépek le. Beamish kísér el. Tudom is én, megkeresem Paul Rovinert, meglátjuk, mi lett belőle. De Phil Moncur után… nincs ember, aki nekem ember lenne. Magam sem vagyok az. – Lehajtotta a fejét. Meg se moccant a válla. Nem rázkódott. Pedig ez volt vele, nagyon ez volt, látszott. Ez a túlélés, a rohadt röhájba, mondta Joe. Ekkora remek üzlet. Ilyen pompázatos körülmények között. Mire jó?

De a túlélés megvolt. Dot meghalt June Veloy házában, és Tom Micallef házában… meghalt, mert June apja lefeküdt egy nővel, Susan Tooker anyjával, mikor June anyja Dotot szülte. És June ezt nem tudta kiheverni. Hogy látta az apját azzal a nővel. És mintha az ő fia lett volna Dot, vagy ennél is rosszabb volt az egész. Nem tudta megbocsátani Dotnak, hogy – van. Hogy így van. És mégis: az összecsapások June-nak az önkínzást hozták, mondja Hennie. Elke Kellock, akit Colinhoz érthetetlen szálak fűznek, s bár nem házasok, a nevét is viseli, sokat mesélhetne erről. Ő egészen más alkat, mint June, Barbara… meg én. Most már én nem szállok be ebbe. Nem érdekes? Tulajdonképpen én vesztettem a legtöbbet, 183már az élők közül: a pályám most sem indul el fölfelé. De hogy Dot nincs, Hennie talán nyugodtabb, mert June-nál majd jön még egy-egy összeomlás, ha erre mind visszagondol, így vélekedik Hennie, de akkor…

– Akkor Alveznél, aki a Stúdiók orvosa, végigcsinál tényleg egy kúrát, nem úgy, mint Dot – mondta vigyorogva Joe. De a vigyora a fogsoroknak is csak a fáradtságát tudta megvillogtatni.

– …igen, és akkor nem lesz többé visszaesés. Mint eddig. Ha Dot nem csinált semmit, June ösztönözve érezte magát, hogy „piszkálja”. Ha csinált valamit, June büntetni akarta, és meg is büntette. Hanem ezt mintha csak azért tette volna, hogy föltámassza magában az önvádat. Elkezdte átélni már az anyja elhagyatottságát is, akkor. És minél gyötrelmesebben büntette Dotot… például a Harris-héják lelövöldözésével, annál inkább akart bűnhődni ő maga. Csakhogy mivel bűnhődhetett ő? Vigyáztak rá… ott volt Perrier, Colomantini… akit Tom ezért külön is fizetett. Nem hinném, hogy Tom verte volna agyon Dot Kindont, amiért Dot tényleg megcsinálta azt a dolgot a vireókkal. Igen, megcsinálta. Az már csak az elhihető akció része volt, hogy…

Michelle elhallgatott. Csengettek.

– Nyisson, Gracula, nyugodtan – mondta Michelle. – Derger lesz az. Érted jön, Joe. Lesz egy kis látogatósdi még, mielőtt fölkel a nap.

Joe másodszor látta megjelenni Dergert, így; tegnap June-ék házában ugyanilyen végérvényesen tűnt fel, mint most, a hóhér-órán.

– Hol tartasz, Michelle? – kérdezte Derger. – Madár itt rengeteg van, azt ne hordjál ide.

Csend támadt.

– Jön akkor, Joe? – kérdezte Derger. – Ha ráér az idejétől… Ne féljen, nem megyünk vissza olyan helyre, ahol már járt. Ezen én sokat gondolkoztam.

A zsebéből előkotort valami gondosan összehajtogatott papírdarabot. Ismerős volt ez Joe-nak. – Tegye ki maga is a kártyáját – mondta Derger. – Gracula, maga is.

Engedelmeskedtek. – Majd beváltjuk neked, Michelle, ha jó leszel – mondta Derger. – Ezt, ugye, tudod. Ha bármi kell, a kis Paul címe megvan. Egyelőre majd csak figyeld őt. Tartozom ennyivel az apja emlékének. Ez más ügy, Joe, tényleg nem tartozik ide. Majd még találkozhat vele persze.

Szünetet tartott.

184

– Paul úgyis vissza fog jönni – mondta Derger. – Chris Van Vranken, aki egyébként „ártatlan” itt mindenben, visszahozza. Meg ahogy egyszer valakiben megvan az a… az, ami idehúzza… vagy bármihez…

Derger nem volt az önkifejezés szavalóművésze.

– Vagy bármihez – segített neki Joe.

– Erről jut eszembe – mondta vontatottan Derger –, hogy induljunk. Michelle, te a birtokot figyeled… veled lesz Perrier. Dejant nem akartam háborgatni, van elég baja a madaraival. A főnöke, Joe, a Morell utcát kapta, Colomantini van vele. Colomantini nekem dolgozik. Adelát Hennie nem árulja el, nincs rá módja. És nehogy azt higgye, hogy amit Michelle mesélt, az nem a tiszta igazság. Talán csak egy hibája van, ahogy én elfülelgettem…

Mutatta Michelle szatyrát, hogy ott van a bogárkája.

– Az, tudniillik… – Derger szünetet tartott.

– Hogy Adela – segítette ki Michelle, mintha Derger némán is kényszerítené, változtasson azon, ami csak „költemény” volt az imént –, Adela nyilván…

– Igen – mondta Derger –, Auerlin hadnagy, akit ugyanúgy segíteni próbálok, mint korábban Larquét, ha ő nyilván önállóbb marad is majd mindvégig… az ilyenhez nekem van szemem… Auerlin úgy ítéli, hogy Adela már függő helyzetben volt, amikor azt a kést a garázsban Tom hátába merítették. És ezzel én egyetértek. Mármost ha végignézzük, ki hol volt akkortájt: Larqué hadnagy… csak a tréfa kedvéért… gőzfürdőben, Auerlin épp Adelát nézte a kötélen…

– De ha ez Colomantiniék városi lakásán történt – kiáltott fel Joe –, nem vihetem oda Dejannak a vireókat, és…

– Menjen már, Joe, a vireóival! – kiáltotta Derger. – Folytatom. Ron és jómagam kirohantunk a házból, s megtaláltuk a leütött Perrier-t. Tom gyilkosa ütötte le? Aligha. Maga Tom ütötte le! De miért? Mert Perrier tárgyalt valakivel. Igen, valakivel, akit nagyon… bírt. És megpróbálta jobb belátásra bírni. Tom félreérthette a helyzetet… vagyis ő maga akarta intézni a dolgot. Leütötte Perrier-t, és azt az illetőt szinte ő vonszolhatta el a garázsig… vagy az terelte oda őt. Majd megkérdezzük tőle most. Tény, hogy még Perrier is sokáig habozott… mondja-e vagy sem… mert Tomot eredetileg valóban Adela akarta kinyírni. Félreértésből. Csak Adela nem bírta odáig. Megölette Norbertet, a saját férjét, és nem bírta. Ki hol volt? Colomantini Nimmo Beamish-t faggatta. Graeme Snodin a lányánál volt. Elke, Elton és Hennie már akkor 185a Stúdiókban tanácskozott. Yaki meglátogatta Alvezt. June pedig állítólag felkereste Susant.

– Állítólag? – kérdezte Joe. Szavát nemcsak a hirtelen olyan visszhangos, már hajnalt sejtető terem visszhangozta. Maga is megijedt. – De… várjon, Gracula… maga nem találta otthon Yakit? Maga is… füllentett vele kapcsolatban? Ahogy… June-nak Tom… ahogy ő is felvágott, hogy köze van Yakihoz… A doktorátusok, és minden… De jó!

– Persze – mondta röstelkedve Gracula. – Csak Beamish-t találtam otthon, és akkor jött nemsokára Colomantini. De hagyjuk. Yaki tényleg Alveznél volt, Auerlinék hívatták…

– És mi tanácsoltuk neki, hogy csak menjen – mondta Derger. – Tehát így végignéztünk mindenkit. Mert hogy Dejan odahaza Dragával épp a madaraiknak mondott aznapra búcsút, és egy madárszakértő is volt náluk… na, csak a vicc kedvéért mondom, hogy Tom meggyilkolásának idejére mindenkinek van alibije. De most menjünk, Joe…

– Xucon-kocsin? – mondta vigyorogva Joe Lopiccolo. – Mindegy, gyerünk. – Akkor észbe kapott: – Egy valakit nem említettünk… Chris Van Vrankent!

– Hozzá látogatunk el épp – mondta Bertram Derger. – Michelle… hát addig is…

– Rendben – bólintott Michelle Stockbridge. – Én csak azért fogadom el mégis Hennie pénzét, mert… ha itt maradok, sokkal több járt volna tőle.

– Ez a mi véleményünk is – mondta Derger. – Ilyen aggályaid ne legyenek.

A Daihatsu Charmant-nal mentek.

– Nem hiszem, hogy nehézségekbe ütközünk – mondta Derger. – Chris Van Vranken tud bánni vele… Ez egészen más téma persze, mint hogy… kiket pártfogol Van Vranken a határon innen és túl.

– Nála van June? – kérdezte Joe.

– Nála. Alszik – mondta Derger. – Ne aggódjon, meglátogatható. Hennie nincs abban a helyzetben, hogy tiltakozhatna.

Megérkeztek.

– És Barbara…? – tudakolta Joe Lopiccolo.

186

– Barbara Colin Kellockkal szórakozik – felelte Derger. – Elke mindenben Hennie szolgálatára áll, és Auerlinék nyilván megdolgozzák őket… ahogy Juan Alvezt is… de hát nem fognak messzire jutni. Ami pedig még hiányozni fog nekik… Hanem azért… sose kiabáljuk el.

Botanikus kertet idézett a Van Vranken-park. A kapunál beálltak az automata felvevő elé, és a képernyőn nemsokára Van Vranken jelent meg. Joe egy pillanatig azt várta, hogy valami inas inkább… például Nimmo Beamish.

De nem.

A kapu kinyílt, a Daihatsu begördült.

Egyértelmű út vezetett a házig. Lámpák sora gyulladt s hunyt ki mellettük, ahogy haladtak lassan.

Chris Van Vranken a ház kapujában várta őket.

– Úgy volt, hogy Susan is idejön – mondta Chris Van Vranken. – De Graeme mást határozott. Hosszan elbeszélgettek, mondja. És Susan elutazott. Graeme tud mindent. Ha bármi érdekli… amit Susan tudhatott csupán, például Syrettről… vagy tőle… elmondja.

– June hogy van? – kérdezte Derger.

– Alszik – felelte Chris Van Vranken. – Jöjjenek beljebb.

Joe érezte, milyen fenyegető az, ha… Igen, ha már semmi sem fenyegető.

A belső pálmakertben ültek le.

– Graeme-et is hívom… esetleg… – mondta Van Vranken, de a válasz Derger részéről egyelőre nagyon egyértelmű fejrázás volt csak. – Isznak valamit? – kérdezte akkor Chris Van Vranken. Derger intett, hogy ő semmit, és a mozdulatában benne volt, hogy „Joe-t kérdezze”. Joe a bárszekrényhez ment, és végignézte az üvegeket. Volt vagy hatvan-hetven. Megállapodott végül egy sűrű, paradicsomlészerű folyadéknál.

– Atazmancha – mondta Van Vranken. Ez Joe-nak nem mondott semmit. Ő maga viszont azt mondta: – Jó sok jéggel…

– Tessék – mutatott a jeges vödröcskére Van Vranken. Nagy, lapos, fekete nyelű, késforma ezüsteszköz állt ki a jégből.

Joe a díszes lapáttal belebillentett néhány kockát magas, széles poharába. Van Vranken vodkát töltött magának, és egy kis skatulyából kékes port szórt bele. Az ital olyan színű lett, mint a kékes papagájok színejátszó tollazata.

Koccintottak a kék és a piros itallal.

187

– A kocsi azért, Barbaráé, nem ilyen kék volt és vörös – mondta Van Vranken. Derger nem húzta el a száját. Tudta, hogy ez csak a szokásosnál gyorsabb rávezetés, és hogy Chris Van Vranken érti a módját. Joe elnézte Van Vranken két csonka kezét, és fáradt agyával elkezdett halomba dobálni egy csomó puskát… mindenfélét, amilyet csak látott életében.

Van Vranken folytatta: – A jelenet se lehetett ugyanaz. A régi… June apja Susan anyjával. Aztán… ugorjunk egyet, térjünk vissza arra ott Yakinál valamivel később… Dot és Barbara. Én biztattam Barbarát. Hajtson rá. Ha kell neki Dot Kindon. Dot hozta össze June-t és Micallefet… Tomot. Tehát így is van köze Dothoz. Tulajdonképpen… ingerelt June rajongása. Eszembe juttatta folyton, ahogy én érzek Yaki iránt. Rossz tükör volt. Akartam, hogy valami történjék. Most térek vissza arra a trióra ott Yaki Scholdernél. Phil Moncur tényleg azt hitte, mindent lehet és szabad és kell ezen a világon, amit csak ő… tényleg tisztán… elgondol. Phil egyszerűen nem tudott mocskos lenni. Vagy „valamilyen”. A legdöbbenetesebben nem volt se szép, se csúnya, se jó, se rossz, se vonzó, se taszító… ezt mondta róla, ha összeadom a véleményeket, mindenki. Mintha az elérhetetlen abszolút fokok és pontok mégis elérhetőek volnának… egyetlen megtestesülésben… és ez volt ő…

– Hagyja a süketnéma szöveget, Van Vranken – kérte határozottan Derger. – Visszatért arra a jelenetre, amit maga… a legszívesebben… látna. Magyarázat ez valamire? Hogy maga a legszívesebben látná Yaki minden-minden pillanatát… állandó filmen… szüntelenül ébren…

– Nem Yakiról van szó – mondta Van Vranken. – Teljesen mindegy, kié ez a szerep. Ez a szerep, hogy… valakit akarunk valamiért… és maradéktalanul, teljesen, istenként átlátva…

– Bérlettel egy örök-kukkolón – jegyezte meg Derger.

– …ez a maradéktalanság: örök emberi vágy – mondta Chris Van Vranken. – Fogságba estem egyszer… délen… és magam vágtam le az ujjaimat… sokat meséltem erről June-nak. A fogam közé szorított késsel. Állatcsapdába szorítottak be… épp csak hogy. Alig. Odatették a kést. Megszerezhettem a szabadságomat. A késnek igazi foka volt és igazi éle. Igazinál igazibb foka és igazinál igazibb éle. – Van Vranken hirtelen mintha nem is lett volna jelen; Derger intett Joe-nak, hagyja.

Valaki belépett a pálmakertbe. Alacsony emberke volt, mosolygott és intett. Joe azonnal rájött, hogy ez Graeme Sno188din. – Most pihenjen, Chris – mondta, és elhúzta a keze mellől a kékesen habzó folyadékot. – Pihenjen. Legyen nyugodt, bízza rám.

Graeme Snodin Joe italát is arrébb tette. Dergert meg se kérdezte, mit óhajt, három poharat vett elő, és mindegyikbe whiskyt töltött. A kezükbe nyomott egyet-egyet, ő maga a harmadikat tartotta meg. Joe vigyorgott magában a kis ügyvéd naivságán: ha tudná, mit ivott össze már ő… csak ma… De akkor Graeme Snodin azt mondta: – Ha tetszik, ott az üveg, bontatlan volt, meghúzhatják… Amennyiben a poharamban sem bíznak.

Ittak. – Folytatom én – mondta Graeme Snodin. – Van Vranken nagy hibát követett el. Amikor Norbertet és Yakit elárulta Adelának. Igen. Ez volt az egész. Chris bement a Secamaerbe. Tudta, hogy nem Dot van ott, hanem a bohókás Phil Moncur… és tudott az egész tervről. De neki olyan… szerencsétlenül fontos volt Yaki, hogy nem bírta ki… most már Norbertet is. Nem tudta felfogni… Nem tudta átlátni…

Chris Van Vranken összeomolva ült.

Joe olyan világosan látta, mi az, amikor valami „egy tömbből van”… és a tömb nagyon-nagyon omlandó. Más baj nincs, csak ez. Van Vrankennek, tudta, vissza kell térnie oda, ahol… késsel a foga között levághatja a saját ujjait… vagy gumikötélre akasztják kajmános mocsár fölé, vagy ilyen kékes folyadékot zúdítanak rá… igazi forrót… vagy ő tesz-vesz, téblábol csak mások között, akik helyette megcsinálják ezt másokkal… és ő szövögeti az álmait a kísérleti létezésről. Van Vranken most furcsa hangot adott ki. Joe értette. Odalépett hozzá. – Halkan, az anyját neki, Van Vranken – mondta neki. – Beszart, vagy micsoda?

Van Vranken felállt. Elindult kifelé. Joe látta a nadrágján a terjedő, nedves foltot. Intett Graeme-nek, ne nézze.

– Itt tart – mondta akkor Graeme Snodin. – June be van zárva, nem árthat neki.

– Ugyan – mondta Joe. – Kimegy a fürdőszobába, és tisztába teszi magát.

Derger türelmetlen lett. – Folytassa, Graeme – mondta –, a rohadását neki, ha már így állunk.

– Van Vranken azt akarta mondani még, hogy… ő tudta, hasonló lesz az a jelenet ott Barbarával és Dottal… June ágyában, vagyis azon az ágyon, amely egykor June apjáé és anyjáé volt… és ahol June az én feleségemmel látta az apját…

– Graeme érzéketlenül mondta már ezt. – Tudta Chris, hogy 189ez mit jelent majd. Gondja volt rá, hogy June hazamenjen. Azt mondta: June, megkereslek. És… Igen, egyértelműen célzott rá, hogy végre lefekszik June-nal… méghozzá abba az ágyba, amelyikben June…

– Tovább! – kiáltotta Joe.

– És odaküldte… maga helyett… Barbarát és Dotot. Nekik persze nem mondta el ezt… hogy miért. June így érkezett meg. És nem volt akkor még semmi… Harris-héja-lövöldözés… és vireó-kérés ellenértékül. És ha netán azt a legendát hallották, hogy Hennie akkor odament, vigasztalni June-t, és átölelte, végigdőlt vele valahol, simogatta, minden… és akkor Dot lépett be, és vihogott, hogy íme… ez nem igaz. Nem igaz az se, hogy akkor Tom leszúrta Dotot. Azzal a késsel. Amelyikkel aztán őt… Ez sem igaz. Annyi igaz csupán, hogy June… amikor meglátta az ágyában Dotot és Barbarát… nem szólt. Azok nem vették észre. June kiment… bejött ezzel a késsel. Mezítláb. És ahogy Dot éppen… akkor ő is… csak a késsel. Dot hátába.

– És Van Vranken…? – kérdezte fojtott hangon Joe.

– Jókor megjelent – mondta Graeme Snodin. – Nem bízott annyira Barbarában… Vele volt Hennie is, Tom is. Van Vranken ugyanis szólt Hennie-nek, menjen oda, mert June Yaki miatt meg akarja ölni Tomot. A lányomat megkérte, küldje oda Tom Micallefet.

– Jól összejöttek – mondta színtelen hangon Derger. – June-nak végeredményben nem az volt az első őrült rohama, amikor a héjákat lelőtte… Én Dot ledöfését is annak nevezném. Sőt már korábban is voltak ezek a dolgok, mint Tom Micallef mesélte. Colomantininek például. Talán Wanklinnek is. Talán Wanklin pontosan tudta, hogy nem Dot kerül be Alvezhez.

– Susan is tudott az ügyekről. Hennie mindenesetre azonnal határozott. June adta az ötletet. Azzal, hogy puskát ragadott… Képzelem, meg voltak rémülve. Tavaly a Thibert-eset… most ez… és itt az új hadnagy, Auerlin. Hennie… és Van Vranken kitalálta a héja-ügyet. A bosszút, az ellenbosszút. – Graeme elfordult, úgy mondta: – Tulajdonképpen June-t kellett volna bezárni valahova, akkor rögtön. Felmentették volna; eléldegél valahol… egy szép parkban… És még „filmezhetett” volna is, ahogy Yaki… persze más műfajban. Vagy nem is tudom. Olyan nagy a piac. Nem lett volna szabad… ezt így. Persze, Phil Moncur benne volt. Van Vranken fantáziája egyszerűen nem és nem akart leállni.

190

– Hogy jutott el a dolog Peter Syrettig? – kérdezte Joe. – De menjünk sorjában, rendben.

– Dot halott volt. Colomantinire bízták. Ő tényleg rajongva szerette Tomot… Megtett mindent, csak hogy… ne legyen semmi baj – folytatta Graeme. – Colomantini…

Abbahagyta.

– Mit csinált? – kérdezte Joe.

– Föltrancsírozta Dotot… és kivitte valahová… ilyen madárféléknek, mint ezek a Harris-héják. Valami keselyűs terepre – mondta Graeme Snodin. – Van Vranken ezt, persze, elmondta June-nak. Colomantini pedig Tom Micallef embere volt. June most mindenestül vezekelni akart. Nem bírta azt a tudatot, hogy… Mit tudom én, minek nevezte. Megölte az öccsét, akinek mindig is a halálát akarta. De most már nem volt mit akarnia. Hennie, aki azt hiszi, minden elintézhető, bízott benne: June hihetetlen alakítást nyújt majd ezek után… De hát Dottal el kellett számolni valahogy legalább a világ előtt. Az Alvez-ügyet ismerik. Phil Moncur vállalta a szerepet. Röhögött a sok marha profin… hogy rászorulnak. A szanatóriumok rendszere teszi lehetővé az ilyesmit – mondta egyszerre egy kicsit komolykodva Graeme Snodin. – Hogy efféle elkülönítések… egyáltalán léteznek. Hányszor fordul elő… felsőbb érdekből is ez! Nem lehet csodálni, hogy magánakciók is alakulnak ugyanígy. A szanatóriumban Phil Moncur istenien érezte magát. Cirkusz volt neki… a szó nemes értelmében. Boldog volt, hogy segíthet. Csak a szája volt nagy, hogy így és úgy „ezek a hülyék”. Kimászkált, az a kámzsa és a szemüveg remek ötlet volt. Persze hogy ő találta ki. Hát persze. Az volt a mese, hogy miután June rajtakapta őt… végeredményben az ággyal… mert Dot nem a férje volt, Barbarához meg semmi köze… és megölte a Harris-héjákat, Dot kedvenceit… Dot akkor egy létrán felmászott az óriáskaktuszhoz, és nézte, nézte a halott héjafiókákat, és gyászgöncöt öltött… ezt a kámzsát meg a szemüveget. Akkor végre dönteni kellett…

– Azt hiszem, ismerjük a történetnek ezt a részét – mondta Joe. – Meglett volna a nagy eltűnés… ahol Colomantini tudta alkalmasint, mi az ábra, és Perrier nem…

– Igen, Hennie egy kicsit későn vont be engem – jegyezte meg Derger. – De még mindig nem túl későn. Maga… a lányától tudja az egészet, igaz, Graeme? Susan csak Peter Syrett halála után mesélte el, mi volt.

– Persze. Ott a Morell utcában… teljesen naivan álltam – mondta Graeme. – Peter Syrett… nem tudott sokat. Csak annyit, amit… amennyit épp…

191

– Van Vranken? – kérdezte Joe. Már nem is volt tűnődő a hangja. Riadt meg végképp nem volt.

– Igen – felelte Graeme Snodin. – Hogy Nimmo Beamish át fog menni a kert végében, a birtokom alján. De arra menekül Phil Moncur is. Időben összejön a dolog. Ám Chris Van Vranken nem bízta ezt a véletlenre. Lesben álltak, Peter Syrett meg Chris… és Chris szerint a végén ő ütötte le Beamish-t. Gyönyörűséggel tette, mert Nimmo Beamish annyit lehetett Yaki Scholder közelében…

– Yaki ugyanúgy a betegsége volt már Chrisnek, mint June-nak az a régi jelenet… az apja és a maga felesége között – mondta Joe. – Ugye?

– Chrisnek akkor is lett volna valami baja, ha Yaki Scholder kijelenti: neki a legfőbb vágya mindig az volt, hogy Van Vrankennel utazza körbe meg körbe meg körbe a Földet – felelte Graeme Snodin. – Tehát leütötték Beamish-t. Van Vranken igazán könnyűszerrel ad… nem akarok viccelni… olyan szert, amelytől könnyű, tíz-húsz perces álom száll valakire. Elvették Nimmo Beamish puskáját, így várták Phil Moncurt. Van Vranken, mint mondja, végignézte, hogyan lövi le a mit sem sejtő Moncurt a titkárom. Az én birtokom végében. Ezzel Yakit is zsarolni akarták… de ide már nem jutott a dolog. Beamish magához tért, és semminek semmi nyoma. Azt hihette, álmodott. Persze tudta: nem. Tudta, hogy a legnagyobb bajban van. Van Vranken nem is hagyott kétséget benne efelől. Megkereste. Beamish mit tehetett? Wanklint ő lőtte le… és Colin Kellockkal zsarolta őt Van Vranken. Hogy Colin mindent tud. S ha nem engedelmeskedik, Colin intézi el. Beamish egyvalakitől félt, Colin Kellocktól. Nem tudom, miért…

– Colin volt nyilván az ő kényszerképzete – mondta Joe. – Mindent mi se tudhatunk.

Derger nem szerette a cselekménytől távolító szellemeskedést. Felhorkant. Joe kézmozdulata jelezte: „Bácsánat!”

– Beamish elhatározta, szabadul Peter Syrettől. Mindent elmondott Susannak. Kinek mondta volna el? – kérdezte Graeme Snodin. – Yakinak? Colinnak? Ugye…! Susan itt kezdte felgöngyölíteni, mi történt. Elővette Van Vrankent. Chris furcsán osztja be az embereket. Az én lányom: a barátja. Nem tudná bántani. Hát nem különös?

– Nem – mondta tömören Derger.

– Van Vranken azt mondta Susannak, hogy segíteni fog Beamish-en, de Beamish is segítsen még egy kicsit neki… Jó, 192ugye? – mondta fáradt gúnnyal az ügyvéd. – Vallja azt, hogy látta Dot Kindont egy fán. Ezzel majd megkavarodik a „fa-motívum”, a kukkolás… Mert Phil Moncur is, Dot Kindon is leselkedhetett…

– Hol volt Phil Moncur holtteste? – kérdezte Joe.

– Végig Van Vrankennél – mondta Graeme Snodin. – Susan ezt állítja. Nem kell félni, Van Vranken… már teljesen ártalmatlan. Az már a felbomlás jele volt, hogy elkezdte feltárni a dolgokat. Ő maga vitte be a szanatóriumba Phil Moncur bebalzsamozott hulláját. Ki fogják mutatni, hogy a birtokában levő szerekkel csinálta a konzerválást. Ő hívta fel a rendőrséget is… ő hívatta fel őket talán Beamish-sel.

– És Van Vranken szállította Beamish-nek Peter Syrettet, ugye? – kérdezte Joe. – Persze! Syrett-tel meggyilkoltatta Phil Moncurt… és Beamish fegyverét használták hozzá, azt a puskát, amelyikből Beamish valamivel korábban épp Norbert Wanklinba eresztett golyót… aztán Chris van Vranken a beszart Beamish-nek feltálalta Syrettet. Erről jut eszembe, hol van Van Vranken?

– Nekem még valami az eszembe jut arról, hogy ő hol van – mondta Derger. – Phil Moncur holtteste… nem „Van Vrankennél” volt, ugye, Graeme?

Derger kérdése nagyon egyértelmű volt. Snodin ügyvéd leszegte a fejét. – Végig az én birtokomon – mondta. – Van Vranken és Syrett ott balzsamozta be… a kis pavilonban. Nyáron mindig üres a ház… nem bírom a hőséget, feljövök a belvárosi lakásomba. Néptelen a birtok. Ezt Syrett nagyon jól tudta.

– Az ő haláláról valamit – kérte Joe.

– Van Vranken odacsődítette Colomantinit… mert Perrier akart velem beszélni. És… Susan épp hazafelé ment… – dadogta az ügyvéd.

– Őszintébben, Graeme – mondta Derger. – Itt már… maga is főszereplő.

– Rendben – mondta Graeme Snodin. – De tulajdonképpen nem csináltam semmit. Csak odahívtam Perrier-t. Van Vranken erre ékesszólóan kényszerített. Lefényképezték Syrettel Phil Moncur holttestét a birtokomon. Nem engedhetek meg magamnak ilyen botrányt. Van Vranken rávett, hívjam oda Perrier-t. Ők közben Colomantinit értesítették erről. Adelán keresztül. Adela már teljesen összeomlott. Hiszen Norbert meggyilkolása nélkül nincs a birtokomon fegyverrel átvonuló Beamish, és semmi… Nekem az volt a dolgom, hogy Susannal 193beszéljek: tűnjön fel a túloldalon. Ez már három. Perrier, Colomantini, Susan. Állítólag mégis Colin Kellock adott jelzést a tetőn elhelyezkedő Beamish-nek: lőhet. Nem tudom. Nem is érdekel. Beamish lőtt. Peter Syrett meghalt. Van Vranken becsületesen járt el, mert Phil Moncur hulláját elszállította a birtokomról. Persze, hogy ez nála már a felbomlás jele volt… más kérdés.

– Mi van Beamish-sel? – kérdezte Joe.

– Elbarikádozta magát a Scholder-villában – mondta Graeme Snodin. – Yaki Scholdert túszként tartja fogva.

Sem Joe, sem Derger arca nem árult el különösebb érdeklődést Yaki Scholder sorsa iránt… holott ha valaki, hát Yaki Scholder teljesen tiszta volt az ügyben. És… Tom Micallef. De Scholder még nála is tisztább. Még Perrier-nél is. Elke Kellocknál is.

De Joe és Derger nem tudott érdeklődni iránta.

– Beamish nagy bajt okozhat – mondta Derger. – Reméljük, ugyanilyen ostoba volt a többi dolgában is. Nem helyezett el „aknákat”. A rohadásba, hogy ilyeneknek vagyunk kiszolgáltatva mindig. Van Vrankennek szét tudnám rúgni…

– Ez a beszarás – kérdezte Joe –, ez már a gyógyszer hatása volt?

– Azt hiszem. Hányadékban és híg ürülékben fogja megtalálni őt… talán Colin Kellock, talán… – Graeme Snodin elhallgatott.

– Auerlin hadnagy – mondta Derger. – Rokonszenves nekem azzal a pengeképével. És szívesen segítem a kezdőket. Addig mi majd megtekintjük Beamish urat. Ron, Michelle és Gracula már ott van.

– Tessék? – kérdezte döbbenten Joe.

– Majd elmagyarázom – mondta Derger. – Graeme, ugye, akkor értett meg mindent, amikor a lánya az este arra kérte: mondja majd, hogy June ott volt maguknál. Nem tudhatták, hogy Adela már felakasztotta magát. Tom halálát rá lehetett volna fogni Adelára, Colomantini segítségével. Hogy ők gyilkolták meg. De June tegnap délután, amikor én kiküldtem, hogy szóljon Tomnak, nem szólt Tomnak, és nem is ment el. Várakozott. Elrejtőzött a kertben. És megvárta, hogy Perrier elmenjen, visszatérjen… s úgy tett, mintha őt a maga levele érdekelte volna, Graeme. Perrier-nek meghagytam, hozza jó feltűnően a levelet. Az, hogy „Colomantini”, jól jött, sajnos, June-nak. Azt gondolhatta, tovább keveri még a dolgot így. Mintha Colomantini bosszúból ölné meg Tomot… vagy194 Adela… mert mégis Tom Micallef miatt került Norbert Wanklin a Secamaer-szanatóriumba, ahol lelőtték.

– Perrier-t June ütötte le?? – kérdezte Joe.

– Igen – mondta Derger. – De nem akart félmunkát végezni. Fel is öltözött „Colomantininek”: majd látni fogjuk mindjárt…

Graeme eltakarta az arcát.

– És Colomantini parfümjével szórta be a zakót, a pantallót… a sapkát… ügyelt rá, hogy Perrier tényleg Colomantini illatát érezze… igen, June remekül alakította ezt. Tom körme alatt megtalálták Colomantini „szövetmintáját”, persze csak az öltönyét… – Derger szünetet tartott. – És maga Colomantini békésen szunnyad már… ott a hátsó épületben. June megitatta. Van Vrankennél meg fogjuk találni ezt a szert is, vagy ha nem… olyan mindegy. Colomantini megölte Tomot, aztán öngyilkos lett.

– June… él? – kérdezte Joe.

– Él – mondta Graeme Snodin. – De már… nem az, aki volt.

Furcsán hangzottak ezek a szavak. Nem az, aki volt, tűnődött Joe. De hát…

Graeme mutatta a zárt ajtót. Mögötte van June.

– Van Vrankennel elaltattuk – mondta Graeme Snodin. – Van Vranken megkért, jöjjek ide legalább…

– Ő… –kezdte Joe – …befejezte?

– Látták… – mondta az ügyvéd. – Azt hiszem.

– Hívom majd Auerlint – mondta Derger. – Egy pillanatra megnézném June-t.

– Alszik, megteheti – mondta Graeme Snodin.

Graeme Snodin kinyitotta az ajtót.

A heverőn teljességgel felismerhetetlen alak feküdt. Ellenzős kertészsapka alól kilátszott pár csapzott fekete hajfürt, de már a pepita zakó, a gallértalan ing, a durvabőr öv rozsdautánzatos csatja, a lötyögő, érdes, bő nadrág, a boka alá tottyadt zokni, a sáros félcipő… mind csupán…

…egy embert mutatott. Valami olyasmit.

Még.

– Colomantini álma mélyebb – mondta Derger, ahogy Joe arcán részvétfélét vett észre. Joe bólintott. Ő fordult ki elsőnek a szobából.

– Van Vranken… biztosan nem menekült el a fürdőszoba ablakán át? – kérdezte Derger.

– Ellenőrizze – mondta Graeme Snodin. – Rács van rajta.

Derger előreküldte Joe-t. Beléptek a fürdőszoba előterébe.195 Opálüveg csapóajtó nyílt magába az óriási zuhanyozóba, azon túl volt a káddal, erőgépekkel, szaunaberendezéssel fölszerelt, jó harmincöt-negyven négyzetméteres helyiség java része. A szobabicikliről fejjel előrebukva lelték Chris Van Vrankent. Derger szakszerűen megfogta a pulzusát – amely nem volt többé.

– Hívhatja Auerlint – mondta Bertram Derger. – Azaz… várjon. Talán valaki mást még…

A szalonból tárcsázott. – Halló, Larqué százados…!? Kérem a századost.

Kis szünet következett. – Itt vagyunk Van Vrankennél, százados – mondta Derger. – Jöhet. Csatlakozom Auerlinhez, a Scholder-villánál.

Letette.

– Gyerünk – mondta Joe-nak. – Tehát June… leütötte Perrier-t, elvette a levelet, amivel nem ért semmit. – Már kifelé mentek. – Azaz… épp csak egy színfolt lehetett. Colomantinit ő ettől függetlenül kinyírta. Tom tervezett meggyilkolásához kellett ez. Mint Graeme mondja…

Már a Daihatsu Charmant-ban ültek.

– …June igazságot akart, így mondja ő maga – folytatta Derger. – Igazságot, Dot haláláért. Tom Micallefnek meg kell halnia, szemet szemért, fogat fogért alapon. June-nak most már nem is kell megmagyaráznia, hogyan gondolta ezt. Nem tudná. De nem is tudja.

– Mindent meg lehet magyarázni – mondta Joe. – Végzünk, ugye, fél kilencre… Be kell szereznem a vireókat. Dejan hadd higgye azt, hogy… legalább a madaraknak nem lett baja.

– Megegyezik a véleményünk – hagyta rá Derger. – Ez igazán semmibe se kerül. Vagyis… amennyit az öt vireóért kér majd a madaras.

Az Alvez-birtok felé közeledtek. Hatalmas napkelte közelgett feléjük. A hegyek körvonala percről percre vált élesebbé, madarak köröztek a távoli fák koronái felett. Óriási madarak. Joe akaratlanul is Dot Kindonra gondolt.

– Mire számít Nimmo Beamish? – kérdezte.

Derger vállat vont. – Úgy rossz az egész, ahogy van. De sebaj. Tűzharcot fogunk vívni Colin Kellockkal. Az istenért, ezt még jó, hogy mondom magának. Csaknem elfeledtem. Úgy lőjön, hogy véletlenül se találja el Colint.

– Hát Colintól… Beamish nem fél inkább… mindennél jobban? – kérdezte csodálkozva Joe.

– Mit tudom én, hogyan volt ez – mondta Derger. – Auerlin 196szerint Kellock az egyetlen, akiben Beamish bízik. És Kellock telefonhívást kapott Beamishtől, hogy próbálja kimenteni őt. Kellock tűzpárbajt vív majd velünk… Néhány embere segítségével ki is menti Beamish-t. Aki ennek fejében megkíméli Yaki életét. Van Vranken megígérte… hogy Mexikóból kis sportrepülőgép jön. Ez menekíti Beamish-t, Yakit, Kellockot és Susant.

– Graeme Snodin rég külföldre menekítette Susant – mondta Joe. – A gép meg… nyilván a kis Paul Rovinerre gondolt Van Vranken… sohanapján érkezik.

– Susan menekítése fejében vallott be Snodin mindent – jegyezte meg Derger. – Ő is letűnik majd valahol, és élvezi a hirtelen megöregedés gyönyöreit. Senkinek se fog hiányozni. A Thibert Stúdióknak pedig új ügyvédet keres helyette…

– Auerlin – nevetett Joe.

– Ne tréfáljon! Auerlin komoly gyerek és az is marad. Ránk fér – szögezte le Derger. – Larqué századosnak van valakije, az fogja, ha megfelel neki a Thibert Stúdiók világa, Snodin helyét betölteni. Nem nagy eset.

– Mi lesz Yakival? – kérdezte Joe.

– Semmi. Ahogy Alvezzel se. Néhány elvetemült gengszter akcióiról volt szó, és az elmebeteg Van Vranken összeomlásáról… June-t magával rántotta… – mondta Derger. – És a többi. Barbara Monty hozzámegy Colin Kellockhoz, Elke Hennie-t boldogítja minden minőségben… még fiúk is lesznek jelen, biztos vagyok benne. Yaki szeánszai abbamaradnak, és Scholder művésznő az Alvez-szanatórium vonzerejét főhivatásban fogja növelni.

– Addig még… – sóhajtotta Joe. – Ott van Beamish. És amíg meg nem vagyunk vele, semmi ilyesmi nem százszázalékos.

– Mi az – mondta Derger. A Snodin-birtok hátsó kapujánál megálltak. – Nézze, erre valahol… itt ment be Phil Moncur múlt csütörtökön. Hát nem fantasztikus? Mintha nem is lenne igaz. Hát látszik bármi a fákon, a leveleken?

– Chris Van Vranken még a vireókról is… hazudott? – kérdezte Joe. – Hogy a Thibert Stúdiók állatkertjében vannak?

– Persze – mondta Derger. – Hennie meg… úgy gondolta, akkor rázza le magát a legsimábban, ha megerősíti a hazugságát. Ne fájjon a feje a madarakért… Fontosabb dolgunk van most.

– Tökéletesen – mondta Joe. – Tényleg csak a rend ked197véért. Akkor már ne legyen az, hogy… Emlékszem pár hete Dejan mennyire fájlalta, hogy Dot bekérte a Secamaerbe azokat a szegény madarakat…

– Ebből is látja, milyen tökéletes volt az elgondolás – jegyezte meg Derger. – Olyan remek részletekkel gazdagították az alapképletet, hogy… mindenki elhitte. Auerlinnel az élen. Hadd mondjam azt: Auerlin… most is el tudja képzelni, hogy Dot Kindon él. Máig úgy gondolja, hogy a fiút tényleg beszállították Alvezhez. És ne feledje, nem is gondolhat mást. Juan Alvez a Thibert Stúdiók beltagja. Larqué a jardon az egyetlen, aki sejteni merészeli, mi volt valóban. Snodin nem ilyesmit adott el Auerlinnek. És Kellock, hiába dolgozik most a hadnagynak, nem merne elárulni ekkora…

Lövések zaját hallották.

– Megkezdődött – mondta Derger. – Sajnos részt kell vennünk benne. Még ha csak játék is… Beamish nem annak hiszi. És ami engem illet, sose szerettem, ha ezek a Kellock-formájú alakok… játékmesterkednek.

Bekapcsolta a kézi adó-vevőjét. Jelezte, hogy vételre készen áll. – Auerlin? – mondta Bertram Derger. – Itt Derger… Igen. Tehát egy… páncélautóval. A Thibert Stúdiók kelléke… értem. Lőni fogunk rá, és…

Abban a pillanatban már ott volt az első üdvözlet. Víjj-svíjj. Derger és Joe elvágódott. A fejükhöz közel… a fákon… már a lövedékek nyomai látszottak. A lövéseket nem a Scholder-villából adták le. – Beamish a nagy körteremben helyezkedett el – mondta Derger. – Kis tornyok szegélyezik a kupolát, és szinte lőrésekből tüzelhet. De ez most Kellock, a páncélautóval.

– Reméljük, ugyanilyen jól céloz majd – mondta Joe –, bár felőlem…

Víjj-svíjj.

– …célozhatna egy kicsit kevésbé hitelesen is – fejezte be Lopiccolo.

– Beamish figyel minket – mondta Derger. – Vigyázni kell, nehogy neki is célpontot nyújtsunk. Ron, Michelle és Gracula a ház túlsó felét fedezi. Hogy Beamish arra ne szökhessen.

Derger most ismét a hadnagy utasítására figyelt.

– Colin Kellock a páncélautóval elérte a villa kapuját – mondta Joe-nak Derger. – Beamish beengedte. Szabad elvonulást kér önmagának, Colinnak és Yaki Scholdernek, akit magával akart vinni túszként egészen a repülőgépig. Ott majd dönt, mi legyen tovább.

198

– Kié a gép? – kérdezte Joe.

– Kellocké – mondta Derger. – Beamish feltétlenül bízik benne. És fél tőle. Ki tudja, miben voltak ezek már együtt, Thibert idején még.

– Arra nem gondol, hogy Kellock elárulja? – kérdezte Joe. – Erre az egyre nem. De hát maga se gondolt mindig ilyesmire…

– Én igen – felelte Derger. – Beamish is gondol erre. Túsza rá Yaki Scholder. Csak az a helyzet, hogy… ez nem számít.

– Hogyan? – kérdezte Joe. – Vagy úgy!

Különös érzés volt ez… ahogy a Scholder-birtokon a ház felé közelítenek a legkülönfélébb, nagyon kiszámíthatatlan erők. És az egyikük, egy filmstúdióbeli páncélautóval, bebocsáttatást nyer, ugyanis bíznak benne… bízik benne Nimmo Beamish, bízik benne, mert csak tőle fél. Megölte, közönséges bérgyilkosként, Norbert Wanklint, akit addig életében ha kétszer látott… amikor beméregette, az előző napokban. A fegyverével ölte meg Peter Syrett a bohém, föld-felett-járó és betelhetetlen Phil Moncurt, és ő akkor… megölte Peter Syrettet. Most pedig behatol hozzá, akitől menekülést remél, Colin Kellock… és megöli. Még ha Beamish maga elé tartja is Yaki Scholdert. Megöli úgy is. Majd „rövid, de kíméletlen tűzharcról” számol be a rendőrségi jelentés. Joe-nak fogalma sem volt, hogyan módolta ki ezt… valaki. Hennie? Derger? Maga Larqué?

Auerlin hadnagy elegyes sikere lesz a végeredmény. És egy sokáig gyűrűző, utólag is csupa kavarc, de „megoldott” és felszámolt ügy.

Teltek a negyedórák. Auerlin közölte Dergerrel, hogy elvitték a „súlyosan sebesült” Graculát és a „könnyen sérült” Ront. Őket a hitelesség kedvéért „találta el” Colin Kellock. Folyik a piros festék, gondolta Joe. Színjátékot rendeznek egy gyilkosnak. Mint ha film készül. Jó lenne végre valami igazi dolgot művelni; jó lesz, ha leléphet innen, megveheti Dejannak a vireókat. Hazugság lesz az is; hogy Tom a testőrénél, Colomantininél rejtette el a madarait, nem adta őket Dotnak. Mégis: a madarak igaziak. Dejan azt fogja hinni. És legalább ezzel, gondolta Joe, valami látszat-igaz is létrejön… nem akart véleményt alkotni, miből.

Eszébe jutott, hogy még egy kérdés van itt. Miféle vireók is voltak azok, Tom Micallefnél? Melyikből hány darab volt? Hutton-, magányos és… Bell? Szürke! Hutton- és magányos és szürke vireó. Majd meggyőzi Dejant, hogy rosszul emlék199szik… ha másképp emlékezne véletlenül. Veszek két szürkét, két Huttont… és a nevéhez híven egy magányosat, határozta el.

– Megkerülöm jobbról az épületet – mondta Dergernek. – Gyanús eleve ez a nagy csönd.

– Igen, mintha történnie kellene valaminek, de nincs meg hozzá, ami kell – felelte Derger. – Pedig nagyon egyszerű. Nimmo Beamish megbízik Colinban, és Colin gyorsabb lesz nála még annál is, ahogy Beamish esetleg Yakira lőhetne, akit maga előtt tart.

– De nem történik semmi – mondta Joe. – Auerlinék hol vannak? A Snodin-birtokon? Fenn a házban?

– Részben – mondta Derger. – Egyébként körülkerítették a terepet. Minden oldalról. Itt még Dot Kindon se mászna ki…

Joe nem válaszolt. Elindult, görnyedten haladt a bokrok védelmében. Egyszerre elege lett úgy az egészből. Csak arra vigyázott, hogy a Scholder-villából senki ne kaphassa véletlenül se puskavégre.

Madár szavát hallotta. Vireó-vireó-vireó… Fülelt. Vireó-vireó. Az jutott az eszébe, hogy „vireó-kazetta”. Meg hogy nyilván ilyen a vireók hangja. Akkor hirtelen rájött, hogy aligha.

A kis emelkedőn, melyet a fák a villa felől takartak, s amely alatt ő most végigjött, megpillantotta a kámzsás alakot. Szemüvege elé lassan odaemelt valamit; és Joe-nak nem lehetett kétségre ideje.

Ez maga volt a bizonyosság: hogy a kámzsás, fent a kis emelkedőn, a villa felől sűrű ligettel takarva, felé itt lent védtelenül kitárva, hova céloz. Kire és hova.

Arra, amerről ő jött. És ahol a célpont nem lehetett más, csak… Hiába kiáltott volna neki. A kámzsás célzott.

Ő sem tehetett mást, lentről. Neki elég volt a 45-ös. Oda lőhetett, ahová akart. Lőtt.

Fejre kellett lőnie. A kámzsás megtántorodott, és gurulni kezdett lefelé. Oda, csaknem a lábaihoz.

Ahogy lehajtogatta a fejről a szövetet, furcsa volt látnia Susan Tooker nem egészen inneni arcát.

Úgy gondolta, a pörkölő vaktöltény trükkel fölösleges igyekeznie. Másrészt mi van? Susan Tooker a beszorított Nimmo Beamish munkatársa volt, cinkosa netán; most a segítségére sietett volna, de…

200

Meg aztán csak ne legyünk olyan okosak. Nemcsak Auerlin van a világon, tehát ki tudja, ki küldte Susant.

A nevezetes „gyűrűn” – ha volt ilyen! – akadálytalanul átjutott. A legkevésbé se érintette már, hogy a Scholder-villában valaki most ráfizet a feltétlen bizalmára – vagy félelmére. Beamish megérdemelte. Aztán hogy ennek a módja már épp ilyen…

És, ahogy egy csöndes fasorban a Daihatsu Charmant-ra rálelt, beült, indított, elgondolta: mit érezzek? a legborzasztóbb események szereplői tulajdonképpen idegenek a számomra. A saját életemet leginkább érintő, állítólagos szereplőkhöz sincs semmi közöm.

Dergerre gondolt. Michelle-re. Talán tudta valaki, hogy Michelle egyáltalán nincs a Yaki-villát műostromlók között. Hogy Gracula egyik felszolgálónője helyettesítette, s ő maga… Csak érjen is oda, szerencsésen, akárhova, gondolta Joe. Persze ott is mennyi ismeretlen. Köztük mennyien, akikkel kezet se fognék. Akik lelőnének abban a közmondásos sötét utcában. Ki a rohadás az a Paul Roviner, „a kis Paul a négymillióval”. Nem tudta. Ez Derger dolga. Az én dolgom pedig az volt, állapította meg – ha nem is elégedetten –, hogy lelőjem… ha Susan volt, hát Susant.

A belvárosban járt. Parkolt, kiszállt, megkeresett egy vegyesboltos tömböt. Madárüzlet is akadt rögtön három. Az egyikben, hosszas válogatás után, megvette a kívánt ötösfogatot.

Még nagyon bőven volt ideje, s a Colomantini-lakás se volt már „ugyanaz”. Jócskán nem.

Tehát az öt rugalmas bélelésű zacskót elhelyezte a szállítókalitkában; még két kisebb ketrecet vásárolt – hadd legyek jó apjuk! –, azokat a csomagtartóba dugta; nekivágott.

Milyen békés volt a Bayson utca reggele.

És micsoda szerencsém van, nevetett Joe. Kis híján elkerültük egymást. Dejan Tradics tudniillik épp akkor lépett ki a ház kapuján, s indult volna a Honda Civic LS felé.

A stabil pontok ebben a világban…! Dejannak ez az újabb keletű Honda-mániája! Nem, hát Derger nem volt az a haper, aki bárkit át akar beszélni a Daihatsura, vagy a többiek se… isten őrizz. Mégis, Dejan léptein is látszik, gondolta Joe, mindig látszik, hogy szinte örül a Hondájával való találkozásnak.

Most megzavarom, határozta el. Rádudált. Dejan lassan fordult meg, aztán földerült az arca. Elindult Joe felé… Egy 201pillanatra nyilván azt hitted, haperkám, gondolta vigyorogva Joe, hogy Derger az. Sebaj, örömet hozok én neked, motyogta magában. Kiszállt.

Dejan nem kérdezte, hogy mennek a dolgok, mi van. Joe se mondta. S nem így a jobb, kérdezte magában rögtön. Tudom…? Azt tudom-e, amit tudok, és amit tudok, tudom-e? Nem tudom…? Okosabb volt így. Dejan füvet szedni indult. Elmondta, ez a beosztásuk ilyenkor, minden héten egy reggel Dragával. Joe nagyon tisztelte őket ezért, Dejant is, és a feleségét, Dragát is. Hogy képesek valamit, ráadásul „kilenc madárért” így beosztani, valami beosztást ennyire megtartani. Dejan elmondta, hogy ma is háromnegyed négykor keltek. Joe nem tudott odafigyelni rá, hogy melyik madár vedlik… vagy kotlik… melyiket kellett infravörös lámpa alá ültetni. De úgy az egész, az megnyugtató volt, hallani ezt az egészen más témakört. Büszkeséget érzett, egyre inkább, hogy most ehhez ő is hozzá tud szólni valamivel, sőt hozzá tud tenni valamit.

Rátért tehát „a tárgyra”.

Elmondta pár szóval, hogy a Colomantini-lakás most nem az a látogatni való hely. Üggyel-bajjal sikerült megszerezni a vireókat. Larqué támogatása… és a többi… tudnak Dejan Tradicsékról… itt jó helyen lesznek… és már nem szükségesek semmiféle nyomozati anyagként…

– Kívánom – mondta nevetve Joe –, hogy a Scholder-villából is ilyen épen jöjjön ki, akinek ki kell jönnie.

Dejan bólogatott. Vagy a Scholder-villa pillanatnyi szerepével nem volt tisztában, vagy…

– Hát talán a legjobb az lesz, ha most felvisszük őket – mondta akkor Joe Lopiccolo. – Hadd érezzék magukat… madárnak megint. Gondolja meg, milyen különös! Tom Micallef madarai… Tom azért, hogy nyugsága legyen, őket is odaadta… aztán már nem kellettek… Bocsánat, ez egy korábbi változat, már én is összekeverem – kiáltott fel Joe. – Piszokság volt Tomtól, persze hogy az… még a madarait is bedobni egy ilyen szemfényvesztésbe… Ettől függetlenül megkapta June-tól a hátába a kést…

– Tehát mik ezek, mit mond, Joe? – kérdezte Dejan. – Tom Micallefnek miféle madarai?

– Hogyhogy mifélék? – kérdezte Joe Lopiccolo. – Hát hányféle vireói voltak Tom Micallefnek, a rohadását neki?

Kezdte érezni, hogy valami itt nem jön össze. De…

– Hát egyfélék – mondta Dejan. – Vagyis az a hat, amelyik202ből egyet June már kiengedett, de Tom… jókor érkezett még, és…

– Micsoda?? – kérdezte Joe.

– Persze – mondta Dejan. – June, amikor megölte az öccsét, hozzálátott a madarak kinyírásához is. Megmondta, minden élőt ki fog nyírni maga körül. Lelövöldözte a Harris-héjákat… ma is rosszul vagyok! De hát Tom Micallef… akinek a filmjeit különben úgy mindig kedveltem… épp ezért jött el hozzám. Olvasta egy cikkemet a Harris-verébről… persze, a Harris-héja nyilván a Harris-verebek fészkeit is pusztítja, ha úgy jön… de a Harris-héjákat nem ő kedvelte… akkor elmondta az egész históriát, amit tudott belőle addig, szegény… és annyira odavolt a vireóiért, hogy még azt is elfelejtette megkérni tőlem, hogy ne mondjam el senkinek se az egészet. Csak nálam hagyta az öt madarát. Érti már?

– Mit beszél?! – kérdezte Joe. – Maga tudta, hogy June ölte meg… Dot Kindont, vagyis hogy megölte…

– Nem, azt nem, hogy Dot Kindont, csak hogy az öccsét – mondta Dejan. – Vagy várjunk csak, igen, hogy Dot Kindont, de azt nem, hogy az öccsét. Hiszen June-t June Veloy-nak hívják… az ő filmjeit Dragával soha ki nem állhattuk.

– És… – Joe nekidőlt a Bayson utca egyik derekas fatörzsének. – Elállok.

Aztán nevetni kezdett.

– Szóval én át akartam verni magát ezzel az öt madárral – mondta Joe végül. Vigyorgott. – Bocsánat, persze hogy át akartam verni, de át is vertem volna, mert maga rájött, azaz… nem verhettem át, mert…

– Látja, minden milyen bonyolult, akkor én ebbe hogyan játszottam volna bele úgy – mondta Dejan egy kicsit szomorúan –, hogy még én is elégedett legyek magammal a végén. Nem mintha így az volnék. Gyerünk, vigyük vissza ezt az öt kis jámbort a madarasnak, még én fizetek neki, hogy… Gyerünk, kinél is vásárolta?

A kaputelefonon felszólt Dragának. – El van intézve – mondta Dejan, már Derger Daihatsujában, ahogy kényelmesen elhelyezkedett Joe mellett –, mi csakugyan nem fogadhatunk a 9+5 madár mellé még továbbiakat…

– Bocs, Dejan, tényleg – nevetett Joe. – Alaposan melléfogtam. Csak azt hittem, megvigasztalom… mert nyilván hallott az esetről, és… Várjon csak! Hát ezért nem akarta magát bevonni Derger! Derger tudta, hogy az öt madarat Micallef magához adta… sőt talán ő segített… és Micallef neki se 203mondott el semmit. Hát ez az! Így lehetett. Ha végigpergetem…

– Vigyázzon, kereszteződés! – kiáltotta Dejan. – Különben igaza van, és… nekem is támadt egy másik ötletem. Van egy barátom, ő régóta nyúz, hogy… ha valami érdekes madarat tudnék, de csak ha története van… olyat vigyek. Maga szerint… ennek az öt madárnak… megvan a története?

– Ha rám hallgat, elhiszi, hogy megvan – mondta Joe. Akkor az egyik zacskóból furcsa kis vijjogás hallatszott.

– A magányos vireó hangja – magyarázta Dejan.

– Vagy úgy – nevetett Joe. Kicsit fanyar lett a hangja, ahogy hozzátette: – Én is nagyon magányos voltam, ahogy nemrég úgy egy kis erdőben meghallottam ezt a hangot.

– Képzelethang, úgy nevezik – mondta Dejan. – Az ember mintha maga menne az erdőben, és fütyülni se merne, hogy ne féljen. Akkor a magányos vireó… vagy csak a képzeletünk, az, hogy tudunk a létezéséről, megszólaltatja ezt a hangot. Szerencsét hoz, azt mondják.

– Már akinek – felelte Joe.

– Hát persze – nevetett Dejan. – Ezek a dolgok már csak így vannak.

Joe azt gondolta: ez a képzelethang meglepő módon azt súgja, hogy Derger… nem is olyan rég beszélt Dejannal. Neki elmondta, vigyorgott Joe Lopiccolo, mit csinált June, nekem, nem, hogy Micallef végül is egész… De hát én is egész rendes voltam most, hát nem, Derger?

– Azt mondom én, Dejan – felelte hát még egyszer s befejezőleg Joe –, hogy ezek a dolgok, ha Derger is ott van, még úgy sincsenek.

– De mivel én ezt csak a képzelethangokról mondtam – vetette oda Dejan Tradics –, aligha kell visszavonnom bármi állításomat.

– Így lett jó – tűnődött el, halk vireó-vireó-vireót füttyentgetve Joe Lopiccolo. – Így lett jó.

204

Maga Derger keresett. Hívni fog újra. Shippy Néninél is teljes a regatta: a negyedik tolla is kint van!!!! Mix-R nagyon alszik… biztos „csak ugyanez”! (Mi az nekünk.) Toyota vár! – Én csak szerteportyázok, bevásárlovityi; remélem, lesz sok zadari szilvaszörp. Mit kérsz jutalmul vacsorára, Újdonsült Antialkoholisták Legnagyobbika? Hívtak még egy Aguiston-(ha jól értettem!? alabástrom?! de nem)-papsi ügyében. „Kizárólag téged!” Az illetőt kizártam. Nekem nem akarta elmondani. Megnéztem utána: ilyen madár nincs a papagájkönyvünkben. Beee, akárki! Szeret: Dr. – PS Hozzáláttam (a vireók, a többi kilenc, a világ és utolsósorban önmagunk érdekében) a csodálatos téridő-sokasításhoz. Jav. Tér és idő. Csak kár, hogy kisbalták nem hulltak hozzá az égből. Egy-egy pillanatra hajlandó vagyok kockáknak, áttetsző-pát-tömböknek látni e két Elemistát. Kitörni az A-Pátságból? Már úgyse. De ők – jól vannak! Virejól. Mirejól? SzerDra.

A cipőjét facsarta le a lábáról, miközben Draga levelét olvasta. Szerda volt, ez a Nagy Szörpvásár napja. Tradics felsóhajtott, bár ebben a pillanatban egyáltalán nem kívánt volna… még szörpöt se. Hajduk-sortot öltött, Jugoplastika-trikót, zadari kosaras-lábbelijét egyelőre váratta; negyvenhatos-mezítláb, balján zokniban vonult a konyhába, hogy aznapi kilencedik törökös kávéját megfőzze. Ha Draga azt hiszi, hogy ez „egészséges életmód…” – ám az egészség kérdését nem lehetett boncolni a Tradics házban. Ha futóbolondok lennénk, futóbocskort vennénk, mondta Dejan egy alkalommal. Mindazonáltal. Ismerőseiknek, számos okból, már csak kilenc madarat vallottak be. A „futóbolond” címet így is kiérdemelték némelyeknél. A rémes az, mondta Draga, hogy közben a legtermészetesebb, amit csinálunk. „Csak több madár tényleg nem jöhet.”

És: Aki ismeri „őket”, nem tehet mást. Ezt is Draga mondta. Dejan sóhajtott. Egyetlen korty alkoholra sem vágyott; már vagy úgy három hónapja abbahagyott minden ivást, és újabban nem is értette: minek az…? Megihatott volna két decit, fél litert, belefért az; de a hatását nem akarta. Nem 207akarta „módosítani magát”. Joe Lopiccolo kifejezései voltak ezek. Elállok (mint a szél a regattán). Módosulok! (Joe elkezdett szintetizátorozni, ott ismerkedett meg ilyen módosított hangokkal; aztán nem volt eléggé szorgalmas, hogy… Egy hatvankilós zongora ide is került Tradicsékhoz; nálunk, gondolta Dejan, úgyis annyi a hely.)

Draga formában van, állapította meg; ahogy hozzálátott a harminc deka juhsajt elfogyasztásához (jó vastagon vágta le a héját, hogy a kinti madaraknak – akik egyáltalán nem szorultak ilyesmire – jusson), és második import erős paprikájánál tartott, még a következőkön tűnődött, a kinti meleg lassan tűnő (módosító!) hatására eléggé lagymatagon: Derger telefonált… és ezt Draga is érzi, mennyire nem csekélység; mi a röháj lehet, gondolta Dejan vigyorogva. Ő nem szerette Derger szavait használni. Aztán: mi ez a bársony vagy alabástrom papagáj? Disznóságnak érezte (önmagától!), hogy nem megy be azonnal Shippyhez, Toyotához… a többiekhez. (Az öt vireó külön szobában volt; ahol a növényeiket tartották.) Toyota kilencéves. Sose gondolta volna… hogy ez lesz. És amikor hatéves volt, hét: volt olyan, hogy arra gondolt, ő is meg fog halni, másképp nem lehet; ha Toyota meghal, ő, Dejan Tradics is üresnek fogja tartani a világot, és…

Ez az „üres” és „tele”, épp Toyota újabb két-három éve miatt is, érezte, bonyolultabb annál. Draga talált valami idézetet egyszer; hogy X. meg Y., a nagy emberiségmegváltó politikusok se vették közönnyel, ha az embereik vagy a katonáik éheznek, és Dickens sem törődött bele a londoni szegénységbe. Hanem amikor a tolsztojánizmus atyja, maga a gróf azonosulni próbált figyelme tárgyaival, rosszul végezte. Ez állt ott. Dejan Tradics pedig, bár távol állt tőle, hogy bármiféle „ám izmus, bánizmus, ity-vitység” kiinduljon belőle (nevetve csodálkozott el, hogy rímekben gondolkodik, meg hogy a „maga a gróf” kifejezést használja, Draga „maga Derger”-je után; de például a „maga-Dragá”-val, érezte, csak még jobban belebonyolódik), Dejan eltöprengett ezen az észrevételen. Az alkoholfogyasztást egyáltalán nem magasztos elvek érdekében hagyta abba, nem is az egészségét akarta óvni, netán a töretlen hanglatot (Draga szava, és nemcsak hangulatot jelent, hanem az olykor szeszbánatos okú nagyobb zaj is benne foglaltatik gunyorosan; s ez nem tartozik a legkívánatosabb vonásaink közé; Draga vonásaid szavát Dejan azért, az egészséges önzés minimumával legalább, többesre módosította)…

Mennyire körbejár minden, tűnődött el Dejan Tradics.208 Ejha! Még gyorsan átvillantotta az agyán, hogy… a borivást egyszerűen úgy hagyta abba, hogy liter helyett felet is sokallt délig, aztán két deci helyett jött az egy deci… senkivel nem beszélte meg, semmi baj nem volt még, nem is lett volna… egyelőre, és aztán meg…? nem kell úgy komolyan vebli… venni, javította magát, de ez a félregondolás a Webley miatt volt; az automata ott maradt a hall asztalán, Dejan az úgynevezett Van Vranken-ügy óta (mert „Van Vranken-ügy” lett a címkéje annak a szép sorozatnak, Auerlin hadnagy első diadalmenetének), azóta rendszeresen hordott magánál (lehetőleg bejegyzett és még-már bejegyzetlen) fegyvert.

Ahogy az alaposság kedvéért mindezt végiggondolta már „azért”, el is felejtette, mi volt az, amin inkább töprengeni akart volna. De akkor megcsördült a telefon. Dejan a következő gondolyok közül választhatott (a „gondoly” is Draga leleménye volt!): hogy ő milyen disznó, mert Shippyékhez nem nézett be, és ez az, hogy „nem élhetek tovább, ha…”, mert amíg ők élnek, addig, íme… Viszont nem ülhetek állandóan mellettük, azt se lehet, gondolta; és a túlsó végen letehették a kagylót, mert a csörömpölés abbamaradt.

Dejan elindult Shippyékhez; csak közben kinézett az ablakon, és ilyesmi jutott az eszébe: csalódott vagyok, bár nem vagyok úgy letörve, mint ahogyan szeptemberre várható volt. Ezt a mondatot jobban megjegyezte, mint az önpusztítást… vagy a többi gondolatot. (Gondolyt.) Igen, talán ha Toyota már nem lesz, épp szeptembert mutat majd a naptár. És ő sem lesz annyira letörve, mint egykor hitte. Megállapította, hogy az alkoholmentes szakasz ugyanúgy ideje a mélabúnak, ha az akar lenni épp.

Megcsördült a telefon megint, és most sietve fölvette. Joe ilyenkor azt szokta mondani újabban: „Letörtem csörgését…” Ő nem vette át ezeket a mondásokat, meghagyta Dragának, eszeljen ki valami még jobbat, az elvben használatos volt a Tradics házban egy darabig. Mivel azonban Derger tudta, hogy most már tizennégy madárral állnak itt, ha csak lehetett, nem vonta be őt semmibe.

Tradics ezt nem is bánta. Tulajdonképpen a „Toyota Utáni Idők” így is rám köszöntöttek. Megvan az ilyen időknek is a maguk akarata.

– Halló, Derger? – kérdezte akkor Dejan Tradics. Rossz lehetett a vonal, nem hallott semmit odatúlról. – Bertram…? – kérdezte hangosabban. Nem jött válasz, csak kattogás. – Leteszem, hívjon újra! – üvöltötte Tradics. Toyotáék szobá209jából már jött a megszégyenítő válasz; legalább hárman felcsippantottak az ismerős hangra. Az övére.

Mérges lett; ahogy elindult most már, a kilencük által elfogadott szerelésben (nekik kellett a Hajduk-sort, a Jugoplastika-trikó, de talán a zadari kosaras-csoszogó is) (Csoszics volt a neve, ezt ő adta neki, a kosarasról, „az ottaniról”, így érezte), szeretett volna útjában mindent lesöpörni a felszínekről; de törhetetlennek csak egy folyóiratot és két könyvet ítélt. Az egyiket ő olvasgatta (Konrad Lorenz etológiai munkája az emberközelben „tartott állatokról”), a másikat Draga (abban voltak ezek a mindenféle idézetek, amelyeket a felesége olyan lelkesen ismételt el neki néha; elismétlésre és lelkesedésre azért volt szükség, mert ő, tudta, néha olyan lehangolóan nem figyelt). A telefon megszólalt. Ismét. És végre…

Végre minden összejött. Derger volt az, hát persze.

– Miért, kit várt? – kérdezte Derger. – Figyeljen… jól hall engem?

– Honnan veszi, hogy rosszul hallom? – felelte kicsit sértetten Tradics. – Az előbb másik készülékről beszélt, nem?

– Hogy micsoda? – kérdezte Derger. – Végig ugyanerről a telefonról. Itt vagyok Graculánál.

– Hallott engem az előbb? – kérdezte most már így Tradics. – Hé, Bertram, mi van?

– Az előbb nem én hívtam – mondta fanyarul Derger. – Legalábbis most pár perce nem… Dragával beszéltem jó húsz perce, és azóta most próbálom először.

– Vagy úgy! – nevetett Dejan. – Valami papagájos keresett, már Draga is meghagyta az üzenetet. Egy fantompapagájt keresnek rajtam, és…

Ez Dergert hallhatóan nem érdekelte. – És mit mondott az a telefonáló? – kérdezte.

– De hiszen most mondtam! – nevetett Dejan. – Maga is olyan, mint… Bocs, Bertram. De én tisztára azt hittem, maga lesz az. Nem baj, legalább a papagájost talán megúszom. Hallhatta, hogy nem őt vártam.

– Hogyhogy hallhatta? – kérdezte Derger. – Vagy úgy… unottan szólt bele. – Az ő hangja volt egyszerre unott.

– Nemcsak – felelte Dejan. – Rögtön azt hittem, maga az, és… – Nem is értette, miért fontos ez így! Ilyen részletesen.

De hát ha Derger keresi valamiért, az már eleve csak fontos lehet. Ezt nem volt szabad elfelejtenie. Viszont keveset aludt; mert az egyik vireó felébredt… hónapok múltán is fel-felébredtek így néha… és riadalmat okozott. Jött az átrámolás, 210a tanakodás, a bosszankodás… elmaradt sok negyedórányi alvás.

– Bemondta neki a nevemet? – kérdezte Derger.

– Neki? Hogyhogy neki? – kérdezte Dejan. – Kinek? Fogalmunk sincs, ki telefonált.

– Fogalmuk? – kérdezte Derger. – Vagy úgy! Draga már beszélt vele, értem.

– Említette magának? – kérdezte Dejan Tradics.

– Nekem? – kérdezte Derger. – Tíz szót alig beszéltünk. Sietett. Nem az, csak… Na, figyeljen ide, Tradics, még ma délben visszahívom.

– Valami baj van? – kérdezte Tradics. – Igazán nem értem. Mi van, amit esetleg…

– Jól sejti, semmi! Mi lenne! – mondta Derger. – Csak nyúznak itt… jött valaki… talán ezzel függ össze. Akkor már többet mondhatok majd. Otthon lesz? Hát persze, hol lenne. A tizennéggyel…!

Nevetés nélkül mondta ezt, él nélkül, tárgyszerűen. Így köszöntek el. Tradics azért nyugtalan volt valamelyest. De mit tehetett?

Restellte, hogy csak ilyen „de mit tehetek” hangulatban ment be és telepedett oda hozzájuk.

Toyota azonnal az ujjára ült; szokás szerint benyújtotta neki az ujját a rácson, és az „öreg” madár ki-tudja-milyen-korú (kilencéves) verébarccal nézett rá oldalról. Shippy Néninek különös illata volt; a vakság okozta az enyhe anyagcsere-módosulást; Shippy módja igen gyakran a folyós ürülék volt, Dragáék annál inkább örültek a szép nagy hurkáknak Shippy alatt, melyek szintén nem voltak ritkák. Sőt, amikor tojt, és az első tojása két darabban s egy nap különbséggel jött ki belőle, életveszélyesen, a tojás periódusában s utána mindig akkor nyugodtak meg, ha ott volt az ülőrúdja alatt a jókora denveri káposzta-levélen a pakk, a nagy adag „éjszakai összeálmodott termék”. Shippy egy kicsit önmagába roskadva ült, fején meg-megborzolódott a toll… aztán hátravágta a koponyát a szárny alá. Toyota is pottyantott, s elugrott Dejan ujjáról. Tradics végignézte mind a kilencüket, szólt hozzájuk, Blackie-t, az egyik Bűnügyi Madarukat (a Blackburn-poszátát) megetette, nem mintha Blackie nem jutott volna táplálékhoz másképp, de nem akarta elmulasztani egyikük sem ezt a kialakult játékot. Ha egyszer mód volt rá.

Szerette volna, ha minden számlája rendezve van; ilyenkor, ha elgondolta, hogy „mind a kilencen élnek” (Draga, aki 211eleinte ugyanúgy „ájuldozott” a vireóktól, mint ő, most már azt mondta: tizennégyben kell gondolkoznunk! tizennégyben, mint az első háború! Draga ebben a könyvben, amelyikből idézett neki, sokat olvasott az első háború utáni időkről, akkor élt a könyv írója, vagyis az a regényíró, akinek a leveleiből, naplójából és egyéb dolgaiból a kötetet összeállították), ilyenkor, ha elgondolta, hogy „minden rendben”, és nagyon valószínűtlennek tűnt fel, hogy lehet ez másképp is majd, Dejan szerette, ha a megteremthető rend tényleg meg van teremtve. Fölszedte hát a folyóiratot meg a két könyvet.

Bosszankodott magára, hogy most, amikor igazán ráérne, nem ül vissza Toyotáékhoz; holott akár a könyvvel is megtehetné. Furcsa volt ez. Egyébként Draga könyve került fölülre, és Tradics abba lapozott bele. A másik hívás a papagájos lehetett? El is felejtette, pontosan miféle papagájról volt szó. Draga nem találta a könyvben. Alapos könyv volt a papagájosuk; Derger nem is tudta, hol van éppen, nem állt neki megkeresni. Hanem elkezdte nézni Draga könyvét, merre lehet az a részlet… az azonosulásról vagy miről, a szenvedés tárgyával.

A szenvedés, melyet akkor fog érezni ő, ha Toyota, a madár, akit egykor olyan „csudálatos körülmények között” talált, és akivel most már csaknem az élet múlásához illő helyes közönnyel pergette együtt a napokat, s aki főleg Draga gondjaira volt bízva… íme, egy újabb lelkifurdalás…?…a szenvedés, melyet most nem érzett, nem látta árny-alakban sem, pedig hajnalonta például mennyire világosan megkísértette gyakran, előzetesként…

Nem tudott volna hirtelenjében semmit se mondani erről a már nem és még nem érzett dologról. Ki lehetett, ezen tűnődött Dejan Tradics, a telefonáló? Biztosan a papagájos.

A könyben most arról olvasott, hogy az író (ez az író) nem tud olyasmiről írni, bármennyire érdekes legyen is „maga a történet”, amit nem élt át, amit szerencséjére-balsorsára neki nem kellett átélnie… és Draga is gyakran beszélt neki erről, emlékezett vissza Tradics, miért nem ül neki és miért nem kezd el írni kilencükről, csak ami velük tényleg van, ahogy „a Konrad Lorenz” tette. Draga szerint a már eleve érdekesnek tartott témák számíthatnak érdeklődésre, és akkor mit akarhat ő, ismeretlenül, olyan tárgyakkal, amelyek – a kilences együttes és környékük – nem mondanak a legtöbb embernek eleve semmit. Ja, hogy aztán…! Ki jut el addig? Mi arra a bizonyság?

212

Az „addig” témakörbe tartozott, az „aztán” tárgyak közé ez a – Dejan most már így nevezte el – kettős telefon ügy is. Dergeré és „a papagájosé”. (Ha ugyan az volt, aki őt hívta.) Persze, nem volt még dél, és Derger hívására mindenképpen számíthatott. Bekapcsolta a televíziót, a készülék a telefon közelében volt elhelyezve, ugyanis némelyek szerint a fénye, mások szerint a hangja lehet ártalmas a madarakra. A feles híreket mondták, és az ügyeletes hurrikánnál tartottak. Akkor jött egy tűzeset, majd a baseball és a tenisz néhány képsora. Pillanatnyi szünet után ismét közleménnyel folytatták az adást. Dejan tudta, hogy csak a világ vége, valami rockegyüttes vagy bűnügy érdemelhet ki ennél az adónál ilyen különleges jogokat.

Bűnügy jött. És…

Nem volt tulajdonképpen semmi különös.

A helyi társaság, amelyik ezen a csatornán sugárzott, egykor szintén Thibert-érdekeltség volt; csak a nagy Főnök halála után önállósult, Melvin Notenbank irányításával. S-U-N néven, azon egyszerű oknál fogva, hogy a Trevor Seekatz–Brian Ullberg–Melvin Notenbank-trió vásárolta meg az örökösöktől és részvényes társaiktól.

Nem ez volt, ami Dejant meghökkentette…

Nem is az ügy. Bár az sem volt átlagos. Ken Hanesatt… ha jól értette, Ken Hanesatt volt a téma… a Thibert Stúdiók munkatársa, forgatókönyvíró. A felesége révén volt ismeretes főleg; bár Draga és Dejan a madarak miatt szinte sosem jutott el moziba, Myrna Byron (főleg egy Ivor Barkley nevű hústorony partnereként, s néha botrányos pletykák tárgyaként) fel-feltűnt számukra is a képernyőn. Hanem a képernyő… ez döbbentette meg Dejant.

A képernyőn a S-U-N napsugaras háttérdíszlete előtt… Shana Dennehy volt látható. Mint hírrovatvezető-szerkesztő-kommentátor-műsorközlő. Ő mondta el, hogy Ken Hanesatt, rövid mexikói távollét után hazatérve, Woydell Park-i egyik lakásukon holtan találta feleségét, Myrna Byront. A rendőrség a népszerű Lucas Auerlin hadnagy vezetésével… és a többi.

Az egész kishír messze bűzlött a szakszerűtlen részrehajlás kellemetlen, de a nézők által oly kevéssé érzékelt szagától. Dejan csaknem elzárta, amikor még két apróság következett. Shana fontoskodva közölte, hogy a rendőrség egy körülbelül százhetven centiméter magas, erőteljes testalkatú, kreol arcbőrű, hullámos hajú férfit keres, aki…

Aki, gondolta Dejan, remélhetőleg nem…

213

…egy piros Ford Caprival…

Aki Joe Lopiccolo!

Nevet persze nem mondott Shana (csatornája); ám a bűzölgés konkrétabb hordalékai között-fölött ott „szárnyalt” még egy madár is. Dejan Tradics elhatározta, hogy mindjárt felhívja Graculát, ismer-e ő ilyen madarat. Valami Palmerston-papagájt emlegetett Shana (Dejan osztotta, mi több, meg is szorozta Joe alapvető ellenszenvét a hölgy iránt; Joe érzelmeiből természetesen bőven levonta mindazt, amit Lopiccolo érthető elfogultsága adott hozzá az értékelhető anyaghoz), s ez nyilván újabb keresztezés lehetett…

De aki felhívta őket telefonon, Dragának ugyanezt a madarat említhette! Ezt a nevet nem értette – s joggal nem! – Draga.

A papagáj állítólag (Dejan már így fogalmazott magában) Myrna Byron kedvence volt.

És eltűnt, és a többi. Aki látta, vagy bármi módon… és a többi. Azonnal felharsant valami rock, ska vagy ilyesmi, s Dejannak fontosabb dolga volt, mint hogy a zenét hallgassa.

A telefonhoz lépett. Milyen messze volt, egyetlen pillanat alatt, amit épp a könyvből idézett fel, s még nagyjából a maga életének félmúlt szakaszára is rá tudott másolni. Felkapta a kötetet, lapozott benne, s jó tíz percébe került, mire meglett másodszor is az a rész. (Amikor a könyvet lelökte, épp ott nyílt ki, de aztán „elbújt”.) Most, hogy beleolvasott, arra is gondolt, hogy ez a szerző, akit Dragával együtt igen kedveltek – jó negyven éve halott volt, s most lett volna „csak” nyolcvanöt-nyolcvanhat éves; s hányan voltak meg ilyen korukban, mindenféle művészek is például –, egyebek között forgatókönyveket is készített, pusztán a megélhetés kedvéért, és jó alaposan megírta, amit látott és tapasztalt. Egyszer majd megmutatom Dergernek, határozta el Tradics, de Joe-nak okvetlenül ajánlom. Milyen messze volt a sok szép bánatos felhang, bölcs visszatekintés, ez a könyv… egyszerre… a hír láttán és hallatán. Dejan Tradics, mielőtt tárcsázta volna Gracula számát, épp ennyit olvasott el, mintha Ken Hanesattra gondolt volna, akinek most nyilván gondjai vannak, bánata is esetleg: „Valaha még sokszor olyan boldog voltam, hogy elragadtatásomat a nekem legdrágábbal sem tudtam megosztani… el kellett mennem, elhagyott utcákon és sikátorokon kóboroltam, s érzéseimből csak foszlányokat tudtam könyveimbe átpárolni…”

Ken Hanesattról fogalma sem volt. Egyszer mintha Joe mesélt volna neki valami forgatókönyvíróról a Thibert Stú214dióknál, aki mintha nem találná magát… és pótlékul keres valami „érdekeset”. Ahogy ez a régi író megjegyzi, hiányzott valamelyest az igazi hobbi az életéből… Minden visszatér, gondolta Dejan. De ha nekik próbálja azt mondani bárki, hogy a madaraik – hobbik, nos, Dragának mondja, kap választ! Nézegette a könyvet. Itt is állt olyasmi, hogy „ne hagyjon figyelmen kívül olyan lényegtelennek látszó dolgokat, mint madarak és fák…” Becsukta a könyvet. Forgatta, zsebre vágta. Hiszen zsebkönyv volt. Megpaskolta, már a dzsekin át; és hívta Gracula számát.

– Maga Shana mondta be a S-U-N adásában! – kiáltotta Dejan Tradics. Hagyott Dragának egy válaszlevelet, jelezve, hogy Bertram Derger és Joe Lopiccolo ügyében kell váratlanul elmennie, de nagyon fog vigyázni magukra, és telefonál majd, mihelyt érdemes és ha muszáj, vagyis ha nem ér haza egy-két órán belül. – Elsősorban meglep, hogy Shana itthon van. Aztán… ez az enyhe fordulat: hogy nem Hennie-vel működik együtt, hanem…

– Nézzük – mondta Gracula. A bar tulajdonosa kevert egy újabb koktélt, a 316/d változat volt ez, ahogy büszkén jelezte is Dejannak. Derger már elment, s azt kérte Tradicstól, hívja őt, ha úgy gondolja, két órakor Ron Sadle-nél. – Thibert főnök halála után a helyzet így alakult: Oyre Dennehy lépett volna az örökébe, de hamarosan kidőlt a sorból; jött a párizsi „balesete”, aztán hazajött meghalni. Elton Loggie, aki nem Hennie Loggie fia volt, hanem Galvin Loggie-é és Oyre Dennehyé, mostohaanyjával, Hennie-vel együtt vette át az irányítás bizonyos részét, főleg a személyügyi kérdéseket. A biztonsági feladatkör talán az eddiginél nagyobb hatáskörrel és tekintéllyel Dergeré maradt, míg szakmai kérdésekben Thibert négy vagy öt korábbi munkatársa, a belső tanácstestület, vagyis az aligazgatók társulása döntött. Ez ma is így van, azzal a változtatással, hogy Elton Loggie is elment az élők sorából, ám hazajött Shana Dennehy, Oyre lánya, Thibert vér szerinti unokahúga. Gyakorlatilag ő az egyetlen ilyen, vér szerinti Thibert-örökös. Együtt él Arthur Craddell-lel, aki valamikor Derger helyettese volt, majd a fiát, Petert elveszítve, mondhatni, masszívan és tartósan kibillent mindenféle egyensúlyá215ból, kavarcokat okozott, tisztázhatatlan ügyek szereplője lett, mégis mindenki jót akar neki… talán épp a régi rémségek miatt rossz lelkiismerettel. Shana egészen rövid ideig, úgy látszott, közel kerül Joe Lopiccolóhoz, és Joe-nak, kimondatlanul is, nagy csalódása, hogy ez az ügy így végződött. Shana és Craddell hosszabb pihenésre a Csendes-óceán szigeteire utazott, s körülbelül két hónapja tértek haza a Galapagosról. Mármost ami a S-U-N-t illeti, Seekatz, Ullberg és Notenbank, vagyis egy aligazgató és két rendező kivált a Thibert Stúdiók új köréből, és a S-U-N, mint mondják, talán csak a rajt. Szívesen vette ezt a fejleményt, érthető és érthetetlen módon, Larqué utóda, Lucas Auerlin hadnagy. Larqué, mint tudjuk, Auerlin feljebbvalója, de bizonyos ügyek közvetlen elbírálása Auerlin feladatköre, s Derger és Larqué tartós munkakapcsolata nehézkesebbé vált. Tudjuk, a Van Vranken-ügyben Joe végül hogyan mentette meg, föltehetően, Derger életét. De ezek a közelmúlt eseményei, minek is soroljam, mi volt! Magunk között ne titkoljuk: elképzelhető, hogy némelyek, akik Larqué ideje alatt Dergert kényszerűen kímélték, akár a Thibert Stúdióknál is, hiszen tudjuk, megvoltak mindig az ellenfelei ott, most támadásba lendültek. Másrészt, mindettől látszólag függetlenül, Shana, még a nagy utazás előtt, közölte Joe-val, hogy a Külön Kijárás Ügynökséget, amely gyakorlatilag a tétova öngyilkosokat segítette át a másvilágra, s esetleg tőlük, esetleg örököseiktől tett szert komoly honoráriumokra és egyéb előnyökre, a K. K. Ü.-t tehát Shana megújítandónak tartja, és ha a régiek rendre kihulltak is a sorból, meghaltak majdnem egytől egyig, ő él, és csak érettebb, megfontoltabb lett, s látja, mennyire szükséges egy ilyen szolgáltatás, és ha nem ő kezdeményez valamit, mások lépnek a helyébe. Most ez a Shana a S-U-N munkatársaként tűnik fel s tündököl kétesen. Ennyi van.

– Hadd kérdezzek pár dolgot igen egyenesen – mondta Dejan Tradics. – Négyet vagy ötöt. Először is: van okunk bármi kifogást emelni a S-U-N és szándékainak tisztasága ellen? Már ami bennünket illet… ellenségesek velünk szemben?

– Nem – mondta Gracula. – Ilyesmi nem merül fel.

– Van okunk feltételezni, hogy Lucas Auerlin kimondottan Derger ellensége, s a vesztére tör?

– Bizonyítani ilyet se lehet – mondta Gracula. – De hát, természetesen, némelyek körében Dergernek „veszett híre” van, s nem képeznek kivételt olyanok sem, akik épp neki köszönhetik, hogy…

216

– Rendben. Van okunk azt hinni, hogy Shana Dennehy, a Thibert-örökös a Külön Kijárás Ügynökséget az öngyilkosjelöltek üdvére feltámasztotta? – kérdezte Dejan. – S hogy a szervezet működőképes, netán máris tevékeny?

– Semmi jel nem mutat erre, s csak Auerlin a megmondhatója, mikor fog az első gyanú felmerülni, s hogy az személy szerint Shanát érinti-e majd, vagy újabb szervezet alakult, immár Shana Dennehy nélkül – felelte Gracula.

– Meghalt-e valóban Myrna Byron? – kérdezte Dejan Tradics. – Mexikóban járt-e csakugyan Ken Hanesatt? Van-e konkrét gyanú vagy gyanúsított a halálesettel kapcsolatosan?

– Myrna Byron valóban meghalt, Ken Hanesatt valóban mexikói próbaforgatásról tért haza, konkrét gyanúsítottról egyelőre nem tudunk – mondta Gracula. – Persze, a szokásos. Maga a férj, mégis; aztán az állandó partner, Ivor Barkley; személyzet a városi lakásukon nincs, a Woydell Park-i ház egyemeletes… tehát inkább a dombok közé illik, ám maga a Woydell Park is a zöldnegyedek határán terül el.

– Hogyan halt meg Myrna Byron, és ha van ilyen feltételezés egyáltalán, miért történt a dolog? – kérdezte Dejan Tradics.

– Akkor még a „Palmerston-papagájt” nem is említettük! – mondta sóhajtva Gracula. – És Joe állítólagos szerepét. Szerintem az szemétség Shana részéről, hogy piros Ford Caprit emleget. Joe-nak több kocsija is van, és a Lincoln Continental azonnal több tekintélyt sugározna, így olyan randevúzós hangulata lehet az ügynek… de menjünk sorban.

– Rajta – tolta félre a koktélt Tradics. – Nem iszom, Gracula, kösz szépen. Így a jó. Nézze, itt ez a könyv, ebben egy nagy író vallomásai találhatók, aki élete utolsó hat-hét esztendejében igencsak megtanulta a csődöt. Forgatókönyvíró is volt errefelé a környékünkön, bár nem épp a Thibert Stúdiók elődjénél, de… hát úgy a szomszédvárban. Mármost ő maga írja azt, hogy például az egyik könyvének az utolsó harmadát nem kellett volna talán serkentők segítségével megalkotnia, gondol itt valószínűleg az italra. Ennyit erről. Kérem, folytassa, és ne vegye sértésnek, ha nem iszom, s fogadalmam megszegésének se, ha gépiesen mégis a pohárhoz nyúlok…

A bar tulajdonosa ezen jót nevetett, majd így folytatta: – Természetesen a S-U-N-tól nem is várhattuk volna, hogy a dolog mostani állása mellett több részletet közöljön, mert a rendőrség is feltevésekre hagyatkozhat csak, illetve a nyomo217zás folyik. Ma van, ugye, szerda. A gyilkosság tegnap este történhetett, méghozzá amikor Ken Hanesatt még nem volt idehaza… és ezt többen is tanúsítják… például a magánrepülőgépének a pilótája, Charlotte Juxton… ne csodálkozzék, egy hölgy, egy elég fiatal, igen aktív hölgy… de hát miért ne? Joe egyébként jobban ismeri Hanesattot, mint mi. Hanesatt tehetséges ember… legalábbis az volt… és a legjobbak társaságában forgolódott. Természetesen sok az ismerőse a művészeti élet perifériáján is, ahonnét a belsőbb körökbe igen könnyű egy-egy pillanatra beperdülni… a kérdés csak az, ki meddig tud megkapaszkodni ott, és hogyan. Michelle Stockbridge, aki Joe-nak meglehetősen jó barátnéja… afféle második Shana…

– Tudom – vágott közbe Tradics. – Volt neki az a Lobrano-ügye, sáros lett így-úgy, de megúszta, felmentették. Most a Van Vranken-fejleményekben… elő se jött a neve. Hogyan is jöhetett volna! Hiszen akkor ilyen kérdéseknek kellett volna felmerülniök: ki ölte meg Elton Loggie-t… és a többi. Elton kinyírását végül Susan Tookerre kenték, de az apja, Graeme Snodin mindegyre állítja, hogy nem az ő lánya volt. Valaminek azért csak kellett ott lennie, különben nem tudta volna Susant valaki csak úgy beszipkázni, hogy lője le Dergert.

– Máig is bámulom ezt a klasszikus Lopiccolo-esetet – mondta Gracula. – Hogy már nagyon unja a cécót a Scholder-hajlék körül, erre valami kis ürüggyel elköszön Dergertől, és úgy fest, otthagyja, csináljon, amit akar… s ballag a domb hajlatában, felnéz… kit lát meg? A merénylőt, és lelövi. Így menekült meg Derger. Amiből azt a következtetést vonom le, hogy az embereinket…

– Tág keretek között kell mozgatnunk – mondta Tradics –, vagy legalábbis…

– Sőt! mozogni hagynunk! – kiáltotta Gracula. – Megkapó, ahogy a látszólag haszontalan dolgokból lesznek a legértelmesebb dolgok!

– Folytatjuk? – szorította vissza szűkebb keretek közé a bar tulajdonosát Tradics. – Ott tartunk nyilván, hogy nem szabad elsietnünk a véleményt: ki állt a Derger ellen megkísérelt merénylet mögött. S az illető vagy a csoport, most nem a Joe belekeverését célzó húzással igyekszik édeskedni? Mi az, amit mégis tudunk?

– Sok mindent, ha nem jutunk is vele most még látszólag sehova – felelte Gracula. – Derger már nekilódult. Nézze, Dejan, ez így van: Joe és Hanesatt közös jó ismerőse Michelle Stockbridge. Hanesattnak van egy lánya, még az első házas218ságából… bocsánat, az első feleségének a lánya, Arlene Eakins. Az asszony meghalt már, és Arlene apja sem él már. Újra összejöttek ugyanis, úgy öt éve, egy helikopterbaleset erejéig. Arlene Eakins, ugye, Michelle egyik legjobb barátnője, Michelle amúgy… pártfogolja a lányt. Ha igaz, Michelle most Mexikóban van… a Van Vranken-ügy után biztonságosabbnak tartotta, ha eltűnik a színről. Szó volt arról is, hogy megkeresi a régi Lobrano-história egyik főszereplőjét, a kis Paul Rovinert, aki négymillióval lépett le, ám Lobranóék örülnek inkább, hogy nem látják. Hanesatt most Mexikóból jött haza. De hát mi köze mindezeknek Myrna Byron megöléséhez? Csak a személylistát készítettem el magának, és ez még korántsem teljes; Hanesatt és Myrna foglalkozását tekintve…! Meg egyáltalán. Keresem csupán azt a szálat, amely Joe-t konkrétan az ügyhöz fűzheti. Minden arra mutat, hogy ez épp a szép „Palmerston-papagáj”; vele külön kell foglalkoznunk. Összes papagájkönyvemet átnéztem… ilyen faj…

Széttárta a kezét.

Dejan Tradics tudta a választ. – Ilyen fajtájú papagáj nem létezik – mondta, még enyhe kérdő hangsúllyal. Ám Gracula a leghatározottabban, megfellebbezhetetlenül ismételte el: – Ilyen papagáj: nincs.

– De hát honnan vesszük egyáltalán – kiáltotta Dejan –, hogy „Palmerston-papagájról” kell beszélnünk? Miért van szó ilyen papagájról? Shana találta volna ki? Szinte hihetetlen azért…

– Szó sincs róla – nyugtatta meg Gracula. – Hanesattnak volt egy ilyen papagája.

– Nem értem – mondta Tradics. – Volt egy papagája… és Palmerstonnak nevezte, legföljebb ennyi lehetett. Mondjon mást.

– Végeredményben ez történt – nevetett Gracula –, csak mégsem ilyen egyszerű a dolog. Ez a bizonyos Palmerston…

– Hanesattnak, a forgatókönyvírónak a barátja? Bajlódik papagájok keresztezésével? Ilyesmi? – kérdezte Tradics.

– Nem. Ez a Palmerston, pontosabban Frescott Palmerston… hát én nem tudom, persze, láttam a nevét… ez egy nagy író, úgy a húszas-harmincas években élt, és…

Dejan Tradics már közbeszólt volna, de csak megmarkolta a dzsekije zsebében az alig vaskos kis kötetet.

– …itt volt forgatókönyvíró is – fejezte be Gracula –, nem túl nagy sikerrel. Derger azt mondja, egyike volt a legnagyobbaknak… nyilván. Hanesatt azért nevezte el így a papagájt, 219mert szerinte egy író minden tárgya, állata, embere: külön „fajtájú” tárgy, állat, ember, akármi; az, amit csinál, amiből tehát ez a mindenféle akármije lehet, nem ő, mondja Hanesatt… és Derger azt mondja, Hanesatt írt is erről, ezt tartja tíz éve a legfontosabb munkájának…

– Derger? – csodálkozott Tradics.

– Nem! Ken Hanesatt. Pedig olyan forgatókönyveket csinált közben, mint az Örök vizsga, és egyebek – mondta lelkesen Gracula. – De hát, mint Derger meséli… és Derger, persze, Joe miatt szállt be az ügybe… meg a Stúdiók miatt is vigyáznia kell, ez közeli dolog…! …szóval hogy Hanesatt szerint az ő egész életműve: Palmerston életének kihasználása. Mindent, még ha a saját életét írja, akkor is onnét merít, Palmerstonból. Tudja, manapság ezek a dolgok mennyit modernizálódtak; vannak forgatókönyvírók, akik nem írnak kosztümös meg háborús dolgokat, hanem hogy úgy egyáltalán mi van… és Hanesatt azt mondja, meséli Derger, meg is írta, ugye, hogy ő Palmerstont tekinti… minden ilyen dolog foglalatának… mi úgy mondanánk: mint cseppben a tenger…

– És ezért nevezi el mindenét Palmerstonról? – kérdezte csodálkozva Dejan. – Szép, szép, de nem túlzás ez?

– Palmerstonról csak a papagájt nevezte el – mondta Gracula. – Ez a Palmerston egyébként különös alak volt. Óriási sikereket aratott és hatalmas pénzeket keresett a húszas években, mondják. Aztán a feleségével mindent elvert, ami vagyonuk csak lett. Az asszony kezdett becsavarodni, már úgy eleve, vagy mit tudom én, és Frescott Palmerston, aki Hanesatt szerint a legérzékenyebb emberek egyike volt a világon, a leg… hát én nem tudom jól ezeket a leg-dolgokat… hogy ő úgy tudott mindent, ahogy tényleg van! Például…

Dejan akkor előhúzta a könyvet. – Például – mondta, Gracula nagy meglepetésére –, mert úgy látszik, Palmerston ma benne van a levegőben… Draga is olvas egy kötetet tőle… Nézze, ez jópofa: „Mi, szerzők, legtöbbször kénytelenek vagyunk önmagunkat ismételni…” Hát nem így van minden ember? Nézze meg…

– Hát nem – tiltakozott Gracula. – Én már a 317/c koktélnál tartok, és a hét végén be is mutatom. Háromszáznyolcvankét madaram van, száztizenhét fajta. Ha magának ez „mindig ugyanaz”… én nem is tudom, mit mondok?!

– Nem jól fejeztem ki magam – mondta Dejan. – Nézze, ez így folytatódik: „Van életünknek két vagy három mozgató élménye…” Draga is mindig ezt mondja. Figyelje: „Olyan 220nagy és megindító élmények, hogy úgy tetszik, senkit a világon élmény ennyire nem ragadott magával…”

– Maga átveszi Joe szerepét, Dejan! – nevetett Gracula. – De hát tényleg érdekes. És ez a Palmerston ilyen dolgoktól szenvedett? Nem iszik, tényleg, egyet? Jó, akkor olvassa, érdekel!

– „… nem zúzott össze, kápráztatott el, ejtett bámulatba, vert földhöz, tört le, szabadított ki, világosított fel, jutalmazott és alázott meg” – folytatta tehát Dejan. Neki is megtetszett a szerep, amely valóban mintha Joe-ra lett volna szabva inkább. Mivel azonban a könyv Dragáé volt, vagyis „az övék”, nyugodtan vállalta a kontárkodást. – „Aztán megtanuljuk a mesterségünket, és elmondjuk a két-három történetünket, esetleg tízszer, százszor, minden alkalommal más mezben…”

– A színészet is ilyen! – ujjongott fel a bar tulajdonosa. – Hát igen, ebben van valami. Nézzük.

– „…amíg az emberek hajlandók ránk figyelni. Ha másképpen volna, az író bevallhatná, hogy egyáltalán nincs egyénisége. Én minden alkalommal becsületesen hiszem, hogy új környezetre és regényes fordulatra találva, csakugyan elszakadtam a két-három alaptörténetemtől. De a helyzet inkább úgy fest…” – Dejan megállt. – Ez egész jó szóvicc, Gracula… A helyzet fest! Mert festőről lesz szó mindjárt, igen, mint „az ismert anekdotában a hajófestő, akit arra kért egyik ügyfele, hogy fesse le néhány ősét. Megkötötték az üzletet, de a festő még utoljára figyelmeztette, hogy az ősök a végén némileg csónakra fognak hasonlítani…”

– Van benne humor! – nevetett Gracula. – Ejha. És Hanesatt se lehet az a sótlan fickó, hogy erre a Palmerstonra esküszik. De nyilván akadnak szomorúbb helyek is, mert Derger szerint Hanesattban van valami búskomorság. És Myrna Byron túlságosan kicsattanó volt hozzá mindig… Hanesatt meg olyan csöndes fajta, sosem voltak látványos veszekedéseik, semmi; azt mondják a rossz nyelvek, Myrna még a házi hisztijét is egy másik szivarral, Ivor Barkleyval volt kénytelen kiélni. Bocsánat, ezt nem úgy értem… mert hogy különben nagyon megvoltak, Hanesatt iszonyú reprezentatív fickó, mintha a hajófestő fantáziája szerint „készült” volna… olyan kalózos, azt mondja Derger… nem is tudja, nem voltak-e igazából színészi vágyai, és most ezért ingerült: mert ő a háttérben húzódik meg, amíg Myrna, aki sokak szerint egyebet se csinál, csak a természetes adottságait érvényesíti, sztár… Ő is 221lehetne ugyanolyan sztár, hallatszik ez is. De nem biztos, hogy maga Ken Hanesatt a forrás.

– Valami bánatosabbat kért – mondta akkor Dejan. – Nézze, én sem vagyok olyan ismerős ebben a könyvben… mégis, nézzük. Draga mesélte, hogy végül igen fiatalon, szívrohamban halt meg Palmerston. Hanem addig már volt egy súlyos alkoholizmus… több tüdővérzés… állandósult anyagi csőd. A felesége idegszanatóriumok lakója lett… túlélte Palmerstont néhány évvel, de valami tűzvészben pusztult el, az egyik klinikán. Palmerston itt… nézze csak… felteszi a kérdést: „Miért és mikor változtam meg? Hol van az a rejtett repedés, amelyen át, anélkül hogy tudtam volna róla, minden lelkesedésem és életkedvem csöndesen és idő előtt elszivárgott…” De hát Hanesatt tele volt életkedvvel, és…

– Azt mondják – felelte Gracula. – A mostohalánya rajongott érte… Arlene Eakins, ugye. Meg a Michelle-félékből is jó pár. Nem szólva a pilótanőjéről, Charlotte Juxtonról. Nem volt tehát valami árvagyerek. Másodlagos csillag maradt itt Ken is, ezt mondja Derger, hanem ha az eszményképe, az a Palmerston se vitte többre… nem lehetett sok álmatlan éjszakája emiatt. Pénze, úgy látszik, van. Olvasson még tőle… azaz, bocsánat, Palmerstontól.

– Hanesattnak nyilván hízelegne ez a föltételezés – nevetett Dejan –, hogy őt valaki Palmerstonnak hitte csak egy pillanatig is. „Az én önpusztításom”, írja Palmerston, „valami sületlen, sötét história volt. A legkevésbé sem korszerű… Ott álltam egyik híres kortársam mellett, aki fél éven át játszott a Nagy Megsemmisülés gondolatával, felfigyeltem egy másik, nem kevésbé kiváló emberre, aki hónapokat töltött az idegszanatóriumban, mert képtelen volt elviselni az embertársaival való érintkezést. S hosszú névsort szerkeszthetnék azokból, akik végleg feladták, és végeztek magukkal.” Nézze, Gracula, ami nekem itt szintén nem tetszik… bár még nem mondta el, mi van Joe-val, és hogyan jövünk mi bele ebbe az egészbe Lopiccolo barátunk révén… ami nekem nem tetszik, hogy itt egy ember, aki rajong valamiért… valamiért, ami… aki, ugye, ez a Palmerston, és a műve… aki-ami tulajdonképpen nincs. Ki van? Mi van? A foglalkozása, mellyel jó pénzt kereshet. A repülőgépe. A pilótanője. A mostohalánya révén benne van a „maiak” körében. Szép és híres és, ha az kell, botrányos felesége van. A feleségének nem kevésbé szép és híres és botrányos vetélytársnői, akik nyitva állhatnak előtte, ha csak az önérzetét akarja csillapítani. Van egy madara, rajong érte nyilván. Nagy madár? Vagy kisebb?

222

– Talán nagy – mondta Gracula. – Nem tudom pontosan, milyen fajtájú. De azok a nagy madarak, én nem is értem, a nagy testű papagájok, ugye, nem szoktak elkóborolni, még ha kinyitják nekik az ablakot, akkor se igen. Persze mindegyikük más… ki tudja! Itt a madara, de azt már Palmerstonnak nevezi el. Itt az élete, de azt már Palmerston életéhez hasonlítgatja. És…

– Várjon – mondta Dejan. – Van itt bánatos rész csőstül. Tessék: „Így jutottam el addig a gondolatig, hogy a túlélők teljesen kitörtek régi önmagukból. Nagy szó ez, jóval több, mintha börtönből törtek volna ki… ide visszatuszkolják az embert, vagy mihamar egy másikban találja magát…” Ejha! Meg kell majd kérdeznem Dragát, mit tart ő erről a Palmerstonról… végtére ő az olvasója, nem én.

Gracula kiragadta a kezéből a könyvet. – Pompás dolog ez a Lopiccolo-szerep – ujjongott fel. – Nézze csak, mi van itt még: „A sokat emlegetett Menekülés jelszava, a Minél Távolabb Mindentől: voltaképp tétova kalandozás egy hatalmas kelepcében még akkor is, ha a déltengeri szigetekig terjed… melyek különben csak a festők és a vitorlázók passzióira valók. A teljes kitörés olyan dolog, hogy nincs belőle többé visszatérés… vagyis helyrehozhatatlan, mert utána megszűnik létezni a múlt.” Hűha – mondta Gracula. – Nem is olvasom tovább. Igyon egyet, Dejan, de tényleg.

– Rendben van, de akkor hozzon egy korty whiskyt – mondta Dejan Tradics. – Remek mindig a koktélja, én ne tudnám…! Csak egy kicsit kijöttem a gyakorlatból. Inkább erősítő kell.

– Gyakorlatozzék tehát! – kiáltotta Gracula, s ahogy oldalzsebéből Tradics az imént a Palmerstont, előhúzott egy lapos üveget. – De hát fantasztikus…

– Az a fantasztikus – mondta Dejan Tradics –, hogy amikor Shana bemondta a S-U-N-hírekben a „Palmerston”-t, eszembe se jutott, hogy bármi köze lehet ahhoz a szerzőhöz, akinek a könyve ott van a kezemben… az asztalunkon… a szobánkban a földön. Bár hát neki, aki nincs, már nem sok köze van ehhez… Palmerstonnak, úgy értem. És mégis! Nem akarom bonyolítani a dolgot, de mintha a világon is összesen két-három, nyolc-tíz, mit tudom én… alaptörténet volna, és ezé a Hanesatté teljesen ráillene a rég meghalt Palmerstonéra.

– Mit akart ezzel? – tűnődött Gracula. – Valami oka csak volt, hogy egy ilyen papagájt… megtörténhet, hogy igen hosszú életű madarat… egy rég elhunyt példaképéről nevezett 223el. Nézze csak, van itt egy kis mondása, úgy értem, Palmerstonnak: „Így hát, mivel többé már nem tudom teljesíteni a feladatokat, amelyeket az élet elém szabott, vagy én szabtam magam elé, miért ne végezzek az üres pózzal, amelyben jó négy éven át tetszelegtem és szónokoltam… mondtam a magamét… azét, aki nincs… annak, aki nincs…” Tessék!

– Hogyan is került hozzánk ez a könyv? – tűnődött Dejan. – Dragának alig marad ideje olvasni… nemhogy írni. Pedig… Nos hát, mivel irodalmi körökkel Draga nem érintkezik, legalábbis nem tudok róla, csak úgy történhetett, hogy Palmerston… minden bajával együtt… valóban benne van a levegőben. Hát nem? Mit jelent az, hogy „benne van a levegőben”? Hogy Draga megveszi, még ezren megveszik emitt, ötezren amott, megannyi külön okból… véletlenek folytán… hogy egy Hanesatt már jó ideje példaképének tekinti Palmerstont, és a többi.

– Itt az van még, hogy neki, Palmerstonnak „továbbra is írónak kell lennie, mert számára ez az egyetlen lehetséges életmód, de fölhagy minden kísérlettel, hogy valaki legyen…” – Gracula fülelt. Mintha a telefon csörgött volna.

– Igen, a telefon – mondta Dejan. – Nekem olyan túl sok örömem nem volt ma ebből a találmányból, de hát természetesen…

Gracula sietve elindult a távolabbi terem felé, ahol a telefon magányosan szólt. Ezek a szobák messze voltak már a bar-tól, az utcai homlokzattól. Dejan magára maradt. Félretolta a whiskyt, alig ivott belőle. Nem esett jól. Egy-két történetünk van… gondolta, és ő tulajdonképpen elégedett volt ezzel a helyzettel.

Belelapozott a könyvbe. Fantasztikus dolgok voltak benne; persze ezt talán csak azért érzem, tette hozzá, mert történt valami. Ami olyan izgalmasan függ össze ezzel a szöveggel. Valaki miatt összefügg. Ken Hanesatt egyszerre fölelevenítette, még a többi olvasónál is jobban, ezt a volt-nincs dolgot, Palmerstont. A papagájjal is azt akarta? Nem biztos. Az még olyan tetszelgés is lehetett, szerep. De hogy most valami már történt is…

Elrestellte magát. Nem szép gondolkodásmód, állapította meg. Miért kellene ahhoz ilyen sok látványosság, hogy valakinek elhiggyük: köze van ehhez-ahhoz. Gracula még mindig nem jött.

„Fölhagy minden kísérlettel”, valami ilyet mondott Gracula. Dejan elmosolyodott, hogy a bar tulajdonosának annyi 224türelme sem volt, ami a felolvasáshoz szükséges. A könyvben ez állt: „…fölhagyok minden kísérlettel, hogy valaki legyek, szívélyes, igazságos vagy nagylelkű…” Dejannak egy pillanatra eszébe jutott: te jó ég, nehogy Draga is ilyeneket gondoljon. A madarak miatt. Míg én irigylem őt, hogy – szerintem – az igazabbik dolgot csinálja, s tartalékban is ott van neki egy ezüstérmes ügy, az írás… nekem jó, ha bronz jut. Tulajdonképpen mit csinálok? Százkilencvenöt centi vagyok. Bizonyos tapasztalatokkal. És a Thibert Stúdiók magánjellegű kisegítését végzem. Madarakat közvetítek, segítek madarakat megtalálni… vagy más efféle ártalmatlanságokban fordulok életveszélybe. Mostanság már azt sem. Lótok-futok a tizennégy madarunk ügyében, és erre Dergerék tekintettel vannak. Nem kell másnak lennem, csak „valakinek”. Épp az ellenkezője ez, mint amit Palmerston ír. Velem, gondolta Dejan, végső soron mindenki kedves, belátó… a nagy semmire föl. Ezért viszonzásul nekem sincs más választásom. S mi egyebet akarnék.

Szomorú könyv ez, s fel kellene hívni Dragát, hogyan jutottak hozzá. Most már csakugyan. Jött Gracula.

Dejan búcsúzóul épp lapozott egyet visszafelé, hogy ezt olvassa: „Így hát nincs többé én… semmiféle alap… amelyen helyreállíthatnám önbecsülésemet; határtalan önbecs…” Ő is félreolvasott; mert Gracula már elkezdte mondani a magáét.

– Bizonyos Sid Ravezza keresett – mondta. – Kereste már magát is, azt mondja, de nem ragaszkodott a személyhez. Szóval ez a Ravezza afféle boltos… de eléggé fura madár… vagyis… én már összekeverem! Látja, így hat az emberre egy ilyen Palmerston. Eddig azt hittem, tudok fogalmazni. Sid Ravezza… De egy ilyen Palmerston, ez teljesen meg tudja kavarcolni az embert. Szóval, Sid Palmerston, azaz Ravezza…

– Megadta a telefonszámát? – kiáltotta zavartan Dejan. – Nézze, hé… mi dúlta fel annyira? Visszahívjam ezt a Ravezzát?

– Nem, nem, azaz… lehet, de most már – folytatta Gracula, miután egy kérdő mozdulatot követően felhajtotta Dejan whiskyjét –, igen, most már menni fog. Hát szóval tegnap este Joe felhívta ezt a Ravezzát… jó későn, nem mondom… tíz óra felé, hogy esetleg szüksége lenne rá. Sid Ravezza, én ismerem, nagyon belevaló fickó. Tudja, mivel foglalkozik? Állatokat szed össze. Olyanokat, mint… Vagyis kidobott állatokat. Csak madarakra szakosodott, vannak barátai, akik meg kutyákra, macskákra, egyébre. Még oroszlánt is engedtek el, 225képzelje… de hát emlékszik, nagy szenzáció volt. Meg a zsiráf, amikor feltűnt a Hoolenthorp sugárúton, és nem tartozott senkihez. Nyaralni mennek az emberek… vagy meghal, aki gondozta a „kedvencüket”, kösz… ugye… és elengedik. Annyi bátorság nincs bennük, hogy szépszerével elszenderíttessék… elengedik. Még az oroszlánnál meg a zsiráfnál csak-csak… valami lesz velük… hanem egy-egy ilyen házi madár, tudja… magának mesélek? Sid Ravezza nagyban csinálja, amit maguk kicsiben. Van neki mindenféle állata. És Joe-t, ezt Dergertől tudom, megkérték, segítsen valami madárügyben. Eltűnt egy papagáj… szóval, most már elmondom, a Palmerston. Csak olyan fantasztikus volt az egész… de már értem, hát ez van mögötte… ilyen komoly dolog. Odahívták Joe-t Ken Hanesattékhoz. Michelle révén… meg hát Arlene Eakinstől… tudták nyilván, hogy foglalkozgat ilyesmivel… és nagyon sürgős volt a dolog. Valami hacacáré volt Myrna Byron rendezésében, Ken Hanesatt távollétében… és a papagájt meghajkurászták. Elrepült. Sötét éjszaka volt… mit csináljanak? Sehol semmi nyom. Joe-t Myrna Byron hívta fel, maga Myrna Byron. Tisztára retúr volt a nő, tudja, oda-vissza. Joe meg ilyenkor… magabiztosabbat játszik, mint kellene. Majd ő…

– Éjszaka, majd ő – nevetett fejcsóválások közepette Dejan Tradics –, szerez egy ilyen nagy papagájt. Milyen fajtájút is? Mert ez a hülye Shana képes volt „Palmerston-papagájról” beszélni. Sőt most jut az eszembe… engem is hívtak már ilyen ügyben, Dragát is… nézze, itt a levele, Dragáé… nem értette jól a papagáj fajtáját… tessék.

Megmutatta Draga levelét.

– No, de Sid Ravezza nem is tagadja, hogy kereste magukat – mondta Gracula. – Nagyon rendes fickó ez a Ravezza, mondom, és Joe részéről érthető volt a gondolat, hogy hozzá fordul. Csak nem kezdhette a közepén. Felhívta telefonon Ravezzát, aztán megígértette vele, számít rá, bármikor érkezzen is. Ostoba erőlködés, mégis valami. Most már persze gyanús az egész… de akkor Joe igazán semmit nem sejthetett. Beleszaladt, fejest, a szarosvödörbe, ahogy mondani szoktam, ha a madarak kalitkáját így tisztogatom. Tehát Ravezza megígérte, segít…

– Várjon – szólt közbe Dejan. – Mostanáig se hallottam, miféle fajtájú papagáj ez a Palmerston. Mert hogy a tévé hülyén mondja, rendben van. Shanáról majd még beszélgetünk… de akik „rendelték” volna Joe-nál… mégis nyilván 226mondtak valamit, nem? Ugye! Azt sem értem egészen, miért kellett ehhez Ravezza…

– Madárkereskedőhöz azért nem fordulhattak – mondta Gracula –, mert a madárnak… vagy a pótlásának… hajnalra meg kellett lennie. Hogy mégse az üresség várja Ken Hanesattot… vagy hogy egy ilyen madár lecsábítsa rögtön hajnalban az eltűnt Palmerstont. De Joe azt állítja, hogy tőle egy Palmerston-papagájt kért Myrna Byron, és ő nem nagyon ért ehhez… Honnan a nyavalyából gondoltam volna arra, mondja Joe most, amikor már látja, mibe keveredett, hogy valaki éjszaka gyorssegélyt kér madár-ügyben, és szándékosan vagy akaratlanul újra meg újra hülyeséget mond? Ravezza azt felelte, a telefonhívásra, ugye, amikor Joe megmondta neki, miről lenne szó, hogy nála mindenféle madár van… s némelyiknek nem tudja a fajtáját, de… mivel még a nagy papagájok is eléggé hasonlóak, ha azonos fajtához tartoznak, előfordulhat, hogy lesz olyan madara. Mindenesetre Joe menjen el, kérdezze meg alaposan… nézzen meg esetleg fényképet a madárról… vagy majd ott valami könyvben megmutatják neki, milyen a külleme a papagájnak, az állítólagos Palmerstonnak. Joe megígérte, hogy hát persze… elmegy, megnézi. Efféle manőver elkerülhetetlen volt úgyis.

– És a Ford Caprival odament a Woydell Parkba, igaz? – kérdezte Dejan. – Hát persze, miért ne ment volna. Én is odamennék… nem most, úgy értem, ha általában ilyesmire kérnek. Myrna Byron nyilván Arlene-től hallotta Joe nevét. Igen. De csak mondja, Gracula. Halljuk, mi lett?

– A Woydell Park így éjszaka nem az a forgalmas hely, ezért is kedvelheti egy Hanesatt-forma pasas – mondta Gracula. – Kihalt volt a környék most is, a házak ott már mélyen bent ülnek a kertekben, sűrű örökzöldek veszik körül majdnem mindet, legalábbis az utca felé. Joe a Hanesatt-rezidencia kocsibejáróját zárva, ám a gyalogoskaput nyitva találta. Bement.

– A szokásos ábra – mondta Dejan. – De ha nem volt bent már egy lélek se, ahogy sejtem… mi van? Csend… ő jelez, beszól… semmi. Nekivág úgy is. Gondolom, elővette a stukkózatokat… ha ilyen szép házba megy az ember, illeszkedni kell a környezethez…

– Stukkóilag – hagyta rá vigyorogva Gracula. – Hát így történt, és a többit nagyjából sejti. Felért a házig, egyemeletes „viskó”… s látja, hogy itt már az ajtók mind zárva… csak a műteremablakszerű homlokzaton, a nagy szalon üvegfalán tátong jókora luk.

227

– Belőttek rajta – mondta Dejan. Nem volt ez újdonság, mégis zavarba jött. – A madár… ezen a lukon repült el, ugye?

– Állítólag – mondta Gracula. – Persze erről senki sem nyilatkozhat. Az illetékes, vagyis Myrna Byron ott feküdt két jókora stúdiólámpa üvegcserepei között… holtan. Lelőtték. Nyilvánvalóan belőttek az ablakon… és a második vagy harmadik golyó már célt ért. Kettőnek szét kellett durrantania a fotóslámpákat… a papagáj, egyébként, rajongott ezekért a lámpákért. Látja, hogy mindegyik madár más… Más tud lenni.

– Igen – mondta Dejan. – Csak a sötét szalonból… a papagáj mégis hogyan és miért ment ki? Myrna gyilkosa… vagy gyilkosai bizonyára behatoltak. Az valószínűtlen, hogy lemészároljanak egy nagy papagájt… elvinni is vajmi nehéz… Mi történt tehát? És hogyan?

– Rálőttek Myrnára az ablakon át. Természetesen előbb lőtték le Myrnát… aztán durrantották szét a reflektorlámpákat – vélekedett Gracula. – Ezt mondja Joe is, Derger „nem nyilatkozik”.

– Miután Myrnát lelőtték, miért kellett szétlőni a világítást is? Talán hogy a papagáj ne találjon ki? Aztán a papagáj mégis eltűnt – mondta Dejan. – Nem jön össze.

– Mondjam azt – nevetett Gracula –, hogy ezt kérdezze meg… a vizsgálatot vezető Auerlin hadnagytól?

– Hm. És azt ne kérdezzem meg tőle, mi történt a Scholder-villában? Hova tűnt végül Nimmo Beamish? – nevetett kelletlenül Dejan. – Azt feleli: Maguk is részt vettek a játékban, lyuggatták a piros tintás zacskót Colin Kellock „lövései” nyomán… és az egész cirkuszra azért volt szükség, hogy egy gyilkos, Nimmo Beamish elhiggye, valaki a segítségére siet, és ki fogja vinni, egy túsz társaságában.

– Maga Larqué adta az áldását, úgy hírlik, erre az elképzelésre! – kiáltotta Gracula. – Aztán hogy megint rejtély lett a dologból, más kérdés. Yaki Scholder lehet a középpontban. Hát nem? Nézze csak meg. Rá várt volna a legrosszabb szerep. A lesz-ami-lesz. Ha Colinnak sikerül szépszerével kinyírnia Beamish-t, nincs baj, ép bőrrel kijön Yaki is. Ha lövöldözés támad, megsebesülhet; ha Beamish egy pillanatig is szabadon 228akciózhat, ha gyanút fog, ha nagyon nagy baklövést követ el a behatoló Colin… már bocsánat a szóért… akkor is Yaki Scholdernek lőttek. Ha bármi egyéb történik: őt érheti meglepetés. Ezt valaki nyilván nem akarhatta. Yaki és Beamish együtt szökött ki a villából. Hiszen Joe is átment a híres „tömör gyűrűn”. Valaki figyelmeztette Yakit, és ő Nimmóval szövetkezett. Vicc, hogy Susan Tookert olyan helyen találták meg, ahova Beamish „menekülés közben” odalőhetett. Auerlin diadalának úgynevezett értékét ez nem csökkentette. Sőt! elkerülték azt a kínos fordulatot, hogy túsz hal meg, és mindenki a jardot pocskondiázza. Van Vranken halott… öngyilkos lett… Susan Tooker halott… bűntársa végzett vele… és June dilis… sose gyógyítják ki, ismerjük…! Adela öngyilkos lett, Colomantinit bűntársa tette el láb alól… Mi kell még? Elton Loggie-t meg lehetett gyászolni, ő volt a Thibert Stúdiók részéről az egyes számú áldozat… a kettes számú szegény Micallef… Ne folytassuk. Mit akar tudni? Hogyan ment ki mégis a papagáj? Majd megtudjuk.

– Maga szerint tehát Auerlin – mondta nyugodtan Dejan Tradics – ugyanaz, mint Larqué, csak más kiadásban? Ellenünk?

– Nézze, ez rém nehéz – sóhajtott Gracula.

– „Ilyen rendőr is van, tíz betű” – mondta gúnyosan Dejan. – A keresztrejtvénysor megfejtése: rendkívüli. Derger vélekedése, ismerem. Miért ne, valóban.

– Lelőtte a poént, ez valahogy nem így megy – tűnődött Gracula. – A hangsúly azon van, hogy „kívüli”. És az maga Derger. Hanem hát el kell fogadnunk ezt az elképzelést. Hogy Auerlinnel nincs baj. Rendőr hadnagy, gyilkossági. Mit mondjak?

– Ott van neki a gyilkosság – mondta Dejan. – Rendben. Ha Derger úgy gondolja, hogy… valaki más volt, aki rálövetett volna Susannal… legyen. Most ezt hozzuk összefüggésbe a S-U-N gyorshírével, rosszindulatával és marhaságával… és a középpontban ott van Shana, aki nem épp rendőröknek szóló álomleány. A zsebében van a S-U-N, meg persze egy csomó Thibert-részvény, én nem tudom még miféle záradékolt jogokkal… nyilván! És szórakozik, még műsorközlést is csinál. És messze nincs hozzá húszéves. A kedves Palmerston is a lányához intézett szép tanító jellegű szózatokat a leveleiben… neki vajon ki adja az ilyen szövegeket?

– Van neki magának is elég – vélekedett Gracula. – Hanem hát ez a Sid Ravezza azt mondja, érdeklődött… hogy mégis 229miféle papagáj lehetett az. Ne riadozzon, nem Auerlinéknél. Hanem a családnál. Felhívta Arlene Eakinst… ő megmondta neki, hogy Ken Hanesatt madara barátpapagáj volt… a barát szónak a „szerzetes” jelentése értendő itt. Eléggé elcsodálkozott, mármint Ravezza, hogy a papagáj elrepült. Elsősorban nem olyan különösen nagy papagáj, huszonnyolc-harminc centi csupán. De mindegy. A látványosabb ellentmondás inkább az, hogy szabadon eresztve sem szokott megszökni… és Hanesatt kertjében is sokat mászkált, vagyis ha a kilőtt ablakon távozott volna, ott lenne valahol a közelben. De nincs ott. Hanesatt alig várja, hogy Auerlinék leszálljanak a házról és a kertről… át akarja vizsgálni a környéket, nem talál-e friss ürüléket, vagy merre vezet esetleg ilyen nyom. Ravezza azt mondja, volna is neki egy ilyen papagája… néhány napja találta; nem is kérdeztem, hol. Egyelőre maradjunk nyugton, mondtam neki. Majd este, netán holnap reggel többet tudunk – fejezte be Gracula.

– És Ravezza mit mondott még erről a papagájról? – kérdezte Dejan. Érdekelte a dolog, és…

– A tulajdonságairól? – kérdezte Gracula. – Nem kell ahhoz ő, hiszen eléggé ismert papagájfajta a barátpapagáj. Igen egyszerű a tartása… a színe zöldes… nagy rágcsáló… hűséges a helyhez… veszekedős, egyáltalán nem alkalmas rá, hogy más papagájokkal együtt tartsák… és ha Ken Hanesatt valami jellegzetes tulajdonsága miatt vonzódott hozzá, talán épp ez lehetett az. Az összeférhetetlensége… hogy nála nagyobb papagájokat is megtámad… Míg ő, Hanesatt maga volt látszólag az alkalmazkodás. Nem tudom persze. Rossz tulajdonsága, hogy a rikácsolása majdnem kibírhatatlan… főleg akkor, ha valami szokatlant észlel… ha a megszokott terében új dolog tűnik fel… tőle idegen fordulatok következnek… ha váratlanságokkal izgatják. Egyébként csendes, de ha látóhatárán idegen tűnik fel… vendég akár… vagy ilyesmi, lármázni kezd. A látványos jelenetnek csak akkor van vége, ha a zavaró körülmény megszűnik.

– Itt a papagáj szűnt meg, a jelek szerint – mondta szomorúan Dejan. – Bár nem tudom. Tény, hogy Hanesattnak ez a városi háza elég nagy lehet, hogy ha távollétében Myrna Byron vendégeket fogad, a barátpapagájt „cellába csukhassa”, hát nem?

– Nézze, itt van még az én papagájkönyvemben, Enehjelm munkájában, hogy bár bizonyos mértékig helyhez kötött madár, ugyanis ragaszkodik a fészkéhez, egy-két kilométeres 230körzeten belül elkóborol – folytatta még Gracula. – Gyümölcsösökben nagy kárt okozhatnak… de itt nincsenek gyümölcsösök, és alig hinném, hogy ilyesmi hozta volna a bajt.

– Hát ez nem sok, de valami – mondta Dejan. – Térjünk csak vissza Sid Ravezzára. Miért telefonált tulajdonképpen?

– Mert Joe meghagyta neki, hogy magát is hívhatja, ide is csöröghet… meg ott van a S-U-N ostoba híre… és Ravezza mondja, hogy be is szólt már nekik, közölte: nincs olyan fajtájú, még alfajú papagáj se, hogy Palmerston, az csak név lehet, vagy a tulajdonos neve. Továbbá: Joe felhívta őt, Sid Ravezza várta… a S-U-N hírét hallva mintha gyanítani kezdett volna valamit… csak a Palmerston nem akart összejönni. Azt hiszem, magának is telefonált, de megzavarodott… mert maga egy számára ismeretlen nevet mondott be…

– És Derger miért nem tartott igényt egyelőre a segítségemre? – kérdezte Dejan Tradics. – Már azt hittem, marhaságot mondtam a neve említésével…

– Dehogy – felelte nevetve Gracula. – Csak Derger… elindult valami nyomon, ha igaz. És amíg nem talál semmit, nem akarja belerángatni magát.

– Értem – felelte Dejan. – De most mintha megint csörögne ez a láda ott kint… Megnézi?

Gracula kiment. Dejan legalább végigolvashatta a könyvből a megkezdett részt; szomorú kis korszak záróakkordja volt ez: „…nincs többé… semmiféle alap, amelyen helyreállíthatnám önbecsülésemet… határtalan munkabírásom és szenvedni tudásom se alap már; kimerítettem. Szokatlan érzés, mikor az embernek nincs énje… mint egy kisgyermek, akit egyedül hagynak egy nagy házban, s tudja, végre azt csinálhat, ami tetszik neki, csak éppen kiderül, hogy nincs kedve semmit se csinálni.”

Gracula még nem jött.

Dejan megpróbált erre az ismeretlen Palmerstonra gondolni. Ahogy… ilyen elveszettnek érezte magát… valamikor nagyon régen. Ezek a dolgok is mind ismétlődnek? Eltöprengett rajta, milyen különös ez. Aztán a Palmerston nevű papagáj kezdte érdekelni; „ki” ő, netán ki volt; és mi van vele, mi lett? Még öt-hat sor volt hátra a szomorú korszak zárófejezetéből: „Az az érzésem, hogy valaki, nem tudom, ki… mélyen alszik – valaki, aki segíthetett volna, hogy nyitva tarthassam a boltomat…”

Jött Gracula. Feldúltnak látszott.

– Odaszólok Dragának, maga siessen, Dejan – lihegte –, 231Derger várja. Nem iszik egy kortyot? Ide figyeljen, dugja zsebre ezt…

És a dzsekije zsebébe gyömöszölte a magával hozott lapos üveget. Egy negyedes Oldie-t.

– Mi van? – kérdezte higgadtan Dejan. Mint aki negyven év mélyeiből emelkedik ki. És előbb leszedné magáról a búvármaszkot meg a többit. A könyvet az üveg mellé gyűrte, és kérdően nézett Graculára. – Hova kell mennem?

– Természetesen nem a Woydell Parkba – mondta Gracula. – Beül a Hondájába, nem száll át semmibe… Derger így várja az Ovális parkolójában.

– Az Ovális? Vagy úgy – mondta elkomorodva Dejan. – Szerencsére azok a dolgok… csöndesek már. Nem is lehetne elviselni. Örökké annyi mindenre gondolni: Auerlin… Colin Kellock… Michelle Stockbridge… Hennie Loggie…! Tényleg, Hennie-t meg Arthur Craddellt nem is emlegettük még ezzel az üggyel kapcsolatban. Ronda dolog, akármi lesz a vége… valaki Joe-t erőteljesen bele akarja keverni.

– Kérdés, Shana kinek csinálja ezt – mondta Gracula. – De most csakugyan siessen. Derger várja.

Draga még nem ért haza, mert Dejanéknál senki sem vette fel a telefont. – Jó vicc – mondta Dejan Tradics, mikor Gracula, aki a számot tárcsázta, azt mondta, hogy „senki se veszi fel”. – Jó vicc! Ha például Toyota vagy Harris fölvenné…

Megegyeztek, hogy Gracula negyedóránként hívja Dragát, és Dejan, ha tud, egy órán belül ideszól hozzá, a Gracula Bar-ba.

– Nem tudna mutatni – kérdezte Dejan – egy olyan barátpapagájt? Magának nincs, Gracula?

– Történetesen nincs – ismerte el a bar tulajdonosa –, de itt van egy szép fénykép… nézze, oldalról… elölről… semmi különös nincs rajta, úgy értem… minden azon múlik, az illetőnek mit jelentett a madár. Nagy barátok tudnak lenni… bár inkább az elvonultság jellemzi őket. Induljon!

Dejan furcsa érzéssel ült vissza a Hondába. Mintha igazán kedve támadt volna, hogy meghúzza az Oldie-t. De mivel a kísértésnek komolyan ellen akart állni, s kifelé jövet Gracula lakáskijáratánál egy faragott indián polcra csempészte az üveget, nem is volt módja rá, hogy elcsábuljon.

Hajtott át a városon. Két madárkereskedést is látott útközben; mivel azonban szokása volt, hogy úton bárhova ne nézzen be sehova, itt is erős maradt. Olyan jó lenne valami madarassal 232beszélni még, mielőtt… Fel akart volna vágni a tudományával? Sid Ravezza inkább tiszteletet ébresztett benne az önzetlen mentőmunkájával. Az Oválist nem szerette, valóban nyomasztotta a hely néhány emléke… de aztán hamar megpillantotta Derger Daihatsuját. A Charmant kikanyargott a parkolóból; el-eltűnt pár pillanatra, majd ismét közelebb járt a „labirintusban”… s végül az egyik bejáratnál megállt. Derger volt az valóban. Intett Dejannak, kövesse. Elindultak a Bancroft és a Winegar utca kereszteződése felé. Ott egy aluljárón rákanyarodtak a Woydell Parkkal épp ellentétes irányba vezető Gutterson utcára, aztán Derger a jobb szélső fasorba csúszott ki, ahol a Gutterson megszélesedett, s integetett Dejannak, hogy parkoljon. Két luk adódott éppen, majdnem egymással átellenben. A sűrűség furcsa volt Dejannak; mintha „éjszaka” lett volna az ideje – képzeletében? miféle valóságban tehát? – annak, amit most csináltak. De hát mit csinálunk? Fogalma sem volt.

