Még így sem

5 6

A szerző megjegyzése; nem elsőül olvasandó!

Bizonyos – valóban tárgyunkra vonatkozó – kérdések a figyelmesebb verseskötet-olvasás jeléül merülnek fel csupán; a könyvvel így valamelyest is függetlenül gazdálkodó olvasókat rövidítené meg tehát bármi előzetes utalás. Tapasztalatom szerint a verseskötet-írás kezdeteinél tartunk; bár serkenthetné ezt az egyetlen folyamatot e könyv néhány kezdeménye, melyeket csaknem kivétel nélkül a szerencsének köszönhetek magam is. Legföljebb a szerencse irányát kényszeríthetjük; jöttét aligha. A három főbb mottót például a Hard bop III. írásakor fedeztem föl, amikor keservesen „rímekbe törtem” Ottlik prózaszövegét. Később derült ki, hogy a mottókra szerényen utaló lépcsőházi vers már rég megvolt. Ennyit a kötet-„építésről”… Ha a „szellemi detektívregényírás” szabályait betartom is, szólnom szabad némely döntésemről. Technikai jellegűek. A rettenetes számok, melyekről – íme, egy „kérdés”! – a könyvben kiderül, hogy időpontjelölések, egy-egy napot jeleznek valósághűen; a betűjelzés azt mutatja, hányadiknak íródott aznap egy-egy vers. A számozásban szándékkal hagyom meg következetlenségeimet. Például: helyenként az „a” betűjeles verset csak a számozás vezeti be, a betűzés „b”-nél kezdődik. Ahol egy-egy „sorozat” valamelyik darabját már közlésre is alkalmatlannak éreztem, a hiányt nem pótoltam hamisítvánnyal; inkább legyen foltos a kőfal, esetlen a faragás, régebbi, világosan elütő darabokat építettem be. Ezt a kö7rülményt – újabb „kérdés” – mindenütt jelöltem. A Feltétlenítő és a Hard bop sok hasonlóságot mutat. A Hard bop elemei a középső tömbben mind jelentkeznek. (Amit legalábbis én mint képzelt olvasó elemnek láthatok.) Sőt jelentkeznek más költők – külhoniak, magyarok – műveiben is hasonló törekvések; köszönettel tartozom segítségükért. Az ismétlődő – könyvemen belül ismétlődő – motívumok csak azt tanúsítják szerényen, hogy magam is többé-kevésbé függetlenül gazdálkodtam a lehetőségeimmel. Olykor – de erről ne több szót! – önmagamtól függetlenül. (Máris túlzás; „elfelejtettem” legföljebb, hogy valamiről már volt szó, s megírtam másképp.) Mielőtt bármelyik vers a kötetben maradhatott volna, igyekeztem megnézni: ha az összes többi elveszne, ez az egy mondana-e valamit „rólam”. A versekben előforduló személyek – írók, festők, zenészek stb. –, úgy érzem, nem kívánnak jegyzeteket; az olvasónak lehet velük kapcsolatos élménye, a múltban vagy a jövőben.

T. D.

Talizmán

„Szegény barátaim, nekem tízezer lelkem van, melyiket vádoljátok nektek nem tetsző dolgokkal? Önző vagyok, szökevény, részvétlen, szeretet nélküli? Lehet, hogy ez is mind én vagyok. Nem nagyon rajongok önmagamért sem, az igaz. Mégis, ti a féltve őrzött szerelmeitek alján csak a részvétlenség fájdalmasan szilárd talajára építhettek, az én közönyös magányom pedig, a személytelenség végső kérgein belül, a szerelemnél erősebb egymásba olvadás sűrű, cseppfolyós, semleges lávarétegéből táplálkozik. Úgy szeretem felebarátaimat, mint önmagamat. Ugyanazzal a fajta szeretettel. Nem jobban. Tehetetlenül, közönyösen, megmásíthatatlanul. Hát nem veszitek észre, hogy nektek is tízezer lelketek van? Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni. A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakítatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban.”

Ottlik Géza: Iskola a határon

I. Ahogy a régi mesterek

A koalákról

Mikor olyan vagy itt; hogy nem vagy ott;

akkor a legjobb;

nem már- s nem még-alig; készen-kapott;

mit félbe-hagynod;

kit alakítanod; sokat-kicsit;

mert így idétlen;

így tükre-vissza-dob; össz-szét-esik;

legjobb igétlen.

Itt érne véget az; itt érne ez;

össz-vissza-hagytod;

központnyi körterasz; föltételes;

mid is maradt ott;

mi-haszna részletez; egy-egy arasz;

átér a lényen;

kit kér ne-hagyj-eressz; halassz-marassz;

lomhán-serényen.

Ha majd igétlenül; ha csakugyan;

ha mint e mackók;

ha majd feltétlenül; ha te-magam;

„amint akarnók”;

ha majd akárhogyan; játékszerül;

gyökér kezében;

elvész hiányosan; s meg-megkerül;

itt-ott egészben.

A Klee–Milne vázlatkönyvbe

Elindulunk most szelíd tájakon,

nem is akarunk másfélékre érni.

Rímhelyzet jön: megnyugtató a régi,

mindig megújítható alkalom.

Hová is tartunk; kell-e mondanom.

Egy zökkenő már volt: egy átkelési

helyen; ilyen: két versszak közt a résnyi

fehér folyó – máris mutathatom.

Megyünk, szelíd barátaink, Te és én,

velünk-támadt útjelekre ügyelve

megyünk: örökmedvéink, Te meg én.

Hogy eddig hol voltunk? Az elején!

Most itt bóklászunk erre-valamerre.

S a végén hol…? A végén hol! A végén.

Se /vagy mi, se/ vagy ők

Medvéink olyanok, akárha minket

nem látott volna még-még soha senki!

És ez-ez szelíd dolog. Nem jelenti

azt, hogy hiányzik Bizonyos Tekintet,

se azt, hogy eszerint, meg aszerint, meg

egyáltalán nem is vagyunk jelen. Mi

nagyon is-is jelen vagyunk. (Pihenni

is szeretnénk; elintézzük a rímet.)

„És most aztán…!” halljuk. Most? (Felcsigáz-

tuk az érdeklődést az Ismeret-

lennel! és végre kellene Vala-

a)mit mondanunk…) S halljuk még: „Ők olya-

nok, akárha mi szóba se jöhet-

nénk. Most köv.(etkezzék) a folyt.(atás)!”

a) Igen, ezt ők mondják rólunk!

Egysziromeső II.

In mem. Robert Musil

Mindig valami nagyon egyszerű

pusztulás szélén egyensúlyozom

azt, ami ezért máris mintha nyom

lenne csak, elmaradt előzetű –

vagy: „-végzetű”, és ott még nincs betű,

ott nem kerülök, nem találkozom,

ott egyéb maradok, ha elhagyom

mind-a-többit… csak azonos-jelű

lesz két sosem szűnő fenyegetés!

Kettős-jegyükben: mindenem kevés,

amit másikukból kiiktatok –

és, visszájáról: minden egyre sok;

miközben mindig: semmi-semmi-több;

akárha egysziromeső között.

Külön-„külön”

Külön, külön… „Külön”! Úgy semmi se

képzelhető; vagy csak képzelhető.

S épp ez a lényeg. Aki ezt elő-

legezi – és az „együtt” a „leg-”e,

legföljebb bólogat valamire,

ami nélküle se nem-létező,

sőt, aminek ő puszta levegő –

nem egészen szükségtelen ege;

de hát hol marad akkor a gyakorlat?

– Ezért próbáld csak egy idő után

mégis azt akarni, hogy „Így! Külön!”

Távolodj el; a „biztos” is „talán”

legyen; és ne a lassú „mi közöm…”

Amit agyonőrzöl, eltékozoltad.

Seymour, Buddy, Zooey

Körös-körül: tömérdek vállaló,

vállalás, váll a vállhoz, meg-egyéb-mi;

közöttük pár szerény, alig-ha-résnyi

köz, köz-mi-más, de talán: járható

köz! a sűrűvé összezáruló

fontosságban esetleg tévedés, mi

haszna; de ennyi mégis: hogy beszélni

ne kelljen, amikor nem mondható,

amiről szó esne; hogy ne lehessen,

ha nem lehet; hogy a Kimondhatatlan

maradjon meg köz-, közemberalakban,

hogy ne legyen „végülis”, „-atlan”, „-etlen”,

hogy ne találkozzunk, ha lehetetlen –

úgy majd: „lehet”!(?) talán; csak ezt akartam…

Savanyúvizes kutad, Dániel

Ha lennék még, mikor már nem leszek,

egyszerre hogy csinálnám azt a kettőt

is! Magam lennék „körül” a felejtők,

magam lennék „belül” a feledett?

Régi rossz vicc megelevenedett

példájaként? Ahogy ezt mind szeretnők!

Hajam húznák? Nem mondanám: „Eressz!” Sőt!

Kínrímhez nyújtanám a kezemet,

és így tovább. S ez a kifejezés,

ez az „és így tovább” is úgy pezsegne,

légbuborékként, mindakárha a

sor végén rühellt névelő, az „a”

kényszermegoldásából egy kevés

a)poéz’ is fúlna evevevenembe.

a) Bizonnyal ezt akarta mondani: „elevenembe”, persze, nem tudjuk. Mondogassuk hangosan.

Túl bonyolult; és még meg is kell halni –

Hetvenhárom nyarán már-már kövér

voltam: egy híján kilencven kiló.

De még az ilyesmi is változó:

hetvennél talál az idei tél,

hetvenöt tele. Lassan ösztövér

leszek ismét. Újrahízni-való?

És így tovább. Nyilvántartózkodó

kedvem ennél is különbekig ér:

lefordított vers- s prózaívekig,

vagy meglátogatott sírkövekig.

Nélkülem e legvalódibb csoport.

„A különbékét ilyenkor kötik!”

– De aki nem „küzdött”?? Az nem „köt”, „old”,

„békül”. Az csak: külön. Mint majd ha volt.

A feltételes megálló
avagy:
Dr. Jekyll álma

Mersault. Murphy. Ezek: nagyállomások.

Átrobogunk rajtuk. Ez itt a Hyde-park.

Orán. Lelohasztunk néhány kitárt kart –

(Ez merész kép!) Maradnak a leszállók,

maradnak a szerelvényen. A várók

hazamennek, és egy nappal tovább tart –

ők tudják, mi. Nem jött, akire vártak;

helyesebben: a vonat a megállót

egyszerűen kihagyta. Robogunk.

Izgalmasra fordulnak a megunt

várhatóságok. Most mi lesz belőlem –?

Nem is ez a kérdés. A tényezőtlen

lét végre megvalósul. (Vége lesz!

Ott jön – robajjal! – egy „feltételes”.)

Seymour elégiaírójának, R. M. R.-nek

Ha nem volnának oly barátaim,

akik létezésemre rászorulnak,

azt mondanám: „Miért ne –? És ha holnap –!”

De így csak várom változásaim

szüntelen sorát. Mindig valamin

túl vagyok megint. S mint akit koholnak

– mert van ilyen! –, érzem azt a hatalmat,

mely általam lesz épp azzá. Nos, én

nagyon szeretek élni; is; de ez,

úgy hiszem, nem eléggé lényeges.

Lényegesek – a medveféleségek,

ők, akik meg-megkövetelik: éljek,

s akik – mert úgy mindent jelentenének! –

nem jelképek. Mind csak feltételez.

Ima, biciklin Párizs és Roubaix közt

Szomszéd, tudjuk, ugye: mindenki él

valahogy; vannak szokásai, melyek

előbb-utóbb hívatlan megjelennek,

s terhesebbek annál a semminél,

amivel én vagyok teher… miért

mondjam: neki? nekem nem létezett,

mi több: nemlétezett –! s amíg lehet,

mihelyt lehet: nincs senki, senki! Sért

ez így valakit? Nem, ha hagynak engem,

hogy magán-Tour-de-France-aimon a

pedált nyomjam, cél s cél közt; s ne „Miért küzd?”

legyen a kérdés, és az se: „Ki ellen?”

Ha kérdetlen –!: egyszer talán ima

lesz ez, biciklin Párizs és Roubaix közt.

Murphy (Morphy) szonettje
avagy:
egy sakkozó a XIX. századból

„Egy nagyon hosszú kombinációban,

ugyan, ki szereti, ha megzavarják.

Terhes úgy, ha kedves is, a »rokonság«;

s minden, mi úgy tesz: van, bár nincs, valóban.

Elkopik úgy, s ha kialakulóban-

-se, úgy legjobb, mind, ami elkopottság

máris (ahhoz képest). Kik ezt kimondják:

bátrak. (Dőrék.) De én, ha moccanóban

vagyok (s vagyok!): így: hogy: épp-hogy-vagyok;

egy fontos ehhez: a mindenkori

– a minél mindenkoribb! – környezet.

Ez, ha eszményi: kettőspont-sorok!

Ha meghalok majd, kárörvendeni

elég úgy. (»Ez azt hitte, kész lehet!«)”

Ahogy a régi mesterek I.

Hol évtizedek is összemosódnak

egy-egy ilyen ponttá, mint most vagyok,

ne hidd, hogy bármit is megóvhatok –

mitől? Hogy nem tudjuk! Csak ennyi óvhat.

Hogy nem tudhatni, mit –! Sokkal fakóbbak

a fényképek, a fény-másolatok,

mint – mint valami náluk is fakóbb;

egysziromesővel szórnak, beszórnak –:

Ülünk a kertben. Idény elején.

De lehet, utoljára életünkben.

Nevetséges, ez az „úgynevezett” –

Egy madár is hol lesz majd „a nevünkben”!

Blinkey Bill, Dömi, Cs., L., te se, én

se; az Összes! meglett és elveszett.

Ahogy a régi mesterek II.

Ahogy a régi mesterek a kép

aljába pár élő személyt helyeztek,

így, hódolván e régi mestereknek,

megirigyelvén a szokás cselét,

madarai-fái közt látva Klee-t,

Musilt, reménytelen testvérszerelmet

– egyetlen reményt! – rajzolva, neveknek

csillagos eget emelvén Genet-t,

akik dolgok-lények találkozását

már csak ily szolipszista-mód remélték –:

kerülgetem, aztán kihűl, a kását,

a kásahegyet: elfogyatkozóban

omlik rád, rám –! Hát gyorsan: „Csupa jó van.

Persze, más: nincs. De a mackók: megérték!”

A szerepcsere

Vallomások helyett: emlékezések?

…S nem jogos-e ez, mint beismerés?

Hogy az elválasztó idő kevés;

nem ad lehetőséget a személynek,

hogy kibontakozzék úgy-amivé-lett;

s minden már emlék; és mássá tesz; és

e kettő közt: kölcsönös neszezés:

„Ki-kit-beszél-el s (ha:) ki-kit-beszéltet.”

Ám – s: ha! – ez csak olyan szerepcsere,

ahol nem ez az álarc vált amarra,

de két azonost választ el a más,

Mi-végre-kifejezés kényszere,

melytől maga az arc kerül az arcra!

S a félrecsúszás: megigazulás!

Merre nézünk, mit érzünk

Van-e köz-haszna oly magánvilágnak,

amilyenről én beszámolhatok?

Helyes-e, hogy ily aggályos vagyok?

Helyes-e, viszont, hogy „akárki láthat”?

És mit láthat? Mit hívok koaláknak

hangzik kérdés. Miféle fordulók

zajlanak – vagy csak eljátszogatok,

ősibb-lény hátam tartva a világnak?

Hát, hát, hát… A független nyugalom

mindig valami valósíthatatlan!

S hogy válaszul még ezt sem mondhatom,

annyit jelent csak: utólag s előleg

nincs hogy; de a hátamnak nekidőlhet

akárki ott, ama túl-oldalon:

– S majd érzi, mely válasz nélkül maradtam.

S ezt nem akárhogy érzi majd, de főleg;

s: ha-mit adtam, ennél alább nem adtam;

a lények, bárha koala-alakban,

egymást érik, ha háttal össze-dőlnek…

S nem is néznek másfelé oly nagyon.

Rilke-forduló

A Mesterség: más térség, mint ez itt,

más, mint az ott; nem összevissza tárul,

s el sem fogadhat bármit önmagául,

és nem tűrheti, ha rekeszelik –

Így tolja rá s nyitja reteszeit,

önnön határához míg körbe-járul;

őszi fáiról azonosulás hull,

s magává vissza-másul, ha szedik –

Felkél, napként, de csak ha teljes árnyul

kész elfogadni lény a fényeit;

akkor felkél, hátrébb, sugallatán túl –

Kenyér, mely éhhalál, ha megszegik!

Jel szavául szegődne; visszarándul:

„Ha távozhat, meg nem érkezhetik.”

Bizonyos játékforma tapasztalatai

Ami az „egyszer már harmonizált”

köz- s magán-világból újra kiválik,

hogy eljusson olyas harmóniáig,

melyet maga körül épp nem talált,

mert elege lett abból, hogy „zilált”,

hogy mindig „ez az egyik”, „az a másik”,

hogy főleg ugyanaz! két pólusáig

terjedő árnyalatsor, jól bevált

fokozatokkal – mert a soha végig

nem járható út kedvét szegte, csak

összekapcsolta e végpontokat:

a két – egyféle! – félbemaradást

kis ügyességgel azonnal elérik,

akik nagyon akarnak. Soha mást.

A játékformák; folytatás

Minden túláradóan esedékes;

így feledtetné, hogy esetleges?

Az okoskodás így vág tettleges

fintorokat egy fapofább egészhez?

Mint aki némajátékára érez!

És úgy érzi: a szó felesleges.

S ezt elmondaná nyomban! Egyszeres

nagyítót ajánl közelnézetéhez.

Így vagyok én: Ha valamibe kezdek,

attól kezdve csak azt folytathatom,

minden „alkalmatlan” vagy „alkalom”;

és mindent „bevonok” vagy „kirekesztek”;

mindenhez kell minden teljes napom:

örök helyszűkék – vagy elüresednek.

Régi vers

Mi mindent kell megtudnunk mindhalálig,

mit kell tudnunk, amíg meghalhatunk,

s hogy meghalunk, hogy erről tudhatunk,

hogy így el-halunk más tapasztalásig,

hogy így elismételhetünk akárkit,

hogy így akárki azt, amik vagyunk,

s hogy így vagyunk, járva cinkelt lapunk

kitudhatatlan kártyaiskoláit –

én ezt mindig sokalltam, és sokallom

most is; épp mert tudom: ha ezt bevallom

– épp mert tudom! épp mert nem tudhatom,

mit tudok! –, azt a lapot futtatom,

mely tőlem is ön-célúan egyéni;

s bármelyőnk nélkül éppígy lenne célnyi.

Pitcairn-szigeten nincsenek üzletek; a pénznek nincs értéke; ha azonban [lakói] egy hajó fedélzetén adhatják ki szerény „vagyonukat”, olyan hatalmas gyönyörűség ez, hogy még a legkeservesebb csónakhányattatást [néha két nap, két éj a viharos óceánon, zátonyok között] is megéri

Mindenki ellen annyit vétenek

gyerekkorában már! s magánszemélyek!

jóakarók! – Aztán persze az érett

személyiség mindent kinövöget,

s ahogy emberré emberesedett,

úgy folytatja; s az egészség jelének

számít, ha… ha a régi útra léphet,

és tőle „boldogak” új egyedek,

ő boldog, míg… ő szenved, majd ha… őt

emlegetik, mint Pitcairn-szigetén

a Bounty lázadóit a szegény

– a gazdag! – 72 lakos; szabad,

edzett lények. Ha már épp itt akadt

menedékre pár közös ős-előd!

Téli-nyári rege; I.

(„Magányos Fenyő Koala Menedék”, Indooroopilly/Queensland)

„…bútoraink csontjában megremeg

örök lelke medvés rengetegeknek.”

(Jékely Zoltán)

a)Menedékünk tele van koalákkal,

b)azért nem igen hívunk ide senkit.

Mert ők „ezt jelentik, meg azt jelentik”;

s mutatkozni ily mackó, szembe, átall,

annak meg nincs sok értelme, ha háttal,

tapintatosan – sandítva! – tekintik.

Ezért, hogy gazdáik inkább leintik,

ha-ki jelentkezik jó szándokával.

Kiket elődeink kipusztítottak:

ők lelnek itt nálunk (sovány) vigaszra.

Éldegélünk, halálra halogatva,

és visszalátszunk néhány jóbarátban.

c)Ezért, hogy kettős-létünk nem nyitottabb.

d)Meg sokat kártyázgatunk is vidáman.

a) Ez kb. azt jelenti: minden úgy részletes, ahogy, és épp az észlelésével rombolja össze az észlelő az észlelendőt; inkább mesélek. b) Ellenkezőleg: „A szelíd koalamedvéket karunkra vehetjük” stb. (Polyglott-útikönyv Ausztrália.) c) Dehogynem! Már az ilyen versekkel is. d) Kulcsszó; szükségesek azonban a versben jelzett feltételek e vidámsághoz; hogy egyáltalán bármi is (zárva) legyen.

Téli-nyári rege; II.

„Most el fogok temetni egy kazettát,

kinccsel teli emlék-iskátulyát;

az ember éltében annyit temet, hát

temessen el néhány kedves kutyát,

melyek imént még kezét nyalogatták –”

(Jékely Zoltán)

Egy komoly-mellényes koala-medvém

a)– („egyik” legjobb barátom már öt éve!) –

sok fontosabb teendőt félretéve

elolvasott (ha már én úgy szeretném!)

egy Verset, melyet egy Költő, temetvén

egy kiskutyát, az emlékezetére

– vagy még-még inkább neki! – föld fölébe

hajolva írt, iskátulya-helyeztén.

S hogy elolvasta, szeme könnybe lábadt

volna, ha nem olyan mackós anyag.

Jelzett így is: „Erről most ne beszéljünk.”

b)S hallgattunk. (Ő: „Két barát halogat.”

„Ki tudja, hátha mégis lesz kijárat”

– így én – „abból, hogy most mindketten élünk.”)

a) Ezt 1975. április 29-én írtam.

b) Próbáljuk így is olvasni: csak a zárójelig.

II. Mercutio

Százegy-holdas pagony

Nincs kivétel; vagy az összes kivétel

megint csak a rendet jelentheti.

Nézd felebarátod: ami neki,

jár neked is; s viszont; ilyesmit érzel,

érez. Mindent eltitkoltok kevéssel

halálotok előttig, persze, mi

titkolni való van, ha sejteni

lehet, amit bárki fölérhet ésszel!

És hiányzik a nagy nem-rejthető:

hogy tudnád, mint lehetnél halhatatlan,

s hogy ez ne felebaráti alakban

testesüljön meg! Te légy a tető,

a fal, minden, és – beszakíthatatlan. – – –

Így csak föld-színben bújtok az alapban.

II.

Tanulom, amit elfelejthetek.

Hanem akkor, ha már választhatok,

én Micimackóékkal akarok

egy osztályba járni. Az emberek

megírtak minket, s elveszítenek

vagy őriznek, de mint a laza fog,

úgy vagyunk… „Erre itt nem harapok”;

ha ezt mondják, többet nem is lehet,

nem is szabad kívánnunk. Iskolánk

nem ismer tantervet, csak s csak egészül

mindig, ami sosem „ami”, amíg nem.

Ezt a versnyi időt is elveszítem,

és fölösleges, bármit hozna ránk;

itt rész nem kér s tűr más részt soha részül.

„…ha hívsága mögött nem állhat valami mozdulatlanul”

Rilke

Tudom, minderről szólnom sem szabadna:

egy regény elemeit szórom el,

regényét, melyet már-már követel

a Nagy Koala K. C. „bármi tagja”:

vagy… de épp ez az! csak belezavarna

félkész dolgomba, ha akármivel

tovább utalnék arra, ami hely

híján úgysem férhet verses alakba.

Majd! De meddig mondom: „Majd”? Míg vagyok?

Vagy: „És mert én úgyis…” – ahogy a Nagy

Kimondó hagyta ránk fogalmazását?

Készül csak az ember, hogy „földi mását” –?

– hogy egy földi mást –? – végképp odahagy?

Ők, ők, ők máris mozdulatlanok.

„Azt se kívánd, hogy mondjam: mi az ok.

Azt se kívánd tudni: Kik ők? Ki vagy?

Ne támasztassék semmilyen kívánság.

És ne fedettessenek föl a kártyák.

Hadd szeressem e barátaimat;

velük se végleges, hogy megvagyok!

Velük s valakivel még. Elfogadva,

ami körülvesz. Egyébbel perel

regényem: csak azzal, hogy innen el

kell menni majd, és itthagyni, bitangra

a)– vagy: becsre? mindegy! – mindazt, ami van ma,

ami-aki azt kéri: higgyem el,

és elhiszem! de hova vigyem el,

ha nem méltattatom majd moccanatra!”

a) Csak a kényszerűen kiegyező hajlandóság mondatja ily tágan. Kizárólag barátaimról van szó.

A park

Feleségemnek

Ha meghalok, medvéink rád maradnak.

Változataként egy „Csináld magad!”-nak.

E két sort itt azért adtam neked,

mert azt mondtad: „Ha a növényeket

kérdeznék meg, hogy milyen a világ,

ha ők írnák embertörténetünket

a földkotróval széttört parki fák:

széttörne úgy-ez-az, mi most kitüntet.”

Mert azt mondtad: „Milyen óvatosan

rakják az első földhányás-hegyet;

rágondolnak: a fű alatta van!

És aztán? Végül? Elegyengetett

földhányás-sík a még-egy-napja-park…!”

Ha meghalok, mind, ami visszatart

– ami nemcsak az életösztönöm,

élet-órám rugója, gépi szerv-lét –,

mind, amihez valóban van közöm,

a tiéd lesz; ahogy már a tied rég.

Medvéink: egy ilyen növény-világ,

bár ők ezt most csak hallják, de nem értik,

s ha írják a medvehistóriát,

így talán: „Medvéiket lenövényzik…!”

Medvéink: – nem, nem! nem jelképesek,

és így, szerencsére, nem képesek

jelezni se, mitől kint-bent viszolygunk:

a „társaságban”, mellyel semmi dolgunk,

s „magunkban”, ha ember-mélyén, alul,

földhányással megápolt fű lapul.

Az eltávolodás

A visszatérést előkészítő

eltávolodás…! Nem jelenti azt, hogy

bármihez is, így, kevésbé ragaszkodj,

csak azt, talán: „Lesz még” idő; idő,

mely egyelőre nem képzelhető,

de hogy épp ezért nem szabad föladnod,

épp ezért hagyd ott, egyelőre hagyd ott,

bízd magad lazán manőverező

nem-is-tudod-miféle közegedre.

És várd, hogy… egyelőre várd, hogy „egyre” –

már ez is sok; persze, hogy egyre „mi”:

jó volna tudnod. Annyit legalább,

hogy jóra-e vagy rosszra fogy a táv.

(Mégis; csak így tudsz végig-kezdeni.)

Csak

Milyen –? ha e hivatásos világba

beleszól egy amatőr-zongora?

S a konyhában, ribizliszószt zabálva

a profinak van mit hallgatnia?

A fal mögül, a zárt ablak mögül

kihallatszik oda, hol láthatatlan,

a játékos. Mit csinálhat? „Örül”?

„Szomorú”? Tudja-e: „A ház, alattam,

hall minden hangot…”? Hagyom a ribizlit,

ülök a géphez, billentyűzetén

kopogtatok; „mit csinál fönt a másik?”

Íme, egy szonettet kell – ahogy illik! –

megírnom, hogy kijöjjön a szerény

eredmény: „VALAKI – CSAK – ZONGORÁZIK”!

Eddig jutunk

Az írás: bizonyos végpont, ahonnét

aztán visszatérünk az élhetőbb

egyenesek, kézzel rajzolt körök

útjaira; ahol csak-újra szomszéd

minden elhagyott. Kupacok: „vakondék

működnek”. Egy halott: „még az előbb…”

Újság, szerdán: „Nos, szombat délelőtt…”

(S nézzük a moziműsort.) Így forog szét

a figyelmünk, így mondunk „ezt meg azt”.

De hát: nem egy pontból mégis…? Ugye,

ellentmondásos! Úgy szomszédaink

e dolgok mind, hogy „elhagyatva mind”;

hogy el ne hagyjuk őket, így maraszt

meglétünk pár elveszthetetlene.

Hogy mondanánk

Kiírunk-e magunkból valamit?

Vagy inkább: egyre inkább beleírjuk

magunkat valamibe, hogy kibírjuk,

magunkhoz-formáljuk alakjait,

melyek alakra alig valamit

különböznek attól, aminek hívjuk

őket, s a könnyebbülés is a kínjuk,

mégis –? Ha egy lábadozó alig

néhány botorkáló lépés után

leül a kórházfolyosón a székre,

s mi nézzük, végig, hogy: egyáltalán –!

S hogy leült, már azt lessük: „Idenéz-e?”

Hát hogy mondhatná „ő”, hogy mondanám

„én” bármire is, hogy – („bár”/„végre”) vége.

Latinovitsnak

A csigalassú gondolatsorok

megállnak egy-egy expresszállomáson,

hogy a gyorsabb-forma nép is beszálljon,

aztán minden csak továbbcsikorog,

fogaskerékcsillag-reklámporok

sziporkáznak étkezőkocsitájon,

tükörképünk szalvéta törli szájon,

arc villan fönn, míg lenn a test forog,

test villan fönn, míg lenn az arc nyomul,

csillagreklám fogaskerék porába,

étkezőszipka szorulgat a szájba,

csigát csigára rálassítanak, rá,

a visszapergetőben, végokul,

ha visszájáról kezdhetné, ki hagyná.

Szonett France Prešerennek

(1800–1849, Ljubljana)

Könnyű annak, aki már visszalátszik!

könnyen beszél, s olcsó árat fizet

e könnyű beszédért; ezt: nem lehet

beszélnie… rögök néma szobáit

egymásbanyitják neki; ott a másik:

ugyanaz! ott már oly készségesek

testnek-se-testek, szívnek-se-szívek,

készek: vele? nélküle? – egybeásít

a válasz. Ha ott álmodik az ember

– mert ott: ember lehet! már nem a „talpán”,

és nem „költő” és nem „gondolkodó”! –,

ha ott álmodik: zsémbel – mért pihent el?

csak úgy! csak úgy! de éber lenne… alván;

– – – Vagy könnyen hiszi el, hogy nem való?

A vívóterem

(Szín: utca Veronában)

Ott élek én, ahol Mercutio

már mindörökkön együtt-vív Tybalttal:

összetoppannak, mintha medvetalppal,

visszakoccannak, két kókuszdió.

Nincs kérdés, hogy „ki ez a Rómeó”,

„kik e famíliák”; és az se nagy baj,

ha a sértés: halálos. (Messzi, halk zaj.)

S mi-hogy bár, legjobb hittel mondva: jó.

Asszózás közben, köz-megegyezéssel,

vívó-zsákként letottyanunk pihenni.

Nem szól a vér szava: kifolyt belőlünk,

könnyűségünk oda; mégis: „Felőlünk…!”

Ki hitte volna, hogy csak ennyi, ennyi,

amit nem érni föl karddal, se ésszel.

A találkozás

Ahogy az eszpresszóban leülünk

– mindegyikünk késett egy negyedórát –,

– a ruhatárban egyőnk se valóját,

csak a kabátját hagyta –, kívülünk

mintha mégis ott lenne két letűnt

Nap, mely az ablakon benéz. Csalódást

okoznának egymásnak? Nem csalókább,

ahogy helyettük is beszélgetünk?

Két összeférhetetlen ragyogás

kívül marad a kedvünkért; akárha

testőrök, sofőrök. De itt a kártya:

egyetlen lap, más-más Nap-figurás.

Már őket nézzük. Fölbuknak, lebuknak.

Ránk várnak. És hazavisznek. Maguknak.

A legfölöslegesebb kérdés – mégis: „Miért?”

Miért áll, miért tárja szét a szárnyát,

miért néz így, félrefordított fejjel

ez a kis alacsony-fajta pingvin, ahogy

közben a fehér mellényén két sebből

dől a vér, legalábbis ott a vér, mert

ez már csak fénykép egy nagyon drága

könyvben, mely mindig itt nyílik ki.

És most már ki bírom nyitni magam is

ott, és elbírom talán a kis félrefordított-

-fejű, széttárt-szárnyú pingvin látványát,

legfeljebb a néhány ronda színű

rablósirályt nem nézem meg jobban,

ahogy nem is túl mohón körülveszik.

A képen bizonyos távolság van

a szöveg szerint haldokló madár

és a prédalesők közt; mintha csak

egy vagy két rablósirály (vagy: halfarkas)

indulna abba az irányba, amerre

a náluk nem magasabb bóbitáspingvin

feje fordul. Ez a könyv ötszázhuszonkét

forintomba került 1974 decemberében.

A kép: eredeti felvétel; a színek:

persze, a színek… ez technikai

kérdés. A vér vöröse, a mellénytollazat

fehére, a bóbita sárgája, a csőr, a szem.

Hanem ami viszont mitől függ, kérdem:

Hogy miért áll ez a leopárdfóka-tépte

sebekből vérző madár, miért áll úgy,

mintha a képnek nem is az lenne

a szövege, ami. Kire néz, ha egyáltalán.

És az is igaz, mit csinálhatna helyette.

1974 – X.

Láttam az utolsó pépet a szádban –

láttam, hogy szinte azonnal megáll,

ha nem lökdösi lejjebb a kanál

– nem, nem a biztatás. Itt, a konyhában

törtem meg azt a gyümölcsöt, villával,

s bevittem neked (?), reggel. Délre már –

aznap estére – másnap hajnalán –

délelőttjén – szombaton! – akkor láttam

utoljára – kit is? aki még szombat

délelőtt (?), délután (?) –: így kavarognak

a jelzések, a jelölések, melyek

még vasárnap délig időt jeleztek,

jelöltek neked (?). Bárhogy is, a pép

lement. Üres torok, nincs maradék.

1974 – XX.

Akárha egy mágneses hold megállna,

a naptáron a kis vaskarikát

megpróbáltam nem csúsztatni tovább:

könnyen ment! hogy most már csak egy számjegyre

tapadjon mindig. Aki arra járva

észreveszi, természetes: hibát

vesz észre s javít, némi habozás

után, vagy nyomban. A naptár gazdája

ilyenkor vagy ott áll, vagy visszatér,

és – nehéz megmondani, mit csinál.

(Mert ezt a dolgot ilyen egyszerűen

ő sem gondolta! Egy „nap”, egy „halál”

napja – nem, nem! No és ha csak szeszély…!)

(„Hát így törölnek el távollétünkben.”)

1974 – XXX.

Aztán hazakerült-e az a nagy

medve a kórház melletti trafikból?

(S a szerző itt milyen hazára gondol?

– Esetleg egy karácsonyfa alatt…?)

S került-e tízféle borospalack

– így tervezte mindig! – abból a boltból

a kockás táskába? s haza? (E szótól

nem szabadulunk?) – Akárha lecsap

a villanyóra…! Földre hull az ágytál

zörömbölve. (Azután már nem keltél

fel; nem lett „haza”; s tényleg nem lett több tél,

amit még ott bent…) A szerző nem járkál

a trafik előtt, az önkiszolgáló

előtt. Így kerültünk ki egy kórházból.

Szakmája: ismeretlen

Ahogy ennek az utolsó négy hétnek

nem volt köze semmi előbbihez…!

S ahogy mégis…! Mert nem tudtad, mi ez;

de ezt a „már csak”-ot vagy ezt a „még”-et

(e tudatod árvizét? mid mijének

nevezzem?), ezt a lompos árvizet

szép szárazak tarkázták, szigetek

(beszélgetések! kezdeményezések!);

és csónakok jártak ide-oda!

(Persze, csak ide-oda! és akárha

egy-egy úgysem-menekülő kiszállt

volna egy épp száraz fakoronára,

s ott… Nem! nem! ez már csak a „valaha”!

Meghalni is: szak-munka, profiság.)

Az örök lakás

Apám én aki tudod milyen kényes vagyok a helyszínekre

és tulajdonképpen hibáztass sehova se vágyom

meglehet szaladok de nem hova-sietve

s igazán egy helyen társas csak a magányom

miért hogy nálad mégis nagyjából megtalálom

egy-egy állapotom kellő összetevőit

és úgy dőlhetek hanyatt egy sarokban az ágyon

hogy ha arra se gondolok az Eltávozott-Ő itt – – –

nem te nem Ő nem én nem az-aki-velem-Van

három jelenvaló és egy ki-tudja-hogy

nem ez a gondolatsor ha ülök fotelodban

mely látom már alig-alig a fotelod

valami más teszi hogy itt úgy megvagyok

ahogy egyebünnét minden jóból hiányzom

és ha megfordulok nézem az ablakot

a mindig esti fénysort egy sem az én lakásom

itt bent a régi csillár a régi lámpa egyre

és ez is oly kevés fény ez csak visszaverődik

hanem ahogy a rím ráfut belső sínekre

s a pályaudvaron már várják érkezőit

megjönnek elmerülnek ölelkező-alakban

vagy egynémelyikük maga hazakocog

és egy mindig is úgy akár a kés a vajban

nem hordártargoncák utasok kofferok

de szétnyílik körülte épp az ami megőriz

és újra összezárul mögötte ami megvan

fentről látná magát látná hogy ott van ő is

aki mindig sehol sehol sehol szeretne

apám így érkezem most-majd-lakóhelyedre

csak egyfelől jövök bár sokfelé maradtam

(ITT NYUGSZEEK STOP E STOP E STOP CUMMINGS)

„(Csak)” „(bizonyos)” „(formákban)” „(nem)” „(hiszek)”,

„(némely)” „(formák)” „(külső)” „(formáiban)”.

„(s)” „(ez)” „(nem)” „(érinti)” „(sem)” „(a)” „(feleket)” –

„(sem)” „(arról)” „(nem)” „(szól)” „(hogy)” „(velem)” „(mi)” (van)”?

„(Ha)” „(ez)” „(szólás)” „(lenne)” „(egyáltalán)”;

„(ha)” „(felek)” „(lennének)” „(s)” „(érinthetés)”:

„(ha)” „(hiszek-nem-hiszek)” „(olyan)” „(kevés)” &

„(volna)” „(ez)” „(hogy)” „(még)” „(így)” „(sem)” „(mondanám)” §

„(A)” „(folytonosság-absztinenciát)” /

„(tartóztatni)” „(csak)” „(örökké)” „(lehet)”!

