A férfi és a nő, akik az első világháború legvéresebb szakaszában kötöttek házasságot, nem a jövőt, a múltat engesztelő igazságtételre készültek fel. Az asszony – anyám – éppen elvált soha teste reakcióival el nem fogadott első férjétől, s a döntésre nem az bírta rá, hogy a vele csaknem egykorú férfi, akihez hozzákapcsolták, saját közeli családtagjával, nála tizennégy évvel idősebb Gizella nagynénjével csalta meg, elhatározását ez a tény legfeljebb árnyalta, de nem indokolta. Voltaképpen gyerekkori vágya teljesülését kereste: életében először teljesen szabad akart lenni, s új kérőjéről, apámról joggal képzelhette, mellette valóban azzá lehet, mert a rideg városban szokatlanul népszerű tanácsnokhoz mérhető kulturált, kellemes, az emberi méltóságot szokatlan szolidaritással védő, szigorú erkölcsi normák közt élő embert nem ismert. Hogy szexuális igényei neki is lehetnek, azt természetesen feltételezte, csakhogy a férfi nemcsak feleségre, utódra is vágyott, ábrándos, virágok közt tündérként osonó, szőke kislányt remélt tőle, akinek mindkettőjük tilalmakkal és parancsokkal irányított gyerekkora helyett megadhatják a szülői szeretet biztonságával védett boldog fészekmeleget.

5

Anyám briliáns logikája, amely új házassága létrejöttéig szinte élete minden kátyújából kisegítette, ezúttal nem elemezte elég figyelemmel a lírai szépséggel megfogalmazott, nagyon emberi kérést, és nem számolt valamivel. Azt hitte, a számára kínosan terhes házasélet ilyen jellegű részét a gyermek világrajövetele után azonnal ki is iktathatja a közös életből, nem kell tovább részese lennie annak a számára riasztó élménynek, amit egy férfitest közeledése jelent, hiszen amit kértek tőle, megadta tisztességgel. Felnőttként értettem meg, hol botlott a költők, hittudósok és a virágkorukban a világkereskedelem üzletláncában tevékenykedő kalmárok vérét egy érrendszerben örökölt anyám: úgy képzelte, a kívánt gyermek világrajövetele után holtig hű, szerető testvérbarátja maradhat élete új társának, több vagy más a feltétel teljesítése után miért volna várható tőle? Kínos meglepetés volt átélnie, hogy a tanácsos mást is igénylő szenvedéllyel közeledik hozzá, ennek vállalását már nem érezte kötelességének, s mihelyt a gyerekszoba ajtaja felnyílt, a közös hálóét kulccsal zárta magára. A riadtan kopogtatót gyöngéd és hitveshez illően őszinte szavakkal figyelmeztette, amit remél, hacsak rá nem kényszeríti, ami egyikük örömét sem szolgálná, hiába reméli.

Van bennem annyi apám génjeiből, hogy talán meg se fogalmazott, csak magatartással felelő válaszát közlés nélkül is megfejtettem, a meghökkentő kijelentés után a férj nyilván sebzetten és fegyelmezetten elfogadta az ukázt, és meg se kísérelte jobb belátásra bírni a feleségét. Hogy milyen módon felelt önmaga férfiélete természetes problémáira, azon csak akkor kezdtem el tűnődni, mikor halála után kinyitottam az íróasztalát, amelynek egy fiókja tele volt versekkel. Hogy ismeri az alkotók titkát, nem lepett meg, a versírás képessége családom 6minden ágában születéssel járó ajándék volt, nem a versek létezésének ténye, tartalmuk döbbentett meg, hogyan sír benne a tűnő ifjúság, majd a tűnő egészség, és végül az örökre lezáródó élet utáni búcsúként mennyi fájdalommal kérdezi, miért kell itt hagyni a világot, amely minden gondjával, keservével együtt is gyönyörű. Apám egyébként nemcsak a surranó órákat búcsúztatta a szonettekben, de egy sziluettet is, egy tömjénfüsttel és világosszürke fátyollal takart arcot, amelyet mellette ülve világít meg a templomablak tarka mintázatán beáramló fénysugár, míg a mise folyik. A szent szertartás néhány feledhetetlen percében kesztyűs kéz simul a kezébe, amely később riadtan imára kulcsolódik, az úrfelmutatásnál koppannak a térdek, apám térdei is a kispadon.

Hogy az eltiltott hitvesi ölelést pótolta valamiképpen, mint Az arany ember Tímár Mihálya, azt elárulták a szonettek, de hogy kit lepett a szürke fátyol, hasonlat, utalás vagy célzás nem jelezte, apám megőrizte mások titkát is. Anyám mellettem állt, mikor a fiókban motoztam, megrettent arcom láttán, kivette kezemből a kis kötetet, és beleolvasott. Igazán csak akkor rendültem meg, mikor az addig tanácstalanul szomorú s egyszerre egy anya adakozó vágyával mosolyra derülő arcba néztem, és egyetlen pillanat alatt rájöttem, hogy ami valaha megesett, hát megesett, bizonyítéka csak most került kezébe, de mit von le negyvenkét, a házasságban együtt átélt esztendők szépségéből. Amit most mosolya visszajelez a tények érzékelése mellett, a megértés, a panasztalan tudomásulvétel, anyám egész emberi tisztessége és lojalitása. A felismerés: ő miben vétett, az is ott volt az arcán, amit apám láthatólag nem tudott nélkülözni, milyen jogon kérhetné számon tőle, hiszen megadását 7tőle könyörögte, aki az ajtót bezárta, az ő volt, nem a férj. Ami egyébként bármikor, bármi színhelyen megtörtént, annak titkát ő maga takarja ezentúl új lepellel, nem tartozik az se barátra, se családtagra, se a városra, kettőjük gyerekére meg semmiképpen. Észrevette, amit megtudtam, megrendít, megcsóválta a fejét, és mindig illatos két tenyerét ráborította a szememre: ne olvassak tovább, az írt szöveg nem az én életem történetének egy fejezete, csak az apámé. Megborzongtam védő ujjai őrizetében, olyan merev voltam, olyan középkori módon szigorú, olyan rettenetesen puritán, mellettem meg a megértés állt, az irgalom, nem a megbocsátás, mert nem érezte bűnnek, ami történt, amit olvastam, csak a kifizetett számla visszaigazolásának. Persze sokáig zárva tartottam a szememet ujjai alatt, később is szégyenlősen és zavartan néztem fel, hiszen kapcsolatunkban én gyermek maradtam, akárhány évesen is, apám sose volt számomra férfi, csak édesapa, anyám sem asszony, hanem nő, aki szült, s a valaha egyesülő testek képét, ha olykor kamaszkoromban felmerült, amelynek eredményeként én megszülettem, azonnal elhessegettem undorodva, sértett a gondolata is. Ma már tudom, hogy magatartásuk modellje és a tapintatos némaság legalább annyit formáltak személyem alakulásában, mint a kettőjüktől örökölt genetikai képlet.

Ha két, valaha ösztöneik ellen fegyelmezett ember elé odatesznek egy tőlük származott csecsemőt, dönthettek volna jövőm érdekében úgy, ahogy az általuk megélt modell tanította, tarthattak volna kurta pórázon, imbolyoghattam volna tilalmak labirintjében, ők ellenkezőképpen határoztak: nőjek fel szabadon, a hajlamaim 8kijelölte keretek között, nevelni nem fognak, csak civilizálnak, s még azt is úgy teszik, hogy tiltakozhassam vagy ellenállhassak, ha álláspontom igazságát józan érveléssel és illedelmesen meg tudom védeni. A nagy zongoraművésznő karrierjéről, később igazi elismeréséről álmodó okleveles tanítónő anya és a vágyai ellenére jogásznak kényszerített apa egyformán azt próbálta adni gyermekének, amit saját elgondolása szerint a legbecsesebbnek tartott, az anya emlékezete kincsei közt őrizte Kubelik mester egykori kritikáját, mely neki, a zongorázó fiatal lánynak világsikert jövendölt, ha befejezi a konzervatóriumot és legyőzi állandó lámpalázát, beíratta hát lányát a városi zeneiskolába, mihelyt a forgatható zongoraszéket úgy állíthatták be, hogy kényelmesen elértem a billentyűket. Iszonyú lehetett számára a felismerés, hogy nemhogy nem vagyok muzikális, de ki nem állhatok zongorázni, dühösen kalapálok a hangszeren, lépten-nyomon jelzem, kínszenvedés, amire fogtak, pár év meddő kísérletezés után abba is kellett hagyatni velem a felesleges időpazarlást. Én áhítattal ültem a koncerten, ámultan figyeltem a muzsikára, de hogy a zene nyelvén szólaljak meg és tolmácsoljam a mesterek üzenetét, arra már nem futotta se kedvemből, se erőmből. Csaknem két évtized telt el, mire az anya észrevette, másik istenadta tehetsége gyakorlására nem kell nógatnia a kislányt, a mesemondás képessége, a fantázia tündérmutatványai biztatás nélkül is beleépültek az életébe. Az sose derült ki, hároméves korára hogyan tanult meg írni, és egy évvel később fertelmes betűkkel rögzíteni képzelőtehetsége hihetetlen jelzéseit. Ez az örökség szinte azonnal jelentkezett, épp csak nem figyeltek fel rá, azt észrevették, hogy anyja hajának vékony szálait vagy csontozata gót építkezését, inkább 9hegedűre alkalmas szokatlanul hosszú ujjait kapta meg, de hogy sose hallott verseket kiabál, nem megrendítő, inkább mulatságos élmény volt a családban.

Írásra bezzeg nem kellett nógatni, olvasásra sem, a gyermek vagy írt, vagy olvasott, rendszertelenül, azt, ami éppen a keze ügyébe akadt, Karenina Annát, Lear királyt párhuzamosan Csutora Jancsi közhuszár történetével, a lexikonokkal és a nemzetközi menetrenddel. Napilapok nem érdekelték, de a színház és a film világa igen. Ezen a területen szereplésre sem várt biztatást, kérés nélkül is elszavalta saját gyártmányú verseit, vagy elmesélte az általa regénynek gyanított maga kitalálta képtelen történetet. Hogy anyja írói tehetségét hozta a születéssel, nem a muzikalitását, kezdetben nem volt vigasztaló kárpótlás a zenébe egyaránt szerelmes szülőknek, mert verset, szépprózát vagy tudományos műveket alkotni a férj és felesége felmenői és rokonsága egyaránt tudott, Szabók és Jablonczayak írtak pedagógiai vagy teológiai szakkönyveket, közepes értékű regényt, gyenge és kevésbé gyenge novellát, átlagon felül sikerült verseket, olykor kisasszonyok bágyadt albumaiba félrevezetően melankolikus sorokat. Apa és anya megdicsérték a kislányt, ha valami, amit éppen kitalált, meglepte vagy mulattatta őket, de szerencséjére nem csináltak belőle csodagyereket, percig se hitték, hogy a kezdetlegesen szerkesztett, de sajátos belső logikával felépített, badar üzenetet sugárzó gyerekalkotásokból a hortobágyi szél üvölt a fenyérről egy eljövendő magyar Heathcliff után, gyerektoroktól nem vett komolyan senki disszonáns és formátlan rikoltást, azt hitték, játék az is.

Gyerekkorom első írói jelzésein titokzatos árnyékok lebegtek, lényüket soha fel nem táró személyek mozog10tak, s míg a szülők esténként egymást váltva altatták gyermeküket, aki elandalogva hallgatta a csendes beszédet tündérekről, manókról, hős férfiakról, nőkről, leginkább Dorian Grayhez hasonlított, magába szívta, amit a közeledő éjszakában a szülők valaha megismert vagy saját leleményű mesevilága közvetített, de a hangjuk puhasága mögött, a mesékkel párhuzamosan mást is érzékelt, míg az álom el nem nyomta, a hallott szöveget korrigálta némán. Hétsingi Koponyányi Monyók nem erdőben élt, hanem a Kossuth utcán, és selyemhernyót tenyésztett, abból élt, nem volt munkakerülő, és sosem evett kását, mint ahogy Hófehérke sem evett mérgezett almát, csak zöldborsót, amit nem lehetett belém kényszeríteni, itt világos az emlék logikája, ne tömjenek azzal, mert belehalok. Szöveg és kontroll és javítás egyszerre működött a tudatomban, ez a korai képességem is rögzült, ezért tudtam az iskolai órán regényt írni, ha felszólítottak, folytatni a verset, hatodik gimnazista koromban a Pedagógiai Intézet vizsgálatán ezt el se hitték nekem, s mikor próbára tettek és megálltam, zavartan és ellenségesen néztek rám, mint egy csalóra, aki egyszer csúful végzi, mert se hencegésen, se hazugságon nem kaptak rajta, egyszerre két tevékenység hibátlan lebonyolítását végző aggyal áldott-vert meg a születés, illetlennek és felháborítónak ítélték. A Vergilius-ügy, amelyről gimnazista éveim alatt lesz még szó, szintén nem keltett lelkesedést. Olyan szabálytalan voltam, mint maga a szabálytalanság.

Szüleim nem szidtak, nem dicsértek érte, nem szégyenítettek meg, tudomásul vették, így születtem, nem csak szellemi, genetikai tekintetben is nem egy sajátos ágat produkált a két família. Minden Szabónak van valami 11problémája a szemével, anyámék féltették a látásomat, a látásromlás esti olvasással való fokozását azzal védték ki, hogy lefektetés után addig meséltek, míg el nem altattak. A hét páratlan napjain anyám, pároson apám volt az esti mesemondó soros, anyám maga írta tündértörténeteit hallhattam sorra, vagy rokonairól rögtönzött meséket, bámulatos képzelőereje sodrásának erejét csak később méltányoltam igazán, hisz hol volt még akkor az űrutazás, mikor anyám mesehősei számára régen nem volt probléma a lábolható levegő, vagy a valami golyóba belehelyezett és űrbe kilőtt bosszantó városi figura, atyafi vagy ismerős. Anyámtól értesültem, saját meséjéből, hogy a boldogságnak gyűrűje van, le ne lopják a kezemről, ha egyszer én is viselhetem, mert akkor örökre elveszítem a derűt és biztonságot. Azt is tőle hallottam, figyeljek az erdőben, mert van muzsikáló fa valahol, felgördülő ajtókéreggel, amelynek rejtekében ellopott szívemet aranydobozban őrzi egy törpe. Anyám tenyerében forgatta a mindenséget, és a színek ezerszeresre gazdagodtak szavai nyomán, nélküle nincs Tündér Lala, se Sziget-kék, vagy Bárány Boldizsár. Az olvasóktól riadtan könyvelek el egy-egy visszajelzést, mert tudom, nem nekem szól: anyám hajdani szavának adok csak hangot a szerkezettel, mikor a gyerekekhez beszélek, s ha szállok, az ő letört szárnyai segítik a mondanivalót. Ha ezen a téren kinyílt volna előtte a pálya, a nagyvilág gyermekkönyvtárát gazdagíthatta volna, de kéziratai útnak indítását apám vállalta, aki közelében a legtényszerűbb realitás is füstté vált, személye és mozdulata eleve elriasztotta bármilyen siker lehetőségét. Maradtak hát kéziratban a mesék, papír és az én emlékezetem őrizték meg Borka boszorkányt a falra rajzolt karikákkal, amelyek nyomán a vályogból megindul és 12csepeg, csepeg a vályog mögé tárolt ember vére, amely azonnal pillangósereggé izmosul. Anyám látta, amit elképzelt, de tudta velem láttatni ugyanezt, élete sok buktatóján átsegítette saját mondatainak varázsereje. Milyen lett volna költőnek, ki tudja, dédanyám széttépte a verseit, az egyetlent, ami megmenekült Gizella nagy-nagynéném holmijai között, beledolgoztam a drámává alakított Régimódi történet egyik felvonásába. Azt már nem érte meg, hogy hallja is, micsoda úrfelmutatási némasággal felel a közönség színházi változatba applikált költeményére, amelyben elmereng, mint hajdani fiatal lány, élt-e ő egyáltalán valamikor, vagy csak képzelte, s ha igen, mi volt, mi lehetett eredetileg: madár, bokor, játszi gyerek, úrinő, remete? És ha élt csakugyan már egyszer, miért került sorsába annyi szinkópa, és hol csúszott el ő maga, a glissandón, hiszen szinte mindig tilos volt számára a pedál. Milyen árva lehetett szegény, milyen elnyomott, szomorú, míg Rickl Mária házában egyre csak kutatta, találgatta ellopott élete színtereit. Ha anyámról szólok, mindig meghatódom és elszomorodom, mert mindent, amit tudok és életemben létrehoztam, az ő tehetségéből örököltem, és mindent neki kellett volna megkapnia, amivel az élet engem megajándékozott. Egyébként felnőttként is rögtönzött mesét nekem, akkor csak néztem azt az emberi-írói csodát, aki volt, én megszabtam a témát és ő rögtönzött, indult azonnal a perc szülte történet, a kész, menet közben komponált remeklés. Anyám holtáig mesélt, nagyobb hozományt, mint a mesemondó képességét nem adhatott anya a gyermekének, mint amit én tőle örököltem.

13

Apám velem adott kincse más volt, ő alám dúcolta Európa tartóoszlopait, az antik kultúra világát, az ókor nagy családregényeivel, a klasszikus eposzokkal, a pogány istenek történetébe itt-ott beleszőtt egy-két adatot a keresztény mitológiából, az üdvtörténet eseményeiből, ez utóbbi, mint később kiderült, nem volt szerencsés, de ezt akkor még rejtette a jövendő. A klasszikus ismeretek átadása az Ágyai Szabók családi tradíciója volt, apám, fia nem lévén, lányát részesítette ugyanabban az oktatásban, amivel őt nevelték. Még nem voltam három, mikor elkezdett eligazítani a tudományok nyelvében. Grammatikát nem tanultam tőle, csak szavakat, azok könnyen rögzültek, apám az ablakra mutatott, azt mondta, fenesztra, ismételjem, ismételtem: fenesztra. A székre mutatott, kérte, mondjam, szella, ezt is mondtam, ez is rögzült a magyarosított igealakokkal együtt. Megyünk ambulálni? – kérdezte, és rögtön felfogtam, szokott sétájára invitál, persze hogy mentem ambulálni vele, és vidám jelzéseire, nézzek csak az égre, szép idő van, nyár ugyan, de a szol, a nap non ardet, nem perzsel. Télen a fogalom visszatért, mikor rézcsipkés ajtajú majolikakályhánk hengeréhez simulva nagy boldogan közöltem, nem ardet, a csempe megfogható. Apám nem ismert tündéreket, mikor ő altatott, Mári dajkájától hallott históriákkal gazdagította világomat, a hajdani dajka meséiben több erőszakos cselekedet és borzalom volt, mint Arany összes balladájában, ilyen előképzés után, mikor már kifogyott a dajka történeteiből, a betyárhistóriákból és a szülőfaluját mosó Körös folyó víziszörnyeiből, rátért a nagy európai regényekre, az ókori eposzok részletekben való ismertetésére, elkezdte nekem mesélni a trójai háborút meg Odüsszeusz útjait. Mire évek alatt összes ókori ismeretét átadta nekem, kiegészítésképpen még ismertette az Aeneis-t is, hadd legyen ez a fura vi14lág körülöttem még kerekebb. Életem sarkkövei lettek ezek az eposzok, hallatlanul érdekesnek találtam az eseményeket, izgalmasnak a szereplőket, meggondolandónak mindazt, ami egy emberrel élete folyamán történhet. Az Attreidák családját úgy ismertem, mint a magam famíliáját, Oidipusz apámnál ugyan nem az anyját vette feleségül, csak a nővérét, de az is elég volt meghökkentő magyarázatnak arra, mi mindent találhatnak ki ártásunkra vagy javunkra azok a mi istenképünkhöz annyira nem hasonlatos ókori églakók. Bátorságot és nemes erkölcsi tartást is tanultam Antigoné révén, nem ajánlottam volna, hogy Kreón meglátogasson bennünket, bár Agamemnónt még jobban lenéztem, hisz micsoda apa az ilyen, akinek fontosabb a széljárás, mint a gyereke. Apám megpróbálta elfogadtatni velem egy hadvezér anatómiáját, de belebukott, mert megkérdeztem, hogy megölhetnek-e engem, ha őbelőle nem lesz soha polgármester, erre zavarba jött, aztán nevetett és megcsókolt, és szerintem hazafiatlan mondatot mondott: vesszen a flotta, nyerje meg más a háborút! De nagyon jólesett, és honnan tudtam volna, minden kudarcának ez lesz a motivációja, inkább nem lesz polgármester, de ne áldozzák fel Iphigeneiát. Homérosznál Priamoszt sajnáltam, Kasszandra érdekelt, Hektórért, úgy éreztem, kár, Achillesszel viszont sajátságos viszonyba kerültem, mert először szembesültem speciálisan férfiproblémával, méghozzá olyan férfiéval, aki nekem személy szerint tetszeni tudna. A házasság, a szerelem gondolata valószínűtlenül hamar jelentkezett a tudatomban, hogy ez is familiáris jelenség, az okát fel nem fogott, de érzékelt fizikai vonzódás valakihez, akkor értettem meg, mikor apám összeállította családunk történetét, és magáról feljegyezte, hatéves korában erős szerelmi kívánkozást érzett nagynénje, a tizenhét éves fiatalasszony 15iránt. Gyerekként Achillesbe alighanem szerelmes voltam, ha nem is tudtam, hogy az vagyok, megviselt a probléma, ami elé őt állították, mégiscsak iszonyú, hogy választania kell: ha örök életű akar lenni, nem lehet a világ legendás hőse, ha viszont a halál mellett dönt, mindörökre megjegyzik a nevét. Ilyen férfit kértem magamnak a jövőben, ilyet, akit végzete bonyolult helyzetbe kényszerít, ilyen lett a később életembe lépő Vörös Pimpernel is, az Achilles-szindróma új jelentkezése. Jókai reformkor-világa Szentirmay Rudolffal végképp meggyőzött, csak Posa márki-szerű hőshöz mehetek majd feleségül, vagy bonyolult életútú, nagy ügyért veszedelmet vállaló személyiséghez. Apám meséiből megtanultam, Helénával – ha látnám – ne álljak szóba, de Pénelopét vagy Hekubát szeretni kell. Mesélő hangja elcsalt Knosszoszba is, a Thészeusz-mondakört is megismertem. Homérosz után jött Vergilius, az Aeneis-szel már nem volt sikere apámnak, a Creusa-epizód disszonanciáját gyerekként is kétellyel fogadtam, Maecenas és Octavianus irodalompolitikai buktatói megértéséhez pedig még érnem kellett, időbe telt, sok évtizedbe, mire megfogant bennem saját magam életrajzi regényeként egyetlen hiteles története, regényem, A pillanat. Szokatlan ókori műveltségem egyébként nem volt mindig hasznomra, sem iskolás éveimben, sem a vesztes háború utáni rémuralom alatt, Rákosi idejében a latinos kultúra ellen ágáló zsdanovi tanon felnőtt kritikusok azzal vádoltak, a marxizmus előli öntudatlan menekülésem miatt lettem az egyetemen latin szakos.

Mikor apám észrevette, magam gyártotta verseket kiabálok, elkezdte a poétika oktatását is, s módfelett élvezte. Bizarr szavakon gyakoroltatta a verslábakat, „egy hosszú, két rövid, úgy hívják, daktilus, van rengeteg 16rokona, ha megfordítod és a rövid szótaggal kezded, anapesztust hallasz, mondd utánam: bácsika, jó cica, rókafi, Pó vize, egy hosszú, két rövid, két rövid, egy hosszú. Figyelj, ismételd: Ifi szép, szép Ifi. Persze hogy felismered, jó a hallásod, majd segít a füled.” Mikor megtanultam, ami aznapra lecke volt, jutalmul kaptam egy jambust vagy pyrrichiust. Elbűvölő korszak volt, bár a Szabók és Jablonczayak egyaránt némi idegenkedéssel néztek rám, ha az utcán véletlenül összeakadva valamelyik általuk kimondott szót villámgyorsan áttettem verslábbá, és az arcukba kiáltottam. „Nincs Istentől” – mondta Kálmán bácsi, akit többször megpróbáltam meggyőzni arról, hogy keresztneve Szpondeusz, vádnak érezte és gúnynak, feldühítettem vele. Voltaképpen igaza volt, civil fülének természetellenes élmény lehetett, hogy egy kisgyerek poétikai meghatározásokat kiabál a debreceni piacon. Később kiderült, civilnek igazán nem számítható pap nagybátyámat, Bélát egyenesen felháborítja friss tudományom; első találkozásunk sok okból maradt felejthetetlen élményem. Nagybátyám egyházkerületi közgyűlésre érkezett, de akkor nem vett igénybe kollégiumi vendégszobát, amit általában szokott, öccsénél, apámnál akart lakni, engem csak csecsemőként látott még. Érkezése idején én már ismertem a betűrímet is, apai segítséggel összeállítottam istenhozott gyanánt egy csupa b hanggal kezdődő sort, mikor megérkezett, ahogy a küszöbön átlépett, elébe toppantam, rákiáltottam, „Áve, pontifex!”, aztán mikor láttam, hogy értetlenül néz rám, rákezdtem szavalni a köszöntésére összerakott verssort: „Béla bátya bánja beteg békája bús brekegését. Fak rámán szánám fore!” A záradék mondatot apám tanította meg, persze ismertette, mit kiáltok: a bácsi gyógyítsa meg azt a beteg békát! A hatás váratlan 17volt és heves, pap nagybátyám felháborodott. Én tapsot vártam, gratulációt, valami megérdemelt elismerést, ehelyett a vendég saját eszköztáramból keresett választ, nem csókolt meg, apámat sem ölelte át, hanem ő is visszatért a hajdani köröstarcsai tanulószobába, ahol minden fiút egyformán készítettek fel a káplánok és a nevelők, és jó hangosan, annyira hangosan, hogy anyám, aki az éppen lázas Cilit őrizte a nagyszobában, besietett a hangjára, azt kiáltotta az arcomba: „Bűngyártó butaság bénító balga beszéded, sztultisszima sztulta!” Apám elpirult, én csúnyán néztem rá, miféle válasz és mi a sztulta, nem ismertem a szót. „Kvid id sztulta?” – kérdeztem tőle ingerülten, apám rám szólt: táceász, hallgassak. Dehogy hallgattam, megint megkérdeztem, mi az az új fogalom, amit nem értek, „dik latine, intellego” – mondtam a nagybátyámnak, ami túlzás volt, mert csak szavakat ismertem, a nyelvtan oktatását apám ráhagyta a még nem látogatott iskolára, néhány igét ugyan ismertem, de ragozni nem tudtam volna. „Kvid id eszt? – mennydörgött istentiszteleti hangján a nagybátyám – eszt hülye, makutyi, tökfej.” Megállt keringésében a világ: engem magasztalás helyett leostobáztak. Anyám arra lépett be, hogy ordítva tiltakozom: „Ego non, tu sztulta, lokvor lingva, latro!” Apám mechanikusan, azonnal javította a hibát, rám kiáltott: „ő férfi, non sztulta, sztultusz”, mire ráeszmélt, hogy a nyelvtani egyeztetés kedvéért már meg ő mondja ostobának a testvérét, a lánya meg lebitangozza, nem tudott többet szólni, de nem is lehetett, mert váratlan papi dikció kezdődött, részint a pokol szülte porontyról, aki nagybátyját gazembernek, latornak titulálja, részint apám sajátságos nevelési elveiről, amelyek a kárhozatba vezetnek. Anyám alig tudta elvenni nagybátyám vállon vihető hímzett útitáskáját, leültet18ni, rábírni, hogy ne haragudjék már a szeretettel előkészített vendégköszöntő félresiklása miatt. Pap nagybátyám megszégyellette magát a kiabálásért, sógorasszonyát mindig szerette, a baj velem volt, mert egyáltalán nem úgy néztem rá, mint egy megszégyenített kislány, hanem mint valaki, aki pillantásában ott a steril felháborodás és a hideg gyűlölet. „Ecce malefica” – fordult a vendég öccse felé, ezt a szót nem ismertem, de nem méltattam már arra pap nagybátyámat, hogy megtudakoljam, mit jelent, anyámhoz húzódtam, mint mindig, ha azt éreztem, igazságtalanok hozzám. „Kit nevelsz te ebből a lányból, Elek? – kérdezte a vendég, és akkor már aggodalom érződött a hangjában harag helyett – A karján nincs baba, se a földön játék kockák, fakarika, hol a főzőedényke, bögre, kisseprő, valami gyermeki, emberi?” „Sehol – mondta anyám, és parányit elutasító volt a hangja –, én játék állatokat varrok neki, meg könyvekkel babrál, neki más a szórakozása, mint a vele egykorúaknak. Cilit, a másik lányunkat nagyon fogod szeretni, Béla, az most is a babáját öleli, ágyban tartom, csupa nátha, mandulagyulladása van. Egyébként Magdolna a te unokahúgod, Béla, és hozzátok hasonlít, leginkább boldogult édesapádhoz, aki mindig latinul felelt a királynak, ha az németül kérdezte.”

Nagybátyám nem csillapodott, leült és megint öccséhez fordult, újra csak szidta, azt magyarázta neki, istenkísértés volt latinra fognia engem, mert ki vesz feleségül egy böjti boszorkányt, aki köszönés helyett alliterál és ókori nyelven ordít? Már csaknem helyreállt az egyensúly, mikor felfogtam, megint belém szúrt, ezúttal másik kényes pontomat találta el, jövendő házasságomat, hiszen mióta az eszemet tudtam, mindig férjhez akartam 19menni, és lehetőleg azonnal. Nekem ne akadna férjem, és én böjti boszorkány vagyok? Hát ő kicsoda, csak nem képzeli, hogy Isten embere, na, szép kis lelkész! Sajnos nem csak gondoltam, arcába visítottam felháborodásomat, nagybátyám kicsit hallgatott, láthatólag fékezni kívánta a benne támadt indulatot, és nem támadó, inkább érdeklődő hangon azt kérdezte apámtól, voltaképpen milyen jövőt szánt nekem, hogy megkezdte egy leendő táblabíró nevelését. „Kvid id eszt, táblabíró?” – kiáltottam rá, nem értettem, már meg mivel sérteget, mi az isten csodája lehet a táblabíró? Amúgy is felháborodott és tanácstalan voltam a félresikerült vendégfogadás miatt, de hogy nem értettem az új sértést, megismételtem a kérdést még erősebb hangon, akkor a fivérek, mintha utasították volna őket, egyszerre válaszoltak, azt kiáltották, „asszesszor tabulé”, aztán rémülten elnémultak mind a ketten, s egy pillanat múlva egymás nyakába estek, úgy hahotáztak.

Anyám látta, a felhő elvonult, visszament a beteg Cilihez, nagybátyám meg, mikor kinevették magukat, megint apámhoz fordult, én meg újra rákiáltottam: „Explikáre, kvid id eszt asszesszor?” Tisztességes felelet helyett megint ingerült lett, azzal vádolt, még megölöm a szememmel, megfőzöm délig, hogy megehessük ebédre. „Non szum práva femina, sztultusz!” – kiáltottam az arcába. Apám megint javított, „itt sztulte kell, Magdolna”. Nagybátyám ebbe belesápadt, hát még mikor tovább ordítottam: „Non szum práva Kolhiszban, non tu ciba!” Igazán nem volt elegáns latin szövegem, gubancos, ragozás nélküli, de megértette, hogy nem ebédeljük meg, én ugyan meg nem főzöm, nem vagyok én züllött kolhiszi nő. Elképedve ismét apámhoz fordult és megkérdezte, csak 20nem mesélte el nekem Medea történetét is, apám arca felragyogott, és közölte, nemcsak ezt a mítoszt ismerem, de szinte valamennyit, ott az ókori mesevilág a kisujjamban, esténként, mikor az altatás másodnaponként ráesik, mitológiával is szórakoztat. „Gratulálok – mondta pap nagybátyám keserűen –, ekce Maria Medea de genere Ágyai Szabó.” „Non Medea, Magdalena – kiáltottam rá megint – taceász, sztultusz!” „Sztulte – mondta szomorúan az apám. – Itt már sztulte, mert vokatívusz.” Nagybátyámnak akkor már felháborodásra se telt az erejéből, később mondta el, nem merte megkérdezni apámtól, tudom-e netán, ki volt a négy evangélista, vagy a tanítványok, hátha kiderül, nem. Legyintett, váratlan szavakat mondott, melyeket sose használt apám, az arcomba vágta „apage satanas”, hát ha apage, csak apagáljon, kit érdekel! Én már nagyon untam a jelenlétét, de pap nagybátyám nem békélt, megint oktatni kezdte apámat. „Ez nem okos, öcsém – mondta neki –, ha megtanítottad a mitológiára, ismeri a világ minden bűnét.” Apám arca kipiroslott, azt felelte, ha az Ószövetséget meséli el, abban is történik egynéhány meglepő dolog. Nagybátyám hosszan, majdnem szomorúan nézett rám, és megint csak a történteket bolygatta, azt kérdezte apámtól, gondolt-e arra, hogy ki szeretne majd egyszer engem feleségül venni, és ha nem leszek táblabíró, legyek talán színésznő, mert úgy tudok visítani, mint Jászai Mari.

Anyám arra futott vissza, hogy akkor már toporzékolok is, nem csak ordítok, hiszen életem legnagyobb várható eseményét, házasságom lehetőségét vonták kétségbe. „Non asszesszor – visítottam –, non színésznő”, apám azt mondta halkan, aktrix, „kém leszek, spekulatrix, bejelentettem már régen, ki tudná jobban, mint apám!” Azt hittem, nagybátyám leesik a székről. A szoba légköre most 21hűlt ki csak igazán, anyám nem értette, mi történt megint. Apám úgy érezte, megsértették, átlépték szülői kompetenciáját, ahhoz, hogy mit tudok, mit nem, és hogy ebben neki mi a szerepe, igazán nem lehet beleszólása egy gyermektelen papnak. Tulajdonképpen fáradtak lettünk valamennyien viszonylag rövid idő alatt, hirtelen nem foglalkoztatott többé, inkább untatott nagybátyám kifogásáradata, nem törődtem semmivel, ordítson a nagybátyám, amit akar. Anyám a váratlan csöndre visszatért Cilihez, nagybátyám meg maga is érezte, nem nevezhető szerencsésnek az első találkozás egy új családtaggal, öccse egyetlen gyerekével. Megrestellhette indulatát, valami átvezető gesztust keresett. A hímzett táska mellett volt egy kisebb kézipoggyásza is, egy hosszúkás, szépen becsomagolt doboz, azt érkezésekor apám kikapta a kezéből és letette a zongorára, nagybátyám ezt a bontatlan skatulyát kereste meg. Gonddal kibontotta – ez is milyen családi szokás, minden Szabó ezzel él haláláig –, gyöngéden és sérülés nélkül lefejtette a burkolóját, és akkor a doboz elárulta titkát, játék baba volt benne, nyilván a nekem szánt ajándék, amelyet az érkezés sűrű percében elfelejtett átnyújtani, később meg alighanem nem is kívánt, de most jó megoldásnak kínálkozott. Szép, kifejező, békítő mozdulattal tartotta felém, apám a háta mögül gesztikulált, tessék átvenni, megköszönni, térdemet behajtani, engedelmeskedtem, de forrtam az indulattól. Játék babát nekem? Csak állat érdekelt, élő vagy ábrázolt, és persze könyv, kinek kell a baba? De azért pukedliztem, éj sötét arccal, és látszatra minden rendbe jött.

Persze másnap, mire a Mezőhegyesre vivő vonat beállt, a baba már rég megfutotta, be is fejezte otthonunkbeli pályafutását, de hát honnan tudhatta volna ezt a nagybátyám, aki szerencsére nem kereste többé az ajándékát, 22mert mennie kellett egész napos egyházkerületi gyűlésre, és nem láttuk még étkezés idején sem, én meg, ahogy kilépett az ajtón, már osontam is a zsákmánnyal ki a kertbe, dolgoztam a földdel becsületesen, jó mélyre ástam a kisásómmal, és eltemettem a babát. Apám elkísérte fivérét a Kollégiumig, ahol az összejövetelt tartották, ez mindig súlyos negyedóra volt mindkettőjüknek, mert nagyapám szónoklat közben egy ilyen gyűlésen halt meg születésem előtt tizenöt esztendővel. Ki tudott volna ilyen emlékkel terhes napon velem vagy a babával foglalkozni? Anyám, aki távozása után a vendégszobát rendezgette, a babának csak a dobozát fedezte fel, eleinte nem nyomozott utána, csak jóval később, amikor meg is találta, csak kivárta, míg érdemes megemlítenie.

A vendéget vacsoráig már nem is láttuk, enni akkor se kért, evett a tápintézetben – ahogy nevezte –, a Kollégiumban a többi lelkésszel, de az este folyamán már nem foglalkozott többé hiányos vagy túl gazdag neveltetésemmel, engem meg anyám bölcsen ágyba parancsolt. Hol volt akkorra már a baba, amit nekem ajándékozott, nyugodott a csöndes temetőben, szemét lezárta a halál, ahogy a János vitéz színpadi változatából megtanultam, én meg az esti mesét várva színezgettem, holnap eltűnik, megy vissza lópapnak Mezőhegyesre, úgyis tudom, hogy kocsisoknak prédikál, meg lótenyésztőknek, esetleg talán lovaknak is.

Egyébként másnap reggel mindenki úgy tett, mintha nagybátyám a hajnali gyorssal érkezett volna meg, egy pillanat volt csak veszélyes, mikor anyám meghallotta, hogy a szép békét magával vinni akaró rokon az iránt 23érdeklődik, szeretem-e az ajándék babát, és hogy töltötte a kedves jószág az éjszakát? Anyám szeme megrebbent, én meg derülten közöltem, ami igaz volt, a szép babát nem szabad megzavarni, még alszik. A vonat már régen elhagyta a debreceni pályaudvart, mikor anyám suttogó szava megkérdezte tőlem, hová sikkasztottam el Béla bácsi ajándékát. Sose hazudtam, elmondtam, ami történt, a baba nem kell, eltemettem, más nem látta, egyébként nemcsak mert sose babázom, de minek, nekem semmi se kell ettől a nagybátyámtól, aki míg itt volt, csak gondot okozott mindenkinek. Anyám kicsit várt a válasszal, aztán megkért, mutassam meg neki, hol a sír, mert nyilván nem volt temetési szertartás, az udvariatlanság, ő majd elvégzi, ami szükséges. Megmutattam neki, mihelyt hazaértünk a nagyállomásról, ott volt a kis halom az ecetfa alatt. Sokkal később tértünk vissza arra, mi történt ezután, akkor sem megfelelő idő nem volt, sem lehetőség. A szertartást nem kérdeztem, nem érdekelt nagybátyám ajándéka, amellett egyáltalán nem éreztem bűnösnek magam halálában, anyámtól tanultam, lomot nem gyűjtünk, a baba lom volt. Nem foglalkoztam volna az eltemetett áldozattal sem, ha a szomszédék kutyáját nem érdekli a frissen ásott föld, és persze minden, ami a számára élettani tekintetben fontos ecetfa alatt történik. Ám láttam, hogy Szamuráj – így hívták a szomszédék kutyáját – estére már szétrúgta a tulajdonképpen nagy munkával és gonddal létrehozott halmot, a föld összevissza, göröngyökben szerteszét szóródott, maga a sír, mint a Krisztusé, üres. Itt megint zavaros gondolatok következtek, mert nem mertem hinni, hogy a baba feltámadt, de akkor hol van? Szamuráj szája, környezete sem utalt a halottra, az a kutya mindent látványosan cselekedett, amit talált vagy előkapart, 24undorító dögöket is, mindig a lakásokba vitte be. Nem Szamuráj dolgozott itt, csak akkor ki? Aztán este, Béla nagybátyám elutazása estéjén az is kiderült. Anyám mondta el. Szavai nyomán olyan szilárdnak éreztem különleges világunkat, mint nem sokszor hasonlíthatatlan életünkben.

Jablonczay Lenkét katolikus lévén, mint elvált, majd egy protestánshoz ismét férjhez ment asszonyt egyháza nem engedte a szentséggel élni, vallási tekintetben még születésem előtt megegyeztek, hogy hitbéli irányításom református apámra marad, aki reverzálist kért tőle arra az esetre, ha lánya születnék. Vallásom lényegét, jelentőségét, a hittörténetet, bizonyos részeit mind apám révén sajátítottam el, de a kiegészítő erkölcstan és morális irányítás anyámnál maradt: a szennyet nem tűrő magatartás elengedhetetlenségét és a gyalázatot élete árán sem vállaló meg nem alkuvás fontosságát tőle tanultam.

Cili, említettem, beteg volt Béla nagybátyám látogatása napján, nem az övé mellé állított ágyamban aludtam a saját szobánkban, hanem a szülők hajdani közös hálójában, a hitvesi ágyban. Jablonczay Lenke ezen az estén udvariasan megkérte apámat, függesztené fel erre az egy estére a trójai háború és egyéb belvillongások történetét, mert mese helyett ma kivételesen ő kíván valami másról beszélni velem, mert rövidesen előkészítő iskolába kerülök, emberek közé, és némi irányítást mégiscsak illenék valakinek adnia ennek az ide-oda sodródó, fékezhetetlen vizekre merészkedő csolnaknak, aki a lányuk. Apám szó nélkül saját szobájába indult, ahol aludt, nem néztünk egymásra, mikor később visszatért jó éjszakát 25kívánni, megkérdezte anyámtól, most imádkoztasson-e, vagy később?

– Ma én fogom imádkoztatni – felelte anyám, máig hallom hangja csendes zenéjét –, ne féljen, nem tanítom másra az imában sem, mint amit a felekezete megengedne. Jó éjszakát!

Apám kiment, mi kettesben maradtunk, anyám nem feküdt le, ült mellettem és várt. Percekig nem történt semmi, aztán végre levezette tudatom a nap feszültségét, sírva fakadtam. Akkor ölelt csak magához, és úgy beszélt hozzám, mint mikor súlyos beteg voltam, és a kezelés valamelyik fájdalmas részletére akart előkészíteni. „A világ sokféle – mondta anyám, olyan csendesen, ahogy a kertünkben a gallyak zizegnek –, ha életben akarsz maradni, sok tekintetben engedékenyebbnek kellene lenned a világhoz, amibe születtél. Nem azonosnak vele, csak hasonlóbbnak. Református vagy, nem háboríthatod fel pap nagybátyádat ostoba hencegéssel, és nem kelthetsz benne gyanút, mintha apád csak mesével tartana, és nem tudnád elmondani neki a miatyánkot. Amit ma itt produkáltál, nemcsak a te bűnöd, többeké – jelentette anyám szavait a szobánkból az ajtórésnél hallgatózó Cili –, még az enyém is, de apád sem akart rosszat, csak nem volt lehetősége megmagyarázni Béla bátyádnak, aki ma látott téged először. Ha tisztességesen fogadod, nem retten meg jövendőd miatt, de játszottad a sztárt, számodra minden színház, ahol te vagy a bonviván és Cili a primadonna. Ne szégyeníts meg bennünket, mert ma apád is, én is megszégyenültünk miattad!”

Én megszégyenítettem valakit? Ez nagyon fájt. Olyan szép alliterációval köszöntem neki, és hogy lettem volna én ma a főszereplő, mikor mindenki előtt csak oktattak és sértegettek? Sose tűrtem, ha kételkedtek bennem, 26anyám tudta: ha szidnak, hideg gonosszá torzulok, nem bűnbánóvá. Másképp folytatta akkor is. Mint Nagy Sándor tetemét az alexandriai üvegkoporsó, konzerválta a perceket, foglalta össze a hallott mondatok lényegét Cili. „Senki sem akart megsérteni – folytatta anyám –, csak a nagybátyád nem tudott hova tenni, mert másokat másképpen neveltek a lányaik közül, és engem is és a Jablonczay lányokat is másképp. A latin holt nyelv, nincsenek istenek, csak Isten, te meg úgy számolsz Juppiterrel, Mercurral, mintha élnének.” Én azt feleltem – mondta sokkal később Cili, aki kétségbeesetten fülelt lázasan és mezítláb, hogy tudhassa, mivel kínoznak, mert Cili holtáig, ezer kilométerre tőlem is megérezte, ha valami rossz ért –, az istenek igenis élnek, csak azokat sem lehet látni, mint Jézust. Akkor anyám arra kért, hogy csak akkor álljak ki a porondra, ha az igazságért indulok harcba. „De hisz azt védtem – feleltem neki –, Béla bácsi nem ért semmit, és ne jöjjön többé ide, mert nem szeretem!” „Észrevettem – hallotta Cili –, mert nem látom a babát, amit kaptál. Hol a baba?” Azt feleltem, már alszik, lefektettem aludni. Ott alszik az ecetfa alatt. Cili azt mesélte, majdnem elájult, mikor azt hallotta, hogy anyám azt kérdezi a régi selyempuha hangján: baltával ölted meg szegényt, mert csupa vágás. „Nekem ne adjanak babákat – feleltem ingerülten –, Béla bácsi nem hozott se csokoládét, se könyvet!” Cili aztán sokáig nem hallott semmit, csak a némaságot figyelte, úgy megrémült attól, amit megtudott, hogy nem mert visszamenni az ágyba, sokáig állt és vacogott, míg újra meghallotta anyám szavát: – Egyszer még kisírnád szegényt, a könnyeiddel mosnád tisztára. Nem félsz, hogy sose lesz gyereked, Magdolna? – Én azt mondtam, nem. De sírva mondtam – emlékezett Cili. – Isten neked adott 27valamit, amivel most még nem tudsz mit kezdeni, és amiről még én sem tudom, áldás-e vagy az ellentéte. Önhitt vagy, holott csak apádat utánozod, műveltnek látszol, pedig egy hotelportásnak is kell hogy legyen nyelvérzéke és memóriája. A baba már nincs a földben, nem a kutya ásta ki, ismerem a rejtekhelyeidet, letisztogattam valahogy, csak összehasítottad, de még javítható, majd odaajándékozzuk valakinek, aki megbecsüli. – Cili még mindig állt. Aztán újra anyám beszélt. – Próbálj meg belém kapaszkodni, kislányom, mert inog a talaj alattad, nem tudod, mi vagy, ki vagy, színész, táblabíró, kínai herceg felesége, kém. Egyik sem, egy kisgyerek, akit megpróbáltunk boldoggá tenni, de nem számoltunk azzal, hogy nem csak a tested kicsi, az eszed is. Soha ne halljalak még egyszer így ordítani, ismerj mértéket és alázatot! Most még senki vagy, és ha ilyen maradsz, mint ma voltál, senki is maradsz. Két ember füstté vált ígérete. Minek készülsz valójában a sok esztelen ötlet közül, gyilkosnak? Mert ma öltél.

Cili szó szerint idézte ezt a mondatot később, és hosszasan elemeztük, mert nem volt eléggé érthető. Aztán Cili szerint anyám elénekelte azt a dalt, ami nálunk a családi egyezmény szerint azt jelentette, nem haragszik már senki, és akkor imádkoztam is, ezúttal ő diktálta, azt kellett mondanom – hallotta Cili, mert én alighanem túl kimerült és álmos voltam, így emlékezetem nem őrizte meg –, Ments meg engem, Uram, a kevélységtől, és te vezesd minden léptemet! – Cilit megrázta ez az éjszaka, engem, utóbb kiderült, aligha, mert tökéletesen kilúgozódott belőlem reggelre, s mámorosan vettem tudomásul, hogy Béla bácsi elment, s nem nyomozott a baba után. Előző esti könnyeimmel csak idegeim és dühöm 28jelezték, nem bántam meg semmit. Nem adtam anyámnak igazat, csak nem akartam vitatkozni vele. Úgyis kém leszek, nem táblabíró, és színésznő sem, bár ez még kétséges, mert a színpad nem akármi. Spekulatrix, az való nekem. Engem ugyan meg nem talál senki, de ne is jelezze, hogy ilyen módszerrel szereztem vissza Erdélyt! Mit idegeskednek örökké?

29

Mondtam már, pap nagybátyám emlékezetes látogatása idején Cili nem volt a szobában, hivatalosan nem lehetett tanúja semminek, csak amit hallgatózó füle később közvetített. Már kikászálódóban volt a mandulagyulladásból, de még közös szobánkban feküdt, hiszen ha Béla bátyám érkezésekor ő is ott van, karján az elmaradhatatlan baba, vagy kosárka, vagy életének bármelyik kelléke, a szigorú pap nemcsak velem, unokahúgával, de öccse fogadott gyermekével, egy szabályos kislánnyal találkozik, sosem válik majd fél napon át olyan feszült-hideggé a hangulat. A színpadon kezdetben csak ketten játszottunk apámmal és pap nagybátyám szemében mindketten megbuktunk, ha irgalmasan úgy tett is, hogy elfelejtette csalódását távozásakor. Életem minden fontos szereplőjének van a tudatom mélyén valami hívószava, amelynek hallásakor vagy olvasásakor személy áll a fogalom mögé, a férjemet visszahozza minden könyvesbolt, apámat egy mitológiai hős neve, anyámat egy töredék dallam Chopin, Cili hívószava ez: Trianon.

Az a több sebből vérző, eszméletét hosszú ideig vissza nem nyerő, minden tekintetben sérült gyermek, akit már az új határon belül találtak meg, s akit menekülő szülei holttestei takartak, trianoni árva volt, egy, a háború min30denkijüket elvesztett kiskorú áldozatai közül. Mikor a Nemzeti Árvák Egyletét megalapították, a későbbi Revíziós Liga tevékenysége még csak ígérkezett, ám az árvaház nagy épületének azonnal hangsúlyt adott különleges társadalmi fontossága. A közvélemény nem ok nélkül állt a háború és a békekötés eltaposottjai mellé teljes segítőkészségével: amit az elkoldusodott országban még lehetséges volt, megpróbálta megadni nekik az emberségében sebzett jótékonyság. A kezdetben néma Bogdán Cecíliát viszonylag hamar sikerült azonosítani önmagával, a halott szülei ruháiban talált okmányok segítségével. Zentán született és ő is élete negyedik évében járt, mint én. Köröttünk ott botorkáltak a háborúból szürke, öreg arccal, sérült idegrendszerrel visszatért, alig serdült fiúk, soha mosolyra nem húzódó ajkú özvegyek, semmi fizikai tevékenységre többé nem alkalmas, lábuk, karjuk vesztett tört gerincű, székbe ágyazott megnyomorodottak, meg azok az élőhalottak, akik épp csak meghalni tértek vissza szülőhelyükre, mert a fogság úgy elgyötörte, hogy pár hónap múltán már vihették őket a sírba. Jártak körülöttünk ismerősök, barátok, akiknek fiait idegen földbe temették, s keserű irigységgel nézték azokat a boldog boldogtalanokat, akik legalább helybeli temető sírkövére borulva gyászolhattak, mert gyermekük nem egy olasz vagy galíciai tömegsírban pihent. Az elesettek fényképe többnyire a hosszú ideig fel nem nyitott zongora tetején állt, a mindig friss virágcsokron a kép mellett fekete szalag jelezte az örök veszteséget. A megrablott családtagok sóváran irigyelték azokat, akik halottukat visszakapták, s a szélbe kiáltották apjuk, férjük, fiúk nevét, aki nem köztünk pihenhet. De irtózatos volt az utcakép is. Mikor minket Cilivel sétálni vitt anyám, mi még láttuk a mustárgáz áldozatait, a reszkető 31fejű, lövészárokból kihalászott, mindig kísérővel botorkáló férfiakat, a politikai abszurdum, ami a háborúban és utána nálunk, velünk történt, olyan szemlélhető volt, mint egy nyílt törés. Az első világháború vulkánhomokját országra, városra, lakosságra szórta a történelem, s ha a gyerek csak valami szokatlanul nagy csapás megtörténtének gyanújával élt is, a felnőtt állampolgár tisztában volt azzal, hogy a világ cirkuszi kupolája trapézáról egy egész nemzetet sodort le a porondra a vihar, s a bukás nem bátorságunk hiánya volt, hanem valami szégyenletes összjáték eredménye, s akik beszéltek erről, azt is hangoztatták, a béke nem jött volna létre az idegenek politikai összjátéka nélkül. Gyűlöltem én valamennyi nem baráti nemzet fiát, a végzetes békekötés ránk hozta bánat egyszerre rögzült gyermekagyunkban az igazságszolgáltatás igényével és a jogos büntetés követelésével, ezért kezdtem meg én tervezett bosszúakciómat a nyugállományú, Debrecenben nyomorgó osztrák ezredes sértegetésével, aki életkora miatt nem is vett részt a háborúban, s épp itt telepedett le Graz helyett. Osztrák volt, tehát gyanús volt, nyilván gyűlölte Petőfit, bántotta Kossuthot, dátumok és helységek nevei egyszerre kavarogtak a fejemben, Segesvár, vagy Versailles nem rímeltek egymásra, se Vilmos császár és Bem apó, de egyszerre jelentkeztek. Azt sem értettem, hogy lehettünk egy percre is szövetségesek a németekkel, akik osztrákok, mikor kivégezték Aradon a tábornokokat és ha ők ketten egy nemzet fiai, akkor hogyhogy kétfélék. Kém is azért akartam lenni, hogy hozzásegítsem szegény hazámat a jóvátétel öröméhez, olyan szépen elképzeltem, az volt a szándékom, hogy mint kém, megközelítem Mihályt, a román trónörököst, csábító szépségemmel megőrjítem és addig bolondítom, 32míg el nem akar venni feleségül. Ő nászajándékként visszaadja nekem, illetve nekünk Erdélyt, ahová újabban már csak útlevéllel mehettünk nagyapám Gizella húgának odaát egy pillanat alatt magyarból románná alakított szőlőjébe, ahonnan mikor a bécsi döntés pár évre ismét visszacsatolja, egyszerre három város égését látom majd, az amerikai szőnyegbombázás alatt lángol Szatmár, Várad és Debrecen. Persze ezt még egyelőre csak a jövő sejti, én Mihály trónörökös megnyerésére készülök. Sajátságos, milyen pontosan felmérte gyerekagyam a fizikai csábítás lehetőségét, nem tudtam bizonyosan, mit vár egy koronaherceg egy kémnőtől, de valami fülledt izgalmat éreztem és beleborzongott fejletlen testem is. Filmszínésznők pillantását gyakoroltam, egyébként minden érdekelt, ami színház, játék, alakítás. Kémnek lenni is csak szerep, ha némi kockázattal jár is. Kivihetőnek, abszolút reálisnak éreztem Mihállyal létesítendő kapcsolatomat, a kémek, sőt a főkém Mata Hari históriája közbeszéd tárgya volt akkortájt, a cselédek a hátsó udvaron tárgyalták mosogatás után a különös hősnő vagy kalandornő élettörténetét, helytállását, kivégzését, az eredeti ötlet alighanem Ilka néni, szakácsnőnk köréből juthatott tudatomig, a cselédlányok úgy döntöttek, a táncosnő nem bűnös, hanem honleány, lám, mi minden tehető a hazáért, ha valaki ügyes, csak aztán nem szabad engedni, hogy rajtakapják.

Cili, mikor jóval később morbid játékaink révén belekapcsolódott tébolyomba, amely Mihály megszerzésére irányult, azonnal felajánlotta, velem tart, segít. Ez sértett egy kicsit, mert nemcsak gyönyörűnek, de igen eszesnek is képzeltem magam, aki mindent elintéz. Cili ki is fejtette, mire gondolt: Isten segítségére az ügyben. Ő majd 33elmegy Mihályhoz, ha mégsem adná minden csábítás ellenére vissza Erdélyt, megmutatja, a bibliában az áll, tilos lopni, és akkor Mihály megtér, és bűnét bánva mindent visszaad. „És ha nem?” – kérdeztem. „Akkor leszúrom egy nagy késsel” – felelte Cili, és árokparti nefelejcs szemében nem mosoly ült, hanem józan elhatározás, egy jó keresztény honleány történelemfordító feladatának öntudatos felismerése.

Az ötlet, hogy én a haza megmentését ilyen általam addig nem ismert, csak gyanított női eszközzel is megoldhatom, tipikus jele volt az ország közhangulatának, amely sértett kétségbeesésében a létesíthető kiutat kereste Trianon után, a francia helynév jelszó lett, köznapi beszédünk eleme, s ha a nagyhatalmak, ha bárki, aki illetékes volt az első világháború lezárásában, értelmesen mérlegel, be kell hogy lássa, nincs itt elintézve semmi, elmetszettek egy szálat, ahelyett hogy elvarrták volna tisztességesen. Ez a történelmi korszak nincs befejezve, fiatal özvegyek, anyák kisírt szeme kér halottaik elvesztésére magyarázatot, és kettészelt tulajdonú és famíliájú családok keresik a megoldást innen és túl az esztelen határok meghúzására. Még nekem is, akinek közvetlen gyászt nem jelentett Trianon, gyermek emlékeim között az álom olykor visszahozta az utcán látott rémeket, akiket úgy tartottak életben, ahogy nem vállalható, csak a megmaradt fejet és végtag nélküli törzset sétáltatták ernyővel takart, sajátságos gyerekkocsiszerű taligán. A francia helynév gyakoribb szó volt a szájunkon, mint az, hogy cukor, csokoládét nem is ismertünk, déligyümölcsöt sem, egyszer, amerikai ösztöndíjas koromban, majdnem negyven évvel apám hajdani mondata után, Chicagóban bementem egy édességboltba és 34megvettem egy aranypapírba csomagolt, gerezdekre bontható, alma formájú csokoládégömböt, annak a valamikori édességre éhes gyereknek, aki a húszas években voltam. A kirakat előtt egy hajdani emlék aktivizálódott hirtelen. Érdekes, mondta valaha az apám, a vesztes háború után hogy eltűntek a gerezdekre bontható csokoládé aranyalmák a boltokból, amelyeket a karácsonyfára aggattak a nagyszülei. Persze lehet, hogy valahol azért őriznek belőlük, és feldíszítik velük a trianoni árvák fenyőjét.

A jelzős főnév: Trianoni árva közismert fogalom volt. Az összegyűjtött, család nélküli otthontalanokat messziről meg lehetett ismerni az egyenruhájukról, ott jártak a mi városunkban is, ahová egyesek kerültek, Cili is az volt, trianoni árva. Azzá válásának körülményeit apám sose mondta el neki, csak amennyit mindenképpen tudnia kellett, felesleges volt Cili amúgy is sérült tudatát részletekkel terhelni. Később persze közölnie kellett: a kislányt úgy találták a déli határon a demarkációs vonalon már innen, minálunk, halott apja-anyja testükkel védték meg a kétfelől rájuk záporozó golyók elől, ő fejsérüléssel és sokáig tartó memóriakieséssel élte túl a szülők pusztulását. Egyébként Cilit annak idején apám hozta a házunkba, és mikor szüleim adoptálták, felvette a Szabók ritka családnevét is, férjhez is apám karján ment, a gyerekkorunktól kedvelt verestemplomba, amely talán nem is az ő felekezete szerinti imahely volt, hiszen mikor a trianoni árvákat átvevő bizottság rendszerezte a talált gyerekek adatait, beszélni még nem tudott, felekezete megállapításának kísérletekor csak a hitágazatok szimbólumait mutatták meg neki. A kereszt után nem nyúlt, nem is vetett keresztet, a református imakönyv tetején lévő kehely rajzára viszont már rátette 35a kezét, nyilvánvaló volt, hogy ezek szerint protestáns. Szabó Cecília sérült fejében a szétzilált emlékekből ez az epizód sajátságos véletlenből megmaradt. Apám örült, hogy a saját lánya és az adoptált együtt járhat hittani előkészítésre, hiába született Zentán, Cili nem óhitű, még igazán szerencse, mert akkor hogy oktathatná a mi lelkipásztorunk, velem együtt. Amikor egyszer ez az epizód szóba került, fogadott testvérem elkomolyodott, nyugtalan, majd érzékelhetően zavart lett. Nem értettem az okát, félrehívott és megmagyarázta. Dódi – így hívott egész életünkben – suttogta, én nem azt mutattam, azaz én nem mutattam semmit, semmi vallásosat, erre kivételesen emlékszem. Azt láttam, pohár van a fedelen, és szomjas voltam, vizet szerettem volna inni. Sohasem mondtuk el apámnak, anyámnak sem, akármi hitűnek született is Cili, a kálvinisták kátéját tanulta.