Örült, hogy látja Dergert. Nem mintha nem a legátlagosabb „valami” lett volna Bertram Derger egész külseje; az volt, és Joe gyakran tréfálkozott: az igazi Derger nem valaki mást „élet” maga helyett? Ezt persze nem merték volna halvány célzásként sem „megereszteni” Derger jelenlétében. Bertram Derger különben sem volt a viccek embere. Ha tréfálkozni próbált, volt abban mindig egy kis csikorgás.

Dejan egyszerűen annak örült, hogy a közvetlen tájékozódás lehetővé válik. Szinte azonnal csalódnia kellett.

– Figyeljen ide – mondta Derger. – Maga biztosít majd engem. Megnézem egy kicsit közelebbről ezt a Sid Ravezzát. A fene tudja. Joe mintha belesétált volna valamibe. Auerlin figyelme, meglepő módon, nem rá összpontosul; de hát Larqué nem tehet semmit, ezek most más idők, csakugyan. Igaz, hogy Joe az ég világán semmit nem is követett el, egyszerűen ott járt a Woydell Parknál… és a piros Ford Caprival volt ott, tényleg… Azt már nem mondta Shana Dennehy adója, hogy be is ment a Hanesatt házba. Nem tudják? Vagy… már Auerlinékre bízzák? Ki tudja. Joe dekkol, ez a legkevesebb! Auerlin a családot nyaggatja. Gyanús neki, vagy legalábbis úgy mutatja, maga a férj, Ken Hanesatt. Hiába, hogy Charlotte Juxton állítja: hajnalban indultak csupán. Ivor Barkley alibije sem tetszik a hadnagynak. S ami meglepő, Trevor Seekatzot birizgálja. Seekatz a S-U-N-nál, ami elsősorban Shana Új Napja jelentésű rövidítés, barátként Őocsmányságának fő támasza, minden dolgok örvendő megrontója… tehát 233Shana kiváló partnere. Charlotte Juxtonnak egy szavát se hiszi… vagyis eddig Auerlinre nem panaszkodhatunk. Lehet, hogy Susan Tookerrel Joe leadta nála a névjegyét, és Auerlin pontosan tudja, mi folyik ellenünk. Épp ezért kell vigyázni: a hadnagy szívesen összekoccinthatja a kétféle kókuszt, a mienket… és az ellenfeleinkét. S akkor még nem is biztos, hogy ilyesmi van a dologban…

– Myrna Byron halála mögött? – kérdezte Dejan, mert Derger legutolsó célzását nem egészen értette. – Feltételezhető tehát, hogy az egészet nem Joe ellen tervelték ki… csak azért, hogy…

– Ne tréfáljon! – mondta Derger. – Üldözési mánia lenne a részünkről, ha ilyet hinnénk. Nézzen ide. Mi van. Kezdjük ott, hogy Myrna Byron nem lelkesedett Hanesatt papagájáért. Ez rendben van, de miért volt vele akkor közös térben? Mert azt még megérteném, hogy a lövöldözés megriasztotta a papagájt… eleve hozzászokott a lámpákhoz, s így azok még hagyján… Hanesatték szerették a nagy fényt, és a madár nem repült a lámpáknak soha, ezt Arlene elmondta, de… ha váratlan látogatók jöttek, és a golyók is eléggé azok, Palmerston… mert tudja, ugye, hogy ez csak a neve ennek a barátpapagájnak… tehát ő attól megvadulhat, és rikácsolva távozhat a jól kilyukasztott ablakon, az üvegfalon át. Rendben. Még inkább rendben, ha a régi trükk szerint a gyilkosok elsősorban nem ölni, hanem behatolni akarnak. Vagy bármi más trükk van a játék mögött. Idegenek feltűntére a papagáj elrepülhet. De hogy mind ez idáig nem tűnt fel… hogy tehát nincs meg… nem lelik se élve, se holtan… ez furcsa. Hanesatt, szerintem, azért külön is mérges, hogy tehetetlen dühét nem töltheti ki Myrnán. Nem ordítozva, náluk az nem volt divat, hanem a csöndes nyúzás magas foka, az ment… és ebben, mint Arlene elmondta, a mostohaapja nagymenő volt mindig. Már az első házasságában is.

– Ennyit tudunk összesen? – kérdezte Tradics. – Nem sok. Mi ez a Ravezza-szál? Remélünk valamit tőle? És egyáltalán, Joe-t akarjuk menteni, vagy érdekel minket maga az ügy is, a szíve?

– Kinek a szíve? – kérdezte Derger. – Vagy úgy…! Nézze, a kettő nem választható el egymástól. Ennél csak az biztosabb, hogy Joe barátunk dekkol. Ha bárki kérdezi magát, sajnos nem mondhat egyebet, hogy még Bertram Derger se tudja, hol van Joe. És nyilván nem dekkol, hanem az is meglehet, hogy az ellenfelei nem elégedtek meg ennyivel… utalás ez részünk234ről a S-U-N-ra. Beszéltem már egyébként Raoul Mulpryval, a Thibert Stúdiók illetékes aligazgatójával, és természetesnek tartom, hogy meg fogja kérdezni Ullbergéket. Vagyis a S-U-N-t, hogyan is volt ez, mi van és meddig lesz. Másról nem tudok beszámolni. És most gyerünk.

Beszálltak. Derger jobbra kanyarodott, Tradics, a megbeszélés értelmében, leírt néhány kört a Dabberell utca és a Pool közötti parkban, s csak azután indult „őrhelyének” elfoglalására. A Pool Park kis dombjának volt egy igen előnyös kilátópontja, aszfaltút vezetett oda, és a kocsiból kiszállva remekül leláthatott Tradics a Hawthorne utcára. Ott volt Sid Ravezza: madármentő rezidencia. Jókora kert, majd látni fogja Joe a röpdéket… páratlan dolog, csakugyan… és az is látszik, ha valaki bemegy elölről a házba, kijön hátulról, nagyon előnyös kilátópont az a Pool Parkban.

Derger alig várta, hogy odaérjen. Egy-két percig üldögélt a Park csendes útján a Hondában, megvárt néhány álmosan elgurulgató Caddyt, Renault-t és Buickot, aztán kiszállt.

Kellemes, hűvös volt a levegő. Derger adott vele egy kézi adó-vevőt, ezt vételre kapcsolta; megegyeztek, hogy Bertram csak akkor szól neki, ha minden a legteljesebb rendben van, ha Sid Ravezza valami fura módon nem lenne otthon, vagy ha nagy baj gyanítható.

Ezért Dejan nem tudta volna megmondani, mi a helyzet, amikor – mielőtt még a lombokon át lenézhetett volna távcsövével Sid Ravezza hátsó kertjére, a kis úszómedencékre s nyilván a röpdékre, melyekről Derger, korábbi terepszemléje nyomán, beszámolt neki – a kézi adó-vevő már meg is hallotta Bertram Derger hívójelét. Nem vesztegette az idejét, beugrott a Hondába, indított; bízott benne, hogy Derger olyasmit tudott meg Sid Ravezzáról s a Hanesatt-üggyel való összefüggéséről, hogy neki azonnal indulnia kell: Joe-hoz, máshova.

A szerpentin útról hamarosan rákanyarodott a Hawthorne utcába torkolló fasorra. Fél perc múlva ott volt a Hawthorne-on. Derger utasítása szerint a Sid Ravezza háza előtti sarkon szállt ki. Elhaladt néhány kapu előtt; zárva voltak, mögöttük a parkok csöndesek. Bár inkább csak kertek voltak ezek, középrétegbeli emberek világa. Nézegetni nem volt ideje; észlelte csak a dolgokat. Egy kicementezett törzsű fát látott, egy betört ablakú telefonfülkét, egy frissen mázolt szeméttárolót. Ravezza kapuja zárva volt. Derger ott állt már.

Megkérte Tradicsot, nézzen körül, tiszta-e a terep. Megpróbálnak behatolni; ugyanis senki sem nyit ajtót. A szomszé235doknál is csend volt. A zárral Derger nem boldogult, maradt a hágcsó-módszer. Zekéje alól már kilátszott a Daihatsuból odahozott műanyag köteles-rudacskás, könnyű, összehajtogatható „ördöglétra”. Tradics figyelt, egy fa mellől, míg Derger a hágcsót felakasztotta és biztosította. Nem jött senki, mindkét irány néptelen volt. Izzottak még az árnyékok is, de már kellemesen, a nyárutó kis enyhületével épp. A forró, kései dél ott remegett a lombok között. Minden más nyugodt lehetett benne.

Derger fent volt, intett Tradicsnak, kövesse. Nem először csinálták ezt a hágcsózást, ám Dejan Tradics számára mindig szívszorongást hozott. Toyotára gondolt most, Harrisre, Sotóra… és a többi madarukra… meg hogy Draga letolná őt – joggal?! – az „ilyen gyerekes dolgokért”. Vajon az itteni szomszédság – valami Mork; Gavilard; Brix; Colvon vagy Codron: ilyen neveket látott a Hawthorne közeli kapuin –, ezek itt vajon miféle „gyerekekhez” szoktak hozzá? Hanem a csend most is rezzenetlen volt. Jó tér a lelkifurdaláshoz.

Miként is gondolja Draga ezt a „gyerekeset”, nem ért rá sokat töprengeni rajta, mert már ő is mászott. Fent volt, fölhúzta maga után a hágcsót, aztán átdobta Dergernek, aki a döngölt, világos kerti úton, a nyírott, szép bokrok között várakozott. Nem sokat teketóriázott, leugrott a kapu túloldalán, s ott állt ő is Bertram mellett.

Elindultak, kibiztosított fegyverrel, a ház felé. Derger intett Tradicsnak, maradjon le, és jöjjön a bokrok között. Ő is igyekezett mindvégig fedezéket keresni; Dejan érezte, hogy ez csakugyan naiv igyekezet. Ha a Chandler-könyvből ismert mester, Philip Marlow nagy tanulságát megszívlelnék – de hát Marlow-nak is nyilván hiába mondott ilyet az a hölgy ott –, és egyáltalán fütyülni merészelnénk a százszázalékos (az élettől nem várható) biztonságra, még fényképezhetnék is egymást; olyan remek reklámja volt ez minden ilyen gyakorló őrületnek. Ezt joggal mondhatná Draga. Ezt igen.

A bokrok között sűrű volt a forróság, az illat és a csend. Dejan nem tudta megmondani, melyik a fenyegetőbb. Hallotta Derger halk lépteit a zúzott köveken, s ő maga a remek gyepen majdnem nesztelenül lépkedett; mint egy rohamát méregető távolugró.

Elérkeztek a házhoz. A házban csörgött a telefon. De abbahagyta.

Először nem láttak senkit. Aztán a meglepő módon üzlethelyiségre emlékeztető földszinti akárminek a szerény, résre 236nyitott, régimódi üvegajtaja mellől két bocskoros lábat láttak kilógni. A lábak szét voltak vetve, és nem voltak semmiféle mozgásban. Nem lehetett megmondani, a dolognak mely érzékelhető összetevője ígéri: ilyesmitől, mint mozgás, e lábak esetében a feltámadásig nem is kell tartani.

Volt mégis valami biztató ebben a combközépig látszó két bocskoros, mikrokord nadrágos férfilábban. A fogadóbizottság nem túlságosan aktív, ezt állpította meg Dejan. Sokkal rosszabb lett volna, ha e lábakon ott buzgólkodik célszerű összhangban egy ismeretlen szív, agy és kéz, s azzal a Magnummal várja őket, amelyet messze maga elé ejtett. Ismertnek a szívet, az agyat és a kezet sem nevezhették, mivel – közelebbi megtekintésre – sem az arc, sem a testalkat nem volt ismerős sem Dejannak, sem Dergernek. A férfit, aki valószínűleg a váratlanság leple alatt kívánt behatolni a ház praktikus helyiségébe, mellbe lőtték. Nem várhatták tehát örömmel; de valami arra vallott, hogy mégis várták.

A helyiséget pult szelte ketté, diófapácos mahagóniutánzat. Madáreleséget árultak ebben a „boltban”, s nyilván nem akárkinek. Hiszen a boltot nem hirdette odakint cégér. Nem üzletek utcája volt a Hawthorne. Dejan Tradics arra gondolt: ezek bizonyára igen jó minőségű magvak akkor. Ha nem igényelnek reklámot. Ahogy a pult mögé kerültek, mégsem a fiókok tartalmával foglalkoztak először; hanem a pult és a fiókos szekrényfal között, a régies deszkadobogón fekvő alakkal.

Csak mintha lecsúszott volna a pult és a fiókok közé, de jó alaposan. Dejan arra gondolt, hogy őt sem hirdette odakint semmi. Barna arca nagyon halott volt. Fekete hajfürt hullt az egyik szemére. A jobb kezéből, dolgos mozdulat emlékét őrizve, tengerészeti mordály hullhatott ki; török kávéfőzőt idéző hangtompítóval. Dejan csak nézte. Van ilyen szerelése a halálnak, mint az a helyiség, ez a sok barna szín, ez az ósdiság? Derger már a pult mögötti halott zsebével foglalkozott, nem talált benne semmit. Nyilvánvalóan idehaza volt az elcsusszant férfi; miért lett volna nála más, mint egy tengerészeti pisztoly s egy zsebkendő. Már nem tudta a nyakára kötni, szorítani se, az se ért volna semmit; takarosan ellőtték az ütőerét. Dejannak ez a szó jutott az eszébe: takaros; mert a kendő meg ilyen volt: babos. Ismert egy Babics nevű tengerészt, akinek meg a halántékát lőtték át ilyen érintőlegesen. Semmi köze, állapította meg, ehhez itt.

Szemlélődhetett, mert a kopott tárcát, melyet a másik halott 237bőrövébe dugva lelt, odahajította már Dergernek, s nem az ő dolga volt, hogy az igazoltatást elvégezze. Sejthető volt viszont, hogy a pult mögött maga Sid Ravezza fekszik. A csörömpölő telefon közelében.

Dejan ettől nagyon elszomorodott.

Vigasztalódni próbált vele, hogy ez csak amolyan futó gondolat. Ahogy ő futó bolond. De a gondolat nagyon sűrűn állt ott, s annyira elterebélyesedett, hogy már se ablakon, se ajtón nem akart kiférni. A telefon ettől függetlenül újra megcsördült. Olyan dermedten.

Derger végre fölállt. Mert a „jövevény hulla” papírjait amúgy térdeltében nézegette végig. A telefon elhallgatott.

– Patrick Crumbo – mondta Derger. – Sejtettem. De ő az.

– Vagyis? – Dejan ebből nem lett okosabb. – Benti?

Derger bólintott. – Notenbank embere volt, ha igaz. De mit akar ez jelenteni? Ő lesz Ravezza… vagyis ő nem lesz többé az.

– Lőttek egymásra? – kérdezte Dejan. – Nem szeretem én ezt. Mintha lemásolnák a Waisenkind-fejleményt. Alig valószínű.

– Hát persze – mondta Derger. – Csak mit mond ez is? Sid Ravezza egy kicsit sokat telefonálgatott. Magától hallotta az én nevemet. Így kért Graculánál már engem… aztán kapcsolatban maradtunk… amennyi időnk erre volt egyáltalán. Elképzelhető, hogy rám hivatkoztak nála… nem tudom… mit játszottak meg itt. Crumbót szépen elrakták vele csülök alá. Meg lejjebb.

Derger odament, megszagolta előbb Crumbo fegyverét, aztán a feltételezett Ravezzét. – Lőttek mind a kettővel – mondta. – De hogy Crumbo lőtt-e a magáéval… vagyis ezzel a stukkóval, amelyik itt van… nem tudom. Rendes kis Magnum. Hozzá nem nyúlnék… maradjon Crumbóé.

– Kétli, hogy az övé volt? – kérdezte Dejan. – Vagyis… – Szerette volna megkérdezni, mi legyen ezzel a rohadáj telefonnal. Ehelyett beszélek itt, gondolta, töltelék dolgokat. Várt.

– Nem kétlem – mondta Derger. – Biztos vagyok benne, hogy sose volt az övé. Az övét elvitte, aki lelőtte ezzel a Magnummal Ravezzát. Ha a pult mögött… ez a fickó szegény… Sid Ravezza. Másrészt nagyon elképzelhető, hogy Ravezza lőtt Crumbóra.

– Hogyan? – kérdezte Tradics.

– Csak ahogy Crumbo belépett ide, úgy – mondta fanyarul Derger. – Akkor pedig…

238

– Figyelmeztették – mondta Dejan Tradics. – Nyilvánvaló. A hülye feje.

– Ne szidja már – mondta kelletlen megértéssel Derger. – És ahogy ez megvolt, dumm, jött a másik… Kész. Ravezza annyit se mondott, hogy cukkini! És már lent volt a pult mögött.

– Kösz – jegyezte meg Dejan Tradics. – És mit jelent ez?

– Sok mindent jelenthet – mondta Derger. – Attól függ, kit hívogatott fel Ravezza.

– Például engem – mondta Dejan. – Remélem, nem vezetett erről is kimutatást. Nézze meg, a fiókokon milyen szépen ott vannak a címkék. Muhar… fénymag… paco-pico… óriásfenyőmag… fehér köles… indiai köles… quaquapirra… és a többi. Fogadni mernék, madárnaplója is van. Nézze meg azt a könyvet ott, bal kéz felé, a magaspulton. Meglepne, ha nem azt vezette volna benne, mikor milyen madár került hozzá…

Derger odament. Belelapozott a kemény fedelű, nagy kötetbe. Aztán elkáromkodta magát.

Dejan legalábbis úgy érezte, hogy a neve, ahogyan Derger mondja, egy káromkodással ér föl.

– Mást nem tudna így megmondani? – kérdezte Derger. – Nézze meg, egyébként, az első bejegyzés… Tudja, mikori?

– Tényleg nem! – kiáltotta riadtan Dejan. A hangja azért volt ijedt, mert azon kapta magát, hogy csaknet nevet. Hogy ő jóstehetség lett. – Nem, tényleg…

– Az első bejegyzés – mondta Bertram Derger – tíz évvel ezelőttről származik. Tudja-e, most hanyadik madaránál tartott ez a Ravezza… már ha ő az itt…?

– A… kétszázadiknál?

– A kilencszázhetvenkilencediknél – kiáltotta fojtott hangon Derger. – A jelenlegi állomány, ez is azonnal kitűnik, százkilencvenhat. Meghalt eddig itt nála hetvenkét madár, régi tulajdonosához visszakerült kettő… igen, két madár… Állatkertekbe került huszonhét…

– Új gazdája lett hatszáznyolcvanötnek…

– Hatszáznyolcvanötnek? – kiáltotta Dejan, és egyszerre valami furcsát érzett. Hátrább lépett Crumbótól. Jobb volt ez így. Bár Ravezzát nem Crumbo lőtte le, mégis…

– És így tovább; van még olyan rovat is, hogy elszökött innen: egy madár… betegség miatt kórházba került, jelenleg ott van tizenkét madár… meg egyebek – fejezte be Derger. Becsukta a könyvet. Ügyelt, ne hagyja ott a keze nyomát.

– Sid Ravezza – állapította meg Dejan –, azt hiszem, egy 239órája még élt. Talán félórája sincs, hogy ez történt itt. Ami azt jelenti…

– Hogy nem volt őszinte velem Sid Ravezza – mondta Derger elégedetlenül. – És hogy én… de mindegy. Ravezza felhívta a S-U-N-t. Ez nem titok. Elképzelhető-e, hogy tőlük jöttek ide…? Crumbo, mint Notenbank-ember… Főleg azt szeretném tudni, mit játszanak itt. És miért kellünk bele… Joe-val az élen?

– Minket nem ők csődítettek ide? – kérdezte Dejan. Derger elhúzta a száját, jelezve: kik azok az „ők”? Akkor meg mit ér a kérdés, nem is szólva bármi lehetséges válaszról.

– Gyerünk innen – mondta Derger. – De előbb nézze meg, mi van hátul, a ház mögötti kertben… és mit tud segíteni. Nem úgy értem, hogy személyesen, de… Tényleg zavarban vagyok, ez valahogy… kívül esik rajtam.

– Rendben van – mondta Dejan. – Nézzük meg. Ha igaz, csaknem kétszáz madarat találunk majd ott. Mindet elengedték… mert nem kellettek többé. És Sid Ravezza… meg…

Ez a meg Sid Ravezza társának szólt. A ház mögött kezdődött a kalitka- és röpde-világ. De a bejáratánál ott feküdt valaki még. Egy nő.

A legijesztőbb az volt, hogy nem ismerték őt sem. Ha Michelle-t találják itt… ha Shanát… ha bárki ismerőst. De ez a nő… egyszerű köpenyben, mellette az elejtett doboz, a kidőlt kukoricaliszt. A fején fehér kendő. A doboz felborult; valami odaszorult még a nő alá. A vérbe ez a sárgás folyadék vegyült, csöndesen illatozva. Dejan megismerte a B-vitamin-keverék szagát. Olyan különös volt, hogy valamit… hogy sok mindent… hogy szinte mindent… itt is ugyanúgy csinálnak, ahogy ők Dragával.

A nő, Sid Ravezza társa, eleséget és vizet vitt valamelyik röpdéhez, kalitkához vagy „szekrényhez”.

Mivel rajta már nem lehetett segíteni, Tradics megkérte Dergert, várjon, megnézi, van-e például mindegyik röpdének vize. Ez a legfontosabb.

Tizenhat röpdét és huszonkét kalitkát, valamint egy dróthálós „szekrényt” számolt össze Dejan. Víz, úgy látta, mindenütt van. Derger ideges lett. A nőnél semmiféle igazolvány nem volt. Miért lett volna? A megmentett madaraknak tökéletesen megfelelt így is. Aligha állították volna meg, ha mindössze a kukoricaliszttel és a vitaminoldatos edénnyel lép be a tárolók közé.

A madarak meglepő nyugalommal fogadták az idegeneket. 240Első pillantásra Dejan nem fedezett föl közöttük barátpapagájt. Aztán egy külön kalitkában észrevette… Ez a madár lehetett volna Palmerston helyettese. Pótlása… legalább addig, amíg…

Ki tudja. Lecsalta volna Palmerstont? Vagy fékezte volna Ken Hanesatt haragját? Esetleg megtévesztette volna a hazatérőt?

– Tényleg gyerünk – mondta Derger. Mégis ő volt az, aki a házba, a másik ajtón, belépett. Dejan követte. Ez nem volt óvatos húzás.

De a ház körül senki sem ólálkodott. Igaz, nem is találtak bent semmit. Madarak fényképei… kellékek… infralámpák… üres kalitkák… forrasztópákák… ennivalós zsákok. A konyha mellett, a nagy teregetőhelyiségben: kendők… rongyok… ingek és köpenyek… Száradoztak most már hiába.

– Áthívjuk Graculát – mondta Dejan. Derger azt felelte: – Megőrült?

Elindult kifelé. – Most mi lesz akkor? – kérdezte Dejan Tradics. – Ki is szagoltathatják, hogy itt voltunk. Még kutya se kell hozzá. A szomszédságból valaki… A visszamászás is kockázatos.

– Majd lesz kulcs – mondta Derger. – A nő táskáját kell megkeresni.

– Aki elment, vagy hátrafelé távozott, vagy elvitte az egyik kulcscsomót – mondta Dejan. – Nézzük…

A nő táskája hamar megkerült. Akárki járt itt, nem volt célja a személyazonosságok elködösítése. A táska megint ijesztően személytelen volt: Liz Guthrie nevét soha az életben nem hallották.

– A rohadás esne belénk is – mondta Derger. A kulcsok megvoltak. De hát mi lesz a jobb, tűnődött Dejan, ha másznak vagy ha kisurrannak. A szomszédoktól mintha nem kellett volna félni. Sűrű zöld sövénysorok szigetelték el a Ravezza-telket jobbról is, balról is. Gavilard-ék, Morkék, Brixék… nem tudnak rólunk, gondolta Tradics. Volt ebben is valami „kísértetjárásos”.

Derger közben már ki is nyitotta a kert kapuját. Kilesett. Intett Tradicsnak, mehetnek. Egy pillanat alatt kint voltak.

Dejan nem hitte volna, hogy gyorsabb tud lenni Dergernél. Gyorsabb tudott. A Honda Civic LS indult előbb. Az Oregon Club előtt találkoztak. Beültek a nagy boxok egyikébe, hatalmas bőrfotelekbe. Szemközt volt a lengőajtó, láttak minden241kit, aki bejött. Nem telepedett a közelükbe senki. Dejan is whiskyt kért.

– Mi lett volna, ha ott a kert kapuja előtt belénk botlik valaki, aki madarat hoz, mert találta – kérdezte Dejan Tradics. – Derger, mondja meg, mit csináltunk volna? Elhurcoljuk? Vagy mi? Legalább álarcot kellett volna öltenünk, nem?

– Hagyja ezt már – felelte ingerülten, de jóakaratúlag Derger. – Ne szapulja a vállalkozásunkat. Úgyse valami híres ügy.

– Hol tartunk? – kérdezte Dejan, ahogy a pincér elment, otthagyva rájuk a jeget, a vizet, a palackot, a négy poharat. – Ért valamit ez a…

– Ha Crumbót ennyire ott tudták felejteni – mondta törődött hangon Derger. – Mit mondhatok? Az ő emberük? Valami bajuk volt vele, ráküldték a madarasra. A madarast figyelmeztették… de csak egy ember erejéig. Azt megölhette, mint betolakodót…

– Kizárt dolog! – kiáltotta Dejan. – Rablómese! Ha maga ilyen könnyen rávágja ezt a megoldást, nézze… nem akarom megsérteni, de…

– Rendben van – ismerte el Derger. – Van még egy ellenvetésem… a saját elméletemmel szemben. Hogy ha csak sejtem is, másrészt, hogy ilyesmi történhet… nem így csináljuk. Nem jövünk ide, és…

– Mert hogyan találja ki az egyik dolgot villámgyorsan, a másikat meg miért nem sejti, igaz? Ha tényleg rá van hangolódva – mondta Dejan. – Mégis, Crumbo, mint mondja, Melvin Notenbank embere volt mindig. Ezt maga tudja, Derger. És… miféle alak volt ez a Patrick Crumbo?

– Látta – felelte Derger. – Hagyjuk a gyászbeszédet. Kinyírta volna Ravezzát. Nem madárért ment oda hozzá. Csak… Rohadás, ha értek egy szót is. Mégse történhetett másképp. Figyeljen. Joe-t fölhívja Myrna Byron… mert Joe esküdött, hogy ő megismerte, az tényleg Myrna Byron hangja volt. Akkor tehát Myrna Byron még élt. Fölhívta Joe-t, hogy baj van, elröpült a papagáj. Joe értette félre, hogy óriáspapagáj? Vagy eleve azt mondták? Palmerston… Tény, hogy Sid Ravezza már kereste ezt a fajtát… ő sem lehetett biztos a dolgában. És annyira ritka eset, hogy ilyen ügyben keresik. Sidnek, magyarázta aztán már Dejan, óriási esemény volt ez. Neki és Liz Guthrie-nak. Úgy festettek, mint akik ketten csinálják ezt. Te jó ég, tényleg, és az összes csillaghullás!

– Shana – mondta Dejan Tradics – egy sor baromságot is mondott. Azt, hogy Palmerston… azt, hogy Myrna Byron kedvence… volt. És miért keveri bele Joe-t?

242

– Ez az egyedüli baj – hagyta rá csüggedten, s mindjárt lendülettel is, Bertram Derger. – Majd megoldjuk. Várjon csak. Rögzítsük, mi ez a Ravezza-fejlemény. Hogyan indult. Joe jól ismeri Michelle Stockbridge-t. Michelle most távol jár, de régi barátnője Arlene Eakins, Hanesatt mostohalánya. Joe neve fogalom lehet ott „a körökben”… Valami. A körökben baj történik a papagájjal. Hanesatt kedvence. Hm. Elszökik? Késő este? Magától aligha. Tehát a papagájjal valami történt. Meg kell oldani a helyzetet, ahogy lehet. Ki kell mászniok, ha lehet.

– És felbukkan Joe neve – mondta Dejan Tradics. – Bíznak benne, hogy beszáll. Joe be szokott. – Derger akkor azt mondta: erről jut eszébe, hogy telefonálnia kell. Joe-nak. Dejan bólintott. Derger kiment. Nagyon hamar visszajött. Folytatta, mint ami így a legtermészetesebb.

– Vagy egyszerűen maga Joe kellett nekik! – mondta Derger. – Igaz, nem értem ezt se… hogyan és mire.

– Valahol abbahagytuk – próbálkozott Dejan Tradics. – Ott, hogy a papagáj… Palmerston volt… Ezt a nevet adta neki nyilván Hanesatt… mert becsülte az író Palmerstont… tudja, volt egy ilyen író, Palmerston… Gracula biztosan mesélte, és ez is fontos lehet.

– Hagyjuk az irodalmat – kérte fáradtan Derger, és ismét nekilendült. – Joe örül, ha dekkol… és örökké azt se lehet. Meg kell oldanunk a dolgot. Gracula az Örök vizsga című filmet is előhozta. Hanesatt állítólag ott került a legközelebb ehhez a példaképéhez vagy mihez. Az írta, ha igaz, hogy… szóval a lányát oktatta levélben. Előretartás, ez volt a lényeg. De hát, ha visszaemlékszik a Van Vranken-fejleményekre, ott is… megtudtuk aztán, megtudta a világ, mi a lényeg? Van Vranken begyógyszerezte magát, dilisre… és felfordult a vécén. Vagyis hiába mondja Hanesatt, hogy előretartás, akkor aztán nincs az, hogy nem érünk rá a beteg társunk mellett eltölteni egy-két napot, mert a filozófiavizsgánkra kell készülnünk. Egyáltalán, nagyon keveseknek kell aránylag filozófiavizsgára készülni. De hát Graculának ez nagyon tetszik. Mert neki most ez kell. Ahogy az egész Palmerston-dolog nagy divat lett. Ne aggódjék, el fog múlni. Csak mi érjük meg.

243

– Hanesatt tényleg hajlik a búskomorságra? – kérdezte Dejan. – Gracula szerint maga azt mondja róla, Bertram.

– Csöndes ló – mondta Derger. – Azt is mondtam: Myrna még hisztizni se tudott vele rendesen. Ami nem azt jelenti, hogy egy csomó dolgot ne tudtak volna egymással okésan. Állítólag rendben volt köztük az is; legföljebb Hanesattnak változatosabb étlap kellett. Most ezért ölte volna meg Myrnát? Myrna hagyta… ő is hagyta Myrnának. Hát persze. Ilyen okot ne is keressen…

– Letörtem – felelte Dejan. – Megállok.

– Nos, ugye – mondta Derger egyáltalán nem diadalmasan. – Joe-t felhívta Myrna… Joe felhívta Sid Ravezzát. Joe nem tudta megmondani, milyen papagájról is van szó. Hacacáré volt Myrnánál. Meghajkurászták a papagájt, a papagáj elrepült éjszaka. Amit azóta Gracula elmondott a papagájról… erről a barátpapagájról, ugye… beleillhet a képbe. Elment a papagáj, begyulladtak. Myrna telefonál Joe-nak. Joe elhiszi a Palmerstont. Myrna nyilván olyan ideges volt, hogy csak a nevet mondta. De Ravezza, szegény feje, jót akar. Joe is. Megy a Woydell Park-i házhoz. Ott találja az üveghomlokzatot jól átlőve… és Myrnát bent holtan. Kilőve két reflektorlámpa… Aztán valaki beköpi a S-U-N-televíziónak, ahol Shana a főnöknő-mindenes, hogy Joe ott járt a piros Ford Caprival. Sid Ravezza ide-oda telefonál… Joe alighanem elfelejtette lemondani nála a dolgot. Kisebb bánata is nagyobb volt. Ravezza felhívta a S-U-N-t, azzal, hogy marhák. A S-U-N-nál ott van Melvin Notenbank. És Ravezzát most nemrég kinyírták. Ott hever holtan, a tömérdek madara, a megmentettek közelében, és nem hallatszik szárnysuhogás, mely az égbe emelné, őt, meg azt a Liz nőt. Mit vétettek? Egy baromság az egész. Balszerencséjük volt. De miért? Mi változott még? Eleinte Myrna pótolni akarta volna, csalárdul, a papagájt. Vagy lecsalogatni egy újjal a régit. Sikerülhetett volna? Ki tudja. Ha fölmennek, ezek a fogságban nevelt madarak, meséli Gracula, gyakran nem tudnak lejönni. Zűrzavaros. Mi változott meg. De nagyon!?

– Nagyon – mondta most egy kicsit fáradtan Dejan Tradics. – Az itt, úgy érzem, a lényeg. Hogy: nagyon. Az a sok madár! Sid Ravezza nagyon derekasan dolgozott… ilyet nem is láttam még. És nagyon rohadt dolog… – Elvigyorodott, de inkább kelletlenül. – …attól, ami nincs, nagyon rohadt dolog tőle, hogy ezt hagyta. Vacak véletlen. Csak nem értem. Nagyon nem értem.

244

– Nem a „nagyon” a lényeg – mondta akkor elgondolkozva Derger. – Ha az én utóbbi szavaimra célzott. Hanem az, hogy…

– Tessék? – kérdezte Dejan, szórakozottan. Összekapta magát: – Hogy akkor mi…?

– A változás – mondta Derger. – A változás, azt hiszem, az itt a lényeg. Mi pedig egyre a meglevő dolgokból indulunk ki. És úgy nézzük őket, ahogy vannak. Maga…

– Én? – csodálkozott Dejan Tradics. – Vagy úgy. Igen. Lehet. Megint leállt egy kicsit az ügy, nem?

– Ugyan – felelte Derger. – Ez, egyrészt, egy ilyen ügy. Már ha maga álmosnak nevez, leállósnak egy ilyen gyilkosságsorozatot. Meg amit Shana művelt a S-U-N-ban Joe-val. Egyébként, tudja-e, hol dekkol Joe? Egyszerűbbet kérdezek: hol járt? Tudja-e, hol járt?

– Hát meg nem mondanám – felelte Tradics. – Biztos nem olyan helyen, amelyikről Shana tud. Nyilván nem szalad le Michelle után Mexikóba… csak viccből mondom… nem költözött oda a Van Vranken-ügy valamelyik életben maradt szereplőjéhez… például Juan Alvezhez a szanatóriumba, netán Susan Tooker apjához. Fogalmam sincs.

– Ott jöttünk el előtte – nevetett fahangon Derger. – Sid Ravezza szomszédságában. Üres a ház. Joe azt mondja, hátulról hatolt be. Ő ugyanis hátra, a domboknak próbált volna menekülni a Ravezza-kertből…

– Tehát Joe már ott járt? Előttünk? – kérdezte döbbenten Dejan Tradics. – Azt hiszem, ezt elfelejtette megemlíteni, amikor odamentünk…

– Dehogy felejtettem! – nevetett Derger fanyarul. Látszott az arcán, hogy most az egyszer élvezi a másik fél tanácstalanságát. – Mielőtt megharagudna rám – mondta aztán –, figyeljen. Maga meg azt a rémes telefont nem említette azóta se. Igaz?

– Igaz, de mi köze annak… ehhez? Hogy Joe már ott járt, és maga végig tudta? – tiltakozott Tradics.

– Dehogy tudtam végig! – kiáltotta hideg derűvel Derger. – Amikor először megcsördült az a rohadáj, mint maga mondta, még azt se gondoltam, hogy Joe az. Főleg nem, hogy a szomszédból! Aztán bejött a jelzés…

– Az a kísértet-telefonáló tehát Joe volt? – kérdezte keserves arccal Dejan. – És… honnan? Jelzett, ugye, és maga tudta…

– Jelzett, és amikor maga kiment megnézni… a nőt, mint kiderült – mondta elkomorulva Derger. – A rohadásba az egészet.

245

Némán ültek. Dejan törte meg a csendet. – Figyeljen, Derger – mondta. – Helyes, hogy szomorkodunk, és az se rossz, ha dühösek vagyunk. De majd! Erre még ráérünk aztán, nem? Ha Joe is kint van a bajból, és… mi is. Meg ha eldöntöttük, mi a következő lépés. Hol van Joe, mit akart… és honnan tudta, hogy ott leszünk?

– Könnyű lenne azt mondani, hogy Joe tőlem tudta – mondta Derger. – De a vicc az, hogy én sem tudtam, hol van Joe. Legalábbis, hogy hova ment. A dolgok nagyon összejöttek. Azt hittem, Joe ott dekkol egy üres lakásban, egy hármas számú tartalék helyen… ez a legvégső biztonsági berendezésünk, ha tudni óhajtja, a hármas számú lakás… a környék olyan, hogy szinte holtbizonyos: nem láthatják meg. Nem érdekes a cím. Telefonkapcsolatban egyeztünk meg. Ahogy a jelzések bejöttek, sietve feltárcsáztam a hármas számú lakást… nem vette fel Joe! Nem mondom, hogy „senki”, mert ott a telefont csak Joe vehette volna fel. Egy kicsit elcsodálkoztam, és attól féltem már, hogy mégis foglyul ejtették… és kényszerítik, hogy jelezzen. Azonnal változott a helyzet, szerencsére: jött megint a jelzés, maga pedig még kint volt, hátul, a madarakkal és… Liz Guthrie-val. Joe volt az! És honnan! Azt mondta, képzeljem el, honnan beszél! Ki tudná találni?

– Ha már így mondja… soha! – nevetett Dejan, pedig nem volt jókedvű. – Halljuk tehát? Auerlin magánlakásán? Shana irodáját foglalta el? Seekatzot, Notenbankot és Ullberget találta közös szaunában, enyelegve? Nem tudom. Nyilván nem…

– A szomszédban! – mondta végre egyszer tiszta diadallal Derger. – A szomszédságunkban.

– Itt? A… szomszéd épületben? – Dejan fürkészve nézte Derger arcát. – A… másik boxban? – Ideges lett. – Ne mondja, hogy…

– A szomszédban volt – ismételte Derger. – A Hawthorne utcában, a szomszédban, Sid Ravezza szomszédjánál.

– Mondtam, hogy ne mondja! – kiáltotta dühösen Dejan. – Azt hittem, csak ott járt… és már az is nagyon sok! Hogy mert odamenni! Vagy miért nem ment akkor már, amikor… vagy akkor még… Összezavart.

– Igen, akkor már és akkor még, amikor Ravezza és Liz Guthrie élt, persze – mondta Derger. – Mit akarna még? A részekből összeállítható ember föltalálását? Vagy az örök életét?

– Tehát ez így volt – mondta akkor higgadtan Dejan. 246– Maga felhívta Graculát, kérte, menjek oda az Oválishoz. Előtte beszélt Joe-val. És…

– Megbeszéltük, ott marad a hármas számú lakásban – mondta tárgyilagosan Derger. – Eltelt egy kis idő, telefonálgattam még, aztán hívtam Graculát.

– Megkérdezhetem, hova telefonálgatott? – mondta Dejan bosszúsan. – Csak hogy most már rajtam ne múljon…

– Persze – felelte Derger. – Meg is mondom, meg is látja. Shanát hívtam fel, aztán Ken Hanesatt menedzserét, Austin Abbeyt. Meg fogjuk látogatni őket.

– Auerlin nyaggatja még Hanesattot? – kérdezte Dejan. – De mint értésemre adta, ennél fontosabb dolgunk is van. Joe… Tehát Joe… de ilyen meredek fejleményt még én soha… ott volt a szomszédban? Ilyet nem is hallottam. És hogyan…?

– Ott is van – mondta Derger. – Figyeljen. Tehát akkor várakozni kezdtem magára az Oválisnál, hamar meg is jött… de hát elég sok idő telt el a Joe-telefonom meg a Hawthorne-ra való megérkezésünk között. Eközben járt ott a gyilkos… vagy nem is tudom… úgy fest, mintha ketten lettek volna. Patrick Crumbo, vagyis Notenbank embere… és ez a S-U-N-ra utal. És még valaki vele. Felhívták ezt a szerencsétlen Sid Ravezzát, hogy megy Crumbo… talán az utolsó pillanatban hívták fel. Azt mondták neki, védekezhet minden módon… Crumbo a gyilkos… Nem rossz ötlet, igaz? Ne nézzen olyan gyanakodva, Dejan…

Derger kényszeredetten vigyorgott e szavai kíséretében. Ritkaság volt ez is, Dejan Tradics nem mulasztotta el megállapítani. De nem szólt. Bertram Derger folytatta:

– Nem rossz, igaz? Tehát szólnak neki… Crumbo már ott van… Ravezza azt se tudja, hol áll a feje. Gondolja meg… nem olyan képtelen feltételezés. Crumbo mögött bejön közben… valaki más, XY, rendben? Crumbo kezében ott a stukker… a Magnum… vagyis dehogy, a Magnum az XY-nál volt. Valami van Crumbo kezében… ő nagyon hamar előszedte, mondják róla. De most Ravezza megelőzi. Crumbo kezében a fegyver… Crumbo behatol hozzá… Szegény Crumbo persze nem is tudja, mibe mászik bele… csak megy…

– És Joe közben ott volt…! – kiáltotta, még mindig álmélkodva, Dejan Tradics. – Hogy ő volt az a kísértet-telefonáló. Nem fér a fejembe. Pedig most már… biztosan igaz.

– Rám figyeljen, hagyja Joe-t! – kérte szinte már egy kicsit sértetten Bertram Derger. – Hallja? Megy Patrick Crumbo, és nem tudja, elárulták… és Sid Ravezza, aki nyilván nem szólt 247Liz Guthrie-nak… nem akarta megijeszteni… arra gondolt, várjuk meg, mi lesz… csak arra nem számított, hogy a váratlan vendég már jön is… látta, ahogy jön Crumbo, a biztonság kedvéért elővont stukkóval jön, és nem gyanít semmit…

– Derger, ez nem ifjúsági előadás vagy hülyetanfolyam! – mondta Dejan. – Egyrészt odafigyelek már, másfelől meg fog szakadni a szívem a szegény Crumbóért, hogy így a vesztébe sétál, és…

– Ez megint csak Joe-nak baj – tiltakozott Derger –, és így nekünk is. Ne higgye, hogy föld-közi összeesküvést szimatolok Joe személye körül… két sarkvidékre kiterjedő válságot… de azt is vegye észre, Dejan, hogy az utóbbi időben elvadultunk. Túl sok végletes dolog történt körülöttünk… és nagyon rosszhiszeműek vagyunk… elfeledkeznénk róla, hogy parányi, árnyalatnyi indítékok is vannak… nézze, az egész világ is… mintha szeretne elfeledkezni erről… ennek az ellengőze aztán az ilyen Palmerston-rajongás… és teljesen jogos.

– Hé! – kiáltotta csodálkozva Derger. Aztán nem mondott mást, tudhatta, ennyi is elég lesz, figyelmeztetésül. Hiszen Derger sosem szokta „a világot” emlegetni. Éppen neki voltak meg az árnyaltabb szempontjai… azok, amelyeket most eldurvultaknak nevez. Már a „nagyon” helyett a „változás”, ez is meghökkentette Tradicsot; várta, mi lesz. Persze, gondolta, hogy Joe ott volt… és ott van a szomszédban a halott Ravezza és Liz Guthrie közelében. Feljött egy emlékkép: kalitka, mellette páka, néhány drót… a kalitkán lyuk, nyilván megjavítandó. Aztán: egy asztalon berimauw-káposztalevelek. Dejan nagyon szerette a berimauw-káposztát, salátának… pirított vérrel ette a nagyapjánál gyerekkorában, holland burgonyával. A burgonyaágyások mellett minden este futottak egyet a szomszéd fiúkkal… aztán nagy falás, nagy fingás.

A pirított vér nagy fingató volt, emlékezett vissza. Majd elmondom Joe-nak. De Joe egészen más összefüggésben volt jelen. Igaz, a „szomszéd” is bejött… vele kapcsolatban.

– Azt hittem, átdobott egy marék holland burgonyát, és megkoccantotta magának a tetőt: Itt vagyok! – mondta. Derger ránézett, és a tekintete jelezte, térjen észhez, olyanokat mond, hogy valóban nem lehet érteni, és a magyarázat nyilván drágább, mint az eredmény. – Bocsánat. De maga tökéletesen leplezte, hogy tud egy ilyen… meredek dolgot.

– Egy másik meredektől viszont megkíméltem, nem? – kérdezte Derger. – A kapumászástól, kifelé. Mit akarna? Mindent?

248

– Folytassuk – mondta Dejan. Valóban azt akarta volna, hogy mielőbb végezzenek… és hazatérhessen. Szeretett volna együtt lenni Toyotával… Harrisszel… a többiekkel… Dragával. Olvasni a Palmerstont… Dragára rálőcsölni az etológus Konrad Lorenzet. Bár épp ő mondta mindig Dragának: semmi sincs már, amit fogalmilag kellene megtanulnia. Ezeket a polito-neo-ekologo-szociopszicho-antropo-ésatöbbi dolgokat nyugodtan azokra hagyhatja (Draga is), akik ilyen szavakkal akartak eljutni valaha valahova, esetleg oda, hogy egy madarat (egy marék tengervizet, egy fenyőtobozt, egy Braunington-pattintású kőleletet, bármit) úgy fogjanak a kezükbe, hogy abban minden benne legyen, vakság és látás, végre és utoljára… és fogalom és érintés, minden… aztán megmaradtak a globál-cephalo-pszeudo-frusztro-archetipico-akármiknél, és merő véletlenszerűségből értenek még valamihez, legyen az akár tízszerte több is, mint… mint ha valakik csak összementenek majdnem ezer madarat, és kalitkát hegesztenek, jó helyet keresnek, táplálékot állítanak össze nekik, és ez még terhes is másoknak, vagy maga a röháj, zajt csapnak vagy túl csöndesek a dolgukkal, mindenképpen mások, szokatlanok, megpiszkálandók… soha meg nem felelőek, tehetnek, amit akarnak.

Mivel azonban ettől még élethalálveszély nem fenyegeti őket, és az idő bőven meghozhatja az igazolásukat, ezért, főképp ezért tartotta Dejan Tradics nagy baromságnak a nem létező részéről ezt a fordulatot. Crumbo behatol… Ravezza rálő… a vadmarha!… mit hitt? Persze, birtokháborítás, és a többi. Már elege volt… kikből? Titokban azokból is, akik madarat hoznak neki… Szerencsétlen dolog volt, hogy Joe épp Ravezzát hívta fel. De hát Ravezza szinte hirdette magát, cikkeket írt… Nem lehet tudni!

Dejan idáig jutott.

Derger, hallotta, folytatja. Aztán megpróbált figyelni rá, és figyelt is, erre:

– Nyilván jött Crumbo után valaki. Crumbo benne lehetett… már abban a korban, hogy úgy mondjam. És Ravezza is. Benne van neki, ami nem néz se be, se ki. Vevő a halálra. Crumbo nem lőhette le Ravezzát…

– Bertram, miért kellett volna Crumbónak lelőnie Ravezzát? – kérdezte türelmetlenül Dejan Tradics. – Miért?

– Jó, igaza van – ismerte be Derger. – Épp én megyek át megint „vadba”. Csak alapfogalmak szerint akarom nézni a fejleményt, holott árnyalatok és változások szerint kell. 249Maradjunk abban: valakik odaküldték Crumbót, azzal a felhatalmazással, hogy…

– Jó, így jó lesz – mondta Dejan. – Dehogy akarom átvenni az irányítást… amikor magától várom, hogy elmondja, mi van, mit sejtünk, mit kell mégis tudnunk, bizonytalanul. Csak…

Egymás szavába vágtak.

– Figyeljen – mondta Derger. – Valaki… vagy valakik… De maga szerint ez a „valakik” már összeesküvés, és hagyjuk az ilyen fogalmainkat. Hogy Shana öngyilkosokat akar a másvilágra segíteni szervezetszerűen… tud róla? Vigyázzon, egyszer kimondja, jobb, ha kidobja… Shana ezt találta ki: az önkifejezés helyett – Derger hatásszünetet próbált tartani; eleget mozgott hozzá művésznők és művész urak között, gondolta Dejan – önbefejezés. Érti? Shana és Hanesatt nagyon elkezdett barátkozni az utóbbi időben. Önkifejezés helyett: önbefejezés. Ez a Palmerston-dili, vagy nem tudom…! De hagyjuk Shana összeesküvését. Hagyjuk, hogy Hennie Loggie annak örülne a leginkább, ha Elke-forma nőszemélyzet forgolódna körülötte, amazon-biztonsági szolgálatként… és nekem az úszógumis lábam állna ki csupán a jó tömör, szagos földből. Hagyjuk ezt. És hogy Auerlin meg Larqué nem folytat heves vitákat a személyem körül… hanem százados barátunk abban „bízik”, hogy nem lesz összeütközés… Hagyjuk, és bízzunk mi is Auerlinben. Legyen ez áldozat Neki, aki Nincs. Hanem azt tényleg komolyan mondtam, hogy Shana rettentően behanesattolt. És ez sok mindent megmagyarázhat. Auerlin hajt Hanesattra… meg Arlene Eakinsre és Charlotte Juxtonra. A három nő háromfélét jelent Ken Hanesattnak, aki azonban főleg a régi halott „kollégája” műveit falja… és van még egy botrányos, szép felesége is, Myrna Byron, aki neki, mit mondjak, nagyon kell ám. Nem pótolják ő-myrnaságát az Arlene, Charlotte, Shana nevével jelezhető miegymások. Szóval ebből az árnyalatból induljunk ki, így megfelel?

– Helyes – mondta Dejan. – De nem kellene odamennünk Joe-hoz? Miben maradtak?

– Egyelőre semmi csődület – mondta Derger. – Nem elég magának, hogy egyszer már megúsztuk. Tehát hallgasson ide. Crumbót lelövi Ravezza. A saját pisztolyával, azzal a tengerészeti mordállyal, amelyiken azért ott a hangtompító. Nos. Jó érzés, hogy mintha kezdők lennénk, mi? Olyan eset ez. Akkor jön XY, lelövi, a tervek szerint Crumbót, elveszi a fegyverét…

– Nem! A Magnummal lelövi Crumbót és rögtön Ravezzát 250is! – kiáltotta Dejan Tradics. Csodálkozva látta Derger diadalmas arckifejezését, aztán hamar csalódnia kellett, ez a vigyor semmi lényegesre nem utalt, helyi diadalra csupán.

– Úgy van! Tehát mégis figyel a dologra, Dejan! Hát persze – folytatta Derger. – A magával hozott és nyilván bejegyzetlen Magnummal lelövi a haverját… vagy kit, szóval Crumbót, majd végez, azonnal végez Ravezzával… Hogy van ez?

– Nem, ez badarság! – kiáltotta Dejan. – Ravezza lőtte le a mordályával Crumbót… jött XY… és a Magnumával lelőtte Ravezzát… kicserélte Crumbo fegyverét a Magnumra…

– Végre! – mondta Derger. – Ez az. Most már figyelt. De hogy milyen könnyű elcsúszni, igaz? Remélem Joe ügyében nem lesz ilyesmi! Most, ha tudni akarja, kielemezzük a dolgot háromféleképpen is. Ahogy történt… ez még nem okvetlenül az. Ahogy történt, arról csak találgatásaink lesznek. Ahogy rendezni akarták… ez volt az iménti talán… és ahogy rendezni lehetett volna… vagy talán rendezték. Szépen állunk, igaz? Nehogy azt higgye, hogy Joe bármit is látott. Úgyhogy tőle majd egyebeket kérdezünk… A másik az, hogy Joe-nak most már azért is tisztázódnia kell, mert… ott a szomszédság. Ő ugyan azt hazudja, hogy senki sincs a szomszédban, s üres házat „foglalt el”. De minek? Akik meggyilkolták Crumbót… és egyáltalán nem mellesleg Ravezzát meg Liz Guthrie-t… nem fognak visszatérni. XY egyszer s mindenkorra lelépett, és talán már a dióropogtató vidrákat szemléli a környezetszennyezett óceánparton. Ha jól fejeztem ki magam. Ez a környezetszenny is olyan fraktúra-piktúra… el van bonyolítva.

– El van túlbeszélve – tiltakozott Dejan. – Maga az én időmet lopja, Derger, hogy gondolkozhassék közben, mi a röháj is van Lopiccolóval, hogyan s kinek a társaságában dekkol a Hawthorne-on „a szomszédban”. Legyen őszinte: az az elképzelése, hogy elfogta XY-t, de nem tud szabadulni tőle. Vagy nem akar. Bonyolult lenne „elköltözni”. Az az elképzelése, hogy egy Sid Ravezza és egy Liz Guthrie már teljesen elég volna, és nem kell további ártatlan embereket, szomszédokat és egyebeket belekeverni ilyen… gengszterügyekbe. Csak hát Joe… nem gengszterügybe keveredett… hanem ki akart segíteni valakit, aki kért. Teljesen mindegy, mi történt azzal a szerencsétlen Palmerstonnal…

– Az íróval, negyven éve, vagy a róla elnevezett Hanesatt-barátpapagájjal… most? – kérdezte kötekedést színlelve Bertram Derger. – Figyeljen ide, ne játsszuk azt, amit maga mesélt egyszer Dragáról, hogy elkezdett végre írni, de…

251

Dejan e szavak kíséretében előhúzta a zsebéből a Palmerstont. Derger füttyentett, hogy „ejha”, ám Tradics rögtön utalt rá: íme, az úgynevezett „Palmerston-kór”, a hóbort… a kivételesen talán mélynek is nevezhető hóbort… nem hobbi… bár a két szó igen hasonló. Nekünk is megvan, lebegtette Dejan a kötetet, s jelezte azt is, nem hiszi, hogy mélyhóbortos összefüggés lenne Draga könyvvásárlása és a Hanesatt–Myrna Byron–Sid… és Liz… ügy között. Hallgattak.

– Nos, ennyit a véletlenekről – mondta Dejan. Derger szinte döbbenten nézett vissza rá. – Mi az, még sosem hallotta ezt a szót? Véletlen. Olykor a művészeteknek is elve. Így lehet, meséli Draga, túllépni egy-egy művészi korszakon… anélkül, hogy ki akarnánk íratni… bocsánat, irtani… az eredményeit. Íratni, irtani, ebből a szempontból nekem mindegy, és ne nézzen olyan gyanakodva, hogy megártott nekem az Oldie. Hozassunk egy rántottát szalmaburgonyával, ha már sült kukoricát itt nem remélhetünk.

– Miért ne rendelhetne sült kukoricát is? – kérdezte Derger. – De mit akart mondani Dragáról és az írásról? Nyilván azért ilyen irritált.

Intett közben a pincérnek, és feladta a rendelést. A pincér udvariasan bólintott, nem is nézett Dejanra, csupán Dergerrel foglalkozott, Bertram Derger volt láthatóan otthonos, ő volt a házigazda az Oregon Clubban.

– Szóval csak annyi volt – mondta Dejan –, hogy Draga leült volna írni. És akkor öt perc múlva felugrott, hogy ideges, mert mi van Toyotával, akinek a tojásból kellene ennie, állati fehérjét, tudja… aztán Mix-R a piros infralámpa alatt ül… el ne szédüljön… Harris a fehér infralámpa alatt ül… És Draga abbahagyta az írást.

– Lámpák – mondta tűnődve Derger. – Myrna Byronnál lámpák voltak szétlőve… és eltűnt a papagáj. Komolyan mondom, ha… de nem, az lehetetlen. Hogy…

– Például, hogy Myrna valami bajt észlelt a papagájnál… megrémült… lámpázni kezdte… a papagáj ebbe belehalt… ő meg, részegen, öngyilkos lett. Nem vagyok vevő az agyvizére, Derger – nevetett Tradics. – Myrnánál hacacáré volt, mondják. Akkor meg…?

– Jó, akkor majd Ravezzáékra gondolok. Ott is voltak ilyen infralámpák… és ők tényleg a madaraknak próbáltak valamit csinálni; nekik, akik vannak – mondta Derger. – Ettől meg, lám csak, maga milyen szomorú lett.

– Hagyjuk az elemzést, nézzük, hol voltunk – mondta 252Tradics. – Hozzák a sült kukoricát… nahát! Remek az illata. Maga nem kér egyet?

– Egyet már eleve magamnak rendeltem, Dejan – nevetett bosszúsan Derger. – Kösz, Gormie.

A pincér elégedetten mosolygott, meghajolt, távozott.

– Hagyjuk a művészi korszakokat – szólt Derger. – Bár az a különös, hogy a papagáj neve miatt sem lehet egészen mellőzni az ilyesmit. Ahogy a múltkor Yaki művészeti gyógykezelés-módjának nem volt lényeges szerepe… most, úgy érzem, van valami… De nem tudom. Ezért mégis hagyjuk. Azt mondja, Joe nem gengszterügybe keveredett. Hát persze. Csak ha egy mennyei pontból, ami nincs, lenézünk Sid Ravezza életének végére… és Liz Guthrie halálára is… mit látunk? Ők mégis úgy néznek „vissza” ránk, hogy… Mit szól ehhez maga, akinek vak madara van?

– Rendben, aláírom – mondta Dejan Tradics. – Úgy néznek vissza ránk. Ne akarjon bevadítani, Derger. Vagyis… azt ne higgye, hogy már ez a sültkukorica-óhajom nem jelenti, hogy… Hagyjuk. Ezt bízza rám. De tényleg csak a vak madár hiányzott; hogy ezt is fölemlegesse. Merre folytatjuk az utat?

– Nehogy visszamenjen Joe-hoz – mondta Derger. – Akkor inkább odalátogatunk kettesben. Megegyeztünk? Maga velem jöhet utána… Shanához, Austin Abbeyhez… akárhova. De ne akarjon lelépni, ne akarjon a Hawthorne-ra menni szólóban. Engedje meg, hogy most a nyakára telepedjek – fejezte be Derger, és az egész olyan volt, mint egy kis szónoklat.

– Ráérünk még? – kérdezte Dejan. – Úgy értem, itt üldögélni. Én nem sietek. Csak az idő… nem ellenünk dolgozik-e, ahogy mondani szokás.

– Mintha öregednék – mondta szárazon Derger, és érezni lehetett, visszafogja magát –, mindig, ha így ücsörgök, és nincs lépés. Vagyis… annyira megvan, mi lesz a következő lépés, de nem látszik semmi, hogy… mi lesz az értelme. Megkeresni Shanát. Jó. El is fenekelhetném. Egyszer már megtörtént. Ezt maga nem is tudja. És Shana nem haragszik rám. Sőt nagy mutatvány volt. Még a vitorlásos ifjú idejében történt… a klasszikus Külön Bejárás… bocsánat, Kijárás… csak összekeverem Shana dolgait. Önkifejezés, önbefejezés…

– A lámpák, mi? Szöget ütöttek a fejébe? – kérdezte hirtelen Dejan Tradics. – Foglalkozunk mi eleget ezzel az üggyel? Vagy csak azt rágjuk, hogy Crumbo melyik fegyverrel… Ravezza mikor… De az egész: Myrna Byron és Ken Hanesatt városi lakásából indult ki, a Woydell Park-i házból.

253

– Azt hiszem, ez most tényleg így van – mondta Derger. – Szóval mindegy, hogy miért… nagyon nyilvánvaló volt, hogy dühös lehetek Shanára. Mint most a S-U-N-beli akcióért. Hát akkor volt ez, hogy meglátogattam őket. Voltak vagy jó páran. És a vége az lett, hogy Shana még élvezte is a mutatványt. Elfenekeltem. De nem volt semmi réteg a tenyerem meg a bőre között. Ott lenn semmi. Hagyjuk. Ez se módszer. Csak ő jár jól. Képzelem, mennyire élvezné most. Aztán… a Seekatz-szerű barátaival, a Crumbókkal és a többivel… a tarkómba döfetné a kést, még az ajtófélfáról, ha van náluk olyan.

– Emlékszik a késre Micallef hátában? – kérdezte Dejan. – Azért mennyi mindenen túlvagyunk. Igaz? Én gyakran mondom Dragának, hogy ez épp a rossz… annyi mindennel foglalkozom… holott velük kellene lennem folyton. Harrisszel, Toyotával… elmennek ezek az évek, és jelentkezhetem Shanánál egy önbefejező tanfolyamra. Derger, ugye, ezek a tanfolyamok és egyéb divatos szolgáltatások csak… a hülyéknek vannak? A köztornák, a felvilágosítások, az elemzések… Aki valaha is ért valamit… vagy értett valamihez, az… vagy bebizonyította, vagy nem bizonygatta, és ami a befejezést vagy a menet közben szükséges befejezési kényszerképzeteket illeti… megcsinálta maga vagy beledöglött maga. Nem tartott el egy csomó embert, akárkit, csupán mert neki fejlődnie kell, hogy azokat újrafejleszthesse valahol egyebütt… Erről jut eszembe, hogy…

– Tőlem ezt ne kérdezgesse, nem vagyok értelmiségi – mondta Derger. – De mi jut az eszébe? Az már érdekel!

– Hogy Auerlin nem akar hinni Hanesattnak? Nem hiszi, hogy Mexikóban volt? Azt gondolja… hazudik egy csomó tanú. Valami baj volt Myrnával… Hanesatt hazajött… megjátszotta ezt a papagáj-dolgot, ezzel végképp eltereli magáról a gyanút. A papagáj eltűnt… vagy kinyíródott… nem lehet Ken Hanesatt a tettes. Charlotte Juxton meg… hazahoz valaki mást. Igaz?

– Fordítva is lehet. Charlotte Juxton hazahozta Hanesattot, de Hanesatt hazaküldött előtte valaki mást – mondta Derger. – Most nagyon Michelle-ellenes a hangulat, Michelle meg belekeverte, már a Van Vranken-ügy miatt is eléggé ügyetlenül… mert, sajnos, hosszú távon haszontalan az ilyesmi… a kis Paul Rovinert. Állítólag hamis az a négymillió dollár, amit a vén kurva Lobrano adatott neki… nem neki, hanem „az emberrablóknak”, igen… és Paulnak nem jött be a kapcso254lata, hogy legalább egymillióért elpasszolja Venezuelában a pakkot…

Dejan élvezettel hallgatta Derger ügyetlen fogalmazását. Teljesen hiteles volt ilyenkor Bertram Derger… ha pakkokat és passzokat akaratlanul összerímeltetett, ha gondatlanul dumált, ha mesélt, mint… Derger Őszapó, volt egy ilyen beceneve is. Meg nem mondták volna neki!

– Igen – szólt Dejan. – Biztosra veszem, hogy Hanesatt nincs benne. De Shana… félhet tőle, hogy mégis. Vagy egyszerűen… aggódik, hogy Hanesatt túlságosan felfut Auerlinnél. Ismeri az ilyet. Mit neki Joe, vagy… Joe Lopiccolót úgyis kihúzzuk. Nem hiszem, hogy Hennie Loggie védené a Thibert Stúdiók ügyét. Raoul Mulpry majd választ ad erre a kérdésre, amennyiben tud. Igaz?

– Aha – mondta tőle szokatlanul szórakozott hangon Derger. – Joe azt mondja, nem nyughatott. Oda kellett mennie a Hawthorne utcába. Nyitva találta a kaput… aztán ő zárta be. És hogy a szomszéd házban, jobb kéz felől, nincsenek otthon, mert a kulcstáblán megtalálta annak a kertnek és háznak a kulcsait… ott Ravezzánál. Nyilván ilyen jószomszédi dolog. Benjamin Mork, a szomszéd. Talált egy intézendő-listát is Joe. Magának tetsző emberek voltak ezek a… Ravezzáék, Dejan. Komissió-papír. Teendők összeírva. De nem úgy kispolgárian. Mert reggeltől éjfélig gyúrhatták. És a madarak, így… inkább a mások szemétsége miatt volt ez a munka nekik.

– Nem tud mit kezdeni az ilyen emberekkel – mondta Dejan. – Nem tudja „megmenteni” őket. Dragával ismerjük ezt. Vannak vacakabb illetők, akik nekilátnak… kezdik az egyiket a másiknál… megmentés ügyében. Megmentenék őket egymástól. Néha én is… kieresztettem a hangomat… volt ez-az… holott semmi se volt. Már jöttek, hamarosan, a „mentőosztagok”. A legokosabb, ha az embert békén hagyják. Ami rendbe jövős, rendbe jön. Ami elintézhetetlen… marad, csak belenyugszunk. Olvassa Palmerstont. Van abban valami. Sokat tudott. Mint a seriff, a Joe meg a Jim…

– Joe? – kérdezte Derger.

– Hát persze – nevetett Dejan. – Joe… De hagyjuk. Mennyi kétszer kettő? Haaaat… Mennyi kétszer kettő? Öt. Mennyi kétszer kettő? Hosszas gondolkodás, és: négy. És piff, piff. Ok: túl sokat tudott, mondta a seriff. Ennyit az ilyenekről. Hanem hát nézze, Hanesatték mindig csöndesen éltek. Csak épp… kösz szépen!

– Ne legyen most akkor maga az egyetlen kis „polgár” 255– nevetett Bertram Derger intően. – És ne hasonlítsa, ez a másik tanácsom, Hanesattok és Myrnák életéhez a magáét… vagy bármi akárkiét. Ők nyitottabbak… nekik ez a foglalkozásuk. Ken Hanesattnak is az lehet a baja, hogy túl hosszan tart egy ilyen görcse: hogy neki nem ez a foglalkozása. A nyitottság. Vagy nem is tudom. Az a Palmerston, ugye… maga olvasott tőle többet.

– Nézze – mondta Dejan –, de… még mielőtt elindulunk, két dolgot. Igen, majd keresek ezt-azt a Palmerstonból, mert az előbb nagyon ideillett onnét valami. De ami Joe-ra vonatkozik: megtalálta azt a kulcsot, és… egyszerűen nem bírt ellenállni. Mondjam azt, hogy… megértem Joe-t? Láttam én is… tudja, mit láttam? Néhány üveget… ahogy nálunk is van mindegyik madárnak. Vedlős-üvege. A tollaikat Draga elkezdte összeszedni, amikor vedlettek. És most már én is segítek neki. Dilinek látszik? Futóbolondságnak? Nem, szó sincs arról, hogy ha majd nem lesz Toyota, nem lesz Blackie és Soto meg a többi, akkor ezeket az üvegeket fogjuk nézegetni, hogy… minta belőlük… meg akár ha lennének, nem… Csak ha tényleg szereti őket, és hullanak ezek a tollak… belőlük… nem lehet kisöpörni egyet se a szemétbe… Mondja, Auerlinék tudnak már a mészárlásról… a Hawthorne-on?

– Okos a kérdés – felelte Dejan. – Ami a szeretést illeti… rohadt dolog. És amióta meghalt Ravezza meg Liz Guthrie, nem is kérdezem olyan nagyon: mit érezhet a papagája és Myrna miatt Ken Hanesatt. Persze… de ez csakugyan… És Joe nyilván érez olyat… hogy nem mehet el a helyszín közeléből. Amilyen ostoba véletlen volt, hogy belerántotta Ravezzáékat ebbe… úgy jött jól, hogy a szomszéd házba betelepedhetett. Azt mondja, van már egy lesőrése a kettős élősövényen, és jókat iszik. De az okos kérdésre visszatévedve… van ebben valami furcsa. Miért nem okvetetlenkedik senki? Shana azonnal bedobta Joe-t… fusson a szekér. Most meg? Crumbo az ő emberük… halott… ha igaz a mi túl szép elméletünk, ők nyíratták ki a saját XY-ukkal Patrick Crumbót… ezért dekkolnak? Vagy tényleg nem tudnak, füttyöt se…?! Várnak? Ha így van, Joe nagy marha. De én megértem. Majd eltekintünk oda is. Csak hadd javasoljam előbb Shanát. Egyrészt mert vár minket… aztán a többit meglátjuk. Nem fogom elfenekelni, nem kell feszengenie otthon Draga előtt, hogy milyen helyekre jár. Ha ez a három halott megjárja, maga ne mászkáljon tiltott vizeken, mint egy… tengerészgyalogos.

A csikorgó vicc is megvolt. Dejan elgondolkodott Derge256ren: ez a Bertram talán minden tízmilliomodik gondolatát szenteli úgy az embertársainak, hogy beleférjen, „kik és mik ők a fejleményeken kívül”. Hát nem mert Krisztust vagy Antikrisztust mondani, mert nem tudja… hogyan állok ezzel. Hányadán állok a lábamnak ilyen talajon, ahogy Draga mondaná, jól.

Lapozgatott a Palmerstonban. Derger közben fizetett. Ahogy a pincér eltávozott, Derger azt mondta: – Éppen az, hogy… Sid Ravezza a papagáj ügyében… mindent meg akart tenni. Talán ha nem ilyen maximalista… vagy ha nincs benne ilyen gépiesen mindig abban, hogy a lehető legtöbbet… kell megtenni, ha már csinálja. Nem igaz? És talán egy telefonnal többet bonyolított le. Nézze, Dejan, amiért Sidet és Lizt meggyilkolták: bizonyára az van itt, hogy valaki félt, következtetéseket vonhattak le a gyilkos személyére vonatkozólag. Azzal, hogy Joe bevonta őket a fejleménybe, már veszélyes lett a helyzetük. Ők maguk nem tudták, miben vannak. De Joe se tudta. Kár, hogy ennyire bántja a lelkiismeret. Joe most nyilván áldja a Mork-família időbeosztását… hogy most mentek el nyaralni. Mert ő ott ül és les. Nem rossz búvóhely, ha a véleményemre kíváncsi.

– Benjamin Mork Búvóhely Művek – nevetett Dejan. Aztán elgondolta, milyen volna az, ha… De hát azt se tudta, hol lakik Derger. Vagyis ha ott emlegetnék a szomszédságot ilyen derűsen. Tapasztalt emberek nevetnék el magukat a Búvóhely Műveken… nem azért, mert közömbösek vagy kegyetlen a szívük, hanem csak mert délután van, süt a nap… megvan a maguk baja, elfeledkeztek felhívni a feleségüket, újabb kétes látogatásokra kényszerülnek, és… egyáltalán. Mert nem lehet egész nap borongani. Akkor hirtelen megjelent a pincér.

– Mr. Derger keresi Mr. Mulpry, a Stúdiókból – mondta. Dejan hitetlenkedve pillantott fel. Nem azért, hogy ez a hívás valóság-e vagy kitaláció… nem ezért volt kétkedő az arckifejezése. Hanem egyszerűen… nem akart hinni a fülének… Derger a valódi nevén? De hát az Oregon Club eleganciája, diszkréciója… mind a társadalmi tekintély eszményi befogadó közege volt. És Derger itt nem csinált titkot belőle, „kicsoda is ő”, és a pincér ezt a tényt a legnagyobb tisztelettel s valamelyest bajtársiasan is fogadta.

– Megyek – emelkedett föl Derger. – Aztán megyünk. Jöjjön, Dejan, indulhatunk együtt, úgyis velem tart. Semmi Hawthorne utca. Shana Dennehyt keressük fel, s nem a S-U-257N-nál, hanem a Thibert Stúdióknál levő irodájában. Mert van neki, persze hogy van, az is. Nevelésben aztán részesült, illemtudó, ami azt illeti.

Ez az „azt” kivételesen nem a legfélreérthetetlenebb dolgok egyikére vonatkozott, hanem valami hivatalosabbra, a szellemre, az örökölt légkörre… a Thibert Stúdiók világára. Dejan Tradics nem volt meggyőződve róla, hogy Derger minden irónia nélkül mondta ezt.

A klub egyik szuperdiszkrétnek látszó, tankfülkényi biztosítású telefonfülkéje előtt várakozott. Derger úgy ment be a készülékhez, úgy csukta be az ajtót, ahogy az illik. Jelezte némán is Dejannak, hogy kizárólag Mr. Mulpry miatt tesz így, máskülönben akár a pincér is ott mászkálhatna, nyitott ajtó mellett.

A telefonálás nem tartott sokáig. És Derger szavai kihallatszottak. – Igen – mondta Derger. Volt ebben valami „hogyan” is, kérdőleg. De nem nagyon, inkább… változva, átalakulva. Dejan Tradics figyelmeztette magát odabent „mélyen”: nem szabad divatot csinálni egy felismerésből, egy föltevésből… egyetlen változatból sem. Minden csak változat. Mire kiderül, mi „történt”, az már annyira szomorú, hogy megint nem eredmény többnyire, nem valami végső változat, hanem a saját helyzetednek, mormolta Dejan, az újabb, már-már kilátástalan kezdő helyzete, rajthelye. Száz rossz rajt, jutott az eszébe Ken Hanesatt egyik kedvenc könyvrészlete… természetesen Palmerstontól. – Igen?! Ivor Barkley… és Shana… Vagy úgy. Hát akkor egyelőre tárgytalan. Szegény lány; de majd Notenbankék törődnek vele… Persze mi is ügyelünk rá, nem hagyjuk. Csak legyen észnél. Én már azon voltam, hogy elfenekelem… magánjelleggel. Van egy ilyen hagyományunk… Rendben, akkor se Ivor Barkleyhoz, sem Shanához… Talán Austin Abbeynél leszek elérhető. Utána… keressen Graculánál.

Letette. Kilépett.

– Hát itt egy öngyilkosság is – mondta lassan, vontatottan és jóakaratúlag Bertram Derger. – Ha ez hiányzott volna.

– Csak nem… Shana? – kérdezte Dejan Tradics. – Az lenne csak a szép dolog. Képzelje el… ha egyszer épp ő…

– Nem. Maga Ivor Barkley! – mondta Derger. Tradics 258meglepődött. Látta maga előtt Ivor Barkleyt… aki maga volt a fésülhetetlen bárdolatlanság… és mégis, nagydarab vonásai, vállas alakja… örökké pepitaöltönyös megjelenése… sután önteltre játszott gesztusai… nem voltak ellenszenvesek. Myrna Byron egészen más szempontból tudott volna beszámolni erről. Az ő „idegalkatához” elsősorban azért illett Barkley (is), mert a darabosság látszata lobbanékonyságot, megszűrt hisztériát takart. A „pár” olykor tört-zúzott. Mondják, Ken Hanesatt rettegett, ha a Forma II-es színvonalú Renault Turbóján vágtak neki a tengerparti utaknak, mi több, a dombvidéknek. Kétszer törték össze a kocsit úgy, hogy Barkley beszámolója szerint Myrna dühében a csavarkulccsal verte a karosszériát, aztán el akarta cipeltetni magát egy kamionsofőrrel.

Voltak ilyen botrányaik. Derger is hallgatott, ahogy elindultak kifelé. – Menjünk megint külön – indítványozta Derger. – Találkozunk az Ocean Phelpsnél. Megiszunk egy-egy akármit, és feltekintünk Austin Abbeyhez. Ő talán közelebbi felvilágosítással szolgálhat nekünk Ken Hanesattról. Volna néhány kérdés.

– De mi ez az Ivor Barkley-fejlemény? – kérdezte türelmetlenül Dejan. – Még mielőtt elválunk, hogy az Ocean Phelpsnél találkozzunk… Öngyilkos lett?

– Pontosan. Méghozzá Shana találta meg – mondta Derger. – Ivor villájában történt. Shana ott volt Ivornál, tárgyaltak. Nyilván a Myrna Byron-fejlemény volt a téma. Vagy hát én nem tudom! Shana állítólag kiment, mert csengettek. Ivornak is a kisebbik villája volt ez. Személyzete mindig a rajongókból. Történetesen Shana töltötte be ezt a szerepet, de csak alkalmilag, mert ő most Hanesattra bukik. – Derger látta Dejan Tradics arcán a kérdést: „Hát Arthur Craddell…?” – Csak mint egy férj – mondta Derger. – Vagy szerető apa. Van köztük vagy harminc év, ne feledje. Jól megvannak, egyébként. Shana most a S-U-N-t tekinti az életcéljának… Ne mondjon semmit, Dejan. Hogy Shana életcélja és a mániája hogyan jön össze, ezt az idő dönti el. És ha fel kell osztani kettőnk között a szerepkört, legalábbis a felfogást…

– Akkor – vette át a szót Dejan –, ugye, most én leszek Mr. Gyanakvó, és maga… Rendben. Hogy is tudnám kizárni azt a lehetőséget, hogy Shana mégis folytatja! Igaz, túlságosan kiáltó lenne… reflektorfényben mintegy… ha Ivor Barkleyval csinálná.

– Ne feledje továbbá – mondta Dejannak a Daihatsuja felé 259igyekvő Derger –, hogy Ivor Barkley nem az az úriember, akihez az öngyilkosság gondolata rettentően közel állna. Persze ez annyit módosít csak a dolgon, hogy Shana esetleg mellékmegbízatásokat is vállal. De kik lehetnek a munkatársai? Nem megy az olyan könnyen. Itt az esetet ízekre szét fogják szedni. De inkább kényelmes környezetben… az Ocean Phelpsnél. Mivel Austin Abbey fél a lehallgatástól… alkalmasint ő is odajön. Viszlát.

Dejan Tradicsnak jót tett az Ocean Phelpsig vezető út árnyékos nyugalma. Hamarosan elengedte Dergert a belváros irányába, s ő maga inkább a Bullock sugárút felé tartott. Bekanyarodott a Whirlbankre, majd a Kókusz Soron hajtott végig. Itt megállt, és felhívta Graculát. Kérte, mondja meg Dragának, hogy valami nagyon szomorú dologban jár s kél. Ez a „jár s kél” körülbelül az utolsó előtti nehézségi fokot jelentette közlésrendszerükben, ha azt akarták kifejezni, hogy szinte semmit se tehetnek valamilyen ügyben. Járok csak s kelek… ezt Draga találta ki. Vagy: ez kijár s kél, sajnos, annak… Aki; és a többi. – Meghalt Ivor Barkley – mondta aztán, már csak magánjelleggel Graculának, Dejan Tradics. – Ezt kettőnk között említettem. Majd ha többet tudok… És Shana fedezte föl a holttestet. Derger még nem mondott el mindent. Figyeljen… Joe mintha ott lenne… – Bemondta a címet. – Hívja föl esetleg a számot. Nézze, de… ezt Dergernek ne mondja el soha. Kettejük jelzése… talán ez… – És bedudálta Graculának; ám azt is hozzátette nyomban, hogy meglehet, Derger jele, a visszahívásé, más.

Megpróbált kikapcsolódni, s csak a tenger látványára és az útra figyelt, így érte el az Ocean Quinterst; Quintersé volt valamikor ez az egész kiszögellő, száz méter magasban a víz közelében, sziklás meredélyek fölött épült fantáziátlan fantáziaszüleményekkel, teraszos kiképzéssel jó húsz méteren lefelé még, mór utánzatú ívek és dísznövények, csillámló kövekkel kirakott udvarok, és olcsó árak. Aztán Quinters eladta Phelpsnek a harmadát és Puppet Jerrynek a másik harmadát; s a leghíresebb hamarosan Phelps lett. Nála állítólag mindent lehetett kapni. Élő húst, élő hús csillapításához szükséges élő húst, élettelen anyagot, gyorsbüfének nevezték a pasztillaforgalmát, a porkereskedését… és enni, szaunázni, tornászni, magaslati medencében úszni is lehetett (százméteres medencéje volt Ocean Phelpsnek!), és aki úgy jött ide, hogy nem akar semmit, arisztokratának számított. Ilyen arisztokratája volt Ocean Phelps birodalmának Derger is. Larqué ajánlotta be a tulajdonosnál.

260

Derger még nem volt ott. Dejan másodszor járt az Ocean Phelpsnél; egy Galbraith Yaleppa nevű magánzó halálesete – egy öngyilkossági ügy – sodorta ide akkor, Derger kérésére jött, és ha nem is madarai, de hüllői voltak ennek a Yaleppának, és Gracula közvetítésével, Dejan Tradics irányításával sikerült eleget tenni az özvegy kérésének: a hüllőállományt – ritka gyíkok, teknősök, siklók, tengeri állatok voltak a gyűjteményben – megfelelő helyre irányították, és így Galbraith Yaleppa legalább egyszer életében örömet szerzett másoknak. Különben „Thibert Csemegéje”-ként is emlegették; a legzseniálisabb színészzsaroló volt, két öngyilkosság, három kísérlet, egy feleséggyilkosság, kilenc további zsarolássorozat (kényszerítés), tizenkét nemi erőszak, homoszexuálisok pártolása, leszbikusok zaklatása, nyolcvankét behatolás (kertek, villák, stúdióhelyiségek), három rendbeli pénzhamisítás bizonyítatlan; s a többi is rábizonyíthatatlan volt, megannyi háttérpajkoskodás, mesélte most – Dejannak immár másodszor, másoknak ugyanígy ki tudja, hányadszor – Ocean Phelps. Manószerű képződmény volt ez az O. P., aki a rezidenciáján az O. K. helyett is P.-s változatot használtatott, O. P.-t illett mondani; ópé, mondta Dejan, és nagyon várta Dergert, hogy Ocean Phelpstől szabadulhasson. Ocean Phelps tudta, hogy Dejan itt most Derger társasága lesz, s ezt számtalan figyelmességgel értékelte. Már pontos részleteket tudott Ivor Barkley haláláról. Dejan Tradics a következő történet vázát hámozta ki – amennyiben hihető! és ha egyáltalán elképzelhető, hogy Ocean Phelps óceáni áradásából és áradozásából kihámozható bármi konkrét valóság:

Tegnap este Myrna Byronnál szűk körű társaság gyűlt össze. Egy Jag Gallen nevű haper, Myrna menedzsere, Ken Hanesatt aktív gyűlölője; Ivor Barkley, a színész, Myrna gyakori partnere; Austin Abbey, Ken Hanesatt menedzsere, mintegy Ken érdekeinek védője itt; egy Gail Carlson nevű kezdő színésznő, alkalmi partnere a népszerű Greg Foyler, az állatfotós; Arlene Eakins, Ken mostohalánya. Tehát három hölgy (Myrna, Gail és Arlene), valamint négy úriember (Gallen, Barkley, Abbey és Foyler).

Ez volt a szokásos „keddi társaság”, megtoldva máskor a ház urával (Ken Hanesatt), a most később érkező Shana Dennehyvel, kíséretében – Dejan ezen is elgondolkozott – Trevor Seekatzcal, néha Debra Dodd művésznővel és Melvin Notenbankkel.

Debra Dodd most Európában forgatott, Melvin Noten261banknek más elfoglaltsága volt, Kent hiába várták haza Mexikóból, táviratozott, hogy csak szerdán reggel érkezik. Shana és Trevor Seekatz elkésett. Seekatzot aztán hamar el is hívták, egy éjszakai riport miatt, az Új Repülőtérre…

Dejan megkérdezte, persze, Ocean Phelpst, mit szól ehhez a formai összefüggések mániákusa, Lucas Auerlin. Repülőtérre a Myrna-partiról, repülőgéppel haza Mexikóból… de csak másnap. Trevor Seekatz nem várta-e a titokban hazaröppenő Charlotte Juxtont? Mert Charlotte nem töltötte Ken Hanesattal az éjszakát. Ezt rögtön megkérdezte tőlük Auerlin, aki az Új Repülőtér melletti klubhelyiségben várta őket, a Thibert Stúdiók elit-magánrepterének klubházában. Ken Hanesattnak fogalma sem volt a felesége haláláról, de Charlotte Juxton zavartnak látszott. Auerlinnek az a véleménye, mondják, hogy Charlotte Juxton, Hanesatt pilótanője, aki egyébként nem szokott részt venni a keddi estélyeken, annyira utálta Myrna Byront, szívesen hazudott volna: hogy tudniillik a határ menti Orechuxazco Reptéren, a bárban iszogatott Kennel egy bizonyos Raul P. Vinero nevű fiatalember, és üzleti tárgyalásukat nem zavarandó, ő hamar pihenni tért, de többször is leszólt Kennek a magán-adóvevőn, hogy jöjjön, megerőltető nap vár rá szerdán, ugyanis kénytelen lesz viszontlátni Myrna Byront, a feleségét. Hanesatt azonban nem erősítette meg ezt a változatot; Charlotte mindezt állítólag Shana Dennehynek mondta el, akivel egyetértenek Ken Hanesatt megannyi emberi nagyszerűségének csodálatában, s nem is idegesítik egymást ebben az állításuk szerint a végsőkig légies, elvont és szellemi társas viszonyban. Arlene Eakinst már ki nem állják; Arlene állítólag üzenetet kapott Mexikóban időző barátnőjétől, Michelle Stockbridge-től, akivel Ken Hanesatt szintén találkozott. Dejan Tradics hamar rájött, hogy a Raul P. Vinero név ugyanúgy fedi az ifjú Paul Rovinert, ahogy egy fátyolruha Michelle-t; mert hogy abban volt, előző este is látták Ken Hanesattal, ilyen öltözékben. Dejan megállapította, hogy nemcsak az ő képzelőerejük működik (kényszerűen) mindenféle Külön Kijárás Felújulásokat s egyéb összeesküvéseket szimatolva, s szinte szítva, hanem másoké is. Paul Roviner és a hamis dollárok… Michelle és a Van Vranken-ügy… és Hanesatt, aki állítólag anyaggyűjtő körúton járt Mexikóban…

Dejan türelmetlenül várta Dergert és a megígért Austin Abbeyt; de legalább akkor Dergert. Ocean Phelps remek házigazda volt, és minden mást elhanyagolva, Dejannak az 262óvatosabban kiszögellő boxok egyikében, a ragyogó kilátást ízléssel magasztalva, Szuper Oldie-t hozatva, mintha nem is ő lenne a tulajdonos, csak egy arra utazó herceg, elvarázsolt alakban, egyre magyarázott és mesélt. A keddi estély, most tegnap, az úgy volt… és persze semmit se lehet tudni, tette hozzá mindannyiszor… Jag Gallen meséli, hogy a hangulat hamar bezápult, talán túl gyorsan ittak, berúgtak többen is, például Greg Foyler és Arlene Eakins, ők ketten el is vonultak, kilenc óra felé, szinte még világosban, és Gail Carlson ezt annyira a mellére szívta… szó szerint, szívószállal folyatta a koktélt magára, oda elölre, s van hova, mesélte Ocean Phelps, hogy Jag Gallen, mint meséli, kénytelen volt megkérni Ivor Barkleyt, vigye őt haza. Hárman maradtak, gondolható, hogy ez nem is lehetett másképp: Myrna Byron, a Hanesatt-érdekeket képviselő Austin Abbey és a Byron-terepvédő Jag Gallen. De annyira unatkoztak, hogy eltávoztak ők is. Együtt mentek el, és egyedül hagyták ott Myrna Byront.

Vagyis, meséli Jag Gallen, senkinek fogalma nincs, mi történt Myrnával. De tényleg! Ők eljöttek… nem mentek vissza, mert csaknem hajnali kettőig ücsörögtek; s mert Hanesatt és Myrna nem volt téma, ragyogóan megvoltak; s mert kiderült, hogy Austin is érdeklődik a komputeres (amatőr) zeneszerzés kérdései iránt, Jag meghívta őt, nézze meg az ő (amatőr) zeneszerző-komputereit; s mert ezzel elbabráltak reggel hétig, s közben másfél üveg White Horse-t fogyasztottak, legszebb álmukból riasztotta őket, tíz óra felé, Auerlin embere. Kész, idáig ők ketten.

Myrna Byron egyedül maradt. Még tíz óra se volt. Dejan ezt furcsának tartotta, és Ocean Phelps is számos kacsintással próbálta jelezni, hogy itt valami rejtély lappang. Nyilvánvaló, Ken Hanesatt távollétét sínylette meg a muri. Persze. De hát… És Ocean Phelps megint kacsintott. Tény, hogy a két későnjövő, Shana és Seekatz alig töltött ott háromnegyed, illetve negyedórát. Nem furcsa? Shana egyedül távozott, Seekatz-ot elhívták. Megígérték, hogy ha tudnak, visszamennek még. Seekatz éjfél utánig buzgólkodott az Új Reptéren; Shana azt mondja, őt Myrna Byron kérte meg, nézne utána, mi van mégis Ivor Barkleyvel és a kis Gail Carlsonnal. El tudom képzelni! Gail Carlson olyan tökrészeg volt, hogy semmire se emlékszik. Szerencsére nem állítja azt se, hogy Ivor Barkley megerőszakolta volna – bár ez most már, tekintve az elhalálozási szereposztást, édes mindegy volna. Shana azt vallotta, hogy ő Ivor Barkleyékkel… értsd az alvó Gaillel és Ivorral… 263töltötte az éjszaka hátralévő részét. Ennyit róluk, kacsintotta a mesélős kedvű Ocean Phelps.

Tehát tíz óra előtt, talán fél tíz után már, Myrna Byron egyedül volt. Ritkaság, hogy egy partiról ilyen rohamosztagosan távozzanak a vendégek, hát nem??

Ocean Phelps itt már széttárta a karját, és Dejan el volt készülve rá, hogy nemsokára narancsfényben kezd villódzni, mint egy parti naplemente.

Akkor megérkezett Derger, s vele volt egy sovány, agárkülsejű férfi. Ocean Phelps büszkén hajlongva vezette őket Dejan asztalához, mintha uralkodói fogadásról lenne szó; ám a tisztelet egyértelműen Bertram Dergert illette, aki három ujjának felmutatásával s engedékeny mozdulattal küldte dolgára a túltengő tulajdonost.

– Shana csúnyán van – kezdte rögtön Derger. Dejan Tradics csak bámult! Az imént még Joe Lopiccolo volt a téma… ilyen szempontból. Várta, mit fog hallani. Közben a Palmerstont gyűrögette a zsebében; hiányérzete volt, Ocean Phelps beszámolója helyett mintha inkább Ken Hanesatt kedvencét olvasgatta volna az elmúlt negyedórában.

– Lesz majd szebben – biztatta Austin Abbey. – Ha Joe nem vall olyan badarságot, hogy ott látta őt a Woydell Parkban, este még, nincs semmi. Ivor Barkley halála világos módon öngyilkosság. Mi köze akkor ahhoz Shanának?

A menedzser, aki Ken Hanesatt révén is elfogult lehetett Shana mellett, Dejan Tradics egyértelmű megállapítása szerint úgy beszélt, mint akinek fogalma sincs – isten óvjon, gondolta egyébként Dejan, hogy lenne! – Shana múltjának zavarosabb vonatkozásairól, kósza terveiről. Ha volna fogalma, nem lenne a homloka ilyen felhőtlen.

Jött a pincér, hozta a három italt. Dejan előtt továbbra is ott maradt a Szuper Oldie… Udvariasan visszahívta a pincért, s átnyújtotta neki. – Mr. Joe-nak küldeném – mondta akkor a szintén felbukkanó Ocean Phelps. – Ő, ha jól tudom, kísérőnek issza a koktélokhoz…

Tiszta szívből nevetett. Derger intett a pincérnek, hogy ha ez így áll, csomagolja be a palackot.

Hármasban maradtak megint.

Dejan kezdte.

– Mivel Shana a S-U-N-ban úgyis bemondta, nem titok – mondta Dejan Tradics –, hogy Joe Lopiccolo…

– Lassabban – mondta akkor Derger. – Austin nagyjából mindent tud, amit semmire se használhatunk, és semmit se 264abból, amit mi sem tudunk. Ez a helyzet. Folytassuk innen.

– Amit én tudok – jegyezte meg akkor Tradics –, ugyanaz, amit Derger és Gracula alaposan megtárgyalt már. Semmi friss, első kézből származó értesülésem nincs. Mivel azonban madarakat is érint a dolog, kíváncsi vagyok.

– Csak egy madarat – mondta Austin Abbey. – Ken Hanesattot ismerve, elképzelhetetlen, hogy két madárról lett volna szó. Ami azt illeti, ő Myrnával szerette volna ugyanezt megvalósítani. És talán ma reggelig se mondott le a reményéről, hogy…

– Nem egészen értem – szólt közbe Dejan. – Myrna és Ken házassága… milyennek volt mondható?

– Meghatározhatatlannak – felelte Austin Abbey. – Ha Jag Gallent kérdezi valaki, a legrosszabbakat hallja… mármint Ken Hanesattról. Nem mintha Jag Gallent Myrna mint nő érdekelte volna. Jag gyűlölte Kent, mint… jöttmentet itt. Mint… olyan írót, aki nem erre való. Mit keres itt? S ha ez így van, miként lehet jó a házassága Myrnával? Egy sor olyan kérdést tudott felsorolni mindig Jag Gallen, amelyben Ken Hanesatt bénítja Myrnát. Nem állítom, hogy… ez elvben nem lehetett igaz. Ki tudja, az a szellem, amit Ken képviselni próbált, nem gátolta-e Myrnát valóban… De Myrna Byron érzékeny, intellektuális alkatú színésznő volt… és Ken jóbarátai szerint akkor is sokat nyújthatott volna Ken Hanesattnak, ha nem ez a helyszín. Vagyis ha nem Ken alkalmazkodik Myrnához, hanem Myrna őhozzá. Az ilyen elképzelést hallva Jag Gallen képes lett volna lángszórót… bocsánat… de legalábbis tűzoltófecskendőt ragadni. Ken Hanesattot eleve dilisnek tekintette a Palmerston-rajongása miatt. Palmerston, a nagy Frescott: irodalmunk klasszikusa. De nem állítható, hogy tevékenységének legsikeresebb terepe lett volna a stúdiók világa. Ismerik a naplóit, ha… látom, felkészült, Dejan! Igen, ha belelapozunk… nézzük csak… Itt van, még nem is ez a legjellemzőbb. Tessék: „A gyakorlati filmproducerek… magatartása óvatos volt, elmaradott és köznapi… például egyetlen film sem tükrözte, még halványan sem, a fiatalabb nemzedéket, pedig a népszerű folyóiratok már régen elkezdték dicsőíteni, s rég nem számított már újdonságnak sem…” Vagy: „Abban a pillanatban, ha érzem, hogy bóvlit kell írnom, a tollam befagy…” Ezt Palmerston írta, és Ken Hanesatt kezdett… némelyek szerint vészesen, szerintem reménytkeltően… hasonlítani rá. Még egy kis Palmerston, íme: „…a tehetségem elpárolog…”, a bóvlitól, „…és őszintén szólva 265nem is kárhoztatom a…” Satöbbi satöbbi, hogy nem fogadják el műveit. Folyóiratokról ír itt, s épp a filmet említi, hogy akkor még az a jobb! Tehát Ken Hanesatt is átélt örökké egy ilyen ingadozást, mintegy két rossz között. Természetes, hogy Myrna Byron nem lehetett a számára… egy ilyen alkat számára… olyan szilárd támasz, amilyet persze maga Ken sem igényelt volna, ha legalább az élete valamelyik területén szilárdan vetheti meg a lábát. Jag Gallen szerint a szilárd lábmegvetés Myrna megtaposása volt már eddig is, és esküdött rá, hogy Ken megcsalja Myrnát a pilótanőjével, Shanával, de még a tulajdon mostohalányával is. Ellenben Myrna megpróbálja valóban élni és megvalósítani azt a képtelenséget, amit már nem is Ken Hanesatt követel tőle, de ő maga tart… ideges alkatával… valami szent őrületnek, s ezzel kétségkívül meg fog valósítani egy szerepformálási típust, amelyhez a szerep sem késik majd, de azzal vége. Kapcsolatuk tragikusan közeledik a szétpukkanás felé, s hogy azt megsínylik-e, túlélik-e mindketten, kérdés. Ezt mondta, ezt szavalta, fröcsögte, ezt suttogta Myrnának is a fülébe… így egyáltalán nem lehet megmondani, miféle házasság is volt ez. Alig volt egy-két pillanata, napja, hete ennek a kapcsolatnak, amelyikben valóban önmaga lett volna… mármint a kapcsolat. A legegyszerűbb, felszínes megállapítás készen adódik: míg Ken Mexikóban csatangol „a pilótanőjével”, meg ki tudja, kiket látogat, idehaza Myrna, a menyasszonya züllött partikat rendez. Holott ezek a keddi partik sosem voltak „züllöttek”, és ezt Ken sem állította. A legnagyobb ellentmondás, mint Ken Hanesatt maga megállapította: Palmerston ír róla, hogy… várjanak, itt van… „remélem, elég titokzatosság övezi a regényemet…! azt hiszem, igen jól teszem, hogy amíg kész nincs, senkinek sem beszélek róla… mert ha az ember elmondja előre, mintha valamelyest el is veszítené… többé nem birtokolja olyan kizárólagosan, mint azelőtt…” Nos, ezért ment Ken Mexikóba. Csatangolni… mint egykor bizonyos utcákon, a boldogság szédületével, ezt is Palmerstontól idézi. Annyira teli volt a világ élményével, hogy még legkedvesebbjének se tudta volna elmondani. És…

– Igen? – kérdezte Dejan.

– És Ken Hanesatt azt mondta, mind többször mondta azt, hogy ő… gyanús önmagának. Neki már – folytatta Austin Abbey –, igen, neki már túl sok „legdrágábbja” volt. Legkedvesebbje. Először… ő maga. Kitisztult ez: önmagából egy cél lett, az írás. Nem lehetett mégsem ez a legdrágább. Mert 266elvezetett valahová, elvezette őt egy útra: a gyakorlati lehetőségekére. Engedett a csábításnak. Minden ezt indokolta. Ám ezzel a tényezők olyan hálójába került, hogy minden tovább és tovább sokszorozódott. Megértették már… végre megérteni látszottak azt, amit csinál, igen sokan. Legkedvesebbjeinek száma megnövekedett: Charlotte bámulta… Shana vonzódni kezdett hozzá… Arlene, a mostohalánya rájött, hogy nem akárki iránt volt közömbös… és Myrna Byron léte, jelenléte, szerepe fokozta Ken Hanesatt értékét. A botrányszag növelte az érdekességét. Ekkor fordult Palmerstonhoz. Egyesíteni akarta Ken a siker ígérkező teljességét és a csőd biztos tudatát. Ekkor vált ki számára minden elképzelhető létező közül… vagy minden létezőből… a madár. Roppant egyszerűen került hozzá. Mexikóból hozta. Egy korábbi útja alkalmával. Azóta nem is járt Mexikóban. Hát nem fantasztikus? De várjanak. A papagájt akkor látta meg, amikor Palmerstonnál a „madarak és fák”-at olvasta. Tanácsokat egy érdeklődőnek, egy kezdő vagy bedöglött írónak… Palmerston nehéz korszakából. Ken is érzett ilyesmit. Megvette az első papagájt, amelyiknek a színe… a Palmerston-kötet borítójának színeire hasonlított. És hazacsempészte. Kockázatot vállalt. Csempészekkel cserélt. Ők, akinél valami egyebet sejtettek, a papagájt hozták. Ken, akinél igazán nem gyanították, hogy por lesz, porral jött. Azt még nem tudták róla, hogy papagája van. A dolog… nem folytatódott. Ken jókor szólt… nos, mindegy. Az az ember, aki a csempészek mögött állt… aki ezeket a dolgokat nagyban csinálta… a beugrató, zsaroló… Galbraith Yaleppa… életét vesztette. Öngyilkosságot követett el. Ugyanúgy, ahogy most…

– Ahogy most Ivor Barkley – mondta kedvetlenül Bertram Derger. – Hát igen. Ezek a dolgok… nem is hinnők… megismétlődnek.

– Meg-megismétlődnek – bólintott Austin Abbey. – Persze Yaleppa halálától Ken megkönnyebbült. A történetet is feldolgozta. Eggyel több repülés címen. Bizony, annak a filmnek ez az első mexikói út volt a háttere… Yaleppa halála. Ahogy senki nem sejtette volna, hogy Yaleppa van Ken bukása… lassú pusztulása mögött, ha némelyek nem segítenek… és nem hárítják el a bukást, a lecsúszást, akármit… ugyanígy nem tudhatták, csak igen kevesen… hogy a sikeres filmforgatókönyv mögött, amellyel Ken díjat is nyert éppen Acapulcóban… Yaleppa halála áll.

– Nos, csak egyebek között persze – hangsúlyozta Derger. 267– És amiben Ken Hanesatt bizonyos lehetett: ezek a segítői mindig őszinte segítői maradnak… ennyiben nem ismétli magát az élet. De Hanesatt így sem lett többé a régi. Az első mexikói útjával látszólag csúcspontra ért. Boldog volt a madarával, Palmerstonnal. És elvette Myrna Byront. Mintha kezdtek volna megvalósulni az elképzelései. Hogy mindene, ami van, egyetlen és kizárólagos legyen.

– Valahogy ő ezt úgy képzelte, hogy elmúlt a múlt – folytatta Abbey. – Nem élt már az apja, az anyja. Meghalt az első felesége, Sarah, és a férje, akivel tőle különválva megint összejött, Bud. Arlene Eakinst, a mostohalányát Palmerston leveleivel kezdte nevelni. Arlene zenét tanul, mindegy, ő is távol él az év java részében, ahogy Frescott Palmerston lánya annak idején… és Ken csaknem szó szerint, alig átdolgozva küldözgette neki Palmerston hajdani leveleit. Myrna Byron számára bonyolult, érzékeny szerepeket képzelt el. Myrna már öt éve is nagy sztár volt. Tulajdonképpen kiharcolhatta volna, hogy azt csinál, „amit akar”. Ken javasolta, alapítsanak önálló stúdiót. Hanesatt ma is vagyonos ember, s nem az írásból szerezte mindenét. Az apja gyógyszervegyész volt. Ken túladott a Hanesatt Műveken… ahogy ő tulajdonképpen mindenen szeretett volna túladni, egészen addig, míg… nem marad…

– Egyedül? – kérdezte Dejan. De furcsa történet, gondolta. Eszébe jutott a Hawthorne utca szinte zizzenő, napfényes csendje… Most már itt az alkony közeledése érződött. A fény fakult, a hőség nem enyhült, s a nap, a késő délután igazán messze járt Ken Hanesatt elképzeléseitől: magába szívta a hajnaltól eltelt órák hőségét minden, azt sugározta ki, vissza a jelenbe, és múltat s következőket aligha lehetett volna megkülönböztetni. – Mindenki nélkül?

– Nem, hiszen arra – mondta Austin Abbey –, az ő véleménye szerint, bármikor van mód. Fogja magát, és… Nem, ő valahogy azt találta ki, hogy elég a sok önkifejezésből. Én, én, én. A szokásos betegség. Az alkalmazott kifejezést tekintette gyógyszernek eleinte. A kifejezés gőgjének elvetését. „Alkalmazott közönség”, volt ilyen meghatározása is. A közönség is annak az eszköze, hogy ő ne legyen örökké ő…

– De hát ez a legnagyobb önzés, nem? – kiáltott fel Dejan Tradics. – Ken Hanesatt mindent csak a maga szempontjából tudott elfogadni? Minden rá vonatkozott?

– Nem ilyen egyszerű – felelte a menedzser, Ken Hanesatt ügynöke az irodalmi és a filmszakmában. – Hiszen ha az 268egyénisége lett volna fontos neki, épp elegen vonatkoztak rá. Mennyi eleven bőr, hang, időtöltés. Charlotte Juxton… a nevelt lánya, Arlene Eakins… Egyikükkel sem feküdt le. Gyakran mesélt egyiküknek a másikáról… és egy ideje Shana is beletartozott ebbe a körbe. Shana még nagyon kis lány volt, amikor az apjával, Meagan Dennehyvel Mexikóban járva, Ken Hanesattot megismerte. Most nemrégiben ez az ismeretség megújult. Shana azt javasolta, próbáljon Ken újra „nyitni”. Hagyjon fel az egyetlen-kereséssel. Ezt Ken nem is értette. Mivel kellene felhagynia neki? Mi van egyáltalán másképp a világon, mint ahogy ő képzeli? De hát ő nem képzeli mindezt, ezek a dolgok így vannak, és csak így… és amikor Shana megkérdezte tőle, mondják, hogy mi van hát hogyan, Ken azt felelte, hogy épp ez az, ami kimondhatatlan. A kizárólagos együttléttel lehet csak kifejezni ezt, és akkor többen is úgy vélekedtek, persze csak Ken háta mögött, hogy „nem jött be neki Myrna Byronnal”. A kizárólagosság nem jött be neki. Egy veszekedésük alkalmával, Ivor Barkley meséli… és Ken meg Myrna veszekedései mindig szinte suttogósak voltak, alig hangosabbak, mint az evőeszköz-használat, így mondta Ken… Myrna tehát egy ilyen alkalommal azt mondta: ha ő alkalmazott-akármi, nem Hanesatt Alkalmazottja! És Hanesatt semmit se váltott be például a szerepígéreteiből… öt éve nem írt egyetlen épkézláb dolgot… hanem az egyetlenséget hajkurássza… megmondaná, mi az? Talán abból áll, hogy a gyógyszervegyiművek eladásából befolyt pénzt kell fölélni… életfogytig? És tűnődni, hogyan válnak körülötte röhejessé, akik megpróbálnak ragaszkodni hozzá? Hát tessék, legyen „egyetlen”, ő, a világon elsőként, Ken Hanesatt… ezt mondta Myrna Byron, meséli Ivor… szegény, mesélte, ezt már csak így lehet mondani…

– Bocsánat, de én le vagyok maradva – szólt akkor feszengve Dejan Tradics. – Hogyan halt meg… úgy közelebbről… Ivor Barkley?

– Hát ennél közelebbről nem is halhatott volna meg – mondta Austin Abbey. – A halántékához nyomta a fegyvert… és elhúzta a ravaszt. Csengettek, Shana ment ajtót nyitni…

– Meghúzta a ravaszt, nem? – kérdezte Dejan. – De mindegy. Annyira különös, hogy Joe, aki az ilyen nyelvészeti dolgokkal él most együtt… közelről… hirtelen olyan távol van. Hát nem?

– Nyilván azért bizonytalankodom – mondta Austin Ab269bey –, mert a tényállás is bizonytalan. Kezdjük a keddi estéllyel… vagyis hát a tegnapival, csak azóta mintha… De kezdjük. Tehát az estély szokatlanul korán kezdődött. Myrna Byron roppantul ideges volt. S ugyan miért? El nem találhattuk. Miért lett az estélyből afféle késő délutáni alkony-parti. A papagáj vedlik! Azaz vedlett… azaz én nem tudom, mi van most szegény Palmerstonnal… őszintén, ezt már nem tudom követni Ken barátunknál, ezt a papagájos kivetítést. Hogy ő Palmerston másodkiadásának hiszi magát, még csak hagyján. De hogy mint Poe hollóhelye, a válla egy papagájnak adjon otthont… igen, mert „Palmerston” ott szokott ülni a vállán… mint Poe versében a holló. Ő, vagyis Ken, titokzatosan mosolygott mindig, ha így lefényképezték. A papagáj igazi filmesek-madara volt. Kedvelte a reflektorlámpákat, nem repült neki a nagy fénynek, nem is menekült. A társaságot, amely Myrnánál együtt volt, ismerte. Ennek ellenére Myrna szegény most nem hozta elő a papagájt, mert „Palmerston: vedlik”. Nem is engedte, hogy megnézzük, és…

– Látom, Dejan barátunk most szívesen megkérdezné, hogy „és hát mi történt, hogy Joe Lopiccolót kellett segítségül hívni”, vagyis hogyan szökött meg a papagáj… vagy mi egyéb történt vele – nevetett kimérten Derger. – Nézzük mégis sorjában. Myrna Byron alkony-partija tehát elkezdődött, és…

– És Myrna roppantul ideges volt – mondta Abbey. – Nézzük csak a dolgot, érkezési és távozási sorrendben…

– Ebből rájöhetünk, ki ment vissza esetleg Myrnához? – kérdezte Dejan. – Miután a parti, rekordsebességgel, véget ért?

– Várjunk – mosolygott gipszajakkal Abbey. – Várjunk. Tehát én együtt mentem Jag Gallennel. Jaget úgy képzelje, Dejan, mintha kiöregedett volna abból, hogy mindegyre föltalálja Mick Jaggert. Még a neve is előbb volt meg… a forradás az arcán, az meg… olyasmi, mint ahogy valamikor görög szentélyeket hurcoltak át ide. Jag Gallen hatvanhét, vagyis huszonnyolc éves múlt, amikor Heidelbergbe érkezett. 1945 elején. És valóra válthatta régi álmát: hogy ő egy olyan igazi diákpárbajt fog vívni. Erre sor is került, és Brian Ullberg volt a partnere. Addig nem nyughattak, míg Jag pofájára oda nem került a jókora forradás megalapozója… csaknem teljesen átszakadt a bőr meg a hús. Ullberg pedig kapott egyet a halántéka fölé… mert Jag szöges bottal dolgozott, Brian tompa végű kardvassal. Ullbergnek azóta is horpadt a feje, nem viccelek, nézze majd meg, ha úgy adódik.

270

– Ez így van – erősítette meg Derger. – Tehát ez úgy akkor Jag Gallen jellemzése lett volna. Persze hogy…

– Persze hogy távol áll tőle egy Ken Hanesatt-szabású figura – mondta Austin Abbey. – És arról szó sincs, hogy Myrna és Jag… aki azóta egyébként semmit sem modernizálódott, csak a külseje fantasztikus… a sebhelyes pofája, a kiálló arccsontjai, a dohányráncos homlokára a félkopasz koponyatetőről vad összevisszaságban lecsüngő sárgás-barnás-őszes tincsek, köztük a pikkelyes száraz fejbőr… Ilyen alak. Számára a női szépség: maga Myrna Byron. „Valami bonyolult”, aminek azonban igen egyszerűen kell érvényesülnie, a Jag-féle hímek gyönyörűségére, osztatlanul… és minél távolabb a Ken Hanesatt-féle bonyolultságoktól. A tisztelet istenverte formája. És állandóan harsog. Számára egy film akkor film, ha…

Dejan egy kicsit álmosan hallgatta. Számára… számára… Mindig koppantott egyet, ha ez a szó hangsúlyosan elzörömbölt. Aztán azon kapta magát, hogy már Ivor Barkleyról hall, aki Arlene Eakinsszel érkezett. Nem mintha ez olyan felháborító lenne, csak… Hát igen, Ivor ezzel érzékenyen érintette Myrnát is, a távollévő Ken Hanesattot is. Állítólag Charlotte Juxton miatt volt az egész. Arlene-t dühítette, ahogy Ken és Myrna szerencsétlenkedik. S ha nem megy a dolog, vagyis ha nem jön össze, ott van ő… Ken Hanesatt megpróbálhatná… ahogy Arthur Craddell Shanával. Shana és Arlene nagyon megértette egymást, mesélte Austin Abbey, az utóbbi időben. Arlene egyelőre vissza se ment a Gallingen Zeneiskolába… ahol pedig harmadéves létére már tanított is, amatőröket. Ken helyeselte az elhatározását. Az önbefejezés korai kísérletének nevezte, amely bukásra van ítélve ugyan, de…

– Shana és Arlene… és ez az önbefejezés – mormolta Dejan. De Austin folytatta:

– Olyan buta lány Arlene. Azt gondolta, ha Ivorral hetyeg, elindít valami… polarizálódást. Myrna vagy Ken bedühödik. Ő dühödött be, mert nem történt semmi. Gondja volt rá, hogy Mexikóban Ken értesüljön róla… „mi folyik itt”… és Myrna estélyén szeretett volna botrányosan viselkedni Ivorral. De Myrna ezzel a bánatossággal minden effélének elejét vette. Gail Carlson, Myrna védence… ugye, furcsa nő azért ez a Myrna is… ilyen dolgai vannak! Gail legalább tizenöt évvel fiatalabb nála, és akkor…! Igen, Gail Carlson a népszerű Greg Foylerral érkezett. Az állatfotóssal, aki szeretett volna… Ken Hanesatt nagy tisztelője lévén… meglepetésül pár fényképet készíteni, társasági művészfotót, Palmers271tonról. Volt egy igen vitatott terve, nem mondom, meredek: Palmerstonnak nagy divatja van most, úgy értem, az írónak. És elég sokan tudnak Ken papagájáról meg Ken Palmerston-rajongásáról. Greg Foyler, aki modern fickó, egy ilyen négyest képzelt el: ő a fotóival, rajtuk Palmerston, a papagáj és a társaság tagjai, Palmerston szövegei, vagyis az íróé, és Ken Hanesatt ezt az egészet valami kompozícióval fűzné össze, s a szövegeket táblákon raknák ki. A megnyitón maga Palmerston, a papagáj is „felszárnyalna”. Ez az ötlet sokaknak nem tetszett. Ellene volt maga Notenbank, nagy Palmerston-rajongó, értsd, Frescott Palmerston műveinek kedvelője, valamint Seekatz… és mint hallom, Hennie Loggie.

– Neki se tetszett ez a „palmerstonozás”, ha jól értem – mondta Dejan. – Én ehhez nem tudok hozzászólni. De…

– De a Palmerston-divat alól maga sem bújik ki, igaz? – kérdezte nevetve a menedzser, és a Dejan előtt kinyitott, gerincével fölfelé fordított kötetre mutatott. – Palmerston manapság főleg azoknak az embereknek az eledele, akik többre hivatottnak érzik magukat, és… megmaradnak a csődhelyzet átélésénél, ám azt igen érzékenyen, minden árnyalatában értelmezik, s úgy érzik magukban, bölcsebbek, mint akik odakint mozognak a világban, s ez elégtételt jelent nekik. Hanesatt tulajdonképpen az isten lábát fogta, és most jöhetett volna el az ő önkifejezésének nagy pillanata. És akkor… Kész.

– Folytassa – kérte szórakozottan és ugrásra készen Derger. – Kérem, Dejan…

Ez rászólásféle volt. Mert Dejan Tradics az iménti szavakon föllelkesülve kinyitotta, először fejjel lefelé fordítva, majd olvasható „beállításban”, a Palmerston Naplók és Levelek új zsebkiadását, s olvasni kezdte:

– „Nem hiszem, hogy nagyon sok évig írnék még leveleket…” – Intett Dergernek, ne sóhajtozzon, s hozzátette: – Ezt a lányának írta Palmerston, méghozzá két évvel a halála előtt. A lánya fiatalabb volt valamivel, mint most Arlene… de nézzük. „…Ezt itt tehát kétszer olvasd el, még ha keserűnek találod is a benne foglaltakat.”

– Íme, egy újabb Palmerston-rajongó! – kiáltotta Austin Abbey. – Tessék, ez nagyon érdekes. Folytatom majd az alkony-parti leírását, de ha egyszer…

272

– …maga Palmerston szól…! – tette hozzá derülve. – Halljuk. Figyeljen, Derger, ne ásítozzon, kérem, ez az egyik legszebb részlet. Itt jön az, ugye, hogy „a hibát ott követtem el, amikor feleségül vettem anyádat…” Nem? És ez a szép, ugye! Hogy amikor ezt Arlene-nek kimásolja Ken, nem tudni: Arlene anyjára vonatkozik-e a dolog, vagy Myrnára. Jó vicc. Hol van itt az egyetlenség, kérdem. De ezt Ken Hanesatt is megkérdezhette magától. Sőt szerintem rájött arra, hogy az „egyetlenség” már azzal ki van lőve, hogy ő a legsajátabb és legszemélyesebb dolgát valaki másnak a szavain át, valaki másnak a már befejezett életén s ennek nyomain keresztül közelíti. Tulajdonképpen idegesítette, hogy a madarát így nevezte el. Ha van köztünk bármi is, mondta nekem, legutolsó mexikói útja előtt, a múlt héten, köztem és „Palmerston” között… és ezt a papagájra értette… azt, hogy így hívják. Hogy ez nem az álneve, hanem a valódi neve. Pedig ez, tette hozzá, álság. Igazi név mindig hamisságot jelöl. Az igazságnak nincs neve, nem idézhető, nincs tanítása. Csak az igazság állapotában nem bírjuk ki; ezért már az igazság is: hamisság. Mert valamit, ami megnevezetlenül igaz, mondta nekem, már a gépből, valamit kényszernévvel illetünk. A szabadság fogalma a legjobb példa erre, és ezt mindig is tudták némelyek. Charlotte Juxton intett, ő leült a helyére, és elrepültek.

– Nem gondolja – kérdezte Dejan –, hogy a repülőgépe kezdte helyettesíteni számára Palmerstont, a papagájt? Hogy a saját repülése… valóságosabb volt mégiscsak, mint…

– Olvassa csak – kérte a menedzser. – Ezt kár lenne mellőzni. Az iménti gondolatmenet közkeletű. Nem hinném, hogy a repülés ténye belejátszott volna abba, hogy…

– „Valahányszor veled beszélgetek” – olvasta tehát Dejan Tradics –, „úgy állsz szembe velem, mint egy öregebb személlyel, tekintéllyel, ha pedig az ifjúságomról beszélek, az egész dolog teljesen valószínűtlen a számodra, mert a fiatalok nemigen hisznek apáik ifjúságában. Lehet azonban, hogy ezt az apróságot mégis meg fogod érteni, ha leírom… Mikor annyi idős voltam, mint te”, milyen szomorú szöveg – mondta hirtelen Dejan. Majd folytatta: – „…egy nagy vágyálom élt bennem. Ez a vágyálom egyre csak növekedett, s én megtanul273tam, hogyan kell beszélnem róla, hogy az emberek meghallgassanak. Aztán ez az álom egy nap kettévált…”

Derger szórakozottan nézte az óceánt. Töltött néha magának, és Austin Abbeynek is intett, kövesse a példáját… ha tetszik. De a menedzser most elsősorban Dejan Palmerston-felolvasására figyelt. – Milyen megkapó – mondta – és hihetetlen, ahogy itt mi is… Hát nem? Ken ismerősei, jóakarói… segítői… olyasmivel foglalkozunk, ami neki annyira fontos volt, és most… én nem is tudom… talán már…

– Már nem annyira fontos – mondta Dejan. Érezte, zavarba jön. Egy pillanatig azt gondolta: bár így lenne. Draga jutott az eszébe? Feszengett, bár senki se tudta, hogy ilyesmire oka van. Egy pillanatig Myrna Byron helyzetét élte át… hanem az egészen más helyzet, ezt is tudta; Myrna és Ken között nem volt akadály, válaszfal, üveglap ez a Palmerston. Folytatta: – „egy nap kettévált…” Ez az álom – tette hozzá. – „…amikor elhatároztam, hogy mindenek ellenére feleségül veszem az anyádat, bár tudtam, hogy elkényeztették, és nem sok jót hoz rám. Közvetlen a házasság után nagyon megbántam, de mivel abban az időben igen türelmes voltam, igyekeztem megelégedni vele, és más módon szeretni őt… Ám ezzel már megosztott ember lettem, ő pedig azt követelte, hogy főleg őérte dolgozzam, és ne az álmom megvalósításáért…”

– Soká tart még? – kérdezte Derger, és hangja csak színleg volt udvariatlan. – Na, halljuk akkor – mondta. Dejan olvasta:

– „Túlságosan későn döbbent rá, hogy a munka méltóságot ad, hogy egyedül az ad méltóságot, ekkor maga is dolgozni akart, hogy jóvátegye, amit hibázott, de már túlságosan késő volt, összeroppant, s már roncs marad egész életében…” Azért nem volt akármilyen pofa ez a Frescott Palmerston – ismerte el Dejan –, hogy a lányának ilyeneket leírt. És egyáltalán…!

– Persze – mondta Abbey. – Ken nem választott akármilyen elődöt magának. Nem volt gyerek.

– „De az én számomra is késő volt, hogy pótoljam a veszteséget, szellemi és anyagi erőforrásaimat nagyrészt kimerítettem, az ő érdekében, mégis öt éven át küzdöttem, míg aztán az én egészségem is megrokkant, s az egyetlen, amivel törődtem, az ivás volt, hogy felejtsek.” – Dejan megállt. – Ivott Ken Hanesatt? Vagyis: iszik? – kérdezte Austin Abbeyt.

– Nem – mondta. – És mindez Myrnára nem vonatkoztatható… és az előző feleségére, Sarah-ra sem… Az egész Palmerston-dolog nem jár semmilyen kulcsra… úgy értem, ez már nem önkifejezés akart lenni, hanem önbefejezés. Le 274akarta zárni a saját életét ezzel a Palmerston-hasonlattal Ken… és közben élni tovább. Amit sosem tisztázott magában: hogy a papagájt szereti-e, mint önálló lényt, mint az ő barátját… érdekes, hogy a barátpapagáj szó is kettős jelentésű… tisztázhatatlan, ugye…

Dejan hallotta, ahogy a menedzser beszél, és közben már ő is olvasta: – „Csalódott vagyok… bár nem vagyok úgy letörve, mint ez szeptembertől várható volt…” – Hirtelen úgy érezte, hogy ezt már olvasta valahol, aztán rájött, itt, éppen itt! Érezte azt is, hogy mintha félreolvasna valamit, kicsúszna a mondat… de akkor épp ez jött a Palmerstonban: „Bizonyos tekintetben olyan vagy, mint én: mikor úgy tűnt, hogy simán mennek a dolgaid, lassan, de biztosan kicsúszott a talaj a lábad alól. Másrészt viszont nem szabad elfelejtened, hogy éppen amikor küzdesz és verekszel, és közben talán úgy érzed, hogy nem jutsz el sehová, és kétségbe is esel, éppen azokban az időszakokban indulhatsz meg a lassú, de biztos előrejutás útján. Szeretném remélni, hogy neked…”

Becsukta a könyvet, és lehunyta a szemét.

Hallotta, ahogy a menedzser most Dergernek magyaráz valamit. Ilyesmire rezzent fel:

– Ezt a levelet Ken szinte szó szerint lemásolta Arlene-nek is, és Arlene nagyon büszke volt, amíg ki nem röhögték…

Dejan szédült. – Micsoda? – kérdezte.

– Igen, Arlene megmutogatta ezt a levelet a főiskoláján, és valaki egyből visszavágta neki, azzal, hogy „ez egy híres Palmerston-levél”. – A menedzser szünetet tartott. – Arlene… mit gondolnak, mit csinált erre?

– Dühös lett…? – kérdezte unott érdeklődéssel Derger. Dejan bámulta a türelmét. Nem is értette, miért hagyja, hogy a jelenlétében efféle hiábavalóskodással teljen az idő. – Figyeljen, Dejan, ez igen sajátos…

Dejan Tradics most már nagyon is figyelt. Nagyon? Változás? Ebben a históriában a változások… bőven helyettesítik az egyébként hiányolható heveskedést.

– Arlene jót nevetett. Szegény papsi, ezt mondta Arlene. És a papsi szó… a papagájt jelentette ugyanakkor! Ken Hanesattot életében először azonosította valaki – mondta vigyorogva Austin Abbey – Palmerstonnal. A papagájon keresztül. Palmerston, az író, Palmerston, a papagáj, és Ken, a papagáj barátja, Arlene szemében „a papsi”. Képzelje el, Dejan, ezt Ken barátom nekem mint valami diadalt mesélte. Nem kell többé egyetlen pillanatig se arra gondolnom, mondta nekem 275akkor, hogy Arlene-nek valami ki nem elégíthető óhaja van „velem szemben”. Ez zavarta Kent mindig: a vele szemben megnyilvánuló óhajok… az ő alapvető hajlandósága, hogy ezeket az óhajokat ki is elégítse… mert tulajdonképpen nem voltak… nincsenek… gátlásai… De furcsa, hogy mindig egy kicsit múlt időben beszélek róla! – A menedzser hanyatt dőlt a széken. – Aztán még az, hogy itt volt ez az „egyetlenség-mániája”. Ezt adja össze, és mi jön ki? A fene tudja! – kiáltotta Austin Abbey. – Arlene ettől fogva lett…

– Ettől fogva lett – próbálta eltalálni Dejan Tradics –, ugye, jó barátnéje, és mintha nem lett volna csak „pótszer”… hiszen nem az ő lánya… hát nem? Hallottam ilyesmit… van ez a kavarc, hogy valakit egyszerre idegesíteni kezd: semmi se az igazi, minden csak másolat… ő maga is…

– Persze, a platonománia – mondta Austin Abbey. – Színészek körében gyakori. De Ken Hanesatt egészen furcsa formáját találta ennek. A papagáj vedlése révén…

Derger fölkapta a fejét.

– Összegyűjtötte a tollait – mesélte a menedzser. – Palmerston tollaival ékeskedem, szokta mondani ilyenkor. Arlene-nek ez aztán főleg nagyon tetszett. De még Myrna is mosolygott rajta… és komolyan vette. Papagáj alakú üvegeket fúvatott, és évről évre ezekbe tette a nem is olyan túl színes tollakat. Egy nap, nem sokkal a mexikói utazás előtt… ezeket az üvegeket mind összetörte. Másolatok, mondta. Mennyit nevettünk… a háta mögött. Hát hogy gondolta, hogy nem azok? De ő ezzel azt akarta kifejezni, hogy megszüntet az életében mindent, ami… nem valódi. Ami nem első példány. Charlotte Juxton meséli…

Dejan ösztönösen is megkapaszkodott a szék két karfájában.

– …hogy amikor hazafelé indultak… de várjunk – mondta Austin Abbey. – És tényleg megértem Auerlint, hogy az a véleménye: ha Ken Hanesattról bebizonyosodik, hogy már az éjszaka hazaérkezett… ami persze képtelenség, és nem is igaz… de ha ilyesmi bebizonyosodna… ha például nem ő lett volna kint Mexikóban… ez ám Lucas Auerlin barátunk elmélete… hanem ezt mind utasításba adja… és valaki más, Charlotte Juxton ellenőrzése alatt, végrehajtja a meghagyásait… ha ő ezalatt itthon dekkol és megöli Myrnát… akkor ő lenne, épp az Auerlin szemében őrültnek látszó, s valljuk be, nem is átlagos dolgai miatt a legalkalmasabb gyanúsított!

– Mit csinált tehát az Orechuxazco Reptéren Ken? – kérdezte Derger. – Halljuk!

276

– Elsősorban találkozott egy Raul P. Vinero nevű fiatalemberrel – mondta Austin Abbey. – Azaz, ha nem tévedek, Paul Rovinerrel. Ráadásul üzenetet hozott Michelle Stockbridge-től Arlene Eakinsnek. Ez Charlotte Juxtonnak és Shana Dennehynek sem öröm. Charlotte ki nem állja Michelle-t… mert akkor már legyen valóban „egyetlenség”, mondja ő, vagy ha nem, hát szakaszos élet, és egy szakaszra ő is igényt tartana Kennél. Ez csak tréfa. Charlotte olyan házvezetőnő lenne a barátunknál, s nem jellemző-e, hogy fent a levegőben? De állítólag ezt a mexikói utat is alig lehetett kipréselni Kenből. Újabban a repüléssel is fel akart hagyni, ezt is utánzatnak kezdi tartani…! Shana meg ideges, ha Michelle nevét csak meghallja, hiszen… így-úgy, én nem tudom… tapasztaltabb vetélytársnő. Mármost a reptéren, indulás előtt… vagyis a magánreptéren, mert ez ilyen intézmény, egy klubé… fura csomagot kötöztetett, teljesen szabályellenesen, a gépéhez. Összevásárolta Mexikóban Palmerston elérhető spanyol és angol nyelvű kiadásait, de valami antikváriumban még egy svéd és egy német példányt is talált…

– Mondja el, hogy ezért ment Mexikóba! – kiáltotta kétségbeesést utánzó fahangon Derger. – Hogy most ez a mániája: hogy Charlotte-tal beutazza a környező országokat, és Kanadának is egy-két vidékét… és begyűjti a Palmerston-könyveket, amelyeket csak elérhet…

– És akkor ugyanazt csinálja, mint most, a hazajövetele előtt – mondta még kétségbeesettebben, de valódi érzéssel, a menedzser. – Mert az összevásárolt köteteket, állítólag háromszáznyolcvankettőt, egy erős hálóba csomagolta, s ezt a hálót kötötte a gép mögé. Ahogy egy „általa alkalmasnak ítélt” határt elértek, a Kettősségelválasztó Kényszerhatárt, így meséli Charlotte Juxton… s mindezt, persze, Ken mentése érdekében, Auerlin hadnagynak is elmondta… eloldozta a csomagot. A könyvek „repültek”, és nyilván szétpotyogtak odalent valahol.

– Értem – mondta Dejan. – Furán hangzik, de megértem a logikáját. És még csak be se csukhatják érte. Legföljebb repülésbiztonsági szabálysértésért kap egy kis ejnye-ejnyét… s nem is ő, állítom, inkább Charlotte Juxton.

– Körülbelül – mondta a menedzser. – De hová vezet ez így? Auerlin azonnal lecsapott Kenre, és vagy öt órát nyúzta. Tanúk, minden…

– És? – kérdezte Dejan.

– Semmi. Az Orechuxazco Reptérről Ken Hanesatt jóval 277azután szállt fel, hogy a feleségét, Myrna Byront megölték. De nem annyival később, hogy megtehette volna előtte az utat a magángépén oda-vissza – mondta Austin Abbey. – Itt a Thibert-szállongók magánrepterére érkezett… Seekatz, akinek ilyen repteres éjszakája volt, kiment elébe. De ahogy a városba befelé jöttek, már Auerlinék emberei állították meg őket.

– Miért? – kérdezte Dejan.

– Mert Shana aggódott, mi van… Otthagyta Gailt és Ivort, és elment megnézni a Woydell Park-i színteret. A kaput nyitva találta… s mint most már valamivel pontosabban vallja, akkor látta ott Joe piros Ford Capriját. Bement… és ijesztő látvány fogadta. A ház…

Derger vágott közbe most. – Abbey, jól mondja? Shana eredetileg nem hajnalt mondott a Capriról? Éjszakával kezdte…? Amikor ő… késve érkezett… vagy igen hamar távozott? Akkor látta volna, az első változata szerint?

– Nem – válaszolta a menedzser. – Shana megpillantotta a szétlőtt üveghomlokzatot… bent a sűrű kertben. Az utcáról ezt nem láthatta senki. És az utcáról ezt nem is művelhette senki. Mint Auerlinék megállapították, Myrnát néhány méterről lőtték le. És már a kitört üvegen át. A lövedék nem sodort magával üveg-mikrorészecskéket a testbe. Akkor tehát igen furcsa a kép: a két reflektorlámpát, legalábbis az egyiket, ki kellett lőni előbb, s az így támadt résen át kapta Myrna a golyót, majd ahhoz, hogy a másik nagy lámpa is kidurranjon, egy harmadik lövésnek kellett esnie. Persze elképzelhető. Shana ezt nem latolgatta, habozás nélkül a rendőrségre rohant. Eközben látta a S-U-N híradásában is leírt alakot… beszállni a piros Ford Capriba. Auerlinékkel tért vissza a tetthelyre, aztán elengedték… Shana elmondta, hogy Ken Hanesatt ma reggel várható vissza Mexikóból, a magánrepülőgépén. Elébe mentek. Itt volt az, hogy már Seekatz-cal jött be a városba Ken, és lekapcsolták őket. Charlotte Juxton a magánreptéren maradt, a gépet hozta rendbe, ami ilyenkor kell… és lejárt a szolgálata. Shana akkor bemondta a S-U-N híreiben a dolgot, erre engedélye volt. Nem csoda, valamelyik csatornával a rendőrség is jóban akar lenni. Ez megtörtént, akkor Shana visszament Ivor Barkleyhez. Gail már elment, azaz Ivor hazavitte. Shana ott várakozott, de odatelefonált közben Gail lakására. Jól sejtette, hogy Ivor rendes lesz és felviszi a lányt, aki erősen másnapos volt. El is érte így Ivort telefonon, s a lelkére kötötte, menjen azonnal Auerlinékhez. Ivor Barkley odament, őt is kihallgatták, s megkérték, maradjon elérhető távolságban. Kent bent fogták…

278

Dejan fülét sértette ez a „kent-bent” is, de nem szólt. Austin olyan odaadóan mesélt. Most jött az a részlet, hogy Ken ott volt Auerlinéknél, amikor Ivor Barkley hazatért… ott volt akkor is, amikor Ivor Barkley a rezidenciáján találkozott a rá várakozó Shanával… és akkor is ott volt, bár épp távozásra készen, mert egyelőre őt is elengedték… s Auerlin most örülhet ennek igazán… mondom, ott volt még akkor is, amikor Shana hisztérikus telefonhívása befutott: hogy Ivor Barkley öngyilkos lett. Elmesélte: csengettek, ő kérdőleg nézett Ivorra, Ivor, aki újra inni kezdett, azt felelte, Seekatzot várja, engedje csak be Shana, biztos ő lesz… Mert Seekatz hozta be Ken Hanesattot… és ezek között, bocsánat, hogy így beszélek róluk, állandó pletykatőzsdézés folyik, a dolgok pillanatnyi árfolyama is érdekli őket, mikor mit mond és mit gondol a másik, említi-e őt, meg egyáltalán. Shana kiment, keresztül a kerten… mert a kis rezidencián voltak kint a Verbelly Paganon, Barkleynél, és a személyzet szabadságon volt, még vagy két hétig Ivor a városi lakásán időzött volna… hát Shana kiszólt, ki az, de senki se felelt, Ivor felszólította, már kicsit részegen, menjen ki, nézze meg, Seekatz lesz az. Shana szerint Ivor nem hallucinált, hanem előkészített egy nagyon színpadias öngyilkosságot, mert szerinte, Shana szerint, Ivor ölte meg Myrnát. Igen, Ivor ölte meg, és nem bírta a dolog súlyát, de mindjárt folytatom. Shana szerint Ivor és Gail valóban nem hált egymással az éjszaka, Gail igazat mond. Ivor is tudta már, hogy csak ideig-óráig úszta meg. Mert valójában visszament Myrnához, és így lett a zűrzavar. Ivor Barkley elvitte Gailt, hogy alibije legyen. A tökrészeg lány jól jött neki, mondja Shana, és Gail lényegében azt állítja, hogy ő alighanem Ivorral töltötte az éjszakát. És én velük voltam. Ám ott a baj, hogy…

– Ki az az „én”? – kérdezte Dejan. – Vagy úgy! – Rájött, hogy a menedzser teljesen beleélte magát az elbeszélésbe, és Shanát alakította.

