Takács Zsuzsa A búcsúzás részletei 1976 3-67
Takács Zsuzsa
A búcsúzás részletei
3 4
A búcsúzás részletei
[Fülszöveg]

Takács Zsuzsa 1938-ban született Budapesten. Orvosnak készült. A gimnázium elvégzése után mégis a Színművészeti Főiskola vendéghallgatója lett, aztán az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta tanulmányait, és spanyol-olasz szakon szerzett diplomát. Egyetemi éveiben kezdett el verset írni, és akkor kezdett el fordítani is: spanyol, olasz és francia költőket fordított magyarra. A Költők egymás közt (1969) és más antológiák után 1970-ben jelent meg első verseskönyve Némajáték címen a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Két lánya van, a nagyobbik 1969-ben, a kisebbik 1971-ben született.

A Költők egymás közt című antológiában írta költői céljáról beszélve: „Szeretném hinni, hogy a lényegesről mindig tudunk majd újat mondani, hogy a megismerésben több áll előttünk, mint mögöttünk.”

Ezt a verseskönyvet úgy kell olvasni, mint a prózát: elejétől végéig, a gondolatok rendjéhez igazodva; nem szabad benne elhamarkodottan előrelapozni, türelmesen ki kell várni az utolsó sorok idejét, és akkor a versek elvezetik az olvasót az élmények egyéni és mégis oly közösen emberi világába, az élmények belső köreibe.

Minden pillanat az idő szilánkja, és mégis benne van a teljes idő. Erről az élményről beszélnek e kötet egyedülállóan szép versei. A születés komor, ünnepi, győzelmes órájáról, a készülődésről, a fájdalomról és örömről. Az emlékezés ideje kerül a versekbe, egy-egy mozdulatból kiolvasható rejtett utalás, a tárgyak és az emberi kapcsolatok jelképei tűnnek föl bennük, vonzalmak ébredése, sötét, fájdalmas, hideg búcsúzások és a reggel fényei. A sorok mögött, az élmény mindig kézzelfogható valóságában a harmónia és a derű vágya dolgozik –az elemző értelem indulatokkal gazdag, az objektív megfigyelés a hangulat hatásával kapcsolódik össze a versekben.

Takács Zsuzsa póztalanul ír, nem ölti magára szerepek álarcát, pontos fogalmazásra törekszik: pillanatokban. az élet részleteiben nagy emberi távlatokra irányítja rá a figyelmet.

Előszó
Majd emlékszem a síró falakra,
a hosszúujjú, édes éjszakára,
fölismerem e lázas dobolást,
s állok a kinti napban, részed.
Mert hártyát vont az idő körém,
magányomat koponya-kézbe fogta,
vonás magát nyitott tenyérbe írta,
süppedés a mélyben ágyát megvetette,
duzzanat hullámzó sátrát fölütötte,
fekete körmök úsznak a sötétben,
és magzat arcon lapoz az idő.
A végtelen magából kivetett,
esetlen függök domború hasadban,
lazán egymásba érnek csontjaim.
Lágy húsdarab a foszló hús között,
mire növel a sűrű éjjel engem?
Guggol és életéért könyörög:
„Irgalmazz nekem!”
5
Irgalmazz nekem, mert egymagam vagyok
a tengerből kitépve, megjelölve,
és visszaejthetsz az örök időbe.
Eljön a nap, véredbe mosnak,
vakító kádban megforgatnak engem,
s az érintésre szomjazó anyagba:
beléd fogózom újra, ennyi csak.
Irgalmazz nekem, ha élni hagysz.
Dermedten nézlek, szűkölő kis állat,
utoljára látlak mindig.
6
Július
7 8
Az emlékezés előttről
Ringat, földob, elnyel,
ringattatja árnyadat velem
idő, idő; piros mezőben
feketén.
És megpattant az ég.
A víz hátára vett,
a Kínok Alagútján úsztatott,
s úsztak velem a sáros csillagok.
Félúton elhagyott.
Magamra végleg a ropogásban,
a hullámzó izmok harapásai közt,
a fogyó oxigénben.