Apám, mikor megnősült, szőke lánygyereket kért a feleségétől, az barnát szült neki, s több gyereket már nem is akart, pedig apám vágyott a vidám nyüzsgésre, tizennégyen voltak ők testvérek a köröstarcsai parókián. A Központi Trianoni Árvabizottság debreceni képviselőjeként olykor értekezletre hívták fel Pestre, ahol a központ működött, mikor azon a bizonyos örökre emlékezetes napon felutazott, nem hitte volna, hogy sok teljesületlen kívánsága közül egy most váratlanul teljesül majd. Lefolyt az értekezlet, aztán a jelenlévők meg kívánták nézni az alighanem már alvó gyerekeket, apám nem hitte volna el senkinek, hogy mikor egy óriási, általános hálószobának kijelölt helyiségbe lép, egyfajta jóvátételt kap egy megtagadott, nagyon is emberi óhaj teljesülésével. A helyiségben párnákon, matracokon százfajta pokróccal, paplannal letakarva feküdtek az 36árvák, akiket akkorra már kikérdeztek az idegorvosok, képzett védőnők fürdettek, s a viszonyok lehetőségeit meghaladó minőségű koszttal is ellátták őket. Mihelyt hovatartozásukat vagy teljes árvaságukat kiderítették, és bebizonyosodott, hogy minden nyomozás meddő, mert nincs a talált gyermeknek olyan családtagja, akinél elhelyezhető, felekezeti hovatartozásuk szerint egyházi létesítmények árvamenhelyén helyezték el őket, onnan kerültek aztán az iskoláskorúak elemibe vagy felsőbb iskolába, a legkisebbeket meg átvették az óvodák. Ágyaik előtt ott volt az egyenruhájuk, szépen kiteregették a fekete vászon- vagy posztóöltözéket, amelyen szürke szalag piros hímzésű felírással jelezte, aki viseli, trianoni árva. Én láttam őket felvonulni, mert egy nagyobb csapat aztán városunkba került az ottani trianoni részlegbe, patyolattiszták voltak, igen ápoltak, egyforma ruháik miatt valóságos kis hadsereg, kétnemű Twist Olivérek egy nagy tömegtemetés után.

Cilit ebben a hálóteremben találta apám, ezerszer elmondta később, milyen volt: sérült fején kötés, haja alóla csapzott ki az arcába, ferdén gombolták rá a hálóingét, válla is sérülhetett, mert könnyű kötés látszott át a nyitott ingnyakon. Nevét akkorra már kiderítették, adatai közül azt a csekélyet, amelyet apja zsebében találtak, mikor a halott szülőket leemelték az ájult gyerekről, szintén, a kislány nyakán horpadt amulett volt, rajta betűk: Cecil, orvos házaspár gyereke lehetett, mert az apa zsebében ott volt hajdan budapesti egyetemen szerzett, Bogdán Ákos névre kiállított diplomája, az igazolványok a nevet is feltüntették – az anya ruhájában pár rosszul sikerült gyermekfényképet is leltek, néhány ékszerdarabbal, ez az igazgatónál volt letétben, majd 37megkapja az árva, ha megfelelő kort ér el. A család Zentáról menekült, az antant kijelölte kettős határon kétfelől lőtték a menekülőket, az igazgató úgy gondolta, Bogdán doktor nyilván nem akarta letenni a hűségesküt az újonnan létrejött ország alkotmányára, és hazaindult családostul az anyaországba, a zöld határon észrevették őket és kétfelől lőttek rájuk. A szülők saját testükkel elöl-hátul pajzsként védték a kislányt, őket halálra sebezte a golyózápor, a kislány fejsérüléssel, tudatkieséssel és néhány könnyebb zúzódással, sebhellyel a testén megmenekült, de sokkos állapotban lelte meg a magyar határőrség, így került az árvák intézetébe. Cili anyját Szentiványi Teréznek hívták – anyja neve is megvolt a talált papírok egyikén –, a kislány maga Zentán született, ezek szerint magyar, de beszélni nem tud, vagy nem akar, csak két szót ismétel egyre, vagy azt mondja, Jadrán, vagy azt, hogy Dánica. Hogy aztán kik vagy mik ezek, megfejthetetlen egyelőre, emberek, állatok, nem tudni. Apám bámulta a néma, akkor már szendergő gyereket, szőke, homlokára csapzott fürtjeit, az angyal, akit sose látni, de olykor ott áll az ember mögött, azt mondta neki, ez a te teljesült kívánságod, ilyen szőke, ilyen néma, ilyen nyomorult. Apámat elbűvölte a szendergő, aki csak két fogalmat ismert: Jadrán és Dánica. Ezek a nevek egyébként számomra is kulcsszavakká váltak, megfejtésüket elvitte magával a túlvilágra szépséges gyerekkorunkkal együtt, mikor meghalt, megint csak ezzel a két szóval köszönt el az élettől.

Apám sose tudott ellenállni vágyainak, akkor azt érezte, gyönyörű csoda történt vele. Megszokta, hogy anyám soha semmi elhatározásának vagy olykor megdöbbentő vállalkozásának sem áll ellen, bejelentette, miután az 38ülésen szó volt az adoptálási lehetőségekről, örökbe fogadná Bogdán Cecíliát, ha összekészítik a szükséges iratokat aláírásra, elérik őt a debreceni városházán. Felnyalábolta pokrócostul a gyereket, és kocsit kért az állomásig. Cilinek nem volt semmije, csak egy öltöny árva egyenruhája, amit, mikor felrázták az álomból, átadott a védőnő. Elfészkelődött az ismeretlen férfi karjában. Apám közelében borjú nagyságú, őrjöngő szelindekek porban kúsztak, ha rájuk nézett, apám bejárt a fegyházba a dühöngő fegyencek közé a Werbőczy utcába, és csend lett. Mi volt a titka, nem tudom, de a gyerekek is úgy vonzódtak hozzá, mint az apjukhoz, ha akarta, csendre tudta bírni az elmeosztály ápoltjait, mikor hivatalból, mint szociális ügyekkel megbízott tanácsos ellenőrzésre ment. Cili meg se moccant a karjában, aludt tovább, holott, mikor öltöztették, felébredt és ránézett, neki is elmondta nagy, titokzatos szemével arcába bámulva: Jadrán és Dánica, apám szorosan és óvatosan megölelte, vigyázott sérült homlokára. Semmi kétsége nem volt afelől, otthon anyám mivel fogadja, soha életében Jablonczay Lenke el nem utasítana egy árva gyereket, akkor sem, ha az nem trianoni árva, emlékül saját nyomorult kidobott kutyáéhoz hasonlító gyermekkora kezdeti idejére, mikor Rickl Mária a Régimódi történet-ből még nem a mosolygós, vagy megértő, hanem a szenvtelen arcát fordította felé. Így is volt, holott apám tudta, arra sem telik reális jövedelméből, ami elkerülhetetlen, hogy rokonok segítenek az én ruházkodásomban is: érezte, nem lesz baj.

Anyám számtalan csodája között az egyik legnagyobb az az alkalmazkodási készség volt, amivel apám kiszámíthatatlan lóugrásait követni tudta a sakktáblán olyan körülmények között, mikor nekünk magunknak se 39telt semmire, mert a családfőnek valami ötlete támadt, amit kivitelezni óhajtott. Apámnak semmi érzéke nem volt a hétköznapokhoz, vagy beosztandó fizetéshez, semmi szokványos követelményéhez az életnek, így kormányosként anyámnak kellett életünk hajóján állni a kormányrúdnál és irányítani valami elérhető kikötőbe: erre született, hogy képtelen helyzetek megoldását megtalálja. Jablonczay Lenke nem haragudott semmiért és megértett mindent, egy nem sikerült élet pótlási kísérleteit éppúgy, mint a számlakifizetés kényszerét, amit neki kellett előteremtenie a megcsonkított fizetés pótlására. Játék állatokat varrt, és eladta a babakereskedőknek. Eleven állatokat is tartottunk, kutyát, macskát már hozott haza az utcáról apám, így került hozzánk a kóbor Lalage macska és Tacitus, a vizsla, akik közül Cili érkezésekor már csak Lalage élt. De idegen gyerek most került hozzánk először, apám tudta, biztosra ment, ismerte az asszonyt, akit szeretett, érezte, nem lesz baj. Aki visított, mikor a lassú vonattal reggel tíz óra tájt megérkezett a holtra fáradt gyerekkel a karján Debrecenbe, az Ilka néni volt, ő teli jézusmáriázta a kertet. Anyám azt mondta, annál meghatóbbat, mint az úttól fáradt apámat, nem látott még, karján egy betegnek látszó kisgyerek, a férje nyúzott, kimerült, kicsit fél is, az arca egyszerre derült, egyszerre szégyenlős.

– Hoztam a barna mellé egy szőkét, ugye nem baj? – mondta anyámnak. Jablonczay Lenke egy kicsit hallgatott, aztán kivette a karjából az ismeretlen gyereket, s a szobából kikiáltott a rikoltozó Ilka néninek, csendesítette, majd kérte, sok vizet főzzön, hogy teli legyen a gyerekkád, s fűtsön is be. Hol volt még a húszas évek polgári lakásaiban folyó meleg víz, a mi házunk amúgy is műemlék épület volt, ámpír, kagyló formájú kismedencés, amelybe a főcsap halszájból vizet köpött.

40

Cili nem félt, csak nem értette, mi történik, az utat átaludta, valami nyugtatóval indították el Pestről, anyám azt mondta nekem, apám csak a szemével kért választ, ő meg vállat vont. Soha senki az apámnak nem tudott ellentmondani, volt benne valami alapvető, hihetetlen emberi tisztaság. „Ezúttal nem a teljes Shakespeare-t küldette haza – mondta nekem jóval később anyám –, sem az Encyclopaedia Britannicá-t, ezúttal egy árvagyereket hozott. Olyan emberi volt, olyan megindítóan tiszteletteljes, hogy megvert volna az Isten, ha aggodalmaskodom, miből pótoljam, ami most szükséges lesz. Nem érdekelt semmi más, csak a gesztus, apád gesztusa, az lehúzta a mérleg serpenyőjét. Mi volt itt mérlegelési lehetőség? Cili árva volt, mint valaha én, méghozzá trianoni árva.”

Én, ahogy később elmesélték, az érkezés pillanatában hátul voltam a kertben, valami macskaügyet bonyolítottam, s mint mondtam, apám érkezését Ilka néni észlelte, akit anyám megkért, hagyja abba a jézusmáriázást. Ilka néni meg, aki mindenkinél jobban ismert engem, ránézett óriási parasztszibilla pillantásával apámra, és ártatlanul, szelíden megkérdezte: „Ezek után mi lesz a mi gyerekünkkel?” A szülők egymásra néztek, Cili ébren volt, de nem értett semmiből semmit, szemmel láthatólag jó volt anyám karjában. Apám arcán megrándult az izom, mert persze ő is tudta rólam, amit kevesen, milyen elképesztően, milyen gyilkos indulattal féltékeny vagyok.

Mi lesz a mi gyerekünkkel, jogos a kérdés. Mi lesz? Mi legyen? – anyámra nézett. Jablonczay Lenke azt felelte: mindjárt megtudjuk, Ilka néni lásson meleg víz után, de előbb hozza be a kislányt a kertből.

Ilka néni udvariasan kitért, első a meleg víz, majd a tanácsos úr, talán elő is készíthetné a talajt, mert a mi 41gyerekünk eddig a világ közepe volt itt és nemigen óhajt osztozkodni.

– Nem tanácsot kértem, segítséget – mondta Jablonczay Lenke –, a vizet intézze, kérem, és a lányunkat.

Apám jött értem, Ilka néni egyenesen a konyhába vonult, de ahogy a tüzet felszította a kondérok alatt, azonnal vissza is tért. A kert legvégén talált meg apám, Lalage a pöszmétebokor alatt kölykedzett meg, az almot tanulmányoztam nagy szakértelemmel. Ahogy elmesélték, azonnal hátat fordítottam a macskáknak, és nyújtottam a kezemet. Tudtam, Pestről jön, valamit nyilván hozott. Mindig hozott valamit, ami éppen elérhető volt, tökmagot vagy nagy pillanatokban pörkölt mogyorót.

– Nem hoztam semmit – mondta apám –, azaz igen. Odabenn van, nézd meg. – Már asszony voltam, mikor elmesélte, tiszta verejték volt makulátlan inge alatt a háta a félelemtől, amire persze oka volt. Két ember kötött úgy házasságot, hogy bosszút áll eddigi életén, és felneveli a szabad gyereket a maga mesevilágában, a gyereket, aki számára, ha az a kérése, hogy ne legyen halál, bánat, keserűség, minden Andersen mesét átírnak, a mitológiai hősöket nem sajnálja ez a gyerek, mert azok úgyis pogányok, meg isteneik is rosszfélék, de a János vitéz-ben a mostohája nem tudja Iluskát sírba üldözni, mert halál nincs, mi se halunk meg soha, János francia és magyar király legyen egyszerre, Iluska ismét királyné, az élet tava is felesleges, mert mi mind örökké fogunk élni, a kis hableánynak templomi esküvőjén kinő a lába.

Nem kellett ezt bennem később idegeneknek tudatosítaniuk, azonnal éreztem, én vagyok ennek a két ember42nek a mindene, a luxus, akit pénz nélkül is dúsgazdaggá nevelnek azzal, hogy szabad és képtelen spirituális vágyaim rendre teljesülnek: világképemben a haramia jó útra tér, dehogy öl, elmegy kasznárnak, és Lalage, ha őt is elvenné Kaczor király, mint az elődjét, aki hogy halt volna meg, mint a szomszéd állítja, mert megmérgezték, azért nem látható, mert jobb sora lett Kaczorné állapotában és elnézést kér, hogy búcsú nélkül ment el, de ne búsuljak miatta; azt üzeni, a legboldogabb macska a földön.

Mentünk a ház elé, a sűrű, illatos bokrok között.

– Szeretnél testvért? – kérdi apám – Menjen már! – feleltem. Taceász, sztultusz. Apám grammatikai fegyelme megcáfolta a voltaképpen vérfagyasztónak ígérkező közeljövőt. Azonnal javította, sztulte, ha már lehülyézel. Vocativusz. – Vocativusz – mondtam engedelmesen. Ez ment, a latin. Egyéb nem, mert ami belépésemkor következett, ecsetelésére nincs az anyanyelvben szókincs. Belépünk, az előszobában Ilka néni csatlakozik hozzánk, megáll, várva, mi mire fordul, apám elengedi a kezemet, én meg látom magántulajdonomat, anyámat, egy idegen gyerekkel a karjában, s miután senki se szól, csak néznek rám, mindenki mástól várja a feloldó első szót, Ilka néni mézbe mártott ajka nyílik meg: „Itt a kistestvér, Magduska, szeretni kell ám, mert ezentúl ketten vagyunk Szabó kisasszonyok.”

Akkora csend csak színházban van, mikor olyan feszült az előadás, mint a húr, át lehet vágni a hallgatást. Krisztus tudja, hogy elárulják, de azért mégis összerezzenhetett, mikor jöttek a poroszlók. Én nem rezzentem, én Ilka néni állítása szerint elkezdtem toporzékolni dühömben, és ordítoztam is. Nem sírtam, ordítoztam.

43

Ez a kislány trianoni árva, mondta csendesen anyám. Én holtra rémülten néztem rá, csak nem lesz árulóm? Jablonczay Lenke zöld szeme nem engedte el a pillantásomat, mintha szuggerálni akarna. – Trianoni árva, családtalan, testvértelen, otthona sincs. Kezdődik az élet, kislányom, megtanulunk osztozkodni. Ez a kislány a testvéred.

Osztozni? Érzelmen, rajtuk, holmin, lakáson, Lalagen, a ház feletti abszolút uralmamon, hát azt várhatják. Tudtam, mi a trianoni árva, de ez nem enyhítette a botrányt, Ilka néni élete magas céjén csitított: ne üvöltsön, ejnye már, no de igazán, kistestvér, trianoni kistestvér, szeretni kell, szeretni!

– Menjen a fenébe – ordítottam –, nem kell. – Ki innen! Abeat. Dik – fordultam a felháborodástól vérvörös apámhoz – dik ei tu… Nem tudtam befejezni az ordított mondatot, mert anyám, aki mindig a szemével irányított, úgy nézett rám, ahogy eddig még soha életemben.

– Nincs latin – mondta Jablonczay Lenke. – Magyarul köszönsz neki és magyarul csókolod meg.

– Cilinek hívják – mondta apám. Sápadt volt, elgyötört, látszott, hogy egyazon pillanatban retteg és szenved. Kétfelől ütöttem rá, egyszerre a homo humanust és az apát. Hát ilyen önző az én gyerekem, ilyen embertelen? Szárazakat nyelt. Még azért próbálkozott valamivel.

– Neked hoztam, Magdolna.

– Akkor vigye vissza – sikoltottam. – Non volo. Abeat. A lábam ráfagyott a parkettára. A kanapén ott piroslott-kéklett valami ismeretlen ronda takaró, anyám magához szorítja a sose látott szőke gyereket, aki a trianoni árvák egyenruháját viseli, fekete öltözékén elöl magasra gombolható szürke kötény, ami a ruhát elfedi, karján egy karszalagon szám, olvasni már tudtam, de a számokat 44még csak tízig ismertem. Anyám nézett, nézett, mint aki vizsgál, mi van bennem, miféle gondolatok a homlokcsont mögött, apám meg, mint valami operettben, érzelmesen suttog: „Kistestvért hoztam neked, úgy hívják, Cili.”

– Hát ha hozott, majd visszaviszi, mehet innen, kinek kell testvér, kinek kell bármi, még ha trianoni árva is. – Tovább ordítottam, s toporzékoltam. Ilka néni megesküdött rá, először látott toporzékolni, nem bánatomban, komisz dühömben. Ezzel osszam meg azt, amim van, ezzel az idegennel.

Apámék tizennégyen voltak testvérek, apám volt a legkisebb, Tigris, anyai nagynéném lánya – későbbi regényeim szereplője – még nem született meg, többi unokatestvéreim húsz-harmincvalahány évvel voltak idősebbek nálam.

Tudtam, a mi világunk külön világ, ahová nem engednek be senkit, mi ez a téboly, hogy ezt az idegent ide invitálják? Akkor még nem vettem észre a nagy összjátékot, amivel saját kudarcos ifjúkorát és gyermekéveit két erre szövetkezett felnőtt ki akarta egyensúlyozni, mentek, amerre a gyerekük elindult, követték elképesztő ötletei útján. A mitológia hősei elpusztulhattak, azokat nem vettem komolyan, már a neveik, a görög–latin neveik is valahogy komolytalanná tették minden tragikus mozzanatát a történeteknek, az igazi valójában a nem ókori történetek tragikus hangjainak áthangolása volt. Hitem szerint – ahogy már említettem – mi sose halunk meg, azok sem, akiket még az enyéimen kívül szeretek, nincs bánat, veszedelem senkinek, aki az én emberem, regényhősnek sem, Csipkerózsika nem alszik, mert 45annyi év alvás unalmas, felébred másnap reggel a vadászkürtre, Hunyadi Lászlónak nem vágják le a fejét, Czillei fejét vágják le, és azért nyugodtak bele, ha azt állítottam, Jézus sose halt meg, mert akkor hogy hívhatjuk minden délben az étkezés előtti imában asztalunkhoz.

Álltunk, mint egy élőkép, Cili nagyon komolyan, sokáig nézett rám, aztán valahogy felfogta, itt baj van, itt neki nincs helye, ide megjött a hajdani tulajdonos, ezért nyilván mennie kell. Jelezte anyámnak néma ajkával, kis érintésével, le akar szállni, anyám letette, aztán csak álltunk egy kurta időre, mint a színpadon a színészek, én akkorra már végre abbahagytam a visítozást, mert már hangom sem volt. A felnőttek vártak, tulajdonképpen mindenki engem nézett, mindenki tőlem várta a lépést, de nem én tettem meg, hanem Cili. Ha valaha színdarabban tudnám érzékeltetni azt a forró, fanyar feszültséget, ami légkörében az események lefolytak, s ami megértése után olyan keserű szégyen fogott el, hogy holtig elkísér a percek emléke. Cili már állt, s végre lassan vetkőzni kezdett, még mindig nehezen mozgó karjával lefejtette először a kötényét, küszködött sokáig a gombokkal, a ruháját is lekínlódta, alatta nadrágos ingecske volt, egybeszabott, levetette azt is, ott állt ártatlanul s meztelenül a szoba közepén térdzokniban, vaskos árva-cipőben, amely formátlan volt, és szintén fekete, és nyúlt a pokrócért, amelyet ismert, amiről azt gondolta, talán a tulajdona. Gyenge volt a súlyhoz, elejtette, akkor elindult az ajtó felé bakancsban, térdzokniban, pucéron, de amikor az ajtóhoz ért, leejtett ingét felemelte és odanyújtotta nekem, vegyem el azt is, neki nyilván se helye, se semmije, hiszen ez mind új holmi, 46amit most lassanként lefejtett magáról. Az inget valami szép, biblikus mozdulattal adta át, nem fogtam meg, a földre hullt, zizzenésétől úgy megrémültem, mint még soha semmitől. Ilka nénitől tudom, hogy Cili jelenete miben kulminált, mióta nálunk volt, most szólalt meg, először mondta, tagoltan az általa megtartott két titokzatos kultikus szót: Jadrán, Dánica, méghozzá csak nekem, egyenesen az arcomba. Miért kaptam el a karját, már nem tudom, összerándult tőle, fájhatott, ahol megérintettem. Akkor már reszketett a ruhátlanságtól, pedig nyár volt, csak a szoba volt hűvös. Ilka néni nagy testével elállta az ajtót, amin át Cili ki akart lépni a szabadba, a felnőttek bénultan figyeltek, Ilka néni meg visítva rám kiáltott: ölelje meg már és tartsa vissza az istenfáját! Hát ki szeresse, ha nem maguk, tán akik miatt idejutott az ártatlan?

Nem rá figyeltem, hanem a másik gyerekre, aki úgy akarta elhagyni a váratlanul ellenséges terepet, hogy mindenét nekem adja, megajándékoz az árvák fekete holmijával, kisingével, hiszen egyebe sincs. Léptem egyet felé habozva, mert elbűvölt a két szó, amit kiejtett, belebódultam a váratlan titokba; ki az a Jadrán és Dánica, miféle varázsszavak ezek, ki ez a gyerek, lehet, hogy tündér? Meg nem öleltem, csak megálltam mellette, álltunk egy pillanatig némán, két kisgyerek Trianon árnyékai közt. Cili megérezhetett valamit, amit én még nem, mert egyszer csak megérintett, hozzám simult és arcomhoz simította az arcát. Valamivel magasabb volt nálam, pár centivel, le kellett hajolnia egy cseppet, hogy egészen egynek lássék az arcunk. A csoda megtörtént, Orestes meglelte Pyladesét, Achilles Patroclusát, én a testvért, akinek elvesztését sosem hevertem ki. Meg nem számolhatom, hányszor léptem 47rosszul életemben, akkor kivételesen nem. Mintha fények gyúltak volna ki, megtörtént a csoda: ordítozás helyett elkezdtem sírni és átöleltem Cilit. Az életemért nem tudtam volna indokolni, mi vett rá, miféle damaszkuszi látomás. Cili életem négy tartóoszlopának egyike lett, ha Cili nincs, én át nem élem, ami átélésére kiválasztott a sors.

Anyám felvette az amúgy sem aktuális árvaintézeti holmit, összecsomagolta, gyér ruhatáramat kettéosztotta, mindenem egy kicsit rövid volt Cilinek, aki magasabb volt nálam, de soványabb, úgyhogy nem jelentett problémát, mi meg néztük egymást elbűvölten, mint a szerelmesek. Emlékszem, nyár volt, a kertünk csupa virág, az illat csak úgy özönlött be, sose tudok úgy emlékezni Cilire, hogy ne virágok illatában álljon, galagonya, jázminbokrok és labdarózsák között.

Cilit én tanítottam meg újra beszélni, de úgy halt meg, hogy soha nem árulta el, ki az a Jadrán és Dánica, akik nevét magával hozta a véres iszonyatból. Hogy tudhattam volna, hogy Cili én vagyok, sokféle önmagam, hogy később újra meg újra megpróbálom majd ábrázolni, ő lesz Blanka a Katalin utcá-ból, Caieta A pillanat-ban, Abigél is, az a valaki, aki mindig segít, ő lesz Béla király titkos imádója Filerimé némaságával és eltitkolt szerelmével, az egyetlen ember, akit sose kíméltem, mert megkövetelte, hogy ne kíméljék, máskülönben elveszti sorsom fonalát. Életem tartóoszlopait a történelem hullámzó talaján mindig megpróbáltam becsapni: nem is veszélyes üldözött, osztályidegennek lenni Rákosiék alatt, hazudtam: az átmeneti bosszúság kivédhető, Cilit nem bírtam megtéveszteni, Cili életem terhelését követelte, amit meg akart osztani velem, sosem a siker volt, csak a kudarc.

48

Mikor iskolába kerültünk, kiderült, sokkal járatosabb a világban, mint én, aki mítoszok közt nőttem fel és akit tündérmesékkel, kegyes átírásokkal meg ókori kémhistóriákkal traktáltak. Cili a világháború egyik színpadát jól ismerte, azt, amely a délvidéket érintette, elájult, mikor golyó találta, de jobban értette nálam, mi az etnikai diszkrimináció, ő vette észre a Városháza előtt a kubikusokat is, akik hasztalan reméltek munkát, ő kérdezte meg apámtól, mi lesz a munkanélküliek sorsa, ha senki nem segít rajtuk vagy ennivaló nélkül éri őket a tél. Míg nekem Trójáról meséltek, királyi palotáról, míg Cili nem jött, nem érdekelt, amire ő azonnal felfigyelt. Cili én voltam, ő meg én, azaz egymás hiányai, ketten alkottunk reális egészet.

Ha Amalfiban járok, ülök a sírja mellett, és eltűnődöm rajta, mire vittem ezzel az eszméletlenre pallérozott műveltségemmel Cili elsődleges jósága nélkül. Én csak ütöm a követ, ütöm a követ az öklömmel, hogy keljen fel és jöjjön vissza, és gyakorlatlanul síró szememből ömlik a könny.

Cili gimnazista éveinkben még megélte, hogy hivatalos szervek nyomoztak a Bogdán család után, de nem lelték nyomát, mert mire erre lehetőség nyílt a húszas évek végén, Zentán annyi sem maradt egy hajdani orvos után, mint egy régi telefonkönyv, amelyben valaha a famíliát regisztrálták, vagy valaki, aki annak idején a hajdani lakosok közül nem menekült el, letette a jugoszláv új országnak az esküt, és ismerte Cili famíliáját, Bogdánékat elfújta a történelem.

De hát mindezt még, hál’ istennek, köd fedi, még villog a gyerekkor otthon személyemre átkomponált tündérvilága, amelyben Cilinek is helyet juttatott apám beteljesült kívánsága.

49

Festményeken látni ilyet, szentképek mellé búcsúajándéknak vagy vásárfiának viszik ünnep tájt: összeboruló tündérszép gyerekfejek pillangós háttér előtt, nyilván testvérkék, egyik szőke, a másik barna. Kapható téli változata is gyarló fakeretben, ezen már hull a hó, a kislányok reszketve simulnak egymáshoz egy lyukas, horpadt bordájú férfiesernyő alatt, a szőke esdekelve kinyújtja kezét a járókelők felé, viszonylag nagy feszületet mutat fel; ihletett pillanata lehetett az elvetélt festőnek a kép téli variációja, mert azon csak a gyerekek néznek a szemlélő felé esdekelve, a járókelőknek csak kabátját tépi a szél, mind háttal vannak, mind sietnek, egy sem ad semmit, van a bizonytalan értékű alkotásnak ezen az ábrázoláson valami letagadhatatlan varázsa. Így festhettünk egymásra borulásunk drámai pillanataiban Cili első távozási kísérlete után ajándékba kapott testvéremmel, de persze ez csak látszat volt. Mikor már tudtunk beszélni erről, és mertünk emlékezni is, kiderült, Cili ugyanazt érezte, amit én, hogy ami történik, számomra alighanem vállalhatatlan. Ő meg, nemcsak mindenki, de önmaga számára is megfejthetetlen titkával hogyan tiltakozhatott volna bármi ellen vadonatúj színterén hányatott életének, ha esetleg eszébe is jut valami emlék. Felőlem nem kellett tépelődni, mi zajlik le bennem, mindenki tudta, micsoda dilemma elé állított 50apám váratlan gesztusa, Cili szelíd belenyugvása még csak magyarázatra se szorult, ő korát meghazudtoló értelemmel nem teketóriázott sokat, felfogta, volt valamerre egy valahol, ahonnan elhozták egy tegnapi valaholba, de mára az a tegnapi valahol is eltűnt, lett helyette itt egy vadonatúj valahol, ahol többen figyelik. Cili nem ismerte, de érezte a szót: egyelőre semmi sem érződik véglegesnek a sorsában. Míg az el nem jön, ha már nem engedték el, hogy megkeresse a legeslegelső valaholt, ami felé elindult, megmarad itt a visító másik gyermek mellett, akinek láthatólag nem tetszik, hogy őt idehozták. Volt egyszer, hol nem volt, egy olyan ház, szoba, ahol ő senkinek nem volt terhére, senki nem ordítozott dühében miatta, de hát az egyelőre eltűnt. Mikor Cili belenyugodott abba, hogy Ilka néni megállítja, elvesztette a reményt, hogy mindent visszaadva, amit eddig kapott, egyedül és segítség nélkül is meglelheti az eredeti valaholt, ha várni kell megint, egyelőre okosabb meghúzódni biztonságban.

A férfi, aki karján idáig jutott, nem látszott rossz embernek, a hölgy is gyöngéd volt hozzá, Cili hát így elfogadta az átrendezett játékteret a vadonatúj színpadon, és együtt játszott a sose látott famíliával, főleg az ordító másik kislánnyal, aki abban a pillanatban, hogy hozzásimult, már nem kiabált többé, csak bámult, és mintha nem is bánta volna, ha arcát az arcához érinti. Ha a valódi gondolatok kivetülnek, Visconti megszégyenül, ott állt az új típusú családregény filmváltozata, íme a vásznon a kislány, aki nekiindult, hogy megkeresse útközben valahol elvesztett önmagát, s megleli helyette leendő testvérét, a mesebeli eszevan-szívenincset, aki úgy félti primátusát a famíliában, mint a kutya a koncot. 51A képernyőn ott hadonászik a gazdáit kezdettől féken tartott iróniával lenéző női majordomus, mellette az áldott szívű, nagyon művelt balek, a polihisztor, akinek kezdeti pályaválasztása is voltaképpen tévedés, ahogy a házassága is az, egy gyerekkori sérüléséből holtáig ki nem gyógyuló frigid sellővel, akinek bezzeg nem nő lába az esküvő magasztos pillanatában, és ezen a kerek világon egyedül csak a gyermekét szereti. Hogy hazához, egyetemes emberi erkölcshöz, világi tisztességhez forró indulat köti, annak nincs köze a testhez, az más fogalomkörbe tartozik: Jablonczay Lenke korrekt, mint egy hibátlan gyémántkő. Szemre itt minden rendben volna, talán a nézők sem észlelik, hogy az új évezredet ígérő új szentcsalád-ábrázoláson mindenki kancsal egy kicsit, még a Betlehem szamárkája is.

Mikor valamelyest higgadt az immár majdnem könnyesre párásodott összkép, elhívatták Huttra doktort, Cilit isten tudja, hányadszor újra megvizsgáltatták vele, a doktor azonnal beleszeretett testvérembe, így volt ezzel mindenki, Cili személyének ellenállhatatlan kisugárzása miatt. Huttra úgy ítélte, alapjában egészséges kis teremtés, némaságát az átélt élménysorozat indokolja, majd megszólal, ha eljön az ideje, nem kell beszédre erőltetni, mert ha egyszer eltisztul előle a köd, és elkezdené keresni elvesztett valódi otthonát és az ott lakókat, nem lesz számára könnyű élmény, idősödjék kicsit, mire szembe kell néznie azzal, ami a zöldhatáron történt. Huttrát, ahogy anyám később elmesélte, én érdekeltem jobban, én hogy állom meg a helyemet, de kifogtam rajta, mert számtalan mivoltom közül előkerestem a komédiást, de játékomnak ezúttal kivételesen nem hazugság volt a motivációja, annyira embertelen önzésemmel együtt se voltam, hogy ne rendített volna 52meg Cili ártatlan meztelensége. Mosolyogtam hát Huttrára, játszottam a boldogot, akit jó szülei eddig is szerettek, de mennyivel jobban most, mikor végre testvérrel is megajándékoztak. Ilka néni látni se bírta a mosolyomat, kiment kávét főzni a doktornak, aki már akkor azzal élt, mikor nálunk csak ritka helyen volt szokásban hétköznap reggeli után vagy délután babkávét is inni. Ilka néni tudomásul vette új szerepkörömet, apám magából indult ki, azt érezte, családja nyilván vele örül az örömének, akkora ajándékot nem is érdemelt az élettől, van már szőke gyermeke is, méghozzá úgy, hogy az árvaságtól mentette meg. Az egyetlen, akit képtelen voltam megtéveszteni, az anyám volt. Jablonczay Lenke tudott a fejemmel gondolkozni, ő már végigelemezte, amilyen nyugtalanítóan eszes vagyok ebben az életkorban, én már azt is kiszámítottam, ártana jó híremnek és szép önzetlenségemnek a hazafiatlan tett, hogy nem szorítom szívemhez a nemzet árváját, tehát ha meg akarom tartani városbeli pozíciómat, ide a keblemre a kistestvért, akiről csak jóval később fogom fel, életem legnagyobb áldásai közé tartozik. Jablonczay Lenke nem rövid élete alatt azzal az eszelős szenvedéllyel, amelyet az ember egyetlenegyszer él át életében, csak a saját lányát szerette, de azt, amit egyszer elvállalt, tökéletesen teljesítette. Úgy nevelte fel Cilit is, mint a sajátját, méghozzá azzal a meggyőződéssel, hogy hazaszerető ember nem is felelhet másképp a trianoni botrányos igazságtalanságra, mint ahogy ő és családja teszi, és ha ketté kell törni azt a bizonyos képzeletbeli kenyeret, úgy teszi majd, hogy a nagyobbik darab a mindenét vesztett kislánynak jusson. Az ő gyermekének ott van ő, s bonthatatlan bunker, aki érzelme gúlájába fáraóként falazta be a lányát védelmül minden csapás ellen. Cilit apám 53naivul és valóban szerette, én kezdetben csak színészi képességeimet éltem ki az oldalán, éreztem, jól mutatunk együtt, és praktikusabb szerep a lelkes honleányé, mint az irigy riválisé, várni kell, később mi hogy alakul. Anyám saját keserves gyerekkori árvaságára emlékezve mindent megtett a váratlanul hozzánk került gyerekért, még kedvelte is, igazi érzelemmel, apám önfeledt szülő volt büszkeségében: imádta Cilit. Fogadott testvérem érezte ezt, és ha látszólag nem tett is különbséget új szülei között, lelke kis titkait mindig apámmal osztotta meg, ha én nem voltam elérhető, anyámhoz még véletlenül se közeledett problémáival.

A trianoni árva révén egyébként társadalmi megítélésünk is erősen megváltozott, kezdtünk, ami azelőtt nem voltunk, népszerűek lenni. Cili szép volt, ha kezdetben még enyhén nyomorék is, húzta a lábát, karján, fején sérülés, ártatlan gyermek áldozata a nehéz időnek, láttán megfordultak az emberek, és elismeréssel bólintottak apámnak, lám, milyen derék ember, hogy felvállalta a kis nyomorult sorsát, életét. Városi közfigyelem reflektorfényébe kerültünk, olyan rokonok aktivizálódtak az életünkben, akik nemigen látogattak bennünket, apám baleknek számított a városi urak között is, mert nem vadászott, nem kártyázott, inni se tudott, nem bírta az alkoholt, úgy néztek rá, mint egy férfiatlan csodalényre, aki ostoba irodalmi estékre jár, folyton koncerteken látják, és csupa báj meg derű, de kinek számít a város vezetőségében egy effeminált széplélek. Apám Cili révén lett igazi férfi, az előkelő debreceni polgárok egyike, aki lám, mit tesz, komolyan veszi Trianont, és lép ellene: beszédtéma lett Szabó Elek, aki a maga egyszerű módján így válaszolt az antanthatalmaknak. Annyira 54hasonlítottam hozzá, hogy irányítania se kellett engem, tudtam, mit tegyek, nálam nagyobb pártfogója Cilinek nem volt, ha kiléptünk a kapun, már fogtam is ép kezét, olykor az utcán látványosan megöleltem, elragadott mindenkit a lokális panoráma, a kis debreceni honleány, aki testvérré fogadta az elüldözött délvidéki másikat. Három szempár figyelt, míg alakítottam életem első komoly szerepét, anyám, aki tudta, hogy sosem osztozom semmin senkivel, Ilka néni, aki születésemtől követte és elemezte a tetteimet, és Huttra doktor, aki Cilibe valósággal belebolondult, és szánta, ahogy ott őgyeleg a valóban tiszteletreméltó családban, ahol testvért alakít mellette a másik kislány, aki pontosan kiszámította, nyer-e, veszít-e a játszmán, ha megteszi a maga piros alsóját a partner királya ellen; Huttra holtáig barátom volt, de Huttra ismert. Hogy egyszerűen nem férhet el a személyiségemben Cili szeretete, apámon kívül tudta mindenki. Ilka néniről már eszmélő korom óta éreztem, nagy színpadmester, holott sose hallottam ezt a fogalmat, némasága voltaképpen a Föld legbeszédesebb némasága volt az én fülemnek, mert azt mondta, látja ő a kis szörnyeteget, amint éppen vadonatúj komédiát játszik, és látja az árva nyomorultat is, aki szintén annyira eszes, hogy azt színleli, nem veszi észre, amit okosabb meg nem látni, mert így lesz hasznára. Ilka néni türelme legendás volt, most is tudta, itt más már nem tehető, mint várakozni, ő tisztességgel felterített, kész a családi asztal, lássuk, kinek csorbul ki legelőször a desszertvillája.

Aznap átrendeztük az én szobámat, azt hittem, szétvet a düh, mikor megérkezett két munkás egy gyönyörű ággyal. Jézus, a lehető legnemesebb biedermeier! – oktatott azonnal apám. Barátja, a műkereskedő Brüll bácsi 55küldte a trianoni árvának előlegzett szeretete jeléül, az a Brüll bácsi, akit majd negyvennégyben családostul elégetnek. Gyalázatos Brüll bácsi, gondoltam megvetéssel, nekem sose küldött olyan ágyat, amely izés – akkor még nem tudtam a szót, intarzia –, a háromféle fából álmodott bútor fejrészén két kislány etetett hattyút egy kis tavon. Én ott aludjam, ahol mindig, Cili meg biedermeier díszágyban? Gyalázat!

A délután egyébként nem volt csendes, mert Piroska átrohant gyereknézni, akkor már járta a várost a hír, látták apámat reggel megérkezni, jöttek a kacér megjegyzések is, amelyekről azt hitték, nem értem, mikor anyám nevetve továbbította piruló apámnak, hallja, hogy valamelyik bűne emlékét csempészi most a sajátja mellé, legális indoklással. A mondatot úgy értettem, mint ma, a legális szót is, a házasságon kívül született gyerek ténye hátsó udvari cselédbeszélgetések szókincsfejlesztő következménye volt, tőlük tanultam annak idején Mata Harit is, a cselédektől. Anyámhoz új verzió is eljutott, az már nem kacér volt, inkább bosszantó, arra céloztak, talán a Régimódi történet Gacsáry Emmája által ellopott két Jablonczay nagybátyám került elő, de aztán a pletyka önmagát cáfolta meg, mert a fiúknak ugyan valóban nyomuk veszett, de miért találta volna meg dúlt famíliájú felesége atyafiát Balek Elek éppen a trianoni árvák otthonában, dehogy adta volna oda Gacsáry nagyanyám a megmaradt gyerekeit. De szállt a hír, többször is visszatért.

Cili aznap délután aludt, azért én Lalage családjával vigasztaltam magam, a felnőttekhez folyton becsengettek, érződött a népszerűség már-már zavarba ejtő hullámverése az illatos kertben beszélgető felnőttek körül. 56A baj csak este kezdődött, mert akkor már minden józan elhatározásomat lebírta az intarziás meseágy közelsége, és mikor lefektettek bennünket, Cili helyett, aki néma volt, apám imádkozott, én vele együtt tüntető hangerővel, majdnem ordítva ajánlottam magunkat az Úr kegyelmébe, de mikor a szülők elmentek, felvertem az azonnal elszenderedett Cilit. Közöltem vele, költözzék a helyemre, Brüll bácsi ágya voltaképpen az enyém, ő nem is ismeri Brüll bácsit, őt nem illeti semmi, én megyek abba az ágyba. Cili válasza váratlan volt, Huttra azzal biztatott délután, a sokkélmény okozta némaságot majd csak feloldja előbb-utóbb egy másik sokkélmény, hisz a laringológus szerint Cili beszélőszervei épek, a fülgyógyász is állítja, a hallása hibátlan. Meg ugyan szerencsémre nem szólalt, de bosszúból úgy elkezdett visítani, mikor rángattam kifelé az ágyból, hogy a szülők berohantak. Anyám Cili ágya mellett maradt, míg újra el nem aludt, ami kivételesen nem ment hamar, mert Cili – akkor már tudtam – majdnem olyan okos volt, mint én, hát úgy döntött, hogy alakítja még egy keveset a riadtan hüppögő árva szerepét. Felfogtam, vesztettem, nem perelhetek vele, mert néma, de a jelzései érzékelhetőek, úgy visít, hogy arra nem csak a család, a teljesen szétvert tengelyhatalom berohan, kár minden fáradságért, Cili kicselez, mert maradni akar. Ettől persze nem szerettem jobban új testvéremet, de ezt kívüle és Ilka nénin kívül úgysem érzékelte senki, legkevésbé a külső világ, hiszen akkor hogy tudnám megőrizni váratlanul megnőtt új tekintélyemet, mikor honszerelemmel bővült a kicsit meghökkent városban az Atreidák famíliájában jártas kis Magdolna becse. Hogy anyám empátiája megint csak rájött, szívem szakad meg irigységemben a kiságyért, és sétán nem köszönök Brüll 57bácsinak, hanem köpök a bolt előtt, emiatt azonnal megbüntetnek. Papírral kellett feltörölnöm azt, amivel a város utcáját szennyeztem, és bocsánatkéréssel engesztelni Brüll bácsi sebzett önérzetét, aztán vittek is azonnal haza séta nélkül.

Anyám kétségbeesve törhette a fejét, ezt hogy védi ki, ezt a váratlan bonyodalmat. Onnan tudom, hogy Jablonczay Lenke megkísérelt segíteni a saját gyerekének, hogy délután, míg hímzett, azt mondta apámnak, attól fél, Brüll ágya nem alkalmas egy sérült testű kislány fekhelyének, mégis át kellene engedni Magdolnának, mert Cili csak elvész abban a szokatlan közegben, nem alhatott ez a kis árva otthon sem felnőttre méretezett műemlék bútor mélyén. Apámat azonnal becsaphatta bárki, most is sikerült, máig őrzöm Cili feledhetetlen pillantását, mikor este közölték vele, mégis az én ágyamban van a helye. Ismét úgy visított, hogy zengett a ház, anyám közölte, hasztalan teszi, Brüll bácsi ajándéka az ő testének nem kényelmes, nem is egészséges, és estére én kerültem a csodaágyba. Nem figyeltem Cili reakcióit, boldogan elfészkelődtem a fekvőhelyen, amely százszor kényelmetlenebb, riasztóbb méretű volt, mint az a buja fekvőhely, amelyet Jablonczay Lenke egyetlenjének fiatalasszony báli ruháiból varrt párnákkal tett mesebeli szállássá. Nem bántam, hogy nem kellemes az alvóhely, csak a diadalt éreztem, megszereztem, amit akartam, de nem volt benne köszönet. Cili ugyan elnémult éjjelre, de a tettei beszéltek. Reggel fürdés után bebújt az ebédlőasztal alá, nem itta meg a tejét. Nem kényszerítette senki, az orvosi javaslat az volt: semmi parancs! Ám Cili nem evett délben sem, sem egész nap, és árokparti nefelejcsszeméből nem is gyerekes, érett ember iróniája beszélt: elvettétek az ágyamat, 58csakhogy én némán is jelzem lopásotokat. Tudta, értette, baj lesz, ha nem táplálkozik, mert tömni, kényszeríteni nem volt szabad, a szülők újra kihívták Huttrát. Az orvos azonnal tőlem kérdezte meg, mit csináltam, hogy Cili nem eszik. Madonnaarcot vágtam: én nem csináltam semmit, hogy csinálhattam volna, mikor végre kistestvérem született Cili személyében, Brüll bácsi ágya nem volt téma. Huttra azt mondta, ha másnap reggelig nem eszik, viszi Cilit a klinikára, testvérem pedig nem evett, pedig körülötte dorombolt Ilka néni, apám, anyám, János hajdú, s én még meséltem is neki, hogy szórakoztassam, sőt, táncoltam, hadd mulasson. Ritka ügyetlen gyerek voltam, később jó talajtornász vált belőlem, de a tánc sose volt a világom, Cili rám se nézett, míg ott kellemkedtem előtte. Már előző este óta nem evett, nem is ivott, a szülők folyton benéztek hozzánk éjszakára, nincs-e baja a boldogtalannak, de Cili aludt, mint akit semmi nem érdekel. Persze hogy hajnalra mindenki álmos volt nálunk, szinte kábult, persze hogy a felnőttek késve vették észre, hogy megszökött, Ilka néni sem észlelte, csak mikor már apám a reggelijét kérte, mert indulnia kellett a Városházára. Megdicsőült pillanat volt arra ébrednem, hogy testvérem elment. Ilka néni a hajdútól tudta meg, aki hajnalban már a kertben ügyködött, és Cili fél árvacipőjét a kerítésrács közé akadva találta meg, mihelyt beszolgáltatta, de nem közölte, míg a szülők le nem ültek a reggelihez. Hogy nem tapintat vezette, hanem a szolidaritás Cilivel, azt ketten éreztük anyámmal, apám gyöngéd figyelmet gyanított Ilka néni tartózkodásában, mi a vágyat, elég már az áltatásból, ha Cili lépni akar, lépjen! Elvették az ágyát, torolja meg!

59

Cili később elmesélte, fogalma sincs, hogy jutott ki a kapun, s ki volt, aki kisegítette az utcára, mert mászni nem tudott, csak kocogtatta a rácskerítést az egyik lábáról levett árvacipőjével. Elvihették volna szegényt a cigányok – mondta Jablonczay Lenke őszinte riadalommal –, hogy jutott ki a nyitott ablakon át a kapuig, rejtély. Mégsem annyira beteg, mint ahogy az orvos állítja? És mivel tudott rábírni bárkit csápoló kezével, hogy emeljék át a kerítésen? A szökés utáni esemény már misztikusabb volt, Cilit ott lelték meg fél pár cipőben, hálóingben a főtéren, ahol még sose járt, a Városháza előtt állt, és kinyújtott ép kezével koldult. Anyám arca elgyötört volt, tudtam követni a gondolatát, és megijedtem én is; amíg csak magam vétkeztem, sima volt az ügy, de tudtam, minden amiatt van, hogy anyám megértette, nem tudom odaadni másnak Brüll bácsi küldeményét, és ennek az lett a következménye, hogy valahogy kiintrikáltam az árvát a házból, az meg álnokul visszaütött. Micsoda szégyen apámra: a kultúrtanácsos úr fogadott lányát ott lelik meg éppen a Városháza előtt, még jó, hogy a hajdúkapitány talált rá, aki kocsin hozta be őket a pályaudvarról, és felismerte hálóingben is a trianoni árvát, különben nagyobb botrány lett volna, így is elég nagy volt, de Huttra ismét segített, azt terjesztette, a gyerek annyira beteg, hogy a határon történt lövöldözés miatt néha menekülni akar szegény, majd kinövi, ha az idő múlása ráhavaz az emlékeire. Hogy apám mivel mentette magát, sosem említette, de voltaképpen nem is érdekelt. Apámra egyszerűen nem lehetett nemhogy haragudni, neheztelni sem. Alapvető emberi jósága és ártatlansága úgy sugárzott, mint az elemek.

60

A hullámok csendesedtek, Cili elaludt, engem anyám félrehívott, álltunk a néhai baba szinte nyom nélkül betemetett sírjánál, amelyet anyám a katolikus ági Jablonczay unokatestvérek egyikének adott, mikor már eltüntette róla ügyes kezével a sérüléseket. „Vissza kell adnod az ágyat – suttogta, és arcán szégyen volt és könyörgés –, ne haragudj, gyöngyszálam, édesem, sajnos csakugyan nem te kaptad, az övé. Aludj a sajátodban, ezt az ágyat én csináltam neked, ebben mindig az én karomban fekszel, ha egyszer nem élek is. Hagyd Cilinek Brüll bácsi jó szíve küldeményét, nem te vagy az árva, ő árva szegény.” Nem boldogított a kérés, de elfogadtam, akkor már látni való volt, Cilivel nem végzek könnyen, testvérem pontosan tudta, ha meg akarja tartani az ágyat, amely a maga nemében még egy gyerek gyakorlatlan szemének is mesebelien szép volt, megtörténik, mert a kényszerítés eszközét is kitalálta. Mindenki visszaköltözött a helyére, persze nyom azért maradt sebzett szívemben. Cili persze tudta, mi történt voltaképpen, és az volt benne a legbámulatosabb, hogy természetesnek találta felháborodásomat, a győztes részvétét érezte, nem haragját, a győztesét, akit megint ki akartak semmizni. Az ügy legjobban apámat viselte meg, iszonyúan szégyenkezett és szánta is Cilit, és azt éreztem, engem sértettek meg, a néma túljárt az eszemen, anyámat bűntudatossá szégyenítette az önvád, úgy érezte, azzal, hogy engem Cili kárára akart boldoggá tenni, foltot ejtett jellemére. Ilka néni egy komor félmosolyra méltatott bennünket az eset kapcsán, szórakoztatta, hogy asszonya rajtaveszett az akción, apám meg kiszégyenkezte a keletkezett szóbeszéd miatt a lelkét. A legnagyobb ütést Brüll bácsi kapta, mert neki már úgy fordították le a város antiszemitái a verziót, 61hogy nem kellett Cilinek a zsidó ágya, ezen apám úgy felháborodott, hogy a legnagyobb forgalom idején rohant el Brüll bácsi üzletébe, és vevők, segédek előtt megkövette műkereskedő barátját az eszement hazugok rágalmazó szája miatt.

Nehéz terepen hosszú volt az út, amelyet egymás felé tettünk Cilivel. Én megpróbáltam beszélni tanítani. Huttra nem helyeselte, megint csak elmondta, Cili beszélőszervei épek, ne sürgessem, ne is oktassam, várni kell türelmesen, majd megszólal, ha akar, persze váratlan sokkélmény hatására is, ha megijed, ha nagyon boldog, ha nagyon dühös. Én közben túltettem magam a histórián, kezdtem új családtagunkat mulatságosnak találni, főleg mikor Piroska nagynéném is színre lépett, őt anyám hívta segítségül, hátha talál megoldást. Piroska nagy tekintély volt a kisdedóvónő-képzőt végzett nevelésben, fő kisdedóvó-oktató funkcionárius volt, úgynevezett vezető óvónő.

A Jablonczay lányok mindegyikében ott volt a tiszántúli nőnevelés apostolának, dédapjuknak, a nagy Gacsárynak pedagógus ethosza, Piroska óvodája mintaintézmény volt, az ország minden részéből jöttek hozzá óvónőképző intézetekből gyakorlatra és tapasztalatcserére a végzős jelöltek és vezetőik. Ide vittek el bennünket Brüll bácsi balsikerű szeretetakciója után, Piroska érezte, a sebzett némának olyan közeg kell, ahol más se tud beszélni, ahol nála is gyengébbek vannak, erősen selypítetők. Az óvodásoknak még alig volt szókincsük, többen közülük szobatiszták sem voltak, úgy állt közöttük Cili, mint egy királynő. A gyerekhad ellátásában, oktatásában és biztonságos nevelésében több dajka segített Piroskának, nagynéném azonnal hátraküldte a kony62harészbe őket pihenni, és helyette segéddajkának Cilit állította be. Nagy ötlet volt, a kicsik nem féltek tőle, hisz alig volt náluk idősebb, emellett értelmetlen locsogásukkal úgy tündököltek mellette, mint országos hírű szónokok, Cili annyit sem tudott beszélni, amennyit ők gagyogtak, bámulták a szőke lányt, aki néma volt. Aki rászorult, az addig rángatta, míg Cili meg nem értette, a mosdó kell neki, kivitte tehát és megbontotta a ruhácskáját, sőt aki elejtette az uzsonnáját vagy másképp szerencsétlenkedett, annak azonnal segített, a néma azonnal megfejtette jelzéseit, és mosdatta, felszedett szalagot bontott-kötött, a gyerekek imádták őt. Cili hirtelen sztár lett. Én utáltam valamennyi kölyköt, engem a kisgyerekek mindig zavartak, úgy gondoltam, aki azt se tudja, ki Priamus király, nem érdemli meg, hogy éljen. És mit sikoltoznak annyit? És minek tántorog a színpadon, aki nem oda született, mint én? Cili mindenben segített Piroskának, még a betanításban is, mikor észrevette, hogy döcög a produkció a tervezett mintaünnepélyen, amelyet nagynéném készített elő, nemzeti ünnepre. Az óvónő-jelölteknek akkor még nem volt korszerű, eljátszható jeleneteket tartalmazó műsorfüzére, Trianonnak még nem volt színpadi gyermekirodalma, csak a felnőttek szembesültek olykor a színházban a század tragédiájával, amelyet könnyekkel és tapsviharral igazoltak vissza. Piroska saját emlékeiből, népdalokból, nótákból, maga koreografálta táncokból készített valami fura show-t, ehhez nagyon is kellett Cili segítsége, és Piroska óvodaszínpadán zajlott le a furcsa élmény, amely mindenkit megérintett; Szabó Elek beteljesületlen kívánsága után Jablonczay Lenke kapta meg elvetélt zeneművésznő mivolta pótlását, mert Cili mesebeli énekhangja madárként szárnyalt a gyerekes hüp63pögések és az alig vagy sehogy se értett szövegű irredenta dalok fölött. „Bús magyarok imádkoznak, égi atyám, hozzád, fordítsd felénk, magyarokra te kegyelmes orcád” – máig hallom Cili énekét, aki ugyan nem mondja a szavakat, csak lalázza a dallamot, de ez a csillogó szoprán elég szuggesztív ahhoz, hogy erőt, talán nem is erőt, hitet, reményt adjon mindenkinek, a kicsik is nyafognak valamit, ami nem is hasonlít énekhez, csak hüppögéshez. Mikor Cili elhallgat, egyszer csak felharsan a taps, a nyitott ajtóban a dalra visszafutnak a dajkák, Piroska éppen benéző igazgató-tanító férje is tapsol, tombol, Cili elegánsan meghajlik, és az óvodások is megpróbálnak bókolni, többen elesnek, a zene belehalkul az ordítozókba.

Piroska Cili segítségével állítja színpadra a tervezett március tizenötödikei ünnepélyt, amelynek elgondolása szerint az volt a lényege, hogy négy csoport kicsi darabokban hozza négy országrész elszakított megyéjét, és szépen összerakja, míg ismét egybe nem forr az eredeti haza éppé, közben énekelnek is, a lányok azt: hideg kéményünk, a fiúk: korpás kenyerünk, Cili kacska keze meg-megmozdul, mintha azzal jelezne a bűnös Nyugatnak, amely mindig elfelejti a déli harangszót, az óvodások belelendülnek a voltaképpen nehéz szövegbe, amelyet nem értenek, de Cili miatt lelkesen dünnyögték: hirdetni fogja századokon át Nándorfehérvár örök himnuszát, hol voltak akkor, akik most ellenünk, aztán összének: mi nem felejtünk, nem felejthetünk.

Cili profi volt a színpadon, azt hittem, ezt már nem tudom elviselni, fulladoztam az indulattól, mert testvérem sikere nagyobb csapás volt, mint a Brüll bácsi ágya. 64Eddig én voltam Piroska sztárja, a nagy szavaló, most senki se kért tőlem produkciót. Cili nevét még visszhangozzák az óvodai falak. Cili drágám, fogd, hozd, mutasd, és Cili fogta, hozta, mutatta, istenáldotta színpadi érzéke egy pillanat alatt összebékítette az eddig kiküszöbölhetetlennek érzett ellentéteket. Piroska ámulva látta, hogy építi át saját kompozícióját az idegen gyermek váratlanul jelentkezett művészete. Hol volt mellette szegény Magdolna, a se trianoni, se árva, sehol, ott irigykedett éjfekete pillantással valami sarokban, míg egyszer csak felfigyelt, mert a színpadon történt valami.

Akkor már hetek óta tartottak a próbák, Magdolna hetek óta imádkozott, törjön ki már valaki lába, vagy majd az előadás legyen végzetes bukás, de nem történt semmi, csak az óvodások a második balettrészben sehogy sem akarták megérteni se Piroskát, se dajka nénit, csak rugdostak bókolás helyett, és bőgtek meg hüppögtek, Cili felháborodott, kigyulladt az arca, indulatában felvisított s értetlenségeket sziszegett. Előfordult olykor éjjel, hogy ha egy pillanatra felébredtem, észleltem valamit Cili fekvőhelye felől, olykor már mondott egy-egy szót, de csupa hülyeséget, például elég gyakran azt, hogy padisa, ami már nem érvényes, mert a törökök elmentek, meg mondta sűrűn, hogy szelíd, ami igazán gyalázat, hazugság, Cili mikor szelíd, ha mégis, akkor tetteti. Megint visított egy nagyot, mert végképp nem boldogult az óvodásokkal, akiket karja jelzésével mozdulatlanságba parancsolt, intett nagynéném felé is, meg ne zavarja, mert meg akarja mutatni, hogy lesz jó a színpadon, ami most rossz. Piroska show-terve két sorba rendezte el a csoportokat, kisfiúk és kislányok álljanak 65egymással szemben, akiknek lépegetniük kellene, de csak totyognak, olykor meg lezökkennek a földre, volt, aki utasítás nélkül tapsolni kezdett, vagy ügyetlenül bokázott. Cili megint visított, mintha mondott volna valamit, olyasmit, hogy a tánsz jó, ami hülyeség, mert nem tánsz, hanem tánc, de nem volt az jó, nagyon is rossz volt, nem is tánc az, csak botorkálás. Cili megint intett, közölte mozdulatával, egy lépést se tovább, tessék őt utánozni. Testvérem jelezte, indul, Piroska hegedűn kísérte, de leintette őt is, majd dalolt, mozdulataival hol meghajolt, mindenféle lehetetlen módon, hol meg a nem létező kalapját lengette és derékból bókolt, nem pukedlizett, a vak is látta, hogy ő most hol fiú, hol lány. Amit aztán énekelt, azt végiggondolni se mertem, mert megállt a lélegzetem. Most már nem lalázott, hanem hol lány, hol fiú módra billegve dalolt, szavakat hallottam, de bár ne hallottam volna, ennyi mocskot nem hord össze három vasárnapon se a cselédlépcső, nem ennyi hülyeséget. Még hogy szürke ponty nyavalyog, Bonifácnak, de a szöveg vége volt az igazi botrány, hogy létrán fonnak tufaszon. Fúj, hogy a szeme nem ég ki!