– Persze ezt mind Shana mondja – erősítette meg Austin Abbey. – De itt valami nincs egészen rendjén. Mert Shana nem volt velük egész éjszaka. Sőt nem Ivor Barkley kis rezidenciájáról ment oda hajnalban a Woydell Parkba sem! Hanem kiment az Új Repülőtérre, Seekatz után. Ezt mondja. Féltékeny volt Seekatzra… hogy Ken valami módon Michelle-t csempészi vissza neki. Michelle Stockbridge-nek valóban jó esélye lett volna a Thibert Stúdióknál, s elsősorban Seekatz támogatta. Most Seekatz átment ugyan a S-U-N-hoz, de 279a Thibert Stúdiókkal megmaradt a kapcsolata. Shana azt mondja, tart tőle, hogy Seekatz be akarja csempészni… mintha azt csak úgy lehetne, a főrészvényesnő helyére!… az ő helyére Michelle-t. Nem főrészvényesnek, hanem első számú női sztárnak. Mármost az ő keze kötve van, nem vádolhatja meg Michelle-t az Elton Loggie ellen elkövetett halálos merényletben való részvétellel. Üvegházban dobálózna. De mindenfajta botrányra kész… Kiment tehát az Új Reptérre…

– Mese! Ő maga akarta megingatni ezzel Ivor Barkley alibijét! – kiáltotta Dejan. – Mert így… Ivor helyzete roppant kényes volt. A szerencsétlen barom. Gail részeg… a végén meginog, nem jelent számára alibit. Shana beismeri majd, hogy ő elment… s megvan, hogy hova… nyilván látták őt az Új Reptéren. S egyébként mi lett, tényleg Michelle-t várta Seekatz?

– Nem! Shana azt mondja… hogy Charlotte Juxton érkezett meg azzal a géppel! – vágta ki az első adut a menedzser.

Derger bólogatott, Dejan döbbenten nézte őket.

– Maga Hanesatt vezette hát haza a gépét!? – kiáltotta végre Dejan Tradics. Az ügyvéd küllemű menedzser a fejét rázta. Kis csend támadt.

– Nem – mondta Austin Abbey. – Persze mindezt úgy kell vennünk, mint Shana változatát. Nem Ken Hanesatt vezette haza a gépét. Nem, dehogy Michelle… Hanem egy lányos képű fiú, meséli Shana. Bizonyos…

– Csak nem? – kiáltotta Dejan.

– De igen, ha ugyanarra gondolunk – felelte a menedzser. – Raul P. Vinero.

– Ken hazahozta a kis Paul Rovinert? – kérdezte Dejan Tradics. – Ő az, akinek az a családi elszámolása van, vagy micsoda…

– Egy régi jóbarátom fia – mondta csöndesen Bertram Derger. – Ezért érdekel ez az ügy valamivel jobban az átlagosnál.

– Érdekesek a fejlemények ettől függetlenül is – mondta Austin Abbey. – Térjünk vissza most egy-két percre ahhoz a változathoz, amelyet Shana a rendőrségen Ivor halálának 280idejéről leadott. Mert azt mondanom sem kell, hogy az iméntieket…

– Az iméntieket nem említette Auerlinéknek – szögezte le Dejan Tradics. – Ezt csak Ivor Barkleynek mondta el, és Ivor levonhatta a következtetést. Mi vár rá. Shana nem tett semmi rosszat azzal, hogy Ivornak beszámolt éjszakai manővereiről. Hiszen ha Ivor számláján nincs semmi sár… Igaz, akkor is nehéz a helyzete. Shana éjszakájának olyan kézzelfogható és hiteles konkrétumai vannak, hogy… De mondom, vissza a rendőrségi változathoz. Eszerint Shana ott volt végig Ivorral és Gaillel, Palmerston munkáit olvasgatta, kicsit ledőlt aludni, de az ajtókulcs nála volt, mert félt, Gail nekivág a világnak és valami őrültséget csinál részegen…

– Körültekintés! – mondta Derger.

A menedzser, Ken Hanesatt belső barátja, folytatta:

– Ott tartottunk, hogy Ivort elengedték aztán Auerlinék, és Shanát is…

– Várjunk – mondta Dejan. – Ken Hanesattot rögtön bevitték Auerlinék, ahogy Seekatz vitte haza őt a Thibert Stúdiók magánrepülőteréről. Bent volt Auerlinéknél, amíg a következők zajlottak: bevitték Ivor Barkleyt és elengedték, bevitték Shana Dennehyt és elengedték, Ivor Barkley hazament a kis rezidenciájára, ahol már Gail Carlson nem volt ott, de Shana ott várta… vagyis Shanát vitték be előbb, Ivort később… de ez nem számít. Ugye?

– Ez nem – mondta Derger. – Tovább!

– Hajnalban… amikor Myrna Byron már rég halott volt… ugyanis a halál feltétlenül tíz óra után és hajnal előtt állt be, és tíz óra előtt Myrna még hívta Joe-t… hajnalban Shana kint járt az Új Repülőtéren… és állítólag féltékenységből ment oda. Nehogy Seekatz Michelle-t várja. Mert akkor botrányt csap, és mindenféle. Igaz?

– Igen – mondta a menedzser. – És ide térünk majd vissza. Csak hadd fejezzem be, amit korábban már elkezdtem. Shana ott várta ma dél tájban Ivor Barkleyt a Verbelly Pagan-i kis rezidencián. Ivor hazaérkezett… még viszonylag nyugodtan. Shana akkor beszámolt neki az éjszakai eseménysorról… persze azt kihagyta, hogy kit látott megérkezni a menetrendszerű mazatláni géppel Mexikóból… s ki vezette akkor Ken Hanesatt gépét… és azt sem mesélte el… tessék, akkor hát elmondom, Dejan… azt sem mesélte el ilyen részletesen Ivor Barkleynek Shana, hogy Trevor Seekatz az Új Reptérről bizony Charlotte Juxtont vitte át a Thibert Stúdiók kis klubre281pülőterére… nyilván azért, hogy ha már van valami, és Auerlinék odamennek, az igazi Charlotte Juxtont találják ott, ahogy a gépet buzerálja. Shana is ott várta Ken Hanesatt gépének leszállását. Végignézte, ahogy Ken kiszáll… Seekatz odamegy, kiszáll a kocsijából, utána Charlotte is. Charlotte Juxton biztosan hamis papírokkal szállt fel a mazatláni gépre… de kinek volt ő érdekes? A géppel sokan jöttek, Shana kilátástalannak tartotta, hogy feltűnést keltsen és érdeklődjön az utaslista felől. Másra figyelt ő ott a Thibert Stúdiók kis repterén. Arra, hogy a gép árnyékában szépen helyet cserél Charlotte és Valaki. Akkor nem tudta még persze, hogy ez Raul P. Vinero. Csak egy lányt látott… vagyis egy pilótaruhás, lányos képű alakot… ő azt hitte, Michelle az. Dühös volt. Nem tudta, mi legyen. Seekatz elvitte magával Ken Hanesattot, és le is kapcsolták őket csakhamar Auerlinék, a városba bevezető reptéri úton. Tehát Shana… már járt a Woydell Park-i háznál! És a reptérről telefonált a rendőrségnek! Ezért tudták Auerlinék röptében… bocsánat, megtévesztő a szó… a város felé hajtva elkapni Seekatzot és Ken Hanesattot. De… mi van akkor, ha Seekatz járt ott? És ő telefonált? Nem lehet, mert Seekatz az egész éjszakát, hajnalig, a reptéren töltötte. Ott aludt pár órát a tranzitban. Marad mégis Shana, legalább egy hazugsággal.

– Igen – mondta tűnődve Dejan. – Mert ha Ivor és Gail mellől az Új Reptérre ment… akkor nem mehetett a Woydell Parkba rögtön. Ha nem oda ment, akkor… hogyan kaphatták el a városba vezető reptéri úton, érkezése után Ken Hanesattot a rendőrök épp Shana bejelentése alapján? Vagyis… akkor Auerlinék nem Shanától tudtak róla, hogy a Woydell Park-i házban gyilkosság történt…

– Félreérti, Dejan – mondta Derger. – Persze hogy Ivor és Gail mellől Shana, kora hajnalban, a Woydell Parkba ment… vagy, mondjuk így, hajnal előtt valamivel… és ő értesítette a rendőrséget… Mindazt, amit Austin elmesélt, ő csak Ivornak mondta, ért engem? Próbára tette Ivort… és célba talált. Ivor összeomlott, és öngyilkos lett.

– Ez így történt, Shana előadása szerint legalábbis – mondta a menedzser. – Ivor azt állította, csengetnek. Ő maga nem akart kimenni, mert egyrészt újra részeg volt… Ahogy a rendőrségről hazament a Verbelly Pagan-i kis rezidenciára, szinte azonnal inni kezdett. Másrészt nézte a tévét. A S-U-N csatornáját. Valami őt érdeklő darabot adtak… mai témájút, amelyikben azonban volt egy Mercutio-szabásű szerep, így 282mondta Shanának… Nézze, Shana azért mindezt nem találhatta ki! Mert a S-U-N-ban csakugyan ment ilyen darab, és az időpontok is egyeznek. Marylandi szerelmesek, ez volt a címe, és… Myrna Byronnak volt benne valami egészen kis szerepe. Még húsz évvel ezelőttről… egy kislányt játszott benne, akinek van egy madara… amit odaad épp annak a Mercutio-szabású figurának, a cselekmény fő vonalát ez alig érinti. Ivor, meséli Shana, és ő ilyet még sose látott Ivor Barkleytől, elkezdett sírni. Akkor már vagy hat deci whisky volt benne. A darabot ettől függetlenül képmagnóra vette, és egy külön kis kazettás magnót is bekapcsolt, amelyikre a maga kommentárjait mondta. Állítólag önálló alkotás értéke van, nem tudom. Most Auerlinék próbálják „művészileg felbecsülni”… Ez történt: ment a darab, Ivor vette-vette föl képmagnóra, és kommentálta kazettára. Akkor azt mondta, csöngettek. S hogy ő Seekatzot várja, Shana menjen kaput nyitni. Shana vitatkozni kezdett vele: nem csöngettek! Hallucinál. Erre Ivor pisztolyt rántott… volt neki az az elegáns kis házi Brownie-ja… az ő nevén, illedelmesen, minden. Shana megijedt, rohant ki, persze odakint az utcán senki. Egy öreg milliomosnő csoszogott arra a kutyájával, Shana elbeszélgetett vele… csak pár szót… mert a kutya rácsavarodott a pórázával egy fiatal fa törzsére lent, és Shana segített a pár sarokkal arrébb lakó öregasszonynak, és még intette is, ne mászkáljon ilyen magányosan errefelé… semmi se biztonságos manapság… de a néni azt mondta, hogy ő mindennap pontosan ebben az időben viszi le az ebet… ebben az időben az ebet… És mutatta, hány óra. Mármost a néni a vallomásában kitartott az időpont mellett, és mindenre jól emlékezett. Nehogy azt mondja, intette recsegő hangon Auerlint, hogy kötöm itt az ebet a karóhoz… A kutya vele volt ott is, és rácsavarodott egy széklábra. Tessék, így csavarodott rá ott, és a többi, és az időpont kísértetiesen rendben volt. Egyszerű: a képmagnón még rajta volt bőven az a jelenet, amelyik a S-U-N csatornáján akkor ment! És a kazettákon ott volt Ivor Barkley kommentárja. A röhej: pont akkor lett szomorú a sorsa a marylandi Mercutiónak: halálos döfést kapott valami késelés során. Erre Ivor, aki merő részegség volt már, és Shana szerint tudta, hogy vége… hiszen nem kell más, csak annyi, hogy valaki bejelentse: látta a repterek környékén Shanát akkor hajnal előtt… és vége. Lezárta a magnókat, és piff. Mellbe lőtte magát.

– Mellbe, nem főbe – mondta Derger. – Ez az egy az, ami… De menjünk végig.

283

– Igen, és a képmagnó billentyűin, a kazetták billentyűin, a villanydugaszokon, vagy hogy hívják ezeket… – A menedzser mutatta, hogy „amit a konnektorba bedugnak” – …mindenütt csak az ő tiszta, élő ujjlenyomatai voltak. A fegyveren is… remek, élőnek minősíthető ujjlenyomata volt.

– Vigyázat – mondta Derger –, ahogy ezt mondja, Austin, már azt szuggerálja vele, hogy például a mellbe lövés azért volt, mert nem halt meg abban a másodpercben, és így nagyon is oda lehetett nyomni a fegyverre az élő kezet… Hát lehet, hogy így történt, persze, lehet. De ne sugallja ezt.

– Jó, és hát körülbelül eddig vannak a tények – mondta Austin Abbey –, persze, ha Shana igazat mond. Ő akkor idegesen visszarohant… be a házba… zsupp, ezt látta. Hívta, hisztérikusan, a rendőrséget. Ken Hanesatt még ott volt… ezt már meséltem. Pont akkor akarták elengedni. El is engedték, illetve magukkal vitték Ivor Barkley kis rezidenciájára… megnézhette ő is a halottat, szép tiszta öngyilkosság. És most lehet elemezgetni. Találkoztam Kennel… e pillanatban Alveznél van, Hennie bevitette, és Auerlin hadnagynak ez ellen semmi kifogása nem volt. Adtak neki nyugtatót… és a papagájáról egyelőre azt mondták neki, hogy jó helyen van… ám őt nem nagyon izgatta a kérdés.

– Nem nagyon izgatta a papagája? – kérdezte Dejan. – De hát… Ezt nem értem.

– Semmi és senki – mondta Austin Abbey – nem izgatta, úgy látszott. Megkérdezték, bejöjjön-e hozzá Arlene… ugye, Arlene Eakins, a mostohalánya. Nemet intett a fejével. Kit akarna látni? Senkit. Még Charlotte Juxtont se? Nem, őt se. Charlotte-ot egyébként kihallgatták jócskán… Miről beszélgettek útközben, és a többi. Mármost ha Shana igazat beszél… mi van akkor? Egyszerű a próbája. Ha nem áll elő a változatával, akkor ez nem dől el. Az igazság kérdése. Mert akkor… nem is kell mondanom. Viszont ha előáll, baj lehet. Mivel a menetrendszerű járaton emlékezni fognak Charlotte-ra, bármilyen álnéven utazott is. Ugye? Mert így az ördög se törődik vele, ki kicsoda volt azon a mazatláni gépen. Csak akkor kezdenek vizsgálódni, ha a két ügy összefügg. A magángép és a menetrendszerű érkezése. Ugye?

Dejant már idegesítette a sok „ugye”. Nem szólt.

Derger is némán ült.

– Nos? – kérdezte a változatosság kedvéért Austin Abbey. – Mik a vélemények?

– Miről? – kérdezte Dejan. – Úgy az egészről? Ivor Barkley 284öngyilkosságáról? Shana változatairól? Kezdjük ott, hogy én még mindig nem emésztettem meg, amit Joe-val művelt…

– Ó, hát ne vegye a szívére – mondta a menedzser. – Az olyan maszlag volt csupán Auerlinék részéről. Kis bosszantás. Ha Joe kellene nekik, már keresnék. Mert mi van? Hol lehet Joe? Kezdenék faggatni magukat. Jön bárki ilyennel? Ugye…!

Derger krákogott. Csend lett.

– Van ez a változat – mondta végre Bertram Derger –, hogy a papagáj elröpült. Igaz? Mi azért mégis így keveredtünk bele… már úgy értem, fizikailag. Valaki felhívta Joe-t, hogy baj van…

– Valaki? – kérdezte a menedzser. – Hát Joe-t maga Myrna Byron hívta fel. Amikor mindenki elment…

– Ugyan már! – köhögött Derger hitetlenül, biztatóan. – Jó, hát vegye ezt. Mindenki elment, s akkor a papagájt, bár a madár rég aludt… Myrna fölébresztette, kikergette a kalitkából, hogy szépen megszökjön… El tudja képzelni ezt épeszű ember? Fogadok, hogy Auerlin is ebből indul ki. És vár még egy csöppet, hogy Joe-val történik-e valami… vagy jön-e valaki egy szép változattal, hogy aztán mi is lett.

– Álljunk meg! – kiáltotta Dejan. – Álljunk meg… Honnét tudhatna Auerlin… egyáltalán, a rendőrség… arról, hogy volt egy ilyen változat. Hogyan tudnának róla, hogy ez egy valóságos változat volt, legalábbis… a telefonhívás Joe-nak az tényleg volt… és Joe csakugyan nekieredt, és… Erről nem tudhat Auerlin! Ezt Myrna és Joe pörgette le, ezt a változatot… ha pontosan úgy igaz, ahogy látjuk.

– Ahogy valaki láttatni akarja, ahogy valakik láttatni akarják – mondta Derger. – Jó, nem kötekszem. A lényeg máshol van. Ki tudott erről a valóságos változatról? Ha tényleg egyedül volt otthon Myrna, és tényleg eltűnt a papagáj, és tényleg pótpapagájt akart, és tényleg fölhívta Joe-t…

– Hé, hé, álljunk meg! – kiáltotta most Dejan Tradics. De aztán inkább hagyta, hadd mondja Derger a magáét. Lesz abból valami.

– …ha Joe tényleg telefonált rögtön egy madarasnak, ha az tényleg azt mondta, hogy Palmerston-papagáj nem létezik, illetve hogy jól értette-e Joe, kérdezze meg a fajtát… ha tényleg Myrna hangja volt az… de hát igen, Joe esküszik… akkor is lehetett magnóhang, hát nem? – Derger maga is elvigyorodott erre. – Jó, ne őrjítsük magunkat. Myrna telefonált Joe-nak… kötve hiszem, hogy egyedül volt, de erre majd 285egyszer visszatérünk… és Joe telefonált egy madarasnak, nyilván annak, akit jól ismer… akinél van éjszaka is esély. Boltost nem hívhatott fel. Le se köpik őt, éj idején! Mi marad? Az aranytartalék, a különleges ember. A madármentő. Joe olvasott ilyen hirdetést… valaki összeszedi a kilökött, elkergetett, „dögre tett”, fölösleges madarakat, akiket a gazdájuk szélnek ereszt. Megmenti őket, de szeretne minél többjüknek jó helyet keresni. Hátha van ennek a pofának ilyen Palmerston-papagája. A pofa azt feleli: kérdezze csak meg még egyszer… ő bármikor hívható éjszaka… Joe erre odamegy, bemegy… ott találja azt a disznóólat, amit Shana állítólag hajnalban látott. Meggyőződésem, hogy Shana azt nem hajnalban látta. A szétzúzott üveghomlokzatot… vagyis a belőtt nagy műteremablakokat, a szétdurrant vagy szétdurrantott reflektorlámpákat… és a lelőtt Myrnát. Joe ezt látja, és lelép. Hazamegy, lefekszik aludni. Hm. Ezen eltöprengek. De ő azt mondja, így történt. A madarast nem hívta fel. A madaras… hogy is volt ez?

– Várjunk – szólt közbe nyugodtan Dejan Tradics. – Kezdem ott, hogy nekem valaki telefonált ma délelőtt. Dragával beszélt. Aztán… úgy is telefonált, hogy én voltam otthon, felvettem, azt hittem, maga az, Derger… be is mondtam ezt… az illető letette. Ez nem a madaras volt, igaz? Hanem valaki már tudott róla. Mindjárt rátérünk erre is. Akkor jött a S-U-N fél tizenkettes hírbemondása. Elsősorban Ken Hanesatt hazatérve senkit se talált holtan…

Dejan érezte, hogy Bertram Derger és a menedzser úgy néz rá, mint valami el sem gondolt marslakóra. Hogy valaki ilyen apróságokat kérjen számon képernyőkön…!

Folytatta: – De a népszerű Auerlin hadnagy és egyéb nyalókák nem maradtak el. S a pontatlanságok: a Palmerston-papagáj…

Most már Derger nyíltan az óceánt bámulta. Dejan tudta, hogy mindazonáltal vár valamit a fejtegetésétől, ezért hagyja. Egy kicsit lendületbe (és méregbe) jött:

– Graculával beszélgetve értesültem, hogy ez a S-U-N a Stúdiókból vált ki Trevor Seekatz, Brian Ullberg és Melvin Notenbank vezérletével, s hogy Shana Dennehy, a Stúdiók fő-fő örökösnője ehhez a vállalkozáshoz köti szíve törekvéseit, miközben jellemző módon maguknál a Thibert Stúdióknál is szerepet vállal s pénzt tart bőven. Ez nem érdekel. Felmerült egy csomó vadállati változat… nem akarom részletezni egyiket sem. De mit mondjak mégis, amikor hallom, hogy Ken 286Hanesatt hazatérése Mexikóból… összefügg egy kétes ügy felújításával… a Lobrano-históriára gondolok. Szeretném tudni például, mi az álláspontunk Paul Rovinerrel kapcsolatban, aki Derger egy régi, épp Paullal kapcsolatban elhalálozott jó barátjának a fia. Hanem ezt is hagyjuk. Nem szabad feltételeznünk, hogy Auerlin hadnagy ellenünk dolgozik… Jó. Hogy a S-U-N minket akar áztatni… Rendben. Azt se tudom, egyébként, mit jelent az, hogy „mi”… hogy „minket”, és az egész ragozás.

Derger végre őszintén fölnevetett.

– Csak rajta, Dejan – mondta.

– Még én is elkezdtem – folytatta Dejan. – „Meghalt-e valóban Myrna Byron?” „Mexikóban járt-e Ken Hanesatt?” Mit csodálkozom, hogy Auerlin semmit se hisz? És nem furcsa-e, ha valamit egyáltalán nem nyaggat? Gracula egészen odáig ment, hogy „szemétségnek” nevezte Shana részéről: miért említ egy szimpla kis Ford Caprit, amikor a Lincoln Continental tekintélyesebb, és Joe-nak jobb esélyeket ad. Nem lehetne visszatérni a tényekhez? Hiszen ami van, mégis… az van.

Derger tapsolt. – Fogalmam sincs, mi ez most, színház, mozi, video – mondta kimért tetszéssel, elégedetten –, Dejan, akkor is: gratulálok. Térjen végre a tárgyra.

– Hanesatt személye – mondta Dejan. – Változás. Ez a kettő majdnem mindent megmagyaráz.

– Hát nem egészen „majdnem mindent” – mondta Derger –, de sokat. Remek, Tradics. Fejtse ki.

– Nagyon érdekes – szögezte le a menedzser. – Maguk így szoktak dolgozni?

– Hallotta – felelte Derger. – És itt, a maga kérdésére még a „néha” se jó válasz. Hagyja őt.

– Elképzelhető, hogy Hanesatt teljesen szembefordult valamiért a saját Palmerston-kultuszával? És még a papagáját is megölette? Meg a Ravezza-telepen is vérengzést rendeztetett? – kérdezte válaszul Dejan Tradics.

Austin Abbey elámult. – Hogy micsoda? Ken ölette volna meg Palmerstont, a saját papagáját? Ez képtelenség. És miféle vérengzésről van szó?

– Jól csinálja, Dejan – mondta Derger, és a hangjában letörtség volt. – A rohadását neki. Majd rátér maga még arra is, ami csaknem ugyanilyen kényes.

– Joe-t akarja belekeverni Shana? Most már – tette hozzá Tradics –, ha elgondolkozom a kavarcon és Shana ellentmon287dásán, meg hogy esetleg az ő hazugsága sodorta öngyilkosságba Ivor Barkleyt… amihez egy nagy, fejjel lefelé fordított kérdőjelet teszek…

– Ejha! – kiáltott fel Austin Abbey.

– Graculával odáig mentünk: hátha ez itt az előző eset folytatása, annyiban, hogy ami ott nem sikerült… például Derger ellen… vagy bosszúból esedékes Joe-nak – mondta Dejan –, azt itt kapjuk. De nem.

– Persze hogy nem! – mondta álmosan, szívélyesen, kíméletlenül Derger. – Még szerencse, hogy elég baj.

– Egy szót sem értek, mégis sejtem, miről van szó – mondta a menedzser. – Tehát Shanának elhiszik, hogy nem ő ölte meg Myrna Byront, nem hiszik azonban, hogy joga lett volna Ivort afféle… önbefejezésre serkentenie.

– Ez nem önbefejezés volt – közölte vele Derger. – Ugye, tudja, Austin? Teljesen nyilvánvaló, hogy nem. És ugyanakkor tévedés is volt… kétszer is, azt hiszem, mint amekkora… ráhibázás. Vagy mit mondjak. Értem a logikát, csak… aki így volt logikus, nem értett valamit. Van azonban egy szakasza a dolognak, a háromból egy, amit egyáltalán nem értek.

– Három? – kérdezte a menedzser. – A reptéri ügyet tekintik harmadiknak? Vagy… Hé, mi ez az olasz nevű dolog? Ragazza, Raguza, akármi?

– Nem tudja, ugye – mondta Derger. – Hát ide figyeljen. Kérdezze meg Shanát. De komolyan.

– Komolyan gondolja? – kérdezte Austin Abbey. – Elsősorban mi van akkor, ha Shana is Juan Alvez vendégszeretetét élvezi? Vagy ha ezek után Auerlinékét, de egy kicsit hosszasabban? Hiába, hogy az első esetben… a Woydell Parkban… bizonyítottan csak fölfedezte a történteket, hiába, hogy most Ivor kis rezidenciáján tökéletes alibije van… hiszen Auerlinék már a S-U-N-ban is jártak, és ellenőrizték, nem lehetséges-e, hogy Ivor Barkley valami módon bent volt, levetítették neki a Marylandi szerelmeseket, ott tett megjegyzéseket a dologgal kapcsolatban, ezt felvették, a filmet képmagnóra tették neki, az egészet odaplántálták… igen ám, de a kert zajai, a madárdal, minden úgy hallatszott be, ahogy ott szokott. Például egy Bachman-poszátapár dala zeng… és még egyebeket is mondhatnék. Ivor Barkley, ha ez bárkinek vigasz, ott halt meg a kisebbik rezidenciáján, a Verbelly Paganon…

– Bocsánat – nevetett elutasítólag Bertram Derger –, ezt senki sem kétli. Arról van szó csupán, hogy akkor történt-e a dolog. Mert ordítóan klasszikus ügy, hát nem? Hogy Shana 288alibije azon áll: mikor…?? Hogy a kérdéses helyeken mindenütt van ujjlenyomat… hogy az ügyben érintett szereplők egyikének a szagát sem fogja kimutatni kutya… Vagy mégis? De az akkor rettentő fordulat lesz. És nem is értem egészen, akkor ezt a szakaszt se értem… ha kutyával netalán téves személyt tudnak kimutatni. De biztos erre is ügyeltek… ha úgy gyilkolták meg Ivor Barkleyt.

– Meggyilkolták? – kérdezte hitetlenkedve Austin Abbey. Szépségesen alkonyult a tengeröböl felett; távolabb az óceán féktelen narancssárgákban villódzott. Dejan arra gondolt: egy napja ilyenkor a Woydell Parkban, Myrna Byronnál már nagyjából együtt volt az aztán rohamszerűen befejezett estély társasága. S miért fejezték be ilyen gyorsan a mulatságot? Összefüggött ez „Palmerstonnal”?

– Ken Hanesatt-tal tulajdonképpen… mi van? – kérdezte akkor. Derger és Abbey csodálkozva nézett rá. Tekintetük kifejezte, hogy „hiszen azt már megmondták”. Dejant azonban nem a hely érdekelte; Juan Alvez szanatóriuma, a Secamaer… nem volt ismeretlen fogalom. Sőt „fogalom” volt a számára. Hanem itt, úgy érezte, másról is szó van. – Bertram, maga változást említett. Mi változott… például nála?

– Hát én azt senkinek se kívánom – nevetett Austin Abbey –, azt a változást, ami… Hazaérkezik, egyszerre ilyesmi várja… Myrna halott, „Palmerston” halott…

– A papagáj halott? – kérdezte Dejan. – Hogy van ez? És ha Ivor Barkley visszament Myrnához? Hazavitte Gailt… vagy otthagyta valahol, és visszament…

– És akkor? – Derger hangjában sok volt a kétkedés. – Mit érünk ezzel? Visszament, aztán? Rögtön úgy kezdte, hogy átlőtte kintről a nagy üvegablakokat? Hová lett a papagáj? Nem is teszem föl a netán túl hagyományosnak tetsző kérdést: minek?

– Valóban különös – mondta Dejan. – Ken Hanesatt csakhamar felszáll az Orechuxazco Reptérről… befejezi mexikói anyaggyűjtő körútját… és mi volt ez a bizonyos „anyag”? Összegyűjtötte Paul Rovinert, Michelle Stockbridge-t… minek? Egyszerűen véget ért nála egy… szakasz? A Palmerston-korszak? Úgy érezte, s mindinkább úgy… hogy most egy-az-egybe kell dolgoznia? Valódi modellekkel, valódi cselekményt? Már ez is megtörtént, volt egy író, emlékeznek, aki Thibert működésének nagyon az elején… kipróbálta ezt. Ő is hazacipelt Mexikóból efféle kis Rovinereket… és ráakasztotta őket a családjukra. Adó-vevőt kellett vinniök, ő följegyezte, 289ami elhangzott, és este vagy reggel hozzá mentek haza, és elmesélték mi volt, és öt hulla lett a dologból, kétkötetnyi anyag, amit aztán már csak a gázkamra előtti másfél évében tudott eladni a haper egy újságírónak. Főszereplői közül hárman kinyírták egymást, egynek sikerült meglógnia, az ötödik buggyandába került. Ezt ismételné meg Ken Hanesatt? El nem tudom képzelni. És akkor még nem beszéltünk a Ravezza-dologról. Vagy tilos talán?

Derger a fejét csóválta. Austin Abbey arca maga volt az értetlenség. Bertram Derger figyelte ezt az arcot. Aztán, mint aki egy gonddal kiválasztott és hazavitt másfél kilós kavicsot leemel a levélcsomóról, nehezékesen azt mondta: – Mesélje, Dejan. Én addig kimegyek telefonálni.

Dejan zavarban volt. Először is… mi van Joe-val? Hogy lehet az, hogy csak ül ott egy üres házban? Eszébe jutott Dennehyék háza a Bellevistán… ahogy ott feküdtek hosszan, hosszan a halottak, Shana Dennehy apja, egy nő és egy férfi… Elszorult a szíve. Ljubisa Grozdics. Változás. Ott aztán csakugyan volt „változás”, ha az kell. Austin Abbey kérdőleg nézett rá. Itt most nem bújhat ki azzal, hogy ő kérdezget… mi Trevor Seekatz kedvenc étele, vagy hogy Raoul Mulpry és Melvin Notenbank jól kijött-e egymással… Vagy hogy Shana mikor változtatott időpontot Joe piros Fordját illetően… és miféle felfogás az, amely ennyire nem mér egyforma mércével: annak alapján, hogy Shana „szórakoztató célokat” szolgál a S-U-N-nal, mindent megtűrnek tőle, míg… De hát tőlünk is elég sokat megtűr Auerlin, ha úgy veszem, gondolta Dejan. Megpróbált beszélni közben. – Tudja – kezdte –, volt egy furcsa telefon. Valaki odaszólt nekünk, hogy… nem tudunk-e bizonyos Palmerston-papagájról… nézze, hol is van a feleségem levele…

Aztán mégis úgy gondolta, hogy Draga levele nem tartozik ide. – Mindegy – mondta –, én nem voltam otthon. Később a telefon megismétlődött. Bizony. Nem értettem. Ilyen papagájról nem hallottunk. Beszélni akartam Graculával… átmentem hozzá. Ott vártam meg, mit javasol Derger. Találkoztunk, és…

Derger visszajött.

– Hol tartunk? – kérdezte. Dejan szokatlannak érezte tőle ezt a hangot. – Mesélte már Austinnak, miféle fellegvárat talált Joe? – Dejan ebből megértette, hogy a dolgot elmondhatja Austinnak.

Csak erre most, látnia kellett, épp nincs idő.

290

Derger odakint már fizetett, s nekik csak intett, jöjjenek. – Meglódult – mondta. – Várható volt. Persze csak egy feltétellel. De hát… az a legegyszerűbb dolog a világon. Például Seekatz vitte be Alvezhez… és Arlene is felhívta… Nyilván nem Jag Gallen volt az…

– Az? – kérdezte Austin Abbey. – Mi lett volna, vagy mi nem lehetett, Jag Gallen? Hé, rám célozgat?

– Nem kell bedörzsölődni – mondta Derger. – Messze még a felfekvés, éljen a lefekvés.

– A „még”-et hagyja ki – javasolta Austin. Arca megkönnyebbült. – Már azt hittem, vádaskodik. Hogy ki tudja, mit tápláltam Ken fejébe. Kit menjen kinyírni.

– Messze a felfekvés – mondta Derger. – Begyulladt, mi? Tudja-e, hogy Ravezzát és Liz Guthrie-t is kinyírták…?

– Kizzát? Mizzát? – kérdezte hunyorogva és grimaszolva Austin Abbey. Dejan látta rajta, hogy alig várta ezt a pillanatot: amikor szabadon eresztheti a jókedvét. S az ilyen…

– Sose hallott róluk, mi? – kérdezte Derger. Abbey a fejét rázta. – Sejtettem, hogy ez lesz – tette hozzá Derger. – Joe azt mondja, rendszámtábla-gyűjtőre bukkant. Az egyik házban madárgyűjtő, a másikban rendszámtábla-gyűjtő.

– Micsoda? – kérdezte Dejan. Most már úgy érezte ő is: egy szót se ért. – Tudja – magyarázta Austinnak –, belebotlottunk ma késő déltájt három hullába. Vagy inkább kora délután. Tájt.

– Nem fájt – mondta Derger. – Olyanok vagyunk most, igaz, mint Monogram és Mongúz a Gyilkossági Csoporttól, Ken Hanesatt bűnügyi feldolgozásában. De azért csak várjon, Austin – mondta Derger, ahogy kifelé indult, és udvariasan maga elé engedte a menedzsert, Ken Hanesatt barátját. – Van itt még valami, ugye. Eggyel több repülés, vagyis a Yaleppa haláláról szóló film. Amelyiknek a forgatókönyvíró első mexikói útja volt a háttere. Yaleppa állítólag már a kezében tartotta Ken Hanesattot… akkor, öt évvel ezelőtt. De Yaleppa meghalt. És mi van akkor, ha…

– Csak nem azt akarja mondani, hogy Yaleppa akkor, öt éve, úgy kezdte volna gyakorolni a hatalmát Ken Hanesatt barátomon – nevetett Abbey, már kint az Ocean Phelps Kiszögellő Betérő előtt állva –, hogy ráakasztotta a szó minden értelmében Myrna Byront?

– Nem mondta Derger komor vigyorral. – Sőt még azt is megkockáztatnám, hogy azt a bizonyos első mexikói utat jobban szemügyre vegyem. Nézzük. – A korláthoz irányította 291beszélgetőtársait, akik közül Dejan hirtelen teljesen néma lett. Az öböl szájánál, áttűnő ködökben, melyeket a narancssárga szembefény remegtetett, egy hajó kifelé s egy másik, aszimmetrikus elrendezésben, tőle balra, befelé tartott. – Miért vásárolt most Ken Hanesatt egy nagy csomó Palmerstont Mexikóban? Mert akkor, első alkalommal, maga így mesélte, a Palmerston-könyv véletlen színei szerinti madarat vett magának, s épp Mexikóban, mert épp ott jutott az eszébe, s mert akkor, ennek utána sem kell nézni, biztos igaz, szigorúan vették a madárbehozatalt… a Newcastle-kór miatt… és öt-hat évet is kaphatott, aki kockáztatta, ha viszont oltás és egyéb… nem, azt Ken beavatkozásnak tekintette volna valami végképp magánjellegű dolgába. Akkor még nem volt magánrepülőgépe. Charlotte-tal ott ismerkedett össze Mazatlánban; Charlotte Juxton bérrepülések pilótája volt, és a magángép ötlete bizonyára tőle származott… De ha azt nézem most, hogy az állítólagos csempész- és Yaleppa-kapcsolat hogyan jön össze… valami csikorog. Mert a csempészek… miért tudták volna kisebb feltűnéssel áthozni Palmerstont, a papagájt, mint a port? Fordítva: ha a csempészeknek volt magánrepülőgépe, és például Charlotte Juxton volt a pilótájuk… miért kellett szívességet kérniök Ken Hanesatt barátunktól?

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte meghökkenve Abbey. – Csak nem azt, hogy…

– Túl sokat tud, amikor még semmit se mondtam – felelte Derger –, arról, hogy mit is kellene tudnia. Figyeljenek – folytatta, szinte lelkesen. – Hanesatt életének egyik nagy változása történt meg ott, az első mexikói út során. Csak egy dolog nem világos: a sorrend. Jag Gallen szerint Ken Hanesatt „a pilótanőjével kóborolt” Mexikóban, az első út alkalmával… és megcsalta Myrnát… még amikor csak a menyasszonya volt, ilyesmi. Viszont én úgy tudom, Alvez ezt mondja… megkérdeztettem ugyanis Alvezzel most a Secamaerben Ken Hanesatt-tól… hol ismerte meg Charlotte Juxtont… és Ken, Alvez közlése szerint, azt mondja: Mexikóban, az első útja alkalmával. S mi volt ott még akkor, öt éve ugye? A Palmerston-dili kezdete… vagyis hogy épp a Palmerston-dili sodorta őt oda, rejtélyességet akart… regényt… igazi regényt igazi rejtélyekkel. Hanem hogy effélékbe keveredett volna, mint maga meséli, Austin… hogy a madarát végül… nem ő hozta haza, de ellenszolgáltatásul port hozott, mert nála nem is gyanították, derék dolog… egy ilyen mese, próbálkozzon vele a Stúdióknál. Mi van akkor, ha…

292

– Álljunk meg! – kiáltotta Austin. – Ezt maga Ken mesélte nekem, még akkor. Két dolgot ne tévesszen össze. Az lehet, hogy Charlotte Juxtont csak akkor ismerte meg, az első mexikói útja során… és az is elképzelhető, hogy Charlotte nem csempészpilótanő volt, rendben…

– Vagyis a mese kezd visszavonulni, mint a víz apálykor – nevetett Derger, minden dagályosság nélkül. – Mi marad a végén? Erre volnék én kíváncsi. Mi az, ami jól megül a fenéken…

– Ken Hanesattnak épp az a korszaka volt akkor, amikor nem tudott megülni, ahogy maga mondja, Derger, a fenekén – mondta feszengve Abbey. – És nézze csak, hát nem az van, hogy összevág? A Palmerston-dili… nyugtalanság kifejezése. Nem volt képes ő maga megoldani… azt a korszakot.

– Egy egész korszakot! – mondta fensőbbséges szerénységgel a hangjában Bertram Derger. – Jó, ne hagyja zrikálni magát, Abbey. Én úgyis oda akarok kilyukadni csupán, hogy azt a Palmerston-papagájt nem egy Sid Ravezza nevű fickótól szerezte-e Ken. És nem ő gyilkoltatta-e meg Sid Ravezzát. Mert…

Austin Abbey holtsápadt lett. Dejan látta, hogy ez nem azt jelenti, mintha…

Abbey arcán egyértelműen meglátszott, mennyivel szívesebben latolgatná most a por vagy nem por, csempészpilótanő vagy nem csempészpilótanő, papagáj és por cseréje… és a többi hasonló lehetőséget. De a kérdések kíméletlenül folytatódtak.

– Nem akarok egy korszakot megoldani… vagy megalkotni, Austin – nevetett szinte jóindulatúan Bertram Derger –, de azért, ugye, szabad megkérdeznem, hogy… Ken véletlenül se mondott magának olyasmit, hogy ezt a barátpapagájt, mert ugye ilyenről van szó, Ken valahonnét… lopatta… vagy találták neki, finoman szólva… és hogy egy bizonyos Sid Ravezza lett volna a segítője…

– Sid Ravezza? – kiáltotta Austin Abbey. – Meg akar őrjíteni ezzel a Ravezzával. Már a neve is olyan ijesztő… hogy…

– Hát ijedezni azért nem kell – nyugtatta a menedzsert Derger. – A kérdést ismétlem meg: nem tud-e olyasmiről, hogy Ken Hanesattnak kapcsolata lett volna bizonyos Sid Ravezzával. És tőle kapta a barátpapagájt.

Dejan nem nézett oda. Aztán…

Aztán mégis. Bár tudnia kellett: ez aligha kerül kiértéke293lésre Dergerrel. Austin Abbey nagyon kemény, határozott nemet intett a fejével, jobbra és balra. – Soha – mondta azzal az értetlenkedő meggyőződéssel, amely…

Tradicsnak nem volt ideje, hogy végiggondolja.

Derger folytatta máris. – És azt ő maga mondta, Ken Hanesatt, hogy Palmerstont, a papagájt Mexikóból hozta haza neki „valami csempész”? – kérdezte. – Mondja, Austin, mit gondol, miért volt megnyugtatóbb Kennek, ha egy idegenre bízza azt a valakit vagy valamit, amit… vagy akit… azonnal és véglegesen megkedvelt? A mániáját nem akarta hatósági kézre adni, ezt megértem. Nem akart feltűnést. És a többi. Nem akart kockázatot. Nem akarta, hogy…

Austin szinte csak folytatta a gondolatait.

– …nem akarta, hogy beleavatkozzanak – mondta, és sorolta máris tovább: – Hogy hozzányúljanak… Neki a túlontúl heves pillanat igazsága volt az egyetlen igazság… akkor, talán csak annyi időre… végre… amíg az a bizonyos szikla átbillen a hegy élén. A Palmerston-érdeklődés volt a felfelé vezető út. Az a mexikói pár nap, amikor a papagájt azonosította ezzel az úttal… az elképzelései színével… mindazzal, amit a vonzalom, a kapcsolat szó jelöl… mindegy, ért engem, ezt magyarázta, hogy egy papagáj… ez a létra teteje… most lefelé vezet az út. És ez volt már a Palmerston-dili. Az önkifejezés csúcsa volt, hogy képesnek bizonyult egy papagájnyi kényszerképzetre, csak ennyire. Mint Faust, aki a pillanatot megállítja, és eladja érte a lelkét.

Derger nem válaszolt. Csak elhúzta a száját. Mindhárman hallgattak. – És innét jön Shana az önbefejezéssel – mondta Dejan, és restelkedett, hogy a gúnyos megjegyzéssel mintha Derger kedvét akarta volna keresni.

– Most? Egy-két hónapja csak, hogy Kenre rászállt – mondta a menedzser. – Ken bármiféle újrakezdés elől el akar zárkózni. Shana kezdeményezései, még ha „pusztulásközpontúak” is, elképzelések, pozitívumok. Ken Hanesatt a második mexikói úttal a felszámoláshoz érkezett el. Öt év után a mélyponthoz.

– Azt akarja jelenteni ez, hogy Ken… képes lehetett akár arra is, hogy mindent felszámoljon… és felszámoltasson? – kérdezte aggódva Dejan. – Myrnát, a papagájt… és Ivort, a Hanesatt-munkák főalakját? Hiszen köztudomású, mennyire Ivor Barkley testére szabta számos főszereplőjét már évek óta Ken Hanesatt. Mintha ezzel is a megszűnést próbálná kifejezni. Maga Ken Hanesatt: egy papagájon keresztül egy 294régi nagy előd lett már csupán, Frescott Palmerston, és aki körülötte él, mintha ennek a legendakörnek volna a szereplője. És amit ő csinál, az már csak annyi, hogy a személyéből megmaradtakat átruházza másokra. Ken Hanesatt, valóságosan, már leplezetlenül a másodlagosnak és harmadlagosnak tekintett ügyekben vész el, Charlotte Juxtonok repülősdi-játékai, Arlene Eakinsek és Shana Dennehyk nem érdek nélküli rajongásának tárgya, s legföljebb egy-egy Michelle Stockbridge és Paul Roviner kétes terveit fogadja el önmaga forgatókönyvéül… szereplő akar lenni, és…

– Kizöldül, belilul, Dejan – nevetett kaffogva Derger. – Nem így mondják? Ezt mondja el Jag Gallennek, ő fog örülni a romlékony „Hanesatt-képnek”, vagy micsodának. Akadnak újságok, ahol ez a szárazgőz elkavarog, és még fizetnek is érte. Én inkább a vizet néztem.

– Megmondanák tehát, miről beszélnek? – kérdezte a menedzser. – Semmi kétség, az imént magam is elemezni próbáltam Ken Hanesatt fejlődését, de… Mit jelentett az imént az a megjegyzése, Derger, hogy „meglódult”?

– Vagy úgy! – mondta Derger. – Meglódult maga Hanesatt. Alvez mondja, hogy elszökött. Lefizette az őrt. Huszonötezer dollárral. Azt mondta: élet-halál kérdése, hogy a széthullatott papagájtollakat megtalálja. Az őr egyébként Alvez utasítására hagyta lefizetni magát. Szóltam már Alveznek, hogy a huszonötezret a madárvédelmi alapra fizessék be. Mivel azonban Hanesatt végre „lépett”, követni is lehet őt valami számunkra is érzékelhető térben. Mert hogy ilyen mondások megfejtésén fáradozzunk, mint: „A széthullatott papagájtollak Palmerstont vacogtatják”, és „A könyvekkel én szórtam szét a tollakat”, az már túlzás. „A nap ragyogott rám, az éji nap, mint egy…” Vagy mint „két”? Nem is emlékszem, mit mondott Alvez. Mint ilyen reflektorlámpák, jupiterek, mondhatni. Amilyen Myrnának is volt, és szétlőtték, ugye. Ezeket a mondásait…

– …sajnos jól ismerem – mondta Austin Abbey. – Tulajdonképpen ezért is beszéltem rá Charlotte-ot, javasoljon neki egy kis mexikói utat. Nem hittem, hogy az abszolút mélypontot hozza el… azt gondoltam, föllendülés lesz ismét.

– …nem tudjuk követni – fejezte be Derger. – Hát így a jobb; hogy nekilódult. Most már követni lehet őt is. A kocsi egy éjkék Mercury. Perrier-t állítottam rá, de kétfelé is csipog. Shana veszi az egyiket, Gracula a másikat. Amatőröket itt nem lehet zargatni, nem is szólva arról, hogy Charlotte Juxtont, 295Arlene Eakinst vagy éppen Jag Gallent, magát, Austin, Gail Carlsont vagy Greg Foylert Auerlinék figyelik!

– Engem… Auerlinék figyelnek? – kérdezte Austin Abbey. – De hát miért?

– Kérdezze meg őket – mondta Derger. – Nem azt mondom, hogy maga Auerlin hallgatja, amit mond… vagy egyáltalán, hogy hallgatják… de hogy Ocean Phelpsnél mindig van valaki… Yaleppa is így bukott le. Az öngyilkosság már csak… a gyerek neve volt. Ahogy mondani szokás.

Austin Abbey tágra meredt szemmel nézte.

– Mondom én, persze – nevetett Derger. – Mondom ezt, persze, csak én. És nem ez érdekelne elsősorban, és nem is maga, Austin.

– Maga Sid Ravezza érdekelne, például! – folytatta Derger. – Vagy Liz Guthrie. Maga az, ahogy ők meghaltak. Látszólag értelmetlenül. Vagyis… úgy, nagyon úgy. És Patrick Crumbo is ott fekszik… ami a fegyvereket illeti, az… ócska trükk, én nem veszem be. Hogy Crumbo a Magnummal lelőtte Ravezzát, de Ravezza még visszalőtt… és Crumbo meghalt. Előtte Crumbo nyilván végzett a hátsó kertben Liz Guthrie-val. A madaraik mellett, a közel kétszáz madár kertjében… kétszáz megmentett illető társaságából kilőtte… mondjuk, Crumbo, ez a neve pillanatnyilag a gyereknek, kilőtte a két adu ászt.

– Crumbo társa – mondta Dejan Tradics. – Valaki odaküldte Crumbót… de közben figyelmeztette…

– Figyelmeztette? – Akkora szemet, mint az előbb, nem… de most is nagyot, nagyon nagyot meresztett Austin Abbey. – Kicsoda figyelmeztetett kit?

– Ez csak egy változat, de mit szól hozzá? – mondta Derger. – Ravezza túl sokat telefonált. Lopiccolo mondja, hogy még azután is zajlott ez a telefonélet, hogy az ő házának a telefonját lakájosan lekapcsolták a külvilágról. Nem, dehogy mondok olyat, hogy Ravezza még azután is telefonált a túlvilágról… Joe, amikor Myrna megkérte, hogy próbáljon neki mindenképpen egy ilyen Palmerston-papagájt szerezni… fura kérés, igaz?… de hát a papagáj neve szerepelt a kérésben a fajtája helyett… Joe rögtön ugyanúgy szedett elő egy nevet, ahogy 296Myrna Joe-ét. Sid Ravezzát hívta fel. Ravezza visszakézből megkérdezte, milyen papagáj. Joe megértette, nekilódult. Aztán, még jóval éjfél előtt, nem is tudom, tizenegy körül, vagy hogyan… megtalálta Myrnát holtan. A körülményeket ismerjük… Ne integessen, Austin, a fizikai részre gondoltam. Az átlőtt nagy műteremablakok, a két kilőtt reflektoros lámpa, Myrna holtan. Három golyó, külső behatoló. És azt hiszem, az a golyó, amelyik Myrnával végzett, már vagy a kilyukasztott üvegen át repült, vagy bentről adták le a lövést, bentről bentre. Ezt mondják Auerlinék. Nos, Joe erre abbahagyta, és megpróbálta volna eldekkolni a dolgot. Ám a lelkiismeretes Ravezza… és azt hiszem, eddig a történet Ravezza-része pontos és kifogásolhatatlan, Ravezza nem nyugodott. Mi van itt? Kell-e az a papagáj, vagy nem kell. Joe, a szokásos biztonsági eszével, megadta Ravezzának Gracula és Dejan telefonszámát. És Ravezza telefonált! Ma dél tájban… de már előtte is… hívta Dejant, még tizenegy óra körül… Draga jegyezte fel, a „Palmerston-dolgot”… Draga se nagyon hitte, hogy van ilyen papagáj… Ravezza meg nyilván zavarban volt, nem mutatkozott be… aztán még volt sikertelen kísérlete, s végül Gracula kapott egy Ravezzás telefont… csakhogy az a telefonáló, aki Graculát hívta a bar-ban, mikor Dejan is ott volt, s mielőtt én sürgősen elhívtam volna onnét, hogy jöjjön velem a Hawthorne utcába… az a Ravezza már nem az igazi Ravezza volt!! Mert…

– Mert Sid Ravezza akkor már halott volt! – kiáltotta Dejan. – És ezt Joe tudhatja a legjobban…

Hirtelen megdöbbent. Hogyan beszélhetnek Austin Abbey előtt ilyen nyíltan? De hát Bertram Derger nem intette le. Beszélt.

– Joe nagyon jól tudta, mert akkor már látta Ravezza holttestét, Liz Guthrie-ét és Patrick Crumbóét – mondta Dejan Tradics, valamivel csüggedtebben. Bármennyi diadal szorul is egy-egy felismerésbe, ha ilyen a témakör, utána szégyenkezni kell az előbbi öröm miatt. Mindig.

– Hát ez – tárta szét a karját Derger. – De most gyerünk, Jag Gallen vár minket. Ráér, Austin? – Austin Abbey tanácstalanul bámult Dergerre. Segítségre szorult. – Ne féljen, nem eszi meg magát Jag – mondta Derger. – Most már… nem él Myrna, akit neki védelmeznie kellene. Hanesatt cefetül van… ez a kettő elég Jag Gallennek, hogy elfelejtse a régi haragot… ami nem is volt azért olyan nagy harag, bizonyára. Másképp nem tudták volna együtt tölteni az estét… mikortól meddig is?

297

– Ezt Auerlinékkel tisztáztam – nevetett Austin Abbey –, de ha annyira kíváncsiak rá, hát attól fogva, hogy Myrna bedöglött partijáról eljöttünk, egészen reggelig, vagy hogyan… tehát Ivor Barkleyt már bármelyikünk megölhette… hahaha… de Myrnát egyikünk se. Láttak minket számosan úgy… fél tíz előtt. De láttak ám. A Burler sugárút és a Wilendar utca sarkán van egy nagy komputerszalon. Mellette egy sokkal prózaibb ivóhelyiség, Luxedo Luka. Mivel jó volt a parkolási lehetőség, javasoltam egy piros lámpa előtt Jag Gallennek, igyunk meg egy pohárral a Lukban. Megtörtént. Még nem volt fél tíz. Aztán kijöttünk… ott is többekkel beszélgettünk… és a komputeres kirakat előtt megálltunk. Ez egy bazárudvar… vagyis folyosó, messzire bevezet, és előző délután, vagyis tegnap tettek ki új kis komputermodelleket… sokan álltak ott, beszédbe elegyedtünk például egy bizonyos prof. Wein…

– Elég, Austin – nevetett Derger. – Pattanjunk. Ki-ki üljön kocsijába, és irány… de hát maga vezet, Austin, maga tudja, hol van Jag Gallen rezidenciája, valahol a Friola Dombok mögött, nem?

– Ugrat, Derger – vigyorgott végre derűsebben Austin Abbey is. – Maga az utolsó lélegzetig küzd. Tudhatja jól. Hogy tíz óra tájt a legédesebb álmunkból riasztott minket Auerlin embere… ráadásul Jagnél ott volt és ott is van a személyzet… vagyis láttak minket, kiszolgáltak még éjszaka háromkor is… sült krumplit ettünk trinidadi mártással, és én nem kértem yua-yua kolbászt, mert a gyomrom nem bírja a…

– Jól van, senki se akarta magát bántani – mondta Derger. – Gyerünk.

Derger a Daihatsuval „kapcsolat” volt Austin Abbey Buickja és a Honda Civic LS között. Dejan ráért töprengeni, míg Jag Gallen házához értek. Gondolatai ugyanott köröztek, legföljebb két-három góc holt-udvarában.

Az alkony illett ehhez a furcsa menethez. Feljött a hold. Dejan efféléket gondolt: mi van Dragával? Toyotáékkal? Ők már elpihentek, és Draga vár. Gracula nyilván megnyugtatta. Mégis. És hol van Joe? Mi ez a hosszú dekkolás? Ott, Benjamin Mork házában. Ki ez a Benjamin Mork? Biztosan igaz-e, hogy holmi vadidegen? Elutazott-e valóban a ház népe? Miért vetettek véget olyan gyorsan az estélynek tegnap a Hanesatt házban? Csakugyan Paul Roviner öltözött fel nőnek, ő hozta haza Hanesattot? Vagy Hanesatt őt…! Megérkeztek Jag Gallen birtokához.

298

Itt minden rendjén volt, minden és mindenki a helyén volt. Nem bukkantak nyitott kapukra, nem botlottak halott őrökbe. Jag Gallen azonban, nyilván Derger szervezése volt ez Juan Alvez segítségével, várta őket. Ő maga sietett elébük a park egyik mellékútján, apró „házi” Suzuki kocsival. Kísérte őket oldalt, ahogy a garázsok felé hajtottak.

Aztán a nyugati teraszon ültek, és a tünedező visszfényekben gyönyörködtek. Mintha ennyi lett volna az egész. Derger viccelődése! Nagyon is a Verbelly Pagan megfelelő helyén volt ez a ház. Dejan most megkérte, hadd telefonáljon. Dragának szólt haza. Megkérdezte, fojtott hangon beszélt-e az az ember, aki a „Palmerston-papagáj” ügyében tudakozódott. Draga elsősorban annak örült, hogy Dejan hangját hallja. Majd közölte, hogy nem, teljesen nyílt hangja volt, mesterkéletlen, inkább „olyan egyszerű”. Megnyugtatta Dragát: éjfél előtt otthon lesz. Ha nem, okvetlenül hazaszól.

Tudta, Draga nem örül az egésznek, így hát ő maga… utálta az egészet. Igazat adott Dragának. Aztán visszatért a többiekhez, akik épp Ravezzáról beszéltek.

– Fojtott hangú telefonáló – hallotta Dejan, alighanem Derger közlését. Igen, Derger beszélt. Leült ő is negyediknek… aztán kiderült, ötödik tagja is van társaságuknak Jag Gallenen, Dergeren, Austin Abbeyn és rajta kívül: bemutatkoztak, Greg Foyler volt az, a madárfényképész… vagy állatfotós, ilyesmi. Tehát hárman a tegnapi estély résztvevői közül. A kései Seekatz és Shana volt még ott… a mára már halott Myrna és a ma megölt… vagy mai öngyilkos… Ivor Barkley, valamint Gail Carlson és Arlene Eakins.

– Arlene most már Kent keresi – magyarázta Jag Gallen. – És Gail Carlsonnak felvétele van. Shana otthon ül, várja, honnét csipog valami érdekesebbet Ken Hanesatt kocsija. Auerlinék persze nem tudnak erről a kis trükkről. Azt hiszik, Ken ott pihen Alveznél. S ha mégis: lefizette az őrt. Olyan nagy baj nem lehet, magánügy. Alvez intézi el az őrrel, ez tartozik Auerlinre. Seekatz elment Charlotte Juxtonnal Barbara Monty új filmjének a díszbemutatójára, utána estély van, nyilván különb, mint a mienk tegnap.

– Jaj, ne is mondd – kiáltott fel Greg Foyler, az állatfényképész. – Azt én örök életemben… restellni fogom. Végeredményben… ott voltunk, elmentünk, és Myrna meghalt. Egészen biztos… hogy a két dolog összefüggött.

– Hogy ott voltak, elmentek és hogy Myrna meghalt? – kérdezte Dejan. Éreznie kellett a kis csöndből, hogy Derger rá 299osztotta a kérdező szerepét, s ő maga csak a kellő és halaszthatatlan pillanatban fog lecsapni.

– Nem! – mondta Jag Gallen a fotós helyett is. – Hanem hogy az estély olyan… mit mondjak… rendhagyóan rövidre sikerült… mert Myrna az elejétől fogva ideges volt. Tele voltunk rossz érzéssel… csak hát nem hittük, hogy… Én azt gondoltam, megvallom őszintén, és ma már bánt az elfogultságom… hogy Ken Hanesatt érkezésének közeli árnyéka teszi. Azért ideges. Vagy… még valami utolsó programocskája van… mielőtt Ken hazaérkezik. Ezért nem is telefonáltunk oda Austinnal… pedig sokszor emlegettük őt.

– Ez így volt – erősítette meg Austin Abbey.

– Az elejétől nem értettük – mondta Jag. – Greg fotózni akart, igen… Palmerstonról kellett volna fényképeket készítenie. Tudtuk, mennyire megszokta már a madár a stúdiólámpákat… nem lett volna nagy eset. De Myrna olyan ideges volt… Azt mondta, a madár erősen vedlik… fázik… és irritált… s ez átragadt rá is. Holnap jön haza, mondta, Ken… és neki el kell számolnia… a madár hogylétével. Ez engem felbőszített. Mi a nyavalyának kell… egy madár hogylétével elszámolni! Egyik madár, másik madár… nevetséges dolog. Ha Kennek annyira fontos a madara, vigye magával. Vagy maradjon odahaza. Ne szaladozzon Mexikóba randevúzni, ezt mondtam. Myrna olyan… bánatosan nézett vissza rám… és nem szólt semmit. Mintha azt akarná kifejezni a tekintetével, hogy ezt épp tőlem, a jó barátjától nem várta.

– Bánatosan nézett? – kérdezte Dejan. De Bertram Derger mintha lényegesebb kérdést képzelt volna ebben a helyzetben.

– Greg Foyler – mondta Derger, mintha a fotós ott se lenne, s távollétében folyna róla a szó –, hallom, fotózni akarta volna a madarat… a… ha jól értettem, Palmerston-papagájt…

– Igen, Palmerstont, a papagájt – mondta Jag Gallen. – De, mint mondtuk, ez a vállalkozás elmaradt. Ha a papagáj megkerül, természetesen… pótolhatjuk. A siker még nagyobb lesz… de ez már fájó siker. Másrészt én is megtudtam azóta, hogy szegény Ken Hanesatt… már nem ragaszkodik olyan görcsösen a madarához… vagyis hogy sokkal józanabbul, normálisabban gondolkodik.

– Ez egy Palmerston-típusú… vagy hogy is mondják… Palmerston fajtájú papagáj? – kérdezte Derger. – Dejan barátunk ugyanis szakértője a kérdésnek, és…

– De hát ha ért hozzá – mondta Jag Gallen –, és beszéltek a dologról, mint ahogy bizonyára megtették… közölhette 300magával, Derger, hogy ilyen fajtájú madár nincsen… csak a neve volt ez a barátpapagájnak…

– Persze, persze – szabadkozott kimért előzékenységgel Derger. – Nem is ez a lényeg. Kár, hogy az ember ilyen alapkérdésekben téveszt. De ha jól emlékszem, maga Myrna Byron közölte ezt Joe Lopiccolo kollégánkkal tegnap este fél tíz után… valahogy úgy… És valahogy így: egy Palmerston-papagáj… Még Shana is ilyesmit mondott be a S-U-N híreiben. Lehet, elismerem, hogy mindannyian félrehallottuk…

– Félreképzelték – nevetett Jag Gallen. – S azt vélték hallani, amit elképzeltek.

– Értem – mondta Derger. – Őszintén, nekem nemrégiben még olyan elképzelésem is volt, hogy Myrna Byron körül a fotózási szándék robbantotta ki a bonyodalmakat. Nem bizonyult tévképzetnek, hogy Greg Foyler tegnapi ottlétéből efféle óhajra következtettünk. S megvallom, el tudtam volna képzelni: Greg hirtelen rájött, hogy ezt a madarat ő ismeri valahonnét. Bizony. Épp elég zűrzavaros mendemonda volt már a madár idekerülésével kapcsolatosan. Hát nem? Ken Hanesatt… igen, Mexikóból hozta. De nem ő maga. Mert amikor a madárba beleszeretett… épp ebbe a madárba, épp ott Mexikóban… egyszerre úgy érezte mindenről: kizárólagosként kell birtokolnia. Egyetlen legyen az a dolog, az a személy… de neki se legyen más, ne legyen több belőle. Ám ha ezt a kizárólagosságot ő végigszenvedi…

– Ne kelljen ráadásként elszenvednie – folytatta, szinte gépiesen, Jag Gallen –, hogy a világ piszkálja érte. Az önzés egyik válfajának remek érvrendszere. S olyan megvesztegető! Mintha mi sem lenne természetesebb, hogy bárki, ha vállal valamit, ha eleget tesz egy szólításnak, belső vagy külső, magasabb vagy távlatosabb parancsnak, hívásnak, hivatásnak engedelmeskedik, máris szenvedéseket vesz magára és kíméletet érdemel. Miért? Ám hagyjuk ezt. Fogalmazzunk így: ha Ken Hanesatt az efféle valamit valamiért elv alapján később megbánható alkuba bocsátkozott… amit nem hinnék… magára hozta a bajt. Ezzel együtt nem látom, miféle bajt hozott volna magára… s hogy a Palmerston nevű papagájnak mi köze lehetne Myrna Byron rejtélyes halálához.

– Mint a regényekben! – kiáltotta Austin Abbey. – Kedves Jag! Tudod, hogy nem gúnyolódásból mondom, nem azért, hogy cukkoljalak… de ez azért… kerek egész volt, amit elmondtál, és ahogy! Kerek egész. Nem értem ugyan, miért keringünk a téma körül…

301

– Jaj, hát joggal! – mondta előzékenyen Greg Foyler. Kicsit ragyás arcú, nagyon apró fejű, metszett vonású, rövidre nyírt göndör hajú férfi volt. Szemüvegét főfoglalkozásban pörgette, száránál fogva, jobb kezének két ujja között. – De még az estélyről se beszéltünk eleget, nem bizony. Ugye… nagyon furcsa volt. Vigyáztam, be ne kótyeljak… mondom, fotózni akartam. Tisztán, vízzel… semmi kótyel! Ahogy mondani szokás. Rögtön sejtettem, hogy ebből semmi se lesz, amikor Myrna azt mondta, hogy a papagáj nem érzi jól magát. Vedlik. És melegíteni kell. Mondtam, a lámpák fénye melegít, nagyon is, hát nem lenne semmi baj, talán, ha megpróbálnánk. Fel akartam vágni Gail előtt is… de nem ment. Hát nyomban átnyergeltem Arlene Eakinsre. Ő Ken Hanesatt nagy kedvence, gondoltam, majd legközelebb az ő révén… Együtt mentünk el, és együtt is maradtunk. Arlene megkérdezte, nem volna-e kedvem Ken hazaérkezését fotózni, de hát nekem inkább volt kedvem hozzá, Arlene-hez. Így történt. Gail irtóra baráti volt: berúgott, így nem tehet utólag szemrehányást, hogy nem Arlene-t várta volna tőlem, jaj… haha! De Gailt maga a nagy Ivor Barkley vitte haza… a szegény. Maradtak hármasban, öregesen, a „felnőttek”… haha! Myrna Byron, Jag Gallen és Austin Abbey. Közben még, el ne felejtsem, Shana és Seekatz is beállított…

– Mindenki ott volt még, amikor ők jöttek? – kérdezte Dejan Tradics. Bár ez a tárgy már lerágott csontok tányérja volt, fényesre mosogatva, új szerepre várva.

– Persze – mondta Jag Gallen. – Még éppen. Talán hétre mentünk, fél hétre… ilyesmi. Be se rúghatott rendesen, aki be akart volna. Shana olyan… háromnegyed órát töltött ott. Egyedül ment el, valami dolga volt… riport előkészítése, nem is tudom. Seekatz az Új Repülőtérre ment, Hennie-ék valami vendége érkezett, ezt már Auerlinék tudják jobban, nekik háromszor is elmondhatta Trevorkánk. Majd a végén megvárta Kent. Igen, mint hallom, Shana is ott volt, kiment egészen a gépig. Teheti, nagyjából az ő tulajdona a reptér. Utolsónak mi maradtunk Myrnánál… szegénykétől fél tíz előtt mentünk el… milyen szomorú, hogy azt nem mondhatom: jöttünk.

– Magának dolgozott Patrick Crumbo? – kérdezte akkor Derger. A teraszon olyan sötét volt, Greg Foyler kérésére, aki a rendőrségi kihallgatás után lóhalálában dolgozott iszonyatos fényerő mellett, és két éjszakai féltekét kellett volna napszemüvegként viselnie, hogy a sötéten kívül bármi mást elviseljen, 302olyan sötét volt, hogy Dejan nem érezte: ki veszi magára a kérdést. S egyáltalán, kinek szól a kérdés. – Halljuk. Csak tudja, nem?

– Crumbo – mondta Jag Gallen – Melvin Notenbanknek dolgozik. Nem hiszem, hogy gazdát cserélt volna. Valamikor Yaleppa körül is látták… de az ő halálát követően… egyértelműen Notenbank embereihez csapódott. Nem olyan ember, aki magát érdekelné, Derger. Inkább… az a westernes típus. Mindig előszedi a stukkerájt, de csak handabandázni. Nem hiszem, hogy életében elsütötte volna már… emberre. Madarakat lövöldöz… valahol neki is ki kell élnie a szenvedélyeit. Gyakorlatozik… súlyzókkal, homokzsákokkal… ökölvívó is volt valamikor, de… semmi kiálló, csak amolyan égalja szivarka. Mi van vele? Furcsa, egyáltalán, hogy maga említi őt.

– Madarakat lődözött – mondta tűnődve Derger. – És… nem tudnak olyasmiről, hogy ezt a tevékenykedését… megbánta volna? Hogy esetleg… átcsapott volna épp az ellenkezőjébe? Saulusból Paulus, hm? Senki többet?

– Greg? – kérdezte akkor Austin Abbey. – Hallottál egyáltalán erről a fickóról?

– Még soha – mondta Greg Foyler. – Pedig vannak felhajtóim… mit csináljak, én nem hasalhatok egész napokat a bozótban, nem ülhetek magaslesen… kőkupacok között, míg egy madár előméltóztatik. Hát segítők kellenek, de…

– Egy Sid Ravezza nevű ember sosem tartozott az efféle segítői közé? – kérdezte most már Dejan Tradics. – Jól gondolkozzék… Foyler. Ravezza madarakat szedett össze… olyanokat, amelyeket a gazdáik eleresztettek, kilöktek… vagy éppen sérült madarakat, bajba jutottakat. Igen sok madár megfordult a kezén… és sok faj. Nem csodálom, hogy Joe Lopiccolo, amikor Myrna kéréssel fordult hozzá, rögtön ezt az eléggé sokak által ismert Ravezzát kereste meg telefonon. De erről már beszéltünk. Könnyen előfordulhatott volna, hogy Ravezzának van barátpapagája… netán tud olyan helyet, ahonnét barátpapagájt lehet szerezni. Valami kétszáz madara volt… vagyis van most éppen…

– Volt? – kérdezte Greg Foyler. – Miért… mi történt a madaraival?

– De hát az rémes zaj lehet, piszok meg kényelmetlenség – mondta Austin Abbey –, kétszáz madár… És nem adja oda a madarait az állatkerteknek?

– Nagyon sokat odaadna, azt hiszem, jó helyre az ember – mondta Dejan Tradics –, de a legtöbben, akik eleinte vállal303koznak ilyesmire, állhatatlanok, megbízhatatlanok… a végén a madarak rámennek.

– Nos – krákogott Jag Gallen –, miről is volt szó? Megvallom, örülök, hogy ez a papagáj-ügy lezárult… rémes persze, hogy szegény Myrna ráment…

– Myrna ráment? – kérdezte Dejan. – Hogyhogy ráment?

– Csak időbeli egyezést értettem – szabadkozott Jag Gallen. – Tehát, hogy ez az egész… történt. Ahogy történt. Myrna meghalt. Auerlinék dolga kinyomozni, hogyan. Van elég sok gyanús mozzanat. Tény, hogy mi jóval fél tízkor eljöttünk Austinnal. És utána végig itt voltunk nálam. Képtelenség lett volna visszatérnünk… mindig voltunk valahol… Miközben itt járt az önök barátja, ha jól hallom… és Shana… s ki tudja, ki még.

– Hol járt a mi barátunk? – kérdezte Derger. – És mikor?

– Shana mondta – felelte Jag Gallen. – Még a S-U-N-ban is tett rá célzást. Egy piros Ford Caprival… ezért ő nem mert bemenni. És nagyon is logikus, hogy itt járt. Hiszen megbízást kapott, de a megbízásnak nem tudott eleget tenni. Ezért felkereste megbízóját… hogy megkérdezze, miféle papagájt kell szereznie. Myrna rossz idegállapotban volt… fegyvert fogott „a betolakodóra”. Joe Lopiccolo, a barátjuk, nyilván önvédelemből ölte meg Myrnát. Esetleg csak a lámpákat akarta kilőni. Ez meg is történt. Myrna dermedten állt, nem tüzelt. Fegyverét megtalálták mellette. Ezt nem is tudják? Így volt. A fegyveréből nem lőttek. Joe Lopiccolo kilőtte a két lámpát, aztán… esetleges balesetet tudunk feltételezni, ez a legkedvezőbb megoldás… egy tévedt golyó épp Myrnát találta el. Végeredményben Joe is… önvédelemből cselekedett. Most álljunk ezzel Auerlinék elé?

– Nem, a legokosabb, ha ezzel nem állunk eléjük – mondta Derger. – Viszontlátásra, uraim. Javaslom, döntsék el maguk, hova állnak és mivel.

– És maga Myrna volt, aki Joe-t felhívta? – kérdezte Dejan Tradics. Arlene Eakins garzonlakásában ültek, hármasban. Arlene teát tett fel, rumot hozott bele, és Derger látható élvezettel várta a szokatlan italt. – Joe megesküszik, hogy ráismert Myrna filmhangjára. Izgatottan beszélt, mondja, ledarálta a mondókáját, az ő szavaira igen, igen volt a válasza, 304s azonnal jött a de, vagyis hogy de nagyon kellene, és ha lehet… muszáj…

Arlene igen nyugodt volt. Leveleket rakott elébük az imént, Ken Hanesatt leveleit. Elmondta, hogyan alakult a keddi estély; hogyan jött el ő maga Greg Foylerrel.

– Ismerek egy lányt, aki Greget nagyon érdekelné – mesélte Arlene. – Úgy kezdte, hogy mindenféle állatot hazavitt… amit talált. Aztán… egész sereglete van már… és még a Stúdióknak is kölcsönöz… Képzeljék el, különleges állatok is vannak a magánkertjében, úgy mint…

– Madarakkal nem foglalkozik? – kérdezte Derger.

– Ha éppen úgy adódik – felelte Arlene. – Segít másoknak is, akik ilyesmivel bajlódnak. Remek dolognak tartom; mert központi kérdést érint. Az emberi érzések tartósságának hiányát. Nem?

– És az ő érzései tartósak? – kérdezte Dejan. – Tartósak maradtak?

– Persze – mondta Arlene. – Kennek is ezt hozta volna Palmerston. De hát az a dolog eleve nem hozhatott jót, mert Charlotte Juxton van benne. Nem vagyok elfogult, azt ne higgyék. De Charlotte Juxton valamikor Yaleppa embere volt… és nagyon jól tudom, mit terveztek.

– Mit terveztek? – kérdezte Dejan. – És honnan tudja „nagyon jól”, Arlene?

– Nem változott azóta se semmi – mondta Arlene Eakins –, legföljebb Yaleppa helyét átvette valaki más, és Charlotte Juxton is maradt, aki volt. „Anyaggyűjtés” címen Ken Hanesattnak sokkal többet kellett volna utazgatnia… ha nem olyan lomha. Megvédte őt a kiégettsége, vagy mit is mondjak. Nézzék…

És megmutatott néhány levelet.

– Egyszerűen nem tartja értelmét… – mondta Arlene.

Tartja, találja? Dejan fáradt volt, és a szavaknak csupán a kifogásolhatósága, a helyessége hatolt el hozzá. Várta, hadd juthasson valami kézzelfoghatóhoz; ami nem hagyatkozik az ő emlékezetére, amit nem kell mindegyre összetákolnia a gondolkodásnak nevezett folyamattal, a figyelemnek nevezett fénnyel. Ezt olvasta valahol; s a leírt szavak védelmével magyarázta a… nem emlékezett a szerző nevére…! Íme!

– Amit Geddy csinál, vagy Liz – mondta közben Arlene –, nagyon szerencsésen emberi. Mert a véletlenszerűséget… vagy az esély elvét… ugyanúgy tartalmazza, mint a rögzítődé305sét, az állandóságét. Nem? Hiszen az anyag, a leleteké… a kidobott vagy elcsavargott vagy halálesetekkor ott maradt vagy akármi ilyen állatoké… merő véletlen. Töredékek ők egy megszűnt egészből. Ezt próbáltam Hanesatt urunknak… – nevetett – …mindig is megmagyarázni. Az anyag: töredék. Ő maga: töredék. Hiszen Palmerston is megírta ezt, nem? Képtelenség már „az egész ember” fogalmában gondolkodni. És a töredékesség elfogadását követheti az abszolútum: ahogy ezzel a töredékességgel foglalkozunk, ahogy kötődünk hozzá…

Dejan valami furcsát érzett. Hogy ők odahaza nem filozofálnak ezen ennyit Dragával, de amikor beszélnek a dologról, ugyanezt mondják, más szavakkal. És a Hawthorne utcában az a kihalt ház… a két stabil és egy alkalmi halottal… ugyanezt mondta. Az igyekezet emléknyomaival… és egyáltalán. A madarak, gondolta Dejan, alszanak… és vajon lesz-e mindegyiknek vize, ennivalója most majd holnap, csütörtök reggel? Másrészt amit Ken Hanesatt mostohalánya elmondott, a legnagyobb igazolás nekik, Dragának és neki… és az ilyet mindig jó volt hallani.

De nem akart ennyire személyessé tenni semmit; volt viszont egy elkötetlen szál. Egy név hangzott el, és…

Dejan Tradics látta, hogy Derger most csakugyan tőle várja, kérdezzen rá.

– Liz – mondta akkor Dejan –, azt mondta, Liz. Liz Kicsoda? – Furcsa volt, hogy közben Ken Hanesatt leveleit forgatja a kezében, s a levélpapíron, gondos idézetekként, Frescott Palmerston szavai sorakoztak. („Bizonyos, hogy az egész élet egyetlen összeomlási folyamat, de e folyamat drámai része – a külvilágtól kapott vagy annak tulajdonított csapások, a váratlan ütések, melyeket nem felejtünk, bajainkért okolunk, gyönge pillanatainkban barátainknak elpanaszolunk – nem mutatkozik meg egyszerre minden következményében. Van másféle csapás is…”)

– Hogyan? Liz? – kérdezte Arlene Eakins. – Liz Guthrie. Ismerik? Geddy „tanítványa”. Liz főleg madarakkal foglalkozik. Mivel itt lakik bent a Sittwellen, nincs módja „madárfarmot” tartani… úgy értem, nyolc-tíz madárnál többje sosem volt. Ő szerzett volna egyébként Kennek is akármit. Van mindennek egy bizonyos módja. De amit például az írókról megtanultam, igen, róluk és nem tőlük, tessék: hogy annyira elveszetten kezdték, annyira a reménytelen teljességet tudták kezdettől fogva… hogy szinte mindegynek tudják tartani, miféle 306eszközökkel biztosítódik a puszta önfenntartásuk. Nemlét a kiindulás, és ehhez képest bármi lét: pozitívum. Ez jogos tartás, csak rettentő nézni. Így történhet meg, hogy egy Ken Hanesatt nevű, őszintén tépelődő ember fogja magát, és Mexikóból holmi Charlotte-ok és Yaleppák segítségével szerzi be magának a szíve legközepéhez közel álló lényt. És elnevezi, ráadásul, ahogy elnevezte! Palmerston, úgy értem, Frescott Palmerston sokkal szentebb volt mindig, épp a csőd tökéletességével, Ken Hanesatt számára, semhogy egy ilyen madarat kellett volna elneveznie róla… és…

– Arlene – nevetett Dejan –, egy dologról megfeledkezik. Hogy akármi a látszat, az a madár, Palmerston… semmit se tud ezekről az emberi bonyodalmakról, és…

– Bocsásson meg – nevetett akkor Arlene is, és a hangjában nem volt semmi fenntartás, megjátszás. – Látják, ezek vagyunk. De higgye el, én képtelen lettem volna azért még arra, hogy Myrnát a papagáj kinyírására biztassam. Myrnáról sok mindent mondanak… és mindig akad jogos panasz. Függetlenül attól, hogy nekem Michelle a barátnőm… és Myrna igenis a példaképem… volt… sok mindenben, például bámultam őt azért, ahogy… Kent ilyen remekül bírta… ahogy át tudta tekinteni az egészet… Charlotte Juxtont és most újabban Shana Dennehyt meg Seekatzot és… Nézze, nem olyan egyszerű az, hogy Myrna és Notenbank között régi… barátság húzódott, és ezért Kennek mindent megengedtek a Thibert Stúdióknál. Azért csak jelentett valamit Myrnának is Ken… erről nem beszélgettünk, sőt gyakran tréfálkoztam vele, hogy majd még elszedem tőle Kent…

Most már sírt. Közben is mintha nevetett volna. Derger odalépett hozzá, s azt mondta neki: – Jó a kislánynak… jó, jó, jó. – Aztán az ablakhoz lépett, háttal Arlene-nek is, Dejannak is, és megkérdezte: – Liz segített egy bizonyos… Sid Ravezzának?

– Sid Ravezza? – kérdezte Arlene. – Igen… van ilyen… de hát nem egyszerűen csak segített, Liz… igen, ez a neve… és miért, most is… vele él, madarakat szed össze…!? Sid Ravezza? Igen, ilyesmi. De miért kérdezi?

Egyszerre nagyon zavart lett.

– Kislány – mondta akkor Derger –, ezt hagyjuk. Magyarázza meg, miért küldte oda Sid Ravezzához Patrick Crumbót? Hallja?

Csend lett.

– Mi történt azzal a papagájjal – kérdezte Dejan. – Arlene, 307szedje össze magát. Egyetlen pillanatig se hisszük, hogy csak azért, mert… Nem, dehogy gondolunk ilyet! Nézze…

Fölemelte a kezét. Sorra hajtogatta be az ujjait, ahogy egy-egy témával végzett.

– Elképzelheti, hogy érdekel minket a dolog – mondta tehát Dejan. – Egyik barátunkat, Joe Lopiccolót tegnap este tíz óra előtt felhívta Myrna Byron, és a segítségét kérte. Nagyon furcsa volt, hogy egy „Palmerston-papagájról” beszélt… hiszen Myrnának, aki azt a madarat, mint a maga szavaiból is kiderül, nagyon szerette, pontos fogalma lehetett róla, milyen fajtájú papagájuk van… mert a papagáj végeredményben „közös” volt, Ken Hanesatté és Myrna Byroné… ott élt náluk, a Woydell Park-i lakásban, illetve mindig magukkal vitték, és így tovább. De hagyjuk az elnevezést. Joe azonnal Myrna segítségére sietett. Ezt várjuk most magától. Hiszen ismerte Lizt…

– Ismertem? – Arlene hangjába most meghatározhatatlanságok vegyültek. – Ismertem…?

– Ismerte őt mindig erről az oldaláról – folytatta Dejan helyett Bertram Derger –, a segítőkészsége nem volt titok… és a többi. Tehát maga se titkolja most a jó szándékait…

– De én… csakugyan… bármit… és… – Arlene szinte várta, hogy újabb kérdések következzenek, s levegyék a felelősséget róla, az ő látszólagos bizonytalanjáról. Vagy csakugyan elbizonytalanodott? Gondolkodás helyett Dejan is szilárdabb fogózónak találta a kérdezősködést.

– Tehát elképzelheti, hogy mindent végiggondoltunk – folytatta Dejan –, és a papagájnál kezdtük. Mi történt a Palmerston nevű papagájjal? Kezdjük… – És itt kezdte behajtogatni az ujjait. – …Társaság gyűlt össze… valaki bántotta. Valaki elengedte. Valaki megölte. Valaki úgy bántotta, hogy a papagáj eltüntethetetlen sérülést szenvedett. Valaki elkapta és meggyújtotta…

Arlene eltakarta az arcát. – Ne, kérem, ne! – sikoltotta. – Nem történt semmi ilyesmi.

– Akkor mi történt? – kérdezte Derger. – Mi volt az, amitől annyira féltek a papagájjal kapcsolatban…?

Arlene döbbenten nézett rá. Aztán látszott, hogy mégis összeszedi magát. – Nézzék – mondta hirtelen lenyugodva Arlene –, kár találgatni… Hogy az estélyen lövöldözés támadt, s egy kósza golyó eltalálta Palmerstont… hogy valaki kilőtte az ablakot, s a papagáj elrepült. Nem repülne el… ha megriad, rikácsol, elbújik… de nagyon sok kell ahhoz, hogy a lakóhelyét elhagyja. Vagyis…

308

– Nézze – emelte föl a másik kezét is, hajtókázáshoz, Dejan –, ami azt illeti, voltak még vadabb elképzeléseink is. Nem hallgatunk róluk. Például: Greg Foyler fényképezni akarta a madarat… és egy stúdiólámpa eldurrant… akkor pánik tört ki… nemcsak a madár miatt. A madár ízekre szakadt… vagy csak amennyire kell… a szerencsétlen. Eltüntették… és pótlásról akartak gondoskodni. Még valamit: miért kellett ehhez az egészhez Joe?

– Ó, azt hitték, hogy szegény Greg a hibás – nevetett Arlene. – Hát tényleg… nem történt ilyesmi. És higgyék el, nem esett baja a madárnak. Valóban… nem esett baja, semmi, de semmi.

– Nem esett baja? – kérdezte Derger. – De hát akkor miért kellett Joe? Miért volt a nagy sietség? Szinte az utolsó pillanatban… mielőtt Ken Hanesatt hazaérkezik…?

– Miért kellett hazudni? – kérdezte Dejan. – Mi értelme volt beugratni Joe-t? És ha a papagájjal nem történt semmi, hol van a papagáj? Miért halt meg Myrna? Képtelenség, hogy a madár miatt. El nem hiszem. De van itt azért még valami egyéb is…

– Persze – mondta Arlene. – Én is mondhatnék ilyet. – Dergerhez fordult. – Kérdezett tőlem valami furcsát. Hogy én miért küldtem oda Sid Ravezzához Patrick Crumbót. De hát én…

– Akármilyen furcsa – mondta akkor Derger –, most már nem kérdezném ezt. Eszembe jutott valami.

– Ó, milyen kedves! Eszébe jut valami, és már nem kérdezi, amivel az előbb zaklatta az embert – tiltakozott gúnyosan nevetve Arlene Eakins. – Nagyszerű. És mit akar itten Liz Guthrie-tól? Ő hogyan lett belekeverve?

– Mibe? – kérdezte Dejan.

– Ne vallasson, nagyon kérem – rándított a vállán Arlene Eakins. Majd Dergerhez fordult: – Semmibe se belekeverve, nem úgy értettem… de maguk meg úgy beszéltek róla, mintha ismernék. Liz segített Sid Ravezzának, persze… Nézzék, Liz apja tekintélyes professzor, Sid Ravezza pedig… egyszerűen egy ember. Valaki; de Guthrie professzor szemében… nem jön számításba. Holott nagyon is valaki. A professzor egy időben mindent megtett volna, csak hogy Lizt… lekapcsolja Sid Ravezzáról. Megvallom, az imént, amikor kérdezték, ösztönösen is a… védekezési reflex ébredt föl bennem. Annyi hasonló eset volt már, és…

– Rendben van, maga mindent tisztáz, kislány – mondta 309Derger. – És az is világos, miért nem fordult Myrna azonnal Sid Ravezzához. Mert… nem beszélt magával.

– Hogyhogy nem beszélt velem? Ott voltam a keddi estélyen, és akármilyen rövid volt az az együttlét – mondta Arlene –, beszélgettünk Myrnával. Higgyék el, a papagájnak semmi baja nem volt, amikor én Myrnától eljöttem. Vagy… amikor Austin és Jag elment onnét… Ezt el kell hinniök. Sőt el kell fogadniok… a további gondolatmeneteik alapjául.

– Nézd csak! – kiáltotta Derger. – Hát így vagyunk…

Látszott az arcán, hogy mulat rajta: Arlene Eakins „az ő gondolatmeneteinek az alapját” próbálja meghatározni; javasolni; védelmezni!

– Hát így vagyunk – ismételte Bertram Derger.

– Hogy vagyunk? – kérdezte Arlene. Dejan mintha lebegett volna, s arra gondolt: ez a furcsa érzés keríti hatalmába Joe-t, amikor könyveket s miegymást így olvas…? Arlene Eakinst egyáltalán nem zavarta, hogy a mostohaapja leveleit nézegetik; sőt Tradicsnak (és Dergernek, és Bertram Derger unottnak látszó, nem közömbös mozdulattal tolta át a kis paksamétát munkatársának) odaadta a köteget. Arlene éppen azt kérdezte (ködön túl!), hogy mi jelentősége van a „mikor mindenki elment” tényezőnek a papagáj élete és holléte szempontjából. Nem képzelhető-e, fejtegette Arlene, hogy Myrna gyilkosa vitte magával a papagájt? Nem, hát az bizonyított tény, hogy Ken Hanesatt nem lehetett itthon, amikor Myrnát megölték… és a védelem bizonyítékát elsősorban Joe szolgáltatja. Dejan Tradics fejében, ahogy Palmerston, Frescott Palmerston levelét olvasta (ezt a levélrészletet! amelyet Ken Hanesatt újabb levéllé másolt át, s fent a papír szélén pirossal ez állt: „Arlene! A szakaszosság örök! Minden ismétlődik! Minden összefügg!”), megfordult: és mi van akkor, ha valakik nem akarják, hogy Ken Hanesattnak feltétlen alibije legyen? És ha Joe letagadja, hogy ő tíz óra után, fél tizenegy tájt látta Myrnát holtan? De mindjárt el is vetette ezt a gondolatot. Bár akkor a halál beálltának ideje csak valószínűsíthető, tény marad, hogy Ken Hanesattot a reptérről, a Thibert Stúdiók magánrepülőteréről Trevor Seekatz hozta el, és a városba vezető úton már le is kapcsolta őket – nem, dehogy „üldözés” volt ez, csak a legtermészetesebb rutin! hiszen Hanesatt felesége volt (akkor még az egyetlen) áldozat, meg kellett néznie, a helyszínre is nyilván elvitték, és a többi. Szóval a mexikói határon Hanesatt gépét pontosan észlelték, bemérték, az átrepülés időpontját rögzítették, itt nem volt mese. Itt pedig… Shana is 310látta, ahogy Seekatz várja Ken Hanesattot… és azt is látta, hogy Seekatz csempészi oda a magángéphez az igazi Charlotte Juxtont, s hogy valaki más száll ki még…

A kis Paul Roviner?

Aztán Shana mit csinált?

Míg ezen töprengett s közben Derger és Arlene beszélgetését hallotta a ködös „pillanaton-túliból”, a másik mindenen-túli világra figyelt igazából Dejan Tradics, ám onnét egyre csak ezt a pár sort morzsolta át: „… egy másfajta csapás is, mely bensőnkből támad… meg sem érzed, csak amikor már késő ellene tenni bármit is, ha már végleg fölismerted, hogy többé nem lehetsz az, aki voltál. Az egyik fajta összeomlás mintha egyszerre temetne maga alá, a másik szinte észrevétlen nő… de annál hirtelenebb a rádöbbenés.”

Hogyan is mondta Jag Gallen? Patrick Crumbo kinek dolgozott? Melvin Notenbanknek. Mármost ha maga Melvin Notenbank küldte oda Crumbót a Hawthorne utcába, Sid Ravezzához… és Crumbo nem tért vissza, eltűnt: akkor Notenbank csak keresni fogja… sőt már az is csoda, hogy eddig nem keresteti.

Hallotta, ahogy Arlene ezt közli Dergerrel: – Seekatz azért ment ki eléje tulajdonképpen, mert… így, rendkívüli helyzetekben lehetett vele mostanság már a leginkább beszélni… Akkor volt igazán fogékony. Hazatérés… éjszaka… a reptéri út személytelensége… És tartozott a Thibert Stúdióknak valamivel. Egy rég megígért munkával… Neki nagyon-nagyon bejöttek a dolgai. Nem úgy, mint Palmerstonnak. Ken azt mondta: tudja ő, hol rontotta el Palmerston… vagyis Palmerstonnal a… nem tudom, kicsoda-micsoda. Hanem ő Neki dolgozik, ezt mondogatta újabban, Neki, aki Nincs… és ezt nem tudta Palmerston… ezen Ken mindig jót nevetett… s azon is, hogy róla azt hiszik, Yaleppákkal áll szóba, és egyáltalán. Én a Thibert Stúdiókkal is csak azért állok szóba, mondta újabban, mert Neki dolgozom, aki Nincs… És ahhoz, hogy Neki dolgozzam, szó szerint ott cseng a fülemben, hogyan is mondta ő ezt mindig, Neki, aki Nincs, itt láthatóan Abba kell beleadnom mindenemet, ami Van. Ám ez, amim van, ez az én Semmim csupán… semmis vagyok mindenemmel, amim van… ezt mondta… és bármi szerepeket írom, csak Az szerepel általuk, ami Nincs. Azt hiszem, tökéletesen értem, hogyan gondolta ezt. Az író céljai nem megfoghatóak… és ha valamelyest is túlmutatnak a „gyakorlati orvos” hatáskörén, igyekezetének lényege… az íróé… logikusan több annál, mint 311ami „lehet”. Csak ezt nem szokás hangsúlyozni, ez bele van értve. Ken Hanesatt, a mostohaapám azonban mintha valami saját „helytartói” szerepet is átélt volna: mintha Palmerston és a többi szerencsétlenkedők helyett is akart volna rendelkezni… legalább olyan eszközök „felett”, amelyeket ők, elődei nem mondhattak a magukénak. Elsősorban benősült a Thibert Stúdiókba…! Elvett egy majdnem-szupersztárt, Myrna Byront. Szerepeket írt neki, Ivor Barkleynek, sokaknak még. És megidézte Palmerston szellemét. Ezt tekintette ő főművének. Azt a barátpapagájt úgy tekintette, mint Palmerston szellemének megidézését. Barát, szerzetes… logikus, mondta a mostohaapám, hogy Palmerston szelleme, Frescott Palmerstoné, egy világtól elvonult madárba költözött. Tréfásan mondogatta ezt, de… volt benne valami ijesztő komolyság is. Volt bizony. Azt meg kellett nézni, ahogy az a madár ott ült a vállán. Együtt élünk, halunk, Szellem! Ezt mondogatta. S hogy a Hamlet ehhez képest semmiség. Ő egy pályatárs szellemét érzi maga mellett, a vállán, minden cselekedetének árnyaként. Mert ezt ő lassan elhitte: hogy Palmerston, a barátpapagáj annak a negyven éve halott írónak a szelleme, akit ő a legtöbbre tartott. Jóval nagyobb írónak, mint ő maga… bizony, Ken észnél volt…

Derger nem krákogott… és Dejan most már Arlene-t hallgatta. Csak ezt a monológot; és úgy érezte, mintha Ken Hanesatt is szellem volna, és ez a fiatal nő, akinek Ken Hanesatthoz semmi más köze nem volt, csak a szelleme, azt tehát, hogy érteni vélte Hanesatt gondolatait, most megidézi őt.

Holott tudnia kellett, hogy Ken Hanesatt nekilódult. Alvez szanatóriumából kijött… és örülhet is ennek… kiengedték, mert így, testi valójában esetleg olyan utat ír le még, amely valósággal érdekli a mégiscsak a dolgoknak ezzel a megfogható mivoltával eltelt világot. Ám Hanesatt ezzel a nekilódulással talán már… messze túl járt valamin. Az volt a kérdés: min? És mi után? És mennyire?

Arlene szavaiból Dejan olyasmit vélt kihallani, hogy Ken Hanesatt „két világban” volt otthon:

– Ő meg tudta csinálni azt, hogy… pontosan akkora író, amekkora, a saját dolgaival; és alkalmazottként… felhasznált tehetségként, üzletileg… ugyancsak akkora volt, amekkorának lennie illett. A két rész, mely tartalmában, indíttatásában mintha nem lett volna összeegyeztethető… kiszolgáló irodalom, azaz a Thibert Stúdiók s újabban, Shana eléggé vacak hatása révén, a S-U-N céljainak sokrétű szolgálata… és az, 312amit ő „mint Palmerston” tudott. Mert Frescott Palmerston tudását ugyanúgy újraélte ő, ahogy minden igazi író minden előző igazi írót. És itt az irodalom egyik alaptulajdonsága a kulcs: hogy tartalma cselekményes, elbeszélő… végső soron meséje van mindennek, ami valódi irodalmi mű. A mostohaapám egyre inkább úgy érezte, hogy neki magának kell írnia az életcselekményt. Ne nézzenek olyan csodálkozva. Minden ember élete: cselekmény, persze; és az életét mindenki maga írja, ez is igaz. De hát… érzik a különbséget? Olyasmi ez, mint egy tubus festék a boltban, majd a vásznon. Odanyomom egy helyre, valami nagy-nagy vásznon, s akkor, egy ilyen tubusnyi festék, a vásznon látható égbolt színének a huszadrésze, századrésze… még ha a festékhurkán nem változtatok is. Attól függ, mondta Ken Hanesatt, megvan-e a nagy vászon… amire oda lehet írni a cselekmény szavait… s nemcsak képekkel, nemcsak celluloidcsíkokról odavetítve, de valós testi alakban. A cselekményt az élet térfogatában kell megvalósítani… a legsajátabb cselekményünket. Palmerstonra, mondta, azért volt szükségem, amíg igazán szükségem volt rá… majd ezt fogom mondani egy nap, hajtogatta újabban, hogy…

Dejan lenyűgözve figyelte Arlene Eakins „előadását”. Valóban Ken Hanesattot tudta megidézni, ahogy csak az igazi „hívők” képesek elhitetni, hogy akiben hisznek… vagy hittek… létezik… vagy létezett.

– Palmerstonra azért volt szükségem – folytatta, Ken Hanesatt szavait szabadon idézve, Arlene Eakins –, mert ő belepusztult. Mibe? A kettősségbe. A saját műve, no, és a közönség; a saját legmerészebb céljai, no, és a kiszolgáló tevékenység; a saját sosem volt ábrándjai, no, és az önmaga által is csak készárunak tekintett anyagok; az, amit ő maga sem látott át, de vitte őt, mozgás nélkül, erőfeszítésen túl, no… mert ezt a zökkenős „no” szócskát mindig odabiggyesztette ilyenkor, a két ellentétes elem közé a mostohaapám… no, és a gyalogszer igyekvés, ami viszont biztos eredményt hoz. Gazdagságot, az irányítás lehetőségét, azt, hogy állítólagos arculatunkat rányomjuk sokak arculatára. De ez már nem igazi arculat, nem hogy a miénk lenne… ó, dehogy. No, viszont én ezért idéztem föl Palmerstont. Igen, mondta Ken Hanesatt, az emberben elemi adottság a kettősség vágya. Lehetőség… űr, melyet ki kell tölteni. Ezt ő a legátfogóbban, mondta újabban mindig, így akarja megoldásra javasolni. – Arlene szünetet tartott. – A kettősségek őt, sajnos, mintha túlságosan is kegyeikbe fogadták volna. Sőt ha a mérleg nyelvét is figyelembe 313vesszük az egyik alap-kettősségében, vagyis Myrna Byront… akkor hármasság is volt. Az egyik oldalon én és Michelle… és a „szellemibb”, bocsánat a szóért, nem akarok feltolakodni se a magam nevében, se Michelle-ében… őt jól ismerik, és tudják, gyakorlati nő… én nem követem az ő összes útját, korántsem, de mindenestül rokonszenves nekem… és a másik szárny a gyakorlatiaké, őket, nem sértő szándékkal, gyakorlatiasoknak nevezem… Charlotte Juxton s újabban Shana Dennehy. Myrna valami módon fantasztikus jó feleség lett. Ezt senki se hitte volna róla. Persze, amilyen mértékben Hanesatt-szabású embereknek feleség kell. Hiszen ha valóban kellene, aligha lennének ilyen kibontakoztatott alakban… ezek a szárnyak. Azt is mondják, Ken Hanesatt szerette, ha nyüzsögnek körülötte… fiúk és lányok. Aszkéta fejével… mely annyira nem emlékeztet az egykori Frescott Palmerston már-már gyerekes, naiv, mégis ráncos, érlelődő férfiarcára… a jó külső és az intelligencia volt az övé, így nyilatkozott szegény, a két második legfontosabb adomány, ha már az első kettő, az állati vonzerő és a pénz nem lehetett az… igen, aszkéta fejével szintén nélkülözte azt az állati vonzerőt, a tárcájából pedig, egészen az utóbbi időkig, azt a pénzmennyiséget, aminek mondjuk egy Ivor Barkley örvendhetett… de Ivor Barkley nem volt „csinos” és még kevésbé intelligens. Furcsa róla múlt időben szólni, igen. Csodálkozva néz, Mr. Derger… Bertram? Mi a kérdés?

– Egyre azt mondja – szólalt meg Derger helyett Dejan Tradics –, a mostohaapjáról szólva, hogy „az utóbbi időben”, „újabban”… Miért? Történt valami alapvető változás, valami kirívó… eset? Észlelték, hogy Ken Hanesatt… esetleg nem az már, aki volt? Miben nyilvánult meg ez? Miért volt arra szükség, hogy ezt a különben szorgalmas, nagy munkabírású és kedvvel tevékenykedő embert… egy ilyen Trevor Seekatz fogadja, hókuszpókuszosan, az éjszakai repülőtéren, hogy Mexikóból hazatérve azonnal… munkára legyen noszogatva?! Régen ez, gondolom, nem így volt, ellenkezőleg, Hanesatt rágta a Seekatzok fülét… hogy még több és több lehetőséget biztosítsanak neki. A változás, mely nyilvánvalóan bekövetkezett, érinti-e azokat a lényegi rétegeket, amelyekből a „Palmerston-elődkép” is kibontakozott? Ne haragudjon… magam is csodálkozom a fellengzős fogalmazáson, de annyira benne vagyok a Frescott Palmerston-könyvben… és a mostohaapja története… felzaklat egyre. Szeretnék én is megnyugodni… valamiben.

314

– No… de már meg is adta a választ, Mr. Tradics – mondta Arlene Eakins. Dejan majdnem elmosolyodott a kis „no” szócska hallatán. – Tessék, épp ez az. Valamiben meg akart nyugodni, valami „egyezményt” akart… a két kiélezett pólus között. Igaz, hogy ő maga élezte a dolgokat… de hát az egész világ, mondta mindig, ugyanezt csinálja. Nem lehet különbnek lenni a világnál. Meg kell szűnni mindenben és mindenként, amiben s amiként azt hazudjuk magunknak, azzal áltatnánk magunkat, hogy nem világ-állagúan élnénk. Palmerston személye itt tévedés. Ő maga is „a stúdiók” világa volt… nem volt alapja, senkinek se lehet alapja, ezt mondta az utóbbi időben egyre a mostohaapám, hogy külön szintet, jelleget merjen önmagának tulajdonítani.

– De miért az utóbbi időben? Mi változott meg? – kérdezte makacskodva Dejan Tradics. – Történt valami… látványos? Külső esemény, amely…

Akkor hirtelen abbahagyta. Mennyire megvan ez a kettősség, gondolta rögtön. Hiszen épp ezt olvastam: külső és belső világról, itt, ebben a levélben… Kihajtogatta, s mint valami széljelzővel, furcsa, használhatatlan alakú s anyagú vitorlával, integetni kezdett Arlene felé… hogy tudja a választ. Ennyi történt csak. Az történt, aminek nincs neve… amiben a számok, a megosztottságok felszámolódnak, eloszlanak… Fellengzősen gondolkoznék, kérdezte magában azonnal. De az ilyen leveleknek, műveknek… épp ez a hatása. Nem kell ezt semminek se elnevezni. Velem most, egészen szerény mértékben, az „van”, ami Ken Hanesatt-tal nagyon erősen volt, s amit ő képzeletben… és a munkájához szükséges feltevések módjaként is… felfokozott. Aztán hirtelen…

– Valami össze is roppanhat, be is rogyhat – mondta Arlene. – Még ha nincs rajta terhelés, akkor is. Képzelje el, ha valaki mű égboltot fújna maga köré… csak a képzeletével. Ellenálló anyag, nem igényes. De épp azért veszélyes… mert szinte semmi sebezhető valódisága nincs. A képzelet… a lelki szerkezet… a kitaláció, mely mintha elemi szükséglet volna… egy reggel azzal összeomolhat, örökre eltűnhet, hogy… egyszerűen elfelejtünk rá gondolni. Nem jut az eszünkbe egy nap… két nap… harmadnapon már úgy érezhetjük, hogy… nem is kell annyira, de még erőltetni próbáljuk, mindinkább teher… aztán megkérdezzük, „mi ez?” Minek ez? Már nincs idézőjelben, nem idéz föl semmit, s nagyon hamar elfelejtjük azt a korszakunkat is, amikor efféle képzetes égbolt alatt telt velünk az idő. Hanem ez csak egy életkorig megy, gondo315lom… és csak egy bizonyos alkat tűri sérülések nélkül. Hanesatt-féle emberek könnyen úgy érezhetik: egy üres világban élnek, amely mégis a pórusaikig fojtogatja őket… anyagával, amely mások számára nem „ponyva”, nem göngyöleg, nem mű-matéria… de nekik igen, mert valami gyakorlatias naivság révén annyira hosszan hihették, hogy tiszta, hogy szent… hogy papagáj alakjában egy régi írónak kell ülnie a vállukon… ezt nem viccnek szántam, inkább az olyan… nevetésre ingerlő, hogy Hanesatt képes volt ezt a „Palmerston-dolgot” komolyan gondolni, és…

– És? – kérdezte Derger. – Megvallom, mi is komolyan vettük, és egy pillanatig sem mosolyogtunk a madár-ügyön. Volt benne… valami. Engem változatlanul az érdekel, miért kellett egy jóbarátunknak így belekeverednie… miért kavarcolták bele őt… vagyis hogy maga, Arlene, nem tud-e valamit, hogy Myrna Byron, ha ugyan ő maga akkor még élt, miért ráncigálta bele…

Arlene felkiáltott. – Hogyan? – Elsápadt. – Mi ez a feltételezés? Hogy ő maga élt-e még akkor, amikor… Joe-t hívta? Miért ne élt volna… és hogyan? Csak nem képzelik, hogy…

– De hát nem olyan nagy lehetetlenség, igaz? – kérdezte nagyon természetes hangon Derger. – Mivel Myrna egyedül volt otthon, tanú nélkül telefonált… mert mindenki elment már, hát nem? Greg és maga, Ivor és Gail, Austin és Jag… mindenki, csak Myrna volt ott… és Palmerston… vagy ő mégsem? Mikor tűnt el a papagáj? Hogy senki sem tesz említést róla? Mi baj érte? Ki eresztette szélnek és hogyan? Netán… ellopta valaki? Távoztak a vendégek… és Myrna észrevette, hogy a papagájt ellopták? Ez nem áll össze azzal, hogy Myrna, mint többektől is hallottuk, már a rövidre faragott estély előtt is… ideges volt, nem volt jó formában. Aggódott… szorongott… nem is tudom.

– Mi a kérdés? – mondta Arlene Eakins.

– Semmi – felelte Derger. – Az, hogy nincs gazdám, még annyira se, mint Thibert főnök agyának enyhe bomlása idején volt. Tulajdonképpen nem tudom megkérdezni, hogy mivel hányadán kell állnunk… hogy legalább tisztán lássam, ki miért hazudik, kit mennyire kell kímélnem, és mennyit kell hazudnom nekem is, hogy azt a szemernyi igazságot, amit maga tündöklőnek szeretne látni, legalább egy kikapart cipőkrémes dobozban tükröztessem. De így is nagyon sok értékes segítséget kapok, és magának is csak köszönettel tartozom. Ha Ken Hanesatt feltűnne, s nem az ideggyógyintézetet gyújtaná 316magára, mint Frescott Palmerston megboldogult neje a negyvenes években, jelezze nekem. Erre is, arra is kicsi az esély.

– De bocsásson meg – hallotta még Dejan, ahogy Derger mögött kifelé igyekezett –, a szanatóriumot nem Velda gyújtotta fel, hanem…

Kint álltak a Daihatsunál, a Hondánál.

– És most merre? – kérdezte Dejan Tradics. – Felhív valakit, megtudni, merre jár Ken Hanesatt?

– Nem nagyon érdekel az engem – mondta Derger. – Két nagy kérdés van, de majd kiderülnek. Ami engem izgat… az Palmerston sorsa. Nem az íróé. A papagájé.

– Tehát így vagy úgy, Arlene-nek ismerőse volt maga Liz Guthrie! – mondta Dejan. Felhívták közben Graculát, és ott ültek a Luereul Teraszon; a tulajdonos a vasárnap–hétfő vonalon látta meg a napvilágot, és apja ezt az örömteli tényt így ünnepelte meg: feledhetetlenül, fia nevével. Két toquedost kértek, chilivel, és wyomingi fehér bort, Derger megivott bevezetőül még egy köményt is. – Guthrie professzor nem nézte jó szemmel, hogy…

– Ezt hagyja – mondta Derger. – Aligha azért halt meg Sid Ravezza és Liz Guthrie, mert a professzor nem nézte jó szemmel a lánya érdeklődését a megsegítendő állatok iránt. Vagy csiklandozta a tollaknak még a gondolata is.

– Persze – mondta Dejan. – Ez itt nem szenv-és-ellenszenv kérdése. Csak az furcsa, hogy…

– A szenvet és az ellenszenvet ne függessze még fel – jegyezte meg Bertram Derger. – Furcsának persze nagyon furcsa az egész. Mit tudunk mi? Hogy Patrick Crumbo odament… ma, szerdán délelőtt… bár lassan tegnapot mondhatunk, ha ez így megy. Éjfél előttre ígérkezett haza? – Dejan bizonytalan kézmozdulatot tett. – Jól van – nevetett kényszeredetten és szívélyesen Derger. – Akár azt is megteheti. Gracula azt mondja Ken Hanesatt mintha Shanához indult volna, vagyis Ivor Barkley kis rezidenciáját célozta meg, ám utána elkanyarodott… és Austin Abbeyt kereste fel. Ebben nincs semmi rendkívüli. A menedzsere. Kérdés, lesz-e ezentúl újabb menedzselni valója.

– Vajon Ken Hanesatt a papagájjal kapcsolatban – mondta 317Dergernek erre az iménti megjegyzésére Dejan Tradics –, igen… hát nem azt érezte-e, amit én is érezhetnék, ha nagyon leszívnám, amit csinálok? Toyota, Soto, Harris és a többi mind… csakugyan sokkal drágább nekem, mint ezek az ügyek itt mind, ezek a végső soron nekem közömbös személyek… az alkonyat csak lelkifurdalást ébreszt bennem, mert ott vagyok, ahol éppenséggel lehetek… de nem itt kéne lennem. Ha tehát Ken barátunk egyszerre ráébredt, hogy ő egyáltalán nem tudja kitölteni azokat a kereteket, amelyeket nagy ívben meghatározott magának… nézze, mi van akkor? Egy átlagos érzékenységű figura is, mint én, elkezd témázni ezen, vívódik… megvallom, még jó, ha ilyenkor el vagyok foglalva… De egy Hanesatt? Aki majdnem Palmerston? Akinek még megy is az ipar, itt, a Stúdióknál… és az új S-U-N is érdeklődik iránta, sőt nyúzná le róla a forgatókönyvet, minden…

– Mi van akkor? Mi van azzal? – kérdezte Derger. – Ne akarja azt mondani, hogy maga átlagos érzékenységű haper, Dejan. És azt se, hogy nekem itt szederbefőttel kell összecsinálnom magam, amikor ráksalátát ettem… csupán azért, mert Ken Hanesattot témázás böfögteti. Mondom én, mi a baj. Hogy még az sincs, amivel ne egyezne a véleményem. Még szögek sincsenek lerakva, amiket körül lehetne szarni, hogy a közmondásos alaphelyzetet variáljam. Gyerünk, cselekedjünk egyet.

– Éspedig? – kérdezte Dejan.

– Keressük meg… Charlotte Juxtont – mondta Derger. – De ha úgy gondolja, hazamehet. Nem kell biztosítania. Mit szól?

– Tudja, hol keressük a műmadarunkat? – kérdezte Dejan. – Vagy előtte végigjárunk ezt-azt? Az még több cselekvés. Ha csak biztosítás kell, én boldogan kint maradok.

– Helyes – mondta Derger. – Charlotte a Thibert Stúdiók repterén lakik. Nagyon tárgyszerű a nő. Mintha ezen kívül nem is létezne számára a világ. El tudom képzelni, mit javasolhat ő Ken Hanesattnak. Joe-t kéne megkérdeznünk, ő már annyira olvasott, mint a Szőlészeti Közlöny szüretkor.

Dergerre láthatóan hatott a wyomingi bor.

Dejan hallgatott.

– Emlékszik még azokra az időkre, amikor Joe ilyeneket mondott, és az ülepére csapott közben: „A kétszemű olvasó!” – nevetett Derger méltósággal és fensőbbséges elismeréssel. – Mekkorát változott ő is. Csak ez a Hanesatt nem változna? 318Szerencse, hogy azzal azért nem fog jönni senki, hogy Ivor Barkley és Myrna Byron annyira „az ő szereplője volt”, hogy most egy „halálosan testükre szabott szereppel” lepte meg őket. És azt se szeretném hallani, hogy Myrna a gyáva öngyilkosok közé tartozik… bocsánat: múlt időben. Vagy hogy a kertben egy szálas szép fán helyezte el a fegyvert, amely három lövéssel válaszolt a művészies gondolatra; mondjuk, hogy Myrna azt hitte, később lesz a pukk-pukk-pukk, és Ken lesz az áldozat. Vagy mit mondjak még? Ezeket, ugye, maga se szeretné?

– Még kevésbé, hogy Joe legyen a gyilkos – mondta Dejan. Nem vigyorgott. Derger belekortyolt a wyomingi fehérbe. – Hogyan is volt Shanának az a repteres meséje? Charlotte-ról, Raul P. Vineróról, Ken Hanesattról, Seekatzról és… amit aztán elfelejtett befejezni a történetből… önmagáról?

– Remek, Dejan – mondta Derger. – Azt tehát maga is megfigyelte, hogy Shana nem részletezte tovább a történetet. Seekatz elvitte Ken Hanesattot, Charlotte Juxton ott volt a gépnél, amikorra a jard kiérkezett… és hova lett az állítólagos pilóta? A nőnek öltözött kis Roviner? Vagy nem igaz az egész? Charlotte Juxton biztosan álnévvel jött át Mexikóból… és ha faggatózunk, ott keverünk bajt, ahol aztán mi esszük a szart. Szóval… itt Charlotte-ot kell megkérdeznünk, hát nem?

– Igen – mondta Dejan. – Egyelőre összegezzük, amit tudunk: meghalt tegnap este tíz és tizenegy között valamikor Myrna Byron. Joe a tanú, hogy tízkor még élt, de tizenegykor már nem, mert Joe jóval tizenegy előtt járt ott.

– Körülbelül ilyesmi – mondta Derger. – Bár vannak bizonyos fenntartásaim a részleteket illetően…

– Csak nem Joe-val kapcsolatban? – kérdezte riadtan Dejan. De Bertram Derger megnyugtatta.

– Folytassa csak, Tradics – mondta Bertram Derger nyomban. – Folytassa azzal, hogy a másik halottunk, ha mondhatom így, Ivor Barkley. Amit Shana elmondott, bizonyára egyetlen apró mozzanat híján igaz. Igaz, hogy Ivor Barkley akkor halt meg, és… igaz, hogy meghalt. Igaz, hogy nem Shana ölte meg. Bocsánat. Egyetlen apróságot nekünk is meg kell engednünk. Hátha Ivor Barkley…

– Be ne fejezze! – kiáltotta Dejan.

– Ez jó! Tehát felhívja a figyelmet, hogy véletlenül se jöjjek itt azzal, hogy Barkley egyike Shana „gyáva öngyilkosainak”, akiket aztán őmocsoksága segít át a kívánt határon – nevetett 319viszolyogva Derger, és mintha egy kártyalapot befelé fordított volna fölemelt ujjai között. Egymásra font mutatóujja és középső ujja mellett pillantott Dejanra. – Vagyis… megegyezik a véleményünk, hogy Ivor Barkley nem tartozott az átsegítendők, az öngyilkossággal megsegítendők közé.

– Ha maga is így gondolja, egyetértünk – mondta Dejan.

– Összegezze még ennél is tovább – kérte Derger. Dejan oldalvást ránézett. – A harmadik halott… azaz bocsánat. Ivor Barkley az ötödik halott. Ha eldugva nincs még egy. Myrna Byron után a Hawthorne utcában halt meg… gondolom, elsőnek Liz Guthrie. Bár ez nem is olyan biztos. Talán…

Derger most egy nagyot tűnődött. Dejan Tradics valóban kíváncsi arccal nézte.

Aztán mintha elvesztette volna a türelmét, megkérdezte: – A sorrenden töpreng? Hogy Liz, Sid, Patrick Crumbo…? Crumbo, Sid, Liz…? Ez szinte képtelenség. Liz, Crumbo, Sid…? Akkor mi volt? Bement Crumbo, lelőtte Lizt, erre Sid lelőtte Crumbót, jött Crumbo társa, lelőtte Sidet. Érdemes ezen töprengeni…?

Derger súlyos mozdulata éppen a poharak felett suhant el, és a következőket mondta: ne siessen!

Ő maga pedig így szólt: – Azon töprengtem, hogy igaz-e vajon: szemléleti különbség van e három megoldás között: vagyis hogy melyiket hiszi. Egy: Liz Guthrie halt meg először a kertben, mint fizikai akadály; aztán jött Crumbo halála, végül Sidé. De itt két alváltozat is adódik: Crumbót Sid lőtte le, vagy az a bizonyos XY…

– Crumbo társa, akit azért küldtek, hogy tüntesse el a nyomokat? Vagyis Crumbót? Hogy ne legyen érdemi tanú… vagyis hogy Crumbo ne mondhassa el, mit csinált és kinek a megbízásából tette? – kérdezte Dejan. – Mondja, Derger, Liz és Sid halála összefügg azzal, hogy… Myrnát megölték?

– Nem szükségszerűen – mondta Derger.

– Nem?? – kiáltotta Dejan. – A papagájjal, Myrnával, Ken Hanesatt-tal… nem függ össze? Akkor talán… Joe-val?

– Várjon, túl sokat kérdez egyszerre – mondta Derger szerényen és ellenségesen, mint akit fölöslegesen bosszantanak, de a leginkább az bosszantja már, hogy kénytelen ellenségesen válaszolni –, maradjunk ennyiben: nem szükségszerű, hogy Myrna halála mint halál összefügg Liz és Sid szerencsétlenségével. De az, amiért Myrna meghalt, már összefügghet az ő halálukkal. A papagáj bőven összefügg.

– A papagáj igen… de az a tény, hogy Myrna meghalt, nem 320okvetlenül – mondta Dejan. – Nem értem. És Joe összekötő kapocs a két fejlemény között?

– Nos… várjon csak – mondta Derger. – Myrna hívta Joe-t… De miért hívta? Mondjon nekem valós okot erre! Nézze meg: Myrnának meglett volna a kapcsolata Sid Ravezzához… Hát nem? Egyszerűen megkérdezhette volna őket… vagy megkérdezte volna Arlene-éket. Azt a Geddyt… vagy Arlene-t. Pompás, egyenes szál. Nem? Minek ide Joe?

– Mert… Joe mással is foglalkozik – mondta Dejan. – Nemcsak madármentéssel. Joe… valami egyéb dologban is támasza lehetett volna. Sőt esetleg épp arra volt szüksége Myrnának. Nem másik papagájra. Hanem… a papagájt valami baj érte, és… az kellett volna, hogy Joe… annak ürügyén, hogy nem tud papagájt szerezni, bocsánat, hogy Myrna végül annak ürügyén, hogy egy ilyen gyorsan megszerezhetetlen papagáj… nem, belebonyolódtam.

– Fenét – mondta Derger, oda se figyelve szavaira. – Az ürügy a papagájszerzés volt, s így Myrna odahívja Joe-t. Hogy védje meg őt valamiféle fenyegető helyzetben, igaz, ezt gondolja, Dejan? Ebből mindenképpen tartsuk meg azt, hogy a papagájkérés ürügy volt. Tehát Myrna nem gondolt komolyan, hogy Joe szerez neki papagájt. Ezzel együtt, megtörténhetett volna, hogy Sid Ravezzának van barátpapagája. Nem akkora ritkaság egy ilyen madár. De ezt hagyjuk. Mármost Joe-nak Ravezza komolyan azt a választ adta: kérdezze meg, miféle papagájról is van szó. Mert a „Palmerston” az nem fajta. Erre Joe nekivágott. Meglódult. Ment Myrnához, hogy megkérdezze, végső soron milyen papagáj is kell.

– S ez…! – mondta lelkesen Dejan Tradics. – Ez… lehetett éppen a cél. Két lépésben csinálták. Megvolna a magyarázat arra is, miképp mondhatott Myrna ilyen badarságot. Nem? Szó sincs tehát arról, hogy Myrna már halott volt… mert nekem ez is megfordult a fejemben. Képzelje el… hogy Myrna már…

– Ne mondja! – vihogott Derger királyian, s nála ez, Dejan döbbenten állapította meg, a legnagyobb ritkaság volt… és akkor most! – Ne mondja, azt hiszi, nekem nem jutott az eszembe ugyanez? Vagyis valami más. Hogy Myrna már a rövidre sikerített estély után… bocsánat, egy kis kihagyás… előtt…

Látszott, hogy csak azért hibázta el, mert véletlenül kilöttyentette a borát. Vagy azért löttyentette ki? Derger bosszankodott, mert talán bosszankodott azon, hogy…

321

Mutatta, szavak nélkül, az ostoba körforgalmat.

– Tehát csak mondja, mondja! – folytatta akkor Bertram Derger. – Sejtettem én, hogy maga is gondol ilyet egy adott pillanattól. Mert az ember minden lehetőséget végigbillentyűz. S ez is bejön. Myrna már az estély előtt halott volt…

– És képesek lettek volna valamennyien, mind a hatan vagy nyolcan titkot tartani!? – kiáltotta Dejan. – Ezt nem tudtam volna elhinni. Jag, Austin, Gail, Greg, Arlene, Ivor, majd Shana és Seekatz… Netán Seekatz azért ment ki a reptérre Ken elé… De ezt is elvetettem. Tisztára képtelenség.

– Mint holmi meseregényben, a behavazott vonaton – nevetett Derger. – Olvasta azt? Kitűnő olvasmány… de a valóságban túl sok kell az ilyesmihez. Tény, hogy nálunk nem képzelhető. Bár az egy pillanatig nyilván vonzotta, hogy Ivor halálát ez motiválhatta: nem tudott volna titkot tartani, és ezért inkább…

– Hát ezt akkor el is vetettük – mondta Dejan. – Ráadásul, hogy célelvűen fejezzem ki magam… kevés hasznunk származott volna belőle a lehetőség szerinti minél több gyanúsított „előteremtését” illetően.

– Ezt cifrán mondta – jegyezte meg sötéten Derger. – Azt akarná kifejezni, hogy jó lett volna, ha Ken Hanesatt-tot is gyanúsítani tudjuk. Szálljunk le róla. Persze nem lehet kihagyni őt se… csak… a szerepe más, meg fogja látni.

– Nem rajongunk tehát a „közös gyilkosság”, a hatos-nyolcas bűnrészesség elméletéért – vélekedett Dejan. – Én magam is erre az eredményre jutottam. Ahhoz nagyon sok kéne, ez az. Elsősorban: miért ölte meg valaki Myrnát az estély előtt…

– Megölhette volna nyilván ugyanazért, amiért utána – mondta vontatottan Derger. – Persze ehhez egészen bizonyosnak kellene lennünk abban is, hogy a tárgy… valóban az, amire gondolunk. Tehát… a madár, egy sajátos módon…

– A madár… egy sajátos módon? – kérdezte meghökkenve Dejan Tradics. – Miféle módon? – Majd elhallgatott, s kis idő múlva hozzátette: – Elnézést a kérdésért.

– Semmi baj – mondta Derger. – Ne gondoljon afféle Máltai történetekre sem… a nagy remekműre gondolok, a sólyoméra. Alig hinném, hogy a madárért így gyilkoltak volna… jó vicc! Nem nyelt le gyémántot szegény… és az se valószínű, hogy az egykori tulajdonosa bukkant föl. Vagy a madárral le volt fényképezve valaki egy bűneset idején… és a kép bizonyító erejű lehet, főleg ha megvan a madár. Ez mind igen szép 322vaklövöldözés, ám… nem illik ide. Még azt is elfogadom, hogy jó ötlet, de… Gyerünk. Charlotte Juxton még… elrepül a végén, annak ellenére, hogy Auerlinék nyilván megkérték, maradjon elérhető közelségben. De ha egy hölgy ilyen röpmániás…

Kis szünetet tartott, felhörpintette a maradék wyomingit, kérdőn Dejanra nézett, aki igencsak meghagyott a magáéból, s azt mondta csupán:

– Ugye?

Elindultak. Dejannak ez a szó jutott az eszébe: nekilódultunk. A Daihatsu haladt elöl.

Dejan nem a Barkley-rezidencia eseményein töprengett, hanem azon, amit Shana „reptéri szerepléséről” hallott, illetve nem hallott Austin Abbey előadásában. Hogy Ivor Barkley ezért vitte volna magával Gail Carlsont: alibinek. De olyan tökrészeg volt, hogy ez az alibi mit sem ér. Másfelől Shana azt állítja, ha szükséges, hogy velük volt végig. De olyat is mesél, hogy kiment a reptérre… Ezt idézte föl Dejan. Ahogy Joe könyvet olvas, úgy próbálkozom most én, tűnődött.

Tehát: Shana kiment az Új Repülőtérre… Seekatz után. Mert féltékeny volt Seekatzra. Hogy Ken valami módon Michelle-t csempészi vissza neki. Seekatznak. Mert Seekatz Michelle támogatója volt. Micsoda változat! És most jön a csattanó: Seekatz nem Michelle-t várta. Hanem Charlotte Juxtont. De vajon tényleg őt várta? Vagy csak ő érkezett meg a géppel, esetleg Michelle helyett?

Arról nincs szöveg, hogy Shana feltűnősködött volna az Új Reptéren, ezzel bizonyítandó ottlétét. Nyilván úgy csinálta, hogy szükség esetén bizonyítani tudja: ott volt. Sőt ha Joe nem tanúsít időpontokat… akkor majd ő igazolja, hogy szóba se jöhetett esetleges visszatérése Myrna Byronhoz, mert mindvégig látták, beszéltek vele… céltól célig ment, messze elkerülve a Woydell Parkot.

Valamivel később maga Hanesatt is megérkezett. A magángépén. Ám ezt, ezek szerint, nem Charlotte Juxton vezette. Nem is ő maga. Hanem valaki más. „Egy lányos képű fiú”, ezt mondja Shana. Seekatzot kellene megkérdezni? Másrészt: hová lett a lányos képű fiú?

Paul Roviner, azaz Raul P. Vinero személyleírása megegyezik ezzel? És ha igen, mi jön össze vele? „A kis Paul”-nak állítólag pénzügyi elszámolása lenne a családjával… vagy valami családdal. Mi köze ennek…

Megérkeztek. Az Új Repülőtér főútjáról az utolsó aluljáró-323elágazáson kellett lekanyarodniok, és Dejan megkönnyebbülést érzett: a Thibert Stúdiók magánreptere az ígérkező-fenyegető „objektív sokadalom” helyett mégis valami családiasat ígért, vidékieset. Dejan fáradt aggyal nyugtázta, hogyan keverednek, úsznak át egymásba szegélyeiknél a fogalmak – s ő mintha csak helyszíne volna változásaiknak.

Charlotte Juxton már várta őket.

Egy miniatűr hangárszerű, hevenyészett küllemű épület előtt. Nem lehetett volna barakknak nevezni, de…

Tábori asztal állt a…

Dejan érezte, hogy elhatározásai megint összecsúsznak.

…a barakk előtt, és az asztalon uborka, yucatáni lepény, két üveg bor, ásványvíz, valami sárgás ital egy hasas üvegben.

Dejannak tetszett az egész. Szórakozottan rugdosta csizmájának orrával a füvet. Derger közben már, hallotta, beszélt. Charlotte amolyan félmosollyal válaszolt. Tradics megpróbált figyelni. Charlotte-ot egyáltalán nem ilyennek képzelte. Nem volt, csak úgy mellesleg, „szép”. Kicsit szivacsos arc, seszínű haj… ám igen kifejező, az arcot végül mégis meghatározó szem. Tradics megszokta, hogy madárarcokkal foglalkozik, amelyeknek kifejezése – ha mondható így – mindenképpen funkcionális, helyzetszerű. Charlotte Juxton funkcionális arckifejezése lényegében a törődése volt. Most is azonnal „gondjaiba vette őket”. Ebben volt valami… megnyugtató.

Dejan hallotta, ahogy Ivor Barkley-ről beszélnek. Hogy ő Palmerstont mennyire szerette. Dejan nem tudta hirtelen: a papagájt vagy az írót.

– Ken régi vágya lett volna, hogy szeretteiből csináljon egy szereposztást egy igazi Palmerston-életrajzfilmhez – mondta Charlotte. – Különös siker volt az övé. Notenbank is, Seekatz is… adott rá. Ken úgy magyarázta ezt: mert én is mindig adtam magamra; vagyis ő. És megadtam mindenkinek, ami jár. Remélte, ő nem „hibák összegzőjeként” érkezett ide a Stúdiókhoz… mint Frescott Palmerston, s mint ahogy a Kenhez hasonlók nagy része. Értékhulladékként, mondta mindig.

Charlotte is furcsa „múlt időben” beszélt. Bár ennek, gondolta Dejan, nem lehet különösebb jelentősége.

Reflektorfény söpört végig a kerítések mentén, aztán eltávolodott. Dejan még sosem ült éjszaka magánrepülőtéren.

– Ivor Barkley-t Ken nagyon kedvelte – folytatta tulajdonképpen kérdezetlenül Charlotte. De hát, gondolta Dejan, ahogy Derger éber vonásait és a pilótanő szivacsos… vagy inkább gomba-visszája… igen, gomba-visszája arcát, mi 324egyébről lehetne szó. Eddig is minden látogatásukkor minden a helyén volt. Csak…

…egyedül a Hawthorne utcában nem azt kapták, amit vártak. Dejan ezen most minden eddiginél élesebben elgondolkozott.

– …és sajnálta, hogy ő sosem lesz majd az eszményi Palmerston. Palmerstonnak tulajdonképpen… lányos arca volt – folytatta még mindig Charlotte –, ezt mondta Ken mindegyre, bár ezt, tette hozzá, nehéz azért ilyen irányba is lehatárolni. Szelíd arca, igen, másrészt valami olyan emberi korlátozottság volt a tekintetében, amely már a végső, az angyalon-inneni. Sokaknak, magyarázta nekem egyszer, szinte „azonnali végtelent” tár a tekintete. Képzeljék el, milyen lassan értettem meg én ezeket a dolgait. A papagájjal kezdődött. Nem mertem vállalni. Nem azért, mintha Ken Hanesatt magánrepülőgépét töviről hegyire átvizsgálnák valaha is… de én nem akartam, hogy… Hát szóval, ne én legyek az, aki… Ne haragudjanak, ha nem őt idézem, összekeverem egy kicsit a históriát. Ő tényleg nagy író volt, nagy forgatókönyvíró – fejezte be váratlanul. Töltött magának a borból, ivott. Derger a sárgás italt részesítette előnyben. Dejan a váratlanul könnyű, bár Charlotte szivacs-arcára emlékeztető lepényt rágta.