De fejemet a mélybe ástam,
mert mennem kellett, valaki szólitott.
A szervek sírva tértek ki előlem,
és szívverésem akadozása szólt.
Mint csavar a menetben úgy forogtam,
egymásra csúsztak koponyám csontjai,
és nem kivántam többé megszületni,
mikor elértem a végzetes falig.
9
Nekifeszültem, ellökött,
mellemről fölemeltem arcomat,
nekifeszültem, rámomolt,
kiásták homlokomat, államat.
Elfordultam,
a hűvös levegőre
egy ránditással kitéptem testemet.
Bőrömre vér tapadt és vizelet.
Amiről azt gondoltam: végtelen,
kettéhasadva hevert a lepedőn.
Üresen, nélkülem.
[Az éjszakában]
Az éjszakában
mellei.
Kiáltozásomra ébredek.
Fölémhajol, és betakar vele.
Ez maradt.
Végigsimítottam a bolyhos falakon.
Lehúnyt szemmel fürödtem. Kilökött,
kiűzött. Akárki megtalál.
Mit vétettem? Mért tetted?
Anyám.
10
[Ne hagyj el]
Ne hagyj el! Ne hagyj itt!
Nem ismerek senkit!
Én csak a zúgást,
amit nem hallok többé,
a gömbformáju éjjelt.
Álmomban úszom még,
lengek egy gyökéren,
méhed falát ütöm,
örök időtől várok.
[Gipszmadarak közt]
Gipszmadarak közt, hideg fák között
valószínűtlen nyárban tologatlak,
egyetlen élő.
Széttörhet a szél, szétszórhat a nap.
De alszol.
11
Hallgatlak, a kinti fényben
Fölkészülök. Hagyom hogy testet ölts,
lágy falaimban vájd ki ágyadat.
Csonk a végtagok helyén,
csontok lassú megszilárdulása.
Émelygés, szorongás.
A vézna testre óriási fej,
a szem helyén vak duzzanat.
Tapogatózás körbe-körbe,
hal-néma panasz. Hallgatlak,
a kinti fényben kuporgok.
12
Tükör
Megvágod az ujjad és látszik ujjamon,
s a vízben forogva hallom a levegő
tenger-zuhogását válladon.
Ahogy továbblépsz s megbotlasz kicsit,
dermedten várom, nem ütsz-e meg.
Kapaszkodom a szétfutó falakba,
menekülésem útjai lezárva,
és átölelnek óriás kezeid.
Építesz újra sötét világom
bontasz újra.
13
Hónapok, várakozás
Mért akartalak?
Micsoda állatösztön
sütkérezni vemhesen,
figyelni a lassú készülődést,
várni a képzelt napsütésben,
befelé nézni, melegedni?
Egy neszezésre, egy lobbanásra
alaktalan, betelve, hangtalan
nőni, fonódni, akaszkodni
szűkülő térben?
S e láng-járta testet ide-odavinni,
etetni, altatni, ruhát adni rá,
lábát emelni, homlokát törölni,
tükörben nézni laza vonásait,
idegen bőrét hűvös vízbe mosni?
Hogy nedvei egy fürtöt simítsanak,
dajkáljon egy síkos, lágy gubancot,
hogy hallja szólni szeder-ajkát,
s a megvalósulásnak részese legyen,
földje, edénye, eszköze?
14
Kő üti át az éjszaka hártyáit,
kapuit döngeti, megsebzi,
bevérzi az álmos, derengő hajnalt,
csillagokat vet, nikkelfogókat,
kést villogtat.

Fájdalom, köszöntlek.
15
Július, halálom, születésed
1
Tíz óra, tizenegy,
kőzáporban, a tengerparton,
síma szobában, fehér falakon.
Egy óra, kettő, három.
A kiáltás az ajtón túl megtörik.
A jajgatás a mélyből kiszakad,
égeti torkom, fojtogatja,
tenyerembe fullad,
megharap.
Mibe temessem foltos arcomat –
ebbe a lepedőbe, erre
a fogantyúra, erre
az asztallapra, erre.
Minden harmadik perc.
Minden második.