Hát nem akármilyen egy délelőtt volt, Cili fenn az óvodaszínpadon, nagynéném és dajka néni lenn szentségimádták a nézőtérről. Cili meg énekel iszonyú dolgokat, ami nem hülyeség, az olyan szó, amit nem mond ki ember minálunk. Mit zagyvál itt a ponttyal, mindegyik ponty szürke, de egy se nyavalyog, és Piroska hogy nem szól rá, hogy mérsékelje magát, élménynek, hogy ott táncol meg énekel, mint Al Jolson vagy Ruby Keeler. Nem értettem Piroskát, mit néz rá olyan szemmel, mintha megdicsőült volna, hát nem hallja, mit dalol ez a boldogtalan, aki nyilván nem is tudja, mit tesz, hogy minálunk hogy hívják azt 66a valamit, amit a hajdúőrszobán a hajdúk, csak rövidebben, de aki ilyet mond, annak – ahogy Ilka néni mondta – a régi Debrecenben levágták az ajkát. Boldogtalan testvérem a színpadon csak zagyvál, a primadonna odafenn nem én vagyok, aki tudok, de nem szeretek táncolni, mert igazán csak tornászni szeretek, talajon, hangom meg, azt elismerem, nincs, de hallásom igen, de hogy szabad neki azt táncolni meg énekelni, hogy bonifasz, hát nem volt elég neki a tufaszon! Botrány! Ha szürke ponty volnék, nyavalyognék én is ennyi mocsoktól. Taps, siker, taps, siker, lelkesedés, pedig szeretném tudni, mi olyan lenyűgöző, az a sok mondóka vagy mi, ami először is disznóság, másodszor meg nekünk is van ilyen kiszámolósunk itthon: ec, pec, kimehecc, azután meg bejöhecc. Nem értettem nagynéném magatartását, a Jablonczay lányokat egyformán nevelték, őt meg kellene hogy háborítsa, amit Cili művel, engem nem anyám, Ilka néni igazított el az emberi test anatómiájában, kiegészítő képzésem a hajdúk közt tágította a szókincsemet, tudtam, mit neveznek, hogyan a nép nyelvén és hogyan a családban, nálunk az a bizonyos kiejthetetlen férfinemre utaló, cucusként volt ismeretes, a cucus lánynál cuca volt, és Cili nem átallott a szürke ponty históriájában, aminek semmi értelme nincs, nem is cucust, hanem az őrszobai változatot énekelni, de hát milyen nevelést kapott ez Zentán? A bonifasz éppen eléggé riasztó, de a tufaszon egyenesen halálos vétek, azt nem mondta senki, sem a cselédek, sem a hajdúk, hogy a tu mivel nagyobbítja vagy kisebbíti azt a valamit.

Vártam, Piroska robban, de minden másképp alakult ezen a napon, mint elképzeltem. Fergeteges taps Cili tánca, éneke végén, tapsol dajka néni, Piroska férje, aki átjött a lakásból megnézni, hogy boldogul a felesége, 67tapsolnak maguk az óvodások is, Cili meg hajlong. Istennek hála, mondja nagynéném, aki, mint minden Jablonczay, katolikus, keresztet vet és bejelenti, aznapra vége a próbának, ez a drága gyermek neki való segítés közben végre megszólalt, igaz, hogy nem érteni, mit beszél, de már nem lalázik, mint eddig, szavakat mond, énekel, mint az angyalok, viszi is megmutatni Hoor Tempis Erzsébetnek, aki a debreceni énekesnőket képzi, beíratja, világhírű szoprán lesz Ciliből, talán nagy színésznő is. Az óvodások nem értik, miért, de tapsolnak, akkor elvezeti őket dajka néni, aki szintén tapsol, Cili még mindig a színpadon van, mintha odanőtt volna, most már borús az arca, mint aki kiadta a titkát. Piroska unszolja, a kedvéért, a szép és felejthetetlen nap kedvéért is, énekeljen el valami karácsonyi dalt, ha nem tudja másképpen, felőle lalázhat megint, és akkor megint megszólal a szeráf. Ha behunyom a szememet, szénaillatot érzek, és árnyak suhognak, pedig csak azt hallom, lalalala, de a fülem bont, és magamban mondom, amit Cili nem tud vagy elfelejtett, csak a dallamára emlékszik. Pásztorok, pásztorok nagy sietve, indulnak Jézushoz Betlehembe, köszöntést mondani a kisdednek…

Jaj, istenem, Cili!

Az óvodások már kinn vannak a külső játszóteremben, de még mindig tapsolnak és kiáltoznak, és én össze tudnék rúgni dühömben mindent és mindenkit, mert miattam nem éljenzett még senki, és Piroska se sírt, ahogy most teszi, pedig milyen szépen szavalok, mondta Renée néni és mondta, mint egy második Jászai, hallottam én. Most tessék. Nincs apámnak csak egy művészgyereke, csak egy káromkodó: bonifasz meg tufasz, hogy nem ég ki a szeme! És Piroska befejezi az oktatást, 68azt mondja, Cili váratlan megszólalásáról azonnal értesíteni kell az otthoniakat, akkora a szenzáció, és Cili lejött a színpadról végre és a nyakamba borult. Az ajkam jéghideg volt, amivel megcsókoltam, sokra mehetett azzal a csókkal, jobb, ha nem gondolom végig, mit fedett. Cili nem látszott diadalmasnak, inkább ijedtnek és fáradtnak, de mintha megalázták, nem mennybe vitték volna. Piroska átadta a foglalkozást a dajka néninek, velünk meg elindult hozzánk, kiszámította, apám körülbelül most érkezhet vissza a Városházáról, ő akarja megvinni a nagy hírt, hogy Cili megszólalt. Én hallgattam egész úton, Cili is, csak Piroska beszélt. Elnéztem nagynénémet és elgondolkoztam azon, hogy a szerteszabdalt és összerakandó Magyarországot mindenki elfelejtette helyreállítani, mert jött a tufasz meg a bonifasz, és Cili rákezdte a produkciót, és megzavarta az óvodásokat.

Cili beszél! – estünk be a házba, én összeszedtem magam, mert nem volt választásom, és tudtam, megint vesztettem, a jóisten Cilihez pártolt, és nem jól osztja el a tehetségeket, itt a muzsikáshangú szőke, a barna meg makutyi, aki csak verseket meg történeteket tud kitalálni, az meg nem cikk Piroska óvodájában, vagy ha olykor mégis, aránytalanul kisebb. Piroska lelkendezésére kirohant Ilka néni, aki egyre jobban vonzódott Cilihez, mert testvérem született háziasszony volt, elkísérte őt a piacra, ott mászkált körötte a konyhában és esdekelt tennivalóért. Cili kislány volt Ilka néni szemében, én meg valami nem nélküli csodalény, akit nem kellett volna megszülni se. Mindketten otthon voltak, mikor megérkeztünk, apám éppen a kabátját hámozta le. Piroska ajkán dőlt a dicsekvés: Cili szája megnyílt, már nemcsak 69lalalázik, de igazi szavakat mond, ő nem tudja, miféléket, az is lehet, hogy szerb dajkája volt, de bármit dalol, felejthetetlen szépségű és továbbképzésre méltó isteni adomány. Apám elragadtatva, anyám komolyan nézte Cilit, aki olyan semmilyen volt, mert örülni nem mert, de szégyelleni se merte, hogy megint övé a diadal. Nagy, súlyos csend ült a szobán, amelyben ültünk, anyám megitatta Piroskát bodzaszörppel, aztán megkérte Cilit, dalolja el nekünk is, amit az óvodában énekelt, mikor a műsort próbálták. Cili kérette magát, Piroska közben kacarászott, meg van róla győződve, Cili dühében kezdett el táncolni meg énekelni, mert nem érezte elég nívósnak azt, ami a színpadon a próbán folyt, hát nem nagyszerű? Ez elképzelhető volt, szüleim ismerték már a perfekcionista Cilit, aki mindig kiteregeti a törülközőt, és nem fogad el tiszta, de gyűrött zsebkendőt. Anyám pillantása közben szomorúan keresett engem, én félháttal álltam a társaságnak, ahogy szoktam, fonogattam a terítőrojtokat a szalonasztalon. Az újabb biztatásra Cili rákezdte, amit mi már Piroskával megismertünk, megszólalt a valóban szeráfhang, de ami megdöbbentett, az anyám változó arca volt. Jablonczay Lenke az első döbbent pillarezzentés után hangosan elnevette magát, és a második sornál maga is bekapcsolódott a szövegbe. Honnan tudta a csúnya dolgokat, cucust, a tufaszt meg a többit, csak növelte a titkok számát. De hogy az anyám is kimond ilyen szavakat, elképedve fordultam vissza, Cili meg akkor már táncolt, hol mint hölgy, hol mint úr, nem létező kalapjával lengetett, bókolt, hajlongott és szállt a végzetes história a beteg pontyról, aki nyavalyog, és aztán a rémes trágárság is, a kimondhatatlan tufaszon.

70

Anyám Cilihez futott, és szólt hozzá valami olyan nyelven, amin nem hallottam beszélni. Cili válaszolt neki. Vinnyogott egyet, mint a malac, aztán azt mondta anyámnak: bjenszür madám. Vegyen neki szűrt? Mit akar még? Nem jó a kabát? A némajáték szereplői, Ilka néni, apám és Piroska néni ámultan figyelték a jelenetet. Csak apám értette, mi történik, Cili akkor mondta el anyámnak, nem téved, valóban francia kisasszony nevelte születésétől, de aztán elsodródott mellőlük a háborúban, és nem látta többé. Anyám tolmácsolta, amit kellett, mi mind azt éreztük, Cili gyerekkora befejeződött, a hangja csakugyan a mennybélieké, ezt képeztetni kötelesség, és már valóban beszél, igaz, hogy egyelőre csak franciául. Piroska volt a nap hőse, aki szóra bírta, de a legfőbb kárvallottja mi ketten, Ilka néni meg én. Hogy Ilka néninek mi a baja, azt tudtam, oda az ő imádott, házias lelenc kislánya, hisz ez is kisasszony, idegen nyelven beszél hülyeségeket, én meg újra átéltem, hogy Cili áll megdicsőülten, én Magdolna vagyok, a táblabíró, akit sose tapsolnak meg reflektorfényben.

Később aztán minden kiderült, senki, se Cili, se más nem mondott trágár szavakat, én hallottam ki mást a szövegből, mint ami valójában benne állt, nincs itt szó 71szürke pontyról, aki nyavalyog, hanem van egy francia város, Avignon, annak a hídja, azon a hídon táncolnak dámák és gavallérok, a hölgy így, ahogy Cili mutatta, az urak amúgy, ahogy Cili jelezte, én meg ott álltam megsemmisülten az avignoni híd előtt, és szerettem volna sírni, csakhogy nem lehetett. Hogy mi illik, mi nem, Jablonczay Lenke már öt éve tanította nekem. Ez nem illett volna, odamentem hát gratulálni Cilihez. Még csúnyákat se beszélt, a tufasz, mondta anyám, a tánclépés módját jelezte, a mindenféle lépést, a bonifasz se név, hanem cselekvés. Mindenben tévedtem. Mindenben. Úgy szenvedtem, ahogy egy felnőtt tud. Akkor jött Ilka néni magánszáma. Azt mindig tudta, hogy Cili érti a szavakat, időközben a szelíd szó magyarázatát is kihalászták, tudata mélyéből, nem szelídet emlegetett néha, hanem Marcelline-t, a kisasszonyt, aki eltűnt valahol, mert Marcelline nem menekült velük, talán átment a franciákhoz. Mindezt anyám tolmácsolta, mert Cili, ha már megszólalt azon való felháborodásában, hogy a debreceni óvodások nem elég műértőek és süketek a jó tanácsra, hiába mutatja nekik a piruettet és a pas de deux-t, nem szép, hogy nem magyarul, de fő, hogy megszólalt. Ilka néni, mikor higgadt a lelkesedés, arra kért bennünket, hadd mehessen ki vele Cilike a konyhába, ő megmotozza a lelkét – így mondta –, mi van még benne, hátha mégiscsak tud magyarul is énekelni, ha a karácsonyi dalt ellalázta. Megkapta az engedélyt, Cili vele ment. Apám meg, hogy eltűntek, telefonált a Zenedébe, időpontot kért, mikor hallgatja meg a művésznő második lányát, s milyen feltételek mellett vállalná a képzését, ha tehetségesnek bizonyul. Megállapodtak valamiben, fontam az asztalterítő rojtjait, hallgattam. Volt min merengenem, közben elbúcsúztam Piroskától, 72aki learatta a nap babérjait, és akinek most már igazán haza kellett mennie. Apám hazakísérte, ketten maradtunk anyámmal. Se neki, se nekem nem volt mondanivalónk, s ez enyhített valamit a fájdalmamon, mert tudtam, Jablonczay Lenke is szenved attól az aggodalomtól, hogy a szőke sztár mellett a barna esetleg nem viszi semmire, mit kezd egy táblabíró a világban.

Cili olyan soká került elő, hogy apám visszaért az óvodából. Míg távol volt, anyám azt mímelte, kézimunkázik, én azt, hogy nézegetem a képes Andersent, és megkeresem a borzalmas halálnemek közül azt, ami az elkövetkező díszelőadáson esetleg elviszi Cilit. Aztán Ilka néni, ahogy apám ismét közénk ült, visszajött a szalonba, hozta nevelt testvéremet kézen fogva, és széles arca egyetlen mosoly volt, elbűvölt csillogás. Azzal lépett be: „a mi gyerekünk tud ám magyarul is, csak biztatni kell meg érteni az árvát. Fújjad, Cilikém, hadd hallják!” Soha nem tegezhetett engem mindeddig Ilka néni, Cilit sem. Most tegezte, életünkben először és utoljára, mert érezte az esemény súlyát: Cili neki szólalt meg az anyanyelvén. Mintha mondták volna, tudtam, Ilka néni sose kívánt volna engem tegezni. Most ezt is irigyeltem Cilitől. Hogy kaphat valaki mindent?

– Fújjad, Cilikém – hallottam újra. Apám nagyon egyenesen ült, prömiereken szokott így ülni a városi páholyban. Cili kiállt a szoba közepére, bátorításul ránézett Ilka nénire, aki ránevetett, és akkor szemünk láttára átváltozott, egy titokzatos kis valaki állt már előttünk, nem Cili, és amit dalolt, arról később apámnak kellett felvilágosító előadást tartani, mert anyám a zárdában, ahol felnőtt, honnan hallott volna sámánmisztikáról. 73Hogy Ilka néni mivel aktivizálta Cili zentai emlékeit, az ő titka maradt, de ezek szerint nemcsak Marcelline volt Cili nevelője, hanem egy zentai Ilka nénit is hallhatott énekelni, s testvérem elképesztő memóriája megőrizte a dalt. Cili hangja szállt, nagy, láthatatlan fellegek sodródtak érzékelhetően a szélben István szent király birodalma felett, söprik a pogány hordalékot, jönnek Isten úr nyomozói, sámánt keresnek a friss keresztyén földön. Szállt a dal, én végképp megsemmisültem, mert hát mit tudok én bármit is abból, amit Szabó Cecília? Micsoda dallam, micsoda szöveg! Ki az a Léla, ki az a Rádé?

A jaj szállt, aztán leesett, mint egy lelőtt madár a szalonszőnyegre, még láttam is, pedig csak estére fogtam fel, mit is hallottunk mi akkor, hogy lehetne a földön valami, amit az én apám nem ismer, kihallotta a szövegből azt is, ami hiányzott belőle, az elkerülhetetlen, véres nemzeti belpolitikai tragédiát a keresztség felvétele idején. Anyám sóhajt, Cili testvérem fáradt, én nem szóltam semmit, most már nem is gratuláltam. Jablonczay Lenke nagyon udvariasan azt mondta Ilka néninek, köszöni a szíves segítséget, és azt gondolja, nézhetne az ebéd után is, szakácsnőnk szeme megvillant, gúnyos, 74bölcs, szibillatekintettel némán válaszolt neki: Cili győzött, Magdolna meg mehet, aminek akar, de Cili nagy ember lesz, akkora, hogy Magdolna mindkettőjük cipőjét holtáig puculhatja, amit hasznos, ha megtanul, mert a sajátját elhajítja, ha sáros, szedjék rendbe mások, például ő. Azt éreztem, elpusztulok. Jablonczay Lenke is cserbenhagyott azon az átkozott hídon, mihelyt franciául kérdezett valamit Cilitől. Cili nem diadalmas volt, hanem akkor már sápadt és szomorú. Anyám felállt, jobb kezén engem vitt, balján Cilit.

– Hagyjuk a gyerekeket pihenni – mondta Ilka néninek, aki végre hajlandó volt visszavonulni. Aznap nem is ebédeltünk, csak vacsoráztunk, Cilivel egész délután aludtunk.

Apám, míg mi pihentünk, megkereste Hoor Tempis művésztanárt, ugyan kit nem ismert kultúrtanácsnoki minőségében, és Gizellához is benézett a hírrel, a szőke gyerek megszólalt, francia kisasszony nevelte, lesz végre Gizellának partnere, elbeszélgethetnek Cilikével. Cili alig vacsorált, de most már beszélt. Megköszönte az ételt, kérte a fürdőjét, azt mondta: szevetne füvödni. Cili raccsolt, a rigóról azt mondta: vigó. Csak akkor nem raccsolt, ha énekelt.

Jablonczay Lenke mindig mindent tudott, azt is, nem hagyhat egyedül ezen a napon mindazzal, amit átéltem. Cilinek azt mondta, attól fél, Magdolna nyugtalan természete megzavarná ennek a nagy eseménynek az örömét, amilyen rakoncátlan, nem hagyná Cilit békés örömében, hogy végre beszélni hallotta, Brüll bácsi ágyában. Félne Cili, ha maga aludna a kettejük szobájában? Mert ha nem, ő maga mellett tartaná barna lányát, Cilinek ezen a nagy napon valóban zavartalanul pihennie kell.

75

Cili ránézett anyámra, sápadt kis mosolyával felelt neki: érti. Ott volt az arcán a gondolata is. Ez a ti közös titkos éjszakátok kudarca, az enyém meg a diadala egymagamban. Nem tiltakozott, bólintással jelezte, ő szívesen alszik egyedül. Megcsókoltuk egymást, hideg volt az arca, ha az a nap az én napom, az enyém tüzelt volna. Apám maradt mellette, míg el nem aludt, én anyám mellett nem is a pamlagon, a közös ágyban. Mintha balzsam gyógyította volna összemart lelkemet. Anyám odaölelt magához, a fülemhez hajolt, mintha szövetséget újítana, mint az összeesküvők.

– Gyöngyszálam – zizegtek a láthatatlan fagallyak, anyám tündérszavai, és áradt illatszere hűsítő citromos illata sebzett öntudatom felé –, nekünk te vagy a világ közepe, akkor is, ha még nem tudod, hogy van egy híd Avignonban, még az is lehet, hogy te táncolsz rajta egyszer. Majd megtanulod. Ne irigyeld Cilit, mert annak egyebe sincs, csak az a híd. Árvát sose irigyelj, Magdolna!

Mit felelhettem volna? Sírtam. Végre elsírtam, hogy másnak volt sikere Piroska színpadán.

– Még leszel te is színpadon – mondta anyám selymes hangja –, még meg is unod. Mit tudod te, kinek mit hoz a jövő? Lesz számodra is hely, amin majd te hajlongsz, mint a dámák. – Magához ölelt, elkezdett ringatni, mintha egészen kicsi lány volnék. És az avignoni híd végre süllyedni kezdett, aztán alámerítette az álom vize tudatom felszínéről. Az éjszaka titoktartó, senki se tudta, hogy azon a hídon számomra Cili is elsüllyedt egy időre.

Hogy az új szenzáció eljusson a városi hírszolgálatig, arról a megdicsőült Piroska gondoskodott. Másnap délelőtt a mindig szimatoló Gizella jött el, hogy megtud76ja, megszólalt-e csakugyan az idegen gyerek, Gizella tudott a Jablonczayak közül a legjobban franciául, kifaggatta Cilit. Megtudtuk, Marcelline – ezt értettem én szelídnek – még az antant közeledésének hírére eltűnt az orvosék szeme elől, ez az értesülés azzal is járt, hogy nem kell komédiázni, Cili kezdettől tisztában van azzal, hogy idegenek otthonában él, és minden elemét elvetette a múltjának, nem fogja látni soha többé valódi szüleit, minden kincse pár szó, ami megmaradt, az is többnyire francia. Akkor még nem tudhattam teljesen lemérni Cili erejét, bátorságát, de azért elgondolkoztatott, milyen rettenetesen vastag volt az a ködfüggöny, amely mögé eddig elrejtőzött a világ elől, a néma Cili mindent tudott, de nem szólalt meg, csak a színpadon, az avignoni hídon.

Gizella egyébként, aki szenvedélyesen tisztelt minden művészetet, egy szép gesztusért könnyű szívvel áldozott csekélyke nyugdíjából, ekkor Cili tiszteletére meghívott valamennyiünket a magára találó, már nem árva kislányt ünnepelni Balassa úr cukrászdájába. Sajnos a tervezett ünnepi uzsonna balul ütött ki, Gizella felhatalmazta Cilit, válassza ki magának az előpultra kitett mintaédességből mindazt, amire vágyik. Cili csodalátó szemmel elment az üvegasztalhoz, amelyen a színes marcipánfigurák és más különlegességek sorakoztak, aztán egyszer csak felvisított, földre seperte valamennyi süteményt, amit csak látott, és kifutott a Kossuth utcába. Apám rohant utána, a viszonylag közeli Dobozi temetőben talált rá.

Minden tekintetben extra délután volt, szegény Gizella megjegyzés nélkül kifizette a cukrász kárát, nem szólt egy rossz szót sem, ezt csak felnőttként értettem meg, meglepően sokat tudott a lélek vulkántölcséreiről, apám, drágám, kevesebbet. Ő mire megtalálta Cilit, testvérem 77éppen énekelt, az imént még botrányt keltve tört-zúzott, de most a közeli Dobozi temető bejáratánál az Ilka néni előcsalta Léla-dalt énekelte, méghozzá állítólag egy bádogtányérra alamizsnát váró vén koldus felsegélyezésére. Apám szégyenkezve nézett körül a meglepődött, de élénken érdeklődő temetőlátogatók között, kinek adja vissza a gyűjtött adományt, és milyen magyarázattal. A pénzét nem igényelte vissza senki, barátságtalan szemek nézték apámat, aki nem hagyja keresni a koldust, akinek Cili daláig senki nem adott addig semmit. Apám életében legelőször érzett haragot szőke gyermeke iránt, mert voltaképpen mindenki előtt megszégyenült, a koldus tányérkájába belerakta, amit a saját zsebében talált, de az öreg rokkantnak se volt szelíd a pillantása, abban a pillanatban mindenki, aki a temetőkapu környékén volt, módfelett alkalmatlannak talált hatósági személynek gyanította apám megjelenését, elsősorban maga Cili. Őt apám kézen fogta, elsietett vele, Cili dühében újra visított, azt közölte, neki otthon – először mondta ki a szót úgy, hogy tudni lehetett, Zentáról beszél – senki nem tiltotta, hogy barátjának, Mirko Jaluvácsnak gyűjtsön és ennivalóra valót énekeljen, milyen város ez, ahol nem segítenek a koldusnak és visszaadják az adakozóknak a filléreiket, majd megkapják a magukét a lelketlenek, akik nem szánják a szegény nyomorultakat. Mindezt apámnak adresszálta, csoda, hogy apám csak később lett rosszul azon a napon, nem akkor, igazán mindenkit megvádolhattak szívtelenséggel és antiszociális hajlammal, csak Szabó Eleket nem. Nem beszélgettek, míg visszaértek Balassa úr cukrászdájához, ahol riadt ünneplő közönség várt rájuk, a megsértődött Gizella hideg felháborodással rendezte a Cili okozta kárt, kurtán elköszönt apámtól, mikor látta, hogy visszahozta a lehetetlen 78kislányt, aki felborította a szépen tervezett ünneplés rendjét, és ezek szerint nem is érdemel voltaképpen semmit. Piroska zavartan nevetgélt, anyám várta, mond valamit az ünnepelt. Cili válasza hideg volt, érzelemtől mentes, ha egyáltalán valami árnyalta, a felháborodás, mit kínozzák megint, ő csak a négereket akarta elpusztítani és kiűzni innen, akik csupa erkölcstelenséget csinálnak és felnőtteket és gyerekeket egyaránt elvisznek a kukoricásba. Apám elsápadt, anyám akkor még nem kapcsolt, Piroska később sem értette, Piroskát sose foglalkoztatta a konkrét történelmi szituáció, csak mikor már utólag vált értékelhetővé, amellett bosszús volt, mert diadalt akart ünnepelni, és Cili szökése és botrányos magatartása lehetetlenné tette. A délután elsavanyodott, Gizella eltűnt, mi indultunk haza, Piroska a Bikánál lekapcsolódott, négyen maradtunk, anyám azt mondta, fizetne, ha értené, mi történhetett voltaképpen, mit zagyvál ez a gyerek négerekről meg kukoricásról, mikor arról kellene beszélnie, miért verte szét Balassa úr extra süteményeit. Anyám egyébként majdnem derűs volt, szokott sugárzásánál is jobban fénylett, amit a kínos délután igazán nem indokolt volna, de én, akinek köldökzsinórja sose vált el Jablonczay Lenke testétől, megéreztem, mindez most miattam van. Anyám voltaképpen örül, bármennyire szívébe zárta Cilit is, ezúttal megszakad az a nyugtalanul harsány ünnepléssorozat, és Magdolna mindenben ártatlan. Apám Piroska teljes ellentéte volt, amit apám nem tudott, az nem volt a világon. Most is megfejtette már a rejtvényeket, én látszólag oda sem figyeltem, Cili pláne, játszotta, hogy őt nem érdekli semmi, a szülők beszéde legkevésbé, apám azt mondta nagyon csendesen anyámnak, mindig számoljon azzal, hogy Cili más világból jött, olyan helyről, ahol 79senki sem ütődik meg azon, ha egy jól kereső orvos gyereke produkcióval segíti a koldus sovány keresetét. Ahonnan Cili jött, az már a Balkán peremének jelentkezése, és van benne valami tiszteletre méltó is, hogy délen a szegények iránti részvét nagyobb, ahogy a társadalmi érzékenység is. Anyám elfogadta, amit hallott, de a cukrászdai jelenetet nem értette, ez még mindig magyarázatot igényelt. Apám azt is tudott adni már, ugyan mire nem keresett volna, ha meg kellett védenie szíve gyermekét, akinek aznap csak a szép és jó járt volna, nem ez az ideges feszültség, ami a Balassa úr cukrászdája óta ködként ül a famílián.

– Valamit azért ne felejtsen el – hallottam, ahogy anyámnak mondja –, Cili városa sok mindent megélhetett, az antant nem jött kísérő nélkül, nekem csak a temetőből visszatérve jutott eszembe, hogy a francia néger segédcsapatokkal érkezett, amelyek egy része Szegeden állomásozott, ha Szegeden jártak, járhattak azok Zentán is, és menekülhetett Cili vagy a kisasszonya félbolond katonák elől közeli szántóföldön, a kukoricásban. Ez ma Cili napja lenne, és mindig igazságtalanok voltunk hozzá, legfőképpen én, mert én valahogy az egészet képben látom már, a kép közepén Marcelline, aki visít és menekül, és jobb nem folytatni, mi történik vele a kukoricásban, és maga Cili, aki sose látott négert, és aki ma a marcipánfejek révén másodszorra kényszerült olyan látványélménybe zuhanni, ahonnan nagy nehezen kikapaszkodott.

– Nem értem – mondta Jablonczay Lenke – se a kukoricást, se Cilit, se a nevelőnőt.

– Nem baj – felelte apám. – Elég, ha én értem, maga az ilyesmit nem is akarja megérteni. – Cili csak bámult maga elé, kemény volt a nézése, összecsukta a száját, az 80Isten tudja, min merenghetett, hogy én min merengtem, azt jobb nem elemezni. Én viszont láttam a kukoricást és a négereket, akiket ugyan csak képeskönyvből ismertem, de láttam, hogy futnak és Isten tudja mit csinálnak a francia kisasszonnyal, az történhetett ott Zenta határában, amiről Ilka néniék olykor beszélnek, mikor vad férfiak jönnek és megnyekkentik a nőket, de van abban valami jó is, mondta Ilka néni. Cili hallgatott, mint egy szál letört virág, hol volt már a tegnapi diadalmas Cecília, az énekesmadár, a tünemény, egy fáradt, ideges gyerek ült mellettem. Hát ez az eredménye a hülye szürke pontyoknak, mert a ponty hozott rá minden bajt az öröm mellé, mi az ördögöt akart azzal a híddal is, minek neki idegen híd idegen dámákkal meg úrfiakkal, a tufasz, hiába mondják, hogy francia szó, az hozta rá a vészt.

Hirtelen dalolni tudtam volna örömömben, mert azt éreztem, hogy mint valami varázslat eredménye, szemem láttára eltűnt a nem is létező avignoni híd a szürke, nyavalygó pontyokkal együtt, és hiába tud úgy énekelni, mint senki más, én győztem, mert én nem vertem le Balassa úr marcipánfiguráit, és Gizella sem ódzkodott velem semmiért. Boldog voltam és diadalmas, úgy éreztem, bármi esett is eddig, az utolsó órák mindent rendbe hoztak az én életemben is, nem szép, hogy ez boldoggá tesz, de úgy éreztem, hiába dalol Cili úgy, mint egy tündér, és hiába van, már nincsen hídja megint, és én vagyok a győztes. A legérdekesebb az volt, hogy aznap éjjel elalvás előtt újra eljátszottam azzal, amit hallottam a kukoricással, négerekkel, és láttam magam, de én voltam Marcelline kisasszony és Cili is egy személyben, de mégsem én menekültem és sikoltoztam s tud81tam, hogy mindjárt megnyekkentenek, és volt a gondolatban valami borzongatóan kívánatos és jó. Cili már aludt, én nem. Törtem a fejemet a megnyekkentés technikáján meg azon, ha rossz, akkor miért van benne mégis jó.

Egyébként elalvás előtt anyánk éppúgy bejött aznap is, mint mindig. Leereszkedett Brüll bácsi visszaharcolt ágya mellé, és testvérem keze után nyúlt. Cirógatta Cili ujjait, néha ráfújt, hideg volt a keze a nyári melegben is.

– Hová futkosol te örökké, kislányom? – kérdezte meg tőle. – Hová menekülsz innen, az otthonodból?

– Haza – felelte azonnal Cili –, Zentára. Azt mondtátok, ott születtem.

– Egyszer majd elviszünk, apátok mindnyájunkat elvisz, és megpróbáljuk megtalálni, mitek maradhatott ott, de most még nem, mert nem lehet. Se útleveled, se megfelelő érettséged, gyerek vagy még, kicsim, és délen még olyan bizonytalan a helyzet, neked meg itt van már a famíliád.

– Ti nekem nem vagytok família – felelte Cili, és kiverte homlokát a veríték, elkezdett reszketni. – Nektek nincs pénzetek útiköltségre, pedig az kell, meg nem is engednétek el az útra, lopni nem akartam, kérni nem volt kitől, gondoltam, összeénekelek valami pénzt és nekiindulok.

Anyám nem vitatkozott, csak figyelmeztette, ne kísérletezzék tovább, mert ezzel csak bajt hoz mindenkire, ránk is, magára is. Cili nem fogadkozott, nem ígért semmit, hallgatott, forrón megcsókolta anyámat és befordult. Majdnem várható volt, ami bekövetkezett, mert apámnak ismét meg kellett bocsátania neki, ismét rend82őr hozta haza, ezúttal még kínosabb helyről, még kínosabb előzmények után, ezúttal a Szent Anna-templom elé szökött ki, litániáról kijövőknek ajánlgatta, pénzért elénekli, szépen tudja már az Ave Mariát. A pápai legátus, apám másik barátja gátolta meg, hogy énekeljen, azt is, hogy pénzt adjanak neki, mert Cili bögrét rázott ezúttal, és szemmel láthatólag utánozni óhajtotta a Dobozi temetőnél látott öreget.

Apám szívére borogatást tett anyám, mikor a rendőr és Cili hazaérkeztek, hozta a valeriáncseppeket, de mire beadta apámnak, és a rendőr elment a legátus úr csodálkozó üdvözlete közvetítésével, és előszedte volna a testvéremet, mit csinált megint, Cili már a földön feküdt, Cili úgy tudott elájulni, mint senki, előzmény nélkül, ahogy a virágot lekaszálják. Ilyen előzmények után ki bántotta volna és ki kérdezte tőle, miért vétett megint, apám azonnal elhajította a kompresszt, és telefonált Huttrának. Mire Huttra megjött, Cili ült és szemmel láthatólag nem emlékezett semmire, csak jóval később, mikor Huttra már megnyugtatott mindenkit, korán fog serdülni Cili, van ilyen zavaros keringési probléma kislányoknál, nincs baj, fektessük vissza az ágyba. Apám annyira szégyellte magát Lindendberger prelátus úr előtt, hogy ezúttal nem szólt szőke gyermekéhez, csak ült a nagy székben, csalódottan, boldogtalanul, akkor nagyon sajnáltam, és úgy szerettem volna, ha én csinálok valami rosszat, nem ez a boldogtalan, akit láthatólag mindig megtalál a kísértés. Apámra nem számíthatott, megint csak anyám volt a soros, hogy kihúzza a pillanat mérges tüskéjét, megfogta Cili kezét, és elkezdte vezetni a mi szobánk felé. Cili úgy vonult mellette, mint egy sebzett, riadt királynő, ilyen lett később, mikor már a Toscát énekelte.

83

Mikor beértünk, először nem akart lefeküdni, aztán anyám mégiscsak rábírta. Haját simogatta, homlokát, Cili merev volt, udvarias, mintha neki volna oka rá, hogy megbocsásson. Meddig kísérletezel még, kislányom, kérdezte Jablonczay Lenke, apádat előbb-utóbb megölöd vele. Minden Szabónak rossz a szíve, rossz szívvel születnek, beteg szívvel.

– Nekem nem apám – mondta Cili. – Te ezt nem érted, mamája. Hogy értenéd?

Cili olyan pontosan betájolt embert, környezetet, szituációt, mint egy térképész. Az apámat apámnak nevezte, anyám kezdettől mamája volt, és ezt csak én tudtam, hogy nem becéző szó, hanem birtokosnév. Mamája az a Dódi, azaz az én anyám. Nem az övé, neki nincsen anyja, bármilyen tündért küldött is mellé az élet Jablonczay Lenke személyében. Én nem vagyok gyilkos – folytatta testvérem –, ha apám meghal, meghalok én is utána és miatta, mert akkor csakugyan nem lesz senkim. De ne félj, mamája, mert soha többé nem megyek el tőletek, míg ki nem alakul, mert féltem apát. Nem megyek el, megígérem. Most igazán megígérem.

És csakugyan, ezt az ígéretét betartotta, az volt a legutolsó kísérlete, soha többé nem szökött el és nem említette az óvodai ünnepély fináléját, amely olyan sajátságos hamisra sikeredett. Járt a zeneiskolába, képzésre, élt közöttünk, segített Ilka néninek, lassan teljesen belesimult a famíliába, szókincse tökéletesedett, csak a raccsolását nem tudta levetkezni. Kévem a füvdőmet, nevettünk, ha este jelentkezett a kívánalommal. Apám bosszantotta, szólj már, Cili, a madávnak, hívd ide a vigót, vávja máv a vépa, a vetek, a mogyovó, együtt nevettünk. Istenem, mennyit nevettünk mi négyen együtt! 84Már annyira szerettem, hogy büszke voltam rá, mikor a hátunk mögött összesúgtak, hogy a tanácsos úr szőke lánya, a kis Cili, aki minden ünnepélyen fellép, és úgy énekli a hazafias dalokat, hogy sír a közönség. Valahogy megértettem, testvérem nem tehet semmiről, ami körülötte történik, se jóról, se rosszról, éppúgy nem, mint különös sorsáról. Idegenből jött szegény, megoszthatatlan emlékekkel, amelyekből csak pár francia szó maradt, meg ez a lehetetlen tánc az urakkal, dámákkal és tánccal, amiről én azt hittem, Bonifasz, ami még rosszabb, a tufasz sem az, ahogy képzeltem.

Akkor már egyébként minden mindegy volt, testvérek lettünk, már tudtam féltékenység nélkül sajnálni, mert hiszen neki örökké beomlott az a híd, amelyet ismert. Az enyém áll – gondoltam diadalmasan –, az enyém ugyan a mindenségen áll, kilenc lyuk tartja a Hortobágyon, és alatta nincsenek ronda szürke pontyok, amelyek nem is pontyok, csak félrehallás.

Ha a Hortobágy felől fújt a szél, mindig az én hidamra gondoltam, és ugyanakkor nagy részvéttel az összedőlt avignonira is, és részvétemben nekirontottam és váratlan gyöngédséggel megöleltem Cilit.

85

Az Ágyai Szabók családi hagyománya nemcsak felekezeti hovatartozásomat, de neveltetésem színhelyét is eldöntötte, mert hol máshol képezhettek volna, mint ahol nagyanyámat, nagynénéimet, sárréti dédszüleim leszármazottait, Dóczi Gedeon nagy hírű református leánynevelő intézetében. Az épület a Szabók Kossuth utcai rezidenciájával állt szemben, a családtagok reggelenként csak átszaladtak, nekem messzebbről kellett az akkor még csak egyetlen épületből álló, 1823-ban alapított iskolába járnom, de mire gimnáziumba jutottam, már állt a kihívóan modern új szárny, de az Ó Dóczinak becézett régi rész is megmaradt a hittani előkészítő, az elemi és a polgári iskola tagozatainak, míg az új, légfűtéses, laboratóriumokkal, vetítőgépekkel felszerelt részlegben működött a gimnázium és a tanítóképző a gyakorló elemivel. Virágkorában kétezer növendéket oktattak a falak között, a városi közlekedés megállt, ha az intézet iskolai és nemzeti zászlója mögött templomba indult a diáksereg. A Dóczi az anyaszentegyház nőoktatásának egyik legfontosabb működési terepe volt, a híres Nagykollégium nővére, amelyet Móricz műve alapján az egész ország ismert, és a nemrég alapított debreceni tudományegyetem gyakorlóiskolájaként előbb csak országos, később nemzetközi hírnévre tett szert. Mint gyakorló iskolák növendékei, iskolás életünk első 86éveitől kezdve meg kellett hogy szokjuk a közönség előtti felelést, jelentős egyházi, világi, közéleti vagy fenntartó testületi személyiségek, vagy kultuszminisztériumi főtisztviselők látogatásait, bizonyos közéleti rutin minden dóczista diákot éppúgy jellemzett, mint a könyörtelenül szigorú erkölcsi elvekhez való ragaszkodás. Komoly igényeket támasztó iskola voltunk, állandó ellenőrzés alatt, dadogó, hebegő, magát fegyelmezni nem tudó vagy korlátolt képességű tanulónak nem nyílt jövendő a puritán falak közt, itt magyar református lányokat készítettek elő részint a hétköznapi egysíkú, részint, ha Isten szándéka így döntene, fényes pályát ígérő rendkívüli életre. Sokat követelő oktatási intézmény volt a Dóczi, maximalista igényeit főleg a vesztett második világháború után köszönték meg azok, akik a növendékei lehettek, mert bár szokatlan műveltségük, fegyelmezett magatartásuk, munkabírásuk és rendíthetetlen istenhitük miatt a Rákosi-korszakban azonnal eltávolították őket éppen betöltött munkakörükből, 1956 fényesen rehabilitálta őket, mert a hajdani dóczisták szigorú paraméterek közt nőttek fel, tehát habozás nélkül vállaltak fizikai munkát is, mintsem meggyőződésük vagy a nemzet érdekeinek árulói legyenek, így az újra kezdődő életben visszaigazolódott, hogy nemhiába vértezték fel őket annak idején majdnem szerzetesi ridegséggel, a lemondani tudással, istenhittel párosult szokatlan szakmai felkészültségükkel felvértezve megvásárolhatatlan jellemüket kimagasló vezető álláshelyekkel jutalmazta a megváltozott világ.

Ezt az iskolát hatéves koruktól látogathatták a növendékek, néhány hét hiányát természetesen még elnézte a rendtartás, a november elsejéig hatodik évüket betöltő 87gyerekeket még elfogadták, ha alkalmasságukat igazolni tudták. Az igazgatótanács és a fenntartó testület egyébként azzal is számolt, hogy a vasárnaponkénti és ünnepi alkalmi közös istentiszteletek látogatása ennyire éretlen korban még nem történhetik a szent szertartás megzavarása nélkül, így a rendelkezés azt írta elő, első elemibe csak az a növendék vehető fel, aki hittani előképzésen már sok alapvető, hitünkre vonatkozó adattal, ténnyel megismerkedett, templomi istentiszteleten először csak akkor vehet részt, ha nevelői írásban igazolják, a gyermek egy pisszenéssel sem zavarja meg majd a prédikációt vagy a hosszabb énekeket, és magatartása méltó a helyhez, amelynek szent falai között Isten igéit hallgatja. Így a dóczisták iskolai élete még elemista koruk előtt megkezdődött az úgynevezett hittani előkészítésen, ahol a szülők által nyert, nyilván gyermeki szintű közlések villogóbb zománcot nyerhettek a hivatásos hitoktatók segítségével, és a rövidesen komoly iskolai képzésre beiratkozottak megismerkednek az Újszövetség gerincével, Krisztus személyes történetével. Egyházunk alapimádságai közül a miatyánkot már elemezte a hitbéli előkészítés, s miután Trianon után voltunk, a magyar hiszekegy is a megtanulandók között szerepelt, nem csak Krisztus, Magyarország feltámadásában is hinnie kellett, aki Dóczi Gedeon intézetének valamelyik ágazatát látogatta.

Az előkészítőt nyájas hitoktatók tartották kis csoportoknak, mi Cilivel természetesen egy csoportba kerültünk. Szelíd, rezeda- és levendulaillatú éltesebb hölgyek végezték az oktatást, hittani előkészítésen még rendbontás esetén sem volt fenyítés, csak a szelíd figyelmeztetés, így maga az oktatás sem hasonlított a valódi iskola mód88szertanához, amely tárgyilagos volt, merev, szigorú és megvesztegethetetlen. A hitoktatók nyájasak voltak, kellemesek, foglalkozásaikat mindig abban az időben tartották, mikor az élet rendje a felnőtt világ számára templomlátogatást nyilvánított Istennek tetszően illedelmesnek, ilyenkor a szülők mentek ájtatosságuk gyakorlására kiválasztott kedves templomukba, a még nem iskolások meg a Nagykollégium földszintjén erre a célra kijelölt imaterembe, ahol az előkészítés folyt. Engem apám állandó irányítása miatt nemigen kellett üdvtörténetre oktatnia senkinek, Cilit már igen, Cili a család megdöbbenésére a szó szoros értelmében semmit se tudott a jó Istenről, se Jézusról, csodálkoztak is a felnőttek, mi lakhatik vajon Cili szegény sérült fejében, vajon a nehezen gyógyult seb okozta amnézia a bűnös, hogy amit valaha hallott, összes előzményével együtt elfelejtette, vagy az ismeretlen házaspár életéből és világképéből hiányzott a keresztény mitológia, és Cili neveltetése nemcsak hiányos, de felekezet nélküli volt?

Apám vitt el bennünket beíratni, akit a hitoktató hölgyek körülzsongtak, olyan volt a velük való legelső találkozás, mint valami családi összejövetel, érezhető izgalommal fogadtak bennünket, a mályvaszínű, zöld- meg fehérpettyes fekete selyembe öltözött, enyhén hervadó dámák között apám csak úgy villogott, azt hittem, ránk, gyerekeire büszke, de az igazság, mint később kiderült, más volt, egyszerűbb és szelíden brutálisabb; apám jogász korában, mikor ezek a hervadó virágszálak még bimbóként virultak valamelyik református paplak mélyén, mindegyiknek udvarolt, mindegyiknél eljutott majdnem a lánykérésig is, aztán miután felmérte a készletet, elvett feleségül egy elvált asszonyt, az én leendő 89anyámat, aki tetejében római katolikus volt, nem is református, mint az Ágyai Szabó had. Persze az illatos hölgyek nem felejtették el a hajdani jogászt, aki a vad, kedves, de vállalhatatlan Ady Endrének volt egyetemi társa, és neveltetésük is olyan volt, hogy a fegyelem és a tapintat velük együtt született, hát nem érződött a csaknem arává dicsőített fonnyadó hölgyek egyikén sem feszültség, mindenki olyan volt, mintha az egész, ami ott lejátszódik, csak egy megszakított színdarab folytatódó jelenete volna, mindenki mosolygott, az arcokon színtiszta öröm, kérdezték, hogy van az áldott hitves, a szépséges, a varázsos Lenke, és jelezték, milyen boldogok, hogy éppen őrájuk bízta a jó Isten az ifjúkorra emlékeztető egykori jó barát, a kedves Elek kislányai oktatását.

Cili azonnal elvarázsolta őket, ez igazán nem volt sem újdonság, sem meglepetés, nem volt ember a földön, akit Cili azonnal el ne bűvölt volna. Én nem figyeltem a hölgyeket kicsit riadt áhítattal, mint Cili, csak néztem őket nagy figyelemmel, mert pár otthon hallott mondatból, amelyet anyám édes humora fűszerezett, megértettem, ezek a nénik valamikor mind hozzá akartak menni feleségül apámhoz, csak hát apám másképpen döntött, neki Jablonczay Lenke kellett, az én anyám, aki nem mályvaszínű és nincs szende, puha arca sem, anyám inkább úgy hat, mint egy áldott vihar, mint óriási vad erdők illatos lehelete, amely mögött esetleg napsütés, esetleg vihar ígérkezik. Míg anyám élt, mindig éreztem mellette a meghatározhatatlan rendkívüliséget, ami miatt sokáig azt hittem, tündér, és büszkén lépkedtem abban a tudatban, hogy én egy tündér gyereke vagyok, egy tündéré, aki csak a mienk. A hölgyek közül soknak bíborlott az arca, mikor apám otthagyott őrizetükben az 90első foglalkozáson azzal az ígérettel, hogy istentisztelet után majd értünk jön, Cilit, aki sorsát és hozzánk kerülését pár tapintatos mondattal vázolta, külön a hölgyek szeretetébe ajánlotta, de az szimpátia nélkül is jelentkezett, velem meg nem törődött senki, Cili olyan volt, hogy kettőnk közül mindenki őt választotta volna, ha gyerekre kívánkozik, én magam is. Nem is volt ebben az előkészítő iskolában probléma vele soha, az üdvtörténet megrendítette, nagypéntek tragikus eseménysorozatát végigzokogta. A hölgyek rajongtak érte, állandóan bibliai idézetet ábrázoló jutalomképecskéket adtak neki, bogyók, öntudatos szarvasok patak partján és búzakévék voltak a képeken. Cili füzetbe ragasztotta őket, kezdetben én is kaptam néhányszor ilyen jó magatartást vagy készséges feleletet visszajelző képet, de miután kétszer is megtalálták őket a padlón, ahová a kirántott zsebkendővel együtt ejtettem, abbahagyták az adakozást. Amúgy se voltam kívánatos személy a kis csoportban, mert apám nevelése következtében nemcsak az Újszövetséget ismertem, de az Ószövetség jelentősebb epizódjait is, és ennek gyakori igazolása nem bizonyult szerencsésnek hitoktatás közben. Cili ájult lelkesedéssel kísérte Krisztust földi bolyongása idején, izgalmasabb volt számára, mint az Ezeregyéjszaka, megrendítőbb, én sajnos nem váltam családom büszkeségévé. Cili lépten-nyomon szállította a dicsérő cédulákat, visszaigazoló fagyalgallyas, őzsutás képeket, híves patakot, mutogatta anyámnak, megint mit kapott, tőlem beszédes hallgatás jelezte előre, ami később valóban bekövetkezett, és ami azért lepett meg, mert először történt meg velem, hogy kizártak valami közösségből. Nem tudtam, hogy ez most még csak a nyitány, az első kör, a legelső életem jelképén, a nagy kerek vízen, most dobtak bele követ 91először, most kezdődött meg a holtig tartó interferencia tánca, amely csak akkor bénítja vissza a felháborodott felszínt, amikor már nem élek.

Cili hétről hétre ünnepeltebb lett, én fecsegtem, mert unatkoztam, meg úgy éreztem, segítenem kell a hölgyeknek, akik képzése talán nem tökéletes, mert lényeges dolgokat elhallgatnak, közbeszólásaimat dicséret helyett szelíd rosszallás követte, sarokba is állítottak megszégyenítésképpen, amit nem bántam, bár jóra használtam, tökélyre vittem a körmömmel mészbe, vakolatba vésett képek készítését, ez elszórakoztatott. A folytatás már kevésbé volt mulattató: három hónapi hittan előképzés után egy délután, úgy vizitidőben megjelent nálunk három illatos hölgy, nagyobb zavarban, mintha lánykérőbe küldték volna őket, a drága Lenkét kérték kurta nyolcszemközti megbeszélésre, anyám leültette őket a szalonba. Cili ragyogott, pukedlizett, valami különlegesen jót várt, hiszen mindig csak becézték, mintakislány volt, én egyszerűen csak kíváncsi voltam, mi az ördög keresnivalójuk van nálunk, pláne hármasban mint valami küldöttség, és miért küldik ki apámat, aki csatlakozott volna, de a hölgyek elismételték, amit mondanak, azt csak a kedves Lenkével volna célszerű megbeszélni. Apám boldogan behúzódott saját szobájába, mi is a mienkbe, ahol váltig tanakodtunk, minek köszönhetjük a hölgyek váratlan feltűnését, aztán megtudtuk azt is, az illatos ájtatosok nem ok nélkül nem kívántak a jó Elekkel találkozni, csak a kedves Lenkével, azt jöttek bejelenteni, hogy a tanítás lehetőségének biztosítása érdekében arra kérik a famíliát, vegyenek ki engem az előkészítő oktatásból, mert szókincsem és hazulról hozott ismeretanyagom kellemetlenül tág, és 92zsugorítása elkerülhetetlen, s erre a sajátságos, nem kellemes adatbeli bőség visszafejlesztésére alkalmasabb egy felszentelt lelkész őnáluk. Szép, szelíd, barátságos fogalmazás volt, de anyám azonnal értette: engem bizony kicsaptak. Persze azon elképedt, amikor azt is közölték, én sajnos minden közösségi munkára alkalmatlan vagyok, mert megőrjítem az osztályt, és megzavarom a lelkek békéjét. Ha feleltetnek, amire újabban érthető okból ritkán kerül sor, egyszerűen saját átírásom szerint mondom az üdvtörténetet, ízlésem és igényem szerint átszabom a katekizmust. Katolikus anyám megjegyzés nélkül hallgatta a rózsavízzel meghintett vádakat, megígérte, közli apámmal is, és majd megtanácskozzák, mi legyen a következő lépés, mert ha Magdolna nem illik bele saját felekezete hitbéli közösségébe, nagy szégyen a békésbánáti egyházkerület báró címmel megkínált esperesének nemcsak unokájára, de magára a családra is. A hiba rendbe hozása református apám kötelessége lesz, vallási neveltetésemet születésemtől ő vállalta. Anyám illedelmesen még meg is köszönte az illatos hölgyeknek, hogy felkeresték. Az utóbb derült ki, hogy megkínálta őket mandulás pereccel és meggylikőrrel, de a tányérok és a pohárkák érintetlenül árválkodtak a gyöngyházzal borított asztalkán, nem nyúlt ott ételhez senki, a mandulás pereceket Cili ette meg, likőrt nem volt szabad innunk, de mikor megtudta, mi történt a hölgyek látogatása alatt, elkezdett sírni, kirohant és kihányta a mandulás perecet. A pillanat rögzült, máig előttem van, hogy apám, aki akkorára már előkerült a szobájából, nem Cili öblögető, fulladozó hangjait figyelte a nyitva hagyott ajtók mögül, hanem engem nézett, milyen arcot vágok. Nem vágtam semmilyet, az első alkalom volt, amikor nem válaszoltam az életnek, 93és a láthatatlan teniszpályán visszaütöttem az adogató felé a labdát elegáns gesztussal, ami azt jelezte, észrevettem, de nem érdekel. Azt hiszem, voltaképpen csak csodálkoztam, és csodálkozott ott a két felnőtt is. Nyilvánvaló volt, hogy mindent, ami az előkészítőn szóba jöhetett, nem először hallom, hogy már apámtól tudom, az is, hogy nem természetem a passzivitás, de ha a bennem élő Krisztus-kép nem azonos a hölgyek ismertette hivatalos Krisztus ábrázolásával, és én emiatt többé ne mehessek a csoportba, mégiscsak aránytalan büntetés. Cili visszatért, már megmosta az arcát, megint sírt és könyörgött, ne küldjék el hitoktatásra, ha nekem nem szabad mennem, reszketett és rémülten leste, mit mond nekem a család ilyen irtózatos esemény, szégyen után. Cili még kezdő volt nálunk, nem ismerte íratlan viselkedési szokásainkat. Én tudtam, mi következik: várni kell, ha ők ketten, apám meg anyám megegyeznek a tennivalóban, majd közlik velem, addig teljes lesz a hallgatás. Nem csak közöttünk, kifelé is. A szót, hogy hírzárlat, nem a háború tanította meg nekem, hanem a Szabók mikrovilága.

Tulajdonképpen nem értettem, mi bajuk van velem, hiszen én vagyok az egyetlen, aki érti is a miatyánkot meg ezt az egész bibliai históriát, ha nem is szakasztott úgy, ahogy a hölgyek akarják rábeszélni a lányokat, mert Isten nem tűrhetett meg, nem akarhatott ennyi istentelenséget, mint amennyit ezek óhajtanak elhitetni velünk. Ha ismertem volna már azt a szót, logika, úgy fogalmaztam volna magamban, hogy az egész ügy számomra nem logikus, ne mondjanak már ilyen képtelenséget, hogy Isten szeretetének speciális megnyilvánulása az, ha valakit üt-ver, és úgy elbánik vele, mint saját fiá94val. Csendes, átlagos esti hangulat volt vacsorakor, Cili már megint jókedvű lett, én meg valahogy közömbös, nemigen fogtam fel az ügyet olyan tragikusan, ahogy illett volna, éppen abszurditása csiszolta le nekem az események élét. Apám vacsora után arra kérte anyámat, kivételesen aludjék ma Cili őnála, anyámnál, mert ő szeretne velem valamiről elbeszélgetni. Mindenki értette, miről van szó, Cili kicsit sértődött volt, bár boldogan hált anyám közelében, de féltett engem apám feltételezett indulatától, Cili eszes volt, tudta, hogy ami miatt a programváltozás és helycsere létrejött, nem a dicséret órája lesz. Én abszolút ártatlanságom tudatában vártam, mit akar közölni, nem éreztem hibásnak magam, mások – ezt a szót sem ismertem még akkor – korlátolt világképe miatt. Fürdés után Cili elvonult anyámmal, én egyelőre egyedül feküdtem a szobánkban, és vártam a szokott esti mese új változatát, közben újra váltott a hangulatom, mert nemcsak hogy semmi bűntudatot nem éreztem, hanem egyre fokozódó örömet amiatt, hogy nem kell ezentúl hallgatnom a hölgyek csivitelését, nem kényszerülök vitára az illatosokkal, elkezdett felvidítani a lehetőség, hogy nyilván soha többé nem kell látnom apám legénykori eszményképeit, és nem kényszerülök rá, hogy – ezt se tudta volna így kifejezni akkori szókincsem vagy helyzetismeretem – nem egy szubrett meséli el nekem a mi urunk szenvedéstörténetét, hanem igazi szakember, egy szép egyházi hőstenor.

Feküdtem, vártam a mesét, sokáig várattak, már tépelődtem, ugyan jár-e egy kicsapott gyereknek esti mese, vagy nem lesz, csak bírósági tárgyalás? Minden jogi fogalommal tisztában voltam. Végre megjött apám, már ő is estére készült, nem tudtam akkor, hogy minden esti 95óra visszahozza majd dohányszínű háziköntösét. Azzal kezdte, tárgyaljuk meg, mi történt voltaképpen, mi bajt okoztam? Zavarom az órákat? Fecsegek? Sértő módon ásítozom?

– Nem – feleltem én –, csak közbeszólok olyankor is, mikor nem szólítanak. Néha belekiabálok a szövegükbe, mert muszáj, mert nem vállalható, amit mondanak. Ilyenkor közlöm, mi az, amivel félrevezették a csoportot, és ettől a hölgyek dühösek.

– A hölgyek képtelenek haragra – hallottam apám hangját. Megkért, részletezzem, mit nem fogadok el oktatás idején, mert Cili sose panaszkodott neki semmire.

– Cili nem érti ezt – mondtam fölényesen, mintha mi ketten nem volnánk egykorúak. – Cili rászedhető, elhiszi Krisztus történetét úgy, ahogy a hölgyek mondják, de én tudom, hogy minden másképp volt, és nem értem, miért nem vállalják az egészet úgy, ahogy valóban történt. Hát hiszen énekeljük is, legalábbis magától mindig azt hallottam, mikor zsoltárt énekelt, hogy a jó Isten magyar, a pusztán él pásztori minőségben, és nyilvánvaló tévedés, hogy bármi köze volna a zsidókhoz, különben hogy állíthatná Petőfi, hogy ő a magyarok istene, ki ne sajátítsák maguknak már mások az Urat, mert az illetlenség.

– Ne sajátítsd ki te sem! – mondta apám, és tilalom volt a szavaiban, csendes, de parancs. – Te se, lányom! Isten mindenkié, és mindenki másképpen tiszteli és más néven szólítja meg. De attól egy és a mindenség teremtője.

– A bokréta akkor is mi vagyunk a kalapján – közöltem diadalmasan –, Isten született magyar, ha nem az volna, hogy lehetne virágos pörge kalapja? Ha nem így 96állna a helyzet, Petőfi nem mondaná róla, ő nem hazudik.

Apám azt felelte, ismeri a szerzőt, a verset tőle tanultam annak idején, rá ne kezdjek már éjjel szavalni! Petőfi egyébként tudta, hogy Isten ügye nem kalap, ügy az is, amit apám mond, hogy a világ közös kincse és uralkodója. Nem fogadtam el az érvelését, és most, míg ezeket a sorokat írom, tudom, hogy nem is fogadhattam volna el, Petőfi szinte vallásos tisztelet tárgya volt az otthonunkban, és a versében az áll, hogy a márciusi ifjak a magyarok istenére esküdtek. A kalap csak a lényeg kerülgetése, Isten magyar voltát a márciusi ifjak is igazolják.

Kék éjjeli lámpánk, mint minden éjszaka, szelíden világított, most apám hangja is más lett, ha színe volna a hangnak, rendes körülmények között mélybarna, imát érzékelő hangja kék volt és titokzatos.

– Cili már alszik, fel ne ébresszük, nagyon halkan válaszolj! Tudtad, hogy ma este bejövök hozzád úgy, hogy csak ketten legyünk? Tudtad, Magdolna. Ugye?

– Persze.

– Szégyent hoztál ránk, nagy szégyent. Ezt is tudtad?

– Ezt is, csak nem értem. Nincs oka. Nem csináltam semmit.

– Semmit, Magdolna?

– Ha mondom. Egyszerűen irigyek.

– Kik irigyek? A hölgyek? Vagy a kislányok?

– Dehogy a kislányok, a hölgyek, azok az illatosak. Én többet tudok, mint ők. Azért nem akarják, hogy odajárjak, mert mindig kiderül, hogy én jobban ismerem a Szentírást.

– Aligha – suttogott vissza, még mindig azon az éjjelikék hangon, amely komoly volt, majdnem szomorú, és mintha volna valami a szavak mögött, valami, amit meg kellene értenem, mert eddig nem fogtam fel még. – Nagy 97szégyent hoztál az egész családra, megfordul sírjában a te nagyapád. Ezerszer hallhattad, arcába vágta Ferenc Józsefnek, nem óhajt báró lenni ilyen országban, ahol tábornokokat végeznek ki, erről ezerszer beszéltünk, akkor büszke voltál. Iszonyú, hogy annyi mindent tudsz, olyan sokfélét, és ugyanakkor félig vagy rosszul, és olyan veszedelmes ötleteid vannak. Isten bocsássa meg mindnyájunknak, nem te tehetsz róla, te csak befogadtad a magot, amit szórtunk.