– De hát folytassa csak, kérem – bátorította Charlotte Juxtont Derger. – Ott hagytuk el, hogy…

– Többfelé – válaszolta nevető szemmel Charlotte. Most ő volt, ez látszott rajta, a Jó Haver. Ezt Ken is tudhatta; vagy… – Nézzék – mondta akkor Charlotte Juxton, mintha kitalálta volna Dejan gondolatait –, ami Ken személyében olyan pofátlanul lenyűgöző volt: az a biztonság, ahogy tudta, hogy „neki mi igen és neki mi nem”. És hogy „mikor”. Ő mindenről tudta, hogy kell vagy nem kell. Neki. Más szempontból egyszerűen nem bírta érdekelni semmi. De erre nem is volt semmiféle elmélete sem. Ahogy mások néha önzőek… egy kicsit… vagy sokszor azok… nagyon… ő nem. Ő mindent eleve csak úgy tudott érzékelni, hogy annak Ken Hanesatt a középpontja. Elmagyarázta nekem, miért van szüksége Frescott Palmerstonra. Elsősorban fontos, mondta, hogy minden jelentős ember elindítson egy mániát. Mármost nézze meg akárki, ugye, Charlotte, mondta nekem, Palmerston rászorul. Nézze meg ezt a kiszolgáltatott arcot… mint egy kisgyereké… aki nem is a szemével bölcs, de a szeme üregével… a szemével már csak kedves… de ahogy a feleségével 325meg a kislányukkal itt ül ebben a fantasztikusan modern vonalú kocsiban… a húszas években vagyunk, Charlotte, gondolja meg… micsoda merész vonalú kocsi volt ez… és a kalapja bepottyan szinte a füléig… mellette Velda… és itt a kislányuk, nézze… a tekintetében ott meri hordani ő az emberi korlátozottságot… a felszárnyalás-előttit… így mondta. Nekem itt a gépem, mondta Ken, és nem tudok vezetni. Nem is akarok. A felszárnyalás előtti állapotot kell megőriznünk. A többi: hogy erőszak történik velünk. Ilyeneket magyarázott. Ha én azt érezhetném, hogy úgy repülök, ahogy ők csak állnak, most már örök időkre ott állnak, hatvan éve, ezen a fényképen. Aztán, gondolja meg, Charlotte… ez volt a szava járása… gondolja meg, ez a nő ott ég el egy idegszanatóriumban. Róla írja Palmerston, hogy „a hibát ott követtem el, hogy anyádat feleségül vettem”, a lányának írja, ennek a kislánynak itt. Miért, kérdezte Ken, miért maradtak olyan fontosak ezek a dolgok a számára? Nézze meg, ahogy felnőtt férfivá érett, későbbi éveire… ezt a marhahús-fejet, mely csupa naivság. Megint a korlátoltság drága-fénye… igen, drága-fénye… ebben a vasárnapi-hús foglalatban. Távol az angyalitól, de mindent tudva róla. És marhaságokról beszél, marhaságokról. „Gyűlöltem az anyját”, ezt írta a feleségéről, „amiért…” Ezt könyv nélkül tudom. „…nem nevelte emberségre, csak beképzeltségre, és arra, hogyan kell jól megúszni a dolgokat. Látni sem akartam nőket, akik semmittevő módján nőttek fel…” Engem úgy oktatott ezekről a dolgokról, mint Palmerston a leveleiben a lányát. Ugye, a Palmerston-mániát ő azért… No, nézzünk oda! – kiáltott fel Charlotte, ahogy Dejan előhúzta a dzsekijéből az olcsó kiadású kötetet. – Ugye? Látnak szemeim? No, hát jól megcsinálta, jól!

– Charlotte – kérte Derger, látva talán, hogy a pilótanő nincs minden szempontból röpképes állapotban –, folytassuk esetleg onnét, hogy…

– Akárhonnét örömmel folytatom! – kiáltotta Charlotte Juxton. Dejan érezte, hogy az egész jelenet kezd áttolódni valami kedvesen vásári színpadra, s a „bódék” körös-körül, a hangárok, a barakképületek… olyanok csak, mintha egy vándor társulat ütötte volna fel a tanyáját, és a tavaly-itteni történeteiket mesélgetnék enyhén mámoros, talányosan és ziláltan boldog tagjai… csak úgy egymás között. Dergeren látszott, semmit nem siettetne, semmit el nem rontana. Mint aki tiszteli ezt a sajátjánál messze lassúbb világot. Furcsa volt mindehhez a gépek közelsége, az úgynevezett gyorsaságé, a fölülemelkedésé. Ez a kettősség…

326

És ahogy egy-egy pillanatra minden összejött. Szinte rafináltan. Mert ahogy Charlotte Juxton kiragadta kezéből a könyvet, s majdnem a körmére koppintott vele, hogy „de hát adja ide rögtön…”, Dejan elnevette magát. Lassan komolyodott vissza; amikor már Charlotte megtalálta a keresett helyet. Palmerston csaknem fél évszázaddal ezelőtti összeomlásáról írott beszámolóját. Ködön át hallotta, hogy „az élet… egyetlen… összeomlási… Másfajta csapás… mely bensőnkből támad…”, és akkor ez, szinte rafináltan összevágva: „A fejlett értelem bizonysága, hogy képes ellentétes gondolatokra, és cselekvő erejét mégis meg tudja őrizni. Például valaki tudja, hogy minden reménytelen…”

Furcsa volt, ahogy az újra meg újra körbepásztázó reflektorfények előterében itt ez a Charlotte Juxton, Ken jóbarátja és védence, akinek az anyáskodására mégis mintha ő, Hanesatt szorult volna rá, ezeket a Palmerston-szövegeket olvassa. Dejan révülten hallotta csak, ahogy ő maga fölteszi a kérdést, mert annyira kikívánkozik: – Aztán a papagájjal hogy volt…? Az a dolog? Palmerstonnal?

Természetesen nem tette hozzá: és hol van az a Palmerston most? Charlotte Juxtonnak arról fogalma sem lehetett.

– „…és mégis el van szánva rá, hogy ezen változtasson” – olvasta Charlotte Juxton. – Nem, hát fogalmam sincs, hol van a papagáj. Ken mintha kevésbé törődött volna vele. Ő most magát Palmerstont akarta megcsinálni. Ezt mondta. Az elejétől fogva. Mintha saját maga szemlélné a saját maga útját. És talált is valakit… tulajdonképpen ennyi az egész – mondta Charlotte –, ami történt… ez a személycsere, ám ez is ártatlan ügy. A fiú apja… rendőrségi ember volt. Nem akart volna rákerülni semmiféle utaslistára. Tudja, ezek a dolgok mennyire… áttekinthetőek aztán. Viszont azt én kipróbáltam… tud vezetni. Géppel távozott innen… és meg is van a gépe. Shana véleménye szerint ez így volt mégis a legjobb. Egy kedd délutáni géppel, és persze a saját nevemen, átjöttem… Michelle hiába leskelődött, odaát nem engedték be a… – De akkor Bertram Derger félbeszakította:

– Egy délutáni géppel? Tehát már tegnap… este itt volt? – kérdezte. – Én úgy hallottam, hogy Seekatz… ment maga elé az éjszakai járathoz. Shana féltékeny volt, hogy Michelle jön haza esetleg, és felújítja Seekatzot… érti, hogyan mondom? Michelle esélyes volt, hogy a Thibert Stúdióknál elindulhat valami biztonságosabb pályán, mint amin eddig…

– Várjon – mondta Charlotte nyugodalmas hangon. – Ami 327először is Michelle-t illeti… Raul a nagy kedvence. És Raul… hát nem akarom mondani, mit csinál ő Michelle-re. Michelle Stockbridge odaát… – Mutatta. – …folyton Raulon lógott. Paul így, Paul úgy. Mert hogy ő még abból a korszakból ismeri Rault, amikor Paul volt a neve. Hát nem mindegy? Állítólag Rault átverték négymillióval. A rokonai, vagy nem tudom. Raul ezért akart hazajönni. Ez Ken Hanesattot nem érdekelte, örült azonban, hogy Raul személyében talán meglelte az eszményi Palmerstont. Gail Carlson alakíthatná majd Veldát, Frescott Palmerston feleségét. Seekatzék már nagyon várják az anyagot Kentől… ismeri ezt a figurát – mondta hirtelen Dejan felé fordulva Charlotte. – Náluk döglődött Palmerston, vagyis az elődeiknél, de nekik azokhoz semmi közük, ugye, másképp lenne ma… sok szempontból tényleg másképp, azok a határok, ameddig Palmerston idejében itt elmerészkedtek… rég túlhaladottak. De hagyjuk. Ken azt mondta: még egy-két alapvető húzásra és összerántásra van szüksége… Palmerston alakjának sallangtalanul kell kibontakoznia… s nemcsak úgy, ahogyan élt és elpusztult, hanem amilyenné válhatott volna, úgy is… Persze Seekatzék intik őt egyre, nehogy több síkban játszódó forgatókönyvvel álljon elő… az ő közönségük nem szereti a „mi lett volna, ha” ábrákat. De Ken nagyon biztos a dolgában… Vitatkoznak még a címen is. Seekatz és Notenbank nem kedveli a kérdőjeles dolgokat. Palmerston halott? ezt javasolta Ken. Majd megegyeznek… Hanesatt annyira átélte már Palmerstont… öt éve, mondja, ott lebeg körülöttem a szelleme. Mostanában már, meséli, naphosszat rá se néz a papagájra… és Myrnáról, olykor Arlene-ről se „tud”… Egyszer megérdeklődte, pontosan hogyan is van ez a dolog Arlene-nel, hogy ugye a mostohalánya…?! Ha ezt hallja valaki, persze csodálkozik, de aki közelebbről ismeri Kent… tudja, mit szenvedett például, amíg Veldát megtalálta… vagy Frescottot… a fiatal évek legendás párosát. Szerinte Gail Carlson és Raul is jól „öregíthető”. Seekatz szerette volna látni a fölfedezettet… de…

– Hogy kit? – kérdezte Dejan. Ám akkor Derger közbevágott: – Jó, jó. Nyilván. De maga… azt mondja, Charlotte, hogy már… a délutáni géppel megjött? Itt volt… úgy este hét körül?

– Még előbb is – mondta Charlotte Juxton. – Mindegy, hát el kell mondanom úgyis előbb-utóbb. Legyen. Kétszer fordultam.

– Micsoda?! – kiáltotta Derger. – Először hazahozta…?! De hát nem ezt mondják…!

328

– Nem, dehogy hoztam haza bárkit; a rendes hatórás géppel érkeztem – mondta Charlotte Juxton. – Odaát… Ken nagyon el volt foglalva „az új Palmerstonnal”. De nem akárhogy: felszálltak. Repülési próbát tartott vele. Nem tudom, erre miért volt szükség. Ő azt mondta: az új Palmerston elsőrendű feladata lesz, hogy neki szárnyakat adjon. Megszűnik a kettősség, nem lesz többé idegenekre utalva. Jó, akkor hát elmondom. Ez engem hanyatt vágott, de falsból. Amikor öt éve a papagájt szereztem neki… azzal volt így oda. De teljesen, nagyon. Azt mondta: ő tudja, hogy ez a madár… Palmerston lelke. És nem véletlenül találkoztak.

– Találkoztak? – kérdezte Derger. – Hol találkozott Ken Hanesatt azzal a papagájjal?

– Hát… sehogy… nekem megtetszett, rég akartam egy ilyen barátpapagájt. Vettem egyet… de hát, tudják, hazahozni elég kényes dolog… ha nem adja oda az ember, oltásra, minden – folytatta zavartan Charlotte Juxton. – Akkor meg… az is lehet, hogy már csak kitömni jó. Ken akkor kezdte ezt a Palmerston-dilit. Azért ment át Mexikóba, hogy… átlépjen egy határt… de komolyan! És átélje, hogy… menekül, valami ilyesmi. Chandler regényének a megfilmesítésével foglalkoztak akkor. A hosszú búcsú… Terry meg ezek a dolgok. De ő azt mondta: mindez csak ki van találva. Frescott Palmerston! Frescott Palmerston! Őt kell megírni, a nagy csőd forgatókönyv-készítőjét, egy olyan igazán sikeres embernek, mint ő. Amikor viszont a madarat említettem neki, hirtelen elszállt minden romantikus kedve, a rejtély-hajszából az lett, hogy hopp-hopp, megálljunk; ő ugyan nem kockáztatja, hogy a gépén… és a többi. Nagyon csúnyán összekaptunk. Adjam oda oltásra a papagájt, ehhez ragaszkodott. Kitaláltam egy mesét. Yaleppáról. Hogy Yaleppa behatolt itt Mazatlán mellett egy ideggyógyintézetbe… Ott kellett végrehajtania valami akciót. Ez már tetszett neki, úgy értem, Ken Hanesattnak. Rejtélyes akció az ideggyógyintézetben! Két nő belehalt a tűzbe… ez egyébként tényleg megtörtént, mindenki olvashatta a helyi lapban, csak ő nem… ezt arra mondom, hogy tisztára benne élt a dilijében, meg hogy ő mindenkivel ellenkezik, aki mást akar, mint ő. Közben a Thibert Stúdióknak írta a Terry-forgatókönyvet, a Búcsú-t, de folyton őket szidta. Majd ő megmutatja, Palmerston így, Palmerston úgy. Filmet arról, ahogy tönkreteszik azt, aki valamit ér… de aki valóban, aki megtalálja az utat, aki átlép ezen meg azon a határon… az diadalmaskodik. Aki bűnöző lesz…! – Charlotte furcsán átala329kult. Folytatta. Dejanra most egészen közel szállt az a köd. Szinte Dergert sem látta, nem érzékelte „a helyzetet”; ott volt „túl a határon”, és…

– És akkor – folytatta Charlotte Juxton –, ha már annyira a bűnözés kellett neki, előjöttem a történetemmel. Hogy ezt a madarat maga Yaleppa mentette ki onnan a gyógyintézetből. Egy színész feleségét ápolták ott… ez tényleg így volt. És tűz ütött ki… ezt már mondtam. Yaleppa történetesen ott tartózkodott Mazatlánban. Itt az izgalmas feladat, át kéne csempészni ezt a papagájt. Magángépünk van, semmiből sem áll… egy Ken Hanesattot nem néznek… Ez a hiteles történet, nekem elhihetik – mondta Charlotte Juxton. – Elmondom, mert nem sokat adok, és Auerlinék is jönnek, hogy kiszedjék belőlem, ezt meg a tegnap este történetét, pedig tényleg semmi nincs… amit ők értékelni tudnak. De talán maguk… Hozzáteszem, azóta se volt semmi törés köztünk, Kennel… maradt a barátság. Csak… ha egyszer valami mégis megtörtént, az megtörtént, és…

– Mi történt? Akkor, öt éve? – kérdezte Derger.

– Semmi se „történt”, ha úgy veszi – mondta Charlotte. – Csak hogy ő nem hozza át a magángépen…

– Nem is volt akkor még magángépe! – mondta Derger. – Utána vette, a maga rábeszélésére…

– Várjanak – mondta Charlotte. – Én akkor nagyon meg voltam habarva érte… Ken Hanesattért. Az a finom, csontos ősz feje… ilyen fiatalon aránylag… és a többi. Megfelelt nekem, hogy a haverom, az is. Fiúk, lányok a haverjai voltak… és ő ott oldalgott köztük, valami furcsa tiszteletadás közepette… és mintha szertartás lett volna örökké az egész… amit csinált, tiszteletadás Annak, aki Nincs… ezt mondták róla. Hanem az én számomra ott Mazatlánban akkor öt éve kiderült, hogy valami… benne, Ken Hanesattban nincs. Nézzék, most már mindegy… mi ott Crumbóval… Patrick Crumbo, nem tudom, ismerik-e, Notenbank embere, Seekatznak is dolgozik, meg akinek úgy adódik, a Stúdiókban…

– Patrick Crumbo? Mi van vele? – kérdezte Derger.

– Most? Azt hiszem, semmi, jó egészségnek örvend, és amit kértem, megtette, és Palmerston, a papagáj, jól van – felelte Charlotte. – Üzent is valakivel… de hagyjuk most. Öt éve… ott Mazatlánban, Yaleppa alibije mi voltunk, Crumbo és én. Megvet érte? Fogalmam sincs, mit csinált. Aligha azt a tüzet. Volt egy bankrablás is… Yaleppa akkor már duplára dolgozott. Elkövettek valami rá jellemző cselekményt, de azt tény330leg nem ő tette. Ő csak megvásárolta az időpontot, és elkövetett valami olyat, amilyet ő nem szokott. Biztosra vette: azok, akik a megvásárolt cselekményt csinálják, majd elkezdenek lebukdosni, és akkor őróla kiderül, hogy az nem ő volt… hiába tartózkodott a környéken, viszont ahol tényleg ő csinált valamit, annak a helynek még a közelében sem volt, ugyanis az alibijét a másik bűncselekmény közelébe „rakta”. Hát szóval, mi ketten Crumbóval alibiztünk neki… és minden olyan jól sikerült… csak én voltam marha, hogy Ken Hanesattnak azt mondtam, tisztára a madár miatt, hogy… a gyógyintézetből való.

– Igen – mondta Derger, és a hangja tisztelettudóan sötét volt –, ahogy most ezt meséli, és sejtem a többit, valóságos marha volt, Charlotte.

– Nem tudom – hangsúlyozta Charlotte. – És most már mindegy. Szerettem volna, ha Ken érdekesnek találja így a madár-ügyet. Nem egyszerű… olcsó kockázatnak, hanem… hogy ez egy igazi nagy dolog része. Mondom, azt a szanatóriumtüzet nem Yaleppa csinálta, meg is mondhatom már a nevet is akár, mindegy, nem él a haper, hárman gyártották meg, hogy a színész felesége bennégjen, aztán ez a színész nyíratta ki őket, mire hazaértek; persze magánúton, így sose lett jardilag rájuk varrva, hogy ők voltak a mazatláni szanatórium. Maradt ez gazdátlanul. De nem rohanok előre. Maradok ott, hogy Yaleppa kikotorta azt a bankot, egyedül, egy rozoga BMW-vel, álarcban, fűrészelt csövűvel. Hordták neki a kis zsákokat a hátsó kijárathoz rendesen. Kaptunk tőle tisztességgel, Crumbo is, én is… Gondoltam hát, amilyen marha vagyok, megtoldom még ezzel… Yaleppa nem is álmodja, hogy ő egy papagájt mentett ki az égő szanatóriumból… mondom, a főúton vettem a papsit…

– Palmerstont – mondta Derger.

– Nem – válaszolta Charlotte. – Várja meg a végét. Hát ott vettem, és igazán haza lehetett volna hozni. Magam jöttem végül a házi géppel… ezért volt az, hogy… de hagyjuk. Nagyon szerelmes voltam Kenbe… Vigyázzanak, tudják, Yaleppa milyen kis fickó volt, afféle szőrmók, majdnem púpos. Tehát ő nem is jött számításba, Crumbóval meg haverok voltunk és kész. Ken jegyet váltott arra a gépre, amelyikkel Yaleppa is jött. Nevetve mondta, hogy ez jó kabala lesz. A szanatóriumgyújtogató… és ő… ugyanazon a gépen. Hogy ne legyen rövidzárlat, Crumbót átpakolta a házi gépre. Igen; az akkor még a Stúdiók masinája volt, Ken aztán vásárolta 331a magáét. Nehezen szánta el magát… mert a felesége, az első… helikopterrel zuhant le. Összejött megint az első férjével, Arlene apjával, de nemsokára lezuhantak. Ez megviselte Kent, meg egyáltalán, az, hogy Sarah elhagyta őt, és visszatért az eredetijéhez. Szóval meg kellett őt érteni, hogy abszolút biztonságot akart, ahol csak tehette. Azt mondta nekem, ő, Ken Hanesatt simán áthozza a madaramat, akit máris Palmerstonnak nevezett el. Jó kabala lesz a madárnak a Palmerston név, meg hogy egy olyan gengszterrel utaznak egy gépen, aki felgyújtott egy szanit, és ott égett két nő, ugyanúgy, ahogy az igazi Frescott Palmerston felesége annak idején. Kenből fröcsögött a nőgyűlölet… vagy a feleségek gyűlölete. A házasságuk első pár éve után meg kellett volna döglenie Veldának, Frescott feleségének, mondta. Akkor nem tette volna tönkre Palmerstont. Nem szórták volna a pénzt, mint középkori hercegek és hercegnők, ilyesmit mondott. Nem hajszolta volna magát Palmerston így és úgy. Nem lett volna alkoholista. Nem omlott volna össze végül sorozatban. Nem égett volna le szerencsétlen és kisszerű módon „az akkori idők Notenbankjei, Seekatzei és Thibert-jei előtt”. Meg egyáltalán, minden. Ez nyilván így igaz. Azt azonban nem tudtam még, hogyan gondolja ő a papagáj hazahozatalát.

– És hogyan gondolta? – kérdezte Dejan.

– Nagyon egyszerűen… – kezdte Charlotte. Dejan nem bírta.

– Megzsarolta Yaleppát… – kiáltotta Dejan Tradics.

– Várjon – intette le Charlotte Juxton. – Egyelőre csak az történt, hogy megkereste Yaleppát… mert Ken valahogy sosem félt a bűnözőktől, egy kigyulladt tartálykocsin hajlandó lett volna végigszáguldani velük a tűzoltóparádén… annyira bízott, másrészt, a hatóságok éber szemében. Tőlük rettegett. Egy pakli trükkgyufát nem mert volna átvinni a zsebében a határon. Egy rothadt paradicsomot nem pottyantott volna le soha az iskolaudvarra, mesélte, a felvigyázó fejére. Megkereste Yaleppát, és kért tőle valami jóféle injekciót. Később ezt maga Yaleppa mesélte nekem, és én rájöttem. Hogy minek kellett nyilván az az injekció. Csak mint egy gyereknek, azt mondta Ken. Szégyellte volna bevallani, hogy egy huszonöt centis madárnak kell. Pedig Yaleppa nagyon szerette a madarakat. Ken talán annyit mondott volna csak, hogy papagáj és hogy Charlotte Juxton… maga Yaleppa hozta volna át a határon a madarat. Nézze, én megértem az egészségügyieket. Rengeteg baj van belőle, ha madárral vagy növénnyel behurcolnak 332valamit… baromfivészt, Newcastle-betegséget, gabonavészt. Kinek kell az az öt-hat év, esetleg tíz is… ami egy ilyen lebukásból kinéz? Yaleppa ismerte Ken nevét meg a munkáit, és Ken elmondta neki nyilván, hogy a Chandler-film előkészítési munkái folynak, azért van itt. Yaleppa jót nevetett, erre még emlékezett, mikor megkérdeztem… már jóval később… hogy ő milyen jót nevetett. A Thibert Stúdiók egy bűnügyi könyv miatt jön át Mazatlánba, gondolta, ő meg egy igazi mexikói bankot rabol ki, míg… teljesen mindegy a név, Yaleppának az egyik szaktársa, mondom, meghalt… a Thibert-stábok egyik színésze a felesége halála „révén” van érdekelve. Ezek a szép, összekopírozott ügyek, mondta Yaleppa. Egyébként a fivérének van az a kiszögellő kocsmája… Ocean Phelps, tudják? Hát biztos neki maradt a nagy vagyon. Azt is mesélik, ő nyíratta ki Yaleppát… öngyilkosság volt a látszat. Szóval Ken megszerezte Yaleppától a szert… beinjekciózta a papagájomat… és becsomagolta szépen. Mert ő ezt olvasta, valami bűnügyi történetben, hogy így szokás. Persze hogy holtan esett ki a madár, amikor a poggyászt kiváltottuk… mert én Crumbóval előbb érkeztem akkor, és odamentem Ken elébe. Csodálkoztam, hogy nincs nála a papagáj. Ma sem felejtem el, ahogy két bőrönd ott keringett a szalagon… az egyikben, mondta Ken diadalmasan, ott van Palmerston. Jó kabala, mondta, egy csomó Palmerston-kiadást is összevásárolt… elkezdte gyűjteni a Palmerston-kiadásokat, azóta a világ minden zugából van neki… és akkor leszedtük a koffert, ránk se rántottak, mondta Ken, az étteremben ő éppen ezért egy rántottát rendelt, aztán kimentünk a kocsijához, akkor már nem bírtam, mondtam Crumbónak, eriggyen, kettesben maradtunk Kennel… kértem, nyissa ki a bőröndöt. Semmi egyébről nem volt szó, csak hogy nekem megtetszett az a papagáj… még odaát Mazatlánban, és azt gondoltam: épp elég az, amit Yaleppáért tettem, hogy valami kedvem szerinti jutalmat is kiérdemeljek. A papagáj halott volt. Persze, akkora adag altató… amit Ken egy embernek kért, jó, hogy egy gyereknek, mégis… Ken tisztára belesápadt, és azt mondta, gyerünk. Betuszkolt az autóba, és robogtunk. Azt mondta, van egy híres vers, ahol egy apa viszi a halott gyerekét az orvoshoz… vagyis mire odaér vele, már halott. Nem tudom, mit tudtam volna tenni akkor Kennel. Megértik, ugye? Nem egyszerűen a papagájért…

Csend lett. Charlotte felhörpintette a maradék borát, töltött újra. Szórakozottságból Derger whisky-tequilájába is löttyen333tett egy kortynyit. Derger intett, csak hagyja. Kiitta rögtön. A feje kis mozdulatával, ahogy felszegte az állát, jelezte Charlotte-nak, folytassa csak.

– Bevitt egy nagyon kellemes kis madárboltba – folytatta tehát Charlotte Juxton. – Tényleg volt minden… ami hetven-nyolcvan centin belül nálunk létezik. Mondtam, nem „kérek” semmit. Azt mondta akkor: erre a madárra nekem szükségem van… mármint nekem, a Yaleppa-ügy emlékeként. Vannak dolgok, mondta, amiket pénzzel nem lehet megfizetni. Ne vegyem olyan könnyen a dolgot. A papagáj, magyarázta, végső soron átjött. Ahogy a rivaldán átmegy valami, ahogy a vászonról, ha sikeres a dolog, az élettelen celluloid nyoma is átmegy. Szemközt volt egy rendőrőrs. A legszívesebben átmentem volna, hogy közöljem velük: itt egy…

Ivott.

– Azt ne higgyék, hogy Kennel aztán ilyen vacak maradt a viszonyunk – mondta Charlotte Juxton. – Megvett egy barátpapagájt… ez az a bizonyos Palmerston. Nem fogadtam el. Az nem kifejezés, mennyire nem… Akkor megkért, vigyázzak a madárra, míg… meglesz a dolgaival. Akkor vette feleségül Myrna Byront. Elutaztak egy hónapra… A papagáj nálam volt. Meg is szerettem. Így adtam vissza neki, Kennek. Becsületes volt a kérdése: nem akarom-e mégis. Mondtam, nem, ez őt illeti. Ő is jól összejött Yaleppával. Ken sokáig nem felejtette el ezt a dolgot. Ismerik Ocean Phelps tanyáját? No hát, Phelpsszel, aki Yaleppa testvére… vagy féltestvére… ugyanolyan kis mók ember… Ken nagyon elkezdett barátkozni. Két év múlva megvolt Yaleppa „öngyilkossága”. Nem tudom, hogyan jött ez össze. Azt se tudom, Ken miért lett olyan nyugodt a papagáj miatt pár éve… valamivel az öngyilkosság után. Nála… teljes rend kell, hogy legyen… odabent… a szívében… mindenütt. Ő ezzel tartozik magának, ezt szokta mondogatni. És tartozik az elődeinek… a nagyoknak, akiknek ő legföljebb a nyomába szegődhet… és akik, így mondja, a művészet „anyagilag kedvezőtlenebb korszakaiban” rengeteget nélkülöztek, szenvedtek. Kötelessége, hogy az ő becsületüket is védje, helyettük is, értük is bizonyítson, amikor érvényesül. Azzal, hogy érvényesül. De ehhez tökéletes rend kell. Lezárni, aminek vége. Mindenestül elkezdeni, ami jön… ami kell… tiszta lap, üres asztal. Most talán eljut oda, hogy ötéves előkészítő munkája eredményeképpen megvalósul a Palmerston-emlék mű. Így írja, láttam, gondos kerekded betűkkel jegyezgeti föl: Palmerston-emlék mű. Palmerston 334alakítóját, állítólag, megtalálta a kis Raul személyében. Ragaszkodott hozzá, hogy Raul hozza haza őt. Kockáztatni akarok, mondta. Ha valami igazán az én ügyem, nem riadok vissza. Őszintén szólva, ezt mondta nekem, hogy képzelted, Charlotte, hogy azt a papagájt… a Stúdiók gépén… elhozzuk? Még ma is téma neki ez. Valahányszor rám néz. Tulajdonképpen…

– Igen? – kérdezte Derger.

– Én hagytam ott – ismerte be Charlotte. – Felmondtam. Ez már a saját gépe… íme, egyszerre bátor. Rábízza Raulra. A dolog eddig rendben is van. De én többet abba a gépbe nem ülök, ezt megmondtam neki. Ő így mentegetőzött: Raulnak hozzá kell szoknia a géphez… a filmben is ez lesz a gépe. Ő maga ad mindent a filmhez. Arlene… Myrna… Ivor… használhatatlanok. A menedzsere, Austin… Nem! A menedzsere Ocean Phelps lesz. A szereposztás pedig: Raul P. Vinero alakítja Palmerstont, Gail Carlson lesz Velda, és így tovább. Emlékszem-e, hogy kiálltam a próbát, kérdezte; öt éve, a papagáj miatt. Most majd meglátjuk… Myrna mit szól. Palmerston rég az övé, Myrnáé… amióta ő az igazi, emberszabású Palmerstont keresi… és most, meg is találta… de nem ez a lényeg, hanem amióta valóban az Ember-Palmerstont keresi, azóta mindene abba torkollik, ami Van, ami Lehet… és egyre távolodik attól a kényszerképzettől, ami Nincs. Messze a pótmegoldásoktól! Frescott Palmerston is a pótmegoldások áldozata lett. Abban hitt, ami Nincs. Ezért nem tudott azzá válni, ami lehetett volna. De majd általa… Kihasználtam tehát a jó alkalmat… amíg Raullal gyakorlatozik… mert csak hajnalra akart hazaérni… addigra elmennek, mondta, Myrnától az utolsó vendégek is… hajnalra ér haza, mint egy igazi Palmerston-alak… magával Palmerstonnal. Ő teremti meg Palmerstont, a hús-vér figurát, az ő Palmerstonát, akire azonban állandóan úgy nézhet majd, hogy az ő írója! Végre megszabadul a teremtő szerepének terhétől. Alakká válik. Megteremti azt az alakot, aki azontúl az ő teremtője lesz. És ehhez kevés a szellem, a szárnya, magyarázta, ehhez a hús-vér ember kell.

– Ez a hús-vér ember lett volna Raul P. Vinero, vagyis a kis Paul Roviner – mondta Derger. – Értem. Még egész rendes, hogy így kimondta. Nem, nem maga, Charlotte, hanem… Ken. A legritkábban mondják ki így. És gyönyörű mesét kanyarított hozzá.

– Nem homokos! – mondta Charlotte. – Nehogy azt higgyék. Michelle Stockbridge-dzsel délig volt ágyban, hajnaltól 335kezdve… aztán ment fel Raullal, gyakorolni. Nézze, nem kedveltem soha olyan nagyon Michelle-t, de túl sok közünk nem is volt egymáshoz. Ott, Mexikóban Michelle azt játszotta, hogy a kis Paulnak minden el van felejtve. És ha valakiről, hát Michelle-ről én el is hiszem, hogy ilyen tud lenni. Megkerestem őt tegnap kora délután. Nem volt sok idő az itteni hatos gép indulásáig. Elmondtam neki mindent… szó szerint. Michelle volt az alibim… és nagyon meredeken csináltuk. Michelle Stockbridge-ként jöttem át. Gondoltam, kockáztatok. Egy ide, egy vissza. Amit Ken öt éve nem tett meg… aminek ő a tizedét se tette meg. Most majd Raul hazahozataláért megteszi, hogy „csal”; s hadd lássa, ki vagyok, beleegyeztem, jöjjön Raul úgy, mintha én vezetnék. Aztán… a többi úgyis ott dől el, mit szólnak hozzá Seekatzék. Szinte elképzelhetetlen, hogy elfogadják.

– Maga Seekatz ment ki tehát Ken és Raul elé! – kiáltott fel Dejan Tradics. Derger azonban mintha csak Charlotte Juxton előbbi tűnődésére válaszolna, azt mondta: – Fogalmam sincs. De hát észnél van? Paul Rovinert… én nem tudom, de… alkalmasint körözik. Vagy körözték. Mondom, ez meghalad engem. Lobranóékat kellene megkérdezni. Másrészt… azt a dolgot lezárták, Quinn Stockbridge kapott egy húszast… Michelle nagybátyja… még abban az ügyben, ahol a kis Paul apja meghalt… és Paul elrepült a négymilliós váltságdíjjal. Ami állítólag hamis pénz volt. A Lobrano családnak kellemetlen lehet egy ilyen visszatérés. Hanem ezzel itt nem érünk rá törődni. Mondja, Charlotte, hogy volt ez a visszajövés… aztán a visszamenés… aztán hogy megint itt van…

– A végén, természetesen, a magam nevén jöttem… Az, hogy „Michelle Stockbridge” tegnap délután ideérkezett, aztán csaknem mindjárt vissza is ment… már a múlté. Őt, úgy látszik, nem körözik. – Charlotte Juxton elhallgatott.

– Nem, őt tényleg nem – mondta Derger. – És miért jött ide tegnap délután, Charlotte? Rövid választ kérek.

– Hogy Myrnát figyelmeztessem – felelte Charlotte Juxton nagyon őszintén.

– Mire? – kérdezte Bertram Derger.

– Hogy a férje… megbuggyant – mondta Charlotte. 336– Michelle végig… félt tőle, örült, amikor elment, tényleg. Azt mondta Michelle, csak abban bízott, hogy annyira akarta… mármint Ken… azt a próbarepülősdit Raullal. De még egyszer le nem fekszik vele… sőt be nem húzza kettejükre az ajtót, még ha fegyverrel van ő maga, akkor se. Mert Ken akár alá is aknázhatta a szobát, a házat, nem tenne rá huszonöt centet se, hogy nem…

– Ezért ment bele Michelle, hogy maga így átjöjjön – kérdezte Derger. – S miért nem ő jött?

– Neki mi köze hozzá, hát nem? – kérdezte Charlotte Juxton. – Az én ötletem volt… eleve a madár, akkor öt éve…

– A madár? – kérdezte csodálkozva Dejan. – Hát itt a madárról van szó? Azt hittem…

– Persze – mondta nagyon egyszerűen Charlotte. – Ken elhatározta, hogy Raullal lelöveti a madarat. Raul… valamikor… lövöldözött így madarakra. Nem sokból áll neki. Megérkeznek, odamennek Myrnához, amíg ő beszélget a feleségével, Raul lelövi a madarat, Palmerstont. Meghalt Palmerston, éljen Palmerston. Hazajöttem, hogy megmondjam Myrnának, a férje megbuggyant.

– És miért ment vissza? – kérdezte Dejan. Derger hallgatásba merült. – Miért nem maradt itt? Amikor a magángépét úgyis Raul hozta?

– Mert ez a rendje, én vittem át, ott kell lennem az utolsó pillanatig, hátha másképp dönt – felelte Charlotte. – Valamint hogy gyanút ne fogjon. És abban is bíztam, hogy még egyszer beszélni tudok vele. Nem tudtam beszélni…

– Ki érkezett meg aztán előbb? Úgy értem, éjfél után… Maga a menetrendszerűvel, vagy ők a kis géppel? – kérdezte Dejan.

– Mi érkeztünk meg előbb – mondta Charlotte. – Seekatz várt. Nem tudom, miért. Aztán feltűnt Shana. Nyilván attól félt, hogy Michelle jön. Michelle nem akar ilyen háborúságot. Shana Dennehyvel. A nagybátyja bűnügyi regényeinek a hozadékából megélhet. Köp a Stúdiókra.

– Nem érdekes – mondta Derger. – Tehát maga nem értette, miért megy ki maga elé Seekatz.

– Nem. Talán azt hitte… Ken a menetrendszerű járattal érkezik? – tűnődött Charlotte.

– És ott volt Shana – tűnődött Bertram Derger. – Seekatz akkor fölcsípte magát, és átmentek a Thibert Stúdiók repterére.

– Igen – felelte Charlotte. – Megérkezett közben a mi 337gépünk is… szóval Ken és Raul. Raul nem jött elő, úgy értem, akkor, amikor mi odaértünk a géphez. Seekatz elvitte Kent, én hozzáláttam a géphez… érti, ugye? Mindegy, mit fogadtam… a gép csak „a miénk” maradt, Kené meg az enyém… Nem volt vele semmi baj, de hát a szokásos ellenőrzés… jöttek a szerelők… aztán Auerlin emberei. Természetesen azt vallottam, hogy én hoztam át Ken Hanesattot. Kérdezték, mikor, mondtam körülbelül az időt, jóval éjfél után. Akkor leszálltak rólam. Bevittek, de nagyon udvariasan. Szembesítettek Seekatzcal… semmi föl se merült, a menetrendszerű járat ellenőrzése, ilyesmi… hiszen a kérdéses időpont jóval korábban volt… a korábbi járatok listáját ellenőrizhették csupán… ez a gép már nem volt érdekes.

– Sokat kockáztat, Charlotte – mondta Derger.

– Én? Semmit – nevetett Charlotte. – Most megint van egy jó esélyem. Mármint… nem látja? Ha akarom, egyetlen szavammal elintézhetem Ken Hanesattot. Csak ennyit mondok: hazudtam, a menetrendszerűvel jöttem… nem tudom, mikor szállt le Ken gépe. Ki hozta őt. Mert Ken nem tud vezetni. Jó, a felszállási és leszállási adatok megvannak… ott is, itt is… Ennek ellenére: Ken belekerül a nagy őrlőbe… gyanús lesz ettől a pillanattól fogva. Ki fog derülni, hogy…

– Charlotte, semmi se fog kiderülni – mondta Derger. – Ha előáll bármi ilyennel, először is maga lesz gyanús… magát fogják apróra darálni, és… félek, baj lehet az időpontokkal.

– Nem – mondta Charlotte. – Shana tanúsítja, hogy látta ott Joe Lopiccolót, a maguk barátját… tizenegy óra előtt… vagy úgy valahogy. Akkor Lopiccolónak vallania kell. Ért engem? És akkor már ő van benne a darálóban. Tehát…

– Értem – mondta Derger. – Maga tehát… megérkezett ide hat óra körül, és… nekilódult, hogy figyelmeztesse Myrnát. Személyesen. Mire odaért, már… nyilván voltak ott vendégek, nem? Legalábbis ez a kockázat fennforgott…

Dejan feszülten várta, mi lesz.

– Igen, erre én is rájöttem – mondta Charlotte. – Nagy volt a forgalom is… és a parti útra kanyarodtam inkább. Ocean Phelps felé. Ott megálltam…

– Ocean Phelpsnél – mondta Derger. – És onnét telefonált.

– Igen, Ocean Phelpstől telefonáltam – mondta Charlotte. – Myrna vette fel, és közöltem vele, vigyázzon, Ken mintha… nem lenne… a szokásos, igen, ezt mondtam, nem egészen a szokásos, és… vitesse el valami biztos helyre a madarat. Myrna komolyan vett; és eléggé megrémült. Az estély… 338mondta… Greg Foyler az estélyen le akarta fotózni Palmerstont… Most csak úgy magunk között, ez, ugye, a második madár volt, amit Ken akart venni nekem… akkor öt éve… hát szóval Myrna nagyon odavolt, és hogy a legszívesebben lemondaná az estélyt, de majd… Mikorra érkezik Ken, kérdezte. Nyilván nem korán, feleltem, azaz majd csak úgy hajnaltájt… amikorra a vendégek, ahogy ő mondta, eltakarodnak. Ezt mondta Ken Hanesatt. Myrna kétségbeesetten kérdezte, nem tudnék-e valakit… aki segít, aki ismeri őt, meg akiben én is megbízok… de ne a „nagyok közül” legyen…

– És akkor maga…? – kérdezte Derger.

– Akkor én Patrick Crumbót ajánlottam – mondta Charlotte. – Valahogy… az eszemben volt, még öt évvel ezelőttről, és tudtam róla, hogy azóta se volt vele semmi baj. Notenbanknek dolgozott… és Seekatznek. Szereti az állatokat. És ami a legfőbb… ott volt éppen Ocean Phelpsnél. Iszogatott, de nem volt egy csöppet se részeg, még csak becsípve se… Kérdeztem Myrnát, mit szól hozzá? Megörült.

– Miben maradtak? – kérdezte tovább Derger.

– Csak abban, hogy Crumbo rögtön odamegy… és elviszi a madarat – mondta Charlotte. – Intettem Crumbónak, ő visszaintegetett a Magnumával… ez volt a szokása, különben tényleg nem ismerek nála békésebbet. Yaleppa is kedvelte, most még Ocean Phelps örökölte tőle. Crumbo lenne az utolsó, aki azon kezd töprengeni… már úgy fennhangon… hogy Phelps miképp is örökölte a jó dolgát Yaleppától.

– Crumbo mindenesetre nem lehetett már Ivor Barkley gyilkosa – jegyezte meg Dejan. Derger bólintott, bár közben legyintett is.

– Barkleyé? Senkié – mondta Charlotte Juxton. – Róla ezt biztosra vehetik. Tényleg nem. Örökké csak handabandázott a Magnummal, de… sose használta. Soha. Segített, amikor tudott… és ebben nem volt válogatós. Nem tartott magának külön becsületet. Volt, ahogy volt, csinálta. Nem hinném, hogy most is eltért volna a szokásától.

– Jó – mondta Derger. – Reméljük. És Myrna belement, hogy Crumbo felkeresi… rögtön… a madárért?

– Persze – mondta Charlotte. – Akkor érkezett meg az első vendége… azt hiszem, Austin Abbey. Mármint Myrnának. Myrna beszélt vele pár szót, aztán folytattuk. Myrna bosszús volt… szerette volna úgy csinálni, hogy ne legyen feltűnő. Ne is tudjon róla senki. Sietnem kellett, hogy elérjem a gépemet… vissza, ugye. Megkérdeztem Myrnát, nem tudja-e 339kitenni valahova a madarat… egy melléképületbe? Crumbo esetleg bemegy valami hátsó kapun… van ilyen, nyilván. Van, mondta Myrna, és nyomban beleegyezett. Kinyitja a hátsó kaput, nyitva hagyja… arra senki se jár… a papagáj kint lesz a kis vendégházban. De hogy… neki nem lesz egy percnyi békessége sem, azt mondta… amíg meg nem győződik róla, hogy Crumbo elvitte a madarat… majd hamar kiutálja a vendégeket. Ebben maradtunk, és Crumbo benne volt, azonnal indult. Elértem a gépemet, aztán Mexikóból az első menetrendszerűvel azonnal jöttem megint… igazán nem panaszkodhattam, hogy elvontak a légtértől. Bár a gépünk kormányánál a kis Raul ült.

– És aztán? – kérdezte Dejan.

– Képzelhetik! – felelte Charlotte. – Ahogy a jard megjelent. És megtudtam, mi van. Még jó, hogy Crumbo nevét… egyáltalán, senkiét… ki nem ejtettem. Ha felkiáltok: „Crumbo…!” Máris kész a baj. Semmit se szóltam nekik erről az akcióról. Tulajdonképpen a madarat is keresik… ahogy a szavaikból kivettem.

– Igen – mondta Derger. – Auerlin engem is megnyaggatott… személyesen… hogy mi van. Mondtam, Joe eltűnt. Mi is aggódunk érte. Ez az igazság.

– Shana Dennehy azt állítja, hogy ő… tizenegy tájban arra járt, és látta Joe-t. Később ezt már másképp mondta… igen, Auerlinéknek azt mondta, hogy amikor a gépek érkeztek… mert a menetrendszerű és Ken gépe közel azonos időben szállt le… ő a Woydell Park környékén volt… látta Joe-t… ideges lett. Nyitva találta Myrnáék kerti kapuját… elöl… a Park felől… bement… és ott látta az egész borzalmat… Akkor hívta Auerlinéket… nem merte megmondani, hogy ő az – folytatta Charlotte –, és így kapták el Kent meg Seekatzot, vagyis így kapcsolták le őket… a reptéri úton.

– Igen – mondta Derger. – Shana alighanem tizenegy óra körül látta ott Joe-t… Mert Joe, ez logikus, elindult Myrnához. A papagáj ügyében. Sid Ravezza azt kérte, mondják meg neki, milyen papagáj kellene. És Joe hiába hívta már Myrnát… Mit tegyen? Odament. Nyitva találta a Woydell Park felőli kertkaput… Ugye, Charlotte, maga azt mondta, hogy Myrna és Crumbo a kert hátsó bejáratával kapcsolatban egyezett meg?

– Nem is kert – mondta Charlotte –, hanem… a hátsó kis vendégház. Annak épp csak valami előkertje van. És maga a ház… kétfelé nyílik. Az előkertbe… és a nagy kertbe. De hát 340a nagy kert felől Myrna biztosan zárva hagyta… azaz bezárta maga után, ahogy a papagájt odatette… igen. Onnét senki se hatolhatott be… legalábbis ettől nem lett könnyebb a dolga. A vendégháznak csupa rácsos ablaka van a kertre. És…

– Ezt honnan tudja? – kérdezte Derger.

– Myrna elmondta. Hogy nem kell félnie, a papagáj biztonságban lesz. Mert egyszerre elkezdett nagyon félni – mondta Charlotte. – Az a hátsó kapu, a vendégház előkertjéé, elmagyarázta nekem is, a kertek közti kis füves útra nyílik. Szóval… aki nem tud róla, hogy Crumbo odamegy… nem, hát nem mehetett oda senki. Csak úgy véletlenül tényleg nem. De attól még, hogy odamegy valaki, nem jut messzire. Mert a házon, a vendégházon nem tud áthatolni. Értik?

– Persze – mondta Dejan. – A hátsó kertkapu… csak a vendégházba ereszti be az érkezőt. Ha ez a vendégház a kert felé zárva, nem jut be a nagyházhoz a betolakodó. De még Crumbo sem. A kertkaput, hátul, nyitva lehet hagyni úgy, hogy körülbelül csak az fogja használni, aki tudja, hogy nyitva van. Tudta ezt maga, Crumbo, Myrna és… Austin. Mert ő már ott volt, amikor Myrna kivitte a madarat. Myrna biztos kénytelen volt megmondani neki. Austin esetleg segített is kivinni Palmerstont.

– Szegény madaram – mondta Charlotte. – Most már végig nagyon bántam, hogy nem fogadtam el akkor öt éve.

Csend lett.

– Azóta nem beszélt Myrnával? – kérdezte Derger.

Charlotte tiltakozva felelte: – Nem…!

– Crumbóval sem? – tudakolta Derger tovább.

– Nem, vele sem – mondta Charlotte Juxton.

– És Raul P. Vineróval mikor váltott szót utoljára? – Ez Dejan Tradics volt.

– Raullal… egészen véletlenül még odaát, az Orechuxazco Reptéren, a gépnél – felelte Charlotte. – Elmagyaráztam neki a dolgokat. Mit makacskodjak! Ha egyszer Ken így akarja…

– Szabad – mondta akkor Dejan Tradics. – Ezt találtam: „Valami régi vágy a személyes uralomra mindörökre megtört és elveszett bennem. Az esemény, mely mostani helyzetemet meghatározta…”

– Ó, igen, ez az a cikk, Palmerstoné – mondta diadalmasan Charlotte. – Ken legalább tízszer elolvasta, a végén fejből felmondta ezeket a dolgokat. Ugye, itt van az, hogy „hajnali három órakor egy elfelejtett csomag ugyanolyan tragikus jelentőségű lehet, mint egy kivégzés…”?

341

Dejan lapozott, most visszafelé. Megtalálta. – Ez az – mondta. – Nem kivégzés van ott, hanem „halálos ítélet”. Igen: „A jó tanács használhatatlan. A lélek koromsötét éjszakájában mindig, mindennap hajnali három óra van. És ebben az órában ki-ki, ameddig csak lehet, elkerüli a szembenézést a tényekkel, inkább valami gyermekes álmodozásba menekül… sajnos kivettetik belőle, hiszen ezerféle kapcsolat fűzi a világhoz.” Eltört tányérhoz hasonlítja magát itt Frescott Palmerston… és nagyon erős dolgokat ír. Amikor Ken filmet akart csinálni ebből az igazi Frescott Palmerstonból… gyermekes álmot követett? Vagy ez valóságos tény volt? Igazi lehetőség? És az álmok csak ott kezdődtek, amikor… nevetséges és tragikus módon el akarta kezdeni tisztára söpörni maga előtt az asztalt?

– Ne beszéljen róla így – kérte Charlotte –, múlt időben. Adja csak ide azt a könyvet. Nézzünk oda… a felesége példánya, igaz? Látják, mégis micsoda jó mániát csinált Ken Hanesatt ezzel az egésszel?! Csupa komoly dolog ez a könyv… teljesen az, ami történik velünk, az van benne. Nézzék: „…mert ezerféle kapcsolat fűzi a világhoz…”

– „Hiszen ezerféle…” – javította Dejan.

– „…Elintézi hát ezeket a kapcsolatokat, amilyen sebtiben és hanyagul csak lehetséges, s nyomban visszatér ábrándjaihoz, abban reménykedve, hogy a dolgok maguktól is rendeződnek, valami külső vagy belső csoda következtében. De ha tovább távolodunk a világtól, egyre kevesebb az ilyen csoda valószínűsége – nem várhatjuk hát tovább eredendő bajunk elmúltát; hanem sokkal inkább egy kivégzés akaratlan tanúi leszünk… önnön személyiségünk széthullását figyelhetjük…” – Charlotte visszaadta a könyvet. Nem csukta össze. Dejan így tartotta, két ujja ott volt a két oldal között.

– Ezzel semmire se jutunk – mondta Derger. – Bármennyire rávilágít is Ken Hanesatt útjára és személyiségére, az őt meghatározó gondolatokra.

– Még ezt – kérdezte Dejan – felolvashatom? „Úgy éreztem, elhagyott lőtéren állok, sötétben, a puskám töltetlen, ráadásul a célpontnak is nyoma veszett. Feladat sehol, csak a csend, és hallom saját szívverésemet.”

– Milyen szép – mondta Charlotte Juxton. – Sosem hittem volna, hogy van ilyen szép. Ken ezeket a dolgokat úgy tudta mondani, hogy az ember… minden mást elfelejtett neki.

– Igen, ezt el tudom képzelni – mondta Derger. – És nagyon szépen kellett mondania, nyilván. Maga nem is vetélkedhet vele, Dejan, tehát hagyja.

342

Tradics még magának elolvasta azt a kis részt, hogy „ebben a csöndben végképp elvesztettem minden felelősségérzetemet, az értékek elértéktelenedtek… Szenvedélyes hitem a rendben, a személyes indítékok elhanyagolása, képzelgés és prófécia kedvéért – a meggyőződés, hogy a szorgalomnak és a mesterségbeli tudásnak minden világban helye van… ezek és más hitek sorra eloszlottak. Láttam, hogy a regény, mely érett koromban a legerősebb és leghajlékonyabb eszköz volt a gondolatok és érzések kifejezésére, háttérbe szorult egy gépies és közönséges művészettel szemben…” Ez Palmerston szerint a film, gondolta Dejan Tradics.

– Nos hát – mondta Derger –, akkor maga Ocean Phelpstől visszatért az Új Repülőtérre, felszállt a mexikói gépre, átment a határon, kiszállt az első városban, ahol ekkor talán már, a kis Orechuxazcóról felszállt Ken és Raul… maga meg újra egy menetrendszerűre… és megérkezett ide, ahol most van. Vagyis az Új Reptérre, még hajnal előtt… ma… azaz lassan tegnap. Az Újon ott találta Seekatzet, aki ide hozta. Raul eltűnt, ám közben Shana feltűnt. Hanesattot Seekatz elvitte be a városba, de Auerlinék lekapcsolták őket… mert tudtak a gyilkosságról. Nem hiszem, hogy Shana mozgásában… illetve szavaiban… ellentmondás lenne. Ott lehetett ő hajnalban a Woydell Parkban, s azonnal kijött a reptérre. Innen valahonnét hívta a rendőrséget. Ez mindent megmagyaráz. És mit gondol: Shana vitte el Raul P. Vinerót innen?

Charlotte tűnődött. – Erre már én is gondoltam – mondta. – Elvitte… de hova?

– A leglogikusabb: Ivor Barkleyhez – mondta Derger. – Ott elrejtette. Ivort hamarosan berángatták Auerlinék. Aztán hazaengedték, Shana várta. Jött ez a csöngetés. Senki se csöngetett. Nem igaz, hogy Ivor mániákusan állította: csöngettek. Shana kiment, mert tudta, közeledik a S-U-N műsorában a kérdéses pillanat. Amikor az öngyilkosság a leglátványosabb. Odakint ott volt a gazdag kutyás hölgy. De ha nincs ott, Shana akkor is szerzett volna magának alibit. Bent a házban, ahogy megbeszélték, előjött Raul. Fegyvert fogott Ivor Barkleyre. Nesztelenül lépett oda hozzá, némán mutatta, zárja el Ivor a tévét, a képmagnót, a magnót. Ivor mit tehetett. Bódult is volt… az éjszakától, s attól, amire ébredt. Akkor Raul meghúzta a ravaszt. Egészen közelről mellbe lőtte Ivort. A magnókon és a tévén csak Ivor ujjnyomai voltak. A pisztolyt Raul a kezébe nyomta. Aztán távozott. Még jó, hogy Shana rá nem hivatkozott… hogy egy ilyen és ilyen személygépkocsi 343vezetője látta őt… Nem, a kutyás hölgy elegendő volt. Így halhatott meg Ivor Barkley. De miért volt erre szükség?

– Ken Hanesatt megbízásából tette – mondta Charlotte. – Ha csakugyan így volt. Itt ez a részlet… – Elkérte a könyvet. – Palmerston írja: „Az élet ünnepi álom lett körülöttem. Szerelmes levelekben éltem, melyeket egy másik városkában élő lánynak írtam. Az efféle megrázkódtatásokból sosem térünk teljesen magunkhoz, más ember lesz belőlünk, és ezt a más embert már más dolgok érdeklik…Tragikus szerelem volt ez, melynek a pénzhiány eleve eldöntötte a sorsát, és egy nap a lány a józan észre hivatkozva szakított velem. Egy hosszú, kétségbeesett nyáron át levelek helyett regényt írtam… szóval ez a dolog is jóra fordult, de már valaki más látta hasznát; mert más voltam már általa. Ettől kezdve éveken át azt firtattam mindegyre, miből is élnek jól a barátaim, meg szüntelenül tépelődtem, hogy bármelyikük élhetett volna valamikor a droit de seigneur kegyúri jogával a kedvesemmel szemben.” Gondolnák ezt Palmerstonról? De hát ő maga megírta: az önpusztítása sötét história volt…

– Vagyis Raul arra kellett… arra kell, hogy tisztára söpörje az asztalt? – kérdezte Dejan. – Elfelejti, hogy Myrnát nem ölhette meg. Myrnát Joe gyakorlatilag már fél tizenegy után holtan látta. Akkorra pedig még nem ért ide Ken és Raul gépe.

– Az egészhez nagyon kevés kell, és máris kész a lehetőség – mondta Derger. – Vegyük azt, hogy Charlotte szerepét végig… vagyis jó darabig Ken játssza. Nem úgy értem, hogy a „szerepét”, hanem hogy amit Charlotte itt elmondott nekünk… nem vele történt meg, hanem Kennel. Így: Ken jött ide a menetrendszerűvel… például Raul P. Vinero néven. Nem rossz, ugye? Könnyű a hamis papírok beszerzése, összetákolása, fényképpel is akár. Ha kellett! Aztán elmegy Ocean Phelpshez, akinek szívességet tett, segített kinyírni Yaleppát. Beszél Crumbóval… és ha Crumbo halott, és ha Myrna halott… nem tudják elárulni, hogy ő volt az… Sőt akkor nem is kell beszélnie velük… elegendő, ha itt marad… nem megy vissza Mexikóba, és a szereposztás így alakul: Charlotte vezeti a gépet, Raul P. Vinero az utasa. Színésznek készül a kis Paul… ismeri Kent… megcsinálják szépen a maszkját, ha bárki kötekszik… ott van!

– De amikor Ivor meghalt, épp Ken volt Auerlinéknél! – hangzott Dejan ellenvetése. – Ez se oldja meg, hogy ugyanaz a gyilkos.

– Marad a harmadik megoldás – mondta Derger. – A lányos 344képű Raul… szépen eljön a menetrendszerűvel, amelyik hat körül van itt. Nem Charlotte jött tehát azzal a géppel… Michelle Stockbridge névre szóló papírokkal… hanem a kis Paul. És nem ment vissza! Itt maradt. Feladta Ocean Phelpsnél a rendelést… ahogy Charlotte saját magáról mesélte. Megölte a madarat… vagy elvitte… és Crumbo későn érkezett… Ezt meg is telefonálta Myrnának… ő még idegesebb lett, a társaság tapintatosan szétszéledt. Mindenki Hanesatt másnap reggeli érkezésének tulajdonította az asszony ingerültségét. Akkor Myrna felhívta Joe-t… hogy próbáljon egy másik madarat szerezni neki… de mire Joe odaért, a kis Paul… Hanesatt megbízásából… végzett Myrnával. A kis Pault Shana vitte ki a Thibert Stúdiók repterére… és most is itt rejtőzik valahol… legalábbis itt rejtőzhetett. Vagy nem? Shana visszavitte őt a kocsijában, s a kis Paul pontosan úgy ölte meg Ivor Barkleyt, a színészt, akire Ken Hanesatt féltékeny volt, ahogy az imént hallhattuk a történetet. Ami nem akar összeállni…

– Hogy miért kellett Myrnának Joe segítsége?! – kiáltotta Dejan Tradics.

– Van erre egy igen szép magyarázat – mondta Derger. – Myrnának nem kellett papagáj. Myrna úgy tudta, hogy a madár biztonságban van. Patrick Crumbo elvitte a vendégházból. A társaság szétoszlása után Myrna azonnal lement a vendégházba, és mindent rendben talált. Hogy Ken Hanesatt véletlenül se gyanítson semmit, Myrna felhívta Joe-t, akinek a nevét többektől is hallotta… netán személyesen ismerte Joe-t, a társaságaik valamelyikéből. Azért kellett neki Joe, hogy elmondhassa Kennek: keresteti a madarat. S ezt Joe is igazolja. Így Ken nem erősködhet tovább, a madár eltűnt, nincs mit tenni. Ez volt Joe szerepe. Ám ha ez volt, akkor Myrna feltétlenül úgy hihette: a madarát elvitte lentről Crumbo. És akkor aligha avatkozott közbe Raul… vagy bárki más… hiszen Crumbo telefonált volna Myrnának… hogy baj van.

– És ha éppen ezért kellett… – kezdte Dejan. Derger befejezte: – És ha éppen ezért kellett Myrnát megölni? Hogy Crumbo ne telefonálhasson… Mert a madár nem volt ott már… de hát ha Myrna „nem veszi fel”, Crumbo nyilván nem erősködik tovább. Szelíd ember, inkább surranva jár… nem fog behatolni a nagyházba.

– A kérdés csak az – mondta Dejan, és figyelte, ahogy Charlotte nagy szemeket mereszt közben –, csak az, ki küldte 345el Crumbót ma, vagyis szerdán délelőtt Sid Ravezzához. Mert… hogy ott járt, ez holtbizonyos, Charlotte.

– Azt is figyelembe kell venni – mondta Charlotte, és nem lehetett megmondani, szavaiban mennyi a gúny –, hogy Michelle Stockbridge néven maga Michelle Stockbridge jött ide… és nem utazott vissza. Megölte Myrnát tíz óra után… és itt van valahol. Vagy még számtalan változat képzelhető… ha Ivor Barkley halálát is ide kapcsoljuk, efféle szereposztásba.

– Csakhogy történt még valami, Charlotte – szólalt meg akkor Derger –, amit nem tudok belesorolni efféle fejleményekbe. Mond magának valamit az, hogy Hawthorne utca?

– Semmit az ég világán – mondta Charlotte Juxton. – Ott mi történt?

– Na jó – mondta Derger. – Akkor hát maga valószínűnek tartja, hogy Shana elvitte innen a kocsijában… mondjuk, hátul, a csomagtartóban… de hát miért okvetlenül úgy…! …elvitte a kis Rault, Raul ott dekkolt nála végig, a kellő pillanatban, melyet Shana a S-U-N-adó programjának ismeretében meghatározhatott, lelőtte a szereptanulással s efféle foglalatoskodással nyugalmat kereső Ivor Barkleyt, azóta nem tudjuk, merre jár. A Myrna Byron-szál: maga Ocean Phelpstől felhívta Myrnát, és megszervezte, hogy Crumbo a vendégházból biztos helyre viszi a madarat. Arról nem beszéltek, hogy hova?

– Egy szót sem – kiáltotta Charlotte. – Annyira rohantam… hogy elérjem a gépet.

– És ha azt mondom magának, Charlotte, hogy maga semmiféle géphez nem rohant, maga szépen itt maradt… és maga ment el a vendégházhoz… és miután a madarat nem találta ott, az utca felőli oldalról közelített… Ken Hanesatt kulcsával behatolt, Myrnát, mielőtt védekezni tudott volna, lelőtte… a reflektorlámpákat szegezte magára Myrna, de maga… – Derger szavait Charlotte gúnyos nevetése kísérte.

– Mondja csak, tessék – mondta Charlotte Juxton. – Nézzék, itt a jegyem… ide Michelle Stockbridge névre, vissza Michelle Stockbridge névre, megint ide már Charlotte Juxton névre… itt vannak az időpontok… Mi kell még? Talán a Coastal Am Társaságot is figyelmeztetni fogják, hogy máskor ne engedjenek egy utast ennyit repkedni? Vagy ujjlenyomatot vesznek tőlem, ha netalán megint ilyesfélékre kényszerülök…?

– Elnézést – mondta Derger. – Tényleg… Adna még egy kortyot abból a…?

346

– Nem adnék – mondta Charlotte Juxton. – És menjenek a fenébe. – Szivacsos arca megremegett. Látszott rajta, hogy mindjárt elbőgi magát. – Gyerünk, Dejan – mondta Bertram Derger.

– Maga Patrick Crumbo egyezett meg aztán Myrnával! – mondta Dejan, ahogy már jócskán éjfél után, háromnegyed egy felé a kiszögellőnél, Ocean Phelps parkolójában. – És innen telefonált.

– Nagyon úgy fest – mormogta Derger. – Ettől azért még ne legyen oda. Épp csak idejöttünk.

A teraszon ültek le, és a színes lámpás félhomályban azonnal észrevehette őket egy pincér, akárki, mert Ocean Phelps csakhamar megjelent. Dejan mindegyre úgy nézte, mintha Yaleppát látná.

– Hát ez nagyszerű – mondta Ocean Phelps. – Szinte végszóra. Telefonon keresik, Derger. Gracula az, a madaras barátja.

– Várjanak meg – mondta Derger, és bement.

Dejan kettesben maradt Ocean Phelpsszel.

– Maga egy igazi telefonközpont, Phelps – mondta Dejan Tradics. – Efféle madárügyekben.

– No hát, az ügyek… az attól függ, a természetük, ugye, hogy ki mire figyel – felelte vigyorogva a főnök. – De hát az is van, madár is van. Minden van – tárta szét a karját.

– Tegnap Crumbo, ugye – mondta Dejan. – Ma meg… itt vagyunk mi. Ugye. Crumbót tegnap óta nem látta?

– Aztán nem – mondta Ocean Phelps. – De hát ilyen ő, ugye. Fogja magát, eltűnik. Még amikor a fivéremnek volt a besegítője, akkor is… lehetett rá számítani, ha valahova leültette őt az ember: „Hallod-e, Crumbo, ide figyelj, én itt üldögéltem veled… érted-e? Ettől meg eddig…” Ez ment nála. De különben olyan elmászkálós. Lóbálja a Magnumot, már maga is nevet rajta, ahogy ő olyan „fenyegető” akar lenni. Most ez már tényleg vicc csupán. Alig hinném, hogy Mrs. Hanesatt is megrémült volna tőle… hát nem olyan lány a Myrna Byron… nem olyan volt, isten szegénnyel.

– Milyen volt Myrna Byron, ha már ezt mondja? – kérdezte Dejan. – Volt úgy külön „valamilyen”?

347

– Mindenki „külön valamilyen”, Mr… – Kérdőn nézett rá. Dejan kisegítette. – Tradics, hát persze, Tradics. Tudja, kicsoda nekem egy jó ismerősöm, aki magát emlegette? No, megmondom, mert ki nem találná. A kis Sid Ravezza…

Dejan először is azt érzékelte Ocean Phelps szavaiból, hogy milyen mulatságos ez a meghatározás, a „kis”… Volt kettejük között vagy harminc centi különbség, Ravezza „javára”. Aztán kényszerűen a három halottra gondolt, végül Joe-ra… hogy mit csinálhat…

És Ocean Phelps mintha kitalálta volna a gondolatait.

– Mr. Gracula… valami jó hírt mond Dergernek, várjuk csak meg…

– És hogyan emlegetett engem Sid Ravezza, vagy kicsoda? – kérdezte Dejan Tradics.

– Nyilván nem rosszul – nevetett Ocean Phelps, és előhúzott a zsebéből egy lapos üveget. – Harmincéves – bökött az üvegre. – Húzza meg, Mr. Tradics… Valamikor a fivérem hurcolt magával mindig ilyen üveget. Egy ilyenből lett öngyilkos. Nem tudok mást gondolni, éjszaka kilopták a zsebéből a bontatlan flaskót, és valami kupaknyomóval visszakupakolták, aztán, persze, már méreg volt benne. A Thibert Stúdiók akkor egy ilyen palackozóüzemben forgatott… Myrna Byron alakította a tulaj ideges feleségét. Hát… akkor neki az emlékére, aki nincs már! Húzza meg, Mr. Tradics.

– Sid Ravezzára? – kérdezte Dejan. – Vagy a maga fivérére, Yaleppára?

– Felőlem akár Ivor Barkleyre is lehet – mondta Ocean Phelps. – De hogy… mi van Ravezzával, mit mond? – kérdezte, miközben Dejan, Toyotára gondolva, Dragára és a többiekre, már ivott. Jóleső korty volt ez. – Újrázza meg – nevetett Ocean Phelps. – És hogy mi van Siddel?

– Megnézi? – kérdezte Dejan. – Joe, ha igaz, ott van a szom…

Nem tudta befejezni. Phelps nevetni kezdett. – Értem már! – kapta el az üveget Ocean Phelps, ahogy Dejan csavarintva visszahajította neki. – Joe nem a szomszédban van, hanem a madarakkal! Segít Ravezzának… Gracula épp ezt akarta elmondani; de mindjárt jön majd Derger. Meghalljuk tőle magától.

– Várjon csak még – mondta Dejan; de Ocean Phelps intett, hogy ő ráér, ő tud várni, persze, persze. – Patrick Crumbónak… maga javasolta, hogy vigye azt a madarat Ravezzához?

– Persze, én – nevetett Ocean Phelps. – Miért, lett valami 348baj? Odamenjek? – kérdezte, és nem lehetett tudni, a hangja mesterségesen aggódó-e, vagy bármi egyéb. – Megnézzem? Küldjek oda valakit? A kis Raul fiú nagyon élénk… igazán semmiből se áll.

– Raul? – kérdezte Dejan.

– Persze – nevetett Ocean Phelps. – Őt most én dugdosom egy darabig… no, félre ne értsen! Megpróbálom lebeszélni őt a Lobranókról… a négymillióját egymillió kétszázötvenért elpaszíroztatom, abból egy darabig meglesz ő, és inkább olyasmit csinál, én ezt javaslom neki, amit senki se épp róla tételezne fel. Emlékszik, a fivérem módszerére, Yaleppáéra. Azt tudja, ugye, hogy a színész, akinek a feleségét valaki bennégette a mazatláni idegszanatóriumban, Ivor Barkley volt?

– És ezt maga Yaleppa… tudta! – kiáltott fel Dejan. – És zsarolni akarta Barkleyt… És…

– Persze hogy tudta, mert az a haper, aki a tüzet csinálta, ott a mazatláni szanatóriumban, tőle kért tanácsot. Csak azt felejtette el megmondani, hogy kiket akar… – Ocean Phelps elhallgatott. – Ken Hanesatt már akkor buggyant volt… Ez a Palmerston-dolog… ott benne dobta fel a tappancsot, és elkezdett rohadni, de úgy, hogy hol a lábszag nyomta el a hullaszagot, hol fordítva.

– Vagyis akkor… öt éve… Ken Hanesatt azért ment le Mazatlánba, hogy… durván fogalmazva… Ivor Barkley feleségére rágyújtsa a szanatóriumot? – kérdezte Dejan. Érezte, hogy elsápad.

– Miért, nem tudta? Charlotte Juxton ezt már nem mesélte el? – kérdezte Ocean Phelps. – Yaleppa azért volt… unalmas nekik, mert tudott róla. Mert Charlotte, Ken Hanesatt legjobb embere, meg az a szelíd Crumbo, alibit biztosított Yaleppának. Azt mondták, ott látták őt a szanatórium környékén. Ami pedig messze van a banktól. Holott ők Ken Hanesattnak falaztak ott. Ért engem, Tradics? Yaleppa, persze, nem akármilyen szivarfán termett. Nekiállt megzsarolni Barkleyt is, Hanesattot is. Megunták… és megmérgezték.

– Ken Hanesatt? És Ivor Barkley? De hát Ivor Barkley… 349közben Myrna Byronnal he… – Dejan abbahagyta. – Ez csak fal volt, igaz?

– Nem, dehogy. Ivor Barkley meredeken élt – mondta Ocean Phelps. – Közölte Hanesatt-tal, hogy ő a nejétől Myrna miatt akart szabadulni. Ezt ők Myrnával kifőzték. És Hanesatt csak… falból lesz Myrna férje. Myrna még le is fekszik vele… ha az kell… módjával. De az ő céljuk… más volt.

– Micsoda? – kérdezte Dejan. – És kinek a célja?

– Ivor Barkleyé és Myrna Byroné – mondta Ocean Phelps. – Tudja-e, évente mennyibe volt Ivor feleségének a szanatóriuma? Kétszázezerben. És a nő elélhetett volna… sokáig, nagyon sokáig. A Carlsonok… szívós svédek.

– Carlson? – kérdezte Dejan. – Tehát Ivor Barkley felesége… Carlson lány volt?

– Persze! – mondta fanyarul Ocean Phelps. – Gail Carlson művésznő… az anyja nevét viseli. És Ivor Barkley lánya.

– Ivor Barkley… lánya…? – kérdezte Dejan. – De hát akkor… az, hogy együtt voltak…

– Ivor csak az apai házba vitte haza Gailt. Gail Carlson öt éve nem tette be a lábát Barkley egyetlen házába sem – mondta Ocean Phelps. – Most is… úgy vitték. Tökrészegen. Mihelyt magához tért, és látta, hol van, le is lépett. Még hajnalban. Mire Shana visszament, nem találta ott Gailt. Gailnek azóta… nyoma veszett.

– Mondja, és… Gail sosem használt… álnevet? – kérdezte Dejan. – Például…

– Hát ha például valamelyik reggeli géppel, amikor még nem körözhették, elrepült innen… biztos álnevet használt – mondta Ocean Phelps. – De én azt nem hinném, hogy ő elrepült volna. Azt én egyáltalán nem hinném.

– Azt se… hinné… hogy ha már egyszer bement „az apai házak egyikébe”, vagyis bevitték – mondta Dejan –, olyan nagyon hamar kiment volna onnét…?

– Nem, ezt se hinném – mondta Ocean Phelps. – Bár nem lakik messze onnét… Kutyája van… és nagyon előreszaladt az időben. Tudja, remek színésznő, és… nagyon tudja, mi a smink. Meg… rettentően gyűlölte Ivor Barkleyt. És Myrna Byront. Másfél éve költözött oda egy kutyás, öreg hölgy… egy milliomosnő. Hát… azt én tudom, hogy nem milliomos. A birtokot… egy jó barátjától kapta kölcsön… – Ocean Phelps szerényen elmosolyodott. Odahajította az üveget Dejannak. – Shana meg ő… ugyanazon a kapun mentek ki, és az öreg hölgy, vagyis Gail… jött ki később. Yaleppának egy-két jó 350barátja is megtisztelte a környéket, azóta még ketten jelentkeztek, hogy látták Shanát, pontosan a gyilkosság… bocsánat, öngyilkosság időpontjában, meg utána. De az „utána” már nem is érdekes. Zárva volt a szoba, ahol Ivor „öngyilkos” lett. Belülről. És meg is találták Ivor mellett a kulcsot, a szőnyegen.

– Hogyan?! – kiáltott Dejan.

– Nagyon egyszerűen – mondta Ocean Phelps. – Shana visszament… de a kiskutya, az „öreg hölgyé”, utánaeredt a hosszú pórázán. Jött az „öreg hölgy” is, így értek az ajtóhoz. Shana hiába dörömbölt… telefonált Auerlinéknak. Ment a jard, rátörték Ivorra az ajtót. A kiskutya, ahogy idomítva volt, azonnal berohant a nyitott ajtón. Az „öreg hölgy” a rugós pórázzal megcsinálta a jól begyakorolt manővert… hogy a kis elektromágnes elengedje a kulcsot a kutya nyakörvén… Ez Ed Roviner egyik találmánya volt, és a kis Paul, vagyis „Raul” mindössze azért van itt, hogy… ezért is megkapja a fizetségét… ő bocsátotta a rendelkezésünkre.

– Vagyis… Gail Carlson másfél éve kettős életet élt… hogy ezt végrehajthassa! – mormolta Dejan Tradics. – Persze ott rögtön rosszul lett… ahogy Ivor Barkley holttestét fölfedezték… Szívroham…

– A rémség láttán – mondta Ocean Phelps. – Nézze, ha úgy vesszük, másrészt… mégis az apja volt. Tehát ki tudja, mi játszódott le Gailben. A lényeg az, hogy félhomály volt… aztán rögtön beszállították Alvezhez. Közel van a szanatórium… Alvezé. Tudja, milyen derék szivar az a Juan Alvez? Nem vette föl annak idején Ivor Barkley feleségét… Nála tényleg csak… az intéződik el, aminek az a rendje és módja. Majd találnak valami öreg, hajdani statisztanőt, sőt már találtak is… ez meg volt szervezve… aki meghal „mint az öreg hölgy”. A dolog úgyis titokzatos. A gyanú árnyékai körülveszik Shanát… gondolja meg! De bizonyíték nincs. És van még legalább két tanú…

– Várjon! – mondja Dejan. – Az öreg hölgy… persze, persze! Elsősorban a kutya miatt kellett. És voltak, akik látták, hogy Shana és ő beszélgetett a kapu előtt… amikor Shana kiment, mert Ivor szerint csengettek. Mit lehet erre mondani? Shana állítani fogja mindhalálig, hogy Ivor küldte ki őt, ezzel az ürüggyel, hogy csöngetnek. Akkor magára zárta az ajtót… a szobáét… és a S-U-N-műsorbeli film egyik nagyjelenete után… a Mercutio-jelenetre gondolok… elzárta a készüléket, és amúgy piásan a mellének szegezte a stukkót. 351A kulcsot megtalálták mellette, finom kis biztonsági kulcs, azt a zárat ugyan ki nem nyithatta más.

– Már ha nem volt másolata a kulcsról! – mondta Dejan.

– Helyes, de akkor hova lett az illető? A jard átkutatta a házat… semmi más kijárat nem volt. Ivor a kerítés felső drótját áram alatt tartotta. Félt, persze! És ki tudja azt rábizonyítani Shanára, hogy látta, amint az „öreg hölgy” kijön a kutyával, mögüle, a kert kapuján, s így „találkoznak” megint az utcán. Ketten is tanúsítják, hogy az öreg hölgyet végig ott látták sétálgatni a fasorban… Az Alvez-szanatóriumban már a statisztanő feküdt. A tanúink felismerték. A személyzete… az én embereim… felismerték. Az öreg hölgy egyébként nem élt társadalmi életet. Holnapra meg fog halni. Vagy holnaputánra… Az is lehet, hogy nem. A jardtól függ.

– A statisztanő… – mondta Dejan. – De hát…

Ocean Phelps széttárta a karját. – Vannak az ég alatt különös őrültek – mondta. – Ez a nő már egy ideje öngyilkos szeretett volna lenni. Shana páciense, ha szabad így mondanom. Shana tervét, a rá vonatkozó részt, pontosan ismeri. Ágyban fog elszenderülni.

– Valamit nem fejezett be – mondta Dejan. – Hogy miért is akart Ivor és Myrna… összeházasodni.

– Hát nyilván azért, mert nem voltak egymásnak ellenszenvesek – mondta Ocean Phelps. – De a látványos motívum: össze akarták adni a tizenötöt meg a tizennyolcat. Az harminchárom millió. És még mi várt volna rájuk! Nemcsak, amit ők maguk szednek össze. De ott volt még Ken Hanesatt. Minden forgatókönyvíró írók gyöngye. Aki megcáfolta a régi Frescott Palmerston-szabályt; és gazdag lett, igen gazdag.

– Az első feleségét… meg az elvált férjét is… ő segítette le a magasból? – kérdezte Dejan.

– Nem. Legjobb tudomásunk szerint az maga a halál volt – mondta Ocean Phelps. – De Ken Hanesatt pénzével már jó negyvenmilliónál tartott volna Ivor és Myrna. Mondom, az lett volna a következő akció. De maga akart kérdezni még valamit.

– Persze. Két dolgot is – mondta zavartan Dejan. – Ne féljen, nem azt, hogy… ebből minden szó igaz-e?!

Ocean Phelps sokatmondóan nevetett. – Hát majd jöjjön el, és másszunk le a kiszögellőn, jó nyolcvanfokos… az öbölpartra, ha tud másik összefüggő történetet ezekre a dolgokra. Sejtem, hogy a nagy kérdés az, hogyan halt meg Myrna…

– Igen, az is kérdés – mondta Dejan –, de a nagyobb…

352

– Hová ment Derger? – kérdezte nevetve Ocean Phelps. – Segít egy kicsit Ken Hanesatt ügyében. Persze Ken azért akart bejutni Alvez szanatóriumába, hogy „megölje az öreg hölgyet”. A rejtély ezzel tovább fog fokozódni…

Dejan Tradics egyre nagyobb bámulattal nézte a kis szőrmók embert. Aki csak a fivérét akarja megbosszulni. És ez sikerült is.

– Lehet, hogy az öreg hölgy, a statisztanéni, most kapja a perdöntő szívgörcsöt… lehet, hogy nem… – mondta Ocean Phelps. – Shana és Gail annyira megkedvelték őt… Végrendelkezett is… az állatvédőkre hagyta a vagyonát… ezzel a fivérem tervezett végakaratát is teljesítettem. Gondolja meg, hárommillió…! Ezt mind én adom. – Húzott egyet a lapos üvegből.

– Ken Hanesatt – folytatta akkor Ocean Phelps – megkapta a szanatóriumban a beosztást. Egy kis görögtűz fogadta, ahogy belépett a látogatóterembe. Ott, ahol az öreg hölgynek kellett volna feltűnnie. És oda volt rakva egy tábla, a tűz mögé: MAZATLÁN. Elrohant. De hát a kocsija csipog. A rendőrséget ő nem érdekli még… és később se fogja, legföljebb közlekedési baleset áldozataként. Ámokfutó autós… Vagy bedilizett… a felesége és egyik legjobb barátja halálhírére… a zaklatás nyomán. Majd lesznek, akik megnyomják a tollat, ne féljen. Mondja a második kérdését.

– A második kérdésemre majd rátérek – mondta Dejan. – De az első… az volt, hogy Myrna hogyan halt meg. Charlotte Juxton elmesélt nekünk egy sztorit… és nagyon gyanússá tette magát…

– Ez az ő ködösítésük lett volna – mondta Ocean Phelps. – Fogalmuk se volt, hogy „Raul P. Vinero” nekünk dolgozik. Ő kapta meg Mazatlánban Ken Hanesattot. „Leendő Palmerston”-ként kellett elbűvölnie a Nagy Forgatókönyvírót. El nem tudom mondani, miféle halandzsákra ösztökélte Ken Hanesatt szövegelőkéjét. Mert attól „az öreg hölgy kutyája” is beadná a kulcsot.

Nevettek. – Tehát amit a „Teremtő” és a „Hordozó” és a többi elhivatott szerepéről beszélt Charlotte Juxton… úgy értem, Ken Hanesattéról, amit ő szövegelt… az igaz – szögezte le Dejan Tradics. – De nézzük. Charlotte valóban megtette azt a sok repülőutat? Ide-vissza-ide?

– Meg – mondta Ocean Phelps. – Ne nézzen rám úgy… hé! – nevetett. – Ez színigaz. Myrnát is Gail lőtte le. Mit gondol, majd elengedte ezt az élvezetet! Ott Ivor az alibije, meg a színlelt tökrészegség. Ivor hazavitte őt a kis rezidenciájára, 353a Verbelly Paganra… és Shana is utánuk ment. Shana dugta ágyba Gailt. Nem volt nagy eset az egész… hiszen Ivor… Gail apja.

– És akkor? – kérdezte Dejan.

– Akkor Patrick Crumbo szépen elfuvarozta őt… mint öreg hölgyet, mert így százszázalékos volt a biztonsága… Myrnához. Patrick Crumbo és az öreg hölgy sofőrje „véletlenül” jó ismerősök, ugye. Crumbo másodszor járt ott aznap este. A madarat szépen elvitte Sid Ravezzához. Ravezza nem volt otthon, a szomszédjánál hagyta „Palmerston”-t. Valami Benjamin, vagy micsoda… Azt mondja Crumbo, jó szomszédok, ez a Benjamin meg Ravezzáék, és Benjamin át fogja adni a madarat, biztos már át is adta…

– Benjamin… Benjamin Mork? De hiszen… – Dejan elcsodálkozott. – Biztos, hogy valami Benjamin?

– Korg… vagy Pork… ilyesmi – erősítette meg Ocean Phelps. – A lényeg az, hogy Crumbo nem ismert lehetetlent. Visszament… nem is várhatott volna sokat Sidre és Lizre, mert vissza kellett mennie… „az öreg hölgyért”. Gail halálra élvezte ezt a szerepet… persze, kellettünk hozzá mi is. De így… minden esélye megvolt, és el kell mondani, remekül élt vele. Shana szállított egy öngyilkosjelöltet, Alvez egy szanatóriumot, én adtam az öreg hölgy pénzét, a személyzetét… Néhány emberem holtig hálás lesz nekem, hogy másfél ragyogó évet biztosítottam nekik. De hát… másképp ez nem megy. Extra dolgokért extraságokat kell adni.

– Aztán? Hogy a madarat a vendégházból elvitte Sidékhez… vagyis leadta a szomszédjuknál… Crumbo elvitte Myrnához Gailt, és…? – kérdezte Dejan.

– Nagyon egyszerű! – mondta Ocean Phelps. – Persze hogy Ivor egyik fegyverét vitte magával Gail. Ivor kulcsát… Arra is gondja volt, hogy felületes nyomot ne hagyjon… Egy igen óvatos Ivor Barkley követte el a gyilkosságot…

– És… Myrna tulajdonképpen bigámista volt? – kérdezte Dejan. – Méghozzá…

– Méghozzá Ivor Barkley és Ken Hanesatt tudtával! – kiáltotta Ocean Phelps. – Titokban esküdött össze Barkleyvel… a Chandler-film, A hosszú búcsú mexikói forgatásakor. Egy kis faluban. A papnak nem tűnt fel a dolog… legföljebb mulatott a hasonlóságon… hogy Ivor Barkley dublőre és Myrna Byron dublőze házasságot köt. Hiszen egyiküknek se ez volt a polgári neve. Ne ijedjen meg, semmi titkos rokoni szál nem bukkan elő itt. Csak ennyi volt az egész. Mit tudom én… Fred Pratzel 354és Mary Butler… vagy ilyesmi, egybekelt. Ken Hanesattal már Myrna házassága… nem is törvényes. De hát ez most már olyan mindegy.

– Mit fog csinálni ezután Gail? – mondta Dejan. Majd észbe kapott: – Az ám… tartozik nekem a bűncselekménnyel… mi is volt a Woydell Parkban? Már csak ez a kérdésem, a másik tárgytalan.

– A másik kérdés? No, hát jó – mondta Ocean Phelps. – De várjon csak, kiszáradunk így… Hozok egy…

A fa árnyából kilépve elindult egy lámpa fényfolyosóján. A lövés kintről jött, a teljes sötétből. Alig hallatszott egy kis pukkanás… Ocean Phelps megpördült. Elvágódott, és valami üvegrecsegés hallatszott. A lapos üveg tört össze a zakója zsebében.

Dejan végigvágta magát az asztal és a fényfolyosó között. A terasz üres volt, s most az első esőcsepp is Dejan Tradics arcára hullt. Kezét benyújtotta a fényfolyosóba, Ocean Phelps másik zsebében kotorászott. Újabb lövés pukkant.

Berántotta Phelps holttestét a sötétbe, egy tálalóasztal mögé. A golyók a tálalóasztal vastag fájába vágódtak. A fegyver, egy 45-ös, hasonló az övéhez, Phelps hóna alatt volt. Sikerült előhúznia.

– Charlotte! – kiáltotta az asztal alól. Sikerült maga elé tartania Phelps testét. A kis mók ember olyan volt, mint egy halott madár. Megremegett az első becsapódástól. Aztán jött második. Dejan tudta: ez a kettő… az övé lett volna.

És tudta, aki lő – legalábbis eszelős.

És eszelős volt ez az egész.

– Charlotte! – kiáltotta. Most már sejtette, hogy egy autó ablakából tüzelnek. – Semmi ér…

A harmadik lövedék becsapódását nem „érezte” át. Már ő is lőtt. Háromszor egymás után. Sikoltás hallatszott.

Csend lett.

Akkor elindult. Ocean Phelps százötven centijét fél kézzel tartotta maga elé. A holttest mindegyre összecsuklott, és rettentően vérzett. A terasz vendégváróan nyitott kapujához érkeztek. Akkor már látta a kis Volvóban a nőt. Előrebukott a feje, a fegyver a betonon hevert.

És látta azt is, hogy ez akárki, de…

… nem Charlotte Juxton.

Senki, akit ő látott volna eddig.

Még élt.

Elengedte Ocean Phelps holttestét, akkor a nő feje fölemel355kedett. A Volvo ajtaja, mintha szellemkéz nyitná ki, előrelendült, és először egy kutya teteme zuhant ki. Utánabukott a nő. Felkönyökölt, nem próbálta elérni a fegyverét, mert rajta feküdt.

– Gyújtson… föl… – nyögte. Vér ömlött a száján. Dejan odalépett. Nem tehetett semmit. – Gail! – mondta Dejan. – Miért csinálta…!? Muszáj volt…!?

– Most már… igen… Nagyon… jó… volt… és… – A vér elfojtotta a többit. Még nem esett össze. Dejan biztatta, beszéljen. – Myrna – kérdezte Dejan –, milyen volt Myrna… a végén?

– Bátor… nagyon… – mondta hörögve Gail Carlson. – Felkapcsolta… a másik… reflektort is…

Dejan most vette észre, hogy a Volvónak is mindkét reflektora sugároz.

– Nem hagytam… persze… hogy a pisztolyát fölemelje – mondta most érthetőbben a lány. – Talán… csak… trükk volt a két… reflektor… Belőttem… az üvegen át… kiment az egyik… Akkor emelte volna fel… a fegyverét ő… akkor… lelőttem… és a harmadikkal… ráoltottam a világosságot…

– Nem mondott semmit? – kérdezte Dejan.

– Csak… hogy… „Ken küldött?” – Gail most elnémult. Dejan tanácstalanul nézett körül.

– Félt… Phelpstől? – kérdezte.

– Phelpstől? – Gail nevetni próbált. – Tőle… senki… se fél… ő nagyon… jó ember… Nézze…

Pénzdarab volt az egyik kezében. Elejtette. – Ezt… feldobtam… kivel… kezdjem… Shana vesztett… vagyis…

– És miért? Miért?? – kiáltotta Dejan.

– Soha semmi… nem volt még nekem… ilyen jó, mint… ez… – mondta a vérző. – Megmaradok… érzem… mint a macska. Megmaradok… és… el fogok mondani… mindent…

– Ugyan – mondta Dejan –, nem fog megmaradni. Csak azt hiszi. Nem érne semmit, ha beemelném a kocsiba, és…

– Meg fogok maradni – mondta a vérző. – Myrna… rendes volt. Figyelmeztetett. Hogy Crumbo… nevettem csak… tud a dologról… még hogy… Crumbo…! – Hördülve nevetett. – Megmaradok, és… kitálalok mindent. Lőjön… le… Menjen vissza, és… lőjön le… Olyan… jó…

– Mit mondott Myrna? – kérdezte Dejan, mint aki az iméntieket nem is hallotta. – Kiről?

– Joe… hogy Joe-t már felhívta… mintha elveszett volna… 356a madár. Így Ken… nem fog… azt mondta… gyanakodni – mondta Gail Carlson.

– Ezért kellett Joe? Ken Hanesatt megtévesztésére majd? – kérdezte Dejan.

– Nyilván… – mondta a haldokló. – Menjen innen. Adja… ide az enyémet…

A fegyverre érti, gondolta Dejan. Amin rajta fekszik. Egy pillanatig azt gondolta, odaadja neki. Benyúl alá, odaadja. Vagy legördíti róla.

– Miért hozta magával… a kutyát? – kérdezte Dejan Tradics. – Megszokta? Jó volt?

– Jó… az egész… nagyon jó volt. Ilyen jó… többé sose… lesz. – A vérző nagy nehezen begyömöszölte maga alá a karját. Dejan látta, kezében a pisztoly, de még nem szabad a keze. Toyotára gondolt… Dragára… Mix-R-re…

Hátrálni kezdett.

Elérte a terasz lépcsőjét.

Akkor hallotta meg a pukkanást. Öngyilkos lett, gondolta. Valami furcsán füttyent. Hátranézett. Gail Carlson akkor lőtt rá utoljára. A bal vállát súrolta a golyó. Most akkor hát…

– Vidd őt, kutyus – mondta halkan. Lőtt. Gail Carlson nem mozdult többé.

Dejan megtörölgette a fegyvert, aztán a teraszon odadobta Ocean Phelps mellé.

Hajnali fél három múlt. Ocean Phelps kocsmája halotti csöndes volt. Már kettő előtt bezárt.

Egy lélek sem volt ott, amikor Dejan a Hondába beült és távozott.

– Jöhetne most akár maga Auerlin…! – motyogta Dejan Tradics. Egyszerre üres volt a világ. Dejan meg tudta mondani, hogyan s miért. Ki nélkül.

De hát egy órája még azt se tudtam, kicsoda valójában ez a… Mindegy volt az idő. Egy órája tudta… Nem is azt, hogy „kicsoda” Ocean Phelps… inkább azt, hogy…

Most hiába tudott „mindent”, olyan volt ez, mint a Frescott-szöveg arról, hogy a gyereket végre egyedül hagyják a házban, csinálhatna, amit akar, de rá kell jönnie, hogy semmit nem is akar csinálni.

357

És dehogy tudott „mindent”.

Tudta, hogyan halt meg Myrna. Hogy mindenképpen most következett volna be… Myrna és Ivor halála… nem tudta. Elképzelhető. Most kedden… és szerdán. Amikor még Ken nem érkezett meg… De hát Myrna halála adta Ken Hanesattnak a tökéletes alibit. Ennél szebben ő maga se rendezhette volna!

Ez is olyan furcsa volt. Mintha együttműködött volna Gaillel… Vagy Gail őt is megölte volna? Hiszen Hanesatt volt a gyújtogató… Gail anyja… miatta halt meg. Ha Gail ennyire nem említette Hanesatt nevét se… a megölendők között… lehet, hogy vele együttműködött? De hiszen Ocean Phelpsszel is együttműködött, sőt! mégis lőni kezdett rá… sőt lelőtte elsőre. És…

Gail agyának is lehetnek véletlenei.

A véletlenek!

Dejan a Hondával egyértelműen a Hawthorne utca felé tartott. Még ez hátravolt. Sid Ravezza, Liz Guthrie és Patrick Crumbo halála… nem illett bele egyik mintába sem.

Nem volt köze a végső megoldásként elfogadható változathoz. Ocean Phelpséhez.

Hová mehetett Derger? Talán Shanával… vagy Ken Hanesatt-tal akadt tennivalója.

Dejan érezte, ahogy a kihalt éjszakában, a lélek örök három órai sötétjét közelítve egyszersmind a Hawthorne utcához is mind közelebb jár.

Gail Carlson járt az eszében.

Még akkor is… hogy Ocean Phelps meglett neki… leléphetett volna. De ő lőni akart. Lőni, lőni.

Palmerstonra, a régi Hiteles Csőd forgatókönyvírójára egyáltalán nem gondolt. Tudta, előkerül még úgyis ez a dolog… ha Ken Hanesatt lesz terítéken. El sem tudta képzelni, mi lehet vele.

Megérkezett a Hawthorne utcába.

Sid Ravezza kertjéből mintha fény szűrődött volna ki. Becsöngetett. Micsoda meglepetés… Pedig tudta, hogy…! És mégis!

Joe nyitott ajtót.

Dejan ösztönösen is azt gondolta: hát a három halott…? Joe csak úgy jár-kél köztük, mint a jó gazda?

– Mintha jártam volna itt valaha! – mondta Dejan.

– Kerüljön beljebb, Mr. Tradics – mondta Joe nevetve. – Bár ez… nem épp a boldogság tanyája.

358

– Kösz, hogy megvárt – mondta Dejan Tradics. – Ki fogja fölfedezni, és mikor?

– Maga Benjamin Mork! – mondta Joe. – De ahhoz majd… díszkíséretet is kap. Képzelje, egy jó hír…

Dejan nem hagyta egyelőre megélni a jó hírt. – Hogy micsoda? – kiáltotta. – Miket beszél, Joe? Ben-ja-min Mork…? Ki az egyáltalán, és…?!

– Gyerünk – mondta Joe –, kétszáz madár nem csekélység… vagy hát százkilencven-mit-tudom-én-hány. Itt van Palmerston is, hallja. Jó hír, él. Benjamin Mork nem tekerte ki a nyakát.

Odaértek a házhoz.

Joe befelé bökött az állával. A függönyös üvegajtón át be lehetett látni.

A három halott… mert Liz Guthrie is ott volt már… a Dejan számára kísértetiesen ismerős „barna”, ómódi helyiségben feküdt, és rajtuk kívül volt ott még valaki.

Dejan elborzadt a látványtól. Embert így kikötözve nem látott még.

A barna, pultszerű asztalra lapult a mellkasa, a nyaka… és a két karja a nem mindennapi vastagságú tarkónál volt váll alól összecsomózva. Nem maguk a karok, hanem egy kötél, amely a karokat egészen sajátosan rögzítette…

Dejan elfordult. Attól a tárgytól, amelyet a kezek, könyékből szabadon mozogva, elérhettek.

A lábak a falhoz voltak erősítve. Mint ha egy disznó csúszik le a hentesnél a kampóról. A derékszögben kikötözött férfi a két „szabad” kezével egyetlen tárgyat érhetett el. Egy villogó, nyitott borotvakést.

Azt a nyakához vihette… amikor csak akarta.

E pillanatban mozdulatlan volt.

– Már próbálkozott – mondta Joe. – És még így járna jól. De úgy látszik, lényegesen nehezebb megválni az élettől, mint három embert elküldeni belőle.

– Jóságos ég, Lopiccolo! – kiáltotta Dejan. – Magam sem vagyok éppen… érintetlen, de… Muszáj volt? Ezt ketten csinálták, igaz?

– Hát… körülbelül – mondta Joe. – Arlene döntött így.

– Arlene!!? – kiáltotta Dejan.

– No, persze – felelte Joe. – Liz Guthrie neki… nagyon jó barátnője volt. Természetes, hogy odaszóltam Arlene-nek. De van itt más is, fontosabb is…

– És Arlene fogja fölfedezni? – kiáltotta Dejan. – De hiszen 359ez… őrültség. Auerlinék… nyilván keresik magát, Joe. Tudják, hogy ott volt a Woydell Parknál, és…

– Nyilván beleillik majd egy változatba az is – legyintett Joe. – Jellemző, meg se kérdi, miért nem ordít a barátunk, Benjamin Mork.

– Hát… csakugyan! – döbbent meg Dejan Tradics. – Nincsen betömve a szája, és…

– Elment a hangja – mondta Joe. – Különös dolog lesz az is… ha megjön. Tény, hogy leírattam vele, amit csinált. Mindegy.

– Gondolja, hogy…? – kérdezte Dejan.

– Arlene bízik benne – mondta Joe. – Nem tudom, hogy is lenne jobb. Három embert ölt meg.

– Benjamin Mork?! – kiáltotta Dejan. Most kellett végre elhinnie. Most végre igen.

– A szomszéd – bólintott Joe. – És nagyon egyszerű oka volt. Egyszerűen unta Sid Ravezzának és Liz Guthrie-nak ezt a sok madarát. Zajosak voltak… félt, hogy valami vészt hoznak ide egyszer. Sok ember fordult meg itt… Igaz, hogy Benjamin Mork ilyenektől már összesen hét vagy nyolc kocsit is lopott… tudta, hogy odabent elmélyülten vacakolnak… beteg madárral, mit tudom én… nézzék meg majd Mork házában a rendszámtábla-gyűjteményt. A kocsikat értékesítette. Nem tudom, volt-e ilyen oka is… erről nem vallott. Abban a pillanatban megnémult, amikor…

– Ne! – mondta elakadó hangon Dejan. – Azt akarja mondani, hogy ez a Benjamin Mork… egyszerűen azért gyilkolta le Ravezzát és Liz Guthrie-t…

– Mert unta a szomszédságukat – ismételte Joe. – Kedd este beállított Crumbo… a madárral. Így indult az egész…

– Így indult… – mondta sápadtan Dejan. Hajnali három múlt. Már ott voltak „a kétszázak” ketreceinél.

– Sajnos van dolgom velük épp elég – nevetett Joe. – Arlene majd a gondjukat viseli. Nagyon fontos volt előkeríteni legalább őt… mert ha ez az egész itt egyszerűen a jard kezére jut, Ravezza és Liz Guthrie hiába élt.

Vizes edényeket cserélgetett, miközben ezt magyarázta, és megmutatta Dejannak is, mit keverjen össze; úgynevezett lágyeleséget készített, Ravezza receptje szerint.

– Ez eláll majd jégen egy hétig, és nem kell örökké újat kavarcolni, és biztosan jó – mondta büszkén. – Már kezd menni nekem… és most látom, milyen remek időtlen világban él, aki tényleg bele tud merülni ebbe. Nekem hosszú időn át azért, persze, idegesítő volna.

360

Tevékenykedtek.

– Egyszer Yaleppa után volt ilyesmi – emlékezett vissza Joe. – Ott is maga segített, ugye, Dejan? – Tradics bólintott, és Joe azt mondta: – Lám, lám, jól emlékszem.

– Meséljen – kérte Dejan.

– No, igen. Csak előbb gyorsan valamit – kérdezte Joe. – Derger még ott tartott, hogy Myrnát és Ivort Arlene nyírta ki. Azért is hívtuk ide. Az volt az elképzelés, hogy Arlene a vendégházba ment Greggel… és Crumbót ott lelték a madárral. Ja, igen, hát én tudtam már, hogy a barátpapagáj itt van! Ez tényleg jókora véletlen, hogy Myrna kérésére én is Ravezzát vonultattam volna fel, és Crumbo is ide jött. Hanem ha jól belenéz, nem csoda: egyrészt valahogy ugyanannak a társaságnak a nyúlványai vagyunk, másfelől meg Sid Ravezza elég nagy reklámot csinált magának és a dolgának újabban…

– Vagyis miért hitték azt, hogy Arlene volt az? – kérdezte Derger véleményét is Dejan Tradics. – De most már nem hiszik… ugye?

– Nem tudom, én nem hittem igazából, de majd megmondja, nyilván azért jött – nevetett Joe. – Nem vagyok valami jókedvű, félre ne értsen, inkább nem tudok mit csinálni a számmal. Nevetek, mert az is idegesít, hogy ennek a hapernak elakadt a szava. Na, mondja.

– Maga mondja! – nevetett Dejan is. Keverte a lágyeleséget; körülöttük a ketrecekben vagy kétszáz madár aludt… néha egy-egy rikácsolás hallatszott, de a szárny alja visszafogadta a fejet és a csőrt, s teljesebb lett szinte a csend. Mert tudni lehetett, „kié”.

– Mondom, hittünk ilyet – folytatta Joe –, hogy Arlene és Greg bement szerelmeskedni a vendégházba. És ott lelték Crumbót, aki talán elaludt a madárral… vagy csak ott vacakolt… és Arlene-ék azt hitték, el akarja lopni Palmerstont. Nem lehetett tudni azt, hogy mi készül…! És mivé lett a szereposztás. De erről majd maga mesél nekem, Dejan. Szóval ha Crumbo meglógott előlük a madárral, erre ők vissza Myrnához, számonkérés, félreértés… piff-paff. De egy kicsit hiányzott belőle az igazi tartalom. Derger épp csak ideszólt, hogy… Gail Carlson van benne, és Ocean Phelps állt bosszút a fivéréért… mondja el, ha kedve van, részletesebben.

– Mindjárt – nyugtatta meg Dejan Tradics. – De előbb más is volna még. Hogy itt mi volt, azt én eddig a percig is csak ködösen látom… magáé az elsőbbség, Joe.

– Ez a történet nagyon egyszerű, de van benne egy klasszi361kus véletlen – mesélte Joe. – Addig megvan, ugye, hogy Myrna felhívott engem, tudok-e segíteni. Palmerston-papagáj… Felőlem akár lehetne olyan ma is! – Nevetett. – Egyébként remek kis fickó ez a Palmerston nevű barátpapagáj. De hagyjuk. Ravezza nagyon készséges volt… nevet nem mondtam neki, kinek lesz… különben nyilván odaszól. Mentem Myrnához. A kert kapuját nyitva találtam… Ez is megvan. Ott a nagy disznóság, két kilőtt lámpa, egy kilőtt házúrnő. Mondja gyorsan, tényleg…?

– Gail – mondta Dejan. – Az apja, Ivor Barkley megölette az anyját, mármint Gailét; benn égett egy idegszanatóriumban. Ha igaz, Ken Hanesatt hajtotta végre a dolgot… vagy ő szervezte meg… Mindenféle bonyodalmak voltak… Ken igen gyávának bizonyult egy papagáj hazahozatalában… Ocean Phelps fivére, Yaleppa kirámolt épp egy bankot… a tűzeset meg a rablás összekavarcolódott, de Hanesatt és Yaleppa is. Hanesatt meg Ivor Barkley megelégelte Yaleppát, megmérgezték hát az italát egy palackozóbeli forgatáson. Nem rossz, mi? Ilyet se hallott még… A halálos filmgyártás! Ha nem épp egy palackozóban forgatnak, erre nincs mód. Így Yaleppa lapos üvegének leszedték a kupakját, mérget öntöttek a whiskybe, és lekupakolták az üveget a gépen. Gail és Ocean Phelps jól összejött… nekik meg Ivorból volt elegük. Ken Hanesatt kezdett már bedilizni. Igaz híve maradt végig Charlotte Juxton… de ő maga se volt igaz híve többé se a papagájának, se Myrnának… akiről kiderül majd, hogy bigámista volt. De ezt mind sokkal szebben és részletesebben hallja majd… vagy olvashatja majd… ha lesz, aki elmondja valakinek. Mert egyelőre nagy a csillaghullás. Gail úgy belejött az öldöklésbe, hogy Ocean Phelpshez is kedvet kapott. Sajnos… – Dejan mutatta, hogy ő volt az, aki…

– Hát akkor maga se panaszkodhat – mondta Joe. – Folytassa csak. Nagyjából értem. És ha ez úgyis le lesz írva a sajtóban…

– Shana vette pártfogásába a műveletet. Gail fantasztikus szerepet vállalt: beöltözött öreg milliomosnőnek, és odaköltözött Ivor Barkley kis rezidenciája mellé a Verbelly Paganra. Így közel is volt, hogy végrehajtsa a gyönyörű zárt szobás merényletet… vagyis ítéletet… és ahhoz se volt túl messze, hogy azonnal ő legyen, Ocean Phelps további segédletével, Shana tanúja és alibije. Képzelje el, egy kiskutya rohant be a zárt szoba kulcsával a halott mellé. Apró elektromágnes vagy valami ilyesmi tartotta a nyakörvön a kulcsot, a szobáét, és 362ahogy az ajtót betörték, az engedetlen kutyus fékezhetetlennek bizonyult. A kutya se törődött vele! Kellett még az egészhez egy szívgörcs, ezt „az öreg hölgy” kapta, így bevitték rögtön a szanatóriumba… ott hallgatták ki… csínján… de Ocean Phelps már járókelő tanúkat is szervezett, akik látták Shanát a gyilkosság időpontjában kint az utcán. Gail meg sem állt… hazáig.

– Megtért oda, ami nincs – mondta Joe. – Hát igen. Kérdés, mit strabancol még Ken Hanesatt, beletörődik-e a dolgokba Charlotte Juxton és ott a kis Raul… a Paul Roviner gyerek. Majd kiderül. Itt, mondom, az volt, hogy én akkor megláttam szegény Myrnát úgy, befejezett jövőben, és elpályáztam. Semmi kedvem nem volt már ezzel a papagájüggyel foglalkozni. Izgalmamban nem is szóltam ide Ravezzának… vagy hát nem akartam tovább bonyolítani az ügyet. Megadtam neki úgyis a maguk meg Gracula telefonszámát. Persze most már világos, honnét tudta Shana az eltűnt papagáj dolgát! Ocean Phelpstől… vagy valahogy így! Crumbótól, és a többi! Jól beszerkesztett engem a S-U-N-ba! Sebaj.

– Pofátlan húzás volt… ha meggondoljuk! – kiáltotta Dejan Tradics. – De hát túléltük. És Shana is túlélte az egészet, mert a sors így akarta. Fej vagy írás alapon Phelps jött be Gailnek elsőül. S talán azért is nem hajtott tovább, mert… Ocean Phelps nagyon-nagyon telitalálat volt. És Gail nem tudott magában dönteni, hogy akkor hát Shanát is…?

– Gondolja? – kérdezte Joe. – Hátha volt valami sztoris oka, ért engem? A történetből adódott, hogy nem érezte magát biztonságban, amíg élnek, akik tudtak erről… Igaz, ha a személyzetet Ocean Phelps adta… Persze, lehet, hogy ők se tudták. Mi lesz a szanatóriumban a pót-öregnénivel?

– Shana egyik öngyilkosjelöltje – mondta Dejan Tradics. – Azért ha lehet, meg kéne akadályozni. Bár Ocean Phelps véleménye szerint Alvez nem fogja bántani. Aminek meg az öreg hölgy nem fog örülni. Azt is hallottam már, hogy Ken Hanesatt behatolt az Alvez-szanatóriumba, hogy megölje a nénit… Ennek mi értelme volna?

– Esetleg az, hogy Gail meg Ken Hanesatt titkon összejött – kiáltotta Joe. – Nézze meg… hát nem? Gail az apja után örököl így egy csomót… Ken Hanesatt Myrna után… Nem jó üzlet? Akkor ők teszik össze a kettőt meg a kettőt…

– Nem is gondoltam rá! – mondta Joe. – De most már aligha. Mert Gail… Hé, Joe, barátom… embertelen dolog volt az a kihalt lövöldözőtér. Eszembe jutott róla Frescott Palmers363ton egyik részlete, majd ha ráérünk, felolvasom magának. Mesélje addig is ezt itt.

– Na, hát szóval most már be is fejezem akkor – mondta Joe, és kirázta egy pár gatyás galamb kalitkarekeszalját. – Lefeküdtem aludni, keddről szerdára… és senki se zargatott. Nem is lennék itt, ha… Kitalálja? Ha nem fogom magam és nem jövök ide. Minden ilyen egyszerű.

– Mondja csak, kérem – jegyezte meg Dejan.

Joe folytatta:

– Aztán… hogy a S-U-N ilyen szépen bemondott engem… gondoltam, idelátogatok mégis – mondta. – Sietve érkeztem. Ki tudja, Patrick Crumbo is a S-U-N-hírre jött? Vagy csak úgy? Azt hiszem, csak úgy. Mert kedd este idehozta a papagájt, de Ravezzáék nem voltak itthon… és Crumbónak megint dolga lett volna, nem cipelhette a papagájt… becsöngetett hát Benjamin Morkhoz. Fogalma sem volt, hogy ennyire rossz szomszédság is létezik a világon. Mork átvette a papagájt. Nem is bántotta. A fene tudja, talán minden maradt volna a régiben… Mork átadta volna Ravezzának a papagájt… és kész. De másnap Crumbo idejött… Persze, mozgékony volt a lába, mindene, hiszen tudta, amit tudott… igaz, Dejan?

– Igen. Crumbo vitte oda Myrnához Gail Carlsont, amikor Gail Myrnát megölte – mondta Dejan Tradics. – Patrick Crumbo nyugtalan lehetett az ő szívében a világ dolgai miatt. Ellenőrizni akarta, hogy a papagáj szerencsésen célba ért-e. Jött… és?

– Sejti, Dejan, hogy Mork, amikor még nem állt el a beszéde, összevissza próbálkozott – mondta Joe. – Kezdem itt: megérkezem… jó késő délelőtt. Mert a S-U-N ezt kétszer is bemondta, maga fél tizenkettőkor már a későbbit hallotta. Shanának is… van lélekjelenléte. Mindenre gondolt volna az ember, csak erre nem. De hát képzelheti, nemcsak magam miatt volt érdekes az egész; hanem Myrna miatt is. A puszta szakmai kíváncsiság…! Jövök tehát, és hallom, egy haper telefonál… Elharapja a szót… ott kint az utcai telefonról beszél, látta a készüléket, mi? Hát annak köszönheti! Talán ha otthonról telefonál, semmi baja sincs. Nekem is elállna a beszédem, ha ilyen semmiségen csúsznék el valahol. Hát nem? Hallom, azt mondja egy ismeretlen haper, hogy „Palmerston…” Csöngetek Ravezzánál. Semmi válasz. A haper telefonál tovább. Meredek, hogy Ravezzáéknál nincs otthon senki… főleg mert bajban vagyok. Megvallom, ahogy ezt a hapert megláttam… az jutott az eszembe: ez itt… engem 364jelent föl…! Már lesett, és most csörgeti a jardot. Szóval, ahogy lépne ki a fülkéből, jó néptelen a Hawthorne úgy, ahogy van… én is odalépek, majdnem pofán ver az ajtóval… és látom rajta, menekülne. Biztosra vettem, hogy engem akar följelenteni. De komolyan, ha nem hallom azt a „Palmerston”-t, csak épp telefonál itt és les felém, akkor is rosszat gondolok ott, esküszöm. Miért, mondtam is neki, maga mit gondolt volna?

– Aztán? – kérdezte, pattanó feszültségben, Dejan Tradics. Régen volt madarak közelségében ilyen ideges. – Mi lett aztán?

– Nem sok – mondta Joe –, úgy értem, nem sok kellett, hogy megkérdezzem, hol lakik, és mit tud Ravezzáról. Halandzsázni kezdett. Hogy merre lakik… Hol a kocsija, kérdeztem. Ő meg, most már értem… be volt gyulladva az ellopott kocsik miatt! Jól összejöttünk. A hajtási engedélyéből kiderült, hogy ő Benjamin Mork, és itt lakik a szomszédban. Gyerünk, befelé, mondtam, és nyomatékot is adtam persze a szavaimnak. A stukkerből azonnal értett. Megpróbált valami szárnyaszegett mozdulatot, erre kicsavartam a karját. Lefogadtam volna, hogy ez engem akart feljelenteni. Benyomultam a kertjébe, bezártam magunk mögött az ajtót. Egyenest bementem vele a zárt teraszára. Megtudtam, hogy agglegény, egyedül él itt. Akkor elállt a lélegzetem… mit látok az asztalon… egy stukkert. Browning a lelkem. Kérdezem, minek van itt ez a fegyver, azt mondja, tisztogatta. Szagolom, semmi, ezzel nem lőttek. Már meg is nyugodtam volna. Akkor látom, ott a telefon, az ő saját telefonja. Kérdezem, jó-e, felhívnám Sid Ravezzát… őt keresem, nem nyit ajtót… rácsöngetnék… egyszerű dolog… valami madár miatt keresem. Azt mondja, rossz a telefon, ő is azért bonyolított le egy hívást kintről. Mondom neki, rendben, hát akkor majd ha beszél Ravezzával, említse meg neki, hogy itt voltam a Palmerston-madár miatt. Mármost Crumbo, amikor átadta Morknak a barátpapagájt, nyilván megmondhatta, hogy ez egy nevezetes madár… talán azt is, hogy kié, meg hogy mi a neve. Ezt biztosan. Meg hát Ravezza is, mint kiderült, felírta, hogy Palmerston érkezett. Ezt a cetlit megtaláltam aztán Morknál. Szóval kezemben továbbra is a 45-ös, végtére nem szeretném, ha mint betolakodót lepuffantana… és így mondom neki, hogy Palmerston. Most egyszerre föltámadt bennem valami… megint az, hogy ez a haper esetleg föl akar jelenteni engem. El kéne vágni a zsinórt? Azért hát odamegyek a telefonhoz, nézem… van vonal, tökéletes a készülék. Kezdett nem tetszeni a fejlemény.365 Palmerston, mondtam neki, kinek akart Palmerston-ügyben telefonálni? Ezt egyből tagadta; azt állította, hogy ő ilyet nem mondott a telefonba, hanem hogy „haverom”, azt érthettem én félre. Végképp beborult neki nálam, akármilyen nagy bivaly emberke is; Benjamin Mork olyan kihúzkált gyufakészlettel álldogált ott, mint ha az Albert Schweitzer Gyermekalapítvány támogatottjai pálcikákból hobbi-orgonát készítenek. Gyerünk át, mondtam, Sid Ravezzához. Másrészt ürítse ki a zsebeit. Az egyikbe elkezdett nagyon nyúlkálni. Erre egy vonalzóval, ami ott hevert az asztalán, ráhúztam a körmére. A vonalzó félreszaladhatott, és tökön vertem. Akkor elvesztette a fejét. Nekem ugrott. Lőni nem akartam, hát megvártam, hogy jöjjön, és félrehajoltam, az egyenes elzúgott, de a fegyver csövét visszakapva belefúrtam a szájába. Imádkoztam, el ne süssem! Recsegtek a fogai, én már ütöttem is, fültövön, ballal. Elterült. Megbilincseltem, és ahogy magához tért, érezhette, hogy ez profi dolog… és talán még a bilincset is rendőrinek hitte. Aminthogy… ezzel nem járt messze az igazságtól.

– Ejha! – kiáltotta Dejan. – Majd ha szükségem lesz rá, számítani szeretnék a protekciójára.

Csak épp egyikük se nevetett.

– Akkor megeredt a nyelve. Nem lehetett kellemes állapot. És ha meggondolja, Dejan, micsoda őserdei baromságon csúszott el – mondta Joe. – Összejöttek a dolgok. Ha szépen otthon marad, vagyis hazamegy és nem áll neki a fülkéből telefonálni, dehogy gondolok én rá, hogy ennyi zűrzavar közepette épp a szomszédja nyírta ki Ravezzát, szegény Lizt és Crumbót… azért, mert unta már a sok madarazást, a szagot, félt valami baromfivésztől! Crumbo puszta ottléte ezerszázalékos garancia lett volna, hogy senki se gondol Benjamin Morkra. De „Palmerston” megtette a magáét. Mondja meg…!

– Folytassa – kérte Dejan Tradics. Színtelen volt a hangja. – Arlene mit szólt?

– Jó vicce van! – vakkantott Joe Lopiccolo. – Végeredményben örült, hogy idehívtam… és megbeszéltünk egy randit. Le fogunk feküdni, ha szerencsésen túlestünk ezeken a gyönyörökön. Nincs igazunk? El is felejtettem: egymással. Így még jobb.

– Különben? – kérdezte Dejan.

– Derger tanácsolta, hogy hívjam bátran, de nekem jutott az eszembe. Liz innen-onnan az ismerőse volt, és Arlene, már amilyen ritkán én találkoztam vele Hanesatték körül, beszélt 366néha Ravezzáról – mondta Joe. – Arlene hallgatni fog… egyébként, persze, miről kéne hallgatnia? A Myrna–Ivor-ügyről, ezek szerint, nem tud… bennem meg volt egy olyan szadi, hogy hátha Arlene benne van, és akkor itt… kibuktatom belőle. Nem tudtam betelni a Mork-sikerrel… vagy nagyon is elbizakodott voltam. De hát hogyan derült volna ki, hogy Arlene a tettes… vagy legalább a Woydell Park-i tettes, ha egyszer nem ő az, mi?

Dejan megfigyelte Joe ideges beszédszokását, ezeket a hozzácsapott szavakat, kifejezéseket. Meg tudta érteni.

– Aztán – folytatta kérdezetlenül is Joe –, hogy elindultunk szépen odaátra… a legszívesebben a kerítést vágattam volna át vele. Vagy… mit mondjak? Ráhívtam volna a jardot. Hiszen… Ugye? Csak nem tudtam, magam is hol állok a S-U-N-bemondás nyomán. Akkor inkább… hosszú távra rendezkedtem be… úgy gondolatban. Az utcára, persze, nem engedtem ki. Hosszú láncon a kerítéshez erősítettem… Benjamin barátunkat… és egy létrán fel-, majd lemászás jött. Követtem őt. Mondtam már, hogy… az milyen volt, amikor megláttam Liz Guthrie-t a kerítés tetejéről? Csak néztem. Elbambultam. Pedig Mork ott volt lent… igaz, csak a létrával üthetett volna le, de a keze nem volt szabad. Ott feküdt Liz Guthrie. Először nem is adtam össze mindent… csak láttam, hogy nem messze a rengeteg, talán mit sem sejtő madártól, ott hever egy nő, feltehetően a gondozójuk… akihez én tanácsért fordultam volna… és akihez Crumbo a madarat hozta. Mindegy, milyen nő volt Myrna… azt azért írjuk a javára, hogy nem akarta volna egy buggyant Ken Hanesatt kezére hagyni Palmerstont. Rögtön megkérdeztem Benjamin Morkot, mi ez. Azt mondta: ugyanaz a szivar jött vissza, aki a madarat hozta. Pedig ő átadta a madarat… rendesen… de ez visszajött, és balhét vert ki. Nézzem meg bent… Bementünk. Látták maguk is, mi? Liz is, Ravezza is a Magnummal van lelőve. Szegény Crumbo pajtás meg Ravezza stukkerével. Gyereksorminta. Hogy Crumbo és Ravezza egymást lőtték volna le. Vállaljon legalább annyit, Mork, mondtam neki, hogy Crumbót maga lőtte le. Nem, ő ragaszkodott ehhez így. Crumbo végzett Ravezzáékkal, akkor jött ő, és kinyírta Crumbót. Mit mondjak? Tudtam, maguk idetódulnak… és akkor vita van, mi legyen. Nyakunkon a Myrna-ügy. Gondoltam, eldolgozgatok a Mork haperon a magam módjára, az ő hasznára. Mert én azt tudtam, hogy meg fog könnyebbülni, ha köp. Kikötöttem a saját házában, betömtem a száját. Körülnéztem. Közben 367maguk itt voltak, érti? Egy kerítés választott el minket. Körülnéztem hát, és megtaláltam a rendszámtáblákat. Kiszedtem a szájából a tömítést, és persze a saját fegyverét tettem közelről a halántékához, mondtam, tiszta öngyilkosság, a három gyilkosság után. Az autókat hamar bevallotta. Akkor rátértünk a madarakra. Szereti őket, mondta, hiszen lám, a Palmerstont is milyen szépen odaadta. Kicsit megint körülnéztem. Előkerült egy füzet, Mork feljegyzései. Rohadt szentségelések, Ravezzáról. Egy megírt névtelen levél: KINYÍROM A DÖGEIDET, TE SZEMÉT. Akkor aztán előjöttem. Dergertől megtudtam egyet s mást Crumbóról. De hát ismertem én is a hírét. Ő még sosem sütötte el a Magnumot. Lóbálja, de nem használja. Sőt ha ezt visszahallja, akkor se látszik rajta, hogy mérges. Elmondtam Morknak. Sírni kezdett. Éhes is volt, szomjas, minden. Húzogattam a zsineget rajta, a bilincs mellett meg is húroztam kicsit. Csak hogy ne maradjon nagy nyoma, ruhán keresztül. De főleg a lélektani beszéd hatott. Amire számíthat, ha nem a jardot választhatja végül. Mert lehet, hogy nem választhat. Vannak Ravezzának barátai, mondtam, akik zsilettel darabolják apróra, de úgy, hogy hosszan tartson. Mint egy kirakós játék fordítottja. Minden darabkáját odateszik elébe, rakja össze, ha kedve van hozzá. Igazam lett. Megkönnyebbült. De a szava elállt. Közöltem vele, amit én gondolok. Valami oknál fogva Crumbo után ment… vagy már ott volt Ravezzáéknál. Talán látta a S-U-N adását… és tudta, itt a jó alkalom. Valami bonyolult bűntény van… és ez a haper, aki a madarat hozta… most újra megjelenik… fegyvert lóbálva. Nyilván ott volt Ravezzáéknál, mondtam. És igazam is lett. Akkor vitte át a madarat… és veszekedett Siddel… hogy ezt hagyják abba… most már az ő nyakára hozzák a dögöket… Ekkor megjelent Crumbo. A fegyverét lóbálta. Most már Mork vallomását idézem, ahogy leírta. Nem olvasom fel, nem éri meg. A lényeg ez: vele volt a fegyvere. Ráfogta Crumbóra. Crumbo eldobta a Magnumot. Ő felvette. Akkor Liz Guthrie rohant felé, a kert irányából. Mork azt mondja, nem lett volna semmi baj… csak ő… ahogy ott állt egy idegen fegyverrel a kezében… és egyszerre elképzelte: lehet! lehet! lehet!… nem is tudta, mit… csak hogy talán lehet… lőtt. Liz elterült. Ravezza és Crumbo egyszerűen nem tudott felocsúdni. Ő kihasználta ezt a pillanatot, beterelte őket abba a helyiségbe… ahol a pult van, a könyvek, minden… Ravezza a pult mögé hátrált. Ő megijedt. Tudta, itt csak egy a menekvés. Lelőtte. Majd a pult mögé hátrált, a Magnummal sakkban 368tartotta Crumbót. Azt mondja, ha Crumbo elfut, nem lőtt volna rá, hiszen a Magnummal… képtelenség, hogy ilyen távolságról Crumbo agyonlője magát. Akkor megpróbált volna mindent Crumbóra fogni. De Crumbo elkezdett mesélni neki valami bonyolult dolgot… egy gyilkosságról… és hogy ő valami Ivor vagy Myrna embere-e… vagy a kis Raulé… ebből ő semmit sem értett, csak azt tudta, hogy még mindig van esély, ha megtalálja Ravezza fegyverét a pult mögött valamelyik fiókban. Megtalálta, és azonnal lőtt. Crumbo holtan rogyott össze.

Csend lett.

– Akkor nagy csend lett – mondta Joe –, így meséli Mork. Hangot akart volna hallani. De a madarak is elnémultak. Talán a lövések zajára. Egy pillanatig se gondolt rá, hogy bántja őket. Ezért írásban irgalmat kért… ne kínozzák meg. Hadd végezhessen magával. Sok időbe telt, amíg mindez összejött belőle. De most itt van, szépen leírta. Arlene itt járt… és ő találta ki ezt… Benjamin Mork igent bólintott.

– És nem fél, Joe, hogy amikor belép hozzá, a torkába vágja a borotvát – kérdezte Dejan. – Hátha ezt gyakorolta mindig, gyerekkorában. Higgye el, ez nem is megoldás, joggal fázna rá… mármint maga. Föl kell hívni Auerlint.

– Nem bánom – mondta Joe. – Lesz, ami lesz.

– Persze. A végén elügyetlenkedjük – mondta Dejan. – Tárcsázom a jardot.

– Várjon, majd én – mondta Joe. – Minek ebbe magának belekevercölődnie. Menjen el szépen, és…

– Nem. Mert attól félek, maga elvágja a torkát, a kezét vezetve – mondta Dejan Tradics –, és az ilyesmit utálom. Nincs joga hozzá. Ennyi egyelőre elég. A madarak dolgát meg fogjuk oldani. Siden és Lizen, nem szólva Crumbóról, már úgysem segít. Fantasztikus história! Még azt se mondhatjuk, hogy ennek itt „nem volt köze” a Myrna–Ivor-fejleményhez.

– Halló… – Joe telefonált. – Arlene. Figyeljen csak. Jöhet. És hívhatja majd a jardot. Rendben van. Nem, nem bántjuk. Igen, a barátomnak is ez a véleménye.

Aztán, hogy letette, Dejanhoz fordult: – Arlene-nek is nyugtalan órákat okozott már ez… – Foglyukra mutatott. – Gyerünk – mondta. Beléptek a barna, ódon, pultos helyiségbe. – Joe! – kiáltotta Dejan. – Gyorsan!

Benjamin Mork abban a pillanatban kapta fel a borotvát. Nyakához emelte… és már dőlt a vér. Joe elkapta a kezét. Dejan nem is tudott odaférni a viaskodás tárgyához. A borotva 369végre Joe kezében volt. Mork nyakán a seb nem látszott mélynek.

– Oldozzuk el a lábát – mondta Dejan.

Joe vérző kézzel ment a falhoz.

– Inkább én – mondta Dejan. Előhúzta saját kését, és elvágta a falba erősített régi vaskarikához csomózott kötelet. Benjamin Mork arccal előrecsúszott a pulton. Ami ereje még volt, arra használta, hogy oldalt billenjen… ez sikerült, így zuhant be a pult mögé, rá Sid Ravezza holttestére. Minden csupa vér volt körülötte.

– Nem az ütőeret érte – mondta Joe. – Reméljük, Arlene hamar itt lesz. Menjen ki, várja meg… és ha beengedte, elmehet, Dejan. Több szükség itt nem lesz magára.

Megszólalt a telefon.

Derger volt az.

– Ken Hanesattot Auerlinék elkapták – mondta Bertram Derger. – Ken magára vállalt mindent. Myrna gondját is, Ivorét is le akarja venni a jard nyakáról. Úgy kell Shanának… védekezhet. Ken azt állítja, megelégelte… mármint ő, Ken Hanesatt… Myrna és Ivor „szerelmi viszonyát”. Majd meglátjuk. Ki maradt, hogy a valódi fejleményről beszámolhasson?

– Gail halott – mondta szomorúan Dejan. – Ocean Phelps halott. Patrick Crumbo halott… de hát miért is kellene a tényleges cselekményről beszámolni? Shana megtehetné… de majd megbolondult!

– Igaza van – nevetett kelletlenül Derger –, egész eltájolódtam. De ha ide jönne a Thibert Stúdiók repterére… hátha segítség kell a kis Rovinernek.

– Lelép? – kérdezte Dejan.

– Ha igaz – mondta Derger. – És én nem akarok ítélni az ő ügyében. Az apja a barátom volt… a kis Paul nem szerette az apját. Próbáljuk megbékíteni a dolgokat; várjuk meg, milyen sorsot szán magának ő. Egyszer úgyis visszajön… még biztosan találkozunk. Várom, a jobb utolsó leágazásnál a motel bárjában.

– Ott leszek – mondta Dejan.

– Gailt egyébként – kérdezte Derger, mint aki örül, hogy ezt a vonalat biztos nem hallgatják le –, ki ölte meg?

– Én – felelte Dejan. – Lőttünk egymásra.

– Ott halt meg Ocean Phelps – nyögött Derger. – Tisztára fölöslegesen mentem el. Hanesatt után lódultam…

– Gail akkor is lelőtte volna Phelps barátunkat – nyugtatta Dejan. – Ne eméssze magát.

370

– Igen. Gail és Phelps… leölte egymást – hangzott Derger tűnődő hangja a vonal másik végén. – Hát siessen óvatosan.

Letették.

Csengettek. – Ha Arlene az – mondta Joe –, küldje be, és mehet is.

Valóban Arlene volt az. Dejan látta, hogy kerüli a tekintetét. Biccentettek csak egymásnak. Dejan úgy érezte, egyikük se tudná megmondani, mit szégyell.

De hogy ez nem lehet másképp, az nyilvánvaló, gondolta Dejan. És hogy ugyanazt gondoljuk, az is. Majd megkérdem Dragától, gondolta. Beült a Hondába.

Csak nagyon nehezen tudott elszakadni a Hawthorne utcától. Valami örökre itt marad, gondolta. Ha majd Toyota fölébe hajlok, ha a vak Shippy Néni életében egyetlenegyszer, holtan, a kezemben hever, akkor fogom érteni igazán, mi történt itt. De addig is… érezni fogom, mint túl mélyre zuhant, soha el nem ért tárgyat, felfoghatatlan veszteséget. Innen, tette hozzá magában, nem is lehet távozni.

Fölment a dombra, lenézett a hajnalodó völgyre. A hátsó kertek, ha nagyon-nagyon elképzelte őket, kezdtek átderengeni a homályon. Meghallotta Auerlinék autóinak szirénáját. Nem érezte magát haszontalannak.

A szégyen értette a dolgát. Egyre meg egyre megújult. Hát ez az, mondta Dejan…

Hallotta a hangját, ahogy mondja: – Hát ez az… – Hallotta, ahogy ez nem jelent semmit.

– Maga a kis Paul még, persze, nincs sehol! – mondta kényszeredett mosollyal Derger. – Majd Perrier meghozza. Gail lakásán bujkált, a barma. De mindegy, még sokat alakulhat. Visszaküldjük Michelle gondjaiba.

– Mi van Charlotte Juxtonnal? – kérdezte Dejan.

– Auerlin elő fogja venni – felelte Derger. – És a legnagyobbak lesznek a zűrök. Gondolja meg, ez a sok ide-oda-ide… Minden attól függ, Michelle mit vall… mert odaát meg fogják kérdezni. Most majd Shana is kibékül egy kicsit azzal a gondolattal, hogy Michelle a szövetségese. Charlotte Juxton, egyébként, hadd süllyedjen el Hanesatt-tal. Annál jobb, ha bonyodalmasan áll.

371

– Maga… Shanától tudja, Derger, amit én Ocean Phelpstől? – kérdezte Dejan. Mivel Derger bólintott, ez a téma le volt zárva. Megjött Perrier; egy Thunderbirddel hozta, igen barátságosan, a kis Pault. A két „lányosképű” egyáltalán nem hasonlított; Paul most inkább nyúzott volt, kékes-zöldes karikás a szeme alja, és a bőre fáradt.