„(így-folyton)” „(nem)” „(lesz)” „(egyre)” „(kevesebb)” □

„(Így)” „(nincs)” „(velem)” „(veled)” „(és)” „(így)” „(tovább)” %

„(így)” „(nincs)” „(többé)” „(lehet)” „(vagy)” „(lehetetlen)” +

(STOP) „(Bár)” „(elkezdtem)” „(volna)” „(még)” „(életemben)” =

Levél Tihanyból – Kosztolányinak

Az idő: lámpás est-idő; a színhely: íróasztalod;

a moccanatlan lámpafény örökmúlása összefog

és kihasít a környező sötétből egyetlen kezet,

egy évszázad öt tizedén át ez az öt csont-ág: tied,

élő csontkosár-fonatod, a lámpa fényén forgatod,

benne idegen csont-lelet, hajdankori hiénafog.

Harmincötezer éve már, hogy a rághatatlant eszi,

harmincötezer éve ép a zománca, gyökerei,

harmincötezer éve zár egy félig-összezárhatót,

harmincötezer éve tár egy már-sohase-nyithatót,

villantja lámpafényedet, s hány millió izzó kiég,

elgondolod! amíg e fog… s mikor már rég nem a tiéd,

de most, most, most, most mintha a végtelen idő csont-nyoma

lenne, önnön bizonylatod, hogy „Így örökre! Így soha!”

tagadhatatlan csonttömeg, harmincötezer év után,

mindegy, miféle tűnt közeg, mindegy, mily állati magány,

mindegy, elébeírhatod a „mindegy”-szót akárminek,

mégse mindegy e csont-idő, mert mindenképp oly egy veled:

Asztalodnál ülsz, lámpa ég, idegeid döbbenetét

írod: harmincötezer év! – s a megszokott riadalom

helyett újfajta rémület villan a zománc-szín lapon:

hogy mulandóak se vagyunk! azok se vagyunk igazán,

valamiféle anyagunk e halálra-szánt lét után

megmarad így vagy úgy, közös halhatatlanság részleges

ajándéka vár: jutalom? mely mindnyájunknak része lesz?

melynek mindnyájan részei leszünk, a világegyetem

fölfejthetetlen körkörös pályáin járunk jeltelen

villódzva, hogy ha valaki épp ily irányokba tekint,

ürügyei, alkalmai lehessünk, új szándékaink

támadjanak… Támadjanak? Ez riaszt: ez a támadás

megint, e sose nyugható, örökkön-kész feltámadás,

ezért írod: Szörnyű, hogy elmúlunk, de még szörnyebb talán,

hogy aztán is létezni kell, hogy sosincs végleg azután;

hogy a „kilobbant sejtcsomók”, e végre szabadon henyélők,

e felejtés-alakzatok még alakulnak, mint az élők;

ahogy az a hiénafog, 1934-ben,

a két év múlva már halott rá-gondoló élő eszében.

1975 száraz ősz-idején Tihanyból

írom e sorokat Neked, aki a lámpafényben, akkor –

Csak folytatok egy mondatot, egy örök-befejezhetetlent,

egy tollakról-leszáradót, mely mintha a lábam alatt lent –

Rovok bizonyos köröket, ahol jártál egykor, Tihanyban,

óvatosan emelgetek egy pár cipőt, hogy ne zavarjam –

Mint ha az avar-zördülés túlharsoghatná azt a csöndet,

mely még előttem támad, és ha összezárul, már mögötted –

„Futók között titkos megállók”: így vagytok nekünk ti, halottak,

„Sötét vizekbe lassú hálók”: egy se többé, mely félrefoghat –

Újra-támadó gondolatjel, meghúzatlan párhuzamosság.

Öröklét várhat így: hogy egyszer föloldják s újra egybemossák.

45 46

III. Valami hogy lobog!

Round Pond
avagy
a Kerek Tó

Mikor még meg se születünk

Mikor tegnap se a maholnap

Máris ott babrálnak velünk

Meg-sincs lényünk mélyén hatolnak

Ezzel oly példát szavatolnak

Hogy későbbed csak nézhetünk

Ha netalán egy-körbe tolnak

De csak ameddig élhetünk

Jó ha megvan mindkét szemünk

S lak-ablakon nézzük a holdat

Hiányozhat a vakbelünk

Rapière-ujj csettint a porcnak

Senkit se csak a gyomra korgat

E célra lett az ép eszünk

Melyet gumik is felkarolnak

De csak ameddig élhetünk

Amire rádöbbenhetünk

Csak mint a nyelvtanban a vonzat

Toporgunk míg van hol legyünk

Esély-vacogás meglatoltat

Csak aztán várjuk a valóbbat

De hát így is mit mímelünk

Mint vadkörték jutunk a tótnak

De csak ameddig élhetünk

Írom ezt mint aki letűnt

De szüntelen belébotolnak

Vajon is hol helyszínelünk

Hogy mindenek egybefonódnak

Emlékszel-e partján a Pondnak

Hasmánt kutyákat nézhetünk

Csonttal a csontot csont a csontnak

Itt végére is érkezünk

Köz-tudottan helyszűkölünk

És észrevétlenség tolongat

De mások-híja-hűvösünk

Nap keltén-nyugtán mit se foghat

Lefektet ám ami lohogtat

Kik minek jönnének velünk

Szer-telen is egy lesz a szorzat

Mert egyetlen lesz egyszerünk

Gagliarda

Régi olasz kikiáltók

Következzék a lényege

Vagy itt ácsorgunk holnap estig

Ki tudja mért jöttünk ide

Akik ott a karjuk meresztik

Legjobb ha mindjárt leeresztik

Így ki-ki magát inti le

Mielőtt még belemelegszik

Másképp hogy lesz majd hűlt helye

Akinek túl gyors a keze

Örüljön ha lábon menesztik

Úgyis viszi valamire

Mindenki így végezte eddig

Nem elég hogy helyette kezdik

Csinálja és fejezze be

Mielőtt még belemelegszik

Másképp hogy lesz majd hűlt helye

Legyen bár galamb a begye

A nyárssal azért megverekszik

Jó pék is megfingik bele

Amíg eléri azt a tepsit

Ki félfenéken megtelepszik

Húzza le más-fél feneke

Mielőtt még belemelegszik

Másképp hogy lesz majd hűlt helye

Aki nem gondol senkire

Nem sért gondolattal se senkit

Rosszabb ez mintha sértene

Oda se néz és visszatetszik

Ne csodálkozzék ha kikezdik

Nagy ám az isten hidege

Mielőtt még belemelegszik

Másképp hogy lesz majd hűlt helye

Jó lenne leélni az egyik

Életünket oda-fele

Vissza volna a rövidebbik

Alig valami kellene

Az se kellene semmire

Már vége volt s az egyre messzibb

Poez

Legyen velem, ha kérhetem,

Edgar Allan, ugye, megvár,

ha odalenn, ha odafenn –

no, már ha nem „Allan Edgar”.

Itt látja, nem? sormetszetem;

s természetem. Csak ilyen már.

Vajh’ tetszhetem? áttetszhetem?

No, már ha nem, az igen kár.

Elgondolom: Van ott peron?

Az ablakon kihajolnék,

s míg csomagom szorongatom,

kilóg, tudom, az a sok nép.

Szoronganom ily csarnokon…?

Ezen mohón mosolyognék –

S egyszerre: Poe-m! pillanthatom!

(Kilóg, tudom, ez a sorvég.)

És hirtelen szavát veszem:

„Ön, kedvesem, ama norvég…?”

Ó, kénytelen helyesbítem:

„Hungaryben que-kö-költék.”

„Segíthetem valamiben?”

Az étterem fele böknék.

Se-színtelen húslevesem

Hungaryben kiröhögnék.

„Oly álmodón néz, angyalom…”

„Csak álmodom.” – – – Elaludtál?

Fotelomon-pokrócomon:

koala-nyom? Dömi ott jár? – – –

Tréfálkozom: „Ko-alanyom

alítgatom.” Hazudok; fáj;

nem változom; csak kész a rom.

STOP TUDATOM KETTOESPONT UGYANOLY TAAJ

Georges Brassens Villonnak ajánlja
– de ha netán sokallaná,
a biztonság kedvéért megírom én

Még nem sokallhattam, hogy megszülettem,

még azt higgyék, hogy magam kelletem,

még egy-két évet így elédelegtem,

még jókat szánkáztam a serblimen,

még nem tartott igényt rám senki sem,

még szívesen mentem látogatóba,

még nem mondtam, amit bizony azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

Majd rájöttem, hogy ezt meg azt szeretnem

illik, kell, jó, így-a-természetem,

majd arra is, hogy erre törekednem

illik (kell, jó, elismételhetem),

majd nem tartott igényt rám senki sem,

bár szívesen mentem látogatóba,

majdnem mondtam, amit bizony azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

És bizony mondom, gondolkodni kezdtem,

és sokszor sokalltam a helyzetem,

és nem tapasztaltam ki, ha szereztem,

és keveselltem így-is-elegem,

mégsem mondhatta rólam senki sem

hogy nem megyek hozzá látogatóba,

nem hallhatták, amit bizony azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

De lám, előny, ha kérgemet növesztem;

de-mi-alatta, így, hogy ismerem;

de gömb helyett léssz szeglet egy gerezden;

de Istenem!-ből lesz Hát istenem…

de nem tudhatta rólam senki sem,

mikor-hová megyek látogatóba!

bár tudhatták, amit én is azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

Bár tudhatták, mind, mégse mondta egy sem,

magamnak kellett rájönnöm, nekem,

bár fontosabbakon manővereztem,

s velük vegyest nem bármi lényeken,

bár nem igen tagadta senki sem,

hogy mért-vagyunk-hol, kit-látogatóba,

tagadhatatlan csalódás azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

Most itt ülök, elmém levét eresztem,

most itt ül alattam az ülepem,

most itt ülök, mert ideülepedtem,

most itt ülök, még-csak-lent-büdösen,

de azt meg nem úszhatja senki sem,

akárhova járjon látogatóba;

„szagát vették – csak büdösebb azóta”

(találkozunk a temetésemen).

Sehogy se akarózik befejeznem!

Sehogy se adódik oly hitelem,

hogy amit belém-kezdtek, berekesszem…

S kis barátaimat hitegetem:

Hogy nem kívánja ugyan senki sem,

hogy hozzá… innen… mi… látogatóba…

Sehogy se mondhatom tehát azóta:

„.”

S ez csak közbülső variációja

valaminek, jelzem is rímesen;

tudom, mikor-mit rábízunk ha szóra:

közjáték, dibdáb Mindig-és-Sosem.

Csak az nem dibdábság, ami megóvna,

hogy ordítozzam egyszer rémesen!

Minek menjek, közben, látogatóba?

Találkozunk a temetésemen.

Emléksorok Kosztolányinak

Bóka László versmondását idézve

Amit kaptam, tudom, kegyféleképpen;

így, ha nem őriztethetem letétben,

használnom kell – önmagam ellenében.

Hát akkor: „Nem akarok kevesebbet:

legyenek a dolgok egyféleképpen!”

S ezt már magyarázni kell: hogyan értem,

és így tovább. Máris elér a szégyen,

hogy önmagamat – s javamra! – beszélem.

Nem mondhatom, hogy „csak kényszerítettek”!

Én kezdtem; hibás vagyok az egészben.

De csak az egészben, s nem bármi részben!

Nem a részek csorbítanak! De épen

maradtam volna…! ha módomra élem,

amit élek; hogy: „Felőlem lehettek…”

Ám így, ha már van „kié” és „kié nem”,

ha már „a többiek nem!” lett az „énem”,

ha láthatom – mert visszanézek! –: én sem…!

s ha már van, amit én sem… – mért tetézzem,

amit – ha én! ha kik! – kimerítettek:

a)Legyenek a dolgok sokféleképpen!

a) Komoly meggyőződés!

2 (És Aranynak is!)

De könnyű annak mondani, aki meghalt egy százada,

fél százada, évtizede, éve, hónapja, napja, ma,

vagy sose-élt regényalak, vagy ma is él, de távoli,

kagylózúgás-távoli mély miből-is szólnak szavai:

de könnyű – akár ha imett tűnt át oda, mi-kapuján? –

annak már ott a gyönyörű, kimondásos egy-átalány:

de könnyű az neki! ha az ára az is, hogy nem beszél,

de könnyű is beszélnie, hisz már a bélszéltől se fél,

mellyel visszamorog a föld gyomra, ha túl súlyos szavak

– de könnyű ott már mondani! – emésztőrög közt hangzanak:

de könnyű úgy létezni már, hogy ami tényleg létezett,

most csak olyan, akárha a kockázatos emlékezet

játszana pár ujjal nyuszi-árnyjátékokat a falon,

pár évtized… nap… perc… elég; és máris minden: alkalom!

De könnyű annak, aki oly alkalmasan szól bármiről;

az, ha már bármit elmulaszt: mint ha teli edény kidől…!

de az anyaga – megmarad! Legfeljebb az eredeti

rendeltetésből Valami – más valamire rendeli;

átrendezi! így, aki szól, ki-tudja-mi réteg alól,

már azt a jó-ízt keltheti: söröskrigli kuglit tarol!

mint ha vénhedett bajnokok szólnak hozzá valamihez,

míg te csak „így-úgy ez-meg-az, mert minden-minden semmi lesz”:

De könnyű visszalátszani: mintha akkor könnyebb dolog

lett volna mit szólni, hogy a magán-létezés kavarog…!

Seymour, Aglaja, Hyde s Jekyll, Bierce, Vian, a clochard, Teddy,

Winnie, Murphy, Aloysius, szívem örök híresei:

Ványa bácsik! névtelenek! mind-mind! de könnyű már ma így,

ha bármilyet kötöttetek, szétrothadott akármi frigy,

melynek jegyében a-kori élőktől gyötrethettetek:

könnyű nektek ránk mondani: „Jó, hogy nem vagyunk köztetek…”

Arany közép

Ha én, egészen finoman,

elmondanám azt, ami van

velem, a puszta szavakat

lefordítanák „gazdagabb”

értelmük tág köre szerint,

és csak ott tartanék megint,

mielőtt egész finoman

elmondtam, velem ami van.

Ha elmondom, mi nincs velem,

az úgy kevés, hogy: mímelem;

nincs róla tapasztalatom,

csak a szavamat hallatom,

és akkor joggal vélhető

annak, aminek érthető,

oda a belső védelem,

ha azt mondom, mi nincs velem.

Ez is így mind: ilyesmi csak,

két-szűnő-végpont-közt-szavak,

két szűrőn át homály fakad,

és ahhoz, ami fennakad,

kedv visszatérni nincs… Talán

e nincs-előbb, e nincs-után

indít el annak a nyomán,

ami mégis, egyáltalán.

Így hát, egészen finoman –

(Kezdete van és vége van.)

Egy különben üres uszoda 1965-ben;
hasonlatsor

Mintha egy üres uszodában, ahol csak

karbantartók, gépészek, parktakarítók,

dologtalan jegyszedők, büfések lézengenek,

csak az iroda alkalmazottai, esetleg

maga az igazgatóság; és egy-egy hozzám hasonló,

ki tudja hogy odakerült amatőr, akivel

szót se váltunk, legföljebb közösen

vagyunk közömbösek a szakszemélyzetnek,

mely már a hivatásosakat is unja: mintha

egy ilyen üres, délelőtti tanmedence

mélyvíz-felőli rajtköveiről gyakorolnám

magam a startfejest, melyet idestova

harminc éve nem bírok elsajátítani.

S így mintha nem is én lennék már ez,

mintha valakivel gyakorolnék tehát,

így vagyok egy-egy pillanatra teljesen

magam, ahogy platánlevelek és köpedék-

-sodralék, egyéb jelentéktelen szenny,

feldobott bogarak közt kibukkan

a fejem egy-egy talán már nem is olyan

sikerületlen vízbeérkezés után; de a minőség

itt már nem fog számítani, különben is,

hasonlatsor az egész. Mintha valaki

a létezést akarná megtagadni, de én

erőltetném, ahogy egy apa viszi rajtfejesezni

az ilyen-olyan fiát. Vagy egyebek.

Én Henrikem!

Füst Milánnak

Mindenkit összetévesztek mindenkivel;

de szeretek jól látni. Ezért, ha üres a szín, jó.

Aki ott már meg nem jelenhet, aki oda nem citál,

jó. Az jó nekem. Jól látom, ha akárhogy is.

Nem hív, nem enged elmaradni, nem ír, nem jelentkezik.

És a kellő pillanatban mégis üzen. Kaptál te már

életedben először oly Időt, mely Tasmániában

más, mint Britanniában odafönt? s elsőre mindjárt!

egyszerre ezt is, azt is? Hírt benne egy

élőről s egy… ki tudja! Mondd kerested

-e már, hogy felszámláld, egy még épp élő nevét?

és nem találtad, csak első felét… Aztán még két napig

élt, és a halálhírből tudtad meg helyesen,

s akkor már tárgytalan. De ez még csak a népes szín.

A hozzátartozók! hogy csak épp az hazugság

ne lenne benne, hogy ki tartozik kihez!

Én nem, hozzám ők se így. És ez is még: a szín. Én Henrikem!

Letörlöm még te-neved is föntről, és nem kezdődik ez.

A madarakról Déry Tibornak,
ügyük-béli barátomnak,
már-alig-ifjonti szeretettel

Én most madarakat etettem

egy fél évig az ablakomban;

s mert ilyet eddig sose tettem:

az Ismeretlent gyakoroltam.

Kell az ilyesmi! hadd-leszokjam

arról, amit épp megszerettem.

Máris mások terhére voltam.

Bízhatunk ebben s egyebekben.

Én soha megengedhetetlen

dolgokkal nem s nem szórakoztam;

rájöttem: nem arra születtem,

hogy vurstliban karambolozzam,

mit-hová vigyek s visszahozzam?

Mondjuk így: bajt sosem kerestem.

Lett úgy is mindig valahonnan.

Bízhatunk ebben s egyebekben.

Én azokban a verebekben,

ahogy ott bukdostak halomban

párkányomon és „légteremben”,

ki tudja, mit láttam, valóban!

No, most majd méltányos valómban

nézhetem, hogy szemem se rebben.

Ki se mondja: „…hiába szóltam”!

Bízhatunk ebben s egyebekben.

Barátaim! itt befejeztem.

Vagytok immár távolodóban.

Megint egyet emberesedtem…

s egy jót illeszkedtem… na, jól van?

És már egy fa tövébe szórtam

a kaját… Perzsaszőnyegekben

nem teszünk kárt! Bűnöm leróttam,

versben érte megvezekeltem.

A régi költőknek és Paul Klee festőnek

Nézem itt szemközt egy fa ág-bogát,

dülöngél a januári szelekben,

köb-terén fél verébraj lobog át,

a másik fél raj épp a földre rebben:

egy-egy tucat. Ez az a társaság,

melyet most, jó fél éven át kerestem;

aztán lemondtam róla, kényszerűen.

Barátaim, találkozunk a fűben.

Rigóbúcsú a medence falát

ekhóztatja egy levél-címnyi versben,

melynek kifejezésmódozatát

e fentebbiekkel elirigyeltem;

s láttam a Pep-madár árnyszínsorát,

ott vonult egy festett luzerni kertben,

talán zsákvászonnál is egyszerűbben.

Barátaim, találkozunk a fűben.

E madarakban több fantáziát

találnék, mint ilyen-oly emberekben?

Vagy nekem mindig csak ez a zilált,

csapzott-harmónia tehette kedvem?

De amit föl nem vettem, le se tettem!

Megváltoztassuk bár a rím sorát,

megy a dolog, egyhez mindegyre hűen.

Találkozunk, barátaim-a-fűben.

Szonett-tanulmány

(A „Forma-I” ürügyén)

Mint a barcelonai versenyen

nagyjából más okokból Fittipaldi:

nem akarok több pályán rajthoz állni,

a)ahol a biztonság elégtelen.

Nem óhajtok, mint szegény Stommelen,

lángbaborult versenygéppel kiszállni,

b)a gyenge korláton át. (b./ További

vágyálmaimat nem ecsetelem.)

c)Ne kapjak idegösszeroppanást se,

mint a mögötte hajtó (rím-e?) Pace,

kivágódva, átcsapódva, miegymás;

(a versenyt, persze, azonnal leintik;

eredményt hirdetnek: „állás szerinti”-t;

győz Jarrier és Ickx előtt Jochen Mass).

a) Hahaha!

b) Csak mert már a)-t mondtunk.

c) A vers befejezése.

Nick Tooldie búcsúja Indianapolistól

Nyugalmazz, Istenem! ki eddig profiként

hajszolódtál velem, halmoztunk tényre-tényt,

dobtunk föl fényre-fényt, és kockát rá: sötétet…!

Jól érts meg, épp ekként, hogy nekem most elég lett.

Kérlek, szállj le nagy „I”, körülem és alólam!

Versenypálya s -kocsi, köreitek leróttam,

előre is adóztam, s ami még hátra van,

az én legyek valóban, az legyek én magam.

Ó, örök-amatőr aszfalt- s fémszerkezet,

ó, profi körre-kör, ahol beintenek:

én intek most neked be, be, be, be, be, be!

– Megint fölberregek? Hajt a rajt szelleme?

Inkább szakadj reám leendő házi ingem!

a)Kockás flanellcuhám, dörzsölj teljesen ingyen;

ép bőrrel hadd üdítsen égési-seb-kenőcsöm,

lehessen jóízűen egy hordágyra ledőlnöm.

a) A NESSUS cég reklámja. Mert azért Tooldie csak Toldi marad!

Tizenhét sor a Forma-I 1975 köszöntőjéül

Elkezdődnek a versenyek újra; a számra tizenhét

Egyes-Forma futam színhelye ismeretes.

Semmi közöm hozzá; s „így” – biztos – semmi közük nincs

Hozzám mindöknek, kik ma e hexametert

Olvassák. És mégis! Roppant-mennyi közünk van

Egymáshoz. Várom, mit hoz az új január

Laudának, Jacky Ickx-nek, Massnak, többije-mindnek;

Mint ha a könyvújság rólam is így – soha így! –

Írna elő-jelzést: „Deux Mix”, Bulmár, Cs., Lapos és mind

Rajt-kész áll, várják még e Karácsony-utót,

És aztán, tizenegyedikén, lecsapódik a kockás

Zászló, indulnak; és hova érkezik így,

És mi hová, ha megérkezik is, majd ott mi lehet? s hol –

Zárul a kör; kezd így új formát a Mezőny;

És lecserélődünk, lecserélődöm, koaláim

Nem versengnek majd már soha MINT A NAGYOK.

Emléksorok Bertolt Brechtnek

Menj ki az utcára itt és most

– a száraz évszak teszi? –

bolyhos sárga trikóban: apró

rovarok repülnek rá, erre,

a színére csak, nem rád, mégis:

egész idő alatt gyilkolsz,

holott úgy látszik, mintha

vakaróznál. Ne bízz benne,

hogy ez személytelen történés.

Ne hidd, és már nem is hiszed,

hogy a sárga trikó háta

nincs tele feketeséggel.

Ha oda hátranyúlsz, elmázolod,

amit elől apránként

lecsipegetsz, szintén

hiába. És nem, nem személytelen

történés, ez veled

történik, ez történik veled.

És eleged lesz,

hogy ilyen felemás vagy,

és várod,

hogy hazaérj.

Berda József és Bertolt Brecht levelezéséből

Ha az ember úgy érzi: szédeleg,

tegyen ellenpróbát – hátha csak éhes.

Melegítsen egy kis lábos levest,

lebbencset adagolván némi léhez,

a jégszekrényből. S ha a jó meleg

ételt bekanalazva böfögések

törnek föl, sebaj. Szerencséje lett

rosszullétével; közönséges éhet

érzett pár napja. És kilakhatatlan

tanulság-vágya is csillapodott

megint. „Egyszerűen éhes vagyok”,

gondolja. „De nem elbizakodott!

Mert ahogy pár napig éhen kihúztam,

átmenet az is, hogy most még megúsztam.”

Így vagy úgy

„Más nem épp így hiszi: ha rajta múlna,

változhatna épp s csak úgy mindene,

ahogy pillanatonként kellene?

csak azzá lenne, bárhogy alakulna,

csak azzá újra…” Itt tüsszent, kifújja

az orrát, újra tüsszent. A keze

már csupa vér. Vigyázva int vele,

hideg vizes zsebkendőt kér. Ne túrja,

ezt kérte mindig, hall egy hangot, ezt,

legalább most ne; nem, nem, ezután…

s most sem azért; akkor meg ne beszéljen,

hajtsa hátra… Majd csillapodni kezd

a vérzés; más is így hinné talán,

hogy „így vagy úgy, de túlvan egy veszélyen”.

(1938–)

„(…s) egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk!

kifelé a ladik.”

(Illyés Gyula)

Itt egyensúlyozok

egy gondolatjelen,

nem kérdés: „Átérek-e valahára…”!

Egy hídfő már amott

olyan szilárdan áll.

(Várhatsz, zárójelem!)

Beülök egy Canal

Grande-parti teára.

Híd- s palotasorok:

így-úgy megismerem

cikcakkotok, már másodjára járva.

Ki-be fordulgatok;

canarino-madár

kis énekét lesem,

míg várok a Canal

Grande-parti teára.

Cölöpön víz lotyog,

csónakfenekeken.

S egy cukorpapírt ejtek a Canal-ra.

Valami hogy lobog!

S fénylik egy kiskanál,

míg citromszeletem

árnya hull a Canal

Grande-parti teára.

Hogy bealkonyodott!

Hűvösség a vizen,

s a Rialto bazárjain fatábla.

Ugye, maradhatok?

(Ha már –! Ha már –! Ha már –!)

Kitől kérdezhetem?

…Most egy hajó beáll,

válaszomra se várva.

A képeslapok képességéről

Ha az ember képeslapot küld

valahonnét, ahol addig nem járt,

vagy ahol egyszerűen csak jár,

könnyen meggondolja magát,

mielőtt a képeslapot elküldené,

mondván, mit tudhatja, aki

csak egy képeslapot lát belőle…!

Ha az ember jár valahol,

ahonnét képeslapot küldhet,

jól teszi, ha a legszebbet

választja, ami annyit jelent:

egyáltalán választ és küld;

mert ahogy ő azt a nyolcvan

év előtti rakpartot nézegeti,

fekete-fehérben Auteuilt és Passyt,

kertvendéglőit, uszálykikötőit,

ahogy Ródosz bástyája alatt Hvar

hasonló és neki mégis új útjait,

ahogy elugrik ott egy autó elől,

ahogy megszomjazik – s az ott talán

italmérés! ahova ott esetleg

be se menne! –: bemegy, kinéz

már nem is a ródoszi kikötőre,

Concarneau-t látja és Chatswoodot,

Bretagne-ban és Ausztráliában,

látja, amit; és lát, amit soha;

a jelsai tyúkólat Hvaron, az ő

szigetén, és a földrész legkeletibb

kiszögelléseinek egyikéről

integet az Atlanti óceán

túlfelén épp miféle képbe álló,

körbeérő képeslapszomszédjának.

Hosszabb út vége; valaki előkerül; valaki szintén

Blinkey Bill feje molyirtó-szagú lett;

s hogy ezt a tényt megállapíthatom,

azt jelenti: újabb harminc napon

át múlt az ember- s a koalaélet.

Harminc napomba telt, hogy hazaérjek!

Talán el se megyek, ha ezt tudom!

Bár az se rossz: az új s új alkalom,

megörvendhetni egymás közelének.

És az egyenlőtlen játékszabályok?

Jók! Mert: vannak! Egy bizonyos fokú rossz:

kapaszkodó; máskülönben kisiklunk.

„És akkor kik lennénk?” – „Valaki mások.” –

„S nekünk akkor könnyebb lenne a… titkunk?” –

„Túlesnénk rajta rég.” – „Te csak ne túlozz.”

Hommage II.

Kálnoky Lászlónak és Nearer Side-nek

Aztán a múlt mindig jól alakul.

Az lesz belőle, ami lehetett

volna, amit az ember szeretett

volna – s szeret, csak nem nyugtalanul,

mert ott semmi se üthet ki balul,

semmi se olyan túlrészletezett,

mindig mindennek végét vetheted,

semmi nem nyers és semmi nem avul.

Mint egy jéggé fagyott állóbüfében,

úgy jár-kelhetsz, akár egyhelyben állva:

hökkenni sincs min, megörvendni sincs min.

Mint az a szárnya-zsebredugta pingvin

a könyvborítón: itt akármiképpen

süthet a nap! neki már ott az árnya.

Talizmán

Én a halálos ágyamon

nem mondanám: ezem-azom…

Medvéimet szólítanám,

mert hiányoznának nagyon.

Én is hiányoznék nekik?

Vagy ezt csak most képzeltetik?

S ha nem vágyunk egymás után,

mindőnk megkönnyebbedhetik?

Ha egyike, ha másika:

kár erre választ várni ma.

Ami igazán egyszerű,

csak le kell bonyolódnia.

Oda se biccentjük fülünk,

hogy épp mit álmodnak velünk;

ott aztán tényleg fűre-fű,

elalszunk vagy felébredünk.

Feltétlenítő

„Másképp hogyan érthetnénk meg végül még a néma gyerek szavát is? Hogyan volna lehetséges az a csoda, hogy a mi siralmas eszközeinkkel, szóval, tettel, rúgásokból, tréfákból, otromba, elnagyolt jelekből mégis megértjük egymást? Hogy közölni tudunk többet, mint a mondanivalónk? Hogy felfogjuk azt is, ami nincs benne, s ami bele sem férhet kifejezőeszközeinkbe?”

Ottlik Géza: Iskola a határon

IV. A madarak barátját is kétely fogja el

Ablak, forgalommal

Ha a közlekedés nem igazolja

az ablaka mögött gondolkozót:

akinek ez csak a mobil-bozót,

jobb, ha nem is gondol a forgalomra.

Mert kiszerelés az. Nem, hogy megoldja

a más utakon meg nem oldhatót;

de legalább – hadd legyen járhatóbb! –

ős légi semmink újjal furatolja.

S azt tudjuk, hogy nagy büdös ez a semmi;

nem kell hozzá az utcára kimenni,

valamint Földünk ős-állapotához

is közelebb hajlíthat egy szoba –

Megrendülés nélkül hajolsz oda,

amihez már csak ablakod homályos.

Ablak, forgalom nélkül

Szemed homályos, ez állt volna ott.

A villany kissé halványabban égett

egy névrokonomnak. Lakásvidéket

látott maga körül, míg olvasott;

lankás vidéknek látta. Oldalog

az oldalak során, érezte; képek:

haraszt… alatt… tapasztalat… Kilépett,

oly otthonos volt egynémely halott.

Hogy – körét zárni! – torkához kapott;

sejtette már? nem sejthette! mi végett,

csak általában érezte a véget,

nem gégéjében; s csak hangot adott

bizonyos még-érvényes állapotnak…

melyről a metszett gége is makoghat.

Sz. L.-nek – csak én

Majd megátalkodom, ha „vége lesz”!

És ugye ez is „milyen röhejes”!

Mert azt hiszem, hogy azt „megtudhatom”!

Mert nekem a legnagyobb hatalom

– így nem formálok másmilyet magamnak,

s mindegy, ha-mily mellékhang itt kihallat –,

még, még, még egyszer ideírhatom,

hogy nekem a legnagyobb-nem-tudom:

ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez itt,

ül és gépbe veri a sorait,

mert azonnal teljes sikert remél,

de egy félreütés – és már cserél,

papírt cserél, és újra ugyanúgy

lát neki – mert az alázat hiúbb

neki! Az: maroktartás. Teljesen

feltárulkozni, Minden-és-Sosem

kifejezéshígsággal is, ha ez

bennünk van; megállónk föltételes,

de föltételez egy-egy oly megállást,

mely csak megáll… és áll és nem csinál mást,

hiszen különben mindig mást csinál;

az alázattalanság, mely kivár

valami maga-ellenére-jöttöt,

új napra kiteszi a régi göthöt –

hiába göth nincs! ő csak kiteszi,

és várja, hogy valami kiveszi

e – ha semmi?! – semmit a semmiből,

leékezi, még mielőtt kidől

az ékezetek alól a betű-rend,

s nem úgy kaparják elő majd, betűrten,

valahonnét, rejtekről a személy

szerény kiválóságát, mely túlél –:

élve-túlvágyás! vidd utálatom,

és csak röhögj, ha… meg nem állhatom,

hogy el ne mondjam, szelídebbre váltva,

ezerkilencszázhetvenhat nyarára

máris emlékezem, bár július

hetedike van csak, s ide a „hús”

rím jönne, de nem illik sehogyan,

mondom, július hetedike van,

és a szavak sorrendje, eme forgás,

temet lassan, mint a kutyát a forgács

a jelsai asztalos műhelyében.

Mi a műhelyt s kutyáját aznap éppen,

akkor láttuk… és most egy telefon…

s erről beszélek… és szívfájdalom…

Jó legalább kölcsön venni a hangot,

ha oly néma valami messze-hangzott;

de néma-e? Szól, szól akivel ott

jártam, és szállnak a finom porok,

és a háttérben egy hegyvonulat

– milyen? semmilyen! s pont ilyen maradt! –,

előtte a műhely-soron a házak,

délvidéki kőházak, borszag árad

dohos kapuk alján – most! száll-e? száll-e?

–, s az Assecurazione Generale

táblája egy falon ott feketéllik?

Sosem láthatjuk viszont azt a régit,

de ide minden beilleszthető,

alacsonyabb és magasabb tetők

sorakoztak a hegy előterében,

a napszállta előtti félsötétben,

egy ház homlokzata – mitől lilában?

valószínűtlen, hogy valaha láttam,

valószínűtlen, hogy tudnám, ha nem

idézné fel, aki ott volt velem,

úgy is tudnám, csak nem volna minek,

mert nem tudnám kivel megosztani…

Igen, mindent ki lehet mondani,

a szót, a némát, azért szegi meg

– mint a kenyeret! –, aki verset ír,

hogy megszegetlen egy alkonyi pír

maradhasson akár, s a szó maga.

Megszegetlen, mint a kenyér szaga,

illata. Ahogy egy távoli képen

most, gondolatban-sem, oly észrevétlen

átvonulunk, én és még valaki:

nem lenne vétek nem bevallani?

hogy én, hogy ő, hogy én, hogy ő, hogy én s ő,

és nem egy pár, és nem egy férfi és nő,

nem lenne bűn elhallgatni, hogy ők –?

egyáltalán –! e már nem létezők

valamire vissza-számítanak,

és onnét már aligha napokat

számolnak, mennyi volt már s mennyi lesz még,

elment velük egy hajnali trajekt rég,

jött a búcsú viszontlátása Splittel,

oly átmenőben, mint egy aknasplitter,

olyan-se volt bennük… vagy voltak ők;

s ha így: mi volt? mi nem? oly átmenők.

A csomagmegőrzőben volt a holmi,

s egy üres futballtribün a közelben,

s egy petárda – „győzni-fogtok-e-jelben!” –

egy mellékutca égboltjára, mely

mégis kinek-kinek-sajátja hely,

már az esti vonatablakon át

odaröppent, és a képet magát,

a képet, mely maga a mindig-egykor,

máris-egykor, ha kisutca, ha hegysor,

otthagyták, s ott-e, s hagyták-e, vagy ez

marad majd az egyetlen végleges:

a mindenkori kép? az asztalos-

műhely háza, a fekete-boros

kapualjak, kóródombok, köves

öbölpartok, egy büdösbolt, vegyes

időjárások, megebédelések

a rotyogó rezsón, összeveszések,

melyeket mind-mind-mind megúsztak élve,

hogy aztán majd… Úgy gondolnak e képre,

s egyikük jóvoltából versbe „fonva”,

de – más időmértékkel! – telefonba

csakúgy, ahogy… nincs itt mit befejezni.

Mintha el se kezdődött volna semmi.

A hol-mihoz kell csak ezt-azt koholni.

Kövek zörögnek…

Kövek zörögnek, törik a követ,

tucatlátvány zaja „száll” a nyitott

ablakon át, és egész jól tudok

dolgozni mellette. A „lényeget”

– mondjam így: a komoly veszélyeket? –

nekem sosem efféle tucatok

jelentették. Ezek csak ablakot

zártak-nyitottak, külső tereket,

jelzés-szerűen. Én az egyedibb,

egyszerivé feltolt vagy feltolakvó

emberi-féleségekkel vesződtem

s vesződöm inkább. Védtelenjeik

végtelen agresszívek. Vészharangszó-

-utánzatok porcelán-csengettyűben.

Kondor ipart kér

(Pályamunka)

Mérjük fel, hány köbcenti a büdösség

ebben az épészeti irodában,

aztán a többit se csak általában,

következzék azonnal különösség,

vagy beleaprítom a köpőcsészét!

Ajtókkal és alakokkal – utánam!

Kirohanunk; utána a Csatá-ban

mindenkinek lemagzok két cseresznyét.

(Szín: a Csata presszó pályamunkának

alig-se-átalakított homálya;

foncsortalan tükör ismer magára,

ahogy, seggel lapja felé, megállnak

bizonyosak. És büdösek a mélyek.

Ki-mi nekikoccan köbcentijének.)

Here is
SIDNEY BECHET
at his
rare of all rarest performances

(Szóval egy kis ez-az)

Jó volt az a Black and Blue New Orleans-ben!

úgy értem, egy New York-i stúdióban.

Becehhelek! máris valami jó van;

örvendek, hogy így látlak, ily jó színben.

Hogy van Muggsy Spanier (tr)? (Itt az i nem

külön szótag, a tr: az.) J. P. Johnson

(p)? Baby Dodds (dr)? George Brunis (vo;trombon)?

Pops Foster (bs)? Danny Barker (g)? Éppen?

a)Nem éppen? Albert Nicholas (cl)? Art Hodes

(p)? Ennek harminc éve. Akkor én csak

nyolc éves múltam. Nem tudtam, hogy ahhoz

jön majd hozzá a többi. Black and Blue!

Fújd, Bechet; ez nem őszi, rekkent bú;

b)ez nyolc-és-harminc év, mely tűnve szétcsap.

a) A lemezen hallható Black and Blue-felvételen J. P. Johnson helyén Art Hodes ült a zongoránál.

b) Ez a fogalmazásmód a szerző reménytelen hódolatát impresszionálja az utolérhetetlennek.

Rigó- és medencebúcsúk

a)A rigóbúcsút visszhangzó medencét,

amelyben épp rigóbúcsút sose

láttunk-hallottunk, de én úgy, de te

úgy szerettem/ted/tük, ott vártalak, még

mielőtt ezt a parkot tönkretették,

ott tükröződött a hídfő töve

a fák alatt, platánok levele

úszkált, mint-mint… barnálló pergament-jég:

b)a medencét elbontják. Nincs esélyünk,

hogy mint a versben, búcsúzó rigókat…

és – nem mindegy? – félbemarad a mondat,

és – nem mindegy? – nem mindegy! Nincs esélyünk:

ez túlzás; hadd legyünk! (óvatosabbak) –

„Sohase mi voltunk a fontosabbak.”

a) Ld. Jékely Zoltán: Levél. 6. versszak.

b) Érdekesen helyreállították.