Nem értettem, hogy kerül ide most kert. Szó se volt virágról.

– Mi vetettünk, lányom, beléd, agyadba tényeket, adatokat, információt, mi ketten, anyáddal. Anyád kezdte a János vitéz-zel, én meg ezer mással.

Ez az ügy a maggal nem volt egészen világos, de megkönnyebbültem, mert már éreztem, nincs szó haragról. Csak azt nem értettem, ő mitől lett hirtelen szomorú, mikor engem üldöznek, nem őt, és engem zártak ki az előkészítőből.

– Pontosan tudnom kell, mivel háborítottad fel a hölgyeket – folytatta apám. – Cili semmit nem említett. Mit csináltál?

Mondtam, amit eddig is: semmit. További részleteket kért, adtam: – Ha valamit ki akarnak hagyni az illatosok, vagy nem úgy mondani, ahogy kellene, szólok rájuk, hogy ne tegyék, ők meg tiltakoznak és tagadnak mindent. Sunyik.

– De hát miért akarod a felnőtteket tanítani? Mit kértél tőlük számon, amit állítólag nem akarnak közölni a csoporttal?

– Mindig az Újszövetséget magyarázzák, amit nagyjából mindenki tud, és amit kihagynak, nem engedik, hogy én kiegészítsem. Az Ószövetséget meg letagadják.

98

– Az Ószövetségből te csak pár részletet hallottál tőlem, és nem is leckétek az előkészítőben, hogyan lehetne, mikor nincs történelmi képzettséged, és semmit nem értesz az ókori világból, csak Homéroszt. Mivel akartad igazolni saját műveltségedet? Kivel hencegtél?

– Nem hencegés, tény: Dávid királlyal. Mondtam, hogy pucéron menekült, és közben szóltak a harsonák, mert megnyerte a csatát, és ő csak ment dalolva, anyaszült meztelenül Jeruzsálembe templomot építeni. Nem én voltam pucér, Dávid király.

Nagy csend lett, súlyra lehetett volna mérni. Sokáig nem történt semmi, aztán nagyot dobbant a szívem. Apám elnevette magát. Nem rossz nevetés volt, kurta, vidám, jó nevetés. Ez megijesztett, mert nem értettem az okát.

– Szegények – mondta apám, és változatlanul derűs volt a hangja. – Jaj, szegény hölgyek! Mivel riogattad még szívük békéjét?

– Úriással. Hát nem volt aljasság, amit csinált? Dávidnak tetszett Úriásné, és erre elzavarja Úriást a biztos halálba, hogy elvihesse a feleségét. Ki tesz ilyet, mi meg énekeljük a zsoltárait.

– Még mit kértél számon a szerencsétlenektől?

– Izsákot. Mit képzelt a jó Isten, igaz dolog volt ez? Ha nem jön akkor az a valami, ha nem küldi el a kosot, akkor Ábrahám megöli a gyerekét. Gyönyörű!

– Kost – hallottam a sötétben a kék hangot. – Kost, nem kosot.

– Hát akkor kost, nem kosot, de meddig várt vele, és ijesztgette Ábrahámot. Hát jutna magának eszébe, hogy engem levágjon, mert különben megharagszik a főispán? Dehogy vágna, eldugna. A főispánt meg megölné.

– Magdolna, elég! – mondta a kék hang a csendben. – Iszonyúakat beszélsz.

99

– De igazat. Lót se tetszett nekik, pedig milyen jó történet, hogy élvezte a csoport! Akkor sarokba állítottak, pedig csak azt akartam elmondani, mi volt Szodomában, mennyi izgalom.

– Semmit se tudsz Szodomáról, Magdolna – mondta az apám.

– Én nem tudok semmit? Hisz loptak, csaltak, hazudtak, és cserélgették a feleségeiket. Lett is sóbálvány. Mit vádol azzal, hogy valamit nem tudok, tudok én rengeteget. Mindet maga mesélte esténként.

– Sajnos – mondta, és már nem volt vidám, a hangja se kék, se barna, nem tudom már meghatározni, milyen, és nem nevetett, szomorú volt.

– Van még valami, amit nem vallottál meg?

– Jób, de az szegény idegbeteg, és mentális ügy, mondaná maga. Hát ki nem tudja, hogy békén kell hagyni a sebet, nem cseréppel vakarni? Én csak jót akartam, hogy a csoportban senki se kaparja a vart, mert jön a szepszis. De a hölgyek nem értenek semmit. Non intelligunt.

– Uti lingua Hungarica – szólt rám. Most nagyon barna volt a hangja.

– Non intelligunt, azért mondom latinul, mert így komolyabb. Maga elhiszi, hogy Jézus meghalt, mert nekem ugyan mondhatják. Az Ószövetségben lehet, hogy úgy írják, ott lehettek kosok, Szodomák, de az Újszövetségben már szeretet van, és én tudom, hogy Jézus már régen eljött Jeruzsálemből, rögtön, mihelyt megtudta, hogy Júdás olyan, mint Jellasics, szóval, hogy elárulta, elutazott ide, és itt él a Hortobágyon.

Megint csend lett. Éreztem, amit mondtam, talán kiegészítésre szorul.

– Miért ne jött volna el, mikor a rómaiak is üldözték, meg a zsidók? Aztán meg nekünk, magyaroknak roko100nunk, mert aki az ő atyja, az nekünk is az, különben miért emlegették volna a Pilvax kávéházban az ifjak, hogy rá esküszünk? Itt nem kereshette senki, Jeruzsálemben meg az iskarióti öregúr valahogy kimagyarázkodott. Itt igazán jó neki, nyilván szeret a Hortobágyon lakni, mert mondtam a hölgyeknek, ha keresnék, a halgazdaság körül tegyék, mert ott dolgozik. Mindig hallal foglalkozott leginkább. A halgazdaság védett terület, oda engedély nélkül nem léphet a mátai biztos sem.

Apám a kezemet kapta el, megszorította erősen.

– Jézus nem hagyta el Jeruzsálemet, Magdolna – hallottam –, ott halt kínhalált azért, hogy mi valamennyien a halál után újra találkozhassunk, és ne kelljen elválnunk egymástól soha többé. Azt nem mondták nektek a hölgyek, hogy Jézus a Megváltó, aki Isten nevében és a Szentlélek nevében elintézte megmentésünket a bűntől és az örök haláltól, olyan kínokat szenvedve értünk, amelyekhez nem hasonlítható más szenvedés, akkor, örök tiltakozásod miatt erről nemigen beszéltem, mert minden fizikai kín és gyötrelem személyes ügyeddé vált, és úgy sírtál, ha hallottad, mintha minden veled történt volna meg. Ez bírt rá engem is, anyádat is, hogy átkomponáljuk miattad a János vitéz-t. Te Kukorica Jancsival kivégeztettél mindenkit, akinek szerepe volt a trianoni szerződés aláíratásában, féreggé változtattad Iluska mostoháját, a szerelmeseket meg megtetted királyi párnak, de úgy, hogy Indiában uralkodnak. Te kirimánkodtál magadnak egy valószínűtlen gyerekkort, te boldog szerencsétlen, most aztán láthatod, hová vezetett. Hogy hozom ki neked Jézust a halgazdaságból? Ott ül a Mindenható Atyaisten jobbján, és a királyok királya. A Hortobágyon?

101

– Ki ne hozza onnan – kértem riadtan –, hagyják már végre boldog lenni, nem lehet valakinek örökké az emberiséggel foglalkozni! Most boldog is, mert megnősült, nem jó az, ha valaki örökké gondolkozik, vagy csak férfiakkal jár.

Megint csend lett, most már fekete csend. Apám felállt, feldobta testét a váratlan indulat.

– Kit vett Jézus feleségül? – kérdezte olyan csendesen, hogy rosszabb volt érzékelni, mint ha ordítaná.

– Ejnye, hát kit, Mártát, az legalább jól főz és ellátja. Csak nem hitte, hogy a névadómat adom hozzá, aki csak pucol meg keni az olajat vagy mit, meg olyan elvetemült, hogy majdnem agyonütik kővel?

Mintha szemen szúrtak volna, a kék éjjeli lámpát felváltotta a hálószoba mennyezeti világítása, vakított a fény az ágyam felett. Apám fölém hajolt, ilyen komolynak és szomorúnak nem láttam még az arcát. De amitől igazán megrendültem, az volt, amit mondott, míg szelíden visszanyomott az ágyba, ahol addig könyököltem, és elegyengette rajtam a paplant.

– Bocsáss meg, Magdolna – kérte csendesen –, ami veled történt, arról mi tehetünk anyáddal, de te fogsz bűnhődni érte. Már bűnhődöl, és ha teljesen meg nem változol, és abba nem hagyod, hogy fazonra szabod a mesét, történetet, filozófiát, történelmet úgy, hogy tessék neked, nagyon ráfizetsz egyszer. A világ válaszolni fog átírásaidra, és nem tűri, hogy nagy igazságait átkomponálják, úgy megsérülhetsz, ha a föld ütéssel felel a legendáidra, hogy belebénulsz, mint azok a szegények Isonzónál, Doberdón. Nincs több átdolgozás, lányom, minden úgy érvényes, ahogy az iskolában tanítják, a Biblia legfőképpen, életemben először tiltok meg neked valamit, de míg a nevelőid kezedbe nem adják, nem 102olvashatod többé a Bibliát. Az Újszövetséget se, csak a kátét, a gyerekeknek írt magyarázó szöveget, amit azonnal félredobtál, mikor hazahoztad és belenéztél, kiabáltál, hogy hiányos és buta. Ennek vége. Nagyot vétettünk ellened, Magdolna, egyszerre vagy félérett felnőtt és kisgyerek, szórakoztató és bosszantó. Csakhogy az élet az élet, és nem színpad. Megértettél?

– Velim, tandem.

– Nincs tandem, a latin nem segít, a latinnal csak ártottam, egyelőre. A szégyent, ami a famíliát érte, majd megpróbálom elintézni, de ez részben rajtad is áll. Csak károdra tettem, hogy eltakartam előtted Jézus véres, kínzott vonásait, és engedtem, hogy szórakozz a kánai menyegzőn. A mai napon sok minden elmúlt, gyermek.

A fény kialudt, apám jóéjszakát csókolt rám, aztán arra kért, imádkozzam most kivételesen nélküle, és indult anyámhoz. Végképp nem értettem, mitől hűlt ki a világ körülöttem. Jézus ügye se volt világos, mert ha nincs a halgazdaságban, akkor hol van, hisz feltámadt, ezek szerint él, akkor csak ül örökké a mennyben, nem is teheti, mert akkor nem szorulna rá naponta a mi ebédünkre, amit szerencsére nem szokott igénybe venni. De ha nem a Hortobágyon van, hogyan is jöhetne ide naponta, kihez járhat étkezni, mert a mi Szent Anna utcai házunkban Ilka néni csak ötünkre főz, és tudom, mit tárgyaltak anyámmal Cili érkezésekor, hogy jönnek ki a háztartási pénzből? Nem tudtam eldönteni, mit érzek, de valami megnyugvásféle azért meghozta az álmot. Apám voltaképpen nem haragudott, valamit ők csináltak rosszul, Jézus ügye ugyan tisztázatlan, de majd holnap megfejtem Cilivel.

Az álom gyors volt, mint egy irgalmas baltaütés, mire felnéztem, nevetett kinn a nap, mikor tágra tártam az ablakokat.

103

Mire az iskolára való felkészülés ideje lejárt, csaknem elfelejtettem, hogy Cili nem valóságos testvérem, apám hozta haza egy napon kockás pokrócban. Vézna kontúrja megtelt, szép, egészséges gyermekké táplálta anyám, pár év múltán néhány nap kötelező ott-tartózkodásra kellett vinni minden esztendőben valami speciális képzés céljából a pesti központi intézetbe. Cili nyugtalanul került haza Pestről, de senkinek sem nyilatkozott, végül is mire oktatják odafenn, identitását akkor már régen tisztázta vele apám, de szemmel láthatólag kevésbé viselte meg annak közlése, hogy vér szerint nem a mi gyerekünk, mint más egyéb, amiről a központban hallhatott. Bogdán Ákos és felesége szülői teendőit az én szüleim hibapont nélkül teljesítették, az eltűnt Marcelline helyett megkapta Ilka nénit, hogy aztán milyen volt a zentai ház, ahol született és élt, volt-e kutyájuk, macskájuk, kijük, nálunk nem firtatta senki, fogadott testvéremnek a fejsérülés kiheverése után nem voltak határozott emlékei, legfeljebb, ha rajzolt, tűntek fel a papíron sajátos épületek, még minaret is, amit aligha látott Zentán, de mesekönyvei képei között megcsodálhatta, mint ahogy Betlehemet is tudott rajzolni, csak Szent József fején mitra volt, háta mögött meg teve az istállóban – apám fejtette meg a primitív ikonosztázt. Cili bámulatos képeket rögzített, de egy idő múlva nem 104nyúlt se ceruzához, se krétához, mintha félne a saját árulkodó vonásaitól. Semmi nem volt félreérthetetlen, teljesen érthető abból, amit papírra vetett, a végén már felizgatták saját titokrejtő emlékképei, és csak akkor rajzolt, mikor már tantárgy lett az iskolában az ábrázolás. Szája lassan a mi debreceni vokálisaink kiejtéséhez idomult, nem ismert életének egyetlen adatával sem lettünk gazdagabbak. Elfogadta, hogy ő Szabó Cecília, akit az Árvák Intézete annak idején megtalált a határon, akit jó emberek családba fogadtak, gyermekükként szeretnek, ennyiből állt tudatának reális kelléktára. Huttra doktor szerint Cili alighanem sok mindenre emlékezett, ami a hozzánk kerülése előtti életében lezajlott, de a nagyon kis gyerekek belenyugvásával nem próbálta feszegetni egy leégett ház kapuját, s elfogadta új életét és famíliáját. Mindenki kedvence volt, legnagyobb megdöbbenésemre az enyém is, tudomásul vettem a családban a második helyet, azt a titkos, egyetlen elsőt Jablonczay Lenke szívében úgysem kaphatta meg senki. És persze Cili adott is, nem csak kapott. Mint az Elfújta a szél Melanie-ja, nagyon finom anyagból készült, nemcsak énekhangja volt kivételes, de a jelleme is. Jadránt és Dánicát most már sohasem emlegette, ezekkel nyilván szintén leszámolt, de vagy elvesztette, vagy nem akarta összerakni emlékcserepeit. Jól érezte magát nálunk Brüll bácsi ágyában, az utcánkban, városunkban is, a hölgyektől aranymetszésű zsoltárt kapott búcsúajándékul, dicsérő oklevelet, méghozzá ugyanazzal a postával, amelyben már nem is az illatosok, maga a nagy nevű lánynevelő intézet fenntartó tanácsa értesítette apámat, hogy hittani előkészítésen ezentúl engem nélkülözni fognak nyugtalanságkeltő, református keresztyén lányhoz méltatlan magatartásom miatt, ha ősszel az 105elemi iskolába óhajtanak íratni, előkészítésemet hivatott egyházi személy vegye át, aki alkalmasságomat igazolja. Anyám családunk régi jó emberét, Baja nagytiszteletű urat, a helyi költő-papot kérte meg, húzza ki eltévedt bárányuk gyapjából a kínos töviseket, a nagytiszteletű úr kicsit meglepődött a kérés indoklásán, de vállalkozott a feladatra.

Apám ama bizonyos éjszakai eligazítása után nem könnyen, de felfogtam, valóban szégyent hoztam a családra, amit korrigálni kell, míg még lehet. Nagyon kicsi lévén fogalmam se volt arról, hogy az, ami a hittani előkészítésen történt, holtomig korrigálhatatlan, nemcsak hogy nem szabadulok meg soha a rám égetett, a személyemet mindenhová elkísérő, általam átírt szentírás billogától, de sötét fénye elkísér, mint egy figyelmeztető jelzés: vigyázat, valami végzetes szabálytalanság észlelhető a Szabók szelíd világában, a puritán, hófehér porcelánkészlet egy findzsája elüt a készletből, s amilyen kifürkészhetetlen az egek urának tervezése, minden vendég mindig azt a szerencsétlen findzsát veszi a kezébe, aztán csak megütődik, milyen szokatlan és idomtalan, és elmereng azon, lehet-e ebből egyáltalán inni? Nagytiszteletű úr őszig foglalkozott velem, szeptemberben pecsétes lapon igazolta, ismerem a kátét, a kötelező imákat, énekeket, az üdvtörténet koromhoz illően ábrázolt folyamatát, és elemi tanulmányaim megkezdésére alkalmas vagyok, így hát elindulhattam jövendőm felé.

Míg a lelkipásztor oktatott, egyetlen megjegyzést sem engedtem meg magamnak, tettem, amire apám utasított, nem ajánlottam új megoldást Isten tetteire, ahogy a hivatalos megfogalmazás előírta, követtem Krisztus életútját, kicsit szürke volt a régen millió fényben rezgő 106világmegváltás, az a hajdani nagyobb megrendülést keltett bennem. Nagytiszteletű úr kegyes kése lemetszette tudásomról a fantáziám szülte többletet, így Krisztus története számomra kevésbé izgalmas dráma lett, búsító, okosan temperált, ösztövér. Legnehezebb volt megtanulnom a némaságot, a tiltakozás visszaszorítását, mikor nem értettem egyet a lelkésszel. Nem volt könnyű hivatalosan elfogadnom a szerintem felfoghatatlan tényt, ami az oktató szerint az Isten igénye: az emberi szenvedés és áldozatvállalás szükségességét. Úgy éreztem, Isten az embert embernek teremtette, nem angyalnak, így mindjárt kezdetben gondolhatta volna, hogy előbb-utóbb hibát hibára halmoz, de képtelen voltam feltételezni, hogy az én mennyei atyám örül, ha én szenvedek, nemcsak méltányolja, de kéri is kínjaimat. Isten elgondolását egyszerűen nem értettem, de már nem akartam senkit zaklatni, Jézust szívből szántam, hogy nagy hatalmú, ám irgalmatlan atyja van, de nem közöltem többé feltételezett új tartózkodási helyét vagy általam elképzelt családi állapotát sem a nagytiszteletű úrral, sem másokkal, békén hagytam az evangéliumokat. Hogy az édes bizalom, az a hit, amit a magam bolond fantáziája sugárzott szívemben, az állandó Krisztus-közelség eltűnt belőlem, azt bánatosan tapasztaltam; valami alig meghatározható, amit malasztnak hívunk, az eligazítások után odalett. Vallottam felekezetem hitbéli követelményét hiba nélkül, nem kommentáltam a hallottakat, nem kérdeztem soha többé semmit, csak elfogadtam, mint az egyszeregyet. A logika szót már ismertem, ha pontosan meghatározni nem tudtam is, mit fed, de gyanítottam: hivatalos magyarázat valami meglétének indoklására, aminek én csak a hiányát fogom fel. A hittörténet megrendítő poézise megmerevedett lecke 107lett számomra, érzelmi tartóoszlopait az illatos hölgyek és a szelíd lelkipásztor valamikori üdvözülésem érdekében elfűrészelték. Korrekt felkészültségű, az anyaszentegyház szabályai szerint élő kálvinista lettem, évtizedekkel később olykor még eszembe jutott Isten valaha világosan látott pörge kalapja, de akkor már nem apámnak érzékeltem, hanem parancsoló uramnak a szentháromságban, üdvözülésem záloga, Krisztus is örökre eltűnt a Hortobágyról, s bár naponta hívtam ebédre, nem rettegtem már, hogy kér az ételünkből. Isten, a pásztor olykor még visszanézett rám, ha egyházkerületi munkám valamelyik parányi vidéki községbe rendelt, és hallottam már nem divatos, régi énekeinket: „Ki őrizsz, mint egy juhnyájat, fordítsd hozzám szent orcádat!” A nap rásütött az ódon padokra, templomszag volt, régi nemes fából faragott szószék, az úrasztala diópác illatát árasztotta. Kis faluban olykor még tudtam érezni bárány mivoltomat, akit az Úr keres, és egyetlen pillanatra felfénylett a halászat is, tizenkét halászok halat fogtak a pusztán, a csincsésben, aranyhálóval. Isten sose hagyott el, mint az illatos hölgyek, és nem vette rossz néven alaktalan bögre mivoltomat, apám halála után átvállalta funkcióit, akkor már a régi hittel tudtam tőle bocsánatot kérni.

Mindezt még bőven takarja a jövendő, egyelőre a diadalmas Cili ragyog, akit isten tudja, mire nevelnek az időnkénti felrendelés idején az árváknál, de már nem a régi, hiába kérem, nem akar segíteni Mihály elcsábításában, szerinte más utat kell választani, egyszerűbb, hétköznapibb utat, és azt is nagyon óvatosan, mert az ellenség az árvaházat is lesi. Mit lesnek ki, kicsodák, míg oktatják őket, sose tudtam meg, hisz nem volt sza108bad erről beszélnie, de valami külön csapatnak vagy csoportnak lehetett a tagja, amiről családunkban csak apám tudott, akit egyébként – ez már felnőttkori közlése volt – megint lenyomoztak a pesti központból, ahogy a kommün után már megtörtént egyszer a városi urakkal, mert megbízhatatlan elem házában nem élhetett egy különleges célokra kiszemelt trianoni árva. Cili megint előnyben volt, engem nem szemelt ki senki semmire.

Mikor anyám ama bizonyos avignoni hídi eseménysor után mindkettőnket elvitt a Zenedébe, az énekeseket képző művésznő azt mondta, azonnal meg kell kezdeni Cili hangja csiszolását, ritka, nagyon nemes szoprán boldog tulajdonosa. „Magdolna – mondta anyámnak – igen szépen szaval, de ne zongorázzék, mert bűn hallgatni, mikor kalapál, kár a billentyűkért.” Cili új kivételezettsége megint csak megütött, az volt a különbség a régi és új érzés között, hogy már annyira szerettem, hogy önként elfogadtam: ő lesz majd a művész, nem én, aki fellelkesülve a sajtóban és közbeszédben fel-felbukkanó hangosfilm lehetőségétől, már láttam magam egyszerre Mäbel Shanlett filmszínésznőnek, hollywoodi producernek, sőt a Warner fivérek (Bros!) cégtulajdonosának. Hogy világom kerek legyen, kitaláltam magamnak férjet is, mert iszonyúan szerettem volna már megkezdeni az asszonyok életét, templomban esküdni látványos keretek közt, fényes házat vinni, ahogy a színházi lapban láttam, otthon meg selyempongyolában, erősen kifestve, kezemet csókra nyújtani hol annak, hol ennek, a canterburyi érseknek, Posa márkinak, Szucsong hercegnek, az angol trónörökösnek, Winnetou erősen európaizált, egyetemet végzett és még nem vadász szellemképének, hallani, ahogy a főkomornyik jelzi, asszo109nyom, a tálalás megtörtént. Achilles és Protesilaos álomfigurái után több új férfi jelentkezett fantáziámban, mind engem imádott, mind el akart venni feleségül, és mindhez hozzá is mentem. Olykor három-négy férjem volt egyszerre, férj-háremem alapítója kivételesen nem volt arisztokrata, csak mérnök, nevét, Losonczy Dénest a telefonkönyvben találtam. Gyerekkorom álmainak abszurditása ma is elbűvöl: imádott Dénesem Monacóban volt kultúrmérnök, motorbiciklin járt haza hozzám, feleségéhez, miközben lecsapolt minden mocsarat Monaco és Debrecen között, ám házasságunkat kiskorú mivoltom miatt titokban kellett tartani, hisz a helyzetet az is nehezítette, hogy a szerencsétlen Losonczy Dénes katolikus volt, és esküvő előtt Baja nagytiszteletű úrnak őt is be kellett vezetnie Kálvin hitébe, mint szegény Posa márkit, aki bele is halt lelki krízisébe, hogy hitet cserélt, esküvő után rögtön meg is özvegyültem, pedig milyen szépen mutattunk ketten az esküvőn. Ez a kép is megleli az ikermását évtizedek múltán, Losonczy Dénes és Posa nélkül lépkedtem felfelé a nagytemplom lépcsőin fekete, gombolhatatlan bő felsőkabátban, fújja a hortobágyi szél papos köntösömet, én meg csak megyek, előttem, mögöttem, hátam mögött két püspök, esperesek, az egyház vezetői, zsinati küldöttek, országos a kivonulás: az első női főgondnok, a curator generalis beiktatására hív a harang. Magamban a templomban elmondandó hosszú székfoglaló beszédem szerkezetét memorizálom, már régen nem vagyok tanár, hanem író, egy másik író özvegye, az ország ismer, de se családom, se magánéletem. Ez is messze van még az időben, egyelőre Cili testvérem két vastag varkocsát tépi a hortobágyi szél, ő is férjhez akar menni, ő Roger grófot választotta, aki emberbarát, igen művelt és nagy antant110ellenes hazafi. Cilinek nem voltak mellékudvarlói, de miért lettek volna, Roger minden volt egy személyben, amit méltányoltunk: sebészorvos, pilóta, diplomata és főrend, államférfi, háromszobás föld alatti kastélyaink abszolút biztonságot ígértek, és az örök együttmaradás lehetőségét. A hortobágyi délibábmaradvány levegőrezgés már ígérte a jövőt, amelyben jut majd Cilinek sebészorvos, de nem mint férj, mint vadidegen baleseti szaktanácsadó, a műtőben az operációnál a párkák asszisztálnak, az egyik cérnát sodor, a másik fonja a rokkán, a harmadik kezében ott a nyisszantásra kész olló. Cili képzelete egyébként mindig egyetlen utat tervezett magának, az én életem eleve nem ígérkezett egysíkúnak, inkább egyre táguló körök jelezték a mindig messzebbre vivő sorsfordulatok sorát. Mikor már túl a nyolcvanon a millenniumi zászlót pántlikázom fel Debrecenben, mögöttem a kormányfő, a püspök, a polgármester, Cili már halott, és kívüle ki sejtené, hogy az én fülemben most egy régi debreceni színésznő, Timár Ida énekel az úrasztalánál, aki Iluskát alakította a János vitéz színpadi verziójában: „Strázsamester uram, kérem, nem illet ez engem, ezt a nagy-nagy dicsőséget meg sem is érdemlem.” Én ügyetlen vagyok, hideg is van a templomban, a kormányfő bogozza fel helyettem a pántlikát, a halott Cili meg áll az úrasztalánál, az emlék mellém állítja férjestül. Még nem tudja, hogy most csak percekre él, míg a szertartás bevégződik, aztán már újra halott, és Roger gróf ököllel üti a fejét halálos ágyánál, de nem pilóta, sebészorvos, főrend: karmester, Cili meg Timár Idával együtt énekli a dalt a János vitéz-ből, és nekem énekli, míg győzködöm a szalaggal. Mire a bog megkötődik, Cili bekiált a csendbe: Jadrán! Dánica!, és szavára rákondul a Rákóczi-harang.

111

Testvérem aranymetszésű zsoltárja és az én kicsapatásom nem azt jelentette, hogy mert a papnak nem adtam többé tanácsot, nem próbáltam igaz útra vezetni a hittan labirintusában derülten mozgó Cilit, senki mást soha, de Cilit aggódva szerettem, segíteni akartam neki, csakhogy nem lehetett. Mikor persze akkori szókincsemmel felvetettem az eredendő bűn elfogadhatatlan voltát, s meg akartam győzni arról, hogy egy alma miatt, amit szintén az Úr teremtett, nem büntethet a jó Isten ilyen súlyosan egyelőre mit sem vétett lényeket, Cili árokparti nefelejcs szeme elborult és rendreutasított. Ingerült hangja sokáig kísértett, áldom magam, hogy engedelmeskedtem neki, mikor azt mondta unszolásomra, nagyon komolyan: ne taníts meg engem nem hinni, Dódi! Hát, ha nem akarja, jó, elnémultam. Ha neki ez kell, és így kell, és így is hiszi, mikor nem vagyunk iskolában, akkor az én Jézusom úgysem érvényes nála, az én édes, szép, mosolygó, ártatlan Jézusom, aki csak az enyém, mert megváltott múlt- és jövőbeli gonoszságainktól, de nem csak engem, az emberiséget is, és jutalmul itt él a halgazdaságban. Akkor Cili csak merengjen azokon a titkokon, amelyeket csak apámmal szabad megosztania, én meg Jézusra gondolok, ugyan főznek-e neki halászlevet is? Tudtam, Cili némaságával parancsot teljesít, azért nem haragudtam rá, ha nehezen tűrtem is, de hogy miért ne oktathatnám, amikor elmondom, én miképpen látom a Megváltót, nehezen akartam tudomásul venni. Én érzem, Jézus boldog, ha engem beszélni hall magáról, el is mondja az édesapjának, lám, van egy kislány, aki úgy szeret, hogy megkönnyítené a sorsomat, fel is szólított, ha jó emberek segíteni akarnak nekem, ne tiltakozzam, a világot úgyis megváltottam már. Hát nem jobb nekem, atyám, a Hortobágyon? Igaza van annak a 112kislánynak. Persze hivatalos hitbéli megnyilvánulásaim kifogástalanok voltak, és gondolataimat Cilin kívül nem ismerte senki. Sajnos az illatosok és a nagytiszteletű úr győzelme kétes értékű volt, mert megtanultam elhallgatni valódi meggyőződésemet.

Egyébként az elemi oktatás megkezdését végre jelezte az intézet is, az évnyitó istentiszteleten mi nem vehettünk még részt, csak a harmadikosok, negyedikesek, nekünk az iskola dísztermében volt az iskolakezdő áhítat, megindítóan szépnek találtam, mert a prédikációnak nem volt rezedaszaga, mint a hölgyeknek, értelmes lelkész beszélt érzelmeinkig ható, vállalható, munkára késztető, szorgalomra intő szöveget. Akkor még ki sejthette, hogy számomra a négy ígérkező esztendő évente csak a vendégtanulóként bejáró növendék számára kötelező pár hetet fogja jelenteni.

Másnap hétfő volt, bevonultunk az osztályterembe, és megkezdődött a hivatalos oktatás. A mi tanítónőnket, aki írást-olvasást oktatott – mindkettőt tudtam réges-rég – úgy hívták, Mickó néni, ő is egy volt apám hajdani áldozatai közül. Inkább megérzés volt, mint bizonyítható tény, hogy alighanem szóban értesítették őt, a Szabó unoka csorba bögre a készletben, mert mikor első foglalkozásra vitt bennünket anyám, nagyon megnézett, hosszú, fürkésző pillantással, és éreztem, sem anyám, sem én nem tetszünk Mickó néninek. Anyám külön visszafutott még egy csókra, mielőtt végképp ott hagyott abban a vigasztalan épületben, amely mellől akkori formájában még hiányzott a diadalmas református egyház büszkesége: a Kollégium nővére, az éppen épülő, később országos hírű óriási leánynevelő intézet. Akkor még nem gyakorló, csak közönséges elemi működött az óépületben, ami mellé nem is messze építették a kőmű113vesek az új, pompázatos modernet, amely légfűtéssel tart melegen, laboratóriumokkal, imateremmel, vetítő készségekkel is felszerelték. Ez, ahol iskolai pályánkat kezdtük Cilivel, még az 1823-ban, két évvel a Zalán megjelenése előtt már meglévő óriási házból alakított intézmény volt. Az óépület kapuját egy szent iszonyat nyitotta-zárta, a kapus, akinek bőrleffentyű rögzítette hiányzó lábát, azt időnként meglengette, amikor lépett egyet a mankóján. Komor ember volt, féltünk tőle, nem tűrte a rendetleneket, pedig rontanivaló 1923-ban nemigen volt azon a bánatos, régi épületen, nedves volt, dohos, a kályhák alig szeleltek, a padló olajos, szálkás, a szén háborús, csak füstölt, nem melegített, a csapnál tisztálkodni nem lehetett, mert a nénikék észrevették, hogy mindenki tolakszik szünetben inni vagy kezet mosni, és a takarítók nem tűrik, ha összelocsoljuk vízzel a padlót. A tanítónők nem vállaltak vitát: hát tilos volt az ivás, kézmosás. Mi, míg odajártunk, egyszer sem ettünk piszkos kézzel Cilivel tízórait, inkább hazavittük, amit otthon csomagoltak. A végén anyám tudomásul vette, ne adjon velünk semmit, úgyis visszakerül. A termek sötétek voltak, maga az épület bús, salétromos, csak az osztályt szerettem benne, a tényt, hogy köröttem csupa-csupa lány van, és nemcsak ketten vagyunk Cilivel, hanem negyvenen, negyven megfejtendő titok. Mindjárt kinéztünk magunknak Cilivel együtt egy fekete hajú, mindig mosolygó lányt, meg egy másik csudaszépet, egy babaarcú gyönyörűt, társaságban könnyebben viseltük el, hogy az iskola termei kriptaszerűek, és az illatosokhoz hasonlító tanítónő iparkodása semmit nem tud nekem adni, amit otthon meg ne kaptam volna a családtól, a szüleimmel folytatott beszélgetések messze felülmúlták a tananyagként kötelező beszéd- és értelem114gyakorlatokat. Írni, olvasni régen tudtam, akkorra már a számokat is ismertem, zsoltárból tanította meg apám a római jelzéseket. Cilinek persze minden egyszerűbb volt, ő szinte minden otthoni képzés nélkül került hozzánk, őt igazán érdekelte, amit a nénikéktől hallott, részint meglepte, milyen tág a világ, mi minden van benne rögzítenivaló. Őt mulattatta a hely- és környezetismeret, nekem nem mondott újat, ismertem minden pusztát, zugot, közt körben a városban és a környéken, a városi tulajdonú helységeket, de Zenta messze volt, és Debrecen gazdag hatásával és a Hortobággyal a közelében Cilinek csupa csoda.

Az én egyik új választott barátnőm, Lidika, nagygazda lánya volt, soha én olyan csillagporos éjszakát, mint később, nagykorunkban tanyájukon, nem láttam többé, egyébként az ő földjükön képezték valaha a királyi udvar kutyafalkáját, azért hívták a helyet Ebesnek. Nagyon szerettem náluk lenni, másik új barátnőmnél, Pálmánál is, a két új barátnő sokat segített abban, hogy elviseljem az iskolát.

A nénike mindig szánta, akit megbüntetett, akkor is, ha haza kellett írni a szülőknek, azonnal jöjjenek, mert gyermekük a bűn martaléka lett. Én mindjárt martalék lettem, mert miután egyelőre semmi újat nem tudtak közölni velem, csak úgy tudtam elviselni az iskolát, hogy folyton faragtam a kényelmetlen, olajzöld padot. Apámnak új padot kellett csináltatnia a szálkás régi helyett, pedig csak alig valamit sikerült lefaragnom kisbicskámmal. Cilinek nem volt semmi problémája az elemiben, engem az első év vége felé, mikor már az isten tudja, hányadik súlyos meghűlést hevertem ki, Huttra tanácsára egyszerűen kivettek az iskolából, anyám a zárdában elvégezte a tanítóképzőt, és zseniális dédapám 115ethosza benne éppúgy megnyilvánult, mint Piroskában, aki az avignoni híddal feloldotta Cili némaságát. Testvérem itt is sztár volt, de nem azért vitt el anyám, mert ezt nehezen viseltem volna – ezt megszoktuk már valamennyien –, hanem mert Huttra így döntött. Megrótta családomat: egyik betegség a másik után ért, súlyos kanyaró, súlyos vörheny, már elfelejtették, hogy születésemkor egy hetet adtak nekem az orvosok? Ez igaz is volt meg nem is. A valódi, az elemi elhagyására bíró momentum a gidipacal ügy volt, a második alkalom, mikor nem egyházi, inkább magán okból szakadtam ki a közösségből. Persze a tanulást nagyon élveztem, mindig boldog voltam, mikor ismét visszaléphettem az otthon falai közé, ahol anyám tanított és a tanév végén vitt be újra a záróvizsgára, ahol a többiekkel együtt beszámoltam arról, amiről bejáró osztálytársaim. Mindig csupa kitűnővel végeztem az osztályokat, és nem kellett unatkoznom a nénikékkel.

Lidika és Pálma persze megmaradtak barátnak, sűrűn látogattuk egymást, Cili hazahozta minden esemény hírét. Az elemi tagozatban oktató hölgyekkel csak vizsgákon találkozhattam, pár előírt és kötelezően benn töltendő héten évente mással. Mickó néni után megismertem Terézke nénit, Ilonkát, a tanítónők sorát Erzsébet néni zárta. Huttra doktornak négy harmonikus évet köszönhettem, és az első nagy rémülettől való szabadulást, mert az első és egyetlen támadás túlélése után azonnal megszűnt a Hitchcock-varázslat, a debreceni horror, a játéknak álcázott kamaszlány-kínzás, a gidipacal szindróma. Aljas szórakozás volt, kíméletlen és gusztustalan. A nénikék is vertek, de csak tolltartó fedelével a körmeinket, esetleg hosszan térdepeltettek, de mi volt mindez a gidipacal-akcióhoz.

116

Már említettem, a régi épületnek óriási udvara volt, teleültetve illatos virágú cserjével, s ahogy eljött a tavasz, játszhattunk kabát nélkül a tágas helyen, elfértünk, ha nem is kényelmesen. Sokan voltunk odalenn: mi, elemisták, aztán gyakorló elemisták, akikről nem tudtam bizonyosan, micsodák, később megértettem, hogy náluk és rajtuk tanulnak tanítani a leendő nénikék, és ebbe az épületbe járnak még a tanítóképzősök és a polgáristák is. A polgáristák kasztja külön kaszt volt, a gazdag vállalkozók és iparosok lányaié, Debrecen hajdani céhei örököseinek gonddal neveltetett örökösei. Jól fejlett, szép lányok voltak a polgáristák, a négy elemi után még négy polgárit végeztek, komoly követelményekkel. Aki ott jelesre vizsgázott, elmehetett később tisztviselőnek, továbbképeztethette magát felelős irodai munkára, a jól kereső iparosok, kereskedők, vállalkozók értelmes lányai friss ésszel, könnyen vették az akadályokat. Az udvaron remek tempóval versenyt futottak a kertben tartott tavaszi tornaórákon, amelyeket mi, amíg még én is rendszeresen bejártam, a csukott ablakú osztályteremben bonyolítottunk le, leguggoltunk a padlóra, megint felálltunk és lengettük a szellőzetlen helyiségben a karjainkat, mint a beteg madár. Kinn nagy élet volt, ezt a nagylányok csinálták, a tanítóképzős jelöltek, akik valóban azok voltak, nagyon nagy lányok, kifejlett, fiatal nők, tizennégy és tizennyolc év közöttiek. Mire diplomát kaptak, mehettek férjhez, vállalhattak állást, ha szerencséjük akadt, közel a városhoz. Ezekben az években a szexuális élet kérdéseiről tudomásom szerint nemhogy egyházi neveléssel foglalkozó protestáns iskolában nem eshetett szó, de Tóth Tihamér és tanítványai kivételével hallgatott a magyar társadalom is. Ám a fiatal testekben áramlottak a nedvek, tombolt a tavasz, s 117mert a húszas évek Debrecenében legfeljebb az apám látogatta törvénytelen gyermekkel siránkozó leányanyák élhettek nemi életet, a tanítóképzősök tudták, mit kíván tőlük a valódi élet parancsa, és ha házasságkötésükig kivihetetlen volt is, mert a város lakosai jobbról-balról lesték egymás lakhelyét, érezték a vágyat, aminek nem volt kiélési lehetősége, hát a szeretkezés nem sejtett igénye átalakult koraérett testeikben brutalitássá. Nem volt végzetes a módszeres kínzás, de irgalmatlan, durva. A nagylányok kitaláltak maguknak egy sajátságos játékot, annak az volt a neve, hogy gidipacalozás. Gidipacal volt minden náluk gyengébb, elsős, másodikos elemista, ha gyengébb vagy beteges volt, idősebb is. A nagylányok összefogódzkodtak, kört képeztek, aztán üvöltve azt kiáltották, megállás, gidipacal, és körbevették az áldozatukat. A boldogtalan kezdő eleinte nem tudta, mi vár rá, nevetett, voltunk olyan gonoszak, hogy nem mondtuk el azoknak, akik még nem tudták, mi következik. A nagyok gyűrűjébe szorított gidipacal, az áldozat, eleinte nem értett semmit, aztán megpróbált kérdezősködni, akkor a vezető, a legerősebb, legnagyobb végző tagozatos lány, akit majd szétvetett a férfi után való kívánkozás, ráordított, ki vagy, mi vagy, te senki. Szegény áldozat mondta a nevét, akkor megint ráordítottak, mindenki sivított, kiabált, hogy hazudik, mert gidipacal, látni rajta, hogy az, gidipacal, azonnal mondja meg nevét, lakáscímét, éjjel is ott lesznek és megkínozzák, ha nem teszi. Az elfogottak megpróbáltak menekülni, nem lehetett, a játék végén már fuldokoltak a zokogástól, akinek volt záloga, odaadta: zsebkendőjét, kistáskáját, pici uzsonnapénzét, ékszert az iskolánkban nem viselhetett senki. Megfenyegették, hogy éjjel is utána néznek, mit csinál s mit dugott el, nem adott át, 118ígérték, hogy az utcán is követni fogják. A gidipacal akkorára már megsemmisült saját könnyáradatában. Nénike felügyelet mindig volt a szünetben, a tanítónő mindennel tisztában volt, és ép hallású, de nem óhajtott sem a minderről nyilván mit sem sejtő tanítóképzősök igazgatónőjével, sem a termetes és erős tanulókkal vitát vagy konfliktust. Valami regényt olvasott tüntető figyelemmel, mindig a legmesszebb helyen az éppen letartóztatott gidipacaltól, hogy ne legyen kénytelen intézkedni.

Anyám a gidipacal eset után ment el Huttrához, a megbeszélés fő oka az volt, kínozni nem hagyja a gyerekét, aki amúgy is mindenfélét képzel, ami nincs, hát még ha van is rá oka. Anyám Cilit is kifaggatta, Cili akkor még, mikor ez legelőször szóba került, nem esett át a tortúrán, de sajátságosan fogadta, amikor rátörtek. Nem futott előlük, megállt, megvárta, míg a vezető elkezdi: Gidipacal, valld meg, ki vagy, mi a neved, ki az apád, mit adhatol váltságdíjul? „Ezt”, mondta a trianoni árva, és úgy térden rúgta a vezért, hogy az mindjárt össze is esett, és sikoltozására a napos nénike kénytelen volt leereszteni a könyvet. Mire odagyalogolt, már értesítették a tanítóképzősök, tornaórán megsérült a társuk, a nénike azonnal intézkedett: kár, hogy idehozták az udvarra szegényt, be, azonnal a tornaterem melletti egészségügyi szobába, ott majd ellátja szakember, az erre illetékes ápolónő. Cili csak állt, tündöklő mosollyal, mint Rozgonyi Cicelle, és még azt ordította sose hallott hangon: Ántánt dögök, gyertek csak, négerek! Cilihez soha senki nem mert nyúlni, sőt Cili titokban alkalmazható volt, pénzért védőőrizetet vállalt azok mellett, akik kívánták és megfizették a tarifáját. Cili akkor lépett először akcióba, mikor én voltam az áldozat, és miután nem vallottam meg se a nevemet, se a lakáscímemet, és 119elkezdtek verni, nem védekeztem, engedtem, hogy üssenek, és sírtam. A baj otthon aktivizálódott, szegény Huttra fejtette le a véres ruhámat, amely foltjait iskolaidő végéig némán takargattam. Cili éppen Pesten volt, nem láthatta, de megjegyezte, hogy a testvérét bántották, és felelt az ügyre a maga módján. Hol tanultál birkózni, Cili, kérdezte az emlékezetes napon apám – Cili azt mondta, képzik őket Pesten a tornamesterek, de apám ne érdeklődjék, mert tilos erről beszélni. Apám mindent értett szó nélkül is, én akkor még nem, ma már persze hogy felfogom, mi zajlott a trianoni árvák továbbképző napjain, és mitől lett a mi Cilink olyan, mint egy egyre izmosabb fenevad. Antant szukái! – hallatszott az udvaron a kiáltás olykor, Cili, a nefelejcsszemű angyal ordított, harapott, rúgott, a nagylányok menekültek előle. Én nem tudtam akkor még, mi az a szuka. Cili igen.

Aztán elszállt a négy év, négy kitűnő bizonyítványt vihettem a gimnázium első osztályába. Cili végig bejáró volt és nem kitűnő, de jeles eredménnyel zárt mindenből. Ő jutalomkönyvet is kapott a záróvizsgán, ami az egyetlen pedagógusnak született, szikrázóan intelligens negyedikes tanítónőnél, Erzsébet néninél zajlott. Cili énekelt is az ünnepélyen, „Bús magyarok imádkoznak” – mindenki megtapsolta. Anyám megköszönte, hogy Erzsébet néni bajlódott velünk, átadta az obligát virágcsokrokat, a tanítónő hosszan nézett anyámra, míg utolsó becézésre magához húzta Cilit, aztán minősített bennünket. „Cecil emberi csoda, fogadják szerencsekívánatomat – mondta –, Magdolnát nem volt szerencsém megismerni, csak képességei hírét hallottam a bizottságtól, és kitűnő vizsgafeleleteit méltányolom. Szép pályát remélhetnek mindketten.” Cilit megcsókolta, engem nem. Hála istennek, gondoltam. Pukedliztem. Ő is 120egy másfajta gidipacal. Még hogy nem volt alkalma megismerni! Hát ki szavalta el neki a Talpra magyart?

Az elemi elmúlt, mint egy néha riasztó álom. Elhoztam magammal a bőrleffentyűs lábú rémkapus, az olajszagú osztályterem, a tenyeresek, körmösök és egy szexuális aberráció testi levezetésének emlékét, a gidipacalt, és persze az orgona- és jázminbokrok tavaszi illatát, és anyám tanítását, hisz a nénik helyett ő oktatott: „Szép a nyelvtan, kicsim, gyönyörű, gondold el, ott sétál valaki az utcán, lépeget komótosan, ha megjegyzed, hogy őt úgy hívják, állítmány, és mindig csinál valamit, és azt is megfigyeled, hogy azt a valamit többnyire valamilyen módon teszi, már fogod tudni a mondat lényegét, és hogy ez vagy az miképpen történik, és ő maga milyen. Gyere, kincsem, gyere! Ősszel gimnázium. Én akkor is féltelek, ha nincs rá okom. Vigyázz magadra, mindenem! Nagyon szeretlek, Magdolna.”

Cili ott állt a szoba sarkában, erre a mondatra hátrapillantott, mint aki vár valamit, de Jablonczay Lenke nem folytatta, hát visszafordult, és tovább nézegette a bizonyítványát. Valamit várt és nem kapta meg, de mindegy volt már, voltaképpen minden mindegy volt Cilinek régen. Mamája nem az ő mamája, az a Dódié, és Cili is szerette Dódit, aki miatt térden rúgta a nagylányt. Tette egyébként hősi tett volt, szétrúgta a nagylány térdét az akkor véletlenül éppen viselt ormótlan árvacipővel, az ügy a sikoltozás és az orvosi jelentés után végre feljutott az igazgatónőhöz. A képzősök vezetője először belenémult, mire kivallatta a nagylányokból az igazságot, aztán intézkedett: a játék kitalálói és irányítói elhagyták az iskolát bizonyítvány nélkül. A kicsapás az intézet magánügye volt, de mindenki tudott róla a városban. Nem tudom, ki őrzi ma emlékezetében kívülem, nekem ma is 121hitchcocki rémem, hogy körbevesznek és fenyegetnek és elveszik, amim van. Gidipacal egyébként olyan lehet, mint a gólem, mert időnként más helyszínen még találkozhatunk vele, és Cili már nem él, se Huttra doktor, sem a családom, nem védhet meg senki.

Anyám egyszer szóba hozta, mennyire meglepte a választásom, mikor hittani előkészítő után és az elemi osztályában átélt hetekben bizonyossá vált, az egész gyerekanyagból csak kettő kellett nekem barátnak, Lidika és Pálma, és Cili azonnal szintén elvállalta őket. Anyám nem indokolta a kérdést, de tudtam, mi járhat az eszében, egyik barátnő sem volt a városi urak megítélése szerint hozzám illő. Lidika az lett volna, ha az apjának nem harminchat holdja van, hanem hatezer, és kastélyukból hozza be a környékről reggelente a fogat a kisasszonyt, Pálma is megfelel, ha MÁV-főtanácsos vagy főigazgató az apja, nem raktárnok, aki váltókezelőből küzdötte fel magát a rangra. Anyám már Renée néni balett-előkészítőjében, de főleg Tattay Margit táncstúdiójában megpróbált összehozni az apám állása kívánta társakkal, de a kísérlet nem sikerült, én nem illettem a kijelöltek közé, léha tudatlanoknak tartottam őket, ők meg úgy néztek rám, mint egy félbolond csodabogárra: íme, az ideális iskolás, aki sose mulaszt leckét, tudja a megtanulhatatlan latint, sajnálja az időt a táncra, de azért megtanulja, mint egy tantárgyat, mert hátha szüksége lesz rá valamikor. Én meg úgy találtam, felelőtlen, rossz tanuló a legtöbb, szemét villogtatva vihog a fiúkkal, bájolog, ezekkel nincs mit kezdeni. Érdekes, hogy mennyire nem találtam meg a helyemet a neveltetésemhez szintén elengedhetetlen tánciskolában, úgy éreztem, nincs ott keresnivalóm. Pálmát és Lidikát eredetileg sem íratták be, de Cili csillogott az örömtől, 122mintha tudta volna szegény, ott lesi a nagy arany pókháló közepén a sorsa. Életemben először éreztem kétségbeesett haragot, mikor rájöttem, Cili éppen a táncstúdióban lett szerelmes, méghozzá abba a boldogtalan Textor Ádámba, aki magántragédiáját mindenki ismerte a Református Ifjak Egyletében, tárgyaltak is róla részvéttel és elismeréssel, igazolták, való a hír, amely elterjedt a városban.

Anyám egyébként megvallotta, élt benne némi gyanú, talán Lidika valamelyik fivére vette át mindig játékos életemben valamelyik képzeletbeli jegyes szerepét, azért vagyok velük annyiszor és olyan szívesen, de aztán nevetett az ötleten, mert érezte, Lidika családja nem engedett volna a gazdaságba egy olyan folyton csak olvasó mihasznát, mint amilyennek látszhattam. Nem voltam én szerelmes egyik fivérébe sem úgy igazán, csak jó volt velük, náluk lenni, én életemben először éltem át a birtokukon a kiegyensúlyozott és ésszerűen kormányzott gazdafamília méltóságát, cívis tekintélyét, míg figyeltem Lidika apja szigorú pillantását, amivel családtagot, bérest, állatot, mindenkit irányított a nagy famíliában. Lidikának két nénje meg egy húga volt a két fiútestvér mellett, Lidika csak akkor volt szabad a házi teendőktől, ha az iskolában ült, ott beleolvadt az intézet közösségébe, de aztán futhatott haza, ahol minden lány munkarendje ott függött az előszobafalon, mikor ki válogatja a szennyest, látja el az aprójószágot, mikor mos, vasal, segít a konyhán. Hogy szerettem óriási házukat, két széles épületszárnyat kötött össze egy hatalmas kapuboltozat, amely mögött virágözön fogadta a belépőt, a virágok mögött többszörös bokorsor zárta el a kíváncsi szemektől a gazdasági részt, az istállókat, kocsiszínt, pajtát, górét, csűrt. Májusban eperszüretre men123tünk, lelegeltük a vérpiros táblát, köröttünk kutyák lebzseltek és számtalan macska sündörgött, a gazda nem is köszönt, csak nagy kezével intett felénk, mi több járhat mihaszna gyerekeknek, akik az ő sajátjai világába kerültek. Lidika mindkét nénje már elvégezte annak idején a felsőbb leányt, húga már várta, hogy beírassák hozzánk, mert iskoláztatás nélkül nem cívis a cívis. Lidika apja is valaha a Kollégiumba járt, édesanyja meg annak idején az akkori illatosokhoz, az óépület elemijébe, s tanulmányait a polgári tagozaton végezte, míg később valamennyi lányát gimnáziumba íratta be, akár a fiait, csak a lányok közül egy se léphetett ki a ház bűvös világából, az otthon üzemeltetésére, a gazdaság fenntartására, mindenre, ami a belső világba tartozott, gondot kellett viselniük. A fiúknak rendelt kötelezettség a tanuláson kívül a birtokon, a gazdaságban való tevékenykedés volt. Hogy szerettünk náluk lenni, istenem, gazdának kellett hívnunk Lidika édesapját, aki nem tűrte a bácsit, olykor alhattunk a tanyán is, nagy irhaködmönök és kondérok között a szénában, a csillagos ég alatt, az esti itatás, majd a fejés nesze után ránk borult a puszta csendje, elleptek az illatok: a bodza, akác és a hársfák lehelete. Mesevilág volt számomra náluk minden, a két fiú, ahogy a lovakat betörte, a komondorok lihegése a kánikulában, a végenincs közös lakmározások a ház családnak fenntartott bal szárnyában – a jobb az első férjhez menő lányra várt –, Lidika idősebb testvére anyai utasításra elképesztő mennyiségű csodálatos ételt rakott elénk, mióta ott voltam köztük, mintha védőréteg vett volna körül, úgy éreztem, ezt a családi közösséget soha nem érheti semmi baj, itt mindenki mindenre felkészült, itt tavasszal már összehordták a gallyacskákat, amelyeket levert a téli szél, itt minden megy a természet és 124egy nagyon józan család tervezőkészsége szerint, aztán persze úgy fordult, ahogy ilyenkor szokott, a ház összeomlott egy létformával együtt. A fiúk egyike a református fiúgimnáziumba járt, a nagyobbik már érettségi után a gazdasági akadémián gyakorolta azt, amit hazulról úgyis megtanítottak neki, a legidősebb lány láthatólag nem akart férjhez menni, a középsőét és a legkisebb titkait nem tudtam kifürkészni, de hogy Lidika szerelmes volt a medikus Siklósdyba, azt hamar észrevettük, és megdicsőülten éltük át Cilivel az élményt, a mi Lidikánk megy először férjhez az osztályból, ha leérettségiztünk, hamarabb, mint az András ügyvéd lánya. Siklósdy, a laringológia leendő nagymestere nem kapott idehaza állást, pedig évfolyamelső volt, nagyon is megértem, hogy elfogadja, amit Mussolini Itáliája kínál, és kimegy dolgozni idegenbe. Tanultunk mi hatodikban gazdaságtant, még a szovjet rendszert is oktatták rémületünkre, de el nem tudtam igazodni a saját életünk körülményei között, hogyhogy elengedjük legjobbjainkat, mert tudom is én, mi történik, miféle politikában. Siklósdy dzsentrifiú volt, nem mondhatták azt, amit a zsidókra, hogy elveszi más helyét, a hetvenhetedik Siklósdy is itt élt a közeli Siklósdon, mióta az országnak történelme volt.

Lidika esküvőjét egyébként otthon tartották, áhítattal néztem az úrasztalának álcázott kerekasztalt, amelyet patyolattal takartak le, ezen a napon kristály és ezüst villogott a cívisházban valamennyi egybenyitott lakószobában, Lidika pártásan, fehér magyar ruhában esküdött, elképesztő esküvői büfé után szöktette meg a férje a hátsó kijáraton át, ott állt a nászajándék: Siklósdy kocsija. Nem tudtunk Cilivel utánaintegetni, Pálma sem érte el, pedig ő még ki is futott, én hazafelé ballagva azon 125tűnődtem, hogy lehet az, hogy Textor ilyen nyomorult, Siklósdy meg ilyen szerencsés, Lidikáék családjával együtt.

Az a signora, aki háború után visszakerült kisfiával, a mi Lidikánk volt, az a régi, de hogy összeroskadt, mikor meglátta, mi maradt abból a hajdani szerény paradicsomból, amely elől Siklósdy éleslátása és tehetsége megmentette. A házuk áll, de nem az övék, s miért is volna az, mikor senki sem él már a hajdan ott lakottak közül. A gazdát lelőtte egy orosz, mikor nem akarta kinyitni a kaput, Lidika anyja az idősebbik nővérrel együtt a lebombázott kerti épületrészben pusztult el, a középső nővér nevét többé nem volt szabad kiejtenie senkinek, ha nem akarta Lidika könnyeit előhívni, és nem volt említhető a legkisebb kislány sem, Lidika annyit mondott, fivérei két öngyilkos lányt találtak a kifosztott Ebesen, ahová elrejtették őket, a falusiak sűrűn emlegették a tragédiát, Lidika soha, csak sok évvel később, mikor pesti lakosként hazalátogattam. Az idősebbik fiú, akire anyám gyanakodott, szintén nem élt már, a németek lőtték agyon azzal a váddal, hogy szabotálja a tejbeadást, holott előző nap egy másik német részleg elhajtotta valamennyi tehenüket. A kisebbik fiú a határon pusztult el, mikor nővérére gondolva megpróbált kijutni Lidikához a jugoszláv átkelőhelyen. Harminchat hold földjüket Lidika már nem igényelte vissza, Ebes és környéke eltűnt, olyan lehetett már a számára, mint Agamemnón háza, menekült az árnyékok elől. Lidika fia híres orvos lett Itáliában, ott él kint, ahová, mikor lehetett, visszatért, lányát Rómában iskoláztatta. Lidika a régi otthon közelében vett magának egy másfél szobás lakást, és úgy tett, mintha volna megint otthona, ha hazautazom, hozzá érkezem, mihelyt kicsomagoltam a szál126lodában, rendes állandó programunk van, kimegyünk a temetőbe halottainkhoz, aztán hozzá ebédelni, csurgatott tojáslevest rendelek mindig, és öhömöt. A lakásban az itt-ott összeszedett régi bútorzat maradéka, Lidika hibátlan ízlésével ismét úgy mutat minden, mintha nem több nagy szoba sérült bútoraiból állította volna össze, a konzolon a fia képe alatt egy bronzszobor, erre csak egyszer néztem rá, mikor először látogattam meg Lidikát az otthonában, a férje már régen nem élt, korán, negyvenes éveiben elvitte az embólia, nem kedvelte a párttitkár. Néztem a bronzlovat, és Lidika, aki bámulatos olasz kávét főzött, kicsit várt első látogatásomkor, várt, mondja-e, aztán mégis kimondta: ő is meghalt, szegény Szilaj, a lovad, aki nyakán át mindig leestél a kukoricásban, hősi halált halt, behívták katonának. Ez megmaradt, illetve ennyi maradt Szilajból. Nem néztem se rá, se a szoborra, az ebesi birtokot láttam, óriási koloncos, rám vigyorgó, másra üvöltő komondorokat, önmagunkat, ahogy fekszünk kinn a szénában, orgonaillat száll az alacsony csillagok alatt, titokzatos pusztai neszek az éjszakában, a lét olyan biztosnak látszik, mint az akkor megbonthatatlannak gondolt világegyetem. Aztán színdarabokról beszélünk, és a régi iskoláról és Pálmáról, Cili nevét éppúgy nem ejtjük ki többé, mint a hősi halált halt katonaként elpusztult Szilajét.