16
Elviselni hangtalan, hogy –
Háton fekve nyílni meg –
Eldobja az emlékezet –
Nincs völgye már ennek az éjszakának.
Csak gerince van a fájdalomnak.
Farkas fogai élesednek.
Csillagai magasodnak.
Négy óra.
Öt.
2
Hallom
a csontokat,
hallom az izmokat,
szakadnak, áznak,
jajonganak.
És ennyi vér. Az ágyról lecsorog.
Mint hentesüzlet: könyökig meztelen,
vérfoltos karok, minden
szeglet világít. Fázom és szomjazom.
Gumikötényben ölelnek engem át,
késük hegyével megitatnak,
17
és egybenő a kín;
megforgatja bennem kezeit,
arcát kitépi, vállát,
kicsúszik –
egyszál zsinórról levágják, leszakad,
és fölmutatják: emberteste van,
s a gyönyör végigborzong hátamon.
3
Mostmár akár fel is állhatok.
Nylon csizmába bujtatva térdig
az asztalról akár leszállhatok.
Az orvos a sebet varrja, társalog –
rekedt a hangom, idegen,
elindulhatok már egyedül.
De hiszen Ő is – egyedül? Igen.
18
4
Este van. Hajnalod.
Talán kongatnak valahol,
talán egy lócán ülve furulyáznak.
Vakít a fény. Készítik ágyadat.
Talán szemükbe hulló hajjal alszanak
ma este.
19
Jászol melletti éjjelek
A jelent csak ketten ismerik.
És hiába mutatja a jövőt
az állatok sötét szeme.
És tévednek a törvényhozók
és történettudók.
Istállómeleg vagy kinti hó,
vagy hófehér huzat az ágyon,
fekszenek egymás lehelletében:
anya és újszülött.
MINEK MEGSZÜLETNI?
– kérdezte valaki?
Ezen a párán át a palást-ragyogás,
az ajándékhalom,
az ujjongó és suttogó szavak:
bizonytalan folt,
elmosódó arc az ajtóüvegen.
20
LEHET, HOGY A KINTI VILÁG KIÉGETT,
de tavaszi szél jön, az ajtót kicsapja,
rövidke füvet hoz marokszám.
Fölkapja a látogatókat,
forgatja,
viszi egyre följebb.
EGYEDÜL VAGYUNK.
Nem látom már a zarándokokat.
Az előbb még itt álltak körben.
Fölédhajoltak vagy fölém,
de a kéménylyukon át
a szél elvitte őket.
Most felhő borzolódik a magasban:
köpenyek, palástok, kalapok.
MÉG JÁTSZIK VELÜK A HALÁL,
orrát izzadt homlokukra nyomja,
s a tört alomban szimatol.
De fejük fölött a csillag:
éljenek!
21
ESETLEN HEVERÜNK.
Olyan tág, olyan tág
lett hirtelen
ez az istálló, – a sarokban
tartálynyi vér,
felfüggesztett műszerek,
jupiter-égő
a mennyezeten –
HOGY NEM HALLOM MÁR A FEKETE
orrlikakon át a levegő
ki-bezuhanását,
elropogtatták az utolsó
adagot
a hatalmas fogak.
„…A beálló csönd…”
Csönd.
Véres, jószagú reggel,
egyedül mi vagyunk.
Tekints ránk!
22
Hogy megérkezett
Hogy megérkezett és megtapadt a falban,
s magába vette a fal az idegent,
s a lüktetés nem hagyta megpihenni,
hogy koromsötétben érlelődött
míg pusztult minden körülötte,
és tájak vándoroltak el,
jó neki.
Mert formálható és engedelmes,
átjárható s magába záruló,
mert végtagok erednek benne,
mert feje nő és érzékszervei.
Vigyáznak rá a párák és ködök,
az összezárulások: takarói,
az egymásra látó rések és utak,
vérbő hegytetők és szakadékok
lélegzetük elfojtva figyelik.
S a tehetetlent a világba kihajtják,
ujjaikra fűzik iszapos kezét,
véres latyakban elindulnak vele,
emlékezni fog e hullámzó halálra,
Iszonyú öleléssel, még egyszer, ölelik.