– Megárt, ha ennyire nem csinálsz semmit – mondta Derger. – Odaát először aludd ki magad, és aztán se kezdd rögtön a filmes szakmával.

Paul vigyorogni próbált. Dejan elnézte: inkább kisfiús volt. Nézett Dergerre, mintha… lehetne apja. Bertram Derger már nem dőlt be ilyen dolgoknak. Mégis, látszatra ezt az érzése igyekezett növelni, amikor Pontiac Bonneville-jének üléséről kiemelt egy kis táskát.

– Lobranóék küldik; és az a vén gazember esküszik, hogy ez most nem hamis. Másfél millió, elégedj meg ennyivel – mondta Derger. – Ocean Phelps pénzeit, természetesen, közalapokra adjuk. Szálljon vissza a dohányföldre a pipafüst.

Több költői pillanat, állapította meg Dejan, nem volt. Perrier távozott Paullal. Dejan és a kis Paul, azaz Raul P. Vinero kezet szorított. Paul odabiccentett Dejannak, s még egy szegletes külsejű férfinak, aki társaságukban álldogált.

– Munkatársam – mondta Derger –, Elmer Beamish.

Dejannak ismerős volt a név.

– Nimmo Beamish unokafivére – mondta Derger. – Várjanak egy pillanatig…

Mivel Dejannak és Elmer Beamishnek a feltehetően mindkettejük számára az „átalvatlanok” rovatba sorolható éjszaka után semmi különösebb mondanivalója nem volt itt egymás számára, szép simán hallgattak. A Thibert Stúdiók repterén ez az egész eseménysor, mondhatni, ilyen csöndben játszódott le.

Csak mint ha a parton járnék, gondolta Dejan, ahogy megkérte Beamish-t, szóljon oda Graculának, mondja meg, biztatható a család, hamarosan érkezik, csak mintha járnék ott, ilyen csöndben, mint ez a látszólagos, lábadozó eseménytelenség… annyi hevesség után. Zsebében ott volt a Palmerston. Töprengett, mi legyen vele.

Volt egy olyan eszméje, hogy… elhajítja. De hát mit tehet erről az egészről szegény Frescott Palmerston, tette hozzá nyomban. És Draga miért ne olvasgassa ezt a kötetet; teli van igazán szép dolgokkal.

A papagájra gondolt… Hogy meg se nézte aztán, ott, Sid Ravezza tanyáján, mely most Joe és Arlene gondozására száll. 372Joe mondott olyasmit, hogy talán oda is költözik. Joe állandóan tele volt ilyen tervekkel. Milyen pompás lenne a Hawthorne utca, második irodának. Bent volna az egyik… a központban… és akkor függetlenedhetne Ron Sadle-től. Ezt se hitte volna soha, hogy ő, Joe Lopiccolo ilyen döntés előtt áll majd. Mert Benjamin Mork úgyse tér vissza többé, hát kibérelheti, netán megveheti a házát. A két telket oldalt összenyitja. A Mork házban lesz az irodája, a kertvárosi. Sidnek és Liznek emléktáblát rakat a kerítés kőfalába. Ez is roppantul imponáló, bensőséges. Mindenki eltöprenghet egy kicsit. És én igazi alapító volnék akkor, mondta Joe, ahogy egy kalitkaaljat a szemétgödörbe rázott. Dejan visszaemlékezett erre a jelenetre… ahogy a kietlen reptéri reggelen fújt a szél, és ahogy arra gondolhatott, hogy verítékezik most Ken Hanesatt Auerlinéknél, vagy esetleg a konok, megközelíthetetlen önbizalom romlandó szobraként ül ott, és… minden kérdésre fölénnyel megfelel.

Vajon Ivor feleségének meggyilkolását bevallja-e? És lesz-e, aki ilyen tárgyban tanúskodik ellene? Rettentő nehéz dolog… Feltehetően ez a témakör elintéződött ott, ahol Gail és Ocean Phelps… befejezte. Dejan minden szót értett ebből a történetből, de nem tudta volna hirtelenjében még Dragának se elmagyarázni.

Hát ezt majd mindenképpen megtudják az újságokból. Jönnek a hétvégi reggelek, cserélik a kalitkaaljakat, és a véletlen különös játékaképpen, madaraik homokfürdőzve félre-félrekotornak egy-egy fél tenyérnyit… és előbukkan egy-egy hír, amely elkerülte a figyelmüket… de hát 200-300 oldal olykor az újság… és sok milliós a város… és több száz milliós a kontinens… és négy-öt milliárd a világ. És nekik van… kilenc madaruk. Meg az öt vireó.

Jött Derger.

Joe rögtön ajánlatot tett a vireókra. Dejannak tetszett az ötlet; igen, meg kell maradniok a kilencnél, már az is sok, de még áttekinthető, lehet velük egyénenként foglalkozni. Az egyénenkénti foglalkozás szép példája volt, gondolta sok öngúnnyal Dejan Tradics, ez a szerda délelőttől ma reggelig terjedő huszonegy óra.

Derger intett Perrier-nek, üljön a Pontiacba Elmer Beamish mellé, ő maga Dejan Hondájába telepedett.

– Felhívtam Larquét – mondta. – Meg vagyunk dicsérve. Ne vágjon efféle arcot, Tradics, kinek nem esik jól az ilyesmi. És ki nem szorul rá, mondja meg nekem.

373

Dejan szótlanul vezetett.

– Joe-val tisztára rendben lesznek a dolgok – folytatta Derger. – Még szép. Rettentő disznóólat csinált az a szemét Benjamin Mork. Egy-két határozott mozdulattal meghozták a szava járását. Most, mondja Larqué, köp, mint a kerti locsoló. A saját fejére, vagyis folyton alááll. Mintha ebben kéjelegne. Azt mondja, réges-régi vágya teljesül, hogy ezt a két rohadékot, Sidet és Lizt kinyírta, és hogy még tejszínhab is volt a fagylalton… ez Crumbo… mindennek a telje.

Dejan félrebiccentette a fejét. Szótlanul vezetett tovább. Derger folytatta:

– Azt vallja, hogy neki már az is kéj volt, ha egy-egy ilyen madarazó letye-petye akárkinek a kocsiját… az ő kifejezései… elköthette a ház elől. Ami a gyönyörűséget illeti, így köpte be a „használtkocsi-átvevője” nevét, címét, egyéb üzletágait. Ő már úgyse szabadul, mondja. Hallom Arlene-től, Joe foglalkozik valami üzlet gondolatával. Ott, a Hawthorne utcában. Hát… a Stúdiókkal vetetek neki házat inkább a Verbelly Paganon, de oda ne menjen, érti, Dejan, mondja meg neki. A Hawthorne utcát el kell kerülni, álmunkban is.

Dejan Tradics bólintott. Látta magukat, ahogy az öt vireó továbbra is marad. Sebaj, kedves jószágok, csak…

Csak ne lennének annyian.

Ilyet nem szabad gondolnom, tette hozzá magában azonnal. Nem fogyott volna ki az ereje…? Vagy a tár…? Vajon… nem élhetne-e? De hát menet közben rájöhetett, hogy nem akar élni. Gail Carlson nem olyan ember volt, akinek ez ne lenne… túl messze. Ameddig elment.

Csak ment, ment, és nem nézett körül. Aztán egyszerre… nem volt se előre, se vissza. Igaz, amit „akart”, azt megcsinálta.

Mit akarok én, tűnődött Tradics, ahogy Dergert hallgatta. Már ott volt Derger kezében is egy Palmerston; vásárolta a reptéri újságosnál. Egy-egy odavetett szóval Dejan segített Bertram Dergernek; a könyvben való könnyebb eligazodáshoz volt szükség „értő szavaira”. Derger így fejezte ki magát, ha irodalomról és bármi „lelkiélet”-ről volt szó. Értő szavai.

Mit akartam én úgy valaha is, mormolta Dejan. Értek-e nagyobb sérelmek? Nem. Az anyámat nem égették benn egy idegszanatóriumban. A megbízó nem az apám volt. A végrehajtó nem a leendő munkaadóm volt. Ezek a dolgok nem történtek meg velem.

De ezek a dolgok s más dolgok… szerte a világon megtör374téntek. És megtörténnek. Nincs átfogó képem róluk. Átfogó szándékom. Csak néha ott találom magam, hogy…

Derger egy 1940-es levelet olvasott fel éppen. Frescott Palmerston írta a lányának: – „…reméltem, hogy az idén nem fognak ellened fordulni az egyetemen, de a levél hangneme, amely levelet javuló munkádról írtak, arra enged következtetni, hogy mégiscsak ellened fordultak. Burkoltan figyelmeztetnek. Meg kell próbálnod tudomásul venni a szempontjaikat, és kompromisszumot kötni. Úgy érzik, hogy sok mindent nyújtanak neked, és nem akarják, hogy a pozíciót saját egoizmusod gyakorlóterének használd.” Igen – tette hozzá Derger –, ezt ismerjük. De az én helyzetem se irigyelhető.

– Mégis, maga azok között van, akik irányítanak, figyelmeztetnek, Derger – mondta most Dejan, de ahogy útitársa lepittyedő arcát meglátta, hozzátette nyomban: – Jó, nem szóltam egy szót se.

– Már ilyen kicsiben elkezdődik a világ – mondta Derger, mint a szokatlanság enyhe bódulatában akárki. Dejan se volt az a nagy könyvrágó, mégis… mulatott, milyen elemi erővel hat Bertram Dergerre maga a megfogalmazás. Mint másra egy személyi döntés órája, perce… vagy két-három pisztolylövés.

Némán haladtak öt-hat másodpercig az erősödő forgalomban. Derger különösen beszédes kedvében volt ma; Dejan vigyázott, ne mosolyogjon; hiszen mi volt ez a beszédes kedv… egy könyv, kész szövegekkel, amelyek kiváltják a rokon érzelmeket vagy épp az ellenkezést…

A könyvek értelme, gondolta mintegy Joe helyett Dejan. Aztán már hallgatta. Min múlnak a dolgok, ez lehetett volna az alcím. Derger olvasta:

– „A reklámszakma üres hűhó, akárcsak a film- vagy a tőzsdeügynökösködés. Egyszerűen eszköz, melynek segítségével kétes ígéreteket tesznek a hiszékeny közönségnek… Gondold meg, mégis, ha engem történetesen 1920-ban előléptettek volna, mikor a reklámszakmában dolgoztam, s elég pénzt adtak volna, hogy elvehessem az anyádat…” A lányának írja ezt – mondta Derger. – Azt tudja, ugye, hogy nekem is van egy lányom? Húszéves. No látja. Európában él. Ugye, mindenkit érint az irodalom. Meg hát ő nekem… a párizsi kapcsolat.

Hallgattak.

– Ne féljen, nem nyomasztom ilyennel, Dejan – mondta Bertram Derger. (Nem „nyomaszt”, gondolta magában nevetve Dejan Tradics. De most hirtelen nagyon kedvelte Dergert. Várta, mit mond.) – Már nincs Párizsban. Észa375kabbra ment. Így biztonságosabb. Párizs az én életemben már túl sokszor előjött itt. Látja, mi baj érhet??

– Persze – mondta Dejan.

– Várjon – mondta Derger. Elővette a kézi adó-vevőjét. Hívta a Pontiacot. – Szóval még nem. Jó. De a Peytonne mellett vigyázzanak. Ha igaz, egy sötétzöld furgon. Maguk elé kanyarodna. Mihelyt meglátják a sötétzöld furgont, ne várjanak, Perrier lőjön a gumikra. Nincs több adujuk. A Peytonne mögött már ott lesz a tízes, szálljanak át. Ennyi.

Hátradőlt. Csend volt.

– Mindig van valami – mondta. – Semmi köze a mostani dolgunkhoz. Nemcsak ebből áll a világ. Látja, mit ír Frescott Palmerston: „…hogy elvehessem anyádat, az életem talán egészen másképpen alakul. Persze, ez se egészen biztos. Az emberek igen gyakran harc árán is kiteljesítik magukat mindenféle kitérő ellenére, s lehet, hogy előbb vagy utóbb akkor is író lett volna belőlem.”

Bekapcsolták a rádiót! A hírek végét kapták el. Volt egy kis kulturális gyászhír is, a helyi adók egyikén. Szerényen leélt élet után, sokak „névtelen kedvenceként”, a Thibert Stúdiók filmjeinek megannyi epizódszerepéből ismert…

…név, életkor…

– A kutyás öregasszony! – kiáltott fel Dejan.

Derger bólintott. Zene szólt már.

– És hogy az Alvez-szanatóriumban…! békésen elszenderült – mondta Dejan Tradics.

– Ez volt az utolsó kívánsága – közölte Derger. – A művészet mindenhatósága – tette hozzá. – Egész életében statiszta volt… és utolsó „szerepében” egy ígéretes ifjú tehetség, íme, őt alakította.

Dejan vigyázott, ahogy lekanyarodtak, ne lássa túl élesen azt a lehanyatló fejet, ott az Ocean Phelps kihalt „céllövölde-éjén”, az utolsó utáni képben.

– Gyorsabban – rendezkedett akkor Derger. – Szeretném azért megnézni azt a zöld furgont. Milyen arcot vágnak, hogy valaki így kifújta a tojást… A Cheveaux Töltésről remekül odalátni. Utána… menjen haza, pihenjen vagy fél évet megint a madaraival.

– Maga? – kérdezte Dejan.

– A Cheveaux-n várnak – mondta Derger. – Velük megyek tovább. Csak… az eredményt is velük akarom látni.

Hallgattak.

– Itt jobbra – mondta Derger. Mindjárt ott leszünk.

376

Elérték a Cheveaux Töltést. – Tudja, apró dolgok ezek – mondta Derger –, mégis fontosak. Hallottam egyszer, valami svájci mondta, és akkor az már nem rossz, hogy az úristen a részletekben lakik. Hát részletezzük csak, amíg bírjuk. És ha… neki, aki nincs…?!

Ott voltak a Töltés kihalt gerincén. Lenéztek a mélybe. A Peytonne jellegzetes, hétszög alakú, lágyvonalú, harmincöt emeletes tornyának tövében már nem zölden, már sárgásvörösen lángolt valami.

– A furgon – mondta Derger elkomorulva. – Azt hitték, én is benne leszek a Pontiacban. Mindig ilyen pillanatokat használnak ki… tudom. Amikor valami egyéb nagy dolog van. Ez Notenbankék taktikája. De hol vannak a mieink?

Merészen lilára festett fémbódé állt a tulajdonképpen csak valami átláthatatlan hagyomány szerint „töltés”-nek nevezett hegyhát túlsó végén.

Derger kiugrott a Hondából, futólépésben tette meg az utolsó métereket.

A lilás barakk mögött két halott hevert.

Dejan egy pillanatig azt hitte, ismeri valamelyiküket. De nem, és akkor megértette, hogy ez tényleg egy másik történet, és neki semmi köze hozzá. A kocsi, bordó Vauxhall, ott volt lecsúszva, kitört kis fenyők között a hegyoldalban.

Valakinek nagyon jó kedve lehetett, mert egy sárgás-pirosas-fekete Gordon-fakusz, egy nem túl ritka, de igen kedves „fenyvesmadár” is feküdt ott az első kerék mellett.

Dejan fölemelte, már nem tehetett érte semmit. A 45-ösével kis gödröt kapart a laza talajban, oda fektette a véres fakuszt.

Csizmájával fenyőtűt kotort rá bőven, és odaszúrt egy kis ágat.

– Hát igen – mondta Derger. – Most mondja meg, Dejan, ki lehetett az a jó rohadék, akinek ez így… tetszik? Mi az értelme? Neki, aki… ezt a Palmerston-könyvben olvastam… aki Van?!

Előhúzta a könyvet, és lassú mozdulattal a Vauxhall mögé hajította. Dejan nézte, ahogy a puha kötésű Palmerston szétnyílik, majd a kocsi tetején, mert rövid volt az ív, a gerince tövénél fémet ér, összecsukódik, de felszárnyal újra, és eltűnik az ágak közt.

– Nem érünk rá – mondta Derger, ahogy már az adó-vevőn dolgozott –, Palmerston pajtás. De azért jelszónak így jó leszel. – Csend lett, aztán Derger hangja törte meg ismét:

– Halló, halló, vétel. Az új jelszó, a Peytonne-fejlemény befejezéséig… Palmerston Pajtás.

377

– „A megfizetetlen besározódás: a gyakorlati tisztaság” – olvasta Ron Sadle. – Ezt egyelőre nem értem, de hogy Leo DeFeót alaposan megkérdezték, az nyilvánvaló.

Derger bólintott.

A vér a „gyakorlati” szó végét és a „tisztesség” szó elejét ütötte át a mellkasi sebből. A vizelde kövén hanyatt fekvő férfin így az újság mintha ezt hirdette volna: TITISZ.

Ron felállt. Csend volt. A kátrányos falon egyenletesen niagarázott a tiszta víz. Hangja lett volna ez a „titisz-titisz”? Volt egy ilyen madár is, Dejan mesélte, furcsa nevű… valami sistergő… vagy füzi-füzi… titisz-füzi; ilyesmi.

– Tiszta munka – mondta akkor Ron Sadle, és kesztyűs műkezét beletörölgette egy szarvasbőr kendőbe. Mintha hozzáért volna bármihez. Derger unottan nézegetett körül.

– Meghalni és megszeretni – mondta Bertram Derger –, pillanatnak műve volt. Gyerünk.

Mivel Leo DeFeo érdekében nem volt mit tenniök, elindultak kifelé. Ron egy pillanatig, kényszerképzetszerűen, azt gondolta: milyen jó, hogy kimenet nem kell bedobni az ajtóba egy féldollárost. Műkezével nyomta meg a kilincset.

– Jó vicc lenne Joe-nak, ha az ajtó nem működne – mondta Ron Sadle. – A múltkor Joe egy egészen nagy mondást eresztett meg…

Látta, Derger nem figyel. Csak saját magának folytatta: – „Ne természeteskedj itt, működj!” Egy hullának. Kilenc gyilkosság volt mögötte, és…

– A műkőről jut eszembe – mondta akkor Derger, ahogy a féldolláros ajtót maguk között hagyták, és a két nagy vörös köröm között haladtak fölfelé a lépcsőn –, hogy valami viccet én is mondjak a maga kedvére, Ron…

A két ujj, valami lakkreklám, olyan volt így kinagyítva, mint két különös comb; Ron meghallgatta Derger csikorgó viccét valakinek a működési engedélyéről, és közben azon töprengett, miért kell egy ilyen minden-mód-férfi-illemhely bejáratát ezzel a motívummal ékesíteni. Derger kitalálhatta 381a gondolatát. – Nézzen oda – mondta. A szemközti padon ketten ültek. – Az illemfiúk – folytatta Derger. – Ekkora vörös körmökkel, látja?

Ron Sadle bólintott. – Megnézzük őket? – kérdezte. Derger felvonta a szemöldökét. A fiúk egyike ezt jeladásnak tekinthette; intett nekik, és mosolygott.

– Leo rég jöhetne már – mondta a vörös körmű fiú. – Ismerkedjünk össze, ő Mata, én vagyok Hari. Hát ti, hasikám?

– Hagyd ezt most, Tillyer – mondta Derger. Ron csodálkozva nézte. Kezdett egyre homályosabbá válni a jelenet. – Chious – szólt akkor Bertram Derger a másik vöröskörműhöz –, hogy a fél dollárba lett ez, hallod? Ki ment be Leo után? És miért hagytátok egyedül kijönni? Hallasz engem egyáltalán? – Odalépett hozzá: megfogta a fülét.

– Persze, hallja – vigyorgott „Mata”. – De hát attól még, hogy beöltöztet minket így, nem leszünk a… – Szavainak jutalmául őt vette át Derger; megcsavarta a fülét. Ron előhúzta a 38-ast. – Hagyja, Ron – mondta Bertram Derger. Akkor hangzott az első fütty, és „Mata” Tillyer összerándult. Ron látta, ahogy elkezd kicsúszni Derger kezéből. „Hari”, akit Derger az imént Chiousnak szólított, felsikoltott. Vagy ordított, Ron nem tudta. Félfordulata hihetetlenül gyors volt. És hiábavaló. Még két fütty hallatszott, a golyók most célt tévesztettek. A park bokrain túl, húszméternyire tőlük, hasra vágódva is látták, elindult egy ezüstmetál színű autó. A környék egyszerre hatalmasan csöndesnek rémlett. Tillyer szájából ömleni kezdett a vér. A száj körül már élettelen volt az arc; és „Mata” azzal is kilógott a sorból, hármójuk közül, ahogy ott feküdtek a pad mögött, a világ egyik leghitványabb erődítményének védelmében, azzal is másutt járt már Matthew Tillyer, hogy ő hanyatt volt, a feje pedig Derger vállánál. Itt nem volt akkora tisztaság, mint odalent az illemhelyen. Ron látta, ahogy az autó közeledik, teljesen rendhagyóan, a néptelen park sétaútján.

– Golyóálló – mondta kétségbeesetten a Chiousnak is szólított fiatal férfi. – Golyó… – A keze a vastag bőrövhöz kapott, de Bertram Derger megelőzte. – Hé! – kiáltotta Derger. – A körmödre kapsz, ha… – Derger kezében már ott volt Chious pisztolya. Chious talpra szökkent, rohanni kezdett. A másodpercek kinagyítódtak. Chious, mielőtt ezt a mozdulatot megtette volna, még a földön hasalva, suttogni kezdett, hörögve… legalábbis Ronnak így hangzott ez: – Főnök! Ne… én… ő… – És Derger csak azt mondta: „Hé! A körmödre 382kapsz, ha…” Ez mind egyszerre történt; „Hari” Chious hangjában a könyörgés, a kétségbeesés, a megbánás egyszerre volt ott, s közben a keze a fegyveréért kapott volna, és Derger nem tudhatta, nyilván nem tudta, kire lőne. Az ezüstmetál tömb, lassan közeledve, mintha nem vett volna tudomást ezekről az árnyalatokról. Két férfi körvonalai rajzolódtak ki a füstszín üveg mögött. Ron érezte, ahogy a veríték viszolyogtató tapintású selyemkendőként veszi körül a nyakát. Ezt érezte: „Jó lesz a napon… kora délutáni napsütésben… zöldben…” És ezt hallotta: – Érd el a zöldet, Hari! – Derger hangjában iszonyatos gúny volt. A Chrysler lőréséből akkor láng csapott ki, és Chious felvonyított, majd odacsattant. Ron megpróbált hátranézni, poros vonaglást látott, fél láb kapálózását. Az ezüstmetál tömb tovább közeledett. Feléjük? Az illemhely lejáratához?

Egyelőre, Ron úgy látta, ehhez az utóbbihoz. Dergerre nézett; egy arcot látott, amelynek szikkadt ráncain ugyanolyan igazi veríték csorog, mint az ő tarkóján, hátán… Halálfélelmet látott, és olyasmit észlelt, mintha Derger a bal kezével kétségbeesett mozdulatokat tenne. Ron önkéntelenül is a saját műkezéhez kapott, és az jutott az eszébe… kinagyított, „síugrósan úszó” gondolat… hogy egy ilyen műkézbe mi minden szerelhető be, mi minden fér. Derger be akar kapcsolni valamit? Ez a mozdulat, ahogy a zekéje zsebében görcsösen markolni látszott valamit… semmi másra nem utalhatott. A zeke szárnya az aszfaltos járdán valódi szárnyként kiterülve hevert, és Derger mintha forgatott volna valamit benne, de…

A két férfin a Chrysler füstszín üvege mögött mintha sűrű szövésű harisnyaálarc lett volna. Az ezüstmetál tömb lőrése most jobb kéz felől egy vonalban volt velük. Egy lámpaoszlop hirtelen eltakarta, és akkor…

Ron látta, hogy Derger megmoccan, mintha hasmánt helyzetből fel akarna szökkenni. Ám a mozgás, valami rettenetes koreográfia, bent a füstszín üveg mögött indult meg igazából. Mindkét férfi az arcához kapott, és a kocsiban ködszerű anyag kezdett terjengeni. Ez el is takarta őket csaknem azonnal, de az a mozdulat maga volt az iszony… Profilból látszott egy némán ordító száj… egy ordító száj, melynek hangja nem hatol át fémen, golyóálló üvegen… aztán valami maró ködön. Amelyről csak sejteni lehetett, hogy „maró”. Ron üvölteni szeretett volna… mert a mindenen túli kínt látta, ennek egyik változatát. De akkor Derger zizegő száraz bőrű, hámló tenyere a szájára tapadt. Derger mintha mondott volna valamit…383 a Chrysler egyik ajtaja mintha résre nyílt volna… de lehet, hogy Ron ezt csak képzelte.

– Semmi baj – mondta gyorsan, amennyire befogott szájjal erre képes lehetett. Derger tenyere elvonult. Ron is feltápászkodott. A Chrysler lassan, bent ködbe borulva, majd kitisztulva ismét, az illemhely lépcsője felé tartott. – Ne legyen szívbeteg Ron – mondta akkor Derger. – Egy kis sav és gáz. De mindketten ezerszer megérdemelték.

– Ezt?! – kiáltotta Ron. Vagy csak akarta kiáltani? Derger hangját hallotta: – A pokolban ugyanígy folytatják. Ki tudja, mi ott a szpré-technológia. Gyerünk…

Az ezüstmetál koporsó akkor nekivágódott a lépcsőkorlátnak, egy kicsit megbillent, elindult lefelé. Derger fölnézett valahová a fák közt. Egy régi fazonú toronyház pár emelete látszott arra fenn. Aztán ismét a Chrysler útját követte szemével; a kocsi oldalt billent, a kormány felőli oldalára.

– Csak az van mégis – mondta Derger –, hogy… nem értem! De mindegy. Fő az, hogy élünk. – A parkterület másik szélén hagyott Daihatsu Charmant felé siettek, mindvégig a bokrok sűrűjén át. Senki sem igyekezett meggátolni őket ebben. – Ne csinálja a szívfájást, Ron. Savas permetet kaptak, ugyan mit ér az ellen a harisnya. A savra, azt hiszem, szinte azonnal jött a gáz. Meghalni és megszeretni…

– Rémes, hallani is – mondta Ron.

– Azonnal, de nem annyira azonnal, hogy a sav ne munkálkodjék előtte – fejezte be Derger. – Persze hogy rémes. De gondolja meg, Timothy Rockwall keze akkor is rajta volt a géppisztolyon, vagy min. Amikor a savpermet elkezdett szállni. Lőhetett volna, ha nem az arcához kap, és… Hát…

Beszálltak a Daihatsuba. – Glenn Bessica meg, a kormánynál, volt ő olyan fiú, hogy az alagsorba küldetett volna bárkit bármikor, ha ő attól egy emelettel följebb kapaszkodhat – tette hozzá még Derger. – De azért beleborzong az akármim, ha meggondolom, hogy… Megállok! Hogy… mennyire az utolsó pillanatban jött a… – Elhallgatott.

– Szóval, egyenlőek voltak az esélyek, ráadásul én – mondta Derger –, mint kiderült, nem is tehettem volna semmit, hogy megvédjem magunkat. Elég baj. De majd meglátjuk. – Ron arra gondolt: bezúzta-e a Chrysler a féldolláros ajtót? Belóg-e az orra, fintorgás nélkül, abba a térbe, ahol „a kései leszármazott” hever holtan, megkéselve, vérével itatva a saját szellemeskedő mondását egy kiterített újságlapon.

384

Aztán még sokáig némán ültek egymás mellett, és Ron úgy érezte, van ebben valami kísérteties; ők is ketten egy kocsiban, elöl…

Lecsavarta az oldalsó ablakot.

– Nyugodtan – nevetett érzéketlenül Derger, és a hangjából kihallatszott, követi Ron Sadle gondolatait. – Most egy darabig csak nyugodtan. Az sincs egyvégtében, hogy lőnek.

Furcsa volt, hogy a Woydell Park közelében robogtak el. Ron szerette volna megkérdezni Dergert, hogy ez így akkor most mind mire volt jó. Derger itt is megelőzte:

– Bessicára és Rockwallre gondol? – kérdezte. – Vagy Harry Chiousra, Matthew Tillyerre?

– Már inkább rájuk – mondta Ron. – Most hova megyünk?

– Dorishoz – felelte Derger. – Aggódom. Felhívtam őt, mikor a DeFeo Parkba indultunk, emlékszik. A Pazococo sarkáról. Nem vette föl. Most megnézzük.

Ráfordultak a Pazococóra. Ron tudta, hogy a következő állomás, talán egy kicsit tényleg nyugalmasabb végre, a Gracula Bar lesz… de csak Doris Barber lakása után.

– Talán csak lement – kockáztatta meg Ron. Megint látta Bessicát és Rockwallt… a Chrysler füstszín üvege mögött… azt a pantomimet a műszerfal alól fölpermetező kénsavban és gázban. Nem ismételte meg, hogy „lement”. A vörös körmű illemhely lépcsőjére kellett gondolnia; és a park névadójának kései leszármazottjára, Leo DeFeóra… aki ott várta volna információval Derger egyik emberét. Ha ez is igaz…

És megölték, mert Tillyer… vagy Chious, akiket Derger „beöltöztetett”, valamelyikük vagy mindkettejük… lejátszotta a lapot Bessicáéknak…

Ha igaz…

A Pazococo nem mindenképpen „a vesztesek” negyedét jelentette. Voltak még mélyebb zugai is.

És voltak – a kiismerhetetlenek. Például Doris Barber tetőteraszos lakosztálya, a Kis Műterem.

Leo DeFeo érdekeltsége volt ez is valamikor. Aztán Bessica átvette a terepet. Leo DeFeo emlékét már csak egy gang-gang kakadu őrizte… amíg élt. Így beszélik; Derger ezt tudta elmondani Ronnak.

– Furcsa, hogy ez az egész – mondta Ron –, ugye, mintha onnét indulna, ahová a többi ügyek általában megérkeznek. Timothy Rockwall, a hosszú vörös körmével megfojtotta a kakadut, és Doris…

385

– Doris, a Pazococo-Miss! – mondta Derger. – Látatlanban Leszadizva, a Légies Lelki Levezetés! Bedobja Doris gépezetébe a történetét, elmondja, kire haragszik, mik a főbb témák, és Doris megvariálja, tényleg mint egy komputer, ismeretlenül, név nélkül, látatlanban leszadizza az illetőt, maga meg csak hallgathatja szépen, és a végén azt mondja, te szentség, ehhez képest akkor még a védelmemre szorul a haper vagy a nő…! Amit Doris kimódol, elképzelhető gyűlöletet, okot és lázálmot. Komisz-A-Pazococo-Miss!

Kényszeredetten nevetett. Követte a viccét, mintha célkeresztbe venné. Kiszálltak a liftből a „legfelső utáni emeleten”.

– Az ügyfelek szerették a kakadut, igaz? – kérdezte Ron. Nem is várt választ. Megnyomta a csengőt. Az ajtón még mindig ott volt Gang-gang képe.

Ez volt a kakadu legszemélyesebb neve, ilyen egyszerűen létezett ő, gondolta Ron. Jók voltak hozzá. Leo DeFeo, Doris, az ügyfelek, akik azért jöttek, mert haragosaik voltak, mert ők maguk is haragosak voltak valakire, mert úgy érezték, tele vannak gyűlölettel, és ehhez a gyűlölethez tárgyat kerestek, és találtak is, csak valami nyugtalanította őket. Vagy az illető nem bizonyult „méltónak” erre az érzésre, vagy az érzéstől vártak többet…

És ott volt Doris Barber, a L-L-L-L-L-egalkalmasabb…! Akinek csak ez volt a nevetős jelszava: Meghalni-És-Megszeretni. És ez azt jelentette, hogy…

– Gyerünk akkor felülről – mondta Derger. Kinéztek a folyosó üvegablakos végén a tűzlétrára. – Nincs párkánymászás, ne féljen. Az Joe különszáma volt, marad az övé.

Kiléptek, Derger ment elöl. Nem vette elő a Specialt, és Ron fegyvere is rég a hóna alatt pihent megint. Bertram Derger azért ajánlotta a tetőt, tudta ezt Ron, mert ott a nagy mennyezeti üveglapok valamelyikét kisebb zajjal törhetik be. Derger már szedte is elő az öntapadós „zsebkendőt”.

Ez azt jelentette, gondolta Ron Sadle, ahogy innen most már az óceánt is látta, azt jelentette, kalandozott el a tekintete a Bellevista lombtömbjein túlra, hogy Doris szerint „még-akár-szeretni” is lehet azokat, akiket eláztatni hoztak ide az ügyfelei személytelenül. Akikről még-még-még-és-még akartak rosszat hallani… Hallani akarták, miért kell gyűlölni őket, milyen lehetőség van még a kapcsolatban, milyen változat és alváltozat. Ron azért ezt újra meg újra csak bámulattal gondolta el: hogy emberek azért fizessenek egy ilyen Doris-Akárki-Missnek, hogy az ismerőseikről még több rosszat 386halljanak, hallják a még várható rosszat, a lappangó rosszat, a tovább nem fokozható rosszon túli rosszat… és a végén esetleg épp ettől csillapodjanak az indulataik! Ezen a világon, állapította meg Ron, mindenért fizetnek. Nincs, amit ne lehetne ilyen célra kitalálni. Csak a megfelelő hely, időpont és emberiség kell hozzá.

Derger sokkal kézzelfoghatóbb dolgokkal bíbelődött. Oldaltáskájából kis fémrúd került elő, és ezzel, miután „jégcsákánnyá” kattintotta szét, ütögetni kezdte a „zsebkendőn” át a mennyezet kiválasztott kockáját. Ron eközben azon töprengett, amit Dergertől hallott. Hogy például Glenn Bessica egy nap megjelent Dorisnál, és nem a megszokott szolgáltatást óhajtotta. Amikor Doris ellenkezett – vagyis megtagadta, hogy az ügyfeleiről adatokat szolgáltasson, és Glennt saját személyével óhajtotta kielégíteni –, színre lépett Timothy Rockwall. Először összeverték Leo DeFeót, majd átvették Doris „védelmét”. Mivel Doris Barber ügyfelei között, mint Ron ezt az igen egyszerű tényt Dergertől nemrég meghallhatta, a Thibert Stúdiók néhány színésze és egy rendezője (Colin Kellock) is megtalálható volt, és mert Doris (okosan-e?) biztosabbnak látta, ha Bessica és Rockwall tevékenységéről beszámol némelyeknek, Bertram Derger láthatárán „a vöröskörműek” hamar kirajzolódtak. Mivel állandó találkahelyük volt a DeFeo Parkban az illemhely környéke, és mert a jelvényüket (és látványos jellemzőjüket) is egy olyan reklámról vették, amelyik a DeFeo Parkban és környékén bőséggel látható volt, Derger bevezette: Leo DeFeóval az őséről elnevezett parkban találkoztatja valamelyik emberét. DeFeo (Leo) titkos büszkeséget érzett, hogy ezt a parkot az ő egyik őséről nevezték el; s nem bánta, hogy a Legnagyobb Törpevamzernak nevezik nem is annyira a háta mögött. Állítólag Notenbanknek dolgozott, Melvin Notenbanknek, aki korábban a Thibert Stúdiók „védelmét” akarta átvenni Dergertől, ám meg kellett elégednie a S-U-N televíziós „revolvercsatornával”, Shana Dennehy pénzén. Shana, tűnődött Ron Sadle, ahogy a „zsebkendőnyi” lyukon lemásztak az égfényben úszó szalonba, és egyelőre se élőt, se holtat nem láttak sehol Doris Barber lakosztályában, Shana Dennehy a megboldogított Thibert főnök egyetlen vér szerinti örököse volt. Ám ő a Stúdiók mellett egy tévécsatornát is működtet újabban, hogy a szükségképpen megosztandó erőket szükségszerűen és hasznosan megossza, s azokat is jelentős önbecsüléshez és ártó lehetőségekhez juttassa, akik a Stúdióknál így már nem fértek semmi387lyen „csapatba”. Ezért választotta, meséli egy ideje Derger, Melvin Notenbank és Trevor Seekatz a S-U-N tévécsatornát, s társult hozzájuk, középső betűként, Brian Ullbert: Seekatz – Ullberg – Notenbank. Persze, rendezniök azért lehetett a Thibert Stúdióknál, vagy produkciójuk védőszárnya alá is vehettek bizonyos részleteket… ahogy Shana bölcs, húszévesnél alig terjedelmesebb (de hatvan évre elegendő) tapasztalatanyaga diktálta. Netán más szempontok megkövetelték.

A Thibert Stúdióknál most a másik vér szerinti utód, a néhai Elton Loggie mostohaanyja (vagy látszat-mamája), Hennie Loggie képviselte a művészeti elveket, és a gyakorlatot Raoul Mulpry, Roy Bessica, valamint Colin Kellock triója bonyolította.

Olykor, magyarázta Derger, fölöslegesen.

Most Bertram Derger semmit se magyarázott, semmit se szólt, némán haladt Ron előtt a fényben úszó, hosszúkás termekben gyéren és csillogásra elhelyezett fémbútorok között. A krómfelületeken „csövezve” úszott át a két hívatlan látogató torzképe.

Ron megpillantotta akkor a kakadu nagy, háromszor öt méteres kalitkáját. Gang-gang, akinek a neve Roy Bessica fiát, Glenn Bessicát annyira idegesítette, hogy végül utasítást adott Timothy Rockwallnek, fojtsa meg a tíz vörös körmével, méghozzá Doris Barber szeme láttára a madarat, Gang-gang most is érezhető űr volt a lakosztályban. Derger elbeszélése szerint. És még más is volt itt róla. Hogy utóélete nem volt eseménytelen. Doris akkor rögtön megmondta Glenn Bessicának, aki a madár megfojtása közben őt magát megerőszakolta, s úgy tartotta közösülés közben, hogy a kakadu haláltusáját végignézhesse, Doris rögtön megmondta Glenn-nek, hogy most csak a meghalni módja kérdéses, megszeretni meg fogja.

Glenn ezen jót nevetett. Így mesélik.

A gang-gang kakadunak olyan szép „vörösköröm-feje” van, mondogatta Glenn Bessica. Csak épp a csőre fehér, és a feje vörös, de ez nem számít. Timothynak való feladat, és Leo DeFeo utolsó emlékét is el kellett távolítani onnét.

Glenn ezeken az összejöveteleken, ahol mindig mutatott Dorisról is néhány képet, határozott céllal jelent meg. Az összejöveteleknek az volt a természete, hogy mivel a Thibert Stúdiók vagy a S-U-N-csatorna munkatársai rendezték, jelen voltak a Thibert Stúdiók vagy a S-U-N-csatorna munkatársai is, természetesen a magukkal hozott hódolók, bemutatandók, megfitogtatandók s egyebek társaságában. Glenn és Timothy 388ilyenkor mindig kiszemelt valakit, Doris ügyfélköréből. Vagy olyasvalakit, akit „szidni vittek” Doris Barberhez. Vagyis aki gyűlölet tárgya volt, valakinek a gyűlöletét élvezte úgy, hogy ez az illető nem bírt betelni a saját érzésével, netán küzdött az érzés ellen, vagy más, ilyen könnyen meg nem határozható oka volt, hogy „pszichológus helyen” társalogjon róla, megbízható féllel. Ez a megbízható fél volt Doris, akinek az anyagát újabban Glenn Bessica és Timothy Rockwall „csapolta”.

Jellemző, gondolta Ron, ahogy a kisebbik hálószobában már a Doris Barber holtteste fölé hajló Derger mellett állt, jellemző, hogy Doris is a kakaduért gurult be, a csapolást még így-úgy tűrte.

Most azonban őt csapolta meg valaki, és a párducbőrön, szöveg híján is, tetemes mennyiségű vér gyűlt össze az ágy előtt. A halál öngyilkosságnak látszott, és a szépséges nyelű tőrről most már valóban nehezen lehetett volna lefejteni Doris kezét, hiszen a kéz s a tőr ott volt a holttest alatt; a sok-sok gyűlölet tudója és tovább-boncolója, a lelkek látatlan leltárosa most mintha testibb feladatot kapott volna: meg kellett keresnie saját szívét, át kellett hatolnia a pengével a bőrön, a húson, a csont alatt, hogy „dobogón legyen” a mozdulatával.

Az ágy – hatalmas heverő – ugyanis dobogón állt; Ron fellépett rá, gondosan a szélső párducbőrre, és a dobogó megdobogott. Ezzel is nagyon különbözött Doris Barber immár semmiféle gyűlöletről nem tudó szívétől.

– Meghalni és… – mondta Ron Sadle. Akkor váratlan dolgot hallott.

– Azonnal vége volt – felelte Derger. – Glenn és Timothy vajon… érzett-e olyat, hogy meg fogja szeretni a halált? A kis Raul P. Vinero komoly találmányok birtokosa. Tehetséges apja volt.

Ott ácsorogtak még egy darabig, Ron a kesztyűs kezével, már kifelé menet, megbirizgálta a hajdani kakadu kalitkáját. A két acélszál halkan megpendült; nem egyformán.

Teljes volt a napfényes, porsugaras némaság. Derger mászott ki elsőül, aztán felhúzta a székre álló Ron Sadle-t. Nem bajlódtak a szék eltávolításával.

Derger inkább az illattal törődött: permetezett maguk után, így a szagkeresést lehetetlenné tette. Büszkén mondta mindig: elvben lehetséges, meg kell találni hozzá a gyakorlati anyagot.

Doris tudhatta, hogy ez elvben lehetséges… Ami most a gyakorlatban megtörtént vele.

389

– Ilyen hamar? – kérdezte Ron Sadle. – Az rendben van, hogy Bessica és Rockwall tudná: Doris hagyhatta, hogy a Chryslert megszereljék… de ez ott az eszükbe se juthatott. Jött az iszonyú fájdalom, a képükbe fröcskölt savval, aztán rögtön a gáz. Nem gondolhattak ilyenre.

– És az, hogy „megszeretni”, hol marad? – kérdezte Derger. – Az egész dolog rémes. De nem az, hogy Arthur Craddell és Perrier megtechnikázta nekik a Chryslert, és velük ez lett, hanem amit ők csináltak… és főleg okoztak. Soroljam? Három gyilkosság, két öngyilkosság… öt életveszélyes sebesítés, köztük egy megvakítás… ez volt csak ennek a tevékenységüknek a számlája. A Doris Barber-megcsapolásé. Szerencse, hogy Mos Vanderberge kétségbeesett ötlettel Shanához fordult… öngyilkos akart lenni, mert megtudta, hogy a fia Dorishoz jár, és motivációt keres további gyűlöletre. Az apja ellen. Mivel Mos Vanderberge komolyan csalódott Arlene Eakinsben is, aki miatt egy feleségét otthagyta, s mert azt kellett tapasztalnia, hogy a fia, Sam Vanderberge már Arlene-nel él, úgy döntött, véget vet életének; mert ehhez gyáva volt, s mert tudott Shana üzletéről, vagy a szolgáltatásról… és mert az első feleségéről volt szó… Dorisról…

– Íme, Shana – mondta intőleg Ron Sadle –, elemében van! Vagyis „a Szolgáltatás”; ez lett a K. K. Ü.-ből, a Külön Kijárás Ügynökségből… De maga olyan lekicsinylőleg szólt róla, Derger!

– Hallja! – mondta Derger. – Shana első komoly kutyaszorítója volt ez. Mert Vanderberge kitálalt neki. Mit tegyen erre ő? Teljesítse az ügyfele kérését? Éljen vissza utána az így szerzett értesüléssel? Fogalmam sincs, kikkel dolgoztat Shana. Hát persze, ez azért lényeges neki, hogy senki se tudja! De ennek ára is van; mert mindennek utána lehet menni azért. Szinte a moccanásig meg lehetne bénítani Shana tevékenykedését is… ha valaki akarná. Vagy valakik akarnák. Ezért Shana valakinek… ez vagyok, mondjuk, én… és valakiknek… róluk se tudok okvetlenül… továbbad bizonyos értesüléseket. Ez védelmet jelent a számára. Hát nem? Csakhogy a műfaj nagyon kényes. Mert Shana is „védelmező szerv”, bizonyos értelemben. Egyrészt ott a pénze… Nem is folytatom.

Akadálytalanul távoztak az épületből. A Daihatsuban ültek, Derger indított, de a Bellevista felé indultak. Ron meglepődött.

Bertram Derger intett neki, várjon.

– Majd odatalálunk még Graculához is, nem vagyok olyan 390szomjas! – mondta a csikorgó viccet. – Addig jó lesz a telefon.

– Megkeressük Shanát? – kérdezte Ron. – Remélem, a Bellevistán, a Dennehy-rezidencián nem fognak ismét hullák úszkálni a kis medencében.

– Vízbe fojtott madarat se nagyon találunk a szépen domborodó ablakrács mögött, a ház urának fejénél – nevetett kedvetlenül Bertram Derger. – Azt se tudom, a ház úgynevezett ura, Arthur Craddell barátunk odahaza lesz-e. Kiderül.

Szótlanul haladtak. A Pazococónak ez a része egyértelműen sorházas volt és gondozottan sivár.

– Vagyis? – kérdezte Ron Sadle, és Derger érthette, szeretné az abbahagyott téma folytatását. – Doris volt Vanderberge első felesége. És…?

– No persze – mondta Derger. – Shana ott állt az értékes Doris Barber-értesüléssel. Vajon miért mondott neki olyan sokat egyébként Doris Barber neve? Valaki más is megkereste már őt ugyanígy? Mint Vanderberge… hogy meg akar válni az életétől; „mert a fia! a nője! az akárkije!”… és aggasztóan „vége a világnak”. Honnét tudta ezt a kiutat Vanderberge? Honnét tudott Shana szolgáltatásáról? Elárulta-e Shanának, kitől értesült a „Doris-anyagról”? Hogy a fia odajár, és anyjának az iránta érzett gyűlöletét elemzi…! Tény, hogy Shanát valami nagyon felkavarcolta ebből, és… megkeresett engem. Leo DeFeo hozta a hírt. Itt tartunk. Így beszélik. Lehet, hogy csak Shana gondosságának példája lesz!

– Leo DeFeo durcás volt Dorisra? – kérdezte Ron Sadle. – Ugye? Mert végső soron… Doris ejtette őt. És nem árulhatta el neki, miért? Vagy DeFeo ezt tudta? Hogyan volt a dolog?

– Leo, így messziről, tényleg olyan volt, mint akit két afféle körmös ujj csippent fel és pottyant ide vagy oda… Holott bohóc volt ő a javából – folytatta Derger. – És kedvelt alakja újabban a S-U-N közönségének. Önálló filmjével valahogy sose lett sikere, arra ő túl rövid eresztés volt. De… tudja, mi az, ami Leo DeFeót rokonszenvessé teheti a maga szemében, Ron? Hogy a maga családjának is nagy hagyományai vannak ebben a városban… és akkor Leóhoz képest maga, őszintén szólva, csekélység. Ha éppenséggel túlzás is, hogy többszáz éves a DeFeo család hagyománya itt, az tény, hogy száznál több! És ez is elég. Százötven év, vagy ilyesmi… Az első itteni DeFeóról nevezték el a parkot, ahol nemrég jártunk, és a kései Leo sem panaszkodhat: népszerű. Persze, hogy mit kezd a népszerűségével…

391

– Vagy hogyan vívta ki – szólt közbe Ron Sadle. – Hát nem? Azt mondja, szórakoztató műsorok bohóca volt, igaz? Vagy mi.

– Alkalmilag – mondta Derger. – De ez a szórakozás… ez azért olyasmi, hogy egyéb is van benne. Riporterkedés… enyhe botrányszaggal, vagyis botrányszimattal, mert Leo DeFeo mindig úgy járt-kelt, mint akinek az ősei miatt ez a város… a lakosztálya, és joga van, sőt ez a dolga is… hogy megnézze, mi hogy alakul, vannak-e furcsa fejlemények… még „vécés” is volt itt, ha igaz!

– A DeFeo park nyilvános helyén – jegyezte meg Ron Sadle –, úgy látszik, őt nézték meg. Érdekes, hogy ez volt az első gondolatom ott lent: Leót most kifaggatták, mint a gyerekjátékot a srác… mi van belül. Nem túl eredeti – tette hozzá mentegetőzve –, csak hát az egész… az se az.

– Várjon – mondta Derger. – Az a baj, hogy így már, holtan, Leo DeFeo engem nem tud annyira érdekelni, mintha…

Tűnődve hallgatott el, arca kesernyés volt és erőltetetten szívélyes. Aztán így folytatta:

– Történelmi figura, én ezt gondoltam. Ahogy ott fekszik a vécében. – Elhallgatott. – Vagy csak feküdt – tette hozzá, és Ron bólogatott, ezt gondolta ő is. – A Chrysler jól felhívja rá a figyelmet. A gáz egyébként, Paul mondja, csak olyan kis zárt térben hat – fejezte be Derger. – Különben is a sav volt a nekik való. Ezek rémes figurák voltak, Ron. A savval gáz fejlődött, és…

A D’Orleans Állatnyomozó Iroda társfőnöke döbbenten hallgatta a Thibert Stúdiók biztonsági vezetőjének szavait. Derger ritkán ragadtatta magát efféle érzelgésre! És ritkán kapkodott, csapongott.

– Még egy régebbi elintézetlen fejleményem volt velük, mellesleg az is – tette hozzá akkor, utolsó záradékul, Bertram Derger. – De nem baj. Ők akarták. Illetve Doris Barber. Aggasztó, hogy a kis Paul… vagyis Raul P. Vinero… ismét nyugtalan. Nem jelentkezett nálam. Craddell a kapcsolata. Ő kiválóan ért a műszaki dolgokhoz. Még Thibert főnök idején is… rá bíztuk mindig, ha ilyesmiről volt szó.

– És most a kis Paul… visszajött… Mazatlánból? Vagy Mexicaliból? – kérdezte Ron. – Még mindig a négymillió izgatja? És a Lobranók? – Nézte Dergert; szokatlanul tanácstalannak látta.

– Nem, az emberi szív, ahogy Leo szokta mondani, szakaszos – válaszolta Derger. – A kis Paul lezárta a dolog Lobrano-392részét. Mondják. Talál egy újabbat: Craddell azt ígérte neki, hogy lesz valaki, ha igaz, aki huszonhét és fél százalékos alapon beváltja neki. A kis Paul most már nem a Lobranókra dühös, hogy átverték a hamis pénzzel, hanem egy bizonyos Brett Ossorióra, aki a pénz átvételét tagadta meg tőle, még úgy másfél éve. Most ő mindenképpen Arthur Craddellben hisz, aki hozott neki egy vevőt. Zox Amiral volna az, mondják. Eléggé meglepő, Hennie Loggie kedvenc férfisztárjai között is a második-harmadik, jelenleg Barbara Montyval fut. Barbara és Colin Kellock, persze, összeházasodott, de hát…

Ron Sadle bámulva figyelte, milyen lelkesen beszél Derger. Hanem hát Leo DeFeo halott… kész. Történelmi figura.

– Mondja meg őszintén, bökőre, Derger – nevetett Ron –, nem a lélek bántja? Hogy DeFeo mégis… magának szerezte, amit szerzett… értesülést, ennyit-annyit… de nem maradt elég zárkózott…

– És most más is kinyitotta? – kérdezte Derger. – Igen, hát persze. Hát én nem mondtam, hogy Leo DeFeo ügye le van zárva. Attól, hiszen hát… még le lehetne. De nincs! Csak nem tudok úgy érdeklődni iránta többé, ennyi az egész. Az ügy nincs lezárva.

Mintha nyomatékot akarna adni a szavainak, ráfordult a Bellevistára.

– Hanem – mondta egy kis csönd után Bertram Derger –, ebben, ugye, van egy kis igazam? Maga se León gondolkozik úgy önmagában, Ron, igaz? – Ron Sadle a szóismétlést nem tartotta „beszédhibának”, tudta azonban, mit gondol az ilyesmiről mindig Joe. Lopiccolo szerint bizonytalanságot árul el az efféle. „Igaz, igaz…” Ron szórakozottan bólintott. Látta Dergeren, hogy azt várja, mit fog mondani most ő. Természetesen csak azt mondhatta, amit gondolt:

– A Chryslert… figyelhették is… vagy ott kellett lennie valahol időre? És nem futott be? Valaki telefonált… esetleg Dorisnál ott vendégeskedett a gyilkosa… Nem? Mert minket aligha előzhetett meg bárki, főleg ha utánunk értesült a DeFeo Park fejleményeiről…

– Pontosan – felelte Derger. – Ami még Leo DeFeót illeti, bánt a dolog. Kellett volna őt… hagynom békén. De most tele vagyok ilyesmivel. Ott a kis Sam Vanderberge… Számított rá, hogy az apja meghal. Mos Vanderberge búcsúlevelet írt. Ezt Sam őrzi valahol. Képes rá, hogy besegít… mikor pedig Shana már nem akarja a dolgot. Mos Vanderberge jól járt. Mert ő is megbánta, hogy ilyen őrült volt. Shana örül. Egy vállalkozás csődje, komolyan.

393

– Hát nem? – nevetett Ron Sadle is. – Shana Dennehy, aki öngyilkosságra gyáva öngyilkosjelölteket segíttet át a vágyott partra, tiszta szívből örül, hogy az egyik ügyfél visszalép…

A visszalép szó annyira tetszett Dergernek, hogy rideg, kocogós nevetésbe kezdett. A Daihatsu simán suhant a Bellevista Ronnak oly ismerős lombjai alatt.

– A Vanderberge-birtok – mondta Derger. – Nézze, micsoda fák. Micsoda régi család. A DeFeók és a Vanderbergek… egykor legendás versengés folyt közöttük… már nem tudom, milyen ügyben, ez történelem. Nincs hozzá érzékem.

– Az örökös cselekvés… nem tűr más örökséget, igaz? Vagy hogyan is kellene megfogalmazni, hogy Leo DeFeo stílusában szóljon? Mert ha jól láttam, a mellén ott volt egy újság, az ő egyik híres jelmondatával éppen – mondta Ron Sadle. Arra gondolt, még mennyit itatott át a vér a szövegből. Ők titisz-nél tartottak.

Olyan volt ez a „titisz”, mintha Leo DeFeo haldokolva még belemártotta volna ujját a saját vérébe, és rányomta volna a véres ujjat a saját jelmondatának… jelmondatai egyikének, javította magát rögtön Ron Sadle… bizonyos betűcsoportjára, s ekképp „a gaz Titisz” bűnösségét örökítette volna meg. És Lucas Auerlin hadnagy nemsokára jelentheti Larquénak, hogy egy veszedelmes bűnözővel kevesebb van megint, és maguk között talán megállapítják, hogy kettővel, mert Titisz rács mögött, Leo DeFeo meg, aki ezt a „megfizetetlenség”-et nyilván célzatosan írta vagy nyomatta le, Leo az örök túlparton navigál; szép szárazon megússza így mindenki, akit akár lelke legtitkosabb zugán is eláztatott volna ez a közernyőkön pózoló zugkellemetlenkedő. Derger legalábbis így vélekedett. Ott álltak a Dennehy-birtok kapujánál. Ron felsóhajtott. Most már örökké ilyen „történelmi” színhelyeken kell járnunk, gondolta magában, de nem szólt semmit, mert nem tudott olyan összetett módon kifejező arcokat vágni, még vágni se tudott afféléket, amilyenek Dergernek „csak úgy maguktól és mellesleg” jöttek.

Jött Arthur Craddell is, hórihorgasan, napsütötten, és senki meg nem mondta volna, hogy a világ egyik furcsa házasságának szenvedő haszonélvezője. Sok furcsa házasság van a világon, állapította meg Ron Sadle, akinek volt tapasztalata ebben (egy halott és egy elvált feleség; a halott őt akarta meggyilkolni, az elválttal egymást akarták igen szaporán), sok ilyen akad, de 394Arthur esete így is ritkaság. Mert Craddell szinte minden módon jól járt; Shana huszonegy éves, ő lassan ötven, ha nem több, és a Dennehy–Thibert-vagyon legalább ennyi millió… mint az ő kettejük éveinek a száma. Esetleg ennyi száz… nem, Ron visszakozott… ennyi tíz millió… vagy olyan mindegy! És Shana csak üzlettel foglalkozott.

– Üzleti ügyben távol jár – mondta Arthur Craddell, és puha léptekkel jött mellettük a füvön. – Jó, ha éjfélre befut. Tessék, örülök, hogy itt látom magukat. Ha jól emlékszem, amikor utoljára találkoztunk, az…

Az nagyon régen volt, állapította meg Ron, és Arthur Craddell azóta rengeteget változott. Látszott az arcán: a bölcsességnek abba a szakaszába ért el, amely nem hogy nem tűri a lázongást, de egyszerűen képtelen is rá. És a fennmaradó hely és erő… az élvezeteké, a szemlélődésé… s micsoda önszemlélet ez így, fejezte be szomjas gondolatsorát Ron Sadle. A terasz asztalainak egyikére kipenderülő nagy üveg Oldie hamar megtette a hatását. És pillanatokon belül öten lettek: aki az Oldie-t odapenderítette, Valentina Hortimer… mint Craddell bemutatta, „khm, akivel most… khm, élek”, s mindez itt, Shana házában! Ron csettintett. A Craddellhez hasonlóan hórihorgas fiúról Derger és Ron Sadle megtudhatta, hogy „Valentina mindene” ő, Cironel McGill, „a vöröskörműek” nagy „kékkörmű” ellenfele.

– Volt ő már Corinna McGhea is – mondta Valentina, és ő is olyan hosszan nyújtózott el a fekvőszékben, ahogy csak tellett tőle. – Teniszezett. A buzik miatt kellett más hitre térnie. Nagyon egyszerű operáció volt.

Cironel McGill mosolyogva biccentett. Ron Sadle érezte, hogy a whisky mellémegy a torkán. Volt ebben a mosolyban valami…

– A vöröskörműek mind… hogy is mondjam? – kérdezte Ron. – Nem azért, de… nem akarok személyeskedni…

– Á, ugyan – mondta Cironel McGill –, és ennek semmi jelentősége. Hallottuk, mi történt. Shana telefonált. A DeFeo Parkban. Az, mondjuk, egy olyan hely. De inkább… erőszakos, nagyon erőszakos hely. Abban az ispotályban, ahogy én hívom, minden ok nélkül, már öt késelés volt, közülük két halálos. De itt maga, Bertram, többet tudna mesélni.

– Minden ok nélkül – jegyezte meg Valentina –, nem szoktak azért késelni. – Cironel tiltakozva emelte a magas égig vékony karját. Vagy úgy, válaszolt most Valentina mozdulata, megértette, hogyan is gondolta a „mindene”. Ron igyekezett 395úgy ülni, hogy Cironel kék körmeit ne kelljen látnia. Valentina körmei viszont… mintha piszkosak és nyíratlanok lettek volna; és Ron elcsodálkozott, hogy a képeiről igazi szépségnek ismert Shanát hogyan pótolhatja épp egy ilyen partvisnyélszerű szuper-rendetlenség.

Mert Valentinán, láthatóan, nem volt azért semmi sem kimondottan „olcsó”.

– Nézzük át – mondta Arthur. – Derger, Shana mondta, hogy biztos ide fognak jönni… Hát igen, persze! – Megpaskolta Valentina csontosnak rémlő térdét a vékony bőrnadrágon át. A nadrágnak pórusosan finom volt a felülete, és Ronban ez is émelyt keltett. Megpróbált inkább medencében úszkáló hullákra, véres fűre, rács mögött kihűlő madártestre gondolni… Ez sem nyújtott vigaszt. A leginkább akkor még maga Arthur Craddell volt evilági kék nadrágjában, zöld dzsekijében, zöld sapkájában, melyet egy pillanat múlva váratlanul levett, zsebre gyűrt, és rövid, sűrű ősz hajára sárga sapkát húzott esetlenül. – Nézzük át, mi is volt – ismételte akkor, már a másik sapkában.

– Hát nem édes? – nevetett Valentina. – Ő még mindig a biztonság szempontjait tartja szem előtt…

Mutatta inas kezével a sapka „szemellenzőjét”. Cironel is elmosolyodott, neki a fogai voltak enyhén feketések.

Derger nem vesztegette az időt.

– Shana mikor telefonált? – kérdezte. Nem tette hozzá: „És honnan?” Arthur az időpontot bizonytalan kézmozdulattal intézte el, ám a helyet kérdezetlen is közölte: – A S-U-N-ból, ott van Trevor Seekatzcal; dolgoznak egy… Hát ez rémes, épp egy Leo DeFeo-műsort készítettek elő. Shana azt mondja, a Vanderberge-öngyilkosság lett volna a tárgy. Hogy állítólag van egy ilyen öngyilkosságokat segítő ügynökség…

Valentina és Cironel ezen tiszta szívből nevetett. Arthur valamivel zavartabb volt.

– Nem mennek a gyerekek inkább játszani? – kérdezte Derger. – Nekem ilyen idős koromban, ha tehettem, a játék lett volna a mindenem.

– De hát őt nézni is olyan mókás – mondta Valentina, és Arthurra bökött.

– Miféle DeFeo-műsorról lett volna szó? – kérdezte Ron. Derger közbevágott. – Leónak ott lett volna valamilyen szerepe az őséről elnevezett helyen?

– Megtörténhet – felelte Bertram Derger kérdésére Arthur. Valentina felvihogott: – Cironel, képzeld, Arthur neki volt 396a helyettese valamikor – bökött most Dergerre. – És benne volt valami tervben, hogy őt meggyilkolják, de akkor a végén még ő segített neki mindenben, csak azért az útjaik elváltak.

Cironel gombostűfejével aprókat bólogatott. – Útja válogatja – mondta maga Arthur –, néha azért összekerülünk. Képzelem, hogy odalesz szegény Doris, ha meghallja a hírt. Shana azt mondta, nincs ereje, hogy odaszóljon neki.

– Na, igen – mondta Derger. – Hát Doris biztos nem örült volna, ha úgy látja Leót. Emlékeznek még azokra az időkre, amikor Leo tiltakozott a nyilvános vécé ellen? Szeretett volna egzotikus madárházat telepíttetni oda. Kiirtani a térség összes helyi illetőségű madarát… és egzotikusakat hozni, nagy röpdékben. Esetleg az egész DeFeo Park röpde-részekre lenne osztva, rácsokon kellene ki- és bejárniok az embereknek, és a madarak ott röpdösnének. Sajnos, maga Leo is rájött, hogy a madarak átmennének egymáshoz, s ez öldökléshez vezetne. Ő maga állt el tervétől. Még vécés is lett!

– Az öldöklés a DeFeo Parkban, azért az megvan – szögezte le most Cironel, vékonyka hangon. Nyakán szinte láthatóan rezegtek át a hangszálak. Nevetett, és a műköröm-lánc a nyakán(!!), kék műkörmök (!! csodálkozott rá Derger szavainak „leple mögül”, mert nem akart bámulónak látszani, Ron Sadle) megmocorogtak, már-már zörömböltek. – Mesélje csak, Derger.

– Tisztára véletlenül voltunk ott – mondta Derger. – Mint mások; Shanáék egyik embere? Láttam, fent állt a Hortimer Toronyház hetedik emeleti erkélyén… és buzgón pördítgette be a képünket a felvevőjébe…

– A régi családok találkahelye az a negyed! – nevetett Valentina Hortimer. – Igaz, csak volt az enyém a ház, de magam is gyakran járok oda, és… Mondja csak, ki volt az operatőr? És nem tréfál? Hiszen az akkor…

– Igen, a kis Sam Vanderberge volt az – mondta Derger. – Nem akartam szólni magának, Ron, de… föl vagyunk véve szépen. Bár hát nekem mindegy, csak… gondolom… jelentkezhetnénk a jardon, vagy efféle unalmas dolgok. Szívesen bevonulok oda a kis Sam Vanderberge társaságában.

– Kicsi a világ! – nevetett Arthur. – De hát, mint tudjuk, a tényezők komoly hányada valóban véletlen, és semmi köze a végkifejlethez. A tényezőknek, fényezőknek, vényezőknek… – „Leósan” viccelt.

– Mint itt a Hortimer Toronyháznak – nevetett Valentina. – Bár hozzá kell tennem, hogy a DeFeo Park így kapta a nevét…!

397

– Hogyan?! – kérdezte csodálkozva Derger. – Valami rémlik… A Hortimer család és a Vanderbergek…

– Nem, nem! – tiltakozott Valentina Hortimer. – A Hortimerek és a DeFeo család kapcsolódott, ha így óhajtja, rokoni szálakkal. Egy Hortimernek, aki a Toronyházat építette még a század tízes éveiben… és errefelé ritkaság volt a felhőkarcoló… DeFeo lány volt a felesége. Cironel, mindenem, ne vigyorogjál, ez ugyanolyan dolog a történelemben aztán, mint most a vörös körmű fiúk meg a kékkörműek. Hidd el. Ezt – fordult hirtelen Ron felé, aki talán nem tudta rejteni éppen az érzületét –, igen, magának is mondom, Sadle. A családi hagyomány… nagy dolog. Bár közben kész röhej. Mert manapság a formák megváltoztak, és egyéb hülyeségeket veszünk komolyan! De komolyan!…

– Ron apja valamikor a város főépítésze volt – jegyezte meg elégedett rosszallással Derger. Ron Sadle ritkán hallotta őt ilyennek!

– Tehát a park így lett DeFeo Park, vagyis ezért lett éppen az a park DeFeo! – mondta Valentina. – Ilyenek a véletlenek. De mesélje csak, hogyan volt ez?

– Shanától hallottuk, hogy valami forgatás lesz a DeFeo Parkban – mondta Derger. – Természetesen érdekelt a dolog, hiszen Leo DeFeo a Thibert Stúdióknak is dolgozik, és… ami engem illet, megajánlottam Shanának, hogy védelmezem… gondolja meg, ha a Stúdiók védelmének valódi értelme van… és rólam sok rosszat elmondhatni, de hogy gengszteralapon adnám a védelmet, azt… hát csak kérdezzék meg Arthurt…

– A profi nemes büszkesége! – kiáltotta vékony hangon Cironel McGill. – Senki sem kételkedik.

– Shana… vagyis Trevor Seekatz, akit megkérdeztem, igényt tart-e a segítségemre… és az embereimre, azt felelte, kösz, alig – mondta Derger. – Menjek oda legföljebb, ha fontos nekem ez a tudat… DeFeo biztosítva lesz. Mert DeFeo és a hozzá hasonlók miatt van értelme, mondom, a munkámnak, legalábbis bizonyos dolgok náluk mennek a leginkább élesre. Leo is csaknem örökké maga mászkált, kavarcos dolgokban és körmös helyekre, hogy így mondjam. – A csikordulás, az erőltetett párhuzam most sem maradhatott el, ezt Ron Sadle azonnal megállapította. – Hiszen az a köröm ott… valami lakkreklám… merő véletlen volt. Igaz, némelyek azt mondták, a vöröskörműek reklámja… ők találták ki… életveszélyesen megfenyegették a reklámcéget… és a kiragasztást is vállalták… és hogy az a két ujj nem jelent semmi mást, csak 398hogy ez az ő felségterületük. Emlékeznek arra a harisnyaboltosra, aki nem volt hajlandó kirakni a harisnyás fej képét a kirakatába…

– De a harisnyások rémesek voltak – mondta Arthur Craddell. – Azt a boltost például, emlékszem rá, tavaly rendesen lefejezték, a kirakatát betörték, és a harisnyába húzott fejét odatették.

– A kék köröm – jegyezte meg Cironel McGill –, vagy nem bánom, akár a vörös köröm is… egészen mást jelöl. Egyrészt látható, nem? A harisnyások jelvénye: alattomos, gyáva. A köröm rejtéséhez kesztyű kell, nem is részletezem. És ilyen hosszú, visszahajló körömmel igazából… fegyvert se lehet elsütni, nem? De nagyon eltérünk a DeFeo Parktól.

Ron az ismétlődő szótagokon tűnődött. Bár hát Cironel McGillen nekem, gondolta, mit kell tűnődnöm? Öregednék? Olyan egyértelmű volt az egész. Hallgatta, ahogy Derger a DeFeo Parkról, más sokkal kevésbé egyértelmű dolgokról, beszámol a kíváncsian figyelő Arthurnak és Valentinának, meg a körmét ápolgató Cironelnek. Volt az egészben, ahogy Ron a szórakozottság hullámai mögül nézte, valami képtelen…! Arthur, Derger egykori helyettese, aki tényleg benne volt a Derger elleni összeesküvésben. Mit, összeesküvés! Nem lehet még ennyire „jó néven” se említeni azt, ha valakit a főnöke akar kinyíratni az embereivel. Arthur később Joe Lopiccolóval „találkozott össze” alaposabban… Közben úgy mellesleg Shana férje lett, de Shana egészen máshol bonyolítja a dolgait, míg Craddell együtt él egy ilyen különös párossal…

Akkor már inkább a fejlemények! Ron Sadle szeretett volna így kiáltani. Csak hallgatta helyette Dergert. Mit mesél. Miket.

– Későn érkeztünk, tény – mondta Derger. – Telefonhívást kaptam… figyelmeztettek egy ezüstmetál Chryslerre. Golyóálló… és a vöröskörműek akcióját fedezi… mert DeFeo kirohanást intézett egy múltkori S-U-N-műsorban a vöröskörműek ellen. Hogy a DeFeo Park az egyik főhadiszállásuk, s különösen az illemhely és környéke. DeFeo, vagyis a mi Leónk a városatyákat is kipellengérezte… megismételte azt az állítását, hogy a DeFeo Parkban nem nyithattak volna nyilvános illemhelyet… bár ő ott most vécés, de csak hogy mentse a menthetőt… „Nevetés”! Tessék.

Ők is nevettek.

– Az illemhely… a DeFeo Parkban és még a negyed számos pontján… nem olyan rég a harisnyások birtokában volt 399– jegyezte meg Cironel McGill. – Hasist lehetett kapni, hamis dollárt váltottak be… volt olyan, hogy mindegyik fülkében más ment. Ott, a DeFeo Parkban is. És azt hallottam, hogy Glenn Bessica és a kis Sam közös üzlete volt… már nem a szükségek végzése, hanem a szükségletek beszerzése.

Ron elcsodálkozott, milyen jót nevet ezen a viccén maga Cironel McGill. Az átoperáltatást, amelyről nem volt közelebbi fogalma, szintén ilyen vicces hangulatában határozta el, és amikor magához tért a műtét után, vihogott? Nem tudta volna megmondani.

Derger érdeklődve, mint ahogy kiolvasott könyveket lapoz át az ember, hallgatta Cironel szavait.

– Sam… Csak nem Sam Vanderbergéről van szó? – kérdezte csodálkozva Ron. – Az illemhelyek forgalma nemrég Glenn Bessicát és Sam Vanderbergét… illette? Doris és Mos fiát?

Zavarba jött, ügyetlenül fogalmazott, botladozott a nyelve. De itt, láthatta, senki se figyelt ilyesmire. Várták, folytassa. Mintha én lennék, gondolta Ron, az egyetlen, akinek fogalma sincs valamiről, amit a hülye is tud a társaságban. Folytatta azért:

– Tehát Sam… aki ott fényképezett… azaz forgatott… a S-U-N-nak… És Glenn Bessica, aki… – Elnézően nézték.

– Tehát valóban Glenn Bessica ült a Chryslerben? – kérdezte végül Arthur Craddell. – Odalesz Roy!

– Glenn Bessica és Timothy Rockwall – mondta Derger. – De menjünk hátrább az időben. DeFeo támadta a parkok „közállapotait”, és teljességgel valami „régi rend” képviselőjeként lépett föl, ahol a hangsúly azon van, hogy rend. Ezen még mindenki csak nevetett volna… vagy a fejét csóválja. De ennél a mi Leónk messzebb ment. Beszámolt a tegnap esti Star riporterének bizonyos pénzekről, amelyekkel egy bizonyos „egyelőre meg nem nevezett” érdekcsoport próbálta eltántorítani céljától, a város megtisztításától… Csakhogy ő a pénzt, melyet ez az érdekcsoport… egyébként „gátlástalannak” nevezte őket Leo… a céljától őt eltántorítani próbálta, meglehetősen csekélynek ítéli, s véleménye szerint azt a gúnyos elvet élteti csak az ilyen megoldás, melynek lényege, hogy az orvul, de rosszul fizetett tisztaság…

– Nem! – kiáltotta Arthur. – Azt az orvlövész-elvet szítja az ilyesmi, amely szerint a gyakorlati tisztaság annyi, hogy az ember apró megvesztegetésektől lesz sáros…

– Tessék! – mondta Valentina diadallal. – Én nagyon ked400veltem Leo megfogalmazásait. Összedadogunk itt egy negyedórát, és ő így megmondta hat szóban, abból is kettő a névelő: „A megfizetetlen besározódás a gyakorlati tisztaság”.

– Pontosan! – mondta Derger. – Emlékeztetnek ezek a dolgok Mos Vanderberge mondásaira. Hogy az ember odajuthat, amikor már csak a neki legszentebbet akarja meggyalázni, de mi lesz belőle? Az a dolog annyira szent és erős, hogy még ezzel is őt, a gyalázót segíti, a gyalázó megél a gyalázásból, vagy micsoda. Vagy amikor Vanderberge azt írta, hogy neki mindegy, miféle fejlemények részese, fő az, hogy bűnösnek érezhesse magát. DeFeo nem egyszerűen Vanderberge öngyilkossági terveiről akart volna filmet csinálni, hanem a Vanderberge-jelenségről, valakiről, aki nem lett „második Palmerston”, és így tovább. A film bevezetője lett volna „az ősi DeFeo Park”, és Vanderberge fia, aki igazán ismerheti az apját, örömmel vállalta az operatőrséget, ám maga Mos Vanderberge hallani sem akart róla, hogy ő együttműködjön velük… nem akarom elismételni, minek nevezte el a S-U-N-t, a fiát, Leo DeFeo munkásságát és így tovább. Lehet, hogy az öngyilkossági szándék így halt ki belőlem? Ezt kérdezi magától ő, Mos Vanderberge, a jobbak egyik pillére, a város lelkének pillére… így beszélt önmagáról… és igen sokan megállapították, a ma reggeli lapban megjelent „válasz” alapján, hogy Mos az egyik dilit a másikra cserélte… most egyszerre azért nem akar diliből meghalni, mert a dilinek akar élni. Tehát az nem áll, hogy Leo DeFeót azért ölette volna meg, mondjuk, Vanderberge, mert kitalálta volna róla, hogy…

– Nem találhatta ki – szakította félbe Derger szokatlanul hosszú szónoklatát Arthur Craddell –, amit úgyis tudnak az érdeklődők. Mos Vanderberge olykor mintha a várossal azonosítaná magát. Holott mi van akkor, ha valaki odáig megy a buggyant feltételezésekkel, hogy a vöröskörműek mögött Vanderberge, a kékkörműek mögött Leo, a holnap esetleg fellépő pepitaseggűek élén Trevor Seekatz áll, és a fejeket vevő harisnyások bandavezérségéért a két régi kolléga, Craddell és Derger verseng?

– A sajtó állapotairól beszél? – kérdezte Cironel McGill azon a hangon, amelyet Ron és Joe „értelmi seggűnek” szokott nevezni. Fontoskodás hideg babsalátával, tette hozzá mindig Joe. De ő most nem volt itt. Ron megpróbálta helyette is végigmérni a meghatározhatatlan ifjút. – Aligha hihetem, hogy Leo DeFeót ilyen éllel gyilkolták volna meg ma délben az őseiről elnevezett park nyilvános vécéjében, amelynek fennállása ellen ő maga olyan sokat tett volna, ha tud!

401

– Jaj, hagyjátok már Dergert! – kiáltotta Valentina. – Nekem különben is olyan szexi ez az egész, hiszen Sam Vanderberge a mi Toronyházunkból forgatott és pörgetett. Talán maguk is rajta vannak a filmjén, Sadle? Hé, ne álmodozzék…!

Ron felrezzent. Lépteket hallott. Ő nézett hátra elsőnek. „Mindössze” Shana jött meg. Ott állt a terasz lépcsőjén maga Shana Dennehy.

– Hé! – mondta nevetve Shana. Ron, valahányszor látta, mindig megállapította, hogy a legruganyosabb arcok egyike…! De csak ha játszatja, szerepelteti a vonásait. Beszélnie, néznie kevés. Ám ennyi jelenetezés is elegendő neki, egyetlen „hé”, „hi”, „hej”, hogy maga mögé söpörje a többi lehetséges szerepet, a jelenlevőkét.

Most is csak ennyi történt.

Az elmúlt évek során Shana Dennehy egyszerűen főnök lett, nagyon nagy főnök… több, mint Hennie Loggie, vagy a sztárok. És huszonegy éves se volt még.

Derger nem törődött a jelenlétével. Ron Sadle mégis érezte, hogy ez sem más: védekezés. Shana Dennehybe nem lehetett belebolondulni, Shana egyszerűen veszélyes volt, mindenre és mindenkire, és a leginkább azokra az elhatározásokra, amelyek még nem öltöttek alakot. Lehet, gondolta Ron, hogy ezt azért gondolom csak, mert hitelt adok a legszűkebb körökben elterjedt mendemondáknak: Shana ma is a Külön Kijárás híve, és újabb „stábja” van efféle segítő feladatok elvégzésére.

Hanem ennek itt egyelőre, mondta magának, leintőleg, Ron Sadle, semmi köze a fejleményekhez. A ház asszonya hazaérkezett. Kétségtelen, váratlanul.

– Számítottam a látogatásukra, Derger – mondta Shana. Megnyugtatónak szánta a hangját. Mint aki annyit mond csupán: üljünk össze, beszéljük meg.

Ron nem merte volna azt mondani: „De hát mi közünk is volna a dologhoz?” Csak várta, mit szól Derger.

– Hozott-e halottat? – kérdezte Derger. – Ne húzza fel úgy a szemöldökét, Shana. Nekünk a DeFeo Parkban öt van…

– Öt? Nem csak… – Shana elharapta a szót.

– Nem csak négy? – nevetett Derger. – Nem. Lent az illemhelyen a névadó kései leszármazottja, Leo. Így már öt, nem?

– Nos… – mondta Shana. Nézte a nagy park ezüstzöld 402wyomingi fűzfáit, melyek az időközben megnövelt méretű úszómedencét szegélyezték a ház felől. Nézett a medence felé, ahol egykor barátnője, Dana úszott holtan… lebegett beszorulva a korlát alá. – Nos, én mindentől függetlenül „Sam Vanderbergét hoztam”.

– A kis Samet? – kérdezte a D’Orleans Állatnyomozó Iroda társfőnöke, és titkon igencsak irigyelni kezdte egyetlen főnök- és munkatársát, Joe Lopiccolót, aki, ha Európába nem is, elutazott az északi államokba, a kanadai határra, halászni. És ugyanígy gondolt Dejan Tradicsra, aki „a madaraival bajlódhat”, Derger nem akarja megint zaklatni. – Sam Vanderberge… halott? Mi azt hittük…

– Persze, maguk is hoztak halottat, tudom már – nevetett fanyarul, csak a jókedv modorosságával Shana Dennehy. – Halljuk, ki az? Bessica?

– Doris Barber – mondta igen egyszerűen, már szinte Shana utolsó kérdésével egyidejűleg Bertram Derger. – Sam anyja.

Ron ezt csodálkozva hallgatta. Az ő figyelme hagyott volna ki? Vagy Derger említette ezt a körülményt? Nem tudta volna megmondani.

– Ó, hát akkor Mos Vanderberge a nap nagy vesztese! A fia… és a régi-régi „mindene” – mondta Shana Dennehy. – Doris…? Hallod ezt, Arthur? Szerencse, hogy Leo… De mit beszélek!

Gondolatban Ron Sadle megpróbálta odatrükközni most Joe-t, hátha átpasszolhat neki valamit a bajokból. Révülten hallgatta a többiek beszélgetését. Szófacsarásnak érezte, ahogy összeszámlálták az „elesetteket”; hanem hát kiknek a halottai? Minek a képe ennyi efféle látvány, van-e előzménye, amire hasonlít; s nem valami iszony-alakítás-e, gondolta Ron Sadle; ahogy egy kénsavval megpermeteződött, enyhén begázosított Chrysler-belvilágban is lehet a saját arcába tépő halottnak kakaducsőrszerű hosszú, vörös körme. Sőt, amilyen egy ilyen kocsibelvilág, meg nem kocsibel-, hát igen, állapította meg az állatnyomozó főnök, még az is elképzelhető, hogy a kék körmű és a vörös körmű halott ugyanabban a Chryslerben lelhető. De ennek itt egyelőre nem volt jelentősége. Derger, ahogy hallotta, ott tartott még, hogy Seekatz nem tartotta szükségesnek Leo DeFeo „biztosítását”; legalábbis nem Bertram Derger emberei által.

– És ugye, mi jó lett belőle, hogy erőltette, Derger? – mondta nem olyan hidegen már Shana Dennehy. – De mondja csak, már mindegy.

403

– Hogy mindegy-e, és hogy kinek az vagy nem az, nem tudom – felelte Derger. – Leo DeFeo elkezdte ezt a város-sorozatot. Vagyis elkezdte volna… természetesen hol? Azon a téren, amely őt, mint mondta, a legszemélyesebben fűzi a szülőhelyéhez. Leo DeFeo azzal büszkélkedik, hogy ő, életének ötvenöt éve alatt sosem járt „kint” a városból és a megyéből… mert ez itt egy egész világ, nos, igaz, hogy nem mindig voltunk errefelé nyolc-tíz milliónyian, ám Leo DeFeo egy kicsit olyan arisztokratikus szemléletű, és neki az a lényeg, hogy pár tízezer ember mindig megvolt, az az emberiség, amelyik őt a leginkább érdekli. A Thibert Stúdiók és világa, törzsközönségük, a várost és szellemi életét irányító elit, a foglalkozásszerűen vagy „kallódva” szép nők, a különböző korokban különféle nevekkel illetett bűnözők és szenvedélyeik, melyek épp az iménti emberiségnek is a szenvedélyei ekképp… vagy fordítva… ez mind nagyon érdekelte DeFeót… és főként az, hogy legyen meg egy bizonyos rend… a dolgok rendje, úgy, ahogy lennie kellene…

– Szerinte – mondta Arthur Craddell –, ahogy szerinte rend a rend… Igaz, hogy békés fickó volt ugyanakkor. Semmilyen.

– Olyan kis semmilyenke, ahogy elnéztem – mondta Cironel McGill. – De énrám ne hallgassatok. A profilosabb jelenségeket zseniálisabbnak tartom… még ha semmi nem történik, akkor is. Leónk pedig… túlságosan feloldódott mindig a tárgyaiban. Értitek, mire gondolok?

– Persze – mondta Shana. – Elsősorban városmániás volt. Neki a múlt, a múlt az volt a minden. A családok régi harca. Vanderbergek és DeFeók… egykor a polgármesterségért… mit tudom én. Csoda, hogy a Thibert Stúdiókat nem tartja iparnak. Jó, hát én nem mondom, hogy DeFeo afféle környezetébresztő személyiség lett volna…

– Környezetvédő – javította Ron Sadle. De aztán Shana gúnyos mosolyától zavarba jött; a Thibert Stúdiók örököse is ezt értette a furcsa szón. – Bocsánat – tette hozzá a D’Orleans Állatnyomozó Iroda társfőnöke.

– Majd lesz itt valami magának, Sadle – mondta nevetve és engedékenyen Shana Dennehy. – Magának is tudok valamit, és lényegében ugyanott téblábolhat, ahol Derger. Csak afféle párhuzamos ügy, ha odaérünk, elmondom. És szintén: bocs…!

– Folytassa – biztatta Derger. A hangjában ott volt az a gyűlölet, amely az élőlényeket csak ritkán környékezi meg 404nyíltan: düh, hogy más akarat, út, elképzelés, adottság is létezik, nemcsak az övé, amivel ráadásul ő maga sem boldog, sőt! – Vagyis… hagyjuk – tette hozzá, visszazökkenve a korábbiakra. Nincs olyan sok időnk. Bár nem hinném, hogy Auerlin magát zaklatná itt, Shana. Igaz?

– Seekatz és Ullberg intézi a dolgot a rendőrséggel – mondta Shana. – És a kis Vanderbergéről még nem is tudnak. Majd ott jön a maga része, Ron. Tessék, Derger.

Shana felhajtott egy hosszú pohárnyi hideg vizet. Nem ivott most már évek óta szeszes italt.

Ron egy kicsit csodálkozva nézte.

Ha ez a nő bajba kerül, és egyetlen megoldás kínálkozik csak, vagyis hogy soha többé ne érje baj, se jó, aligha fordul segítségért bárkihez. Mégis milyen makacsul ragaszkodik az ügynökségéhez… a szolgálatához. Talán a Stúdiók világában más égést lát? Gyorsabbat, kétségbeejtőbbet néha? Erről a Chrysler jutott az eszébe, és hogy Doris Barber megengedte Arthurnak és Johnette-nek a technikásítást… és hogy így! „Raul P. Vinero”… az apja találmányaival… De hát a rengeteg trükk, állapította meg Ron, míg Derger beszámolóját hallgatta (hogyan döntöttek mégis úgy, hogy odamennek a DeFeo Parkba, és a többi; és elgondolta, Shana és Arthur szavaiban ugyanígy keveredik s fog kavarcolódni továbbra is „igazság” és „hazugság”; s akkor…?), a rengeteg trükk a Thibert Stúdióknál is, a látványosság szolgálata… az örök túllicitálás… Maga a világ. A DeFeo Park, mely a link, izgága, de a szíve mélyén szivacsszerűen komoly, leszívós, mellrekapós Leo számára a múlt elevenítő parancsa volt… most a legmodernebb igényeket is kielégíthette, hat halottjával… és a távolban, a Pazococón Dorisszal.

Akit nem lehetett külön tárgyalni a DeFeo Park fejleményeitől. Ugyanakkor kétségtelen tény volt, hogy őket, Dergert és Ront, senki meg nem előzhette fizikailag, száguldva… Viszont ennek se volt igazi jelentősége, mert…

De itt az elágazások olyan rengetegéhez érkezett, hogy inkább Derger útját választotta: majd végigmennek a legfontosabbakon, és addig…

Figyelte, ahogy az épp az imént történt dolgok Derger kelletlen fahangjának kopogásával megelevenednek. Amennyire szükséges.

– Tehát úgy döntöttünk, hogy odamegyünk, mert Leo tervei között Hennie Loggie számára végzendő munkák is szerepeltek, és a város nyilván örömmel fogadta volna ennek 405a nem mindennapi személyiségnek a szereplését… ahogy mókát csinál a múltból, de éppen így teszi átélhetővé… csetlik-botlik, de hát ki nem? Hennie Loggie nagyon fontosnak tartotta, hogy legalább egy Thibert-produkcióban ott legyen az ötleteivel és a személyével Leo DeFeo. Ez ellen a S-U-N-nak sem volt kifogása.

– Nem – mondta Craddell; mert Shana ismét tűnődésbe merült. Aztán ő szólalt meg, Shana Dennehy: – Doris tehát… meghalt?

Craddell elhallgatott. Ron nem is figyelte őket; tudta, az arcok megjátszhatók, a szavak behelyettesíthetők, és…

Akkor már „azt, ami volt, felidézni”, valamivel több biztosat ígér! Ron Sadle mintha megértette volna, honnét a „nosztalgia”…

A nosztalgia hullám – mondta egyszer Joe! – mindig azt jelenti, hogy az én hullám helyett valakinek vagy valaminek a hullája, másé tehát, míg én papucsot öltök, és szállnak a régi dallamok, mint a füst az átúsztatáskor a vásznon, és még vitatni is oly jó, mi hogyan volt; a legrémesebb tettek kedves élménnyé váltak; az egykori hazugságoknak, gondolta Ron, már nem vagyunk részesei, sőt: élvezzük, ha jön valaki, mint Leo DeFeo, és a saját hagyományait meg a környezetünkét szépen összedolgozza, de egyetlen szemvillanással…! egy parányi megjegyzéssel, odavetve…! kesergetve és édesgetve, hogy mindig emberhez pattanjon az a labda…

Mi az mégis, gondolta akkor Ron, ami ott van bennünk, nyugtalanítóan, és nem hagyja, hogy ne törődjünk mégis azzal, ami a pillanatnyi fejlemény? Miért hallgatunk híreket – pletykarovatnak? Miért hallgatjuk embertársaink pletykáit – hírekként? Miért van ez a kettősség: megszeretni és… Most már összekeverte, és a töprengés helyett inkább a gépies figyelést választotta. Mint a víz alá bukó utolsó száraz állaga, ott volt vele ez a gondolat: miért oldozzuk fel magunkat olyan könnyen és szívesen a gépies cselekvéssel? Miért fontos, hogy fontosnak higgyük, amiben részünk van? Mi akadályoz meg minket, hogy lényegtelenekként ússzunk a lényegtelenben…? Miért lesz a Thibert Stúdiókból is szinte kései Róma…? Vagy más felfújtság?! Miért…

– …miért mentünk oda, kérdezheti Seekatz – mondta Derger felsőbbségesen. (Fensőbbségesen? Ron megint eltűnődött. Akarta is, nem is, amit hall. Mihelyt meghallotta, ürügyet keresett, hogy épp annak alapján figyeljen másra. Érezte: öregszem… valóban öregszem, ha ilyen fontos nekem, 406hogy egy város főépítészének a fia vagyok… egy múló pozícióé, és mégis… nem a ház, nem a név, nem a könnyebb indulás, a méltatlanabbnak érzett szenvedés a fontos, hanem maga ez a város, Hortimer Toronyházakkal, DeFeo Parkokkal, szolgáltatásaival, embereinek furcsa divatjával, mészárlásaival, azzal, hogy a kezdetek oda jutnak: nem tudunk mit kezdeni magunkkal… és összevissza próbálkozunk mindennel.) – De hát ez tény, hogy odamentünk, akármit mond is most már Seekatz – folytatta Bertram Derger. – Sőt, két emberemet már eleve odatelepítettem… „Mata” Matthew Tillyert és „Hari” Harry Chioust. Ők a DeFeo Park és környékének specialistái voltak, és ha minden jól megy, Ron Sadle se tudja meg, hogy közünk van hozzájuk. Csak amikor megpillantottam őket, már nem ment jól semmi. Ennek ellenére – fordult most mentegetőzve Ronhoz a Thibert Stúdiók biztonsági főnöke –, gépiesen úgy tettem, elnézését, mintha csak kis helyi stricikkel lenne dolgunk. A fejlemények magukért beszéltek.

Ron örült, hogy Derger legalább nem igyekszik „ízes kifejezésmódra”.

– Megérkeztek tehát, és az illemhely környékén nem láttak senkit – szögezte le Shana. – A két embere nem ült ott a padon, jól értettem?

– Nem ültek ott, feltehetően a Chryslernél jártak – mondta Derger. – Persze ahogy a vécébe lementünk, azt hittem még, rejtőznek valahol. Most már sejtem, hogy Bessicáék rövidre vették őket… mindegy, hogy mivel. Majd utánanézek, ha lesz hol.

– Várjon – állította meg Shana. – Azt tudta, hogy DeFeo „vécés úr” ott téblábol majd a parkban, és… feltehetően az sem volt titok maga előtt, hogy felvételeket készítünk róla, próba jelleggel. Ezért fedezte fel a kis Sam Vanderbergét a Hortimer ház hetedik emeleti erkélyén. Jó. De hát miért mentek le az illemhelyre? Szeretnek ilyen… körmök között mocorogni netán? Vagy mi volt a nagy ötlet? Nem értem. Ha az embereik nem jelezték, hogy DeFeo lement… honnét jutott az eszükbe épp az illemhely?

– Nos – krákogott derűsen és erőltetetten Bertram Derger –, valami okunk csak volt, nem igaz? Például, Leo DeFeo jellegzetes oldaltáskája… oda volt akasztva az illemhely lejárati lépcsőjének korlátjára. Mit szól hozzá?

– El vagyok bűvölve – mondta Shana. – Tegyük pontossá: az illemhelynek egyetlen lejárata és feljárata van, ugyanaz a lépcső. Azt mondja meg, hogy van az, hogy a kis Vander407berge felvételein senki se látszik… jól értse meg… senki se látszik lemenni a lépcsőn… sem Leo előtt, sem Leo után… se kijönni, ami még fontosabb…

– Hogyhogy nem „látszik lemenni”? – kérdezte Derger. – Nyilván úgy forgatott a kis Sam, hogy a park nagy órája, ott az illemhely fölött valamivel, benne legyen a képben. És pontosan látszik, hánytól hányig készült a film. Remek. És senki más nem megy le a filmen, csak Leo DeFeo, mi? És jómagam, Ronnal. Érthető. Megvan az is, bizonyára, mikor foglalja el őrhelyét a padon a két emberem. Mikor távozik. Őket elnyelik a bokrok, a Chrysler takarva Sam elől, a filmen egyelőre nem látható, igaz? És amikor behatol a parkba?

– Nem mindegy? Auerlinék is megállapították, mi történt – mondta Shana. – A helyzet csak ennyi: volt, ami volt… úgy értem, Glenn Bessicával és Timothy Rockwall-lel a Chryslerben, és Harryval meg Matthew-val kint a DeFeo Parkban… volt, ami volt, DeFeónak nem látszik lenni gyilkosa…!

Shana Dennehy ezt olyan stúdiós „választékossággal” mondta, hogy Ron Sadle műkezében a kis kés mocorogni kezdett, szinte szeletelni, döfködni. A képzeletbeli „kiskéseneki”.

– Vagyis a maguk kezében ott van egy film – foglalta össze Derger –, amelyik ezek szerint tanúsítja, hogy mi a vécébe lementünk, aztán feljöttünk onnét, de Leo csak lement, fel nem jött, továbbá Leo előtt, úgy… mennyivel is…? Tíz perccel, negyedórával?

– Körülbelül igen, de ez nem is lényeges – mondta Shana. – Sam filmezte az egészet, Auerlinék megérkezéséig. És a vécéről nem jött fel senki, de senki. Bizony. És nincs olyan, hogy másik kijárat, átmászás vagy áttörés a női szakaszba; az külön van lefúrva a DeFeo Parkban. Nincs ilyen. Van egy tekercs filmünk, Derger, amelyik azt mutatja, hogy csak maguk mentek le DeFeo után… s ami ennél sokkal többet mond: azok után, hogy DeFeo lement, majd utána körülbelül nyolc-tíz perccel lementek maguk is, valamint amíg a Chrysler le nem csúszott a lépcsőn, aztán míg a jard ki nem szállt… igen, tehát DeFeo lemenetele után egészen Auerlinék megérkezéséig senki sem jött föl onnan lentről! És Auerlinék nem dugtak volna el gyilkost… tehát ha ők azt mondják, hogy lent senkit sem találtak, akkor? Mi a helyzet? DeFeo nem leszúrva támolygott le a lépcsőn, ez is látszik a filmen, tehát nincs az, hogy a parkban leszúrták, aztán sebesülten oda menekült be, ott esett össze. Voltak ezek a jó zárt szoba rejtélyek: a halálosan 408sebesült ember menekül gyilkosa elől, magára zárja az ajtót… ki a gyilkos és hogyan történt? Hagyjuk ezeket a trükköket. Marad az, hogy…

Cironel úgy vigyorgott, hogy Ron alig bírta; marad az, hogy pofán kell törölni. Derger szerencsére közbeszólt:

– Hagyjuk egyelőre, hogy mi marad akkor, ha a film szerint DeFeo lemegy élve, aztán csak mi megyünk le, csak mi jövünk föl, és a rendőrség kihozza DeFeót holtan. Hagyjuk ezt még. Marad az a trükk – mondta Derger elégedett rosszkedvvel –, hogy a maguk kezében ott egy ilyen film és ezzel a filmmel… Egyébként, szép hosszú tekercs, van már ez?

– Egyórás! – mondta büszkén Shana Dennehy, és egyszerre nem volt szó a hangjában a fejleményekről, gyilkosságról, sakkbantartásról; szakmai büszkeség volt csak a hangjában.

– Hagyjuk azt is, hogy ez mit jelent – közölte akkor Derger, és rezzenetlensége nem csupán a hangjában volt. Shana füttyentett. – Nyilvánvalóan ennek a „zárt-filmtekercs-rejtélynek” is egyszerű a megoldása, és… a trükk az, hogy másik szinten, egyéb síkon kell keresni. Bele kell helyezni a tényállást egy újabb, magasabb viszonylatrendszerbe… például abba, hogy Doris Barber is meghalt, és van kicserélnivalónk.

– Arthurra gondol? – kérdezte élesen Shana. Ron figyelte őket; hát így tárgyalnak, ez a tárgyalás, gondolta. Nyilván mindketten pontosan sejtik a másik kártyáit, és a lapot is, amelyik „üt”. De úgy tesznek, mintha figyelmen kívül lehetne hagyni, mit tud a másik elérni, mi az, ami eleve az övé. Próbáljuk meg elvenni tőle; holott jól tudjuk, hogy az úgysem megy. Miért mégis ez a szertartás, Ron fel nem foghatta. És érezte mégis, hogy ő sem csinálná másképpen. Örült, hogy nem kell csinálnia. És kíváncsi volt, mi lesz az ő témája, amit Shana majd előhoz.

– Miért gondolnék Arthurra? – kérdezte Derger, efféle csodálkozással. – A kis Paul miatt? Nem akarom én bántani a kis Pault. A Chryslerben senkiért sem volt kár. Vagy igen?

– Ne féljen, nem vittek a csomagtartóban senkit, ilyen szempontból tiszta volt a koporsó – mondta Shana Dennehy. – Timothy egyszer a földalatti megállójában kénsavat öntött egy lány arcába, aki a befutó szerelvény alá vetette magát; nem halt meg, az egyik karját és mindkét lábát csonkolni kellett. Megváltás volt a számára a halál, sokat beszélgettem vele előtte. Glenn Bessica köpőcsészéjéből származik az értesülés, hogy biztosan Timothy volt. Vagyis ha a Doris-dolgokat nem tekintjük, akkor se panaszkodhatunk, hogy ne érdemelték volna meg éppen ezt…

409

Az „éppen” szó félelmetes nyomatéka volt az emlékkép: a füstüveg mögött kapálózó kezek… az eltorzult arcok villanásnyi pantomimje. Derger vélekedése: lőhettek volna éppenséggel… egyformák voltak az esélyek.

Hát igen, gondolta borzadva Ron Sadle.

– Nem baj – mondta Derger –, Arthurnak ehhez semmi köze, Perrier-nek se. Ne tőzsdézzünk egyelőre. Van ez a film, és van ez a mondása, Shana, hogy van a film. Igaz…?

– De gonoszul csinálja! – kiáltotta Shana Dennehy. Szívből nevetett, úgy látszott.

– Mit csinálnék? – felelte unottan és nyomatékkal Bertram Derger. – Figyeljen, Ron Sadle-nek…

– Várjon azzal! – mondta Shana. – Lementek a vécébe, ott találták holtan Leo DeFeót. És?

– A mellkasán újságlap volt, a Star példánya, tegnap esti kiadás, DeFeo jellegzetes mondásainak egyikével, már véresen. Arról, hogy őt csak ne akarják „olcsón” megvesztegetni – mondta Derger. – DeFeo aranyos humorral mondta ezeket a dolgokat. Valaki talán nem értette jól.

– Ha jól értettem – mondta él nélkül Shana Dennehy –, az újságlap célzatosan volt rátéve Leo átlőtt mellére.

– Ej, ej – csóválta a fejét Derger. – Sérvet kap, Shana. Nem átlőtt, hanem megszúrt. Ugye. De a többi így volt. És a vér olyan viccesen terjengett, tudja? Ahogy szokott. Egyik betűre igen, a másikra még nem. Kíváncsi vagyok, mire a Chrysler leérkezett, hol tartott a betűzésben Leo DeFeo vére. Vagy belenyomták a kezét, és így. Aztán mi feljöttünk, tudja, a két ujj között. A bandának nem ez az ideje. Szóval a mi két emberünk is joggal vehette dekkolósra az ottlétet. Mégis, így látszott a legjobbnak, ha a vöröskörműek közé berakott két fiút küldöm oda. De ahogy Leo DeFeót megláttam odalent így, rögtön tudtam, valami nem jön már össze. Nem létezik, hogy ha Mata és Hari jól vigyáz, ez megtörténhet. Márpedig ők tudtak jól vigyázni, egyebet se tudtak. Nem volt kétséges, ezt lent tudtam már, hogy harcképtelenek – mondta Derger. – Kellemetlenül érintett, amikor ott ültek, és láttam rajtuk, erkölcsileg azok. Rövidre vette őket valaki. De azért hogy ez lesz… nem hittem volna. Mert nálam ott volt egy kézi kapcsoló, a Chrysler „belső technikájára”; és én ezt működtetni kezdtem, már amikor a vécéből feljöttünk, és a két fiút megláttam hülyére véve a padon. Megdöbbentem, ahogy a Chryslerrel nem történt semmi. Képzelheti. Ott hasaltunk, és… működtettem a kézit, mint az állat. És nem történt 410semmi. – Ron hallgatta, ahogy Derger ezeket a dolgokat mondja.

– A végén mégis történt! – mondta Shana sértetten. Mintha ő lenne a kis Paul kölcsönadott találmánya; vagy a sav, a gáz, a kézi kapcsoló, a Chrysler, a DeFeo Park. A világ.

– Ha igaz! – mondta hirtelen Ron. Maga is meglepődött.

– Ha igaz micsoda? – kérdezte Arthur. – Vagy úgy! De hát a kocsiba tényleg beszereltük a szórót és a fújót, és kipróbáltuk a kézi kapcsolót. Működött.

– Azt akarja mondani, Ron, hogy esetleg Rockwall és Bessica csak megjátszotta a jelenetet? – kérdezte Shana. – Szépséges föltételezés.

– Hátha sok idő kellett a működéshez – vélekedett Arthur. – Maga bekapcsolta a kézit, és lassan indult el a sav meg a gáz.

– Kösz. Működési engedélyt kért közben a Szabadalmi Hivatalnál – mondta Derger. – Nem. Nekem más az elméletem. A sav és a gáz rajtját végül már nem az én készülékem szabályozhatta. Hanem az egészet átállították más sávocskára. Icipici változás, és meg is menekültem. Tény. Valaki más indította el a Chryslerben a savat és a gázt. De ez Tillyer és Chious életébe került.

– Siratja őket – jegyezte meg Shana. – De hiszen az előbb mondta, hogy elárulták. Akkor pedig?

– Ez, egyrészt, velük lett volna elintézendő. Az én részemről – állapította meg Derger. A hangjának szinte tréfás csengése volt. Olyan volt ez a csengés, érezte Ron, mint egy államkölcsön. – Másodszor, ki tudja! Harmadszor, miért és kinek volt annyira fontos, hogy így legyen elintézve az ügy… hogy ők legyenek elintézve! Ha a Chryslerben működik a szerkezet, úgy, ahogy Arthurtól tudtam, hogy működni fog, Tillyer és Chious él. És kinek lenne az rossz. Ezt kérdezem.

– Nézze, Derger – mondta Arthur –, ha nem Bessicáék lettek volna mögöttük, akkor nincs a részükről ez a durca, úgy értem, a lövések a Chryslerből. És miért lett volna ott egyáltalán a Chrysler?

– Tényleg, egyáltalán miért volt ott a Chrysler, Rockwall-lel és Bessicával? – kérdezte Valentina Hortimer.

– A két fiúhoz jöttek? – kérdezte Valentina után szabadon Cironel McGill. – Netán illemhely-látogatásra? Körömvizitre?

Nevetett.

Csend támadt.

411

– Valakinek a körmére akartak nézni – mondta Shana. – Az álarc meg azt jelenti, hogy…

Szünetet tartott.

– Sok mindent jelenthetett – fejezte be akkor. – Áthárítás, akármi. De még mindig nem halljuk a választ: miért mehetett oda a Chrysler? Addig rendben, hogy Arthur és Perrier beszerelte nekik az ipart. A vegyes-begyest. Hogy majd, akármikor… ha addig föl nem fedezik. De hát erre nem gyanakodhattak. Az a fantasztikusan apró porlasztó zseniális, és ahogy a fél műszerfalra jó!

– Hagyjuk a technikai lelkendezést – mondta száraz szívélyességgel Derger. – A kérdésre vár választ, igaz, Shana? Nyilván tudta Bessica, hogy Leo DeFeo oda tart a parkba. És találkozni fog valakivel. Csak közbejöttünk mi, és…

– Logika, uram, logika! – kiáltotta fiatalosan Valentina. – Ha maguk azért mentek oda, hogy védelmezzék Leót, másrészt ha maga, Derger, tudta, hogy a Chrysler be van technikázva… ne haragudjon, de ebből egy egészen kis logikai ugrással az adódik, hogy Leo DeFeónak ott magukkal lett volna találkozója, és gondjuk volt rá, hogy ezt a fiúk… vagy mások… elárulják Bessicáéknak. Mármost, hogy mit tudhat Leo DeFeo… azaz mit tudhatott… olyasmit, amiért Bessicáék lelőnek, meg nem mondom! Az is igaz, hogy Bessicáék nem tudták: Leo már halott odalent…

– Logika, Valentina! – nevetett gyilkos melegséggel Derger. – Nem tudták? És ha ők intézték el? És a két fiú, Mata és Hari hagyta?!

– A film! – kiáltotta Cironel.

Derger heves mozdulattal intett, hogy fogja be a száját. Cironel McGill válaszul egyszerűen megszeppent, nem szólt egy szót se.

– Na, bocsánat – mondta Bertram Derger. – Jó, hát akkor tényleg legyünk logikusak. Igaz, Valentina. A film! Ott a film, és nem fogok Auerlinhez menni a filmmel, hogy megnézzük, kit és mit mutat, ha egyszer minket is mutat, vagy ki tudja… és Sam Vanderberge, aki a filmet készítette, halott. De ezt tényleg nem értem. Shana, udvariatlanság volna megkérdeznem, hogy…

– Nem, dehogy – nevetett Shana. – Természetesen nem én nyírattam ki a kis Samet. Nem én. Senki, akiről tudnék. De majd erre is rátérünk. Ahogy Doris Barber madarára, Ron.

Tehát Doris Barber madara lesz az én témám, nyugtázta Ron Sadle. Pihentető volt ekkora tekintélyek között lazít412gatni, mint Derger és Shana Dennehy. Jót kortyolt a whiskyjéből, és hallgatta őket tovább.

– Vegyük tehát ezt – mondta Shana. – Leo DeFeo azért ment oda, hogy magával találkozzék, Derger. Esetleg épp lent az illemhelyen. Timothy Rockwall és Glenn Bessica megvárja kint, hogy…

– Hogy mi végezzünk Leóval – mondta gúnyos természetességgel Derger. – Miért végeztünk volna vele, ha ő a vamzerünk? Ennél jobb már csak az lenne, ha kiderítené: Leo elkövetett valamit egy bizonyos Titisz ellen, ezért valaki rávette, hozasson le a Starban olyan szöveget, amelyik a „titisz” töredéket tartalmazza, s majd ezen lesz a vérfolt. Más ötlet?

– Elkeni, mint a vért – jegyezte meg Shana. – Azt akarja állítani egyre, hogy maguk előtt… és Leo után… valaki még lement a vécébe. Holott a film…

– A film ilyet nem tanúsíthat – mondta Derger ingerülten és méltányosan. – Legföljebb Perrier-nek támadhat kellemetlensége, ha…

– No, látja, látja – nevetett Shana. – Igazán nem akarok olyannal blöffölni, hogy le vannak fényképelve, amint betekintenek Doris Barberhez. Azt se tudom, honnan mentek be a lakosztályába. Szóval, ami nem volt bekombinálva, az Mata és Hari halála. Nekik látniok kellett valamit, vagy benne kellett lenniök valamiben… hogy a kiiktatásuk ilyen fontos legyen a Chrysler kettősének. De még mindig nem hallottam a részleteket…

– Jó – mondta Derger beleegyezően és bosszúsan. – Kilőtték mellőlünk „Mata” Tillyert, de „Hari” életben maradhatott volna. Ha nem kezd futni. Bár… én nem tudom! Rossz rágondolni még most is, hogy nem rajtam múlt, meddig tevékenykedhet a Chrysler…

– Mondom, hogy esetleg lassúba ment át a kapcsolás – tiltakozott Arthur. – És kellett ennyi idő.

– Ennyi idő alatt minket is kinyírhattak volna, ha szerencséjük van – mondta Ron. – Sokat vigasztal engem, hogy maga szerint, Arthur, nekik úgy is végük volt, mert… a lassú hatás azért bejött volna, vagy… amit Dergerrel együtt hiszek… valaki más aztán már rájuk kapcsolta volna a tényleges, átállított sávval a zárórát. Ne tiltakozzék, Shana. Látom, mit akar mondani, látom a szemén – nevetett Ron. – Hogy ha más kezében volt a döntés, így is megtehette volna: vár, amíg Bessicáék kilőnek minket, és csak aztán működteti a savat és 413a gázt a műszerfalból. Igen, ez is elképzelhető. Kinek kell megköszönni, hogy nem így történt?

– Igazán fogalmam sincs – mondta Shana. – Úgy beszél, mintha én fognám össze a… DeFeo Park fejleményeit. A forgatókönyv nem az én művem. Sőt azt hiszem, senkié. Ezek a dolgok aztán már így adódtak.

– Kár vitázni rajta – felelte Derger. – Mivel a többiek nem ismerik az eseményeket, elmondom, mi volt még, és mit csináltunk Ron Sadle meg én. Először is, tehetetlenül végignéztük két emberem halálát…

– Ezt már mondta – jegyezte meg Cironel McGill. Derger odalépett hozzá, bal kézzel fölemelte, jobbal gyomron vágta. Cironel kétrét görnyedt és felordított, akkor Derger elkapta a másik vállát is, és áthengerítette a terasz korlátján.

– Tudtam, hogy puhára esik – mondta Bertram Derger, amikor Arthur tiltakozni készült –, megnéztem, hova dobjak valakit, ha elkerülhetetlen.

– De hát ez… – Valentina kezében egyszerre megvillant valami kis fémes tárgy. – Álljon meg!

– Csibém – mondta Derger, és fejjel előreugrott. A fegyver elsült, és a következő pillanatban valami rémes dolog történt. A terasz korlátja mögül sikoly hallatszott… vagy visítás… és Cironel ismét hátrahanyatlott. – Te jó ég! – kiáltotta Derger, elkapva közben Valentina Hortimer csuklóját. Kicsavarta a lány kezéből a fegyvert, majd halántékon vágta Valentinát. A lány elájult. Arthur és Shana már rohant le a teraszról, mögöttük Ron Sadle. A puha virágágyáson ott feküdt Cironel McGill, és ahogy Ron odahajolt föléje, mintha nem lett volna kétsége a nagyon egyszerű tény felől: a Dennehy-birtok újabb halottját látja. Bár ő a régiekre se volt valami nagy vevő.

– Valentina, a jó redves anyádat! – kiáltotta Shana Dennehy, és iszonyatos pofont kevert le Arthur Craddellnek. – Mit hurcolod ide ezeket a partvisnyeleket!

Arthur nem szólt, Cironel McGill csuklóját fogta.

Shana, aki már észrevette, hogy Valentinát föl kell majd mosni, kérdő tekintettel nézett Dergerre. – Egy kicsit túl ügyes húzás volt, mármint Valentinától, nem? – kérdezte. – Dehogy hibáztatom magát, Bertram. Arthur! – mondta akkor. – A rohadásodat, vidd el ezt a fickót, ha tényleg halott… Ahova tetszik, találj ki valamit, te éltél velük.

Ron közben egy kis hűtővödörből vizet öntött Valentina 414Hortimerre. – A szentségit, tényleg – mondta Ron Sadle. Derger közönyös tartással álldogált.

– Arthur – mondta akkor Bertram Derger. – Tényleg irtó sajnálom. De ha tudnak valami változatot, hogy ő lett volna, aki DeFeót… esetleg még Dorist… Részemről nincs akadálya.

– Ugyan! – mondta Shana. – A filmen rajta van, és… Hát nem tudom, persze. Sam Vanderberget rá lehetne építeni, így utólag. Csak időben… nem hiszem. Hol volt Cironel az utolsó három órában?

– Itt – mondta Arthur. – Tényleg… itt. Kártyáztunk hármasban, és… Ne nézz így, Shana… Hívtam volna ide tanúkat? Valentina magához tér, és tanúsítja. Végeredményben…

– Mindent összekeversz – kiáltotta kétségbeesetten nevetve Shana Dennehy. – Épp ez a szerencse, hogy senki se látott titeket. Tanú majd akad, aki látta Cironelt a DeFeo Park környékén. Nem, Derger?

– Nyilvános – mondta szárazon, udvariasan Bertram Derger. – Mint a ház.

A csikorgás szinte hallható volt. De hogy mit leplez, Ron nem tudta volna megmondani.

– Esetleg… maguk látták őt ott – mondta Shana. – Hát nem? A filmet úgyse szedjük elő. Más tanú nincs. Sőt a film eltűnt… Sam Vanderbergével együtt. De Cironel McGill nem tűnik el.

– Rendben van, de hol akarja, hogy megtalálják? – kérdezte Derger. Ron hallgatta őket, ahogy tárgyalják ezt a dolgot, mint egy zsák articsóka továbbszállításának kérdését, ha már lemaradt a Mexicaliba tartó vonatról. – Földes.

– Micsoda, az égre?! – kiáltotta Shana. Ron közben Valentina mellett térdelt. A lány riadtan nézett körül. Arthur is odament hozzá, simogatni kezdte. Ron arrébb húzódott. Lement a teraszról, odaállt a halott mellé.

Cironel McGill halott volt. Hallatszott a teraszról Derger és Shana vitája, Arthur nyöszörgő hangokkal meg-megszakított duruzsolása; és Ron rutinszerűen hozzálátott, hogy átkutassa Cironel McGill zsebeit. Talált egy noteszt. Eltette. Belenyúlt egy koszos zsebkendőbe. Felmutatta a kezét, miután összeföldezte; ment a medencéhez. Az ezüstfüzek elfödték. Leült a lépcsőre, miután kezet öblített; majd inkább úgy döntött, arccal a terasznak helyezkedik el. Kinyitotta a noteszt.

Nevek voltak benne; nem túl sok név. Ott szerepelt Doris Barberé. Ron elsőül ezt kereste, megvolt. Látott mellette egy kis névsort, nagy piros vonallal körbekerítve: Vanessa St. V.; 415Charles St. Valery; Leo DeFeo; Zox Amiral; Liese-Jane Gassisi. Telefonszámok. És kész. Mert Valentina Hortimer, Shana Dennehy, Arthur Craddell és meglepő módon egy B. D. nem volt meglepő; még ha ez a B. D. Bertram Dergert jelölt is netán.

Ron várta, hogy kettesben maradjon „B. D.”-vel (netán). Kíváncsi volt, lesz-e, aki keresi a noteszt. Talán nem szokták átkutatni egymás zsebeit; másrészt miért ne ismerte volna Cironel McGill mindezeket az emberiségeket, állapította meg Ron Sadle, akik közül ráadásul én néhányat nem ismerek, nem is hallottam róla!

Visszament a teraszra.

– Gyerünk – mondta Derger. – Valentina és Arthur elintézi ezt. Shanával mi kénytelenek vagyunk folytatni az eszmecserét.

Ron nem kérdezett semmit. Nézte Shana Dennehy erőteljes mozdulatait, ahogy Arthurt és Valentinát oktatja. Ők ketten Dergerrel már lent álltak az egyik domború rácsnál… Talán éppen ez volt az, amelyik mögött Meagan Dennehy feküdt holtan, a párkányra bukva, gondolta Ron.

Jött Shana. – Átmegyünk a kisházba – mondta. Az épület túlsó felén indultak el. Shana haladt elöl. Könnyedén és céltudatosan lépkedett. Mint akinek semmi nem nyomja a vállát, a szívét, a gondolatait. Beléptek a „kisházba”. Szupermodernné átalakított épületecske volt, a nagy ház, a régi Dennehy-hajlék kiegészítője, már Shana ízlése szerint rendezve és berendezve.

Az égre, gondolta Ron Sadle. És várta, mi lesz a hangnem. Shana jó háziasszony volt. Ron meggyőződéssel kortyolt a whiskyjébe, mert úgy érezte, amit a DeFeo Parkban átélt, leöblíthetetlen. Akkor meg…? Most azt is tudta már, hogy képzelődött… Derger kézmozdulatára semmi sem történt a Chryslerben. Attól még Rockwall és Bessica zavartalanul lemészárolhatta volna őket. De hát… Itt ő is csak Derger kérdéseit tudta volna feltenni. És semmit sem tudtak még a kis Sam Vanderberge haláláról… valamint Doris Barbert is el kellett mondaniok Shanának.

– DeFeónak Charles St. Valeryvel kellett volna találkoznia – mondta Derger. – St. Valery ugyanolyan… mit mondjak, arisztokrata itt, mint a Vanderberge család bármelyik tagja, Leo és a többi DeFeo, vagy Valentina Hortimer…

– Igen, ezt tudom – mondta Shana. – Igen mutatós találkozó lett volna… egy nosztalgiafilmben. Charles St. Valery és 416Leo DeFeo találkozik a DeFeo Parkban… és Leo szegénykém… maga a röhej, hát nem? Csak rá kell nézni! Ez egy igazi ilyen téma… a mi témánk. Ugye? Ezt nem lehet leírni, ezt látni kell. Leo DeFeo borzasztóan tudta, mi az igazi „meghalni és megszeretni”. Meg kellett halni a röhögéstől, ha őt látta az ember… és nem tehetett róla senki, tudom, hogy megszerette, rögtön megszerette Leót. Mármost – magyarázta Shana, és Ron meglepetten hallgatta; mert mintha igen rokonszenvesen „árult” volna valami terméket, valami termékeken túlit, valami… egészen emberiségi dolgot Shana Dennehy –, ugye, ez nem csekélység. Leo rettentő nagy szám volt. És amit ő mondott… az ült, az elindult, az hatott. Ha ő bedobja a köztudatba például a DeFeo Parkot… amilyen most… elképzelhető, hogy bandaterepből valami más lesz belőle, igen, hogy ha csak egy kis időre is, valami nagy nekibuzdulással, de visszatér a park „rendje”, a múlt, az emberek elhiszik, hogy nem kell önként és kényszerűen lemondaniok erről a kis darabka városról, amely…

– Shana – kérdezte rokonszenvező utálkozással Derger –, én onnét jövök, Ron is. Maga elhiszi a saját szövegtermését?

– Tessék? – kérdezte Shana. Egyáltalán nem huszonegy éves volt… nem húsz… semmi „huszon”. Kortalanul beszélt, kérdezett, ráncolta a homlokát Shana Dennehy. Mint aki meghalt, gondolta az imént Ron Sadle, mert sok-sok halottja volt, és nélkülük hogyan élhetne „változatlanul”, ugyanúgy, de most mintha kezdené mégis megszeretni azt, amivé ő maga éppen így lett. Az önszeretetnek nem ellenszenves fajtája ez, vélekedett magában Ron. Ha igaz. Nem is jó, tette hozzá, hogy Derger így leszadizza Shana szónoklatát. Kicsit S-U-N-csatornás, igaz, de…

– Nézze, Shana, nekem sokkal jobban tetszett akkor még az is, ahogy a kis Sam Vanderberge által állítólag elkészített filmmel próbált zsarolni – mondta Derger. – Még azt is benyalom, hogy Valentina ilyen balkezű, mi? Túl szép persze; fogadni mernék, hogy nem fog maga olyan nagyot hazudni, amikor Cironel McGillt odakanyarítja a DeFeo Park környékére. Meg akire a látomást bízza. Túl sok tanú se jó, ne feledje. Ez mind szebb, okosabb, hihetőbb, mint amit Leóról összekaratézik itt…

– De ez szó szerint az igazság, Bertram – nevetett Shana. – Hívja fel Seekatzot, Notenbanket, akárkit felhívhat a szakmabeliek közül, mind ugyanezt mondják, változatokkal. Jár maga egyáltalán moziba, például? Néz… képernyőt?

417

– Tulajdonképpen moziba nem járok – mondta Derger –, és fogalmam sincs, miféle műalkotások előállításával bajlódik a Thibert Stúdiók nevű vállalkozás. Joe Lopiccolo végzi ezt a feladatot helyettem, ő ismerkedik a művészekkel… persze ismerkedni én is ismerkedem velük, csak éppen… tudja… nagy üresség van bennem ott, ahol az igazi tudásnak kellene lennie. Vagy a szakvéleménynek. Én megelégszem azzal, ha türtőztetem magam, amíg megfelelő helyzet jön össze, nem is okvetlenül az én jóvoltomból, helyzet, amelyben nem a Thibert Stúdiók alkalmazottait vagy művészeit zsarolják, szadizzák, teszik tönkre, ölik, betegítik, rabolják el, befolyásolják, züllesztik vagy amit akar, hanem egy vagy két ilyen akármiféle halálra megérett gengszter, mint Timothy Rockwall vagy Glenn Bessica marad a porondon. Csakhogy itt engem valaki átvert, és ha sokáig nézem magát, a komoly szemüvegével, Shana, amit most már fel is tett a tiszteletemre, és mindennel, a végén elhiszem, hogy egy lelkiismeretes postáskisasszonnyal állok szemközt, aki legföljebb a borítékokba kandikál, annyi legyen…!

– Annyi micsoda legyen? – kérdezte a szemüvege fölött kitekintve, nem ellenszenvesen, Shana Dennehy. – Annyi baj, vagy mi?

– Ahogy mondtam! – ordította Derger. – És most nem az érdekel, hogy Arthur meg Valentina mit csinál Cironellel, vagy hogy utána mit művelnek egymással, és hogy Valentina könyöke is retkes-e, meg hogy ez a két év múlva várható divat-e, ebből elegem van, művészettel nem foglalkozom, én egészen egyszerű dolgokat szeretnék tudni, legalábbis megkérdezni, Shana. Hall engem attól a nagy kerettől, vagy nem fér bele a füle?

Shana ezen jót nevetett. – Ritka a találatos vicce, Derger – mondta a Thibert Stúdiók első számú örököse és tulajdonosa, egyben Bertram Dergernek is főnöke ekképp. – És arra szólít föl engem, mint valami kosztümös filmben a kancellár a királynőt, hogy hasznosítsam erejét helyesen s a jó ügy érdekében. – Shana Dennehy minden gúnyos felhang nélkül derült ezen, és az elképzelést egyáltalán nem tartotta esztelennek.

– Dennehy – mondta akkor súlyosan Derger –, ne tegye általam a hülyét. És még valamit. Mesélnék tovább. Hagyjuk a fenébe, hogy a nagyközönség szórakoztatása szempontjából milyen ember volt Leo DeFeo. Charles St. Valery értesülést várt tőle épp Glenn Bessica dolgában. Glenn meg akarta 418gyilkolni az apját, Roy Bessicát, aki magának eléggé közeli munkatársa. És azt szerettük volna tudni, a régi Seekatz–Bessica viszony, ez a szépen kifejlett gyűlölködés szerepet játszik-e. Seekatz, ezt DeFeo még régebbről tudta, eljárt Doris Barberhez, és Roy Bessicáról élt Dorisszal lelki életet. És nem enyhült meg Bessica iránt. Sőt. Bessica, még fiatal éveiben, bájitalokkal játszadozott, hogy finoman fejezzem ki magam. És Seekatz feleségét is elbájolta. Aztán a nő öngyilkos lett. Ez jóval a Külön Kijárás szép fénykora előtt volt, Shana, nyugodjék meg…

– Túlbecsül – nevetett csengő hangon Shana Dennehy. – Persze, hallottam erről. Seekatz nem kedveli Roy Bessicát. De hogy Glenn Bessicával szövetkezzék…? Szinte elképzelhetetlen.

– Királynő – mondta gúny nélkül Derger is, indigófekete hangon –, hadd mondjam ezt: nekem igen régóta hiányzik, hogy nem tudom, ki a gazdám. Teljesen mindegy, hogy ebből mi lesz. Én úgy döntöttem, hogy magát ismerem el végre így. De a rohadásba, ez kötelességekkel jár magára nézve is. Bízza rám, mit hiszek el és mit teszek. De valami egyezményes hazugságrendszert ki kell alakítanunk… kevésbé egymás között, mint a Mindenható színe előtt. Nem említem a nagyközönséget, ezek már művészi kérdések. Hanem egy igazi biztonsági ember a Mindenható színe előtt tetszeleg, mint a szép halott a tükörben. Ez az én változatom a „meghalni és megszeretni” témára, amelyet…

– Amelyet, kedves kancellárom – mondta komolyan, oktató hangon Shana, és mutatóujját az orrához emelte –, bizony megint szegény Leo DeFeo dobott be a köztudatba…

– Elég! – mondta idegesen és ráérősen Derger. – A lényegben máris megegyeztünk. Leo nyugodjék békével. Mi ott hagytuk őt lenn, mit tehettünk volna. Akkor jött a két emberem halála, majd a Chrysler. És tényleg nem tudja, királynő, kinek a kezében volt a rajtszerencse gépe? Valóban… rejtély marad, kinek köszönhetjük mégis az életünket, vagy ki okozta volna épp az ellenkezőjét? Most ki fog eljönni, hogy Charles St. Valeryvel találkozzék, és felvilágosítson engem általa?

– Charles St. Valery miért nem ment el Leóval találkozni a DeFeo Parkba? – kérdezte Shana. – Biztos van rá valami könnyű magyarázat, de mégis…?!

– Begyulladt – mondta Derger. – Valaki megijesztette.

419

– Nem is tudtam, hogy régi találmány a félelem, és a város „arisztokráciája” nincs védve ellene, már csak a szebb hagyományok által is! – nevetett meghökkenve Shana Dennehy. – De komolyra fordítva a szót…?

– Nem tudom – mondta Derger. – Nem jelentkezett, csak telefonált. Doris Barbertől. Ők nagyon jó barátok voltak. Doris, aztán az öccse, David… akiről maga, ha nem tévedek, Ronnak még beszélni akar…

– Kitalálta – hagyta jóvá Shana, „királynőileg”.

– Aztán Leo DeFeo… aki újabban durcás volt Dorisra. Nehezményezte, hogy Glenn Bessica átvehette a hatalmat Doris Barbernél. Játszadozásnak tekintette a dolgot, Doris szolgáltatását, és azt mondta mindig, elég nagy marhák, akik így keresik a megkönnyebbülést, de hát végtére mit mondhatnak és mit hallhatnak? Akiket feltálalnak „gyűlölködési szakvéleményezésre” Dorisnak, azok többnyire úgyis tudják róluk, hogy nem hájastészta simaságú jóbarátaik… és ők is eljárhatnak Dorishoz, tehát mindkét oldal törölhető. Az, hogy néhány szerencsétlen aztán mégis bedől Bessicának… vagy tényleg elhangzik olyasmi, amire ez vagy az rámegy, legalábbis rövidre veszik, külön balszerencse. Meg kell szeretni. Mit mondjak? Leo DeFeo így vélekedett. Ráismer? Látja, én sem vagyok érzéketlen a művészet iránt. Hanem – folytatta Derger –, és ez a nagy kérdőjel, mi volt a szerepe a szerény körben Alistair DeFeónak, aki Leót nagy marhának tartotta, és dühöngött, bizony, igen „nyugtalan” volt, hogy az unokabátyja majmot csinál a DeFeo névből. És itt van Liese-Jane Gassisi…

Derger nem folytathatta. Ron elővette a noteszt. Egyszerűen „égette” már a zsebét. Az imént, ahogy Derger, ha viccesen is, olyan emberszabásúan ajánlotta fel szolgálatait a legközvetlenebb formában és tulajdonképpen a legtisztábban, kockázatosan is, Shana Dennehynek, Ron érezte, hogy bántja a lelkiismeret. Derger Shana érdeklődő pillantásai közepette vágta zsebre a kis blokkfüzetet.

– Majd rátérünk – mondta. Shana ezt nem helyeselte, mivel azonban Derger „válasza” az volt, hogy újra faggatni kezdte, nem tud-e Cironel McGill és Valentina Hortimer esetleges szerepéről az egészben, és hogy nem gondolja-e: Valentina szándékkal nyírta ki Cironelt, Shana Dennehy tágított. Hagyta Dergert, folytassa. Ez meg is történt.

– D’Orleans felügyelővel – mondta Derger, és széles moz420dulattal mutatott Ron Sadle-re – eltávoztunk a parkból, s megannyi téma nem jött elő köztünk. Például, hogy a Chryslerbe nem én hoztam el a poklot, bár hozzáteszem, szerettem volna. És most is biztosabban érezném magam, ha azt tudom: és csináltam velük, mint így, hogy…

– Ez a mániája! – kiáltotta bosszús hangon Shana Dennehy. – Kérem, hagyjon fel vele!

– Ahogy óhajtja – mondta Derger. – De ha az ilyen kéréseinek engedelmeskedem, egyet s mást el is várok magától, Shana. Például, hogy végre meghallgasson… Doris Barber ügyében legalább.

– Várom is, hogy elmondja – közölte Shana. – Kimentek hozzá a Pazococóra. És holtan találták, igaz? Körülbelül ezt vettem ki a szavaiból az imént.

– Igen, és aligha tartom hihetőnek – mondta Derger –, hogy Doris Barber halála válasz lehetne Glenn Bessicáéra. Mit szól hozzá?

– Engem is meglepne, bár az időtényezőről még nem beszélt, Derger – vélekedett Shana Dennehy. – Azonnal odamentek, igaz?

– Azonnal odamentünk – felelte kíméletlenül és bizonytalanul Derger. – Most már csaknem azt mondom: meghalni és megszeretni…

Megfogta Shana kezét. Ron arra gondolt, hogy most Shana Dennehy érzi azokat a ráncokat. Aztán a saját műkezét érintette meg, és eszébe jutott: a robbantó akár itt is lehetett volna. Majd egy másik villanás: hogy valakinek a kezében voltak… aki aztán mégis elindította a gázt. Milyen furcsa volt, „gázt adott”, így.

Sava és borsa. Borsról, szerencsére, nem volt szó.

„Látta” Timothyt… De hát előtte Chious terült el a park útján, felradírozta az aszfaltjárdát. Hosszan csúszott előre. Aztán „robbant” a koporsó. Nem akart erre gondolni. Akárhogy is…

– Ne – mondta Shana. A hangja szinte könyörgő volt. És ez nem annak szólt, hogy Derger átkarolta. Nem annak, hogy simogatni kezdte a haját. Egy pillanatig Shana mintha megrázkódott volna, Ron úgy látta. Akkor benézett az üvegajtón Arthur.

Derger intett neki, és elengedte Shanát.

Arthur Craddell belépett.

– Elvisszük Valentinával – mondta Arthur. – Ne kerüljön elő, ugye?

421

– Céltalan lenne – felelte Shana. Derger felvonta a szemöldökét. De ezt csak Ron láthatta.

– Jó – mondta Arthur. – Valentina már jobban van.

– Adtál neki? – kérdezte Shana.

– Másfélszeres adagot kért, és már jobban van – mondta fáradtan Arthur. – Aztán lemosakodott, főleg a kezét sikálta, és hozzálátott, hogy Cironel kék festékével kikészítse a körmeit. Ez még nem akar sikerülni szegénykének – mosolygott Arthur. Nagyon öreg volt egyszerre, Ron úgy látta.

– Menjetek – mondta akkor Shana. Intett Arthurnak. Arthur Craddell távozott.

Csend volt.

