Vízitükör

A Vízitükör kötetet Egry József és Takáts Gyula együtt állították össze. A rajzok címét Egry József adta. Közben Egry József, a balatoni táj ihlető szépségeinek nagy festője, a Kossuth-díjjal kitüntetett mester, 1951-ben meghalt. Így a kötetet csak most adjuk át a közönségnek.

Mint tengerből

Mint tengerből, ha jő a kék öböl,

Tihany felől, úgy jő felénk a tó.

A tükre most opálos szürkeség,

de zöld, ahol hasítja a hajó.

E nagy tálból merem ebédemet.

Nádas mellé vetem ki horgomat,

s aranyló málém fényes gyöngyei

öblünkbe csalják a szép pontyokat.

És délre nyárson vagy a tepsiben

sercegve sül a hófehér falat.

A jó vörösbor róluk álmodik

kulacsbölcsőn szundítva fák alatt.

Így űzik egymást csendes napjaim

e kis homok-sziget szűk partjain,

hol csendben én és egy család rigó

oly vígan élünk, mint pólyás papin.

Anyánk a nappal és apánk az éj.

Mindkettő csak nekünk kedveskedik.

Hol a hűs Holdat, hol a tűz Napot

a fűzfáink fölött ellengetik.

A hegy alatt kalászos már a rozs.

Kakuk számol a kis akácoson.

A percek úgy szöknek dalával szét,

hogy észre sem veszem s az est oson.

És most látom, tarló már rég a rozs.

A víg szüret lassacskán itt topog.

A hegy olyan, mint puttonyos legény,

kit földhöz-vertek már az új borok.

Tepsimben egyre ritkább már a hal.

Vermelve télre, lassan mélyre megy.

A nádkunyhóm résén eső pereg.

Falunkból zeng az őszi egyszeregy…

Balatonparton

Cseresznyefa. Kezemre permetez sok fehér szirom,

és én játékosan a vízre hullatom.

A kék vizen, mint vén rizsbárka ring

a badacsonyi kőszállító-hajó,

s fölöttünk halkan egy gém kering.

Zöld szittyók, szines vadkacsák.

A tóról halkritmusú zenék,

mintha Po Csüi verset hallanék.

Szemközt az égre karcsún

a Gulács finoman ível,

mint kis Fuzsijáma, lila lepleivel.

Napalkonyán a tó Sárga Tenger.

S a pókháló, mint szűz japáni selyem

ruhámra akad a kócsaglesen.

Fehér szirmok, sárga csodák,

fekete bárkák, bordó nádasok,

s az alkonyat rám úgy oson,

mint sárkányt-leső gyerekre

egy kínai mese.

Akár a gondolat

Borral, szőlővel megrakodva

hajónk a tóra siklott.

Az árboc szikrázó hegyén

az őszi fény kibomlott.

Bor és a víz dalolt…

A karcsú deszka hattyú lett.

A hegy sziget.

Szétosztva égen és habon

a tűzbőlformált szirteket.

Bor és a víz…

A vizen fény.

A fényben tíz kosár.

Egész gyümölcsöst ringatott

a könnyűfodrú ár:

szőlőt és szilvát,

zörgő mandulát

s szürcsölve ittuk már a bort,

akár a kék vizet

a tarka vadkacsák.

A fényen át a szél kukucskált.

Röpülve vitte hó vitorlánk,

akár a gondolat

a színt, a tiszta formát.

Vihar előtt

Láthatatlan műhelyekben,

melyeknek fény az oszlopuk,

ikrás ezüstben fürdenek

a tarkaszárnyú kakaduk.

S midőn a hőség megreked

a száraz mandulák bogán,

villogva szöknek ők elő,

mint kék delej a szürke fán.

A füst leszáll a tó felé

és biztos rend szerint lapul

és gyűlni kezdnek a jelek.

A rét is lassan elfakul.

A vár lilára vál. Csipkés

fokán a gólyák tánca leng.

A hőség ingó áramán

az erdő kígyózva kereng.

És sorra hangot váltanak

a tornyok érc virágai.

A láthatatlan szellemek

varázsát szinte hallani.