23
Újszülött arc
A csonka kéznek ujja nő,
a láthatatlant nem látja már a szem,
a hallhatatlan nem dörömböl,
az ébrenlét órái növekednek.
Szem régi árkán szétrombolt látomás,
sírás a mondhatatlan nyelv helyett,
párna a titkos, öreges ráncokon;
lúdbőrzés fehér lapok felett,
újszülött arc visszasüllyedése,
előhívhatatlan, vége már.
24
Melleid között
Igy akartam,
amikor megtagadtam barlang éjszakád,
a kígyózó, türemkedő sötétet,
csápjait, tapadását, suttogásait:
egyedüllétem matracán heverni,
lélegzeni nélküled,
súlyosodni, világosodni,
mert élnem kell és meg kell halnod.
Bontsd ki melledet.

Csatakos, duzzadt és szivárgó
bimbó és holdsütötte udvara.
Meredő éj, szemcsés reggelek –
világom.
Eljön a másnap,
fehér ingemet kitűzöd
száradni fagyra, napsütésre.
25
A halvány gömbök áttüzesűlnek,
az ingó képek megállnak.
„Gyökeret vert!” – nézel,
s kicsorduló tejed számról letörlöm.
26
Délután
Nedves lepedőid, ingeid a szélben,
halotti kendőm egy szögön,
széljárta, sírásvonalazta táj;
az elhagyott meder csöndjét
hallani.
Pihen a messze-földről-érkezett,
levette nemlétét, most meztelen,
átlépte a semmi gödreit, most fáradt.
Lélegzete a parton megpihen.
27
Sötét méhedbe vissza
Sötét méhedbe vissza,
iszapos öledbe,
hullámzó hasadba.
Többé ne keress,
gyűrd össze arcomat,
keverd el hártyás ujjaimat.
Bolyongok benned Egyre Kevesebb.
Duzzadt ajakkal szólítasz,
viszel ide-oda.
Mosdó fölé hajolva görcsösen
kiszámolod a végtelent.
Viselsz.
28
Utasítások a jelenethez
29 30
Az álom
szótlan jeleneteiben,
az akadálytalan gesztusok közt
az összefüggésekre fény derült,
aminek régen vége volt,
amit már régen nem akart,
keresztüllátott az időn,
újra kiitta a régi poharat:
„mit tudhat ő a reggeleimről,
s valóban, tudjon, ne tudjon,
sietve elmondjam-e két
kézszorítás közt?”
Borzongott a gyér megvilágításban,
az álom körvonaltalan tárgyai között,
ahol a jelenlétnek nincs akadálya,
ahol együtt fekszenek a szeretők,
ahol nincs oka a változásnak.
31
A jelzések, a rejtett utalások
A jelzések, a rejtett utalások
megvilágosodnak egyszerre.
Látni az elkövetkező lépéseket,
s az egyértelmü jóslat,
melyet mégis félremagyaráz
a titkos óhaj: ne múljon
az idő! – beválik.
Elhallgatnak és átölelik egymást,
de a sötétség hirtelen meglazul,
eléjük áll az ajtó, kimennek,
szemünk elől eltünnek örökre.
S ami aztán történt, ami
a megjósolt búcsút követte,
amikor egyedül ment a hegyről
a lejtős utcákon haza,
nem tartozik a történethez,
nem akar emlékezni rá.
32
Az év végéhez ér
Nem szabad a nyárra
gondolni, nem szabad
az elmúlt időre,
csak a fehér falra
szabad nézni, a friss
meszelésre, nem szabad
a kéznek a falon végigfutni,
mert a baba-arcok
gyilkolni akarnak,
a szeretők egyedül
maradni, illegni
a gázcsapok előtt,
hogy gáz színezze
édes arcukat, emlékezés
zokogjon vállukon.
Ragyog a hold ezüstje, kifeszül,
ragyog a hamis látvány egymaga,
s összeugrik a gyomor a fájdalomtól.
33
A filmben egy kislány áll az udvaron
A kicsapó zenében fuldokolt,
hátát a földszintes ház falának nyomta,
a gyermekévek ketrecében forgolódott,
s táncolt az ifjú pár a lakodalmas házban.