Pálmáról viszont tudtunk beszélgetni. Ő szebb volt Cilinél, izgalmasabb, a férfiak másképpen néztek rá, mint Cilire, akár egy nőstényre. Pálma kihívó szépség volt, és világa merő csoda számomra, a lakásuk a város végén volt, ott, ahol a MÁV-kolónia kezdődött, még soha nem voltam olyan lakásban, ahol az illemhely külön az udvarból nyílt volna, elragadtatott a tény, milyen praktikus, még akkor is, ha télen nehézkes a megkö127zelítés. Az is elragadtatott, amit később tett helyére bennem a tudat, hogy milyen zseniálisan leplezi a nyomort Juszti néni, az édesanyja, aki egy hajszállal finomabb közeg gyereke volt, mint Lajos bácsi, a férje, és ez meglátszott a lakáson is, mindenütt függöny lepte azt, amit nem szívesen mutattak volna. Ahogy beléptünk a kis előszobába, a bal oldalát fedő függöny a konyhát takarta, a jobb meg a kamrát, ott lógtak a méteres kolbászok, sonkák, és ott tanultuk meg, abban a másfél szobában, ahol minden széken díszpárna volt, a falon Juszti néni hímzései és általa szőtt kelim szőnyegek, hogy az ember felkészülten várja a nagy pillanatot, mikor a lányát férjhez adja. Sűrűn elmentünk Pálmához, aki bűnrossz tanuló volt, de mindenkit elvarázsoló bájának nem lehetett ellenállni, hát végiggyalogolta a gimnáziumot, és kimosolygott magának egy elégségesre értékelt érettségit. Juszti néni megvendégelt bennünket az év bármely szakaszában füstölt kolbásszal – Pálma keresztszülei kondát tartottak Szoboszlón –, és mikor átadtuk a szerény csokoládé ajándékot, külön-külön félrehívott bennünket Cilivel, és megkért, ha bármikor jövünk, ne ilyen értelmetlen figyelmességet hozzunk, hanem valami hasznosat. Nem értettük, mi az a hasznos. Tanuljatok meg élni, drágáim, mondta Juszti néni. Jöhet konyhatörlő, törölköző, szűrő, szita, szalvéta, fakanál, zsebkendő, az olcsóbb, mint a bolti édesség, és mire Pálmát férjhez viszik, kész a kelengye. Otthon haboztam, elmondjam-e, milyen szöveg fogadta a Szerencsi csokoládétáblát, de óriási siker volt a közlése, mindkét szülőt elragadtatta Juszti néni páratlan eszessége e koldusszegény, e hencegő világban. Nem is kapott tőlünk, barátoktól, de Juszti néni baráti körétől se mást soha Pálma, mint laskametélőt, szitát, lábasokat, csi128gatészta-csinálót. Mire megtartották az esküvőjét a szomszéd fiával, Pálma gyerekkori szerelmével nagyjából azon a héten, mint Lidika, Juszti néni reménytelen arccal tűnődve csomagolt, hogy lehet mindet elszállítani.

Lajos bácsi félénk, sovány kis ember volt, nem művelt, de rendkívül okos és jó modorú férfi, az volt a szenvedélyem, hogy vigyen fel magával a nagy vasúti hídra, mert én mindig menni akartam már elemiben is messzire, s ő felvihetett a zárt hídszakaszra is, ami átívelt a kolónia felett. Alattam elfutott a pesti gyors, én eddig sose láttam a fővárost, s a füstöt néztem és csupa vágy voltam és remény. Ártatlanul, de szilárdan irigyeltem Pálmát, akinek családjával együtt világszabadjegye van, de sose utaztak el, csak Szoboszlóra, mert ott laktak a kondatulajdonos keresztszülei. Pálma házassága nem volt problémamentes, sokat kellett Juszti néninek és az egész családi körnek munkálkodniok, míg a Balaton mellett egy faluban megüresedett jegyzői állás betöltésére éppen Pálma jegyesét nevezték ki.

Juszti néniéket szintén elfújta a történelmi szél, lehet, hogy még megvannak valamerre, de nem leltük nyomukat. A fiatal házasok letelepedtek egy balatoni kis községben, de Pálma szülése idején a mi városunk és az ő falujuk között már nem jártak a vonatok, Juszti néni hiába vágott neki az útnak vagyonba kerülő bérelt szekérrel, elkésett. Pálma férjét az éppen elszállítandó kitelepítettek transzportja mellé vezényelték, a bába meg nem érkezett idejében, mert a zavarórepülés miatt nem kapott szállítóeszközt Füredről, ahol meg Pálma nőorvosa is hiányzott már, mindenki sejtette, álnéven bujkál, hamis papírokkal, menti az életét ő is, mondták – Pálmáét senki se tudta megmenteni. Mikor a 129jegyző hazaért végre, és otthona felé gyalogolva ki próbálta mosni emlékezetéből a kitelepítés miatti sikolyok emlékét, a bábával találkozott a kiskapunál, aki csak állt és nézett rá, szólnia se kellett, a jegyző tudta, mire nyit be a hálószobába. Pálma halott kislányt szült, aztán elvérzett. Lidika nem tudhatta Rómából, kényes dolog volt a levelezés, más értelmet értékelt a katonai cenzúra. Én tudtam.

Lidikával szomorú ebédünk volt aznap, míg a múltról beszélgettünk, Pálma úgy hozzánk tartozott a Vértorony szövetségünkkel meg azzal az elbűvölő lazasággal, ahogy az oktatást negligálta, nem figyelt, csak nézett a hozzá szólóra világszép pillantásával, egyszerűen abszurdumnak tűnt egy ennyire csupa élet lény halála. Ha él még akkor Ady, Kosztolányi, akár Babits is, feje tetejére áll a Nyugat. Hol volt Ady Adélja Pálmától vagy Tóth Árpád szelíd Annuskája! Pálma festők és írók múzsájának született, olyan üde és izgalmas volt, mint egy jókedvű driád, élvezet volt ránézni és szórakozni rajta, milyen isteni nyugalommal unja a tanulnivalót, és milyen reménytelen kísérlete Lajos bácsinak, hogy hegedűoktatót fogadott mellé. Pálma a Boci-boci tarkát se tudta eljátszani, de a mester négy gyereke, felesége mellől majdnem öngyilkos lett miatta. Az ügyet apám simította el, Lajos bácsi azt hitte, mi nem tudunk semmit, pedig Pálma mindent elmesélt. Találkoztam igazán nagy művészekkel fogadásokon, hivatalból, egyik se tudott akkora zenei élményt adni nekem, mint a teljesen tehetségtelen, dilettáns Pálma, aki félig nevetve, félig kihívóan bolondítja szegény oktatóját. Pálmától nézni tanultam meg, őt játszottam el az intézetben, mikor meg akartam őrjíteni választott szerelmemet.

130

Lidikával gyakran elmerengtünk a múlton. A református délutánok teáira illett eljárnunk, boldogan mentünk kéthetenként, híreket hallottunk, cseréltünk. Ezek a baráti kapcsolatok később is, ki-ki sírjáig megmaradtak, ahányan ott találkoztunk, annyifélék voltunk. Cili muzikalitása mindenkit megkapott, Lidikát, aki olaszul tanult, elsőnek a famíliájából, tisztelték, mert laringológus udvarlójának volt egy ábrándos terve, hátha sikerül végrehajtani, Pálma meg sose tanul semmit, de mitológiai kisugárzása még a kisasszonygyár szigorát is megbénítja, műveletlen, az is marad, nem okos, csak elbűvölő, mint egy ókori istennő, a fiatal Ceres, föld és pokol látogatója, a tavaszi szél, valami élet a tudományosan steril falak közt. Magamról nem szólok, én vagyok köztük a bohóc, a tánciskolai komikus, mindig komor figura, ahová se Lidit, se Pálmát nem íratják be, de minket igen. A finom ifjú hölgyek Cilit megszeretik, hál’ istennek engem nem hív meg magához soha senki. És én annak ellenére, hogy túléltem ezt a képzési fokot is, ritkán emlékszem ennyire keserű szenvedéllyel emlékre vissza, mint ahogy a táncstúdióra. Ez követte képzésben Renée néni balett-előkészítőjét, mert itt ismerkedett meg Textorral Cili, és lehet, hogy a tengerben szenvedett baleset okozta sérülés ölte meg, de ezt csak Tonelli hitte el, a férje. Textor, aki akkor már Japánban élt, tudta, hogy ez csak fedőnév: tenger.

131

A rezeda- és levendulaillat emlékét szétzilálta a hortobágyi szél, gimnáziumba kerültünk. Az éppen alig befejezett épület tisztaságot és üdítően nyers mész-malterszagot lehelt, rőt tégláit szombatonként vastag gumicsővel tisztára locsolták, mint a holland házakat. Szinte kiáltott a Kossuth utcán az intézet, figyelmet kért magának, s megpróbálta elfeledtetni a másik, az ős épület olaj- és szénszagú, bánatos termeinek emlékét. Az Ó Dóczi azért továbbra is működött, a városi elemi és a polgári iskolai tagozat épületében maradt az internátus, málladozó fellegvárát megerősítették, kibővítették. Az elemi életkedvemésztő helyiséget boldogan feledtem el, a kamasz erotika meghökkentő támadásai, a gidipacalosok se hiányoztak: saját elhatározásomból soha többet nem léptem át a régi intézmény küszöbét, még Cili sem nézett vissza nosztalgiával, holott őt ott is mindenki csak becézte, ha az osztályt térdeplésre parancsolták, ilyenkor elküldték krétáért vagy spongyát mosni. Sajnos az egyház álmodta kálvinista kisasszonygyár építkezés tekintetében csonkán valósult meg, pénz híján a középső és a már elkészülttel párhuzamos harmadik épületszárny máig hiányzik, de így is szállást tudott biztosítani a nemrég létrehozott egyetem gyakorló iskolájává kinevezett leánygimnáziumnak és a szintén gyakorlónak minősített tanítóképzőnek. A földszinten a képzősök és 132a kisgyerekek kényelmére különleges metodikával dolgozó elemi működött, s ami az épületből létrejött, iskolánkat az ország legmodernebb oktató intézményévé tette.

Először láttunk életünkben oktatóintézetben laboratóriumot, vetítőtermet, tejüveg-táblákat, amelyekre színes krétával írnak, először tisztálkodásra, tízórai elfogyasztására kijelölt szobákat és kamrát a takarító személyzetnek, a kellékeknek, vedreknek, nyeles felmosókészleteknek, porszívóknak. Volt a háromemeletes csodaházban külön ima-, torna- és díszterem szélesre tárható dupla ajtókkal, elrekesztett szárnyas rész a nevelőtestület nyugalmának biztosítására, és volt előszobás igazgatói iroda.

Az első igazi feszültséget nem az okozta, hogy a tanítónők helyett nők, férfiak, úgynevezett szaktanárok vettek át bennünket nevelésre, hanem az állandó ellenőrzés, megtartjuk-e a millió vadonatúj szabályt, amelyet kis könyvben kinek-kinek átadtak: tanulja meg, és azt is: előírást nem követő magatartás azonnali büntetéssel jár. Szent kötelességünk volt minden tekintetben védeni az anyaszentegyház tekintélyét, rendtartása szerint élni benti és külvilági létünkben iskolánk épületét óvni, tisztán tartani. Az épületben egyébként érckoporsó-színű kötényben jártunk érettségiig. Ha az egész iskola felsorakozott vagy valami céllal teljes létszámmal egy osztály kivonult, közönséges egyenruhát viseltünk, alatta otthoni saját ruhatárunk darabjait hordhattuk, nagy ünnepen, különleges alkalmakkor dísz-egyenruhát. Az Egyház keze itt emelkedett először figyelmeztetővé: vigyázz, tanuló, itt egy vagy a többivel, nem henceghetsz öltözeteddel, ékszert nem viselhetsz, le a fülbe133valókkal, hajba kötött masli is tilos. Volt egyensapkánk, egyenkalapunk, barna vagy fekete rádlis patentharisnyánk, bokáinkat feszesen rögzítő félmagas lábbeli védte. Apróbb holmink, zsebkendőnk, jegyzetfüzetünk, zsoltárunk és úgynevezett intőkönyvünk együtt tartása érdekében tarisznyát hordtunk, pénzt nem hozhattunk magunkkal csak kijelölt napon, kijelölt célra. Tarisznyánkra tulipán volt ráhímezve, egyenkalapunkon zománcos címer az intézet emblémájával, két kéz emelte ég felé az emberi szívet, apróbetűs bibliai idézet hirdette Pál apostol szavait, a betűk csak nagyítóval voltak olvashatóak, de aki vette a fáradságot, megtudhatta, amit Pál az idők időtlen távolságából üzent, hogy minden Isten akaratától függ, semmi sem a mi vágyunktól, szándékunktól, mi magunktól, mi legfeljebb gyarló módunkon iparkodhatunk sikerre vinni vagy hátráltatni az Úr szándékát. Már rég nem foglalkoztam szövegelemzéssel, még valahogy meg is nyugtatott az apostol, aki szerint Istentől függ minden, tőlem szinte semmi, nem kell merengenem a jövendőn. Isten, amióta kalapját lefújta fejéről a szél a hittani előkészítéskor, szent és vitathatatlan fogalommá emelkedett, alázattal és tisztelettel eszmei csatornába falazták, a beboltozott képzelet rétegén át nem látszott már az én édes Jézusom boldogan mosolygó arca, aki megváltásunk sikerét a hortobágyi halgazdaságban annyi derűvel ünnepelte. Ugyanekkor, sajnos, megszűnt Krisztushoz és Istenhez való egykori családi kapcsolódásom, már olyan voltam az egyházi paraméterek között, mint egy korrekt állampolgár, aki ismeri és megtartja hazája törvényeit, nemzeti ünnepen kitűzi a zászlót, de már nem szökik könny a szemébe, ha meghallja a Himnuszt, és könyörög, áldjanak meg már bennünket végre, mert sokat szenvedtünk.

134

Tudatom szelektált, megtartotta a tényt, hogy mindennek, amit tanítottak, így kellett történnie, mert nyilván az Isten kívánsága, hogy Krisztus vezekeljen helyettünk, már nem bíráltam többé az Urat, nem mintha gyáva lettem volna a kritikához, de már nem érdekelt annyira a személye, hogy elszomorítson vagy boldoggá tegyen bármilyen döntése is.

Hogy semmi sem függ tőlem, azt egyébként lépten-nyomon tapasztaltam, nem teológiai, családpolitikai értelemben, és elkezdtem önmagam nevelését, hátha rá tudom venni a vágyaimat és reményeimet arra, hogy megmaradjanak a teljesíthetőség határán. Már felnőtt voltam, Pesten éltem, mikor anyám egyszer elmesélte, valami kezdetleges naplófélét talált a hálószobában az ágy alját átszelő fa keresztpánton abban az évben, mikor különösen szegény volt a kasszánk, szétszedte az alvóhely párnáit, matracát, a naplóból aztán kiderült, tudomásul vettem a családi döntést, hogy nem kaphatom meg a három vastag kötetű teljes Winnetou-t ünnepre, mert nem telik rá, a díszkiadásért járó csaknem harminc pengő irreális volt a családi költségvetésben. „Nem kapom meg Winnetou-t, vége mindennek” – állt a naplóban, anyám kacérkodott a gondolattal, hogy valami huszárvágással megmenti lányát a szívbéli keserűségtől, ami azért volt számára riasztó, mert bejelentésére csak egyetlen „értem”-mel feleltem és reakciót csak a napló kapott. Anyám későbbi információja felébresztette bennem az emléket: persze, a Winnetou meg nem kapása komoly traumát okozott, csak hallgattam róla a család előtt. Anyám közlése visszasodorta, amit nem jegyeztem be a naplóba: a fanyar gyanút, hogy Isten mégsem szeret.

135

A rezedaillatú hölgyek tanítása idején szóltam volna az Úrnak úgy, ahogy apámmal beszélek, az égbe kiáltva, a felhők felé fordulva, ahogy kisebb koromban tettem, mert a két személy, a világ ura és a saját apám elválaszthatatlanok voltak, de már nem terheltem sem a családot bánatommal, sem az Urat, aki nyilván tudja, mit csinál. Pedig a hajdani fájdalmat máig őrzi az emlék, mert sokáig Winnetou jellemét kerestem minden férfi személyében. Fél évszázaddal később megkérdezte kiadóm, az akkori nyugatnémet Insel irodalmi vezetője, mivel szerezhetnének nekem örömet, s leírhatatlan arcot vágott, mikor közöltem, hogy May Károly összes műveivel. A nemzetközi sajtó akkortájt a Brontëkhoz, Fowlerhez, a görög klasszikusokhoz hasonlított, valami döbbenetes modern irodalmi mű kérését várták tőlem, s mikor kiderült, mit szeretnék, a frankfurti horizonton villám suhant keresztül. Mi ez a sajátságos igénylés az akkor még vérvörös Magyarországról, méghozzá olyan szerzőtől, aki az ötvenhatos forradalomig megtagadott minden közreműködést a pártállam irodalmi életében. Nem illett bírálni a kívánságomat, nem is bírálták, ma is itt van a hálószobámban a „May Károly összes”. Ha volna rá időm, elolvasnám, de enélkül is érvényes számomra a beteljesült kívánság: lássák csak, megszereztem. Ha a koporsómra teszik rá egy virágos díszdobozban eltaposott vágyaimat, én azt is elfogadom. Vágy-vágy, teljesülés is teljesülés, az bármikor érvényes. Cili ebben is más volt, ő a reményt és kívánságot azonnal annullálta, mihelyt akadályt érzett, én meg hibernáltam. Cili egyenruhakészletét egyébként a Trianoni Intézet fizette, a sajátomat Piroska nagynéném. Apám gazdaságpolitikája közismert volt, rendes hétköznapi ruháimat is többnyire Piroskától meg olyan városi 136segélycsomagokból kaptam, amelyek elfogadását apám pozíciója nem tiltotta.

Az évnyitó istentiszteleten már részt vehettünk, először éltem át, mit jelent az utcaképben az, hogy kétezer lélekből álló menet vonul fel, viszi a nemzeti lobogót és az iskola külön zászlaját, a cserkészekét egy szálas tanítónőképzős lány, mögöttük az iskola lelkészei palástosan, körük közepén az igazgatónő, Ábelfalviné, Baróczy Melánia. A fő-asszony magatartása nem volt nőies, tömör, magas, férfias jelenség volt. Keresztnevét sose használta senki, én már úgy kaptam hagyományként: Milánó. Nem szerettük egymást, a mikrovilág óriási is meg parányi is, olyan hírek, mint az én hajdani szentírás-értelmezésem, azonnal eljutottak a vezetőkig.

Milánó a megszüntetett úgynevezett felsőbb lánynevelő igazgatója volt évtizedeken át, négy évig még a csodaépület gimnáziumi tagozatát is igazgatta, érettségink után ment nyugdíjba, mi voltunk az utolsó osztály, amelyet még figyelemmel kísért. Nem nézett rám nagyobb szeretettel akkor sem, amikor végleg elköszönt a frissen maturáltaktól. Mindenkinek mondott valamit búcsúzóul, álltunk előtte, névsor szerint felállítva. Milánó született közéleti nő volt, s az érettségi bizonyítványok értékelő jegyére pillantva a közelebbről nem ismertnek is tudott valami lelkesítő búcsúmondatot adni útravalóul. Rám hosszan nézett, én az akkorra már kialakított, semmi indulatot nem jelző arcommal néztem vissza rá. Kicsit gondolkozott, mert ha valaki, ő szemtanúja volt gimnazista életem változatos eseményeinek, hol dicsfényes, hol felháborító tigrisugrásoknak, Milánó végignézte iskolazáró duettemet a kormánybiztossal is, amely ismét felborzolta a kedélyeket, de megtalálta, mivel indítson el az élet viharos tengerén. Kicsit megváratott, 137mielőtt kimondta volna: „A kudarcot is tűrni kell majd, Magdolna.” Némán begörbítettem térdemet a pukedlinél, erre nem volt mit felelni, nyilván nem is várta, viszont jelezte: észrevette a kellemetlen sikert. Továbblépett, éppen Pálmához, neki sikeres jövendőt kívánt, Zöldy Mariskánál már csak vállveregető simogatásra futott, aztán Milánó végleg kiúszott az életünkből. Megálltam, hogy ne figyelmeztessem, én még visszajöhetek ide, a képzelet már újrakezdte a játékot, láttam, amint férjem, a kormányképviselő karján fellépegetek a díszsorfal között, mint egykori növendék. Az arcom – mint mondtam – nem mutatott semmit, pedig belül ott jártam pár évvel idősebben a tiszteletünkre kivezényelt cserkészek között.

A gimnázium első, tanévnyitó istentiszteletén bámultam a csak különleges ünnepi alkalmak idején látogatott fehértemplomot: immár elsősként lobogók kíséretében vonultunk, az egyházi méltóságok mögött. Cili elfogódott volt, én csak ügyetlen, azonnal megbotlottam, mikor le kellett lépni a néhány alacsony lépcsőn, előreestem, úgy kaptak el, ha ismertem volna már az ómen szót, eszembe jut, de szerencsére erre még nem tanított meg az apám. Hát csak figyeltem az ünneplőbe öltözött civil sokaságot és a sok részből álló, életünkben először teljes iskolai közösségben végigélt szertartást: volt ének, amit a hittani előkészítésen már tanultunk, azt boldogan fújtuk, a prédikációt is értettük, mindenki azzal áldozik Isten láthatatlan oltárán egyházunk fennmaradásáért, az Úr dicsőségének visszaigazolására, nemzetünk sebei gyógyulása érdekében, amije van, mi szorgalmunkkal, hitünkkel és kötelességteljesítésünkkel. Élvezetes és okos prédikáció volt, a szertartás még 138tetszett is, főleg, mikor énekelhettünk. Bámultam a felnőtteket, akik gyerekeiket elkísérték, saját szüleim is ott voltak, közel az úrasztalához és néztek, milyen lelkesen dalolok és hogy figyelek. Én közben sorra vizsgáltam a nevelőtestület tagjait, akik közül többet láttunk már magánemberként is iskolán kívül, abban az időben a gimnáziumi tanár nagy úr volt, személyiség, bármilyen társaság díszvendége. Éneklő szájakat néztem és az arcokat, volt szelíd, szomorú, enyhén unatkozó, a testületi tagok osztályaik mellett ültek, a legtöbbet azért nem ismertem. Apám említette, a nevelők egy része régen a Nagykollégiumban oktatott, míg a mi gimnáziumunkat meg nem szervezték, s a testület több réteg egyesülése után jött létre. Kaptunk oktatókat a határon túlról is, nem csak a testvérintézetből. Idősebbnek kellett lennem, mire felfogtam az egyház mentőakcióját, amely, ha tehette, szívére ölelte az utódállamok iskoláiból elbocsátott, ott munkát vállalni nem akaró nevelőket, és nálunk biztosított számukra életlehetőséget. Maga Milánó is annak idején családostul Erdélyből jött, de volt nálunk több, egyelőre ismeretlen nevelő, aki Kassáról, Szabadkáról menekült. Az alsó tagozatosok – mi azok voltunk a gimnázium első négy évében – több tanára is elszakított területről jött, a frissen alakult cserkészcsapat vezetője, Fejér Margit magáról Tardonáról, két nagy hírű, idősebb tanár Pozsonyból és Aradról. A kép még nem volt teljes előttem, de valamit azért felfogtam a fiait önvérével tápláló, a menekülteknek munkát biztosító, otthont adó pelikán-egyház politikájából, azt éreztem, büszke vagyok arra, aki kitárta a menekülteknek az ajtót Jézus nevében. Lelkes gimnazista voltam, boldogan és büszkén énekeltem: „Halleluja, halleluja, iskolánk tárt kapuja várja az ifjú népet.”

139

Istentisztelet után nem mehettünk haza, ki-ki visszatért az intézetbe, megkereste az osztályát és osztályfőnökét – az névsort olvasott, átnyújtotta kinek-kinek a heti tanrendet, másnap – mint mondta, – ő kezd velünk, de magyaróra helyett eligazítás, ülésrend kialakítása és úgynevezett általános utasítások. A második óra már szabályos foglalkozás lesz, nagytiszteletű úr megbeszéli velünk az évnyitó istentisztelet jelentőségét, visszakérdezi, értettük-e, mit kíván az Úr. Harmadik óránk ének, Rácz tanár úrral, akiről tudni illik, híres zenetudós, Kodály és Bartók voltak a mesterei – most is meglepődöm, hogy Cili és a magam kivételével csak alig valaki emelte fel a fejét a nevekre. Negyedik óránk német, az ötödik testnevelés lesz. A németen Ihász tanárnő, Ilonka néni fogja felmérni elemiből hozott tudásunkat. Az ötödik órát az udvaron tölthetjük futással és labdajátékkal.

Móré tanárnő felolvasta a rendtartásból az azonnal megjegyzendőnek tartott utasításokat, amelyek az óraközi szünetekre és a mellékhelyiségekben elvárt magatartásunkra vonatkoztak, másnapra teljes iskolai felszerelést kért az aznapi órák tankönyveivel, tehát ha nem lesz is még mindenből oktatás, látni akarja, minden tanuló rendelkezik-e a szükséges kellékekkel. Közölte, a padsorokban nagyság szerint kapunk helyet. Ami az oktatás helyszínét illeti, osztályunk az első emeleten vár bennünket, tilos szellőztetésen kívül megközelíteni az ablakot, míg a levegő frissítése tart, a hetesen kívül nem lehet a teremben senki. Az egyenkötény ujja kánikulában legombolható, már elmúlt a nyár, tehát ne nyúljon senki a ruhadarabhoz. Ez lesz a hétköznapi viseletünk érettségiig.

140

Mire mindent elmagyarázott, csengettek, még közölte a folyosói sétarendet, s azzal búcsúzott, aki fut a lépcsőn, vagy bárhol, azonnal beírják az ellenőrzőbe. Jó munkát, szép eredményt kívánt, Isten áldásával, és csengetéskor kiengedett bennünket a folyosóra. Új csengetésig párosával keringéltünk az ismeretlen épületben, az én párom persze Cili volt. Más osztályok is ott sétáltak, ismeretlen lányok, mind idősebbek, mint mi. Azt hiszem, nemcsak elragadtatott, de valahogy büszkévé is tett ez a majdnem hatszáz lélekszámú, kisasszonygyárnak csúfolt intézet. Testvérem nem látszott boldognak, kedves arca elborult.

„Megnőttünk, Dódi – mondta búsan Cili. – Ez már igazán az igazi élet. Érzed?”

Akkor még nem éreztem mást, csak büszke boldogságot. Csak akkor ismertem rá az igazi életre, hogy valóban megkezdődött, mikor porba akartak gázolni a kegyes falak közt, vagy mikor éppen megdicsőültem.

141

Milánó iskolapolitikája okos építkezéssel tette egységessé a többféle hátterű, származású és képzettségű nevelőtestületet. Osztályfőnökünk – Móré Mária – oktatói módszere egyetemi végzettsége ellenére is közelebb állt Mickó néni elemista tanítónőjéhez, mint a többi, komolyabb képzést kapott tanártársaiéhoz. Ez az idősödő leány, óriási konttyal gondosan rögzített fekete haján viszonylag szelíden kezdte az oktatást, Cilinek rokonszenves volt, én gyanakodva figyeltem, mert gügyögte az olvasmányrészeket vagy a verseket, mintha akik hallják, először találkoznának életükben irodalmi élménnyel, mintha az elemi nem kívánt volna semmit és rá várna a feladat, hogy megértesse velünk a művészet szépségét és fontosságát. Nyelvtant nem szívesen tanított, pedig Cilinek nagy szüksége lett volna rá, Cili egyébként rettegve szerette, mint jó alattvaló a királyt, én meg valahogy úgy néztem, mintha fordítva volna minden, egy gyerek ágálna a katedrán és én, a felnőtt unatkozva hallgatnám, hogy mit burrog a vadgalamb, hogy lett árulója Krisztus urunknak. A kisasszony korrekt volt, fantáziátlan és unalmas, engem az elemi osztályvizsgáira anyám tündökletes képzelőtehetsége és tudományos gondolkozású agya készített fel, persze hogy untam és telerajzoltam macskafejekkel és házakkal a magyar füzetet. Téphettem is azonnal, ahogy észrevette 142Móré Mária, aki négy esztendeig tanított magyarra, két alsó tagozati osztályban latinra is, de valahogy nem egyeztünk.

Anyámat sűrűn bekérette, azzal, hogy panasza van rám, elismeri, tudom én, amit kérdez, de másképpen, mint ahogy ő elvárja, valahogy szabálytalanul. „Az én bűnöm – felelte ilyen alkalmakkor Jablonczay Lenke –, az elemiben minden évben én készítettem fel év végi vizsgára, mert hetekig, volt év, hogy hónapokig beteg volt. Azt mondja ő, Máriám, amit te hallani akarsz, csak a maga módján fejezi ki.” „Itt nem lehet, csak egyféleképpen kifejeznie magát” – figyelmeztette az osztályfőnököm. – Anyám nem vitatkozott vele, otthon kért meg, ha képes vagyok rá, próbáljak meg másokhoz, akár Móré tanárnőhöz hasonulni, mindketten tudtuk, ez hasztalan iparkodás. Amivel gondot okoztam neki, mindig a plusz okozta, amit hazulról magammal hoztam az iskolába.

Ellenem irányuló ellenszenvét az első, az intézet területén kívül szerzett benyomások alapján megírandó dolgozat okozta: én komolyan vettem a feladat megnevezése mellett kapott engedélyt, hogy a megtekintendő múzeumbeli kép bármely figurája ábrázolható, és szabadon kerekíthetem köré saját gondolataimat. A kijelölt tárgy Munkácsy Mihály Ecce homó-ja volt, megbámultam, megcsodáltam, meghatódtam rajta, meg is szerettem, még a múzeumban sejtettem, élvezet lesz megírnom, amit érzek. Dolgozatom meglepő sorsra jutott, személyesen kellett ízekre szaggatnom az osztály előtt, mert megsértettem írásommal Jézus Krisztust. Sokáig sziszegte rám magyarázatát Móré Mária, mert nehezen tudtam felfogni, hogy lehet valami tilos, ha szabadon 143választható, mi a vétek abban, ha én, aki a nagy tablón mindenkit ismertem, Jézust, Pilátust, Kajafást, Máriát, még Magdolnát is, miért nem választhattam a kép előterében érdeklődve figyelő kóbor kutyát, az egyetlent, akinek nem tudtam múltját és jövőjét. Móré Mária sose bocsátotta meg nekem ezt a fogalmazást, úgy fogta fel, mint személyét, sőt az iskolai nevelést is kigúnyoló dolgozatot, a történet viszont váratlan fordulattal végződött, mikor a botránykeltő dolgozat híre feljutott a tantestületi szobába, egyszer csak megjelent az osztályban Korondy tanár úr is, aki földrajzot és természetrajzot oktatott, és mivel Móré Mária széttépette velem az eredeti írásművet, csak elmondatni tudta velem, mit óhajtottam ábrázolni a dolgozatban. Elmondtam. Korondy kicsit hallgatott, aztán maga után intette az osztályfőnököt, aki vérpirosan tért vissza azzal, hogy a nagyszünetben keressem meg a tanár urat a kémiai szertárban, a dolgozatot meg tessék újra megírni, ezúttal Pilátus szempontjából. Korondy tanár urat, Benedek Elek hajdani munkatársát, az ifjúsági írót a még kalapot viselő Úristen küldte hozzám, ő volt a kéz, amely kivette a Párkák kezéből az ollót, megfogta gyerekujjaimat, a Dóczi gimnáziumi évei alatt minden kátyúból kisegített, és aki nagyon komolyan, határozottan, életemben először mondta ki: ne hadakozzék Isten döntése ellen. Író lesz, akármi pályára készülne is.

Ma már tudom, mi más irritálta még a kóbor kutya látványán kívül Móré Máriát, sose volt férjnél, nem született gyereke, az iskolán kívül nem is látott, csak oktató mivoltában ismert meg kiskorút, s nem járt társaságba sem. Jablonczay Lenke csak biológiai értelemben volt valódi nő, személyéből valami örökre hiányzott az as144szonyiság ismertetőjelei közül, a férfival való együttlét természetes öröme, de abszolút anya volt, főfoglalkozású anya. Az, hogy mit jelenthetett egy nem kellemetlen, de nem is kellemes külsejű nőnek, ha pártában marad olyan időszakban, mikor a viselkedési normát a társadalom, az anyaszentegyház és momentán munkahelye szabja meg, meghaladta akkori ismeretanyagomat, ma látom csak, próbált volna másképpen nézni valamelyik kollégájára, mint tette, mehetett volna az iskolából, a püspök kényes volt nemcsak az intézet magas képzési követelményére, de nevelői feddhetetlen hírére is, és nem csak a növendékeket ellenőrizte, saját alkalmazottait nemkülönben. Az iskolába kerüléskor a gimnázium első éveiben azonnal meglátszott, micsoda különbségekkel lehet valaki a Dóczi növendéke, nemcsak a földi hiúságok jelei, a cicoma, hanem a fiúk észrevevése is tilos volt, filmszínészképet se gyűjthettünk, metszett képet sem, egyáltalán növényeken kívül semmit, minden moccanásunkat láthatatlanok lesték, akik a tapasztalatokat jelezték valahol, ami érdest észleltek lényünkön, csontig esztergálták. Cili szinte elefántcsont golyó volt a nevelők kezében, bár sose lett kimagasló növendék, leckét előadni nem tudott, csak tényeket közölt, meg elhadart, mint akinek fáj a beszéd, és siet, hogy hamar vége legyen. A dolgozatai is korrektek és tényszerűek voltak, és csak én tudtam, hogy mikor nem az intézetben vagyunk, hanem otthon játszunk, és csak mi vagyunk, ő és én, Cili is más, villog, itt meghúzza magát, azt a módszeres egységet sem tudja érzékeltetni, amit nagyon tud, mert valami alighanem örökre ott maradt Ciliből azon a határon, ahol elölről is, hátulról is sortűz fogadta famíliáját. Cili csak egzakt tények között talál magára, a reális a biztos közege. A magyar mese- és mondavilá145got tanultuk, a hun-magyar mondakört, ő eksztázisban hallgatta, aztán rossz szövegezéssel, az élménytől megdicsőülve, töredékeket ismételve, hebegve felelt belőle. Ma már világos, a közéletiség hiánya úgy meglátszott Cilin, ahogy rajtam a megléte. Cilit imádták elbűvölő szerénysége miatt, akkor is, amikor bírálták, engem meg úgy néztek, mint egy szélhámost, aki ismer minden kártyatrükköt, és ha feleltetik, azzal operál. Nekem nem volt könnyű időszak az alsó tagozat, pedig sok tanárát megszerettem.

Voltak fő- és melléktantárgyak, nálunk főtantárgynak számított a francia, a magyar, történelem, latin, földrajz, természetrajz, német, számtan, hittan, ének, melléknek a rajz, a kézimunka és a testnevelés. Móré Mária alsó tagozatban csak magyart és latint oktatott, földrajzot, természetrajzot Korondy tanár úr, aki erős harmincas lehetett abban az időben, én mindig megbámultam, hiszen megmentőm volt, hogyne vonzódtam volna hozzá, amellett híre járt, hogy valaha ifjúsági lapot szerkesztett Erdélyben, és hivatásos író szeretett volna lenni, csak másképp alakult a sorsa. A derű úgy hozzátartozott a lényéhez, ahogy rengeteg fekete haja, nagyon fekete szeme, gyerek voltam, de tudtam, nem akárki áll a katedrán, olyan valódi férfi-férfi. Németre és történelmi alapismeretre Milánó húga, Ihász tanár úr felesége, Ilon néni, szép, szelíd hölgy oktatott bennünket, ő volt alsó tagozatban a cserkészparancsnok is. Cilinek az idegen nyelv is problémát jelentett, időnként, ha szószedetből feleltették, sose hallott szavakat suttogva franciául válaszolt a kérdésre, aztán sírva fakadt, iszonyú volt hallgatni Cili sírását. Baj volt, hogy már elemiben sem értette mindig a németet, de az ottani nevelők úgy tettek, hogy nem veszik észre, s csak ártottak vele szegénynek. 146Cili miatt is folyton mozgósították anyámat, aki lelkét kitette a felmerült nehézségek kivédése érdekében, de Cili nyelve, tudata éppúgy ellenállt a németnek, ahogy az enyém a matematikának. Mit magyaráz Ihász tanár úr, a voltaképpen szobrász, nem is éreztem lényegesnek, a tanár úr varázslatos portrékat gyúrt a rajzterem melletti stúdiójában, Cilit mindjárt felrendelte magához modellnek, amin igazán nem volt mit csodálkozni, Cili szépsége vakított, értelmes angyalarcát persze hogy lemintázta. Cili jól számolt, bravúrosan, amiben gyenge volt, az a nyelvkészsége. Az én mértani rajzaim mindig irtózatosak voltak, amin a tanár úr csak nevetett, azt mondta, úgy tudta, én voltam a fő szavaló az elemiben ünnepségeken, mondjak csak el valami verset vagy regét, ne törődjem azzal, hogy rossz a rajz. Sajátságos viszonyban voltunk egymással, mint két művész, egy valódi, egy jelölt a civilek között, ha nem volna abszurd, mint két nem idevaló nevettünk egymásra. Nem volt baj, hogy nem értem a számtant, felőle a mértan is titok maradhat, őszintén szólva ő sem tud sokkal többet, csak amennyit annak idején a Képzőművészeti Főiskolán ábrázoló geometriából tanult. Így aztán matematikai ismereteimből kimaradt sok minden, amit meg kellett volna tanulnom, kamatszámítás meg a törtszámok, egyenlet, aránypár, számomra egyik nagyobb titok, mint a másik. Cili remekelt helyettem, a házileckéket is ő írta meg otthon, én meg viszonoztam, gyártottam az ő fogalmazási feladatait és szószedetét, preparáltam neki a számára áttekinthetetlen szótárból. Ihász tanár úr jóakarata később bosszulódott meg, mikor ebből a Terráriumból, ahol Milánó az alig, vagy éppen csak hogy képzett nevelőket elhelyezte, a felső tagozatba kerültünk és egyesítették az Á – ez volt a mienk – és a B osztályt, 147amelynek számtanoktatója Fejér Margit volt, nagyszerű képességét mindenki magasztalta, mikor aztán felső tagozatban a két osztály egyesült, és mi Ihász tanár úr műtermi légköréből reális számtanoktató elé kerültünk, kiderült, se tehetségem, sem ismeretanyagom nincs a matematika területén, még az alapműveletek használatával is baj van. Ennél a tanárnőnél nem lehetett azzal érvelni, amivel a szobrásznál igen. Ezt ugyan el nem bűvölte, ha szórakoztatására adott témáról mesét rögtönöztem.

A hittant Isten áldott pásztora, Beér nagytiszteletű úr tanította, ő vitt konfirmációra is negyedikes korunkban, sose felejtem el, hogy ő tanított meg a legszebb elvont főnevekre: remény, irgalom, megbékélés. Az ő ábrázolásában ugyan nem volt Istennek bokrétás kalapja, de oktatása révén apám lett megint, aki nevetni is tudott és a konfirmációs vizsgán elfogadtatott gennyes fülű, lázas nyúlnak, aki alig makog valamit, harminckilenc fokos lázzal sül bele a nikeai hitvallásba, mert zúg a feje, nem is hall, beteg fülét kitamponozták, be is van kötve, olyan, mint egy kis beteg állat. Bizony, elfogadtatott a bizottsággal, mert ő ismerte voltaképpeni ismereteimet is, és felfogta, betegen és egymagam, a betegség miatt elgyöngülve állok a vizsgáztatók előtt, le is fogytam, a ruha úgy áll sovány testemen, mint egy seprűn. Ő áldott meg a nagy szertartáskor is, ő adta nekem ugyanazt az igét, amivel szüleimet eskette és engem kereszteltek, ő mondta nekem, a templomból kilépve: Magdolna, ha baj van, sosem embert kérdezz, mindig csak Istent, az ember esetleg téved, Isten soha, legfeljebb saját érdekedben késik a válasszal. Nálunk a hittan nagy főtárgy volt, ahogy az ének is, az utóbbit Kodály-tanítvány, Rácz tanár úr tanította, egyházi és világi énekben megint 148testvérem volt a sztár, Cilit alig énekeltette, úgy védte a hangját, akkor már a zenedékben foglalkoztak testvéremmel, Cili olaszt tanult, míg én angolórára jártam. Mikor harmadik osztályban megkezdtük a latint, Huttra doktor azonnal felmentetett kézimunkából, amitől anyám megkönnyebbült, mert életemben nem látott még tűt a kezemben, ma is nehezen fűzök be, többnyire fordítva, az ujjam begyébe hatol a tű cérnástul, a hegye meg céltalanul mered a levegőbe. „Másra kell neki a szeme” – mondta Huttra –, és már nem is kellett bejárnom kézimunkaórára Erzsike nénihez, aki a régi internátusban testi fehérnemű-javítást és kötést-horgolást oktatott. Cilit nagyon szerette, mert kézügyessége ugyanolyan istenáldotta volt, mint színérzéke vagy kivételes matematikaérzéke. Franciául szintén a régi leánynevelő intézet egyik hajdani nevelőnője próbált oktatni, bánatos óráink voltak, a nyelvet ismerte, de képtelen volt átadni, mikor Möszjőhöz kerültünk, szegény újra kezdette velünk az olvasást is. Nem is figyeltünk rá, nem bánta. Tantárgyaink száma az első négy évben nem szűkült, nem bővült, mindig ugyanazt tanultuk, csak egyre részletesebben taglalva, a történelemnek mindig más-más szakaszát tárgyaltuk, akár a földrajzot, biológiát, természetrajzot, tágult az ismeretanyaggal együtt a világ. Tornászni nagyon szerettem, de az oktató diakonissza nem kedvelt egyikünket sem, később aztán váratlanul nyugdíjazták Sára testvért, aki rendeletéből harisnyában és majdnem bokáig érő klottnadrágban végeztünk gyakorlatokat babzsákkal, buzogánnyal, meg ritmikus tornát. De nem emiatt mentettek fel engem a tornából is, hanem Huttra, riadalmára, olykor szívritmuszavart tapasztalt nálam minden izgalom után, izgalom pedig előfordult, egymás után két iskolai évben suvadt ki kezem149ből, amit tánc közben éppen lengettem volna, a babzsák meg a fabuzogány, mindkettő halántékon talált egy-egy iskolaszéki tagot, akiket elvittek a mentők. Oktatóm maga segített hozzá, hogy többé ne lásson a szőnyegen vagy szeren, amelyen egyébként szokatlanul ügyes voltam. Őt Cili buktatta le, aki mindig bajban volt a szókinccsel. Harmadik gimnazisták voltunk, így nem könnyen viseltük az éltes vénlány rigolyáit, Cili ebédnél elmesélte apámnak, nem érzi igazságosnak, hogy folyton szidja az osztályt, hogy mikor nem vagyunk szem előtt, a mellékhelyiségben, vagy bárhol, folyton pazarolunk, holott tiltja a tízparancsolat, Cili pedig ezzel a külsővel nyilván a főpazarló. Apám elbámult, nem volt Cilinek pazarolni való pénze, nem volt anyámnak sem, nemhogy nekünk, gyerekeknek.

Okosan faggatta őt, mint gyámhatósági megbízottnak, nagy vallatási gyakorlata volt, aztán ebéd végére megfejtette a rosszul értelmezett etimont, akkor kihallgatást kért Milánótól, életében először és utoljára. A kihallgatás a testnevelőnő eltávolításával végződött, apám nekünk azt mondta, szanatóriumba megy. Már felnőttként ugrott be egyszer a megfejtés, miért nyugdíjazták azonnal: a parázna szót annak idején nem mondták ki az iskolában még a tízparancsolatban sem, a pazarlást használták helyette. Mikor kiderült egyéb kellemetlen ügy a testvérről, apám intézkedésére robusztus fiatal utód került a helyére, aki nem nézte villogó szemmel a serdülőket, mikor azok tornaruhára cserélték fel a hétköznapit. Cili a sikeres intézkedés után úgy nézett apámra, mint az Istenre.

Még mindig nem voltam féltékeny rá, akkorra már megtudakoltam Lidika barátnőmtől, mi a parázna: szerinte bűnösen kacér. Sosem fogom megtudni, Cili, valóban 150nem értetted-e mindazt, amit megkérdeztél, vagy csak játszottál? A te játékaid másképpen, de semmivel sem voltak kevésbé morbidak, mint az enyéim. Hogy lehetett valaki féltékeny Renée néni tánciskolájában arra a hülye, nyafka, idegbeteg Krausz Pubira, hogy tudta imádni csak azért, mert szépen zongorázik. Észre sem vetted, hogy Pubi un téged, rád se néz a balett-előkészítőben, te kevés vagy neki, te csak dalolni tudsz, nem hangszeren dolgozol, mint ő, kit érdekel egy visító szoprán? Felső tagozati ízlésedet meg végképp nem tudtam követni, a magunkfajta igazán tudja, mi a tragédiája Textor Ádámnak, a harangozótól a püspökig mindenki megértette, hogy Textor foglalt, hogy rab, megvette magának a szalámigyáros Stupica tizenéves korában. Nehéz világ volt, trianoni világ, Textor is árva, mint te. Hát hallgattál rám, figyeltél egyáltalán? Nem volt jobb az a mese, amiben éltünk, mint az, amit én tálaltam? Neked ez a megidézett valódi szenvedés kellett, te boldogtalan, nem amit mesterségesen és valódi tapasztalat nélkül pároltunk ki magunknak a reális életből. Hiába voltam veled azonos időben serdülő, én az Ágoston-üggyel Bánkút után nagyjából azért leszámoltam, de te mindvégig reménykedtél, asszonykorodban is reménykedtél. Persze hogy eltaposott az élet, gyöngy voltál nagy kerekek alatt.

Futok a mesével, pedig még sok év jövendőt takar a köd.

Bánkút még messzebb, mint a csillagok, a Terrárium szorosan tart bennünket, de szereplésre olykor kikölcsönöznek. Az alsó tagozati időből két máig visszasugárzó emlékű epizód befolyásolta további életünket: mindkettőnkkel történt valami. Életünk tizenharmadik évében engem ugyan nem lepett meg, mikor a tapsorkán 151kitört, ezúttal a zenede díszelőadásán: a Hamupipőke gyermekopera bemutatóján Cili kirobbanó sikerrel szerepelt, holtomig látom, mikor földig érő szürke, avítt köntöskéjében belép, kibontott haja meg-meglebben a vállán, ahogy lépeget, a szívem szakad meg, ahogy meghallom a sírását: Én, szegény, csak szenvedek, csak szenvedek, szívem bús, nehéz, beteg… Az emberek őrjöngenek, virágeső hull és bonbonos dobozok repülnek a boldog végkifejlet után az immár a királyfi karjában pihegő művésznő lába elé. Rólam az egész közönség úgy elfelejtkezett, mintha nem én szavaltam volna el az opera-előadás előtt a bevezető, a Szent Anna-tó regéjéről írt hosszú verset, és mintha nem nekem mondta volna Renée néni, aki a zenedében színpadi táncot is tanított, hogy tessék színésznőnek menni, Magdolna, téged az Isten színpadra teremtett. Kétszer is elmondta, aztán ő is Cilihez rohant, otthagyott egyedül. A verset valóban jól adtam elő, de én mindig jól mondok verset, ezen nem volt mit csodálni, ám Cili diadalmas szopránja váratlan gazdagodást ígért a városnak. Mi az ördögnek állt szóba még ez után a nagy siker után is Krausz Pubival, aki kivételesen ezúttal gratulált neki, pedig csak önmagát méltányolta zenei területen, talán az volt a magyarázat, hogy mindketten ugyanabba a művészetbe voltak szerelmesek, a zenébe. Cili képtelen volt kacérkodásra, sosem akart megőrjíteni senkit, mint én, de miért is tette volna, ahogy ránézett valakire, az rabja lett akkor is, ha nem énekelte a Hamupipőkét. Az viszont bántott, hogy én se bonbont nem kaptam, se virággal nem dobáltak, hogy a vers értéktelenebb a dalnál. De ez az érzés hamar elszállt, Cili megérdemelte a lelkesedést, hogy talán én is, annak a gondolata nem szúrt már. Betekertem a torkát, ahogy Arthur, a zenedében oktató unokafivérem 152utasított. Cili kicsit szégyenkezve fogadta a gratulációkat, s tudtam, azért nem lelkesebb, mert érezte, szegény Dódi megint lemaradt mögötte az avignoni hídon.

Cili, testvérem, édesem, érthetetlen ragaszkodásodat ahhoz a hülye és igazán csak önmagát elismerő Krausz Pubihoz még csak elviseltem valahogy, de micsoda gonosz varázslat hozott vele össze felső tagozatos korunkban is. Most még a Terráriumban Renée néni oktat bennünket illemre, és nem Tattay Margit táncstúdiójában idomítanak, ahová akváriumistaként kerülünk, ki átkozott el kettőtöket, hogy révén összetalálkoztatok egymással te és a boldogtalan Textor, aki, ha akartam volna se lehetett mitológiaibb jelenség előre megírt, közjegyző által hitelesített, árucikk életével. Akkor már udvaroltak neked sokan, nekem még mindig nem, legfeljebb bibliai és egyházjogi kérdéseket tárgyaltak meg velem a Keresztyén Ifjak a teákon. Micsoda varázslat vezette azt a nyomorult fiatal férfit éppen azon az estén a Kossuth utcába, mikor okmányban rögzített jövendője miatt az egész világ gyűlöletét jelző összeharapott szájjal rója az utcákat, fáradt fejét szellőztetni? Míg hazafelé tart, villan egyet a véletlen: Textor felnéz a Tattay stúdió ablakaira, a táncoló párokról eszébe jut, hogy ő is fiatal még, és mi lenne, ha egy félórára benézne a többi fiatalok közé, akiket nem vett meg senki, és akikből hiányzik, amit ő érez, hogy olyan öreg már, mint maga az Idő. Huszonegy éves, istenem. Huszonegy.

Miféle mágneses ereje van az első világháborúnak, Trianon előzményeinek és következményeinek, hogy a végzet ereje azonnal működésbe lép, és Textor, a hajdan játszott játékaink Roger grófja, akiről a püspöktől a ha153rangozóig, a polgármestertől a gyepmesterig mindenki tudja, hogy eladott áru, Stupica úr tulajdona, egyszer csak belép a fruskák és legénykék közé. Már cselédkönyves, rövidesen házasodhat, most elpusztul egy negyedórányi szabadság illúziójáért, hát felfut a lépcsőn, és az első, akit meglát, Cili, Krausz Pubi karján, akinek nekiütődik. Testvérem keze leesik táncosa válláról, Tattay asszony kis időre megállítja a táncolókat, mert Textort arcról nem ismeri, csak a történetét, de egyet tud: nem fizetett tandíjat, nem tagja a kolonnak, nincs itt keresnivalója. Mindezt a táncstúdió vezetője az éppen belépő leendő orvosnak olyan lenyűgöző bájjal mondja, hogy Textor elmosolyodik, aztán elvonul Tattay asszonnyal az irodába, átadja a számára kissé emelt kurzustagság árát – az új vendég más, mint mi, nem diák –, és megkapja az engedélyt arra, hogy a kolonba járhasson. Textor, mihelyt biztosította Stupica zsebpénzéből váratlanul lobbant vágya időnkénti teljesülése lehetőségét, megszégyelli magát, nem is marad ott, csak a jogot szerezte meg, hogy adott alkalommal visszatérhessen, és lemenekül a lépcsőn. Cili tovább táncolt Krausz Pubival, de porcelán bőrén leheletnyi a pára, mintha új arc került volna a régire, a maszkon csúszkál a fény. Izolda megsejti végzetét, csak meghatározni képtelen még. Pár év telik el még, hatodikos korunkban indítja el majd a végzet kaszásszekerét, amelyet nem állíthat meg senki, sem apámék vagy én, sem Cili, sem Textor, sem Stupica Szeréna, sem Tonelli mester, aki ebben a pillanatban, míg Cili arcára rászáll az a riadt pára, még Los Angelesben jótékony célú koncerten vezényel, és azt sem tudja, merre van Debrecen.

154

Még messze van a messze, alig kerültünk a Terráriumba, s kinek-kinek a horizontján átfut az első félénk villám, épp csak megdördül az ég, de a zivatar várat magára. Cili szereplése a helyi lap elragadtatott cikke révén felkelti a pesti zenekedvelők figyelmét, lehetséges volna, hogy egy vidéki zeneiskola egy tüneményes szoprán búvóhelye? Cilit újságírók keresik fel, lefényképezi a Színházi Élet, Milánó őrjöng, apám bölcsen és minden idegen számára ok nélkül kiutazik a mátai biztoshoz lovakat nézni, hogy ne lehessen tanúja és engedélyezője, mikor otthonát a pesti újságírók ellepik. Nem is lesz az ügyből baj, pedig Cili képét is leközlik Hamupipőke jelmezében, de a figyelem váratlanul felém is fordul, és éppolyan kivédhetetlenül és tudtomon kívül közelít meg, ahogy testvéremet elérte. Milánó összehívja az iskolát a díszterembe, és felolvas egy miniszteri rendeletet a Hivatalos Közlöny-ből, a kultuszkormány annak megfogalmazását kéri az ország összes középiskolájában minden harmadik osztályos tanulótól, próbálják meg dolgozatban megfogalmazni, hitük szerint mit tehet a magyar nő a Trianon utáni magyar társadalomért. Milánó figyelmeztetett mindenkit, tartsa kötelességének, hogy eltűnődjék rajta, mit is tehetne egy hazaszerető lány ilyen katasztrófa után, aztán a tanulók elvonultak, jelen volt az akkor az intézetben lévő minden, még az éppen szabadórás tanár is. Távoztunkban láttam, Móré odasiet Milánóhoz, és elkezd valamit magyarázni neki, mire Korondy tanár úr megtorpan, majd visszasiet, már az osztályban vagyunk. Zöldy, a hetes, ott áll a katedrán és „rendet tart”, rend is van, akkorára már vérünkké vált a hallgatás, csak a hátam mögött ülő András suttogja a szomszédjának, hogy lehet erre, amit a tétel kíván, válaszolni, hogy mit tehet a magyar nő, 155mikor mi még csak magyar gyerekek vagyunk. A Nagy Tanács Vértorony strázsái közül egyetlenegyet érdekel az ügy, nem engem, az örökké aktív Lidikát, Lidika visszaoson hallgatózni, eredetileg is ezt tervezte, mert lenn hagyta egy ablakpárkányon ügyesen elhelyezett ellenőrző könyvecskéjét, amelyen ott állt a neve. Mikor visszatért, beesett az ajtón, úgy rohant: mert meg kellett előznie az éppen induló tanári kart, elmondani, mi történt, már csak szünetben volt lehetősége, Lidika addig is a sarokban állt, részint, mert Móré rátalált a könyvecskéjére és kioktatta, becsülje meg a holmiját, részint, mert Móré szerint Lidika belevihogott az arcába, mikor figyelmeztette, ami pimaszság. Folyt tovább az óra, szünetben derült ki, mit villantott Ananké nagy szemével, ami az én életemben akkora fordulatot jelentett, mint Cilinél a Hamupipőke-előadás. Lidika felosont a karzatra, onnan hallotta a bámulatos akusztikájú díszteremben, Móré hogy tiltakozik, hogy érvel személyem ellen a botrányos emlékű jeruzsálemi kutyával, és hogy kéri Milánótól, ne engedjen fogalmazni engem, mert megint valami kiszámíthatatlan történik. Erre Korondy kiadta minden titkomat, hogy író vagyok máris, hogy megalkottam a nem is látott első hangosfilm általam képzelt meséjét a kitett színészkép és az újságok kritikáit ismertető cikkek alapján, verseket is írok, meg van egy regényem, amely már önálló téma, a Davey, újon is dolgozom, elmondtam neki, készül a Szibill, egy házaspár bús története. Tanári kötelesség, hogy minden versenyre odaengedjék ezt a gyereket – mondta Korondy. Egy kicsit ordítoztak, jelentette Lidika, végül Milánó megértette, fogalmazni meggyőző erővel valójában sose tudó távoli rokona itt most nem jöhet szóba, viszont ha mindez így igaz, a kutyás Szabó esetleg kaphat dicsé156retet, amely persze az intézetet illeti. Móré azt mondta – ezt világosan lehetett érteni –, képzeli, milyen Istennek nem tetsző, hazafiatlan sületlenség kerül ki Szabó tollából, ezt a gyereket büntetésből nem volna szabad írni engedni. Aki megsérti a Krisztust, az bűnöző, versenyre engedni esztelenség.

– Nem bűnöző – hallotta Lidika Korondyt –, csak író lesz.

– Képzelem – felelte Móré –, ha igen, akkor az iskola szégyene.

– Igazán? – mondta Korondy, és kelletlen volt a hangja. – Maga jós, Mariska? És ha nem?

– Éppen Szabó – mondta Móré sóhajtva –, miért engedik írni a kutyás Szabót?

– Mert Isten nem finnyás – ez volt az utolsó, amit Lidika még meg mert hallani, aztán futott le hozzánk.

Móré bejelentette, hogy a kijelölt témát Magyarország minden középiskolás harmadikos tanulója meg fogja írni, a nyertest díjazzák. Ahogy szünetben megtudtam az előzményeket, inkább kelletlenséget éreztem a döntés miatt, úgyis mindig szid meg kicsúfol Móré, bár megtiltották volna, hogy részt vehessek a munkában! Aztán valahogy elmosódott az egész ügy jelentősége, egy hétre rá megírtuk a dolgozatot, valamennyi felkerült Pestre. A minőség ellenőrzésére Milánó Ihásznét jelölte ki, aki nagy irodalomkedvelő volt és hívő kálvinista, nyilván nem enged át tiszta szűrőjén Istennek nem tetsző gondolatokat. Móré nem bántott miatta, talán ezúttal nem sértettem meg senkit.

A következő hónapban megint berendelte Milánó az osztályokat a díszterembe. Könyv volt a nagyasztalon, vadonatúj, szép kötésű, olyan jó lett volna, ha a háromkötetes Winnetou, de nem az volt, hanem Benedek Elek 157Magyar mese- és mondavilága. Milánó eredményt hirdetett: „A nyertes dolgozat szerzője oklevelet kapott, és jutalomként Benedek Elek meséit, amelyeket is szorgalmasan olvasson, hogy fejlessze a bizottság által visszaigazolt képességét!” Mármint én, a kutyás Szabó. Országos pályázatot nyertem, ijedtemben majdnem elejtettem a jutalomkönyvet. Ahogy illett és ahogy neveltek bennünket, míg tapsoltak, én pukedliztem Milánó előtt és vittem a zsákmányt, aztán indulhattak a tanulók is. Lidika az ajtón túl elejtette a tarisznyáját, hagyhatta volna benn a padban, de célja volt a gesztussal. Így, míg összeszedte a széthullott ceruzát, intőkönyvet, messze gurult radírt, hallotta a már nem nekünk szánt zárszó szavait. Móré felháborodása meghaladta szokott hangerejét.

– A minisztérium megőrült. Ne mondják nekem, hogy Szabó fennhéjázó sorai országos nyertességet érdemelhetnek!

Nem volt válasz, csak Korondy nevetett.

– Ihászné Ilonka olvasta, mit írt, azt mondta, nem sértő szavakat, inkább egy gyerekhez képest felnőttesen gondolkodott.

– De mi lehet ennek az eszelős, fékezhetetlen iskolaszomorítónak bármilyen javaslata? Nem vagyok képes elképzelni sem.

– Hogy volna – mondta Korondy –, hogy volna, Mariska? Soha életében nem volt magának az, ami a kutyásnak: képzelőtehetsége. Mikor beküldtük, eleinte tiltakozott, kiabált, akkor is azt állította, a gyerek őrült, mert első személyben fordul az emberiséghez mint trianoni anya, és számtalan, meglepően értelmes javaslatot tett, amivel a helyzet enyhíthető. Ha nem Ihászné a selejtező zsűri elnöke, aki segített nekem meggyőzni a bizottságot, ma nem országos verseny győztese Szabó.

158

– Meddig védi még ezt a teremtést, aki életében egyszer sem oldott meg szabályosan egy fogalmazási feladatot? Meddig hiszi azt, méltót segít? – hallotta Lidika Móré szavait, amint hangosan kérdezte, csalódott csüggedéssel.

– Csak amíg élek – mondta Korondy tanár úr. – Csak míg élek, Mariska.