A földműves sietni kezd.

Halász a vízről partra köt.

Tűzszárnyú angyal villogat

a felhő-tölgyesek között.

A lába kagylókon ropog

a nádak érett zátonyán.

Kékcsőrű szárnyasok hada

süvöltve zeng a mandulán.

Így emel

Ott, ahol én járok, tőzeg szaga foszlik a tájon.

Lábam alatt ruganyos mindig a berki határ.

Mint a szivacs, teleszívta magát zöld, hűvös erővel.

Nád gyökerén puha sárvíz rejti a barna nadályt.

Barna nadályt és zöld kukacot, mit kedvel a compó:

tömzsi pirosszemű. Nincs nála különb a vizen.

Hullámzó susogásba merülve, akárcsak a kagyló

tenger alatt, egyedül járom a berki határt.

Nincsen öröm tisztább, mint pávaszin alkonyidőben

szedni horogra a jó tátogató halakat.

Lomha a víz a hinártól. Fürge a nád susogása.

Harmadikul fölibém hajlik az ég terebélye

s itt lakik ő, a fehér tündér, aki útrabocsát, ha

gerle szavával az est csillaga kél a vizen.

Így emel engem a barna mocsár a magasba naponkint,

mint a fuvallat az ég könnyű, erős madarát.

Mint az út

Ismét a tó s a meghitt környezet.

A ház… a tölgy… a megszokott jelek.

A tettek biztos, pontos hangjai,

amint az ember él, úgy hallani.

Háromszázhatvanöt nap ritmusa

dalol. A kút és műhelyek vasa

perel, villámlik s mint az út vezet.

Hangjukban tiszta, csengő felelet.

És kint a békák… Kutyaugatás…

Sürül az est, zizeg, akár a sás.

Az éles tőrök horgas szálai.

A berki táj fülledt villámai.

Hajnalban naspolyák és almafák

zöld lángjain az ébredő világ.

Az első fényben ujjaid nyoma

nyílik, akár a tárgyak mosolya.

Rigód az ágon édes, hajnali

füttyszóval kezd a napnak vallani,

bátrabban, mint e vers, s piros virág.

A tó fölött egy fényes szekfű-szál.

Nem is szekfű, de hófehér sirály

lebeg, mint tüll, szép menyasszonyuszály.

És délután a langyos záporok

sistergő szárnya zeng a lombokon.

A terhével lereccsent körteág,

mint ifjú költő, kit villám talált,

s körötte égnek, földnek szabadon

hullámzó versei a zöld habon.

Köztük, mint karcsú, tűzvégű ladik,

szines szivárvány hajladozik.

Kezemben tollam, mint lapát nyele.

Ringat az élet tiszta tengere.

Mézöntő

Jött a néma szó. A könnyű dal.

Acélt hozott és kötelet.

Egy angyal hozta fényes szárnyain

s megállt a szőlőskert felett.

A hamvashúsú zöld magok

gyökérig meghajoltak.

És átszóltak a körtefák

a szomszéd asszonyoknak…

Ezer tavacska nyílt a hegybe.

A gálicos kutak

vibráló párát permetezve

fújták az égre-dőlt utat

és lett a hegyben nagy csuda:

akár egy dallalgyöngyözött madár

elindult fölfelé a mandula.

A prés alája bujt.

Köréje szállt a kert

s a kék szüret megcsordult odafent…

Az öblök fényes, nagy sajtárjai

az égi-musttól kezdtek forrani

s midőn csordult a sok edény,

hajót hozott egy csónakos-legény.

A szőlős táj, mint tág lépes keret

fölitta mind a mézöntő eget…

S az angyal lábait megint

a fölnyílt kék kutakba mosta

s kinyitva könnyű szárnyait

elszállt a felhős nádasokba.

Vízi templom

Fűzfa alatt liliom.

Szirma sárga kadmium.

Gyökerinél berki patak,

melynek felhős bokraiban

lengnek tarka, zöld halak.

Mint a pávák, vízbe, égbe

nyílik farkuk lenge éke.

Könnyű, hűvös legyező

s szunyogszárnyon zeng az angyal.