Idő, gondolta, szerelmem mást szeret,
mert nem érek föl a melléig se még,
minden megoldás hamis lesz ezentúl,
s hanyatló minden ívelés.
Az ajtó kicsapódott, az ifjú pár szökött,
sarkában a vendégek hujjogatása.
Sírni akart, de nem tudott,
arccal a falnak fordult, rátapadt,
görgette homlokát a hulló mészben,
míg átvérzett a vasalt lepedő,
s a vágy fejét szárnyába temette
az ablak előtt vonagló nyári ágon.
34
A színjátéknak vége már
A színjátéknak vége már,
a gyermek fölébred a díszletek mögött
a lábdobajra, sikolyokra,
a baljós csöndben fölül szívdobogva,
elindul a recsegő deszkapadlón,
botladozik a furcsa félhomályban,
vonszolja magával a takarót,
fölnyúl a derengő kilincsig,
– lehet, még messze van a reggel –
benyit az utolsó ajtón:
hol elhajított kés és szétdobált szoba,
hol pohárnak támasztott búcsúlevél,
nézi az egymásnak ugró sorokat,
forgatja a néma üzenetet,
anyját szólítja, fél.
Kinyitják majd az egyik titkos ajtót,
kiviszik majd a szabad levegőre;
eljön a másnap, fölszed egy kavicsot,
valaki válaszol az engedelmes vasban,
sírva ütöget egy kerítésen.
35
Csupasz világ ez nagyon
Párnám egy kar,
takaróm egy test.
Mire szültél engem?
Kiejtettél a foltos lepedőre,
csupasz világ ez nagyon,
meztelenek az éjszakái-napjai,
látni az arcon, mire jut.
Elalszom csitító karokban,
fölébredek a sivár lepedőn.
Öklét harapja néma csecsemőd.
Mint megúnt tej
száján kifordul a világ.
36
Fejem öledbe hajtva
Harmincéves csecsemődet öleld magadhoz,
ne nyúljon mosolygó kés után,
fejtsd le arcát a széttört ablaküvegről,
a pusztulásból, ami körülötte
szivárványos labdáit dobálja,
vedd föl! Mert bekúszik a fény
a szétdobált altatók között, és
sötétség veri a szív piros zománcát,
és piszkos víz forog az álmok mélyén,
s ő tudja, mit jelent.
A teknőben, a kádban mosakodik némán.
Hajó úszik el, billenő kacsa
a bizonytalan, szemrésnyi láthatáron?
Üti a tengert, üti a vizet.
Fényes gombok, fém-tőgyek merednek,
vékony víz itatja szelíden.
A langyos ölelésből kibomlik,
és megtörülközik engedelmesen.
37
Végigvonja únt testén a lepedőt,
didergő inget magára ad,
fejét a párna vállgödrébe hajtja.
Mondd meg, mit tegyen?
38
Mint jeligét suttogta
Mint jeligét suttogta: szeretlek.
Árulásra készen várta őt:
készen a szokásos szerelemre
39
Talán a másik érkezésében reménykedett
hogy fölváltja őt a nyűgös poszton,
hol önmagát vigyázta nappal-éjjel,
hogy melléül egy órára akár,
hogy melléfekszik a keskeny matracon;
egyedül állt az üres színpadon,
éles fénybe fogva mosolygott,
már ízlelgette a percet, mely végtelen,
már elmondta a gyöngéd történetet:
„Bádogpohárból egymás után ittak,
mint mérget hörpölték ki az időt,
vagy hallgatták az eső dobolását
az elmúlt és az eljövő között,
s a tetőn az eső utolsót ütött.”
Az éles fényben nem volt mellette senki,
meghajolt az üres színpadon,
forgolódott a keskeny matracon.
40
Aki épp olyan senki vagy
Semmi közöd a sorsom
cellafalát kaparó rémülethez,
a köröm csikorgása ez, a falaké;
a kiserkenő vörös csöppek
szétnéznek a kopár ujjhegyen,
hullásomat írják a mészbe,
vonásaid helyett.