159

A konfirmációval negyedik gimnazista esztendőnk májusában olyan érzékelhetően lezárult valami, mintha egy olyan láda fedelét csapnák le, amelyben semmi sincs a Szentháromság tiszteletén kívül, csak a tökéletes beilleszkedés igénye. Megvallottuk Istenhez és az egyházhoz való hűségünket, elsajátítottunk valamennyit a leglényegesebb tudnivalókból, hozzáedződtünk a csaknem katonás magatartáshoz, megtanultuk lázadás és mérlegelés nélkül elfogadni, amit a nevelők kívántak. Nem volt közöttünk senki azok között sem, akik a konfirmációs vizsga után befejezték tanulmányaikat, aki nem vitt volna magával annyit az elmúlt négy év alatt tanultakból, ami birtokában egy nem túlságosan sokat követelő munkahelyen meg ne állhatná a helyét. Aki többre volt hivatott, tizennégy évesen átléphetett a Kossuth utcai Rubiconon és ha nem is hivatalosan, de követelmény tekintetében a felső tagozatba került, ennek anyagából az első, a legszelídebb ismerni való stilisztikát már oktatták negyedikes korunkban. Szegény Cili majd’ beleőrült, nem szeretett fogalmazni, testvérem tulajdonképpen akkor élt, ha a magunk tervezte, kitalálta álom-élet eseményeit játszottuk színdarabbá átköltve, vagy mikor énekelt: Cili megvetett minden olyan szakmai meghatározást, hogy leíró költemény, eposz, nem ismerte fel a metaforát, még amit tudott, se volt képes 160mutatósan megfogalmazni. Valahányszor feleltették, összeszorult a szívem, mert tudtam, egész megelőző délután kínlódott az anyaggal, mihelyt hazaengedték a zenedéből, csak tanult, estére még fel is mondta a leckét anyámnak, s ha szólítják, mégis dadog, megáll, újra próbálkozik, aztán belebotlik saját szavaiba, esdekelve tekint a tanárra, az meg tanácstalan szeretettel visszanéz rá, de nem tud helyette felelni.

Ahogy a felső tagozat bűvös határa felé közeledtünk, lassan, de érzékelhetően emelték az atmoszféranyomást, láthatatlanul megkezdődött a szelektálás, mert emberségesebb, ha most dől el, nem később, hogy akit átereszt a negyedik osztályt lezáró szűrővizsgálat, elviseli-e az elkövetkező, nagyobb teljesítményt igénylő változást. Ez persze nem volt egyszerű időszak senkinek sem. Az alsó tagozatból egyébként óriási élményekkel gazdagodva jutottam tovább: a Trianon utáni helyzet általam javasolt megoldását tartalmazó kötelező versenydolgozat komoly siker lett. Az első hangosfilm ihlette, méghozzá annak megtekintése nélkül létrehozott regényfélém, és persze a főműnek tekintett Szibill, a nyomor öngyilkossággal kivédett egyszerűsítése, Szibill kosztpénz megtakarító önkéntes halála révén kockás füzetbe rögzítve nemcsak szüleimet rendítette meg, de megkaptam általa Korondy tanár úr holtig tartó baráti segítségét és szeretetét. Írtam rengeteg verset is, irodalmi működésem a díjat nyert versenydolgozat után már nem volt titkolható. Móré rokonszenvét akkor se tudtam volna megnyerni, ha megírom a Hamlet-et, sose bocsátotta meg ingerültségét a képélményben saját optikámmal rögzíthető megörökített kutya miatt. Akkor még nem tudtam, hogy Munkácsy kóbor állata, aki egy pil161lanatra megállt bámészkodni hontalan létében, s a jeruzsálemi tömegből figyeli, mi történik voltaképpen Pilátus előtt, folyton visszatér majd életem eseményei között, formát és nevet cserél, de mindig összefoglalója lesz mindennek, amit személyemben vállalhatatlannak és elítélendőnek érzékelnek. Ahogy az illatosok nem tudták felfogni egy valamikor nyilván íróvá növekedő gyerek első idétlen jelzéseit, míg felső tagozatba, ötödik gimnáziumba nem jutottam, meglepően sok nevelőm reagált rosszul rám, míg a kisasszonygyárban folyt a pallérozás.

Cili sorsa minden ismeretbeli fogyatékossága ellenére az általános szeretet melegében alakult, neki örök hódolója maradt Ihász, a voltaképpen szobrászművész, de nálunk számtant és mértant oktató tanár, aki anélkül, hogy tudta volna, gyóntatópapja is volt, mert ha Cili unalmában bármit papírra firkált, Ihász tanár úrnak orvosi igénylésre be kellett szolgáltatnia Huttrának, aki egyben az iskola orvosa is volt, ő aztán bogozgatta az ábrák alapján, mi az, amit testvérem látszólag elfelejtett, de úgy látszik, mégis megőrzött emlékezetében, így került papírra nyilván zentai lakóházuk, egy férfi, talán apja profilja és egy szőke kontyos, kék szemű hölgy, Marcelline vagy az édesanyja, nagy kutyával, és több riasztó négerfej, kukoricatábla, de letaposott volt a nagy termésígérő földdarab. A rajzokat csak a szüleimnek mutatta meg Huttra, nekem szóltak róla, de hallgatást parancsoltak, mert Cili sosem céllal ábrázolt ezt vagy azt, csak úgy, ahogy unalmunkban néha dúdolgatunk. Nem tudom rögzíteni, mikor bocsátottam meg neki, hitbéli előzetes korunk melyik szakaszán, hajdani kirobbanó sikerét az avignoni hídon, nyilván hamar, és nem 162muszájból. Valami misztikus egymásra ismerésben váltunk ikerpárrá, zavart boldogsággal kapaszkodtunk össze, mert mindketten mást akartunk, mint amit éltünk, Cili voltaképpen azt, ami valaha volt, én azt, ami még csak eljövendő: egyikünk egy elvesztett, másikunk egy meg se kezdődött életet.

Mióta kitaláltuk a magunk gyártotta házi színdarabokat, mindig azt játszottuk, amire vágytunk, segítettünk egymásnak ki-ki rögeszméje primitív színpadi kivetítésével, kitaláltuk a szituációt, amit színre viszünk, általában csak ketten alakítottunk sokféle személyt és viszonylatot. Voltam Cili anyja, és Radirez nevű oroszlánfejű kutyája, volt Cili férjem, és Losonczy Dénes mérnöktől született Olivér fiam, akit titokban neveltem, és voltunk ketten a Sonny boy David Lee, a világhírű gyereksztár szülei, aki sűrűn emlegetett első hangosfilmje volt legelső regényem ihletője, holott meg sem nézhettem. A húszas évek legvégén a kisfiú már rég milliomos volt Amerikában, de hősi elszánással mi koplaltuk ki anyám előtt titkolózva vacsoráját, amit magunktól vontunk el, és ami másnapra elromlott, míg eldugtuk neki, mert a jégen megtalálták volna, így hát az ágy alá került, ahol gyakran megette a macska, de lehet, valami csodamódon azért tűnt el, mert Davey mégis érte jött, mert méltányolta rajongásunkat. A serdülés nem akármilyen idő, mi egy kicsit belebolondultunk: egy énekes és egy leendő író versengett a láthatatlan arénában kitalált mellékszereplők előtt. Képzeletünkben David közöttünk élt, poharat is vettünk neki, felváltva dugdostuk, mert a vásárlásnak értelmét és célját nem tudtuk volna indokolni, s a poharat végül Piroska óvodájában hagytuk, mikor újabb rögeszmét választottunk, és nem a világsztár 163egyszerre két anyját alakítottuk. Vajon hová lett az a pohár?

Játék, játék, játék. Ez volt a tanulás gyógyszere, de a boldogság csak a játék. Voltunk apácák, akik életmódját nem ismertük, néha honvédek, elrabolt szüzek, egyszer a halált is eljátszottuk, hogy emberként eljön megnézni, miért utálják és félnek tőle, és beleszeret egy lányba, akit el kellene vinnie a pusztulásba, de nincs ereje rá, hát öngyilkos lesz méreggel szegény halál. Ha visszanézek gyerekkoromra, kettőnket állandóan úgy látom, hogy önmagunkból kilépett szerepet alakítunk egy, csak általunk érzékelt színpadon.

Sajnos, az édeni állapot, amely a gidipacal-korszakban kezdődött, az intézeti élet komolyodásával egyre jobban sorvadt, de a végső döfést nem az időhiány adta meg, hanem a tánciskola, amelybe való beiratkozást éppúgy előírta az akkori nevelés, mint ezernyi mást. Elemiben balettre illett járni, középiskolában szalontáncot tanulni, esetleg hegedűt, zongorajátékot. Nehezen kurtítottunk színdarabjaink előadás élményén egyéb kötelező tanulnivalók miatt, mert a kitalált gazdag világ pótolta az eseményekben dús valódi életet: a masszív szegénység idején mi kastélyokban éltünk fiktív férjekkel, fiktív tündértájakon, távol a hétköznapi gondoktól, gyerekeket szültünk, bár felfogni nem tudtuk voltaképpen, milyen reális előzmények következtében. Szégyenlősen csak találgattuk a felnőttek titkait, s bár szoros maradt a kapcsolat Pálmával és Lidikával, még barátnőink előtt is restelltünk ilyesmiről beszélni. Pálma biológiai eligazítását Juszti néni intézte el, Lidikáét az idősebbik leánytestvére. Jablonczay Lenke asszonyi testének rideg némasága miatt mi úgy nőttük át Cilivel a kamaszodó 164éveket, hogy mindent, amit a férfi-nő kapcsolatról sejtettünk, csak találgattuk, vagy rossz regényekből próbáltuk kielemezni. Nem tudtunk mi akkor szinte semmit semmiről, pedig biológiai jelzés figyelmeztetett havonta, hogy serdülünk. Másnál ilyenkor mond valamit az anya, mi nem mertük Jablonczay Lenkét zaklatni, mihelyt zavartan arról próbáltunk érdeklődni, betegek vagyunk-e attól, amit a váratlan és persze nem azonos időben jelentkező tünet jelez, ellátott megfelelő védőfelszereléssel, amit maga varrt, és annyit közölt, ilyesmin nem kell gondolkozni, ez olyan természetes, mint ahogy valamikor csorba volt a szánk, most meg fogsorunk van, a test változik. Egyéb indoklás nem volt, Jablonczay Lenke azonnal lezárta a témát.

Felső tagozatban később az osztály legszabadosabb, legfelnőttesebb tagja kezünkbe adta az otthonról kilopott Erdős Renée könyveket, erotikus tartalmukból iparkodtunk tájékozódni Cilivel, de nem értettük, milyen baja lehet a hősnőnek, akinek az is rossz, ha valami van, az is, ha valami nincs. Féltünk a házasélettől, ugyanakkor vártuk eljövetelét, de sok gond között, kívánjunk-e valamit, ami miatt szegény férjünk világgá megy, mert mi nem visítottunk. Miért kell visítozni? Illetlenség. Mikor az Abigél-ben tárgyakkal kötnek házasságot a tanulók, csak azt teszik, amit mi tettünk kamaszkorunk idején, az én férjem egy falikép volt az osztály falán, Friedrich August Quensted svéd tudósé. Mikor Stockholmban a Dagens Nyheter íróvendége voltam, bevetettem a banketten a nevet, az irodalmi rovat vezetője máig azt hiheti, a hajdani Magyarországon végzett oktató munka szélességében messze meghaladta a legműveltebb országok képzéseit.

165

Ahogy a hónapok teltek, életünkben egyre szélesedett a szakadék a képzelt lét és az iskolai, sőt állampolgári valóság között. Szegények voltunk, nemzeti tudatunkban megalázottak, magunk alkotta szövevényű színdarabjainkban vallásháborúk, politikai konfliktusok és szerelmi tragédiák problematikája ütközött. „Az a szép, ami szomorú”, ez volt Cili dramaturgiája, állandó igénye, minden kitalált mesénk tragédiába zuhant a végén. Kezdetben boldog anyák voltunk, később már csak zokogó özvegyek, még gyermekeinket is megölte a tőzsde összeomlása, amiről azt képzeltük, beomlott a palota és családunk ott pusztult a romok alatt. A játék olyan volt kiskamaszkorunkban, mint generációkkal később az iskolások kábítószere, Cili, utóbb kiderült, ez nem volt igaz, csak testvérem engem megértő tapintata, meg se tudott lenni nélküle, olvasni nem szeretett, csak kottát, ha éppen szabad volt, ellenőrzés nélkül nem énekelhetett, szigorú zenei képzés tiltotta a hangja terhelését. Őt mindenki szerette, engem alig valaki Pálmán, Lidikán kívül, és ezen nem volt mit csodálkozni, nem voltam se könnyed, se bőkezű, segítségre mindig kész iskolatárs, nem súgtam, nem segítettem, csak a barátaimnak, és a tanulás, pontosabban a tudás megszerzése meglepő intenzitással érdekelt, a fiúk viszont nem, kivéve a nem létező, kitalált vagy elérthetetlen férfiak. Szexuális vágyaimat – nyilván voltak – nem ismertem fel, pontosabban eltájoltam, úgy voltam fegyelmezetten kíváncsi arra, amit nem ismertem, hogy eszelősen vágyódtam arra, amiről nem volt még megfogalmazható elképzelésem sem.

A jeruzsálemi kutyát ábrázoló szabad fogalmazású dolgozat eredményezte felháborodás emléke sajnos csontosult: finom háttérbe szorítás következett azon a területen, ahol tényleg verhetetlen voltam: Móré Mária min166dig elfelejtette nemhogy kiemelni, de reálisan értékelni a magyar dolgozataimat. A latinórák sem voltak akármilyenek, hiába volt kezem azonnal a levegőben, jelezni, hogy kész a kérdésre a felelet, Móré Mária megvárta, amíg más is jelentkezett és mindig azt a mást szólította fel. – Ez visszatérő kép: majd a marxista kritika jár el így velem író koromban, külföldön már régen ismernek, mikor a párt még mindig azt játssza itthon, hogy nem létezem. Móré Mária nem üldözött, csak látványosan nem kedvelt, várta, mikor teheti meg indokolható módon, értékelésem alacsonyabb volt, mint Cilié, akiről mindenki tudta, egykor mint opera-énekesnő az iskola büszkesége lesz, csorba tudása hát nem veszélyezteti jövendőjét. Rólam Korondy György kivételével személyes és megmosolyogni való különcködésen kívül senki nem tételezett fel semmit, csak Ihász tanár úr somolygott rám fertelmes mértani rajzaim felett, így, némán jelezte, mi nekünk ez a sok izé, akár neked, akár nekem. Ő, a művész, meglepő módon bennem is észlelt valamit, aminek nem volt köze a számok világához. Erről egy szó sem esett közöttünk, mégis éreztük, amit úgysem lett volna szabad megfogalmazni. Nem volt számomra semmiképpen sem problémamentes a serdülés szakasza, az iskolában Móré gyanakvó semmibevétele csak hiúságomat sértette, emberibb, pontosabban nőibb kérdések foglalkoztattak a szűkszavú eligazítás után, egyre nyugtalanabb testem kérdései elől Jablonczay Lenke olyan határozottan kitért az első alkalommal, hogy nem mertem megismételni.

Az egyetlen, akihez kínomban fordulhattam, megint csak apám volt, nehezen, de elmondtam neki, mi zavar, mit nem értek, ő aztán arra, a számomra arcpirító és nehezen megfogalmazott kérdésemre, mi történik a férfi 167és a nő között, ami következtében gyerekek születnek, a föld legegyszerűbb válaszát adta. Mindig volt macskánk, mindkét nemből, apám a kandúrhoz és feleségéhez, illetőleg időszaki feleségéhez utasított és figyelmeztetett, mi is úgy jövünk a világra, ahogy a kismacskák, úgy is kerülünk anyánk testébe, ahogy az állatvilág jelzi, az odakerülés feltétele a legnagyobb emberi élmények egyike, a szerelem. Szabó Elek nem vágott szent arcot, nem érvelt semmivel, tényt közölt, egy mondata különleges erővel maradt meg az emlékezetemben: „Isten adja, Magdolna, hogyha eljön az ideje, tudj ájult szerelmes lenni, esztelen, béna, mákonyos, akinek a lába is remeg, ha úgy igazán megcsókolják.” Hogy mondta, hogy mondhatta volna el nekem még mindig sebzetten Jablonczay Lenke elleni szerelmes filippikáját: amit én sose kaptam meg anyádtól, tudd és merd megadni annak, aki kívánja, mert szent és szép a szerelem és Isten teremtménye jogosult az örömre. Nem tudtam elképzelni, csak hazafias területre kivetítve a magunk áldozatkész akcióival és állandó önfeláldozással az apám említette megadást, a macska macska volt, megmarják, kiabál, de hisz az állat. Persze hogy mindent megadok majd a férjemnek, mintafeleség és háziasszony, és anya leszek, de még mindig nem fogtam fel, mi akár a csók, vagy az ölelés, maga az ölelés szó is mást jelentett a szókincsemben. A titok sokáig az maradt még, amit hallottam, továbbadtam Cilinek, az adás-kapás elméletet ő sem tudta felfogni, ahhoz testvéremnek Textort kellett megismernie.

Mielőtt Milánó Terráriumából a felső tagozat Akváriumába jutunk, még beszélnem kell Kovács néniről, aki nem volt olyan előkelő, mint a két napra nálunk tartóz168kodó, Londonból jött brit udvari jósnő a Bika szállodában, akihez Piroska nagynéném elvitt és aki riasztó pontossággal halálom percéig egész jövendő életemet kiolvasta a tenyeremből. Kovács néni ötven fillérért, főleg kártyából, olykor tenyérből jósolt, azaz dehogy jósolt, pénzt gyűjtött a Szűzanya virágaira. Kiállított az asztalára egy tőrrel átdöfött szívű Szűzanyát, előtte pléhbögrében kellett elhelyezni a jóslás fejében felajánlott adományokat. Kovács néni működéséről éppúgy tudott a rendőrkapitány, mint az én családom, magánvállalkozóként adót is fizetett, sajátságos képességét olykor a hatóságok is igénybe vették. Kovács néni lánya, a megyeházi tisztviselőnő, a feltűnően jó képességű adminisztrátor volt az egyetlen, aki sose bírta rávenni anyját a jövendőmondásra, Antónia, Kovács néni egyetlenje idegen jósnőt keresett fel, aki Pesten élt és aki szavaiból fel se fogta, amit az anyja sosem akart neki elárulni: az égből várhat csapást, de túléli. A megyeházi tisztviselőnő egy légitámadás nem halottja, csak áldozata lett, láb nélkül maradt életben az amerikai szőnyegbombázás után, otthon bicékelt bánatos műlábaival. Mikor mi jártunk az anyjához, még persze vidám, fiatal nő volt, aki kicsit szégyellte anyja látnoki képességét, aki félfogadása idején még a környékét is elkerülte: szemében anyja sajátságos képessége szégyen volt. Pedig Kovács néni minden a Madonnának adakozott fillért bevitt a plébániára, számára a jóslás nem kenyérkereset volt, hanem szép szenvedély, egyfajta társadalmi érintkezés, hisz ügyfele volt az egész város. A Kollégium körzetében állt a háza, busafejű, óriási macskák vették körül, bámulatos ösztönnel az egész kerületből hozzá menekültek elhagyatottságukban és nyomorukban az állatok, hozzá vitték betegségüket vagy gazdátlansá169gukat a kutyák is, akiket itt-ott elhelyezett. Ügyfelei gyakran tértek haza egy stanicli párhetes macskával vagy kutyakölyökkel szaporulat idején, vagy vezettek otthonukba árvát cukorspárgán, akinek nem tudott jó gazdát találni, nála maradt örökre, kandúrok és szoptató kutya-anyák foglalták el a szőnyegeket, kereveteket, télen, mint a gyöngysor körülvették hálószobájában a kályhát óriási herélt kandúrok. A jósnő egyébként fűtötte az előszobát is, ahol Mária szobra előtt páciensek vártak a sorsukra, kérésre közéleti emberekkel külön éjszakai időpontot beszélt meg, és elsők között volt a városban, aki bevezettette a telefonját. Nekem általában nem volt pénzem, de szerettem volna tudni a jövőt, Cilit kértem meg, szerezzen valahonnan, anyámtól reménytelen vállalkozás lett volna, sok külön oktatásra jártunk, sokba kerültünk. Cili aztán kimosolyogta Huttra doktortól az összeget, az mindent megtett neki. Beleszerettünk Kovács nénibe, állandó ügyfelei maradtunk, válság idején futottunk eligazításért.

Igazán említésre méltó csak a legelső és a legutolsó látogatásunk volt Kovács néninél, az elsőt a Hamupipőke-bemutató és a díjazott országos trianoni tárgyú dolgozat utáni időben, a botrány-okozó jeruzsálemi kutya évében tettük, mikor első „regényeim” is sorra születtek, s rám zúdult a felháborodás az istentelen állat portréja miatt. Kovács néni megmondta Cilinek, művészi képesség, nagy égi adomány birtokosa, mindenki szeretete fogja kísérni a sírig, ennél a szónál aztán elakadt és csak bámult a testvéremre. Szerencsére egy éltes macska hívás nélkül is Cili ölébe ugrott, ő a macskára figyelt, aki megkörnyékezte, Kovács néni pillantását én figyeltem. Mikor azt mondta ki, hogy Cili világsikert érhet el, 170büszkén elraktároztam magamban a szót, már láttam őt a Scalában – ugyan hogyne beszélt volna Szabó Elek a lányainak a világ operaházairól – csak a jóslást éreztem kurtának, mert annyi volt az egész: csodálatos tehetség, szerető férj holtig, és Kovács néni már el is némult. Hogy miről hallgatott, az az utolsó, Cili esküvője előtti záró látogatáson derült ki, Kovács néni akkor majdnem barátságtalanul viselkedett, egyikünkkel sem akart foglalkozni, Cilinek azt mondta, tud az eljegyzéséről, de ő már régen látta a kártyából, hogy nagyon fiatalon férjhez megy, és ez lesz élete egyetlen házassága. Sovány közlés volt, ezúttal még sikeres szereplésre se utalt, szerettem volna Cili karrierjéről hallani valamit, de nem elemezte. Testvérem a törleszkedő macskákra bámult, és azzal a váratlansággal, amely annyira jellemző volt rá, azt kérdezte: „Dódi sokáig túlél engem, ugye?” Kovács néni váratlan indulattal kivédte a támadást: velem, mióta élek, mindig az történik, amit nemhogy ő, a Szűzanya sem tud kiszámítani, hinné valaki, ha látja, hogy egyszer rangos urak kérnek tőlem tanácsot, rengeteg rangos úr nagy épületekből, és látni fogja a Nílust, hát ne kérdezzen Cili butaságokat, Magdolna szabálytalan sorsú kislány. „Én is,” mondta csendesen Cili, és akkor mindenki elhallgatott és rémülten néztünk egymásra, hogyhogy nem lelkes Kovács néni. Cili vőlegénye nem akárki, Tonelli mester nem az apja, a nagyapja lehetett volna, mégis eljegyezte, s megesküsznek ősszel. Istenem, ne hozd rám még egyszer az emléket, Cili esküvőjének emlékét a régi házban, ahol még minden olyan, mint gyerekkorunkban és anyám tündökletes szépségét felizzítja Cili elképzelhetetlen szerencséje, azt hitte szegény, testvérem most már igazán örökre táncolni fog az avignoni hídon. Én is elgondolkoztam rajta, Cili asszony 171lesz, szerelmesek belé, kirepül a nagyvilágba, előttem meg semmi sem áll, legjobb esetben szabványsors, mert latintanár leszek, ledoktorálok, aztán megpróbálom megváltani a magyar tanügyet, Cili meg, ha a szerencse nem hagyja el, ott él majd, ahol akar. A világhírű karmester rezidenciáját ugyan csak fényképekről ismertem, de az elég volt ahhoz, hogy apámék nyugodtan engedjék Cilit útjára, ha mindenképpen menni akar. A Textor-ügyet persze Kovács néni is tudta, mert később üzent testvéremnek Piroskával, elnézést kért múltkori udvariatlan ridegsége miatt, egyébként jól teszi, ha távoli útra gondol, mert a közeli nem vinné sehová. Textor ugyan akkor még nem vette feleségül Stupica lányát, mégis az volt az érzésem, Kovács néni nálunk is jobban tudja, Cili nem egyszerűen csak férjhez megy: Cili menekül.

Mikor másodszor beállítottunk hozzá, nekem megint valami rangos urat emlegetett, nem is egyet, sokat meg zavaros dolgokat, hogy mikor egyszer már senkim nem lesz, mindenki az enyém lesz, ez viccnek is badar volt. Cili akarta ezt a látogatást, én akkor kerültem haza Bécsből, ahol legfeljebb Julius professzor volt rangos úr, a páter igazán nem nevezhető annak, Cilinek meg pár nap hiányzott a hivatalos házasságkötésig. Kovács néni nem remekelt, nézte Cilit, mint egy bálványt, holtig tartó diadalmas házasságot ígért neki, férje lángoló szerelmét. Vártam, hogy nagy karriert is ígér neki, de nem tette. Szigorú volt, kedvetlen a jósnő, alig várta, hogy elmenjünk tőle. Azon a napon azt éreztem, ha még egyszer elmondja nekem a rangos urakat, befejezem ezt a gyerekes szokást, hogy idejárok hozzá. Cilinek mondott szavai olyan soványak voltak, mintha előre megfogalmazta volna, ha felkeresné Tonelli mester leendő felesége, mit mondjon neki. Nem is maradtunk sokáig, ami 172megdöbbentett, az volt, hogy mikor Cili fizetett, kivette a pengőt, amibe kettőnk személye került és külön tette egy dobozkába. Egyformát éreztünk, ahányan voltunk, más-másféle okból. Nem volt kellemes.

Ez volt az az este, mikor Cili átkönyökölt hozzám Brüll bácsi ágyából, és azt suttogta: „Én nagyon gyorsan meg fogok halni, Dódi, de ne mondd el senkinek, és ha rá tudod szánni magad, játsszuk tovább, amit gyerekként kiterveltünk, mi ketten tettünk ki egy lányt, ha én nem leszek, menj hozzá Giannihoz, ha már eltelt az illendő idő, akkor megkapod Robert mellé az én Rogeremet is. Gianni jó ember, te úgy szereted Itáliát, a világot. Giannit is meg fogod szeretni, talán éppen az én emlékem miatt.”

A gyerekkor, mint az éji lepke, átszállt a szobán, gyerekként egyeztünk meg, aki hamarabb meghal, annak bús özvegye vegye feleségül azt, aki kettőnk közül életben maradt. Az emlék régi volt, gidipacal ízű ellenszer, akkor éltünk háromszobás, föld alatti angol kastélyunkban, boldog házaspárok, akik azért számolnak katasztrófával is.

Halkan feleltem, de indulatosan, féltem, apám meghallja, ő gyakran sétált, ahogy ő nevezte, az éjjel shakespeare-i csendjében a kertben, az ablakok most is nyitva voltak még. Ahogy megszólaltam, számra tette tenyerét, elkezdte először dünnyögni a Walkürt, ami nem is az ő világa, de persze hogy tudta azt is, csak valahogy riasztott Brünhilde búcsúját Cili szopránján követni. Testvérem szótagnál hagyta abba a dalt, mert ráütöttem a vállára, felszisszent, aztán elkezdte, mintha mi se történt volna, a hülye szövegeit, amelyekkel azt a pici Beethoven-csodát még kiegészítette. Nem érdekelt a dal, az érdekelt, amit tudtam, Cili egész házassága futás 173Stupica Szerén elől, aki ott áll majd mögötte a vörös templomban az egyházi esküvőn, mert ilyen esemény, mint a Tonelli házasság nem eshetik meg Stupica Szerén és vőlegénye jelenléte nélkül.

„Írj ennek a dallamnak valami szöveget, Dódi – hallottam –, én csak rögtönzök, de te igazán tudsz verset írni. Valami ilyet írj, de szebben, mint nekem eszembe jutott: Gondolj rám, ha egykor nem leszek, sokszor, sokszor.” A dal a szöveggel olyan volt, mint a kertünk illata, elviselhetetlenül édes, de betegen édes, mert már hervadtak a rózsák. „Mért nem akarod? – kérdezte Cili –, olyan szép ez a dallam, a mester üzent annak a lánynak, csak az ő Prospero-botja a hang, a tied meg a szó, hát akkor mondd ki, amit ő hangjegyekkel. Valami ilyet akart Beethoven mondani, sok minden más fontos között, hogy én őriztem titkos álmaid mindig, mindig.” Akkor igazán ráütöttem, hogy fájjon, mert egyszerűen nem bírtam elviselni sem azt, ami az utóbbi időben nálunk történt, sem amit akármelyikünk kettőnk közül valójában érzett. Cili áthajolt az ágyon és gyerekesen, forrón megcsókolt.

Istenem, ments meg engem az Elisének írt üzenettől, mert Cili halott, a házat rég lerombolta a városrendezés, nincs illatos kert, halottak a szülők, Ágoston is, minden elmúlt, és bár ne jutna eszembe semmi, csakhogy számomra nincs feledés. Ez volt az, amit elhallgatott Kovács néni, mikor Cili jövendő életét megjósolta, hogy kurta utat tart megfelelőbbnek, ezt nem mondta meg, hogy Magdolnát fél kézzel megáldotta, másikkal megverte az édes Szűzanya, mert mindent megad neki, amit nem kíván, de nem tud megtartani számára senkit, azok közül, akik valaha az életét jelentették.

174

Gondolok én, Cili. Most, hogy ezt leírtam és az olvasó először találkozik a regény címének magyarázatával, most is itt az éjszaka csendjében a gép mellett az emlék, és az akkor még mindkettőnk előtt fátyolt viselt titokzatos élet.

Mindez még távolabb van a Marsnál annak a két gyereknek, aki stilisztikát tanul, az egyik nagyon érti a verstant, a másik nem, annál meg teljesen valószínűtlen, hogy készülődő esküvője előtt pár nappal értelmes sort rögtönöztet vele Beethoven dallamára a rettegés. Most még ott fekszünk a szobánkban, Cili Brüll bácsi ágyában éppen most alszik el, én még egy kicsit gondolkozom a rangos urakon, az egész valószínűtlen és értelmetlen iskolai életen, amelyben mindenki a maga módján valahogy olyan terepre hág, amelyen szögekből áll a padló. A szülők alusznak, csak én vagyok ébren, de én sem tudom, hogy Bücklin fehér lova legel a kertünkben, ilyenkor ismét harmatos a pázsit.

175

Mikor első gimnáziumba kerültünk, Móré Mária levélben értesítette a családot, mi mindketten Cilivel az Ildikó királyasszony lánycserkészcsapat tagjaivá váltunk, az őrsvezetőnk majd eligazít mindenben, ami új és elsajátítandó lesz a dicsőséges és megtisztelő tevékenykedésben. Volt a levélben egy fél mondat, amely jelezte, a csapat parancsnoka alsó tagozatban Ihászné Ilonka néni, később, felsőben Fejér tanárnő, akkor még nem jelezték, ő vesz át számtanból Ihász tanár úrtól, ha tudom, nyilván azzal a mellékérzéssel veszem tudomásul, csak megérti, ha eleinte botladozom. Nem állok egyedül az ilyen jellegű aggodalommal, mert a bések eredetileg elsős koruktól kezdve az ő tanítványai voltak, tehát régi ismerősök, mi újak leszünk majd csak az Ihász tanár úr módszer nélküli módszertanának sikertelen eredményei. Nem szerettem én semmi külön szövetséget, egyletet sem, volt minekünk saját alakulatunk, Lidika és Pálma, meg Cili és én gidipacal korunkban alapítottuk a Nagytanácsot, hogy miért ezen a főnéven, nem tudom, az alnév viszont világos, mert azt én találtam ki, a Nagytanács csak nagytanács, de a Vértorony strázsái sokkal előkelőbb és vonzóbb. Tagfelvétel nincs, csak mi vagyunk tagok, négy egyenrangú strázsák a Vértoronyban, amely szívünk vérének indulatából szervesült torony formájúra, oda forduljon, aki igaz ügy védelmében 176menekülne, mi befogadjuk. Miután titkos egylet voltunk, szó sem lehetett se befogadásról, se védelemről, de a lét, a valami védelmezése nemes gondolkozásra vallott, mint rangot, soha nem viseltem egyetlen világi kitüntetést sem olyan büszkén, mint hogy én strázsa lehettem egy nem létező társaság nem létező, szívünk véréből szervesült láthatatlan torony körül, amelybe soha nem tudtunk senkit sem elhelyezni, de amely képzeletünkben nagyon is állt, és igazságérzetünket, ha elméletben is, de úgy erősítette meg, hogy személyes ellenségeinket a láthatatlan toronyban tartottuk kínos haláluk percéig. Az eredetileg nem révünkön, de valahogy odamenekültet pedig ott várta a dicsőség láthatatlan koronája, amelyet mindig Cili adott át: Lidika nyújtotta a láthatatlan korsót, Pálma a szintén anyag nélküli, képzelt ételes iszákot, én meg az egyetlen láthatót, a kulacsot, Szabó Elek elkönyörgött biedermeier kulacsát, amelyre kegyes debreceni kezek Csokonai portréját festették valaha virágok közé. A korona is láthatatlan volt, abból tudtuk, hogy korona.

Nem kellett több egylet, nem is vállaltam, még túlságig kamaszodó lány voltam ahhoz, hogy felfogjam: ha egyszer hivatalosan közlöm ezt, az intézetben senki nem dicsér meg miatta. Móré ugyan egy életre kizárt érzelmi világából a jeruzsálemi kutya miatt, mikor beléptetett bennünket a cserkészcsapatba, harag helyett inkább megmagyarázhatta volna részint azt, mi a mozgalom célja és lényege, részint, hogy lehet: ezentúl kevesebb buta regényt meg sótlan költeményt termelek, de ott kell lennem abban az egyesületben, amelyet még nem tiltott ki az antant az országból, ez a nemzetközi szervezet, a mi speciális politikai helyzetünkben annyit jelent, hogy 177láthatatlan kezünk átnyúlhat az érzékelhető határokon, és ujjaink melegével érintheti az elszakított területeken didergő kezét, ezzel üzeni: emlékszünk rátok, megosztjuk gondolataitokat, miattatok eddzük magunkat, és élünk tiszta célokért, hogy minél többet tudjunk segíteni nektek, hogy el ne veszítsük már egymást valahogy!

Ki merte volna mindezt egy gyereknek elmondani, holott voltaképpen nyílt bel- és külpolitikai titok volt a magyar cserkész- meg leventemozgalom speciális többlettöltete, de külföldön csak mordultak rá, ha nem akarták kinevettetni magukat, hogy liliomos zászlót vivő gyerekek ellen szónokoljanak, okosabb volt hivatalosan nem észrevenni, mit takar a magyar húszas-harmincas évekbeli cserkészmozgalom. Én hamar eldöntöttem, nekünk megvan a mi külön, magas erkölcsi célt szolgáló négytagú tömörülésünk, csinálom én azt is, ha ez a rendelkezés, amit a cserkészszövetség megkíván, de csak fél kézzel, negyedszívvel, muszájból, egész alsó tagozat idején. Felső tagozatban, az Aquariumban majd meglátjuk. Ilonka néni cserkészparancsnokunk keveset kért tőlünk, keveset is kapott.

Eljutottunk a felső tagozatba, már nincs Renée néni, Tattayné táncstúdiója van. A külön nyelvórákra lelkesen eljártam, az idegen beszéd lehetősége érdekelt. Egyébként ahogy az írásbeli feladatokat elintéztem és a másnapi órákra felkészültem, tovább termeltem írásműveimet, Móré a konfirmáció előtti hetekben sem kísérelte meg felfogatni velem, mit szabotálok rendszeresen, a negyedik osztály elvégzését igazoló bizonyítvány kiosztásakor, további eredményes cserkészmunkát kívánt a felső tagozatban.

178

Mindez persze még évek múlva tisztul ki a ködből, a menny még nem dörög, villám se csattan, később jön el minden elkerülhetetlen következmény: a hitbéli előkészítés alaptavába megint belecsobbant egy váratlan kő, amely köré hullámvonalat kerekített a mindig éber interferencia. Akkorra már felfogom, Ihász tanár úr művész-nagyvonalúsága csak nehezítette a helyzetemet, az új csapatparancsnok, Fejér Margit nem versbarát, képzőművészet vagy antik tárgyú színdarabok sem érdeklik. Csak bámult rám, mint valami ijesztő látomásra, mikor végre betájolt: nemcsak egy matematikai tekintetben képzetlen tanuló hiányainak pótlása vár rá a felső tagozatban, de egy veszendő lélek megmentése is, az előtte álló gyermeknek nincs nemzettudata, nem ismeri, mi a cserkész kötelessége, remélt segítség helyett csak nem válik szomorító kolonccá. Nem lesz a fegyelmezetlen orcátlanság ragályának terjesztője! Majd ők kézbe vesznek, mert van valami ötlete személyemmel kapcsolatban matematikatudásom elképesztő hézagai ellenére is.

Az alsó tagozat befejeződését az éppen végzett A és B osztályokkal szerény, de ünnepélyes keretek között a díszteremben közölték: ezek és ezek tovább léphetnek, amazoknak szíves szeretettel azt ajánlják, ne ebben az intézetben folytassák a munkát. Olyan udvariatlan kijelentés, hogy aki nem idevaló, keressen magának megfelelő foglalkozást – tizenötödik évünkbe fordultunk, könnyebb tevékenységet a törvény is engedélyezett már –, dehogy hangzott el, anélkül is értette mindenki. Aki nem marad nálunk, helyezkedjék el később kenyeret biztosító pályán, tanuljon irodai munkát, esetleg iratkozzék át kereskedelmi szakra vagy ipariskolába. Milánó helyett az osztályfőnökök búcsúztak kézfogással a 179távozásra kijelöltektől, szerencsére a Vértorony társaság együtt maradt, ami aligha történik meg, ha Lidika bölcs apja nem tesz a nehéz időben többször is nemes lelkű felajánlást, és nem élelmezi az internátust hússal, terménnyel, gyümölccsel, dehogy egy meg se fogalmazott kérés teljesülése érdekében, hanem Isten dicsőségére, vagy ha Lajos bácsi el nem éri a MÁV üzemigazgatójánál, hogy intézetünk növendékei iskolai kirándulások idején ingyen igénybe vehetnek vagonokat.

Néztem megfogyatkozott osztályomat, és eltűnődtem: az A és B együttes létszáma csaknem elérte a százat, most a betű nélküli ötödik, amelyből már nem volt kettő, csak ez az új, negyvenkét tanulót képez tovább. A két lelépő osztályfőnök, mint a generálisok, oldalra húzódott, mindketten hivatalosan is átadták helyüket új gazdánknak, Kibédy Áronnak, a bések addigi osztályfőnöke Fejér tanárnő volt, a miénk Móré Mária, aki távozásakor nem hullattam könnyeimet. A férfi osztályfőnök tudomásulvételét erősen segítette Kibédy Áron az intézetben azonnal feltűnést keltő, szokatlan világi eleganciája, egész megjelenése, utóbb megtudtuk, ő is Erdélyből jött és szász lány volt az édesanyja, mesebeli előny nála a magyar mellett németet tanulni. Több nevelőtől elköszöntünk ezen a napon, nem tanított többé Ihász tanár úr, akit sokszor visszasírtam a ránk következő években, hallottuk, eddigi francia nyelvmesternőnk kezdetleges iparkodását Förstler tanár úr fogja illő szintre emelni, de Rácz tanár úr velünk marad, nagytiszteletű úr is, viszont a történelmet már nem Ihász tanár úr felesége mesélgeti, hanem az iskolai legendák körülrajongott balladahősnő kisasszonya, Graál Adél. Életem bogai kioldozója, Korondy tanít majd szeren180csére a felső tagozatban is, ezúttal kémiát, latint meg Móré helyett az intézet sokat emlegetett, szintén menekültként délről érkezett büszkesége: Ágoston András.

Közülük az új osztályfőnök kivételével senki nem volt jelen, a szertartást Milánó és a lelépő nevelők celebrálták, búcsúnál bókra görbítettük térdeinket és mehettünk haza. Eddig ások meg bések voltunk, most már csak egyszerűen felső tagozatos nagylányok az ötödikben, ahol a retorikát Kibédy tanítja. Hazaindulás előtt ki-ki kapott egy miniatűr Pál apostol levelét tartalmazó könyvecskét, a másvallásúak is. Ahogy immár szabály szerint halálos csendben felsorakozva, párosával levonultunk a lépcsőn, az jutott eszembe, ha én nem volnék jó tanuló, vagy Cili trianoni árva, és kínlódni kellett volna velünk, el kellene hagynunk az intézetet, mert a mi apánk ugyan mivel tudott volna megváltani bennünket, mikor pénze fiatalon sem volt, csak taníttató nagyapjának, akinél lakhatott, míg a jogot elvégezte, s aki sógorával együtt sokat tett nem csak a családjáért, a városért is. Apámnak, sajnos, pénzben nincs adnivalója, amivel rendelkezik, az képletes, de nem civileknek – ő volt a műemlékbizottság elnöke, az iskolaügynek, kulturális, színházi, irodalmi, zenei, képzőművészeti rendezvényeknek ellenőre és felügyelője. Abból, amit felsoroltam, legfeljebb színházjegy vagy koncertre való belépő volt ajándékozható, mi se féldisznókat, se utazási kedvezményt nem tudtunk volna biztosítani. Mire hazaértünk, útközben mégis találtunk valami valutát Cilivel. „Dódi, a te dédapád hozta ide Göttingenből Budenz Józsefet – mondta Cili –, apánk szerint ez nagy tett volt, talán ez segített volna, ha rászorulsz.” Ijedten elhallgatott, mert ő sem feledte el az Illatosok közlését: én erre a nagy hírű famíliára már a kutya megjelenése előtt szé181gyent hoztam. Azért reménykedni kezdtünk, elmúlt a veszély: Móré már nem tanít semmire. Egyébként míg ott álltunk a díszteremben és folyt a szertartás, a két, immár egyesülendő osztály tagjai gyanakodva figyelték egymást, amit persze egy tanár se vett észre, nemhogy Milánó, még csak az kellett volna, hogy bármilyen indulatot kifejezzünk az arcunkkal; az intézet nevelésünkkel nem csorbította hírnevét. Mi a béseket tulajdonképpen ismertük, csak nem mindegyiknek tudtuk a nevét, csak a híresebb jó tanulókét, ahogy a frissen alakított közösséget Kibédy Áron névsor szerint sorakozóra biztatta, tudtuk, az ábécében első betűt képviselő András Anna személyében most lép élre a hajdani B üdvöskéje. Szegénnyel mindjárt a legelső iskolai kiránduláson összekülönböztem, pedig jobban nevelt és udvariasabb teremtés nem volt nála, és legalább olyan jó tanuló volt, mint én, ha ugyan nem jobb, mert az nyilvánvaló volt, hogy a számtant náluk – eredetileg is Fejér Margit oktatása miatt – ő fogja jobban érteni, mert én egy szobrászművész jóvoltából átszórakoztam az alsó tagozat négy osztályát a számtanórákon, Ihász tanár úr művész kollégájának tekintett, nem tanulónak. András Anna egyébként felbukkan majd még az olvasó látókörében: ő lesz egykor Az őz Angélája, ha a köré épített fikció egészében az én leleményem is. Mai eszemmel visszatekintve nem tudom másképpen érzékeltetni a személyes ismeretség után belőlem feltörő negatív indulatot, csak annak megvallásával, az ő avignoni hídja hosszabb volt a miénknél. Andrásék nagyon gazdagok voltak, ez nem érdekelt, az sem, hogy neki kutya, macska helyett őze volt, mint majd az én regényem Angélájának, de hogy őt magát hihetetlen gonddal neveltették, mert német kisasszony hozta iskolába reggel, francia jött érte 182délben, s a beteges édesanyja miatt és a család nyelvkészségének fejlesztésére háztartásukat Angliából szerződtetett idősebb hölgy vezette – ez erősen csorbította életkedvemet. András három idegen nyelven tud, ez felér az én latin beszédemmel, éreztem meg, s bizony nem tévedtem, érettségiig fej fej mellett futottunk, én csak magyardolgozat-írás terén előztem meg, meg ha latinóra következett. Ötödikes korunkban, mikor bennünket úgynevezett illemcsiszoló tánctanfolyamra rendelt az iskolai rendtartás, ő nem tartott velünk, már végzett a művészképzővel is, úgy táncolt, mint egy balerina, mikor ez is kiderült róla, Cili fényének halványulását kezdtem félteni tőle. András Anna tetejében mindenkinek segítő, ideális iskolatárs volt, hamar az egyesült osztály kedvence lett, Cili mellett. Én emiatt is meg a tánctehetsége miatt is görbén néztem rá, eddig Renée néni iskolájában Cili volt az első, most, hogy felső tagozatban táncoktatóként Tattay százados özvegyét választotta az intézetünk, a próbabált mint régi tanítvány vendéggel, Annával nyittatta meg az özvegy, hasztalan dohogtam testvérem presztízse érdekében, a táncstúdió az özvegyé volt, aki azt szerepeltetett, akit akart.

Az őz Angélájának modellje, aki élete igaz történetét és valódi tragédiáját hősömben más gondokkal küszködő, diadalmas fiatal nővé darálta az alkotó képzelet, Angéla után még Az ajtó Grosmann Évájában is felbukkan.

Szívesen tagadtam volna, de nem lehetett: volt Annában is, mint testvéremben, valami alapvetően nemes, amellett nemcsak szorgalmas, de okos és művelt teremtés volt. Sok okos és jó képességű tanulóból alakították ki 183nevelőink az ötödiket, Lidika és Pálma gondjai, sajnos, sokasodtak, de aki szállni akart, szállhatott. Férfi osztályfőnökünk eddig sose volt, Kibédy személyében eleinte külseje, szokatlan nagyságú címeres pecsétgyűrűje, mindig hibátlan ruhatára bűvölt el bennünket, utóbb rájöttünk, végre olyan tanár elé kerültünk, akitől magyart és németet tanulni nem kötelesség, hanem élmény. Most értettem meg végleg anyám hajdani magyarázatát, aki meg akarta értetni velem a kisasszonygyár szerkezetét, a hajdani felsőbb leánynevelő intézetből annak megszűnése után menteni kellett a képesítés nélküli nyelvmesternőket, a gyengébben minősített, de tanítóképzőt végzett menekülteknek meg valahogy állást szereznie az egyháznak, hát elhelyezte ott, ahol még csak kóstoló a tudomány, és csak az alsó tagozatban dolgoztathatták őket. Aki a növendékek közül már átlépte a konfirmáció utáni Rubicont, példátlan nevelői ethosszal és szakmai műveltséggel oktató pedagógusok elé jutott, s a növendék, ha tisztességesen dolgozott, akkora tudásanyaggal került később egyetemre, hogy csak bővítenie kellett a magával hozottakat. Anyám nem tréfált, mikor egyszer azt mondta, az egyház elrejti az elrejteni való ártatlanokat egy föld alatti, láthatatlan terrárium zugaiba, mire viszont komoly képzésre szorulunk, az ország legjobb szakemberei fognak nevelni és tanítani. A felső tagozat már nem föld alatti menedék, nem az irgalom és felebaráti szeretet kegyes menhelye, hanem mély víz, tengervíz, millió színű, boldogító akvárium. Bárki közel hajolhat a benne úszó nagy, nemes halakhoz, nagy hírű tudományos college rejlik a Kossuth utcában, láthatatlan, csak érzékelhető vizében tömény, steril tudományba merülhet az alábukó.

184

Kibédy magyaróráit nem lehet elfelejteni. Mikor magam is tanárként dolgoztam már, rájöttem a módszerére, maximálisan kell adagolni és visszakívánni az anyagot, akkor aki bírja, kínjában sejtjeibe építi, a többi, aki nem, valamennyit így is csak nyel belőle, de rosszabb tanulóként is többet visz magával más növendékeknél. Franciatanárunk, Förstler, a felsősök világában Franszoa meg Möszjő néven volt ismeretes, ő viszont az ellenkezője volt a maximalista Kibédynek, nem kívánt semmit tökéletesen, lebeghettünk a nagy víz felszínén, Franszoának elég volt valami minimálisat lehelni az idegen nyelvből, ami elég ahhoz, hogy ha az élet megkívánná, el ne adjanak idegenben. Ő maga gyönyörű franciasággal beszélt, kezdetben, a hajdani nyelvmesternő oktatása után alig értettük. Amit tanított, jobban kellett volna, hogy érdekeljen, mert Zsül Szezár, aki meghódította Galliát, nekem, de másnak is Julius Caesar néven régi ismerősünk volt, de Franszoa nem érezte fontosnak, hogy bármit kapcsoljon bármihez, egyetlen ambíciója az volt, hogy miatta vagy a francia nyelv hibás használata miatt ne sírjon soha senki. Ötödik osztályos korom őszén töltöttem be tizennegyedik évemet, mit tudtam én akármiről, alig figyeltem önmagam és érdeklődésem varázskörén túl. Franszoa alighanem azt hitte, valószínűtlen, hogy valaki életében bármikor komoly szerepet játszhatik, tudja-e a rendhagyó igéket vagy sem, már nem élt, mire elmondhattam volna neki, mint szégyenkeztem a francia sajtó előtt a Rond point de Champs-Élysées-n, mikor körbevettek az újságírók, én meg kikínlódtam valami választ a kérdéseikre, de milyen gyatra szókinccsel, mennyi nyelvtani tévedéssel, s ott kivételesen lámpalázzal is, mert tudtam, nem csak a franciák előtt vizsgázom én a sajtófogadáson, ott van 185valaki a hallgatók között a Kulturális Kapcsolatok Intézetéből, nem csak a magyar követség megfigyelője, és otthon minden kiejtett szavamat számon kérik. Kettős stressz szorított, kezdetleges nyelvtudásom és az izgalom, olyat ne mondjak ki, ami következtében eltiltanak a nyugati utazásoktól.

Semmit se tanultunk Möszjőnél, minek. Messze még a nap, amelyen megfejtem jótékony közönye titkát, s rájövök arra, amit elhallgatott Franszoa, az első világháborúban nagyon nagy fényt, torkolattüzet, égő városokat látott valamikor fekete pernye mögött, és ő tudja, amit mi nem sejtünk, hogy újabb világháború közeledik, sokkal veszedelmesebb és gyilkosabb, mint az első. Ami bánatot a családnak hoz, ő ugyan nem óhajtja előrehozni azzal, hogy ügyet csinál egy meg nem tanult leckéből, egy rossz feleletből, lesz a lányseregnek siratnivalója még elég.

Kibédy más volt, érettségire senki nem volt közöttünk, aki ha alacsony szinten is, de ne tudott volna németül idegenben tájékoztatást nyerni, elboldogulni, Kibédy szigorú volt, nem tűrt mulasztást. Magyaróráin halálos izgalmat jelentett az irodalomelmélet és édes üdülést az irodalom. Milánó távoli rokona nem szerepelt többé felolvasandó dolgozataival, Kibédy végre megértett engem, ezt azonnal észrevettem. Hogy Cilihez használati utasítást adtak, tudni való volt, de hozzám is adhatott valami eligazítást Korondy meghálálhatatlan szeretete. Szerencsémre. A bések egyébként több tantárgyból jobbak voltak, mint mi, őket, ahogy már említettem, nem a művészi hajlamú Ihász tanár úr tanította matematikára, hanem a félelmes hírű Fejér tanárnő, a mi francia nyelvmesternőnket nem is ismerték, 186őket már alsóban is Franszoa üdítő közönye pásztorolta, Förstler ambíciótlansága ellenére is több szó ragadt rájuk, mint ránk, Lidika még külön franciára is eljárt hozzá, csak mi tudtuk Cilivel és Pálmával, hogy miért, akkor már elválaszthatatlan volt Lidika alakjától az akkor még cselédkönyves, de rövidesen kész orvos, Siklósdy alakja, nem volt sem istentisztelet, sem hitegyleti tea, ahol meg ne jelent volna, hogy Lidikát láthassa. Az ügy komoly volt, családi döntés is született: mire Siklósdy végez, Lidika éppen leérettségizik, az orvoskaron a vezető professzor megígérte nagyon tehetséges tanítványának, kutatómunkáját külföldön folytatja majd, tanuljon csak meg a leendő feleség tisztességesen minél több idegen nyelvet. A Vértorony másik strázsája, Pálma, voltaképpen gyerekkora óta elkötelezett leendő hitvese volt a szomszéd Kortisék Mihály fiának, Kortis Mihály jogot hallgatott, ötödikes korunkban Kortisék és Jusztina néni már megtalálták azt a távoli, jó összeköttetésű közös ismerőst, aki segítségével az éppen a mi érettségink idején nyugdíjba készülő balatonmárki jegyző üresen hagyja szolgálati helyét, és Pálma indulhat férje karján új élete felé.

A két titkos menyasszony közelsége különösen indokolttá tette a mi álmodozásainkat, gimnazistaként is játszott színdarabjainkat, ez létfontosságú volt számunkra, mert Cilit mindenki szerette volna megszerezni, minden anya, aki a köreinkben nősülendő fiút szült valamikor, de testvéremnek senki nem kellett, én meg ott bolyongtam fantáziám labirintjében, köröttem Losonczy Dénes, az angol trónörökös és Winnetou, de már kulturált állapotban, meg egy megtérített főinkvizítor, sőt a reichstadti herceg és Posa márki. Fritz Lehner későbbi felbukkanása úgy jött az én életemben, mint Isten különleges ajándéka, mert ez az ember végre élt és nekem élt: 187hetente jöttek a levelei. A labirint az maradt, ami, szövevényes, de milyen rózsás és milyen balzsamos.

Hazafelé ballagva, amikor a napokat értékeltük testvéremmel, persze nemcsak a tánc és leendő házasságok témaköre volt napirenden, de az iskola maga is. Én szálltam, mint egy boldog madár, Korondy ugyan ötödikben kémiát tanított, de bekérte, kijavította, megbeszélte velem, amit alkottam, ellátott kötelező olvasnivalóval és állt a hátam mögött, hadd kapjon el, ha megbotlom, amire mindig el lehetett nálam készülni a jeruzsálemi kutya feltűnése miatt: szabályos növendékek szabálytalanja voltam az iskola pályáján. Kezdetben ábrázolhatatlanul élveztem az életet, részeg voltam részint a ténytől, milyen nagylányok lettünk Cilivel, részint az iskola adta élményektől, Kibédy tanítványának lenni mámor volt, az is, hogy nem hallgatta el, olyan valaki ír dolgozatot, aki jövőjével számolni lehet, Kibédy az első magyarórákon engem nem is szondázott. Szegény Cili viszont sokat szenvedett nála, mert ötödikben már retorikát tanultunk, és testvérem sose tudott rendesen fogalmazni, nemhogy szónokolni nyilvánosság előtt, Cili csak akkor nem volt lámpalázas, ha dalolt a színpadon, vagy ha táncra kérték. Ilyenkor átszállt mindenki felett, de szónokolni képtelen volt, szónokolni én tudtam, nálam a gének jelentkeztek, a századok óta porladó számtalan prédikátor ősöm génjei meg az a többlet, amit a léhább Jablonczayak, főleg a nagyapám folyton komédiázásra kész természetéből örököltem. Apám meg is kérdezte az érettségi előtti héten, nem szeretnék-e latintanár helyett inkább színésznő lenni, dühösen ellenkeztem, engem senki ne fojtogasson vagy hurcoljon a színpadon, mint szegény Desdemonát, megcsókolni is csak az fog, akinek megengedem. Még csak gondolni is gyönyörűség volt arra az időre, amikor végre 188taníthatom is a latint. Szegény Cili azt se kedvelte, még maga Ágoston személye sem tudta megszerettetni vele, pedig ez a férfi varázsló volt.

Ágoston Andrásnak az egyetemen lett volna a helye, Isten tudja, miért nem ott helyezték el, mikor a békekötés után idejött feleségestül, fiastul a városunkba Újvidékről. Ha visszanézek, nem látom az arcát, mert megtiltottam magamnak, elég az is, ha eszembe jut ahhoz, hogy nyugtalan legyen az éjszakám. Soha, míg azzá művelt a tudományos élet sok jelese, olyan intellektussal és olyan szuggesztív kisugárzással nem találkoztam többé, ami őt jellemezte. Meg is sértődtem, mikor anyám dicshimnuszomra vállat vont, s közölte, nem szereti ezt a tanáromat, valami nagyon csúf pletyka övezi a személyét, véres pletyka, egy lány halála, aki meghalt miatta egy fürdőkádban, mert szerelmes volt bele, reménytelenül. Én nem megrettentem, megdicsőültem a hírtől, beleillett Cilivel bonyolított életszíndarabjainkba, nem szántam a lányt, aki nyilván imádta Ágostont, de nem mehetett hozzá feleségül, csak Cili komorodott el, miféle ember lehet az, aki miatt buta ártatlanok szenvednek. Írtam az imént, én tudtam a retorikát, az volt aztán védőbeszéd, amit a nem ismert üggyel kapcsolatban Ágostonról tartottam, mehetett szegény ismeretlen lány a pokol kénköves lángjai közé vagy az antik alvilágba, ahol majd keselyűk tépdesik. Cili el is fordult tőlem, láttam, könnyes a szeme, anyám meg szemrehányóan néz rám, pedig ki tehet Cili könnyeiről, ő, hiszen nem is tudtuk ezt a históriát, ami valószínűleg úgysem igaz így.

A mi iskolánkban egyetlen históriás énekre méltó személy van, és az a Galíciában éhen halt nagy költő örök 189szüzességet fogadott Adélja, Graál tanárnő, akit hadba vonulás előtt Gyóni Géza eljegyzett magának, és aki aztán így rögzült az időben, örök araként már hamvasodni kezdő szép szőke haján a reménytelenség síri mécse ragyogásával. Költői – mondta Jablonczay Lenke, és éreztem, hogy ez se tetszik neki, csak valami miatt nem ad magyarázatot. Mi imádtuk Adélt, mert szűz maradt, állt, mint egy fagyott rózsaszál az élet kertjében. Imádtuk Kibédyt, mert mesebeli magyarórákat tartott, és végre olyan dolgozatokat írhattam, amelyeket magam is élveztem, Ágostont, mert elém zúdította a gyerekkoromtól bálványozott ókori világot, még Rácz tanár urat is, aki ugyan folyton ordított ránk, de minden órán hallgathattuk a zeneirodalom nagyjait gramofonlemezről, ha tisztességesen megtanultunk minden kötelező éneket, Korondy meg a második apám volt, magánkincsem, pedig fogalmam se volt még arról, mit köszönhettem neki, mikor utánam nyúlt a kutyahistória idején.

Cili mindennel nehezebben boldogult, de sose volt rá semmi panasz, mindenki udvariasan félrenézett, ha valamibe belegabalyodott, vagy ha elakadt, nemcsak mert trianoni árva volt, de lényének különleges riadt szelídsége miatt, Cili nem olyan, mint mi, érezte ezt az egész osztály, nem csak csodálatos énekhangja és feltehető valamikori karrierje miatt. Cilit mindenki védte, legjobban András Anna, akire féltékeny voltam és akit, ha tehettem, nem tűrtem a közelünkben.

Ha most azzal érvelek, első hosszabb együttlétünk idején azért gyűlöltem meg, mert nem volt hajlandó elfogadni iskolai kiránduláson, amivel megkínáltam, kinevet az olvasó. Pedig valóban megsértett, holott nem akarta, indoklást nem illett kérnem, persze hogy arra 190magyaráztam, neki nem megfelelő a mi körözöttös kenyerünk, Andrásék konyhájának is híre van, nem csak őzének. Nyilván kezdetben fel se fogta a sértődött dühöt, amit éreztem, okát nem adta, miért nem osztja meg velem azt, ami az enyém, mikor ő állandó adakozó, mindennap elszedik tőle az osztálytársak a válogatott finomságokat. Akkor én, Szabó Achilles megharagudtam rá, s egy hajdani gyermek buta haragja füstöl helyenként Az őz komor dühe mögül. Egy növénygyűjtő kiránduláson újra megsértett, nem hozott bögrét, nem tudott inni, de visszautasította az én odakínált bádogkulacsomat. Azt hittem, belevágom a botanizáló kis kertészkést, amivel gyökeres növényeket szedtünk ki földlabdával. Azonnal jelentettem otthon apámnak, Cilit ne engedje Andrással barátkozni, mert újra megsértett bennünket, apám elbámult, aztán kifaggatta Cilit, aztán újra engem, s elkomolyodva azt mondta, tudom, hogy András Anna más vallású tanuló, tanuljam meg ehhez a tényhez azt is, hogy felekezete parancsa szerint tilos velem azonos ételből ennie, poharamból innia, kérjek elnézést udvariatlan magatartásomért Andrástól. Dehogy kértem, nekiálltam nem feladott latin auktort tanulmányozni, aztán megéreztem, hogy néz, letettem a könyvet, megkérdeztem, mi van rajtam látnivaló.