Lesi őket tarka naphal.

Nézi, lesi… Piros szeme,

mint a szenté, néz a mennyre.

Kerek száján, mint füzér,

pereg tiszta gyöngyszemekkel

égfelé a buborék.

Angyalokra vadászgató

áhitattól hallgat a tó.

Kék ablakán rózsafény.

Vizi templom vörös papja,

gém szunnyad a nád tövén.

Így mulattunk

Már tükrén ring a tájék

a fényes, tiszta tónak.

S e tótágas valóság

üdébb tavaszt varázsolt.

Fán és mégis hinárból

így szólt a könnyű csőrös:

– Horgodra füzz gilisztát,

mint berki zöld szivárványt.

Nyeledre szirmozz csokrot.

Hajítsd legott serényen…

S a tiszta fény-tükörből,

minnt ajzott lantnak húrján

a könnyű dal, egy potyka

aranyló teste villant.

Anakreonnal ketten

vidáman így mulattunk

partján a tiszta tónak.

A tücsök és a kovács

Az asszony kint ült és vidáman

épp pontyot pikkelyezgetett.

Szivében tán gyöngyházszin álom

derűje reszketett,

akár a gazdag tó,

a nagy anya

és szólt a kis tücsök,

az alkony angyala:

– Nézzél fel néném. Itt megy ő,

ki oly sudár, mint a fenyő

és anélkül, hogy fejét lehajtaná,

befér a műhelyünk alá…

A kormos nagy kovács

letette pintjét.

A vályúhoz szaladt

és kérte ingét.

És sejti jól, hogy itt a vendég,

aki az üllőknek felel

s a görbe, vén tőkék alatt

a mézzel áttelel.

A tó a hegytől elvált.

A hegy kitárta szárnyát

s mint nagy, kékszárnyú lepke

leült a csillagfényű kertbe.

Éhes gulyások álmain

A nyáj bement… Magam vagyok…

Köröttem nádas táj ragyog.

Bíbic csapong és füttyöget

az árva ágasok felett.

A tó bolyongó szelleme

fületlen köd-csacsira száll

s itatni kezd az alkonyat

totyogós partjainál.

A fordulás hűvös keze

ráhull a sásos testire

s a nád közül, mint nagy halak,

tört csónakok sóhajtanak.

A hold kifoldja törzsüket.

Borral, búzával rakja meg

s éhes gulyások álmain

cipóval telt uszály remeg.

Hajnalra, mint csigák nyoma,

a nád közt fényes pocsolya

jelzi, a bárka merre ment.

Nyomában árva kút mereng.

Csak nézz reá

Ha jő a csendes alkony,

egy kis tűz gyúl az éren.

Csónakján leng a pákász,

és fenn a hold az égen

bolyongva jő.

Csitulj magányos lelkem!

Békélj az esti tájon,

akár e néma tópart,

és bármiként is fájjon,

e példa szent.

Hisz nincs vattásabb kórház

mely mint e láp, úgy bódít.

A hold bolyongó orvos

és biztos szerrel gyógyít.

Csak nézz reá!

Fehér ruhája ködből.

A homlokán a tükre.

Az altatói prücskök,

szavuktól jő szemünkre

az álomír.

A fűre dől a baglya.

A fű fejét lehajtja,

és szívünk, mint a fürjek,

és fűzfák, sások alja

álomba ring.

Tavi vers

Ez itt a kék…

És benne alszik a hullámvonal

és alusznak mind a tiszta tájak

e fátlan erdő gyöngyös lombjaiban.

Se törzs, se ág és rengeteg.

Kék végtelen e levelek

csillámló, párás tükre.

Közöttük él a hon, melyet

nem jár az ember. Nem szántott eke.

Elmosva, lágy redőkbe szedve,

zöld szirtektől beszegve,

sikos palák lépcsői közt

lendíti fény. Fodrába sodorja.

Falán elcsattan a hullámok rojtja,

mint ostor, s a márványos szikla

ragyog, mint kován a szikra.

Ez itt a kék… Belőle

vékony szálak

rezgése jut a halásznak.