Árnyak és árnyalatok

Nekem nem való a kapcsolatok

tartása; tartsanak, de nélkülem,

úgy értem: úgy-ahogy-lehet, velem;

de amit én tartok, az csak berogy

– épp e tartás súlyától. Nem vagyok

alkalmas mindenre, felismerem;

csak nem ismerem el. Elképzelem,

hogy lehet mégis másképp… Ám ahogy

eljön egy hét, eljön egy nap, amelyen

találkoznom kellene bárkivel,

és másnap mással, és hetente hánnyal –

s ez már: darabszám! csak így: lehetetlen!

Megvagyok, érjük be most ennyivel.

– – – S ha így: már jó! érzem: mindenki árnyal…!

Te és én

Rólunk itt most kevesebb szó esik

valahogy: egy-az-egybe kevesebb.

De ők…! Tudod, e célzással kiket

hozok be itt; őket hozom be itt,

s aztán a szekrények ajtajait

rájuk csukom. Mert beesteledett,

mert az este itt kissé rövidebb,

mint a… „Villejuifben: villejuifibb!”

hangzik megállapításuk. S a visszhang

már egy szekrényfalról jön. Ránk csukódik

a rövidebb esték… mije? Az erkély

hiányzik. Láttuk McMurdo fenyőit,

ő ott barangol most is a szabadban,

s aki rá bír gondolni, „soha nem fél”.

Philippika

Keveset alszom? Esténként korábban

kellene ténylegesen elaludnom,

hogy az a hat-hét óra, az az úgymond,

valóban meglegyen hat-hét? A lábam

szúnyog csípte meg, viszket, és hiába

hagyom, hiába vakarom; kitúrom

a lepedőt a falnál; visszagyúrom,

aztán felkelek, megyek a konyhába,

iszom valamit, fölöslegesen

éhes vagyok – ha aludnék?! –, eszem,

aztán… reggel megint csak nem tudom.

Mindebből az a ha a lényeges;

ez a felfogás; itt csak képletes

a)szerephez jut; de fel nem foghatom…

a) Szerencsésen marad abba! A szerző valóban nem foghatja fel – ebbe a versbe se! –, hogyan lehet minden úgy-ahogy, holott…! és, ami lényegesebb, hogyan nem tudja reggel soha, mint aludt el megint; idegesítő viszketés, hogy ezt az egyet haláláig nem fogja megtudni, s utána végképp nem.

A Perfect Day for Bananafish

Seymournak

Ami tűnik, csak visszatűnik ahhoz,

ami így marad teljesebben ott;

előremutató fordulatot

mindig csak a teljes körfordulat hoz.

Ilyenkor nézz el a banánhalakhoz.

És lesz majd egy tökéletes napod.

Körhalálukból telerakhatod

egy körhasítékod; ahogy felapróz

osztásod, mely teljes kör, egyszeri

(Innét a rémület? a liftbeli?

hogy továbbléphetni reménytelen?

Kiszállt valamelyik emeleten;

lövés dörrentett szét egy körszobát.

Megtette háromszázhatvan fokát.)

Erkély Villejuifben

Mindenből gyűjteményes kiadás

lesz a végén, vagy még valamivel

később. Lakások erkélyeivel

is ez történik; mért történne más.

Egyre késik az azonosulás

az új környezet elemeivel.

Ezt a fokot csak akkor érik el

a felek, ha az eltávolodás

foka valóban áthidalhatatlan.

Párizs s Bázel között egy gyorsvonatban

még Bázelt várjuk, még nem Villejuif

rajzolódik vissza, nem az az erkély,

melyet évekre elhagytunk.

S a fütty,

a rigós alkonyfény egyszerre felkél.

Napfelkelték

Napfelkelték bizonyos alkonyok.

Napunk leáldozik – s ők megjelennek.

Ahogy ez a legjobban megfelelhet,

nekünk felelget, köröttünk forog

fény- s hangjelenség, mi csak anyagot

választunk hozzá, fogynak és kitelnek

(fogynak-nincsenek-és-körénk-kevernek

dobseprővel egy fényes szólamot):

felbődül fönn egy erkély! egy lemezt

tettek oda! így? de egyszerre svungot,

egyszerre szvinget kap a… visszahalkul,

halljuk, ugyanezt-és-többé-nem-azt,

ott vagyunk még, és mégis mintha arcul

ütne a dob: hogy többé nem leszünk ott.

Párkány

Mióta felhagytunk az etetéssel,

nem járnak párkányunkra verebek.

És néha mégis! üdvözölhetek

egy-egy barátot a rég szanaszéjjel

szóródott társaságból. Én kevéssel

beértem mindig. Megszoktam: lehet,

de alig. Vagyis: amit szeretek,

amit szeretnék, valahogy nehéz el-

fogadtatni épp azokkal, akik

nem járnának rosszul azzal, ha hagynák.

Veréb-ügyben épp elég bonyodalmat

kellett kiállnunk. Így inkább nekik

mondtunk búcsút; a párkány tiszta; lakhat

ki-ki nyugton, ezzel már nem zavarják.

A búcsúfélkör

Ott, az utolsó jelsai napon,

amely aztán utolsó lett valóban,

egy búcsúfélkört, emlékszel, leróttam

veled délután; a hotelsoron

mentünk végig, és egy hullámfogón

magasra vert a víz. A rádióban

nem is tudom mit hallottunk; szorongtam,

szorongtál; hogy megint valami jón

lehetünk túl; itt s most, és általában.

Mintha mindentől búcsúznék! ez itt nem

túlzás, mert azt mondom, hogy adja Isten,

ne legyen igaz; mert a haladék

felemésztődik önnön állagában,

és semmi, semmi nem elég. Elég.

Lásd: a)

A pénz átváltozik. Üveg sörökké

változik rajta át egy negyedóra,

félóra, nap. Kipipálva, leróva,

megívelve szép búcsúfélkörökké

ez-az. Kész. S nem így kellene örökké

élnünk? Örökké kellene! Mióta?

– Én nagyon szeretnék koala-módra

gondolkozni, s nem másképp soha többé;

de akkor épp az válna védtelenné,

addig is, amíg élünk, ami sorsra

csak halálunk által ítéltetődik!

Mi helyettük leszünk csak kész-elemmé

napunk rosszabb felén; különben ők itt…

a)…Bár csak ilyen befejezése volna!

a) De nemcsak ilyen lesz; a legfőbb rossz máris adva van tehát, ez variálódhat, fokozódhat, remélhetőleg minél később; de a csoda lehetősége, ha kizárt is, mégis említhető bizonyos okból legalább.

„A nyugalom pillanata:
bizonyos nyugalom biztos halála”

„Miért csináljuk?!” Hány s hányféle választ

tűr e kérdés, mely maga: tűrhetetlen.

Hogy átkeljünk a vízen egy trajekten,

megint ugyanoda; mert mi talán azt

hisszük: az ember mindenképp beválaszt;

a hajón se vagyunk sosem mi ketten

csupán, mégis; a nyugvás: lehetetlen,

míg valami kimozdulásra támaszt

igényt bennünk. Akkor kimozdulunk

nemlétező nyugalmi helyzetünkből.

És jön az átkelés, az alkonyunk

Brač sziget kikötőjéből kifutva,

s szinte magunk vagyunk! az üvegünkből

húzunk egyet… már megint mit se tudva.

A közbeeső dolgokra kell ügyelni

Abba lehet-e hagyni? Ez naív

kérdés; és mégis hányszor fölmerül.

Már csak az, ahogy az ember leül

egy kőre egy bizonyos búcsúív

során; már csak ez is… S hogy visszahív

egy komonátdallam; feltétlenül!

(Feltétlenül mit?) Hogy idő kerül,

amire kerül; sor kerül; kicsit

elkalandozunk, aztán ahogy újra

felfigyelünk, minden valami más,

nem ugyanaz, már külön: folytatás,

aminek vége lesz… no persze, tudjuk,

intünk a súgólyuk felé… ezt el ne bukjuk!

a gödröt – de most, most: ez! – egyre túrva.

Ügyeletesek

Olyanok vagyunk, mint egy ügyelet,

fontosságunk álmos fél-tudatával;

és mit is kezdenénk az éjszakánkkal,

ha már itt üldögélünk a meleg

– hideg – helyiségben; éppúgy lehet

szabad eget említenünk; na, rávall!

mondjuk egy hívónkra; valaki rávarr

egy gombot az ingére, és mered

maga elé, és a hívásra vár,

amelyre ő is megjegyzést tehet majd,

de felriadhat, s intézkedve és

– mondhatunk bármit! kivételezés

nincs! így vagyunk! – fontoskodva lezár

egy ügyet, mely máris új kis ügyet hajt.

Józan haladék; de persze…

Jelsában a piros-zöld kikötő-

lámpák lassan villogni kezdenek.

Vagyis: nem lassan! Nincs hirtelenebb

annál, ahogy az el nem dönthető

napszakból – napszakokból! – két elő-

készített jel – mily egyértelműek! –

kivillan. A türelmes égszínek

tovább váltják eggyé-szét-kenhető

síkjaikat. Mi melyikek vagyunk?

Félkörözünk, ketten, a kikötőben,

és felnézünk a lámpákra, mögöttük

s felettük: másra. Ikszedik napunk

ez itt; és úgy…? Még lesz döntésre bőven

időnk; s ha nem: így vagy úgy, megehetjük!!

További józan haladék

A lámpák vagy az ég? A kész jelek

vagy mintaképük? Melyikek vagyunk mi?

Ezt a játékot nem lehet megunni,

s eldönteni csak tévesen lehet.

Nem hibásan, csak tévesen. Ezek

komoly különbségek. Nincs sosem annyi,

nincs akkora eltérés, ami tudni

való! Itt a tudás: erőltetett;

ehhez képest két természeti jel

a két kikötőlámpa, közte művi

gondolatok cikáznak, csupa kész

termék; sokkal egyszerűbb, ami kell,

oly hihetetlen, ennyi az egész:

kicsit járkálni, megállni, leülni.

A madarak barátját is kétely fogja el

Mit vándorolnak némely pingvinek!

Bizonyos madarak mit átrepülnek!

Ehhez képest: hogy ily szerzők mit ülnek

az írógépnél! és tényleg, minek?

Most csak én kérdezek ilyeneket.

S hogy elkergettem másokat, nagy ünnep;

„szorul, mindegy-miért-körébe-gyűlnek!”

mondja Villon; vagy mondhatná. De meg-

halt jó rég. Ez váratlan fordulat.

(Nem ez, hogy meg, bár nem tudom, neki –?

bár nem tudom – bár tudom! –, hogy nekem

ez a gondolat nemcsak idegen,

de már-már értelmessé is teszi

a faggatózó okvadászokat.)

Célfotós befutó középtávon

a)Ma ez a harmincadik versem, mégis

úgy érzem magam, mint az a kis sapkás

középtávfutó, aki már-már úgy lát-

szott, hiába vezette egy-két év lis-

táját, a fontos döntőn, sajnos, megis-

métlődik az, ami máskor is sok más-

sal, hogy elkocogja s későn kezd hajráz-

ni, de aztán ha mellszélességgel is,

meglett. Rábízta így a célfotóra,

amit két körön át neki magának

kellett volna biztosítania?

Hol állapítható meg így hiba,

b)ilyen szinten! De én, hogy reggel óta

c)írok, s úgy érzem; hajszál csak s leráztak…!!

a) Kettőt eldobtam; itt a huszonnyolcadik.

b) Ezt csak a középtávfutóra értem!

c) S hogy még ez a jobbik tudat…!

(Talán!): St. Severin-sarok

Álmomban egész kis verebeket

szedtem össze a járdasarki porban;

alig, hogy az elsőért lehajoltam,

föl se néztem: „ez a Diáknegyed!”

kiáltottam; „a folyó itt lehet

egész közel”, aztán tovább kotortam,

majdnem négykézláb, s majdnem odaszóltam

egyiküknek, mert a tenyeremet

mintha megkedvelte volna! fehér por

borította a járdasarkot, egy-két

arasznyira volt a többi kolibri-

-nagyságú veréb; hát itt most mi lesz? még

épp elegendő lesz rá ez a két sor,

aztán a szemeket tessék kinyitni.

Az egyetlen ottlét

Az Alma téren azt hittük, azontúl

örökké ott fogunk majd üldögélni,

nem úgy, hogy soha nem fog véget érni

a hét nap, hat nap, öt nap; aki gondol

a jövővel, igen ritkán bolondul

meg így; mondom, azt hittük, ez a régi

– nyilván régi – hely egy-egy pihenésnyi

alkalmat nyújt majd, s továbbmenni hangol.

Az Alma téren majdnem egy egész fran

borravalót adtam át épp ezért,

a kávénk értékét megtoldva bőven,

és még azt is mondtuk, meleg időben

jó lesz a terasz; jó a ponyva; hogy van;

s már köszöntünk, mert valaki betért…!

Levegőt! vagy haljak meg inkább

A légkondicionált Casino

nevű önkiszolgálóra a rue

Jeanne d’Arc közelében, egy újszerű

élelmiszeráruházból nyíló

lengőajtó mögött, a folyosó

bal felén sorakozó egyszerű

ételekre, arra a klubszerű,

nagyfotelos helyiségre, a jó

szalmakrumplira, fél liter borunkra,

megmondtam, hogy emlékezni fogunk ma,

s hogy ez nekem olyan volt, mint a Jeanne-nak

az a kitörése, hogy nem! ha nem

láthat fákat-eget, inkább legyen…!

Minden áll, csak a századok rohannak.

„Mínusz egy” Jánusz-arc

A határozott arcélű egyének

alighanem csak olyan alvajárók,

akik felfedezték a vészlejárót,

megmászták, és most visszamászni félnek.

Hódolnak a fentlét szükségletének.

S hogy panaszolhassák is: van-e rá jobb

ügy, mint az a kétfele-nyitva hályog,

az a kétfele-zárva, eltökéltnek

látszó nyiti-csuki, mely moccanatlan

egészét már nem is csak színleli?

Mert nem ürügy, amit ők képviselnek;

mert ők ezt nem akármilyen alakban…

Az egyéniség, az arcélbeli

a)s a lényegi: „…hogy csak egy énre tellett”!

a) Nem a kemény profilokat támadja; (nem támad semmit) nem az „egyénfeletti”-t hirdeti; (nem hirdet semmit) találva inkább azok a lehetséges-jánusziak érezhetik magukat, akik még odáig se jutottak el. Az a vagy-van-vagy-nincs! ez az, ami (nem is olyan biztos, hogy) „kell”. (A záró-jel hozadéka itt az idézőjel.)

És nincs

Aki „örök dolgokban utazik”,

az is panaszkodik a részletekre?

Érdekli, tényleg, „az ami lehetne”?

Elvetendőnek talál „valamit”?

Én egy verebet hallgattam, amíg

– s te is, amíg – néztünk a Saint Chapelle-re.

A felső kapu alatt szólt; csak egyre

szólt; míg a turisták hullámait

hozta az egy-embernyi csigalépcső.

E veréb volt – most, pótlólag! – a véső,

mely neked és nekem a kapubolt

ívét, pár milliméterét kiverte;

hogy legyen is mit otthagynunk örökre,

hogy ne csak azt hozzuk el, ami volt.

A régi Auteuil

A de Remusat út s a Mirabeau út

sarkán, egy teraszon, a Barcelone-on

(s ehhez az is kellett, hogy ne borongjon

az ég, a dél ne legyen az a bódult

idei-nyári dél, inkább a jól szúrt

levélközök, álló fény-árny-korongon,

azok illettek hozzá; a Lecomte-on,

a de Lisle úton jöttünk, jobbra fordult,

és már mondtam) leültünk (a terasz

csaknem üres volt, az asztalterítők

halványkékje… s a többi: nem megy! ez

lett volna Auteuilünk? az „az! az! az!” –?

ahol most valaki azt mondja: „Itt ők…” –?)

s de jók voltunk! (A kávé közepes.)

Neo-Mirabeau

Így lett Auteuil a mi régi Auteuilünk,

a városrész, amelyet ennyiből

– mondhatni: egy-két ültőhelynyiből –

megszerettünk, és most mintha belőlünk

is ottmaradt volna valami. Jöjjünk

közös nevezőre, kedves Auteuil-

-járó emlékőrzőnk! Mert amitől

mi, távolodva, elkeríttetődünk,

nem becsülhető mennyiség. A te

egyik Auteuilöd lettünk! Vissza e

természetes élményhez soha nem

térhetsz; s hogy melyikünké „ennyi sem”?

Nem a vers, felel csak a Mirabeau híd

némasága. Tudtuk! fut a folyó itt.

A Tokio–Montreal öregfiúk-verseny

Közeledik épp egy olimpia,

s régi olimpiákra gondolok.

Felkeresem a Vásárcsarnokot,

ahol Pézsának kellett vívnia

a karddöntőt. Hogy siettem haza,

és mindenütt szóltak a rádiók.

Tizenkét éve. Most felbukkanok

e múlt mélyéről; egy kis Omnia,

egy citromszörp lesz; fél kiló kovászos

uborka, padlizsán és egy kiló meggy.

Jön az új olimpia. Újra házhoz

szállít egy vásárlást; jövök, ha jól megy.

Legyen megint lemérni, mit haladtam.

Ami volt, részemről, óvás alatt van.

„Vegyünk neki egy ébresztőórát…
Á, az már van?
Hát akkor egy könyvet.” – „Az is van neki!”

Írás visszhangja csak írás lehet.

Én állandóan csak felelgetek.

Mindegy, ki érdekelt hallja a választ.

Én nem tehetek semmi mást, csupán azt.

E „csupán az”, ha szólni kezdhetek,

vagyis valami olyat művelek,

ami nem válasz, csak: előre – fáraszt,

utólag megröstellkedtet, gyalázat

lesz a vége, még ha elcsitul is

előbb, mintsem botrányosan hamis

futama igazi bajba sodor.

Mintha már lettem volna valahol!

mondanám a skót viccel. Hát minek

feleljek meg, míg megfelelgetek?

…levele bizonyos…

„…postádnak örvendj minden nap; sose

mondd: ez megvan, jöhet a holnapi;

mert nem egy napig kell kitartani

semmi készletnek; gazdálkodj vele

inkább gyors közönnyel, ily öröme

magának az örömnek van; ami

eltehető, meg sem fog romlani,

ezt ösztönödre bízd; s most lényege

következzék. Mivel bizonytalan,

hogy házi ágyáson mi-végre kertész

kertészkedik, s ezt észbe vedd, la…értesz?

tudatom, és levelemnek ezért ez

veleje. Hogy mi árnya van, ha van…

a)De csend! Jön a Palánta… Légy, Laertes…”

a) A levél leginkább nagyralátó részét maga a Palánta törölte. „Satöbbi”, még ez állt ott. Aztán, ahogy a lépcső alá bevonszolta, mégis megmentette a végszót: „S a többihez!” ezt mondta; legalábbis a tényekből feltételezhető; mondását a folyosó csendje törölte. Nincs a Horatio-szájhagyomány közt, így a Fortinbras-hagyatékban is ez a levél a haláleset legközelebbi tárgykörnyezete.

Levél, főleg rigókról

„Dr. M. A.! reméljük, hogy egy rigópár

jövőre is a Lánchíd-kertbe fészkel,

egy dísztűzfal-sarokba, s míg beszéddel

s nézgelődéssel töltjük az időt, (már

most kellene! de, szóval…) két rigó száll

át felettünk néha, vagy üldögél el

az ágakon, melyek bizony kevéssel

az asztalunk fölött vannak. Ha jó pár

100

alkalmat elszalasztottam, hogy ily

előnyös helyzetből fényképeket

készítsek róluk, az én veszteségem!

De vannak – írtam? – hangfelvételek

a hajnaliakról. Kelt a nap éppen,

s hallgattam, hogy egyszer majd ez se… Írj!”

Száraz ismertetés, az utolsó sor főleg

Én az amerikai dzsessz-körökben

bizonnyal nem vagyok valami ismert;

még úgy se ismernek, mint itt Ben Webstert,

akivel nemrég magam sem törődtem

különösebben; de hogy elvetődtem

Villejuifbe, ott, vásárolva egyszer

a „nagyközértben”, élelmiszerekkel

megrakodva, már kis híján kijöttem,

s akkor észrevettem a lemezosztályt.

Zenéről írni nem kifizetődő.

Elég itt annyit: Webster: nagy előd ő,

101

s egy magyar dzsesszelő oly mestere

– a dzsesszelő én volnék –, hogy „vele

a)holtan is elhiszi, hogy bárhol ottjárt!”

a) Főleg a sor ritmusa menti, ha menti, a kijelentést, mely eleve csak stilizált lehet; hódolat ez a La Rosita afro-kubán ritmusának; s mivel a Bechet-zenekarnál már egyszer volt ilyen, nem ismételjük versbe az együttes tagjait: Coleman Hawkins és Ben Webster (ts), Oscar Peterson (p), Herb Ellis (g), Ray Brown (b), Alvin Stoller (d). Hát persze, hogy sokat lehet tőlük tanulni. Sőt, állítom, senkitől nem merném ellopni a Ben Webster-ét, ha ez a viszony valóban így fennáll.

Miért nem csak szaxofonozunk?

(Mint Ben és Hawk! pláne)

Egy Magánbeszélgetés című filmben

volt egy olyan szuper-specialista,

aki – biztos éppen ezért – vigaszra

szorult, s lelt is, már ahogy ez a Földön

helyes rendszer. Lakásában a földön

– vagy máson – ült, és azt szaxofonozta,

vagy azt variálta, amit a szakma

– a másik szakma – nagy menője. Rögtön

megszerettem ezt a specialistát!

És remélem, hogy „a film alkotói”

– nekem ő tőlük függetlenül él már! –

102

nem leleplezni akarták a titkát

(amit egyébként hallhatott a fél ház,

a)ha tényleg élt!), hogy: Jó szaxofonozni!

a) Mert, a fene egye meg épp az okos elméket (ezért nem vallom én magam értelmiséginek!) – ebből a filmből is csupa olyasmit hoztak ki, hogy a specialista csődje, és így tovább; holott ha egy kis reményt fűzhetnék az ízlésükhöz, azt mondanám: még most se késő, derítsék ki, milyen duó szaxofonozott abban a filmben, netán egy ilyen lemezt tettek fel, bár ezt nem hiszem; de ha Ben Webster és Coleman Hawkins játszott volna, ekkor cinéma veriték! megdől az elidegenítés rissz-rossz igazolgatásának legalább ez-alkalmi nem is tudom, mije.

Még néhány szaxofonhang

Mert beleront a szaxofonozásba

a külső, túl világias cselekvény!

Persze, nem mondom azt, hogy „egy ilyen lény

a világ dolgaiba minek ártja

magát!” – ez tőlem nagy naivitásra

vallana, kissé többre, mint szeretném;

s a felmondással veszteni a leckén

nem számíthat kinek sem óhajára!

Ha én dallamokat ily mód követni

bírnék valóban s tevőlegesen,

szólamom másod-szólam lenne bár csak,

nem fordítanék hátat a világnak,

de – szembe szem! – nem lennék hülye sem,

más szempontú jogaim követelni.

103

Murphy: N. E. M.

Ezt a Murphy-kérdést egyszer valóban

tisztáznom kellene, csak úgy magamnak.

Mert – már rossz! –: ha csakugyan úgy zavarnak

emberi ez-meg-azok, hogy ne mondjam

– s ezt szó szerint! mert én ezt dehogy mondom! –

az emberi ez-meg-azok, hogy annak

– nem ennek! mert az ez: az bonyolultabb! –

együtt-hatóit nem bírom magamban

sehogy elszorozni vagy elszerezni,

következménye: éppígy szinte semmi!

– Mármost hogy ezért (így már rossz a „mert”!)

bármit külön tegyek, az épp olyan

lenne, mintha megpróbálnám magam

a)hintaszékestül… „Bármi: visz-sza-vert!!!”

a) Ezt mintha Mr. Endonnal, a Malasztos Magdaléna Mélakórház-beli sakktárssal azonosulva Murphy mondaná. Néhány szempont a körülbelül alapállásba megtérő sakkjátszmához: Murphy belső sugallatot követ, amikor úgy érzi, hogy őt békén kell hagyatni. (Puszta hagyásra nem hagyatkozik.) De amikor kézbe veszi – veteti! – sorsát, nem számol a felrobbanó gázkályhával, mely megsemmisíti. A megoldatás tökéletes; nekem mégis az a kép a legmegkapóbb, amikor Murphy – épp szabadon, de a sugallat miatt már nem – a Round Pondnál hever a fűben. Ld. Round Pond stb.

104

Egyoldalú párvers egyik fele

„Nem mintha mindenben azonosulnék

veled, nem is vagyok mindig veled,

és kevés ahhoz, hogy részleteket

ismerjek, »minden délután s a plusz két

hétvégi nap«, hogy megismerjem, úgy, még

ismeretlen s talán nem ismeret-

anyagszerű délelőttjeidet,

sok kis semmit-s-mindent (s elszomorodnék!

okkal! ok nélkül? mindegy; ahogy ez

veled is történne viszont) –

de egyben,

s jó, hogy egyre inkább? biztos lehetsz:

számomra mások mind idegenebben

mások, s ez itt nem kettős tagadás

állítása; ez az(on)osulás.”

Egyoldalú párvers másik fele

Beszéljünk most a könnyebbik feléről,

már a hangütés is legyen ilyen.

Jó lesz, ha ezt mindjárt befejezem,

és nem késem le arról az ebédről,

105

mely – díszebédem; s hogy az, hogy mivégből,

egyelőre nem részletezhetem,

mert – elárulom, hogy – akik nekem

készítették, kilógnának a képből:

olyan számosak! Elég, hogy a Nagy Szám:

ezek Ők; a ha most íróasztalom

lenne – mert ez csak munkagép-alátét –,

íróasztalomtól szépen felállnék,

meghajolnék, úgy, ahogy – nem tudom,

szokás-e még – egy Eukaliptusz Fán.

St. Severin összefüggéstelenül meghal

Madarak bukkannak fel álmaimban.

A kolibri-méretű verebek

ma éjszaka a redőnyréseket

találták meg, s egyszerre négy is itt van,

és nyugodtan megvárja, hogy befogjam,

így sorra négyet beemelgetek

a szobába, ott virágcserepek,

könyvek közt tűnnek el, most már valóban

csak a külső párkány volt hátra. Egy

vak kéznyújtással még két verebet

fogtam meg kint. Az egyik már halott

106

volt; nem halott, de ahogy óvatos

pillantást vetettem rá, a nyakán

volt valami kocsonyás. Nézne rám!

gondoltam, s mint a többit, tenyerembe

vettem; legördült és hanyatt terült;

néztem tovább, a szemét hártya fedte,

tudtam, meghal; és akkor penderült

egyet jobbra, egyet balra, platán-

levélként nyújtózott el, hosszú csőre

még nyílt, csukódott, színe vöröses

volt, bordós, feküdt, mint egy kis alán

lovag Pápua-földre elvetődve.

Nem is történhetett vele csak ez.

Folytatódik

Az iménti, e Danténak ajánlott

sorok után jutott végre eszembe,

hogy megtérjek bizonyos tercinákhoz,

és ne gondoljak többé verebekre.

Támaszkodom e kolostor-falán.

Telefonkagylókkal kirakva csendje.

Itt, szól egy holt membrán, nem mondanám,

hogy évekig sem találkozhatom,

az Azelőtt-Se-Ahogy-Ezután

nyugalmát végre így kihallhatom

a szüntelen Beszélgetés szavából:

107

mert várj! ez ilyen fajta alkalom,

hogy elpártolva máris visszapártol,

s ha nem lel ott, csakígy odaverődik,

ahonnét visszavettetik – s magától!

Ezért, hogy a helyek sosem előzik,

megállapodva van-vagy-nincs sehol,

kihallgatja saját külön-időit,

és nyugtalankodik, míg nyughatol,

mert otthontalanodban jár helyetted,

kiemelget szólamaid alól,

és szól felőled, csak hogy elfeledjed.

Álmaimra Hérakleitosz is felfigyel

Ma reggel, hogy elkezdtem újra fázni,

a)ma reggel, hogy megcsúszott két higanyszál,

ma reggel, hogy elkezdtem tercinázni.

S szóltam magamhoz: mért, hogy ittmaradjál,

mért kell ahhoz mindig kimentetőzni?

E folyó víz, ha nem több egy arasznál,

ígéri-e, hogy mikor fog tetőzni?

S nem láttad-é egy Új Vidéken is,

a szüntelen partvidéket előzni

szint e folyót? Akármiképpen is

ugyanaz marad a felületes szem

tekintetének, bármi szépen is

igazítja futásához, jegyeztem,

egyéb mivoltát, nem egyéb?? mivolta??

S ki felel érte, hogy hová igyekszem?

S akkor ennek találkozása volna

szerelmek, illem, vonzalmak, kötelmek

s mások szerint? oly sokképp, hogy mi sorba

e-féleségek – s helyükre! – kerülnek,

az se fér már oda, hogy hát miért

a folyton változónak, a kívültnek,

a csak-futónak össze, vissza, szélt,

hosszat s akárhogy futni; és nem inkább

egy-egy part-helyén volna épp ezért

jobb s bal esélyük, akik igazítnák?

a) A hosszú szárazság és meleg után e borzongás sugallata kettős; történhetett persze a célzás az egyik ablak régi, s a másik szintén eléggé régi hőmérőjére.

108

Nagy fény gyúl fejem felett

Egy lámpa, melyről megfeledkezem,

mert nem gyullad kapcsolója szerint,

egy lámpa, ahogy bizonyos helyen,

ahol létszükségleti szereink

feldolgozása folyik, s tárolók

találhatók, tereikben megint

újabb terek, csapok, mosogatók,

használatlan, de szép cserépedények,

melyek közé gyógyteás-dobozok

kerülnek, ahogy itt valamit épp meg

szeretnék nézni, de olyan homály van!

idegen a hely, valamit nem értek,

azt gondolom: én itt valaha láttam!

edény mellé kávét csobogtatok,

109

azt hiszem, nincs semmi egy sárga tálban,

beleköpöm a cseresznyemagot

reszelt sajtomba, melyre – persze! persze! –

tegnap óta vártam, kotorgatok,

szedem ki belőle a jó levesre

hagyott magot-húst, és kezd elegem

lenni magamból, engem senki erre

nem kényszeríthet! bent van a helyem

a tercinák mellett! kellett megint

mást akarnom, ilyen mellékhelyen!

még hogy létszükségleti szereink! –:

egy lámpa, mely fel volt kapcsolva végig,

csak nem működik kapcsoló szerint,

felgyúl, nagy tejfehér burája fénylik.

Amit nem érdemes komolyabban,
mert olyan komoly, hogy jobb,
ha komolytalanul nem érek vele semmit

Aki engem tényleg akar szeretni,

értse meg: nem szeretek beszélgetni;

akit tényleg én érdeklek, e hogy-s-mi,

értse meg: nem szeretek találkozni;

nem mintha nem tudnék elbeszélgetni,

de ez az el: ott van, ha nincs is ott;

s a találkozgatásban – észrevenni? –

túl számosak a képzők és ragok,

a mit-tudom-én-mik. (Lediplomáztam

magyar nyelvből, azzal ezt is lezártam,

a le-részt, s aki azt vetné szememre,

110

hogy túlontúl is túl józan vagyok,

értse meg: én csak így részegedem le,

hogy bizonyos részeket elhagyok.)

S ezt nem szeretném szaporítani,

az örökké csak elhagyni valókat,

de nem is inthetek jóváhagyólag,

ha arra kellene megint, ami

nem-én-vagyok-ami. Nem állagát

kétlem, nem nélkülem-való, magát

hozzám hasonló makacssággal védő

nem-tudom-mijét, mert én nem tudom,

amibe nem, nem is avatkozom,

nem cserélődik bennem össze én s ő,

magamon kívül tartom meg magamnak

azt, amibe eleve nem avattak,

és hát nagyon sokat is dolgozom;

rajtad s… Még Másokon… hagyd, ha hagyom.

Az úgynevezett meg nem értés
önmaga miatt szomorít el,
a világ állapota miatt, mely lejárat

Eléggé lassan olvastok? ha úgy kell?

Meg tudtok állni egy-„egy szó kevés”-nél?

Kevesebbnél? Elegendően észnél

vagytok? Túlságosan? egyszerű útjel

kellene inkább? az a le is út, fel

is út? S hagy annyi térközt az a két fél,

amiből álltok? a bármennyi résznél

több rész? mind egy-egy ily rést? melyet úgy el

111

tud tüntetni! ha az kell, a sebesség?

de magatoknak kell, tér-tartalékként,

s nem megbújásra – de kitárulásra?

Ha így, ha úgy, itt – és sehol! egyébként

sem – olvasásról van szó; ami másra

érthetitek, érthető csakis ekképp.

A kézműves szomorúan mutat egyet-kettőt

Melyik jövő időre készülünk?

Lehetünk-e ebben is elfogultak?

Magam is mindig átírnám a múltat.

Minden elképzelhető. Nélkülünk

is. A tagolás rossz ritmusa. Tün-

tetően kínos választások; ultak

vagyunk, ugye? elfog; és most kigyullad

a lámpasor. Lopunk, adunk-veszünk,

csalunk-rablunk: ez a Becsületes

Város, Kosztolányinál. A jövő

helyes modelljét látom én is ebben

megcsúfoltatni. Elképzelhető-

-e minden; minden jel csak képletes;

azt hisszük, jelzünk a nagy képletekben.

112

Hogy most még miért kell(ene) egy kicsit
alaposabban foglalkoznom
a nekem fontos dolgokkal,
s miért lehet(ne) másokat nyugodtan elhanyagolni

Lesz még idő, amikor Blinkey Bill

hiányzik majd csak; meg a Dömiék;

a kártyafordulók; a szobalég!

– A szervezet egy elfekvőt kibír

azért; végül. Mindig lesz, aki ír

egy lapot, a lakásra; már ha rég

nem más lakik ott; de talán elég

lesz érdekességnek pár napihír;

a hirdetéseket aligha bújom

többé; kik lesznek a nagy sportolók?

az ablakom alatt milyen fa fog

virágozni (?) –? Megérem a tavaszt még?

Még, még. Úgy hazamennék. Úgy maradnék.

Így maradnék. Nyom, nyomban kész, lehunyt nyom.

Üssük el tréfával

Folyik a kis-, a nagy-pénz-keresés,

gondolom, ahogy a földre lehajlok;

jó ideje folyik már ez a bal-jobb,

mert hát lemondani elég nehéz

113

arról a tíz rappenról, ami – kész

szerencsealap! – most pottyanhatott

ki egy bázeli kézből; ott vagyok

rajta, bal lábbal, jobbal, az egész:

játék, amíg megjön a villamos;

az ember tíz rappenra rátapos,

szerencséjére, egy-tizednyi francra,

és közben lesi: nem lesik-e, és

folyik, folyik a manőverezés,

mert mindenkinek bizsereg a talpa.

Láncreakció

A nemes anyag hol különbözik,

ha így nézünk utána már, a szartól?

Lövés! az ember – ki kedvére? – rajtol,

aztán egyszer csak itt gondolkozik,

míg a vécéláncba kapaszkodik,

s mielőtt meghúzza, azt mondja: Pardon.

Nem művész attól, amit odarajzol,

de ha a szervezet makacskodik,

nincs Dürer, ami megtenné helyette.

Én úgy gondolok bizonyos helyekre,

mint… mint. Bemegyek, szín nemes anyag,

114

amiből valami majd ottmarad,

s aligha gondolhatom kijövőben,

hogy „megint jól megkülönböztetődtem”.

Kompozíció

Nem akarok szonettet írni, csak

el akarok mondani dolgokat,

melyeket nem tudok hitelesen

elmondani másképp, s hogy ne legyen

általam új világelmaradás,

összehordok inkább egy nagy rakás

sort, rímet, újszerű és megszokott

fordulatot, s nem bánom, hogy fogok

rímelni, ha már a sor elejére

kerül, amit jól viselne a vége.

Azt kérdezte tőlem egy általam

– ilyen bonyolult története van! –

nagyon becsült szakma-társam, sok ív

munkám gondozója: Milyen naív

vagyok? tehát, hogy ilyen vagyok-e,

vagyis olyan-e, ahogy ő… de e

most már teljes körré zárult minőség

kifejtése megszenvedi a hőség

ártó hatását. Így hát nem marad

más hátra, mint valami fontosat

mondani. De végignézve a versen,

látom, bizonyos célnak megfeleltem:

115

szavakat ismételtem, szavakat

találtam ki – s egy gondolatomat,

mely bánt, vagyis… de most, hogy el lehet

mondanom, jobb lesz inkább – egy szonett.

Vagy valamit mégsem; vagy valami talán épp akkor lenne valami

Azt hiszem, a kezeletlen jegyek

úgy érvénytelenek, mint mindenünk,

amíg helyzetekbe nem kerülünk,

s nem dönthetünk: mi legyen, mit tegyek;

hogy az egész valami egyebet

jelentsen. S talán épp ezért teszünk

így vagy úgy. Ez a kettőshelyzetünk

vonz: átlagok és különbözetek

szeretnénk lenni. És én, mert csak erről

van igazán tudomásom, hiszen

a kettőshelyzet már csak kívülem

érvényes, szabadulnék a jegyektől,

melyek kezelésre várnak… Hogy aztán…!

És ezért az egészet odaadnám.

116

Koant oktat egy európai

Nem jó oly bizonyosságot elérnünk,

amelyhez már bármi értelmezés

elvezet. Mindenből így lesz kevés;

így kevesli majd hétköznapi énünk,

amit az imént még nem is reméltünk,

hiányzik a feltételezhetés,

hogy nem csak elképzelés az egész;

sok, hogy tapasztalatunkról beszélünk,

sok, hogy ezután mi lesz, sok, hogy ez lesz,

vagy ennek híján majd hiányolunk

valamit, ami most mintha megunt

beteljesülés volna – nem szabad

elérni oly bizonyosságokat,

a)amelyekhez csak rajtuk át vezethetsz.

a) Tulajdonképpen nem szabad megmosolyognunk az európait, aki önzetlenül tárja fel saját gyengéjét: az erősségét. Már amiben.

117 118

V. Próbálj meg úgy írni, mintha nem írnál

L. Z. 1976710

Nincsenek megfelelő eszközök.