– Az a nagy eszed, meg az a bárgyúság, ahogy csak arra figyelsz igazán, ami érdekel. Hát nem tudod, hogy András nem lehet cserkész sem? Nem vetted észre, hogy nincs veletek, pedig egyik az elsők között? Hogy jobb nálad, aki csak dadogsz számtanórán?

Nem értettem az összefüggést, most már tudom, apám nem akart belemenni a komolyabb magyarázatba. Mindig elhúzódott, ha azt érezte, bajt hoz rám, ha megosztja velem tudása egész anyagát, mióta bajt is hozott 191hitbéli eligazításomon a pucéron gyalogló Dávid királlyal. Iskolánk maga adagolta a napi politikát, ma már azt is tudom, nem tette látványosan, de tette, csak én nem figyeltem.

Törtem a fejemet: Brüll bácsi is más vallású és velem hozatja a sonkát, a szalámit, a szárazkolbászt, és ha anyám süt valamit, kóstolót is viszek át belőle. Apám információi mindig hitelesek voltak, de akkor sem értettem, miért szabad egyik más vallásúnak éppúgy élni, mint nekünk, a másiknak meg edényeinket se használni. Anyánk hallotta, miről beszélünk, ő dicsérte az András családot, sajnálkozva dicsérte, mesélte apámnak, csak addig maradnak itt, míg le nem érettségizik a lány, aztán mennek külföldre, így hallja Piroskától. Cili nagy, figyelmes szeme felém fordult, testvérem ezt is tudta, Amerikába vándorolnak ki, mondta csendesen; elképedtem és felháborodtam. Valaki, akinek nem muszáj, itt hagyja a hazát és elmegy örökre, pedig micsoda házuk van és micsoda… itt elakadt a rémült gondolat, mert felsírtam ijedtemben, míg megkérdeztem, ha ezek kiköltöznek innen, mi lesz az őzzel?

– Magdolna – mondta apám –, nagyon vigyázz! Miért nem azt kérdezed, miért nem akar András itt maradni a családjával? Az nem érdekel? Csak az állat?

Bizony isten nem érdekelt, mi közöm hozzá.

– Vigyázz – mondta apám –, nagyon vigyázz, Magdolna! Hogyhogy nem a lényegest kérdezed, miért a lényegtelent? Ennyire nem ismersz semmit az antik világon kívül?

Ennyire nem ismertem, mert nem volt érdekes. Azt se tudtam, kikből áll a kormány, azt se, hogy mi a kormány hatásköre. Cili ráhajtotta fejét a vállamra, és arra kért, 192legalább sajnáljam szegény Annát, borzasztó, mikor valaki azt érzi a hazájában, hogy nem a hazája. Rábámultam, most játszik színdarabot? Hogyhogy nem hazája, hát hol laknak, és hol a házuk a hetvenhét nevelőnővel, és miért nem felel senki arra, hogy mi lesz az őzzel? Anyám sóhajtott, odaölelt magához, mindig így tett, amikor apám ellenem fordult, és Cili sem volt elég éber a védelmemre.

– Nem azt mondtad, hogy sok a lecke? – kérdezte. Éreztem, le akarja zárni a kérdést, amire senki se válaszolt, csak Cili.

– Örülj, hogy magyar vagy – mondta testvérem csendesen –, hogy mind magyarok vagyunk, és senki sem akar elmenni innen. Az őzet majd elviszik jó emberek, ne félj! Sokkal kedvesebbnek kellene lenned Annához, mert ő az egyetlen, akivel igazán versenyt tudsz szaladni.

Apám még mondott valamit, amire felfigyeltem, pedig valójában csak a pun háborúk érdekeltek, meg hogy milyen védőbeszéddel kápráztatom el Kibédyt holnap. Én leszek Brutus és indokolom Antonius helyett a zsarnokölés valódi okait. De mi az, amire figyelnem kellene? Anyám segített.

– Te bármi lehetsz, gyöngyszálam, Cili is. Bármi. András Anna itt nem bizonyos, hogy azt kapná, amit érdemel.

– Olyan kihívó vagy, merész, és a riadozó Cili mindent hamarabb megért nálad – szólalt meg apám. – Isten kifelejtette lényedből az együttérzést azzal, akit, ha szállni szeretne, visszafognak útjában a körülmények.

Látták az arcomon, se nem értem, se nem hiszem, amit hallok. Később fejére olvastam, miért nem beszélt világosabban, ha megteszi, nem tör ki a botrány Fejér tanárnő és köztem sem, de apám tudta, mit, mikor, miért hallgat el.

193

Amilyen esztelen voltam, az indulat átlendíthet a mostani haragból a tüntető rokonszenvbe, s abból megint ki láthatja előre, mi származik, azt mire magyarázzák. Azt mondta, hallja, hogy Kibédy felolvastatja a dolgozataimat, hogy Adél nénit nagyon szeretem, úgy váltott hangot, mint egy prímhegedűs. Hogy azt tette, Páter Severin magyarázta el nekem évekkel később, és Anna már régen nem élt Magyarországon. Köröttem ott zizegett a rózsás labirint, ingerültségem hirtelen elmúlt, az élet szép, az is szép, hogy ilyen langyos az október, rövidesen megyünk világítani a temetőbe a Jablonczay ősöknek. A Szabóknak csak virágot viszünk, kálvinista akkor még nem gyújtott gyertyát. Szép meleg október volt, kiszaladtam megnézni, lehet-e csokrot kötni a legutolsó, az arany őszben még mindig viruló virágokból. Anyám megkérdezte, kinek kötöm a csokrot.

– Adél néni minden halottak napja előtti estén kimegy a temetőbe, és virágot tesz olyan sírokra, amelyeken nincs semmi dísz vagy gyertya – feleltem engedelmesen, és már nem gondoltam az őzre, sem András Annára, mert mindig szerettem a halottak napjai kivilágítást.

– Graál tanárnő egyedül megy azon a hosszú, halottak napja előtt nem biztonságos úton? – csodálkozott apám. Cili meg felvetette kék pillantását és mosolygott magában, de alig lehetett felismerni szája rezzenésén, hogy mosolyog.

– A nagyok azt mondják, Ágoston tanár úr elkíséri ilyenkor, mert sok a rossz ember, vele gyakran látni utcán is.

– Ágoston tanár úr kíséri ki a temetőbe?

– Hát ki, ha nem egy kolléga? Nincsen senkije.

– Ágoston – ismételte anyám. – Milyen gyöngéd, remélem, ő is világít valakinek.

194

Apám szava csattant, mint a lövés. Elbámultam.

– Lenke!

– Gondolja, hogy egy mécses nem járna Ipper Idának?

Elmerengtem, ebben az iskolában annyi a rejtelem. Imádtam a Cifra Palotába járni. Fejér Margit alakja még nem torzult, észrevettem, mindenkit kímél, aki az ából jött, mert nem mi tehetünk arról, hogy nem tudjuk, amit Ihász tanár úr nem tanított meg. Majd pótoljuk, ebben a naptári évben egyelőre nincs reális osztályzatunk – mondta. Szerettem is meg nem is ezt a nevelőmet, mert a tantárgyát nem, és a cserkészetet sem, aminek ő volt a parancsnoka. Vele meg valahogy nem tudtam mit kezdeni. Ma már tudom, mi taszított steril személyében. Fejér Margit nagy álmot dédelgetett, nekem meg csak nagyon kis álmaim voltak.

Már láttam a képet, Ágoston tanár úr ballag irgalmasan a könnyeit rejtő Adél néni mellett, és segít neki szétrakni a virágokat a feldíszítetlen árva nyughelyekre, amelyek mind egy halott költőnek szólnak, aki Galíciában pihen. Milyen szép, mondtam anyánknak, mikor színdarabot játszunk, mi szoktunk ilyen örök hűséget és gyönyörű szerelmet ábrázolni. De hogy kerül egy halottak napjai kivilágításba idegen elem, mi köze Graál tanárnőnek ismeretlen női halottakhoz, Ágoston tanár úrnak meg még kevésbé, és egyáltalán, ki ez az Ipper Ida? Anyámhoz fordultam, ő szólt erről imént.

– Hogy volt, amit az imént mondtál? Ki volt az az Ipper Ida?

Anyám arca vérbe borult, hallgatott egy kicsit, aztán annyit mondott: neked senki. Ha nem akarsz új bonyodalmat, nem ejted ki ezt a nevet. Ígéred?

195

Ígértem, csak kelletlenül, mert miért tiltja meg, amit éppen meg akartam kérdezni, hol van szegény öngyilkos lány sírja, mert a plusz adakozás belefér Adél tanárnő jellemébe. Aztán mégsem tettem, mert valahogy zavaros lett minden; a diszharmóniát mindig azonnal megéreztem. Túl tarkák itt az alakok, egy öngyilkos, egy hősi halott, egy örök ara, mindenszentek ünnepe, ez sok egy drámába. András Anna már messzebb volt, mint az álom.

– Nem kellett volna – szólt apám. Úgy mondta maga elé, mintha a könyvből olvasná, nem anyámhoz beszélve.

– Én féltem tőle – hallottam anyám válaszát. – Ő is eszelősen szereti azt az embert.

– Ki az az ember? Ismeri valójában valaki?

Nem szóltak többé, én meg törhettem a fejemet, kit félthet kitől Jablonczay Lenke ebben az elbűvölő világban, ahol Fejér Margit elnéző, Franszoa angyal és az osztályfőnök imádnivaló, és én bár nem tudom egyszerűen megfogalmazni sovány testem rándulásait és saját magamnak sem bevallott indulatomat, azóta szerelmes vagyok Ágoston Andrásba, mióta megismertem. Igen, azóta! Ahogy az osztályba lépett, és azt kérdezte: Est-ne hic quaedam puella, quae sicut dicitur latine loqui potest, és szállt, mint a madár rikoltása az én hangom, megdicsőülten, Ecce me, domine professor, quem cognoscere vis! Az osztály elnémult, máig hallom, Ágoston elnevette magát, lecsapta az asztalra a Liviust, és egy negyedórára megállt az idő. Varázsló nézett rám, különös hívő erővel.

Elmerengtem az emléken, aztán megint a felnőttek beszéltek, és megint valamiről, amit nem értettem.

– Ne játssza, hogy nem érti, mire célzok – mondta anyám. – Frissítse fel csak szépen a memóriáját!

– Nem – felelte apám. – Régen volt, megtörtént.

196

– Lánya van – mondta Jablonczay Lenke. – Szeretné vérében látni egy fürdőkádban? Mert ha valaki meg tudja őrjíteni a mi gyerekünket, akkor az Ágoston.

– Adélt kísérgeti, hallja, hogy vele jár.

Felháborodottan néztem anyámra, mert azt felelte neki: – Adél még reménykedik.

– Csak nem képzeli, hogy Adél gondolatban hűtlen a halotthoz, és méghozzá Ágostont szemelte ki? – Hallottam apám hangján: ingerült. Úgy is felelt.

– Látta valaha valaki Adélt azzal a költővel? – ezt Jablonczay Lenke kérdezte.

– Csak nem képzeli, hogy…

– Az én barátnőm volt Ipperné. Az anyák sokat tudnak.

Mindketten elhallgattak, aztán anyám mindkettőnket kiküldött a szobából. Az ötödikes tanév első negyedétől kezdve nem vitt többé magával a temetőbe világítani. Nem bántam, nem hiányzott, úgy éreztem, most lett végre kerek a világ: értettek engem, Korondy tanár úr és Ágoston is, nem csak Kibédy. Eljött az advent, engem nagyon szorított a búrkalap és egyre többet szerettem volna írni, szerelmes verset meg regényt, mindent, mindent. Három színdarabra való tragédia témáját hordoztam, csak Cili érzékelte. Írtam-írtam, néha elnevettem magam, tökéletesen boldognak éreztem magam az Ágoston iránti végtelennek tűnő szerelemben. Rab voltam, nem csak az övé, az Aquariumé, köröttem rózsás volt a labirint, és nem volt kivezető ösvény semerre. De ki tudta ezt itt, tizenöt évesen, régimódi tizenöt évesen? Főleg, amikor Jézus születését várja a világ.

197

A hatodik osztály első féléve a mámor ideje volt: irodalomelméletből poétikát tanultunk, latin irodalomból meg az Aeneis-t, Franszoa Párizs topográfiáját kérte számon eredeti nyelven. Én voltam az egyetlen az osztályban, aki az Aeneis-ből azt is elolvasta és ismerte a kijelölt énekrészek mellé, amit a tankönyv nem is tartalmazott: szüleim név- és születésnapi ajándékai mindig Taubner kiadású latin auktorok voltak, s mióta Ágoston tanított bennünket latinra, az is megfényesedett, amit apám meséiben annak idején nem éreztem elég megrendítőnek – nyilván túl kicsi voltam ahhoz, hogy a meséket ne csak érzelmeimmel, ésszel is követhessem. Orcátlan előnyben voltam mindenkivel szemben, Ágoston meg, aki legszerelmesebb pillantásomra is csak érdeklődő tekintettel válaszolt, mint aki nem érti, mit pislogok rá olyan mindent ígérő nézéssel, úgy csattogtatta pimasz tudásomat az olykor megtorpanó osztály felett, mint egy kocsihajtó: rajta, kis lovak, fussunk Szabó paripája után. Ágoston egyébként nem kedvelte a császárság korát, ez hamar kiderült, holott egyetlen rossz szót nem ejtett róla, inkább az akkori közerkölcsöt bírálta, amelynek lazulását már Livius és Sallustius ötödikben megismert szemelvényeiből amúgy is megfigyelhette, akinek volt füle és szeme hozzá. Engem a birodalom ezúttal erősen megvilágított politikai háttere 198először ejtett ámulatba, eltűnődtem rajta, milyen is lehetett mindez annak idején? Személyes mániám volt ábrándozni azon, mit jelenthetett hajdan a római népnek a diktatúra akármelyik fajtája, mert hogy Julius Caesaré is zsarnokuralom volt, igazán nem látszott kétségesnek. Arra az eredményre jutottam, hogy az államformák, a királyság, később a köztársaság, illetőleg a köztársaságból nagy politikai összjátékkal létrehozott császárság véres cirkuszi produkciói, a polgárháború lezajlása után meg Octavianus–Augustus kora már fiatal szememnek is dupla fénytörésű optikát jelentett: ahogy tanultuk, ez idő tájt volt az irodalmi aranykor. De ha arany volt az a korszak, hogy száműzhettek versei miatt egy akkora művészt, mint Ovidius, és hogyhogy szakmai érdeklődési területük szerint profilírozza és osztja be munkára – ha jól értettem, de jól értettem – az akkori hatalom az irodalmi élet jeleseit. Végül úgy döntöttem: a Római Birodalom fázisai főleg abban különböztek egymástól, melyik uralom alatt kiket tartóztattak le és viszonylag mikor volt jobb sora a népnek.

Cili frissen fellángolt, de sosem emlegetett Textor iránti szerelme ellenére is hajlandó volt kérésemre olykor még mindig színdarabot játszani velem, ez volt testvérem különleges hála-valutája, akkor már csak az én szórakoztatásomra hajlott rá, hogy találjunk ki „szüzsét”. Otthoni színházi produkcióinkban a felkészülés a darab komoly dramaturgiai előkészítésével indult, elkezdtünk gondolkozni azon, mi is történhetett annak idején Trójában, nekem Aeneas hitvesének az ostrom alatti eltűnése volt kezdettől gyanús, ezen már akkor megütődtem, mikor apám esti meséit hallgattam, most persze speciális háttere lett az eposz ihlette házi színdarabnak, 199csak Cili nem akart sem Aeneas, sem Didó lenni, azzal a biztos művészi ösztönnel, ami annyira jellemezte testvérem ízlését, Annát választotta magának és rám Iarbas szerepét szabta, mintha ismerte volna a huszadik század dramaturgiájának nagy felfedezéséből a mellékszereplők jelentőségét, amit a modern színpad rendezői annyira hangsúlyoznak is. Cili a játékban komolyan vetette velem Iarbas szerelmét, ő megformálta Anna érzésvilágát, aki boldogan hozzámenne a bajnokhoz, de hát hogy volna lehetséges, mikor a férfi nővérét, Didót szereti és ha már Aeneas nem maradhat mellettük, csak nem fordítja maga felé Didó immár egyetlen komolyan vehető Hassliebe kapcsolatát, a numida herceget.

Belemerültünk a módosított és kiegészített mesébe, Cili elbűvölő Anna volt, én kelletlen udvarló, hiszen nem őt akartam elvenni, hanem a másba szerelmes carthagói királynőt, az alakításba igazán mindent beleadtam, pár sikerült mondatommal már felvillantottam az egykor majd kitörő pun háborúk véres korszakát is. Remek darab volt, művészetünk csúcspontja, csupa méltó és méltányos szenvedés, ember nem volt járatosabb nálam a pun királyi udvar általam kitalált etikettjében, közben fogalmam sem volt arról, ki nálunk most a miniszterelnök, vagy milyen maga Horthy.

Apám tisztviselői esküje az amúgy is hallgatag férfit ilyen tekintetben különlegesen némává tette, otthon elolvasta a kormánylapot és az ellenzékit is, amelyet minden tanácstagnak ismernie kellett, de nem kommentált semmit. Mikor a kiolvasott újságok már hozzánk kerülhettek, mi álltunk neki a tájékozódásnak, faltuk, mi áll a színházakról, új könyvekről, filmekről, feltűnő művészi 200tehetségekről, mint a Pesten éppen vendégkarmester Tonelli, lestük, mit írnak első regényem szellemi atyjáról, a jazzénekes Al Jolsonról, vagy lélekben fogadott fiúnkról, Cilivel közösen adoptált képzeletbeli gyermekünkről, David Lee-ről, akit a neki énekelt Sonny Boy-dal világhírűvé tett.

Ha oldalra nézek az íróasztalom mellől, amelyen ezeket a sorokat írom, a könyvespolc tetején apám arcképe mellett egy levelezőlapon David Lee könyököl, mosoly nélkül néz a szemlélőre, lehet úgy háromesztendős, és már ismeri nevét az egész világ, ahogy a huszonnyolcban szárnyra kelő dalt is: a Sonny Boy-t mindenki énekli, a gyermek halálát elfogadni nem tudó apa síró ígéretét, ezentúl ő, az énekes, élete végső percéig csak elvesztett kisfiáról fog dalolni. Akkor még nem veszem észre, hogy akármelyik szögből ugrom elé, megint látszik a férc, egy művész életében valószínűtlen az egyetlen témára szorított repertoár, de hát akkor még csak álmodom Hollywoodról és fogalmam sem lehet arról: én egyszer nem ahogy terveztem, mint Mäbel Shanlett filmsztár, esetleg producer indulok hajdani ihletőm nyomába, hanem amerikai ösztöndíjasként, aki a Nemzetközi Íróprogram meghívott vendége, s megkérnek arra, szíveskedjem sorra látogatni a híres egyetemeket, a Berkeleyt, a Harwardot, esetleg a jezsuita Loyola Universityt élményt volna látnom, mert tudomásuk szerint ez tartozik leginkább érdeklődési körömbe. Az egyetemeket udvariasan végiglátogattam, de ahogy lebonyolódott, ami kötelező, az irány azonnal Hollywood: de már nem találtam meg a hajdani kisfiú emlékét, aki a világ köztudatába robbantotta pár évtized alatt eltűnt nevét. Ha nem lett volna illetlenség szólnom a szponzoroknak, 201hogy én nem az egyetemeket, hanem Al Jolsont, pályám egyik elindítóját keresem, őt még elérhettem volna a Los Angeles-i temetőben, ahol halottan dalol is, ha kriptája ajtaját kinyitják, de nincs idő, soha, semmire sincs idő, nem mondhatom el neki, mi Cilivel minden vacsoránkat megfeleztük és eldugtuk a nem is látott gyermek főszereplő számára, akit tízévesen lelkünkben adoptáltunk.

Azóta már megismertem a pályámra elindító hangosfilm bánatosan gyenge megvalósítását, amely megnézését annak idején megtiltották, ma már tudom, nem az indított el későbbi utamon, hogy a némafilm megszólalt, hanem a felismerés, hogy van érzés, ami örökké megmarad, de csak a művészet segítségével rögzíthető. A világ első beszélőfilmjének, amelynek láthatásáért annak idején odaadtam volna a fél életemet, de amelyre az esetleges feldúló érzelmi vihartól féltve nem vittek el, fájdalmas csalódásomban akkor a filmszínház előcsarnokába kitett képek és az újságbeli kritikák segítségével magam írtam meg saját szórakoztatásunkra történetét, ez lett első regényem, a névjegy, amelyet átnyújthattam Korondy tanár úrnak, ezt később önálló művek követték. Sajátságos, hogy ez a vonzódás a színház, a film, általában az előadó-művészet bármelyik ágához mindig ennyire lebilincselt, jobban, mint saját versem, prózám, hát persze hogy bizonytalan volt maga a család is, mivé növök, mire irányítsanak. Magunk kitalálta színdarabjaink létrehozására az Akváriumban sajnos egyre ritkábban volt alkalom, lassan Mihály trónörökös képe is előbb elhalványult, majd eltűnt, helyette szüntelen hallgathattam cserkész foglalkozáson, milyen fontos a jövő érdekében, hogy a mozgalomban jól szerepeljünk. Móré 202Mária a más vallásúak kivételével mindenkit beléptetett a cserkészcsapatba, sajnálatos módon egyetlenegyet felejtettek el csak az öltözék részletezése mellett közölni, hogy mi is ez a mozgalom, mi a célja, miért járunk sűrűn kirándulni, böködünk vastag kelmét, dalolunk népdalokat, játszunk számháborút és patronálunk hetente egyszer, mindig vasárnap istentisztelet után egy magunk főzte étellel ellátandó szegény családot, akik egyszerű, de ízetlen ebédje után el is mosogatunk, ki is takarítunk a konyhában, amivel aztán vége is lesz a vasárnapnak. Semmit a cserkészteendők közül nem szerettem, értelmét se láttam, hogy ott ügyetlenkedem a Pipacs családban, Cili tetejében más csapat tagja volt, az ő cserkészéletét a Trianoni Árvák Intézetében Pesten irányították, de nem volt szabad arról beszámolnia, mit tanulnak, mindenesetre annyit kikövetkeztettem: mást, komolyabbat, mint amit itt tőlünk a tanítónőképző felső osztályából kijelölt hajdani gidipacal-kergető követel. Pálma és Lidika voltaképpen jól szórakozott, én dühöngtem az időrablás miatt, amellett veszélyben láttam irodalmi fejlődésemet, ott voltak az idegennyelv órák, nekem akkor már az ógörög is, hát mikor lesz lehetőségem akár szüzsét fabrikálni, pihenésként akár verset, regényt írni, amit éppen a hangulatom diktál. Mi lesz a magánéletemmel?

Fejér tanárnő rideg, távolságtartó magatartása mellett olyan jó volt hozzánk ötödikben, mint tanárunk olyan megértő, olyan nagystílű, hogy azt gondoltam, ilyen együtt érző, nagyszerű teremtés csak meghallja és elfogadja szelíd kérésemet: hadd léphessek ki a csapatból, amelyről elsősként még nem tudhattam, hogy nem nekem való, mert mindig megfájdul a fejem a búrkalap203ban, kirándulni sose szerettem, énekelni nem tudok, ha nem hinné, kérdezze meg Rácz tanár urat, aki be se vett az énekkarba, kézügyességem sincs, a Terráriumban is felmentettek kézimunkából, itt meg böködni kell mindenféle mintákat, ami fáj és fárasztó, bogokat is kellett hol kötni, hol oldani. Az őrsvezető is unatkozik, hát még mi, amellett a főzés is értelmetlen, mert csak egy ételt ismerünk, hát ezt főzzük hetente, és egyikünk se tudja, hétközben hol és mit eszik a mi szegény családunk, mert mint a mesehősök, csak mindig vasárnap, abban az adott időben láthatóak. Nekem a felszabaduló szabad órák nem léha célra kellenének, hanem arra, hogy mivel Korondy tanár úr szerint írói adottságokkal rendelkezem, ezt a képességemet fejleszteni szeretném, ennek van értelme, a cserkészetnek nincs, az inkább sportolóknak való, kiránduló csoportoknak, meg persze fiúknak.

Szépen, bátran néztem Fejér tanárnő arcába, aki mozdulatlanul állt előttem és hallgatott, mikor a karácsonyi szünet kiadása előtti napon bekopogtam hozzá a fizikaszertár melletti szobájába a kérésemmel. Cilit a takarítónők vették körül, mikor hirtelen rászántam magam a cselekvésre: nekem soha senki nem adott karácsonyi ajándékot az iskolában, de Cili a takarítónők kedvence volt, hajdani gyerekkorukból megőrzött nagyvásári emlékeket hoztak neki, különlegesen csillanó kagylót, kisbicskát, később akkortájt már nem is gyártott, horpadt celluloidállatkákat, meg szappant is, amit egyikük főzött. Cili úgy volt adakozó, ahogy szőkének született, ha volt valamije, számon tartotta a takarítónők gyerekeit és futott a lomoskamrába; ha tőlünk kikerült valami azzal, hogy használhatatlan már, ügyes kezével megjavította a repedt díszcsészét vagy kiérdemesült gyermekjátékot, szép dobozokat.

204

Hogy még nyomatékosabbá tegyem, amit kívánok, azt is elmondtam Fejér tanárnőnek, már csak azért is engedjenek el engem ebből a mozgalomból, mert amilyen sikerült a fiúcserkészek indulója, olyan vállalhatatlan a mi himnuszunk, hát mi vagyunk mi, elemisták, hogy ilyen szövegre meneteljünk harsogva: Jöjj vidám lánysereg, zászlónk hív, örvend a lélek, ujjong a szív – ez még rendben volna valahogy, de a többi, hogy megyünk szép virágos rétre játszani, ahol dalunkra madár felel és jókedvű lesz még a patak is, ez rosszabb, mint az elemi, ez nem irodalom, én meg irodalmat szeretnék csinálni, ahhoz, azt mondják, értek.

Ha engedett volna időt rá, kiegészítem sivár bejelentésemet azzal, hogy első gimnazista korunkban soha nem mondta el nekünk senki azt, mit remél tőlünk a mozgalom, sem hogy mi mit nyerünk általa. Ihász Ilonka néni volt a Terráriumban a parancsnokunk, nála csak táncoltunk meg tornásztunk, az erdőben bogarakat gyűjtöttünk, májusban beszolgáltattuk a cserebogarakat. Ilonka néni azt mondta, ez a cserkészek feladata, segíteni, ahol tud, szedtünk is mindent, a cserebogárvadászat nem volt könnyű, ha a hajunkra hullt, nehéz volt kiszerelni a szálak közül, mert kapaszkodott. Még érveltem, nem vettem észre, amit hozott a perc.

Életem tava megint nagyot csobbant, ismét létrejött az interferencia, amely már az illatosok idején is jelezte, rosszul léptem Isten virágos kalapja említésével. Néztem a tanárnőre csillogó szemmel, bizakodva, fogalmam se volt róla, most szúrtam szíven úgy, hogy nem halt ugyan bele, de eltökélte, ha nem fogtam fel, mi egy magyar lány kötelessége, ő majd megérteti velem, a még az iskolában együtt töltendő időben. Fejér tanárnő nem azért volt a híres tardonai egyetemnek egykor leg205nevezetesebb növendéke, hogy rácáfoljon a személyét övező legendára, még rám is mosolygott, mikor válaszolt: ha jól érti, szeretném azt kérni, hogy bocsássanak el a csapatból, hogy valódi hivatásomnak élhessek. Ezt meg kell gondolnia, szünet után az első tanítási napon újra keressem fel, hogy hol, mikor, később értesít róla. Addig is jó munkát és legyek résen.

Elmehettem. Kicsit bizonytalan képet nyújthattam, mikor kijöttem a szobájából, mert Korondy elfogott és megkérdezte, ki harapott meg, feleltem, senki, csak valahogy Fejér tanárnő olyan furcsán nézett rám, mikor megkértem, engedjen ki a csapatából. „Krisztus ereje – mondta Korondy tanár úr –, megőrült maga, hogy szíven döfi azt, aki életének célja, magyarázata, szerelme a cserkészmozgalom, aki otthagyott özvegy apát, kényelmes otthont, régi neves iskolában betöltött, barátok közti állást azért, hogy eljöhessen hozzánk, terjeszteni a szent tant, amely segítségével talán ismét visszaállnak a régi határok. Hogy volt lelke legyilkolni szegény Margitot, úgy sincs senkije, se férje, se barátja, csak kötelessége meg hivatástudata, olyan, mint egy református szerzetes. Maga is jól megvetette nála az ágyát, hogy mentem meg attól, amit tett, nem tudom. Imádkozzék karácsony végéig, hogy a tanárnő ne fogadja el az ajánlatot és ne engedje ki a csapatból, akkor talán megmenekül, de valami gyanút sose fog tudni elkerülni. Mit gondol, örül a maga kényes ízlésének, amivel bírálni mert egy himnuszt, amelynek szövegéért nem ő felelős, de így kellett elfogadnia. Mi lesz magával, édes jó Magdám, gyűjti, mint a sztárok tiltott képeit, a buktatókat.

Nem értettem, miért indulatos és haragos, Fejér tanárnő kedves volt, mosolygott. Szerettem volna azonnal elmondani Cilinek, milyen huszárvágással biztosítottam 206játékaink számára a karácsonyi szünetet, de mire visszaértem az osztályba, Rácz tanár úr már elragadta azzal, hogy segítsen neki megtervezni a terráriumbeliek műsoros estjét karácsonyra, egy darabig vártam, aztán hazamentem nélküle. Otthon szállóvendéget találtam, ez váratlan volt, pap nagybátyám állított be, minden előzetes bejelentés nélkül, rokont temetett a megyében, hazafelé utaztában apám rábírta, maradjon pár napot nálunk. Most szabályos volt a találkozásunk, olyan voltam, amilyennek eredetileg elképzelt, jól nevelt református magyar kislány. Cilit, aki valamivel később végre hazaérkezett, azonnal szívébe fogadta, Cilit egyébként posta várta, megjött a pesti behívója, mihelyt az ünnep elmúlt, viszik Pestre, foglalkozás lesz az Árvák Intézetében, harmincadikára hazahozzák. Senki nem számolt azzal, hogy Béla nagybátyám nálunk kívánta tölteni a szent napokat, mindenki boldogan mosolygott és megköszönte neki, hogy megosztja otthonunk melegét. Ilka néni szövege a konyhában nem volt akármi, néhány szavát, főleg igéjét nem is ismertem, de megjegyeztem.

Ilyen zavaros nagyhetünk még nem volt, egyszerűen nem volt lehetőségem rá, hogy Cilit döntésemről tájékoztassam, testvérem csak az éjszakákat töltötte otthon, Piroska átvitte magához, megrendezni vele együtt az óvodások Jézuska ünnepét, Cili csak aludni járt haza, de olyan fáradtan, hogy fürdés után már aludt is, dehogy lehetett Cilivel a számára ijesztően sok tennivalót jelentő nagyhéten komoly dologról beszélni, napközben az óvodában volt, mikor onnan előkerült, leragadt a szeme, reggel meg már jött érte Piroska férje, hogy anyám otthon ne tartsa valamiképpen. Nálunk tetejében pap nagybátyám érkeztének hírére aktivizálódott a harmadik Szabó fivér, a zenedében oktató Kisarthur Öregarthur 207apja is, boldog volt a három Szabó és együtt ünnepelt, Öregarthur ízületi problémás Elvira felesége miatt ritka volt még az egy városban élők találkozása is, tőlünk nemigen ért rá senki, hozzájuk szaladgálni, Elvira néni meg nehezen járt. Apám szikrázott a boldogságtól, végre kiradírozhatja Béla testvére emlékei közül a béka bús brekegését, a maga sajátságos módján eszelősen boldog volt a három fivér a nálunk felidézett hajdani köröstarcsai parókia emlékével. Cilit napközben nem láttam, mire este meghozták, fürdés után beesett az ágyba, aztán indult Pestre ünnep után, egyszerűen nem jutottam hozzá, hogy ilyen komoly és boldogító tényről informáljam, mint ami történt.

Elképedtem, mikor másodikán éjjel átszóltam Brüll bácsi ágyába: képzeld, Cili, holnapra rendelt be Fejér, akivel mindent tisztáztam: kilépek a csapatból, ütött a szabadulás órája. Nem értettem, mitől lesz ideges, mit faggat engem arról, hogy jut eszembe döntő lépést tenni anélkül, hogy őt megkérdeztem volna. Életünkben először úgy indultunk iskolába, hogy azon a bizonyos harmadikai reggelen nem beszélgettünk az úton. Sietve lépegettem, még egy óra, aztán engem várnak kilenckor a testületiben. Mit képzel a testvérem, csak ő tud intézkedni, nélküle nálunk megállnak a faliórák?

Lefolyt az első óra, ahogy kicsengettek, ügettem a testületibe. A tanári karból csak a folyosóügyeletesek hiányoztak, ott volt mindenki, aki számított, Kibédy, Korondy, Franszoa, Adél és bálványom, Ágoston, végre elvben testben is érinthető, első valóban reális szerelmem. Fejér az őrsvezetőmmel együtt állt az ablak előtt, köszöntem és előtte álltam meg, előírás szerint jó munkát kívántam. Ő nem felelt rá, csak nézett engem. Nekem kellett figyelmeztetnem:

208

– Hívatni tetszett.

Fejér az őrsvezetőre nézett, aki arcán szokatlan erejű indulattal jelezte, ha megtehetné, kiugrana az ablakon.

– Fejér tanárnő engem marasztalt el amiatt, hogy tavaly a tanév alatt összesen három foglalkozáson vettél részt, azok vége előtt is hazamentél – indult a szöveg. – Nem éreztem veszélyt, mert így volt, de hát miért ne lett volna így.

– Szabó nem szereti a hazáját – szólalt meg végre Fejér tanárnő –, aki a hazáját szereti, nem szökdös el őrsi foglalkozásról, és teljesíti, amit az őrsvezető rendel. Főleg nem kíván kilépni a csapatból.

Én csak bámultam rá, eleinte némán, de amit az imént mondott, amúgy is abszolút csendet eredményezett a tanári szobában. Itt azonnal korrigálnom kell valami nyilvánvaló félreértést.

– Mi köze a hazaszeretetnek ahhoz, hogy nem jártam el rendesen a foglalkozásokra – kérdeztem nyugodtan, a legtisztább lelkiismerettel és belenéztem Fejér tanárnő szemébe –, mi köze annak, ami egy foglalkozáson folyik, ahhoz, ami velünk történt. Én szeretem a hazámat, mindig szerettem, egész kicsi korom azzal telt, hogy azon gondolkoztam, hogyan tegye a világ jóvá, amit vétett.

– Hazudik – mondta az őrsvezető –, nincs nemzettudata.

– Nem tetszettek válaszolni – mondtam, mintha szüleimhez beszélnék –, mi köze a hazaszeretetemnek ahhoz, hogy nem vagyok cserkésznek való, mindig szédülök kivonuláson, szorít a búrkalap, énekelni nem tudok, nem is szeretek, ami meg a foglalkozáson történik, nem az, ami érdekelne. Én azt se tudtam, hogy a mozgalom azonos a hazaszeretettel. Azt hittem, sport meg alapfokú háziasszonyképzés.

Fejér elnevette magát, gonosz nevetés volt, az őrsve209zető látványosan összecsapta a kezét. Milánó odalépett hozzánk, először a nagylányra villámlott, aztán rám.

– Maga – szólt a tanítónőképzőshöz, akik közül az őrsvezetőket verbuválták, nem volt Milánónak köze, azokat nem tegezhette, azoknak saját igazgatónőjük volt –, maga feltárta a növendék előtt, mi a foglalkozások és a mozgalom célja?

A nagylány hallgatott egy kicsit, aztán azt felelte: – Amennyire a rendelkezések megengedték.

Ezt megint nem értettem, csak mikor apám otthon megmagyarázta. Akkor már felfogtam, ahogy senkinek, a nagylánynak sem volt szabad mindenről beszámolnia, amit a cserkészmozgalom a testedzésen és a harmonikus lélek kialakításán túl az akkori Magyarországon jelentett. Cilinek hallgatást parancsoltak Pesten, apám – utóbb kiderült – fel se tételezte, hogy nem kaptunk korunkhoz illő eligazítást, mikor a gimnázium első osztályában Móré mindenkivel közölte, holnaptól hozza be a tagsági díjat és szerezze meg a felszerelést, mi vagyunk az Ildikó királyasszony csapat, számunk hetvenkilences. Más vallásúak ne hozzanak pénzt, és ne is készüljenek, a bejelentés nem rájuk vonatkozik.

A tanári szobában mindenki bennünket figyelt, az már kiderült, hogy engem minden előzetes felvilágosítás nélkül mozgósítottak olyan munkára, ami valóban nem volt nekem való, hisz évek óta felmentettek kézimunkából, énekhangom nem volt, Huttra a nehéz tornagyakorlatoktól is eltiltott, szabálytalan születésem szabálytalan háborús körülményei nyomot hagytak a fizikumomon, de éreztem, itt nem egészségről van szó, hanem valami másról, amit azonnal tisztázni kell. Anyám mindig azt mondta: ne vidd át a rosszat a másik napra, mert megmérgezi.

210

– Én mindig meg akartam segíteni a hazát, amióta élek – mondtam még mindig nyugodtan –, de a magam módján. Én a cserkészeknek is segítek, ha azt tetszenek mondani, nemcsak varroda, tornaegylet és néptánc, hanem nemzeti ügy. Én szívesen átírom a lánycserkész himnuszt, ha azzal segítek, azt a himnuszt nem lehet énekelni, olyan komolytalan.

Ezra halálhírének vétele után Lavinia Mannon színpadi utasítás szerint maszkká merevülő arca egy revüsztár mosolygó derűjét sugározta ahhoz a felháborodáshoz képest, ahogy Fejér Margit rám nézett.

– Krisztus a halászlével nem volt elég, a kalapos Isten sem volt elég, most a mozgalom és a himnusz van soron? – Akkor már nem fékezte a hangját, úgy kiabált, hogy megrezgett az ablak. – Mi bajod van azzal a himnusszal?

Még mindig azt hittem, valamit nem lát világosan, talán a francia forradalom áldozatai érezhették azt, hogy mire végigelemeznék, mi vár rájuk, már nincs is nyakukon a fejük.

– A fiúké szép, de a lánycserkész himnusz énekelhetetlen – mondtam a szakértő biztonságával –, egy szó sincs benne arról, hogy Magyarországot körbenyírták. A szöveg azt közli, dallal megyünk szép virágos rétre, ahol vár a játék és lepkék vannak meg patak cseveg, mindezt élvezzük, aztán munkához látunk, de a himnusz nem jelzi, miféle munka ez, aminek mindenki örül. Ha a munka az, hogy segítünk másokon és tűrünk mindent, nem szerencsés utasítás, mert nem szabad mindent eltűrnünk, a gonosz ellen harcolni kell. Ez a zárásban sincsen, ott is csak annyi áll, hogy szeressük egymást és legyen anyánk, meg a haza is büszke ránk, és tiszteljen az egész világ. Hol van ebben valami olyan, ami követ211keztében én tudom, mit tegyek, hogy visszakapjuk a régi Magyarországot?

A tanáriban olyan csend lett, amilyenre nem volt példa iskolai életemben, Korondy összepréselte az ajkát, Ágoston hátat fordított, hogy ne lássák a tekintetét, Franszoa száján kiszaladt: mais elle a raison, la petite, n’est-ce pas? Elle a raison, j’en suis sûr. Fejér irtózatos pillantást vetett rá, ennek viszont Adél nem tudott ellenállni és végre megtörte a „ne foglaljunk állást” némaságát; Möszjő elismerése után belenevetett a csendbe. Milánó nem nevetett, úgy lehordta az őrsvezetőmet, hogy az sírva ment ki a teremből, Fejér meg várta az ítéletet, amivel Milánó nem késlekedett.

– Ha nem akar cserkész lenni, ha nem tetszik neki a normális fülnek szerzett énekszöveg, ha teste-lelke alkalmatlan, nem kell az lennie tovább – döntött Fejér helyett, aki arcán átfutott valami sötét derű, amire évtizedekkel később célozhattam volna, mikor érettségi találkozón egy asztalhoz ültetett minden jelenlévőt Lidika, ha megkérdezem, ugyan miért nem fogta be ő is az én kis lovamat a maga szekere elé, mint Korondy, mikor verset kér tőlem, ünnepélyrendezést, azt, amihez Isten képességet adott, nem talált volna nálam jobb cserkészt, de a pántlikabogozást ki meg be nem nekem találták ki és ha semmivel, de semmivel nem érzékelteti velem, amit Cilivel nyilván azonnal közöltek a pesti központban, hogy hivatalosan a haza visszaszerzésére irányuló bármely mozgalom tilos olyan keretek között, amely más színezetet adhat neki, mint a sport, vagy szelíd összejövetelű közös szórakozás, esetleg hasznos ismeretek elsajátítása háztartási munkákban, egy kis ének, tánc, természetismeret, megértem én is és kötöm a bogot, és elmondom, hogy rám számíthatnak, én már ölni is akartam 212Mihály miatt, de ha nem közlik, nem értem, mit akarnak tőlem. Még mindig nem fogtam fel, mit vétettem akkorát, hogy rám merednek, és nem szól a védelmemre senki. Hogy szólhatott volna, a szabadság, amellyel ma Trianont emlegetjük, akkor még álarcot viselt, a korrekció reménye titok volt.

Milánó lezárta az ügyet.

– Vissza az osztályba, cserkésztagságod megszűnt, iparkodj hazafiatlanságod szégyenét azzal jóvátenni, hogy türelmesen mindent bevallasz szüleidnek és kérem apád igazoló sorait, hogy hozzájárul ahhoz, hogy cserkész mivoltodat nemzetietlen magatartásod miatt megszüntettük és ígéri, vigyáz hazafias nevelésedre. Mehetsz. Fejér tanárnőt még pár percre maradásra kérem.

Az én életemben minden kétszer történik meg, először a színén köszön rám a kelme mintája, aztán a visszájával is találkozom. Négy évtizeddel később a megfogyatkozott tanári létszámú és immár államosított intézetben ismét látom Fejér tanárnőt, és nem állok vele szóba, a város díszpolgára vagyok, a polgármester kocsija hozott a hotelből az iskoláig. Az arcomat kozmetikus készítette fel a találkozóra, fehér, Kairóban vett ruhámon a Kossuth-díj koszorúja, Korondy tanár úrnak nyakába borulok, Kibédy kezet csókol, Franszoa a vállamat simítja végig, Rácz rákezd a tiszteletemre átfogalmazott régi dalunkra: cifra palota, zöld az ablaka, megjött már a mi Magdolnánk, ő a viola. Az osztály körbevesz, Fejér tanárnő átéli, hogy azt mondom neki, jó napot, tanárnő, és egyetlen szót sem beszélek vele. Ebédre már el se jött, mindenki más ott volt, Korondy mellett ültem, ő 213kevésbé volt lelkes, mint reméltem, és azzal engedett el: „Ez ocsmány kis bosszú volt, édes jó Magdám, méltatlan és olcsó, szégyellje magát.” Én – néztem rá, életemben először nem áradó szeretettel, hanem sértődött hidegebben… „Én? Köszönje meg ő, hogy egyáltalán köszöntem neki. Majdnem belepusztultam nemzeti érzéseibe, amelyeket bosszúvá stilizált”. Möszjő hallotta, mit beszélünk, egy kicsit hallgatott, aztán nagyon halkan azt mondta: „Boldog feleség lett, nem? Akik a pályáján gátolták, már nem gátolják. Meddig akar haragudni még, ma chère? Margit, szegény, régen belehalt önmagába. Most kellett volna kibékülniük, mert hátha öt év múlva nem lesz idő.” Elfordultam Franszoától, Kibédyhez, részemről eljátszottam a jelenetet, amelynek minden részletét kidolgoztam, kétcentis műszempillám volt, és arany cothurnusom Rómából. A következő találkozón már hasztalan csináltattam színházi arcot, nem volt kin átnéznem, Fejér közben meghalt. Ha átmegyek a még mindig trianoni határon, mindig eszembe jut, ezért a darab földért ölni tudott volna, és rémülten érzem, a harag lehullt a hátamról, mint egy súlyos zsák. Már megtanultam, milyen az eszelős szeretet, amely jóvátételért kiált és szenvedésében rátapos buta ártatlanokra is. Nem hiszem, hogy ezt hívná nyelvünk megbocsátásnak, amit érzek, inkább valami olyan, mintha Fejér tanárnő szánnivaló alakja lecsúszott volna az emlékhalmaz mögé, ahol az átélt szenvedést őrzi ő is, én is, de már nincs küzdelem, viadal, a kardokat elfedte az idő.

Mindez még olyan messze van, mint a csillag. Ahogy tehetem, visszasompolygok az osztályba, ahol Cilinek szünetig kell várnia, mire megtudja, saját kérésemre ki214csaptak innen is, de nem engem sajnál, hanem sikolt egy picit, és azt mondja: Jézusmária, mi lesz édesapával? Én akkor kapok észbe, hogy ebből bizony baj lehet, éktelen nagy baj, még az is bekövetkezhetik, ha ráfogják, ő nevelt engem nemzetietlenné, hogy Cilit elveszik tőle.

– Muszáj, hogy visszavegyenek a csapatba – mondja hazafelé menve testvérem –, a mozgalom beletartozik a Trianon utáni politikába. – Néztem a mondat után, jól hallom-e, Cilit hallom így beszélni, aki csak dalolni tud? „Ha értelmes őrsvezetőd lett volna, nem egy bamba nagylány, tudnád, hogy visszatérő ország számára nevelnek bennünket, de nem értesz te semmit. Jaj, Dódi, ez iszonyú, hogy te mindig belesodródol valamibe, hogy nem illesz semmiféle keretbe, sehová. Mi közöd neked a cserkész himnuszhoz, ha rossz, nem te írtad, a tied nyilván jobb lenne és nem lepketáncról szólna, de te csak azt fogadod el, amit értesz, vagy ha megbíznak a vezetésével. Álruhás tündérkék vagyunk mi, álruhás programmal, mi leszünk egyszer annak a jóvátevői, amit a nagyok elrontottak és az ellenség befejezett. Istenem, hát nem mondta ezt nektek soha senki?”

Az ügy Cili eligazítása révén világossá vált, ami tragikus volt benne, csak az, hogy Cili csak ennyit tudott, a teljes igazságot nem is sejtette, pedig ahhoz, hogy Fejér tanárnőt megértsem, a teljes igazság ismerete volt szükséges. Csak minden elkésett már számomra, és az ő számára is, mire megtudtam, amit minden szülő hallott a délutáni kávézgatások idején a határon túlra szakadt rokonoktól, hogy Fejér tanárnő a tardonai egyetem büszkesége volt, annak idején, imádott, beteges édesapja egyetlen támasza özvegységében. Fejér Margit 215egyedüli szívszerelme az ország és miután sose volt ideje fiatalnak lenni, mert a házból eltűnt édesanyát neki kellett pótolnia, Fejér tanárnő a hazát szerette azzal a rettenetes szenvedéllyel, amellyel egy szerelmes asszony a fenyegetett vagy csonkává metélt, a harcból fél lábbal hazakerült vőlegényét, és rátette érzelmi életét egyetlen célra, az integer ország visszaállításának oltárára. Átjött Magyarországra, Pesten egy központi helyen speciális kiképzést kapott, hozzánk nemcsak mint matematikatanár érkezett, de mint cserkészparancsnokot vették státusba, és földi érzés, más szenvedély soha nem érintette meg a szívét, szent indulat élt benne, papnő lett, egy nagy ügy szolgálatában. Őt döftem én meg, én, aki ötödikes koromtól védett személy voltam a szemében, akitől sokat remélt, mert Isten szokatlan írói készséggel áldott meg. A számtant, mint a többi Ás, nemigen tudtam, de remélte, lassan az ő segítségével majd bepótolom a hiányt, amit a mihaszna szobrászművész Ihász hazafiatlan lazasága okozott, egy idő múlva majd felrepít engem, sólyom leszek abban a mozgalomban, amiről kijelentettem, hogy unom, nem vállalom.

Baktattunk haza Cilivel, anyám már belépésünkkor látta, baj történt, Cili ezúttal nem raccsolt, ha meg volt ijedve, kiejtett minden betűt. „Dódit kicsapták, mert mindig csak írni akar, nem érdekli a cserkészmunka, és Fejér tanárnő nem tudja, hogy Dódinak nem magyarázott meg senki semmit, pedig ha Dódi nem ért valamit, nem vállalja, vagy azonnal átírja színdarabbá, csak azt matematikában nem lehet, és cserkészetben sem.”

Cili eléggé megriasztott már, de mindez semmi volt ahhoz képest, ahogy apám az eseményekre reagált. Először láttam életemben összetörni, és azt hittem, el216pusztulok a szégyentől, amelyet rá hoztam, meg igazán akkor semmisültem meg, amikor erőt vett magán, felállt, magához szorított, és arra kért, bocsássak meg neki. Elképedve kerestem a pillantását, én bocsássak meg neki, mit? Hiszen én vagyok a bűnös, én akartam otthagyni valami fontos, ezek szerint leplezett mozgalmat, amely nemzeti mivoltunkban önmagunkat és a hozzánk tartozó elszakított részeket próbálja megtartani, miért ő kér engedelmet? Én reggel úgy indultam el, hogy lezajlott a karácsony, eljött az újév, én meg leteszem minden plusz terhemet, ami visszafog az alkotástól, és se nekem, se másnak sem használ, ehelyett alighanem akkorát vétettem, hogy – ha egyáltalán lehet – nem lesz egyszerű helyrehozni. Apám bánata olyan tömör volt, hogy beleborzadtam, míg vádolta magát: sejtette, hogy nem járok el a foglalkozásokra, csak a nyelvórákra, azt is, ha van egy csepp időm, verset írok, színdarabot, regényt, esetleg olvasok, képtelen könyveket, ezt mind tudta, de nem szólt, mert neki semmi nem volt soha szabad, és pénze nem volt, nem lesz, az egyetlen, amit rám hagyhat, a mániái és a rögeszméi, héroszok, ősi legendák, szabad alkotó időre való szomjúság és az iszonyodás bármely közösségtől, amely helyettem és nevemben szavaz, dönt, anélkül hogy tudnám vagy érteném, mi a titkos célja. Ő a kaszinót is unja, mert nem az ő világa, a tanácsosok belső körét is, mert más volt a felfogása a legtöbb ügyről, de szerencsére ritkán van kocódás közte és mások között; magát megmentette, maradt az ambíciótlan Szabó Elek, a kultúra naiv szerelmese, vágya régen nincs már, célja sincs, az ő élete voltaképpen megrajzolt körvonal, hibátlan karika, az ő élete kész. De én most indulok, és hogy indulok, hány váddal sovány hátamon egy olyan világba, amely sose fog megérteni, 217és mindig felháborodik, ha nem várt lépésekkel megzavarom a nagy együttes össztáncát. Meg kellett volna mondanom – hallottam –, hogy tessék a cserkészetet komolyan venni, nem tettem, most kitesznek. Eddig csak Isten ellen vétettél tiszteletlenségeddel, ha nem tudod visszakönyörögni magad Fejér Margitnál, mint magyar leszel megbízhatatlan, arról már nem is beszélek, nekem hogy módosulnak az esélyeim, szerencsére sosem akartam polgármester lenni, csak Cilit vissza ne vegyék tőlem miattad. Itt magad leszel, Magdolna, ebben a harcban – láttam, elfutja szemüvege alatt szemét a könny –, senki nem segíthet neked, hacsak nem később, saját szokatlan képességeid, Fejér, ha megbocsát, megúsztad, de ha nem tudod magad visszakönyörögni, mikor legközelebb találkozol vele, nehéz életszakasz vár, ami miatt én vagyok a hibás, mert mióta élsz, hagytalak menni a magad útján.

Szenvedtem, míg hallgattam, mikor arra kér, bocsássam meg, hogy nem megy fel az iskolába védelmet kérni nekem, ő tagja a fenntartó testületnek, de nem teszi, mert nem teheti; nemzeti érdekből, magamra kell hagynia Fejér tanárnő felháborodott haragja tüzében, akinek a mozgalom az egyetlen magánéleti terepe, és minden gondolata a remény, hogy az antant megbukik, hogy végre visszakapjuk azt, amit elraboltak tőlünk, ami hajdani életében mindnyájunk kincse volt, de a közönyös gyászmagyarok passzivitásuk miatt nem segítenek.

– Szemem fénye – sose szólt így hozzám és megint elfúlt a hangja –, Fejér tanárnő nem lesz nemes ellenfél, mint amilyenek egyes rómaiak voltak, ő ellenséged lesz 218és ha visszavesz a csapatba, nem hagy egy verssornyi időt, űz mindenféle foglalkozásokra, ha meg kitesz, ütni fog a pedagógia eszmei vesszőnyalábjával, ha úgy tudod is a leckét, mint Archimedes, ezt soha többé nem lesz szabad senkinek kimondania, és én, az apád nem védhetlek meg, mert egyvalamiben csakugyan vétettél: nem mondtad el neki az igazat.

Érezte, hogy mindhárman őt bámuljuk, nem értettük, mire céloz, nem sütötte le a szemét.

– Ha elmondod, Magdolna, hogy Huttra eltiltott minden csekély erőkifejtést kiváltó tevékenységtől, tehát nem szabad vállalnod a cserkészet fizikai részét, csak a szellemit, nincs baj. De te nem azzal érveltél, hogy az iskolátok rosszul szervezett meg mindent, hanem kioktattad szavak nélkül is, rád nem illik mellékszerepet bízni, te Magdolna vagy, a készülődő királygyilkos, te meghalsz Erdélyért azzal, hogy mint kémnőt kivégeznek, de nem kötöl bogot és nem dalolgatsz nívótlan dalokat. Nem megyek el Milánóhoz, sem a püspökhöz, és nem szólok Fejérnek sem, rábízlak, mint egy árvát, önmagadra, és segítsen az Isten nem könnyű utadon.

Mire a mondatot befejezte, Cili már zokogott, csak Jablonczay Lenke állt úgy, ahogy az imént, rémült szemem látta az ajkát, nagyon pici mosoly volt rajta, de mosoly volt.

– Az anyagot ötödikes korodban az instruktor megtanította neked, gyöngyszálam, azért fogadtuk fel, segítsége óta már tudod azt, amit a többi, nem vagy csillogó, de mindent pótoltál matematikából, még ha Fejér Margit nem akarja majd elismerni, akkor is így igaz. Apád jól érzi, 219harc kezdődik, álld, nem tud apád segíteni, nem tudok én sem, csak azzal, hogy mindig érezni fogod, mennyire sajnállak, ha Fejér tanárnő jogos-jogtalan felháborodása lecsapódását nem tudod elkerülni. Majd veled sírunk, én és Cili. Apa meg ír neki szép békítő levelet, bár Fejért nem érdekli apád, nem érdeke, hogy őt bántsák, neki te kellesz, a te biztonságod aláásása, a te megfélemlítésed. És ne feledd el, ha rút is a mód, amivel bánthat, te kezdted a harcot, azt nem vállaltad, azt az egyetlen szentélyt, amelynek ápolása élteti. Légy méltányos, az élet rengeteg sikert tartogat még. Vannak odabenn barátaid, akik szeretnek, meg nem öl a tanárnő, de ne reménykedj, amivel majd válaszol neked, nagyon fog fájni, annyira, hogy felfoghatod úgy is, mint nyitányt az általam megjósolt előhalálokhoz. Ez majdnem olyan lesz, az lesz, előhalál, de ne felejtsd el, nem szereted Fejér tanárnőt, és neked igazán csak az lehet a gyilkosod, akihez vonzódol.

A témát befejeztük, apátok meg ne mondjon lírai szövegeket, hanem készítse fel a lányát arra, amit tudnia kell, s amit Cilinek naponta elmond az énektanárnője: ha leverte a lécet, rakja a helyére és kezdje újra az ugrást, veszteség idején az ember úgy tesz, mintha nyert volna. Nem nyertem, dehogy nyertem. Mint a gyerekmondókában, sós vízbe mártogattak és szirupba, én voltam az osztály koronázatlan tanulója magyarból meg latinból és Andrással az oldalamon nyelvekből, és mindenből, ami humán, a másik oldalon Madách rabszolgája. Ilyen módszeres és embertelen kínzást, mint amin gyerektestem és egyre dúltabb lelkem átment Fejért tanárnő kezelése alatt, ritkán él meg az ember, rosszabbul éreztem magam, mint Nyilas Misi. Fejér technológiája változatos volt, és mert szerencsétlenségére az instruktor révén már nem 220foghatta rám, hogy nem tudom a leckét, ha kérdez, úgy oldotta meg az ügyet, hogy nem feleltetett, ha megoldásra jelentkeztem, mint régen Móré, nem vette észre, a dolgozataimra meg, amelyek eredményét mindig összehasonlítottam András dolgozata osztályzatával, azt írta rá, osztályzást nem érdemel, értékelhetetlen. Nem volt igaz, minden levezetésem azonos volt az Andráséval.

Az osztály ellenszenve eloszlott, hetente matematika- és fizikaórákon én voltam a sánta, béna babiloni koldus a városkapuban, akit bárki megrúghat: elkezdtem fogyni. Fejér soha ki nem hívott a táblához, csak ha vendég jött, annak a közelében kezdetben hibátlan levezetésekkel ejtettem kétségbe, de mikor megírta a gúnyversét, attól fogva nem tudtam többé megszólalni a tábla előtt. Mindenki tudta az iskolában, hogy Fejér megüzente nekem, és személyemben minden hazafiatlan elemnek a szent háborút, idegen osztálybeliek surrantak oda hozzám szünetben, és kérdezték, mit tehetnének, de senki se tehetett semmit. Katalin, Milánó távoli rokona feladta Milánónál Fejért, de megszidták, ne protezsáljon valakit, akivel, mióta iskolába adták, mindig valami egészen különleges botrány bontja meg a nyugalmat.

Amit eddig kerültem, mint a hidegben valami takaró, borult rám a közösség megnyugtató részvéte. Mindenki tudta, mivel kezdi Fejér Margit a tanórát, saját szerzeményű kis versét úgy súgja a fülembe, hogy közben a szomszédaim hallhatják:

221

A hatodik osztály második felétől az érettségi évének utolsó szakaszáig ebben a gyűlöletben éltem. Nem tudtam megszokni. Nem gyerekes módon, pityeregve, különös aktivitással éltem át napi megaláztatásomat, válaszul sok furcsa verset írtam, és a Fejér tanárnő tárgyaiból feleltetés nélkül minősítő bizonyítványbeli elégséges miatt eszelős vággyal készültem a Bükkbe. Franszoa, a turistavezető kirándulást hirdetett, hogyne engedtek volna el mindkettőnket Möszjővel.

Ami anyám gondját felkeltette, az a kirándulás előtti vasárnap a helyi lapban megjelent közlemény volt, amelyben az állt: Textor eljegyezte Stupica Szerénát. Már indultunk templomba, mikor apám odasúgta anyámnak, aki jelzett neki, hallgasson, de elkésett, testvérem meghallotta. A vér lefutott az arcából, megtántorodott, anyám kapta el, rászólt, vigyázz, kicsim, ne járj ügyetlenül, látod, megbotlottál.