Hajód árnyéka fölötte leng csak.

Látod és mégis csukott az ablak.

Ez a kék… Bezárva

az embertől fölszántott tájba.

Hattyúlány… vízivirág…

Kék ágyban alszik este.

Kagylón evez hinárszigetre,

s ha ébred, almafák

nyitják ki ablakát.

És karcsú, villogó sirályok

köszöntik, mint az égi lányok.

A délelőttje szunnyadás.

Szivén virágzó forradás,

mely ringatózva, mint patak

és csónak, véle alszanak.

Alkonytájt kezében náddal

harcrakél az óperenciával,

s két karcsú vár vízfénye közt

szárnyas társakról álmodozva,

reszket a csillogó habokba.

Hazája kék tavak. Tanyája

lilába-ágyazott sziget.

Sistergő nádak muzsikája

álmodta könnyűnek.

A háza tükrökből rakott.

A teste vizi-rokka,

szines izekre osztva.

Haján aranyló szirmokat

sző át a zöldelő moszat.

Iszapból nő az ég felé,

s tisztábban fénylik, mint a kristály.

Szirmát nem éri dongó.

Nem túrja vágyak édes nyelve.

Felnő a csillogó vizekbe.

Fölötte száll a por.

Csupán a kócsag látja,

ha szűzi tollait

a menny vizébe mártja.

Hal is, virág is, ember is.

Egy titkos óra látja is.

A déli halvány hold alatt

a napfény olykor rámutat.

Aranyló erdő rejti.

Mögötte nyíres, berki.

Ezüstlő forrás a lombja

s rézágú habot ringat

harmadiknak bokra.

Hármas kör védi,

három vizi-erdő.

Azontúl száztőgyű legelő.

Bíbic szól: – Szép vizi-virágom

mosolyod egyedül én látom. –

S tükröt vág a horgas sásba

éles szárnya suhintása.

– Zöld ember. Rossz ember… Cirr… Cirr!

Vigyázz, le ne tépjen! –

Óvja a prücsök is

ágas tetejében.

Nádból-nőtt tündér, vizivirág

hallgatja őket tükrein át.

Szirma szivárvány.

Karja kagylós-márvány.

Haltól füzéres ága-boga

s ragyog körülötte

a vizi palota.

– Hattyúlány… – súgja a révész,

s meg sem áll hazáig.

Küszöb fokán üldögél.

Mesél vacsoráig.

Fénylik a ház sarkaiban.

Révész vonja kék ladikban.

Benne ül a háznép:

macska, vályu, kazalárnyék.

Olyan, mint a bárka,

melyen Noé szállt az árra.

Csak egy kicsit idevalóbb:

kemence is ég a hajón.

Nádból-nőtt tündér, vizivirág,

nézi kék tükrein át.

Nézi, de nem látja.

Szittyós szempilláit

szunnyadón bezárja.

S hajnalban almafák

nyitják ki ablakát.

Fényes, villogó sirályok

ébresztik, mint az égi lányok.

S fönt a szérün röpköd egy toll.

Szól a révész: – Mégis itt volt. –

Oly szép volt

Pirosló talpam rugta a habot,

és két karom, mint fodrozó lapát

merte a gyöngyöző mély alkonyok

zöld víz alatt derengő sugarát.

Testem súlyát veszítve, mint a fény

siklott a hűvös áramok ölén,

s a földi zord elem után a mély

szebb hont varázsolt körém és fölém.

Kristályos pezsgés omló fátylain

lengett a táj s a rózsáló homok

redőzött dombja közt, mint hegygerinc

huzódtak kígyós, hosszú zátonyok.

Szivem még vágyta, ám tüdőm feszült

s agyamban villant furcsa gondolat:

– Mi lenne most, ha hallá váltana

e kék elem, itt lent, a víz alatt? –

Fölbuktam és oly árván, mint a kő,

melyen pihentem, néztem egyre csak,

mint leng a tiszta nyáj, a hűs uszony,

mint fénylenek a mélázó halak.

Fénylett felém a vízalatti táj.

Ringott a vízalatti kék Bakony.