Szerettem volna mégis, ha tudod.
„meghalok érted”,
de múlik az idő alattomosan,
a poharakban, az ablakokban
reggel lesz újra meg újra;
etetnem kell megint e robotot,
hogy cellájában körbeütődjön,
bemocskolja magát vérrel,
bemocskolja a világot magával.
Te, aki épp olyan senki vagy,
egyetlen orvossága voltál,
mielőtt a fényes tabletták zörögtek,
mielőtt kavicsot rugdalt
a kopasz játszótereken.
41
Visszanézek, a remény
nem ültet nyálas rózsát
a széthullott világba. Akárkivel,
akár veled is, nem, veled mégsem,
– tündökölj csak ostobán –
veled mégsem találkozhatom.
42
Elmerül a kéz az arcban
Elmerül a kéz az arcban;
a kéz a szemre rátapad;
vonaglanak a nyári ágak;
nyári ágak vonaglanak.
Mit gondolt a mocskos szív is?
A végtelenhez dörgölőzik,
tetteti szép dobogását,
áttetsző héját döngeti,
Majd kikezdi egy édes pillanat,
majd fuldoklik a két kezem között,
majd hentereg egy jó párna alatt,
ne verjen többet, ne ugasson!
43
Légy átkozott – súgtam
Légy átkozott – súgtam –
szerelmem! mert szép
a mosolygásod,
mert vödör ütődik
a szív falához,
fekete vért hoz,
mert ujjaidon az
árulás virágzik,
s befalom e keserű csokrot –
A széthasított
időben, az
egybemázolt
szeretők között
nem láthatlak többé;
megrázod magad,
lerázod magadról
a szerelmet,
föltéped a
sűrű ablakot:
látod a holnap fáit.
44
A festett háttér fákat ábrázol
Nem fák ezek, üresség kertjei.
Heverhetek a romlott napsütésben,
vagy illegek előttük: mindent megteszek.
Megteszek mindent a kijelölt időben,
elmondom az elvárt mondatot,
és ismerem váratlan kérdéseiket,
és ellenőrzöm elcsukló hangomat.
Romlást kongat a félrevert szív;
csak romlás, csak zengés mindenütt.
Suttogom magamnak: jól van így.
45
Megvilágításban
A koncot kiharaptam,
biztos helyre vittem,
vágyaimat az éjszakába ástam,
és túléltem a később érkezőket.
Ülök most éles megvilágításban.
46
Ketté örökre el
Ketté örökre el
tó tükre csillapul
lapos kavics hallgat
többé nem találom
legmélyére hull
üres teknőkön héjakon
csattog a hang el
nem hallom ha szólsz is
egyedül vagyok
üreges mélyben
sötétbe varrva
zsák lélegzetében
Homályos lámpa ég
tartásukon lazítanak a tárgyak
hajnal jön
sötét
Száműzetésünk éjjele volt
47
Vereség
Ott lesz a fal,
ott lesz a kéz a megtámaszkodáshoz,
az elfészkelődés otthontalan zaja
a puha kőben,
egy kissé túlzó arckifejezés,
átnedvesedett szem,
az akkor-még-nagyon-fáj
s az egyetlen-veszett-el-itt.
Lehet.
De a mocskos szív
csak ver tovább.
48
Emlékezet
Hullámok
mint vízfelületen,
zsúfolt szobában a tárgyak.
Megáll
a kéz
az egyiken.
Próbálja
magát a
szögeken.
Ez volt?
Pörgeti lassan.
Nem. Nem ez.
49
Más volt,
és más volt a táj;
most pázsiton űzekedő kutyák,
s azt gondolom: szerelmem.
Megdermed a kép,
elszakad a szalag, verődik.
Fölgyujtják a villanyokat.

Mint kártya lapjai arcok kezemben:
„Hol voltál, hogy nem láttalak?”
Egymásra ejtem őket, hadd zokogjanak,
mondják egymásnak panaszaikat,
az elmúlt időhöz nincs közöm,
zizegő szívek és piros levelek,
én összecsukom e gyűrött legyezőt,
ne ismerjenek!