– Tehát Charles St. Valery – szólalt meg akkor Shana. Derger kinézett a parkra. Háttal állt, bólintott. – Vele találkozott volna Leo. Persze, én nem tudom, Leo sejtette-e, hogy Sam próbafelvételt készít. Nem tudom, hogy erről is kinek lehetett értesülése. Természetesen Seekatz tudta, az ő ötlete volt az egész. Majd megkeresik, nem?

– Majd megkeressük – mondta Derger. – Cironelt is keresni fogják, remélhetőleg nem fogják megtalálni. Seekatz tudott tehát arról, hogy Sam Vanderberge filmezni fog?

– Igen, csak ő meg Charles St. Valeryről nem tudott; gondolom, ez lett volna Leo DeFeo meglepetése – nevetett kényszeredetten Shana Dennehy. – Emlegetett ilyesmit.

– Folytassuk – mondta Derger. – Szívesen mesélem el magának, hogyan történt aztán. Szívesen mesélek magának, Shana.

– Én sok mindent nem csinálok ilyen szívesen – mondta Shana Dennehy –, de tényleg, folytassák. Bocsásson meg – fordult Ron Sadle-hez. Modora olyan volt, mintha ő is szerepet akarna vállalni Leo DeFeo nosztalgiafilmjében.

– Először azt gondoltam – folytatta tehát Derger –, hogy Tillyer vagy Chious lejátszotta a lapot Bessicának… vagy Rockwallnek, de hát Bessica volt az ész, őt említem inkább. Különös, hogy ugyanott kellett lefeküdniök, a DeFeo Park vécéjében, Leónak is és Glenn Bessicának is. Összecsapott a Chrysler és a féldolláros ajtó. Gondolom, összecsaptak ők, Leo és Glenn, már Dorisnál is, de alaposan. Leo nem volt az erőszak embere, ezt mondanom sem kell. Kénytelen volt lelépni. Doris, tudom, szégyellte ezt, de Bessica „védelmi szándékai” ellen nem volt mentség. Így mondják.

422

– Nem volt védelem – mondta most Shana, szokatlanul csikorgósan, és Ron elképedt. Nem ért rá ezen tűnődni. Shana Dennehy folytatta, és nem is titkolta, hogy Derger gondolatait próbálja megelőlegezni: – Arra is gondolt már, ugye, Bertram, hogy egy ilyen hely, mint Doris Barber… ahová az emberek a gyűlöletüket viszik… elemzésre… egy ilyen hely roppantul alkalmas kiindulás akár Alvez üzlete számára, akár… hát én nem tudom, ki viszi a harmadik szakágat.

– A magánjellegű bűnüldözésre gondol? – kérdezte Derger. – A kis Paul szeretné átvenni a terepet, ennyit tudok, és Michelle beszállna. Én Gail Carlsonban láttam a legtöbb fantáziát, de ő fennakadt az első személyes dolgán, és megállt az öldöklésnél. Dejan máig sem heverte ki az Ocean Phelps-fejleményeket. Hagyom őt inkább a madarainak.

– A Gang-gang nem játszhatott szerepet? – kérdezte Shana. – Úgy értem, a Bessica-gyilkosságban?

– Nézze, hogy Doris mit érzett, amikor és ahogy a kakadut kinyírták Bessicáék, azt aligha kell mondani, de hogy hosszasabban rázkódott volna ettől, nem hinném. Más a helyzet, persze, Leóval – mondta Derger. – Mivel azonban Bessicát nem Leo ölte meg…

– Biztos, hogy lent a vécében Leo… halott volt? – kérdezte Shana. – Bocsánat, buta vagyok. A film tanúsítja, hogy nem ment le senki, csak maguk. Érti?

– Jól megcsinálták – mondta Derger. – Ezek után álljak oda, és kérjem a film levetítését. Egy filmét, amely ráadásul nincs is meg.

– Ha annyira biztos benne, hogy a filmről nem mondok igazat, és a „zárt szoba” annyi csak, hogy így kölcsönösen kötve a kezünk – jegyezte meg Shana Dennehy –, akkor minek nyugtalankodik? Semmi baja nem lehet magának azzal a filmmel.

– Csak azt se fogom megtudni soha, ki ment le a parkban Leo után, és ki ölte meg, ki borította be olyan szellemesen az újságlappal, mintha…

Derger elhallgatott. Ez a csend meg is maradt egy darabig. Odakint, a hatalmas üvegfalakon kívül, lassan átfordult délutánba a nap. Mintha a leveleken billentettek volna egy egészen parányit, egyetlen süllyesztőkar mozdulatával. Az üveg teszi, gondolta Ron, hogy annyira gépies az egész.

Derger beszélt ismét. Ron megpróbált figyelni.

– Ron megjegyezte, milyen különös, hogy itt mindjárt az elején tudjuk, ahová sok ügy a végén érkezik el. A kakadu 423halála… De annyi más dolgot is tudunk. Dorisnál szerelte meg a Chryslert Perrier és Arthur. Leónak találkája volt az őséről elnevezett parkban, de Charles St. Valery nem ment el. Lemondta. Doristól telefonált. Dorist holtan találtuk a lakosztályában, de Charles St. Valery nem volt ott. Se élve, se…

– Várjon – mondta Shana. – Azt akarja mondani, hogy Bessicáék elkaphatták ott Dorisnál Valeryt. Kiszedték belőle a találkát… és megölték Dorist, St. Valeryről egyelőre nem tudunk. Akkor odamentek a DeFeo Parkba… és következtek a fejlemények. Ez is egy változat. Nem?

– Feltétlenül – mondta Derger. – Rockwall és Bessica nem is sejthette… – Dühös lett. – Minek ezt rágni?! Persze hogy nem sejthette. Doris sokat eltűrt tőlük, ezért nem sejtették. Hogy a Chrysler közben ilyen technikás. Rockwall imádta a Chryslert. Nem érdekelte, hogy mindenki tud róla: ez az ő kocsija. „Csatahajó”, így nevezte. Nem tudom, miért hordtak álarcot. Talán csak a hatás kedvéért. Persze, ez jól jön most… azt lehet mondani, hogy a harisnyások „végeztek velük”.

Derger ezt úgy mondta, mint aki semmiféle kifejezést nem tart már megfelelőnek. Mindet annyiszor hallottuk, valóban, gondolta Ron Sadle; és unottan félre is lehetne tolni a megnevezéseket, ha az emberi anyag nem kívánná újra meg újra, hogy jelölése legyen. Megkülönböztetendő a földalatti megállójában elkövetett savas gyilkosságtól a DeFeo Parkban történt savas elgázosítást… és a kirakatba harisnyásan kitett, levágott fej esetétől a…

Eltűnődött, hová is áshatják el Cironel McGillt.

Shana beszélt. Ron úgy érezte, mintha ő csak az illendőség kedvéért volna jelen. Hogy Derger és Shana Dennehy ne maradjon kettesben egymással.

Ami megint maga volt a nevetség! Shana is gúnyosra vette.

– A Pazococo-Miss halála… De hát ki csinálhatta, valóban? Valaki rettentően biztonságra ment? Doris és a kis Sam Vanderberge. A fia. Még azt se mondhatom, hogy Cironelen összevesztek! Cironel, azt hiszem, nem ismerte Samet. Jó közös szál Doris és DeFeo között… bocsánat… Doris és Vanderberge között DeFeo? Hanem ez a másik dolog… Seekatz és Roy Bessica… És hogy Trevor Seekatz a régi ügy elintézésére éppen Glenn Bessicát szemelte volna ki? Furcsa. Viszont Seekatz ismerte Dorist, nagyon jól ismerte, és persze hogy „tudott” a filmezésről a DeFeo Parkban, és akkor…

Shana elhallgatott.

424

– Itt van egy másik szál – mondta, éppen csak udvariasságból, Ron Sadle. – De még van egy s más, hallgassuk meg Dergert.

– DeFeo újabban mintha mégis békült volna Dorisszal. Így lehetett odacsődíteni rá Glenn Bessicát és Rockwallt a parkhoz – mondta Derger. – Ez is egy változat. Glenn Bessica nem akarta hagyni, hogy a már kitúrt Leo visszakapaszkodjon a Pazococóra…

Shana nem erre figyelt.

– Nem is tudtam, hogy Seekatz felesége öngyilkos lett – mondta. – Milyen furcsa…

– Kapcsolja ki azt a szakmai reflektorfényt a szemében, Shana – nevetett feszengve és rosszallóan Derger. Hangjából érződött, hogy tetszik neki a dolog; ha valaki ennyire fel tud oldódni a szakmájában. – Mondja, maga tulajdonképpen törődik a filmekkel?

Ron elvigyorodott. Megpaskolta a műkezét.

Shana néma volt. Derger megértette, hogy végre befejezheti, úgy, ahogy volt; azzal együtt, amit gondolt.

Annak sok részletével együtt.

Ron legalábbis így érezte.

Ahogy Derger szavait hallgatta, magában pergette szinte a „filmet”. Valahogy így:

Ott marad a park… egy halott a padnál, egy elterülve a felnyalt utacskán… egy lent a két vörös köröm illemhelyén… kettő összemarva és megfúlva a Chryslerben, amelyből nemrég lövések dördültek. De amiről nem tudtunk, ezt is meséli most Derger, és amit Shanától szeretnénk hallani, még egy halott volt arrafelé, legalábbis volt valami köze a helyhez: a kis Sam Vanderbergéről van szó, akinek az apjáról még nem is beszéltünk! Ron tudta, hogy Derger erre is kitér majd. Részletezi Mos Vanderbergét.

Ha kímélet van jelen itt most, állapította meg, még mindig Derger szavait hallgatva, Ron Sadle, sokkal komolyabb kérdést érint az. Ezt szinte elhinni sem akarta. Arthur és Valentina közben elmehetett már; nyilván a kocsijuk csomagtartójában vitték Cironelt. Különös az is, gondolta, hogy Valentina és Cironel épp csak feltűnt ebben a nyakatekert szereposztásban, és az egyikük már nincs is. Vajon mi fog történni Valentinával? Ron Sadle nem akart Alvez szanatóriumára 425tippelni. Talán a kékkörműek bandája nyeli el? De hát kik azok a kékkörműek, és mit akarnak? A vöröskörműekről se lehetett ezt tudni, a harisnyásokról ő véletlenül többet hallott, ám ez semmit sem jelent… Részei a teljes és még teljesebb részletesség felé törekvő széttagozódásnak? Mi fogja össze mindezt?

Az, hogy egy erkélyről filmezik? Aztán a többiek megtekintik a részeredményt? Most az, aki forgatott, szintén kipördült a színről. De még nem tartottak itt.

– Egyszer én is jártam Dorisnál – mondta most Shana. – És magáról beszéltem, Bertram. Elmondtam, mennyire gyűlölöm. Ragaszkodtam hozzá, hogy Arthur is ott legyen, amikor megvitatom magát Dorisszal. Bár ez a „megvitatás”, tudja, egyoldalú volt. Doris olyankor csak hallgatott. Amikor másodszor ment el hozzá az ember, akkor lehetett megbeszélni a témát. Tovább boncolta, amit hallott, és esetleg tájékozódott is, nem tudom… s akkor jött a kibeszélés. Arthur így ismerkedett meg Dorisszal. Doris Barber félig-meddig a Thibert Stúdióknak köszönhette a vagyonát. Bocsánat, hogy azonnal a pénzügyi részt tekintem. De a színészeink nagyon kedvelték őt. Fura, ahogy most a televízióból megtudják, kész, vége.

– Hirtelen halt meg – mondta Derger. – Leszúrták, és látszik, nem szenvedett. Nem tudta megszeretni a dolgot.

– Ez valami olyan régi középkori dolog, nem? Vagy a vallásé? Hogy a léleknek végig kell szenvednie a test halálát, és akkor megtisztul? Hittek még ilyenekben… – Shana eltűnődött.

– A rohadásba is! – mondta Derger.

Ron kibámult a parkra. Egy árnyalatnyit tovább „halt” a kora délutáni nap, és moccantott egyet a növényzeten. Csak a levelek, a gallyak, a törzsek, a gyökerek mind-mind jókat mondanak örökké, gondolta Ron Sadle, nem csikorognak soha, mint Derger viccei.

– Arthur, ahogy mondani szokás, „sohasem szeretett” engem – mondta nevetve Shana. – Gyerekkoromban anyám elvitt operába, amikor odaát jártunk, a keleti parton. Volt valami spanyol király, nagyhatalom. Annak volt egy jóval fiatalabb neje. Ez nem a királyt szerette, és a király énekelt egy ilyen áriát, erre az egyre emlékszem. „Sohasem szeretett…” Most a szereposztás megfordult. Persze nem tudom, én „szeretem-e” Arthurt… Mindezt csak azért mondtam el, Ron, mert látom a tekintetében a kérdést: mi ez a Valentina-dolog és a többi.

426

– Persze – mondta Derger. Most ő ment az üvegfalhoz, és Ron visszatért a terem közepére. Töltött magának, mert Shana biccentett, hogy töltsön neki is.

– Az egész úgy arról jutott az eszembe, ahogy azt a hülye viccet mondta, Derger, hogy a kancellár és egyebek – folytatta szórakozottan Shana. – Most mondja meg, ha én akkor ott vagyok, és…

– Megoldott volna nekik valamit, az biztos – nevetett Derger. – Kérhetem, hogy ilyesmit ne is emlegessen soha.

– És ha nem kérhet? – mondta Shana. – Doris elmesélte, hogy maga még aznap este ott járt nála… hogy én ott voltam délután. Annak idején, ugye. Állandóan figyeltet?

– És arra is kérhetem – mondta Derger –, hogy felesleges dolgokkal ne fárassza magát? Ismeri Leónak azt a viccét, hogy őt mindig hárman követik? Hm?

– Volt neki egy ilyen vicce? – kérdezte Shana. Ron is érdeklődve figyelt fel.

– Persze – mondta Derger. – Az abszolút árnyék. Tele volt ilyen nosztalgikus dolgokkal. Még a bűnügyi irodalom kezdeteinek korából. Ha ugyan voltak itt kezdetek. Én nem nagyon olvasok, tudja. Nem is lesz rá módom egyhamar.

– Állandóan követtet mindenkit – mondta Shana, és neheztelést próbált éreztetni Dergerrel. – De halljuk, ha már úgyis annyira ráérünk, Leo követés-elméletét.

– Egyszerű – mondta Derger. – Követi őt valaki, jó feltűnően. Néha a kis Cironel ment is mögötte így. Aztán beül egy ivóba, és az árnyéka is jön. Figyeljen. Megjelenik Cironel a bar-ban, és leül, mindenkit meggyőz, hogy ő az. Az árnyék. De neki is van egy szerény kis sápadt árnyéka. Charles St. Valeryé volt ez a képzelt szerep nem is egyszer. A biztonsági ember! Szegény Charles és a közbiztonság. De ez mind átejtés csak. Ha üres a bar, ért engem, magyarázta Leo DeFeo, akkor is ott van hármunkon kívül még valaki, aki az egészet követi és nézi. Kitalálhatják, ki az.

Ron tudta. Shana csodálkozva nézett. – Kicsoda? – kérdezte Shana Dennehy. Ivott egy egészen kis, „királynőinek” szánt kortyot. – Sohasem szeretett… – mondta nagyon halkan. – Furcsa helyzet.

– Jó helyen ássák el, remélem – mondta Derger.

– Igen, persze – felelte Shana. – De még nem hallottuk, ki volt a harmadik követő. Ki követte Leo DeFeót, a feltűnő üldözőjét és még a testőrt is.

– Ő maga – mondta egyszerűen Derger.

427

– Tessék? – kérdezte Shana. Azt hitte, még mindig nem az ő témájáról van szó. – Mondja már, Derger, ne húzza-nyúzza.

– Ő maga, Leo DeFeo. Ugye, Valentina beszámítható? – kérdezte akkor. – Nem fog kárt tenni… magában… vagy Arthurban?

– Saját magában? Arthurban? Nem szabad neki, és saját magában eszébe se jutna, ennyire már ismerem – mondta Shana. – De hogy Leo így követi saját magát, ezt nem értem. Lila gőz, vagy micsoda. Mi értelme van?

– Semmi – mondta Derger. – Ha megkérdezi még azt is, hogy mi „célja”, akkor minden hülyeség elhangzott.

– Tényleg? – kérdezte sértetten Shana. – És mi szüksége volt Cironelre és Charlesra?

– Hogy szórakoztassa őket, és még fizethessen is nekik – mondta Derger. – Leo nagyszerű emberke volt. Tudja, mit győzött le önmagában, hogy magukkal egyáltalán szóba álljon? Tudja, hogy magával azért haverolt csak, hogy egyszer valami nagy szívességre megérettnek találhassa? Ezek sosem fognak megkönnyebbíteni, mondta a kakadu halála után. Ugyanis felszólította Cironelt és Charlest, öljék meg. Aztán lövöldözzenek egymásra, így fedezzék egymás szabad elvonulását. Miért nem végzel magaddal, mondta neki Cironel. Emlékszem, Valentina, Arthur és Cironel vitatkozott vele így, Valery nem bírta hallgatni. Leo azt mondta végül, hogy ha most rögtön végezne magával, mindenki azt mondaná, hogy a kakadu miatt volt. De ki az a mindenki, te szerencsétlen, mondta neki Valentina. Azt hiszed, két napig is törődnének veled? Nézz ide, elsüllyedt egy hajó, mondta Valentina, négyszázhuszonhét ember fulladt a tengerbe. Olvastad-e egyszer is, kik voltak azok? Törődtél te külön az egyikükkel is? Mit képzelsz, hogy majd akkor mindenki…

– Valentinát sosem láttam ilyen értelmesnek – mondta Shana. – Jó, hogy most legalább a körmét rendben tartja. Remélem.

– De hát nem? Leo belátta, hogy óriási tévedést háríthat el az emberiség életéből: hogy ő egy Glenn Bessica cselekménye nyomán összeomlott. Rettenetes a jelen, rettenetes, panaszkodott mindig Leo. Persze tudomásul kell vennie, és a jelent, mondta, rengetegen népesítik be. Feszengenek is. Ki kell tágítani a terüket. Miközben úgy teszünk, mintha képtelenségeket követelnénk a jelentől… például a múlt tisztasága jegyében… hogy egy parkot a régi állapotában akarunk viszontlátni, vagy visszahozatjuk a hajdani divatot… és ilyenekért 428fogadta el Leo a film létezését, magukat, Shana, érti?… miközben ilyen zöldeket szöveglintünk, mondta Leo, tágítunk egyet a jelen szűk terén. Szűkségszerűen, ez is az ő vicce volt. Egyszer… de hagyjuk, a szűk szék viccet más találta ki, hanem ő átépítette a saját geg-világába. Tele volt ilyen poénekkel. Nagy lövöldözést kell rendezni a DeFeo Parkban, ál-vöröskörműekkel, igen? Ez az örökös „igen?”-je, a megjátszott erőszakossága… Ugye, Seekatz alig bírta lebeszélni erről az ál-lövöldözésről.

– Persze Trevor biztosra vette, hogy öt-hat igazi halott is maradna a DeFeo Parkban – mondta Shana. – És nem tartja elképzelhetőnek, hogy egyszerűen a vöröskörműek… a kékkörműek… a harisnyások… a mit-tudom-micsodások nyírták ki? Távol tőlem a szentségtörés, hogy „alapjában” nem az ő másik énje csinálta az egészet, ezért nem látszik senki a filmen…

– Elverem, Shana, ha a kis Sam filmjével még egyszer előmerészkedik – fenyegette meg Derger. – És neki nem „másik énje” volt. Az egy teljes jelenet volt, akkor is, ha Cironelt és Charlest kihagyta. Ül egy ivóban, és közben lesi őt valaki. De ki? Csak a múlt felől közelíthető meg. DeFeo lesi őt, maga DeFeo. Ő csak egy változat mindig, ez-az, himmi-hummi, de van „Az Igazi DeFeo”, és az lesi őt. Tudja, hogy a megvesztegetési pénzt is ő maga küldte magának…

– Nekem? – kérdezte Shana.

Derger nevetett. – Bocs – mondta. – Saját magának. Leo DeFeo Leo DeFeónak. Kellett neki a valóság, érti, Shana?

– Nem – mondta Shana. – Látom, hogy nekem maga kell. Meggyőz róla. Ezekről a dolgokról… soha fogalmam se volt. És ha van az ilyenben akármi igazság… biztos, hogy valami abba fog maradni, ha…

– Nézze, Arthur nem fog lelépni, és ez is valami – mondta Derger. – Visszajön. Nem lép le Valentinával. Maga nyilván megmondta neki, hol dugja el a lányt. A kékkörműekhez viszi, vagy én nem tudom. Nem is érdekel. Nem fog lelépni. Visszajön.

– Persze – mondta Shana. – Visszajön. Elpasszolják Cironelt, és visszajönnek. – Csüggedt volt a hangja.

Ron megkocogtatta az üvegablakot.

– Leo nem szerette az ilyen méladrámát – mondta Derger.

– Ez is az ő szava volt, a méladráma. Ő a nagy röhejt szerette. 429Ahogy például a kakadut meglátta holtan, és Rockwall a cipzárat húzta föl a sliccén, nevetni kezdett. Rockwall iszonyúan hazavágta ezért. Akkor ő egy kis üveg piros lakkot löttyintett, utolsó erejéből, Rockwall mancsára. És elájult. Nagyon összeverte őt Rockwall. De mit tesz isten, Timothy Rockwallnek megtetszett a mancsán a lakk. Leo azt mesélte később, ő teljesen méladrámás lett egy pillanatra… mert azt gondolta: te csúnya, olyan vagy, mint azok ott az én parkomban…

– De hát Rockwall állítólag azért ölte meg a kakadut… vagy Glenn… mit tudom én… mert olyan piros feje volt, mint az ő körme, és… – Shana tanácstalanul nézett Ronra, mintha segítséget várna.

– Lehet. Leo mindenesetre így meséli – felelte Derger. – Képzelheti, milyen mélyen gondolta ő azt, amit a kakaduja elvesztésekor gondolt. Doris rég nem érdekelt. De ki tudja! Hátha mégis… Ezeket a titkait ő mind magával vitte az őséről elnevezett park vécéjébe. Illendően halt meg, az illemhelyen; ez is olyan, mint egy DeFeo-szóvicc.

– Ez azért már túlzás – mondta Shana.

– Ugyan, ezt maga mondja, mikor csupa ilyen ember veszi körül? – kiáltott felháborodottan Derger. – Leo se volt különb, csak nagyon arany pofa volt, ennyi az egész. Azt maga nem tudja megmondani, Shana, mi van abban a mérhetetlen időben, ami a megszeretni előtt elkövetkezik. Maga Leo mondta saját magáról, hogy ő is egy röhejes fickó. Röhejes elképzelések rabja. Hogy ez a város régebben is volt, hogy mindenféle egyáltalán volt régebben, és nemcsak a park és a stúdió és az újság és a világ és a környezet gáztartalmának és a talaj savtartalmának pillanatnyi állapota… ahogy a legtöbben hiszik, nem is „hiszik”, hanem „ez van”, ahogy a legtöbbeknek az, ami van: „ez van” csupán. Közben csupa derék fickó, mint én… át van itatva a józansággal, a hülyeségig, mint én a hülyeséggel, a józanságig. Ez is az ő mondása volt. Tehát hagyjuk azt, hogy valami rejtélyes erő végzett vele, mert kevesellte a megvesztegetési pénzt. Leónak semmilyen rejtélyes erővel nem volt efféle kapcsolata. Ami a vöröskörműeket illeti, én ismerem az egyik főnöküket… úgy hívják, hogy Valentina Hortimer, hát persze… a Toronyház miatt lett az egész, és a koszos körme az álca… hát ilyen szellemesek, de azért van benne valami. Ismeri maga is Valentinát?

Shana leült.

– Persze, ő maga mondta el nekem, mennyire bírják Leót… egyáltalán, ha valakit bírnak, ő az. Mondja maga erre, hogy 430megölték, mert nem akarták, hogy bírniok kelljen valakit is, menjen már, Shana – kiáltotta Derger. Ron látta, hogy tényleg dühös. Átmegy legalábbis „mélába”.

– Ugyan, én ezeket nem bírom komolyan venni – felelte ugyanígy Shana –, de ha mégis, azt mondja meg, Derger, miért festi most kékre a körmét Valentina, ha festi…? És hogyan lehetett a barátja… vagy a barátnője… Cironel McGill, aki közismert kékkörmű?

– Ezt, ugye, nem komolyan kérdezi – nevetett fahangon Derger. – Hát jó. Ha én magát megkérdezem, hogyan van az, hogy A-Thibert-Lány mégis a S-U-N szellemi vezetője és anyagi támasza? Miért nem marad meg a Thibert Stúdióknál, miért kell egy látszólagos leányvállalat? De ha látszólagos, folytatom, miért annyira valóságos mégis!? És akkor még nem beszéltem a Külön Kijárás Ügynökségről, amelynek megvan, úgy hallom, a folytatása. És miért ne lehetne ennek az öngyilkosjelölt-segélyezőnek munkatársa kékkörmű is, piroskörmű is, harisnyafejű is, akárki? Aztán: ha én a Thibert Stúdiók biztonságát védeném, és maga ezért fizet engem, illetve maga is fizet, miért hagyom, hogy épp maga legyen a legfőbb bizonytalanság, aki…

– Elég – mondta Shana. Ron nem tudta volna megmondani, nevet-e. Mindenesetre elfordult. Aztán nagyon vidáman perdült meg, és folytatta: – Tessék. Mi volt aztán-aztán? Hogy Dorist ott találták holtan? Nyilván a mennyezet felől hatoltak be…

– Eltalálta, de ehhez nem kell sok – mondta Derger. – Ha ismeri ott a járást. Mást akartam mondani. Látom, mit olvas éppen. Hasznos dolog, a maga szakmájában. Amikor ismerkedni kezdtem a Thibert Stúdiók világával, nekem is ajánlották ezt a könyvet. Várjon csak.

Fölemelte a szőnyegről a vékony kötetet. Great Jones Street volt a címe. Ron és Shana várta, mit fog kikeresni. Mint amikor valaki bekattint a zenegépben egy lemezt.

Maga Derger szólalt meg. Olyan furcsa volt ez is! Derger felolvas! Ron azt gondolta: Shanának óhatatlanul az eszébe jut, milyen hihetetlen jó műsor lenne. Csak sosem valósulhat meg, ez nem.

– „…a tévés tag otthagyta az asztalon a névjegyét. Bár sose láttam a képernyőn, külsejének szinte minden részlete tisztán állt előttem…” Tart már itt? – kérdezte Derger.

– Hogy hol? – mondta Shana. Felrezzent. – Ja, a könyvben. Nem, még nem. Csak az van, hogy az énekes lelép a szakmából, és megpróbálja anélkül…

431

– Leo DeFeo, tudják – magyarázta Derger, és Ron ismét elcsodálkozott –, maga volt a másmilyenség istene. Vagy apostola. Nem akarta, hogy az istene megvédje. Ő maga mondta: már csak az érdekel, amiben egykor annyira hittem, ehhez csatlakozom azzal, hogy rombolni próbálom. De így is azt láthatom, hogy fenntart, megtart… Ez volt a másik mániája. Ez, és hogy sorra lesznek majd ezek a mániái, és az összetett képlet felfoghatatlannak bizonyul, amikor az emberekbe az van beleoltva, hogy ilyen-és-olyan-körműeket és fejűeket és szavúakat és csatornájúakat kell látniok, és nem látják az egész katyvaszt, ezt mesélte Dorisnak Leo, ezt Doris nagyon szerette… a sok szörnyeteg, akiből élek… lehúz a pokolba, de Leo DeFeo a mennyekbe emel! Ezt mondta Doris Barber, képzeljék!

Derger őszintén nevetett.

– És a fia, Sam? – kérdezte Shana. – Nem akarom elrontani a jókedvét. De…?! Erről túl keveset beszélünk.

– Várjon – mondta Derger, és intett, kér egy nagy löketet. Shana töltött neki. Derger felhajtotta, majd folytatta, a könyvből:

– „…tisztán állt előttem. Fényezett volt, mint az egymással fölcserélhető nevezetességek, nevezetesebb cégvezetőnők férfi titkárjai, a szórakoztatóiparban keresett ügyvédek. A ruhája feszült. Belső hevederrendszer feszíthette. Az arca meg se rezdült, amíg beszélt. Lehet, hogy a televízió előtanulmány a mumifikálódás művészetéhez. Annyira tünékeny műfaj, hogy akik szolgálják, úgy érzik, tartósíttatni kell magukat. Odaadják lakkoztatni, míniumoztatni, drága porlasztott balzsamokkal befúvatni a testüket, mind csak azért, hogy az idővel való veszedelmes viszonyukból kibújjanak. Egyetlen hiúságuk, hogy azt remélik, örökké megmaradnak légmentesen zárt vakfolyosók lakójának, a roncsolástól védetten, biztonságban, mint a nátriumban alvó királyok…”

– Mission Viejóban jártam egyszer – mondta Shana –, és ott láttam ilyen olvasókat. Morzsolni lehet a láncot, vagy efféle. Maguknak a koponyájából, Derger, lehetne kicsinyített láncot fűzni, az olvasás megszerettetésére. A nagy koponyák, az olvasók. Joe, Dejan Tradics, most már Bertram Derger…

Nevettek.

– De azért nagyon jó, igaz, Shana? – kérdezte Derger.

– Nem vagyok elbűvölve – felelte Shana Dennehy. – Ezek a fickók mind a mozgóképeken tréfálkoznak, és közben vagy abból élnek, vagy csak azzal. Hogy az ő képük is mozog, 432állandóan. Kimódolatlanul? Ne tréfáljon. De biztos azt akarta mondani, hogy ennek a típusnak a született ellentéte volt DeFeo.

– Mindkettőnek – mondta Derger. – És így alakította ki ezt a figurát, aki lett. Gondolja meg: a vöröskörműeket ő indította el. Igen. Az ő parkjában, az illemhely bejáratánál ragasztotta ki valami kozmetikai cég… vagy más szépészet… a körmöket. És neki, annyira bolondosnak látta az ötletet, ami talán a kiragasztónak eszébe se jutott, csak jó nagy ragasztófelület volt a lépcső két fele… neki ez valaminek a jelképe lett. Nem tudta, persze, minek. De annyira benne élt a kép, hogy kezdeni akart vele valamit. Talán épp itt a lényeg. Valaki, aki kezdeni akar valamit a legnagyobb hülyeséggel is. És az agyában ott zakatolt, ott lapult, mit tudom… ez a kép. S amikor Rockwall félig agyonverte, felnyúlt a lakkért. Doris mesélte, hogy Glenn is, Timothy is csak nézte. Tudják, ahogy ők nézték azt az asztalkát… Doris szépészeti holmija volt rajta… ők gyakorlati emberek voltak. Azt vették szemügyre, amit én is néznék: van-e valóban fenyegető tárgy a „támadó” keze ügyében. A támadó itt egy félig szétfasírozott kis alak, egy törpevamzer, akármilyen szuper, azért a szememben csak egy kis besúgó, egy élősködő… így nézte őt Timothy vagy Glenn…

– Micsoda igazságszolgáltatás – gúnyolódott Shana – a sorstól, ezt akarja mondani, hogy akkor Glenn és Timothy oda csúszik be, abban a Chryslerben… olyan állapotban… ahol DeFeo fekszik holtan? Ki járt jól itt?

– Nem ezt akarja mondani… – vágott közbe Ron, de azonnal elhallgatott. Derger nem is intett, nem is mordult, Ron Sadle mégis tudta, itt a szó most nem másé, csak…

– Nem, nem ezt akartam mondani, bár ez is benne van – folytatta Bertram Derger. – Hanem hogy a kacatokból, a holnapra nem érdekesekből, a mai hülyérevevőkből… ebben a Leóban kialakult valami… több. Valami szent, ne nevessen ki, Shana. És ahogy ott volt összeverve, viccesen felnyúlt, és a lakkot ragadta meg. Az járt az eszében. Az ő parkja… ahol ma a bandák tanyáznak… akkor még nem volt vörös a körmük, igaz. És ráöntötte Rockwall mancsára a lakkot. Aztán „elájult”. És maradt utána, akárhogy, és akármin, valami szeretetre méltó. Nem érti?

– Nem. Se Timothy Rockwallt, se a vöröskörműeket, se a kékkörműeket nem tudom szeretetreméltónak tartani – mondta Shana. – Most ezzel nem mondtam azt, hogy Seekatz vagy Notenbank többet ér, vagy hogy Glenn Bessicá433nak nem Roy Bessica az apja. Csak… Mondja, Ron, maga ért engem?

– Derger is érti – mondta Ron. – Azt akarja mondani, vegyük így, hogy nem akárki halt meg a DeFeo Park vécéjében. Hogy… épp a legmulandóbb dolgokban hagyott emléket. Azokat a hirdetéseket, Derger elmondta, maga Leo ragasztatta újra oda. Ezzel a vöröskörműek is nagyon… – Nem tudta befejezni. Furcsa volt, ahogy Derger ott állt.

– Nagyon? – kérdezte csúfondárosan Shana Dennehy. – Alaposan elverték. Aztán úgy nézték, mint a majmukat. Persze, löktek neki banánkát, csimicsumi csemegét… és a vamzerjük lett…

– Vamzerjuk – mondta Ron. Shana ráordított: – Vamzerjük! Érti? – Csend lett. – Olvasó!

– Vamzer, a szupertörpe – mondta Ron.

– Vamzerjük! Hallotta? – kiáltotta Shana. Földhöz vágta a poharát. Felkapott egy hamutartót.

Derger akkor megfordult, odalépett hozzá, és ágyékon rúgta. Shana összerogyott. A hamutartót még így is Derger arcába vágta.

– Na, látja, DeFeónak éppen egy ilyen helyzetben jutott az eszébe mégis a lakk – mondta Derger. Fölsegítette Shanát. Shana Dennehy arcán hamuszín hullámok futottak végig, és a nyomukban kékesen-sárgán felkelt valami nap. – Bocsásson meg – mondta neki Derger.

– Én is ezt akartam mondani – felelte remegve Shana. – És pontosan értem, miről beszél. Nagyon szerettem Leo DeFeót. Kérem, ha nem muszáj, ne beszéljünk róla.

– Így rögtön más – mondta Derger. – Ígérhetem, hogy csak mint szakmai tárgyról fogunk róla beszélni ezentúl. Ha ez magát megnyugtatja.

– Mindennel ez van – mondta Shana Dennehy. – És így van jól. Sokkal egyszerűbb. Leónak is ezt magyaráztam. Ő ezt sosem bírta megérteni. Minek az egyszerűség, mondta. Az majd jó lesz a végén, az egésznek a végén. Ő azt a szót se fogadta el, hogy „megszeretni”. Mondtam neki, mennyire megszerettem. Ő ezt nem hitte el, én viszont úgy gondoltam, Doris miatt van az egész. Milyen régen volt ez! Akkor szóltam Timothynek, csináljanak valamit. Tudtam, Glenn Bessica a haverja. És ha megcsinálják ezt Dorisszal, ez nekem Roy Bessica dolgában is jó lesz. Mégis, a fia…! Gondunk volt rá, hogy nyomai maradjanak. Seekatz örült az ötletnek…

– Vagyis Glenn és Timothy a maga megbízásából vették át 434a Kis Műtermet, Doris Barber üzleteinek a védelmezését – mondta Derger. – Mindig sejtettem. És csak azért történt, mert maga el akarta venni őt Doristól.

– Persze. Doris elhelyezte a kameráit a lakosztályban… annyira be akarta nekem bizonyítani, hogy őneki Leo DeFeo ennyit se érdekes. Nem hittem persze. Magánál iskolázódtam, Derger – mondta Shana. – Ez nem méladráma.

– Nem. Igen – mondta Derger. – Maga így mondja, ennyi.

Ron megpróbálta összeszedni a cserepeket. Mulatott magában, ahogy látta: Derger az orrát dörgölgeti. A hamutartó maradandó nyomot hagyott.

Shana magába roskadva ült.

– Aztán meglett az egész – mondta Shana. – A kakadut tényleg nem én ölettem meg. Az úgy… összejött egyszer. Timothy és Glenn nagyon nekilódult. Képzeljék, Leo elkezdett mászkálni velük. Annyira eleven volt benne a „történeti érzék”, ahogyan ő nevezte, hogy… valahogy ez volt a logikája: neki a Pazococo… és Doris meg a Kis Műterem… örök. Mint a park. A város. Ez az egész, ami soha, soha nem ugyanaz már, a következő pillanatban sem, mint aminek hisszük. Hát ha most Glenn és Timothy van ott, akkor ők is… részei annak, és megmutatta nekik a DeFeo Parkot… értesüléseket szerzett nekik más bandákról… toborzott nekik fiúkat és lányokat… Nekem magyarázza, Derger, ki volt Leo?

Kigyulladt a valóban csatahajónyi íróasztal fölött egy kis zöld lámpa. Ron Sadle-t különös érzés fogta el; körkörösséget érzett. A Chrysler után… és hogy így nevezték… most neki mindentől függetlenül jutott az eszébe ez az elnevezés. De már maga a DeFeo Park illemhelye is meghökkentette. Nem tudta, miért is? Aztán ez a személytelenség… vagyis a lassan kibontakozó fantom-helyzet. Hogy csak ők jártak ott lenn…! S most ez a lámpa…

Nézte, ahogy Shana odamegy az asztalhoz, felveszi a telefont. Az az érzése támadt, hogy kevés a tér. A tolóajtóhoz lépett, kipróbálta. A roppant üvegtábla nesztelenül és könnyen siklott jobbra, és kitárta a parknyi kertrészt. Ron úgy képzelte, valahol itt mászhatott be akkor még Dejan Tradics. Most ő is eljutott ide, így; Dergernek igaza van, gondolta a D’Orleans Állatnyomozó Iroda társfőnöke, igaza van, hogy nem zaklatja Dejant. A „Myrna Byron-ügy” épp elég volt Dejannak a múltkoriban.

435

Shana visszatért hozzájuk. Ron a kinyitott teraszajtó mellett ült le egy gurulós fotelba, ide-oda „utazgatott” vele.

Derger a szoba mélyén húzódott meg, félárnyékban. Shana Dennehy az asztal melletti tálalókocsinál állt, töltött, ivott, és közölte Dergerrel:

– Johnette az… Johnette Perrier – mondta. – Arthur Craddell és Valentina Hortimer találkozott vele. Együtt vannak, és hozzálátnak a dolog elintézéséhez. Akar vele beszélni, Bertram? Paulhoz mennek.

A hangja szelíd volt, segítőkész. Vagy hálás? Ron nem is tudta. Érezte a szeretnivaló fényt, a levegő könnyű járását. Kívül volt ezen az ügyön; annyira kívül. A város régi nagyjainak néhány leszármazotta kevercelődik ebből amabba… de ő kívül van, szinte a saját irodáján is… hiszen az is mikor volt, hogy állatok ügyével foglalkozott már… Nagyon régen!

Hallotta, ahogy Derger beszél Perrier-vel.

Charles St. Valery neve hangzott el. Paulé egyszer sem.

(– Menjél el, Johnette…! Ha minden rendben, hagyjad rájuk, és nézzed meg Charlest. Mi van vele most már… tényleg!)

Ron úgy érezte, hogy ez is megvolt.

Érdekes, gondolta, hogy ez a Charles St. Valery ennyire fontos személy. Megpróbálta maga elé képzelni a figurát. Nem sikerült. Nem tudta, csontos arcú, kese hajú, kopaszkás, kerekded fejű, szemüveges, hórihorgas, széles vállú-e, vagy bármi más szempontból bármi egyéb.

– Leo ilyen volt – mondta Shana, hallhatóan azért, hogy a félbeszakadt társalgást folytassa. – Hallatszott olyasmi – folytatta Shana (és Ron mindent ilyen felfokozott élességgel érzékelt) –, hogy Notenbanknek dolgozik. Amikor magát ki akarták nyírni, meséli Arthur, Notenbank volt Thibert főnök titkos tanácsadója, és Leo adatokat gyűjtött magáról. Bizony.

– Bizony – mondta fakírhangon Derger. – Remélem, Arthur és Valentina megoldja ezt a dolgot, Cironellel. Perrier jó helyet biztosít, Elmer Beamish tud egy egész sor ilyet. A birtokok vidékén. De nem Alvez nyakán. Ki tudja, nem igaz? Hagyhatnák békén Pault.

– Alvez ingatag ügy – mondta Shana. – Nem is szeretem, amit csinál. Egyszer megkérdeztem tőle: nem akar öngyilkos lenni? Még jó, hogy Doris nem él. Elmenne hozzá, megkérdezné, ki gyűlölt engem a leginkább. És összehozna vele, a birtokán, vagy most már nyilván egyebütt…

– Kár ilyesmiről beszélni – figyelmeztette Derger. – Bizo436nyíthatatlan dolgok, magunk között szólva. És… hadd aludjanak. Tudja, hogy a S-U-N-t „revolvercsatornának” nevezik?

– Persze – nevetett Shana. – Mi van még? Az, ugye, hogy ártó lehetőséghez juttatom azokat, akik a Stúdiókból már kikoptak? De hát mondja meg nekem, egy Notenbank–Ullberg–Seekatz-felállás, és ebből Ullberg igazán szürke kutya, mennyivel rosszabb, mint egy Mulpry–Kellock–Bessica? Hennie Loggie-val… A legtöbb embernek ezek a nevek vagy nem mondanak semmit, vagy szent áhítatot ébresztenek bennük. A nézőtér és a vászon mögötti nem létező tér messze szakadt egymástól. A lebonyolítás, a szolgáltatás maradt meg, ez a kapcsolat. A puszta tény, hogy valami megvan. Mi az, kik csinálják, csak a látható arcok adnak róla bármi jelzést. A szereplőké. Máskülönben: Seekatz sorsa Seekatz sorsa, Kellocké is Kellocké. Maga az utolsó, aki ezt az egészet összefogja. Holott nem érdeklik a személyek, nem érdekli a műfaj, amit művelnek… magát a saját műfaja érdekli. Charles St. Valery a legkülönösebb figurák egyike. Látja, mit tud például róla? Őszintén!

– Letűnt – mondta Derger. – Érthetetlen a számomra. Valery, mondják, nem nagy rejtély. Kiürült, nem tud akarni… de muszáj neki. Hát csak csinálja. Közben élvezi a napfényt, a szelet, a kék eget, ha beborul, hát azt… nézi a hullámokat… és jellemző, hogy nem a partra jár ki vizet bámulni, hanem az Andrew Parkba, a halastóhoz. Talán már a város nevét is elfelejtette, ahol élünk… és kiszámítja, elegendő lesz-e a tőkéje holtig. Ez sokak szemében nagy ellentmondás… ez az elengedettség és a kiszámolgatás. De Valery ilyen. Semmiben nem bízik, semminek nem találja értelmét, hanem ahhoz pénz kell. Ez a legdrágább szerencsejáték, mondja. Mi mindent hagyok ki, ha rosszul számítom ki a várható élettartamomat, ez egy Charles-mondás. Egészen más világ, mint Leóé. Hát Leo DeFeónak ezért lett volna igazi kincs Charles. Képzelje el, ha bezrikálja, mit leszadizhatott volna rajta, nagy kavarc a képernyőn, a város két patinás fia… ahogy összecsapnak ezekkel a dolgaikkal. Pedig Valery a városról írt sikerkönyveket, és akkor még nem is volt ekkora divat az urbanisztika szociológiai ága. De ő megcsinálta, hogy négy is átütött, négy munkája. Egymást érik ma is a kiadások. Rengeteg jegyzete van, hallom, de többé nem akar csinálni semmit. Miért élek, ha a csinálásra kell gondolnom örökké. Képzelheti Joe-t, milyen mondásokat faragott volna ezekből a dolgokból, fénykorában!

437

Ron hallgatta, és a kinti levegő átjárta, s Derger tapintatát érezte a szoba mélye felől ugyanígy. Jó tizenkét méternyire ült tőle Derger, és mégis annyira együtt voltak. Csak ennyivel: véletlenül se hangzott el olyan mondás, hogy „maga, Ron, jól megértené Charlest…” Vagy „épp mint maga, Ron…”

Ezt csak ő érezte.

Persze jó lenne beszélni Charlesszal, gondolta. Annyi mindent tudna mondani neki. Ő már jó ideje él úgy, ahogy azt Charles St. Valery eszményinek gondolja. Nem ment el Leóval találkozni… Talán ezért halt meg Leo DeFeo. És a többi. Ezt, persze, ő nem mondaná Charlesnak, ugyanúgy, ahogy Derger se mond neki semmit. A hasonlóságukról. Helyesen. Nincs hasonlóság. Ő, érezte Ron, mindenképpen csinálni szeretne valamit. Nem mondja, hogy idegtünet, ha valaki sietteti az elintézendőket, hogy „kirajzolódjék” utána, módosulatlanul. Semmi tennivalóval meg nem falsolva. Csak úgy, zsebre vágott kézzel, sőt akarattal, zsebre vágott lélekkel, minden. Ez nagyon jó dolog, hallgatta Dergert, aki erről magyarázott Shanának, csak…

Derger nem mondta most se, hogy „csak hová vezetett Ronnál, például”. Gyönyörű volt ez a délután. Az idő mintha irdatlan lassúsággal telt volna. Persze, azt várják, hogy Arthur és Valentina visszajelezzen: megvannak. De hát mire jó ez? Cironelre fogják a DeoFeo Parkot? És hogy eltűnt? Szökésben van?

– Doris, ne feledje, Shana, megmondta Glenn Bessicának, hogy nem haragszik, épp csak meg fognak halni. Glenn és Timothy. A dolog módja kérdéses csupán. „És az ideje és hogy egyáltalán és hogy ki fog meghalni”, ezt felelte Rockwall. Nem is hitték, hogy még a megszeretés is bejön. Maga akkoriban főleg külföldön járt, Shana – folytatta Derger –, Arthurral…

– Igen – mondta Shana. – Ahogy hazajöttünk, meghívtak engem is egy ilyen összejövetelre… a hacacáré fénypontja Glenn barátja volt, Timothy, akinek mindent eltűrtek. Akkor jutott eszembe, kicsoda is Arthur. Mennyire hasonlít Timothyra. Mindkettő puhány. Igen, minél több kavarcuk van, annál inkább érződik ez. Miért kell nekik folyton valami? Mások által! Nem biztos, hogy Glenn és Timothy csak a pénzért csinálta. Azért csinálták, hogy történjen valami, mert féltek különben. Nem bírtak volna nyugodtan… mit is… biztonságot érezni. Ezért vették magukra az ál-bizonytalanságokat. És Arthur ugyanezt csinálta. Egy darabig. Most már nem. Mondtam is neki: Arthur, nézd meg Timothyt, ez voltál 438valaha te. Meg tudnád magyarázni, miért néznek el az ilyen embernek mindent? Miért tartják még szerencsétlennek is? Arthur akkor megfogadta, hogy Timothy Rockwallt meg fogja ölni. Nem ismeri Arthurt, milyen. Ha biztonságban érzi magát. Ha nem kell magát megjátszania, épp a sajnáltatásra! Nem, hanem itt van, esetleg végeztünk az ágyban… nagyon rég voltunk ott utoljára együtt…

Ron nevetett, milyen furcsa ez az „ott” szó. Figyelte tovább Shanát. Tudta, azért beszélgetnek, hogy Perrier újabb híréig teljen valamivel az idő. El tudta képzelni, hogy Valentina nem jön vissza. Arthur vele tart-e? Vagy megpróbálja mégis itt… legföljebb nem Shanával. Hátha van tartalékban valami lapja. Arthur nem volt hamiskártyás. Az őszintesége volt csendesen dühítő.

Az a dühös csöndessége, szögezte le Ron.

Dorist és Leót ugyanaz a kéz ölte meg, mesélte Shanának épp a feltevését Derger.

– Bessica és Rockwall kiesik – mondta Ron. – Pedig nekik lett volna rá a leginkább okuk. Aztán… ott van gyakorlatilag bárki a lelkizők közül… akik Doris szolgáltatását igénybe vették.

– Ne kezdjék Mos Vanderbergét – mondta mérgesen Shana Dennehy. – Derger épp eleget nyúzott már engem ezzel. Arlene Eakins véletlenül botlott egyet. Sam madarai miatt. Sam pedig tőlem hallott Dejanék ilyen dolgairól. Sam Vanderberge felhívott egyszer, hogy Harris-verebet talált, és röstelli, amiért egyből megkedvelte, és nem akarja elengedni. Ajánlottam neki, épp mert Dejant nem akartam zavarni, Arlene-t. Arlene nem jött össze Joe-val a Sid Ravezza-dolog ellenére sem. Mos Vanderberge pedig régi barátja volt. Mos és Valery és Leo DeFeo valahogy „így igaz”: mintha Vanderberge és Charles találta volna ki Leót, hogy mókázhassanak. Most rettentő profi. Csatafilmek a tengeren… Japánban… Vagy épp a nagyvárosi bandák harcai… Ez a legújabb témája. Városa van neki is, Charles St. Valerynek is… és a Stúdiókat szolgálják vele. Én mindig azt mondtam neki – ismételte Shana –, hogy Leót ők találták ki…

És elmondta megint, hogy miért. Ron egy yucca leveleit figyelte kint. Enyhén hajladoztak íveikkel.

– Furcsa volt, hogy olyan nyíltan keres meg – mondta Shana –, és megpróbáltam lerázni. Azt gondoltam: ugratás. Sőt az első villanás inkább ez: meg kell halnia… ha tudja rólam. De akkor rájöttem: épp ezt akarja! Meg akar halni. 439Kifaggattam, miért. Arlene Eakins miatt szakítottak… Liese-Jane és ő. Liese-Jane Gassisi az egyik legjobb divattervezőnk a Stúdióknál – magyarázta Ronnak Shana. – Mos Vanderberge valami vadbaromi komolysággal szeretett bele Arlene-be. Ahogy ezt érezni kezdte, azonnal kitálalt otthon. Liese-Jane Gassisi fölénnyel hallgatta. Napokig nem válaszolt neki.

Shana nevetett. Majd hozzátette:

– Ezt mondják.

Csend lett. Ron azt érezte: az ő csendje, a kinti nagy kerté, a legjobb, a leginkább háborítatlan.

– Mos visszamehetne hozzá… de akkor Liese-Jane csak annyit mondott neki válaszul, hogy a fiát kérdezze meg Arlene felől… és Mos Vanderberge megkérdezte Samet, és Sam nagyon elcsodálkozott. Ő Arlene-nel jár egy hónapja. Nem is tudta, hogy Arlene közben Mosszal, az apjával találkozgat. Mos akkor jött rá, hogy el is felejtette tisztázni Arlene-nel, miről lenne szó. Hogy például elköltözött hazulról. Két hónapja ismerte Arlene-t, és mindössze ez volt köztük: ücsörögtek, mászkáltak. Mos ezt a holtbizonyos szerelem jelének vette. Nem tudta, amit Liese-Jane-ről épp Sam mesélt el neki: hogy a Harris-veréb miatt ő hívta fel Arlene-t… ő hozta össze vele Samet. Sam valahogy anyja fia maradt. De hogy Liese–Jane sejtett-e már valamit Arlene-ről és Mosról? Megtörténhet, hogy szóltak neki. Ez mindenképpen zseniális megoldás volt. Arlene baráti körébe tartozik a fél Thibert Stúdiók…! És a Ravezza-ügy külön is híressé tette, ha Ken Hanesatt dolga nem lett volna elég. Elképzelhető, hogy kiszimatolták róla… ezt a Sam-kapcsolatot. Tény, hogy Arlene nem szólt Mosnak. Mos, amikor megtudta, hogy Liese-Jane ilyen irgalmatlanul irgalmas volt vele… vagy önmagával… egyszeriben úgy érezte: nem akar élni. Nekem az egészben az volt a kellemetlen, hogy kitől tudja: fordulhat hozzám? Meg aztán, hogy sejtettem: ez az „ön-jelölt” képes és másnapra meggondolja magát, aztán… Ez nagyon kínos, Derger, tudja! Kár volt olyan kárörömmel néznie a kutyaszorítómat.

– Maga nagyon fontos ezzel a dolgával, Shana, csak rá fog huzatolni – mondta Derger –, és én abban nem szeretnék benne lenni. Az nem lesz ugyanis egy kísérleti szélcsatorna… vigyázzon.

Shana bólintott. – Már az is jóleső – mondta Shana Dennehy –, hogy ilyen régi ismerőssel beszélgethetek erről.

Ivott.

– Éreztem akkor is, hogy zűrben vagyok – mondta Shana. 440– És szóltam… Leónak. Rendben. Ez talán hiba volt. Berúgtam, és hívattam Leót. Ő annyira jó barátja… volt… Mos Vanderbergének. Persze nem mondtam neki, hogy Mos így keresett meg. Csak aggályomat említettem, hogy Mos ilyen vacakul van. És hogy szólna magának, mármint Leo… magának, Derger… hátha valami igazi nagy kavarc van mögötte. Pusztán ezért billenne ki Vanderberge… minden elképzelhető kerékvágásból? Hiszen annyi kocsi van, amelyikbe még be sem ült…

– Ezt szépen mondta, Shana – ismerte el Ron. A tálalóhoz sétált. A kedvenc ráksalátáját látta ott! Nagyot kanyarított belőle a tányérjára, vitt magával egy dupla löket whiskyt, és visszatelepedett a nyitott tolóajtóhoz. – Ezt nagyon szépen mondta – jelentette ki már ott, már két falás ráksaláta és egy nagy korty whisky után. Megtörölgette a pohara szélét. – Aztán mi lett? – kérdezte kedélyesen.

– Leo megkeresett, én meg elővettem Shanát – mondta Derger. – Ezért durcás ő rám most is. Természetesen azt tanácsoltam neki, segítsen minden módon Vanderbergének, hogy… visszatérjen Liese-Jane-hez. Samet meg hagyják békén. Ez csak az ő dolga és Arlene-é… Ami viszont Dorist illeti, mi az a nagy újság? Hogy Bessica és Rockwall rászállt? Ha Seekatz akarja, az öreg Bessicának kikeverhet valamit, és Shana ebben úgy segít, ahogy akar, én mellette vagyok. Egy nyugodt Doris Barberre van szükségünk, mondtam, mint szemétlerakóhelyre. És fogalmam sincs, mi vezetett ezekhez a fejleményekhez.

Mivel Shana nem válaszolt, Derger hozzátette még, az arányok kedvéért:

– Amikor én azt mondtam Ronnak, hogy Leót mintha két ilyen körmös ujj tartaná a magasba és pottyantaná ide vagy oda… nem gondoltam konkrétabban semmire. De ha most azt mondja, nagyon ügyesen, Shana, hogy Leót szinte Mos és Charles találta ki… minden körömtől független igazat adok magának. De hát ki ejtette le aztán ennyire véglegesen?

– És mi van a kis Paullal? – kérdezte Ron. Úgy érezte, a kert lassan himbálózni kezd vele. És ő kívül van mindenen. Messziről emlékezik vissza bizonyos részletekre, és nem is biztos, hogy ezek a dolgok a mostani üggyel kapcsolatosak. De mintha Derger mesélt volna neki efféléket. – Mert hogy Arthur a kapcsolata, így vették meg tőle az öreg néhai Rovinernek ezt a találmányát…

– A Thibert Stúdiók céljaira – mondta Shana –, és nem 441mérges gázra, és nem kénsavra. Bizonyos autós felvételekhez kell… ez a permetező megoldás, az elködösülésre. Illúziókeltés. Nem gondoltam, hogy végül ez is lesz belőle.

– Tehát nem a kis Paul Roviner hozta így – mondta Derger, némi kelletlenségbe burkolt megkönnyebbüléssel –, ilyen veszett alakban a találmányt. Hanem ezt már… valaki más alakította át. Tény, hogy igen használhatóan. Nem, Shana, semmi baj, nem tiltakozom, tudtam róla, mit szerelnek be Timothynak és Glenn Bessicának. Mégis megnyugtató.

Elhallgatott.

– A kis Paul, persze, nem bukkant fel errefelé? – kérdezte aztán Bertram Derger.

– Nem. Arthur találkozott vele – válaszolta Shana Dennehy. – Ez minden, amit tudok. Most elköszönnek. Paul „hazarepül”.

– És mi van azzal a dologgal, hogy huszonhét és fél százalék? – kérdezte Derger. – Arthur erről nem beszélt magának?

– Ilyesmit emlékezetem szerint nem említett itthon – mondta Shana Dennehy érdeklődve. – Milyen témában van ez a százalék vagy micsoda? Emlegetik.

– A téma az, hogy a kis Paulnak volt egy régi, elintézetlen dolga még az apja életéből – mondta Derger. – Megkértem, felejtse el. Négymillió dollárnyi hamis pénzről van szó, ami nem lenne olyan nagy dolog; persze én hallani sem akarok róla, de nem tilthatom meg, hogy Pault ez ne hagyja nyugodni. Lelépett ezzel a négymillióval, amit valami Lobranóék könnyű szívvel ott is hagytak nála. Mert nagyon jól tudták, hogy hamis. Ez egy olyan megátkozott négymillió, tudja; vannak ezek a sosem nyugvó anyagok… Kísértenek. Mármost valakitől azt hallottam, illetve egy kijelentést úgy is érthettem, hogy Paul, legjobb tanácsaim és minden ígérete ellenére ismét nyugtalankodik a négymilliójával, de Arthur talált neki vevőt, huszonhét és féllel. Ez se nem jó, se nem rossz árfolyam, amennyire én értek hozzá. Mégsem szeretném, ha Paulnak, aki Raul P. Vinero néven él, baja esnék ilyen baromság miatt. Én korábban már hozzásegítettem őt egymillióhoz, tehát jól megvan. Nem is a pénzről van szó, hanem hogy valami nincs elrendezve. Ez zavarja. Meg tudom érteni.

– Arthur ilyesmit nem említett, miért is tette volna – mondta hihető hangon Shana.

– Nem ismer egy bizonyos Zox Amiralt? – kérdezte Derger. 442– Nem ezzel van összefüggésben. Csak ha már Arthur dolgait billentyűzzük végig…

Shana összerezzent.

– Barbara Monty fiúja – mondta Shana. – Alvilági kapcsolatokkal. – Derger elnevette magát, amúgy szívből, szigorúan. – Most mi van? – kérdezte Shana Dennehy. – Jó vicc, hogy ismerem-e! Tehát?

– Semmi, csak hallgattam magát – felelte Derger. – Vagyis? Arthurral kapcsolatban bejön ez a név?

– Be – mondta Shana. – Állítólag Amiral fenyegette meg a kis Samet, hagyja békén Arlene Eakinst.

– Hagyja békén? De hát ez nem vall Mos Vanderbergére – csodálkozott Derger. – És Joe… hát ő végképp nem csinál ilyet. Szépen ment szét az a dolog, már egy ideje. Mindjárt a kezdetben. Elhelyezték a madarakat, és… Várjon csak, mi lett azzal a Harris-verébbel, amelyiket Sam talált, és… az hozta össze Arlene-nel, nem?

– De igen, az hozta össze – válaszolta Shana. – Mi lenne a madárral? Ott van nyilván Sam lakásán… Vagy úgy! Mintha Dejant hallanám. Maguk kezdenek hasonlítani, ki így, ki úgy. Rendben, majd szólok Arlene-nek. De… most ezzel a Zox Amiral-akármivel, tudja-e, Derger, mondott valamit. Mert nézzük. Zox meg akarja venni a hamis pénzt a maguk Pauljától…

– Nem a mi Paulunk – tiltakozott Derger. – Arról van szó csupán…

Ron nézte, ahogy a yucca mögött felerősödik a levelek mozgása a könnyű szélben. Ilyen könnyű szél volt most a világ. Közben még beszélgetni is lehet, gondolta. Milyen jó! Hallgatta Dergert. Szinte súlytalanul lebegett az együttes az enyhe délutánban.

– Jó, Amiralra még visszatérünk – mondta. – Hallani szeretném, mit tud a kis Vanderberge haláláról, Shana. A fiú ott filmezett a Hortimer Toronyház hetedik emeleti erkélyéről. Kié a lakás?

– Valentináé – mondta Shana feszengve. – De nem akarom, hogy félreértsen. Sam nem ott halt meg, csakugyan. És valóban nem tudom, hol a film. Ne tiltakozzék! Figyeljen ide. Valentina felhívta Samet… és ez már a Chrysler-fejlemény után volt… Sam elmondta Valentinának, mit fogott ki az erkélyről, és hogy mi van a filmen. Sam azt állította, hogy senki se ment be Leo után… vagyis nem ment le… és nem jött ki… csak maguk, Derger, csak maguk. Nézze, Valentina 443felvette a beszélgetést. Ez furcsa dolog, de… azt hiszem, Amiral bízta meg. Hogy próbáljon valami anyagot szerezni Sam Vanderberge ellen…

– Nem igaz! – mondta Derger. – Hazudik, Shana. Valentina a parkbeliek egyik főnöke… és azért kell, nem másért, amit Sam mond, mert Sam is a parkkal, a DeFeo Parkkal került kapcsolatba a fényképezés vagy filmezés révén. És Valentináék azt a területet, jól értse meg őket, mindenestül ellenőrzik. Mint valami hatalom. Valentinának tudnia kell, mi történik a parkban. Valentina nem itt vette föl azt az anyagot, a beszélgetésüket, lefogadom. Hanem ott, a lakásában a telefonnal! És ha megmutatta magának a kazettát, akkor azért átment… vagy áthozatta… de a legvalószínűbb, hogy ő maga átment. Élt-e még Sam, amikor Valentina a kazettát elhozta? Mást mondok: miért lőtte le olyan csodálatos balszerencsével Valentina Cironelt? Hallgat, igaz? Akkor folytassa, ahol abbahagyta. Ha Sam Vanderberge nem abban a lakásban halt meg, akkor hol halt meg, honnét tudja maga, hogy meghalt, és mit kell tudni erről a fejleményről?

– Teljesen világos – mondta Shana Dennehy –, és semmi titkolnivaló nincs benne. Jó ég, miért volna? Figyeljen. Sam tisztára a S-U-N megbízásából ment oda. Én szerveztem meg neki Valentina lakását. Fogalmam sem volt, hogy Valentinának a vöröskörműekhez bármi köze lehetne! Most vallotta be… amikor elmondta, amit Samtől hallott. Teljesen letört, csúcs mínusz…! Begyulladt, hogy a fejleményt kapcsolatba hozhatják az ő bandájával. Erről majd még beszélünk. És ezt részben magának köszönhetjük…

– Miért ez a többes szám, Shana? Miért nem csak „köszönhetik”? – kérdezte nyájasan Derger. A hangja vésztjósló volt.

– Mindegy. Aggódom Valentináért, mert Arthur barátja, mert értékes ember… mert hülye! – mondta Shana. Derger az ujjain számolta és jelezte az érveket s minőségüket. Csúcs, mutatta. Shana Dennehy így folytatta:

– Tehát ha maga nem ültet oda vöröskörműeket… ráadásul jobban vigyáz rájuk, akkor most nincs ez… – Shana elhallgatott. Ron a vibráló csendet érezte maga körül, fent s lent. Csodálatos volt ez az egész. Az események messze zajlottak, és mégis érdekesek voltak. Mint egy nagyon-nagyon jó film… igazi mozi. Hátradőlt a fotelban. Nézte a teremnyi szoba mélyén Dergert, az asztalnál Shanát.

– Hogy én nem vigyáztam rájuk…! – nevetett Derger. – Hagyjuk. Nem fog felhúzni. Valentináról és Samről szeret444nék hallani. Valentina felhívta Samet… megtudta a fejleményeket… és…?!

– Kérte, várja meg. Menni fog, nyisson neki ajtót, egyezményes jellel csönget – mondta Shana. – Mármost fogalmunk sincs, mi történt. Mire Valentina odaért, Sam már nem volt ott. Megtalálta a filmfelvevőt, ki volt szedve belőle a film. A lépcsőházban véres nyomot talált, vért a liftben is. A vérnyom a kertes udvar felé vezetett. Kertes… tehát gyep, fák, virágok… és hátsó kijárat. A környék ott hátul nagyon csendes. De az is lehet, hogy a garázsba hajtott be valaki, és Samet így hurcolta el.

– És honnét tudják, hogy halott? – kérdezte Derger komoran. – Ez megint valami csodás balsors, igaz? Milyen tökéletes!

– Azt, hogy halott, onnét tudjuk, hogy Valentina akkor felment a lakásba… visszament a lakására ott a Hortimer Toronyházban, és megcsördült a telefon. Egy ismeretlen hang… föl van véve egyébként ez is… közölte, menjen egy bizonyos címre. Nem akartam ezzel előjönni, Derger, de… ha muszáj?! Ez a cím… igen, ez Charles St. Valeryék címe volt. Valentina azonnal odament, és meglepetésére a kertkaput nyitva találta…

Ron továbbra is a kora délután könnyedségében úszott. Hallgatta ezt a történetet… Most ez a történet zsong… emlékeztet egy tegnapelőttire… de holnap módosítja egy másik, más szereplőkkel talán, vagy ugyanazt a históriát tálalják másképpen. Esetleg nem is rosszakaratból. Csak majd mindenfélét alaposabban tudnak. Fejlődnek ezek a történetek, vigyorgott bele Ron Sadle a kora délutáni fényekbe, integetett a yuccának.

– …nyitva találta, és bement. Nem kellett messzire mennie. A Valery-kertben, egy bokor tövében, közel a nyitva hagyott kapuhoz, ott feküdt Sam. Holtan. Valaki leszúrta – mondta sápadtan Shana Dennehy. – Ahogy Leót leszúrták, ahogy Doris Barbert, ahogy… csak ugyanaz a kéz dolgozhat.

– Várjunk, ez így semmire se jó – mondta Derger. – Ha elfogadjuk az „ugyanaz a kéz” elméletet, máris alibije lesz mindenkinek, aki nem lehetett ott mind a három helyen a három időpontban. Például: Valentina nem szúrhatta le Leót… aztán…

– De a filmen, ezt mondta Sam, csak maguk vannak, Bertram – mondta szinte kétségbeesetten Shana. – Ez föl van véve kazettára. És Samet meggyilkolták, és a film eltűnt. És 445Valeryék a Pazococo közelében laknak, a Bellevista folytatásán. Maguk pedig arra jöttek el… Bárki azt mondhatja, hogy maguk vitték el Samet… a film miatt! Hiszen maga észre is vette, hogy az erkélyről felveszi, ami a parkban történik.

– Az imént még Valentina aggodalmait vázolta – mondta krákogva, elnéző szigorral Derger. – Valentina… mindegy! Sam holttestét otthagyta, és hazajött, nem?

– Persze – mondta Shana. – És a filmet nem találta. Ment volna be Valeryékhez? Jó, hát persze, hogy nem maguk voltak azok. De Auerlinnek… még maguk lehetnek. Lehetnek maguk! És Charles St. Valerynek kellett volna találkoznia Leo DeFeóval. Nem jelentkezett… Vagyis telefonált Doristól, ugye? Felhívta magát, hogy nem megy el a DeFeo Parkba. Mert valaki megijesztette. Kicsoda? Őt, Charlest, a patinás Charlest. Aki Leóval eléggé jóban lehetett. Aki Cironellel eléggé jóban lehetett. Hátha Cironel ijesztette meg? Igaz? Hátha Valentina ijesztette meg… Cironel közvetítésével. Most ez jön?

– Reméljük, jön Perrier – mondta Derger józanul –, és jelentheti, hogy Cironel elhelyezése sikerült.

– Idejön Perrier? – kérdezte meghökkenve Shana.

– Miért ne jönne? – kérdezte Derger sokkal természetesebben. – Vagy ha nem tud, telefonál. Vagy ha az se megy, ideküldi Elmer Beamish-t. Ez fontos dolog. Maguknak nem?

– De, hogyne – mondta Shana. – Nézze csak… Ott jön valaki. A yucca felől…

Ron integetett a yuccának. Most a yucca mintha visszaintett volna. Álarcban. Ron elnevette magát. Ez az álarcosbál, a kora délutáni maskarádé… tetszett neki. Akkor is, ha az álarcos nőnek fegyver volt a kezében. Nagyon gyors léptekkel érte el a teraszt, amely menetelesen simult a kertbe, nem bástyaszerűen állt ki, mint a régebbi Dennehy-villáé, ahol korábban ültek.

– Ne mozduljanak – mondta a hang. Egy női hang. – Ne kapkodjon – kiáltotta Dergernek. – Hol van Charles?

– Ezt mi is szeretnénk tudni, asszonyom – mondta Derger. – Csak nem Mrs. Charles St. Valeryhez van szerencsénk? Ráismerek a remek alakjáról… szoktam látni a társasági lapokban. Vanessát.

Ron ámult. Poharáért nyúlt. A yucca mögött akkor ismerős alak jelent meg, gyakran látott figura: Johnette Perrier.

Ő álarc nélkül volt, és fegyvert tartott ő is a kezében. 446– Nyugalom, Perrier – mondta fennhangon Derger. – Ha úgy gondolod, hogy le kell lőnöd, lődd le.

– Üdv, Perrier! – emelte akkor a poharát Ron. – A yuccá…

Akkor gyors egymásutánban két lövés dördült. Mrs. St. Valeryvel senki sem törődött. Johnette Perrier, Shana Dennehy és Bertram Derger rohant. Rohantak a terasz nyitott üvegajtaja felé. És megtorpantak a kora délutáni fényben. Shana megtántorodott. Johnette Perrier le akart térdelni Ron mellé, de akkor Derger erőteljesen félretaszította. Perrier nem haragudott, megértette.

Derger kezében ott volt Ron csuklója. A száraz tenyér ráncai másodszor érintették meg Ron Sadle-t… A D’Orleans Állatnyomozó Iroda társfőnökének mellkasából vér patakzott. A torokból is felbugyborékolt a sűrű pirosság. Derger felállt. – Ne nyúljunk hozzá – mondta. – De hiába. Meghalt.

Perrier egy pillanatig Shana könnyes arcát látta, de csak egy villanás volt ez neki, mert Mrs. St. Valerynél térdelt már. Ron Sadle-t a nő lövése ugyanúgy halálosan találta, ahogy őt a nyakszirtjén a Perrier fegyveréből kiröpített golyó.

Johnette Perrier kurtán megrázta a fejét. – Ettől ugyan nem tudunk meg semmit – mondta. – Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy nem előbb érkeztem.

– Semmit se ért volna – mondta Derger. – Teljesen értelmetlenül lőtt… Ronnal semmi dolga nem volt. Ha Dejant hívom el, talán ő fekszik itt most. De az is lehet, hogy a mozdulat tette… Ron Sadle… D’Orleans felügyelő… olyan jól érezte magát, és talán egyszerre ő volt egy kicsit Leo DeFeo is… és mindenképpen érezte, hogy a város egykori főépítészének a fia. Isten veled, öreg, és… bocsáss meg. Shana – tette hozzá nyomban –, menjen, hívja Dejant. A telefonszáma…

Derger és Perrier kettesben maradt a teraszon. Némán álltak. Charles St. Valery felesége, akiről levonták az álarcot, halott volt, és Ron Sadle is halott volt… – Mindörökre – suttogta Derger hártyás ajakkal, fáradtan. – Perrier, figyeljél ide…

– Állj! – hangzott akkor a teremnyi szobából. Shana Dennehy volt az. Fegyvert tartott a kezében. Derger egy szemvillanás alatt előhúzta a magáét. Shana elnevette magát, ahogy Derger lába elé odahajította a 32-esét. A pisztoly előbb repült, mint ahogy Derger lőhetett volna. – Ennyit csak óvatossági leckéül – nevetett fájdalmasan Shana. – Azt tudják, ugye, hogy Ronnal nem lehet… belső elszámolást csinálni. Föl kell hívnom Auerlint.

447

– Persze – mondta Derger. – Majd föl kell hívnia. De még most nem, ha kérhetem. – Visszarúgta Shanának a fegyvert.

– Nekem iszonyú kellemetlen lesz, és több is annál – mondta Shana. – Nem csodálkozhatnának, ha tényleg lőttem volna… vagy ha legalább biztosítom a szabad elvonulásomat, de… Álljon meg, Bertram, ezt mondom én is… De hová?

Csend lett. Perrier kérdezte meg: – Muszáj várni? Azonnal kell szólni nekik… vagy soha.

– Tudom – mondta Derger. – Töltsön, Shana, igen kérem. Töltse színültig. Drága öregem… – Elindultak a könnyei. – És Joe nincs itt. – Ivott. – Nem bírom soha megemelni a poharam ezentúl, érzem, sokáig – mondta.

Perrier zavartan állt ott. – Főnök, rendben van az a temetés – mondta. – Hanem hát… most már…

– Derger, nem hívhatjuk Auerlinéket – kiáltotta Shana Dennehy. – Vagy mit mondjak? Ez a kettő… sok! Miért jött ide Vanessa?

– Úgy hívták, persze – mondta Derger. – Teljesen ki volt borulva. Nem tudom, ki hibázta el az egészet… Perrier, ne szadizd magad, te nem. Figyeljél, mit mondtam én neked? Keressed meg Charlest, igaz?

Derger kapkodva, idegesen beszélt.

– Főnök – mondta Perrier –, elmentem. Bemásztam St. Valeryék kertjébe. Összejártam mindent, sehol senki. Nem nyitottak ajtót. Akkor kijöttem, elindultam ide. Szerintem a nő otthon volt, lesett… aztán ahogy eljöttem, bevágta magát a Peugeot-ba, és jött, mint a szélvész-hosztessz. Meg bírt előzni! De hát én egyszer leálltam, és töprengtem, mi legyen, elmenjek-e Elmer Beamish-ért, arra lakik, és pihenőnapja van. Ezzel előzött le…

– Nem ilyeneken múlik – mondta Derger. – Fontosabb, amit mondasz… hogy az egész kertet bejártad… nem láttál ott egy fiatal fiút holtan?

– Senkit az egész kertben! – ismételte Perrier. – A nő biztos megijedt, és…

– Miért ide jött, Shana? – kérdezte szúrósan Derger. – Ne féljen, nem magát vádolom. Csak mindent mondjon el, érti, most már csakugyan mindent…

– Miért jött ide Vanessa St. Valery? – kérdezte Shana Dennehy. – Ugyan, hát… Charlesnak a parkban Leóval kellett volna találkoznia. Leo a S-U-N-nak dolgozott… Jó, ne nézzen rám így. Megtalálta a kertben Sam holttestét. És nem találja a férjét. Azért jött ide… Vagy mert a férjét is megtalálta 448már holtan. Nem, Derger, fogalmam sincs, mi történhetett Charlesszal…

– Jó, elhiszem – felelte Bertram Derger. Arcán látszott, nagyon üres körülötte a világ. – Most már megértem Dejant a madaraival… – mormolta.

– Hogyan? – kérdezte Shana. A hangjában megkönnyebbülés volt, hogy ez nem rá vonatkozik; így folytatta: – Tehát ha Charles St. Valery magának Doris Barbertől telefonált, Derger, és Dorist maguk holtan találták, akkor az is elképzelhető, hogy Charles eltűnése ezzel függ össze. Ő ölte meg Dorist… nem, ezt nem hiheti, ugye? Jó. Akkor… őt is megölték. Nem, ez túl sok lenne… Helyes. Megölték Dorist, ő megijed, menekül. Ez megfelelőbb?

Csend támadt.

– Még mindig nincs megoldva – kiáltotta hirtelen, hisztérikusan Shana Dennehy –, mi legyen velük…!

– Az nincs – mondta csüggedten töprengve Derger. – A nő nyilván nem azért lőtt Ronra, mert tudott a Dorisnál tett látogatásunkról, s azt a férje eltűnésével… netán halálával hozta összefüggésbe. Most már nem kérdezhetjük meg tőle, ez biztos.

– Nem – visszhangozta Johnette Perrier. – Ha én két perccel előbb érkezem…

– Akkor lehet, hogy rád lő. Ron volt itt a legjobb célpont… vagy valami felbőszíthette Vanessát… Ron arca… a derűje… egy emlék, hogy a férjével ő is így ült a teraszukon… A mozdulata… – mondta Derger. – Talán ha rögtön lő, figyelmeztetés nélkül, Perrier, ez az. Ott még lett volna mentség.

– Főnök, csak ezt ne mondja – nyögött Perrier. – Mert… tudom. Máskor… soha. Máskor mindig kérdezés nélkül, ilyen esetben.

– Jó, és majd szóljon, mondja el, milyen baja támad legközelebb abból – nyugtatta csüggedten Derger.

A rövid hallgatás után ismét Derger szólalt meg.

– Talán én rontottam el végképp – mondta. – Sőt bizonyosan. Nem lett volna szabad azt mondanom, hogy lőj, Perrier. Ettől riadt meg a nő. Ekkora bajban még sosem voltam – tette hozzá rögtön. A homloka verítékben úszott. – Egyszerűen nincs megoldás – kiáltotta. – Akármit mondtok, Perrier… hallgasson, Shana, nincs megoldás.

Fenékig kiitta a poharát. Nyújtotta Shanának, de csak szódát kért. Azt is felhajtotta.

449

Nézte Ron Sadle-t. Nem szólt semmit. Keze fejével megtörölte a haja tövét.

A bal szemhéja megmozdult, finoman rángani kezdett benne egy kidomborodó ideg. Mint egy síremlék mobilja, mozgó jel. Lehunyta a szemét. Szikkadt volt az arca, száraz.

– Hát akkor, Shana – mondta. Nem folytatta. Perrier-hez fordult. – Nézd meg, Johnette, még egyszer – mondta. Hozzátette: – Mindegyiküket. Mind a kettőt.

Perrier a fejét csóválta. Visszajött, és nem szólt. Jelezte, halottak.

– Ülj le és igyál – rendelkezett Derger. – Folytassuk egyelőre, Shana. Úgy, mintha Ron itt lenne. Mintha nem figyelne ide, az ő szokott módján, és úszna az időjárásban.

– Milyen szépnek ígérkezett a délután – mondta Shana. – Szerettem volna, még reggel úgy gondoltam… jó lesz… egy kis…

– Hallgasson – mondta Derger. Távolabb húzódott Shanától és Johnette Perrier-től. – Nem igaz, mit? Nem igaz. Perrier, azt ne mondd még egyszer, hogy két perccel előbb kellett volna érkezned.

Némán ültek. Derger végre összeszedte magát.

– Idehívom Alvezt… és Hennie Loggie-t – mondta. – Shana, telefonáljon Alveznek. Hennie-t majd meglátjuk. Elég nagy pártfogója volt, ugye? Leo is sokat köszönhetett neki. Nem eleget. Várjon. Alvezzel is várjon.

– Orvos mégis kellene – mondta Perrier.

– Hogy rohadnék meg – felelte Derger. – Hagyjuk.

Odalépett Ronhoz.

– Á – mondta. Visszaült a teremnyi szoba közepére, ahol már hiába nyújtott jó célpontot, senki se „szerette meg” egy jól célzott, eszelős lövés erejéig sem.

– Tehát akkor – mondta Shana Dennehy.

– Igen – mondta Derger. – Zox Amiralnál tartottunk. Nem bírom folytatni. És ha ez a nő volt a tettes? Végig? Ha elkezdte Dorisszal… ott leállított valamit, Charles és Doris között. Végzett velük… Charlest előbb kényszerítette, telefonáljon nekem. Ment, és mielőtt még odaértünk volna, végzett Leóval. Aztán felkukkantott Samhez… és hazavitte. A saját kertjükbe lökte… hogy ezzel terelje el a gyanút. A kocsijában persze vérnyomok lennének. Nem értem.

– Nem ő volt, igaz, főnök? – kérdezte Perrier.

– Hát nem nagyon hiszem – mondta Bertram Derger. – Amiral, Amiral… mit is mondtunk róla? Majd megkeres450sük. Megfenyegette a kis Sam Vanderbergét, hagyja békén Arlene Eakinst. És meg akart venni Paultól négymillió hamisat. Arthurt ki kell faggatni. Ha lehet. Shana, megteszi?

– Meg – mondta Shana Dennehy. Sóhajtott. – Megteszem. Ha nem akad más dolgom. Vagy ha nincs erre magának valaki más.

– Képzelje el most Joe-t – mondta Derger. – Szerencse, hogy nem ment Európába. A lányom után akartam küldeni. Üzennünk kell neki. Kanada környékén jár, halászik.

Derger ezt idegesen, lekicsinylően mondta.

– Jó, hogy tudom a címét – tette hozzá tárgyilagosabban.

Shana felállt. – Derger, felhívom akkor tényleg Dejant – mondta. – Az előbb elhülyültem. – A telefonhoz lépett. – Hova kéri?

– Beszélni akarok vele. Tudnia kell, mi történt. Utána tárcsázza Graculát. Vele is váltok pár szót. Ő hívja fel Joe-t, rendben?

– Rendben, Bertram – felelte a ház úrnője.

Az iménti kancellárnak az iménti királynő. Azok a dolgok rég-rég nem léteztek már. Shana ránézett Dergerre, a száraz, komor, kese arcra. Tudta, hogy megint elmúlt valami?

– Nem bánom – mondta. Elfordult.

Derger ködön át hallotta, hogy Shana azt mondja: – Várjon, Dejan, adom.

Aztán Graculán is túlesett. Vagy hát nem. Ezen nem lehet túlesni, mondta Perrier-nek és Shanának. Milyen rég volt ez is. Csak ült rezzenetlenül.

Senki sem szólt.

– Ronnal – mondta végre Derger – kezdtük olyan jól megbeszélni az egészet; ami addig volt. Nem tartottunk sehol. Colin Kellock is szóba jött… Hogy a Chryslert valaki figyelte… és amikor ez történt, telefonált Dorishoz. Dorisnál ott volt a gyilkosa. És bosszúból leszúrta. Doris afféle túsz lett volna? Milyen ügyben? És miért ugyanez a halálnem Dorisnál, előtte… vagy utána?… ezt majd Auerlinék derítik ki… és Samnél… ha igaz. Miért? Ugyanaz a kéz, vagy… valaki csak elleste a módot?

– Vanderberge is előjött, kettejük közt – segített neki Shana. – Ezt mondta, nem?

– Igen, hogy a kis Sam számított az apja halálára. Mos Vanderberge búcsúlevelet is írt… – Derger elnémult.

451

– Hol van az a levél? – kérdezte Shana.

– Sam őrzi valahol. Ezt mind megbeszéltük – mondta Derger. – Ron kezdett felfutni, hangulatilag, úgy értem. Irtóra megfeszegette az eseménysor. De így van jól, ezt érezhette, láttam rajta. Itt a gyönyörű délután… és Bertram Derger viszi a boltot. Szerette ezt a szerepet újabban. Borzalmasan egyéni ember volt. Nagyon értékes.

Ezzel nem mentek semmire. Derger tudta.

– Magát is kipletykáltuk, Shana – mondta. – Bocs. Csak úgy, hogy maga itt örült az ügyfél visszalépésének…

Shana Dennehy tudta, hogy Derger itt most Perrier előtt nem akar többet mondani, s hogy örül is ennek.

– Elhaladtunk a Daihatsuval a Vanderberge-birtok előtt itt a Bellevistán. Tudja, Ron sosem vezetett. A keze… Vezethetett volna, de ő nem akarta a csonka dolgokat szaporítani.

Derger ismét elhallgatott. Így folytatta: – Emlegettük a DeFeók és Vanderberge-népek egykori legendás versengését. Beszéltünk „a történelemről”. És jött Arthur Craddell, kaput nyitott nekünk. Aztán meghalt itt, a másik teraszon Cironel McGill. Most meg Ron. – Kis szünet után hozzátette: – És persze Vanessa St. Valery. Igazán jól haladunk. Mata és Hari megátkozta a napot.

– Vagy már szegény Leónk – jegyezte meg Shana. – Vajon hol fekszik most? Jég között? Boncolják? Milyen borzasztó. Mekkora műsor lett volna… mekkora műsor az is, ha többé senkinek se mutogatja magát, nem szórakoztat senkit, hanem elvonul, elbújik, magára zárja az ajtót, olvas, jegyzetel, töpreng, poéneket gyárt, néha felhívja az embert telefonon… egyszer-egyszer lefekszünk… együtt ébredünk hajnalban… szerettem vele ezeket a rövid időket. A feleségétől tudott a legnehezebben elszabadulni. De a nő most elutazott, haza Gibraltárba. Meghalt az anyja. Képzelje, Derger, Leónak egy gibraltári nő a felesége. Egy gibraltári nő volt az anyósa. Ezen mindig olyanokat nevettünk…

– Egy gibraltári nő volt a felesége – mondta elmélázva Derger. Hallatszott a hangján, hogy örül egy végre holtbizonyosan közömbös ténynek. – Nincs itthon, mi? Eggyel kevesebb az esély. Leót nem a felesége ölte meg… a Vanessa-jelenség tárgytalan.

– Persze – nevetett vigasztalhatatlanul Shana. – Ezt nem hittem, ezt sosem hittem volna, hogy itt… nekem is… három halott lesz a birtokon. Fogadjunk, hogy Arthur nem jön vissza 452most jó ideig. Valentina el fogja tüntetni. Ennyivel is kevesebb gond.

– Ennyivel is – hagyta rá Derger. – Nézzünk még valamit, aztán el kell mennem. A legokosabb, ha azt vallja, Shana, hogy csak maga volt itt. És Perrier az én üzenetemmel érkezett. A nő lelőtte Ront, majd Perrier ellen fordult. Perrier önvédelemből tüzelt. Ki tudsz tartani a változat mellett, Johnette?

– Ez a legkevesebb – mondta készségesen Perrier.

– Rendben van – mondta Shana. – Még hadd töprengjek rajta… Jó, rendben van. Valentina és Cironel sorsáról nem tartozom elszámolással. Arthurral meg úgyis eléggé kétfelé éltünk. Fogalmam sincs, hová lett. Összefügghet a dolog, vagyis az eltűnése, Leo DeFeo halálával? Nem tudom.

– Auerlinék miért nem zaklatják magát? – kérdezte Derger. – Hiszen Leo a S-U-N-nak dolgozott volna éppen, amikor meghalt.

– A parkbeli dologról, vagyis hogy Sam próbatekercset készít, senki sem tudott – mondta Shana. – És Sam látta is, hogy ez nem az, amiről szó lett volna. Senki se kereste meg Leót, csak maguk érkeztek. Szóval ő is csak akkor lett beszédesebb, amikor megvolt a haceráj, és Valentina odaszólt neki.

– Nem fér a fejembe, hogy Valentina így ért az időzítés művészetéhez – mondta Derger. – Hogy a véletlen így a kegyeibe fogadta.

Megérkezett Gracula.

– Hol van? – kérdezte a bar tulajdonosa. Derger intett Shanának, vezesse oda. Perrier követte őket, aztán megkerülve kis csoportjukat – mert még Ron Sadle is annyira közéjük számított, fizikai valójával – föllebbentette a könnyű takarót.

Gracula keze megmozdult a levegőben. Csak ahogy egy kéziféket előretolnak; aztán csuklóból behajlítva, leejtette. Karja erőtlenül lógott. Baljával megdörzsölgette az orrát.

– Kösz, Bertram, hogy odaszólt – mondta. – És…? – A halott nőre mutatott. – Mit akart itt ez a szerencsétlen? Ilyen gyönyörű délután…

– Figyeljen, Gracula – kérte akkor Derger. – Nem tudok szenzációs feladatokat adni. Tartson Perrier-vel. Amit ő mond magának, most annyi, mintha tőlem hallaná. Jó?

A Gracula Bar tulajdonosa bólintott. – Rémes – nyögte –, hogy még annyit se mondhatok, hogy találkozunk utána nálam, egy jó kis koktélra.

453

– Menjetek, Johnette – utasította Perrier-t Derger. – Tudja, Gracula, az a rémes, hogy… itt aligha lesznek látványos dolgok most már. A látványosságon túlvagyunk. Johnette majd elmondja, mi minden történt. Bár… nem is tudom, mit lehetne csakugyan…

Intett, menjenek. Johnette Perrier szelíden megérintette Gracula vállát. Távoztak.

– Shana – mondta akkor Bertram Derger –, most én is mindjárt elmegyek. Előtte még néhány kérdést.

– Jó. Aztán hívom Auerlinéket – felelte színtelen hangon Shana Dennehy. – Ahogy maga akarja.

– Ahogy én…! – Derger nem fejezte be. – Jó, hát hallgasson ide. Megérkeztünk, úgy értem, Ron meg én… és itt találtuk Arthurt meg a két partvisnyelet… szóval Cironelt és Valentinát. Arthur Craddell azt mondta, hogy maga legföljebb éjfélre érhet haza. Majd közölte, hogy ő most Valentina Hortimerrel él, akinek a „mindene” viszont Cironel McGill, aki már „Corinna McGhea” is volt… Ez engem nem érdekel. Vagy kellene, hogy érdekeljen?

– Semmi jelentősége – mondta Shana letörten. – Nehogy azt higgye, Derger…

Megfogta Derger karját. Bertram Derger odébb húzódott. – Bocsánat – mondta a ház úrnőjének. – De Cironel képe túl élénk volt úgy hirtelen. És ha szabad kérdeznem, együtt voltak… így négyesben…?

– Jó ég, dehogy – tiltakozott Shana. – Elsősorban én… nagyon sokat foglalkoztam mostanában Leóval. Szerettem volna, hogyha összejön ez a dolga… Charles St. Valeryvel…

– Miféle dolga? – kérdezte Bertram Derger.

– Jaj, ezt maga csak nem és nem tudja megérteni – kiáltotta Shana. – Semmiféle biztonsági kérdés. Egy program. Egy televíziós programsorozat esetleg a városról. Valentinát is így szedtem össze tulajdonképpen. Fölfedeztem, milyen jól együtt van a DeFeo tér és… A Hortimer Toronyház… Két régi család a városból, és…

– Mi van abban? Hát két régi, két régi – mondta Derger, mint akinek porral akarják megcukrozni az avocadós lepényét.

– Ezt maga tényleg nem érti – mondta Shana. – Pedig ilyen egyszerű. A nézőknek kell ilyesmi… meg ami kijön belőle…

– Kijött belőle valami, ha csak az kellett, kijött – mondta fakó hangon, jóváhagyólag Derger. – De ha nem jön ki belőle ilyesmi, tényleg, én észre se vettem volna a maguk televíziós 454igyekezetét. Legföljebb a bűnügyeket nézem, ért engem, legföljebb. Vagy a híreket.

– Mi baja van most? – kérdezte Shana. – Mindenbe beleköt. Vagy úgy. Persze, csak hát…

– Ezt nem fogom magával megvitatni – mondta Derger. – Magának legyen elég annyi, hogy nincsen érzékem a művészi és a tömegszórakoztató kérdésekhez. De ha maga már annyit szórakozott volna, mint én, olyan tömegesen…

– Menjen el nyugdíjba – mondta Shana. – Ne haragudjon. Semmi kifogásom, bármit tesz vagy mond. Csak akkor tényleg tegye azt, mondja azt, kérdezze azt, és ne nyűgösködjék…

– Kérdezem akkor – válaszolta erre Bertram Derger –, mi volt a véleménye Arthur, Valentina és Cironel triójáról.

– Hogyhogy mi volt a véleményem? – tiltakozott Shana. – Úgy kérdezi ezt, mint egy szociális ellátó, vagy micsoda… és rám fogja sütni, hogy nem törődtem eleget „a gyerekeimmel”. Különben is, a dolgok itt tisztára véletlenül jöttek össze… elismerem, kialakult egy rossz vonzástér, de hogy Valentina lelőtte Cironelt… annak semmi köze Ron Sadle halálához… el kell ismernie!

– Ha úgy vesszük, tényleg semmi köze – ismerte el engedelmesen Derger. Úgy mondta ezt, mint aki belátja: még így jár a legjobban. Shana pedig úgy sértődött meg, mint akit figyelmeztetnek, „egy nővel szemben még ez a legcélszerűbb”. – Nem tartom fel?

– Dögöljön meg, tényleg – mondta Shana.

– Ha nekem most arra időm lenne, hogy magával élettársasdit játsszam, és akkor válaszoljak valami hitványságot, amikor elég békés hozzá a hangulat! – sóhajtott Derger. – Nem veszi észre, csak elő akarom készíteni egy kicsit… Auerlinékre. Ők nem lesznek ilyen kíméletesek.

– Maga, persze, végig ledekkol – mondta Shana.

– Nekem addig valaminek a végére kell járnom, még ha az derül is ki, hogy Vanessa volt a gyilkos, és mi itt rövidre zártuk a kört.

– Magát az dühíti, hogy meghalt az egyik legjobb… barátja, és nem nyomozhat az ügyében, nem verheti szét senkinek a képét, nem, a dolog teljesen tiszta és világos – mondta Shana. Töltött Dergernek. – Tévednék?

– Én… szeretem… szétverni valakinek is… a képét? – kérdezte Derger, mint aki ügyel, hogy a szemöldöke árkádsort ne játsszon minden egyes szava nyomán. – Mondja nekem ezt még egyszer, épp maga, és…

455

– És szétveri a képemet! – mondta nevetve Shana.

– Arthur egész nap itthon tartózkodott, ugye? Tanú rá… például Valentina… – kezdte Derger.

– Aki elment a Sam-telefon után – felelte Shana. – Értem, mire céloz. Sőt, nemcsak céloz…

– Nem. Nagyon kérem, rendelje vissza Arthurt és Valentinát – mondta Derger. – Cironelt eldugták, eddig jó. De most már, Ron és Vanessa halálával… ez nem megy.

– Nehéz lesz – dünnyögte Shana Dennehy –, Arthurnak egészen más volt az elképzelése. Szeretett volna visszatérni a szigetekre. Egyedül. És… Mindegy. Perrier tudja, hol vannak.

– Tudja, hol voltak – mondta Derger. – Seekatznél. De ez így nekem végképp nem tetszik. Szóljon oda Seekatznek.

– Rendben van – sóhajtotta Shana. – Mi van még?

– Nem sok – felelte Derger. – Annak semmi jelentősége, ugye, hogy Valentina benne van ebben a bandában ott… a DeFeo Parkról beszélek.

– Nem hinném – mondta Shana. – Mi lesz a fegyverrel, amelyikből Vanessát lelőtte Perrier?

– Cironel lőtte le Vanessát – mondta Derger.

– Igen – mondta Shana. – Ezen azért végigmehetnénk gyorsan. Mi minden marad szegény Cironelre…

– A végén még a mély sajnálatomat is tegye hozzá – felelte Derger. – Én nem voltam itt. Nem fognak kutyákkal szagoltatni, he?! Dorisnál még óvatos voltam. Most? Különben is… idecsődíthetett… jártam itt, vegyük mégis úgy… hátha valaki meglátott. Vagy meglát. Bár nem hiszem. Perrier-t kihagyhatja. Arthur és Valentina nem volt itt. Cironel megérkezett, idegesen… őket kereste. Vanessa ámokfutó lövöldözésbe kezdett volna, de Cironel megakadályozta. Aztán eltűnt. Mi is keressük. A kékkörműek nem fogják külön hiányolni. De ha mégis, ez nem az én dolgom. Maguk is – tette hozzá Bertram Derger – kiket szednek össze. Miért nem vigyáz jobban Arthurra. Bele fog bolondulni minden leendő sztárjába? Ilyen DeFeókba, Shana? Mondja meg… ez jó?

– Dejan várja – felelte gőgösen Shana Dennehy. – Van még valami?

– Igen. Érzése szerint volt köze DeFeo halálához annak, általánosságokon túl, hogy maga annyira… felkarolta?

– Úgy érti, hogy… valaki az egészet pontosan kitervelte? 456De hát kicsoda? Milyen okból? Ki az, akinek… ennyire fontos lenne Doris Barber, Leo, Sam…?

– Hagyjuk az azonos kéz elméletét. Négy halott: tiszta ügy. Vagyis a Chryslerben kettő és a parkban az én embereim. Aztán itt kettő, ez megint világos. Vanessa és Ron… Csak azt nem tudom, miért rohant neki a világnak Vanessa? És hová tűnt Charles St. Valery?

– Hátha ő az „egyetlen kéz”? – kockáztatta meg Shana. – Vagy ezt már mondtam?

– Ki lehetett az ismeretlen hang, aki Valentinát odacsődítette St. Valeryékhez? – kérdezte Derger. – A gibraltári rohadását…!

– Hé, van itt valami! – kiáltotta Shana. – Nekem azt mondja, vállaljam az önvédelmet… De már egy olyan változat is volt, hogy… Perrier tüzelt, az én védelmemben, vagy egyáltalán, lelőtte Vanessát… Mi lesz itt?

– Hagyja csak – mondta Derger. – A rohadását… Mondja, amit utoljára mondtam. Tehát: behatolt ide… Ron itt üldögélt, várt engem… a nő rálőtt. És ne kavarja össze: nem maga lőtte le Vanessát, hanem Cironel. Shana! Nehogy lebuggyanjon itt nekem! Cironel, aki afféle testőre volt, lelőtte Vanessát. Legföljebb azzal fogja megfacsarni magát Auerlin, hogy rejtegeti Cironelt.

– Cironel lőtte le – ismételte Shana. – Rendben van. Cironel lőtte le, és elmenekült. Arthur és Valentina elrohant még korábban… valamelyik színhelyre, jó?

– Jó – hagyta rá Derger. – Érdekel is engem! Csak jöjjenek vissza, ez a lényeg, jöjjenek vissza! Hívja Seekatzet, mihelyt elmentem. És ne mondjon neki semmi mást, mint amit Auerlinéknek is mondana. Érti?

– Rendben – bólintott Shana Dennehy. Látszott, ahogy remeg a kezében a pohár, egészen finoman, de csilingeltek a jégkockák. – Rendben. Bízhat bennem… kancellár úr. – Mosolyogni próbált. Derger odalépett hozzá, megsimogatta a haját. – A rohadását neki – mondta Shana, és felnézett Dergerre. Derger akkor megcsókolta. Röviden, de nem túl határozottan. – Vigyáz, ugye… – mondta Shana. Felállt. Elindult Ron finom mintás takaróval lefödött holtteste felé. Derger követte. Kint álltak a napfényben.

– Olyan búcsúhangulatos az egész – mondta Shana. – Furcsa, hogy ezt ő már nem látja, nem?

457

Derger nem szólt.

– Furcsa lesz az is, hogy… hívnom kell őket – borzongott meg Shana. Derger átölelte a vállát. – Mindegy. Meg fogom csinálni. Nekik szóljak oda előbb, ugye? Csak aztán Seekatznek.

– Fordítva – felelte Derger. – De ha Seekatzet tíz percen belül nem tudja elérni, hívja Auerlinéket mégis. Mire várna? Mondja azt, hogy üldözőbe vette Cironelt… vagyis utánaindult, de…

– Mármint én?

– Maga – mondta Derger. – Ugye, idegenek maradunk azért? Nosztalgikusan, vagy micsoda. Leo DeFeo… nagyon jó recept.

– Azt hiszi, hogy én…? – Shana kétségbeesetten kérdezte ezt. – Bertram, tényleg…

– Nem tudom – mondta Derger. – De nem is hiszem. Ne kísérjen ki. És ne aggódjon. Gracula is beszállt, most Dejannal folytatom, amit Ronnal kezdtem. A végére fogok járni.

Sarkon fordult.

– Csak nosztalgikusan – mondta. Eltűnt a yucca mögött a leveleit alkony felé mocorgató, de még nagy, fátylas fényben rezgő bokorcsoport mögött.

Megkerülte a házat. Látta, ahogy Shana leül a teraszon. Már előtte a telefon, tárcsáz. Beszél valakivel.

– Seekatz – motyogta Derger. – Úgy kell neked, Arthur. De hát… azért vagy mindenki kedvence…

Aztán végignézte a következő telefont is. – Auerlinék – mondta magában, félhangon. – Rendben.

Elindult, a kapun ment ki a Daihatsuhoz. Egyedül. Nem vigasztalta, hogy bárki bárhol „kettesben van” a világon.

Szinte közönyösen nézte végig azt is, ahogy két álarcos, egy nagydarab kövér meg egy arányos testalkatú fürge átmászik a Dennehy-birtok kerítésén. És azon se csodálkozott, hogy a drótban nincsen áram.

Érintésekre gondolt. Megpörgette a kesztyűjét. Milyen lehet egy kövér ember kezén a kesztyű… vagy a kendő…

A kapcsolónak oly mindegy.

Hamvasztani fogjuk? Vagy…? És egyáltalán, kije volt? Kije van, rajtunk kívül?

Érezte, hogy ez megint egy lépés az öregkorba. De csak lassan, lassan azért! Visszament a kapun. A hecc kedvéért ő is átmászott a kerítésen. Könnyed, közönyös mozdulattal ért földet. Összeütögette a kesztyűjét, aztán beült a Daihatsuba.

458

Odabent az álarcosok rég eltűntek a házat körülvevő fák, bokrok túlján.

Csobbanást hallott, fojtott sikolyt.

– Cifrázzák! – nevetett. Örült, hogy nemsokára ismét lesz kivel beszélnie.

Nem szeretett magában beszélni. Némán suhant a Charmant-nal. Hamar megérkezett a Gracula Bar-hoz, ahol most Elmer Beamish volt a délutáni csapos. Beamish üdvözölte őt, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, aztán jó hangosan, hogy a vendégek is hallják, azt mondta: – Mr. Gracula és Mr. Traics bent van a hármas különteremben.

– Tradics – javította Derger. Élvezte a kis színjátékot. – Kérek egy dicső 357/b koktélt, Elemér!

– Elmer, kedves Mr…?! Elmer!

Bólintott. – Elmer – mondta. És az egész olyan volt, mint a könnyű, délutáni napsütés egy kert teraszán. Gyorsan bement a különtermek folyosójába.

Eszébe nem jutott volna, hogy a Dennehy-birtokra odatelefonáljon!

Dejan fekete pulóverben, hófehér porcelánnadrágban várta. A fekete pulóver bal ujján, könyék fölött ott volt egy kis fehér szalag, rátűzve két fekete betű: R. S.

– Kösz – mondta Derger, ahogy ránézett. – Öreg fiú.

Kezet szorítottak.

– Emlékszik, mennyire nem akarta soha, hogy beleszereljünk valamit a műkezébe? – mondta még Derger.

– Mindjárt bőgök – felelte Dejan. – Olyan, mintha Toyota halt volna meg, vagy Mix-R, Soto… vagy bárki.

– Persze. Egy kicsit mi is meghaltunk, de most ezt kell megszeretni – hagyta rá Derger. – Az imént már viccelődtünk is Elmer Beamish-sel. Látja, így kell ezt csinálni.

– Ezt majd még mondja nekem, annyira hatásos – felelte Dejan Tradics. Értette Derger szavait. – Ha majd rászorulok, ahogy Ron most.

– Akkor nézzük át – mondta Derger. Jött Elmer Beamish. – Minden rendben? – kérdezte Bertram Derger.

– Hogyne – felelte Beamish. – Uram, az a kis jelenet… igazán remekül sikerült. Leo DeFeo nem játszhatta volna el különbül, mint ön és én.

– Ennek nagyon örülök – mondta Derger. – Szinte megszerettem közben a kis játékunkat, komolyan. Halálos komolyan, Beamish.

459

– Marad a rendelés? – kérdezte Elmer. Aztán kérdő arccal nézett a főnökére.

– Marad – mondta Derger. Ezt nem a koktélokra értették. Mindhárman ittak. – Vanderbergéhez magunk megyünk. Figyeld, amíg tudod, Charles St. Valery házát.

– Igen, főnök. Más?

– Semmi. Ha bármi van, a kocsimba jelentsd. De az nagyon elképzelhető, hogy Auerlinék vagy társaik hamar kint lesznek a Valery háznál. Mellesleg, a címet tudod?

– Persze. Valery a Stúdióknak is dolgozott… – felelte Elmer Beamish. – Ha a jard kifut, mi legyen?

– Kapsz majd utasítást. Lehet, hogy Arthur Craddellt kell hajkurásznod. Ha bárki mást utasítani akarna, tégy úgy, mintha belemennél. Seekatz például. Nem hinném, de…

Bertram Derger bizonytalan mozdulatára megingott az egyik pohár. Elmer Beamish hihetetlen gyorsasággal kapta el.

– És feltűnés nélkül távozzál – kérte munkatársát Derger. – Szerényebb mozdulatokkal…

Mutatta, öngúnnyal, a magáét.

– A jelszó továbbra is Palmerston Pajtás? – kérdezte Elmer. – Csak a biztonság kedvéért.

– Semmi sem változott – felelte Derger. – Ha ugyan szükség lesz rá.

Elmer Beamish kiment.

– Semmi sem változott – ismételte tűnődve Bertram Derger. Ivott a megmentett koktélból. Aztán Dejan Tradicshoz fordult.

– Draga… mit szólt? – kérdezte. – Egyáltalán elengedte magát ezek után… vagy kötélhágcsón szökött?

Dejan mosolyogni próbált.

– Azt mondtam, a kis Sam Vanderbergéhez megyek – felelte. – Tudja, van neki az a Harris-verebe, és… Ez megnyugtatta Dragát. Nem tud semmiről. De Samhez tényleg el kell mennem majd… holnap.

– Sam Vanderbergéhez – mondta Derger, bólintva. – A rohadásos Gibraltárját… Épp hozzá.

– Tudom, most az öregéhez látogatunk – mondta Dejan. – Sam nem ott lakik. Arlene Eakinsszel él; persze, Arlene is megtartotta a külön lakását. De a Harris-veréb Samnél van. És nehezen vedlik… meg kell néznem. Tudja, Derger, Harris-verébbel engem messze el lehet csalni…

460

– És Draga is nyugodt, hogy Sam Vanderbergéhez megy, Harris-veréb-ügyben – mondta Derger. – Te jó ég, Tradics! Gyerünk.

Megálltak a szép kis villa előtt.

– Sam – mondta Derger –, ha jól tudom, Roy Bessica kedvence volt kezdettől fogva. Az öreg Bessica nem jött össze a fiával, Glennel… ő az, aki ma a Chryslerben ott volt. Hát ez a kis Bessica ház, a városi rezidencia. Itt lakik Sam. Bocsánat, itt lakott.

Kiszálltak, Derger ment elöl. Becsengetett.

Nemsokára felhangzott a kérdés; Derger bekiabált egy számot, az ajtó azonnal berregni kezdett. Kőkerítés kis vasajtaja volt; igénytelennek látszott az egész Bessica-villa; ahogy a következő bejáraton ugyanígy áthaladtak, már az előcsarnok lenyűgözte őket tágasságával, és nem utolsósorban az ókori, tárlókban őrzött relieftöredék-gyűjteménnyel. – Roy Bessica a legnagyobb ókori relieftöredék-gyűjtő ezen a partvidéken – mondta Derger, szakszerűtlen áhítattal a hangjában. Dejan úgy érezte, ez a látogatás nem hozza közelebb őt sem az ókori reliefek töredékeihez, de még egy teljes ókori relief sem jelentene lázas állapotot a szívében. Viszont az előcsarnok terét kiválóan használhatta volna – Toyotáék röpdéjéül. Irigyelte, ezt igen!

Maga Roy Bessica jött ki elébük, egy újabb teremből, amelybe mindjárt be is vezette őket.

– Sam meghalt – mondta azonnal Derger. Ki akarta használni a meglepetés előnyét? Dejan tűnődve hallgatta. Az ő gondolatai Toyotánál jártak, Dragánál, a többieknél. Látta Ront, vagy azt hitte legalábbis, látja, ahogy a Dennehy-birtok halottjai közé besorakozik. Inkább Bessicát nézte. Százkilencven feletti, vállas, enyhén terebélyesedő férfit látott. Elégedetten állapította meg, hogy ő magasabb, s ha nem is ilyen vállas, még nem terebélyesedik. – Ha igaz – tette hozzá a Thibert Stúdiók biztonsági főnöke.

– A fiam is meghalt – felelte Roy Bessica. – Ha ezt akarta kérdezni. Sam… halála… nagyon megrázott. A fiamé eleinte nem… de foglaljanak helyet. Mit töltsek? Bertram? Tradics?

– Hagyja, Roy, majd én – mondta Derger. Az italjégszekrényhez lépett. – Megkeverem Ron Sadle italát. Ő is meghalt. Ezzel, remélem, újságot mondtam.

– Te jó isten – nyögte Bessica. – Tényleg, a fiam… azt 461hittem mindig, hogy simán veszem, ha ő kinyír engem, vagy ha belepusztul abba, ahogy él… de most, pár óra múltán, hogy már Auerlinék is végeztek velem egyelőre… most az van, hogy tudnom kell: Glenn nincs. Ez elég rossz érzéseket okoz… nem is tudom, hányfélét. Mindig más – magyarázta Roy Bessica, ahogy Derger három üvegből összetöltögette „roniádáját”… és a házigazda minden szavából az a biztonság sugárzott, amely még ilyesmit is megengedhet: hogy a biztonsági főnöke töltögesse neki az italt. – Sam… nagyon fontos volt nekem, lényegesebb személy, mint a fiam. Arlene tehetséges lány – folytatta akkor, látszólag összefüggés nélkül. – Együtt éltem vele még régebben, néhány hónapig. Amikor ez a madaras dolog összejött, és én nem is tudom, kicsoda, megismertette őt Sammel… kicsit meglepődtem, de aztán azt mondtam, miért ne. Beszéltem Arlene-nel… és Zox Amirallal is. Zox próbált nála kezdeményezni valamit. Tudják, Hanesatt kikészült, megkísérelt egy öngyilkosságot is… Arlene nem valami nagy örökösnő, de Zox egész gondolkodása ilyen. Fájó, amilyen kapcsolatban ő némelyekkel volt, Doris Barber körül… Mos Vanderberge feleségéről beszélek, ugye. Nem volna semmi baj, ha a S-U-N formájú vállalkozások, kebelen belül is akár, nem árnyékolnák, hogy finom legyek, a Thibert Stúdiók hírnevét, és nem épp a nagyfőnöknő, Shana Dennehy miatt lenne az egész. Nála még Arthur Craddell a legtisztességesebb „fejlemény”. Hennie Loggie mindig hozzáteszi a nevéhez, Shanáéhoz, ezt: „hogy döglene meg”. Shana le akar ülni velünk valamiért, hogy döglene meg; élve jött haza a Galapagosról, hogy döglene meg… Én meg közben… Például hol a fiam… vagyis… hát igen.

Dejan érzékelte, milyen ingadozva zárta szónoklatát Roy Bessica, és eltűnődött, milyen ember is lehetett Glenn Bessica. Akármilyen volt… tény, hogy az apjáért semmiképp se volna kár, gondolta Tradics, és ezt mindig hozzáképzelte, valahányszor Roy Bessicára nézett, Hennie Loggie mintájára… és csaknem elmosolyodott.

– Szeretnék beszámolni magának, Roy – mondta Derger. – Ismerem a maga… jogosan megfontolt álláspontját. Nem nevezem maradinak. Kénytelen vagyok közvetlen kapcsolatot tartani Shana Dennehyvel. Ez a dolgok természete. Magával, vele, a többiekkel. A fia meg… – Kitárta két tenyerét. Roy Bessica szinte nem is figyelt rá. Ivott. Poharát emelte: – Hogy döglene meg, mint a mi jó Hennie-nk mondja! Folytassa, Bertram. Minden meg volt, van és lesz is bocsátva, élve vagy 462halva. Seekatz a múltkorjában azzal jött itt nekem: mi lenne, ha Elmer Beamish segítségével egy kis balesetet módolnánk ki magának, haha! Ajánlom figyelmébe még Valentina Hortimert. Elmer maga a becsület és a rend. Ez a keresztje, haha. Ugyanez, hogy dögölne meg, nem mondható el Shanáról. Állítólag ő benne volna… hogy maga… Képzelje csak el! De hát Arthur Craddellnek itt az a jó hagyománya, hogy neki pedig magát mindig, tűzön-vízen meg kell mentenie, Derger. Ezért élek, mondja Arthur. Amikor lehet, segítek Bertramnak. Legalább valami ellensúly Shana mellett… ahogy mondani szokás, hogy dögölne meg. – Ivott. – Mármint Shana, mondja Hennie Loggie. – Haja kócosan hullt a homlokába, az arca gyöngysápadt volt. – Borzasztó nap, Tradics, higgye el. És a fiam egyre jobban hiányzik. Sam emléke pedig halványul. Föl se bírok menni a lakosztályába… Auerlinék átkutatták az egészet… valaki értesítette őket, hogy látta Sam holttestét Charles St. Valeryék kertjében, de a jard nem talált semmit. Csak vérnyomokat. Szóval, a dolognak ez a része rendben volna… Én mindig azon tűnődtem – mondta Roy Bessica, és széles, kényszerítőnek szánt karmozdulattal biztatta őket, üljenek le már végre –, mi lesz, kit nevezek meg általános örökösömül. Sam és Arlene nagyon megfelelt volna, bár gondolják meg, mit mondtam magamban…

Dejan Tradics nem mert Dergerre nézni.

– …mi van még az én halálomig, ezt gondoltam – mondta Bessica. – DeFeo, ez a kis pasas, Shana új sztárja itt járt nálam tegnap, és mesélt valamit, Derger, mit szól ehhez. A fiam meg akart ölni, Seekatz megbízásából. Elmondtam ezt Shanának, aki valami hamispénz-ügybe keveredett egy szokásos fiatal fiúja miatt… egy gengszter fia, ugye… Mexikóból jár haza. Hát elmondtam Shanának, mit hallottam, és hogy ez a Zox Amiral-ügy hogyan is áll… még rímel is, hát hogyan állna, igaz?! Szóval, nem aggódtam. Shana nyilván beszélt Arthurral, a többi nem érdekel. Glenn engem most tényleg meg akart ölni. Zox Amirallal szövetkezett, a következőképpen: ez a fiú, a neve is olyan „rovott”, vagy micsoda, eladja a hamis pénzét, és két százalék vagy három százalék fejében az apja egyik találmányát… tele van ugyanis ilyenekkel, de tényleg, a Stúdiók is vett tőle, Shana révén, hát én nem szólok semmit, ez Mulpry dolga…

Dejan figyelmesen nézte Derger rezzenéstelen arcát. Ron Sadle-re gondolt; és hogy most, itt, épp ma halt meg… Auerlinék együtt nyomozzák az ügyét Glenn Bessicáéval… és még örülhet Sam Vanderberge társaságának.

463

– Az öreg Vanderberge, hogy így mondjam, bár Mos nem olyan vén – folytatta Roy Bessica –, inkább azon dühöngött, hogy Arlene Sam barátnője lett és nem az övé. De hát Vanderberge szükségesnek tartja, hogy adjon a családi hírnévre… egy nagy szart se veszi ő azt komolyan, de nagyon ad rá, ez tény. Hát ezért nem ment vissza Liese-Jane Gassisihez. Ő nem! Ha ő egyszer…! De az öngyilkosságában egy ennyit hittem, egy ennyit…! – Mutatta. – Vissza a hamis pénzre. Mondtam: nulla egész nulla egyes árfolyamon megveszem, és még én tettem szívességet. Ha a srácot is vele adják, és két napra a fiam szadista barátaimnak passzolhatom át, csak hogy tanúskodjék ellenük majd, ha túléli őket. Sam ezekkel a kékkörműekkel volt nagyon jó barátságban. Át akarták venni a DeFeo Parkot. A vöröskörműektől. Ez DeoFeo terveinek egyike volt. Nem tudom, mit látott ő ezekben… és főleg miféle különbséget tudott tenni köztük. De Sam teljesen megőrült a „kékkörműek ügyéért”. Mondja meg, mi lesz, ha eljutnak, már ha egyáltalán eljutnak, csak a közelébe is mindannak, aminek Mulpry, akár Seekatz, Notenbank vagy én? Eltékozolják a fél életüket a körmeikkel, a parkjaikkal és a nézetekkel. Shana legalább ilyen szempontból normális. Arthur révén egy kicsit szemmel tartja ezeket a dolgokat, mit lehet kihozni egyikből vagy a másikból, a vásznon, úgy értem, nem a lepedőn… hahaha, a vásznat nem szabad összetéveszteni a lepedővel, ez az én egyik jelmondatom, ez erkölcsi alaptörvény, barátnéim! De hagyjuk. Hol is tartottam?

– Raul P. Vinerónál – mondta Derger szolgálatkészen. Dejan várta, hogy hozzáteszi, de Bessicára értve: „hogy döglene meg…” Roy Bessica a homlokához kapott.

– Hát persze – mondta. – Annyi a téma. Föl kell menni a madárhoz is, Sam madarához, ugye. Nos, a találmány. Seekatz nagyfiú, ha eleve sikertelenségre ítélt merényletek tervéről van szó. Ennyit a találmányról.

– Még valamit, Roy – javasolta Derger. Dejan is látta, hogy Roy Bessica valamelyest kapatos. – Még valamit: Zox Amiral megvette végül a találmányt?

– A melyik találmányt? Mert volt egy, amit Shana a Stúdiókkal vetetett meg, és volt ez a dolog Amiralnak, hát ezt már nem tudom – nevetett Roy Bessica, és ivott. Megnyomott egy gombot. – Csengettem Arlene-nek. Teljesen odavan. Képzelhetik. Igen, hát képzelhetik… – Megpróbálta összeszedni a gondolatait, melyek most már inkább szerteáramlottak. – …Vagy úgy, hát képzelhetik, hogy nem kötötték az 464orromra, meglett-e a hamispénz-üzlet. Jó vicc. A fiú, a „rovott” micsoda, vagy Raul Akárki… elment. Charlotte Juxton vitte, aki otthagyta Hanesattot. Én is otthagytam volna, az a múltkori hacacáré egy kicsit erős volt. Itt jön Arlene.

– Pihenjen le, Roy – javasolta Derger. De Roy egyelőre megpróbált Arlene-re támaszkodni. Átölelte a vállát, és magához szorította a lányt. Arlene Eakins vágott egy pofát. Aztán sikerült leráznia Roy Bessicát. – Pihenjen le. Akár itt, ni. Arlene, terítsen rá egy…

Abbahagyta. Ron jutott az eszébe, Dejan látta az arcán. Csend támadt.

– Elterülök én magam is – mondta, hirtelen kitörő részegséggel Roy Bessica. Böfögött.

– Jöjjön – mondta Derger. – Itt a fürdőszoba. – Karon fogta Roy Bessicát, akin rázkódó hullámokban futott végig most már a rosszullét. – Ne féljen, Roy, nem fog meghalni. Jöjjön, hallja. – Oldalba vágta keményen. Roy Bessica a szája elé kapta a kezét. Derger enyhén ülepen billentette. Ettől a kis farba rúgástól mintha gépezet indult volna meg józanul Bessicában, elindult a jelzett ajtó felé.

Arlene zavartan fordult Dejanhoz:

– Mindjárt jobban lesz. Ha sokat iszik, hirtelen jön rá ez a rosszullét. A gyógyszerek miatt. Egyszer elvesztette már az eszméletét is… azóta vigyáz, de hiába. A gyógyszereket pedig muszáj…

– Hol a madár – kérdezte Dejan. Nem tudott Roy Bessica lelki életére figyelni most. – Az a veréb, a Harris. Sam madara.

– Ja, igen – mondta Arlene, mintegy felocsúdva. – Fenn. Istenem, el is felejtettem. Egy dobozban van, te jó ég… Mert Sam azt mondta, hogy esetleg futamodnunk kell, de a madarat vinni akarja. Valami filmtekercsről volt szó, ami aztán eltűnt. Gondolja, azért ölték meg Samet?

– Fogalmam sincs, kérdezze Dergertől – mondta Dejan. Nem volt kedve udvariaskodni. – Hozza le… vagy nem is… felmegyek. Itt jönnek. – A fürdőszoba felől feltűnt Roy Bessica terjedelmes alakja. Derger szívósan, küzdve támogatta. Bessica alighogy elérte a pamlagot, a díszes takarón merőben dísztelenül végigterült. Fél perc múltán már horkolt.

Álltak körülötte némán. – A madarat – mondta Derger, mintha kitalálta volna Tradics gondolatait –, Sam verebét meg kellene nézni. Hozza le, Arlene, Roy már nem sok kárt tehet benne.

465

– Kárt? – kérdezte Tradics. – Miféle kárt?

– Sam talán kivétel, de Glenn nem tarthatott állatokat – mondta Derger. Arlene bólintott. – Roy Bessica sosem volt nagy állatbarát… Vagy mit mondjak, szívesen használt fel állatokat a Thibert Stúdiók produkcióihoz valamelyest szokatlan formában. De hát ez is olyan nagy kérdés! Én újabban, a maga hatására, befogom a fülem, Tradics, ha az Állatorvostan előtt elhaladok, nem is szólva a vegyi kutatólaboratóriumról. Hallottam olyat is, hogy lövedékpróbákat végeznek vadállatokon… Szóval, Glenn egyik kedvenc kutyáját, még jó régen, az apja igen alkalmasnak találta… egy élve boncolásos szerepre. Vagy Glennt akarta heccelni? A kutya eltűnt, de Glenn Bessicának fogalma se volt róla, hová. Aztán… egy filmben fölismerte. Az ünnepélyes nagyvetítésen, a Stúdiók termében. Megismerte a kutyát. Nem akart hinni a szemének. Felordított, és nekirohant a vászonnak. Egy 38-assal. Követelte, pörgessék vissza a filmet, ez megtörtént. Akkor elszabadult a pokol. Glenn ököllel rontott Bessicának, Mulprynak, Notenbanknek… akkor még együtt volt a társaság. Thibert főnök idején történt, jócskán. Otthon Roy elő akarta venni a fiát… hogy mit művelt. De mire hazaért a jardról, ahol Glennt valahogy kimosta mégis, a szoborgyűjteményének a jó egyharmadát apróra törve találta. Glenn bámulatos gyorsasággal kerített egy betonőrlőt… nyilván a Stúdiók valamelyik „építkezéséről”… és bedarálta, ami a keze ügyébe került. Roy fegyvert rántott, de Glenn bízott benne, hogy az apja nem fog lőni, ezért odasétált, és kicsavarta a kezéből a stukkert. Ettől fogva apa és fia viszonya, mind a mai napig, felhősnek volt mondható.

– Most nem kell félni, a madár meglesz épségben – mondta Arlene. – Az öreg Vanderberge viszont őrjöng. Nem merjük megmondani Bessicának. Engem is hibáztat… de egyelőre semmi tettleg.

– Gyerünk – mondta Dejan. – Arlene – kérdezte akkor, ahogy fölfelé haladtak a palotához illő szárnyas lépcsőn –, mondja, mi ez mégis…? Az egyik legjobb barátunk halt meg… Ron Sadle…

– Ron! – kiáltott Arlene. Megállt, a lépcső korlátjába kapaszkodott. – És hogyan…?

Derger elmondta. – Figyeljen, Arlene – tette hozzá ő is –, mi volt ez az egész… úgy értem, Sam részéről? Miért kellett volna menekülnie… ledekkolnia a filmtekerccsel? Mit készült felvenni arra a filmre? El nem hihetem, hogy Leo DeFeo és 466Charles St. Valery találkozása annyi dinamitot rejtett volna… Még ha Glenn Bessicát hozzászámítom, akkor is… furcsa! És hogy Sam jó gyerek maradt végig, bizonyság rá ez a madárügy. De nézzük…

Tulajdonképpen nem is várt választ a kérdésére. Ott voltak már Sam Vanderberge egykori kis lakosztályában.

Sam egész rendesen becsomagolt. És ez, mint Arlene arcán is láthatták, nem volt meglepetés.

– Nem tudom, miről volt szó – mondta Arlene. – Hadd legyek őszinte… – Derger intett, hogy ennek igazán semmi akadálya. – Nos – mondta Arlene –, ahogy én magamat ismerem, az utolsó pillanatban nem tartottam volna vele… Várjanak, ezt majd elmesélem, de nézzük előbb a madarat.

A madár az utazódobozban feküdt.

Élt.

– A rohadásba, mi!? – vakkantotta Derger. – Ez azért… Hány órája van így…? – Arlene csodálkozva nézte. – A madár; remélem, jól hallom a saját szavaimat… A madár, Eakins!

Dejan érezte Bertram Derger hangjából, hogy dühös. Ő elsősorban a Harris-verébbel próbált törődni. A kalitkája, úgy látta, igen rendes. Volt benne minden, ami a madárnak kell; és ami arra vall, hogy a gazdája – a barátja – kedveli. Legalább ennyi azért teljesen világos volt. De hogy a doboz… ennyi ideig? Dejan várta, mit kérdez majd Derger. Kiemelte a madarat a dobozból; a Harris-veréb egyáltalán nem akart kiugrani a keze közül, hagyta, hogy a kalitkába vigyék. Ott azonnal felszökkent a rúdjára, megfente a csőrét.

– Nem is ivott egy ideje – mondta Dejan, inkább magának. – No, tessék. – A madár azonnal megkereste a hengeres itatóját, és kettőt, hármat, négyet kortyolt. Dejan Tradics diadallal nézte.

– Miért nem szedték ki ezt a madarat a dobozból? – kérdezte Derger. A hangja kemény volt és sokféle módon várakozó.

– Mert… – Arlene nem sírt. Csak majdnem. – …tulajdonképpen arra számítottam, hogy Sam… hátha mégis él. És…

Derger elkapta a vállát. Hátratekerte a karját. A tenyere élével ráütött a nyakszirtjére. Aztán megint megpenderítette. – Nem rossz gyerek maga, Arlene, sőt egész jó kislány is… – Újra megnyakalta. – …tud lenni maga… – Ismét penderített rajta egyet. – …ha úgy hozza…

És egy kis pofon kíséretében tette hozzá: – …kedve. Tehát halljuk.

467

– Sam dolgai – mondta Arlene –, ha a kiábrándító igazságot akarják hallani, egyáltalán nem érdekeltek többé. Amikor azt mondta, hogy beszáll ebbe a filmezős dologba, szakítottam vele. Nem is voltam fent a szobájában. Szegény madár…

– Maga nem Sammel lakott itt? – kérdezte Dejan. Derger intett, szelíden, hagyja.

– Nem – mondta Arlene Eakins.

– Hanem kivel? – kérdezte Derger. – Sammel nem élt együtt egyetlen napig sem? Igaz?

– Egyetlen napig sem – mondta Arlene. – Fal volt az egész.

– Akkor kivel élt itt? – kérdezte Derger. – Körülbelül sejtem, tehát… Ahogy akarja.

– Mindegy – mondta durcásan Arlene Eakins. – Hát jó. Glenn Bessicával.

Derger elnevette magát. – Ez jó – mondta. – Egyre jobb. – Dejan érezte, hogy ezzel a „választékos” kifejezéssel is mondani akar valamit.

Valamit, ami több, mint a pillanatnyi helyzet és köre. Nem lehetett tudni, mit.

– És van még ezen kívül is valami, amit meglepetésként tartogat a számunkra, Eakins? – kérdezte Bertram Derger.

– Más nincs – mondta a lány, és odatérdelt a Harris-verébhez. – És ezt sem „tartogattam”, főleg nem meglepetésként. De hát ez az egész… rettenetes, és… hogyan kezdődött?

– Figyeljen ide – mondta Derger. – Azt mondta, Sam beszállt valami filmezős dolgokba. És maga szakított vele. Kiderült, hogy ebből a „szakítás” hazugság, mert Sam végig alibi volt magának, Roy Bessica által gondosan kitervelt alibi, hogy a fiával, Glenn Bessicával együtt élhessen itt. Mi szükség volt erre, nem is kérdezem. Bár ez is érdekelhetne, nem gondolja.

– Nagyon egyszerű – felelte Arlene Eakins. – Sam Vanderberge jó gyerek volt… Glenn Bessica pedig, mint mondják, nagyon veszélyes férfi. Roy személyében elkezdett vonzani „valami a Bessicákból”, van ez így. Jött Glenn, és beütött az igazibb. Most, hogy meghalt, talán megkönnyebbülést érzek. Nekem ő túl veszélyes volt, és örökké erőltetnem kellett magam, hogy ehhez a veszélyszinthez például bátorság dolgában felnőjek. Ki szeret egy olyan kapcsolatot, amelyikben úgy éri csak el az önmaga előtti rangját, ha erőltetve kapaszkodik örökké? Nincs igazam?

468

– Tökéletesen igaza van – mondta Dejan Tradics. Nem akart beleszólni Derger dolgába. Ez csak kiszaladt a száján.

Arlene Eakins nem felszínesen mondta mindezt, ezért nem is csapott le örvendezve a „támogatásra”. Inkább Derger válaszát várta.

– Ez igaz lehet… vagy nem… de inkább igaz lehet, Arlene – mondta Bertram Derger. – Ellenben épp nem ez érdekel, ahogy a madár is merőben új motívumot hozott. Annyiféleképpen találkoztam már én magam is… de főleg a munkatársaim ismerkedtek meg… madarakkal, különféle helyzetekben, mondom, és mégis, ez itt való új! – Dejan hallgatta, ahogy Derger mondatai meg-megcsikordulnak, aztán így is „olajozottan” siklanak valami bizonytalanba tovább. – Ez, hogy a madár elhanyagoltságából… ha csak pár órányi is ez… következtetni lehet egy kapcsolat jellegére. Hogy maga és Sam nem voltak éppenséggel közeliek egymásnak. Maga Glenn Bessicával élt itt. Ezek szerint mindaz, amit Glenn és Roy viszonyáról hallani lehetett… nem mindenben felelt meg az igazságnak? Elképzelhetetlen, hogy Roy így tartotta volna a fiát, ha… ugye, ha ez a fiú az apja életére tör, hogy a végsőkig menjek. De mondhatnék ennél kevesebbet is. Végeredményben az apa itt kerítője volt a fiának, körülbelül. Vagy nem?

Arlene elvörösödött. – De igen – mondta. – Mást nem óhajt? – Ám a sértettségről hamar letett. Mintha vonzotta volna őt is, hogy itt ép ésszel, tárgyilagosan beszélgethet. Dejan érezte, hogy ezt talán Ron halála teszi: olyan embereknek, akik épp beszélgetni nem tudtak senkivel, mert nem volt kivel, vele egyszeriben úgy érezhették, beszélgetőtársuk van jelen.

Ez, minden tartalomtól függetlenül, a célokon túl is, Dejan úgy érezte, valami „jó”.

– Sam érdekelne – mondta Derger. – Hogyan ismerte meg?

– Shana révén – mondta Arlene. – Hogyan is volt csak… Én akkor nem jöttem össze Joe Lopiccolóval. Sid Ravezza madárállományát elhelyeztük valahogy…

– Tovább! – mondta Derger.