A nagy hinárosok, mint tölgyesek

remegtek ott a billegő napon.

Oly szép volt, hogy tüdőm átkoztam és

a rendelést, hogy partra mért dobott?

Lábamnál kagylós villogás. Odébb,

a nád tövén egy zöld hal hallgatott.

Hívott a hűvös, kék Bakony s fejem

már újból lent a kőlapon pihent,

s testem, mint lényem átvált szelleme,

ezüstös fényben lengett odalent.

Csukázó

Nádas parton friss tűz ropog.

Jeges vízbe lóg a horog.

Pattog a zöld fűzfa ág.

Reves bőre habot senyved.

Ujjam begye majd megdermed,

mint a szeder kékül már.

Cincog a nádszál dereka,

körmös szellő hajtogatja.

Táncot jár rá a bokám,

amíg lesem a csukát.

Fejem fölött vadlúdcsapat

szárnya suhog, ahogy halad.

Téli nóta, suhogó.

Égből hallom. Lent meg, látom.

Vígan húzzák a gúnárok.

Tükröt tart a téli tó.

Alattuk a nagy hinárok

erdősége már elmállott,

de a tűhegyes fogak

riogatják a halat.

Mint a rókák faluvégen,

lapulnak a nádasszélen

lenti, hűvös utakon.

Zugoly, csárda befogadja,

mint a zsiványt a barlangja

hajdan erdős partokon.

Útja, zuga van a víznek,

több, mint három vármegyének.

Duplapuska, vaslakat,

nincs pandur a víz alatt.

Megy a csónak… Piros szárnya

disznót ringat át Zalába.

Mustot cserél a gazda.

Csak én ülök itt a parton,

s didergek, mint kártyarajzon

a vadász a harasztba.

Kékre festik a sirályok

hófehér tollát a lángok.

Szárcsa játszik s a vöcsök

búbján jönnek a ködök.

Mint az álom… Mégis vastag.

Bársony a csend, mégse hallgat.

Hujj, de körmös! Hejj, de szép!

Köd szitál a deres partra,

horgom vékony szála tartja,

máskép eltűnt volna rég.

Hogy a hajó betaláljon,

hujjogatok, mint a pásztor,

s bár zsákomban egy csuka,

vígan ballagok haza.

Befagyott parton

Zizeg a tó. Cincog a jég,

mintha tücsökszót hallanék.

Ezer ezüst tücsök dalát

a csillogó nádason át.

Decemberben őszi nóta,

mintha présház mögött szólna.

Fönt a hegyen, holdas este

borunk mellé cseppentgetve.

Pedig a hegy alig látszik.

Diófája ködben ázik.

Befagyott az út is oda.

Ládában már a vitorla.

Bundás hasával a hajó

égre puffad. Rajta a hó.

Rápihézett, mégis hallom

a tücsökszót itt a parton.

Zizeg a tó. Jeges lapok

cirpelését csak hallgatom.

Hallgatom, így zeng a tücsök

s ragyog a jég, mint a tükör.

Fakutyán, fényben

Egy gitárnyakú, nagy barát

repült a malmos völgyön át,

mezítlen lábbal, hosszú karral.

Olyan volt, mint kopasztott angyal.

A dermedt láb aranyló bolyhai

csillogtak, mint a kis-kacsák

pihétől sárga, könnyű tollai.

S kezében volt a száraz ág,

amelyre, mint a vadgalamb

leszállhatott – ha kedve hozta volna –,

de ő csak szállt az égi porba…

A nagy kerék alatt a molnár

a pengő égre bámult.

Szeme kiállt a koponyából.

Piros száján a mosolya

világított, akár a réten

a sás szokott a nádból,

mikor a könnyű nyárfacsónak

kendert szállít a békés tónak…

Lángolt a rendház méhese

s a fényes jégcsapokra szállt

tizenkét zümmögő család.

A kis patak eloldta íjját,

megeredt s a kéklő nagy garat

őrölni kezdte lassan a havat.

A jégen át siklottam épp borért…

Ilyen volt s az volt ám a tél!

Ki látott engem?

Se föld, se víz alattam.

Akár a fény, akként suhantam.