Trükkök vannak. Hogy megállapodunk

valamin kívül. Eltámaszkodunk,

hogy helyben maradjunk. Megütközött

arcok vannak, melyek csak helyközök.

Hellyel-közzel elhelyeznek, s vagyunk.

Teljes gőzzel jön villanyvonatunk.

Elöl járunk, már valami mögött.

S ezek is közhelyek. Van-e magán-hely.

S a legfőbb magán-közhely: a halálfej

jelzi, érinthetetlen nagyfeszültség,

jelzi: akit e földre anya szült, még

azzal is csak mit robbant fel? petárdát!

ha fejvesztve odatartja a hátát.

119

Minden egyéb, 1976710

Somlyó Györgynek

Mit mondjak minden egyébről, amit kell;

mit mondjak minden egyébről, amit;

mit mondjak minden egyébről, alig;

mit mondjak minden egyébről, van itt hely.

Van itt hely, hogy elmondjam azt, amit kell,

alig mondjak egyebet, mint amit,

s amit egyébként mondok, azt alig,

amit el kell mondanom, hogy van itt hely:

de mire ezt elmondom, már alig;

minden, mit mondjak: mint minden egyéb;

akármit mondok, azt mondom, amit kell;

nem rejthetem szonettem lényegét;

de el tudtam-e mondani, amit

szeretnék? Még… egy rímre épp van itt hely.

Én magam – 1976710

Én magam vagyok. S ha valaki ezt

egybeolvassa és összeveti

sok egyébbel, majd nem örül neki,

s valamiben megint csalódni kezd,

120

már ha voltak illúziói. Rest

nem volnék megválni attól, ami

nemcsak magam vagyok. Személyei

így nem engednek. Csak majd, véglegest;

addig – vagyunk: a koalák, te, én,

s egyáltalán nem úgy egyáltalán.

De mégse, mégse, mégse, mégse, mégse!

Aztán majd addig – míg egyszerre vége.

Csak hát hol kezdtük volna, mi után.

Elkezdtük, jobb híján, az elején.

1976711 – Sebastian Flyte

Evelyn Waugh-nak

Nem szabad, hogy mert bizonyos egyének

kiirtják magukat, környezetük

azt higgye a végén: így bánt velük.

Ennél megfoghatatlanabb a lényeg.

S ezt is csak azért mondom, hogy beszéljek.

És ezt kivételesen nem Velük

beszélem; mondanom sem kell nevük.

Környezeten nem ily lényeket értek.

Én remélem: ahogy Sebastian

kedves Aloysius mackója rám

talált, majd ők is új gazdát találnak.

121

Elüldögélnek majd, elálldogálnak;

s hogy nem vagyok, tudják-e majd, ha én sem

akkor tudom, csak most, előre? kérdem.

1976711/b

Fúj a szél. Mennyit bajlódtam a széllel;

s most megörülök neki, mert a régi

igyekezetek idejét idézi,

amikor még a hajam szanaszéjjel

fújta, és ez fontos volt. Mintha kézzel

kapkodnám a fákat, most; egy levélnyi

szélre se lehet soha visszanézni.

Azt nézem, ami van, ami elégszer

ismétlődik ahhoz, hogy ne lehessen

egyszer. Mihez kezdjek a levelekkel,

a széllel, a nézéssel; és a szél

mihez kezdett hozzá, mikor először

ért hozzám; s hozzám ért-e; oly időből

fúj ez itt ma, amely már el nem ér.

1976711/c₂ – Hézagpótlás

Innét egy négysorost kihagyva, nyomban

láttam: a „b” darab s a „d” akárha

eggyé-nyújtózkodó kölcsönviszonyban,

122

egymást szabadon egészítve állna

a végre lebontott fal két felén.

Sajnos, némely felismerés hiába;

születésük rég elmúlt idején

bizonyos törvényszerűség-vezette

eseménysor zajlott, melyen sem én,

sem ők – bármelyőnk bárhogy is szeretne –

nem változtathatunk. Hézagtalanság!

ez volt a jel, mely jöttük is jelezte;

pótlólag, kétségkívül, nem parancsát

teljesítjük; nem is méltányosak

vagyunk; hagynánk! ha nem volna a „Csak hát…”

e minden érvnél alattomosabb.

1976711/d – Vonatok

Akárha egy tehervonatszerelvény

haladna át a gyalogos-magashíd

alatt, melyről a nyaraló lesandít,

s lát egy-egy kibukkanó kocsiszelvényt,

s ha látja is, nem érzékeli jelként

a fölfestett-krétázott számokat – mit

érezne jelnek! Lát egy fél-vonatnyit,

annyit se, a teherből. Ez az elménc

gondolat sem jut az eszébe ott,

a magashídon, melyről már leért,

talán felkeres egy állóbüfét,

123

talán egy kerthelyiségbe kiül,

s még véletlen se, hogy véletlenül

látott egy agyonfirkált vonatot.

1976711/e – Sebastian megint

Fogalmaink felépülnek velünk,

szétomlanak velünk – és nincsenek.

De amiért egy lény megszenvedett,

kulturáltan kutatja a letűnt

nyom nyomát járó más nyom. Egyebünk

sincs, mint efféle fogalmak. Ezek

a – könnyebbségük kedvéért – nevek,

melyeket fogalmakká építünk

megint, magunkká, mert saját magából

semmi sem állhat. Támasztgatjuk őket,

akik önerejükből már ledőltek,

s nem ők s mi sem, valami összetákol

megint egy fogalma-sincs-róla-mit,

mely épül, míg szét nem omolhatik.

124

1976711/f – Akárhogy

Épp ott, ahol a legérzékenyebbek,

ahol a legpontosabban azok,

van a dolgoknak egy félbehagyott

jellege; ott nem szabad befejezned

őket, velük együtt el kell viselned,

hogy – ezt csak te tudod, s nem tudhatod,

jól tudod-e – bizonyos alapot

bármire szolgáltatnak. Épületnek

használod őket, s haladsz egyre beljebb

nyíló – s lezáruló! – terük felé,

melyet – ezt várják! – te nyitsz s zársz, melyet

berendezel: belőlük! csupa-rejtek

anyagukból. És közben bárkié

mind, mind! Sziklafüggélyen – házhelyek.

1976711/g – Bizonyos eukaktusz

Én olyan lényekhez ragaszkodom,

és így olyan lények tartanak élve,

akiknek én az egyedüli léte

vagyok; vagyis még ezt sem tudhatom.

Egyedüllét ez, ha úgy akarom;

hogy máris csak a magam erejére

hagyatkozom – hol-rövidebb-a-vége

támaszom ez, örökkori botom,

125

melynek még jócskán leveles a szára,

s mert magam ily zöldfélékkel nem élek,

könnyű szívvel bíztam a koalákra,

ők eszik most a levelét, a kéket,

azon élnek; s kérdik: „Ugye, sosem fogsz

nélkülözni bizonyos eukaktuszt?”

1976711/h – A képzelet (Elképzelés)

Miféle bőröndökbe csomagol

a nyughatatlan kéz, a képzelet;

felkészít, hogy jól bírd a meleget,

aztán hideg égaljra utazol;

holmi vagy, s elkallódtál valahol,

de ő azért már itt tesz-vesz veled;

sürög-forog, célszerűségeket

latol, felelősséget, mely alól

magadnak kell kibújnod. Ügyesít rá;

és arra célozgat, hogy ő kibírná;

aztán valahogy úgy hozza a helyzet,

hogy épp sosincs ott; azt kiérdemelned

nem is lehet, míg ily kockázatos vagy;

megoldást csak egyőtök hűlte hozhat.

126

1976711/i – Versenyek (Posztumusz Nagydíj)

A temető felőli oldalon

hajtója megcsendesíti Világfit.

Most már a célegyenes is belátszik

a képbe. A mezőny hoz Ámítón,

aztán még izgulunk egy befutón,

s nézzük, ez a vasárnap délután mit

hozhat itthon. Kártya-döntőt: ma játszik

Ara/Trafik s Szokol; ő a rádión

is közvetítené készségesen

az eseményt, de aligha hiszem,

hogy máris érdeklődőkre találna.

Elég eredmény, hogy koalaságra

tereltünk pár figyelmet; részletezni

ráérünk majd, ha – Kezdünk csendesedni.

1976711/j – Georges Brassens
visszaálmodja és megosztja
iskolás kori élményeit Villonnal

Tegnap valaki jól tökön rúgott;

állíthatom, nem csak úgy általában.

Le is mentem négykézlábra legott,

s némi feszültség támadt a nyomában.

127

De tudjuk, mindenben valami más van,

s ebben már, bölcs, vigaszt találhatott;

legalább ülepet is áztatok!

„Legalább elüldögélünk a kádban.”

Tegnap valaki jól szájon csapott;

ezt elég meglepő érvnek találtam.

Éreztem, hogy valami megrozog,

s egy kis vér is szivárog a nyomában.

Aztán, ahogy tükör elibe álltam,

telj volt ott mind – kettőbe’ is! – a fog;

legalább egy vízzel kettőt mosok!

„Legalább elüldögélünk a kádban.”

Tegnap valaki jól lehurított;

ez az eset elég gyakori nálam.

Így gyűjtögetek tapasztalatot,

hogy tőmondatokban is mennyi nyál van.

Törölgettem, hogy lement a szakállam;

tudtam én, a jó szó ereje fog.

Legalább láthatják majd: ragyogok!

„Legalább elüldögélünk a kádban.”

Mivel egyebet itt nem mondhatok,

Villon, engedd meg, hogy neked ajánljam;

te ne tudnád, mi van cifrább dolog!

én ne tudnám, hogy még így-úgy se jártam?

Bár bennszakadt szegény Jean-Paul Marat-ban,

lelkünk fülével ekhózzuk a szót,

mellyel Kordé Sári sem bírhatott:

„Legalább elüldögélünk a kádban.”

128

1976712 – Madárhangok

Most elbeszélgetünk valakivel,

aki több mint beszélgetésre méltó,

aki a kört, melyet a szó köré-ró,

egyre külsőbb körökkel méri fel…

1976712/b – Hiszem, mert képzelem

Musilnak

„A szenvedés megváltó erejében”

magánemberként nem s nem hihetek;

de különvilágot se képzelek,

mely helyes ügymenet-szeretetében

nem ismer tébolyt. Megtévelyedésem

a szín-józanság vágyából ered,

mely mindenkor tisztázott szemeket

rakna egymás mellé. Ám ezek épp nem

erre valók. Valami televény

vonzza őket, a kicsírázhatás.

S nem a kőlap, hol úgy illeszkedik

mindőjük, mint a tiszta mozaik.

Az ő szeretetük világa más.

Hiszem, mert képzelem. Mert nem enyém.

129

1976712/c – Világnyelv

Hahahahahahahahahaha!

Hihihihihihihihihihi!

Mimimimimimimimimimi?

Aha! Aha! Aha! Aha! Aha!

Az a… az a… az a… az a… az a…!

Kikikikikikikikikiki?

Cscscscscscscscscscs!

Na na! Na na! Na na! Na na! Na na!

-e-e-e-e-e-e-e-e-e-e?

Tetetetetetetetetete!

Hohohohohohohohohohó!

Óóóóóóóóóó!

Pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa-pá!

Áááááááááá!

1976712/d – Levél Villejuifbe II.

Kérded, milyen volt Crikvenica, Selce.

Selcéről az ember Crikvenicába

a tengerparton jó húsz perc alatt

átér. Egyszer, borús volt az idő,

rászántunk egy délutánt. Kellemes

séta volt; kicsit kiderült az ég

Krk sziget fölött, és a bástyalépcsős

strandpart kövei, itt-ott csónakok,

130

néhány napozó, a felhők alól

vízre sütő napfény, ez az egész:

megfelelő látványt nyújtott. Mi akkor

dr. Suzukit, vagyis a nagyobbik

fényképezőgépet vittük magunkkal,

de a crikvenicai Promenádon,

ahol egy kopott szálló teraszán

szalonzene szólt, fényképész-szaküzlet

kirakatát nézegetve, eszünkbe

jutott Certo, a kis fényképezőgép

a régebbi, amelyen egy csavart

eltörtem, mikor még nyár elején

Zamárdiból hazatérve, heves

mozdulattal löktem egy csomagot

a bőröndtartóra a vonaton, de

azért velünk jött ő is, selcei

szobánkban pihent épp, amíg mi, mondom,

a fényképészboltban, a Promenádon

megérdeklődtük, nem pótolható-e

egy ilyen alkatrész esetleg itt,

mert otthon eddig hiába kerestük.

Menjünk csak vissza másnap, mondta erre

a fényképész; az időviszonyok

itt eltolódnak; de ami a lényeg:

hogy az micsoda roppant izgalom volt!

másnapig! mert nem láttuk a csavart,

de sejthető volt, hogy lesz. Suzuki

mondta el Selcén Certónak a dolgot;

de hogy itt ne vágjunk semmi elébe,

elmondom, amit aznap délután

mindjárt elintéztünk Crikvenicában.

131

Ahogy a tengerparti Frangepán-vár

mellett kifordultunk, s egy hídon át

a kisváros legfőképp kárpitos-

műhelyekkel (!) túlzsúfolt üzletútját

elértük, láttunk egy nagyáruházat,

és mindjárt tudtuk, hogy: MEDIN KOLAČ!

Akkor már negyedik-ötödik éve,

hogy mindig hoztunk egy újabb Medint,

tudod, ezt a dobozos-fajta mackót,

Klee-s vagy Ittenes tarka négyzetek

előtt ül egy fehér mackó, s kolačot

majszol, és alighanem mosolyog.

Ez egy medvepár-fajta, mert elöl-

-hátul van egy; hát a nagyáruházban

nem mentünk mindjárt az élelmiszer-

osztályra; ott már tudták, hogy jövünk;

nézegettünk ezt-azt, kicsit szorongtunk,

nem jöttünk-e hiába. Bizonyos

polcon, mint mondom, már nagy készülődés

folyt, vagyis mint Medin később mesélte –

(már este, Selcére hazafelé

menet, amikor az eső kicsit

rázendített, s a crikvenicai

kis barátunk úgy bújt, hogy meg ne ázzon,

persze, ilyesmi nem fenyegetett,

a kabátom alatt hoztam, de néha

kidugta az orrát, hogy a vizet

lássa azért; „a mackó mind kíváncsi”;

és ahogy Certo megörült neki!

aztán… de ezt már mondtam) – az titok,

mármint ami ott a nagyáruház

132

polcán történt, az a nem-tudhatom-mi,

aminek talán eredményeképpen,

(ezt sem tudom; medve-okság van-e?)

ahogy a keksz-sorokhoz odaértünk,

szinte néznem se kellett, hogy a többit,

az otthagyandókat, természetes

sorsú mézes-kekszes dobozokat,

melyeken történetesen fehér

medvepár kínálgatja a kolačot,

látnom se kelljen; mert gondold meg, el-

hozható-e több… de nem folytatom.

Ha kíváncsi vagy crikvenicai

élményeinkre, Medin majd mesél, de

ehhez végre szükséges lenne, hogy

személyesen is találkozz vele.

Az a mutatvány, persze, ahogy ott

a doboz-társak sorából kiszökkent,

s csak ő állt ott, egymaga, a kezem

épp csak nyújtanom kellett érte: az

– ismételhetetlen. De hát a nálunk

élő medvék közt egy se telhetetlen;

nem azért él, hogy mutatvány legyen;

mutatvány ahhoz kellett csak, hogy éljen.

1976712/e – A hivatásos öklözés világa

Nincs az az örök-amatőr ököl,

mely ne kívánná, hogy pénznyomtatógép

legyen belőle. Gyorsan! Mielőtt még

izomfényű napja letündököl.

133

Telisuhogtatódna pár köböl.

És az értékké-püfölni-való pép

egyre jönne. Hadd tomboljon a jónép;

nem ingyen él, érezze, ingyen öl.

Érezze: az adok-kapok világ

szép szabályok közé szorítható;

míg egyike üti a másikát,

bankjegyek suhogása hallható;

áll a csapzott, csüggedt aréna-estén,

mancsát tartja oroszlán és keresztény.

1976712/f – Velencei kaktuszbolt

Az ember igenis hadd legyen boldog

néhány évenként, úgy, ahogy szeretné.

Én Velencét, egyáltalán Velencét

és azt a velencei kaktuszboltot

szeretném viszontlátni. Sokat mondok,

ha úgy tippelek: jó kétszer ha lesz még

viszontlátásom vele. Az öregség

hamar itt van, máris itt lesz, viszolygok

majd minden fárasztóbb vállalkozástól.

Nem hajítok majd egy csészét, teástól,

a Canal Grandéba, (nem hajítottam!)

134

(de nem is hajítok!) (mért ne hajítnám

pedig!) csak szépen kortyolva kiinnám,

(de kiinnám! most, most, most!) hiszen ott van!

1976712/g – Még; már

Ott egy kaktuszbolt, két csésze tea

két este a Rialto közelében;

ezt egy kicsit ellágyulásnak érzem,

de ma, ahogy már fontos penzuma

fölé görbed a szerző, végre ma

elmondhatja, hogy hogyan-és-miképpen,

mert itt van már a hogyan-és-miképp-nem

ideje. Ül a gépnél, kaktusza

hallgatja a kopogást, koalája-

-medvéje, mind; sajnos, akivel ott

teázgatott és kaktuszboltozott,

most egy hivatalos helyen feszeng,

„fejti ki önmagát”, ahogy a rend,

az élet rendje már ezt csak kívánja.

135

1976712/h – Szerencsére képtelenség

Ott együtt voltunk; és nem volt szerencsénk;

nem volt, ami nem volt! s volt, ami volt!

Ahogy másnap visszamentünk, a bolt

napellenző-ponyváját épp tekerték

lefelé, de integettek, lehet még

a)fényképezni. Doktor Suzukitól

megkérdeztük, hogyan lehetne jól

telibe kapni, ahogy meg szeretnénk

őrizni ezt a képet. És a doktor

a napfénybe fordította a lencsét!

Így jelzett! Hogy az ily kép: képtelenség!

Így várj; várd bizonyos pillanatodtól,

hogy valamibe fordulva jelezze:

b)hogy a szerencsétlenség… a szerencse…

a) Dr. Suzuki: ld. 1976712/d; tehát nem a zen mestere; nem az.

b) Nem egybefüggő állítás; dadogás inkább, ha úgy akarjuk.

1976712/i – Műhely-tercinák

Szeretnék végre elfáradni, abba-

hagyni a versírást, és visszatérve

félbehagyott munkáimhoz, magamra

maradni, egyformaságot remélve,

136

megélve, hogy egy-egy napom megint

úgy ér véget, ahogy reggel elébe

néztem s elképzeltem, oly rend szerint

bonyolódik le, ahogy célszerű,

hogy előre halad, hogy nem kering

témák körül, hogy végre újra hű

lehetek ahhoz, amiben hiszek,

e hit bármily kevéssé népszerű,

de hát nem is ajánlom senkinek,

hogy szeresse, amit én, a favágást,

akkor is, ha sokkal érdekesebb

munkák várnák, és mégis, ki csinál mást,

fát vág, valamiképpen, csak a fák

különböznek, s hogy sosem adnak áldást

munkánkra, ez nem oly egyformaság,

mely belénk fojt minden színészkedést, mely

nem hagyja felednünk, hogy penzumát

már maga eleve nagy kétkedéssel

szabja ki ránk, csupán mert nincs egyéb,

ki itt kilépsz, hagyj fel minden reménnyel,

így adja kölcsön örök műhelyét.

1976712/j – Koala, koalább, legkoalább

Heine-emlékeukaliptusz

„Az emberek az értelmes beszédet

a költészettől is igénylik”: ezt

sajnálattal nyugtáztam, s örömest

tettem eleget máris az Igénynek.

137

Mert egy kicsit bonyolultabban érzek,

mint én magam is érzek egyebest:

képviselhetem a kivételest,

mégsem ártok átlagom érdekének.

Mármost hogy itt az átlag és kivétel

mit jelent: bogozza e szövevénnyel

elbajlódván ki-ki saját magát.

Én itt is, ott is ott vagyok, akárha

koala tekint le a koalábbra:

lássa, mit csinálnak legkoalább.

1976712/k – Szonettidő

Azok a vicces kis beszélgetések,

valamivel a halálod előtt,

két-három ilyen kórházdélelőtt,

és hogy várhattad mindig, hogy benézek,

s tudtad, várom, hogy jókedvű legyél, meg-

könnyítsd a dolgom, a pár perc időt,

hadd érezzünk mindketten delelőt,

te hatvanhat évre a születésed

napjától, én még harminchatra se,

te már, én még, de hát „én már, te még”,

így is mondhatnánk, mondtam, és nevettünk,

138

neked már egy perc se volt haladék,

mire mondhattuk volna, hogy siessünk,

az idő mint egy szonett ideje.

1976712/l – Madártávlat

Vehetünk-e, azért, egy madarat,

hogy közelről nézzük majd a halálát?

De hát hányat lép addig a madárláb,

kérdeztem vissza; mikortól szabad

elmúlásnak látnunk azt, ami csak

tudatunkban közelíti határát,

röpte-lépte végét, de sose hág át

– álmában sem! – ily válaszvonalat?

Hadd nézzen inkább minket valaki,

folytattam, (mert ez a madár, melyet

nem veszünk meg – helyesen! –, közelebb

volt már hozzám, mint akár jómagam)

aki átlát – mert átnéz! – látnoki

szemével a csak-azon, ami van.

139

1976712/m – M + M = M;
seMMi különös neM tört.

Végigdolgoztam egy egész napot,

s egyszer se mentem oda Dömihez;

a kismackó nem sürget; ami lesz,

tudja, meglesz; tudja, oda fogok

menni hozzá, ha a feladatot

befejeztem, és megvárja, hogy ez

bekövetkezzék. Addig is keres

elfoglaltságot, kicsit mocorog,

kicsit szunyókál, vagy csak elbeszélget

a többiekkel. Esznek – persze mézet! –,

kávézgatnak, hogy egy se legyen álmos,

ha a sok fontosabb ez-meg-azon

túl vagyok, s odakuporodhatom

a még fontosabb medvetársasághoz.

1976712/n – A befejezés még elkapkodható

A dolog korántsem csak ily idilli.

Ahogy egy-egy medve-szempárba nézek,

mintha folyton fogyatkozó egészet

látnék, s azt érezném, ezek vagyunk mi,

140

medvék-utáni és medvék-előtti

elmúlásunk perget ily lassú mézet,

mely ma még túl sok egy kanál hegyének,

de rossz lesz majd, ha mind inkább betölti

azt a mandula-forma üreget;

ígéret van, hogy örökké leszek;

ígéret van, hogy lesz még jó megoldás;

most, ahogy ott kuporgok, nem tudom;

nekik aztán is élni kell; nagyon

szerettük egymást, ez volt, s még ez-az más.

1976713/a – Ha az ilyen egyszerű lenne!

Pár évtizedet kell csak elviselni.

(De minden nap is oly részletező!)

Legyen minden napod megfelelő,

s akkor mintha nem történt volna semmi.

Én szeretek a konyhába kimenni

reggel, teát, vajat veszek elő,

s már jön kis barátom, Dömötör. Ő

szokott velem kettesben törölgetni.

„Az asszonyok” még alszanak. Mi ketten

kelünk csak ébresztőóránk jelére.

Beindítjuk a napot. Nem „mi végre?” –

141

csak beindítjuk. Mindig ezt szerettem

volna, hogy így legyen: így-úgy legyen,

s majd így legyen belőle elegem.

1976713/b – Persze, nem!

De hát a dolgok tovább-bonyolódnak.

Mindenre les valami bonyolultabb.

Valami nem hiszi, hogy úgy a hűbb

az ember, ha a minél egyszerűbb

megoldásokra törekszik, melyek

nem is megoldások végül, csak egy

folyamatosság részei, amit

önkényes kezdőpontból alakít

mindenki, aki ilyen alkatú;

persze, ez csak magán-foglalatú

köz-matéria, tele van korábbi

üledékekkel, melyeket kívánni

nem kívántam, például, jómagam,

de – akár alibinek! – jó, ha van

ilyen múlt, mely, egyrészt, mert nem hasonlít

arra, ami vagyok, meg-megbolondít

bizonyos nézőpontokat, ahonnét

az látszana rólam is, hogy „mi volt rég”,

holott ugyanaz voltam, az a pont

érlelődött, melyet most, így kibont

életóhajtásom alig-mikéntje:

csak a miként, az alig! nem a tétje,

nem az intenzitása! csak „sehogy”,

így, sehogy van az, amit akarok,

142

mert körülöttem már a „valahogy”

túl-teli vurstlikorongja forog,

és mert én statikus alkat vagyok,

moccanást is csak – hamisíthatok!

1976713/c – Másrészt

A magunkét nézzük csak! ne a másét;

nézzük, mi lett volna imént a „másrészt”.

Említettem épp azt, hogy „intenzíven”;

s nem azért, hogy ügyesen elkendőzzem

azt, amit – ellenkezőleg! – kitárok.

Most a Duna felől halszag szivárog

be a zárt ablak résén; zárt az ablak,

mert azóta az utcák zajosabbak:

mióta is zajosabbak az utcák?

jó lenne, ha erre felelni tudnák

azok, akik mindenre megfelelnek,

hogy – de választ alkatom nem ismerhet

előre, nem találgatom, amit nem

találhatok hozott elemeimben;

mondom, az a „másrészt” azt jelentette

volna, hogy e megszerzett elemekre

épül az óhaj is, hogy ne szerezz!

ne ismerj el semmilyen szereket,

eszközöket, szorzatokat; osztatlan

mindenné-szétoszlás maradj magadban,

s így válj magadból bármiféleséggé,

anélkül, hogy megtartaná, felélné,

bármicsinálná bármi bármidet,

143

és ha itt most szabólőrincezek

azért csupán, hogy megbújjak mögötte,

és gondolhassak bármi kevesebbre,

a koalák Kártyabajnokságára,

aminek, így, máris magas az ára.

1976713/d – A műfordító személytelensége

Milyen örömmel elbeszélgetek!

természetesen találkozgatom!

ha – milyen ritkán! – nyílik alkalom

ilyesmire; megélhetésemet

intézem máskülönben, rövidebb-

-hosszabb idő alatt, íven-soron,

fejezeteken és versszakokon

tartom ébren képességeimet,

dolgokon, melyek nem idegenebbek,

mint én vagyok magamnak, hogy velük

foglalkozom, és náluk közelebbnek

nem érezhetném azt, ami személyes:

rájuk-érezhetek! csak egyebütt

néha a másik fél is visszaérez.

144

1976713/e – Tervezés, elmélyülés

Nem igaz, hogy minden körbeforog!

És itt most nem az önkényes megállók,

nem az érintő-irányban kiszállók

határeseteire gondolok,

hanem arra, hogy bármi dolog

– ha igen-az! – a részeibe zárt jót (!)

részletezni kezdi, s már nem a rád rótt,

nem az elvállalt szerepet fogod

alakítani vele azután,

nem cseppre-csepp, talán követ kivájva,

mégis szüszifosziságként csupán:

nem! eltöltött időm játszik velem,

elmélyülten. Már a Koala Kártya-

bajnokság négy-öt évét tervezem.

1976713/f – A nagy számok törvénye

Még ekkora boldogság sose volt,

hogy írhatok. Hogy ezzel a világ

mintha véget érne; hogy más iránt

érdeklődve közben, (mert telefont

145

hallok csörögni, s belegondolok;

mert este egy vers huszonnyolc sorát

kell még lefordítanom; pár lapát

prózát; mivel pár kismedve morog;

mert beszélgetek néhány szót apámmal,

csak vele Rajtad kívül, senki mással;

s aztán hazajössz, és az este jól

alakul, újság, kártya, bor, egyéb;

ablak, alkony, a medvék könyökét

érzem, és) közben nem vagyok sehol.

1976713/g – Pedig semmi más

Most adok még egy szonettnyi esélyt:

valaminek, amit még nem is sejtek.

Micsoda bizalom, hogy már zökkenhet!

Vagy épp ez biztat? jelzi közelét?

Nem ugyanilyen-e, ahogy eléd

megyek délutánonként. Sorra jönnek

a buszok, olvasok, újságot, könyvet,

melyek mind: szonettformák. De egyéb

következik. Mi? Honnét tudhatom?

Csak azt tudom, honnét megyek elébe.

Csak egy esélyt sejtek; s még az se biztos.

146

Micsoda bizalom, hogy közelére

támaszkodom. Így ülök egy padon,

buszokat figyelek, sorokat itt, most.

1976713/h – A főpróba sikerült, a bemutató elmarad

Próbálj meg úgy írni, mintha nem írnál.

Lopj egy gyanús ritmusváltást a sorba,

melytől kettéhull, mintha hosszabb volna,

s valóban hosszan egyesül a rímpár.

Próbálj meg úgy írni, mintha napoznál.

Hallj madárhangokat némely bokorra;

egy kiálló csontod a föld ha nyomja,

ilyenkor nem gondolod, ez a föld már.

Próbálj meg úgy napozni, mintha írnál;

próbáld, hogy ha a föld nem nyomja, nyomja;

próbáld, hogy a madárhang se, bokor se;

nézz fel valahová, hogy soha föl se;

próbáld megtudni, mi ez itt, e rímpár;

próbáld úgy, mintha folytatása volna.

147

1976713/i – Jeanne megleli helyét

Hogy engem most valóban hallanak,

azt képzelem; ezek csupán a Hangok;

hallják, a hangok hallják, amit mondok,

csupa kisbetűs, csupa hangalak.

Hogy így egymás között maradjanak;

ne legyenek kitéve; de visszhangot

hallunk; s ez egyszerre: mint a kiontott

vér. Megjelennek rá a madarak.

Ezek most nem azok a kedvesek,

akik – mert nem, ezek most nem azok.

Milyen némák. Mint a szerzetesek,

körülállnak. Pár hang eloldalog;

a legszélsők. Sürög-forog a többi,

a jövevényekkel! S én; mindközötti.

1976713/j – 1976713/bef.

A kifejezés már feltételez

valami kifejezetlen korábbit,

rögzíti így az „egyik” és a „másik”

fogalomkörét, amikor is ezt

kellene feloldania. Megy ez,

csak akarni kell. Ezt is mondhatnám itt.

Ez a mondás is kettősséggel ámít,

melynek egyik fele kivételes

148

eredményt ígér. Holott az eredmény:

ilyenformán mindig csak egy felezvény;

és teljesrész-igényünknek falazván

semmiződünk ki „bárakármi szakmán”.

Ezért is van, hogy én kifejezetten

örülök, ha egy napot befejeztem.

1976713/ + egy (isten:)

„Ne hagyd, hogy túl gyors állapotokat,

kapcsolatokat, szétválásokat

teremtsek; ugye, jobb, ha halogat

egy kicsit, mint ha máris tagol a h

alál; ez itt oly tükörfordulat,

melyben mintha megismernéd magad,

így lestem el bizonyos szavakat

tőled, melyeket most monotonabb

hangzással itt visszaszármaztatok

neked; szeretnék, sajnos nem tudok

áthajolni semmin, mint a sorok

egymásba, egymáson, képzet vagyok,

ha gondolod, néha úgy gondolok

a)rád, mint akihez i(…?) imádkozott.”

a) Itt, persze, a tanácstalan mozdulat is elmarad; de a lábjegyzet minimális reflexiója továbbléphet.

149

1976713 – Mindentől függetlenül

Engem már egy levél derűsre hangol.

Szeretem hinni, hogy rendben megy minden.

Körülöttem; szűkebb s tágabb körökben.

Hogy ez nem ilyen egyszerű; tudom jól.

Csak néha – gyakran! – túlzóbbik énem szól.

De ez a jelenség sem ismeretlen

azoknak, akik élnek. Felsértetten

zárulunk össze; védekezünk; attól

tartunk; ettől tartunk; egyensúlyozva

– így! mint már így is! – méltányosabb volna

minden; de jóval kevesebbet tudnánk.

De én a jóval mindig egyre többet

akarok tudni! Mindig visszavonnám,

ami reménytelenségként lett többlet.

1976713 – Persze, attól azért függ

Nem csapom be magam bizakodással.

Bizakodom, ha lehet miben bíznom;

ha úgy érzem, a legcsekélyebb módom

is van rá. Én mindig letolt sportszárral,

totyakzoknival játszom szélsőt. Lássa

a fizető néző, hogy púpozódom

– a csonthártyámon. S egy percig se mondom,

hogy szeretek finomkodni. Azt másra

150

hagyom. Elvesztem a fejem. Hiba.

De bizonyos dolgokban nem hibázom.

Van egy bizonyos szög, ahogy nem látszom.

Ha már az embernek játszania

kell – vagy lehet! –, legyen is, amivel

épp annak a játéknak megfelel.

1976713 – De „csak úgy” is!

De úgy is, úgy is; úgy is; úgy is, úgy,

csak úgy, csak úgy is; csak úgy és akárhogy;

nem azért, mert valahogy ki kell másznod;

nem azért, hogy mégis folytatni tudd;

nem azért, hogy; nem azért; nem azért; jut

változat mindenre. És változást hoz,

ha változat hoz új változatához

régi változatot; ezt sosem unjuk

meg; akár visszaváltozunk, ha kell,

amit pedig nem tennénk semmiért,

de épp semmiért tesszük; az ígért

úgy-vagy-akárhogy már nem érdekkel

vonz; ennél változatosabb-ugyanaz,

ha hagyod, folytasson, ami úgy maraszt!

151

1976713 – És azért mindig van

Mindig azt hisszük, hogy ez nincs, az nincs,

például az előző sorban jambus,

és ha ezt forma szerint nézzük, nincs is,

s az előző két sor végén nincs rím;

csakhogy…! Vannak megegyezéseink

– persze, hogy itt a két középső sorhoz

milyen rím lenne következetes, az:

végre nem is aktuális! Semmit

se a verstan kérdéseinek jobb

megértése kedvéért mondok; bárki

értheti úgy, ezt itt, ahogy tetszik;

ha rit-, ha rit-, ha rit-mi-zál-ta-tik:

a)a tizenegyedik sort ritmizálni

így kell; s itt most megint egyet rontok.

a) Például azt.

1976713 – Verstan és vers; (jambusok)

Minden költőnek hozzá kell szólnia

a verstanhoz, a szakkérdésekhez.

Az első sor itt egy tizenegyes,

a másik; tízes. A ritmus csalóka.

152

De ez így mintha hasonló volna – ha

jól nézzük – a létjelenségekhez.

S a vers így valóban élethű lesz,

magához is hívebb, mint ha az volna

csupán. Hanem ez olyan imbolygás,

mely kizárja épp a két végpontot,

amelyek közt imbolyog. (Imbolygott).

Mintha azt jelezné ezzel: nincs más,

csak vers-nélküli-(vers nélküli vers)tan,

csak (vers)tan-nélküli-(verstan és vers) van.

153 154

VI. Az alapfokú (hiába)való

1976714 – Déli madárárnyak, madarak

Mégis bizonyos emberi érzések

kötnek össze mindnyájunkat, bizonyos

kivételekkel. Hogy mennyire okos,

milyen kifinomult vagy: van oly lényeg,

amely mellett ez déli árny csak. Nézd meg,

mi jön azután. Egy falon, nemrég, ott

láttál madarakat; ültek a drótok

vonalain, és majdnem függőleges

fény hullt rájuk. Nézd meg a fényképet,

amit meg kellett csinálnod. Ott ülnek,

feketéllnek, mögöttük narancssárga

fal. Madár, madárforma, madár, forma.

Minden madárnak van egy olyan árnya,

amely mintha egy másik madár volna.

155

1976714/b – Jambikus szonett

a)Ha én „külső események” ellen

b)túl hevesen védekeztem: versekben,

b)ahol inkább a méltányos, teljesen

a)körbegondolt, kitekintő szellem

a)megnyilvánulásait várnánk – nem

b)azért tettem, hogy így egy feltétlen, nem

b)alkuvó álláspontot jelezzek, sem

a)azt nem állítottam, hogy helyesen

c)érzek úgy; így. Közösek vagyunk mind,

d)valahogy. De nem magunk vagyunk e mód!

d)Fogalmazhatunk-e magunkkal mottót

e)ahhoz, amit nagyobb közösség szerint

c)tudhatunk – mindőnkről csak? A vers int,

e)túlságaival int: mérséklet legyünk!

a) és c): tízes sorok; ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá.

b), d) és e): tizenegyesek; ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti.

Olvassuk ilyen ritmizálással is.

1976714/c – Labdajátékok; kör három ponton át

Ha úgy érzed, irántad éreznek:

jól teszed, ha hátra is pillantasz,

ki áll mögötted, hogy vajon nem az

érzi-e, amit te csak a gyermek-

156

kori cica-játékból ismert, meg-

-megugró mozdulattal elkapsz; kapsz,

de csak a máséból, ha jól ugrasz;

vagy szükségtelen így érzékenyked-

ni? hiszen a labda nem kizárólag

valakinek szól, vagy ha mégis, csak

az veszthet mindig, éppen miattad!

Ezért ne csodálkozz, ha majd megrónak,

hogy megáltalkodott játékrontó vagy;

mert maga a játék nem magad vagy?

1976714/d – „Mint gondolatjel… a tested”

Hű képet akarok adni magamról,

ezért nincs értelme szépítgetésnek,

és a végén úgyse adok hű képet,

de ha már a kezdet is ez ellen szól,

nem is szólhatnék ilyen szándékomról;

egyszerre kellene ezt az egészet

kimondani; hát ilyen nevetséges

dolgokat is gondolok, hanem attól

még igaz lehet ez-az, ha nevetség!

Ha ezt kimondom, úgy lesz a teljes kép

legalább ígéret; abbahagyom

157

most ezt itt, mert ennem kell valamit.

Attól is jön egy-két gondolatom

megint; s ez így folytatódik, amíg –

1976714/e – Tudományos továbbképzés,
közbekiáltásokkal

Császár Istvánnak

Fontos az idegek lenyughatása

egy-egy izgalmi állapot után;

(könnyű ezt így mondani) ez csupán

olyan – gyakori! – esetekre áll, ha

s ahol maga az állapot s hatása

(könnyű így rímelni) nem a kivánt

eredmény. Mármost itt, egyébiránt,

korábbi esetekre visszalátva

– mert ahogy állapoton-kívülink

visszaáll, újra látható, (te link)

előhívódik, mintegy képszerűen,

az öldöklő erejű folyamat,

ahogy e jégszekrényekig apad,

ahol most önök – ugye egyszerű; nem?