Bekeni képét szurokkal,
elfordítja a tekintetét,
bénán harangoz a keze-lába:
„milyen üresség!”
50
Milyen üresség mindenütt!
Egymástól el
tá
vo
lod
nak a
falak.

Emlékein végigmutat az ujj.
Ülök egy holdsütött sarokban,
tétovázik rajtam hűvös szemed,
kitört ablakon át nézel,
nem láthat engem – gondolod.
Az emlékezőre az emlék nem néz vissza,
túlvilágon ül a múlt idő,
hol citerán tört körmök pengenek.
Sötétben, hol állsz?
Lyukas fej forog
a csont-pálcikán.
Mutatkozik neked.
51
A lágy időnek vége
A lágy időnek vége, vége már,
a partra kifekvő évszakoknak.
Mért keserű a szád? Nem is tudom.
Kutyaugatás, századik éjszaka.
Óráim ezentúl múlnak vagy nem múlnak,
nevemben egy bábu cselekszik.
Én utoljára fekszem itt
lélegzetem gyűlölt udvarában.
Nem lenni, lenni – szememet
két hűvös levéllel elfedem.
Ki jár az éjszakában?
Egymaga a csöndben ki nevet?
52
Nevetését
a képváltás töri ketté,
az előző képen még tovább nevet,
szája elé kapva kezét nevet a képen,
de kifordul szeméből a könny,
és halántékán sírás most és itt.
53
T. J. emlékkönyvébe
Jelentése lesz minden mozdulatnak,
elejtett kesztyűnek, elgurult pénzdarabnak,
a szögletekbe visszarántó zsebnek,
a beakadt és föltépett szegélynek,
a megbotlásnak síma talajon –
nem akarom tudni, mit jelent.
Jobb zsebkendőbe rejteni ilyenkor az arcot,
nézni egy falragaszt:
az összes színház műsorát
márciusban, februárban vagy soha,
vagy elhajítani egy kavicsot,
vagy futni céltalan,
hogy szétlökje a testet a vér,
s a győztes szív helyéből kiszakadjon.
54
A nyárból
Estére csönd volt.
Az uszodában üres napozóágyak.
A csikkek és az újságok között
ösvények a zuhanyozóhoz.
Átléptem a vízfoltokon, föl-le
a lécekből összerakott ágyon.
„Itt voltam” – az utcának háttal,
„It…”-a falra írva. Dátum.
55
Sírok előtted,
idő, sírok előtted.
Homokpatak fut szüntelen,
szemem alatt átfolyik,
tenyeremen átszakad,
poros almák gurulnak el.
E lágy burokban szüntelen!
hol egyhelyben levegő fordulása,
sötétség határain sötét,
s az őrkapukon át sehova, soha,
idő, sírok előtted.
56
Szétnyitja fekete
Szétnyitja fekete szárnyát a lepke,
dobálja magát az éjszaka.
Mit akar a kéz, hogy nem teszi?
Elkerüli az éles tárgyakat.
Morzsolja az éjjel az időt.
Por tapossa a tágranyílt szemet.
Por tapos mindent, ami volt.
A kéz a duzzadt hold után kap,
markolja a fájó holdat.
Vékony és fehér a száj.
Hideg emlő fölötte megállt.
57
Az éjszakára reggel
Csak folytatódott, ami volt.
Mert nincs többé jelen,
csak zúgás, mint zárt tenyérben.
Most lepke ver a könyveken,
a priccs fölött, ahol fekszem.
Meggyújtom a lámpát,
de nem látok jelet sehol,
megkérdezem a lepkét,
de nem válaszol.
Figyelem, hogy mit kell tennem.
Arcra borulva aludtak
a többiek.
Megkérdezlek téged, aki
zárt ajtókon lépsz át,
mert lehet,
nem látlak többé.
Egy poharat? a lámpát? a meggyűrt takarót?
Érintettél valamit?
A gyerek horkanások szünetében
58
az éjjel közepén,
milyen időben költöttél föl engem,
hogy nem voltak már élők
körülöttem?
Kérdeztél, vagy válaszoltál?