– Feltűnt Mos Vanderberge. Az író. Egy furcsa figura – mondta Arlene. – A kishitűségnek és az önbizalomnak elképesztő keveréke. Az önbizalma azért volt nagy, mindig ezt mondtam, mert elhitte magának, hogy az ő kishitűsége ennyi embert érdekel. Hát nem jó? Ugye!… Örökké azt vitatta, mintegy saját magával, hogy „lenni vagy nem lenni”, és ez azt jelentette: szolgálni a Thibert Stúdiókat, ahol neki egész 469komoly pénzek pottyanhattak le, vagy érvényesíteni egy másik képességét, amitől a legöregebb csavargójelöltként „tengette”, ahogy ő mondta, az életét. Mert ő bármikor elkezdhetné a saját életének a megírását, mesélte egyre, és ez nem volna más, mint hogy végre a saját életét kezdje megélni… Liese-Jane Gassisi törekvései és céltudatossága nélkül, Samről megfeledkezve… nem halna bele senki! Ezt mondta. Így ő él állandó hazugságban. Miért? A törekvései túl végérvényűnek, magasröptűnek látszanak… mihez képest? Hogy zsebre vágná a kezét, és elindulna csavarogni. Mert így olyan ez, mintha hinne abban a nevetséges elképzelésben, hogy egyre meg egyre meg egyre többet vághat zsebre a világból. A hódításaival… ezt a filmjeire értette… a kapcsolataival… ezt is a filmjei hatásával azonosította… az azonosságával, a másságával… azzal, hogy a filmek, amiket általa hoznak létre, már a végén annyira nem az ő filmjei… ezzel a nagyvonalúsággal, ahogy az örökös hamisításon érdekszerűen keresztülnéz, ő mintha zsebre vágná a világnak mind nagyobb darabkáit. Holott a kezét kéne zsebre vágni, és a világnak így nekivágni! E kettő között ingadozik örökké, és az ilyen élet nem ér semmit. Érne mégis, ha például én feltétlen szexuális kapcsolatot létesítenék vele, ezt fejtegette. A „feltétlen” azt jelentené, hogy ő lassan átúszna szexuális létezésbe, az én révemen. A többit, személyileg, meglátnánk, mondta. Elegendő volna-e neki az én személyem, vagy fordítva, megfelelne-e nekem így ő. Az abszolútum, magyarázta, nem jelenti a személyes összetartozás feltétlenjét! Az elengedettség a fontos; hogy a szexualitás elemei egyrészt hangsúlyosak legyenek, másrészt csak funkciók. Testrész testrész, érintés érintés, vonzerő csak vonzerő, és az… de én ezt nem tudom úgy elmondani… az, hogy mindez hézagtalan összefüggést alkot, ma már, a higiénia mai fokán, egy teljesen kiábrándult embert megóvhat a gyakorlati kiábrándultság következményeitől. A szexualitás simasága paradox módon az a súrlódó-tényező, amely a kisiklástól megóvhatja az embert…! Vagyis azt az embert, aki abszolutizálni tudja a szexualitást.

– És maga? – kérdezte Derger.

– Nekem ez tetszett, de az elmélethez maga Mos Vanderberge nem tetszett eléggé. A kampós orrával, a szemüvegével, a párnás kezével… amihez képest a törzse túlságosan is inas volt… és a büszkélkedéseivel sem tetszett, ahogy erre a szokatlanul inas törzsre olyan sokat adott. Ezt egyre emlegette. De nem is ez volt a lényeg. Az, hogy fizikailag nem jött be, még 470nem lett volna baj. Hiszen élhettünk volna két egymáson elcsúszó abszolútumban is: én a test rangrejtésében… hogy lejjebb adom magam… hogy sokkal jobb állatokat tudok elképzelni nála… de sokkal-sokkal jobbakat… ám élvezem, hogy abszolútum vagyok neki, azaz hogy neki általam abszolút feloldás a testi együttlét. Egyszerűbben oldódott meg ez: Liese-Jane Gassisi felhívott, valami madár miatt. Segítenék-e Samnek. Segítettem, és egész jól kijöttünk egymással. A legüdébb együttléteim, ha mondhatom ezt így, vele voltak… talán. Csak ekkor történt, hogy szerelmes lettem. Ez őrültül hangzik… de így van. Egy „Kis Paul”-nak nevezett határjáróba. Ez a határjáró azt jelenti, hogy…

– Minden szempontból tudjuk – mondta Derger –, ha nem csalódom, hogy ez itt a mi esetünkben mit jelent. Hol jött össze Raul P. Vineróval? Vagyis a kis Paullal?

– Kennél – mondta Arlene. – Találkoztam vele már korábban is, még a szörnyű zűrzavar idején. Egész futólag. Valami Michelle nevű nővel él Mazatlánban… Mexicaliban, nem is tudom. De örökké itt jár… ha másként nem, gondolatban. Mániákus fiú. Nekem túlságosan is az. Nem akarnék géppuskatűzben az ő oldalán meghalni semmiféle hegyekben. De tudja, ha egyszer a tét magasra ment, a hívás viszont nem alkalmas, erős játékvezetés kell. Ellenjáték, ha akarja. Ebben nem lehet akárki a partner. Zox Amiral jelentkezett elsőül, és a „Kis Paul” hamis pénzének a beváltását egy feltételhez kötötte még: ha Paul lemond rólam. Ezen Paullal és Sammel együtt nagyon jót nevettünk. Hármasban voltunk együtt, az egyik legjobb ilyen együttlétem volt. Zox semmit se ért az életből, ezt állapította meg Kis Paul, és Sam teljesen egyetértett vele. Csak a szereposztás az volt, hogy a kis Samnek fájt az egész, Paul meg nem bánta. Paul most egy rövid időre felbukkant itt… talán épp Zox Amirallal bonyolította le a pénzügyi dolgot. Nem tudom. De hát Zox Amiral nekem már nem jelenthetett többet… másodkiadásnál. Roy Bessica dicsekszik velem… Tegye. Ami tény: a fiával, Glennel általam békült össze. Roynak szüksége volt Glennre. Roy Bessica folyton azt érezte: a torkán a kés. Talán túl sokaknak a torkát ismertette meg ő így vagy úgy a „késsel”… és tudják, milyen az… mint amikor az ember felébred éjjel, de nem éri föl ésszel…

– Higgye el, kispék – mondta Derger –, mi sokkal többet tudunk úgy eleve, a sütnivalónknál fogva.

– Ez a kispék édesen apás volt – nevetett Arlene. – Kösz, 471Bertram. Szóval Roy visszafogadta Glennt, ha „megállapodik”. És abban állapodtak meg, hogy ez a megállapodás általam történik. Roy szerint egy ilyen erős egyéniség nyugtatólag hat a másik erős egyéniségre. Nincs remény ellenjátékokhoz… vagy mindig tudni lehet, hogy meglesz az ellenjáték. Ami azt illeti, igaza is lett… amíg Glenn élt. Máig. Mit ér ez, kérdezem akkor.

Szünetet tartott.

– Csak azt ne higgye azért, Derger – mondta, és Dejant teljesen figyelmen kívül hagyta –, hogy miattam emberek egymást halomra ölik. Egyáltalán nem vagyok az az alkat. Nincsen olyan alkat, aki miatt. Csak az az alkat van, aki.

– Hogy milyen alkatok vannak, azt később döntse el – felelte Derger –, ha majd megismerte Joe Lopiccolót… Vagy bocsánat…! – A homlokához kapott.

Arlene gúnyosan nevetett. – De hiszen Joe-val mi már megismertük egymást – mondta –, és annak igazán semmi köze a mostani dolgokhoz.

– Foglaljuk össze – mondta akkor engedékeny véglegességgel Derger –, mielőtt Vanderbergéékhez tovább mennénk: Liese-Jane Gassisi visszafogadta volna Mos Vanderbergét, de Mos nem ment haza, hanem kódorogni kezdett. Így jutott az öngyilkosság gondolatára. Rendben. Még Liese-Jane Gassisiről szeretnék valamit közelebbről tudni. Mit csinált mindeközben ő?

– Mindeközben ő Seekatzcal csinálta, amit Mos részben csinált velem, részben csinálni szeretett volna; harmadrészben pedig Liese-Jane és Trevor Seekatz is sokkal felnőttebb annál, hogysem az örök megbékélés révében akarna lötyögni egymás oldalán vagy akármijén – felelte Arlene Eakins.

– Shana Dennehy és Trevor Seekatz nagy barátsága itt lazult meg valamelyest? Ekkor kezdett Shana behatoltatóbban érdeklődni Leo DeFeo iránt – mondta Derger sietősen tűnődve. – A Seekatz kontra Bessica küzdelem, a Seekatz kontra Notenbank ügy… olyan állandó tényezők ezek, hogy szinte nincs is külön jelentőségük, ugyanakkor mindent levezethetünk belőlük…

– Ehhez én nem értek, és nem is érdekel – mondta Arlene Eakins. – A madárral mit csinálnak?

– Elvisszük – mondta Dejan. – Nincs kifogása ellene?

– Nekem már a Sid Ravezza-ügy elvette a kedvemet az egésztől – válaszolta Arlene Eakins. – Mondjak valamit? Ez se tiszta ügy, ha már ügy. Ahhoz meg, hogy ne legyen az, túl sok 472kéne, vagyis túl kevés: egy kis öregasszonynak kellene lennem, vagy mit tudom én, és élni a kanárimmal…

– Arlene. – Derger hangja komolyra váltott, miközben a mondókáját nevetés vezette be és kísérte is titkon. – Figyeljen, Eakins. Azt nem tartja furcsának, gondolom, igen… ugye, hogy Sam Vanderberge is a Bessica ház lakója volt, Glenn is… és magának mindkettejükhöz volt bizonyos köze. Mármost…

– Engem hagyjon ki! – kiáltotta a lány. – Ha sokat zaklatnak, üzenek Paulnak. Ért engem? Paul mesélt rólam Michelle-nek, és…

Derger most már szívből nevetett. – Értem, csibehúr, értem én. Csak ne pengjen annyira mégsem. – Dejan érdeklődve figyelt. Sosem gondolta volna, hogy Bertram Derger madáreleségek nevét jegyzi meg egyszer. A kalitkát szorosan fogta. A Harris-veréb úgy tevékenykedett, mintha tényleg semmi se történt volna vele az elmúlt negyednap során. Dejan ettől már olyan boldog volt, hogy mozi lett neki a többi „minden egyéb”.

– Értem én magát, Arlene – folytatta Derger. – A baj az, hogy maga nem érti saját magát, de ez is csak „sebaj”. Hanem én nem ezt akartam mondani. Meghalt Glenn és Sam… mindkettejüknek közeli köze volt Roy Bessicához, aki eléggé furcsán viselkedik…

– Ezt maga már furcsának nevezi… nála?! – nevetett Arlene. – Viszont az igaz, hogy meg kell néznem őt, mi van mégis…

– Itt marad akkor most nála? Sam és Glenn meghalt, és maga Roy Bessicával marad? – kérdezte Derger.

– Nézze, ezt úgy mondja most, mintha… – Arlene nem is tudta, „hogyan”. – A mostohaapám Ken Hanesatt, és őt, főleg a S-U-N-nál Seekatz és főleg a múltkori ügy után, alaposan sztárolják. Ha igaz, Leo DeFeo forgatókönyvének is a főkonzultánsa lett volna, tehát nincs, amibe ne volna beleszólása. Félre ne értsenek…

– Nem értjük félre – felelte hidegen és szivéllyel Derger. – Ken Hanesattot békén hagyjuk. Neki ehhez igazán semmi köze. Annak viszont örülünk, hogy maga ilyen jól van, mi több, jól lesz.

– Honnan tudja, hogy a mostohaapámnak semmi köze a dologhoz? – csattant fel diadalmasan Arlene. – No, látják! Sokkal többet tudnak, mintsem bevallanák – tette hozzá búcsúzóul, ahogy Derger és Dejan kilépett a szobából. Arlene Eakins eltűnt a méltóságteljesen becsukódó ajtó mögött.

473

– Térjünk vissza oda – mondta az ideges Seekatz –, ami Arthurral kapcsolatosan… De nem! Nem fog az agymosás se rajtam – nevette el magát. – Képzeljék, agymosást álmodtam az éjszaka. Ott térdeltem egy köves meder partján, és a tenyeremmel merítgettem a koponyavizet. Álomban vannak ilyenek! Koponyavíz. És akkor a Chryslerben az a permet… Tudják-e, hogy a tenyerem közül apró szemcsék permeteztek, és…

– A kis Paul találmánya nem ilyen szemcsés – jegyezte meg Derger. Dejan kószálni indult a húsz méter hosszú teremben. Az egyik könyvespolc tövében surrogás nélkül működtek a gépezetek. Zene „permeteződött” szanaszéjjel; és nem lehetett tudni, a légkondicionálás, a hanghatások, a mesterséges szél finom lökései közepette miként örökítődik meg – s mely utókornak! ahogy ezt Derger már megállapította az imént, Seekatz fáradt legyintését ösztönözve – minden elhangzó szó. A mesterséges szél olyan volt, mint az egyenkötéses könyv-díszsorozatok. Csak a bódító vagy enyhítő virágillat hiányzott. Nem szeretem a virágillatot, mondta szintén Seekatz, de a légtér illatállaga nagyon fontos, a szélhullámzás döntő. Így azért a „döntés”, gondolta Dejan, mintha el- s elhalasztódna; mert a tárgyak, a növények, a vékonynál vékonyabb, korsókba tűzdelt ópiumpipaszárak: álltak.

– Nem tervezem, hogy ebből a szobából kimozduljak – mondta Seekatz. – Ezek a kékkörműek, a „békések”, nagyon értenek a biztosításhoz. Sajnálom Cironelt… Semmi baj. Valentina nyilván ledekkol most. Tervezzük a kékkörműek eszméinek bemutatását. Nézze, a S-U-N ezért jó, minden ilyen dolog ezért jó, így versenyképes. Mint a szélhullámok a szobában, hát nem? Egy nagyjátékfilm: maga a véglegesség. A véglegesség látszata. Közben elmegy maga mellett a világ. Ilyesmi, mint a S-U-N: állandóan ott van. Süt, mint a nap!

Nem nevetett. Nagyon komolyan vette, úgy látszott, amit mond.

– A kéz, a mesebeli,/ a Valót kizsebeli – jegyezte meg minden közelebbi cél és értelem látszata nélkül, de Seekatz felkapta a fejét. – Látom, figyel minket, Derger – mondta elégedetten Trevor Seekatz.

Dejan Tradics szinte elégedetten nyugtázta ugyancsak, hogy itt most mindenféléről lehet társalogni, arról is akár, hogyan tervezi állandóan Trevor Seekatz kinyírását Roy Bes474sica, de az egyáltalán nem említendő téma, hogy ilyesmit Trevor Seekatz is tervezget – állítólag! – Bertram Derger ellen. „A kéz, a mesebeli…”

– Nézze, idézek én akármit – mondta Seekatz. – Ez Shana Dennehy kedvenc könyve lett, én ajánlottam neki. Leo DeFeo nagyon utálta. Leónak a túlvilágon is lesz még másvilág, hahaha… annyira ilyen volt ő. Az őseinek terén elhullt nagy nosztalgikus! A kóc bohócai ellen küzdve esett el. Mindig azzal büszkélkedett: bennem nem kóc van! Most olyan, mintha erre valaki rákérdezett volna. Még szerencse… de nem is akarom befejezni.

– Hogy nem a hasát metszették fel, mint holmi játékbohócoknak, hogy kiderüljön, mi nyüszít bennük – mondta komoran Derger. – Jó, jó, jó.

– Hogy jó-e? Nem tudom – mondta Seekatz. Dejan megborzongott. Elnézte ezt az embert a műszél hullámaiban… amelyből szinte csak az illatok hiányoztak, a szirompergés… de talán egy nagyon nagy túlvilági plexiüvegbe befagyasztva… mint Ron Sadle mesélte egy régi történetüket valami madárról… talán ott örök virágzás is körülveszi Trevor Seekatzet örök múltjának jelenével, mely eljövendő…

Dejan úgy érezte, ráfér egy erős korty. Egy olyan másfeles. Töltött. Ivott. Trevor Seekatz közben igencsak belejött a művészetbe. – Nézzék – mondta Seekatz. – Ez kimondottan a legkedvesebb része volt Shanának… most már nem vonzódik annyira a Great Jones Street-i dolgokhoz, de valaha egyszerűen a biblikusság volt ő maga, ha ezt a kezébe vette. Megfogta könnyeden, a két ujja között tartotta, mint egy habból préselt kriptalapot… kriptalaptömböt, volt benne valami halálos. Shana iszonyút öregedett. Hol van az az elfogulatlanság, amivel akár reklámfotóba beállt még évekkel ezelőtt… Ne menjek messzebbre – kiáltott fel Trevor Seekatz –, a lakkreklám! Igen, az ő. Hát hitték volna? Persze, oly mindegy, kinek a két ujja. A világ lakkozatlanul… És Shana két körme, messze a „vöröskörműek” és egyéb mozgalmak előtt. Nézze, ezeket a dolgokat mi gyakorlati célokra rég föltaláljuk. Aztán jönnek az amatőrök. Látja? A világ lakkozatlanullll… és egy nulla volt az egyik változaton, „kihull” volt a harmadikon… és a középső volt a legkedvesebb, egy férfifej volt… épp elengedte a két ujj. Nem jelentett semmit, de bizonyos rétegek, állíthatom, erre buktak. Persze, nők. De talán a férfiaknak is azért tetszett meg ez a lehetőség. Nem tudom, férfiaknak nevezhetők-e a harisnyások, a kékkörműek, a vöröskör475műek… tény, hogy az eredmények… szinte belháborúsak néha. Az is Shana hatása volt, Leo DeFeón, hogy Glenn vagy Timothy kezére ráöntötte a lakkot. Leo DeFeo, az őslény…! Egy frászt, uraim, ezt mondom én… Leo a mi termékeinket viszi vissza amatőrbe… ezzel is közelebb keríti az utcához, a lakáshoz, a nosztalgikus lélekhez. Mintha volna híd a csodálatos felszín és a szétzilált önvallomás között, legcsöndesebb óránk kétségbeesése, ezt mondta Shana Dennehy, valami módon pincerendszerrel kapcsolódik a vécéfeljárókhoz. Hát így került oda mindig két köröm; csak egy dolgot nem tudtunk eladni, ez az én ötletem volt, a legszebb köröm a káröröm mondásból variáltuk… nem ment. Körön, már-öröm, örömbe mártom… mindent végignéztünk. – Hirtelen megállt. – Derger, azt hiszi, meghülyültem. Barátom, téved!

Ivott ő is. Józan volt, látszott rajta. Szemüvege frissen csillogott. S mintha a szarukeret volna a fontosabb, Dejan így érezte. Az egész Seekatz-„jelenség” ilyesvalami, tűnődött.

– Igen – nevetett a Seekatz-„jelenség” –, ne nézzen rám úgy, mit mondjak, mint valaki a mendemondákból. Hogy én például meg akarom gyilkoltatni magát. Tudja, ki akarja meggyilkoltatni magát, barátom? Ahogy Mexikóban nevezik, „El S. D.”, bizony. A nagy Shana, ő maga. Higgye el. Nyugodtan beszélhetünk erről… Dejan. Figyeltem, ahogy… szinte az arcára volt írva, hogy tudja: „Kedves nézőink, itt vagyunk, íme, Szuper Seekatz Szézámjában”… és besuttyantja a rabló életet, mely a Derék Dergerre tör. Látja, a „dör” változat is szép lenne, de nem megy. Még nagyon sok dolog nem jött be. – Elhallgatott. Tűnődve szólalt meg: – Hát ilyen dolgokkal foglalkozom én. Katasztrófa, ami történt. Glenn… Sam… Doris. Látják, Dorisról nem is beszélünk. De idézni akartam valamit.

Belelapozott a könyvbe. – Tegye – mondta eközben Bertram Derger. – Sóhajtson, Dejan. Trevor a főnök – tette hozzá a Thibert Stúdiók biztonsági vezetője kesernyésen. – Látja, Seekatz, az én hűséges alkatomat? Elképzelhetetlen a számomra a Thibert Stúdiók megosztottsága. Lehet maga M-O-O-N, S-U-N vagy akármilyen csatornás fogyatkozás… nekem egyre csak az a kis könyökvédős Seekatz marad, akinek megismertem… Tudja-e, hogy Teddy Pittlestone… magát inasszerepre ajánlotta egyszer Thibert-nek? Lehet, hogy maga haragudott meg rá ezért, Trevor. Úgy is végződött a dolog.

476

– Annyi minden volt – nevetett Trevor Seekatz. – De hát az nem is olyan elképzelhetetlen, hogy… Íme, Shana Dennehy szereplései. Nem éppen inasszerepben, de… én magam is elhatározhatom még, ha valami egészen testhezálló akad…

– Leo DeFeo halála teljesen testhezálló volt – mondta Bertram Derger. – Lehet mondani.

– Mi volt a benyomása… Arthurról és barátairól? – kérdezte Trevor Seekatz. – Shana ideszólt… és megkért, küldjem vissza Valentinát, Arthur kíséretében. Ez megtörtént. Arthur csodalény. Nekem ő a kabalám, Bertram. Bár maga sem panaszkodhat. A sebezhetetlenségbe vetett hit? Balga adományoda – szavalta Seekatz –, emberi, nem? Hahah! Én még ma is azt élvezem, ahogy a szövegek értelmét el lehet billenteni. De komolyra fordulva: nehezményezném, ha Arthur Craddellt bárki is bántaná. Magára ugyanez vonatkozik, Bertram.

– Valóban kedveli, Trevor, a szavak értelmének megbillentését – nevetett fogvillogtatva Derger, és fakó arcának sovány ráncai mind lefelé futottak. – Nekem ez potomra elég!

– Ezt a mondást még nem is hallottam – mondta Seekatz. – Megjegyzem azonnal. „Potomra elég”. – A szélhullámoztató kapcsolójához lépett, és Dejan érezte, ahogy „átalakul a tér”. – Igen, a téralakításnak ez talán a legelemibb módszere. Leo DeFeo ott tévesztett el valamit, de nagyon, amikor a már mások kezére került terekkel kezdett bíbelődni. Visszafoglalhatatlanok! Térnek nem a „tér” elnevezésű helyeket értelmezem, persze… de hiszen tudják, miről van szó. Leo a lelki térben tévedt el.

– Ez még nem magyarázat arra, hogy valaki egy nyilvános vécében leszúrja, ezt közben Sam Vanderberge fényképezze… a filmtekercs eltűnjék, ugyanígy Charles St. Valery, a felesége ámokfutásra vetemedjen, megölje az egyik legjobb barátunkat, és az utat még olyan nevezetes hullák szegélyezzék, mint Doris Barber és Glenn Bessica. Plusz három fő, félig-meddig statisztéria. Hát nem? – kérdezte Derger. Dejan érezte, hogy a hangja se nem komoly, se nem tréfás. – Joe Lopiccolo a lányom testőreként járt északon. Hazahívtam. Meg fog érkezni az éjszakai géppel, Seekatz. Ron barátja ő.

– Engem akar ijesztgetni ezzel, Bertram? – kérdezte Seekatz. – Egyrészt ki se mozdulok innen most már, másfelől mi közöm az egészhez? Például Ron Sadle halálához! Az a nő megtébolyodott, csak tudnám, miért. Charles St. Valery, ahogy mondani szokás, papucshős volt. Annak a nőnek szinte a tulajdona. Vanessa igen gazdag örökösnőként vette el a ran477gos Valeryt. Bizony, barátaim. Valery nem olyan egzisztencia volt, mint Leo DeFeo. Ő nem csúszott le bohóc-szintre. Bámultam is Shana ötletét, hogy ezeket a nyilvánosság előtt össze akarja ereszteni. Vanessa anyja revűtáncosnő volt, az apja bankhivatalnokból lett bankár. Az első neje halála után. Vanessa anyja volt a második. A prüdériát Vanessa ebből a múltból meríti. Csak a nyilvánosságot kizárni! Charles ezért hagyta abba az irodalmi tevékenységét is… már amennyiben ezek a fanyarul arisztokratikus művek a város akármijeiről irodalomnak minősülnek. Vanessa mellett nem is csinálhatott ő „irodalmat”. Nos, erről ennyit. Fogalmam sincs, mit képzelt Shana. Csúcs dobás lett volna, tény, ha Charlest kimozdítja a mostaniból… vagy hát „a tegnapiból”, mert hogy a „mostani” micsoda nála, ki tudja!

– Azt gondolja, esetleg nem is él? – kérdezte Bertram Derger. – Vanessa meggyilkolta, és ezért… jött az ámokfutás? Csak mint a hab a süteményen?

– Az ilyen „gondolkodást” nálam biztonságosabb elmékre hagyom – válaszolta Trevor Seekatz, és nem hagyott kétséget felőle, hogy ezt tréfának szánja.

Dejan a mesterséges szél újabb hullámzásait próbálta ritmizálni. Ez egyelőre nem sikerült.

Egymásra torlódtak a csekély erejű, de jellegzetes széllökések, és a húsz méter hosszú szoba tere mintha valóban átalakult volna. Seekatz életművészete, gondolta Dejan Tradics, eléggé pontosan kifejeződik a környezetében. A S-U-N és a pillanatnyiság… Derger folytatta:

Arthurról és barátairól kérdezett. Nézze. Magának van valami elképzelése, miért lőtte le Valentina Hortimer a Dennehy-birtokon Cironel McGillt? Tegyük fel, véletlen volt. Ám akkor az, ami ugyanott történt, valamivel később, a másik teraszon… igen, az a második véletlen? Ron Sadle barátunk haláláról beszélek. Nem hiszem, hogy Ron így akart öngyilkos lenni… ha érti, mire célzok.

– Nem értem. Mire céloz? – kérdezte Seekatz. – Miért ne képzelhetnénk így: Ron Sadle-t az a nő valóban meg akarta ölni. Például: hátha Ron Sadle ölte meg DeFeót? Mielőtt maguk találkoztak! Mit szól ehhez? Ron ment le a DeFeo Park illemhelyére, Leo után, és…

– Ezért akarta volna őt Vanessa megölni, mindössze hogy megmaradjon a maga elmélete szerint az egyetlen „ügyeletes véletlen” a Valentina-lövésre? Cironel meggyilkolására? Vanessának mi köze lehetett DeFeóhoz: Inkább jutalmat fizetett 478volna, a maga szavai szerint, annak, aki Charles St. Valeryt megszabadítja ettől az… ő szemszögéből nézve… kétes alaktól, Leótól – tiltakozott Derger.

Trevor Seekatz hümmögött.

– Hát akkor vegyük úgy, hogy a nő, Vanessa valamiért hisztériás lett. Ámokfutó. Nekivágott – mondta Seekatz. – Tudta, hogy Shanához kell mennie… persze honnan tudta volna, hogy Shana otthon lesz? És miért kellett éppen Shanához rohannia?

– Esetleg… valaki meggyőzte őt erről – mondta Derger. – Esetleg… nos, mi van akkor, ha Sam Vanderberge… él? És Charles halt meg, igen, Charles St. Valery? És mindenki hazudott eddig, a Valeryéknél látott holttest tárgyában? Charles St. Valeryt találta meg holtan Vanessa a saját kertjükben, és valami Shanára utalt…

– Ezért lőtte le Vanessa St. Valery… Ron Sadle-t? – kérdezte rosszallólag Derger.

– Jó, hát akkor vegye ezt információnak – mondta Seekatz. – Nem szívesen mondom, de… úgyis mindegy. Tegyük fel, hogy Charles St. Valery él. Tegyük fel, hogy elege volt már a feleségéből, aki megkötötte a kezét-lábát-mindenét… – Trevor Seekatz furcsán felvihogott. Tegyük fel, hogy Shana Dennehy segíteni akart Charleson. Mondjuk, összehozta valakivel. Charles tiltakozott. Ő ilyenbe nem megy bele, nem terheli azt a régi ópolgár-jópolgár lelkiismeretét. – Seekatz egyszerre szóvicces hangulatba került. – Nos? Shana bebizonyította, hogy Vanessa, aki rég unja Charles ópolgár-jópolgár világát, miközben természetesen fönn akarja tartani ezt az igen mutatós látszat-rendet… a féltudományos íróét, a nagy-nagy-polgárét, aki nem alacsonyodik művészkörökig… szóval Vanessa, aki a nagy szigor mögött erre-arra mindig is kapható szeretett volna lenni… és a vér-nem-válik-vízzé elv szép megtestesülése…

– Nyögje már ki – mondta Derger. Töltött magának, ivott. – A szerelemre, Seekatz!

– Vanessa a szerelemre tesz fel mindent, jól mondja. És Shana összehozza őt Sam Vanderbergével. Shana összehozta Charlest… bizony ám, Arlene Eakinsszel… és Vanessát Sam Vanderbergével. Remek „malom”, ha ismeri a sakk-kifejezést! Örök nyiti-csuki, körzsarolás lehetséges, és onnét robbantja a dolgot, amelyik felől akarja. Vanessa esetleg azt hazudja magának, hogy…

– Hagyja ezt, Seekatz – mondta, mint aki sugárzóan lehűlt, 479Bertram Derger. – Majd eladja a Thibert Stúdióknak… vagy a S-U-N-nak. Én nem vagyok rá vevő. Vanessa nem megy oda lelőni Ron Sadle-t, mert Ronra ráfogják, hogy Sam Vanderberge gyilkosa. Még ha Charles St. Valery hulláját produkálná… elfogadom. De nem így. Ha az én véleményemet akarja hallani, azért lőtte le Ront, mert megijedt, hogy őt lövik le. Nem számított például… Perrier-re. Shana árnyékban volt, én is a terem mélyén, Ron volt az egyetlen jó célpont. Vanessa úgy érezte, vége. Sajnos, hogy Johnette Perrier-t felszólítottam: lőjön, ha kell. Ettől riadhatott meg Vanessa. Csak az a furcsa, hogy a Valery család egyszerre ilyen félős lett, és egyáltalán! Választ persze nem kapok még így arra: miért futott Shana Dennehyhez épp most Vanessa!

– Hogy most miért inkább, mint máskor, talán érthető – felelte Seekatz. – Hallom, Doristól telefonált Charles, hogy nem tud odamenni a DeFeo Parkba. Maga biztosítani akarta Leót… és nem találta elegendőnek, hogy az emberei ülnek ott a helybeli banda „jellege szerint” kimaszkozva. Jó. De mi volt ez a nagy felvonulás: Ron Sadle-lel ketten…? Bárki felteheti ezt a kérdést is. Továbbá: mit vall majd maga erről Auerlinéknek? Beismeri, hogy Sadle-lel együtt volt a DeFeo Parkban? És hogy utána Shanához ment? És hogy ott Valentina lelőtte Cironelt…?

– Álljon meg! – kiáltotta jókedvűen Derger. – Ez az a pont, ahol meg kell állni. Shanának igazán nem jönne jól, ha Cironel halála kiderülne. Meg hogy elkaparták csak valahol. Aztán: ott van Vanderberge is, aki öngyilkos akart lenni, és…

– Téved! Vanderberge fia akart öngyilkos lenni! Sam Vanderberge akart öngyilkos lenni, és ezért ment el Mos… igen, ezért ment el Shanához! Hogy véletlenül se… vegye „komolyan” – mondta diadalmasan Seekatz. – Ez így volt. Erre bizonyíték van…

– Azt oda teszik, ahová akarják, sejti! – mondta Derger, és még az arca fintorával is legyintett. – Vagyis ezt hagyja békén, Seekatz. Mi van még…

Trevor Seekatz egy kicsit csüggedten tárta szét a karját. Majd mintha mégis makacskodni kezdett volna.

– Akármit mond, kitartok a változat mellett – mondta Seekatz. – Természetesen a kölcsönös rossz jegyében leszünk kénytelenek hallgatni az egészről… ez a kisebb kölcsönös rossz elve. Dejan – fordult Trevor Seekatz ekkor Tradicshoz 480–, hadd figyelmeztessem: az a sok rejtély, ami Derger barátunk személyét körülveszi, korántsem mind a Thibert Stúdiók és a S-U-N televíziós hálózat jellegéből fakad. Az ügyeinkből még kevésbé. Én nem mondom… vannak bizonyos… esetek és eshetőségek, tehát Derger fontosságát sem vitatom, csak… ezt jól jegyezze meg. A saját érdekében. – A két tenyerét magasba emelve, mint aki mutatja, nincs rejtegetni való lapja, hozzátette még ezt is: – Félre ne értsen, tőlem nem kell tartania. Ilyesmibe nem ártom magam. Csak általánosságban mondtam. De az általánosság nagyon konkréttá tud válni.

– Hadd figyelmeztessem – mondta nevetve Derger, mielőtt Dejan bármit mondhatott volna mindezekre –, Trevor, hogy csak azért nem ültetjük bele a kocsimba, a kezében töltött, de üres revorverrel, mert…

– A Derger-trükkök egyikét hallja, Dejan! – kiáltotta Seekatz ujjongva. – Tehát hogyan csinálnák?

– Maga kapna egy üres stukkert, Trevor. Látszólag minket terelne. Külső szereplő nélkül megoldani valamelyest körülményes, mert kitekeredik az ember keze. És csak annyi a gyengéje, hogy az egyikünk, Dejan vagy én, zsebre tett kézzel haladna, de a behúzott fej, a riadtas tartás megteszi így is… ennek a zsebre vágott kezű „fogolynak” a zsebében lenne töltött fegyver, a maga hasának irányozva. És ha maga nem volna hajlandó az üres stukkerrel terelni minket, vagy valami bolondságot készülne elkövetni, az egyik legérzékenyebb helyre kapna. Mármost, mivel okos fiú, terelne. Akkor mindhárman beülnénk az autóba… a magáéba… és maga bent is maradna. Egy idő múlva elérkeznénk egy szép meredélyes helyhez. Maga nem is tudná, hogy az a hely olyan. Elfödnék bokrok, fák. És egyszerre azon kapná magát, hogy egyedül van a kocsiban. A kormánynál. Mi jobbra-balra potyognánk. Integetnénk magának. Vagy enyhébb megoldás is jó. Csak fának mennénk. Természetesen a maga pisztolya, töltve, itt lenne velünk. És a többi.

– Ez vágyva vágyott rémálom – nevetett Seekatz. Abban a pillanatban megcsördült a telefon. – Bocsánat. – Trevor Seekatz felvette. Elsápadt. – Igen? Shana… te vagy az… két álarcos… Mindent értek. De hát akkor Arthur és Valentina… vagy úgy… meghallották? Te jó ég… – A vonal megszakadt. – Már értem, miért vagyunk épp ilyen szépen és szabadon – mondta Seekatz. – Miért nincs a nyakunkon Auerlin. Shana nem tudta jelenteni a dolgot… két álarcos hatolt be hozzá, és jelenleg a foglyuk. Azt parancsolták neki, hogy közöljem ezt 481magukkal… és hogy ne tegyenek semmit. Ott van két halott, Shana könnyen besorolható harmadiknak. Szerencsére Cironelről nem tudnak. De… – Föl-le rohangált. – Ez akkor… Hé, Derger, mondjon már valamit!

Derger fölényesen mosolygott. Jóakarat vegyült a tekintetébe. – Látja, Dejan – mondta Bertram Derger. – Látja, látja. – Aztán Seekatzet utánozva hozzátette: – Én csak figyelmeztettem…

– Mi legyen!?– kiáltotta Seekatz. – Legjobb, ha várunk. De hát Arthur és Valentina… csapdába rohan. Derger, hallja, oda kell menniök… én nem tudom már leállítani Arthurékat. Ebből a legnagyobb baj lehet. Ért engem?!

– Persze – mondta Derger. – De most tényleg tudnom kell mindent, amit maga tud. A DeFeo Park fejleményeiről. Hallgasson ide, legalább egymás között… nyíltan kell beszélnünk. Ebben a dologban. A személyek: Leo DeFeo… Charles St. Valery és a felesége… Glenn Bessica és Timothy… Doris Barber… Sam Vanderberge és Mos Vanderberge… Arlene Eakins… Roy Bessica… Valentina Hortimer… Cironel McGill… Doris Barber…

– Elég – mondta kétségbeesetten Seekatz. – Mit tudok én mondani? És mit szeretne hallani, Derger?

– Semmit se szeretnék hallani – tiltakozott Bertram Derger –, csak ez már hullaözön, Seekatz! És én csupán hétről tudok elszámolni: Glenn Bessica, Timothy Rockwall, már amennyiben halottak… De különben miért járt volna Roy Bessicánál és Arlene Eakinsnél a jard! Aztán a két emberem, Tillyer és Chious. Majd jön Cironel McGill és Ron, szegény, valamint Vanessa. De fogalmam sincs, miért halt meg Doris Barber, Leo DeFeo és Sam Vanderberge… már amennyiben Sam meghalt. És hogy miért jött Vanessa, és így miért halt meg Ron Sadle, azt se tudom. Nem beszéltem akkor még Valentina rejtélyes puffantásáról, Cironel rovására, és hogy Glenn Bessica meg Timothy miért jutott olyan veszélyesen a közelünkbe, az sem világos. Mi volt Sam Vanderberge filmjén, vagyis ki volt… Hátha az álarcosok, nevezzük őket így, igen, az álarcosok kezébe került Sam Vanderberge tekercse, és most Shana bajban lesz. Valakinek le kellett mennie oda az illemhelyre, valakinek le kellett szúrnia ott Leót. Ez a valaki rajta van Sam filmjén. A kis Sam Vanderberge zavaros személyiség volt, vagy inkább balszerencsés…

– Igen, balszerencsés. Shanát is környékezte, eléggé tétován – mondta Seekatz. – Valentina ráakaszkodott volna, de 482ő meg Samnél nem jött be. Arthur nem kedvelte Sam Vanderbergét, de kit kedvel ő! Arlene szabadult meg tőle a legsértőbben. Sam összekülönbözött a családjával… vagyis Mosszal… és Dorisszal. Ugye, Doris Sam anyja… Nem tudták?

– Nem! – kiáltotta Derger. – Mos Vanderberge sosem volt feltűnő személy a Thibert Stúdióknál, megvallom… nem foglalkoztam vele. De akkor jó régen külön válhattak, Mos és Doris? Ugye? Ezt tényleg nem tudtam… A mindenit! – füttyentett Derger. – Hamar át kell értékelni sok mindent. Folytassa csak, Seekatz.

– Sam nem volt vele jól – mondta Seekatz. – Azért is akart öngyilkos lenni. Bessica nagyon kedvelte Samet. Tudta, milyen ronda, özönvíz előtti alak Vanderberge. Kapar magának, amit bír. Épp az ellenkezője Charles St. Valerynek. Vanderberge, az öreg, bele van szédülve mindig abba, amit éppen csinál. És már gyűjti, gyűjti a további lehetőségeket. Tele van tervekkel… úgy, ahogy Doris volt ügyfelekkel. Becsületére legyen mondva Doris Barbernek, sosem szolgáltatott anyagot Vanderberge számára. Leo DeFeót kedvelte, és pártfogolta is. Ahelyett, hogy a fiával törődött volna. Amikor kiderült, hogy Sam öngyilkos gondolatokkal foglalkozik… rendben, ezt Shanától tudom…

– Na, jól van, Seekatz – sóhajtott vigyorogva Derger. – A fenébe is, annyit mondjon meg: akart már meggyilkoltatni vagy sem?

– Soha! – tiltakozott kétségbeesetten Trevor Seekatz. – Hát beszélnék akkor ilyen őszintén? Legföljebb…

Derger tréfásan fenyegetőzve indult el Trevor Seekatz felé. – Hazudni azt most is tud, senkiházi – mondta Seekatznek. – Nyilván Shana figyelmébe ajánlott, mint tétova öngyilkosjelöltet…

– Nem – mondta nyögve az igazgató. – Ha mindenáron tudni akarja, Alveznek pendítettem meg egyszer a dolgot. Dorisszal beszéltem, és érdeklődtem, kik szoktak különösen gyűlölködve beszélni nála magáról. Mit mondjak, Doris szerint senki se volt ilyen. Most mit szól ehhez?

– Bűvöletes – mondta Derger. – Szegény Dorisnak ideje volt akkor becsukni a boltot. Gyermekregények mesefigurái járhattak hozzá gyónni. Nem emlékszik? Amikor Notenbank emberei a zöld furgonnal akartak leállítani… aztán persze valaki nekem fújta ki a postacsövet… viszont fenn a töltésen az én embereim fizettek ezért. Máig se tudom, hogyan jött ez a válasz. Ki egyenlített azonnal. És persze, hogy érdekelne. Én 483mondom erre: hát mit szól…!? Tehát engem hagyjon ki; hogy Dorisnál ki mit nem mondott rólam. Samről beszéljen.

– Elment Dorishoz – mondta Seekatz. – De mi lesz Shanával? Derger, nem kéne Perrier-t vagy Elmer Beamish-t odaküldeni? Legalább Arthurék után! Gondolja meg…

– Elment Dorishoz, és…? – folytatta kérlelhetetlenül Derger. – Minél hamarabb végzünk ezzel, ember, annál több a lehetőségünk. Látni, hallani akarom ezeket a dolgokat. Mind, amit csak tud. Mondja, Seekatz, sorolja, darálja, hagyom… – Mert észbe kapott, hogy ő sorol, darál, Seekatz nem jut szóhoz.

– Tehát… én mondom, csak… nem kéne mégis? – kérdezte aggódva Seekatz.

– Elmer Beamish munkába állt – mondta Derger. – Ha ez megnyugtatja magát, a St. Valery-házat figyeli. Hátha hazatér Charles. Vagy történik valami.

– Folytatom, jól van – mondta Seekatz. – Hol is tartottam? Sam elment Dorishoz, és elmondta neki, hogy… őt gyűlöli. Szép, nem? Bejött egy abszolútum! Egy alapváltozat. Dorisnak, aki meghallgatja mások gyűlölködéseit, aztán azzal foglalkozik, hogy állítólag gyógyító céllal tovább bonyolítsa a szálakat, kielemezze a még lappangó gyűlölet-lehetőségeket… Doris Barberhez elmegy a saját fia, és elmondja, hogy őt gyűlöli. Kettős telitalálat a logikai valószínűség céltábláján. Nem?

– Jóságos ég! – kiáltott Derger, tőle szokatlan hangnemben. Talán Shana Dennehy járt az eszében, Dejan legalábbis így gondolta. Mindketten elképedve hallgatták Seekatzet.

– Tessék. Erre Doris, bár Samnek nem szólt semmit, sőt komoly arccal ígérte meg, hogy elkészíti a lehetséges elemzéseket – folytatta Seekatz –, Doris felhívta Mos Vanderbergét, és nagy jelenetet rendezett. Vanderberge valami forgatón dolgozott. És miközben Sammel személyesen is rendezni próbálta a dolgot, beleírta a forgatókönyvbe, úgy, ahogy volt. Más szereplőket ruházott fel ezekkel a… tulajdonságokkal, vagy… ez nem is jó szó rá… tehát „eladta” a témát. Alaposan. Sam nem is sejtette. Doris sem. Amikor ez a film kijött… Rettenetes botrány volt. Bessica a haját tépte. Pedig ő nem kezdő, Glenn csinált egy nagy jelenetet, régen még, a kutya miatt…

– Mesélje most Samet, Dorist és Mos Vanderbergét – sürgette Derger. – Sam ekkor szakított az apjával?

– Körülbelül – mondta Seekatz. – Roy Bessica nagyon rendes volt, felajánlotta Samnek, költözzék hozzá. Lakosz484tályt biztosított neki. Sam azt gondolta, Arlene-nel költözik oda. Itt érte az újabb nagy csalódás: Arlene összeállt Glenn Bessicával. Samnek ennél megalázóbb nem is lehetett volna az egész. Mivel Glenn Bessica közben átvette Doris üzletének ellenőrzését… sokan azt mondják, eléggé rossz nyelvvel… nem is tudom, szabad-e ezt a változatot terjesztenem? Hát igen, hogy Roy Bessica szabadította rá a fiát Dorisra, bosszúból Samért. A Glenn–Roy-rosszviszony alapjában nagy csel volt. Apa és fia zavartalanul, mondhatni, egészségesen gyűlölködött, nyírta egymást… egy bizonyos határig. De csak addig, mert lényegében ugyanaz a cég volt Glenn és Roy! Ne siessen, Derger… látom az arcán, hogy rögtön a legújabb eseményeket nézné most már így. Várjon. Hadd fejezzem be, ami volt.

Trevor Seekatz idegesen igazított egyet a léghullámkeltő kapcsolóján. A halk áramlásban Derger Tradicshoz fordult, és azt mondta: – Joe már elindult. – Kis szünetet tartott, s akkor: – Nagyon fontos dolgok ezek, Dejan. De hogy…?!

Seekatz visszatért. Folytatta:

– Megértem a mohóságát, Derger, a két Bessica ügyében. Nem tudok felvilágosítással szolgálni. Roy Bessicának semmi köze sincs Glenn és Timothy halálához. Ez csak Doris műve lehet. Zox Amiral egy találmányt akart megvenni a Stúdiók számára a kis Paultól. Nagyon egyszerű dolog, és nem merő újdonság. Joe barátjuk használt egyszer ilyesmit… A szpré a kocsiban! Itt a lényeg az volt, hogy a szereplő hirtelen elködösült gondolatait fejezze ki a műszerfalból felkavargó „gáz”, füst vagy egyéb. Természetesen ártatlan anyag. Nagy híve vagyok ezeknek az újításoknak. A szélvédő üvege mögött fut a ködösítő, egészen egyenletesen, finoman porlasztva. A lényeg: igen kis helyen elfér a szerkezet, és tökéletesen ködösít… a látszat szerint! Kívülről! Ám az anyag, és ez az, amiről már nem tudok többet mondani, hogy milyen összetételű, az anyag belülről átlátszó! Tehát mérföldeket is autózhat a szereplő veszélytelenül, ő lát! Csak kívülről úgy tűnik fel, mintha köd borította volna el az agyát. Ezt szerettük volna egy Leo DeFeo produkcióban kipróbálni. Természetesen mi, a S-U-N. Az anyag körül folytak bizonyos… csatározások. A kis Paul ragaszkodott hozzá, hogy csak a felvételekhez biztosítja a „gázt”. A szerkezetet már megvette tőle… sajnos, Zox Amiral. Doris segítségével történt a dolog, éspedig úgy, hogy Cironel McGill, aki Zox Amiralnak afféle pártfogoltja… volt…, összehozta Zoxot a kis Paullal. A kis Paulnak…

– Ne is folytassa! – kiáltotta nevetve Derger. – A kis Paul 485mániásan szeretne kapni végre valami tűrhető összeget a hamis négymilliójáért. Szerencse, hogy Lobranóékat nem zaklatja. Alapos alku jöhetett létre köztük, és a kis Paul tudja, ez a hamis négymillió a határ, és jobb, ha a Lobranók környékére se megy. De ezt hagyjuk. Cironel McGill segítségével szerezte meg Zox Amiral a szerkezetet. És a szert?

– Tessék? – kérdezte Seekatz.

– Hátha Zox Amiral kialkudott valami jó árat… Mondjuk, többet fizet a kis Paulnak a hamis négymillióért, és ezért… megkapja a ködanyagot is. Hm? – Derger eltűnődött. – Furcsa, hogy míg mi itt a legegyszerűbb ököljogi kérdésekben lótunk-futunk, és ezt a biztonság feladatkörének nevezzük kényszerűen, ilyesmik történnek; Seekatz, rég ki kellett volna terjeszteni a jogkörömet, és persze, emberrel is el kellett volna látni engem, hogy…

– Mondja ezt Hennie Loggie-nak… Vagy Roy Bessicának – nevetett Seekatz. – Hát nem? – fordult most Dejan felé, aki azonban merev arccal bámult kifelé a húszméteres, léghullámokkal frissített és „megképzett terű” szobából.

– Roy Bessicának – tűnődött Derger. – Igen… talán ha magához tér a részegségéből, majd megmondom neki. Figyeljen, Seekatz. A világ, persze, úgy tudja: Roy Bessica és a fia… halálosan gyűlölte egymást, igaz?

– Nagyjából – mondta Seekatz. – Bessicának ez a ködanyag és a „szerkezete”… kézzelfoghatóan olyasmi, mint amit maga körül csinálni szeretett. Mennyi ködösítés: Arlene… Sam… aztán a fia, mellékesen a fia barátai, Timothy… Egyébként Timothy járt egy ideig Valentinával, csak Valentina túl magas volt hozzá. Valentina Hortimert Sam is vonzotta, és ő tulajdonképpen mindvégig reménykedett: ezért is adta oda a filmezéshez a lakását… például.

– Akkor erről… Arthur Craddell is tudott? Cironel McGill is tudott? – kérdezte tűnődve Derger.

– Miért ne! – mondta Seekatz. – Nem látom ennek a jelentőségét. Vagy azt akarja mondani, hogy…

– Semmit se akarok mondani – válaszolta Bertram Derger. – A többieket nézzük. Hogyan került Sam Vanderberge ebbe a filmezésbe… vagy próbafelvételbe?

– Nagyjából magánalapon – felelte Seekatz. – Doris szerette volna rendezni a dolgokat a fiával. Sam makacs gyerek, Doris tudta a legjobban, hogy megvesztegethetetlen, nyíltan nem 486állhat elébe semmivel, ráadásul Sam át se lépte Doris küszöbét…

Dejan krákogott.

– Charles St. Valery milyen kapcsolatban volt Dorisszal? – kérdezte Dejan. – Eljárt hozzá… mint páciens, hogy így mondjam? Eljárt, és mesélt neki a felesége iránt érzett gyűlöletéről? Vagy épp ellenkezőleg? Hiszen…

– Charles nem volt ez az alkat! Belőle Doris legföljebb kiszedett ügyesen egyet-mást – mondta Seekatz. – Elmondtam azt a… bevallom, csak elmélet-értékű… feltevésemet, hogy Shana, aki Dorison rajta tartotta a szemét, sőt Cironel McGill révén, aki Timothy barátja volt, még „csapolta” is… ugye, Roy fia átvette Doris „üzletének” védelmét, és ezt-azt Timothy bőven hallhatott így. Timothy heroinért… hasisért… nem tudom, én itt nem szóltam egy szót se… tehát a kis Cironeltől kapható akármiért… szívesen mesélt. Shanához egyenes úton jutottak el ezek az értesülések…

– Shana tehát így állt „kapcsolatban” Dorisszal. Doris diszkrét volt, amíg lehetett – mondta Derger. – Vanderbergének nem szállított anyagot… nyilván másnak sem. De most… a fia esetében kivételt tett. Azt akarta volna, hogy Charles St. Valery vállalja ezt a kicsit vásári szereplést Leo DeFeóval, és Sam legyen az operatőr. Tudom, hogy Sam a kamerának is búcsút akart mondani. Annyira letört. Ez igaz. Rendben, Seekatz, el tudom képzelni, hogy nem az öreg Mos, hanem a fia, Sam akarta… igénybe venni Shana szolgáltatásait. Bár… ha a véleményemre kíváncsi, inkább annyi történt, hogy Sam valakitől hallotta, mivel foglalkozik úgy mellesleg Shana. És az is felmerül itt rögtön: kik lehettek az új Shana-csapat emberei? az új Külön Kijárás gárdája, nyilván igen szűk körű, kikből állt? Benne lenne Valentina? Lett volna Cironel? Timothy vagy Glenn Bessica? Mindketten?

– És Samet végül megölték volna… bár Sam nem is adott megbízást Shanának? – kiáltotta Trevor Seekatz. Mivel Derger a fejét csóválta lassan, Seekatz, az ellenkezés szellemét is követve, azt mondta még: – Minden gépezetbe csúszhat… hiba. Esetleg nem mindenki engedelmeskedett Shanának úgy, és…

– Nem – mondta Derger. – Timothyt és Glenn Bessicát itt nyugodtan kihagyhatja. Nem érti? Shana vállalkozásához nem ezek az akárhánypróbás gengszterjelöltek kellenek… hanem naiv, túlbuzgó, elfojtott, nagyot akaró gyerekek… hát nem? Akik életük induló titkai közé tudják besüllyeszteni ezt a… 487mesterséget; és hallgatnak, mint a sír… vagy összeomlanak, és… De hát ez a kockázat, és Shana kedvelte a kalandot.

– Mindig kedvelte – mondta Seekatz. – És én szerettem is ezért. – Hirtelen abbahagyta, nem mondott többet.

– Ha most a maga oldaláról nézzük ezt, Trevor – mondta neki Derger –, maguk… hát… nagyon jó barátok voltak Shanával, és ezen Arthur se rontott…

– Nem, Arthur már nem tud „szeretni” – mondta Trevor Seekatz –, és Shana egy nagyobb fajtájú kutyát szeretett volna megvásárolni magának Arthur „képében”. De csak egy csellengőt mondhat a magáénak… és most már le is tett róla. Nem váltak el, de… nézze meg. Shana inkább úgy hasznosítja Craddell barátunkat, ahogy lehet. Arthur szedte össze Cironelt… Valentinát. Mármost Valentina külön szám. Eladta a Toronyházat, mit gondol, kinek?

– El sem tudom képzelni – mondta Derger. – De kíváncsi volnék rá.

– Valentina felfogásával összeegyeztethetetlen, hogy háztulajdona legyen – nevetett Seekatz. – Csak az fér meg ezzel a haladottabb gondolkodásmóddal, hogy bármikor levehet a bankszámlájáról annyit, hogy egy falka kísérőt kitart azon a pénzen. És Valentina nem is volt szűkmarkú. Ne féltse őt így se. A Hortimerek: szintén régi család. Leo, Valentina… és a másik oldalon Mos Vanderberge, Charles St. Valery. Charles maga az ernyedtség. Látja, Doristól lemondta telefonon… a végén lemondta a találkozót Leóval. Az a telefon döntötte halomba a számításokat, Derger, az a telefon. Lehet, hogy Doris összekapott vele, Charlesszal. Igen, Doris, az anya… aki szerette volna, ha a fia, Sam visszatér hozzá. Dorisnak szüksége volt Samre, most már kétszeresen is. Mert Glenn Bessica elkergette Leót, csapolta az üzletét… nyíltan immár, ahhoz képest csip-csup dolog volt a Timothy–Cironel-csatorna. Doris retteghetett: hogy Glenn Bessica egyre többet kényszerít ki belőle, és… ezek az értesülések visszakerülnek a páciensekhez. De hát Doris engedett Bessicának, mert…

– Mert? – kérdezte szűkre húzott szemmel, csak mint aki szívélyesen hunyorog, Bertram Derger. – Igen… úgy hiszem, ezt kitaláljuk, Seekatz.

– Persze – mondta Trevor Seekatz. – Húsz év Glenn javára. Ezt mondja maga. Pedig nem erről van szó…

– Hanem? – kérdezte Derger. – Engem igazán megvigasztal, ha bebizonyítja, hogy nem erről van szó! Hiszen örökké azt érzem, egyoldalú vagyok, és nem lehet mindent a… biz488tonság szempontjából nézni. S valóban! Elképzelhető lenne, hogy Doris állatian belekívánkozott ebbe az együttesbe… vagy párosba. Glenn és ő… de akkor jön maga, és mond valami mást. Nagyon örülök. Csak helytálló legyen.

– Két változat – mondta Seekatz. – Az egyik: Sam. Sam Vanderberge, Doris mindene. Hát nézze, Sam egy kicsit… eleresztette magát. Ha élne, ő is bánná. Biztosra veszem! Nekilódult ennek az öngyilkossági akciónak… aztán visszahátrált, el is tanácsolták, de… túl sokat beszélt. És Glenn Bessicának mindent kitálalt! Részegen, én nem tudom… Most akkor mi van, Bertram? Glenn zsarolja Dorist, hogy Shanával közli ezt, és…

– Jó – mondta Derger. – Erre nem biztos, hogy vevő vagyok, meghagyom másnak. Mi a következő?

– Miből gondolja, hogy több is lehet? – kérdezte Seekatz. – A rohadását magának, Derger, olvas az arcomból? Nézze, a másik a legegyszerűbb. Ez fog tetszeni magának…

– Ne velem foglalkozzék – tiltakozott Derger, és szerénysége szinte kettéhasította Seekatzet, fejtetőtől combhajlatig.

– Tehát ez: mihelyt egyetlen titkot is megtudott Doristól Glenn – mondta Seekatz –, már zsarolhatta. És akkor is tudhatott egyetlen titkot, ha Doris semmit se mondott el neki, már akkor is…

Derger bólintott. Dejan csodálkozva nézett. – Fogalma sincs, hogyan? – folytatta mintegy Seekatz szerepében Bertram Derger. – Hát így: elég az, hogy valaki tudja… netán többen is tudják… hogy Glenn, mert itt történetesen róla beszélünk, felkereste Dorist. A saját bajával. Mint akármelyik páciens. És az kell még, hogy Glenn „olyasmit mondjon el Dorisnak, amit még senki se hallott tőle”. Tehát ne a szokásos jajt-bajt. Mármost ha ez megtörtént és a feltételek adva vannak, Glenn elkezdheti rossz hírét kelteni Dorisnak azzal, hogy ő maga, ügyesen, egyetlen megbízható közvetítő révén… aki Dorisnak esetleg a bizalmasa… vagy Dorishoz közel álló személy… terjeszteni kezdi épp azt, amit ő Dorisszal bizalmasan közölt. Igen. Érti?

– Persze – mondta Dejan. – És itt az a valaki, aki Dorishoz közel állt… épp a fia, Sam Vanderberge.

– Nagyon könnyen megtörténhetett – mondta Seekatz. – Kéri még a harmadik változatot, Derger?

– Csak a rend kedvéért – módosította iménti elhatározását Bertram Derger. – Megegyeztünk, azt hiszem, pontosan abban, hogy Glenn elhatározta: zsarolni fogja Dorist, és ehhez 489megszerezte magának Sam Vanderbergét. Sam kezdte, mondhatjuk így is. Miért ment el az anyjához, miért panaszkodott neki magának róla magáról?! Aztán: miért hitte Doris, hogy a férjében, Mos Vanderbergében legalább mint a fiuk apjában megbízhat!? Hol volt ez elrontva rég! Mi a harmadik megoldás, csak a maga agyműködését akarom látni, Seekatz, azért mondja…!

– A harmadik megoldás hasonlít a legkevésbé a Glenntől várható gondolkodásmódra – mondta Trevor Seekatz. – Hogy esetleg azzal biztatta Dorist, segíti a kibékülést közte és Sam közt. Például összehoz valamit, ami Samnek nagy boldogság. Pártfogolja az apjánál, Roy Bessicánál. Sam így kikerülhet a védelem megalázó légköréből is, hiszen gondolják meg: az a ház ad neki szállást, még ha luxuskivitelben is, amelyik… nem folytatom.

– A lendületes Glenn… a lehetőségeket osztó Roy… Arlene, aki nemcsak otthagyta Samet, de Glenn-nel él – mondta Dejan. – És még ki tudja.

– Persze – mondta Seekatz –, az is baj, hogy Sam tervei egyáltalán nem illettek bele a Thibert Stúdiók elképzeléseinek és lehetőségeinek világába. Samnek el kellett volna mennie innen rég. Csak minden ide köti. Vanderberge-sarj, és nem akarja hagyni a várost. Gyakran mondta: ha egy abszolút minimumot megkap, akár semmit se csinál… csak mászkál, nézelődik, várja, hogy benne magában átforduljon valami, és akkor tényleg olyan „művész” legyen végre, amilyet a Stúdiók igényelnek, vagy a tapasztalatain megerősödjék, és itt tudja hagyni mégis az egészet.

– Ez Sam képlete, értem – hümmögött Derger most egészen egyértelműen, bár ködösen. – Arra mindenképpen sikerült rávenni őt, hogy adja fel a teljes tétlenséget. Valentina kölcsönözte a lakást, a Hortimer Toronyházban… De várjunk csak! Valamivel adósom még, Seekatz. Kinek adta el azt a házat Valentina?

– Vanessa St. Valerynek – mondta igen egyszerűen Seekatz. – Aki egyetlen lakást adott belőle a férjének. A hetedik emeletit…

– Nem értem! – kiáltotta Dejan.

– Jaj, dehogynem! Gondolkozzék ezeknek az embereknek a fejével, Tradics – mondta Derger. – „Egy” St. Valery… nem tart igényt arra, hogy „egy” Hortimer házát megvegye. És Vanessát most kezdte igazán jöttmentnek tekinteni Charles St. Valery. Olyan ez, ahogy „civilnek” nevezik a művészkoló490nián a nem művész férjet vagy feleséget a nő vagy a férfi régi barátai. S igen könnyen megtörténhet, hogy sosem fogadják be. „Civil” marad. Charles St. Valery most kezdett rádöbbenni, hogy ő a feleségét örökké jöttmentnek tekintette. Ezt nem is titkolta! Elmondta Dorisnak… így kezdett Dorishoz járni, minden addiginál rendszeresebben. Vanessa ezt egy darabig tűrte. Bár nem tetszett neki. Charles számára Leo DeFeo volt az ürügy… egy régi-régi helybeli, bohóccá vedlett előkelőség. Vanessa nem értette: miért ne lenne ő az igazi előkelőség, aki meg tudta venni a Hortimer Toronyházat épp a DeFeo Park sarkán. Dühítette Charles viselkedése, és…

– Így van, Derger – mondta Seekatz. – És nyilván felmérte a házat. A földszinten és a pincékben Vanessa a közönség kiszolgálását szorgalmazta. Mulató működik ott, nappal étterem… moziféle. És mindig jön valami hozzá. Charles pénzén vette meg a Toronyházat, eddig rendben van… de az alaptőkét már kamatostul visszafizette Charlesnak. Aki egyre inkább úgy érezhette, megindul vele „a lejtő”. Szilárdan áll, igen, de amin áll, az csúszik. Amikor a feleségét gyűlölte, a fenntartója ellen küzdött már… és talán nem is lett volna képes arra, hogy ismét írni kezdjen… a városról, az ő kimeríthetetlen, mégis egyetlen témájáról. Úgy érezte, a felesége miatt elveszítette azt a jogát… belül, magában, mélyen veszítette el… hogy beszélhessen arról, ami számára egykor annyira egyértelmű volt. Charles ezt mind elmondta Dorisnak. Vanessa az üzleti vállalkozással száz ember közül kilencvennyolcat megörvendeztetett volna, és talán hatvan férfi jól ki is használta volna Vanessát, aki alapjában… rászedhető. Charles nem így! És akkor jött össze ez: Bessica csapolni kezdte Doris dolgait, értesüléseket csikart ki belőle, és a Charles–Vanessa-ügyről is mind részletesebben tudomása volt. Elképzelhető, hogy a kör bezárult: Vanessa éppen Glenn Bessicától hallhatta meg, miket beszél róla „egy vadidegen nőnek”.

– És akkor…? – kérdezte Derger.

– Doris, aki elvesztette Samet, és el a barátját, DeFeót is… tehát a maga dolgaiban főleg csak szerencsétlenkedni tudott, végül ott tartott már, hogy ha valakire, hát Roy Bessicára számíthatott igazán, senki másra. Állítólag Roy utasítására szállt be az üzletébe Glenn. És fal volt az egész, hogy csapolja az értesüléseket… olcsó beugratás… vagy tünékeny látszat. Elegendő ahhoz, hogy Dorisnak kétes, de annál izgalmasabb hírét keltse. Roy Bessica egy kérdésben összecsapott Shana Dennehyvel: a nosztalgia-sorozathoz Shana is DeFeót akarta 491megszerezni, és közelebb állt a sikerhez. Végül Doris lebeszélte Charles St. Valeryt… Vagy mégsem? Épp ő beszélte rá? Mennyi köd! Vajon Charles szúrta le Dorist? Épp ma? Mert nem bírta tovább a megaláztatást? Igen, Vanessa részéről. Vanessa, a felesége, a jöttment, mindig visszavághatott neki Dorisszal: hogy a nagy arisztokrata Charles St. Valery idáig süllyed, íme, egy Doris Barberrel beszéli meg a családi ügyeit. Charles hiába érvelt vele, hogy Doris „egy” Vanderberge felesége. Vanessa, fültanúk szerint, és ezek között találjuk Doris Barbert is, csak dühödtebbé vált. Ahogy teltek a hónapok, úgy vált Vanessa mind dühödtebbé. Az üzlet, a Hortimer Toronyház, mint vállalkozás, egyre jobban virágzott. Vanessát pedig ezért is bőszítette, hogy ez az ő tevékenysége Charles szemében nem minősül elegánsnak, rangosnak, sőt… Íme, az arisztokratáid, mondta Vanessa Charlesnak, tessék! A hozzád hasonlóak! Vanderberge… Leo DeFeo, a bohóc… Valentina, a bandalány, aki eladta a házat, hogy szórhassa a pénzt. Charlesre csapások zuhogtak.

– Körülbelül értem – mondta Dejan. – Már annyi is elég, hogy miközben az ő számára nem elég rangos a Vanessa-féle vállalkozás, Vanessa erkölcsi aduval vághat vissza, és a hisztériája mindenképpen győz, mert még a logika is melléáll.

– De mi lehet Arthurékkal? – kérdezte idegesen Seekatz. – Belesétáltak volna a csapdába? Vagy… netán…

– Telefont vár? – kérdezte Derger. – Legyen türelmes. Nem hiszem, hogy itt most már akárkinek baja esne, ha… nem keresi a bajt, és… valahogy Charles St. Valery is elő fog kerülni. Most elköszönünk, Seekatz. Kérem, ne kövessen el semmiféle meggondolatlanságot. Embereim egyike figyeli a Valery házat, és a rádión, kocsimban mindjárt fölveszem vele a kapcsolatot.

– Bíznak benne, hogy Charles St. Valery hazasétál? – kérdezte Dergertől a léghullámokat ismét átállító Seekatz. – Csak úgy, hirtelen, a mi megnyugtatásunkra?

– Aligha – felelte Derger. Köszönés nélkül távoztak, mint akik úgyis találkoznak nemsokára, s ha nem, ezen a formaságon úgyse múlik majd semmi. – Aligha – ismételte, már egészen más értelemben, Derger.

Elmer Beamish közölte, hogy néhányszor már próbálkozott. A St. Valery-birtok körül semmi életjelt nem tapasztalt, és a rendőrség sem érdeklődik a terep iránt.

492

– Elmer – mondta Bertram Derger –, hagyja a fenébe a St. Valery házat. Inkább… – Eltűnődött. Dejan jegyezgetett. Neveket írt fel egy papírlapra. A Mos Vanderberge és a Melvin Notenbank név állt az élen. Nézte, kicsit búcsúhangulatban, Elmer kezében a kalitkát. Derger még mindig töprengett. Aztán így szólt: – Menjen a Bellevistára, a Dennehy-birtokra. – Dejant nem lepte meg ez a döntés. És még ez sem igazán: – Gracula és Perrier, harisnyaálarcosnak öltözve, fegyveresen fogva tartja Shanát. És Arthurék is befuthatnak.

Elmer bólintott. Ahogy a Thunderbird felé indult, hogy mielőbb a Bellevistára érjen, megkérdezte még: – Van megkülönböztetés?

– A sorrend mindenképpen Graculával kezdődik – mondta Derger. – Különben… semmi. De ez értékhatár.

– A mindenit! – mondta Elmer Beamish. – Parancsba adja, uram?

– Persze. A vendégsztár: Mr. Gracula. – Derger e szavak kíséretében intett Elmernek, mehet. Aztán meggondolta magát: – Ismételje! – mondta.

– A vendégsztár Mr. Gracula – ismételte Elmer Beamish. – Várható valami létszámnövekedés? A Gracula Bar madarán kívül?

– Joe Lopiccolo – mondta Derger. – Tartsák távol egyelőre, Elmer. Tartsák távol. Ha csodás módon, mondjuk, deszantolva jönne.

– Komolyan, uram – mondta Elmer –, ha megengedhetek magamnak egy kiegészítést…

– Tegye – mondta Derger.

– Mr. Gracula helyen volt számon tartva nálam – mondta Elmer Beamish. – Nem számítottam rá, hogy értékhatár felett lesz.

– Menjen, Beamish – mondta Derger –, és vigyázzon magára. Félek, egyedül lesz. Miután a Harris-verebet a bar-ban leadta.

Ólomkeretes, színes ablakok fénye pásztázta az asztalt, a falakat. Reflektorok mozogtak odakint, és kék, sárga, piros sugárkévék vándoroltak Melvin Notenbank, Bertram Derger és Dejan között.

Notenbank beszélt.

493

– Leo és az egzotikus madárház a nyilvános vécé helyén! Leo még azt is akarta volna úgy egyszer, hogy a Hortimer Toronyházat bontsák le, és építsék fel újra a postakocsiállomást, amely egykor, a tér névadója korában, ott állt.

– Ez túlzás – nevetett Derger. – Ne is hallgasson Melvinre, Dejan. A S-U-N azért igen szívesen vette volna, ha Leo DeFeo megcsinálja azt a nosztalgiafilmet…

– A nosztalgiafilm – vigyorodott el kelletlenül Notenbank is most már –, persze egészen más. És más az ilyesmi. Komoly emberhez nem illő bohóckodás. Megértem Vanessát, hogy Charlest óvni akarta Leótól. Én magam azon voltam, ez megint természetesnek látszik, hát nem, hogy Charles St. Valery igenis csinálja meg a próbafelvételt. Úgy, mintha nem történne semmi. Ezért bíztam az egészet Sam Vanderbergére. Vizsgafeladat lett volna, annyi se. Szegény Sam… nagy balek volt. Mindenki csak arról beszél, hogy Mos, az apja bedolgozta a filmjébe azt az anya-fiú kapcsolatot. Egyébként senki rá nem jött volna, hogy Samről és Dorisról van szó. Zox Amiral, aki szerette volna Doris üzletét az ellenőrzése alá vonni, de nem volt olyan erőteljes, mint Glenn Bessica, és hozzáteszem, nem állt egy Roy Bessica nevű atya a háta mögött… – Notenbank lófejű alakja itt kérdőjelként hajolt az asztal fölé, két keze zsebtolvaj-mozdulattal markolt a levegőbe – …Zox Amiral hívta fel Sam figyelmét az összefüggésre. Illetve másokét, akik aztán futottak Samhez. Cironel is Zox Amiral szövegét táplálta Sam fejébe. Sértettséget szított a fiúban… szinte mindenki iránt. Ki volt „jó” így, Zox Amiral szerint? Ő, Cironel, Timothy, sőt! Glenn! Mert azt magyarázták Samnek: ha ilyen anyja van, íme…! Aki hagyja, hogy a fiát kitúrják; ilyen apja, aki pénzért feldolgozza… Nézzék, én el tudom képzelni, hogy Sam azért is lelkesen benne volt a filmezésben… ma a Hortimer Toronyház erkélyéről… mert törleszteni akart! Bosszút állni a világon. Ha most elgondolom, kinek állhatott érdekében kinyírni Sam Vanderbergét: nos, azoknak, akik rajta vannak azon a filmen, a próbafelvételen! És ha maguk rajta vannak, Bertram, mit szól ehhez…? Ha esetleg csak maguk vannak rajta…?

– Ehhez látni kellene a filmet – mondta Derger igen nyugodtan –, de a film nincs meg.

– Mit akar mondani ezzel? – kérdezte Notenbank. – Ha valaki maguk ellen akarná fordítani Sam Vanderberge filmjét, nem rejtegetné! Mi oka lenne egyáltalán bárkinek eldugni azt a tekercset?

494

– Az – mondta Derger –, hogy például ő maga is látszik a filmkockákon! És ezt jól tudja!

– Ej, ej – csóválta a fejét Notenbank. – De hát miért ne mondanék én erről is bármit, ha tudnék?! Az utóbbi időben, nem akarom azt mondani, hogy Seekatz sugalmazására, olyan hírek terjedtek el, hogy netalán két biztonsági szervezet dolgozna a Thibert Stúdióknál és a S-U-N-nál… és mindkettő a maga pecsenyéjét sütögetné… a sajátját, úgy értem… s ennek során véres összecsapások követnék egymást, lövöldözések, gyilkosságok. S a valódi ok nem a Stúdiókat vagy a S-U-N-t fenyegető külső veszély, nem az alkalmazottak vagy a művészek biztonsága, hanem a „védelemmel” leszedhető sáp. Két banda verseng ezért a komoly „javadalomért”, s ennek a harcnak az eredménye az, hogy a Stúdiók régi biztonsági szolgálata sem a régi már… a rivális vállalkozás természetesen elfogadhatatlan… így megérett az idő a dolgok újjászervezésére. Itt igen komoly kérdések adódnak: ki megy, ki jön, ki marad. Maradhat-e a régi csapatból igazi felelős személy, ha a felelősség fokát főleg az méri, ki mennyiben felelős a történtekért. Ez az eseménysor, amely még nem is jutott teljes terjedelmében a rendőri szervek tudomására, alaposan meg fogja tépázni a Stúdiók hírnevét… a S-U-N viszonylag új vállalkozás, és ne feledje, helyzeti előnyünk van, hihetetlen időelőnyünk: televíziós csatornánk pillanatok alatt röpítheti világgá a történteket, saját tálalásunkban, az igazságnak megfelelően! A Thibert Stúdiók ehhez képest ólomlábakon jár! Kolosszus, mely képtelen a pillanat szolgálatára… ekképp a hatékony önvédelemre.

– Azt akarja mondani ezzel, hogy kiprovokáltak egy eseménysort, melynek véres gyilkosságai jó alkalmat szolgáltatnak – kérdezte élettelen hangon Derger – a Thibert Stúdiók elleni támadásra? Hogy a S-U-N-t megalapító, a Stúdiók körétől elpártolt vezetők, Seekatz, Ullberg, Notenbank most… a Thibert Stúdiók egészének bekebelezésére törekszik, néhány ottani fej hullása révén? Hogy ezért nem volt túl drága ár csaknem tucatnyi halott sem?

– Csaknem tucatnyi? Nem túlzás ez? – kérdezte szívélyesen Melvin Notenbank. – Másrészt micsoda feltételezés! Kényszerhelyzetbe hoznak minket. Miért ne magyarázhatnánk ugyanezt merőben másképp? Maguk indítják el a fejleményeket, hogy úgy állíthassák be az egészet, mintha ez a S-U-N részéről lenne provokált támadási lehetőség a Thibert Stúdiók, közelebbről a biztonsági rendszere ellen! Személy sze495rint… de irtózom a személyeskedéstől, irtózom. Nézze, Derger, módja van tárgyilagosan boncolni az eseményeket. Megbízzuk, hogy…

– Ó, hogyne! – nevetett Bertram Derger. – Megbíznak bennem, el tudom képzelni. Ahogy magukban én. De itt egy sor kérdés tisztázásra vár, elemi szinten. Elképzelhető-e józan ésszel, hogy Roy Bessica a saját fiát odadobja efféle kétes akció sikeréért? Ne tiltakozzék! Tudom jól, hogy Roy és Glenn alapjában egy hajóban evezett…

– Egy hajóban? – vijjogta Melvin Notenbank. – Miféle hajó lehet az? Én abba a lélekvesztőbe ugyan be nem ülnék. Ők ketten… egy hajóban?! Ez a legjobb vicc, amit ma hallok, ilyen szomorú napon.

– Tehát elképzelhetetlennek tartja, hogy Glenn Bessica halálát Roy Bessica tervelte volna ki? – kérdezte Derger. Dejan nem mert fölnézni.

– Tudja azt maga nagyon jól – felelte Notenbank. – Glenn és Timothy be volt programozva. Az elsők között alkalmazták a kis Paul apjának találmányát… Megátkozott fölfedezések, hiszen Ed Rovinert se mentette meg a sok leleménye. Glenn és Timothy már nem tudta, mit kezdjen magával… tette-vette magát mindegyik. Ez új volt, csúcs, ez a porlasztószerkezet a műszerfal alatt. Hát beszerelték maguknak. A ködön át kilátni, de nem látni be. Mi értelme ennek? Szerintem nem sok. De csúcs; de másnak nincs. Zox Amiral megalkudott a kis Paullal. Valami komoly összegű hamis pénzt vett meg tőle… ha igaz. Állítólag ráadásba kapta ennek a ködfejlesztő szerkezetnek a mintapéldányát. A S-U-N akarta megvenni… de most már csak Zoxtól kapható, és ő sokat kér, többet, mint amibe a hamis dollárok kerültek neki. Hát nem tudom. De ez nem is lényeges.

– Maga szerint tehát Glenn és Timothy maga működtethette a készüléket? – kérdezte Derger döbbenten. – Ismételje meg ezt. Hiszen nálam volt egy kioldó… egy indító; amire a szerkezet működni kezd. Én indítottam… és a szerkezet nem kezdte meg a működést. A Chrysler behatolt a parkba, és két emberemet lelőtték belőle. Akkor… már feladtam a reményt… lekaszabolhattak volna minket, ahogy ott hasaltunk Ronnal… működni kezdett a szerkezet a műszerfal alól. És nem játékködöt, hanem mást szórt: savat és utána gázt. Halálosat. Iszonyúan pusztult el Glenn és Timothy… de hát én ezt bármennyire sajnálom, utólag mégsem ezért állok égnek, hanem…

496

– Tudom. Hanem hogy valaki másnak a kezében lett volna az élete – mondta nevetve Notenbank, és az orra megszüttyent. – Igen, igen. Maga azt hiszi, hogy… ki is szerelte azt a dolgot? Arthur Craddell és…

– Johnette Perrier – mondta Derger. – Hadd mondjam meg, Notenbank, hogy Perrier és Gracula nevű barátunk jelenleg fogságban tartja Shanát. Ez legyen a tárgyalási alapunk.

Melvin Notenbank elsápadt. Töltött a brandyből. Dejan whiskyt kért. Derger csak narancslét kortyolgatott.

– Folytassa – mondta továbbra is rekedten Notenbank. A brandy mintha megégette volna a torkát.

– Maradjunk a Chryslernél – mondta Derger. – Akart valami megjegyzést tenni, Notenbank.

– Persze – felelte házigazdájuk. – Csak annyit, hogy a szerkezetet ők maguk működtették. És akkor következett be, amit valaki eltervezett ellenük, amikor bekapcsolták. Ha később kapcsolják be, magukat lekaszabolják. Ez egy változat…

– Igen? – kérdezte Derger.

– Igen. De miért voltak olyan felháborodottak, Ron és maga, Bertram? Miért jegyezte meg az imént is olyan döbbenten, hogy ezek szerint valaki máson múlt az élete, a magáé, a Stúdiók biztonsági mindenhatójáé? Mit várt? Valamit várt. Egy másik változatot. Nem azon csodálkozott, hogy a Chryslerbe beszerelték a ködfejlesztőt, nem azon, hogy nem Paul különleges ködképző anyaga volt beflakonozva a fejlesztőbe… hanem hogy a magánál levő működtető nem működtette a szerkezetet, és így magát lekaszabolhatták volna.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában Derger. – Csak nem azt, hogy bármi fogalmam is lett volna róla, hogy nem különleges ködképző anyagot flakonoztak be a Chrysler szerkezetébe?

– Ugyan – tiltakozott színpadiasan Notenbank. – Ki merészelne ilyet feltételezni. Arról van szó mindössze, hogy maga a Chryslerhez személy szerint nem juthatott. Valaki más dolgozott tehát a maga megbízásából, Derger. Amennyiben a ködporlasztót kívülről működtették. De ha nem, és nekem ez a véleményem, akkor merőben véletlen volt, hogy Glennék bekapcsolták… és ez maguknak jól jött. Az más kérdés, hogy Ron Sadle a sors rossz szerencsejátékának szeszélyéből halott.

– Maga tehát azt a takaros cserét ajánlja nekem, Notenbank, amelynek az egyik oldalán a szerkezet belső irányíthatósága áll… a másikon a rám váró kellemetlenségek. – Derger elhallgatott. Várta, mit mond a S-U-N társigazgatója.

497

– Pontosan – jelentette ki Melvin Notenbank. – Semmi mást nem akarok mondani, csak ezt. Méghozzá ha nem fogadja el, hogy Glenn és Timothy maga irányíthatta a szerkezetet, kellemetlen helyzetbe hozza Arthurt és Perrier-t, ők ugyanis ott voltak Dorisnál, amikor Glenn kocsija is a garázsban állt. Tehát ők juthattak hozzá a szerkezethez és a szerhez is… Zox Amiraltól…

– Miért juthattak hozzá ők Zox Amiraltól könnyebben, mint bárki más? – kérdezte Derger. – Ezt előbb meg kell magyaráznia, aztán jön csak a bizonyítás.

– Mert a kis Paul, aki maga is csődtömegként élt, legalábbis ő úgy hiszi még most is, hogy ez van vele… Paul elemi rokonszenvet érzett az olyan kudarcos személyek iránt, mint például Sam. És ez Sam nagy bulija volt. Sam Vanderberge maga volt az összeomlás. A DeFeo Parkban ő a látványos, gyilkos bohóctréfás összeomlást fényképezte volna… és ehhez kellett a Chrysler. A csatahajószerű megjelenésével, a lövésekkel… és a tragédiával. Sam a város igazi arcát forgatta volna így… páratlan jelenetsort. Az persze nem volt betervezve, hogy Leo ilyen véget ér. El tudom képzelni, hogy Glenn és Timothy a parkot akarta átvenni a vöröskörműektől. Ők ilyen célokat tűztek maguk elé. Egyszer a Glenmore sugárút hamburgerárusait kerítették a hatalmukba. Ínyviszkettetőt süttettek a hamburgerbe. Az utca népe őrjöngött. Többen maradandó sérülést szenvedtek. Glenn egyszer a madárboltokból engedte ki az összes szárnyast, és leengedte a halak vizét, őzeket, nyulakat, majmokat „szabadított ki” a Feyton rakparton, a sétány árusainak felháborodására. Emlékszik, hát nem? Tettlegességre is sor került; de hát ők harisnyaálarcban voltak, és azt állították, a harisnyások elvitték a kocsijukat. Ezeket a dolgokat sosem fényképezte senki. Hirdettük is, több héten át a lapokban. Nagy pénzt fizettünk volna egy-egy rövid filmtekercsért is. De semmi. Pedig a városnak, ezt próbáltam megértetni Leo DeFeóval, ez is az élete! Charles St. Valery eleve visszalépett. Mit várhattam tőle? Szerencsére ő a feleségénél így se tudott sosem jó lenni. Vanessa neki jöttment volt, a nőnek ő pipogya… tehetetlen ködevő. Bocsánat. Charles holléte ismeretlen?

– Egyelőre – mondta Derger. – De hát mindez, amit elmondott, Notenbank, roppantul érdekes. Fogadjam el tehát, hogy a kocsiban bent ülők tudtak a ködszerkezetről, de azt hitték, csak ködöt fog fejleszteni, amelyen ők átlátnak, de maguk nem láthatóak. Mindenki vágyálma, főleg ha így van gépesítve is aztán…!

498

– Egyszerű a képlet – mondta Notenbank. – Hiszen ha ragaszkodik a Chryslerbe szerelt szerkezet külső irányíthatóságához, és háborog, hogy valaki késlekedve indította el a szerkezetet, s ezzel a maguk életét kockára tette, igen, hát akkor Arthurt és Perrier-t, hajdani és mai legjobb emberét keveri gyanúba. Sőt kellemetlenségnek teszi ki őket. Mert akkor ők szerelték be a kocsiba, Glennék tudtán kívül, az igen parányi műszert, amely a szórást elindítja, és persze ők helyezték el ugyanígy a műszerfal alatt a szórót is. A legnagyobb bajba kerülnek. És ha nem ők csinálták mégsem? Hanem maga Doris? Vagy Sam, aki odament? Mi van akkor, ha kívülről irányítható, és Sam volt az irányító az erkélyről… látta magukat végül, és elindította a szórást, akkor sav fecskendezett Glenn és Timothy arcába, és iszonyatos kínok közben érte őket a gáz, tulajdonképpen a megváltás. Sam lehetett az, mondjuk ki. De Mos Vanderberge tiltakozni fog, és Valentina is… és ha kiderül, hogy a mi részünkről hangzott el bármi óvatosan a vád, Bessica ellenem fordul, pusztán azért, hogy kellemetlenkedjék nekem. Mégis, ha külső irányítású volt a szerkezet, és maguk ketten annyira megbíztak a működésében, akkor a működtetésében is részük lehetett.

– Szellemes – mondta Dejan. Derger azonban intett, hogy még csak várjon.

– Vanessa pedig megölhette Ront azért, mert valakitől azt hallotta: Ron járt lent a nyilvános vécében. A DeFeo Parkban. És Ron volt Sam összeesküvő társa, a fotózás segítője… vagy filmezésé, mindegy most. És Samet ezért a forgatásért megölték. Tehát Vanessa, a bűnüldöző képzeletvilágával, halálra ítéli Ron Sadle-t. Ez történhetett. Szerencséjük volt, hogy megjelent Perrier, különben talán halomra lövi mindannyiukat a Dennehy-birtok kisebbik házának teraszán Vanessa St. Valery.

Mielőtt Derger megszólalhatott volna, nyílt az ajtó. A kint álló fekete bőrű testőr nyápic, késelő jellegű, selyem nyakravalós, bajuszos férfit bocsátott be. Felismerték, megannyi filmje és tévészereplése után, Zox Amiral állt előttük.

– Jókor jön – mondta Notenbank. – A kis Paul találmányáról vitatkoztunk éppen. Majd, maga, Zox, elmondja, hogyan is van ez.

– De hát csodálkoznék, ha nem tudtak volna megegyezésre jutni – mondta villogó vigyorral Zox Amiral. – Álljon meg, 499Derger. Látom a szeméből a kérdését. Ugye? Mondjam el, hogy úgy mégis merre látták becses személyemet ma, a DeFeo Park fejleményeinek idején. Nos, könnyű a válasz. Johnette Perrier-vel és Cironel McGill-lel kockáztam egy East Hockenhyde-i műintézetben. Még kora délelőtt, szinte reggel. Akkor átjöttem, nos, mit gondol, hová? Ide a DeFeo Park mellé. Bizony. Vanessa pincéjébe. Ott a legremekebb sör mellett pörgethet az ember. És én nyerő szériában voltam ma. Megbűvölték a koca-kockáimat a hölgyek. Mert nemcsak Vanessa volt ott, hanem Liese-Jane Gassisi is, méghozzá Trevor Seekatz társaságában. Tudtuk, nézze, hogy a kis Sam ott vizsgázik a fejünk felett. Csak Doris hiányzott. Vártuk őt is. Vanderberge első és második felesége lett volna ott, és az ugyancsak hiába várt Charles St. Valery neje. Mi történhetett ezzel a Dorisszal és Charlesszal? Mondja meg, ilyen társaság várja őket! Csak Arlene Eakins hiányzott. De ő talán épp úton volt Dorishoz. Bizony. Hát ezt mind figyelembe kell venni.

– Maguk tehát itt voltak, nem messze a parktól – mondta Derger. – És meg tudná mondani valaki, hogy maga, Zox, végig bent görnyedt a kockaasztal fölött a pincében? Vagy a többiek… nem lófráltak ki? Vanessa… Perrier… csak úgy kérdezem, az alaposság kedvéért…

– Nem lófráltunk ki – mondta Zox. – Hiszen a térnek tisztának kellett lennie. Sam először fényképezett volna ilyen ködtrükkel fölszerelt kocsit. És Leo találkozott volna Charlesszal. A közönségnek ezek a nagy dolgok! Az „először”…! Ha technikai újdonságról van szó. És az újra meg újra meg újabban is csak így! Ha a nosztalgia a jelszó. És az nemcsak jelszó. Leo DeFeo feltalált valami jópofát. Viccben oldotta az érzéseket, és így senkinek sem kellett restellnie magát, hogy könnyezik, röhög, elérzékenyül és áhítozik vissza a jó öreg múltba, ám közben a jelenlegi kényelem mindennél többet ér neki. Ugyan oda nem menne abba a manapság hírhedt parkba. Ahol harisnyások csapnak össze vöröskörműekkel, de már a kékek fenyegetik mindkét társaságot. És ez Leo DeFeo ősi birtoka. Egy tér neve. Mindenki egészen átvillanyozódott a Toronyházban… ismerem én ezt a társaságot, láttam rajtuk.

– Mi volt a szerepe a Chryslernek? – kérdezte Derger. – Mert valahogy mintha ebbe a képbe illene.

– Hogyne – mondta Zox Amiral. – Kellék volt Chrysler is, egy kicsit talán… jelkép. Ahogy ratatatatázni kezdi a társasá500got. Vita folyt, ne szerepeljünk-e mi is valamennyien. Rengeteg mulatságos dologra lett volna mód. De a végén ettől a rendezés terve elállt. Magát a parkot akarta Seekatz… ő most erről nem nagyon beszél, így igaz, mi? És hogy a kis Sam végezhessen teljesen tiszta munkát… legyen a régi tér szinte üres, csak a főszereplők jelenetére figyeljen Sam. Aztán a tér üres maradt, és Sam mesélte, hogy csak maguk mentek le az illemhelyre… de várjunk csak, nekem kisebb termetű férfit említett Sam.

– És Ron Sadle nevűt, aki alig két órája halott – közölte Zox Amirallal két irdatlan pofon kíséretében Derger. – És most épeszű szövegfát kérek, szép őszidőn.

– Lassabban – mondta Zox. – Tudja, mit mondott Leo DeFeo? Zox, ó: semmi zokszó! Hát ezt így veheti. Most visszakaptam, amit Leónak adtam. – Dörzsölgette a képét. – Tudják, Leo – folytatta Zox – az az ember volt, aki mindent művészi élménynek tekintett. Értik, ugye?

Derger megindult Zox Amiral felé. Dejan a szoba másik sarkában felkészült a csomag átvételére.

– Hé, mondom, hogy lassabban! – kiáltott Zox Amiral. – Melvin, igazán szólhatna nekik… Na, jó. Melvin fenntartja a vizet a lánya miatt, ugyan, Melvin, mikor volt az a kis játszma… Hát tudhattam volna, tényleg. Gyanúba kever.

Derger megállt Zox előtt. Csak nézte. Kese haja, szikkadt, lefelé futó ráncokkal barázdált arca nem fejezett ki semmit. Aztán oldalt lépett, elindult az ablak felé. Sóhajtott.

– Meséljen – mondta Derger. – Mondja a magáét. Az is valami. – Csend támadt. – Miért, mire számított? Egy jó kis verésre, vagy mi van? Megvette Paultól a négymilliót, és… megkapta ráadásul a szerkentyűt. Ezt beszerelték Glenn és Timothy kocsijába, és…?

– Én semmit se szereltem be abba a kocsiba – mondta Zox. – Kérdezze meg Melvint. Figyeljen, Melvin, mondja meg ennek itt, hogy én…

Notenbank csengetett. Az ajtó kinyílt. A fekete bőrű testőr utat adott egy karjait lóbáló zömök alaknak. Ez, ahogy az ajtó becsukódott, megindult Zox Amiral felé. De másképp, mint Derger.

– Ne! – kiáltott Zox. – Ne! Melvin, ezt ne… Én…

A zömök alak intett. Ez azt jelentette: indulás. A szoba 501egyik falát könyvespolc borította, mennyezetig. Ott volt egy kis tapétaajtó. Notenbank elfordult.

Derger látta, ahogy a zömök alak kezében megvillan egy vastag húsú kés. Zox megpróbált a zsebéhez kapni. Akkor a zömök előrerobbant, fejjel Zox gyomrának. Amiral hanyatt vágódott, aztán valami olyan ruganyossággal, amit Derger nem látott még soha, átszaltózott, vissza azonnal, a zömök hátán, és úgy ért földet mögötte, hogy azonnal a tarkójának szegezte a kést. A zömöknek annyi ideje se volt, hogy megforduljon.

– Hát ez Zox Amiral – mondta nevetve Notenbank. A kezében fegyver volt. Derger előtt földerengett egy kép… az a napfényes, délutáni terasz. Ron, ahogy ott ül… aztán megjelenik Vanessa St. Valery…

A csoportkép feloszlott. Notenbank intett a zömöknek, üljön le. A vastag húsú kés – „a herélő”, ahogy Dejan nevezte rögtön – eltűnt, és Amiral is illedelmesen állt ott. Dejan értette, mire volt használható ez az Amiral. Az olajozott bűnnek a lehető legparányibb helyen elférő összkiadása, olvasta egyszer valami alakításáról. Bűvölhetetlen kígyó egy szardíniás dobozban, olvasta egyebütt.

– Halljuk, mi lett volna a terv, Amiral – mondta Notenbank. – Mivel akart felvágni Barátnéja előtt…?

– Ki volt Zox ilyen nagy Barátnéja, ahogy maga ezt itt mondja, Melvin? – kérdezte Derger. – Kezd érdekelni a dolog.

– Kérdezze tőle – felelte Notenbank.

– Vanessa St. Valery – mondta az olajos képű, keskeny bajszú, nyápic férfi. – Megvettem tőle a Toronyház alsó felét. Négymillióért.

Zizzenő csönd lett. – Hallgassa csak, Derger – mondta Notenbank. – Ossorio… – És Notenbank a zömök alakra mutatott. – …odabent a gumiszobában kiherélte volna. Ossorio a hamispénzvásárlók királya. És ad rá, mit művelnek az alattvalói. Hallgasson, Ossorio. Meglesz minden rendben. – Notenbank most Dergerhez fordult. – Fizetek a színészemért. Hallja, Zox? Kifizetem az adósságát. Ez így történt. Zox megvette a kis Paultól a hamis négyest… majd az öreg Lobranót még megkerestetem ezért…

– Oxigénsátorban él már fél éve – jegyezte meg halkan Derger –, a fia meg nem tehet róla. Régi ügy, Melvin, hagyja a francba. – Derger elővett egy ötdollárost. – Ezt a maga szegényházi belépőjére, jó?

502

Notenbank nevetett. – Sose hittem volna – mondta elégedetten –, hogy akár egy egész Hortimer Toronyház is a tulajdonom lesz még. Tudja, Derger, micsoda élvezetek vannak, amikről nem is sejtünk semmit, s még várnak ránk? Kezdem megérteni Leót, Valentinát, St. Valeryt, Mos Vanderbergét… Egy régi helyet… egy régi nevet… felismerek… veled, veled… Maga ezt a nótát olyan hitelesen fütyörészte, Amiral. Tényleg nagyon kedveltem. Meséljen hát, fütyörésszen.

– Nem volt ez semmi – mondta Amiral –, annyi se, mint a hátrabukfenc. Megegyeztem Vanessával, kellene nekem az a lenti kis haccárda. Játékra, egyébre. Négymillióval megelégedett. A híres színész csáberő lett volna a bérlőknek mind az összes emeleten. Jól járt volna Vanessa, ő nem az, aki bolondot csinál magából. Hát… persze, nem volt négymillióm. Csak másfél. Egymillió-háromszázezerrel kifizettem a kis Pault meg a találmányát.

– Egy szó sem igaz belőle – figyelmeztette Ossoriót Notenbank. A zömök férfi forrt a dühtől, Dejan látta rajta. Csodálkozva nézte, ilyet se látott még. A hamispénzelvásárlók királya! Aki a szakma becsületére ad…! És most ez a becsület-kérdés odáig is eljutott, hogy egy majom, Zox Amiral, mintha majmosdit játszott volna vele, a bukfenceivel…

– Utánanéztem – mondta Ossorio. – Az a tekercs nálam van. A kis Sam… – A mai napon, Derger úgy érezte, túl sok az elérzékenyülés. – Az egyik golyó ott van benne, a másik a tekercs dobozában. Vanessa nekem dolgozott. És Glenn meg Timothy a kifizetést biztosította volna. De valaki áthúzta ezt az egészet…

– Kétféleképpen, Ossorio – mondta Derger. Legalább kétféleképpen. Sam hova menekült a tekerccsel?

– Cironelhez – mondta Ossorio. – De Cironel ezt az apró tényt… mellesleg… közölte valakivel. Szerencsére Valentinában megbízhattam. Cironel ott várta Samet a szegény Leo DeFeo lakásán…

– Tehát amíg Leo az őséről elnevezett téren majomkodni készült, a lakása már ki volt szemelve, hogy… – mondta Dejan. Nevetett. Aztán eszébe jutott Ron Sadle. És Joe, aki jön, közeleg.

Perrier és Gracula, álarcosan, behatolt Shanához… őrzik. De a biztosításukra, gondolta Dejan, odaküldte Derger még Elmer Beamish-t is… és hol van vajon Arthur Craddell, a Nagy Túlvegetáló (volt valami ilyen levespor, Vegeta, 503Dejan emlékezett rá, nem ízlett neki), és Valentina Hortimer…? Hallgatta Ossorio szavait.

– Paul elterjesztette, hogy nem akarom megvenni a pénzét – mondta Ossorio. – Hogy huszonhét és fél helyett csak huszonöt százalékot akarok adni érte. Zox… Amiralra mutatott. – …ezzel akarta átvenni a terepet. Lejáratni engem… és azt terjesztette, hogy Shana a szerkentyűt csak színleg vette a Stúdiók számára, valójában nekem, a kis Paullal egyetértésben! Még hogy a kis Paullal én paktáltam! Miközben a kis Paul terjesztette rólam, hogy…

– Értelmesebben, Ossorio – figyelmeztette Notenbank. Bár ahogy Dejan, Derger, sőt Zox Amiral arcát elnézte, láthatta, hogy értik Ossorio szavait.

– Azt akarja mondani, ugye, Ossorio – mondta akkor Notenbank –, hogy Cironel tartotta rajta a szemét, a maga megbízásából, itt ezen az egészen. De elárulta magát. Várta Samet szegény Leo lakásán… a filmtekerccsel, amelyen rajta van, hogy ki is ment le a vécébe…

– Nem, egyáltalán nem erről lett volna szó – mondta Ossorio. – Nekem fogalmam sem volt róla, hogy Leót megölik. Őszintén, nem értem azt se, miért ölték meg…

– Hé, hé – tiltakozott Amiral. – Ha már mindenki belöttyinti a bilit a közösbe, hallgassanak meg engem is. Rendben, az nem egészen úgy volt igaz, ahogy mondtam. Figyeljenek. Volt már… mi is a neve… volt már dolguk… ez egy mexikói madár, kicsi, mint a cinke, nem tudom… én csak azt tudom megmondani, ahogy nálunk nevezték… kurkász-furkász, igen, mert nincs, amit meg ne kopogtatna, ki ne túrna, föl ne forgatna, meg ne kopogtatna, ha becsukják egy szobába, tizenöt évig is elél ott a gazdáival, és amikor csak teheti, csapong, mászkál, minden az övé ott, bár soha senki se mondta, hogy egy kurkász-furkásznak éppen az az otthona, de neki az, mert egyszer odakerült, hát…

– Rövidebben – mondta Notenbank. Dejan azonban döbbent érdeklődéssel hallgatta Zox Amiral előadását. Nem hitte volna, hogy ez a fickó…

Amiral folytatta: – Hát ilyen ember volt Leo DeFeo. Értik már? Sose hívták őt DeFeónak, sose volt Alistair nevű szívsebész unokafivére. Leo ezt a DeFeo nevet csak fölvette… ki tudja, mikor, miért… Kurkász-furkász volt Leo, és tündérpofa! A harisnyásokat, a vöröskörműeket, a kékkörműeket mind rajongva nézte, csodálva és fölénnyel, mint az igazi 504rajongók, akik a szívük mélyén függetlenek. Nem én szavalok, ez az ő dumája volt…

– Mondja csak, Zox – biztatta Notenbank. Ossorio komorságát azonban ez sem oszlatta szét. Sértve ült ott. Dejan nem bírt Ronra gondolni, akaratlanul is elmosolyodott.

– Mondom – folytatta Zox. – Én az egészben csak ennyit vagyok benne: Perrier rá akart hajtani Shanára… igen, Shana Dennehyre. Arthur ott nem sokat számít, és Perrier annyit lófrált együtt, munkák közben, Arthurral, hogy rágolyózott Shanára. Hát vakarjuk le Shanáról ezt a Leót, mondta. Egyébként mindenki azt hitte Leóról, hogy ő egy „igazi DeFeo”. Egyszer valami szív-filmben „operáltam”. Összefártoltam a műtősökkel, megcsinálták nekem, hogy bementünk Leóval, mindenek után, egy kis statisztálásért hárman felvonultak nekem, Leo befeküdt, én hozzáláttam az operáláshoz. Leo akkor valami sötét szélhámosságban utazott, de szintén aranypofaként. Ám ő közben ott feküdt a Howe Kórházban… és az unokabátyja operálta meg, azaz én. Így találta ki, Amiral névre enyhe változatként, az Alistairt. A megkárosítottak nem mentek perre, egy DeFeót nem akartak mégse… mert mi néhányan a jó balhé kedvéért kifizettük a kárt… hát a Howe Kórházon se kereste senki, ott volt-e tényleg Leo. De ő legendát font a dolog köré, neki attól fogva volt ez a szívsebész bátyja, nem mondta meg, persze, senkinek, hogy jobbadán hol és merre van, mert, mint Leo olyan hihetően, szerényen és jószívűen tudta magyarázni az ilyet, „csak gén lenne belőle”. Csak gén lenne belőle, ez volt a szavajárása. Meg sok egyéb. De komolyba, ritkán élveztem valamit annyira, mint az operálást ott… mint egy „arisztokrata” szívsebész, hát mondják meg!

– A pénzről beszéljen – szólította fel Notenbank.

– Ja, igen – helyeselt Zox Amiral. – Ez lett aztán a dolgok vége. Honnét, honnét nem, Leo összeszedett másfél milliót. Mondjam azt: Doris ügyfeleitől? Magát mennyivel vágta meg?

– Hetvenezret szedett le rólam, hét részletben – nyögte Notenbank. Verítékezett. – Dergerről meséltem Dorisnak…

– Semmi baj, Melvin – mondta Derger. – Mind Leo kliensei voltunk. Engem „védelemre” vágott le, de igazira. Ahogy ő ezt mondani tudta. A lényeget gyorsan, Amiral. Aztán jöhetnek további részletek.

– Hát az a másfél millió, vagy mit tudom én, egymillió-háromszáz… – mondta Amiral kínlódva – …az is hamis volt! Hamis pénzt adott a hamis pénzért! Értik?!

505

– És ez már sok lett valakinek – mondta csaknem megkönnyebbülten Notenbank.

Derger ránézett. – Hogy mi itt micsoda bámulatosan egyetértünk! – állapította meg. – Nem lehetne azonnal be is fejezni az ügyet? Vagy tényleg van még valaki, akit izgat, mi van tovább és mi volt még?

– Én mindig bámultam, hogyan csinálja Doris ezt az üzletágat – jegyezte meg Zox Amiral. – Hiszen nem akármivel jártak hozzá. Nem azt mondom, hogy Leo elmondta neki, mivel akar fizetni a micsodáért… de… abban is van valami gyanús, ahogy Paul ilyen hamar rájött…

– Paul? – kérdezte Derger. – Nem tudom elképzelni, hogy ha Paul rájön ilyesmire, ne keresett volna meg engem… Az apja barátja voltam, és… – Elhallgatott. – Paul… elment volna Dorishoz? És… Leo közölte volna Dorisszal, hogy hamis pénzt akar adni a hamis pénzért? Másrészt, honnan szerezte Leo a hamis pénzt?

– Nagyon egyszerű! – mondta Zox Amiral. – Most már mindegy. Próbáljunk kimászni belőle. Paul igenis kereste magát, Derger. Én nem tudom, kivel találkozott… de hogy Leo a héten odajött hozzám lelkendezve, és közölte, hogy egymillió-ötszázezret kapott kölcsön, hogy a pénzen meg tudja venni a négymillió hamis dollárt. Ezzel aztán mulatót vásárol a DeFeo mellett, a Hortimer Toronyházban, Vanessától. Mert Vanessa úgy tudja majd, hogy én veszem meg, a híres színész.

– És? – kérdezte Dejan. – Mi történt?

– Mármost az történt – felelte Zox, és akaratlanul is elnevette magát –, hogy két eset lehetséges. Jól figyeljenek. Vagy az volt, hogy Leo találkozott valakivel a maga környezetéből, Derger… bizony ám… és itt Ron Sadle halálára is van valami magyarázat…

– Nem létezik! – kiáltotta Dejan. – Ron Sadle a szíve mélyéig rangos ember volt.

– Hadd mondja végig – kérte Notenbank.

– Tehát találkozott valakivel… aki a kis Paullal összehozta – folytatta Zox Amiral.

– Ez nagyon a hátam mögött történhetett – jegyezte meg Bertram Derger –, mert a kis Paullal nem találkoztam. Azt hallottam viszont, hogy Dorisnál járt. Talán Sam révén, Cironel révén, nem tudom. Valahogy odakerült hozzá.

– Ó, így mindjárt más – kiáltott fel Zox Amiral valóban lelkesen és őszintén. – Mindjárt más. Két eset lehetséges, ezt 506mondtam az imént. – Dejan Ossorióra nézett; látta, hogy arcán az egyértelmű dühöt tanácstalanság váltja fel lassanként. Ezt már nem tudta követni, nem volt felőle kétség. – A kis Paul ott Dorisnál összejött Leo DeFeóval. Nyilván Glenn Bessica és Timothy háta mögött. Ezek ketten mindenmód rászálltak Dorisra. Melvin, maga tudja: Doris végső soron elveszett. Mert Glenn és Timothy… magával ragadta. Kellettek neki. Doris rájött, hogy neki tulajdonképpen ez kell… ez kellett volna mindig… vagy most, öregedve… ez. Csak hát mégse volt ő ilyen egyszerű eset. Leo DeFeo… vagy nevezzük, ahogy akarjuk… nagyon a szívéhez nőtt. Kényelmes, kellemes, elnyűtt öreg partner volt. Titokban tartotta vele a kapcsolatot. Sam volt a közvetítőjük. Sam látszólag életre szóló haragban volt már az anyjával, de épp ez volt a jó, ezért állt ő gyanún felül Glenn Bessica szemében. Sam összehozta a kis Pault Dorisszal, és általa Leo DeFeóval. Mert Leo tőle, Samtől hallhatott már a kis Paul hamis négymilliójáról. Leónak volt jó pénze, a kisebb-nagyobb zsarolásokból. Ezekért senki még meg nem ölte. Annyi bohócságot művelt ő… Maga például, Melvin, a gázsijából levonhatta volna azt a százast, másokat meg ugyanígy nem vágott földhöz az az egy-két ötezer, nyolcezer, tízezer, amit Leo igényelt.

– A két változatot halljuk! – mondta Derger.

– Az egyik: a kis Paul találkozik Leóval. Mondjuk, a saját lakásán. És… megjátssza az ősi trükköt. A kis Pault elkápráztatja a harminchárom százalék. Ne feledjük, Paul viszi a szerkezetet is, az anyagot is. Mármost: Doristól megy Leóhoz. Dorisnál a kocsijából kiemelik a ködanyagot… átcserélik egy másik flakonra. Amikor Leónál megmutatná a szerkezetet, nem a ködanyag jön, nem az a ködanyag, amiért Leo a többletpénzt adja. Paul ideges lesz. Leo azt mondja, biztos lent hagyta a kocsijában, összetévesztette valamivel. Lemegy Paul, a kocsijába becsempészik az igazi ködanyagot. Közben Leo a nyitva hagyott pénzes táskából kiemel másfél milliót, alulról… és újságpapírt tesz a helyébe. Jön Paul, hozza a ködanyagot. Vagy esetleg… nem hozza! Mert nincs meg! Hoz valamit helyette…

– Zox! – kiáltotta Derger. – Hagyja ezt a mesefát, vagy magát rázom meg…

Notenbank is nevetett. – Leo hatása! Ezek Leo történetei! De én mást mondok. Dorisnál csinálták az egészet. És Glenn Bessica meg Timothy nagyon is benne volt. Nem folytatná 507akkor már úgy, ahogy történt, Zox? Glenn és Timothy tényleg meghalt, ne féljen annyira. Dorisnál találkoztak. A kis Pault elkápráztatta a magas vételár… Valamint tudatosították benne, hogy…

– Igen – ismerte be „töredelmesen” Zox. – Tudatosítottuk benne… mert én is ott voltam… hogy veszélyes a hely. Bármikor beállíthatnak Bessicáék. Így történt tehát, elmondom…

– Maga is ott volt, Zox – mondta komoran Derger.

– Ott voltam – felelte Zox. – A kis Paul előpakolta a négymilliót. Leo is előszedte a maga másfél millióját. Vagyis egymillió-háromszázezret. Ezresekben. Úristen, sok pénz volt! Vadonatúj bankjegyek… előző nap váltotta be neki a régieket, vegyeseket Doris.

– Te jó ég! – kiáltotta Dejan. Már értett mindent.

– Ugye! – Notenbank sóhajtott. – Folytassa, Zox.

– Tehát a kis Paul… most már őszintébben mesélem… megjátszotta az izgalmat… hogy gyorsan, gyorsan, mielőtt Dorishoz beállít Glenn vagy Timothy. És mit tesz az ég, beállítottak. A kis Pault akkor Leo, titokban a kezét dörzsölve, betuszkolta az egyik szobába. Még azt is a lelkére kötötte, nézzen ki az ablakon, épp a kert kapujához vezető útra látni onnét, és fegyverrel tartóztassa fel Glennéket, ha netalán őt el akarnák vinni, vagy bármi baj lenne.

– Te jó ég! – nyögte Ossorio. – Már értem. A nő előző nap… amikor a sok vegyes pénzt két-három helyen beváltotta Leónak… nem is ment a bankba, hanem…

– Várjon – tiltakozott Bertram Derger. – Hadd fejezze be most már végre Zox.

– A kis Paul eldekkolt, kint az előszobában nagy lárma, veszekedés… Leo pedig úgy csinálta a dolgot, hogy Paul ne jöhessen elő, mert át kellett volna haladnia az előszobán, hogy a pénzes szobába visszatérjen. Viszont hát Paulnak ez eszébe se jutott! Neki elegendő biztosíték volt, hogy… De várjanak. Nézzünk két dolgot. Ha Paul nem szövetkezik előző nap Dorisszal, Glennel és Timothyval… meg velem… hát igen, velem, Leo ellen, mi lett volna? Paul nyugodt, mert annak a szobának, amelyikben a pénzt leszámolták, nincs más bejárata-kijárata. Az ablakán rács. Szekrények nincsenek, csak a páncélszekrény. Nincs bent másik személy. Az ablakon se hatolhat be senki… nem is távozhat.

508

Zox papírt kért Notenbanktól, felvázolta a két szobát és a folyosót. (1 = a kert, ahová Paul kiláthat a 2-es szobából, ahová betuszkolta őt Leo, a 3-as a folyosó; 4 = itt maradt a pénz, a négymillió hamis és az 1,3 millió nem hamisnak vélt dollár; ám ezt az 1,3 milliót csak Leo vélte igazinak. 5 = Doris lakásának ajtaja.)

– A lakásnak ez a része érdekes – mondta Zox. – A csel Leo részéről az lett volna, hogy… sőt végre is hajtotta… hogy amikor a kis Pault belökdösi a 2. szobába, nagy zajjal rohan ajtót nyitni. De ez a zaj már nem valódi. Glenn jön, mögötte Timothy. Magnóra van fölvéve Leo „veszekedő hangja”. Ám Leo nem megy ajtót nyitni… hanem visszaugrik a 4-essel jelölt szobába, és a páncélszekrényből kiemeli az 1,3 milliót… beteszi a bőröndbe, amelyikben a hamis 4 millió van… három szinten, fönt 1,3 millió hamis dollár, a középső rekeszben 1,35, az alsóban is 1,35 millió hamis dollár. Leszedi tehát a felső szint tizenhárom hamis százezres kötegét, beteszi a páncélszekrénybe, aztán onnét a valódi 1,3 milliót ennek az imént kiemelt összegnek a helyére rakja a bőrönd legfelső szintjére. A páncélszekrényben van most a hamis pénzből 1,3 millió, ezen veszi meg Leo a bőröndbeli 4 milliót és a ködfejlesztő találmányt. De a bőröndben 2,7 millió a hamis dollár és 1,3 millió a valódi. Ez a kis Paul nagy becsapása! Ez lett volna! De Doris, valószínűleg Glenn Bessica ötletére, úgy módosította ezt a tervet, hogy Leót is átvágta. Sőt! Leót vágták át teljesen… így: Leo összezsarolt pénze nem bankban volt! A másfél milliót Leo nem merte bankba tenni, félt, hogy rábizonyítják 509a zsarolást. Ki tudja, hol rejtegette Leo a másfél milliót; tény, hogy 1,3 millióval szépen előállt, és Dorisra bízta, váltsa be három bankban vadonatúj bankjegyekre. Doris el is ment, Leo mindig kint várta meg a bank előtt. A bankokban ott várakozott azonban, diszkréten rejtőzve, büfében, mellékhelyiségben, ki hogyan, Glenn, Timothy és Sam. Sam végre úgy érezte, igazi feladat jut neki. Glenn az anyja feletti uralmat is biztosította számára, kegyes barátságával. Doris, Glenn, Timothy és Sam összebeszélt a kis Paullal: hogyan vágják át Leót. Így: a zsarolási pénzeket, már használt bankjegyeket, Doris beváltotta szép új bankjegyekre. Ezeket a kötegeket hihetően teheti oda Leo a bőrönd felső szintjére. Csakhogy a három bankban Glenn, Timothy és Sam a Paultól átvett hamis 1,3 millióra cserélte át az összesen 1,3 milliónyi igazi dollárt. Tehát Leo 1,3 milliónyi szép új hamis dollárt kapott az átadott 1,3 milliónyi zsarolási pénzéért. Az 1,3 millió igazi, jó dollárt odaadták, kellő őrizettel, a kis Paulnak, aki betette a bőröndje legfelső rekeszébe. Így Leónál hamis pénz volt, amit ő igazinak hitt, Paul bőröndjének legfelső szintjén jó pénz volt, s azt hitte Leo hamisnak. A cserénél, vagyis amikor Glenn és Timothy megérkezik, zajong az előszobában a Leo hangját harsogtató magnófelvétellel, s közben Leo a 4-es szobában átcseréli a páncélszekrényében levő 1,3 milliót a bőrönd legfelső szintjén levő l, millióra, Leo alaposan ráfizet: 1,3 millió hamisat tesz a bőröndbe, amelyet visszakap a bőrönd felső szintjéről a páncélszekrényébe emelt, általa hamisnak hitt, de valódi 1,3 millióért, és megkapja még a bőrönd további 2,7 milliós hamis tartalmát.

– Vagyis – mondta Derger – a kis Paul átverésének tervéből Leo átverése lesz így. A kis Paul valóban megkapja az l, milliót, Leóé a 4 millió hamis… és ezen venné meg Vanessától a mulatót. Hol itt a nagy vicc? Ott, hogy a kis Paul 1,3 milliójából tíz-húsz ezres leesik a főszereplőknek?

– Nem – mondta Zox. – Itt kezdtünk további akcióba. Paul hamis 1,3 millióját odaadtuk Leónak. Az igazi 1,3 millió ott volt már nálunk, és Paul bőröndjébe került volna… a 2,7 millió hamis mellé. De Glenn ötlete merészebb volt: ő nem elégedett meg azzal, hogy Vanessa mulatója lesz a mienk, az én nevemen, vagy valamiképpen Leo társaként… és persze Leo fizetett volna, tehát ha bukik, ő ül le néhány évet… ezzel egyelőre nem is törődtünk, ezen csak Leo csámcsogott, mert számára a rosszabbik lehetőség is mindig a kurkász-farkász mókák közé tartozott. Ki akart ő próbálni, így mondta magá510ról, mindent. Mondom, Glenn messzebb számított, és elhatározta: meg kell keresni Ossoriót. Ezért vagyunk itt… igaz, Ossorio?

– Hát jó – nyögött a helybeli és környékbeli hamispénzkereskedők királya –, legyen. Borzasztó dolog történt.

Dejan kíváncsian nézett rá. Mi lehet itt még „borzasztó”?

Megtudták azonnal.

– Eljött hozzám – mutatott Ossorio Amiralra – ugye, ő itt… Zox Amiral, és azt mondta, üzletet ajánlana. Adjak kölcsön egy napra 1,3 millió hamis dollárt. De vadonatújakat, ezresekben. Ő ad érte letétbe hatszázötvenezret, valódit. És fegyveres őrt, hogy eszembe ne jusson lelépni. Cironel lesz az őr, és a hely, ahol őrzik becses személyemet, Leo DeFeo lakása. Hátracsaptam a fülemet… Mi ez? Szó szót követett, lényegében benne is voltam az alkuban… úgy egyeztünk, hogy nekem is lesz megfelelő biztosításom, fegyveres embereim őrzik addig Zox Amiral tásaságának egyik kijelölendő tagját… esetleg őt magát. Zox ebben benne volt. De úgy éreztem, ha már Leo DeFeo neve fölmerült… el kell mondanom valamit. Életről-halálról lehet szó, akkor meg…

– Egy pillanat… – Zox Amiral felemelte balját. – Vagyis a tervünk most már az volt, hogy Leót is becsapjuk. A nála levő pénz: hamis, mert a zsarolási vegyes pénzéért a bankokban kapott igazi, új pénzt átcseréltük Paul 1,3 millió hamisára. De ha Paulnak odaadjuk az 1,3 millió jó pénzt, és…

– Várjunk! – kiáltotta Dejan. – Paul persze nem tudta, hogy…

– De! Paul úgy tudta, hogy Leót jól átvágjuk! Négymillió hamis dollár lesz az övé. Méghozzá, mint majd kiderül, gyenge minőségű hamisítvány. A kis Paul örülhet, hogy egymilliót kap érte, valamint a találmányért. A fennmaradó háromszázezren osztozik a mi bűnszövetkezetünk öt tagja: Glenn, Timothy, Doris, Sam és szerény személyem. Ezt mondtuk Paulnak. De nem így akartuk: hanem akkor én elmentem Ossorióhoz, és…

– És kiderült, mi van! – mondta Ossorio. – Jól tettem, hogy szóltam. Talán ezért élek ma. Elmondtam Zoxnak, hogy ha már Leo DeFeóról beszélünk, ugye… ő itt járt nálam… nem is olyan rég, és 1,3 millió hamis dollárt vásárolt… azaz kölcsönzött… ötszázezerért. És én megadtam neki, biztatóak voltak ugyanis a kilátások… Leo így mondta, biztatóak… hogy nem 511fogja visszahozni a hamisakat, s megmarad az ötszázezer jó dollárom. Ez történt.

– Vagyis Leo már a kezdet kezdetén mindekit átvert – mondta Derger komoran. – És Doris ezt az 1,3 millió hamis dollárt váltotta be a bankokban…

– Doris, mint Mrs. Vanderberge – mondta Zox Amiral. – És nemcsak ő. Két bankban nem ő maga csinálta meg a dolgot. Hanem Charles St. Valery. A dolog átment… egyelőre semmi… de ez csak órák kérdése. Tegnap délután Ossoriótól pánikszerűen tértem vissza Glennhez. Egész éjszaka tanácskoztunk. Glenn, Timothy és Sam úgy döntött, ki kell nyírni Dorist és Charlest. Mit tehettem? Én is úgy tettem, mintha egyetértenék velük. Leo, ezt mondanom sem kell, saját maga írta alá a halálos ítéletét azzal, hogy azt a cserét megcsinálta Ossoriónál. A kis Paul botránnyal fenyegetett. Megegyeztünk vele, hogy megszerezzük Leo maradék kétszázezrét, valamint azt a nyolcszázezret, amit megtartott magának az 1,3 millióból. Ez egymillió. De ha nem megy… visszaváltjuk Ossoriótól a hamis 1,3 millióért az ötszázezret… és Paul lépjen le azzal, majd lesz valami. Paul felháborodott. Közölte, hogy mind a négymillióját elviszi, és a találmányért kér kétszázezret. Bízzák csak rá Leót. Glenn ezért a tervért nem lelkesedett. Mégis úgy határoztak, hogy másnap megkeresik Leót, kora hajnalban. Vagyis ma. Nekem az egészben nem volt már szerepem. Rettegtem én is, mi lesz, ha a bankok rájönnek. Le voltunk forrázva. Ahogy így tanácskoztunk, és lassan hajnalodni kezdett, vagyis jött a hóhér órája, Glenn elindult volna Leóhoz. Paul társaságában. Timothy meg szépen Dorist vette tervbe. Bíztunk benne, ott leljük nála St. Valeryt. Azaz, hogy ők ott lelik… nekem már semmi dolgom nem volt itt. A kis Paulnak alighanem az utolsó útja lett volna az… Glenn úgy tervezhette, hogy tűzharcban hal meg… Paul és Leo. Leót nem valami nagy harcosnak hittük; talán nem is volt az. Mindegy, ahogy így elindultunk volna, megszólalt a telefon. Egy női hang. Shana. A ház, ahol tanácskozunk, gyújtóaknákkal vagy mikkel van körülrakva. Ha el nem engedjük a kis Pault, méghozzá az 1,3 millió igazi dollárral, robbantás jön! Kiment Glenn, ellenőrizni az adott helyet… nem tehetett mást, csak megállapította, a hír igaz. Nem tehetett mást, mert fegyver csöve szegeződött rá. Leo és Shana? Nem tudom. A telefonáló Shana volt.

– Értem – mormolta Derger.

512

– Glenn visszajött, azt mondta, nincs más hátra, el kell engedni a kis Pault. Vigye a pénzből, ami jár neki: kerek egymillió az övé, és a találmányát tartsa meg! Ekkor történt, most már világos, hogy a Chryslerbe beszerelték a szerkentyűt. És másnap, ahogy megszerveztük, hogy Leo és St. Valery találkozzon abban a nyomorúságos DeFeo Parkban… nem volt nehéz a szervezés, hiszen Charles pokolian meg volt rémülve… Doris akaratlanul is beugratta őt, a város egyik legfanyarabb előkelőségét, egy ilyen köztörvényes ügybe… és az egésznek az alján Leo van… nem volt nehéz Charlest összecsődíteni Leóval. Glenn és Timothy azért gördült oda szépen, hogy „biztosítsa” a találkozót. Talán Leo szólt magának, Derger – mondta Zox Amiral –, talán Charles… tény, hogy a maga emberei alaposan ott voltak. De Glennék beszéltek velük szépen… és így lehunyták a fél szemüket. Benéztek Vanessa házába, ahol Glennék számlájára ihattak. A kis Sam a hetedik emeleti erkélyről filmezett.

– Hű, mennyi ellentmondás – szólalt meg Dejan. – Az a hetedik emeleti lakás…

– Hallgasson – intette le Derger. – Várjuk végig ezt. Folytassa, Zox.

– Aztán Charles telefonált maguknak… állítólag Doristól… hogy nem megy el a DeFeo Parkba. Úgy volt beállítva a dolog, mintha mégis létrejönne a bohóc és az arisztokrata találkozója. Shana szervezte így. Legyen meg a látszat. Glenn vagy Timothy végzett Dorisszal. Charles telefonált maguknak… hogy nem tud elmenni… őt Glennék magukkal vitték. A kis Sam filmezte fentről, ahogy Doris utasítására még… ez volt talán az utolsó szava, a telefonba, Leónak… Leo lemegy az illemhelyre. És Charles utána. Charles, ahogy Glenntől látta, leszúrta Leót a vécében, aztán Glennék hagyták, hadd fusson.

– Hm – mondta Derger.

– Glennék csak azt nem tudták, hogy Shana Arthurral beszereltette a Chryslerükbe a kis Paul találmányát – mondta Zox Amiral. Notenbank elégedetten bólogatott. – És… Charlesnál volt a „robbantó”. Elszedte Leótól? Eleve neki adták? Ki tudja. Megvárta, amíg Glennék végeznek a két fickóval, a maga embereivel, Derger, aztán… megindította a savat és a gázt. Doris holtában is bosszút állt. Bár Shana, Arthur és Charles keze által. Vanessával beszéltem, elmondtam neki, mit művelt Charles. Megkérdeztem, ilyen körülmények között hajlandó-e rá, hogy elfogadja a nevemet… a Toronyház 513mulatószintjeinek reklámjául. Vanessa igent mondott. Szóval egy kis túlzás nyomorult fejemtől, ha azt mondom, megvettem tőle a dolgokat, de kis híján így történt.

– Köszönjük a bizalmát, Zox – mondta Derger. – Ugye, tudja, hogy embereim, Perrier és Gracula, tulajdonképpen őrizetbe vették Shana Dennehyt. Sőt Elmer Beamish-t is odaküldtem, nehogy bármi rendellenesség adódjék.

– Ó! – mondta Zox Amiral. Nem volt ez se „igen”, se „nem”. – Hát akkor… Viszont az is tény, hogy Shana volt az mégis, aki Glennt és Timothyt kinyíratta. Bárki oldotta ki a szerkentyű automatikáját… Shana intézte így az egészet. Nyilván átadják őt a jardnak. Vajon az én számomra mit jelent mindez? És a bankok felfedezték-e a csalást? Vanessa nem ezért vadult meg? Mert megtudta, miben volt benne Charles? És hátha… a DeFeo Parkból távozó Charlest látta… Ron Sadle-lel, aki a maga társaságában, de esetleg más úton cirkálva, a parkba érkezett… és Charlesszal véletlenül összefutottak. Régi családok sarjai mindketten… Charlesról egyébként fogalmam sincs, hol bujkálhat. De van neki miért, annyi bizonyos.

– Azt vettem ki a szavaiból, hogy a kis Paul, ahogy most megint egyszer átjött ide Mexikóból – mondta Derger –, azért nem keresett meg engem ezekkel az ügyeivel, mert tudta: nem helyeslem a pénzbeváltási tervét. Ez igen emberi! Csak néhány dolgot nem értek, épp a továbbiakból: miért nem lehetett a kis Paul pénzén megvenni Vanessától a Toronyház mulatórészét?

– Mert a kis Paul nem társult volna velem, és mert ő vissza akart térni Mexikóba, vagy nem tudom, el akart volna menni innen, és mert a kis Paul készpénzt akart – mondta Zox Amiral. – Vanessa engem akart volna a mulatók cégéréül, a nevemet és Leo DeFeo nevét. Vagy inkább Leo nevét… gondolják meg! Ott a DeFeo Park mellett neki DeFeo Étterme lesz, Amiral Night Clubbal… És én is felléptem volna, valamint Shana és akiket csak megszervezünk… Megmondom őszintén: Vanessa és én… összejöttünk, és Vanessa nekem ezt a dolgot… pénz nélkül is odaadta… odaadta volna, bérbe… vagyis a nevemre íratta, életére-halálára, huszonöt év haszonélvezetre, vagy hogyan mondják. Tehát az a mulatórész ott a Hortimer Toronyház alján… az enyém. Ezt csak én tudtam, látják… tehát nekem semmiféle érdekem nem fűződhetett a…

– Várjunk – mondta Derger. – Ki szerelte be a Chryslerbe 514a szerkezetet? Ez ugyan nem ad magyarázatot az iménti kérdésekre…

– Melyek voltak az iménti kérdések? – kérdezte Notenbank, aki mint egy impresszárió vagy operaigazgató élvezte, miféle fejlemények gazdagítják műintézetét, s mekkora siker ígérkezik. Ő aztán összehozta… ez látszott producer-arcán. Magabiztossága is visszatért. Megnyugodott, mert láthatta: itt senki sem fogja megkéselni, pisztollyal fenyegetni se a másikát.

– Nem tudom – mondta Zox Amiral –, végül ki szereltette be a Glenn és Timothy halálát okozó szerkezetet… de az is lehet, hogy ők maguk szerelték vagy szereltették be, csak valaki kicserélte a ködanyagot. Hiszen gondoljuk meg… az a szerkezet nem helyezhető el csak úgy észrevétlenül. Sőt ködanyag is volt benne biztosan! És ezt Glennék ki is próbálhatták. A trükk az lehetett, hogy valaki még egy tartályt rászerelt. És ez volt a kis Paul titka! Még egy csatlakozás volt… biztosan! Időzítve működtethető… vagy rádióirányítással! Paul apja ilyen szerkezetek feltalálásában volt igazán nagy. Elképzelésem tehát az, hogy Glennék kocsijában a szerkezet… jó, hát igen… a szerkezet, tanúsíthatom, nem Shana rosszindulatának következtében volt ott, hanem… Glennék a szerkezetet megkapták a kis Paultól. És az volt a terv, hogy a mulató valamelyik helyiségében is ilyen ködgépek lesznek a nagy táblaüveg ablakok alatt… de hát ezt nem tudom, végső soron, Vanessa ötlete volt…

– Vanessa tehát tudott a szerkezetről? – kérdezte hirtelen Derger. – Nézze, Zox, Vanessa halott… nyugodtan beszélhet róla nyíltan. Vanessa végső soron… magával dolgozott össze, nem? És Leo volt a harmadikuk. Leo nőtlen, az a mese a gibraltári utazásról… – Derger legyintett. – Szóval Leo ráhajtott azért titokban Vanessára… de maga futott be a nőnél. Értem, Zox. Csak hol marad Shana? Shana, mint maga mondta, rágolyózott Leóra…

– Bocsánat, én ezt Perrier-ről mondtam – tiltakozott Zox. – Perrier annyit akart csupán, hogy építsük le egy kicsit ezt a Leót. Neki ez tisztán érzelmi okból volt fontos. Ennyi magánéletet megengedhet az embereinek… főleg az egyik legkitűnőbb emberének, Derger. Hiszen most ő és Gracula… ők ketten tartják „őrizetben” Shanát… nyilván amíg Joe Lopiccolo megérkezik. Valami szörnyű bosszú várható? – kérdezte fontoskodva Zox Amiral. – Hiszen Joe Lopiccolo és Ron Sadle legendás párost alkottak. El tudom képzelni, mi lesz… Megvallom őszintén, most, hogy Vanessa halott… és Perrier 515nagyon irgalmas volt hozzá, hogy lelőtte… most, hogy ez így van, a legokosabbnak véltem, ha őszintén kipakolok.

– Én úgy tudtam, hogy a kis Paulnak Arthur talált vevőt, huszonhét és fél százalékkal, a négymilliójára – mondta Derger. – Hol maradt viszont az egész meséből Arthur Craddell neve.

– Arthurnak semmiféle szerepéről nem tudok itt – mondta Zox Amiral. – Nem, ezt biztosra veheti, Derger. Arthur nem jött elő a históriában. Hiszen Shana férje, és…

– Shanánál érdeklődtem maga felől, Zox, és azt hallottam, maga Barbara Monty fiúja, vagyis Colin Kellock feleségéé – mondta Bertram Derger. – Ennek nyilván semmi szerepe a mostani fejleményben, különben már hallottam volna róla.

– Monty és Kellock külföldön forgat – közölte Notenbank. – Úgyhogy ez afféle „Leo Gibraltári Neje” dolog. – Nevetett.

– A Hortimer Toronyház hetedik emeletén az a lakás végeredményben kié, Zox, ha annyira ismerős a tulajdonviszonyok közt: Valentináé vagy Charles St. Valeryé?

– Valentina és Charles… egy időben közel állt egymáshoz – mondta tétovázva Zox. – Hát nem tudom… Sam mindenesetre onnét filmezte a parkbeli dolgokat.

– És a film nincs meg. Notenbank – fordult megint Zoxhoz Derger – azt mondta nemrég: ha valaki ellenünk akarná fordítani azt a filmet, nem rejtegetné. De hát Auerlinék nincsenek igazán bevonva még. Furcsa, de ők csak a DeFeo Park öt halottjáról tudnak. Én akkor azt mondtam: aki elrejtette azt a filmet, okkal tette, mert ő maga is látszhat kockáin.

– Maga viszont azt mondta, Derger – vágott vissza Notenbank –, hogy a Chryslerbe Perrier szerelte be a szerkezetet… a ködfejlesztőt. És azt is megbeszéltük, hogy a Glenn-féle és Timothy-féle fickóknak az ilyen szerkók arra jók, hogy… ők valahogy mások legyenek, legyen nekik, ami senki másnak nincs, és… ez ugyanolyasmi, mint a körömfestés a bandáknál, a hajfestés, a harisnyaálarc… egészen addig, míg fejvétel nem lesz a vége vagy ilyesmi, mint a DeFeo Park eseménysora. Glenn és Timothy át akarta venni a parkot? Glenn és Timothy biztosítani akarta egy kifizetés nekik kedvező feltételeit? Glenn és Timothy csak fontoskodott? Glenn és Timothy épp így volt Glenn és Timothy, hogy pontosan ezt csinálták, amit csináltak?

– Ne vegye át a forgatókönyvíró-szerkesztő szerepét, Notenbank! – nevetett Zox. – Különben azt hiszi még valaki, hogy ez az egész a maga produkciója volt!