158

1976714/f – Közlekedőedény

Én azért találkozom nehezen, mert

keveslem az olyan találkozást, mely,

csak mint egy végtelenszer jól bevált hely,

összehoz egymással két vagy több embert:

lehet, hogy egybenyílás ez! de engem

találkozáslehetőségtől zár el!

És ez nem jelenti, hogy nekem más kell,

mint aki épp ott van, de épp velük nem

találkoztam, így, ha egyszer csupán, ha

egyszerre egy találkozás csak egy

találkozás! Mi lehetetlenebb?

a változhatatlan elfogadása?

(mert ez az egyszer-egy: változhatatlan!)

vagy az, hogy magam így-egyből kihagyjam.

1976714/g – A kettőzések feleslegességéről

(Helsingöri változat)

Már-már oly titokszerető vagyok, hogy

el-elkerülnék minden eseményt, mely

meg-megtörténhet velem, (s elmesélnem:

sem-sem kell, mert így már) a láthatókhoz

159

(is-is alapon!) tartozik, s kinyílok

ki-ki szeme-füle előtt; s nem én, nem!

egy-egy felesleges kettőztetésem:

ha-ha kié? mert azonnal kibújok,

ki, ki! mögüle; és így; mi mögül?

fél-fél osztás ez, jó; de nincs egésze!

rá-ráfogom bár néha magam is,

hogy… hogy képzelhetem! kettős-hamis,

azaz semmis-hamis! körülbelül

vagyok, ez így egyszer-igaz: ha mégse!

1976714/h – „…vagy (épp) a vízi városban…”

Most (épp) nincs kedvem kötelességekhez.

Valami (épp) egyébre kötelez.

Hogy (épp) így történik, kivételes

állapot; de eredménye (épp) lesz, ez

kétségtelen. Ha valamit érezhetsz,

még, most próbáld. Talán megfelel ez

az úszó terasz. És a verebek

felfigyelnek ránk. Ez minden ételhez

jár. Még van egy-két tartalék kattintás.

Ne a Canal fölött; személyesebben.

Na persze, hogy nem a mi verebünk,

160

de – most, most; a korláton; a korlát

és a madár! megvan. Vegyél, együnk;

nincs több film, eleget is fényképeztem.

1976714/i – Várj! Nemsokára
(Warte nur, balde)

A, b, c, d, e, f, g, h, i… itt

tartott ezerkilencszázhetvenhat

július tizennegyedikén. Csak

tizenegy óra harminc perc volt, így

remélhette, ha befejeződik

a tízes sorozat, még pár oldalt

fordíthat; kötelező gyakorlat

volt a kettő közül valamelyik:

melyik, nem látta tisztán. A narancsszín

falat nézte a madarak alatt,

már amelyik alatt! hiszen mind, mind, mind

(ez pontos hármasság! valódiak,

árnyak, fénykép-valódiak-és-árnyak)

azon volt. „S én, most? min vagyok? Csak várjak!”

161

1976714/j – Végig nyitott kérdés eldől

Goethének

Megértitek, ugye, megértitek,

mikor az ember napi tíz szonett

után azt mondja: Minek? egyebet;

minek egyebet? és a rímeket

beleépíti a sorokba, leg-

feljebb vigyáz, hogy a sorvégeket

is ellássa így-úgy, most ide egy

botrányos rosszat akar, de nem megy,

vagyis megy! úgy nem menne, hogyha „megy”-

-et írna csak; megjön a kedve, egy-

szerűen nem lehet és nem lehet

abbahagyni! ezt! és egyebeket!

az egyek, az egyebek, a megyek –

Csöngetnek. Még ezt leírja. „Megyek!”

1976714/k – Mehr Licht!
(Már ha –!)

Téves volt a csöngetés. Egy király,

egy búvár, egy perzsa, egy bajadér,

egy görög isten, egy zsoldosvezér,

egy lány, egy halász, egy dzsin, egy halál

162

jött, rossz címre. Tévesen egy királyt,

egy búvárt, egy perzsát, egy bajadért,

egy görög istent, egy zsoldosvezért,

egy lányt, egy halászt, egy dzsint, egy halált

kerestek. Én nem vagyok azonos,

mondta nekik; vagyis mindig csak egynek;

míg érezte a többiek szoros

közelségét a szűk előszobában.

S ha már így volt… Nem bánom, bejöhettek,

mondta; hogy ennyi fény van! nem is láttam!

1976714/l – Krapp, Rilke, Klee kártyázik

Elképzelem, milyen lesz majd – ez így

a legszebb s -teljesebb! –, ha (egyre szűkül

a – még nem tudni, mi; majd most, ha) végül

(mintha kihallgatnák a szavaid!)

az a nem-tudom-hogy… de: érkezik?

mondjuk, fogadjuk el, hogy… na, elölről

kezdhetem; vagyis dehogy, épp leépül

velem, alig hogy felépült… de mit

tudok erről! „Ezt itt mind a fenébe!”

Vagy csak – jobb szó nincs? – nyögök, s ezt kívánom.

És mit akarjak: hogy valaki nézze?

163

vagy ne? Átestem néhány foghúzáson;

olyan? Pardon, nem tévedek? az úr oszt,

az úr – a másik, he! – emel; én húzok.

1976714/m – e. e. cummings elgondol egy személyt

Valami engem nagyon közelítget;

mert az nem igaz, hogy a fordítottja!

Ez a telefon is; csörög; naponta;

valaki egyszer nagyon megrémített;

valahogy azért kicsit csöndesülnek;

mert az nem igaz, hogy az is zaj volna!

Kis zajok, közepes zajok; behallja

az ember; és egy kicsit valakiknek

szánja, de már alig, hogy maga is;

mondom, alig; milyen jól megvagyok!

semmi, semmi, de az még nagyon is!

legalábbis kicsit; alig; ez én

voltam! ugye, csöndesen is tudok;

közvicceldén csüggő magánpoén(.)

164

1976714/n – A személy berug

„ne

fűdzsdazagya

t” s.uttogja

(e. e. cummings)

Költészetet csak nagyon messziről

vagy nagyon közelről lehet csinálni;

az egyik: ha nem lehet odalátni,

ahonnét szól, s arra se, amiről;

a másik ez: ha minden beledől

abba, ami így lesz kint-bent: rakásnyi;

vagyis ha se elásni, se kiásni

nem kell semmi elől, se semmiből –

Olyan szépen túl vagyok a felén, hogy

ha így megy, a végén is túl leszek;

vagyis hogy azon nem; vagy mit lehet

tudni. Sok mindent tudni, de nem épp sok

mindent tudunk. Vannak ezek a végszók;

akkor egyet most idehelyezek.

165

1976714/o₂ – Hérakleitosz-emlékoszlop

(Még mindig a személy)

INDUS: „Milyen beképzeltek! Azt képzelik,

hogy kezdhetnek magukkal valamit,

valami olyan újat és valódit:

– – – ami ős-időktől csak folytatódik!”

TIGRUS: „Ily valamit. S ha folytatódik is rég,

oly rég már, hogy el kell kezdeni ismét,

mert csak ily kezdéstől tud folytatódni,

ami, persze, mindig csak folyt, valódi…”

INDUS: „S épp ekkor térünk vissza önmagunkhoz,

akit-amit frissen a rég megunt hoz,

aki-ami önmagányit megállít

abból, amit maga nélkül továbbít.”

TIGRUS: „Önmagával továbbít? És anélkül,

hogy bármi is általa lenne végül.

Ezzel továbbítja, ha önmagával:

e bármi-vég-nélkül-megállítással.”

INDUS: „E határozott végű folytatással!

Melyet a rég-ős lény megkezd magával:

bevégezni! Ily bevégzést kezéhez

– s tova! – súrlódni örök körrel érez.”

166

TIGRUS: „Így súrolatlan! kör, teljes körében

tapasztaltatván, gyermekded öl-énben

kizárt hely lévén révéhez fel-érez,

év helye-révén csillag-mélye éghez.”

INDUS: „Érintőjéhez! Mint ha vesszejével

Eufraste suhint: freccsenne széjjel;

és eggyé-indázódjék mindkorigra:

örök körben INDÁ-t meglelje TIGRA.”

EUFRASTE: „Örök körrel, Indus, le vagy te zárva!

Indulsz, Kezdettelen-Csak-Folytatása.

S szökkensz, folytatás érintője, Tigrus,

hogy csak-folytathatatlan kezdetig juss.

Eufrast’! Én mondom ezt, Eufraste.

E frast e’ Indus! Tigrusom! C/o, frasste!

E-vég a szó-vég, vég-e, mely e-kezdet,

s nincs ojtatás, mely nélkülözne F-et,

oly ojtatás csak fojtás, vissza-folyt!

Egyelőre – ennyit. S amíg a folyt.

köv., kiőtöket megtartom hitében,

s így Indát s Tigrát én –: azaz az én-nem.

167

1976714/p₂ – „köd)ös fej hevert…” (e. e.

Ha szükségből csinálsz erényt,

ha ekségből szürényt^I,

vagy bármi lényt,

vagy meglaksz mint a pápuák,

s támasztják múmiák

kunyhód falát,

hogy lássanak s örvendjenek,

búvhelyként lengjenek,

csont-köz gyerek,

hogy majd te is, mint most azok!

mindmásképp úgy tudod,

alább adod:

kivilágított koponyák,

már gyertya lobog át,

szemek a Mák-

-Fejbélvarrat-Dátumvonal! –:

meztéllábaival

ott ki inal.

I. Bármiféle (le)szűrés v. ennek eredménye.

168

1976714/q – „Kennst du das Land –”?

Goethe

Emlékszel arra a viccre, ahol

három seriff a prérin lovagol:

a Jack, a Jim, a Joe; és valahol

az egyik kiszól a kalap alól,

hogy „Joe, mennyi kétszer kettő” – na jól

gondolja a Joe van, egy szót se szól,

csak ahogy lovagol, nagyon latol,

eleinte ötöl, aztán hatol,

a végén kivágja a szót a négy!-re;

fordul a Jack, durr egy golyó beléje,

túl sokat tudott, ez a vicc poénje.

A versé meg csak az, hogy a címére

nagyon rég – már százkilencvenkét éve! –

rájöttek, s szintén nem úszták meg élve.

1976714/r – „Villa R”

Klee

Erre vágytam, megszerzem hát magamnak.

Erre gondoltam, máris erre vágytam.

Erre voltam, gondoltam hát: talán van

erre valaki, csak úgy, gondolatnak –

169

Erre, milyen rekeszéből az agynak –?

kipattant egy eredeti… na lássam,

mi is? de ha tényleg az, sose láttam

hozzá hasonlót, ez igaz. Pár ablak

látszott, torony, kapu, tető, a zászló!

kiáltottam, ez itt a Villa R lesz!

A Villa Err: erre lenne? No, merre

lenne persze, nincs kétség, erre kár szót

vesztegetni. És a villa erkélyén

ott állt és erre nézett a kis Klee-Én.

1976714/s – Escampo

Ambrose Bierce-novella

Este van. S-te; vagyok. „S” – te vagy

az?? Mintha nem én, csak az S idézne,

Campo; illesztené kettősjelére

kezed… Ily jelet, azt hinnéd, lehagy

a többi napszak. De ez nem igaz,

Campo! – – – Vigyázz; idézlek estebédre,

fél nyolcra elgyere nekem, ha hétre

hívtalak! hozd a… – – – Már látom, a nagy

170

távolságok nem változtatnak rajtunk;

sőt – – – közelebb! – – – ha valamire hajlunk,

közelebb hajl…unk már akármihez;

csak a szél lenget; mindegy – – – nem! siess,

b)még egyszer, S-sem! le! akármi kontón!

a)csak szedj le, ne lógjatok holtan – – – e kampón.

c) Mert különben az Erlkönig-nek tisztelgünk, Ambrose Bierce-szel, közösen.

a) Az S – a himbálózó lámpa árnya éri – épp nem látszik.

b) Tehát valami pénzhistória is volt, egyebek mellett.

1976714/t – Az alapfokú (hiába)való

Tél lesz. A hanyadik tél! Hát… – mióta?

mert attól függ. S még hány lesz. Évszakok

mosódnak egybe, és sok más dolog

ugyanúgy. Mintha csak egybemosódna

minden; de ez sem igaz. Hogyha vissza-

nézel, akármiből, ott láthatod

az átmenetet; egy-egy lábnyomot,

jelképesen szólva. És idehozza

épp azt, ami vagy. Vagyis a helyet,

veled. Havat rak köré, ha telet

képzelsz, vagyis: ha az van! Mert a tény,

csak ez, valóban csak s csak egybeolvad

– olvaszthatatlannal is. Áll a lény,

néz, hiába keresi a valóbbat.

170

1976714/u – „Kilobbant sejtcsomók.”

Kosztolányi

A fáradt és a friss test ugyanott

van, ahol van. Másutt van a különbség.

S hogy van másutt! ez nem olyan kölönc? még

egy cipelni való teher? Hagyd ott,

ha tudod! Mert: úgysem használhatod

semmire; hiszen te csak ugyanott, épp

ott és ott vagy mindig; csak hogy gyötörjék

a helyszínt, a mindig-alád-adott

területet, az így-kitölthetőt,

azért vannak az „eztán”, „azelőtt”

s más-idő-határozta, lehetetlen

(mert: lehetetlen! neked: végleg máshol)

levő terek; azért? s már megnyugvásból

e két szó: lehetetlen levő. S ez sem.

1976714/v – Hasonlatok, piramisok tövéből

Mint ha egy homokórát elfelejtesz

feltölteni; s pereg! így alszol el.

Azt a fel-le mozgatást, azt se kell

végezned már; s mi az, hogy ezt se kell! ezt

172

sem mondhatod, egyáltalán, hogy nincs „ez”,

hogy nincs-ez, de mégis az leszel,

azaz: ez leszel, amikor letelt

a – mi telt le? csak kezdesz újra egy

nem-tudod-honnét-s-mit. Egy azutánt, mely

– előrehaladva – új azelőtté

válik, egyenletesen. Ezt a mintát

ismételgeted; nem, nem, nem örökké,

gyakorolgatod az elalhatást; el

tudsz? bírsz? Nem bírod! Ne tudj róla inkább.

1976714/z – Nem azé, aki fut

Végső erőmből még átzuhanok

egy célsíkon, mely sose volt a célom;

s mint ha azt kérdezném: El kell alélnom?

nézek pár vadidegen alakot,

és azt hiszem róluk – még ott is! ott

is azt hiszem –, ők tudják, amit én nem!

Vagy legalábbis: ők valóban; méltón.

Pedig ha tudhatnám, amit tudok!

Csak épp ez az; látok még, távolodni

látok e földdarabról – fű? salak? –,

mely nemrég rajtvonal volt, valakit;

173

eltűnik a kanyarban; vicsorít!

erre emlékszem; s egyre távolabb;

nem érem utol; ide fog zuhanni.

1976714–15 – Tényleg kész csoda minden

Ha a medvékről kevés szó esett

e versekben, annak több oka van.

Egyrészt: beszéltem róluk prózában

egyebütt és nem is oly keveset,

persze, eleget sohase lehet

tenni a – minek? mely állandóan

változik, s így azt se tudom, vajon

mi óvja meg az eseményeket

a széthullástól, egybeolvadástól.

Azt hiszem: semmi; erre egynéhányszor

már figyelmeztetett tapasztalás,

mely koalát illetve koalás

eredményt hoz – vagyis visz; s hogy? velem,

ha foglalatként én sem létezem?

174

1976715 – Szárszó, Szemes, Lelle

Az élet eseménydúsan zajlik.

Valaki meghal, szerepét átvesszük,

különben pedig sose volnánk együtt;

hát mi számít, ha a személy alig

játszik több szerepet abban, amit

játszik, mint hogy általa érezhetjük

kizárólag, amit bárhol egyebütt

más által másnak érzünk. Harmadik

változat nincs; az élőhalottság

mind az elevenség kültartománya;

a sikerületlen öngyilkosság

bizonnyal rossz jel, de még eseményes;

és akiknél a siker esedékes,

helyettük lobog bennem józansága.

1976715/b – Kétféleképp: sosem tiéd

Mit vásárolok meg a csendemmel,

elmaradó beszélgetések árán;

mert valahányszor telefon csörög rám,

s nem veszem fel – mert nem vehetem fel!

175

mert elmaradnék más egyebemmel –,

úgy érzem, mintha azonnal megbánnám,

és kezem úgy mozog, mintha tárcsáznám

az írógépen azt a nem sejtett

a)számot; s helyette csak a szótagszám

formálódik. Ily rossz eszközökkel

lehet-e bármi jót kimódolni? vagy

a)már azzal, hogy e rímet megváltom

– hogy általam valami is rímel! –,

kiérdemlem, hogy egyáltalán hívnak?

a) Rímpár, mintegy „beszélgető rím”.

1976715/c – Kezdünk feltörni

Nincs ilyen önfelmentés, hogy „a világ

ezét-azát vállalom”; nincs ily igény;

egyszerűen azt mondom: Ez vagyok én;

ám ezt a nézetet is túlhaladták

a dolgok jó ideje. Alább adták?

Ez is személyes; vagy, fordítva: köztény!

Akkor meg, én, miért ne igényelném

a vállalást? Ha nem is megváltását

jelenti ez semminek-bárminek,

legalább így is berendezettebb

a különben túl természeti tér: mert

176

ahol csak az ösztönegyediségből

törne föl a mindenkori kivétel,

így úgy érezhetjük: egymásból tör föl!

1976715/d – Bizonyára téves a következtetésem,
de ha ennek oka az,
hogy hasonló világiságokból csak ennyi tapasztalat jut rám,
szintén ér valamit,
s nem elsődleg nekem, hanem

Hogy fáradtan növényeket öntöztél,

hogy a kannából úgy loccsantottál

vizet rájuk, mint hogyha vadulnál:

mint múltkor, mikor nagyon mérges lettél,

s egy kis fogvizes flakont röpítettél

egy lábos töltöttpaprikába, s már

mindjárt megbántad, mert a falért kár

volt, tényleg, szétfröcskölt a téglaszín lé,

aztán vakarhattad – s hogy tegnap, ahogy

a növények tövét meglocsoltad, és

a maradék vizet vaktában rájuk

löttyentgetted: nem ugyanazt csináljuk

mindig? mondtad; hát csak erről is beszélj,

mindig minden egyforma nagy jó s nagy rossz.

177

1976715/e – Még játszhatsz ilyet!
akkor milyen jó ötlet lenne!
egy kis változatosság

a)eeeeeeeeee

eeeeeeeeee-e

eeeeeeeeee

eeeeeeeeee-e

eeeeeeeeee

a) Azért az ilyen hangot nem egészen pontosan jelöli az „e”, mert ez a végsőkig egyéni; még. b) Innen többé nem az.

Megj. Hangos olvasásra. Jambikus lejtés.

178

1976715/f – Emlékszel, amikor így fáztál?
Milyen jó lenne,
ha az az idő visszatérne;
ha most lenne „akkor”

a)ffffffffff

ffffffffff

a)ffffffffff

ffffffffff

a) Hangosan olvasva; fogvacogtatással is lehet.

b) Emlékszel, ahogy „csak egyre jobban” vacogtál, és hogy nevettetek! Libabőrösek voltatok, és ledörzsöltétek egymást – nem tudom, mivel, én nem voltam ott.

179

1976715/g – Azért még lehet; sőt, kell

Az előbb nagyon elszomorodtam.

Akármilyen maiak lehetünk

ilyesmiben, régi a szókincsünk;

már maga az is, hogy mindent mondtam

eddig, életemben, amit „mondtam”,

micsoda szóismétlés! nem kezdünk

semmit, indigó van minden szervünk

fölé rakva, és nyomják, amíg van

leve. Ez meg egy hasonlat, szerettek

ti ilyet, meg én is, meg mindenki.

Hát egy-két dologról le kell tenni,

mást meg nem kell felvenni. „Ez az élet.”

Csak nem lehet általában élni;

akárhogy is indigó van fölötted.

180

1976715/h – Nevetőkészlet;
szűken, de megvan, olyan is az alja;
tessék hangosan olvasni,
pontosan végignevetni az egészet:
régi („amíg a készlet tart”) vicc

a)Teahahahaha!

Teahihihihi!

Teahöhöhöhö!

b)Teahehehehe!

c)Teahohohoho!

Teaháháháhá!

d)Teahőhőhőhő!

Teahéhéhéhé!

Teahóhóhóhó!

Teahűhűhűhű!

Teahühühühü!

e)Teahúhúhúhú!

Teahíhíhíhí!

f)Teahuhuhuhu!

a) Milyen jól indul.

b) Már reflexív.

c) Már nem igazi.

d) Már többértelmű; esetleges.

e) Már jó lenne kiszállni.

f) A csörömpölés hangja néma.

181

1976715/i – Érdeklődésre számot tartható beszéd

„Túl gyakran támad fel érdeklődés

valami iránt csak helyzetekből;

s nem is az iránt; de hát ha ebből

áll az érintkezés; és hátha épp

ez az, hátha ez az érintkezés!

úgy érzem, mégis szólni kell erről,

mert alapjában véve nagy közöny

van egymás iránt mint a létezés

rajtunk kívüli formái iránt;

vagyis a rajtunk kívüli formák

épp hogy vonzóak, itt az érdeklődés

és a közöny bár némi egyesülést

a)eredményez, de a kézzelfogható

eredményről ugyanez elmondható.”

a) Legalább itt, ritmizálva: ta-rá, ta-rá, ta-rá, ta-rá, ra-rá-ra; ra-rá, ra-rá, ra-rá, ra-rá, ra-rá-ra.

1976715/j – Még következetesebben is lehet

Az érdeklődést egyáltalán nem

értem; ezt úgy értem, hogy rejtély nekem;

az, hogy egyáltalán érdeklődhetem;

tudom, nagyjából, másoknak ebben

182

sincs rejtély; érdeklődnek, még velem

is foglalkozgatnak, és mindeközben:

azok, akik; s talán ezzel is éppen

azok, akik; megváltoznak közben,

ugyanabból az anyagból. Itt van – s van! –

a rejtély! Az én anyagom kétféle;

az egyik módjával mechanikusan

lépek túl azon, ami visszalép; de

ami iránt nem érdeklődünk már, az

éppen ezért soha többé nem is az.

1976715/k – A következetesség fokozása: új következetlenség forrása

Még következetesebben is lehet

csinálni ezt; valahogy így lehet

szemléltetni, ahogy itt a rímek

páronként azonosak, ám a rímek

nem párban azonosak! Itt a lényeg

nem a fogalmazásmód; a lényeg

az, talán, hogy a sorvégződések

mindig más ritmusú sorvégződések,

ha hangalakjukra azonosak.

De mondhatjuk-e így, hogy azonosak

hangalakra? Mondhatjuk igen és nem.

183

Alakra, mondhatjuk: igen. És nem

mondhatjuk – de itt még tovább mentem;

egy plusz, egy mínusz: semmire se mentem.

1976715/l – Válaszlevél; válaszolatlanságköteles!

Megzavar egy levél. Már közbejött;

de még befejeztem, amit elkezdtem.

Új nyugtalanságot? Ha nem csinálok

semmit, azzal már nincsenek is mások,

akikkel mindenem csak véget ér?

1976715/m – Canarinóval megbeszéljük

Canarino nagyon örül, hogy egy

peschierai boltból elhoztam.

Ott ül a Bárányon a fotelban,

éjjel meg – meleg nyár van! – szellősebb

helyet választ, a délvidékiek

szokásához híven. Új mackónk van

Canarinóval, és ezt hangsúllyal

mondom, mert itt nem akármilyenek

a medvék, s ha valaki az lehet, nagy

dolog. Beszélgetünk. Majd túl leszek, csak

tényleg legyek túl most egy kellemetlen

184

dolgon. Kérdi, tényleg kellemetlen?

De hát tudja úgyis; beszélgetünk; nem

megoldhatatlan semmi. Ugye, nem.

1976715/n – Mi nem, ez

Mi nem vagyunk játékmackógyűjtők.

És nem is játszunk játékmedvékkel.

És ugyanígy: egyikünk se képzel

valamit, ami másnál talán több,

s e fogalmazásmód egyértelműbb

és többértelmű, mint ami épp ez

a – s épp ez az! ez: nem afféle ez-

-az; itt minden sorban egy dőlt betűs

szó volt, ugye, de egyszer épp a dőlt szó

(de kétszer épp!) volt dőlt betűs: „betűs”?

helyes ez így? Hasonlat ez! Hiszen

mi csak így vállaltuk, önkéntesen

is, másodszor is, amit kérdezés

nélkül ránk róttak. Mi nem! ez tudható.

185

1976715/o – A kör össze akar zárulni, bárhogy

Jól együtt vagyunk, csak Te hiányzol.

Ez a marhavásári üzenet

is megérdemel végre egy verset;

minden megérdemel, ezt tudjuk. Jól

együtt vagyunk, csak mégse. Mégis, hol

lehetsz, s milyen a te együttesed?

Mi itt, könyvespolc, fotel, ágy, székek,

virágtartók lakói lemásol-

juk épp a tegnapi huszonnégy óra

mai megfelelőit; megfelel, nem

felel meg, ilyen játék nincs. A nagy T

betűt is kisebbre váltjuk nevedben,

nem mintha bármivel is fogyatkozna

bármi. Hiányzol, s jobb így, ha kisebbként.

1976715/p – Hozzám méltatlan alpáriság;
de hát micsoda felvágás, ha ez igaz;
kiderül: nagyon is méltó

Tegnap hol tartottam, amikor pé

betűs verset írtam? Ugyanúgy épp

ott, ahol, mint most; s mivel két nap két

különböző nap, különbözővé

186

válik azzal is, ami közössé

teszi. Ezért ha két nap két vers pét

kap a címébe, azok másképp pék,

mert a két nap két más-képű péppé

áll össze velük. Hasonlítgató

gyurmakedvünk mégis mulattató

játékokat művelhet így velük, s e

közös alap, amit feltételezünk,

a)jó. Annyit sütünk ki így, mint a lüke

pék. Ne legyen emberiség a nevünk!

a) Pl. a jambikusság kérdése; mert ezek még mindig jambikus versek. Ennyit a „verstanról”, emlékeztetőül – másra. (Ami igazán nem célzás akar lenni, mert ugyan miképp vallanám magam épp most összehasonlítónak!)

1976715/q – Egy letolás ellen másfél letolást; és akkor az egész mit ér; semmit?

Querr estéu vézéikszi pszilon!

Ilyen értelmes, ami hátra van ma,

ha rendezésünk így csoportosítja;

hát akkor inkább részletekre bontom!

Persze, bár így értelmesebb, nem mondom,

hogy különös elragadtatásomra

volna. Figyelek előadásomra.

Murphym! egy dublini vécé ne zúgjon

187

ebben a piszok-nagy világokat

jelentő Deszkák Házában! Hallatszik

a legkisebb zaj – egy Sóhaj nyomában

mondhatom ezt; csak egy fél percet játszik

valaki, Neked, hát erre Te nyomban

kisuttyansz, hogy össze ne tojd magad!

1976715/r₂ – Hézagpótlás

Sic itur ad Astoria

– HOTEL ASTORIA…?

– A HOTEL SATORI!

Megj. Satori- (kb.) az a nyugvás-állapot, amelyben még ez a kérdés sincs. (Persze, ha a kérdezőnek valóban fontos abba a bizonyos Astoriába jutnia, nyilván eligazítják; ez már nem tartozik ide.)

1976715/s – Rondó

(Hamvasztóreklám-dal; Evelyn Waugh: A megboldogult)

Csillagra less vagy napvilágra less,

hasonló;

hogy éjjele lesz vagy nappala lesz,

a forgó

változatokban rendszert ne keress:

188

a pondró

csillagra less vagy napvilágra, les,

szorongó

köröd csak ez, mely nem föltételes:

a rondó.

Köröd csak ez, mely nem föltételez:

a rondó;

változatában rendszert ne keress,

szorongó,

csillagra less vagy napvilágra, lesz

hasonló,

hogy éjjele les vagy nappala les:

a forgó

porondról hozzánk perdülj, meg nem esz

a pondró,

A Boldog Vadászmezőkön ma ez

a jelszó:

HA HALHATATLAN, CSAK HALÁLA LESZ

HALANDÓ!

1976715/t – Minden lassan átfordul (és ford.)

Pár napra kiszakadtam a világból,

és máris milyen termékeny vagyok.

Ahogy rámszabadulnak e napok!

Én nem is tudtam ilyen szabadságról.

189

Mintha egy folyó innenső partjáról

nézném, hogy mennyire nem vagyok ott

a másikon! Talán furcsa, de sok

múlik néha egy ilyen furcsaságon.

Nem kívánom, hogy a fejem ne fájjon.

Veszek be fájdalomcsillapítót!

Nem kívánom: verítékben ne ázzam

fejbúbtól nyaktőig: lemosdhatok!

Nem kívánom, hogy békén hagyjatok,

nyugtalanító dolgok, ily magányban!

1976715/u – Rám se kötelező erejű mindez de,
csak úgy mellesleg,
folytatom

Ez itt nem ám olyasmi, mint „a fodrász,

aki négy napon át vágott hajat

egyfolytában”; nem hasonlít a sakk

távvilágrekordjához sem; s az is más,

ha valaki másfél napig a torkát

köszörüli; mert nem haj, nem torok,

nem báburendszer foglalkoztatott

itt; sőt, hogy tudhatom, s hogy más is hozzá

tud szólni ehhez egyáltalán, azt

köszönhetem a pár napos makacs

folyamatosságnak, mely az arányok

190

helyes kibontásához szükséges volt.

De ez nem versíró-távvilágrekord;

jambikusan is csak lehet skandálnod.

1976715/v – a a é e – A nap vége

e u o, o a e i e a o

é e ö, é, é u á: o a e e?

Délelőtt, dél, délután: hova lesztek?

Nem tudom, hol van megint egy napom.

ö a a a e ő e – u a o?

a e o a á e a e e e e:

Ha elfogadnám ezt a kevesebbet:

Több maradna belőle – tudhatom?

í i i i e á i a a é é.

e a o, i e i e ü, o é é.

a é é i e ü, é é e a o.

Így mindig ki kell várni a nap végét.

Elalszom, mire kiderül, hogy mért épp.

Ha végképp kiderül, végképp elalszom.

1976715/z₂ – Azaz: z_∞

Z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-!

A vonalak azt jelentik: z-z-gve.

Ok nélkül leölt tücskök emlékzönge-

-műve; emelte Tandori Dezső

191

nevű egyén, akit tizenelő-

-korában alighanem szörnyetegnek

nézett pár tücsök; mondjuk így: felnőttnek.

Javára szóljon: mégse lett felnőtt.

Megj. Hézagpótlás: a további versszakok elmaradása.

192

Hard bop

193

„Másképp hiábavaló volna minden igyekezetünk. Így pedig, gyarló látszatokból, a létezés felületében reménytelenül nyújtózkodva egymás felé, és halott formák segítségével, élő valóságot tudunk létrehozni, ha a felületre merőleges irányú, ismeretlen dimenzió felé ható erőkre szakadatlanul ügyelünk. Mert konvergens, egy metszőpontból kiinduló sugárnyaláb tagjainak is tekinthetjük magunkat, hiszen annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé – noha a szűkebb vagy tágabb gömbfelületeken, melyekből diszkrét pályákat, elszigetelt ponthalmazokat ütünk ki, esetleg egyáltalán nem érintkezhetünk.”

Ottlik Géza: Iskola a határon

194

VII. Hír a sebre

1976716/a – Pályamódosulások

Ezek eldönthetetlen kérdések;

s ezt látatlanban mondom itt, bármire.

Utólag, „helyesen kivitelezve”

épp az változhatna, ami lényeg-

telen helyességből, ki-kivédett

eseménytörténetből esendőre

és így esedékesre, így személyre

fordította az átlag-személyest,

mely személyek mozgatta személytelen

alakulás csupán. Nem a kicsúszás,

nem az, amit akár pályatorzulás-

nak is nevezhet külső, „helyes”-szellem-

látó szem! nem az-e, amit mindig

akarunk, ahelyett, ami nincs itt?

195

1976716/b – Hölderlin

Aztán – ez így mind igaz és nem igaz.

Minden engedményedből visszatérsz egy

neked épp adatott színhelyre, nézed,

hogy juthatnál tovább s mivel. Latolgatsz,

s mivel latolgatsz, mintha már nem is az

lenne a színhely, amire tiéd lett,

és a forgalom elsodorja, és te

elfogyasztasz egy szendvicset. Megmarad

az alaphelyzet, tulajdonképpen hely

nélkül. Ezt érezted minden-helyett! s ez

helyhatározó. Ahol már voltál,

kiszoríthatást bizonyítottál

róla. És ez irány volt, újra tovább-

szorítottak, akik el- s elfogadták!

1976716/c – A magánszemély természetrajzához

Mihelyt a felek egymást érintő,

nemcsak a másikat érintő ügyben

kerülnek szembe egymással, közvetlen

gyilkos indulatok törnek elő,

196

a tanulmányfelszínről lekerül

a napirend, minden, ami különben

bizonyítottan nélkülözhetetlen

alkotóeleme az egyedül

elképzelhető egyszemélyviszonynak,

mert helyet kell teremteni mindannak,

ami a kérdéseket eldönti,

hogy helyreálljon kérdésfölötti

érvénnyel, hogy nem és nem és nem és nem

érvényes személyemre: csak személyem!

1976716/d – Tárgyszerű előadás

Tárgyszerű szembefordulások mögött

mindig megkereshető a személyes,

tárgyszerűen személyes indíték. Ez

lehet, mint mondottam, a tárgyhoz kötött

indulat, mely az ott-épp-képzelhetőt

másképp képzeli, s mivel semmi helyhez-

kötöttséget nem tűr a képzelethez

szokott helyviszony, könnyen képzelhető

bármely ok e képzelhető „bármi – mi”

mögé; hiszen ezt nem kell magyarázni.

Ez az én, folytatta a magántanár,

197

fejtegetésem konkrétan valaki

ellen irányul, aki nem quaquequi-

quoquöquüquíquuquóquőquú (habzó száj) –

1976716/e – E

Néhány nap, melyet a világtól távol

tölthetek, feldolgozva a korábbi

közelségek már-már alig világi

eredményét, és mint egy forrásától

végre elszakadt vízfolyás, bukdácsol-

va, érezve, sajnos, hogy absztrahálni

képte…

1976716/f – Fúga a gyerekkorról

Én ezzel a gyakorlással elvileg

nem értek egyet; vagyis nem akarom

gyakorolni, mondtam azon a nyáron,

a szárazon, vagy talán már a vízen,

ahogy persze a végén csak elmentem

vitorlázni. És a magasugrásom

olimpiai döntőjével várnom

kellett egy napot. Köteleznek, néztem

198

a két nálam idősebb személyt, ahogy

vezették a hajót; s én vitorlázom,

kétségtelen. De ha most ugorhatok,

ugrom vissza, át majdnem harminc nyáron,

nem gyakorolnám mások hajóján azt,

amit a nem kért jóakarat rám oszt.

1976716/g – Reménytelen kétszeriség továbbszerkesztése

A műfordítás világa is világ,

s ha túl érzékeny vagyok a világhoz,

következik, hogy a műfordításhoz

– világához – szintén. Szerkezethibák

vannak. A külső szem, mely most idelát,

erre a versírási módra, ahogy

most dolgozom, mit látna: azt, hogy máshogy

van ez, mint ahogy jogosan elvárnák

– kik és mik? Két személy csap össze szöveg-

összefüggéseken; szófél-ismétlést

vállalok, hogy ennek a kettősségét

felemásnak, feleannyisnak, süket

halászok társalgásának mondhassam.

Ami van, egyszer van, és nem kétszer van.

199

1976716/h – Készülő barlangüreg v. csigahéj

Felül kiszélesedő, halványsárga

tejesbögrémben – a belső falán – oly

mintákat látok, ahogy iszogatom

le róluk a tejet, hogy barlangábra-

féleségek jutnak eszembe. Barna

alapon sárgás-fehér karcolások,

szélesebb ívek, laza vonalhálók

látszanak, tejszint fölött. A konyhában

forgatom most a bögrét, s gondolkodom.

Kár lenne, ha a tej vagy a súroló-

eszköz változtatna e rajzokon. Ezt

elkerülhetném, ha a bögréből nem

innék többé. De az a tej-rajz éppen

azt ábrázolja, ahogy reggelizek!

1976716/i – Laertes, pour Laertes!

Hamlet

Minden mű valamivel kevesebbnek

mutatkozik, ha megvan. Mert: megvan és

mi is megvagyunk, akik e létezést

létrehoztuk. Egyszerre cinkosunk lett

200

az iménti elérhetetlen. Egyet

akartak velünk a lehetőség fél-

kész törvényei, s ebből két egész, két

ellenséges egész lett. Persze, ennek

az ellenségességnek kulturált

formát adunk. Épp ez a kultúrák

később lepattanó máza. Túlzásra

ragadtattam magam. Gazdagodásra

használom máris e hibát; e félkész

törvényt. Ez vagyok. Úgynevezett: „művész”.

1976716/j – Vannak persze ideig-óráig rendszertelen működő készülékek

Utcai „háromperces” telefonról

telefonálva én mindig azonnal

elbúcsúzom, és így már a fazonnal

meg is vagyunk, igazán jól kigondolt

módszer ez, mert mihelyt leejt a drótról

a forintos értékidő, nincs olyan

érzés máris, hogy valami így-úgy van

csak megint, mert így rendesen van, jól van:

ahogy kétféle rím is összejön, vagy

épp fordítva, azonos szóból külön-

féle rím lesz. Különválunk, de nem, nem

201

visz távolabb minket az új kapcsolat

új megszakadása. Amit vállalunk,

bizonytalan. Azonnal elbúcsúzunk.

1976716/k – Külső megbízásból készített jelentés, versekről

A szélső helyzet – anyja halála

hozhatta a motívumot –: kórház.

Az evidens környezet: koalás

laktér, „egyszemélyes” emberpárral.

Szociabilitása: nem vállal

kapcsolatokat, mivel felemás

kapcsolatnak érez minden szokás

szerinti vagy bármilyen szokással

szakító iméntit. Elsősorban

rendszerető; tartalmi kérdések

tulajdonképpen másodlagosak.

Érezteti: nem ő határozta

meg az általa „önlétezésnek”

hívott (hívott!) viszonyrendszert. Jól van.