Annak, aki csonkán ült a lámpafényben,
úgy hajolt előre mintha
látna.
Vagy eltartotta messze a kezét,
ujjak fogóztak az éjszakába.
Mellében vasgolyók ütődtek,
és reggel volt már.
59
Az ártatlanul
Az ártatlanul elmerülő nap
kinek növekvő kín,
kinek végső elhatározás.
Hidegen nézi az arc önmagát.
Összeverődő díszeit: a mosolyt,
a tekintet ellágyulását
nem rezegteti többé,
nem ragyogtatja föl.
Ragyogjon neki az éjszaka,
kihúzott fiókban a kés,
az egyértelmű mozdulat;
s szabad újra!
60
A szereplők itt egymástól elköszönnek
A szereplők itt egymástól elköszönnek.
Lengenek a történet szálai,
a törés nyoma elkopik,
lecsiszolódnak az élek,
szétszóródik a kiáltás,
a félelem szabályozódik,
az elejtett szó és elharapott
mondat nem sejtet semmit,
a könnybe mártott szem
látványa közömbös. A szívnek
tartott elképzelt kés lehullik.
61
Menj, és add föl magad!
Menj és add föl magad!
Készitik a cellát.
A kulcsot a szögről leakasztják,
intenek. Hátad mögött
nyikorgó léptek. A körfolyosón
senki. Kezed leejtve.
A bujdosásnak vége.
62
Idő,
idő, most búcsúzom. Árnyékomat
egy rozsdás kerítésre dobva,
ott lóg, veri az eső,
elmegyek.
Hát jelezzék, tördeljék, mutassák
számlapok, föltartott ujjak:
eddig, ekkortól, eleje, vége.
Egy fémfelület egyszer még mindent tükrözött.
És végtelen volt az idő egy délután.
Most nyilvánvaló, hogy tévedés volt,
és nincs olyan kút, amibe
hullhatnék, hullhatnék.
Nem mondom el,
ami elmaradt elmondásban és kérdezésben.
Nincs válasz úgysem,
63
vagy csak annyi, hogy… egy tárgy
a gyerekkor dombjáról legurult, majd
azt látom meg. De már nekem is
megfejthetetlen. Az. Gyere!
Menjünk a házakból ki, be.
Mozikból, kertekből, találkozásokból.
64
Hogy megtörje a csöndet
Hogy megtörje a csöndet,
amitől nehéz a szive,
mit tegyen? Mérgezett
fény ül mindenütt,
a hajnal teletölti
poharát vele – megissza.
Hozzászokik az áttetsző feledéshez:
fehér bárányok legelnek,
legelik rossz napját, éjjelét,
üvegbe zárva zörögnek,
vérében alszanak,
hogy minden jól van,
hogy minden elrendeződik,
hazudják, részleteket
hazudnak, világos szobát,
töltőtoll ragyogását,
kívánságra: találkozásokat,
s a kéz lázas szoritását.
S ha nem akarja, nem,
csak üres ablakot,
csak változást.
65
Változatok adódnak, lehetőség
Változatok adódnak, lehetőség:
hinni a biztató jelben,
következtetni szükséges
fordulatra, olvasni
a csillagok között,
csökönyös éjszakában
tapogatózni, mint a vak,
biztos kés előtt,
az ismétlődés
rácsai között
begyakorolt mozdulatokkal
időzni, körüljárni, kerülgetni,
nyújtani még a befejezést.
66
Utasítások a jelenethez
Kint már a csizmák csikorognak,
s te nem hallod őket, búcsúzol.
A nézők torka elszorul.
Most lépj középre! A szavak
– egynek, aki előtted áll, ne szólj –
a többiek közt hintve el.
Bár látható, elsüllyed a helyszín,
lehet, hogy egy falat leeresztenek,
de jelzés csak, nem takar.
Rajta!
És folytatható:
a négyszögben lépni nem szabad,
s előtted áll, aki már soha.
A viszontlátás kétségbeesése.
De jobb: csak állni csendben,
s a leeresztett kar azt veri: minek?
A kilincs lenyomva,
az ajtó berúgva MOST!
67
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]