516

– Csak azért beszéltem így, mert féltékeny lettem Seekatzre – nevetett Notenbank. – Maga, Zox, az iméntiekben egyszer már úgy állította be a kollégámat, mintha előjogokkal rendelkezne… és lekörözne minket… például a DeFeo Park fejleményeiben…

– Hagyjuk a szakmai zsargont – mondta szárazon Derger. Dejan megfigyelte, mennyire elvész Bertram Derger hangjának, kifejezésmódjának villódzása, összetettsége, ha ezekkel a Notenbank-félékkel beszél. – A Hortimer Toronyház… most mennyiben a maga tulajdona, Notenbank? Mert maga meg ilyesmit mondott. Úgy beszélt, mintha Zox Amiral már fizetett volna Vanessának a négy hamis millióval… és akkor igen egyszerű a megoldás, miért kellett Vanessának meghalnia… Maguk itt egyebekben is váltólázasan hazudoztak. Ha Vanessa már megkapta a hamis négymilliót, hát ezért kellett meghalnia… hogy ne maradjon ideje a fölfedezésre. De ha a bankoknak fizették be a hamis pénzt, ez aligha lehet igaz. Akkor onnét fenyeget a lebukás. Mindez nem játszódhatott le egyetlen délután és ma reggel. Mivel azonban Vanessát Perrier szinte az én ostoba „utasításomra” lőtte le, miután Ron Vanessa lövése nyomán meghalt, elképzelhetetlen, hogy holmi bűnszövetkezet álljon a dolog mögött. Perrier a legjobb emberem…

– Ezt már mondta – jegyezte meg Ossorio. – Hát hogy hazudozás folyt volna… nos, jól van. Kapkodtunk itt egy kicsit. De ki hinné el ezek után a valódi megoldást? És ki tud ilyet?

– Ki tudja azt, nem? – helyesbítette Ossorio kifejezését Dejan Tradics. – Maga, Ossorio, maga igen heves ember, és talán kinyirbálta volna Zoxot… ha ez az egész itt nem színjáték volt. De vegyük sorjában. Maga, Notenbank, azt mondta: fizet a színészeiért. A hamis négymillióról kiderült, hogy hamis. Vanessa nyilván magához rohant. Erre mit csinált maga? Fizetett, igaz?

– Hallgassuk meg Ossoriót – javasolta rezzenetlen arccal Notenbank. – Hazugságot én itt csak egyet látok, ami bizonyítható. Hogy másfél millió dollárja Zox Amiralnak nem volt soha. – Mert szerencsejátékra költötte. Nem is akármilyenre. Nem játékkaszinókban… nem versenyeken… hanem az utcákon. A parkokban. Bandákat pénzelt. És figyelte a hatást. Kékkörműek, vöröskörműek… harisnyások. Voltak Valentinái, Cironeljei…

– Nem – tiltakozott fájdalmas arccal Ossorio –, Cironel 517nekem dolgozott. Az én szép magasra nőtt fiam-és-lányom volt. Nem vér szerint. De… mi nagyon jól megvoltunk Cironellel. Hát nem értik? Mint a hamis pénz! Így volt ő is se-ez-se-az. Ha már én csak ilyen vagyok; értik, ugye? A kés is… egy orvos elmagyarázta nekem… ezt jelképezi a kezemben. Még a Paradicsom állapotai előttre akarnám visszametszeni a világot…

– Ha így beszél, Ossorio, be fogják záratni egyszer – tiltakozott Notenbank. – Hagyja az elméleteit. Maga itt messze földön a hamispénzesek királya. A világ egyéb részeit hagyja másokra.

– Csak Amiral azt akarta állítani, hogy Cironel neki dolgozott, és ezt, ha kell, késsel kontrázom – mondta Ossorio. – Józan vagyok, és ha Valentina lőtte le, hadd fusson. Nem dúlom fel az életemet… fölösleges gyilkosságokkal. Úgy látszik, ennek is be kellett következnie. Szegény Cironel! – De nem érzékenyült el. Gépiesen, és Dejan úgy érezte, őszintén mondta el a szövegét. Máris védekező tartásba vonult; ő maga volt a saját védelme: az elhatározás, mit nem fog tenni.

– Samről beszéljen – biztatta Zox. – Mi volt ott, a filmmel, Leo lakásával…

– Vanessa nekem dolgozott – mondta Ossorio. – Félpénz volt ő is. A férje, Charles St. Valery… a város ilyen-olyan krónikása. Előkelő család sarja. Hol van, mondta nekem Vanessa, hol van itt „előkelőség”? Vanessa nekem dolgozott, az előkelőség gyűlölete miatt. Még a pénzük se legyen igazi… legyen az is ilyen ügyesen hamis, ahogy ők azok. De ez mellékes. A lényeg az, hogy…

– Vanessa már nem volt egészen normális – mondta Notenbank. – De hallgassák csak Ossoriót. Zox, olyasmi jön, amit maga se álmodott. Nemcsak Leo és maga járt Ossoriónál. A kis Paul is! Az apja leleményességéből a jó megérzés szelleme szorult belé. Elment Ossorióhoz, és elmondta, mit terveznek a hamis pénzzel. Vanessához négy hamis millió kerül. Ossorio elment Vanessához. Ezért mondja, hogy Vanessa neki dolgozott. Mert Vanessa egészen másképp reagált erre a hírre, mint várni lehetett! Gyűlölettel és gyönyörűséggel, ezt mesélte nekem, Ossorio, igaz? Tetszett neki, hogy valami végre megint hamis, hamis, hamis! Vanessa nagyon furcsa módon akart gazdagodni: nem anyagiakban, hanem a hamisság tudatában. Ő hamisságot gyűjtött. Minél több dologról derült ki, általában is, hogy hamis: ő annál boldogabb lett…

– Ez igaz?! – kiáltotta Derger. – Akkor…

518

– Igaz – mondta Ossorio. – Egész megdöbbentem. Azonnal százezret akart fizetni nekem ezért a hírért Vanessa St. Valery! Csapdát sejtettem a dolog mögött… aztán rájöttem, nem az. De akkor már ő is azt mondta: fizet, majd a hamisból! Így tudott villódzani…

– Így tudott villódzani – mondta döbbenten Derger. – Igen, ez mindent megmagyaráz. Az utolsó nyitott kérdést is.

– Nem értem, de nem baj – jegyezte meg Notenbank. – Folytassa, Ossorio.

– Engem nem sokat zavart volna a dolog – folytatta tehát Ossorio –, hiszen Leo 1,3 millió hamis pénzt vett meg tőlem… ötszázezerért. Így aztán, ha Leót bármi baj éri… én csak jól járok. De ezt Zox is tudta már, hát nekem ezért kell itt lennem… tisztázni magam. Semmi más szerepem nem volt az egészben, sőt Vanessát is figyelmeztettem, de az a nő egy őrült volt, tényleg… Akkor én javasoltam neki, hogy hát ugye van, ahogy van… de itt a parkban elég nagy hamisságok készülnek, és Sam, akit ő jól ismer, készíthetne…

– Ossorio! – kiáltotta Notenbank. – Ne hazudozzon.

– A kis Paul volt a hazug, nem én – mondta Ossorio. – Mert azután, hogy nálam járt, elterjesztette, hogy csak huszonöt százalékot adok a hamis pénzért Vanessának! Vanessa, úgy látszik, beszélt a dologról a férjének… és Charlestól tudta meg az egész társaság… hogy én ebben benne vagyok. Cironelt magam mellé rendeltem, és szóltam Leónak is, bajban vagyok, mondtam neki: rám akarják fogni még ezt a savas-gázos szerkezetet is…

– Ezt maga nem mondhatta akkor, Ossorio – nevetett Derger –, hiszen akkor még csak ködfejlesztőről volt szó. Mindegy.

– Cironel ott várta Samet Leo lakásán – mondta Ossorio. – A filmet és Samet várta. Sam meg is érkezett. A tekerccsel, fémdobozban. A felvevő masinája lent maradt a kocsiban…

– A felvevő masinája! – nevetett csúfondárosan Notenbank. – De csak meséljen…

– Sam megérkezett… a dobozzal – mondta Ossorio. – Sam becsöngetett, a megegyezéses jellel… Cironel futott ajtót nyitni, és akkor… lövés pukkant, két lövés… az egyik Samet találta, a másik a dobozt… Cironel megrémült, bevágta az ajtót, beugrott a fürdőszobába, dekkolt. Csend lett kint, jó öt perc múlva kinézett. Ott feküdt holtan Sam, ott volt a doboz. Benne egy tekercs. Az a tekercs nálam van. Üres. Nincs rajta 519semmi. És át is van lőve. Tehát Sam azt hozta, vagyis vitte… oda Leo DeFeo lakására, ahol Cironel várta. Nincs az, hogy valaki kicserélte az ajtó előtt… a gyilkosa, valószínűleg. Sam ezt a tekercset hozta.

– Aligha pajzsként – mondta Derger. – Nyilván át akarta vágni magukat. A tekercset már elvették tőle, az igazit… vagy nem is fényképezett Sam. Igen, ez a legvalószínűbb. Vanessa műve! Legyen ez is hamis… Én már mindent értek… Vanessa nyugodtan halt meg, mert mindenféle hazugság sűrűn összejött az életében, és amilyen fanatikus volt ő… amennyire igazi „arisztokrata”… igazibb, mint Charles, Valentina vagy Mos Vanderberge… olyan nagyon igazán az, ahogy Leo DeFeo… képes volt nyugodtan befejezni.

– Mese! – mondta Notenbank. – Senki se képes nyugodtan befejezni.

– Talán igaza van – mondta Derger. – A végén még akart valamit. Talán… megmenteni Charlest. Talán így akart fölébe kerekedni. Charles… nyilván bajba jutott, és…

– Hogyan jutott volna bajba Charles? – kérdezte Notenbank. – Mi is volt ez? Charlesnak és Leónak találkoznia kellett volna a DeFeo Parkban… próbafelvételre…

– Ossorio, minek hazudozik akkor, hogy maga javasolta Vanessának: készítsen Sam felvételt a parkbeli eseményekről? – kérdezte Derger. – Miért nem mondja meg őszintén? Maga azt javasolta Vanessának, hogy bizonyos összeg, természetesen hamis pénz, fejében vegye rá Samet: legyen üres a felvevőgépe!? Ugye, ez történt?

– Ez – mondta Ossorio. – Elkapott ez a… lehetőség. Rájöttem, milyen csodálatos, végtelen világ a hamisításé! Az, hogy… minden lehet „olyan, mintha”…! És a fordítottja, és megint a fordítottja, és annak is a visszája, és ugyanez ráadásul még tükörben…

– És valaki hiába várta, valakik hiába számítottak rá, hogy Sam majd fényképezi, ami a DeFeo Parkban történik – mondta Dejan –, maguk lefizették Sam Vanderbergét… a régi, elegáns család sarját… mert ez külön gyönyörűség volt Vanessának… lefizették, hogy ne filmezzen igazából… és a pénzt meg is kapta… ott rögtön a Hortimer Toronyháznál… méghozzá Valentinától. Kapott… mert Valentina is magának dolgozott, Ossorio, most már magának dolgozott, Vanessa révén, ugye?

– Vanessának dolgozott – tiltakozott Ossorio. – És elképzelhető, hogy követte Samet, ahogy Sam a tekerccsel Leo laká520sára ment. Valentina a biztonság kedvéért elszedte Sam felvevőjéből a tekercset… és kicserélte egy üressel. Hogy így Samet fedezze. Elvették tőle, ezt hazudhatta volna Sam. Valentina… utánament, lelőtte a lakás ajtajában, Leo lakása előtt. Cironel látta Valentinát. Ezért kellett meghalnia.

– Tehát nem volt véletlen – mondta Derger –, hogy Valentina „balszerencsésen” lelőtte Cironelt. Csak itt még nagyon sok kérdés van. Mit kellett volna fényképeznie tulajdonképpen Samnek a DeFeo Parkban?

Csend lett.

– Tényleg… fogalmam sincs – mondta Ossorio. – Most jövök rá, annyira elkapott a hév… hogy minden csak „olyan legyen, mintha…”…igen, hogy ezen nem is gondolkoztam el! Fantasztikus. Én el se tűnődtem azon, mit kellett volna filmeznie Samnek a parkban délelőtt!

– Megmondom én – szólt akkor Derger. – Szerény kinyírásomat kellett volna filmeznie a kis Sam Vanderbergének a DeFeo Parkban ma délelőtt. Mit szól hozzá, Notenbank?

Melvin Notenbank erre csak azt mondta, hogy mi értelme lett volna egy ilyen felvételnek?

– Másrészt ki akarta volna kinyírni magát, Derger? – tette hozzá a S-U-N tévécsatorna társfőnöke. – És miért? Hogyan függött volna össze egy ilyen fejlemény az iménti gubanccal?

– Ebből a gubanc az, ami egyedül helytálló meghatározás – mondta Derger. – Kiderül sok minden az én jelentéktelen utasításom eredményéből is: mert e pillanatban Shanát, akinek birtokán Ron Sadle és Vanessa St. Valery holtan hever, Perrier és Gracula őrzi. Ha Arthur és Valentina valóban odamegy, Elmer Beamish számít a magam részéről erősítésnek.

– Mit akar mindezzel? – kérdezte őszinte csodálkozással a hangjában Melvin Notenbank.

– Ha Joe Lopiccolo visszaérkezett a kanadai határvidékről – mondta Derger –, nem árt, ha elővigyázat uralkodik. Ezt magának is ajánlom, Melvin.

– Az elővigyázat itt nálunk mindenkor uralkodó – felelte Notenbank –, nem tudom mindazonáltal, miért kellene óvatosnak lennem? Azt hiszem, „körbeölés” történt, s az utolsó gyilkost, Vanessa St. Valeryt önvédelemből ölte meg Perrier… vagyis magukat védve, s mint betolakodót. A hamispénzes társaság számlájára írható itt Leo DeFeo…

521

– Ne sorolja – kérte Derger. – Világos, hogy az eltűnt Cironel személyében is kitűnő bűnbakunk van. Hát nem? Sam Vanderbergének pedig a holtteste az, ami nincs meg… máskülönben halottnak látni már többen is látták.

Megszólalt a telefon. – Azt hiszem – mondta Notenbank, miután befejezte a kurta beszélgetést –, indulhatnak az Új Repülőtérre. Joe gépe háromnegyed óra múlva érkezik.

– Akkor valóban – állapította meg Derger. – Itt úgysincs sok tennivalónk már.

– Ne adjak magukkal valakit? – kérdezte Notenbank. Derger a fejét rázta. – Jó. Zox és Ossorio… elmehet?

– Elmehetnek – legyintett Derger. Dejan csodálkozva nézte. Szinte el se köszöntek. – Majd hívom – mondta Derger –, aztán a legjobb, ha maguk szólnak Auerlinéknek. Hátha Sam is előkerül addig élve vagy holtan.

– De hát…!? – kezdett volna tiltakozni Zox Amiral. Hanem ezt már Derger nem vette figyelembe. Dejan alig tudott vele lépést tartani.

A Notenbank-palota előtt magas, kurtára nyírt hajú, őszes-fekete szakállú férfi sietett szembe velük. – Vanderberge, nem igaz? – kérdezte Derger. – Forduljon sarkon, ha nincs ellenére, és tartson velünk. A reptérre igyekszünk. Ez a munkatársam, Dejan Tradics. Tudja, hogy Ron Sadle meghalt, nem?

– Ó, nem! – kiáltotta az őszes-fekete szakállú férfi. – Ez rettentő veszteség. Mit szól hozzá Joe Lopiccolo?

– Nem tudjuk pontosan – mondta Derger. – Jöjjön, jöjjön. Kocsival van, ugye? Pontiac, zöld, az ott? Induljon rögtön utánunk. Az egyes főkapu előtt a nagy parkolónál találkozunk, a hármas sávon.

Öles léptekkel haladt tovább. Dejan, bár látta, fölöslegesen, biztatólag intett még az őszes-fekete szakállú, magas férfinak, aki Derger szavaira már meg is indult utánuk.

– Ha végiggondolom az egészet – mondta tűnődve Derger már a Daihatsu Charmant-ban, ahogy elkanyarodtak a járdaszegélytől –, igen, onnét kezdve, hogy valamikor egyszer úgy a legutóbb a Cheveaux Töltésről lenéztünk a Peytonne ház melletti lángokra, és fönn mellettünk ott volt az a váratlan pusztulás… egy az egyért… és azóta se tudtam felderíteni, kinek köszönhettük azt… vagy miért is nem mondom így, „kinek köszönhettem”… Hát igen. – Abbahagyta. – A DeFeo Park most… egyszerre ígéretes lett. Leo azt mondta, összehoz valakivel… aki talán közelebbit tud róla, miért kellett megint néhány emberemnek kinyíródnia. Ehelyett Tillyer és Chious 522úgy halt meg, hogy előtte föltehetően el is árult. Ez elkedvetlenít. Akkor azt hittem, Glenn Bessicának játszották le a lapot. Sejtettem, hogy Glenn és az apja jobban összedolgozik, mint bárki hinné. Ellenségeskedtek a felszínen… sőt. De ugyanazt játszották. Nem mondhatom, hogy bármelyikük ellenséges lett volna velem. Notenbank, Seekatz a S-U-N-tól… Nem. Bessica. – Hallgatagon közeledtek az Új Repülőtér sztrádájának betonmasnijához. A Daihatsu puhán rugózott velük, rákanyarodáskor. Dejan azt gondolta: mindenünk maga a tökéletesség. Joe nemsokára leszáll. A gépen is minden kifogástalan. Akkor összetalálkozunk, és…

– Ne töprengjen – mondta Derger. – Úgyis oda kell vinni Joe-t a Dennehy-rezidenciára. Látnia kell a jó barátját… még egyszer így és… mindörökre. A többit majd lebonyolítjuk.

– Megvan a kritikus fejlemény, amelyből most már egyértelmű a következtetés, Derger? – kérdezte Tradics. Derger jobbjával kétségbeesett mozdulatot tett „ennyi értetlen mohóság” hallatán, és ezzel csak azt akarta kifejezni: mi „egyértelmű”, ami egyszer már megvan?

– Hallotta őket, mind – mondta Derger. Ennyit mondott csupán. – Majd jó lesz beszélni Vanderbergével, esetleg Charlesszal, ha él.

Csend következett. – Lehet, hogy Charlest ki kell váltanunk – mondta még Derger. – Vanessa, azt hiszem, végül Charlesért tette, amit tett. Végül már igen. Csakazértis. – Hallgattak.

– Emlékszik – mondta akkor Dejan –, ahogy a DeFeo Parkból átmentek Dorishoz? Ahogy behatoltak a mennyezet üvegén át… Az a kakadu-kép… Milyen furcsa, hogy most a madarak már csak úgy jeleztek valamit, hol ezt, hol azt csak úgy bizonygatták élve vagy holtan, ahogy egy parkban énekelnek, szabadon, függetlenül a cselekményektől, és közben jár a felvevőgép… Erről Sam jut az eszembe.

– Igen, emlékszem – mondta Derger. Érezték, hogy egyre közelebb… nemcsak a reptér, de a találkozás is… Joe Lopiccolóval. Derger holtsápadt volt. – Mit érdekel engem az egész… ez érdekel… Ron Sadle… ahogy végül nem tudtam rá vigyázni. Holott… ki tud vigyázni bárkire. És mégis. Emlékszem még régebbi dolgokra is. Ahogy Perrier-t megbíztam Doris ellenőrzésével. Milyen mohó voltam, igen. Terjeszkedés, terjeszkedés. Értesülés. Befolyásolás. Érdekterület. Arthur és Perrier… És ahogy azt javasoltam, próbálják ott megfogni a dolgot, hogy Glenn Bessicát és Rockwallt egy kicsit… vagy ha kell, intézzék el őket végérvényesen. Maga 523Roy Bessica sem sír a fiáért. Aztán Perrier-nek azt mondtam, erre is emlékszem, ott Shana kis épületének teraszánál, hogy lőjön, ha kell. Ron Sadle milyen derűs volt! Ahogy a poharát emelte! Az a délutáni napfény… a kedvence volt az a kora délután, az a napszak… és egyszer, emlékszem, el is mondta, mennyire valóságos neki ott, olyankor minden: valóság és képzelet határán, ezt mondta. Nézze meg, itt Notenbanknél is… más volt? Ez volt. Ugyanez. Mi volt mégis annyira más… hogy akkor is eljöttünk volna, ha nem kell Joe elé mennünk?

Hallgattak, mert ezt úgyse lehetett volna megfogalmazni, ám talán mindketten ugyanazt érezték, nagyjából. Képzelet és tények határán. Már igencsak alkonyodott körülöttük. Égtek a roppant lámpák.

– Nem lesz semmi kedvem – szólalt meg aztán újra Derger –, hogy mindezt elmondjam Joe-nak. Miért, magának talán beszéltem valaha is Notenbank, Mulpry, Roy Bessica, Kellock, Ullberg, Seekatz évtizedes küzdelmeiről… még Thibert főnök idején is… Ők mondják, hogy nekem például… egyéb dolgaim vannak! – Nevetett. – Ez most például egyéb dolog lesz vagy nem egyéb dolog…?

– L-l-l-l-l…! – mondta Dejan. – Meghalni és… – Tűnődött. – Sosem fogom tudni megérteni Dorisnak ezt a mondását. Azt tudja, ugye, hogy valami versből van? Egy madárhoz, ez a címe. Dragával egyszer megtaláltuk. Dragát nagyon izgatta a dolog. És egy nap előbukkant a vers. Elmondjam azt a négy sort? Talán tudom…

– Ne mondja el – kérte Derger. – Változatok és alváltozatok. Leo DeFeo mint Glenn Bessica pénzbehajtója. Vagy fordítva? A bohóc DeFeo. A kemény Glenn. Szavak, látja.

– Ki szúrta le Dorist? – kérdezte Dejan. – Ahogy Ronnal behatoltak hozzá, volt már valami elképzelése?

– Nem foglalkoztam elképzelésekkel – mondta Derger. – Tudja, mit mondok? Most, hogy meghalt… érzem, mi mindent… nem, hát tanulni nem tanultam tőle semmit, de… átragadt rám, áttevődött… abból, ahogy ő nézte ezeket a dolgokat… sok minden. Nem foglalkoztam például elképzelésekkel. Ezeknek a hazudozását vagy az igazmondását se tudom már osztályozni… Notenbankét, Bessicáét, Zox Amiralét, Ossorióét. Elég egy kritikus pont, és… Ez itt Vanessa feltűnése a kertben, és ahogy Ront lőtte le. Shanát is lelőhette volna, ha Shana nincs árnyékban.

524

– Csak magát nem? – kérdezte Dejan. – Nem értem.

– Ne túlozzon – mondta Derger –, ez nem is ilyen egyszerű. Minden logika szerint engem kellett volna lelőnie. De nem az ő logikája szerint. Beszéltünk erről Notenbanknél. Másrészt semmi módon nem kellett volna neki engem soha lelőnie. Csak ez az egyetlen eset volt az, amikor mégis. Vegyük így: összeadta a kettőt, a sohát és a csak mostot… így lett belőle az, ami lett. Valaki más. Ő maga már valaki más volt. Vanessa St. Valery, mondtam, itt lett azzá, amivé hamis pénz formájában nem lesz a pénz, hazugság formájában nem lesz a szó, halál formájában nem lesz az élet.

– Tehát ő valóban átélte azt, hogy meghalni és megszeretni? Meg volt adva neki a tiszta különbség ideje? – kérdezte Dejan.

– Nem ott, nemcsak ott, azon a mai kora délutánon, abban a fényben, a növények közt, a parkban, a terasz felé és a saját halála felé közelítve… nemcsak ott… neki egész életében meg volt adva ez a vágy, és erre tartott, mindig erre – mondta Bertram Derger. – Ossorio is erre ébresztette rá… vagy előtte mindaz, amit Leóék, Glenn Bessicáék, Dorisék, a kis Paulék csináltak. Egyszer, egyetlenegyszer bejön ez… sok-sok évtizedben egyszer… sok százmillió ember közül egyetlenegynél… hogy az a sok mocsok, ami elkezd áramlani, és akkor jön és jön… erre a valakire is… jön és jön… ez a minősíthetetlen rohadás, ez a változatos, körbehazudható, változatokkal és alváltozatokkal ellátható anyag, a fejlemények anyaga ennél az egy embernél a legváratlanabbat váltja ki: önmagát, azt, aki mindig is lenni szeretett volna, és még sokkal ritkább, évszázados ritkaságú, embermilliárdos ritkaságú, hogy ezért valaki másnak kelljen meghalnia, kettős értelemben is másnak… Ronnak, mint egy cselekvés áldozatának, Ronnak, mint… nekem. Ennyire pontosan helyettem meghalni… hogy valaki úgy haljon meg, mint Bertram Derger, és én így éljek… és nem tudni, mit… szeressek… – Elnémult.

Már ott álltak a hármas parkolósávban. Látták, ahogy Mos Vanderberge is befut. Derger átintett neki, kurtán: maradjon a kocsijában. Vanderberge visszabiccentett.

Még volt idő Joe gépének leszállásáig. Ültek ők is a Daihatsuban, elöl.Dejan megpróbálta elképzelni, milyen volt Glenn és Timothy a DeFeo Parkban, ahogy a műszerfalból permetezni kezdett rájuk a sav… és alig tiszta szünetnyi idővel a gáz.

Nem tudta elképzelni.

525

– Túl nagy borzalom – mondta, bár nem tette hozzá, miről beszél, ezt nem világította meg.

– Túl nagy borzalom – mondta Derger –, hogy valamit így a képembe kapok. Valamit, ami két fokozatban olyan mint a halál. Egyrészt elkezd marni. Aztán elkezd ölni. Meghal valaki helyettem… így. És sosem tudom meg, ő nem halt volna-e… – Nem tudta megoldani a mondatát. Ingerült lett. – Sosem tudom meg: hátha mindenképpen meghalt volna. Hogyan szeressem ezt akkor? Mit szeressek? Meg fogok halni, és ez nem fog menni. Tudom, soha. Csak mégis… Annyira van. Az előbb szinte úgy éreztem: maga, Dejan, meg én… mi ketten voltunk a DeFeo Parkban délelőtt… mi hatoltunk be Doris lakosztályába fentről… Érti?

– Nekem is volt ilyen érzésem – mondta Dejan. – Remélem, nem botlott a nyelvem, és nem mondtam is ezt. Rettentő bugyásan hangzik aztán.

– Nem, azt hiszem, nem mondta – válaszolta Derger. – Figyelek, és… nem vagyok ott. Abban a tiszta időben vagyok, a rohadását neki, ami a kettő között van. Se azt nem tudom, mi az, „meghalni”. Se azt, hogy „megszeretni”. De a kettő között ott vagyok. Ennyi vagyok, érti?

– Még sose filozofáltunk ekkorát – mondta Dejan –, nem emlékszem legalábbis.

Már kint álltak a parkoló betonján. Mos Vanderberge is kiszállt a zöld Pontiacból.

Odament Dergerhez, és kezet szorított vele. Ez részvétkézfogás volt, Dejan tudta. – Nem mondom azt – szólt akkor Mos Vanderberge –, hogy nem tehetek róla, mit művel a fiam. De azt is hogyan mondhatnám, hogy „tehetek róla”. Nem tehetek semmit.

– Van, ahogy van – mondta Derger. – Mit gondol, él?

– Nem láttam holtan – felelte Mos Vanderberge. – Minden ízemmel azt kívánom: bár élne. De az is lehet, hogy sose látom többé. Ez a legvalószínűbb.

– A kis Paul is visszajár – mondta Derger. – És ha jól szöktették, abban is van valami… szép.

– Mitől lett ilyen elnyomott? – kérdezte szinte magától Mos Vanderberge. – Se tőlem, se Doristól nem örökölhetett ilyet. De ez vadbaromság. Semmi se jött be neki. Elkezdett ráját526szani aztán. Rácsődítette Dorisra Glenn Bessicát. Doris azt se tudta, miről beszél Glenn. Dorishoz tényleg csak… társaság járt, emberek jártak. Ezt a gyűlölködési tanácsadót tisztára a fiam találta ki. Sam. Nem igaz, hogy ez az „iparág” működött volna már egy ideje, titkon. És akkor jött Glenn Bessica, és „megcsapolta”. Nem igaz. Sam elhitette Glenn Bessicával, hogy Dorisnál ez van. Dorisnak fogalma se volt. Képzelje el! Bessica akkor azt mondta: de hiszen a saját fiától tudom. Képzelje el. Doris csak azt kérte, hadd hívhasson föl engem. Hogy én tudok-e ilyenről. Liese-Jane volt otthon… tudják, a második feleségem… pontosabban, most már: a második volt feleségem. Azt mondta… azt hazudta, hogy hát persze, ő tud Dorisnak erről a tevékenységéről. Doris tovább tagadott. Akkor csavarták ki a kakadu nyakát. Leo imádta azt a madarat. Hanem hát… mit lehetett tenni. Glenn Bessicának annyira tetszett az ötlet, hogy kényszerítette Dorist… csinálja ezt a dolgot. Glenn elterjesztette a Stúdióknál, meg később a S-U-N-nál… hogy van ez a vállalkozás… „szolgáltatás”…pszicho-foglalkozás… Látatlanban Leszadizva; Légies Lelki Levezetés… így nevezte el Sam. A fiamnak továbbra se jött be semmi. Csak a kitalált, a ráfogott, a kierőltetett, a valakire ráerőltetett, a meghamisított dolgok sikerültek a keze alatt. Glenn Bessica kialkudta, hogy odaköltözhessen hozzájuk. Otthonról gyakorlatilag kirúgtam őt. De ez rangos távozás volt, hogy ő Bessicáékhoz mehet. Azt remélte, megnyílik előtte a világ. Valami módon most se nyílt meg. Ott lakott, de Glenn elhalászta előle Arlene-t… mindenben másodrangú volt… amit kitalált, Doris üzlete lett végül… és ha reszketve is, hogy mi lesz ebből egyszer, Doris csinálta… Leo DeFeónak nagyon hálás vagyok, hogy az első feleségemet ebben is támogatta. Leo jópofa emberke volt. Engem is átvert, elhittem, hogy ő egy igazi DeFeo. Távol áll tőlem, amit csinált… ez a bohózatos akármi… de hogy fazonja volt, formája volt a műsorozásának, azt senki sem tagadhatja. Nem érdekes…

Zúgás közepette, fények módszeres villogásában állva, a repülőtéri alkonyatban, a teraszon várakoztak Joe gépére.

Már nem volt sok idő.

– Akkor Doris nagyon magára maradt… Shana elkezdte kisajátítani Leót. Sammel néha találkozgattam. Egy nap azt mondta: Mos, apa, miért nem leszel öngyilkos? Meghalni és megszeretni: pillanatnak műve! Komolyan visszakérdeztem, épp mélyponton voltam: mi volna a módja. Azt mondja, nem 527lenne apagyilkosság, ha ő vállalná. Már amennyiben én nem merem megcsinálni. Ha végiggondolom, miért élnék, és úgyis emlegettem ezt a gondolatot unalomig, mondta Sam. Miért ne lenne apagyilkosság, kérdeztem tőle akkor. – Mos Vanderberge hangja olyan volt, mint egy se nem távolodó, se nem közeledő, helyből fel-leszállongó gép. Csak hallgatták. – Mert ő egy szervezet tagja, mondta Sam. Találjam ki, kicsoda vezeti a szervezetet. Nem tudtam kitalálni, őszintén, halvány sejtelmem sem volt róla. Na jó, mindegy, mondta Sam. Olyan embereken segítenek, akik maguk nem bírják megtenni. És azt csak rossz viccnek szánta, hogy ő maga csinálná meg velem… de tud valakit. Majd tippeljem meg, azok közül lesz valaki, akik elkezdenek velem ismerkedni, férfiak vagy nők, a közeljövőben. Mit mondjak, bezárkóztam. Elköltöztem Liese-Jane-től… hiszen ő is szerette a társaságot, és… Félni kezdtem. Én nem jelentettem be öngyilkossági szándékot senkinek, sehol, soha. Értik? És mit hallok nemsokára? Felhív Doris… mondja, hogy ilyet „rebesgetnek”… Liese-Jane mondja… hallom sorra ettől-attól. Új ismeretségeim támadnak így, telefonon. Látod, apa, mondja egy nap Sam, hogy megmocorgattam az életedet. Akarsz-e még öngyilkos lenni. Nevet, egész tisztességesen. Mit mondjak erre? Ajánlatot tesz: vegyek részt valami produkcióban, a város régi családjainak ma élő sarjai mászkálnak, mesélnek az életükről, a régiekről, nosztalgia-dolgok. Találkozhatnék Leo DeFeóval a DeFeo Parkban. Van ott valami, amit Leo szeretne megvenni, csak nagyon félszeg… és azok nem állnának vele szóba… mondja, hogy Vanessáról van szó. Közben Vanessa St. Valeryt, mint hallom, Sam fiam rávette, hogy ne álljon szóba Leo DeFeóval, mert a férjét, Charlest összehozta Dorisszal. Doris elcsábította Charlest, és ez Leo műve. Erről persze nem tudtam, megkerestem hát Charlest. Sam meggyőzte Charlest, találkozzék Leóval… Leo aztán elvitte őt Dorishoz. Szó szót követett, Charles jól kitálalt sok otthoni dolgáról… ezeket Vanessa Doristól hallotta vissza, Glenn Bessica kényszerítette rá. Vanessa kiborult, magyarázatot követelt Charlestól. Charles pokoli dühös lett Leóra. Leo már nyakig volt a hamispénz-históriában. Charles botránnyal fenyegetőzött…

– Járt nálam – mondta Derger. – Megígértem, hogy segítek. Mit lehet segíteni, persze, azon, hogy ők Vanessával igazából sosem illettek össze. Megbíztam Perrier-t, gyűjtsön össze minden létező adatot Glenn és Timothy ellen. Perrier Arthur Craddell segítségével látott munkához. Hallom, beleszeretett 528közben Shanába, Arthur annyit beszélt és regélt róla. Shana közben futtatni kezdte a S-U-N-nál Leót. Leo egy nap bevallotta Vanessának, hogy ő sosem volt DeFeo. Vanessa boldog lett! Neki mindig kisebbségi érzései voltak, Charles mellett, a származása miatt. Vanessa lefeküdt Leóval. Leo ezt elmondta Samnek… Sam közölte a dolgot Charlesszal. Charles különvált Vanessától. Magába zárkózott, ahogy én próbáltam. Egyszer felhívott telefonon. Megrémültem. Ő lenne az, aki engem a másvilágra akar segíteni, mert nincs hozzá bátorságom? De a maga nevét említette, Derger, és ez megnyugtatott. Megígérte, Vanessa révén ráveszi Leót, álljanak el attól a gondolattól, hogy én legyek a mulató meg a játéktermek vásárlója Leóék pénzén. Egy nap meglátogatott Perrier, és értésemre adta, a maga nevében, Derger, ő nyomoz itt, teljhatalmat élvez „a DeFeo Park és környéke” rendjének ügyében. Charles kapott egy lakást Vanessától a Valentinától megvásárolt Hortimer Toronyházban. A hetedik emeleten. A „hetedíziglen” kifejezés vezette Vanessát, amikor épp ezt a lakást adta Charlesnak. A pénzt, amelyen Valentinától a házat megvette, Charlestól kölcsönözte. Valentina csak később eszmélt rá, hogy becsapták: feltehetően Ossoriónál vásárolt hamis pénzzel fizették ki jelentős részben. Körülbelül az összeg negyede hamis pénz volt. Valentina bajba keveredett, mert a bandának osztotta szét a pénz jelentős részét… a nem tudom én milyen körműeknek, harisnyásoknak vagy kiknek. Kezdődtek a lebukások. És Valentina bujkálni volt kénytelen. Keresték mindenfelé… a bandája azt hitte, szándékosan verte át őket. Valentina akkor találkozót beszélt meg Leóval a DeFeo Parkba. Leo úgy érezte, kénytelen adni a nevére… a hírnevére… vállalta a találkozót. Biztosításul Charlest is odahívta azért. Charlesnak esze ágában sem volt elmenni…

– És megkérte Shanát, szóljon nekem, menjek oda – mondta Derger. – Charles kifaggatta Leót, aki részegen eléggé félve szólt Glenn Bessicáról és Timothy Rockwallről. Megkerestem Glennt és Timothyt. Elbeszélgettünk. Nem történt semmi különös. A Bessica házban jött létre a találkozó. Megfaggattam őket… ott volt Roy is… nem tudtam, hogy Sam kihallgatja az egészet. Glenn és Timothy megerősítette: Matthew Tillyer és Harry Chious, tehát „Mata” és „Hari” árult el minket a Peytonne-ügy idején, a Töltésen ezért nyírta ki az embereimet Notenbank bandája. Persze ha az ember szemtől szemben áll Notenbankkel, szinte képtelen elhinni róla, hogy ez ő. Pedig ez. De hagyjuk. Összeszerveződött ma délelőttre 529a találkozás a DeFeo Parkban. Én odaküldtem ügyelni Tillyert és Chioust. Ronnak azt hazudtam, hogy Glenn és Timothy Rockwall kocsijába, a Chryslerbe az én utasításomra került a gázfejlesztő szerkezet. Ez nem volt igaz. Csak Ron, szegény, nehezen értette volna meg, hogy a DeFeo Parkban a két „volt emberemet”, Tillyert és Chioust fogja utolérni a rossz sors… egy kicsit az én segédkezésemmel. Inkább azt mondtam, Glenn és Rockwall a kezem műve… vagyis Arthur Craddellé és Johnette Perrier-é. Ez hihetőbb volt, elfogadhatóbb. Más kérdés, hogy tudtam Doris tervéről: végez Glennel és Timothyval. Ezt nagyon kevesen tudták, sőt…! Doris azért szervezte olyan bonyolultra a pénzügyi… a hamispénzügyi műveleteket, hogy a kavarcban mindenre legyen hely, mód és idő. Vanessa, ezt nem is tudtuk, csaknem eksztázisban volt a dolog miatt. Annyira örült, hogy minden, akár az ő rovására is, az ő kárára is hamis! Sam felfogása csak megerősítette az ő eredendő világszemléletét, így magyarázta Shana. Én akkor ezzel nem sokat törődtem. Elmondtam Perrier-nek, mit hallottam két emberünkről. Ő azt felelte, esetleg elintézhetőek, bízzam rá. Igent mondtam. Leo felhívott, közölte, hogy Charlesszal találkozik a DeFeo Parkban, nem biztosítanám-e, valamitől tart. Megígértem. Így küldtem oda „Matá”-t és „Hari”-t… de ezt már mondtam. Charles váratlanul lemondta a találkozót, de csak nekem. Már nem akartam bonyolítani az ügyet…

– Joe gépe lesz az! – kiáltotta Dejan, és mutatta a növekvő fényes pontot. – Igen, ez az!

– Igen – mondta komor józansággal Derger. – Szóltam Ronnak… mert nem akartam magát háborgatni, Dejan. Hallom, valami kakaduval bajlódik… vagyis ezt hallottam, és tudtam azt is, kinek lesz, hát…

– Úgy van – mondta csüggedten Dejan. – Gang-gang kakadu, és Dorisnak szereztem be. A kis Paul hozta… valami egészen képtelen módon. De ez maradjon az ő titka… meg az enyém. Láttam… vagyis hallottam magán, Derger, hogy sejti: találkoztam a kis Paullal. Nos, Paulnak nyert ügye volt Dorisnál ezzel a kakadu-hírrel. Szakasztott mása a réginek, amelyiket Rockwall és Glenn Bessica…

Nem tudta befejezni mondatát, az érkező gép zúgása tönkrefasírozott minden más hangot. Aztán viszonylag csend lett.

– Hát szóval nem akartam zavarni – mondta Derger. – És az a kakadu megmentette az életét, Dejan. Ha maga van ott, Vanessa magát lövi le. Olyan mindegy volt neki. Csak az volt 530a lényeg, hogy ő meghamisítson valamit… vagy hát nem is tudom, végiggondolta-e ezt így… de utasítást arra kapott, hogy velem végezzen, akkor engedik szabadon a férjét…

– Micsoda? – kiáltotta szinte egyszerre Dejan és Mos Vanderberge. – Vanessa azzal az utasítással érkezett a Dennehy-birtokra, hogy magát lelője?

– Persze – mondta Derger. – A DeFeo Parkban valaki… talán… habozott még. Tétovázott. Vagy nem jött össze a dolog. Charles azért nem ment el a Leóval megbeszélt találkozóra, azért mondta le nekem a dolgot, mert… erre kényszerítették. Foglyul ejtették. Felhívták Vanessát… menjen oda. Doris lakására. Azt hiszem, Dorist már holtan találta. Lefényképezték. Kényszerítették, hogy a késre nyomja rá a kezét… Vagy nem tudom. Közölték vele, hogy Charles fogoly… és tőle függ az élete. Vanessa nem szerette Charlest. De hogy ő mentheti meg…! A nagy előkelőséget, a fanyar eleganciát, aki őt olykor nyíltan lenézte a törekvéseiért, a sikereiért, melyeket kisszerűnek, pillanatnyinak, divatosnak, anyaginak vélt… ő megmentheti ezt a Charlest…! Megmondták neki, milyen áron. Sam nem filmezett a hetedik emeletről, csak egy-két fényképet készített. Sam együttműködött Glenn Bessicával, Timothy Rockwall-lel és még valakivel. Ez a valaki azonban még őket is halálosan becsapta. És becsapott engem is. Annyit kértem, hogy ne a belülről átlátszó ködöt töltse be a Chryslerbe beleszerelt Paul-féle találmányszerkezetbe, hanem olyan ködanyagot permetezzen az az eszköz, amelyik belülről sem átlátszó. Így Glenn és Timothy kénytelen lesz, gondoltam én, kiugrálni a Chryslerből; s így tűzpárbaj lesz köztük és Mata–Hari-párosom között. Ha valaki életben marad, nos… befejezem a dolgot.

– Fejezzük be ezt is, jön Joe – mondta Dejan. – Látom. Nézzék. Napszemüvegben. Még kisebbnek látszik most… – Integettem neki. Joe felnézett. Jelezte, látja őket.

– Ez a valaki rávette Samet, fényképezzen engem, s főleg az lett volna érdekes, ha én… a két páros tűzharcát egy-két zárólövéssel befejezem. A tőlük elvett fegyverekkel persze. A park néptelen volt… erről valamilyen „körműek” gondoskodtak… vagy ki tudja. Ez a valaki a Chryslerbe szerelt szerkezet kis tartályát nem belülről átlátszó köddel, nem belülről sem átlátszó köddel töltötte fel… hogy ilyen tömören fogalmazzak… hanem a kis Paultól kapott útmutató szerint kettős működésre kapcsolta, két tartállyal… mint tudjuk. És magához vette az automata kapcsolót. Amikor Matát és Harit 531a Chrysler géppisztolya akadálytalanul lekaszabolta… volt, ahogy volt… és talán minket vett volna sorra, akkor indította a kocsiban a sav- és a gázpermetet az a valaki, aki…

– Aki át akarta venni a maga szerepét, Derger – mondta Mos Vanderberge. – Vagyis én, igen, én… Sam Vanderberge!

Hirtelen két fegyver villant a kezében. Két hosszú pengéjű kés. Derger nem moccant, Dejan a kakadura gondolt, és követte Bertram Derger példáját.

– Igen, tessék! Tépjék le az álarcomat – mondta Mos Vanderberge. – Előbukkan alóla a fiatal arcom… a halott fiatal arcom. – A kés hegyét Dejan csaknem a bőrén érezte, a ruhán át, a hasa tájékán. Veríték verte ki a homlokát. – Láttam arcokat – mondta Mos Vanderberge. – Láttam az anyám arcát, ahogy belevágtam a mellébe a tőrt. Láttam Leo arcát, az anyám barátjáét, ahogy a vécében, lent a föld alatt leszúrtam… hát ezért nincs tekercs, ezért üres… és Cironel nem látott engem holtan, de Valentina, akit megsegítettem bajában, elintézte Cironelt, hogy sose mondhassa el: Sam Vanderbergét ő holtan sose látta. Sam meghalt, de egészen másképp. Beleölte magát az apjába, Mos Vanderbergébe… nézzék… ezekkel a késekkel… nézzék a pengéken a vért…

Hegyükkel továbbra is Dergernek és Tradicsnak szegezve, Mos Vanderberge a fénybe emelte a késeket. A terasz sötétjét lámpafény hasogatta, kéve kéve mellett, s az egyikben megvillant a két kés. Dejan látta rajtuk a vért.

– Doris vére… Leo vére… hahaha, a nem létező sebész unokafivér… ez adta a kés ötletét nekem, Samnek… és az apám volt az utolsó… vagyis én magam, az apám képében. Leo lakásán vártam őt… jött, és…

– Nyugodjék meg, Mos – kérte Derger. – Megértjük, min ment keresztül. Megölte a feleségét… megölte Leót… megölte a fiát, Samet…

– Nem, én nem – kiáltotta Mos Vanderberge. – Nagyon téved, én… az apámat öltem meg, a fiatal apámat, ezzel a két…

Nem látták. Dejan legalábbis csak a hús hersenését hallotta. A kis hördülést… és akkor kezdte érzékelni a mozdulatot, mely olyan volt, mintha mea culpa lenne. Mos Vanderberge csúszni kezdett lefelé. Két kés pengéje volt a mellkasában és a torkában. Derger félreugrott, nehogy ráfröcsköljön a vér. Mos Vanderberge arcán most, halálában, ott ült a tiszta őrület. Keze a markolatokat szorította. Valaki pedig balról-jobbról a két csuklóját.

532

– Gyerünk – mondta a két csuklót elengedve Joe Lopiccolo. – Kár, hogy nem voltam ott Shana kertjében.

Derger most – és tőle – biccentve tűrte el ezt az arculcsapást. Két fénykéve közé, a sötétbe csusszantották a halottat.

– Megőrült, vagy mi lelte? – kérdezte Joe. – Gyerünk, ha mondom.

Elindultak. Csaknem futólépésben érték el a Daihatsut. Joe ült hátra. Fegyver volt a kezében. – Óvatosan és gyorsan, Derger – rendelkezett. Derger udvariasan, komolyan bólintott, mint egy sofőr.

– Meglesz – mondta.

A kocsi suhanva lódult meg.

– Ki csinálta? – kérdezte akkor, tulajdonképpen kijelentő hangsúllyal, Joe Lopiccolo. Az esti lámpafények újra meg újra végigsöpörtek az arcán. Dejan Toyotára gondolt, Harrisre, Mix-R-re… a kakadura. – Ki csinálta?

Csend volt a válasz.

– Ki volt az? – kérdezte Joe.

– Vanessa St. Valery.

– És ki van az? – kérdezte Joe.

Derger hallgatott.

– A férje? – kérdezte Joe. – Ő állt mögötte?

– Nem. A férjét elfogta valaki – mondta Derger. – Vanessa akkor kapta volna vissza Charlest… akit sosem szeretett, de most ezzel végképp legyőzhetett volna… ha lelövi, akit ez a valaki megjelölt.

– Kit jelölt meg? – kérdezte Joe.

– Engem – mondta Derger. Az arca megrándult.

– És miért Ront lőtte le? – kérdezte Joe Lopiccolo.

– Mert hamis pénz akart lenni – felelte Bertram Derger. – Minden rendet meg akart tagadni a világban. És nem Shana ült a fényben, hanem Ron. Azt hiszem, ezért választotta épp őt.

– És kitől volt rá utasítása, hogy öljön? – kérdezte Joe. – Feleljen már, Derger. Ki akart a maga helyére lépni?

– Johnette Perrier – válaszolta Derger.

Dejan úgy érezte, szédülni kezd körülötte a kocsi belső tere. Nem mert kérdezni, nem mert megszólalni. Joe Lopiccolo olyan némán ült ott hátul. Derger folytatta:

– Perrier árulta el Notenbank embereinek még a Peytonne-ügyben is a figyelőhelyünket. Notenbankék így csak a kinyí533rásra ítélt embereiket küldték oda, ahol mi meg róluk tudtunk már… szintén Perrier révén. Nekem azonban jó barátaim haltak meg a Cheveaux Töltésen…

– Nem érdekelnek senki jó barátai – mondta kurtán Joe. – Ezt mesélje itt.

– Perrier-re sose gondoltam volna. Még akkor is… amikor megjelent Vanessa mögött a Dennehy-kertben ma délután… azt hittem, kiment minket abból a helyzetből. Vanessán látszott: őrült. Lassú folyamat volt ez nála…

– Nem érdekelnek a lassú folyamatok – mondta Lopiccolo makacsul, gyerekesen. De ez nem vont le semmit se abból, amennyire fenyegetően.

– Mondtam Perrier-nek, lőjön, ha kell. Ron nagyon jókedvű volt. A halála előtti pillanatokban mintha minden addiginál jobban megszerette volna a világnak ezt az ottani délutánját, kertjét, mindent, ahogy volt. Poharát emelte… Először azt hittem, erre a mozdulatra lőtt Vanessa. De nem. Ahogy ő mindig hamisítani akart, mást akart, mint aminek lennie kellene… ahogy az egész lénye félrehordott már… nem rám lőtt ott sem. Hiába mondta neki Perrier, hogy én legyek a célpont. Ha…

– Hagyja, és folytassa – parancsolta Joe. – Semmi „ha”.

– Perrier töltött savat és gyilkos gázt a Chrysler kis szerkezetének tartályocskáiba. Perrier… elfogta Charlest ott Dorisnál. Perrier ölte meg Dorist. Perrier ölte meg, ha nem is saját kezűleg, Leo DeFeót. De az is lehet, hogy saját kezűleg. Mindegy. A Chrysler szerkezetét késlekedve indította el… habozott, mi legyen, hátha jobb megvárnia, míg minket is lelőnek Glennék…

– De ott még – folytatta Derger –, a DeFeo Parkban… nem mert kockáztatni. Biztosra ment… és így is berezgett a dolog. Nem működött az indítókészülékem… amellyel a tartályocskákat „nyitottam” volna… Tehát valaki lekapcsolta rólam a szerkezetet. Olyan rémes halált halt Glenn és Timothy, hogy… nem is bántam, hogy így történt: hogy ezt nem én idéztem elő. Nem én voltam a gyilkosuk. De ki volt az? Arthur? Valaki más? Perrier-t nem is hittem volna el senkinek. Akkor az a jelenet… ahogy Vanessa után azonnal megjelent a kertben… Vanessa lövése… Ron halála… És sok-sok változat, ellenváltozat, hazugság, lényeges-lényegtelen szó, szó… És egyre az a jelenet: ahogy jön Vanessa… feltűnik 534mögötte Perrier… Vanessa lő… és Perrier, végeredményben az én parancsomra, végez Vanessával.

– Messze vagyunk még? – kérdezte Joe.

– Elfogadják Mos Vanderberge öngyilkosságát? – kérdezte Dejan.

– Vagy úgy! Épp elég szó esett róla mindenütt, hogy öngyilkos akar lenni. Legföljebb az öngyilkosokat kisegítő ügynökséget fogják gyanúsítani, ha a saját-kéz-változat nem megy át.

– Közeledünk – felelte Joe-nak Derger.

– Mi ott a felállás? – kérdezte Joe.

– Ahogy gyanítani kezdtem, mi történhetett… vagyis hogy Perrier a foglyul ejtett Charlesszal tartja sakkban a hibbanó Vanessát… úgy határoztam: Graculát adom Perrier mellé, úgy teszek, mint aki nem gyanít semmit, és… igazán bocsánatot kell majd kérnem tőle… álarcosan foglyul ejtetem velük a mit sem sejtő Shanát. De Graculának meghagytam, hogy ha lehet, közölje Shanával, mi a helyzet.

– Micsoda bonyolítás – mondta érzés nélkül Joe.

– Arthurt és Valentinát Seekatz visszaküldte – mondta Derger –, mert rendőrségi ügy lesz belőle. Cironelt csak eltüntethették, jó, úgy veszik mindenütt, mintha lelépett volna. De Arthurnak és Valentinának ott kell lennie. Seekatz megmondta nekik, hogy vigyázzanak, ne menjenek Perrier nyakára. Aztán még Elmer Beamish-t küldtem oda. Külső biztosítónak.

A Bellevistán jártak már. Lombok alatt suhant a Daihatsu, és néhány perc múlva megálltak a Dennehy-birtok oly jól ismert kapuja előtt.

– Odabent őrzik Shanát – kérdezte ismét kijelentő módban Joe Lopiccolo. – És Gracula közben őrzi Perrier-t.

– Igen – mondta Derger.

– Perrier élve nem jardosítható, igaz? – kérdezte Joe Lopiccolo. – Nem, ugye? Csak bajt hozna magukra… ránk. Azért kérdeztem csupán, hogy az ne legyen: volt más megoldás.

– Rendben lesz így – mondta Derger. – Gondolja, hogy felkísérjük, vagy várjunk itt kint?

– Felkísérhetnek – mondta Joe. – Induljunk.

Dergernél voltak kulcsok a Dennehy-birtok kapujához. Már bent jártak a pázsit kőlapjain.

Az épületekben nagy csend volt.

– Maradjanak az árnyékban – mondta Joe. – Ne aggódjanak, nem azért jöttem, hogy…

535

Golyó füttyent el a fejük mellett. – Ez baj! – kiáltotta Joe, ahogy mind hasra vágódtak. – Mert mi van Graculával? És Shanával…?!

– Szépen együtt vagyunk – mondta Dejan, ahogy valami hadijátékos izgalom vett rajta erőt; hirtelen eszébe jutott, hogy még sincsenek együtt, nem is lesznek soha többé „mind az öten”.

Akkor megint az villant az agyába, hogy… utoljára most… mégis együtt vannak mind az öten. Csak Ron… abban az abszolút fekvő testhelyzetben.

– Megkönnyíti a dolgunkat – mondta Derger, és Dejan megriadt: magára értette. Aztán rájött, hogy ez a mondás Johnette Perrier-re vonatkozik. – Csak mi van, ha kapunk kívülről egy réteget még… az övéit. Van telefon a házban.

Joe néma volt.

– Kikre számít? – kérdezte Dejan. – Kinek az embereire?

– Végeredményben… tudhatom? – mondta derűs ellenszenvvel Bertram Derger. – Ez most már mindig így fog menni, annyi bizonyos. Felőlem akár Shana is benne lehet, valakinek az oldalán. Reméljük, Graculának nem esett baja. Nem szeretem az olyan fejleményeket, amikor egy jól elkapott tetőpárkány vagy egy falkiszögellés dönti el, mi a vég…

Újabb golyófüttyentés hívta fel a figyelmet a házra.

– …eredmény – fejezte be Derger.

– Mi legyen – kérdezte Dejan. Csak Joe volt hallgatag. Oldaltáskájában kotorászott. – Eszembe jutott valami. Miért jött vajon éppen ide Vanessa? Miért ide kényszerítette őt Perrier?

– Mert itt voltak Perrier társai… vagy legalábbis egy társa, Cironel, és a másik, ha élt vagy él… Sam Vanderberge – mondta Derger. – Igen. Ha élt akkor még. Ők fogták el Charles St. Valeryt.

– Nem Mos Vanderberge csinálta? – kérdezte Dejan. – Nem egészen értem…

– Mos csak lebuggyant – felelte Derger. – Összekeveri a személyeket, és nem is tehet róla…

– Összekeverte és nem tehetett – mondta Dejan. – Nem fogják ránk varrni a halálát?

– Ne feledje, ugyanúgy, ahogy nem tudjuk, ki akar elradírozni minket, az sem tudható, ki véd meg. És lesz ilyen – felelte Bertram Derger. – Soroljam a két csoportot? Seekatz, Bessica, Notenbank, Mulpry… vagy más.

Kettős fütty következett, kis pukkanásra.

536

A két Dennehy-épület sötétségbe burkolózott. Ron szép délutánja eltűnt oda, ahová a napszakok mind-mind, napról napra. – Letakarták legalább? – kérdezte Dejan. Derger bólintott. Mozdulatának csekély légmozgása megérintette Dejant a sötétben.

– Hol van Joe? – kérdezte akkor Derger. – A rohadását… Eltűnt, és észre se vettük…

Dejan érezte a légmozgáson, hogy Derger legyint. Nem tudott mást gondolni: odahaza, amikor Soto, Mix-R, Blackie leír egy-egy félkört vagy kört a szobában, és elhúz a feje fölött, akkor lendül meg így a levegő. Annyira más ez, mint a stúdiófőnökök irodatermeiben rendszeresíthető „térképző csodák”.

– Hol lehet Arthur és Valentina? – kérdezte Dergertől Dejan Tradics. – És mi a szereposztás a házban bent? Gracula, amikor Perrier-vel „elfogta” Shanát, nyilván megpróbálta sakkban tartani Perrier-t is, és átfordítani a helyzetet, hogy előbb-utóbb ők ketten Shanával őrizzék Perrier-t, nem?

– Nyilván megpróbálta – mondta Derger. – Aztán nem tudom, mekkora sikerrel, látja…

Csend volt. Joe, bármerre járt is, nem ütött zajt. Dejan tudta, ez Joe éjszakája most. De hát az övék is, ugyanúgy. Hiába gondolja, Lopiccolo, hogy…

Ez az övék is, gondolta Dejan.

– Nem biztos, hogy Valentina és Arthur idejött – mondta halkan Derger. A garázs mellvédje mögött feküdtek a csöndes éjszakában. Loccsanás hallatszott a megnagyobbított medence felől; aligha jelent bármit is, gondolta Dejan, amihez nekünk közünk lenne. – Talán szöknek már, Sammel együtt. Ott a kis Paul… a gépével. Arthurnak Shana helikoptert is tart. Sok minden elképzelhető.

– Charles St. Valeryt… itt őrizhették a Dennehy házban? – kérdezte Dejan. – És amikor maga megérkezett, és itt találta Arthurt, Valentinát, Cironelt… akkor Sam valahol a házban őrizte Charlest. Elkábítva esetleg. Cironel és Sam… tehát ők Perrier emberei voltak. Arthur meg… ugye, amilyen már ő csak lenni szokott. Craddell, a túlvegetáló. Hát Valentina?

– Ki tudja! – mondta, fahangú nevetéssel kísérve szavait, Bertram Derger. – Ez nemcsak a Notenbankek, Seekatzek szintjén rejtély. Lehet, hogy Valentina és Arthur eleve oda ment, ahol védelmük is van. Járjak utána?

– Vanessa ezt az egy dolgot komolyan vette végre megint, ugye? – kérdezte Dejan. Mellkasát nyomta a beton. Fázott is valamelyest. – És el akarta hinni, hogy Charles kiszabadul 537majd, a gőgös, megvető, fanyar St. Valery… ha ő, a senkiházinak kezelt gyakorlatias Vanessa segít. Ha megteszi, amit Perrier parancsol neki. Lelövi… akit Perrier mond. Ezzel Perrier teljesen tisztán állt volna. Értem én, Bertram. Perrier „későn érkezett”, ennyi az egész. Vanessa addigra lelőtte magát. Csak… Vanessa nem bírt mégse úrrá lenni magán. A hamisítást tudta csak akarni. Az azt-és-nem-azt. Meghalni és megszeretni… most már értem. Ezt jelenti az…

– Nagyon sok mindent jelent – mondta Derger. – Ezt is, egyebek között. Vajon mit csinálhat Joe. És mi a szereposztás odabent.

Dejan csodálkozva hallgatta Dergert. Ritkán bocsátkozott efféle ismétlésekbe.

– Volt, hogy azt hittem: Perrier is kockáztat… mert mi van, ha a „tagadva igenlő” Vanessa… ez Shana kifejezése, ő ért az ilyesmihez… hát igen, ha őt lövi le, Perrier-t. De ez nem fenyegetett – mondta komoran, mégis a fölfedezés közlésének örömével Derger –, gondolja meg, ahhoz Vanessának meg kellett volna pördülnie, és Perrier jól figyelt, ügyesen jött mögötte. Vanessa lőtt, Ront ölte meg… mintha csak ámokfutó lett volna. Perrier pedig, ráadásul nagyjából az én parancsomra, megmentette a helyzetet. Perrier óvta meg az életemet, jó! Nem?!

– Ott a Feo Parkban, vagy hol… – kezdte Dejan. Derger komolyan javította: – A DeFeo Parkban, igen… És tudom, mit akar kérdezni. Azt hiszem, tudom.

– Ott volt kockázat? – kérdezte Dejan. Érződött a légmozgáson, hogy Derger bólint.

– Erre gondoltam – felelte Bertram Derger. – Olyan rég volt az egész. Ki tudja már a múltat. Talán Vanessa azért kezdte ezt az életet élni: „ki tudja magát a jelent is!” Ezzel, magyarázta róla Shana, a jelen idő már múlt idő. A múlt pedig: igen, a múlt az a roppant gazdagság, amelyre Charles St. Valery annyira büszke volt. Sam Vanderberge hibátlanul észnél volt. Sok minden nem jött be neki, de ő nem bánta. A sérült személyiség Vanessa volt ebben a szereposztásban… és lefogadnám akármibe, hogy… De várjuk meg.

– A DeFeo Parkban mi volt? – kérdezte Dejan. – Most már lassan úgyis utána vagyunk.

– Persze – felelte szárazon Derger –, utána vagyunk, leszámítva azt a csekélységet, hogy itt van Sam, Charles, Valentina… Mellesleg Perrier… és itt vagyunk nyakig valamiben, ami…

538

A kisebbik épület felől most újra lövések hallatszottak. – Legalább nem ránk lőnek – jegyezte meg Derger. Ez is olyan furcsa volt Dejannak. Mintha Ron Sadle beszélt volna mellette hasalva.

Vajon gondol-e Derger a délelőtti fejleményre, tűnődött Dejan. Ő megpróbált Dragára gondolni, Toyotára és a többi madarára; haza kell térnie hozzájuk. Draga egyedül nem tudja ellátni a… most már hányan is vagytok, gondolta Dejan Tradics, és vigyort erőltetett az arcára a sötétben. Vajon az milyen volt ott délelőtt, a DeFeo Parkban? Amelyet nem ennek a „mi Leo DeFeónknak” az őséről neveztek el. Amely fölé a Hortimer Toronyház magaslott, melyet Valentina eladott… kinek is most már? Vanessának, igen, de hátha ez se volt igaz. Vanessa csak a nevét adta a dologhoz…

Dejan most már tényleg vigyorgott. Ez a másik túlzás: azt hinni, hogy semmi se az, aminek látszik.

Például ez itt, ahogy hasalunk: az, aminek látszik. Csak reméljük, nem látja senki, gondolta Dejan Tradics.

Hosszú csend volt körülöttük, és némák maradtak ők is. Ez volt még a legjobb, érezte Dejan.

– Hé! – mondta akkor valaki nagyon halkan. A garázsfeljáró túlsó mellvédje mögötti bokorcsoportból apró fénypont villogott elő. – Nyugalom – hangzott szinte nevetősen.

Egy férfi állt ott. Ron még sosem hallotta ezt a hangot. Derger, anélkül hogy hátrafordult volna, azt mondta: – Hát szóval ez is van? Annyira meg lehet szeretni, hogy vissza is jövünk onnét, Glenn?

– Rendben – nevetett Glenn Bessica. A kis fény eltűnt. – Csak azért gyújtottam ki a stukker jelzőlámpáját, hogy tudja: én vagyok az. Nem marha dolog? Azért is kell lámpa néha a stukkerra, hogy lássák, jövünk.

Már ott kuporgott mellettük. Megveregette Derger vállát. Derger, Dejan úgy látta, vigyorgott.

Látta, hogy Derger vigyorog. Fájdalmasan, de mégis. Kezet nyújtott Glenn Bessicának. – Ez Dejan Tradics – mondta Derger. Ők is kezet fogtak.

– Jó a kis lámpám a stukkeren, mi? – kérdezte Glenn Bessica. A hangjából érződött, hogy örül, mint egy gyerek.

– Egyéb se fontos, mi? – kérdezte Derger, egyszerre nagyon otthonosan. Dejan egy egészen csekély fájdalmat érzett. Vele Bertram Derger sosem beszélt ezen a hangon. De aztán eltűnődött: Toyota… Soto… Mix-R… Harris… szóba se állna rajta és Dragán kívül senki mással; „szóba se állna…”, már ez is 539milyen nagy dolog, hogy így beszélhet róluk, így gondolhat rájuk… ez az, ami számít.

Akkor elszégyellte magát. Mert Glenn Bessica azt kérdezte: – Hogy vannak Toyotáék, Dejan? Olvasom ám, amit irkál róluk. Mindig elolvasom. Ha egyszer nyugodtabb életem lesz, beszerzek magamnak én is egy madarat… vagy egy hordozható kutyát.

Halkan elnevették magukat, mind a hárman.

– Kérdezhetek valami egészen nagy marhaságot? – szólalt meg akkor Dejan. Glenn tudhatta, hogy a kérdés neki szól, és bólintott. Barátságosan villantotta meg a pisztolyán a jelzőlámpát.

– Persze – mondta derűsen. – Sejtem is, mi lesz. De rajta!

– Akkor…? – kérdezte Dejan. – Én nem voltam ott, de… hogyan lehetséges, hogy itt van? Hogy él?

– Nagyon egyszerűen – mondta Glenn. – Elcseréltem az utolsó pillanatban a harisnyaálarcomat Timothyéval. Apám nem így képzelte, és Timothy… a kakadunak is kicsavarta a nyakát. Ő nem külön szereplő itt. Ő „valami”. Elhívattam őt a kis Paullal… még egy pénzügyi trükköt „árult el” neki Paul… tudják, hogy volt ez megkavarva már. Charlesnak volt igaza. Végig dekkolt.

– Charles nem volt fogoly? – kérdezte nevetve Derger. – Rögtön sejtettem, de azért…

– Charlesnak talán most is méltóságán aluli lenne ez az egész – mondta Glenn Bessica. – Megkérte Dorist, tegye fel azt a kazettát… a hangjával. Van Charlesnak egy csomó ilyenje. Mindig mást kér meg, „mentse ki” az utolsó pillanatban. Most Arlene Eakins van rábukva szörnyen. Arlene jó kislány. Megjátszotta ezt, szépen. Bár engem megunt, az is igaz. De ahogy láttam, hogy Arlene kezd rám unni, azt mondtam neki: ugrassuk be Royt… az apámat. És Arlene benne volt. Roy összeszarta magát, hogy egy Charles St. Valery az ő házában élő nőnek, az ő egykori nőjének, a fia mostani nőjének udvarol. És hogy Arlene bukik rá. Ki tudja, milyen előnyös bonyodalmakat remélt. Arlene megjátszotta, hogy fél tőlem. Roy úgy érezte: ez megint egy jó alkalom. Így jött ez az ötlete… és Sam révén, aki szintén ott élt a házban, mint Arlene reménytelen szerelmese és mint az apja, Mos Vanderberge által kirúgott személy, sietve meg is szervezték a dolgot. Bertram, ugye, nem is álmodta, hogy Perrier…!? Perrier, hahaha! Maga csak egy dologban tévedett, Bertram. A Chryslerben volt a sav és a gáz indítója! Timothynál. Men540nyit röhögtem magamban. Látta volna az arcát… Rémlett! Rajta volt az az álarc, amit az apám nekem szánt. Olyan ártatlan dolog: a Stúdióknak kipróbáltunk egy új, trükkös eszközt, és közben balesetet szenvedtünk. Azaz, csak én. Saválló, „gázhatlan” védőruha… csak épp az én fejvédőmmel baj lett. Hát én sejtettem, hogy itt lesz a gyenge pont, és amikor Paullal elhívattam Timothyt, átcseréltem a fejvédő harisnyát. Csak aztán kimászni volt kínos. Vigyáznom kellett, bele ne tapossak Timothy érzéketlenségébe… mert ő volt felül, emlékszik, ugye, Derger… És nem sokat késlekedhettem. Mi?

– De hát „Mata” és „Hari”? – kérdezte csodálkozva Dejan. – Őket a Chryslerből lőtték le, és…

– A nyavalyát! Őket a Hortimer Toronyház hetedik emeleti erkélyéről lőtték le, távcsövessel! – kiáltotta nevetve Glenn Bessica. – Mindig akkor tüzelt a kis Sam, amikor Timothy megcsinálta a Chrysler tüzelőnyílásából a bajrámot. Ki törődött azzal! Ha Sam egyedül van, maguknak is… lőttek.

– Sam nem volt egyedül? – kérdezte Dejan.

– Nem hát – mondta Glenn. – Volt vele egy hölgy.

– Shana? – kérdezte Dejan.

– Mikor volt Shana „hölgy” – mondta nevetve Glenn Bessica. – Valentinát se említse.

– Vanessa? – kiáltotta Dejan Tradics.

– Psszt! – kérte Derger és Glenn csaknem egyszerre. – Hát ki más? Vanessa, aki…

A nagyobbik ház felől újra lövések pukkanása hallatszott. – Ez megint olyan sokrétű – mondta Glenn Bessica. – Vanessa nagyon különös nő volt. Persze, azért nem hagyta, hogy a kis Sam lelője magukat, mert… maguk értékes emberek. Ő azért Charles St. Valery mellett ezt megtanulta. Lehet, hogy Ront is azért lőtte le, mert valakit muszáj volt… mert belejött az ölésbe…

– Belejött az ölésbe? – kérdezte Dejan. – Belejött az…?!? – Érezte, egy szót sem ért.

– Persze. Hát a kis Samet másképp nem lehetett eltántorítani végül a feladat végrehajtásától – mondta Glenn. – Vanessa kénytelen volt őt igen közelről lelőni. Perrier ezzel zsarolta őt. Valentina odament, elpucolták a kis Samet. Felhívták Most, oda akarták csalni valahova. De Mos Vanderberge nem ugrott be, és… megmaradt magánzónak. Hallom, a reptéren öngyilkos lett. Két késsel, ez is rekord!

541

Csend lett.

– Auerlin már ott van – mondta Glenn. – Megállapították az öngyilkosság tényét. Két utast is fenyegetett már a késekkel Mos. Belehibbant a fia halálába, az első felesége halálába. Csak Liese-Jane Gassisi állítja, hogy az ő férje a legjózanabb ember volt a világon, mindig pontosan azokat a forgatókönyveket írta, amelyek a közönségnek kellettek… Azt hiszem, senki se hallgat rá, és Liese-Jane őszintén gondolja…

– Ő nem volt egy őrült neje – nevetett Derger.

– Mondja, Glenn – szólalt meg akkor Dejan –, a lényege ennek az egésznek az volt, hogy a maga apja… De nem is merem végigmondani…

– Kezdje csak, aztán a végére jut – mondta derűsen Glenn. – Maga nem ismeri az én apámat. De az apám se ismert eddig, azt hiszem, engem. Hát persze, apám, Roy Bessica ki akarta nyíratni a fiacskáját, szerény személyemet. Erre, Timothy segédletével, Johnette Perrier vállalkozott. Johnette Perrier jutalmul ezért megkapta volna Bertram Derger „fejét”, majd a pozícióját. Az én kiiktatásomhoz Perrier Timothyt szervezte be. A magáéhoz, Derger, a kis Samet. A többi meg olyan világos. Vanessa megölte Samet? Jó. Akkor ölje meg magát is. Azt mondták neki, Charles fogoly. Charles nem volt hajlandó ilyen kazettát készíteni. Mennyire igaza volt! Valahogy megúszta élve.

– Van ilyen is – mondta Derger. – Még nem értek rá. Majd sorra került volna. Vanessa persze nem ölte volna meg. Ő tisztelte, a szíve mélyén, az igazi nagyságot.

– Igen – mondta Glenn. – Én remek jót dekkoltam, ha nem tudnák… egy madárkolónia kellős közepén. Arlene mondta a címet, Sid Ravezza Utóda… Hawthorne…! Hát ott. Aztán idejöttem. Joe elintézi Perrier-t? Auerlin mennyi időt adhatott neki?

Dejan nem akart hinni a fülének.

– Auerlin? – kérdezte. – Mit beszélnek? Joe…?!

– Hűha! – nevetett Glenn. Rettentő jó kedve volt. – Ne is hallgasson rám, Dejan Tradics. Én egy rettentő pletykafészek lettem a stúdiós szakmában. Vanessa szerette a szövegemet, vagy hát szerette volna… biztos. – Elkomolyodott. – Mit gondol, ha Joe barátunk nem lenne sziklaszilárd, Auerlin a reptéri dolgot így venné? Viccel?

Dejan elnémult.

542

De hát minden madaras ügy is olyan összetett, gondolta. Draga jobban megértené. Neki… ez most egy kicsit nehezen ment. Erőltette a nyugalmat. Vigyáznom kell magamra, miattuk is, például. Nem szólt egy szót se.

Akkor azt mondta: – A savra azért volt szükség… hogy átmarja az átmarható álarcot…

– Nemcsak. A ruhánk is saválló volt. Jó vicc lett volna, ha az apám a ruhát is… – Glenn sóhajtott. – Most mi legyen, haragudjak rá? – Dejanhoz fordult. – Ez egy kísérlet volt, a felvételekhez. Amelyekre – nevetett – a DeFeo Parkban került volna sor. Tiszta nosztalgia. A gáz ilyen savval jön, savból dől… mint láttuk.

– Savból fejlődik – mondta Derger. Glenn, mint Dejan most közelről, jól láthatta, szórakozottan bólintott. – Paul rendes volt azért. El is várom tőle. Csak azt a négymilliós dolgát hagyhatta volna már a rohadásba.

– Pont így lett jól megkeverve minden – mondta Glenn. – Perrier viszont egyet nem kapott volna: pénzt. Ezért kellett neki Leo barátunk vagyona. Amit Leo, persze, nem zsarolással szerzett. Hanem ki tudja, hogy. Volt neki, és kész. Csak amilyen bohóc volt, ezt is folyton emlegette. Hát a kis Paul azért annyira már nem volt rendes, hogy a pénzért ki ne nyújtsa a kezét. Tény, hogy Perrier neki azért vált fölöslegessé, meg Timothy is, meg Sam… mert akkor a négymilliójáért többet felmarkolhat. Nézzék, itt a másfél millió – mutatta Glenn az oldaltáskáját, amely igencsak domborodott. – Az illemhelyen volt lent. Az egyik tartályban. Leo oda ment volna a pénzért. Amikor megölték. – Csend lett. – „Hari” és „Mata”, tudjuk, Perrier-nek dolgozott. Már a Peytonne-ügyben is benne voltak. Perrier akkor lett a vezérük. Ő ezt akkor megsejtette… és így mégse volt egyedül. Timothy is nagyon megfelelt az ilyen szerepekre. Én talán – mondta hirtelen Glenn Bessica –, ha nagyon megnézzük, az apámnak köszönhetem, hogy még elviselhető vagyok. Olyan közelről utálhattam mindig a szemétséget.

– Tehát Leót éppen „Mata” vagy „Hari” ölte meg? – kérdezte Derger. – Akkor a lelkem még nyugodtabb. Bár a Peytonne-ügyért is ugyanez járt nekik.

– Igen, ők voltak azok, ez biztos – mondta Glenn. – „Mata” vagy „Hari” elment Dorishoz, végzett vele. A másikuk Leót leste. Ahogy Leo elment Doristól… szabad volt a terep. Perrier ismerte a járást, a bejárást… megadta a csengőjelet az emberének… szóval, hogy milyen „mintát” nyomjon a csön543gővel. Doris simán kinyitotta. Azt hitte, Leo felejtett otthon valamit. Azért csinálták késsel, hogy az „egy kéz” elmélet helytálló legyen. Aztán Sammel kinyíratták őket a Hortimer Toronyház hetedikjéről. Mondom, maguk is rajta voltak Perrier listáján, Derger. Ron Sadle csak időt nyert…

– Egy szép kora délutánt… – mondta Dejan. – Tehát ő már tulajdonképpen…

– Ott meghalt, a parkban – mondta Glenn.

– Csak még nyert egy kis időt – szögezte le Derger.

– Ennyi az élet – mondta Glenn Bessica. – Hát azért nem bölcselkedhetjük végig az éjszakát. Indulnom kell.

– Ő meghalt, mi élünk – mondta Dejan. – Nem furcsa? Glenn Bessicának meg kellett volna halnia… él. Magának, Derger, meg kellett volna halnia… él. Nekem meg kellett volna halnom, ha engem hív el ma délelőtt… élek. Csak Ron halt meg.

– Ez is az élet – mondta Bessica. – Apám is él. Játssza a rendőrségi cirkuszt. Frász. Kint voltak nála… meg Arlene-t bevitték, Timothy Rockwall miatt… aki a barátom volt, úgynevezett. Jó kis barát, mi? Meg hogy én hová tűntem. Még a végén rám neheztelnének, hogy életben maradtam! Félő, hogy ehhez is Joe kell… hogy Auerlinéknél elintézze. Nem szabad olyan könnyen ítélni.

– Mindenki segít mindenkinek, jó ügyekben – mondta Derger. – Ha módja van rá. Csak épp nincs mindenkinek mindig módja, hogy minden jó ügyben segítsen. Joe csak jó ügyekben segít Larquénak és most Auerlinnek. Larqué is segített nekünk, nem is egyszer. Ez is az élet.

– Indulok – mondta Glenn. – Remélem, ez a gönc megvéd. – Az oldaltáskájából előhúzta a kisebb műanyag zsákot. – Igen, ez nem védte meg Leót… Személytelen hely volt az az illemde, és… ha ehhez hozzátesszük, hogy Leó tulajdonát „képezte”… ő volt a szalonos benne. Az egyik fülke fala elmozdítható volt, és neki ott volt egy külön kis lakosztálya. Négyszer három méter… de igen előnyös fekvésű, mert a szellőzőberendezés sűrű bokrok közé nyílik, és egy kis ajtó is van rajta. Szóval Leo gyilkosa éppenséggel onnét is mehetett volna, és nem látja senki.

– Milyen gazdag az élet – mondta Derger. – „Mata” és „Hari” a pénzt nem kereste…

– Nem – mondta Glenn Bessica. – Az Timothy dolga lett volna. Én meghalok a Chryslerben… ezt hagyjuk. Láttam közelről… hallottam is… milyen volt Timothynak. Megha544lok, ő kimászik, ahogy én… és lelép a pénzzel. A kis Paul volt a kulcsa az egésznek. Neki annyira kellett már a lelki egyensúlyához, hogy a hamis négymillió helyett valami tűrhető mennyiségű igazi pénze legyen, hogy…

– Megjátszotta magával a kavarcot – mondta Derger. – Csak azt csodálom, hogyan volt olyan óvatlan Timothy, hogy otthagyta őrizetlenül a fejvédőjét.

– Mit mondjak… – Glenn Bessica sóhajtott egyet. – Ne gyötörjön, Bertram.

– De, gyötröm – mondta Bertram Derger. – Nem létezik az, hogy Timothy, ha egy ilyen fejleménybe beszáll, otthagyja a harisnyaálarcát, amelyen az élete múlik, sőt még több…

– Rendben van – sóhajtotta Bessica még keservesebben. – Hát ha tudni akarja…

– Nem is Timothy volt az, a Chryslerben? – kiáltotta Dejan. Derger leintette a keze mozdulatával, hogy „csendesebben”!

– De, ő volt az – mondta Bessica. – És a kakadut is ő ölte meg, és még sok mindent művelt. Amit rólam regélnek, nem igaz, ne higgye el, Dejan. Timothy ilyen barátom volt… de hát…

– Kellett valaki, aki ott üljön maga mellett a Chryslerben – mondta Derger. – Perrier ellenőrizte. Nem Timothynak kellett volna magával mennie, hanem…

– Jó, hát… Leónak. Leo DeFeo… ha így nevezzük… jött volna velem, és rajta lett volna, a hibátlan védőruha felett, hibátlan fejmaszk. És rajtam az áteresztő. De hát szegény Leónak balszerencséje volt. Vagy az apám irgalmazott meg…

– Igen?! – sürgette Derger. Dejan úgy érezte, szédül. Hasalt a garázsfeljáró mellvédje mögött, tőle jobbra Derger, balra Glenn Bessica. A betont mintha elkezdték volna felfújni… és a mellvéd kőpárkányát is… de a saját kezét is, ahogy meg akart kapaszkodni benne… ezt érezte. Mint gyerekkorában, ha lázas betegsége volt.

Glenn Bessica befejezte:

– Igen, hát Arlene-től kaptam a fülest. Nem igaz! Ez volt az első szavam…

– Glenn, de hát az se igaz, amit csak épp az imént mondott – tiltakozott Dejan. – Hogy Perrier Timothyt szervezte be a maga megölésére. Most derül ki, hogy Leo DeFeót…

– Hát gondolta volna bárki Leo DeFeóról, hogy ekkora gazember? – nevetett Bessica. – Engem ott esz a sav és a gáz, ő meg szépen kimászik… A Chryslernek azért kellett pontosan a vécé lejárati lépcsője felé gurulnia… Leo kimászik, be 545a vécébe, felmarja a tartályból ezt… – Glenn mutatta a zsákot. – … és kimegy a szellőzőn. Ezt én sejtettem aztán, és megmondtam a kis Paulnak. Hát ő elhívta Leót az utolsó pillanatban. Timothynak… ez csúnya volt… mondtunk valami kerek hazugságot. Nem én, Paul mondta. Én csak bólintottam. Timothy gondolkodás nélkül leszúrta Leót. Azt mondtuk neki, hogy így leléphetünk a másféllel! Vagyis…

– Vagyis ezt már maga mondta neki, Glenn! – jegyezte meg fanyarul Derger. – A kis Paulnak Timothy ugyan el nem hitte volna ezt.

– Jó, hát ezt én mondtam Timothynak. Így tudtam kicserélni a maszkomat. Persze hogy Leo el nem engedte volna a magáét, amíg él – mondta Glenn Bessica. – Doris már így nagyon kellemetlen lett volna. Timothy őt is elintézte, aztán már indulhattunk is. Leo hulláját a kis Paul vitte. A szellőzőbejárót én nyitottam ki neki… ahogy kívülről az ilyet lehet. Tudtam róla, hogy van, Leo pofázta el… Ilyen közlékeny volt ő. Már amiben. Sam Vanderberge filmjén, ha elkészül tényleg, akkor se látszott volna lemenő… persze Leo se! Igaz, hogy az ilyen hátsó kijáratok hamar kiderülnek, de nem is ez volt a cél. Képzelhetik, Perrier mit gondolt, amikor megtudta, hogy Leo van lent a vécében holtan, és hogy Timothy pusztult el a Chryslerben. Tiszta szerencse, hogy Timothy nem volt beavatva a Chrysler-trükkbe.

– A kis Paul tudta? – kérdezte Derger.

– Kínos – mondta Glenn. – Tudta. Kínos beszélgetés volt az vele. Meggyőztem. Ő adta a sav-és-gáz ötletet Perrier-nek… végső soron. Hát… megígértem Paulnak, hogy Perrier-t elintézem. Ezzel tartozom is neki. Annál is inkább, mert… hallom, hogy Pault baj érte. A magángépe lezuhant.

Csend lett.

– Perrier nem végez félmunkát – mondta Derger.

– Tehetséges ember – tette hozzá Glenn Bessica. – Apámnak mindig volt érzéke ehhez… Képzelje el, Perrier-t… a maga helyén. Sikerül felbosszantanom?

– Nem – mondta Derger. – A mai napom eddig olyan fényesen alakult, hogy… A rohadásba. Itt vagyunk legalább négyen… Joe, maga, Glenn, Dejan, én… akik Perrier-t „akarjuk”. De vele van Gracula… és Shana. Főleg Gracula… – Elhallgatott. – De Shana is. Nem csinálhatjuk, amihez kedvünk lenne.

– Nem – mondta Glenn. – Nekem kell megpróbálnom. Ebben a göncben. A pénzt itthagyom.

546

– Másfél millió… hamis, igaz? – kérdezte Derger. – Leo már átváltotta Ossoriónál. Ezt az egyet elhiheti nekem. Ne bámuljon úgy, Glenn. Leo az igazi másfél millióját máshol dugta el… vagyis egymilliót. Ötszázezerért hamisat vett Ossoriótól. És az a millió, amelyik tényleg kockázat nélkül ér valamit… ki tudja, hol van.

– Nem – mondta Glenn. – Ez… nem másfél millió. Ez csak háromszázezer. De valódi. Hétszázezer a kis Paul szétrobbant repülőgépével pergett el… ki tudja, hova. Talán pár köteget megtalálnak, véletlenül. Talán nem. Becsületes voltam, ebben az egyben. Ez háromszázezer igazi dollár, meg egy kis töltelék. Ez még megvan Leo másfeléből. És én azt is tudom, honnét volt Leónak ez a másfél… és kitől.

– Csakugyan? – kérdezte Derger.

– Ő volt a vöröskörműek főnöke – mondta Glenn. – A DeFeo Park vécészalonosa. Ilyen egyszerű. Ez: rabolt pénz. Öltek, gyilkoltak érte, ahogy mondani szokás. Nincs jó sorsa továbbra sem.

– Kivéve azt az ötszázezret Ossoriónál – mondta Derger. – De még valamit mondjon meg nekem, Glenn. Maguk egyelőre… semmiféle akciót nem csináltak… Vanessa mulatóinak ügyében, ugye? Notenbank… ezt csak mint forgatókönyvet mondta el nekünk, Zox Amiral és Ossorio segédletével?

– Azt hiszem, csak az ötszázezer kontra 1,3 millió hamis pénz az igaz – mondta Glenn. – Hogy aztán az hol van… nem is érdekel.

– Valentina tehát Leo DeFeónak dolgozott – mondta Dejan. – És azért ölte meg Cironelt, mert…?

– Cironel olyan holtbizonyosan volt ott Leo lakásán – mondta Glenn. – De hát a fejleményeket tekintve… ez érthető. Az azután, hogy a kis Samet Vanessa még a Hortimer Toronyház hetedik emeleti lakásán megölte, hogy ezzel megakadályozza a maguk halálát… bocsánat, Ron Sadle-ét és a magáét, Derger… az már nem számított Valentinának. Szóval hogy Vanessa ment oda a Leo DeFeónál Samre váró Cironelhez, az Valentinának mindegy volt. Perrier így kaparintotta a keze közé Vanessát. Így tuszkolta be maga előtt a Dennehy-birtokra. Vanessának akkor már minden mindegy volt. Talán azt nem bírta elviselni, hogy előkelőség lett, felhőkarcoló-tulajdonos. Nem tudom.

547

– Hagyjuk a lelki klinikát – mondta Derger. – Elmondom, amit tőlem tudni akarhat, Glenn. Perrier-t és Graculát utasítottam, térjenek vissza álarcosan Shanához… fogják el. Gracula tudja, hogy esetleg Perrier ellen kell fordulnia. Elmer Beamish-t is ideküldtem, ő már pontosan tudja, hogy ez a helyzet. Perrier-t nem tudtam másképp biztosítani magunknak. Hogy odabent a házban mi történt azóta, fogalmam sincs. Feltehetőleg bent van Shana, Gracula, Perrier…

– Mit gondolhatott Perrier, amikor álarcos megoldást parancsolt neki, Derger?! – kiáltotta Glenn.

– …talán Arthur és Valentina, de nem hiszem… – folytatta rezzenetlenül Derger.

– Ha már annyi igazság előjött – mondta Glenn –, hát Valentina a kis Paullal tartott. Paul mindig szerette a kalandornőket, másrészt Valentinának égett a lába alatt a talaj, Leo halála óta… meg hogy Cironellel ez volt. Aztán az a pénz is izgatta, amit Paul vitt. Ketten voltak a gépen.

– Arthur persze ezt is túléli – mondta Derger. – Ez az ő dolga. – Köhögve nevetett.

– Joe merre van? – kérdezte Glenn.

– Valahol itt a birtokon – mondta Derger. – Legföljebb találkoznak. Indul?

– Igen. Remélem, golyóálló is a szerkóm. Nem ez – mondta Glenn –, hanem ami a kocsimban van. Elkísérnek.

– Nem – mondta Derger. – De majd jöjjön errefelé, ha meg akarja mutatni. És mit csinál, egyszerűen nekiront a háznak? Melyiknek? Hátha kézigránát is van a Dennehy-birtokon, és Perrier megszerezte már? Hátha robbanószer van vele, és amikor magát meglátja…

– Meglátjuk – mondta Glenn. – Hát akkor…

– Menjen – mondta Derger. Felkelt, kezet fogtak. Aztán Derger leült a kocsifeljáró mellvédjének párkányára. Nézte, ahogy Glenn eltűnik a sötétben. Dejan továbbra is hasalt, felnézett Dergerre, látta, fülel.

Ott ült Derger, jobbja a zsebében, ahogy a kézfogás után, amikor Glenn Bessica megfordult és elindult, odacsúsztatta. Azóta Derger nem mozdult. Körülbelül tíz másodperc telt el így. Akkor hirtelen zaj hallatszott onnét, amerre Glenn a fák lombja alatt eltűnt. És felvillant a pisztoly kis piros lámpafénye.

– Viszlát – hallatszott Glenn hangja, onnét, ahol a piros fényecske világított. Derger jobbja meglendült, sorozatot lőtt. 548Nem a fényre. Onnét, ahova Derger lőtt, Dejan hallotta, szintén jött egy pukkanás… aztán semmi. Derger most a bal zsebéből egy kisebb szardíniás doboz méretű tárgyat vett elő, rákiáltott Dejanra, ugorjon a mellvéd mögé. Ám Dejan akkor már ott volt. Derger meglóbálta a dobozt, elhajította. Nagy fényesség támadt, körülbelül ott, ahol Glenn Bessica valóban hevert. Amerre ment.

Látszott az is, hogy a pisztolyt egy madáretető-házacska előreugró „teraszára” dobta. Dejan követte Dergert, odamentek Glennhez. Glenn Bessica halott volt. Keze mellett egy lámpátlan 45-ös.

A madáretető-házacska teraszán kendő volt, arra dobta a pisztolyt Glenn. Kis magnó szólt benne. Derger visszatekerte, és újra hallották Glenn hangját: „A viszontlátásra… Viszlát…” Ez a kettő szólt, ahogy újra meg újra visszatekerték a mikrokazetta szalagját, újra meg újra.

– Jó kis trükk – mondta Derger. – Azért olyan nap sincs, hogy mindenki mindenben hülyére vegyen – tette hozzá.

Dejan arra gondolt, hogyan lehetett képes kivétel nélkül úgy beszélni Glennről mindenki, mintha ő is halott lenne. De hát…

– Gyanús volt, hogy nálunk hagyta volna a pénzt – mondta Dejan Tradics –, igaz? De hát… – Az iménti, az igazi kérdést elnyelte. – Nem hagyta! – nevetett kelletlenül Derger. – Ez is gyanús lehetett volna. Minden az lehet… vagy éppen ellenkezőleg. Nem ilyen egyszerű ez. Füleltem, merre megy, és akkor felőlem a csillagos égen is villanhat a pisztolya, szólhat a hangja. A fülemre hallgatok. – Kis csend után hozzátette: – Nem ilyen egyszerű ez.

Dejan nem faggatta tovább. Titokban vigyorgott.

Főleg amikor Derger azt mondta:

– Azért azt ne higgye senki, hogy nem tudom megvédeni, aki velem van.

De mindjárt el is szomorodott, mert Ron Sadle jutott az eszébe, és Dergeren látta, hogy ő is elszomorodik.

A ház felől senki se lőtt rájuk.

A nagy fényből azért kihátráltak. A fény is hamarosan elaludt. Görögtűzszerű fényesség volt ez, amit a dobozka „csinált”. Derger átkutatta Glenn zsebeit.

– Milyen magabiztos volt – mondta Derger. – De nagyjából igazat mesélt. – Dejan szerette volna megkérdezni, miért ilyen magabiztos Derger, hogy azt hiszi. Nem szólt semmit.

549

– A kocsikulcsa – mondta Derger. – Majd megnézzük, ha ráérünk. Vagy odamegy? Maga gépkocsi-specialista, főleg hölgyekkel – tette hozzá Derger. – Én itt maradok, fedezem Joe-t, ha szüksége lenne rám.

Szó nélkül váltak el. Derger megmondta, merre parkolhatott Glenn. – Dicséretet fogunk kapni a papától, ha élve megússzuk – mondta Derger. – És ha a papa dicséretét is megússzuk élve, az lesz maga a megdicsőülés. Még szerencse, hogy a Notenbankek, Bessicák, Seekatzek és egyáltalán, az ilyenek… épp eleget bajlódhatnak egymással is. Ránk kevesebb idejük maradt. Mert akkor…

Derger csettintett. – Menjen, Dejan. Vigye a stukkert, hallja? Glennét – tette hozzá. – Kattintsa fel a fényét… óvatosan. Nézze, itt egy gally. Keressünk valami erősebbet? Ez jó lesz. Kössük rá, úgy… és gondosan vigye, ne világítson, míg Glenn kocsiját meg nem pillantja. Fogalmam sincs, mivel jött.

– Rendben – mondta Dejan. – Maga csak maradjon itt.

Elindult. Sejtette, hogy Derger utána fog jönni. Bár… ki tudja, gondolta Dejan Tradics. Hátha most már Joe az, akit nem hagy bajban „maga mellett”.

Kiért a kert főútjára. A bokrok árnyékában haladt. Akkor odakint, a Bellevistán, a nagy lombárnyékok egyikének „fekete tavában” megpillantotta a kocsit. Szürkének látszott… de nem a Chrysler volt. Talán egy Volvo, Dejan úgy vélte. Olyan mindegy, mondta magában. A kerítésnél járt. Még védték a bokrok minden fénytől. Kinyújtotta a botot, a végén a piros lámpás pisztollyal. A kis Paul találmánya, biztosan.

A kocsiban valaki ült. De nem hatódott meg a kis lámpajeltől. Legalábbis nem adta jelét. Semmivel.

Talán elpirult, gondolta Dejan; úgy villant át a fején ez az ötlet, ahogy a bűnügyi regényekben mondják a szellemességeket; elpirult, de túl sötét van hozzá.

Sajnálta, hogy nincs vele olyan doboz, mint…

Akkor a háta mögül… és ez meggyőzte arról, hogy Derger nemcsak fülelni tud, de szinte kifülelhetetlenül járni is, osonni… nem messziről, repült valami. És a következő pillanatban a kocsi… egy krémszínű Volvo… fényben állt. Aki benne ült… egy nő, ezt jól látta Dejan… oldalt dőlt, szabályosan elvetette magát, fejjel be a kormányülésre… aztán a kocsi túloldali első ajtaja nyílt, és valaki, ezt tudni lehetett, kimászott. Előnytelen helyzetben volt; ezt ő maga se tagadhatná, 550gondolta Dejan. Okosabb lett volna, ha megpróbál indítani. Félt, hogy átlőjük az ablakot. Aztán… hirtelen felállt. Dejan egy nőt látott, akit… addig még soha. Jó negyvenes lehetett, nem „stúdiós” küllemű.

– Ne lőjenek – mondta a nő, csengő hangon. Dejan csaknem elnevette magát. Ez is… olyan örökszöveg volt. De a nő komolyan gondolta. – Sam van itt – folytatta akkor a nő. – Sam holtteste. A mostohafiamé. Liese-Jane Gassisi vagyok… Mos Vanderberge felesége. Nem akartam elhinni, hogy ez a sok őrület mind igaz…

Magasba emelte a két karját, így jött feléjük. Derger is felbukkant a bokrok sűrűjéből, és intett Dejannak, menjen oda a Volvóhoz. A kapu nyitva állt.

– Nem akartam elhinni… – A nő kezet nyújtott. Derger odalépett hozzá. – Részvétem, asszonyom – mondta. – A férje a repülőtéren öngyilkos lett.

– Tudom – mondta a nő. – A rendőrség… felhívott, és kérték, maradjak otthon. Akkor jött… egy ember, akinek az apját jól ismertük. Glenn Bessica. Azt mondta, megtalálta Sam holttestét, itt van a kocsijában, összeszedte…

– Túsznak akarta magát, asszonyom – közölte vele Derger. – Legalábbis nagyon valószínű. – A csomagtartóhoz ment. – Megnézhetem?

– Hogyne – mondta a nő. – Bármi volt is, nagyon szerettem a… Samet. Majdnem azt mondtam, „a fiamat”.

A csomagtartót óvatosan nyitották ki. Hátha Charles St. Valery rejtőzik ott, vagy bárki… De valóban Sam holtteste volt ott.

– Valentina tehette ide – mondta Derger. – Nem baj.

Dejan megpillantotta a telefonfülkét. – Bertram – mondta –, elintézhetek egy hívást. – Mivel Derger nagyon gyorsan bólintott, Dejan megkérdezte az asszonyt: – Egy telefonszámra lenne szükségünk… Ööö… gondolom, jól ismerték Charles St. Valeryéket…

– Nem – mondta Liese-Jane Gassisi – Miért ismertük volna őket? Vagyis… tudom, kikről beszél, de nem voltunk velük kapcsolatban. Legföljebb a férjem… Charles St. Valeryvel, a Stúdióknál. Ellenben…

– Igen? – mondta Dejan.

– …hátha ez segít – mondta az asszony. – Sam… zsebében ott lehet a notesza, és ő… hát… inkább összejárt velük, főleg Vanessa St. Valeryvel. Hozzányúlhatok?

Derger bólintott.

551

Liese-Jane Gassisi előhalászta Sam noteszát. Tömérdek telefonszám között, szép betűrendben, ott voltak Valeryék is, mindenféle számmal. Dejannak a „Charles” szám kellett.

Megtalálta.

A fülkéhez ment. Tárcsázta Charles St. Valery lakását. Az üzenő válaszolt: Roy Bessicánál kell keresni.

Dejan visszatért a Volvóhoz. Derger meggyőzte közben Liese-Jane-t, hogy a legjobb lesz, ha egy kicsit odébb gurul a kocsival, és várakozik. Glenn Bessica egyelőre nem jöhet. Mos Vanderberge özvegye ebbe szépen bele is nyugodott, és jó ötven méterrel arrébb parkolt Glenn Volvójával. Dejan irigykedve nézte: íme, valaki, akinek az egészséges érzések határain túl… semmi köze az egészhez. Nem jelent neki semmiféle megrázkódtatást, ami történt.

– Gyerünk – mondta Derger. – Ha egy pillanatig is volt olyan vágyálma, hogy majd Glenn megoldja nekünk ezt a dolgot, tévedett.

Visszatértek a garázsfeljáróhoz. A Dennehy házak csendbe burkolóztak. – Charles nem volt otthon? – kérdezte akkor Bertram Derger. – Sejtettem. – Dejan elmondta, mit közöl az üzenő.

– Nyugodt lélekkel hívtam el onnét Elmer Beamish-t – mondta Derger. – Vajon hová tűnt.

– Főleg Joe – jegyezte meg Dejan. – Derger, van valami elképzelése, mit lehet itt csinálni?

– Semmit – mondta Derger. – Gyászos lenne, ha Auerlinéket kellene hívnunk. Amikor ők maguktól is idetalálnak.

– Ha valaki annyira akarná, itt lennének rég – mondta Dejan. – Gondolja, hogy ennek az egésznek… valamiféle forgatókönyve van? És Charles St. Valery írja?

– Aligha – mondta lekicsinylőleg Derger. – Mit kell itt írni? Megy minden, és olyan szépen, ahogy ember el nem képzelheti. Próbáljuk kideríteni legalább, mit művel Joe?

– Menjünk – mondta Dejan. – Együtt maradunk, vagy próbáljuk inkább kétfelől?

– Fogalmam sincs – mondta Derger. Dejan döbbenten hallgatta. – Bocsásson meg – tette hozzá, akkor a Thibert Stúdiók biztonsági főnöke. – Állandóan Ron Sadle-en jár az eszem. Menjünk esetleg úgy, hogy… a kis épület terasza a cél. Kint hagyták volna a holttestét? Hol van Beamish? Nem nagyon értem. Elmentek volna mind? Akkor ki lőtt ránk… mert eleinte mintha valaki lövöldözgetett volna.

552

– Indulhatunk – vezényelt Derger helyett Dejan Tradics. – Kövessen, és biztosítson.

– Rendben, Dejan – nevetett kényszeredetten és felszabadultan Derger. – Nem fogom elfelejteni magának. Követem, és biztosítom. Kezdem magamat kellemesebben érezni. Feladatom van. Milyen furcsa.

– Ne beszéljen annyit – szólt rá félig tréfásan Tradics. – Itt megyünk, a fenyőiskolán át. Rendben?

– Tökéletes – visszhangozta Derger.

Elérkeztek a délutáni napsütés emlékhelyére. Dejan csodálta, milyen választékosan fejezi ki most a gondolatait Derger. Ron napsütötte emlékhelye, ez lesz az. Majd ráveszi Shanát, hogy valami egészen egyszerű jel is kerüljön ide, mondta Derger.

Ron holtteste nem volt ott. A terasz nagy üvegajtaja csukva volt. Zárva. Bent sötétség.

Dejan bekopogott.

– Ki az? – hallotta Gracula hangját. Aztán… úgy látta, mintha valaki felkelne odabent, és többen is mocorogni kezdenek.

Gracula jelent meg az üvegajtónál. Kulcs volt nála, kinyitotta. Dejan heves mozdulattal tolta félre az ajtó üvegtábláját.

– Mi ez? – kérdezte.

– Gyászolás – mondta Gracula. – Itt ülünk mind, kivéve… Szóval, itt van Elmer, Shana, itt vagyok én, meg a halott…

Csend támadt.

– Nem bírom elhinni – motyogta a Gracula Bar tulajdonosa. – Nem tudom elhinni.

– Arthur? – kérdezte Derger.

– Egyedül érkezett – mondta Gracula. – És azonnal lőtt. Mire válaszolni tudtam…

– Ez egy ilyen nap – mondta Derger. Dejannal „forgott a világ”. – Persze, Perrier volt a célpont.

– Igen – mondta Gracula. – De jöjjenek beljebb. Arthur jobban járt volna, ha nemcsak megsebesítem. A kezét lőttem el. Sokat gyakorlom mostanság a céllövészetet… csak lassú vagyok még. És nem gondoltam. Azt hittem, Perrier-ről van szó. Beamish-től tudom, hogy maga is őt hitte, Derger.

– Egy idő múltán – mondta Derger. – Igen, egy idő múltán őt hittem… Annyira ellene szólt minden. És… persze, mindenki. De valahogy ezt talán csak… kiváltottam a gyanakvá553sommal. Azért mondtam, hogy maguk így csinálják, ezzel a harisnyaálarcos komédiával a dolgot… hogy némelyek azt higgyék, Shanát gyanúsítom, Perrier meg biztonságban érezze magát, de valami… ingerelje azért. Szorongjon. Tudtam, Shanával kettesben maguk lekötik őt… nem léphet meg. Szegény Johnette…

Derger összetörten állt. Gracula a fejét csóválta, és kérte, hogy ne, ne; szedje össze magát.

– Aztán – folytatta akkor Gracula, mert ezt nem a halott mellett akarta elmondani –, persze, megbilincseltem. Hordok magamnál újabban. Ahogy Joe… Majd elmeséli, ugye, Bertram, ha mindenen túlvagyunk… milyen volt végül… mármint az utolsó órái… ez az egész nap. Reggel nálam járt, ittunk egy egészen keveset, avocadót evett, és… hát ezt nem hittem. Mintha holnaptól nem volnék többé „Gracula”, hanem…

Dejannak erről Leo DeFeo jutott az eszébe, de végképp nem mondta volna. – Joe hol van? – kérdezte. Gracula zavarban volt:

– Simán bejött – mondta. – Időt akart nyerni. Azért durrantott egyet-kettőt Arthur fegyverével, csak úgy, ki a kertbe. Ne nézzen úgy rám, Derger. Joe idetelefonált még a reptérről. Egy percre meglógott maguktól, és szólt… Hát az első „lövéseket” én adtam le. Ide ne sétáljanak olyan simán. Joe… magának akarta… ő azt hitte: Perrier-t. Szegény Johnette. Halálában se lesz nyugta, mert…

– Sejtem – mondta Derger. – Nekem is akkor vált jól az agyam, amikor mindegy. De mondja csak, Gracula. Hol van Arthur és Joe?

– Nos – mondta Gracula –, éppen ez az. De hát mit mondhattunk volna? Tudjuk, hogy Joe se szereti már az ilyesmit… a kimondottan erős dolgokat. De hát Ron… neki a legjobb barátja volt, még ha ilyesmiről nyilván nem beszéltek, akkor is. Nem tudom, persze… miért volt az, hogy Arthurra rögtön visszalőttem, ahogy Perrier-t leterítette. Miért? Hiszen az volt bennem: Perrier…! De ahogy Arthur azonnal rálőtt, már csak azért is visszalőttem, mert… Perrier-vel közös volt a megbízatásom, és mert azt nem akartam mégse, hogy valaki fegyverrel parancsolgasson nekünk. Jött Joe, Elmer Beamish itt volt már… eléggé kétségbe voltunk esve, Arthur meg nem beszélt. Amikor Joe meglátta… én nem tudom, miből értett meg mindent. Inkább ráérzett. Vagy idejövet sokat gondolkodott 554rajta… De őbenne egyenesen az volt, hogy „Perrier…” Miért nem örült meg mégse? Miért Arthurt kérdezte egyből: „Miért csináltad?” Arthur neki egyből válaszolt: „Én nem öltem meg senkit…” Kezdte sorolni, kit mindenkit nem ölt meg. Csak Perrier-t. Mert ő volt a tettes. „Lőj le”, mondta Joe-nak Arthur. Biztatta, lője le. Arthur meg volt győződve róla, hogy lelövik. Eddig szerencséje volt, mindig szerencséje. Talán még abban is bízott, hogy megússza. Perrier-re kenünk mindent. De itt ilyen nem volt. Joe nem kezdte ütni Talán ha ütni kezdi, Arthur végképp megmakacsolja magát. Joe elmondta neki, amit maguk is tudnak, biztos megbeszélték egymás közt, csak Perrier-változatban: hogy Vanessát Sam meggyilkolása után ő küldte Dergerre. „Nem bírom, ha fiatal fiúkat ölnek meg…” Joe azt ordította rá, hogy vén buzi. De ebben persze nem volt igaza. Arthur mondta is neki Petert, a fiát, akit olyan rettentő módon öltek meg… vagyis hogy utána úgy összezúztak, autóval. „Ó, Arthur, adtál egy ötletet…” Ezt mondta Joe. Arthur elfehéredett. Tudta, hogy most nem ússza meg. Nekirohant Joe-nak… mindenképpen azt akarta, lőjék le. Tudta már, hogy valami rosszabb várja.

– Vagy csak időt akart nyerni – mondta élettelen hangon Derger. – Folytassa, Gracula. Talán bízott benne, hogy Glenn Bessica idejön. Nem tudom.

– Én se, de hát a cirkusszal nem ért el semmit. Joe a lábát megbéklyózta. Különben nem nyúlt hozzá. – Gracula riadtan mesélte mindezt. – Arthur akkor megkérdezte, mit akar tudni Joe. Vanessa őrült volt, azt mondta. Tagadta, hogy ő biztatta volna Derger ellen. De hát Vanessának semmi oka nem volt, hogy idejöjjön. Arthur elismerte akkor, hogy ő kényszerítette, de azt állította rögtön, hogy Vannessát nem nagyon kellett kényszeríteni. És hogy Perrier-t azért ölte meg most ő, mert Perrier lepuffantotta Vanessát. Mert nyilván nem én tettem, mármint hogy én, ezt mondta Arthur. Ő Vanessát Derger ellen küldte. Miért, azt kérdezte Joe. Miért ne, felelte Arthur. Derger fölöslegesen beleszállt az egészbe, beleavatkozott a dolgunkba. A kis Paul is fél tőle, lelketlen, önző, ilyeneket mondott. Gépies. Ronért se kár, azt mondta, bár Vanessa csak azért lőtte le Ront, mert nem akarta pontosan azt tenni, amit parancsoltak neki. Ő nem tehet róla. Egyébként Shana elmondta, hogy ő is Perrier-t hitte. Hogy látszat volt csupán a véletlen egyezés… az, hogy Perrier is éppen akkor érkezett… pár pillanattal Vanessa után… ez nem volt véletlen, ezt gondolta Shana is, és sejtette, hogy Derger parancsa az álarcosdi, 555így akarja Perrier-t idekötni. De nem, szegény Perrier-nek fogalma se volt semmiről. Arthur vagy ő… a Chryslernél… ez volt a választás. De akkor Arthur rákezdte, hogy Glenn Bessica így és úgy. Glenn Bessica halott, üvöltötte neki Joe. Arthur könyörögve kérte, higgye el, hogy Glenn Bessica él, él, él. Ezt Joe nem hitte el. Glenn csinálta a legtöbb dolgot ebben az ügyben, ezt állította Arthur. És egyre azt kérdezte, mi jutott Joe eszébe az ő fia haláláról. Joe olyasmit mondott akkor, hogy az mindegy, de emlékszik-e Arthur a Candon-házakra is? Arthur kérte, lője le valaki… nem, dehogy Joe-t, őt. Nagyon sajnálja, ami Ronnal történt? „Sajnálod? Én nem foglak sajnálni”, ezt mondta Joe. Megkérdezte, hol van Perrier kocsija. Mondtuk neki. Egy terepjáró Buick. Joe-nak nagyon tetszett, hogy terepjáró. Azt mondta: ő nagy könyvbarát. És olvasott valami ilyet, a görög mondák könyvében vagy hol… Arthur majd meglátja… majd megérzi. Megkérdezte Arthurt, akar-e még mondani valamit. Arthur egyre azt állította, hogy Glenn Bessica él, és hogy Perrier akarta elárulni Dergert. Bátorságot szedett össze, mármint ő, Arthur, és most visszavon mindent. Félt, azért mondta, hogy ő volt. Nem ő volt. Perrier volt; így halandzsázott. Joe megkérdezte: csakugyan nincs-e mondanivalója, semmi több? Várjuk meg Glenn Bessicát, ő elmond mindent, úgy, ahogy volt. Perrier nem volt bűnös. Perrier biztatta fel Vanessát, ő kényszerítette… és Vanessa lelőtte… nem Dergert, hanem Ront, és neki le kellett lőnie Vanessát, hogy el ne árulja, ez olyan világos, hogy… De Joe-t nem érdekelte. Odakint, mondta, a parton, sötét lesz. Hát annyi mindenesetre kiderült, hogy Vanessa rettentő balszerencsével lőtte le Ront. Azt hiszem, erről most ne beszéljünk. Joe akkor kerített valami ponyvát. Attól tart, mondta, hogy a motívumok ismétlődnek. Ez a mai is, a vécével, hallja… rosszul indult. Ahogy Ron első ilyen esete. Tudom én, nálam volt – fordult Gracula Dergerhez. – Arthurt teljesen összekötözte, és kihúzta magával, hátra valami raktárszerűséghez, aminek elkérte a kulcsát Shanától. Ott rátette Arthurt, akinek közben felpeckelte és bekötözte a száját, és harisnyát húzott a fejére… rátette egy taligára, azon húzta ki a partra. Megkérte, vigyük le neki Perrier kocsiját. Eléggé gyenge dolog, mondta Joe, hogy szegény Perrier-re kell fognunk a bosszút, mondta Joe.

– De majd még gondolkodik rajta – folytatta kis szünet után Gracula. – Ott álltunk, és feljött a hold, előbukkant a felhők 556mögül. Valami többé sose lesz, egy ilyen rohadék miatt… a többiek nem érdeklik, mondta Joe, de Arthur Craddell… ő okozta Ron halálát. Sok mindent kibírt Arthur, tényleg igaza volt ebben Joe-nak, és mindig túlélte, bármi volt. Joe akkor – mesélte egy kicsit kapkodva, feldúltan Gracula – odakötötte és oda is láncolta Arthurt a lábánál fogva a Buick hátsó kampójához. Mint egy utánfutót, csak kerekek nélkül. A hold megint elbújt. A tengerparton kéne körbe-körbe száguldanom vele, mondta akkor nekem, ahogy a görögöknél is volt ez. Arthur olyan sápadt lett, hogy… A szeme kifordult. Mi legyen, mondta Joe, vállalom-e a kegyelemlövést. Mondtam, vállalom. Akkor vegyem el Arthurtól a pisztolyt. Leszedjük a kézibilincset Arthurról, megkapja a pisztolyt, és vegyem el tőle, aztán lőjem le. Levettük a kézibilincset, Arthur remegett, folyt róla a veríték, a kezéből a vér, az arca viaszsárga volt, láttam, hogy borotválatlan. Ez mind együtt… olyan iszonyú volt. Mint egy hóhérhajnal. Arthur megkapta a pisztolyt. Joe-ra emelte, megpróbálta elsütni…

– Mit csinált volna – mondta Derger. – Nem szeretem az ilyen történeteket. Bár… megértem Joe-t. Azt tudja-e, Gracula, hogy Arthur egy dologban igazat mondott: Glenn élt.

– Micsoda? – sápadt el Gracula. – Micsoda? És…

– Majd elmondjuk. Nagyon szép trükköt eszelt ki ő is – felelte Derger. – Folytassa, kérem. Lehet, Dejan?

Dejan bosszúsan intett, ne ugrassa épp most. Gracula folytatta: – Persze csak fölvettem és Joe-nak nyújtottam a fegyvert. Joe beült a Buickba, és elindult lassan. A talaj alig volt egyenetlen, de…

Dejan eltakarta az arcát.

– Kettőt fordult vele, kis ovális pályán – mondta Gracula. – Én nem tudom, nem néztem oda. Egyszer jól felgyorsított. Aztán kiszállt. Nem bírom, mondta. Ez nem nekem való. Akárhogy csinálta a bosszúját az a görög… nekem nem megy, mondta. Hívjam Shanát, kérte. Rohantam, meg ne gondolja magát. Arthurt nem mertem megnézni. Joe szerint nem volt vele „semmi különös”. A kőfejtő útjára akartalak kivinni, te rohadás, mondta Arthurnak Joe. Akkor átkötötte Arthur szemét is egy kendővel. Mentem Shanáért. Mégis az ő férje. Volt…

Gracula elhallgatott.

– Aztán? – kérdezte Derger. – Mi lett aztán?

– Joe azt mondta, kérdezzék meg Arthurt, nem tud-e saját magának valamit… nem képzelhető-e, hogy a rengeteg fejle557mény közben… valahol nyomtalanul eltűnhetett. Eloldozta az ép kezét… azt is rémes volt nézni, hogy a másikat én lőttem el, de hát… volt ott más? Amikor Perrier-t se szó, se beszéd, lelőtte…?

– És? – kérdezte Dejan.

– Arthur egy kicsit hibbantnak látszott… de a fövenyen nem tört össze semmije… csak megrázta a fejét a két kör. Papírt kért, tollat, jó puhát. Azzal felfirkantotta: Paul és Valentina le fog zuhanni. Joe Zox Amiral nevét is látta a papíron, de azt Arthur letépte. Jó ég, mondtam, hát a kis Paul… így végzi. Te raktál robbanószert neki, kérdezte Joe. Arthur mutatta: nekik. Hát hogy ott eltűnhet. Mintha Perrier technikásította volna meg a kis Paul gépét. Ez azt jelentette, hogy ha elsüllyesztjük a tengerbe, és jól csináljuk a dolgunkat, nem lesz baj. Joe azt mondta, bízzuk rá. Kimegy Shana motorcsónakjával. Arthurt akkor Shana lelőtte. Ennyit megtett érte. Hirtelen csinálta, nem tudom, hogyan, nem néztem. A Buickban volt egy nagy ponyvazsák, abba raktuk Arthurt. Shana komoly súlyokat hozott… az apjának volt egy ilyen láncos súlygyűjteménye. A rohadás nem fogja keresni a súlyokat, mondta Joe. Nem szereti ő ezt az egészet így se, mondta, de muszáj. Megvolt a pakk. Arthurnak szinte mindenére láncoltunk és drótoztunk súlyokat. Beraktuk a ponyvazsákba, és Joe elindult a motorral, ki az óceánra. Mi meg épp most jöttünk vissza Elmerhez. Valahogy rosszabb lelkiismerettel ülök itt a halott mellett… Perrier-re gondolok. Ront mégis Vanessa lőtte le… nem olyan közvetlen a kapcsolat, most, hogy Arthur megbűnhődött. Mondja, Derger – kérdezte Gracula –, összejön így, ha Arthur a bűnös?

– Ő is bűnös volt – mondta Derger. – És összejön. De ugyanígy összejött volna, ha Perrier csinálta volna ezt mind ellenem… meg egyáltalán. Most is állítom: Perrier-vel ugyanígy van megoldása mindennek. Glenn Bessica… Sam… Vanessa… és ne felejtsük ki Leót. Az biztos, hogy néhányan jobban örülnek Arthurnak halva, mint… ha esetleg Auerlinék kezére kerül. Dejan – mondta Derger –, maga most menjen szépen haza. Mi ezt, Joe visszatérte után, és… persze, az ő vezérletével… elintézzük majd. Ha Joe visszatér a vízről. Hívjuk Auerlint, Larquét… és még odaszólok Notenbanknek és Seekatznek is… Glenn apukájának… intézzenek mindent gyorsan úgy, ahogy nekik az adott helyzetben a legjobb. Menjen.

– Jó – felelte Dejan Tradics. – És kösz, tényleg, hogy…

558

– …hogy bevont – mondta kis csend után Tradics. – Tudom, „nem akart zavarni a madarak miatt”. De… így a jobb. Várjon, odacsörgök Dragának.

– Tessék – mondta Gracula. – Ront meg se nézi?

– Nem – mondta Dejan. Aztán mást gondolt. – De igen – mondta.

Ahogy ezzel megvolt, azt mondta Dergernek és Graculának: – Szívesen odatenném mellé… egy régi, halott madaram fényképét. De…

– Inkább ne – mondta Derger. – Mondja el neki halkan, magában, azt a verset.

– Most nem megy – felelte Dejan Tradics. – Az se megy mindig.

Elmer Beamish közben tárcsázta Dragát. Dejan elcsodálkozott, hogy Draga milyen hosszan mesél valamit… mert Beamish csak a fejét rázta, és nem adta egyelőre a kagylót. Aztán csüggedten leengedte, és azt mondta Dejannak: – Siessen haza… az egyik madaruk… nincs jól. Siessen haza… nagyon várja magát. Ezt mondta a felesége. Letette.

Dejan csöndesen állt. Senki se szólt semmit, és ő se búcsúzott el. Elmer elindult vele. – Hazaviszem – mondta. Derger a fejét rázta, aztán mégis úgy döntött, hogy menjen. Jobb, ha Auerlinéknek nem kell annyi személlyel foglalkozniok.

– Vigye – mondta Derger.

– Remélem – mondta akkor Dejan –, nem lesz semmi baj.

Ezt félig Joe-nak is mondta, aki épp ebben a pillanatban állt meg odakint, Ron emlékhelyén, a terasz félretolt, éjszakába nyíló nagy üvegajtajában.

De hát minden olyan-olyan összetett, gondolta mindjárt Dejan Tradics. Dergernek nem mondta meg senki, hogy Glenn Bessica él; és most tudnia kell: mindenki a halálát kívánta volna, aki csak így hazudott neki. Összebeszéltek volna ennyien? Talán van, nézett föl az égre, a csillagoknak is valami „állása”, és ebbe férnek bele, utólag legalább, képzeletünk szerint a földi ábrák. És nekem, semmi ábrámba nem fér, hogy valaki odahaza holtan várjon.

Tudhatta mégis, hogy ez mindig egészen másképp dől el, és vérlázítóan véletlen, ha egyetlen napunk is jó marad. Van valami mégis, érezte ott a Dennehy-parkon áthaladva, köszönés nélkül elhagyva Joe-t, elhagyva maga mögött mindent és 559mindenkit, aki e pillanatban érzése szerint nem szorult rá életre-halálra, valami mégis van, amiért csak élni, élni és élni szabad. Ez tesz tönkre lassan, bizonytalankodva; halogat minket, és mégsem tud megszerettetni önmagunkkal.

Az előbb még Ron Sadle hiányzott neki, most az, hogy ő maga nem is beszélt Dragával, csak átadták az üzenetet, és hogy otthon azért nem lesz neheztelés az újabb elmászkálása miatt, mert nagyobb baj is lesz, hanem ő maga a szívében épp ezért nincs jóban önmagával, és ez is mindegy, az számít majd, ami történik. Ha így veszem, gondolta Dejan, ahogy Elmer Beamish utolérte, megelőzte udvariaskodva, hogy kitárt ajtóval várja a kocsinál, ha így veszem, Dergernek is „a lényeg a lényeg”; összebeszélés nélkül voltak-e ellene mind, vagy véletlenül állt össze ez így, nem számít, fő az, hogy él. És ha Joe körül bármi olyan nagyon gyanús volna, egyebünnét szerzett értesülésekkel érkezik már, és tudja akkor azt is, hogy Glenn Bessica nem halt meg a DeFeo Parkban. Ám ahogy ezt gondolta, és a Bellevistán egy pillanatig megállva a kocsi kitárt ajtaja mellett, mint egy ország nélküli alattvaló és egy alattvalók nélküli uralkodó, felnézett az égre, csak azt „látta”, amit erről a távoli képződményről tudnia kellett és illett; és elmosolyodott, ahogy mindeközben csaknem „Leo DeFeo Park”-ként jelent meg képzeletében az a színhely. És ha nagyon szigorú vagyok önmagammal, tette hozzá, hát most csak a beteg madaramon tűnődhetnék, aki talán itthagy minket. Vajon nem rajta tűnődött-e Valami ezzel is, ami történt, ezzel az egésszel. De nincs akkora rend, legyintett.

De azért valamekkora csak volt. Kocsijuk, a Thunderbird rendesen szelte az éjszakai várost. Elmer Beamish szólalt meg elsőül: – Leadtam volna a Harris-verebet a bar-ban… a gondozónak, de…

– Csak nem… lett baja? – kérdezte riadtan Dejan.

– Ó, dehogy. Ellenkezőleg. Láttam – mondta bátortalanul Beamish –, mennyi madár van ott. Egyszer Leo DeFeo el akart adni nekem egy kanáritenyészetet. Sok mindennel próbálkoztam én… nem is tudom, mit gondol ilyenkor az ember. Vettem pár éve ötszáz kaktuszt, sajnos elpusztultak. Akkor jött Leo a kanáritenyészettel. Mentünk, ott is volt a tömérdek kalitka egy garázsban. Apró tenyészkalitkák…

– Tenyésztőkalitkák – mondta Dejan.

– Apró tenyésztőkalitkák – helyeselt Beamish. – Nyitja ki a helyiség ajtaját, üvegajtó volt, rég nem használt luxusgarázs. 560Teljes a csönd. A tenyészkalitkákban… képzelje, mi volt mindben…

– A tenyésztőkalitkákban – mondta Dejan. – Mi volt?

– Egy-egy kanáricsontváz – mondta Elmer Beamish. – Egy-egy kanáricsontváz, néhol kettő. Leo DeFeo nem jött zavarba. Azt mondta: „Megint elmúlt egy csomó idő, Elmer…” És hozzátette: „Ajaj, erről feledkezünk meg…” Mondtam neki, nem inkább a kanárikról feledkezett meg? Nem, azt felelte, mi értelme volna, ha azt mondaná ő bárhol, hogy „megfeledkeztem a kanárikról”. Ha azt mondja, hogy „megfeledkeztem az időről”, abban benne van minden. Az idő: csontváz, és…

– A Harris-verébről beszéljen – mondta Dejan Tradics tanácstalanul. – Mi lett vele?

– Ha szabad – mondta félszegen Beamish –, hazavinném. Megtartani. Elmondja, hogyan kell bánni vele, jó? És… hát talán nem lehetetlen.

– Nem – mondta Tradics. – A Harris-veréb és a kanári nem lehetetlen. Ők nem. Ha engem kérdez, azt mondom, akkor már inkább az idő az.

Akkor Dejan hirtelen rájött, hogy ez már a Bayson utca. A Thunderbird megállt egy telefonfülke közelében. Dejan kiszállt. Kiszállt vele Elmer Beamish is. Dejan ösztönösen is felnézett a magasba. Hátha Draga integet. Lombos volt a fa, nem látta volna. De a kapu üvegén… nem baj, ha az egész ház látja… ha netán ilyenkor jön haza vagy megy el az egész ház… ott volt egy levél, sebtében írta Draga, és látszott, hogy boldogan: „Harris közben jobban lett… Valamit nyelt… és ki tudta köpni… Siess…”

Elmer Beamish gépiesen követte Dejant a kapuig, védelmezőleg. Udvariasan elfordította a tekintetét. Dejan azonban, ahogy leszedte a cédulát a kapu üvegéről, megmutatta Elmernek. Beamish derűsen felelte: – Mondom, ha megengedi, holnap reggel rögtön idetelefonálok. Kilenc körül, jó?

– Magának, Elmer! – intette Dejan, és kinyitotta a kaput. – A madárnak… egyébként hol van?

– Reggel viszem el a bar-ból, megkaptam! – mondta Elmer Beamish. – Tehát…?

– A madárnak magára, barátom, már kora hajnalban szüksége lesz – fejezte be Dejan. – Ezért, ha nem zavarom kérésemmel, méltóztassék már fél ötkor hívni minket.

– Hajnali fél öt…? – kérdezte Elmer Beamish.

– Ahogy mondtam – válaszolta Dejan. – És ez olyan témakör, hogy…

561

Tűnődött, mennyit mondhat. Nem volt sok, amivel büszkélkedhetett.

– …hogy az ilyen utasításokkal, ért engem, Elmer – mondta akkor, félig már a kapu mögül –, az ember legalább nem tévedhet.

– Meghalok…! – mondta felszabadultan Elmer Beamish; ám Dejan elégedetten látta, hogy arról most szó sincs, viszont elképzelte a jelenetet, ahogy a Thunderbird a Gracula Bar elé kanyarul, és csakhamar vita indul, hevesen is talán, egy megbízott gondozó és egy Elmer Beamish nevű önjelölt között… mert az amatőr szeretné azt a madarat most rögtön azzal is jobban szeretni, hogy…

– Meghalok! – mondta Derger, de félig már Dragának, aki a kinyíló liftajtóban várta. – A helyes sorrend, igen, a helyes sorrend azért csak ez, figyelj…

Draga nézett rá, mint „őrültjére ennek a világnak”. Akkor Dejan hirtelen rádöbbent, hogy a helyes sorrend ez: el kell mondania, hogy Ron Sadle többé nincs ezen a világon.

Akkor megszólalt a telefon. Draga vette fel. Integetett Dejannak, jöjjön, vegye át.

Elmer Beamish volt az.

– A lényeget felejtettem el – mondta Beamish. – De előbb egy gyors kérdést. Van olyan kanárifajta, hogy „feo”?

Dejan azonnal továbbította a kérdést Dragának. Van-e olyan kanárifajta, hogy…

– Van, van – felelte aztán csodálkozva Dejan. – A feleségem mondja, hogy van, és a tulajdonságai… illetve a külleme…

Elmagyarázta. De Elmer közbevágott. – Bocsánatot kérek, hogy megszakítom mondatát – jelentette ki mulatságos udvariassággal –, de… az a madár, amelyik most az enyém lesz, nem létezik-e, hogy ilyen feo-kanári?

– Nem létezik – mondta Dejan. – Az egy Harris-veréb. Nem lehet összetéveszteni… – De most ő állt le. Ha nem ismerem a feo-kanárit, hogy is van ez az összehasonlítás. Nem tudta, hogy is van bármi ilyen, hanem hogy a Harris-veréb micsoda… és milyen… azt tudta.

– Mindennel így vagyunk, Elmer – magyarázta. – De hát… most kezdem érteni! Feo-kanári… hogy ez mennyire összejött! És ki bizonyítja, hogy azok a csontvázak feo-kanárik csontvázai voltak?

– Leo DeFeo mindenesetre – hangzott Beamish válasza 562– nekem ezt mondta. És tényleg ne haragudjanak a zavarásért. Viszonthallásra… Nem, nem merek olyan korán…

– Dehogynem! – kiáltotta neki a telefonba Tradics. – Holnap… azaz ma, fél ötkor.

Letette. Olyan jó volt így, ha azt lehet mondani: megnyugtató. Dejan Tradics így érezte.

– Hogy te miket ígérsz meg…! – nevetett Draga. Előkerültek a tervezett vacsora roncsai. – És nehogy egy nap feo-kanárival állíts be. Menj vele a DeFeo Parkba… most hallom épp, bemondták, hogy megint találtak ott egy hullát. – Draga töltött egy kis dalmát vörös bort Dejannak. – Én már ittam egy kortyot… annak örömére, hogy Harris kiköpte azt az akármit. Szóval csak vicceltem. Ne akadj össze feo-kanárival, se mással.

– Figyelj – mondta akkor Dejan Tradics –, Ron Sadle ma kora délután…

Mutatta. Draga rámeredt. – Te jó ég, ez borzasztó, de hogy én mennyire hibbant vagyok – kiáltotta, aztán a madarak miatt csendesebbre fogta a hangját –, látod, a két betű itt rajtad… Azt hittem valami egyletesdi… és őszintén, el is felejtettem rákérdezni, micsoda.

Dejan leszedte a kis „jelvényt”, és érezte, hogy ennek mindvégig semmi jelentősége nem volt. Ahogy átöltözött, otthoni szerelésbe, a világ lassan körbeforgó rendje se jobbra, se rosszabbra nem változott. – Figyelj – mondta akkor Dragának Dejan Tradics –, ugye, nem haragszol… nem akartalak ijesztgetni… de már amikor elmentem…

Újra megcsördült a telefon. Derger volt az. Dejan azonnal átvette. Derger mindössze meg akarta köszönni „a délutánt”. És adta Joe-t.

– Figyeljen, Dejan – mondta Joe. Olyan kísértetiesen azonosak a szavak, gondolta Tradics. De azért „figyelt”. – Lehet, hogy le kell lépnem egy időre. Lehet, hogy még annál is többre. Lehet, persze, hogy nem. Hall engem?

– Hát persze – mondta Dejan. – Hallom.

– Graculával – mondta félénken Joe –, kettesben… vagy ha megúszom ezt a dolgot… még velem is hármasban… csinálná tovább ezt a D’Orleans Állatnyomozó Akármit? Tudom, nem veti föl a pénz, de még fizetni is tudunk egész tisztességesen…

– Ezt hagyja – mondta Dejan Tradics –, de hát… természetes. Nagyon is. Igen.

– Jól van akkor – búcsúzott el Joe. – Jönnek… Auerlinék. Bízom benne, hogy ha úgy… holnap reggel hívni tudom, 563rendben vagyok. Holnapután. Egy napig legalább faggatni fognak. Ne féljen, magát meg se említjük… Nem, ne tiltakozzék. Megy itt az ilyesmi! Ahogy Glennt senki, de senki nem mondta Dergernek… Maga nem is létezik, hall engem? Holnapután hívjon… és éljen addig is a madarainak!

– Jó – mondta Dejan –, holnapután hajnali fél ötkor hívni fogom.

– Helyes – mondta Joe. – Addig is…!

Dejan, kezében a kihalt kagylóval, lassan lezöttyent a fotelba. A Star példánya zörrent meg alatta. „A megfizetetlen…” Nem, gondolta, ez nem pénz kérdése volt… Nem igazi és nem hamis… bár teljes kör…

Elaludt. Draga hagyta. Szórakozottan belenézett még Leo DeFeo hetvenkedéseinek utolsó krónikájába, aztán elrakta az újságot… a hét végére, kalitkatisztításhoz, bélelőpapírnak.

Ilyesmiben nem volt, nem lehetett változás.

Bármik voltak is, bármennyire közel jöttek is a helyi hírek.

…és te sose legyél az, mondta magában Draga, ahogy az alvó Dejant nézte, és eszébe se jutott fölébreszteni. Sóhajtott csupán, mert…

…olyan közel volt hajnali fél öt megint.

564