202

1976716/l – Jelentés folytatása

Teljesítményszerető. Ugyanígy le

is mond a sikerről a teljesítmény

érdekében, és ezzel – újabb szinten –

újabb sikert remél. Ehhez, szerinte,

szükséges feltétel, hogy leépítse

az általa „csak napformáló, csak tény”

jellegű elemeket, ezzel szintén

a teljesítmény elősegítése

a célja. Azonban: e látszólag oly

aktív életvitelszeretet erős

alapja – az általános bizalmon

kívül, mely néha naivitás számba

megy nála – bizonyos („alig hihető”!)

a)remény, hogy „még élve abbahagyhat”-ja.

a) Ez nem az élet tartós öntudatlanság-állapotú befejezését jelenti! Kisfaludy-koan c. töredékében

(Van, ki tevékenységeit

mindhalálig folytatja,

van, ki abban reménykedik:

élve abbahagyhatja)

mindazonáltal a „tevékenységeit” archaikus mellékzöngéi azt sugallják: „úgy mindent, egyáltalán”, azaz: épp az „egyáltalán” kivételével – mindent.

203

1976716/m – Amatőr aktafüggelék

A Toldi írójának

Élve abbahagyni, kedves barátom,

egész egyszerűen csak azt jelenti,

hogy „el ne hasson város zaja semmi”,

hogy elnyughasson örökmozgatásom

anélkül, hogy az a fontosabb lázálom

– az a nekem fontosabb – is pihenni

kényszerülne; hogy minden irodalmi,

saját koholáson, nyelv-másoláson

alapuló tevékenység megszűnjön

bennem, s magánzásom ne kényszerüljön

többé olyas tevőlegességekre,

amelyeket már mindközönségesen

hasztalannak érez, mert hasztalannak

érez, s jobb, ha kölcsön-békék hagyatnak.

1976716/n – Hogy egy ilyen szót leírhassunk végül

„n” –: a bármennyinek s bizonytalannak

hagyjuk itt most végképp-en-en-magunkat,

bízzunk benne, csak kellően eljuttat

s úgy juttat el valahova, ahol csak

204

magunk lehetnénk másképp is, ahogy nagy

ösztönök, nevezzük áramlatoknak,

tengeráramlatoknál baljósabbnak,

azt a mit-mit-mit, mely a lazacoknak

parancsot ad, eltelt idő után, hogy

felkeressék az ívóhelyeket,

rakják-termékenyítsék az ikrát, s ott

dögöljenek, mondjuk megújulásnak,

s tavasszal majd megtündököljenek

az új halálra szántak és „csodásak”.

1976716/o – Dél, többféleképp

Valamivel szerényebb utakat

hagyok magam mögött általában,

és mégis állandóan dolgom van,

de a folyamatosság mulattat

is, ezt pedig a szó régibb, „múlat”

értelmén kell venni. Zaklattattam

s elbékültem, végül. Most már dél van,

többféleképp, s egyik se fontosabb,

megyek, most van kint a legmelegebb,

itthagyom ezt, a pé jelű szonett

előtt, és harmincnyolc-éves-leszek,

205

és mintha elválna a szám az évtől,

mert én mintha mindig ebből az évből

lettem volna, ahogy most teremt és öl.

1976716/p – I. Gy.

Vajon érződik-e a zökkenő,

vagy a kenő-

anyagok, hepe-hupát benövő

gaz- s fűcsomók

tesznek róla, hogy a fordulatok

pillanatot

se jelezzenek így, érezhető,

jegyezhető,

valamiről megemlékeztető

mélyet s fokot,

melyet, igaz, a megállapodott

– hogy elhagyott: –

nem bán igen, mert az mind: múlt idő,

már nem elő,

mégis egymásba ér, előidő!

mondod a szót,

mondod, s magadat így is megcsalod,

„jelen”, tudod,

„vagyok”; „jelen”: ennyi a zökkenő

vagy a kenő-

anyagok, hepe-hupát benövő

gaz- s fűcsomók

tehetsége-tehetése; azok

a fordulók!

206

a visszafordulót hitegető

sose-jövő,

mindig egyszerre csak itt-s-ittlevő,

módozatok,

vele-próbálkozó változatok

– őr-járatok! –

árokhálózatán is sűrítő

eltelt-idő,

te csak rímre ráismételhető:

majd mit bírok

szólni abból, mit ma tudok? s tudok,

amit ma! ott?

1976716/q – Alig észlelhető módosulás folyamata:
a már-más-után-ugyanaz

Én megszakítás nélkül dolgozom,

dolgozom, ha eszem, iszom, alszom,

dolgozom, ha ezt itt most folytatom,

dolgozom, ha ezt itt abbahagyom:

a következő pillanatban nyom-

ban elkezdem, s egy csörgő telefon,

egy számonkérés, amely szavamon

fogna, hogy miért nem találkozom

valakivel, mert ígértem: tudom!

és nem egy könnyelmű pillanatom

volt az, hogy megígértem, vállalom,

hogy megígértem, és be is tartom,

még ezt betartom, de megfogadom,

207

itt és most: többé nem kockáztatom

meg, hogy napra-napom és hónapom-

ra-hónapom így elaprózódjon,

fölémrácsozódjék egy monoton

találkozásnaptár, s minden lapon

ott álljon egy köteles alkalom,

egy alkalom, mert szívesen hagyom,

hogy rávegyenek, én is akarom,

csak így mindannyiszor épp azt dobom

oda, amiért úgy megdolgozom:

hogy dolgozhassam, és e nyugalom

legyen, amivel gazdálkodhatom,

szabad legyek, legyek saját rabom,

saját szabadságolt másolatom

ne mászkálhasson olyan tájakon,

melyeken csak improvizálhatom,

csak összeudvariaskodhatom;

nehéz számokkal rendszerbe fogom

s „a”-tól „z”-ig így jelzem dátumom,

amit írtam, nem lehet átírnom,

„a” helyett „á”-t, „z” helyett „z”-t írnom,

ahelyett nem lehet ezt csinálnom,

ahelyett nem lehet azt megállnom,

mozgok, de nem vagyok a megállóm,

nem vagyok a felszállóm s leszállóm,

állok, de nem vagyok a mozgásom,

leszállok, hogy ne kelljen felszállnom

megint, hiszen volna maradásom,

nem akarok nyerni semmi máson,

nem akarok nyerni senki máson,

és nem veszíthetek semmi máson,

208

csak valakin, csak találkozáson,

csak azon, ami nem múlik azon,

hogy megtartom vagy kiadom, hagyom

vagy nem hagyom, ha magam másolom;

nem másolom magam, mert másról van

szó: nem róla, nem rólad, nem rólam,

nem arról, hogy ami nincs, miből van,

nem arról, hogy ahogy nincs, megoldjam,

nem arról, hogy ott legyen, ahol van,

nem arról, hogy ne legyen, ahol van,

nem arról, hogy ne legyen, ami van,

ami akkor vagyok, ha így-s-magam,

amivé nem kell lenned általam,

ami általad nélkül-s-odavan,

de engedd, hogy általad meghagyjam,

hogy általad-s-nélküled megtartson.

1976716/r – A labdáról meg is feledkeztünk;
nem lehetne mégis inkább lejátszani a meccset?

Alapkérdések körül mászkálunk;

s mint régen, ha focizni szerettünk

volna, s ledobtuk kabátunk-ingünk-

-nadrágunk, hogy két kaput csináljunk,

így szeretnénk levetni pár másunk,

így szeretnénk, amit csak viselünk,

így szeretnénk, amit nem szeretünk,

így szeretnénk, s hogy ezzel használjunk

209

legalább magunknak, és ne legyünk

kénytelenek hazudni, ne legyünk

kénytelenek megbújni, ne legyünk

kénytelenek érkezni, ne legyünk

kénytelenek távozni, ne legyünk

kénytelenek változni, ne legyünk.

1976716/s₂ – Hír a sebre

A H néma.

1976716/t – Tanulok Handkétól

„Balatonszéplakról Siófokra

sétáltunk be néhányszor, emlékszel-e;

és Crikvenicára emlékszel: Selce

melletti kisváros az Adria

partján; és a Hajduk stadionja

Splitben volt, dél volt, üres volt, nagy meleg;

és abban a hirtelen jött hidegben

Belgrádban mászkáltunk, négy-öt fokban

vászondzsekiben; és a Port d’Italie

volt az, ahol Villejuifbe átszállni…”

És így tovább. És lekerekíthetjük:

210

hogy egyikük a másikuk meggyengült

emlékezetét próbálja terhelni,

majd, a jövőben, önmagát menteni.

1976716/u – Handke is „tanult” Kosztolányitól

„Balatonszéplakról mentünk Siófok

szomszédhelységbe, néha, sétaképpen;

az Adria partján laktunk Selcén, s nem

hagytuk ki Crikvenicát, a kisvárost;

és Splitben ott állt üresen a Hajduk-

-stadion, nagy melegben láttuk, délben;

és Belgrád hirtelen-jött hidegében

mászkáltunk vászondzsekiben, négy-öt fok

lehetett; és a Port d’Italie-ról,

emlékszel, Villejuifbe jártunk…” Jól

megcsinálható így is, megfordítva,

ahogy az egyikük meggyengült emlé-

kezetét a másikuk igazítgat-

ja, anélkül, hogy viszont észrevenné.

211

1976716/v – Vagyis: ami közös, az –?

Ha még két verset írhatnál: miről?

Ahogy a Ferihegyen felszállva

a koalakártyabajnokságra

gondoltál, sőt, nem is nézted, mitől

szakadsz el, de már azt nézted, mi jön,

kik jönnek első párban, és láttad:

egy veréb-csapat! ugyanez, másnak,

másképp jöhetett be, ez az élmény,

a fokozatok kihagyásával

nem is juthatsz el élményköréhez,

hiába nagy a vers tétje, s érezz

iránta, amit akarsz. A kártya-

bajnokság abbamaradt, átmeneti-

leg, s te is a felhőket kezdted nézni.

1976716/z – Vagyis: ami mégsem, az –?

Petőfinek

Ami mégis, azt – könnyű! Ami mégsem –!

azt próbáld, azt érdemes, az közös, mert

nem különbözteti meg létrejötte

a teljes élménykör kerületén el-

212

helyezkedőket. Pont se így, középen;

elképzelhető hely se, ahol pont se;

és mégis: ez a mégsem, versbe öntve,

és ha régimódi kifejezéssel

jelöljük is –! ha semmiről se szól is,

mégis, közelítetlenebb-valódibb,

mint ami már közel s valóban van. Nem

tudok róla, nem szánom rá a versem,

csak úgy érzem, mintha valami szólna,

s nekem mégsem kellene tudnom róla.

1976717/a – Ambrose Bierce-vándorhendikep

Amit két ember nem tud elintézni

mások nélkül, csendesen, egymással,

azt nem intézik el semmi mással:

elég a világon is körülnézni.

Aki mindig a következményt nézi,

alighanem túlzottan is átall

majd eseménybe-bocsátkozással

egy remény erejéig is túllépni

azon, amit így is, úgy is vállal,

csendben, egymás közt, ordítozással,

mások bevonásával, s ugyanezt

213

a világ egyéb féle fegyverzet

használatával. Akárhová loholsz,

a)ülj közben úgy, mint aki nem ül sehol.

a) És ez nagy öngúny, bár világ-méretünk is tudná; hiszen így, sehol-ülni a legkönnyebb, ha „tényleg”: loholunk!

1976717/b – Ami volt, azt nem veszik kölcsön

Már ahonnan megszólal valaki! ott

eldőlt minden, megszólalás-ügyben.

Legyek csak egészen lehetetlen!

François-nak is jót tett, hogy kiivott

ezt-azt szégyent, a harmincéves-korok

erre valók, a jó érett szégyen

feldolgozására, nem büszkébben

nem szégyenlősebben, mint ha a dolgok

rendben lettek volna. Mert rendben vannak;

és az forma-se, amit utánozhat

ebből bárki, ezt a feleségemnek

mondom, mert talált egy újságszonettet,

ilyesmit. Mint ha én most nekilátnék,

s nyelvét se tudva, François-t citálnék.

214

1976717/c – A találkozás széttalálkozgatása

Nem tudok leszokni a versírásról

ezekben a napokban. Mintha meg-

szoktam volna, hogy élek! Szonettek

kellenek. Ilyen természetes, máskor,

még sosem volt. Mindig valahogy máshogy

volt. Most meg csak: – Talán az emberek

közelét se kerülöm, nem érdek

tartóztat itthon, nem „ha-kell-ha-nem”! úgy

könnyű volna. Tagadni valamit, nem?

Csak itt együtt van az, hogy nincs segítség;

és nem hiány így, hogy nincs ki segítsen;

talán ahhoz, hogy egymást megszeressék

azok-akik, ez hiányzik nekik… s csak

széttalálkozgatják, hogy találkoztak.

1976717/d – Ezt? Ami megvolt már? Ami lesz?

Milyen titokzatosan fordul vissza,

milyen egyszerűen, a jóidő.

Erős szél fúj; ott ülünk egy kövön

a fenyők alatt, nézzük a fodrozva

215

futó vizet. Hajigáljuk egy tégla

darabjait a láthatatlan kö-

vekre, zsebre vágunk egy-két fenyő-

tobozt; azok most itt vannak előttem,

egy tálon. Mekkorát csúsztunk, időben!

Ehhez képest igazán semmiség

lett volna, elindulni nadrágféken

ott, azon a szeles, fenyőtüskés

rézsűn, át a köveken, úgy ruhástól;

ültünk. Mit vártunk az időjárástól.

1976717/e – Mínusz egy tekercs

Telefoncsörgés makacskodik. Meg-

zavar valamiben? Bizonytalan-

ságokat jelez, nem vagyok magam;

s talán lesz még idő, mikor ilyet,

jelzi, várnék. Igen, minden lehet.

Nincs minden úgy, ahogyan írva van

a versben. Itt. Jó lenne nyugtalan-

kodni? ahogy „egykor”? abból mi lett

volna, ha folytatódik, kérdi Krapp

tekercse, a mindig épp készülő

tekercs visszakérdez a korábbira,

216

és így tovább, így mindig oda-vissza.

De hogy nem mindig! hogy csak „oda” lesz! hogy

odalehet –! nekem, így, máris „sehogy”.

1976717/f – Bizonyos éhezőművészség;
legalább semmiképp sem „olvasmányélmény”

Amit általában s elfogadottan

társas együttlétnek, köz- és magán-

jellegű szeretet, rokonszenv s más

effélék megnyilvánulásának tart

az általam sok szeretettel, rokon-

szenvvel s más effélékkel kísért tár-

saság, azt én, e formákat most már

külsődleg nézve sem tartom a magam

igényei szerint – s nem bírálólag! –

többnek, mint mellőzésüket. Mellőznek

ugyanis valami maguknál többet,

s mert ez – mondom, nekem! – hiányzik, s nem

hazudhatom, hogy nem! joggal tartanak

szeretet- s szenvtelennek épp engem.

217

1976717/g – Nincs, mégis elfogadjuk képzetes határvonásnak

Az elmúlás gondolatával nem

„foglalkozunk”, és nem az „elmúlás”

„gondolatával” foglalkozunk; más

formában tér vissza e pár ele-

mi fogalom, és ezzel is jelzem

azonosságkülönbségüket. Fáj

a fejem, míg ezt írom, most; turbánt

kötöttünk rá, hogy halántékerem

hűtse; a törölköző a fülem

is borítja, másképp hallom a gép

kopogását; sosincs „minden elmondva”,

gondolom, nem írhatjuk ugyanazt, ha

nem ugyanazt a zajt halljuk közben;

a halál is így – s lesz – más, már és még.

1976718 – Régi Ady-motívum

Verseinek szavalójára

Csak úgy hasonlíthatok rátok, ha

nagyon különbözhetem, ha nyugodtan

különbözhetem. Akkor folytonosan

találkozhatunk. Ilyen szavakra

218

gondoltam; nincsenek meg. Valaha

közelebb voltunk? Amikor nem tudtam,

hogy ember és ember másmilyen? Hosszan,

lemaradva próbálkoztam; haszna-

vehetetlen lény, de – sokat ígérő.

Ez a két végpont fordult lassan át, és

egyszerre kötések nyíltak. Nem „késő”!

épp most kezdődik! Most, az, aki mást ért:

így, tárgy nélkül, meglehet: meglehet!

várja, hogy rajta is mást értsenek.

1976718/b – Így csak magunkat inthetjük

Csak eltávolodom, ha valaki

kapcsolatot akar tartani velem.

Neki az enyémek, ugyanígy nekem

idegenek az előzményei,

de ha csak azt tekintjük is, ami

e közös tartásból jönne létre, nem

nevetséges-e azt-se-tudni-milyen

lábakon állva próbál látszani

valami általam nem hihető?

Minek? mikor minden jelezhető

is? teljesebben, mint a széthullásra

219

ítélt ténylegesség – akkor minek

erőltessük magunkat külön-s-másra,

ha a kevesebb: több? mi több: lehet!

1976718/c – You’d Be So Nice To Come Home To

(S hogy ezt kinek mi mondja: s mit jelent)

Láttam-e Coleman Hawkinst élőben?

Ben Webstert? (Vagy Bechet-t! Mondják, csörögni

lehetett járni valami párizsi

helyre, ahol játszott egy időben,

de én Párizsban is csak most s éppen

– két hétig – voltam. Kár erről beszélni.)

Minek örökké együtt ücsörögni,

erről van szó. Én jobban szeretem

az imént felsoroltakat, mint… vagyis

többet adtak nekem, úgynevezett

személytelen módon. Én is, remélem,

szereztem egyszer-kétszer örömet.

S nem kér szinte senki semmit. Amit itt

kérnék: Legyen igazság; más se kérjen.

220

1976718/d – Még mindig: jó lenne, ha hazatérnél

De ahogy az ablakba egy veréb

idejött reggel a morzsára, amit

a párkányra előző este, kicsit

hanyagul, odaszórtam, mert elég

sajnálatos módon, az etetést

abba kellett hagynunk, s nagyon hiányzik,

az emberen ilyesmi alig látszik.

1976718/e – Az erdei út

Az emberközpontú históriákban

többnyire lassan háttérbe szorul

az, amit az ember szívesen s jól

csinált s szeretett volna; pár madárhang,

ez-az tétlen tűnődés, mely hiába,

mert az útja más irányba fordul

vele, s hiába tudja: álnokul,

ilyet nem tudhat, míg ki nem próbálta,

s ez se volna baj, kibírja, de rá-

megy majdnem minden idő. És akkor

eszébe jut az, amit szívesen

és jól csinált volna – talán, de nem

csinálta, s azt mondja: így van ez jól,

csak ne ilyen lassan szoknánk hozzá.

221

1976718/f – Behelyettesítések

Különféleképp akarunk jót, s rosszat

s mindig, csak nem szabadna össze-

ereszteni minket, nem kettőnkre

gondolok itt, sokkal általánosabb

ez. Összesség, melyből nem szabadulhat

két ember s több; egy ember s két ember;

s a „több” hogy határozható meg? de

az előbbi aránypár szerint épp az

a kettő, mint a több; s egy, mint a kettő;

így nincs számszerűség, mely elrettentő

lenne – magunktól kelljen elrettennünk?

Rosszhiszeműségünkből is elejtünk

ezt-azt, így tökéletesedünk, másképp

– s így is, úgy is igaz! – abbahagynánk rég.

1976718/g – A sokaság tisztelete

A mackók sokan vannak, közülük

mindig könnyen mosolyog valaki,

s ugyanígy akad olyan is, aki

tudja, épp tudja, hogy nem „közönyünk

jele”, ha csak visszatekintgetünk,

mintha a semmibe néznénk, ami

nem ők, de ez „az egész” valami

valami-és-semmi: mi, ők velünk,

222

mi velük, ők – a mackók itt megállnak,

s: „azok odaát mindig variálnak”,

mondja közülük egy; minden csak „épp az”

náluk, s nem úgy „minden”, mint itt nekünk,

s így, ha csak úgy visszanézegetünk,

egyikük visszamosolyog: épp ő „a vigasz”.

1976718/h – Bűvös négyzet

A sokaság, ezek a koalák,

ezek voltak, itt, még-épp-az-imént.

Ezek voltak; mert ismerjük, miként

van ez náluk. De néha legalább

azok-amik. Semmivel sem tovább,

mint kell. Megválaszolnak egy igényt,

meg-felelgetnek, csupa kis egyént

formáznak, és közben a Bajnokság

folyik tovább, jönnek a fordulók,

és megértik, ahogy úgy izgulok

az eredményekért. Nem vész el semmi,

nyugtatnak, egyikünk mindig megszerzi,

amit a másik elveszít, s ha vissza-

kérné – de minek kérné! –, visszaadja.

223

1976718/i – Keserű Bierce-re iszunk a dolmeneknél

Minden megismételhetetlen, egyszer

léphetsz csak ugyanabba a folyóba,

nem forog vissza sohasem az óra

mutatója – de ha én telhetetlen

vagyok! értetlen! elég, ha értettem,

minek higgyem, amit értek, mi jóra

vezet beletörődni a valóban

csak arra érdemesbe? Érdemes? nem

érdemes? Segítsetek, nagy halottak,

ti, akik ott a végén visszavonta-

tok állítólag ezt-azt: mire telt el

a „bábut inkább!” élet, mi űr ült el –

ó, óra, járj egyet sírjuk körül még:

teltek ők, mert egyikük sem ürült rég.

224

1976718/j – Csak a nevét kell mindig
(a nyelvet!) a könyvből kimásolnom,
a többi: könnyű

„Nem kellenek e féligteli maszkok,

inkább (ld. imént) Az telt. El fogom

tűrni az irhát és a drótot és”

Egy Martin-pêcheur nain nevű madár

kedvéért egyszer megvettem egy könyvet,

paradicsommadarak és kolibrik

színes-gyűjteményét. A könyv ott áll

polcom egyszerű helyén, koalák

környékén, Klee, Rousseau mellett, Varese-ék,

Boulez-ék társaságában, s egy nem hitt

párosításban: mert ha legalább

rigókhoz, pintyekhez volna hasonló

az a kékes-lilás-sárgás, maláj-

és kis-szunda-földön honos madár!

de – s már nincs hátra csak két forduló! –

a Kis Koala Kártyabajnokság

élén a Martin/Verebek Club áll!

225

A tulajdonságok nélküli ember múzeuma – 1976719/a

„Az értelmi elemek, az érzelmi

elemek, valamint a másik lényre

való ráhangolódás képessége:

ezt a hármat oly egységben képzelni,

hogy külön összegezni, részletezni,

szükséges-járulékos elemére

bontani, céljára s eredetére

következtetni, ezt feltételezni

se lehessen, nem lehet. Túl adott

világban él Ulrich, hogy az adotton

túl élhessen. Hogy – vagy hogysem? ha túl is

adna rajta, valóságos alakban

venné körül azontúl, elhagyott

helyét, ahol hagyomány a túlélés.”

A tulajdonságok nélküli ember múzeuma – 1976719/b

„Az iszonyatos időjelölések

pontoskodásukkal feloldanak

valamit, tehervagonoldalak

téglaszín festékrétegét idézve,

226

melyekre nyaralás közben lenézve

egy szükségtelenebb, pontatlanabb

állapotból, a szabadságoltak

érdeklődésfokozóközönyével,

nem gondolunk semmit. Állapotunk

két lépéses mattja bármilyen helyzet:

léphetünk, hogy ellenlépésre-s-önként

álljunk úgy, ahogy nem mozdulhatunk.

Ez az, amit szabad mattnak neveznek,

s a legjárhatóbb út, időközönként.”

A tulajdonságok nélküli ember múzeuma – 1976719/c

„Sose-látott kép árny-foglalata

elevenedik meg, kétségbevon-

hatatlanul, mintha veled bevont

látványra tárulna pillanata

a jogos szemnek. Lát, ez ő maga,

egyszerre ott áll egy túl-oldalon,

mely ugyanaz a kert. Az alacsony

napsugarak kellék-küllőfoka

jelez minden lehetséges szöget.

Itt a teljes kelléktár, szögezed

le, ahogy néz, megkésve, mindenedben

227

hiányt gyanítva; az az idegen szem,

mely nélküled sosem nyílt volna fel,

vár: legyen nélküled teljes a hely.”

1976720/a – Persze, egyszer túl nagyra sikerültek
bizonyos kenyérdarabok;
de mindez: már a múlté

Nagyon szeretem a verebeket.

Túl vagyok azon az időn, amikor

ez kellemetlenségekbe is sodort,

mert módot adott „az embereknek”,

hogy emberségünkbe beidegzett

kifogásolhatnékjukat, mely jogos,

mely bennem ugyanígy… a mocskos, poros,

összehugyozott, szertecsikkezett

utcán finoman szétszórt köleshéjak

ellen fordítsák; mondom, joggal; én csak

pár hónapig etettem barátaim

élénk gyülekezetét; s most van, amim

van: a városban járva verébhangok

hallatán érzem: ettől – itthon vagyok.

228

1976720/b – A köztisztaság, ha nincs is, ahol épp nincs is, fenntartandó

Nagyon fontos összeegyeztetni

hirtelen támadt kívánságainkat

a rendszabályokkal, melyek megingat-

hatatlanságáért szavatolni:

kötelességünk, ezt be kell látni,

akkor is, ha e belátás megfoszthat

pillanatnyi legkedvesebbünktől. Csak

állandó vonzalmakat lehet ki-

csikarni az összvonzástérből, mely

épp eleget ad azzal már, hogy hely-

hez köt, nem hagy szétszéledni magunkban,

képe nézi magát vonzalmainkban;

én a verebekben nem szarevőket

látok; koordináltan értem őket.

229

1976720/c – A gazdák
a gyilkos szándékokat is tűrik háziállataiknál,
csak rendfenntartó szerepre vállalkoznak,
de ezt – néha – rossz nézni

Egy peschierai madárélményünk

különösen emlékezetes. Egy kis

vendéglőudvaron, mit megszeretni

egyetlen dél műve volt, két delünk

lévén a városkában, ott ültünk

két délben is. Azonnal madárfüttyöt

hallottunk a lugasrúdra függesztett

kalitkából. Hamar a kedvencünk

lett a riadt, komoly canarino.

Sosem mosolygott vissza ránk; „vijjogva”

kezdte, s már tudtuk, „most jön az a trilla”

– a gyanakvó kis szürke madár jelké-

pezte a múló magunkban-valót.

Ugrásra kész macskák lesték örökké.

230

1976720/d – Egészségesen elszemélytelenedő kettőshasonlat

Ha valaki pillanatnyilag kedves

velünk, örülni kell, hogy teheti, hogy

nem akadályozzák bizonyos okok,

nem kell azt éreznünk: mögüle ott les

ugyanaz a bennünk is közveszélyes

magánveszély, mely folyton tyúkszemtiprót

gyanít a másikban. Örülnünk kell: most

ilyen lehet, nemcsak ő, de a helyzet

is, nem kell szoronganunk, meddig tart, fel-

tétlen át kell adni magunkat annak

a természetes közhely-állapotnak,

ahol a hely tudja magáról: rajthely,

a futónak, aki épp most használja,

fontos kezdőpontja, de nem a távja.

1976720/e – Tényleg csak ennyiről van szó: de nem elég?

Az én „canarinóm”: az egészségi

állapot; ez, hogy ez örökveszélyben

lehet, túl minden hipochonderségen,

ez a felháborító, ezt elnézni:

231

piszok gazdaság. Persze, nem kell félni!

Mert az is van, hogy abban bízunk éppen,

ami onnét látszik, ahonnan, és nem

érvényes – állagunk által! – a régi

állag, mely az elfekvők serblilovag-

-tornáit, bénaságokat, rákokat

ahhoz a nagy-nagy szabadsághoz méri,

melyet… melyet nem is tud értékelni,

mert akkor meg ez-az, „időjárás” van,

drágaság van, állapothanyatlás van!

1976720/f – Hitvallás a rendezett élet értelmessége mellett;
egy tanult ember

Ezek az érettségi tételek:

hogy halt meg anyád; fiad; más ilyen

dolgok. De persze a tanmenetben,

mint készítője, köpsz rá. Egyebet

gyakorolsz; helyesen; úgyis ezek-

ből a cetlikből húzunk. És ott nem

lehet megbukni. Mindenki szépen

átmegy. Azt a két és negyed évet

nem kívánnám magamnak! ilyesmit

mondogatunk. Bizonyítványaid

ne tépd szét mégsem, ne próbálj „örökre”

232

kiülni a „padra”, a „kőre”, „földre”,

ahol úgy szeretted nézni, csak nézni

a… Sokféle vagy! még ez se hagy élni.

1976720/g – Nyugodtan elvonulhat;
akad, aki nem és nem és nem hagyja;
de miért?

Az ember bizonyos közönségnek ír,

s csak a vakvilágba ordítozik.

Ez nem jelenti, hogy amikor ír

a vakvilágba, csak úgy ordítozik,

és nem jelenti azt sem, hogy csak ordít,

amikor ír. Az ordításait

hallják, és állítólag megértik,

és amit ír, arról is vagy ezt hiszik,

vagy azt hiszik, hogy csak ordít megint,

suttog megint, sóhajtozik, magán-

világot teremt az eseményes

köz-köz-köz helyett. Így szép egészet

alkot szerény szemlélete; nyugodt:

ha így ingerel pár nagyralátót!

233

1976720/h – „Ők virulni akarnak,
s ez szép lét, de mi be akarunk érni,
s ez: sötétnek maradni, fáradozni…”

Rilke

A dolgok bizonyos – szüntelen – érdek-

lődés nélkül nem mennek úgy, ahogy

a dolgokat csak így irányítók

szeretnék; máskülönben hol lennének

ők; ott-ahol: ez nekik nem elég! meg

kell értenünk, s nincs is e bolygatók

ellen más szer. A kész-állapotok

jegyében – amit ők csak keverék eb

jelleggel példáznak! – mindent leendő

kész állapotához mérnek, s töké-

letlennek találnak; másrészt épp erről

az elkészülésről nem óhajtanak

tudni. Nekik az van, ami van. Anyag,

mely, ha kell, testé, ha kell, „léleké”.

1976720/i – Újra a régi helyszín

Lefogytam a kedvéért, mondhatnám,

valahogy-ahogy-ő. És, nem mondom,

ha rákényszerülök, hogy a „Metró”-n

utazzam, eszembe jut néha rám-

234

röntgenezett földsötétje. Talán

átvilágít, valóban? Mért folyton

ő foglalkozik velem, s nem… Tudom

legalább a jó módszert, s átadnám

másoknak is: Végy valakit, aki

nagyjából egyetlenként ingerel

azzal, hogy nem tesz hozzád, nem vesz el

tőled semmit, csak mégis mintha… ki

tud erre szót! Neki az lehetek,

ami nekem ő soha nem lehet.

1976720/j – Ki kit világít át

Mondja is, hogy lefogytam. Mennyire

nem számít már, ez. Vagy: ilyenekért;

hogy visszanevethessek rá: te még

mindig nem; de hát így a bőr színe,

hajhullás mértéke is jól ide-

citálható: meddő dolgok. Miért

az örök koalázás, ezt nem ér-

ti, ezen humorizál, de mire

értené! saját világa van, teljes

az-ami-világ, költői eszközök-

kel művelhető. Nekem valami több

235

kellene azért, biztosabb; belterjes-

-külterjes ellentét nem illik erre.

Esetleg néz az esetlegesre.

1976720/k – Miért tartom oda az arcom;
ő csak az arculatomról szólt

Szívesen találkozom olyanokkal,

akik nem várják, hogy végre szemembe

mondhassanak valami kellemetlen

véleményt – és csupa őszinte okból!

őszintén ez adódik önmagukból,

és ezért, viszonzásul, tiszteletre

számíthatnak, joggal, nem személyekre

megy a játék, ne keverjük a dolgot,

viseljem el, személytelen, ha tudom

– s ha nem tudom, úgy is jó, akadnak

érzékenyebbek, ugye, nem várhatom,

hogy a másik fél kitaláljon, ő csak

egy jelenségről beszélt, magamnak

köszönhetem, ha úgy érzem, pofoncsap.

236

1976720/l – Bizonyos befejezés

(A tulajdonságok nélküli ember múzeumából)

Azt sajnálnám, ha bizonyos egyébre

vonatkozás miatt olyanokat

is megsértenék itt, akikre csak

időm nem maradt, mert hát fizetségre

kevés az én munkám, minden estére,

hajnalra, délre, délutánra ad

tennivalót, s az ember fáradtabb,

mint ami jó együttlétekhez kéne.

Mindennek gyakorlati oka van

nálam, a többit csak hozzákörítem.

Nem kérem senkitől, maradjon hívem,

nem ígérhetek neki mindhalálig

se egy találkozást, se más olyan

forma szerintit, mit, bízom, nem áhít.

1976720/m – Jelenségtipológia, személytelenül

Az „őrült” s a „vicc” divatszó-szerű

használatát kezdem a bizonyos

érzékenységi fokon nem honos

testek-lelkek-szellemek kényszerű

237

védekezésének látni. Előz-

ményeik alapján, mely az okos

érzékenység általi párszoros

nagyítás világa, oly egyszerűbb

közös nevezőt keresnek, melyen

– mint egyetlen tányérú mérlegen –

ott billegnek az esetlegességek,

s mindig, mindig, mindig hozzájuk képest;

ők nem ismernek egész számokat,

s nem oszt-szoroz, mit ők nem osztanak.

1976720/n – Emberközel-ülőfürdő

Tűrhető lényekkel vagy körülvéve;

tűrnöd kell őket, nem megsérteni;

és különben is, ne felejtsd el, mi

igazán fontos neked; s ha megsértve

érzed magad, e dolgok egyikére

gondolj, például: szeretsz fürdeni

a kádban, mióta az áztatni-

valód van, s ami ezt illeti: mégse

csak kellemetlen egy sebesülés,

ütés, horzsolás, jár vele pár új

– eleinte: kényszer – tapasztalat,

238

miért ne kezelnéd így azokat,

akik mégiscsak embertársak, és

nem arra vannak, hogy tőlük vidulj.

1976720/o – Minden világos

Menj egy kicsit lefürödni, csak úgy,

ideje már lefeküdni, csak úgy,

egy kis hűvösség árad most, csak úgy,

s ha már egész nap vártad, most csak úgy

közönnyel ne fogadd, menj, s míg fogat

mosol, a fürdőszobát nyitva hagyd

mindkét felől, vizes törölköződ

akaszd ki száradni, tölts kis időt

az órák felhúzásával, a gáz

eloltásával, nézz ki, hogy a ház

alszik-e, és érezd, hogy az írógép

nem veri fel már senki éji csöndjét,

egyél meg egy hideg őszibarackot,

ne gondolj rá, hogy valaki pimasz volt,

arra próbálj gondolni, hogy nevettél

rajta, mert bizonyságod egyebeknél

keresed, akik egy-két jó szót szóltak,

náluk, akik valóban tudnak rólad,

s mire tisztázza, hogy mi az, hogy „tudnak”,

a sötétben az ember elaludhat.

239

1976721 – Költőtalálkozó kettesben, véletlenül

Beszélgetni kezdünk, s azonnal látszik,

hogy ebből megint semmi sem lesz, semmi

értelmes, kár volt megint összejönni,

megint halljuk egymástól az unásig

ismert gorombaságokat, csak hát itt

az enyémekkel mit sem érek, ennyi

előnye mindig van a köz- s szakmai

kérdésekbe rejtett makacs magándüh-

-tartalmaknak, azzal hozzák lehe-

tetlen helyzetbe az ellenfelet,

hogy azzá teszik – pedig az imént ő

gondolatban sem állt még semmiféle

kapcsolatban ezzel a másik féllel,

s most sem „ellene”, csak elkeserítő.

1976721/b – A tulajdonságok nélküli ember múzeumából

Némelyektől még az „alkotó szellem”

sem távoli, és mégis: halvány gőzük

valamiről; rajtuk most ne időzzünk,

és egy szót se szóljunk itt senki ellen,

240

térjünk vissza inkább oda, ahol nem

járatosak, a kertbe, melyet tőlünk

mégis elirigyelnének, szól hősünk

– mert az iméntiekből én egy szót sem

mondtam, Ulrich volt, és az egyszirom-

esőben szívta a keserű gyom-

szagot, mintha halvány gőz szállt volna

valamiről, elegyet alkotva

azzal a másikkal-s-illattalannal –:

Végül is ily szagot viszek magammal.

1976721/c – Használt felértékeltféleség

Villejuifben, a Couturier-utca

sarkán befordulsz a piros kocsival,

harminc-negyven méter, és máris ott van

a játékbolt. A kapu felől, oldalt,

az a régi társaság, az is megvan

még, az az előrebillent koala,

és a pingvin, Nestor unokahúga:

vagy változott azóta a kirakat?

S mi lehet a Pablo Neruda-parkban

egy verébbel; beteg volt, vagy mi volt

vele; ott neszezett egy poros bokor

241

alatt, nyúltunk érte, épp-hogy kibújt

a kezünk alól; van egy ilyen hajlam:

ahogy soha semmi sincs éppen akkor.

1976721/d – Az egyik fél csak nyerhet

Mintha egyensúlyozómutatvány

nézőterére jönnél be magán-

ventillátorral, mert a levegőt

vágni lehet, mondod, de emögött

érezhető valami sanda szán-

dék; lenézek, s látom, úgy nézel rám,

mint aki gyanúsít: könyökölök

a vágni-valón, s mindjárt eldűlök,

mindjárt tisztább levegőt teremtesz,

mindjárt az általad ismert rend lesz,

s ha mégsem, úgy is jól jársz: reklámoztam

ventillátorod, s ahogy lejövök,

már vársz, s szétharsogod: Ha ez pörög,

így élhet, ily kiegyensúlyozottan!

1976721/e – Még mindig a kötéltáncos és a ventillátorügynökök

Egyszerű mutatványos? Lehetek!

De a ventillátorügynököket

nem szeretem a nézőteremen,

velük se kísérletezgethetem,

242

ha már különb dolgokról leteszek,

ha egyszer már így adódott gyerek-

korom óta; mondhatom, mindenem

másképp alakult volna; így, ha nem

kell az egyik szélsőség – az, amit

átlag-szerint normálisnak tekint

a persze hogy-nem-csak-az köz-tudat

(s ha köz, aligha nélkülem marad!

tehát akkor: –?) –, másikát se kívánom;

jobb a szabad levegőre kijárnom.

1976721/f – Mint Ismeretlen Olvasóké: emlékszonettünk

Gazdag olvasmányélmények nyomán

ismétlődnek azok a helyzetek,

melyek új olvasmányélményeket

tesznek lehetővé, s egyáltalán

nem feszélyez minket, hogy ezt talán

már tudjuk, másképp kellene s lehet-

ne, azt is olvastuk, mihez vezet:

természetességünk e tű-fokán

túltevődik, egészséggel megújul.

A művekre: fintorgunk. Ez nem túl új,

mondjuk; ez túl van írva; ez tulaj-

donképpen helytálló, csak az a baj,

hogy nem találjuk benne alakunk

mását, s példáján nem okulhatunk.

243

1976721/g – Oda-vissza szonett

Miféle összhang ez. Fölteszem Coleman

Hawkins-t s Ben Webstert. Szólamaikat

legalább szeretem. Hol a hiba,

kérdem; és máris megbánom, hogy szóltam.

Pár év múltán, tegnap, összefutottam

egy költőtársammal; épp hogy vissza-

ugrott hozzám a metrókocsiba,

s jött egy megállót, még, mert volt rólam

valami olyan mondanivalója,

mellyel nyomban meg akart sérteni.

Kettőnk közül most én voltam lefogyva,

ő ugyanolyan jó húsban maradt,

mint amikor azt a létvonalat

húzta rólam, és a föld mélyei,

értelmezései adták a hát-

teret, melyből a western-hős kivált,

s ifjúkoránál kissé testesebben

megtestesítette a… Most arra

figyelmeztetett: túl sok koala

szerepel nálam, és ő emberekben

utazik inkább; s még ilyenekkel

szórakoztatott. Engem az efféle

beszéd valamelyest ingerültségre

hangol, de hogy ő hangolhat, siker

244

a számára, nem is kételkedem.

Mondtam: ha most általános érvénye

felől nézném a dolgot, nem is kéne

annyi koala; hozzád s az ilyen

– általam igen becsült, szak-társi –

jelenségekhez; valami másmi-

lyenség lehet talán az a „furcsa” elem,

mellyel ily szelíden nem szívelem,

amit nem szívelek; de mondom, ezt csak

annak mondom, akit az idegenszag

ingerel… Jött egy szerelvény, hamar

kezet ráztunk, „ölellek”, de vaklárma

volt az egész, mert az ajtók mind zárva

maradtak, s mi egy választóvonal-

féléhez visszatérve, biztosan

ki-ki az igazában, még egymásra

mosolyogtunk, intettünk; aki látta,

jól látta, amit látott: hogy jól van.

1976721/h – A műfordítói élmény

Szerkesztőimnek, fordítótársaknak

Itt az „együtt”: nagyon időigényes,

és kockázatos is, túl hevenyészett;

mi nem érezzük, amit a zenészek,

245

mikor együtt, rögtönözve, a lényeg-

re törnek; inkább egy uszodafal

érez így, ha versenyzői beérnek,

boldog a jobb benyúlásaival,

és azt a jellegzetes hangzavart,

azt a zsivajt meg-megtoldja szerényebb

loccsanásaival, s amit bemérnek

az órák, hozzá képest mérik, épp meg-

érintik, addig van és annyi van,

de hogy a hasonlatok mennyit érnek,

egyszerűbben tudjuk mindannyian.

1976722/a₂ – Hézagpótlás

(e. e. cummings tükrös-terme)

Rengeteg!

MI SZÜK-

csak épp

SÉGEM

ezt nem értem

VOLNA RÁD?

mégsem.

246

1976722/b – A „többé” harmadik bé-je hiányzik csupán

Akik mindenre magyarázatot

keresnek, s azt hiszik, minden jelent

valami mást: én velük, ők velem,

sose fogunk egymással túl sokat

kezdhetni. Nekik szimplább változat-

ként kellene, amit én művelek,

nekem, részükről, az érzékenyebb

értés. Nem is értés. Más ég alatt

járunk csak így ugyanazon a földön.

Annyit mondok csupán: Valami kölcsön-

hatás. Ők azt: ez s ez ez s ez helyett.

De én nem mondom, hogy nem kellenek,

akik-amik nem kellenek. Ők is rég

itt vannak abban, ami csak nem ismét.

1976722/c – Hódolat Weöres Sándornak

Ha elgondolkodol,

már az is valami;

ami sok, pazarol,

gyakorolja, ami,

247

s épp így, ami kevés

marad, elszórható:

az értelmezhetés

csak művi mérv-adó.

Ha nem gondolkodol,

az se mindig kevés;

név vagy, és valahol

a véső épp bevés,

zajodat hallani,

aztán csak látható:

itt nyugszik az-aki,

egykori véradó.

Ami így gyakorol,

neve-értelme: mi?

Úgy hozzáváltozol,

nem is fog látszani,

mi volt a jelenés,

mi örökkévaló:

kiválás, eltűnés

egymásba-hervadó.

Seholon semmikor;

napóraketyegés;

hírtelen száll a por,

levegő legelész;

semmi sem egyszeri

sem, nincs az a folyó;

most kéne kezdeni,

erről lett volna szó.

248

1976726/a – „Valamivel közelebb…
mint szokás, de még így sem elég közel”

Paul Klee

Míg itt hevesen tiltakozni látszom

találkozások s más társas-mi ellen,

másképp van. Nem hagyhatom említetlen

sok ismeretlen s ismerős barátom,

akiket nagyon fontos odalátnom,

ahogy látnak engem, s valóban engem,

sőt, épp nem engem, azt, ami ügyemben

nem fogyhat semmi ügyfogyatkozáson.

Itt nem medvékről, itt nem koalákról,

itt nem madarakról beszélek. Épp ők

intenek igazságra; mert e végsők

pontosságát látják belénk a nézők,

s ha együk is csalatkozik s elpártol,

a)lesz a pontos-miből-is csonka tábor.

a) Könyvemben legalább egyetlen helyütt hadd kérjem jegyzet-formában is a pontos olvasást; a „pontos-micsoda-is” nem tábor, hanem az a pontos-micsoda-is! „Tábor” csak akkor lesz, ha… Stb. Mindenütt gyanakodnia kell az olvasónak – s csak így, persze.

249

1976726/b – „For Sokol – with love and squalor”

T. D. Salinger

Ha a montreáli olimpia

véget ér, Szokolkát kitüntetem.

A kis rádió két hétig velem

volt a vécén, a kádban, bárhova

mentem a lakásban, mindig oda-

jött velem, fröccsent rá söröm, vizem,

állt a földön, lógott kilincseken,

rázkódtatta gépem, s a koala-

-társaság is használta, ráadásul

a Kártyabajnokságban szerepelt.

Az olimpia már nem érdekelt

az idén, de ezt mégse megszokásból

csináltam. A világ idegenebb lett,

áttételei bensőségesebbek.

1976729 – Kettős rondó

Dr. F. K.-nak

A kulturált és társas szín mögött,

akárha másik,

előretolhatatlan színpadon,

250

csak s csak egymás között,

nem is szándékozván előadásig

érni, az alkalom-

szerűség örök kész-elemei

próbára próbát

halmoznak némán és szenvtelenül,

és e mindenkori

készenlét szüntelen megadja módját,

a színre hogy kerül,

ami a már jelmezbe öltözött

nem-tudni-már-kik

produkciójaként oly mérvadón

zajlik a kész, örök-

-közönség előtt, melynek nem hiányzik

a monoton, nagyon

más, nem is látni, nem is érteni

való, s ha – mondják –

ez úgyis ott folyik körülbelül

a nézők egykori

– vagy hátsó – sorain! így körbefogják,

s mi sem vész, s nem kerül.

251 252

VIII. …Míg végre elhatároztam,
hogy maradék két forintomon sóskifliket veszek
és közös lakomát csapok
az útba eső köztereken a verebekkel

1976823/a₂ – Előszó Paul Klee-hez

Itt most mindjárt pillantást vethetünk

egy festő életére.

És nem kell döntenünk:

érdekes-e vagy érdektelen a személye.

Nem lelkesedhetünk, nem is legyinthetünk.

Majdnem úgy teszünk, mint ha semmit sem teszünk,

de nem azért, mert „nem tehetünk”,

sőt, az ilyesmiről épp megfeledkezünk,

és: „történik velünk”.

Itt majd egy textúra

s nem valamiféle textus jegyében emlékezünk Klee úrra.

Ez a könyv: ennyi.

Itt nem valahonnan valamerre fogunk menni,

bár egy élet rajza is kirajzolódik;

de hát a rajz rajzolódva a legvalódibb.

Itt minden úgy: adódik.

S ha e bevezetőből netalán az adódna,

hogy itt a dolgoknak van bizonyos módja,

mondjuk meg gyorsan: ha van, hát – valamennyi.

Ritkaság, hogy a megszokottról

253

ilyen természetesen mondatnak le minket.

De hát itt nincs „ott, hol”,

csak egy – nevezzük így – tekintet.

Minden annyira pontos.

És ami fontos,

az is, csak: ∞-szeres.

Itt minden mindent „erez”;

és ha a „Villa R.”-ről van szó: R-ez;

és hogy milyen eredetű

egy képen egy betű…?

Itt, történetesen, R-edetű.

S ami az arányokat illeti:

minden szellős, minden szoros,

de ez a szoros azt is jelenti: -szeres,

ami nem a szertelen ellentéte,

csak azt kéri: ne tegyünk számot elébe.

Hogy: hány-.

És közben Klee úr (aki: kicsoda?)

mintha táblázaton és listán

számolhatna be (ezt merészeli), minek mi a sora.

Mintha ez az egész nem lenne más, mint: iskola.

De nem preparátumokkal,

kitömött állatokkal;

és nem is országhatárokat átlépő

pedagógiai hajlamokkal;

hiszen minden átlépés: sértő.

Ezért neki mintha mindig minden épp ott lenne,

anélkül, hogy bármit mímelne;

anélkül, hogy csorbát ejtene a világ állapotán,

mely neki legfeljebb: kocsány;

és a levél tovább-tagozódása

254

bizonyítja: nem kell itt soha másra

gondolni, itt-re és átváltozás-ra.

Önmagukkal-azonosabb e dolgok „istene”.

Itt, bár évszámokat látunk, semmi se letűnt;

arányrendszer fogad, de nem „távolodunk”,

nem „közeledünk”;

és az idő sem az a kizökkenő-

-fajta; csak annyira nem „tünedező”

– vagy épp annyira az? –, ami kitölti,

hogy ragaszkodás helyett mindjárt maga továbbölti,

mintha lenne időn-kívülije,

(egy fenyőnek? egy botanikus kertnek?)

vagy akkor is ott maradhatna vele,

ha már más kezd bele, más valami.

Itt ha a labirintusok magukba kevernek,

csak azt teszik, amik. Azonosulnak.

És ha egy nézés erejéig „elmegyünk labirintusnak”,

még nem nagy híja ez szokásos modusunknak.

„Legyünk őszinték”: annyi minden untat,

és olyan jó, ha valaki szórakoztat.

Már ezt egy bizonyos szinten felül értem;

és nem is vulgárisan, „Klee úr érdekében”.

Mert, bár semmi sem érdektelen,

nincs érdeke sem

e világnak;

ha törvénye van, azon bárki könnyen átláthat,

de hát ezt is akarja Klee:

odatartja a kis Én (e nagy paradoxon) elé

a folt- s vonalmezőt:

„Hát hol van itt az én-te-mi-ti-ők”?

kérdezi őt.

255

Ugye, nem is veszélyes,

ha az ő-ből én lesz és az én-ből ő lesz?

És mikroszkóp-mód hajol le minden szeszélyhez,

amit törvénynek nem kötelességből érez;

s ha érez is: nem sokszorosíthatónak.

Nem „minősít” semmit jónak,

de nem is kifogásol,

nem „akar”, amikor csinál valamit abból a forgácsból,

amit az érzékszervek hasítanak.

Beáztatja feltétlenítő szerébe;

átbocsátja magán tényfékező gépe;

kész az „anyag” –

És abba is hagyhatjuk, ennyi erővel.

Minden csak idéző jel.

1976823/b – Amiért ezt leült és megírta

Nem – és azért nem kedvelte meg

ezt a költőt, ahogy például

a boncteremről írt; neki ezt

le kellett fordítania, és majd

megcsinálja, de közbeiktatta

ezt a lépést, mint a biztos

matt előtt, amely végül csak így

lesz az. Egy másik író meg

valami hóhér-hasonlatot használt;

és mind úgy bántak ezekkel a fogalmakkal,

ahogy ő most itt „fogalmak”-at

írt; amíg ezt eldöntötte, a kötőjeles

256

írásmódot, megszédült a zongoraszéken,

elindult balra, aztán ez a mozgás

megállt. A bonctermet, melyet,

a St. James Infirmaryt idézve,

ő is említett, vagyis ha

odaveszi harmadiknak egy kívülálló,

egy szót se szólhat, félreértésre

panaszkodni itt majdnem olyan

lehetetlen, ahogy ott, azokban a helyiségekben

már nincs kiszúrás, ott már akárhova

szúrnak, nincs: és innen így folytatta:

ezért mert hazudni a boncnoknak, aki

tulajdonképpen csak nagyon kérdezgette, de

semmi olyat nem kérdezett, amihez ő

hozzátett valamit az igazságból

– vagyis ellenkezőleg: amiben

hozzátett valamit az igazsághoz;

csak valahogy úgy mintha nagyon

kérdezgette volna, és akkor már

ő se állta meg, és mondott valamit

egy nemlétező személyről, valakiről, aki

netán neki is behozza majd a ruhát,

egyszer, mint most ő az anyjának.

De a boncnok, gondolta, mit árthat

a boncnok, azért mondta; így is nyugtalan

volt, mint aki verítékben alszik el, mert

hátha szerelmeslevelet felejtett

egy dossziéban, melyet leadott a portán,

valami könyvkiadó portáján

egy adag műfordításban, vagy csak

annyit, hogy „cseresznye, padlizsán, bor”

257

egy kis cédulán, melynek

a többi kis cédula közt lenne a helye,

ahol ezeket a cédulákat ők megőrzik.

Hanem aztán mivé lesznek ezek a cédulák,

gondolta, és ez régi témája volt.

Ezt a költőt, ezt az öngyilkost

azért nem kedvelte, mert ahogy

abba a versbeli boncterembe bement,

ahogy azt az aznap bevitt négy férfit leírta

– egyáltalán nem írta le őket, csak

ahogy azt mondta, hogy ezt a négyet

odarakták, az mintha a világ

legtermészetesebb dolga lett volna.

És ahogy akinek ő vitte a ruhát, azt?

gondolta; az, hogy az – nyugodtan

mondhatta így –, az kinek volt

egyáltalán valami? Mégis, benne

volt valami rettentő nem-tudta-mi,

ahogy azt gondolta: el kell kerülni

valahogy, már a halál módja által

is; és ahogy még alkonyat előtt kinézett

az ablakon, és a világítás arányai

nyugalmasak voltak, 1976. augusztus 23-án,

és ahogy ezt írta, valamivel

kizökkentették. Ilyenkor jön bizonyos

szűkület, amikor elfeledkezünk

a boncnokról, akiről nyugodtan

elfeledkezhetünk, csak még

– lassan megnyugodott, kint sötét

volt – valami másról

is; nem folytatja a bonctermes verset,

258

gondolta, a kezének ugyan jót tett

volna, ha azon vacakol, golyóstollal,

és nem áll neki gépelni – ezt itt.

Mégis szükség volt erre a közbeiktatásra.

Semmi véleménye nem volt

erről a vadidegen öngyilkosságról; csak

szeretett olyan emberekkel együtt lenni,

akikkel azt szokás mondani „az ilyesmire”,

hogy „az ilyesmi”, és hogy „szűkület”,

és még jobb, gondolta, ha egyáltalán

nem teszünk árnyalati különbségeket,

és ahogy a boncnoktól nem félünk,

mert már mit árthat nekünk,

de igyekszünk, hogy ne találkozzunk, vagyis

egyszer-egyszer eszünkbe jut,

hogy az összejövetel elkerülésére

valamit tennünk kellene, így

lehetne, gondolta, a többiekkel is

elintézni a tulajdonképpen nem tudni mit.

Körök zárulnak rövidre a találkozásokkal;

ezek nem a világ legtermészetesebb dolgai;

de ha elkezdjük kiküszöbölni őket,

máris megteremtjük eszményi feltételeiket:

nem lesz, akivel rövidre záruljon a kör, ha

találkozunk valakivel, mert

senkivel sem találkozunk, így

nem lehetnek közös ismerőseink,

nem történhet örökké egy boncolás fordítottja,

amiből mégse lesz semmi, csak örökké

varrjuk, összefoltozzuk azt az élő takarót,

amely mögül kilátszik néha

259

egy-egy személy, akitől már

– ha így vagyunk vele, ha úgy –

nem kell tartanunk, aki nem tartja borravalóért

és nem nyújtja kézfogásra és nem lendíti

pofonra a kezét, legalábbis

nekünk nem és felénk nem.

Én nagyon egyszerűen és csendesen szeretnék élni,

a magam örömeivel, amelyek nem bántanak senkit és végük.

1976824/a – a/4286791

Egyenes kieséses versenyeken

gyakran egy nyolcaddöntő

döntővel ér fel, akármilyen

helyesnek látszott a kiemelés

sorrendje, a további akadályokat

könnyen veszi a győztes,

és azt az esetleg még a tizenhat

közt vívott mérkőzést

sokáig úgy emlegetik, mint: „…”-t.

Vagy az elődöntő érdektelenebbik ága

hozza a nagy csatát. Még szebb,

ha az illető ismételni tud,

és győz a nagy esélyes ellen,

és valami még fantasztikusabb

játszmaalakulás tanúi lehetünk.

Aztán a legizgalmasabb, a leg-bármibb

találkozók is az eredménylistára

kerülnek; elevenné a dolog

az újabb versenysorozat által válik.

260

Úgy érzem, ez a szüntelen sorozat,

melyben részünk lehet, melynek

tegnap kisorsoltam egy új szakaszát,

és mindennél gazdagabb voltam,

hogy ez történik velem – hogy

sorszámot kaptak a csapatok a kupa-

szereplés sikere szerint,

felfektettem a körmérkőzés táblázatát,

ennek alapján már csak részletkérdés volt

az I. bajnokság párosítása,

elkészült az előrehaladási tábla,

szerény újításokat vezettem be

az eredmények jegyzését illetően –,

úgy érzem, ez a végre evidensen folytatódó

rendszer megfelel a gyakorlati

és a névvel nem nevezhető

kívánalmaknak, melyek így persze

már nem azok, egyaránt.

Nem kell, nincs az, hogy korábbi,

a maguk helyén eleven alakulásokat

visszamenőleg érvényteleníteni kívánjunk,

természetes módon adódik a megújulás,

mi pedig átadhatjuk magunkat

pontosan – és csak! – e megújulás természetének:

valahogy – ez legyen az egyetlen

pontatlan szó, az egyetlen olyasmi, amire

ez az ellentétpár szükségérvényű –,

valahogy innen adódik, és ezt nem kell

megközelítőleg se éreznem, s ezt mondanom se róla,

innen adódik a megnyugvás és az izgalmi állapot

egybeesése itt és most is. Ahogy leülök,

261

fájó vállal, könyékkel és csuklóval,

és kézmozgást végzek, épp ezért minél takarékosabban,

de ez a legkézenfekvőbb megoldás:

az úgynevezett hagyományos logika

és az ezt még csak kizárólag sem kizáró,

egyáltalán, semmit nem határoló

állapot jegyében. Itt és így nem szükséges,

és mód sincs rá, hogy bármit visszavonjunk:

azok egyáltalán nem kihűlt eredmények,

csak nem az ő megelevenítésük folyik,

hanem, ekkor és most, vagy van valami már az új

– vagyis csak a nagyon is mindenkori –

szerint. Elmarad a megnevezés, el

a „vagy nincs”, és így ugyanolyan

visszabontható, ha épp az kell,

bármi – ami persze megint ily módon „bármi” csak –,

ahogy helyette (és én, cselekvésszerűen,

kizárólag erre vállalkozom) folytatható

a – mondjuk azért gyakorlatilag így –

más-érvényű éppen-az-ami-volt.

Nem, itt nem jön az a toldalék sem,

hogy azért ha erről magunk nem is

beszélhetünk, másoknak nagyon észre

kell venniök; ha szóba

kerül valami, még nem kerül

– nem kerülhet! – önmagába.

262

1976824/b – …van egy egyáltalánja…

Egyáltalán nem a történeten, nem azon

fordul meg a dolog, hogy ez, például ez,

hogyan alakul, a dolog egyáltalán

nem fordul meg; azon, hogy történik-e

valahogy; csak felelni lehet végre

az indíttatásokra, anélkül, hogy elindulna

valamerre, eléggé hosszan ülnek, valami

jól indul, és így is végződik, csak

a ki sem mondott tolvajzár, vagyis

az a másképp igenis kimondott, melyet

egy nemlétező kulcs köré fordíthat bárki,

az a – itt nem akarta elismételni,

ebből azonosítani lehetett az alkalmat,

inkább elvetette az egész változatot, ez

volt hát az, hogy nem múlik a történeten,

ettől maradt történettelen ez a napszak:

csak: mintha minden ilyen alkalom

megfosztotta volna – látszólag! –

azoktól az egyedi elemektől, amelyek, tudta,

épp erre a kopásféleségekre vannak, de hiába

voltak erre, meg akarta tartani ezeket is,

mintha a pénzét nem akarná kiadni egy

idegen területen, és tudhatja, hogy

annyi ereje se lesz a végén, hogy ottmaradjon

a szállodaszobában. Egyáltalán mikor volt szó

róla, hogy van ez a hiánytalan egész, melyet

még csak, tudta, nem is ő egyedül őrizne,

ezt ugyanúgy tudta, ahogy minden ilyen

263

alkalommal, mint ez most, megtudott valamit

a vele majd, a vele majdnem ott érintkező

határterületekről, és akkor ezekkel mintha

azonos lett volna, mintha ő lett volna

mindegyik, és ahonnan távozott, saját maga,

és ha ilyen nincs, gondolta, nem azért nincs, mert

van helyette valami más. Mégis: magára

csukta azt a nagyon másodosztályú szobaajtót

a szálloda magasemeletén, és a tengelye

körül forgó ablakon, kétfelől, bejött

a függöny, mely ott lógott a szobában, bejött

kintről, a nyitott ablak tette, az egyetlen

nyitás, mely épp tengelyfüggesztése miatt két

szabad rést hagyott, és huzat lett.

Azokban a távolabbi magasházakban ezek a szobák

ismétlődnek, ugyanezekkel a változatokkal, vagy

valaki egy másik magasszobából kinéz, és

ott vagyok egy távolabbi magasházban, több

egyikében, ahol állítólag az ő változatai

ismétlődnek. De ahogy lent ült a cementlapos

teraszon, ahogy a találkozást lebonyolították,

és hasonlítottak és nem hasonlítottak

egymáshoz, és ez a két elem, tengelyfelfüggesztés

körül mintegy, nemcsak a hitelességet növelte, de

már ahogy önmagában egy volt, a – most derült ki,

mennyire függöny-szerű! –: mondhatta-e ezek után:

függöny, egy ilyen járulék! – ezt a járulékot tehát,

mintha odakintről lebegtette volna be.

Holott ez a most már végképp megnevezhetetlen valami

belülről fedte azt az egyáltalán nem állítólagos

ablakot, mely a környező épületek sokaságára

264

nyílt. És ha ez csak egy hasonlat, gondolta,

és nem húzta be az ablakot, és hagyta,

hogy ez a függönyként nyilvánvalóan kész anyag

lobogjon kintről, sőt, lobogjon kint, csak

ahhoz nem volt elég – milyen is nem volt?

és volt-e hozzá szituáció? a figyelem nem

oszlott meg vajon a túlságosan sok magasház,

az ennyi-meg-ennyiszer több ablak közt? még ha

ez csak egy hasonlat is, az óvatlanság szabadságát

mutatja tagadhatatlanul; az összevetések csak

meghozzák a tudomásulvételen nem múló

anyagvizsgálat pillanatát, és kiderül a járulék jelleg.

A jelleg derül ki, legjobb esetben is, ahogy

ezek a járulékok elveszíthetők, mert beazonosulnak

– mindegy a szó szépsége! –, körülbelül kint

lobog piszokszín anyaguk, mely fehér és tüll,

mely sűrű szövésű és tetszetős sötét színárnyalat,

és időnként ezeket a szobakellékeket, melyek mögött

a végsőkig egyénített változatok éppúgy nem

valósulnak meg, mint másutt, leszedik, viszik

a két vacak gyorslift egyikén, amelyik épp működik,

viszik műanyag kosarakban, ládákban, és helyére

kerül a készenlétben tartott váltás. Aligha

szükséges ilyen kényesen vigyázni, gondolta, a dühünkben

odavágott csésze kávék, fél zacskó eprek

foltjaira, vagy a gyengéd mintákra, melyeket

talán egy jól-rosszul levakart folt, vagy

egy ügyetlenül kilöttyintett limonádé

körvonalaz. Hanem viszont, gondolta,

és akkor már csakugyan ez az utolsó esély

– és milyen egyszerű, és mennyire körül kell

265

építeni, különben mind az utcán hálnánk –,

mi lenne, ha körítés nélkül képzelnénk,

és így szolgálnánk fel az egészet; nem azért,

hogy valaminek az íze kijöjjön, mert az a valami

nem valami akar lenni, hanem lenni akar, és

többféle számszerűsége legföljebb arra jó, hogy

valamivel egyék. Valami valamivel, és valami

valami nélkül: ez a választék a legnagyobb

önfegyelmet igényli, hogy a megfelelő helyére ne

tegyük, gondolta; és mégis a homlokzat marad mindig

a ház egyik fele, legföljebb a hátsó,

annak belsejét nézzük, és ha látogatóba

megyünk, mit látunk: mások ugyanígy

nézik egy-egy jó vagy rossz szigetelésű

helyiség, önmegvalósítás, kényszer, képzet, legjobbnak

s -egyedibbnek vélt iméntiektől-függően-mi

kívülről vigasztalanul látszó – legföljebb

nem mondjuk, mijét; körülbelül egyetlen olyan

– nem tudta volna már azt se megmondani, mije sincs,

ami, vagy ami ne –, körülbelül egyetlen olyan,

ismételte Seymour Glass II az alibi kedvéért belgrádinak

mondott szállodaszobában, és a – mégis a –

változatosság kedvéért (életben) maradt; és hát egyelőre.

1976825 – 1976825

Az az alábbiakkal terjedelemre

pontosan megegyező mindjárt

kiderül hány sor, melyet

szívesen megírnék, az alábbiakért

266

nem írható meg; mert: azok

között akarok élni továbbra is

– és ebből az élni akarok a lényeg,

és ennek épp az ide nem tartozó

dolgok miatt van bizonyos

elengedhetetlen körülményrendszere –,

akik azt mondanák, hogy: ha

nem való társas érintkezésre,

maradjon magának, de mindenképpen;

ha azt hiszi, hogy mi vele azokat

a dolgokat megtaláljuk, amit ő

belőlünk hiányol, téved; főleg

téved, ha azt hiszi, ezzel olyan

érdekes; nagyjából mind ugyanígy

– változat: mind ugyanígy – vagyunk,

és ami azt illeti, a gyakorlati

részt jobban csináljuk, gondolatilag

következetesebben végigvisszük,

e kettősséget nyíltabban vállaljuk,

mint ő; ha azt mondja: lezárta

az életét, amikor a többletjelentésében

bizonnyal megkérdőjelezhető

átfedőkapcsolatot vállalta, kétszemélyesen,

tegye fel magának a részlet-kérdéseket,

nézze meg saját olykori részlet-véleményeit;

ami pedig a járulékos tényezőket illeti,

ki szeret fölöslegesen időt tölteni, viszont hogy

kinek mi az, különböző; amit gyakorlati

megfontolásokról említ, melyek

reflex-szerűen késztetik elutasításra

vagy elfogadásra: ennek legföljebb stiláris

267

kifejezésében bízhat, erről viszont

ő tudja a legjobban, micsoda letét, láthatja

már azokon a költőkön is, akiket

persze, hogy idegennek érez, mert: költők!

de józan belátásból foglalkozik velük, mert

kevésbé fájdítják a kart, mint a

– kifejezését használjuk – lélektelenebb,

így nyugodtabb, de egész napot

vállízületig igénybe vevő prózaibb-munka;

és az, hogy „hát nem mindegy, ha közben

a vak statisztikai esély érvényesül

biológiailag”, egyszerűen olyasmi,

hogy most mindjárt lemegyünk együtt és

megnézzük helyette fényes délben

az effélék kedvéért megismételt tűzijátékot;

s hogy „akkor ő már a körülményállagiságot

jobban szereti, mint az egyéni szórásmiként

tudat- és viselkedéstükröződését”, érthetőbben,

hogy „a világ” rokonszenvesebb neki, mint „az emberek”

– miközben, na, erről inkább ne,

„mindenkihez van egy mosolya” –, hát

erre majd visszatérünk, ha jön, hogy

körülményállagiságmikéntünkhöz folyamodjék

saját szórásállagiságának tudat- és

viselkedéstükröztethetnékje ügyében.

(Ez mindig ultima ratio; függvénye a portio.)

268

II.

„Sajnos, én is a lehetséges kezdeti előny

szempontját érvényesítem, és amikor saját

– vagyis e szó kiküszöbölésére irányuló –

szavaimba fogok, melyeket épp mondanivalónak

nem nevezhetek, mert… megiszom egy kávét;

ami szokásom; hogy aminek mennie kell, jobban

menjen; s melyet az iménti, tőlem idegennek

nem minden mód nevezhető szöveg fogalmazásakor

egyre inkább hiányoltam. Innen: Ma nagyon –

de ehhez valóban kell egy elválasztó sorminta, ez.

Ma nagyon gazdag voltam, legalábbis ha

saját feljegyzésemet olvasom, melyet

az esemény után készítettem: Ma nagyon

gazdag voltam, írtam füzetembe; és ez

a Kis Koala Kártyabajnokság, vagyis az Old Trafford

sorsolásának megejtésére utal. A csapatok,

az I. sorozat öt csapata, a szótárunkon

megéledt, aztán a kezedben hirtelen kimúlt

veréb emlékére Petit Moineau nevet viselő

kupa, az addigi »A Wimbledon« eredményei

alapján kaptak sorszámot, ennek megfelelően

írtam be a neveket a szintén ezzel egyidejűleg

elkészített körmérkőzéstáblázatba, utána

megcsináltam az előrehaladási táblát,

kisorsoltam az I. bajnokságot, mely tegnap

egy 5:6-ra végződött mérkőzéssel el is

kezdődött. Ma, harmadik vagy negyedik párként

az I. sorozat első és harmadik helyezettje

mérkőzik, a Martin-pêcheur-nain/Verebek klub

játszik a Koala/Postagéval. A Koalák klub

269

3 Postagéja a lakás három különböző

pontján található, az egyik L. dobozában,

a másik a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja

igazolványomban, a harmadik gyerekkori

bélyeggyűjteményemben a könyvespolcok

egyikének alsó, villanykályha-felőli tárlójában.

Már akkoriban feltűnt a fára kúszó kis zöld lény

– zöld színű az ausztráliai bélyeg –,

később, ez feledésbe merülhetne, te olvastál

róluk egy könyvben, innét legújabbkori időszámításuk.

De a Bajnokságban – a Nagy Koalában és

az Old Traffordban egyaránt – nemcsak

ők szerepelnek; a mezőny összképe szórakoztatóan tarka.”

Dedikált vers

Az ember egy-egy találkozásra

felkészül: mazsolás krémtúrót fogyaszt.

Ezt most azért mondhatom ilyen szabadon,

mert mintegy szabadjára engedtem

magam. De ez általában, efféle

szabadság rendszeresítése megengedhetetlen.

Megnyugvással hallom mindannyiszor

– és ez kevés, hogy megnyugvással; de

lássuk, mit hallok –, hogy

a találkozószemélyek tulajdonképpen

összeegyeztethetetlenek; hogy az együttlétet

ez vagy az eleve megrontotta, lehetetlenné

tette. Mikor volt, kérdem; és

270

ez a megnyugtató; hogy ilyenkor

nemcsak magamban kérdem; mikor volt

együttlét valaha is lehetséges;

szükséges ez, persze, az emberi faj

szaporítására, az efféle mellékkörülmény

vagy fő körülmény kiiktatásával

járó fő vagy mellékkörülmények megvalósítására,

az önfenntartás anyagi feltételeinek

megteremtésére, ennek komplexeskedő szépítgetésére,

szükséges a véletlenek folytán, és

ahogy egy milliós lélekszámú ország

népességének statisztikailag is kifejezhetetlen

hányadát bizonyos, épp-ezért-nem-tudjuk-kik adják, van

még valamiféle együttes, mely azonban

kísérleti nem lehet, nem lehet

valamiért; holott ez igazolása volna. Mármost,

jó, ha ebből valamit hangosan

kimondunk; számomra ehhez

kell az az elengedhetetlen elrugaszkodóhely,

melyet a másik ember személye jelent, vagyis:

megnyugvásomhoz, mely a találkozáslehetetlenség

szabad kifejthetése, találkozások

kellenek; és ezek közül annyi

egészen becses darabot említhetnék, például,

valaki utólagos engedelmével azt az esetet,

amikor ez a valaki a villamoson

az unokatestvéremnek-vagy-mimnek nézett, miközben

én is úgy méregettem őt, gyanakodva, hogy

ha nem ez a nyilvánvalóan más valaki, akkor

csakis ő lehetne az; mindketten kipihentebbnek

látszottunk talán, vagy – ki tudja; és

271

hogy neki is legyen egy kis többletérdekesség a dologban,

hadd mondjam el, épp ezt az unokatestvér-változatot

néhányszor megtettem már telefonon

– amely nekem ugyanolyan kaland, mint

némelyeknek a lósportfogadás, kihagyott

kaland, ebben mindig szerettem

nagy lenni, olyankor nehéz

elviselni, ha a csörgés elhal, de

később, összegeződve, kijön a helyes eredmény, s épp

telefonműfajilag, ha úgy tetszik –, és hát erre

érzett rá, vagyis rám érzett az a valaki, amikor

tulajdonképpen nem ismert fel. Gyorsan hozzá

kell tennem, ez a vers nem neki dedikált vers,

ez senkinek se; ez csak irodalmi fogás, és

még azt is megemlítem, hogy a találkozáselmélet

partra vonszolt halcsontvázának alig

ezredrészbordázatát számláltam fel, nem

említettem egy igen szépen, sósan, napfényesen, szelesen

fehérre dörzsölt, leendő madárketrecbeniséget,

a kalandot, a kaland vágyát, utálását, mindenét, melyhez

azután az imént említett madárfajta mindig

megtaláltatik; továbbá nincs

dedikálva ez a vers a kedves Dr. M.-nek se, akivel

rögtön ilyen kagylóhéjakat szedtünk

Tronoen közelében, egyáltalán, a finistère-i (csak az írás más!)

partokon, és megállapítottuk: szabad elhatározásból

ilyen kavicsokat – mert aztán kavicsokat

szedtünk – szedni egy egész életet betöltő

elfoglaltság lenne, és itt érdekesen

játszott egymásba még saját gondolataink

önmagukbani találkozhatatlansága is, mert

272

ki lenne képes, magunkféle, valóban

megtartani egy ilyen fogadást; nem is

fogadtunk semmit. De

megemlítendő, hogy talán egy clochard emlékére,

tizenkét évi távollét után őszintén

vállaltuk a viszontlátás nehézségeit 1975-ben, hogy azután

1976-ban mindjárt másodnap úgynevezett végsőkig

kiélezve valamit, sós-szeles-napfényes, és persze

madáreleséges konzerválásmódszerrel is eleven, azaz

– itt utoljára játszom meg a lapalj s egyebek egy(e)beesését.

A vászontáskára!

A vászontáskára! köszönhettünk volna el

az Orly felé vezető – talán Sztálingrád –

úton, közel a Cipőklinika feliratú, de

már csak magánlakcélt szolgáló házhoz,

egyetlen és egyelőre utolsó közös

konyakunk mellett, valamivel sötétedés után,

féltizenegykor, a hajókabinsorra emlékeztető,

erősen homályos ivóhelyiségben. Nem

bírtuk fönt, rég le kellett volna pihenni;

persze, miért; lementünk, „jó hangulatban”;

természetesen a két héttel azelőtti –

alig azelőtti! – fényképezkedést is

megpróbáltuk lemásolni a Monoprix-áruház

oldalán elhelyezett gyorsfotó-cellában;

most már úgy emlékszem, valamiért nem ment,

talán nem volt aprónk, nálunk kettőnknél

apró sem volt, Dr. M. sehogy se talált

nyitott boltot, hogy egy helyi százast felváltson.

273

Így keveredtünk el a Klinikán túli

részre, ahol már igazán járhattunk volna,

de valahogy nem. Persze, a vászontáska

se volt ott velünk, addigra abba is

komolyan becsomagoltunk már, igaz, nagyjából

ugyanazok a komolytalan dolgok voltak

benne, amelyekkel megjárta Le Mans-on át

Finisterre-t. (Ha már ezt az írásmódot

választottam.) (Kagylók, vécépapír,

jegyzettömb, fejfájáscsillapító, szétszedhető

ivópohár, kis fényképezőgép, tollak,

felhasználatlan színszűrő; ez utóbbit

nyugodtan használhattuk volna cvikkernek

a pillanatfelvevő-bódéban, körülbelül

annyira kellett.) Fájt a szemem. Holnap Bázelban,

tapogattam aztán olyan idegenben-mosott-kézzel

a csuklóm, vissza kell igazítanunk

az órát. Szóval, nem sok kedvünk volt még

Bázelhoz; ahol aztán egy nagyon kedves

pingvin barátunk akadt, és már az a kigördülés

a Gare de l’Estről, az is érdekes fejleményt

hozott a Nagy Koala Kártyabajnokság történetében.

Ezek a vászontáskák, egyébként…

Fájó vállból nincs laza csukló. Mégis,

lemegyünk költészetileg felkészülve,

épp ezért egy kicsit elkésünk, felünk

már ott ül egy majdnem olyan asztalnál,

amelyről később kiderül: az volt

274

az igazi asztal, amelyik végig árnyékban

maradt, csak – helyismeretünk okán –

kért javallatunkra áttelepszünk

egy másikhoz. A személyek száma

összeolvadozik, mint a beszélgetés

anyagában, de: a költészeti felkészülés

szerencsére felhasználatlan elem

marad, vagyis a helyére kerül

belőle, amennyi szükséges. Valahogy

az egész jelenet természetesen indul;

ezért. Gyors váltás, ez már egy

újabb találkozó, nem egészen a várt.

Vagy talán: mert vártuk. A többesszám

az egyetlen, amelyből nem engedünk

most már; egy-egy szék háta kiesik,

sietve biztatunk cserét, még egy

továbbtelepülés következik, egy vászon

oldaltáska a korábbi széken marad,

átlendül, már letevését az illetékesre

bízzuk. Ezek a vászontáskák, esetleg,

igen érzékenyek, nevük van, komoly

utazásokat tettek, egyéb-históriájukat

találgatni sem érdemes. Témák

kerülnek elő – még témák is! –, Schubert,

egy egészen távoli szoba, mely

bizonyos lemezek csomagolásakor,

visszhangterével: szempont; sőt. Schubert váltásai,

egészen más súlycsoportból Dylan, akit

a kerleveni strandon valaki épp

hiányol, de mire ez a levelünk odaérne,

már a visszhangtér-szempontú helyen

275

találja, és a hiány feloldódik; persze, ennél

is komolyabb az időeltolódás, az átfutások,

nemcsak nyomdaiak, de majd elérkezik az ismét

levegőbe emelkedő Kártyabajnokság, átfúródunk

vele az egészen valós kiterjedésű felhőkön, melyek

ráébresztenek a tájra, érződik az a zötyögés,

jön a külvároshoz – alvároshoz, elővároshoz –

ezúttal közelebbi repülőtér, jön, most a másik

irányból a jelentős mellékutca; a HiFi-bolt,

a játék-kisáruház, mosdás, erkély

– esetleg: erkély, mosdás, vagy míg egyikünk

mosdik, másikunk a kerleveni partokról nemsokára

visszatérő házigazdával kimegy az erkélyre, és

innen az esélyek ugyanúgy latolhatatlanok, ahogy

egy ilyen egyszerű találkozás is, a Lánchíd-kertben, ahol

az egyelőre utolsó – az első és az egyelőre

utolsó – alkalomról, költészeti

felkészülés után beszámoltunk. Ami abban a most már

visszahozhatatlan, de megismételhető jelenben, tehát

egy semmiképp sem „valamilyen-időben”,

valószerűtlennek (pontosabban: ennél

sokkal kevesebbnek, valaminek) hatott,

épp túlságai által („hogyan bírná el, ha

egyszerre magára zúdulna annyi emlék”,

mondták neki, és csak nézett, talán

bólogatott; nem zúdult, még nem; majd, aztán),

ez a nem-elsősorban-valami (tehát a mutatószó

szerencsésen jelez egy változást): az –

és hát ehhez, egyéb szerencse híján,

kivárjuk – és kivédjük, hogy úgynevezett

idő – a kiszabott időt.

276

1976828 – Hölderlinnek

Azért csak, mert az élet

java része másoknak fontos

dolgokkal telik el, vagy

igyekszünk a mundérnak

nevezett micsoda-is-csak

szintén úgy nevezett

becsületét megőrizve

legalább valamelyest

a magunknak nevezett

micsoda-is-csak

szintén úgy nevezett

micsodáját-is-csak

mit-csinálni-is-csak,

és aztán, hirtelen,

miközben még akik

nem tudnak váratlan

fordulatunkról, tovább is

azt mondják: közös ez-azok,

család, a szó szent,

teljesítmény – míg ők,

akik nem tudják, hogy már

egy elfekvőhelyiségnek

átrendezett

ácsműhelyben, mely

tetőközelség-szempontúan

legjobb,

ha mindjárt

toronyszoba,

nem tudják, hogy

277

ott látogatnak majd

egyre ritkábban

minket, egyre

többször azt a saját

tapasztalatukat,

melyet olykor felettünk,

mint egy ártalmatlan

senkiföldjén

kezet fogva és csak

a mélyebb kölcsönös

értést jelezve,

a dolgokét, melyek

velünk már lehetnek,

mondják: igen,

végül ez van csak,

ez az, ami

mindennek a mélyén

ott leselkedik, és

egyszerre felment

társaság, család,

a szó-szent-teljesítmény

kötelme alól, vagy épp

„még haldokolva is”

micsodák-is-csak

leszünk általa –:

azért csak, mert ez

így van, mert

tudjuk, mennyire így van

(mert néha kezet

nyújtunk egymásnak ártalmatlan

senkiföldjein

278

át,

ahol már lehet), azért még

ugyanúgy

megmicsináljuk az ezt-meg-azt,

így-meg-úgy nevezzük a mit-is-csak,

és eltöltjük

vele

az életet,

és csakugyan

nem mindig

gondolunk

erre,

de néha

a rövid

költeménysorok

igazolását

érezzük

miben-is-csak, vagy

a költemény

hirtelen

abba-

micsinálásáét-is, de

már későn.

Ezeknek a költeményeknek a befejezése

Vállízületfájdalmaim ellenére is írógépen

dolgozom tovább ezekkel a költeményekkel,

nem úgy, hogy most végre jobban

rászorítok valamit – mit mire kellene –;

279

szükséges kiegészítés ez ahhoz,

ahogy vannak. Sajnos, semmire se vezet, ha

„őszinte, határozott kijelentésekre”

készülünk, melyek „sok mindent megmagyaráznak”;

célszerűbb úgy fogalmazni, hogy

jót mulatunk, legyünk a legóvatosabbak,

önmagunkon; és hogy milyen egy röhej az egész.

Olykor elég, ha felidézem a Porte d’Italie-hoz

vezető elővárosi főutca zsibvásárának rendjét

és állandóságát: nem rend-e az is, nem

állandóság-e ugyancsak. Használjuk

egyszerűen a szükséges járatot,

vegyük meg a jegyet, próbáljunk

nekünk megfelelő üléseket elfoglalni, esetleg

fújjon be egy kicsit a szél, és üdvözöljük

ismerősként – meglepően hamar,

mert még nem eléggé ismerős –

a sárga, előreugró homlokzatú

moziépületet, húsz-harminc méter még

a megállónk. Vagy be a városba: nagyjából

akárhol jó, a peronon, az ülések közti

folyosón, úgyis kezdődik valami

rendszerezhetetlen, olyankor nem lehet

máris elnyugvásra készülődni. Leszállunk

a d’Italie-nál, jön a másik, a Place Ugyanez,

de ez már föld alatti, jelzett tér csupán,

átfutunk alatta, persze, itt is

érdemes beosztással élni,

az erőpazarlás későbbi hiányokra vezethet;

és a fontos amúgy is csak az, hogy tudjuk:

hosszabb mászkálásoknál ez – szempont.

280

Engem mintegy huszonkilenc, vagy

mire ezzel nyomtatva előállok, harmincegy

éve foglalkoztatnak egy pálya

részletkérdései, így ha ráérek, izgalommal

és viszonylag beleérzéssel figyelem

az egyéb pályaféleségeket, elgondolkozom

autóversenypályákon, kieséses rendszerű

bajnokságokon, úgynevezett életpályákon,

hogy ki miért folytatja meddig, mikor

hagynám abba én már rég, ha a helyében volnék.

Megőrzöm, ebből is látszik, egészséges tudománytalanságom.

És az abbahagyás szándékának motívuma, de

éppígy cáfolata, hogy a fentebb említett

évmennyiségen át állítottam tevékenységem

szolgálatába minden szolgálatbaállítanivalómat,

vettem vagy nem vettem tudomást, félig-meddig

kényszerűen erről vagy arról. Nem nagy

bánat, hogy volt egy időszak,

amikor pályán-kívüliségeknek eleget tenni

– alibi-jellegű nekibuzdulásokon túl –

nem volt alapkedvem, ezzel azonban, ha visszagondolok,

csak lényem egyébkénti túl könnyű

boldoggá-tehetőségét kívántam kivédeni

engem tulajdonképpen meg nem illető,

nálam feltétlenül magasabbrendű

– így a hülye-szerepet is meggyőződés nélkül

vállaltató –, kivetített pót-személyemmel;

hogy még az egyetem tanulmányi osztálya is

így fogalmazta meg végjellemzésemet:

„A hozzá fűzött reményeket nem váltotta be”.

Milyen egyszerű lett volna másképp,

281

gondolom most; már ekkora biztonságom

tudatában is vállalható a látszat-kalandozás

tartósító-eljárása, ám az a teljesebb

bizonytalan – amikor még a bizonytalanból is

teljesség kellett, támasztékul! – önmaga

fokozását kívánta; ahogy két mínuszból

plusz lesz; hát ez a plusz-mínusz korszakban

volt. És ha – egészen máshonnét nézve –

lassú eseménymenetet tételezek föl

– mert az iméntiek is föltételezések –,

szót sem érdemel. Amióta egy az idő tájt

pályán kívüli, de máris reményteljes, szakállas ifjú

felkeresett a termékeivel, bár nálunk épp

– jól láthatóan – falkiveréses lakásátalakítás folyt

(itt most már óvatosan meg kell jegyeznem, hogy

nem én foglalkoztam faldöntéssel), s egy órácskát

elbeszélgetett velünk az aktuális

értelmiségi kérdésekről, mert csak

aztán vette észre, hogy esetleg

szívesebben lennénk kettesben

a rendberaknivalóinkkal, aztán még egyszer

találkoztatott magával, amikor

a termékeket és véleményemet elvittem neki

valami parkba, és viszonzásul, hogy

olyan jókat mondtam, ő is jókat mondott:

egy idegenhelyi labdarúgóbajnokság

mérkőzéseiről mellesleg megemlékező pályamunkám

alapján megállapította, hogy én nagy

jogufilota, figolujita, jogifiluta

vagy filugojita vagyok; ez nem, gorombaság

nem volt a dologban, annál inkább

282

elszomorított; ezért jegyzem meg mostanában

kedvetlenségeim bevezetőjeképpen, hogy

„Amióta a szakállas ifjú…” – és akkor

folytatni se kell a kedvetlenséget.

A szakállat csupán azért említem, mert

emlékszem én még olyan időkre – és nem is

a pikánsabb évjáratokra gondolok, csak úgy

1961–62-re, és így tovább, amikor

egy utaztató-vállalatnál tevékenykedve

a ki tudja hányadszor végzett tanfolyam

előadásainak szüneteiben egy illetékes

– már amennyire az volt – rendszeresen megkeresett

a kedélyesen zsibongó, kötetlen környezetben

– a dohányzóban vagy a folyosón –, és számosak

szeme láttára megráncigálta a hajam,

mondván: ezt a hosszúságot ne képzeljem

így-meg-úgy hordhatónak, és így tovább;

a vicc az, hogy ez az egyén – „szabásra” –

maga volt a megtestesült egykori

cserkészvezető, nekem pedig a cserkészethez

annakidején ugyanúgy nem volt kedvem

– este kellett volna eljárni! –, mint aztán

az utaztatók tanfolyamának látogatásához, csak

a hajdani gyermektalálkozókról, melyek

boldogtalan mód ugyanabban az iskolaépületben

zajlottak, ahol nappal is néhány órát kellett

töltenem, könnyű szívvel – nehéz

szívvel! mert mindig így érzek, ha valaminek

képességeim ellenére sincs módomban eleget tenni –

ellóghattam, a tanfolyamokról viszont gyakorlatilag is

nehezebben, mert a megélhetésemhez szükséges

283

kiegészítő összegekre kellett szert tennem

tanfolyamvégzéssel biztosítható munka révén, mondom,

„amióta egy az idő tájt pályán kívüli ifjú…” –

(és ha így nézzük, hajdani énem rokona

ennek a váratlan látogatónak);

ha pedig a folijugitázást tekintjük,

a hajhuzigálós túlkapdosóval rokonok

az ilyen eljárásmikéntek hordozói;

s mert szinte hallom erre, hogy nevezzem

szerencsémnek ezt a szerény példatárféleséget;

hogy csak ennyi; viszont akkor azt felelhetem: ha én

minimális anyagból transzponálok, vagyis

erre a specialistaságra vagyok beprogramozva

– hogy így mondjam –,

ha már a látványosabb vagy állítólag izgalmas

bonyodalmakba keverő kihívás

hiányzik belőlem, igazán méltánytalan lenne,

ha bármilyen lábos alját

nekem kellene kikaparnom. Napjaim

körülbelül a légköri viszonyok

függvényei, és életem első

légkondicionált önkiszolgálóját

a Place d’Italie közelében értem el,

jellemző módon a Casino névről

nem jutott eszembe bizonyos kártyajáték,

ez bizonyítja, mennyire egyvonalú vagyok,

a helyzetek monolitságmérője

lehetnék, ha efféle állandósulásra

vállalkozhatnék. De nem,

az aszkétikusan végzett munka

itthon

284

tulajdonképpen rendkívül színes élet,

megóv az igaznak látszó félhamis

környezetektől, és a levegőt

– leszámítva a nagyváros és a világ szennyezettségét –

körülbelül kedvemre engedem be vagy ki az ablakon.

Megszoktam, hogy – itt más témára tértünk –

az utóbbi időben mindig van valami pénz

nálam, ha megyek valahova, és ha eszembe

ötlik, hogy vásárolni kellene

ezt-azt, negyven-ötven forintos

csekélységet, vásárolok; ma viszont,

nem is tudom miért, elköltöttem a százasomat

egy papírüzletben, és utána

furcsa helyzetekbe kerültem.

Tollat-levélpapírt vettem volna eredetileg,

hogy a közelben lakó barátomnak

írjak, és a levelet tollastul

bedobjam a postaládájába – egyébként

ekkor jöttem rá, hogy bizonyos esetekben

ez a legtermészetesebb megoldás:

nemcsak, hogy a levelet el kell

vinni a címzetthez, de hogy a levél

mellett a tollat is le kell zárni,

amellyel írtuk –, de még írógépszalagot,

ragasztót s más egyebet is vásároltam.

Aztán megfeledkezve róla, hogy a pénzem

elfogyott, valami szőlőtermelőtől

– egy műszerész-bolt lépcsőlejárójánál

volt kirakva a portékája – már-már

„megvettem” néhány kiló fehér szagost, amikor…

és így kellett visszaraknom a polcra a könyveket

285

egy könyvkereskedésben… és így tovább; míg

végre elhatároztam, hogy maradék

két forintomon sóskifliket veszek

és közös lakomát csapok az útba eső

köztereken a verebekkel. Mármost

az emberek általában mintha olyanok lennének,

mint én, amikor arra számítok, hogy a szokott módon

pénz van nálam; így közelítenek az emberek, így

akarnak érintkezni, én meg

ebben egy kicsit nagyon is olyan vagyok,

mint amikor rá kell jönni, hogy nincs pénz nálunk.

A sok munkához, (aki egyáltalán),

hozzászokunk; eredetileg valamely cél

elérése sarkall, aztán alakulnak ki

a barátság, közös érdek, nyugalom

okán fenntartandó kapcsolatok;

a legjobb lenne kizárólag azzal

foglalkozni, amihez egyedül értünk;

a sok munkával én mintha egyensúlyoznék is

valamit, ami így szinte nincs; ez az egyensúly.

Következik, hogy munkavégzésem érdekében

nehezen viselek el dolgokat,

melyek mások számára természetesek.

Az ő munkájuk – erre okvetlenül gondolniok kell –,

az ő alkatuk – erre is –,

meg még sok egyéb körülmény talán nekik

lehetővé teszi azt, amit nekem nem

tesz lehetővé a saját variációm. De ha

mindent a magam egyetlen lehetséges

iránya szerint sikerül bonyolítanom,

máris csupa társas-igény vagyok, nevetségesen

286

aprólékos gonddal foglalkoztat mások

– érdemben kitudni próbált – személye.

A személyesség azonban mindezt

többnyire lehetetlenné teszi. Nem arról van szó,

hogy akár egy vékony dossziényi költemény

„befejezése” is időigényes vállalkozás, nem arról,

hogy míg efféle „megnyugvást” nem érzünk, nehéz

egyebüvé tisztességgel figyelni, ez még mind megoldható;

maga a találkozásműfaj jár buktatókkal;

az egyidőpontúság, egyhelyszínűség, az egyszeriség,

a mindig-ez; legföljebb az ilyen együtthatót

általában Egy-nek érezzük, és nem oszt-szoroz; de

be kell látni, ennek a vonatkozásnak is

megvan a maga szakemberállománya, és akkor

a szakterület az, hogy: egy bizonyos terület – nincs.

Az ilyen ember, először is, alakítsa ki,

formálja meg magából a szükség esetén jó találkozót;

rendelkezzék a technikai lebonyolítás

minden szükséges kellékével, fejlessze

szakértelmét és tudását épp az egyáltalán nem

kiiktatandó viszonylatokban: legyen szívélyes,

tudja természetesen érezni magát akár egy

fogorvosi székben is, tekintgessen ki a fasor

évszak szerinti lombjára, várjon türelmesen

a sonkaszeletelő gépnél, legyen számára

a kapcsolatteremtődés mindig a fellélegzést

jelentő kapcsolatmegszűnés természetes alkotóeleme,

szeressen beszélgetni, szeressenek vele beszélgetni,

kedveljék a gyerekek, legyen képes rájuk,

legyen képes megállni őket, aszerint-hogy,

találja meg az úgynevezett „hangot”, és így tovább,

287

és mindezek után (sajnos; ezt vallja meg, de csak magának:

„után” az ő számára is csak végérvénnyel képzelhető!)

érezze – ne megrögzötten persze; mindig

a másik lehetőségre készen –, tudja – ne

valamiről tudva –, hogy neki a találkozások,

az érintkezések, a viszonylatok lehetetlen-elemét

kell minél szívélyesebben képviselnie:

és itt a képviseleten erős a hangsúly.

Legyen, mintha valóságosan élné azokat a paradoxonokat,

melyekről olyan szellemesen szokás beszélgetni;

zsebéből mindazonáltal sose hullhasson ki a Cid

vagy a Clèves hercegnő kisalakú kiadása, akkor már

inkább egy taknyos zsebkendő; figyelmét ne eszmék

tereljék el a figyelésről, legföljebb csak

maga a figyelés. Ez az ember, mondhatni, semmivel

sem különbözik jobban a többitől, mint azok egymástól

vagy tőle; ő csak az egyik lehetséges árnyalat,

melyet a szomszédos változatok jelölnek ki.

Szélsőségesen beszél? Csak ingerülten; hagyni kell,

hadd bonyolítsa nyugodtan a dolgait, távoli

köz-haszonra. Személyében nem kell örökké

elvacakolni egy esélyt; egy egészen szerény valamit,

aminek legföljebb gyakorlásai lehetnek, gyakorlata

úgysincs. Minden pályaműve – ha úgy tetszik –

szükségképpen túlzás. Mert rögzít valamit, holott

– épp szerinte – ilyesmit nem lehetne csinálni.

Ezzel máris találkozik; holott nem tenné.

Nem tenne valamit, amit – így tesz. Szerep-formálásainak

nincs ilyen igényük; milyen messze járnak akkor

az eszményi alakítás óhajától! Mindig azzal az érzéssel

enged el magától bármit, engedi el akár

288

az ilyen költeményeket is, mint amikor

egy egészen üres dossziéról támadnak

kényszerképzeteink: hátha – és ez

jogos gyanakvás – van olyan szem, amely

ránézve címlapjára, előhív egy ugyancsak

szemsugárnyi firkantást, mert magában

ki ne szólt volna már így: „Itt most majd Te

– és csak Te – tartsd, ami lehetek”; és akkor

még semmi sincs, de máris minden el van rontva.

Egy kis korszak lezárul,
de épp így meg is nyílik előttünk

„ – Most mit fogsz szövegezni a fülemre… –

kérdi kis Barátom; tudja, hogy ilyen szöveget

kell írnom, és fél, mert nem akar Főszereplő

lenni; megérti, persze, hogy ha már efféle

fül-dolgom van, az csak az ő fülével kapcsolatban

lehet.

Fél. – Nem fog fájni… – bátorítják.”

(Valami hogy lobog!)

„Ránézek egy könyvre – itt most úgy illik:

a magaméra –, és azt gondolom: Valaki

megint nem bírta ki épp úgy.

289

– De hát épp így van épp úgy! – várom,

hogy védelmemre ezt mondja valaki.”

(Még a madarak barátját is kétely fogja el)

„– Gondolatokból? Fogalmam sincs róluk.

Érzésekből? Nem érzem ezeket az érzéseket.”

(Remélem, tényleg)

„– Nem fogod érezni… – mondják neki.

– Fogalmam sincs róla… – mondja; (?!)

de inkább elalszik, mert elaltatják.

Valóságérzéke győzedelmeskedik.”

(Hír a sebre)

„Ezt meg ki mondta: – A versben mindig

újra kell kezdődnie és végződnie a világnak;

s mert ilyen nincs, a valóságban nincs,

a versek joggal számítanak csodának,

hiszen egyébből se állnak, mint olyasmiből,

ami nincs.

– De ez regény is! Ez regény!

(…Míg végre elhatároztam, hogy maradék két forintomon sóskifliket veszek és közös lakomát csapok az útba eső köztereken a verebekkel)

290

„Ahogy – az utolsó előtti napon –

szemből a homlokához közelítettem a kezem,

már majdnem örökre hunyt szeme mindannyiszor

összerándult. Mintha meg akarnánk ütni, mondtuk;

de hát nem mi; mi ettől fogva eleve hátulról

közelítettük, és a szem nem rebbent.”

(Talizmán)

„És miért ne mondhatnánk: ezt álmodtuk egyszer

mindketten: Vonat utolsó kocsijának

zárósíkjával álltunk egyvonalban,

és a szerelvény lassan elindult;

sebes futásnak eredtünk, elhagytunk

néhány ablakot, egy-két ajtót;

aztán ez még megtörtént fordítva,

és más e-viszonyban nem történt.

De ha nyomban induláskor felszállni

érdektelen lett volna, futtunkban ugrani

túl veszélyes…!”

(Próbálj meg úgy írni, mintha nem írnál)

„– Mennyi mindent mondtatok – mondtam Neki.

– Mennyi jót. Csak nincs mivel följegyeznem,

így, menet közben; és nem marad meg…

– Bennünk megmarad – nyugtatott meg kis Barátom.

– Csak mi meg nem vagyunk valódiak.”

(Az alapfokú [hiába]való)

291

„S azt hiszed: amit oly sok szóval nem mondtam el,

így hamarjában pótolható? S amit elmondtam,

így bármi-részt visszavonható?”

(Mercutio)

Megj.: Cserélgessük a mottók ciklus-címeit, ahol „lehet”!

292

IX. Remélem, tényleg

Hard bop I.

Folyik az emberi létfenntartás, mely

kiváltságuralmat gyakorol a Föld

állat-, növény- és ásványvilága fö-

lött. Engem egyre kevésbé érdekel,

mit művel magában. Egy képeskönyvben

koalákról, a kétmilliárd leölt

példányról olvasok. Milyen jellemző,

kis képmásuk játszik a gyerekekkel.

A játékmackók igazak, bár művek.

De az emberi mű nem jóvátétel.

Én szívesen kiszállnék az egészből,

csak most már ők tartanak vissza. Egykor,

„őseim” az őseiket gyilkolták;

én, bizonytalanra, teremtem őket.

293

Hard bop II. – Az együttlét

(Régi jam session: 1974. dec. 22. d.e. fél 11. Erős dallamjáték.)

Most ideülök hozzád, kis barátom,

aki egyetlenem vagy e világon,

s ez így pontos s igaz, mert egyesíted

megannyi hívemet, megannyi híved.

Már a létezésed is félreértés,

hiszen az ember-nyelv „lilá”-ja: sértés,

de ha a mellényed ilyen színű!

S hogy a rövid í s a hosszú ű,

ahogy e rövid ú… folytassam-e?

Egymásból, ha-melyik eredete!

Vagy egymásért! És mégis: rend-hagyóan…

A meg-nem-felelésben mennyi jó van;

két kapcsolat-rész, „utó” és „elő”,

ha főleg egymásnak megfelelő,

ahogy neked én és ahogy nekem te,

máris így érzi magát: kirekedve.

Ki? Honnét? Ahonnét most is jövök;

de hát te itt vagy. És csak ülsz. Ülök.

Hard bop III. – A jutalomjáték

„Lényege a kemény ütés, a váz-

latos hangszerelési stílus, az ér-

desen nyers hangvétel.” (Hard bop.) De azért

valahogy mégis az úgynevezett

294

életörömről van szó! S ha nehéz

is! Nem megérteni, de – egyáltalán.

Túl szívélyes leszek, ha szívélyesen

folytatok valamit; élethűbb ez

szeszélyesen monoton, vázlatos,

a)nyers, érdes, kemény, nyugtalan hang. (Az e-

gész, gondolta, ami most már egybeil-

lik és összefér, mert valamilyen; no-

ha semmi sem fontos, és igazán min-

denki tehet neki egy szívességet.)

a) „Az e-…”-től: Ottlik Géza, Iskola a határon.

Talán egy hosszú ciklus kezdete

Néha, meglepő, milyen jól megvagyunk:

az „ember” az „emberekkel”; hazajövet,

a lépcsőfordulónál, valami tragikus

esetről beszélgetnek hárman, egy

kisgyerek hallja lépteinket, ahogy

közeledünk, és azt mondja: „Már

megint jön fel valaki”, és tudjuk:

Vannak ott… Tudjuk, és nem baj,

és bekapcsolódunk a beszélgetésbe,

és hozzászólunk a tragédiához,

személyes tapasztalatból, és

mindnyájan, majdnem mindnyájan

megemlítjük, hogy az igazán személyes

295

tapasztalat a fenyegető, annak pedig

még mind előtte állunk. Azt mondjuk:

abba sosem lehet beletörődni;

ilyesmit mondunk, és mindenki

hozzátesz valamit, mintha abból a Végső

Pontból, mely oly különböző életünk

egyszál-sugárvonalából áll össze valahogy,

mintha onnét egyszerre visszafelé is,

ideiglenesen is vezetne sugár,

és összefogna minket esetlegesen.

Ahogy néhány jó szó elhangzott, igen,

ösztönösen is felengedett a hazatérő,

és nem volt ebben engedékenység,

nem kellett semmit feladnia magából,

a magányából, mely mindenkié, ha

sikerül tisztázni, és akkor viheti,

nyugodtan… Talán egy hosszú ciklus

kezdődött itt a lépcsőfordulón,

gondolja, és siet, hogy megveszteget-

hetőségével maga legyen; elköszönnek.

197712/a

A cserepes növények földlabdája

úgy megtelhet vízzel, ha túl sokat

öntözzük, hogy a gyökér lerohad,

s mikor már kellene, nem bír magába

296

fogadni új nedvességet. Még jó, ha

átültetéssel segíthetünk, vagy

vízbe helyezve megél az inda.

A kavicsok a polcon mindig száraz,

poros tapintásúak. Két, mintegy

tenyérnyi – kis tenyérnyi – kavics van

itt szemközt, cserepek közt, befőttes

üvegek közt. Finisterre-ből jöttek.

Az Atlanti óceán nem mossa

őket többé. Néha megfürdenek.

197712/b

Az előző bajnokság győztese,

Athos/Colours komolyan veszi

– először is – írt magánhangzói

hiánytalan kiejtését; persze,

fontosabb ennél, hogy győzelemmel

kezdték el új, nyolcaddöntőbeli

szereplésük. Emlékszünk párizsi

búcsújukra! Még a Gare de l’Esten

– hazárdhúzásra! – leadták az addig

sereghajtó McMurdónak a partit,

és kiestek. Emlékeztet ez L.

297

önzetlen – akkor még nem „athosi”! –

gesztusára, ahogy korábban, Jel-

sában új társát segítette ki.

197712/c

Most írok még valamit rólatok.

Úgy nem fog fájni, mint a falba vert szög,

amellyel – válaszul, hogy átköszöntök

az ajtófélfán – visszakopogok,

ha például a falra akarok

akasztani egy ezt-vagy-azt. Nagyon szűk

rés van a polc s az ajtófélfa között;

ezt alkalmasint már láthattátok,

s akkor azt is tudjátok, hogy nyilván

azért támad csak ilyen ötletem

– hogy valamit oda akarok tenni –,

mert nektek vissza akarok kopogni.

Az ajtófélfa a tietek, azon

ti kopogtok. Én úgy; vagy hogy ezt írom.

197712/d

Blinkey Bill megkérdi, hogy szoktam-e…?

Szoktam, szoktam – mondom. Még pontosabban

kérdi, szoktam-e tudni…? Szoktam, szoktam

– mondom. Szoktam-e tudni, mikor le…?

298

Szoktam, szoktam – mondom. – De csak kérdezz!

Szoktam-e tudni, mikor leülök…? Nem

ismétlem el a beszélgetés minden

mozzanatát. Röviden: a lényeg

az, hogy végülis szoktam-e tudni,

mikor leülök szonettet írni,

hogy mit fogok írni? Dehogy szoktam!

197712/e

A rend kedvéért – mivel az előző

szonett nem lett szonett, mert az utolsó

három sorát elhagytam: itt pótlom! –,

a rend kedvéért el kell mondanom, hogy

Blinkey Bill a koalák első nagy

írója lesz; s a magánhangzókat,

melyeket most még helyette én írok

a nevében, nem a mifelénk honos

rend szerint kell ejteni; tíz szótag

itt mindig a két belső sor; ezt csak

úgy mellesleg… Vagy nem is! Műhelytitkok

ezek, melyekkel előrelendítem…

– ha ezt a versét még nem is, bizonnyal

egy-két későbbit –! Nem szabad titokban

299

tartanom semmit, ami neki az

áttekintéshez kell. Most kopognak

az ajtófélfán. Csak áttekint éppen.

197712/f

Tudom, valahányszor a csontomat

röntgenezik ezentúl, arra fogok

gondolni, hogy most egy kalapból húzok,

melyben két lap van… Hogy miért kalap?

A lap a fontos! Csak az a két lap:

élet és halál, mondom most; nem tudok

– nem is akarok! míg vajas pirítóst

vacsorázunk! – pontosabb szavakat.

Lap, kalap, élet, halál, lap, kalap,

vacsora, csont, vajas pirítós, szavak,

ezentúl, valahányszor, fontos, tudom:

szavak csupán. A vajas pirítósom

egyelőre mindennél pontosabb.

Egyelőre, minden, pontos; szavak.

197712/g

Karácsonyra egy papírkosarat is

kaptam. A kosár csaknem egy hétig

ott állt, selyempapírban, a többi

ajándék közt; előbb meg, karácsonyig,

300

bolti papírban a kamrában. Annyit

láttam! hogy – épp így lett nagy, igazi

meglepetés! Mondhatni, év végi

hajrát kezdtem vele. S lehet, hogy ezt itt

– az úgynevezett kéziratpapírt

(s majd a végén megmondom, tényleg-e?) –

szintén belehajítom. Nem, ebből ő

csinál hiúsági kérdést; segít,

mondja, a selyempapír forma-őrző,

elhagyott papírkosár-szelleme.

197712/h

A karácsonyfa mellett otthagyott

papírkosár-papírban egy fenyőág

már elpotyogtatta összes tüskéjét;

most egy búcsú-fenyőágat dobok

mellé; rá. Ezt a szellemalakot

– melyet a kosár helyett már én őrzök –

a kosár kapja vissza. Ha leszedjük

a fát, a selyempapír, mint a dob,

pereg majd a tüskék alatt. Telik

papír-ürege. Elsőt roggyan; zörren.

Válaszolunk neki: azzal, hogy csöndben

301

maradunk pár pillanatig. De így

sosem maradhat semmi. Kosarába

ejtjük, összehajtva.

„…ócska ruhába’!”

197712/i

Egy elektromos óra számai

most 21 óra 19-et

mutatnak. Szeretném ezt a szonettet

neki ajándékozni. Valami

– számára! – megfoghatót mondani:

azt lenne jó. Vajon mit értékelhet

egy ilyen kis óra? Egy ígéretnek

örülne talán. Hogy ha a mai

adaggal, melynek utolsóelőtti

darabja ez, kész leszek, s az írógép

„visszamegy a helyére”, ő is vissza-

kerül az ő helyére, asztalomra.

Fölnézek rá. Ezt meg tudom ígérni,

mondom. Írásba adom! (Idefér még.)

302

197712/j

Ez a vers készülődés lesz itt végig:

készülök, hogy a polcról, ahol egy

kis tenyérnyi kavics és üvegek

s egy másik kavics mellett most négy fényes

szám zöldell – 21.28 –, végre

levegyek Valakit. A növények

épp most köszönnek el tőle. Holnap

találkoznak megint. Talán az éjjel

elindul egyikükből egy halványzöld

gyökér-dudor. Egyikük: ez csupán

növény lehet. Kavics nem; óra nem. Most

idenéznek; látják, összpontosítok.

Én álmosságot érzek. Végre rámtört,

ezt nem várták hiába. Óraszám.

197713/a

Hamletben a teljesítményszerűség

vágyának hiánya már idegen

tőlem; bizonyos körülményeken

múlunk, s megmarad egy átlag-feszültség,

303

mely állandó alapja a különbség

ingadozásának. Objektíven:

ennyi a cselekmény. Tíz szonettem

tíz udvaronc? a magam szakszerűség-

-elve bánt el velük? bánt el velem?

Tegnap este még annyi elintézni-

valót éreztem magamban, hogy három

és fél órán át nem nyughattam. Én

egyszerre akarnám a habozásom

s tevő-kedvem; s unciánként kimérni!

197713/b

Az iméntiek pontosan a régi

művész-alaphelyzetet vázolják.

Akár az Ottlik-mesében. Dolgát

halogatja az alkotó személy, míg

feltűnik a Halál. Hogy jönne érte.

Megalkusznak. Egy napot-éjszakát

kap a szobrász. Egy hónapot. Fertály

évet, és így tovább. Tényleg nem érti

a Halál. (Egy kissé Hamlet-alak;

mert ki tudja, hátha – Ő halogat!)

Végül nem szabnak időt. A művészé

304

a be-programozatlan ez-meg-az, az

ennyi-meg-annyi. Most pár óra alatt

kész – s rögtön! ha ő az úgynevezett mű!

197713/c

Miből fakad az én elégedet-

lenségem? Csak a beosztott időből!

Hogy beosztom; s így kezdhetem elölről

a beosztást, hogy tekintettel le-

gyek másokra; dolgokra; egyebek-

re. Magamra is ily „egyebek” között.

Persze, ilyen nincs! Hogy: ott – „magam”, itt – „ők”!

Mi van akkor? Mégis felesleges

a külön-erőfeszítés? Mert ez az

én „lehetetlen” törekvésem ál-

talános emberi dolgok jelképe!

Akkor is – s épp azzal! –, ha szélsőséges

formában – ó, szelíden! – meg-megszakad

benne (s mert: dehogy!) a Folytonosság.

305

197713/d

„Jó lenne minél közvetlenebbül

összhangba hozni az egymást kizáró

elemeket!” ilyesmit rég nem mondok,

nem várok. Mindössze – nem sikerül.

Amikor úgy érzem már, hogy körül-

belül üres a terep, s megoldások

nem fenyegetnek, összetalálkozom

valakivel! És megszívélyesül

a légkör. Mintha Charlie Parker madár-

tanista altszaxofon-szólamát

egyszerre szalonzenekar kísérné!

(Volt ilyen!) Az én ornitológiám

ilyenkor úgy csap szét, mintha kikérné

magának! Mégis minden összevág.

197713/e

Visszajön egy karácsonyi csomag

Villejuifből, pedig ráírtuk: Kérjük

egy hónapig tárolni, ha a címzett

nem volna otthon! Ez az ajánlott

306

küldemények baja. A simát ott-

hagyják a szomszédnál, vagy a kilincsre

akasztják; a pontosabb dolgok egyre

bonyolultabb pontatlanságokat

okoznak. És ez a nyirkos idő…!

Ráadásul elkedvetlenítő

a madáretetésben is, hogy nem

mennek rá néha egy napig se a nagy

gonddal készített adagra. Persze,

bárki-bármi van, ő dolga, hogyan.

197713/f

Állom-e még, amit egy fogorvosi

váróban több, mint húsz éve mondtam:

hogy kész volnék inkább lemondani

minden jóról, ha ezzel a rosszat is

kizárhatnám? Igen, az az akkori

szólam lényegében – mert: csírában!

mely nem fejlődhet ki, én is tudom –

tartalmazta összes Charlie Parker-i

hajlandóságom. És én, ha hasonlat-

hoz használok bárkit, máris kiikta-

tom sajátos, esetleg épp oda nem

307

vágó jegyeit. Marad –! Mi marad?

Két szélsőség híján! Ez madártanom.

Véletlen, hogy így hívnak egy számot.

197713/g

Nincsenek „madarak” és „emberek”!

És ezzel mindent megmondtam. Tanom

sincs; az „Ornithology”-t hallgatom,

és közben véletlenül verseket

írok. És mire egyeztetettebb-

nek látszana „minden”, már ez a sor-

vég felborítja. Bizonyos csönd van;

ketyeg a régi úti-ébresztő,

melyet biztonságból a rádiós ó-

ra mellett továbbra is felhúzunk.

Halványzöld számok változnak némán,

és egy másik rendszer zajt üt hozzá

halkan. Faggyúfoltos a párkányunk.

Üres. Sor-szóló, gépemen. Elnémul.

308

197713/h

A „Madarat” s Milest – Lucky Thompsonnal

tenoron – úgy hallgatom, mintha apró

elemekből egy szoborcsoport épp most

formálódna. Nem is egy-egy szólam

emelkedik ki, úgy érzem, annál

jóval kevesebb. Az előző sorból

így csúszik át – és már az sem mondható,

melyikbe! – egy szó, amelyet ott várt

volna, aki tudhatta volna, hogy jön!

De ki tudta! Az improvizációt

megtervezzük, persze, dehogy bízhatjuk

a véletlenre. És mégis…! Egy az egy-

ben (ez a „hogy jön!” ríme) nem lesz sosem;

így, ahogy mondom, csupán leírható.

197713/i

Milyen sokáig azt hittem: hallom,

például, Parkert; azt hittem, őt hallom,

pedig legföljebb valamit hallottam,

csak úgy neveztem, amit hallottam.

309

Most lemegyek s megnézem a parkban

kiakasztott szalonnadarabokat.

Ágakon lógtak. Ilyesmi, ha elfogy,

tudhatom, elfogyott. Nem tudhatom,

persze, a cinkéknek jutott-e. Nagy

varjak is röpködnek errefelé.

Megyek koszos havon, ágak között

a fejem. Dühít még a visszajött

csomag. Kötözöm a falatokat.

Mit hallunk mivé; mit teszünk mivé.

197713/j

De hát Charlie Parker nem ugyanígy

nem behízelgő-e? nem ugyanígy nyers?

Mint e ma délelőtti eseménysor,

mely – szerencsére! – a szalonzenés

szívélyességnek véget vetett. Még

a madártan is bejön, ahogy félre-

röppennek itt a közeledésemre;

és érzem közben a bokám tövén

a nyirkos havat. Nagyon sok fenntartás

kell a létfenntartáshoz. Odaadás

nélkül se megy. Kötözöm a faggyút.

310

Remélem, tényleg a cinkéknek jut.

A csomagot, úgy ahogy van, koszosan,

átpakolom, s megint útnak indítom.

311