– Csak nem beteg? – aggódott apám, és latolgatta, ne hívja-e ki Huttrát. Anyám megnyugtatta, a serdülők megszédülnek időnként, előfordul az majd még ezután is. Cili aztán felnézett apámra, és már tudott mosolyogni is. Ezzel az előzménnyel indult ki-ki a kirándulásra, a Bükkbe készültünk, Bánkútra, ahol talán eltávolodunk itthoni árnyékainktól. Cili a gondolattól, hogy most már gondolnia sem illik a fiúra, én a vad kívánkozástól, amellyel beleszerettem Ágostonba. Ájultan, ártatlan-bűnös vággyal kívántam, hogy megérinthessem, tegye ezt ő is az én testemmel, hogy családos, hogy felesége van, kidobtam a gondolataim közül. Szerelmem tárgya semmivel nem volt elérhetőbb, mint akiket eddig képzeletem szerelmi játékaira alkalmaztam: mondjuk Szucsong herceg vagy Posa márki, de Ágoston közelében éreztem 222a test követelő hivatását is. Cilit nem mertem faggatni Textorról, anyánk szomorú volt, mikor utánunk nézett. Szabó Elek két szerelmes lánya úgy vágott neki az iskolai kirándulásnak, hogy jobb volt nem kutatni, ki milyen gondolatokat visz magával. Még friss volt az év vége felé bekövetkezett nyilvános megaláztatásom emléke: a nemrég megnyílt Egyetem Pedagógiai Tanszékének gyakorló gimnáziuma voltunk, nem sokkal a záróvizsga előtt egy napon körlevéllel jött be az osztályba az altiszt. Milánó közölte, az Egyetem Pedagógiai Tanszéke bizonyos kísérlet céljából berendeli a hatodik osztályt a hét pénteki napján az egyetemre, hogy a tanárnak készülő ötödéves hallgatók elvégezzenek rajtunk és velünk bizonyos vizsgálatokat. Az osztály az intézetből közösen indul el, együtt lép be az egyetem kapuján, ott felvezetik ismeretlen célú kísérleti munka elvégzésére a Pedagógiai Tanszékre, tessék méltón viselkedni.

Mikor kiérkeztünk, mind a negyvenkettőnkkel külön foglalkoztak, külön helyiségben, elég soká került ránk a sor, Cilivel untuk, amikor valakivel végeztek, azt kivezették az egyetem elé, ne közölje a még nem ellenőrzöttekkel, mi a feladat lényege. Valami izgalmasat vártam, szokatlant, de nem történt semmi izgató. Megvilágított nagy üvegcsövön egymás után, változó sebességgel először két-, majd háromjegyű számmal ellátott cédulák zuhogtak alá, később számok helyett összefüggéstelen, szavakat sem eredményezhető betűk hulltak villámsebesen. Meresztgettem a szemem, de csak a kétjegyű számokból álló egységek egymásutánját bírtam megjegyezni, a háromjegyűeket nem, ellenben nem volt az a legértelmetlenebb betűkombináció, amit meg ne jegyeztem volna. Utóbb közölték, ne válasszon reáliát igénylő 223pályát, aki nem jól reagál a számkísérletekre és fordítva, akinek a betűhalmaz nem marad meg az emlékezetében, az kerülje a humán foglalkozást. Kérdezgettek is egyébként, mit szeretünk olvasni, egyáltalán szívesen olvasunk-e, s ha igen, jelenleg vagy mostanában például mit.

Egy hétre az eseményekre hívatott Milánó. Ingerült is volt, éppen lecsapta a telefonkagylót, mikor beléptem, aztán ugrott nekem, miféle orcátlan hazugsággal és fellengző szédítéssel veszélyeztetem az iskola jó hírét. Csak néztem rá, nem értettem, miért kiabál. Behívatta Kibédyt, Fejér Margitot is, legyen két tanú a vallatásnál. Azt éreztem, fáradt és szomorú vagyok tőlük, és ne faggassanak, mint azok ott az egyetemen, mert nem tudom, mi az oka, hogy nem tudom megjegyezni első látásra az alázuhanó cédulákra rajzolt számokat.

Milánó közölte a vádat: Hazudom és nevetségessé teszem az iskolai oktatást. Bámultam rá, mások meg engem néztek, főleg Kibédy, aki nemcsak szeretett, de sokra tartott. Milánó átcsapott szónoki lendületbe: a gyakorló tanárjelölt kérdésére, mi az illető kedvenc olvasmánya, esetleges irodalmi érdeklődésének köre, tisztességgel válaszolt minden tanuló, megemlítette momentán könyvélményét, csak én hazudtam és hencegtem olyan valamivel, ami abszurd és lehetetlen. Kibédy nagyon figyelt, bele is olvasott az írásba, amit Milánó iménti telefonálása előtt tanulmányozott, a vád ott áll az egyetem hivatalos átiratán, én meg tehetetlen rémülettel vártam, míg közli valaki, mit vétettem megint.

Kibédy letette a levelet, szép, komoly arca nem árult el semmit, Fejér csillogott az örömtől, nincs egyedül a felfedezésével: ezek szerint hazug is vagyok, nem csak nemzetietlen pimasz.

224

– Hogy merted azt felelni a professzor úrnak és a tanárjelölteknek, amit a kérdésre válaszoltál? – kérdezte Milánó. – Hát a bolondokházába való vagy kóros hazudozó vagy?

Fejér megnyúlt örömében. Kibédy még mindig hallgatott, pedig vártam, hogy védeni fog.

– Nem értem – suttogtam – Nem hazudtam én semmit.

– Hogyhogy nem hazudtál? Morvay professzor úrnak azt felelted a kérdésre, mi a kedvenc olvasmányod, hogy változó, pillanatnyilag már régen csak az Aeneis. Mindenki regényt szokott olvasni, csak te nem. Te a tankönyvet tanulmányozod. Szégyen.

– Bekérhetnők talán a szaktanárt – szólalt meg végre Kibédy –, Szabónál olvasmányok tekintetében sok minden előfordulhat. Olvasó család gyereke, felmenői közt mindkét ágon vannak írók, tudósok.

Milánó rátenyerelt a csengőre, Ágostont óráról hívatta ki.

– Ágoston tanár úr – hallottam –, az osztályfőnök kérésére hívattam ide Szabó fegyelmi tárgyalására. A tanuló az Egyetem teszt-kérdésére hazudott, és képtelen állításával szégyent hozott az intézetre.

– Szabadna tudnom, mit hazudott? – kérdezte Ágoston.

Milánó átadta neki a papírt, Ágoston rápillantott, már tette is vissza.

– Igazgatónő asszony – mondta szép csendes hangján –, az Aeneis voltaképpen Szabó állandó olvasmánya. Általában sokat olvas latinul, olyat is, ami nem lecke. Nagyon szereti Vergiliust, történelemszemlélete különösen eredeti.

– Nem hazudott?

225

Ketten kérdezték, mert Fejér kezdett már sápadni, Milánó meg zavarba jött, most fejtette meg Kibédy kezdeti hallgatását. Ránézett az osztályfőnökömre, aki vállat vont, aztán feltette a szituációra a koronát: ő megmondhatta volna anélkül, hogy bekéri a szaktanárt, de talán így hitelesebb. A tanuló különleges érdeklődéssel olvas latinul, a nem kötelező auktorok is érdeklik. Neki is említette az irodalomórán, szerinte nemcsak a Toldi-t, az Aeneis-t is lehetne dramatizálni.

– Dramatizálni – mondta Milánó megvetéssel. – Matematikából, fizikából elégséges, a többi tárgyból kitűnő, és ő az Aeneis-t olvassa? Miért nem a Bibliát?

– Forgatja nyilván azt is. Számára, aki Korondy tanár úr megítélése szerint valaha író lesz – mondta Kibédy ugyanolyan csendesen, ahogy eddig beszélt –, talán nem feltétlenül szerencsés olvasmány, mondjuk, az Ószövetség. Igazgatónő asszony még emlékszik a gyermek indulására, Szabó a jeruzsálemi kutyánál nem járt sikerrel, ki tudja, idősebben talán pozitívabb töltésű drámát alkothat a Szentírásból. Arany olyan szépen fogalmazta meg talán éppen az V. László-ban a láthatatlan jelzést, ami bejelenti, jelzi a vihart, amely közelít. Nem bizonyos, hogy ez baj. Nyilván villámlik nálunk is valami messziről. Kár volna, ha a mi iskolánk nem venné észre.

Milánó elfogult volt, de művelt, értelmes, azonnal megértette, félrefogott.

– Ezek szerint örömömre kiderült, nem hazudtál, és ilyen értelemben értesítem a Pedagógiai Tanszék professzorát. Elmehetsz.

226

Nem néztem körbe, nem is bókoltam, pedig kellett volna, csak eltűntem. A folyosón nekiestem a falnak, csorogtak a könnyeim. Hazugnak még nem tituláltak, egyetemi tanár se vádolt meg. Csak álltam és néztem a folyosón kiakasztott kabátok sorát. Cili merő verejték volt az izgalomtól, mikor visszakerültem az osztályterembe, és volt erőm azt mondani az érdeklődő kérdésekre, csak tévedés volt, pusztán egy kis tévedés. Ananké kacsintott megint.

Írtam: a hatodik osztály kezdete maga volt a mámor, második félévtől maga a gyehenna, menny volt és pokol. Kamasztestem nem épeszű szerelem parazsán, kamasztudatomat rendszeresen porig alázzák, Iluska vagyok a János vitéz-ben, de Iluska ütnivaló Mostohája is egyazon tanévben, aszerint, ki tart órát. Soha út nem volt olyan fontos további életemben, mint Franszoa vállalkozása, a tervezett bánkúti kirándulás.

Csak nagyon fiatal tud olyan eszementen boldog és boldogtalan lenni, mint akkor én voltam. Babits persze tudta ezt is, a tavasz, az évszakbeli meg az életkori tavasz kiszolgáltatott, tanácstalan szomorúságát.

227

Anyám megérzős volt: látó. Egyszerre reszketett a félelemtől és az örömtől, ha nélküle vagy nélkülük töltendő valamikori életemre gondolt, mondatai meg, amelyeket szokványos hétköznapi beszélgetéseinkbe szőtt, valahogy kiszakadtak a sűrűn idézett szövegből, máig is minden barátom idézi Jablonczay Lenke magánfilozófiájának téziseit, nemcsak idézi, de alkalmazza is, sőt általuk problémáitól is megszabadul. Nagyon fiatal voltam még, mikor egyszer a halálról esett szó, amely gyermekkorom réme volt, gyűlölt figuráját ellenségemnek éreztem, és a tőle való félelmemet hencegéssel iparkodtam elhárítani.

Kijelentettem, mi négyen sose leszünk martalékai, lehet, hogy törvénye másokra vonatkozik, de miránk nem, sem azokra, akiket szeretek. Kicsi voltam, még nem jött el az eligazítás ideje, de mikor elkezdődtek a gyűrődések a gyerekként valaha olyan egyértelműen tükörsima lapon, amelyen a napok hol csúsztak, hol hanyatt estek, hol véresre verték magukat láthatatlan elemek között, anyám mégiscsak elhatározta, hogy bevezet titkai közé, mert feltételezte, hogy az eddig észlelt koncentrikus köröknél veszedelmesebb interferenciajelenségekkel kell számolnia a famíliának. Éppen valami mélységes bánatba zuhantam, mikor lehúzott maga mellé, és nem kérdezte a keserűség okát, csak megvigasztalt a maga sajátságos módján:

228

– Ez még csak egy előhalál – hallottam, s úgy szólt hozzám, mintha visszaigazolná a döntését, tíz kiló epret főzet be télire. – Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?

Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem „elő”, de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz. Érted, amit hallasz, Magdolna?

Hogy megértettem, onnan tudom, hogy megismertem, ez most, amit átélek, az, amire anyám figyelmeztetett, az első előhalál. Hatodik gimnazista koromban haltam meg 229először, és anyám a részletekben sem tévedett, nem volt könnyű élmény. Elvesztettem abban az esztendőben minden illúziómat, az emberekbe vetett hitemet, még Isten segítőkészségében, mindenhatóságában is kételkedtem, olyan mély volt a szakadék, amibe zuhantam. Mindez micsoda díszletek között történt, milyen szépséges tájon, vad erdők árnyai, hegycsúcsok, virágok, patakok között, Bánkúton, ahová az iskola turistacsapatával együtt kerültem. Franszoa az Iskola csoport vezetője, mellette meg az őrszüzek, Móré tanárnő, aki fegyelmezetten elviselt engem, és Graál Adél, imádott történelemtanárnőnk, asszonyi példaképünk, a szűz ara, meg Korondy mesterem és trénerem mellett másfajta bálványom, Ágoston András. Ágoston úgy tartott magasra mindig a latinórák közegében, mint egy arany lándzsát, a lányokat az én paripáim futása után kergette, érzékeltette az osztállyal, ez az én magánterületem, amelyet a többiek csak egy-egy tisztás erejéig ismerhetnek meg, de én bejárom minden zugát. Ágoston András észrevette, mit hoztam hazulról, s mekkorát ugrom, ha felteszi a lécet. Személyében Korondy mellé olyan nevelőt találtam, akitől nem regényt írni tanultam, hanem klasszika-filológiát, s az iskolai anyagon túl mindennek egyszerre színét, fonákját; a régiségtan fátyolán túl a valódi ókort, Octavianus császársága aranya mögött az eltaposott köztársaság vérkonzervét és az irodalom fénykorát létrehozató Maecenas kultúrpolitikájának negatívját.

Tanár és tanítvány kapcsolata szent kapcsolat, szerencsémre hatodikos koromra öntudatlan, immorális gyerekhülyeségem lekopott már rólam, azt hiszem, jórészt a folyton felháborodó Cili hatására, már nem öltem meg regénybeli, filmből vagy álomból választott szívszerel230meim feleségét, nem kívántam fantáziafigurákkal nászra lépni. Persze hiányzott az életemből egy másneművel való reális kapcsolat, de nem volt senki, akit el tudtam volna fogadni, annyira a felnőttek világában nőttem fel, és annyira nem illettem a saját korosztályomba. Ágoston, tudtam, nem csak méltányol, kedvel is engem, hátterem, eddigi életem éppúgy érdekli, ahogy szívesen megismerné a jövőmet, ő nem iskolai katedrán lát, hanem egyetemi tanszéken, talán mint első professzor asszonyt a nők közül, esetleg híres író leszek, akit egyszer még virággal fogad mint volt növendékét ez az iskola. Ágoston sokat konferenciázott rólam Korondyval, mint a Dioscurok álltak kezdődő életem kapujában strázsaként a mesterek, ha hivatalos életem visszarendelt szülővárosomba. Korondy az volt, aminek valaha Béla nagybátyámat reméltem, neki öröme telt bennem, egyre mélyebb vizek felé terelte kis csolnakomat. Ágoston meg a mérce volt, láthatatlanul, de észrevehetően állandóan felfelé mutatott: tovább, tovább, bátran! Halálos szerelmes voltam Ágostonba.

Ha nem volt órája, a tanári könyvtárban lelhettem meg, de ezt nem szerette, ha az óraközi szünetekben próbáltam megkörnyékezni, udvariasan megkért, hagyjam felkészülni a következő órájára. Csak mikor magam lettem tanár, jöttem rá, ami akkor eszembe se jutott, ha szünetben is gyötröm, nem tud miattam kezet mosni vagy még inni egy pohár tejet, kávé igazgatói irodai tárgyalásokon kívül akkor még elképzelhetetlen volt. Sértett egy kicsit, hogy nem láthatom annyit, mint kívánnám, el is fogadtam a tényt, csak az fájt, hogy más meglátogathatja a szünetben; a mindig beengedett lánynak, bentlakó lévén – aki a közélet egyik jelesének unokája volt az internátus elzártságában, bizonyára nagyobb 231szüksége van Ágoston szavaira, mint nekem. Keserűen, de elfogadtam a tényt. Szerelmem egyetlen fia Pesten járt műegyetemre, a felesége sovány, sápadt, fiatal korában is jelentéktelen tanítónő lehetett, tanártársai közül legtöbbet Graál Adél kedvencünkkel láttam, meg az említett szőke lánnyal, akivel mindenki csínján bánt, de megérdemelte. Okos, céltudatosan jogi pályára készülő teremtés volt, akkor még nem tudtam volna megfogalmazni, de volt a lényében valami alapvetően kíméletlen. Sehova nem tudtam elhelyezni ezt a lányt, csak később, a Lolita megjelenésekor jutott eszembe szép romlott gyermekarca, a bukott serdülő angyalé. Ahogy el-elhaladt testvérem mellett, Cili katángkórókék pillantása meg az ő aranybarna macskaszeme olykor összevillant, két teljesen elütő szőke lépett el egymás mellett, Cili búzatábla fürtjei mellett a Csinszka-képű lány haja, mint a föveny, majdnem fehér volt, addig még nem láttam platinát. Hogy Ady Csinszkájához hasonlít, azonnal felfedeztem, nem szabványszerűen volt szép Baraczkondy Borbála, hanem szuggesztív és valami romlást ígérő, aki lépte nyomán nem rózsa, de tüske fakad. Még nem ismertem a Kékszakállút Bartók zenéjével és Balázs Béla szövegét, de rossz volt együtt látnom Ágostont ezzel a lánnyal.

Elindultunk első komoly iskolai kirándulásunkra, a Bükkbe. Voltunk a felső tagozatból összesen vagy húszan, a Vértorony szövetségbeliek ismét együtt. Csinszka-képű is velünk volt, nehezen viseltem őt, Ágoston itt aztán ott tartotta maga mellett, Adél néni szólt rá, menjen a többi tanulóhoz. Cili kinevetett: féltékeny vagyok, mit zavar a bánkúti kiránduláson, ki kivel verejtékezik, liheg együtt. Nem értettem én sem, voltaképpen nem 232magamat, Ágostont féltettem tőle, szerencsére később mindig Adél néni lépegetett Ágoston mellett. A tanári karból Förstler szervezte a túrát, és másik női kísérőként Móré Mária volt Adél mellett. Persze akkori életünk e napját kinek-kinek más reflektor világította meg. Cili hozzám se szólt, nemhogy máshoz, csak menetelt és dolgozott Lidika mellett, szava sem volt, mióta az előző napi újságban megjelent Textor eljegyzésének bejelentése. Engem legjobban ő foglalkoztatott, jobban, mint Ágoston vagy Csinszka-fejű. A csapatot Förstler vezette, Ágoston zárta Graál Adéllal, oldalszárnya Móré Mária volt, aki időnként csokoládét evett, Adélt is megkínálta, de annak nem kellett étel, idegesnek látszott. Förstler hátraszólva megkérdezte, fékezzük-e a tempót, Adél nem akart lassítani, de nem lett vidámabb. Én kezdetben Franszoa színeváltozásán tűnődtem, mert ezt a Möszjőt eddig még senki nem látta közülünk. Határozott, megbízható vezető volt, gyors, ügyes, teljesen más, mint az osztályban, ahol a franciaórán pihentük ki az egész napi fáradtságot, ahol ha az illető tudott, gratulált a felelőnek, ha nem, sajnálkozva vigasztalta szegényt, és tanári noteszába sose írt be jegyet. Ő volt szemünkben a vajas-mézes kenyér. A bánkúti kiránduláson mintha megszégyellte volna magát gyerekéletünk előtt a sors, a buffo alakot váltott, a láthatatlan színpad reális erdei tájdíszletei között egyenesen a színpad peremére állt, nem kért, nem javasolt: rendelkezett. Még távol volt az este, mikor a tábortűznél leperzselődött az álca a fejéről, de már megbámultam. Hogy sejthettem volna, kit figyelek? Az egykor megszülető Abigél Kőnig tanár urát.

233

Ezen a kiránduláson mindenki más volt, mint otthon, kivéve Cilit. Itt és ekkor derült ki, hogy Pálma ugyan nem tud hegedülni, de született kabarésztár, csábító pillantással úgy riszálja magát a tűz körül, hogy Móré ingerülten fékezi, míg kuplékat énekel, de Pálma csak fújja és magántáncot is bemutat, sőt kultúrműsort verbuvál. A tábortűznél mindenkinek szerepelnie kell, ez alól csak Cili a kivétel, akit már betakargattam, mert nyirkos volt a levegő az erdők árnyékában, és nem szabad az énekesnek tábortűznél veszélyeztetnie a hangját. Vígan voltunk, még Móré személyét is elviseltem. Felületesen ismert hetedikesekkel hoztak ide bennünket, kettő közülük többször látta Lehár A mosoly országá-t, és eljátszották a darab egy jelenetét. Én Cili kezét ellenőriztem időnként, nem hideg-e.

Ezúttal nem volt kedvem szerepelni. Annyira meglepett Föstler iskolán kívüli magatartása, s nyugtalanított Cili kétségbeesett hallgatása, hogy ezenkívül más nem foglalkoztatta tovább a tudatomat. Hol ül és mit csinál Ágoston, meg a Csinszka-képű már nem bosszantott, őket egyszerűen elvesztettem szem elől. Boldogító, csupa illat és frissen főzött vacsora gőzében, az erdei pára laza szövedéke alatt azt éreztem, ez különlegesen szép nap, és lassan elfelejtettem szegény Cili bánatát, aki sose szorult álomfigurákra, házilag készített élet-színdarabokra, mint én, aki felé senki figyelme nem fordult társaságban, én a kutyás vagyok, alul latin szótár, felül szemüveg. Ezen a mákonyos estén éltem át először a diadalt, hogy bármilyen volt az elmúlt tanév Fejér Margit miatt, irreális magányomnak vége. Losonczy Dénes nyugdíjazható.

Elgondolkodtam. Elképesztő szenzációt jelentett számomra, mikor egy este apám újságolvasás közben behí234vott a közös szobánkból azzal, hogy valami érdekeset közöl a helyi lap. Berlin polgármestere írt több magyar vidéki város polgármesterének, s közölte, magyarul tanuló fiatalok szeretnének magyar lányokkal, ifjakkal levelezni, hogy tudásuk szilárduljon, csiszolódjék. A német jelentkezők egyike-másika elképzelhető, hogy hazánkban fog munkát vállalni valamikor, baráti nemzet vagyunk, bizalommal teszik meg ajánlatukat, segítsék a lelkes tanulókat nemzetünk iskolái. A berlini polgármester cikke mellékelte azoknak a nevét, akik levelező partnert keresnek és kérte a magyar oktatásügy vezetőit, pártolják kérésüket. Apám felolvasta a férfi és női nevek névsorát, aztán rám nézett, latolgatta, érdemes-e megkérdeznie engem, de nem kellett, én már visítottam boldogságomban, kérek szépen levelező partnert, legalább rákényszerülök, hogy németül fogalmazzak, s ha az illető magyarul válaszol, kijavítjuk egymás hibáit, szerencsés esetben más baráti kapcsolat is kialakulhat közöttünk és találkozhatunk valami közös ünnepségen, egymás hazájába tett kiránduláson. Igen, igen, igen!

– És te? – kérdezte apám testvéremet. – Magdolna nagyon erős németből, neked nagyobb szükséged volna gyakorlásra. Nem akarsz levelezni, Cili? Az még beleférne az olaszóra mellett a napjaidba.

Cili riadtan nézett apámra, fejével, kezével jelezte, még hallani se szeretne erről. Én tiszta képlet voltam, nem értettem, apám miért nem dicsér meg. Meg is ijedtem, csak nem akar gátolni; egy született német nem debreceni nyelvmesternő, az már kapcsolat. Apám úgy olvasott a gondolataimban, mint egy könyvben.

– Ez az – mondta azonnal, mint aki felelni akar valamire, amit nem is kérdeztem –, ez az, ami meglep, Magdolna. Mi az ördögöt akarnak itt ezek ekkora felhajtás235sal, feltehető, hogy szívesen jelentkeznek egyesek, akik közös cégeknél dolgoznak majd valaha, de ez a megközelítés zavar, mert nem értem, mi van a szándék mögött?

Azonnal kiálltam az ismeretlen berlini polgármester mellett, mi állhatna, mint esetleg meghívás külföldre, lehetőség ingyen oktatásra.

– Az iskolában kell jelentkezni az igazgatónál, neked Milánó ad engedélyt, aki téged választ Berlinben, azt a saját iskolája és igazgatója igazolja. Vállalhatod, ha szeretnéd, a levélbeli nyelvgyakorlást, de akkor sem értem, mit akar Berlin iskolás gyerekekkel?

– Mit nem ért – nevetett anyám –, Magdolnát vissza nem tartja, ha már elárulta az ajánlatot. Most mozgalmasabb az élet, mi van abban érthetetlen, ha egy polgármester ilyen tudásfejlesztő kulturális célt tűz ki ambiciózus fiatalok elé?

– Az, hogy polgármester – felelte elgondolkozva apám –, nem egy iskola, amely testvériskolát keres, hanem egy köztisztviselő, méghozzá nem akárki; német állampolgár.

Anyám nem felelt azonnal, aztán döntött. Nem várta meg, míg négyszemközt maradnak, nyilván elégtételt akart nekem a Fejér tanárnővel töltött iszonyatos esztendő után.

– Nézze – pillantott apámra azzal a „mindent megadtam, hát te is mindent adj meg a gyereknek” pillantásával –, volt karácsonykor az iskolában ez a szerencsétlen epizód, amely hetente négy órán át teszi pokollá a gyerek életét, mert egyszer ostobán viselkedett, Magdolnának jár valami elégtétel. A tanárnő nem játszik korrektül, ezt megbeszéltük, megváltoztatni a helyzetet nem lehet, azt az iskola és az egyház politikája nem tűri el, de egy szem cukor azért a mi lányunknak is jár. Nincs egy 236fiú, aki udvarolna neki, a tánciskolában unatkozik, a férjei meg még mindig az irodalomból és művészeti alkotások hősei közül kerülnek ki, szeretném már látni, amint Magdolnának végre udvarol valaki. Hadd kapjon levelet, hadd legyen mire várnia, akkor elviseli Fejér Margitot. Ennek a lánynak tényleg semmije sincs, csak az iskolai munka.

Apám nem felelt azonnal, rágyújtott, ami nem volt sűrű alkalom. Nézett a füstre, maga elé fújta, míg megkérdezte:

– Mit akarnak a németek?

– Majd Magdolna megtudja – felelte anyám.

– Nem tudom, mi zavar – mondta apám –, de zavar valami, nem is kevés. Nagyon zavar.

Kétségbeesetten néztem rá, akkor elmosolyodott.

– Lehet, hogy rémeket látok, maga a nagy politikus – fordult vissza anyámhoz –, magának szól a vészcsengője; olyan ösztöne van, mint a rókának, ha a gyerekéről van szó. Most maga dönt, engedjük vagy ne engedjük Magdolnát levelező partnert választani?

Anyám elnevette magát.

– Mi állít meg valaki sorsában bármit? Ami történik, az megtörténik, azt csak késleltetni lehet. Ez a gyerek kíváncsi, valami módon úgyis eléri, hogy szerezzen valakit végre magának, aki reálisabb, mint Losonczy Dénes, momentán veje, aki lecsapolta már a fél Földközi-tengert. Én nem az ismeretlen létezőtől féltem, hanem a kitalálttól. Ez a német diák legalább él, és az első eleven kapcsolat lesz a lánya életében.

– Fiat, sie vultis – felelte apám. – Jelentkezhetsz, Magdolna, Milánónál. Én azért megkérdezem a saját polgármesteremet is, elvégre lord major írt itt magyar lord majornak.

237

Így ezen a nyáron került az életembe az első reális fiú, aki nem is fiú volt, hanem fiatal férfi, nem is iskolai tanuló, hanem önálló kereskedő, konyhaeszközökkel kereskedett, és akinek előírták, hogy le kell tennie a vizsgát magyar nyelvből. Ma már tudom, apám ösztöne jelzett helyesen, anyám a kínos tanév tüskéit szedegette véres körmeim alól. Másnap kihallgatást kértem Milánótól, megadta az engedélyt. Az osztályból senki nem vágyott levelezni senkivel, én voltam az egyetlen tőlünk, s néhányan a hetedikből, nyolcadikból, az egész iskolából összesen csak húszan jelentkeztek. Milánó körlevélben fejezte ki nemtetszését, a lányok vállat vontak, iszonyú terhelés alatt dolgoztunk, az iskola követelményeit alig lehetett teljesíteni, ki-ki tele volt különórával, kinek kell egy ismeretlen német, aki nyilván csupa hiba magyar leveleit vissza kell juttatni kijavítva, a sajátját is így kapja vissza a levelező partnertől, mihelyt a levélváltás megindul.

Jó hónapra rá, mikor Fejér megint nullára értékelte a zárthelyimet, tanácstalan keserűséggel mentem haza, anyám csillogó szeme örömet jelzett. Levelet adott a kezembe, Fritz Lehner levelét. Nagyon szép levél volt, sokáig őriztük, apám vasárnap emelte poharát Lehner úrra, aki Berlinben konyhafelszereléssel kereskedik, és aki engem választott a Milánó beküldte húsz levél írója közül. Apám arra kért, írjam össze, ki mások jelentkeztek más lányoknál. Nehéz napom volt, a tanárnő a megvalósításból értékelésre sem méltatott; a dolgozat miatt szégyenemben az asztalnál elsírtam magam. Nem vigasztalt senki, Cili sem, úgy tettek, mintha nem vennék észre. Apám másnap felhívta Kibédyt telefonon, 238megkérte, nem tudná-e elintézni, hogy gyermeke levelező partnere is gyerek legyen, mint maga a lány.

– Nincs köztük iskolás – hallotta –, csupa felnőtt akar magyarul tanulni, fiatal felnőtt, egyébként a vállalkozást a kultuszminisztériumban is támogatják.

– Csupa felnőtt? – kérdezte apám. – Ez nem tűnik fel senkinek?

Kibédy nevetett, ő félig szász volt, azt felelte, ha üzleti kapcsolatot akarnak velünk kiépíteni, és valami gazdasági tervet készít elő a kormány, akkor ki gyakoroljon, kivel, aki előtt nem szégyelli majd hibás szóhasználatát, a nyelvet tanuló német fiatal férfi vagy nő. Egy iskolás gyerek nem okoz lámpalázat – van az elgondolásban logika. Apám többé nem vitatta az ügyet, tudomásul vette az egész család. Így indult a kapcsolat Wilhelm Lehner és köztem, rengeteg képet küldött magáról, szüleiről, megírta, nincs felesége, még olyan nő sincs, akit máshonnan ismerne, mint vevőként a boltból. Családunk egy idő múlva átvette Lehner úr stílusát, kezdtünk töredezett magyarsággal úgy beszélni, ahogy ő is, hibásan, én persze nem mondtam meg az osztályban, hogy a német nem korban hozzám illő, azonnal átköltöttem az életrajzát is, Cili otthagyott, amikor meghallotta, hogy olyan lett előadásomban Lehner, mint az ifjú Siegfried, pár logikussá tehető évvel meg is fiatalítottam, azt mondtam róla, archeológus hallgató a berlini egyetemen, ez volt az egyetlen, amit mindenki elhitt, kivéve András Annát, pedig amit kitaláltam, pontosan rímelt saját érdeklődési körömre. András egyszer, mikor a kíváncsiaknak éppen a Lehner levelét mutattam – ez volt az első olyan nap, amikor felső tagozatosként barátságosabbá váltam, és mással is foglalkoztam az iskolában, mint a Fejér-üggyel vagy Ágoston iránti szerel239memmel –, Andrást nem hívtam, de odajött, és szép csendesen azt mondta:

– Kérlek, Magdolna, ne csinálj propagandát Gömbösnek, ha elkerülhetjük! Annyi mindent nem kerülhetünk el úgysem.

Csak néztem rá, mi baja van. Nem tudtam, ki Gömbös, csak azt, ami valaha volt, a mitológiát, semmit, amit később Cili magyarázott el aggodalmas arccal, szorongva a Batthyány utcán: Gömbös most miniszter és németbarát, és mi állandóan ennek a felmérésével foglalkozunk, mit használhat nekünk, ha melléjük állunk. Néztem rá, akár kínaiul szólhatott volna, nem tudtam, mire céloz. Hogy lehet az, hogy András és Cili ugyanúgy reagálnak? András zsidó lány, mondta Cili, gondolod, neki Gömbös mindegy?

– Miért ne volna – néztem vissza testvéremre –, hát nem mindegy neki, ki a miniszter?

– Nem mindegy, Dódi – mondta Cili szomorúan –, hogy volna mindegy, én azt hiszem, vissza kell hogy vétesselek valami módon a cserkészetbe, mert különben elbotlasz a napok közt, azt se tudod, hol élsz, miben élsz.

– Mert a cserkészek tudják. Ugyan, Cili, ne kezdd újra a bogokat meg a cserebogár-hadjáratot.

Nem nevettem, ingerült voltam.

– Jaj, istenem – felelte Cili –, megint az a bog, meg a cserebogár, mintha arról szólna a cserkészet! Hagyj segíteni, Dódi, mielőtt újra csinálsz valamit, ami rossz, és megint gödörbe esel! Azt se szeretem, hogy levelezel Lehner úrral, szégyen, ha nem tudod nélkülözni az udvarlókat, pedig lettek volna, akiket te vadítottál el, mert minek emlegeted mindig az ókort, mint egy bolond.

240

Megsértődtem és tiltakoztam, engem várhatnak, csak nem Fejérnél, apámat kezdte unszolni, igazítson már el a jelenben, most nem Augustus császár korát éljük. Értesse meg velem, miért ideges András Gömböstől, és hogy miért több ágazatú a magyar politika, miért barátkozunk olaszokkal és németekkel. Apám dühöngött, leszidta Cilit, mit kezd fontoskodni, nekem meg, mikor faggatni próbáltam, azt mondta, azt is felejtsem el, hogy van magyar belügy meg külügy, nem akarja hallani, nem az én dolgom, ne is legyen, ez a felnőttek és a politikusok világa. Persze valami baj lehetett az országban, amiről nekem senki se beszélt, de mondhatott Cili bármit, nem érdekel. Lehner időnként apróbb ajándékot küldött nekem, némileg javult magyar íráskészsége, az én német szókincsem meg növekedett. Az osztálykirándulásra már úgy mentem el, mint akibe a német levelezőpartnere holt szerelmes, és azt éreztem, már nem vagyok pária. Az ismeretlen ugyan csak kis hal volt, de reális hal, mutatható képekkel, berlini utcaképet, valami tavat küldött, ahová strandolni járt, rengeteget kérdezett lehetetlen dolgokat, apám mindig elkérte a levelet, és a legtöbb kérdésre azt mondta: erre nem tudsz válaszolni, mert az iskolai oktatás nem tartalmazza. Tanyát meg ne akarjon látni, mert Lidikáékhoz nem viszel el senkit. Apám határozott volt, majdnem haragos, nekem meg voltaképpen mindegy volt. Bizony szégyelltem, titkoltam is, hogy egy konyhafelszerelési bolt tulajdonosa az állítólagos udvarlóm és távoli szerelmem, sznob voltam, becsvágyó, Cili alig bírt fékezni. Gondoltam Cilire egyébként, de András Annára is, amikor Bécsben bementem a főpostára – ez már nem az első bécsi esztendőm, hanem a harmadik, és nem is az én ötletem a postai látogatás –, és kértem egy berlini tele241fonkönyvet, hadd keressem meg Lehner számát, akit szeretnék felhívni. Sok Lehnert találok, de egy se Wilhelm azon a címen, ahonnan a levelek jönnek. Maréze várt otthon, ő nyitott ajtót, amikor hazajöttem a főpostáról, ahová be kellett gyalogolnom és törnöm a németet, amit már anyanyelvszerűen beszéltem akkorára, hogy gyanút ne fogjon az ottani megfigyelő, Maréze végighallgatott, aztán szánakozva megcsóválta a fejét, és azt mondta: Recht Lenisch. Szóval szakasztott Szabó-megoldás a hülyeségben. Nem először csaptak be, de ez másképpen érintett, láttam már az óriási sakktáblát, amelyet létesítettek Európa térképe felett és benne, mert egy életbe sok minden belefér, Lehner századost, aki az én hülye hencegésemre meglátogatott Bécsben, aki közeledésének hírére a plébánián bújtattuk el Zieglind apját, és aki miatt új szerepet kaptam, majdnem olyan voltam, mint egy birodalmi fiatal lány, így kívánta Maréze és a biztonsági kódok. Hát játszottam Lehnernek, aki változatlanul hazudott, nem tudta, tudom, hogy sose volt boltja, hogy egy levelezőnek sem volt szándéka Magyarországon kereskedelmi kapcsolatokat létesíteni, hogy benne voltunk mi húszan az iskolából az információs tervben.

Megint előrefutottam, hol van ez még? Most érkeztünk meg a bánkúti menedékházba, most főzünk, kirándulunk, nevetünk, boldogok vagyunk, most élvezem igazán a tanárok jelenlétét, most van az a tábortűz, amely mellett Förstler arca lelepleződik; aki mikor kifogytunk a műsorból, megkérdezte, nem unnánk-e, ha nemrég megtalált hadinaplója pár oldalát felolvasná, és szállt a szó a bánkúti tisztáson, és szemünk láttára egyenesedett fel hőssé az a férfi, aki az iskola bohóca volt, helyette 242ezentúl véresen és hullák között Förstler főhadnagy lovagol, aki megtalálja az elmenekült osztrák–magyar konzul lányához írt szerelmes leveleket, amelyeket kiástak a szerbek a rejtekéből, és szétszórva otthagytak a támadás után a feldúlt lányszobában. Átéljük, mit látott Galíciában és a Délvidéken, azt is, amikor Förstler főhadnagy a levelezőlapokat megleli, rajtuk a kisasszony címe, aki a vőlegényétől kapta az értesítéseket, aki él-e, hal-e, ki tudná, a főhadnagy csomagban elküldi bécsi címére a kisasszonynak, amit talált: annál maradjon, akit szeretett az az osztrák, aki időközben elesett. Azt már nem mondta hozzá, amit azonnal megéreztünk ott, a bánkúti tábortűz mellett, hogy az osztrák kisasszony később, a háború után megismerkedik Förstler főhadnaggyal, akit hősi magatartásának elismeréseképpen ki is tüntetnek, aki századossá lép elő, aztán leszerel és elveszi feleségül a jelenlegi beteges virágarcút, aki immár Förstlerné lett. A mi Franszoánk már annyi vért, kínt és halált látott az első világháborúban, hogy nincs ereje kezét büntetésre emelni arra, aki nem készült a leckéből, akinek nagy szüksége lesz rá, úgyis megtanul franciául tisztességesen, akinek meg nem hiányzik további életében, attól miért vegye el a gyerekkor örömét hozó, nevetésrejtő óráit. Egész emberi nagysága ott van előttem Förstler tanár úrnak, az általam is ezerszer kicsúfolt Möszjőnek, a torz fénynél meg kellett törölnöm a szememet, amire az információdarabokat összeraktam. Hogy Gréti néni, Förstlerné nem bírta volna a kirándulást, járni is alig engedte a férje, Cili úgy érezte, egy kurta dalt azért hálából hadd énekeljen el a tanár úrnak, Cili döntéséből, aki a szeménél jobban féltette a hangját, már tudtam, hogy felfogta ő is, mit árult el a hadinapló a mi franciatanárunkról, és egyetlen kurta 243dalra Cili művészete, ha nem a tanár úrnak, de a lánynak, akit a talált levelek hoztak az útjába, mégiscsak bókolt – a Renée nénitől tanult nagy udvari bókkal, és szállt a kurta dal, persze hogy németül, Cili, ha énekelt, mindent ki tudott ejteni hibátlanul: Du bist wie eine Blume, so hold und schön und rein… Az a csillagos ég, az a csillogó hang, az a megrendült lánysereg, az a rettenetes szégyen, hogy pojácának tartottuk. Micsoda boldogító megszégyenülés!

Aztán aludni kellett menni, akkorára, a névsorolvasásnál eszméltem fel, hogy műsor előtt, míg a tanár úr felolvasott, úgy látszik, előrement Csinszka-fejű, és miután Adél kisasszony nincs itt, Ágoston tanár úr se látható. Ezek már alusznak. Sokáig tartott, míg valamennyien megmosakodtunk, aztán az is, míg lehiggadtunk a napi izgalmak után. Én eltűnődtem anyám szavai igazságán, mert édesen és boldogtalanul azt éreztem, most éltem át újabb előhalálomat, mert bűn akkorát tévedni emberismeretben, komédia játszódott le minden franciaórán, én egy valódi férfival, talán életem első valódi férfijával találkoztam, aki mindenkit megtévesztett látszólagos közönyével, Förstler tanár úr nagyon is figyel, csak valami másra, talán arra, ami még eljövendő, és ami miatt nem tartja lényegesnek, hogy már most megtanuljunk rettegni és félni az iskolában, ahogy engem Fejér Margit megtanított.

Cili szerencsére elaludt, kimerítette ennyi ének is, amibe beledalolta egész megrendült szívét, meg persze az az édes erdei illat is, én nem bírtam aludni, magamra kanyarítottam a pizsamám fölé a kötelező lódent, és kióvatoskodtam a hálóteremből. Tudtam, bal felől a két 244férfi tanár alszik, jobbról Móré Mária és Adél néni. Ahogy kifelé tapogatóztam a saját szobánkból, a lábam az ajtó melletti legelegánsabb – mert a fürdőhöz a legközelebb fekvő – ágyba botlott, no még csak az hiányzik, hogy felébresszem Csinszka-fejűt! Csakhogy ő nem volt a helyén, kerestem a fürdőszobában, ott sem leltem meg, és minden áhítatom Franszoa és a szépséges éjjel miatt elpárolgott, gondoltam, szólok Adélnak, valaki nem tért vissza a tábortűztől. Bekopogtam, Móré kiszólt, megkérdezte, ki az és mit akar, én engedelmet kértem a zavarásért és mondtam, Adél nénivel akartam beszélni. Móré közölte, fáj a feje, pár percre sétálni ment, keressem később, vagyis inkább holnap, mert ha valami közölnivalóm van, az elbírja az éjszakát, Adél tanárnő nem fog velem konferenciázni.

Kísértett a gondolat, neki mondom el, hogy Csinszka nincs sehol, de aztán megrémültem, mert ha se Adél, se Csinszka, akkor feltételezhető, hogy Adél magához intette azt a szörnyeteget, és most együtt sétálnak, talán csak mondta, hogy a feje fáj, talán figyelmeztetni szeretné, hogy ne kergesse már örökké Ágoston tanár urat, mert nem hozhat hírbe senkit, legkevésbé a nevelőjét. Mentem, mint az Aeneis második énekében a puha árnyékokon át, az alvilág útján lépegetők hálópizsamában és eső elleni lódenben, mezítlábas cipőben, nagyon nem mertem nekivágni az ismeretlennek, csak arra lépkedtem vissza, amerre már jártam, ahol a rengeteg bokor képzett vadrózsasátrat, amit délelőtt úgy megcsodáltunk. És tovább nem is kellett mennem, mert akkor egyszerre két halálos ütést kaptam, és azt már nem lehetett semmi módon szelíddé stilizálni. Ágoston és Csinszka ott feküdtek együtt a kőpadon, a bozóttá terebélyesedett vadrózsasátor alatt, Ágoston csókolta Csinszkát, olyan 245volt, mint egy őrült, és hogy megsemmisülésem tökéletes legyen, a nagy fa mögött, közvetlen a közelében, a kéreghez lapulva, háttal nekem, ott láttam Adélt. Félprofilban állt a holdfényben, annyi emberi nyomorúság, mint az ő arcán volt, nem férne rá egy ábrázolatra. Mindjárt értettem mindent, nem volt soha Gyóni Géza arája, de egy esztelen szerelem áldozata nős kollégája iránt, aki nem akarja, vagy nem tudja elvenni, és ennek a viszonzatlan, házasság gátolta Abélard–Héloïse szerelemnek Bánkút az éjjeli színtere, ahol végre kiderült, Ágoston is csak férfi, Adél is csak nő, s hogy Csinszka-fejű micsoda, azt nem mertem megfogalmazni. Én most csakugyan meghaltam, azt éreztem, velem együtt halott mesterem, Ágoston is, akit törvény tilt, egy megszédült diáklánytól, mert nem tehet szeretőjévé, és Adél miatt is meghaltam, mert minek hazudott. Nem volt éhen halt galíciai hadifogoly, sem titkos vőlegény sehol, ő csak egy öregedő, féltékeny lány, aki így tudta saját reménytelen érzéseit nemessé cizellálni. Szemem előtt gyors egymásutánban meghalt példaképem, Adél, mesterem, Ágoston, aki ezután soha többé nem lehet mesterem, meghaltam én is, csak Csinszka, akitől nem is vártam mást, maradt életben. Cili éjjel arra riadt fel, hogy zokogok, rémülten ereszkedett le az emeletes ágyról mellém, de nem tudtam elmondani neki semmit, és nem is akartam, és ha mégis, nem itt, nem most. De Cili mindig mindent tudott, ő vette észre, hogy kabátban vagyok, cipőben, leszedte rólam, mielőtt mások észreveszik, aztán mellém feküdt, mint mikor kisgyerekek voltunk, és belekérdezte suttogó szájával a hajamba:

– Kivitte a lányt?

– Ki – sírtam, és zsebkendőmön át feleltem, hogy tompítsam a zokogást. – Ki, ott láttam őket fekve a padon. Adél is látta, ott leste őket a bokor mögött.

246

– Szegények – mondta Cili – jaj, istenem, mindenki milyen nyomorult: Adél, aki nézte, és te, aki láttad Csinszkát és Ágostont. Édesem, drágám, ne sírj! Emlékezz rá, mit mondott mamája! Gondolj Förstlerre, a többit elvesztetted, őt megkaptad, mert láttál egy igazi férfit, hát neked is van valakid!

– De én szerelemmel szerettem Ágostont – sírtam tovább, és akkor testvérem hagyta, hogy elpihenjen könnyáradatom, mikor elapadt, csak akkor tért vissza a helyére. Közben két lány is felébredt, Cili halkan azt mondta, elnézést a zajért, most jött meg a mosdóból. Aztán kint ajtók csapódtak, és én tudtam, Adél most tér vissza Móré mellé, és azt is, hogy Csinszka most lépett be hozzánk, és akkor már csendesen, de megint sírni kezdtem a szégyentől és a megsemmisüléstől.

Jablonczay Lenke ott volt a szobában, ahol nem is volt, és azt mondta:

– Semmi az, kicsim, minden előhalál hasznodra van, az utolsó már olyan könnyű lesz, hogy észre sem veszed. Csak a legelső olyan, hogy azt hiszed, belepusztulsz.

247

Ha nem érem meg a mai estét, akkor is azt mondhatom, szokatlanul hosszú életre szánt az Isten, a Párkák meg ritka változatos fonalból szőtték a napjaimat. A bánkúti tábortűz kultúrműsora utáni hajnalt nem ismerő éjszakát követő napon tovább mentünk Aggtelekre, aztán új célt kerestünk, Franszoa elvezetett bennünket a helyre, ahol Jókai bujkált a szabadságharc idején és parányi vízimalmot faragott, míg Rózát várta, s rettegett a hatóságtól. Csak az éjszaka néma tanúinak arca mutatta, hogy sápadtabbak a szokottnál, de szemmel láthatólag az általam és Graál tanárnő által látottak kettőnk elkeserítő élménye volt, meg hallomásból a Cilié. Hogy Borbála és Ágoston között történhetett valami, nem iskolába tartozó, sajátságos találkozás, az csak később, a fegyelmi tárgyaláson derült ki: Csinszka-fejű két osztálytársa is megszólalt, mikor a bosszúvágytól eszelős Graál végigkérdezte a bentlakókat, észleltek-e szokatlan közeledési kísérletet Ágoston tanár úr részéről Borbála iránt. Az internisták nem voltak Bánkúton, de többször látták osztálytársunkat, aki délutánonként könyvkölcsönzés címén a tanári könyvtárba ment, az is előfordult, hogy olykor estére esett a látogatása.

248

A botrányról akkor még nem sejtettem, hogy a felvert por és piszok végigsöpörhet a kisasszonygyáron, Miskolcra bemenni nem volt időnk, váratlan kánikula tört a táborra, nem városi sétákra alkalmas, tikkasztó nyári nap perzselt, Möszjő úgy érezte, okosabb, ha a tervezettnél hamarabb visszavezeti kis csapatát, láttunk addig is elég szépet, izgalmasat és szívtunk virágillatú erdő-leheletet. Hogy Graál tanárnőn, Csinszka-fejűn és rajtam kívül ki mit vitt magával emlékképpen, nem tudhatom, hogy a később kiszivárgott hírek szerint valaki meg nem nevezett illető célzott arra, hogy a kiránduláson sajátságos dolgok is megestek a vén fatörzsek és előredűlő sziklák díszletei között, azt mindenesetre megtudta a püspök.

Anyám úgy ismert, mint önmagát, talán saját magánál is jobban, mert mikor beléptünk holtfáradtan, elnyúzottan Cilivel, nem azt kérdezte, milyen volt, gyerekek, hanem hogy ki bántott bennünket. Nem hazudtunk, csak az időjárásra, a beállt kánikulára és a szokatlanul nehéz túrákra fogtuk megviselt arcunkat, és lelkendeztünk, milyen élményekkel gazdagított az út. Elsőnek Cili fürdött megérkezéskor, mikor én kerültem utána a fürdőszobába, hallottam az ajtón át, engedélyt kér anyámtól, hogy felnézhessen a zenedébe, szerette énekoktatóját, logikus volt, hogy első útja hozzá vezessen, Cilinek az őt hangképzésre oktató hölgy volt az, ami nekem Korondy tanár úr.

Mióta az a bizonyos értesítés megjelent a helyi lapban, senki nálunk ki nem ejtette Textor nevét, az alkut megkötötték, hiába gyötörhette egymást a tánc ölelésében Tattay ezredes özvegye intézetében a tragikus pár, nem remélhettek változást. Az volt a szerencséjük, hogy 249Stupica Szerén utált társaságba járni, ahonnan hamar kinézték, a lány kedvezőtlen külsejét és kezdetleges kifejezőképességét nem tudta ellensúlyozni apja gazdagsága, Stupicáék maguknak éltek, az apa nem siettette az esküvőt, Szerén szeretett menyasszony lenni. A város mindig tele volt pletykával, hát még ezekben a sűrűsödő fellegű években, amikor akiket érdekelt a politika, tengelyhatalmi lehetőségeket emlegettek, Hitler és Mussolini neve már nemcsak német lovagom nyelvgyakorló leveleiben, vagy Arthur unokafivérem kitöréseiben szerepelt folyton, de a napilapokban is, én apám kérésére kezdtem Lehrernek nagy kihagyásokkal válaszolni, untam szegényt, nem érdekeltek sem közlései, sem kérdései, csak a film és a színházi hírek, bántam is én, mit főznek a politika kondérjában az államférfiak.

Ahogy nekem idegen és terhes volt a számok világa, olyan abszolút biztonsággal tájékozódott Stupica Szerén apja közegében, nem értettem, a hentes miért tartotta olyan fontosnak, hogy támaszt neveljen leánya mellé, ha valaki segítségre szorul ebben a frigyben, az a tanácstalan Textor. Akkor még nem volt divatos a mácsó magatartás, Margaret Mitchell Ashley-je meghozta a majdnem egzisztencialista új férfi ideált, Butler kapitány férfias férfi volt, szemrevaló és mácsó, Ashley Wilkes meg ábrándjai csendjében hazája hajdani árnyai között bolyongó, művelt és morál övezte figura, egyfajta amerikai polgárháborús homburgi herceg. Textorban az Elfújta a szél mindkét férfija egyesült, ereje, elszántsága Butlerhez, erkölcsi világa meg a valóságból egyszerre menekülő, azt mégis vállaló vetélytársáéhoz hasonlított. Egymás kezéből rángattuk ki Cilivel Mitchell regényét, nekem Ágoston Butler kapitány volt, neki Textor Ádám: 250Ashley, hogy közben történt valami Amerika történetében, kit érdekelt, Cili úgy érezte, ő Melanie, és persze hogy én Scarlett voltam, de a regény végén győztes Scarlett. Közben a köröttünk keringélő fiatalok bókjait hallgattuk, de kit érdekeltek Butler és Ashley regénybeli csókjai mellett az egyetemisták? A valamit érő fiatalok vagy a haza gondjai megoldásán tűnődtek és várták az egyszer bekövetkező igazságos tusát, vagy megriadtak a tagadhatatlanul abszurd szociális helyzettől, járták a tanyavilágot, rémségeket beszéltek a munkanélküliek helyzetéről, meg a veremben élő vákáncsosok lét alatti viszonyairól. Már régen Pesten éltem az orosz megszállás alatt, mikor az új rendszer miniszterei között ámulva ismertem fel a Tattay özvegyénél táncoló ifjak közül vagy fél tucatot, akik szociális érdeklődése akkor is megvolt, csak vagy untuk őket hallgatni, vagy nem is szóltak terveikről, kötötte őket a titoktartás törvénye. Tíz év múlva bekerültek az addig tiltott mozgalomba, vezető szerepet is kaptak közülük többen, szántam őket, mikor meg kellett élniük a valóság és az elméletek különbözőségét, közelről már nem volt egyszerű végigasszisztálniuk ezeknek a hajdani kivételesen eszes egyetemistákból kormánytagokká izmosodott fiatal férfiaknak, hogy ami eljövetelét annyi veszedelemmel szembenézve olyan tiszta szándékkal remélték, véres komédiává torzul. A megtévesztés első áldozatai éppen ők, egykori táncosaink lettek, akik szinte valamennyien értelmiségi családok gyerekei voltak: közülük csak egy halt meg természetes halállal, a többit vagy saját párttestvéreik végezték ki hamis váddal, vagy ők maguk irtották ki családjukat, és menekültek öngyilkosságba. Cili akkor már nem élt, én meg Pesten laktam, szomorú tanújaként azoknak, akik egyetemi bálokon szmokingos 251karjaikban tartottak valaha tánc közben, s hallottam, mi a hírük, szándékuk, csak éppen nem tudtam mit kezdeni kezdetben megkockáztatott politikai célzásaikkal. Akkor én már évek óta a Severiumban töltöttem a nyarakat, és Páter Severin közelében aligha hajolhattam volna éppen az ő tanaik felé. A páter tudta, amit én nem, a valódi oroszországi eseményeket, elmagyarázta, mivé torzulhat valami nagy és szent álom, amelyeket ezek a jó szándékú, jó képességű fiatalok magyar földön álmodnak. Cili ezeket a későbbi mártírokat csak Tattay táncóráin ismerte, a halál megfosztotta attól, hogy meghallja a tragikusra fordult finálét, Cili a valódi háborúból is kimaradt.

Előrefutottam a mesében, még gimnazisták vagyunk, Cili halálosan szerelmes valakibe, aki viszontszereti, csakhogy hiába. Átéltem, mikor a csoda megtörtént első látásra, mint Shakespeare-nél, a két fiatal egybetapadt a riadtan boldog pillanatban, tekintetük többet nem tudott egymásról elválni. Én úgy megbámultam őket, hogy a nagy meghajlás vezénylésekor hátrarúgtam és illedelmes bók helyett elrepesztettem a tánchelyiség legszebb tükrét. Anyám nyelt egyet a költség miatt, mikor jelentettem, de akkor is, mikor egy váratlan táncórán beállított megcsudálni minket, és ő is meglátta a Capulet–Montague párt. Anyám éppúgy tudta Stupica kötését Textorral, mint az egész város, de Jablonczay Lenke ismerte a viszonzott szerelem megvalósulhatatlan formáját is, így szerette ő azt a Hoffert, aki figurája ott állt egészen haláláig valami rejtelmes fülkéjében a lelkének, mint a Kékszakállú várában régi asszonyai. Anyám azonnal felfogta, valami jóvátehetetlen történt Cilivel, úgy is bánt vele, mint egy nagybeteggel. Textor nem 252vizitelt le nálunk, a menyasszonya nélkül nem is tehette volna, de igazán csak az hiányzott volna még testvérem tökéletes boldogtalanságához, hogy süteménnyel kínálgassa Szerénkét. Textor eredetileg Kassán élt, mérnökkari tiszt volt az apja, aki elesett az olasz harctéren még tizenhétben, anyját meg ugyanaz a spanyolnátha vitte el, ami szegény Kaffka Margitot. Textor ugyanolyan árva volt, mint Cili, csak más előzmények után, de ugyanolyan ellátatlanul, és az ő életébe nem Szabó Elek lépett, a majdnem illetlenül szegény, de a legtisztább szívű adakozó, hanem városunk egyik leggazdagabb polgára, Stupica, a henteskirály. Textort a kezdeti kialakulatlan és járvány kínozta Trianon utáni világban Kassán maradt rokonai szégyenkező kérésére Pestre hozta magával egy katonaárvákról gondoskodó bizottság, az elesettek gyerekei közé került, árvaházba, a kassai rokonok szeme sült ki, mikor az érdeklődésre meg kellett írniuk, az anyai ágban nincs kenyérkereső, maguk is alig élnek, az apai ágból csak egy vénlány maradt. A levél vége egyszerre volt naiv és siralmas, a vénlány közölte, nem tudja vállalni az árvát, mert éhezés és ellátatlanság miatt most mérgezte meg irgalomból egyetlen örömét, a kutyáját. Az elesettek árváit gyámolítók tovább kutattak, a gyermek rendkívül intelligens volt, ugyanakkor dacos, elkeseredett, kezelhetetlen, végül megint az egyház lépett, a Nagykollégium református árvákat várt szeretettel az internátusba, Textort szívélyesen fogadták, a fiút azonban megtaposta az élet és nem bízott már sem Istenben, sem emberekben, nagyon szerette az apját, de ahhoz mérhetően, ahogy az anyját nélkülözte, azt még elviselte volna dacos tüntetések nélkül, hogy nem látja többé, anyja elvesztése azonban átlendítette a józan tanulói magatartás korlátain. Komoly gond volt a Kollé253gium igazgatótanácsa számára, mit kezdjenek a zseniális és fékezhetetlen kölyökkel, tanítványt szereztek neki, a város egyik leggazdagabb embere kért az éppen még meglévő, de már erősen végóráit jelző lánypolgáriban oktatott Szeréna lányának instruktort, az igazgató Textort ajánlotta, aki folyton botrányt csinált az iskolában, ivott is, kártyázott, de nők nem érdekelték, az anya kezének illatát még érezte az emlékei között, a lányok körötte komolytalanok voltak, buták, nem foglalkozott velük. Pénzért már igen, annál inkább, mert az érettségi felé közeledve már éjszakákat maradt ki a Kollégiumból, ahol olyan rossz példát mutatott fényes tanulmányi eredményei mellett, hogy a vezetőség komoly mérlegelés után felszólította: tanulhat náluk, de nem élhet idebenn, keressen megbízható és leinformálható szállásadót. Stupica, a hadimilliomos, a szalámigyár igazgatója Szeréna lánya révén ismerte meg a fiút, Stupica özvegy volt, húga nevelte Szerénát, ketten figyelték Textor a lánnyal szemben tanúsított magatartását, de nem találtak semmi kivetnivalót, a fiú kiválóan ellátta oktatási kötelességeit, a kijelölt órákban hazajárt, mert így szólt a megegyezés, Szerénke azonban beleszeretett, Textor fütyült Szerénkére.

Mikor eljött az érettségi napja és Textor kitüntetéssel állta meg a nem könnyű exament, a szalámigyáros nagy háza kis szobájába holtrészegen érkezett haza, Stupica üzletember volt, nem ütött, mielőtt nem tájékozódott volna, megkérdezte a fiútól, mi búsította el ennyire, náluk csak nem kín az élet? Textor nyersen és romantika nélkül közölte, elmegy valahová tőlük, ahol többet kaphat, mint szállást, kosztot és némi zsebpénzt, orvos akart lenni, mióta az esze megvan, előző nap reggeltől estig állást 254keresett, de nem ajánlkozott semmi lehetőség, még ígéretet se kapott, ez olyan keserűvé tette, hogy leitta magát, amiért elnézést kér mindenkitől, és össze is pakol: annyit megtakarított az előző napi részegeskedés ellenére is, hogy valami tömegszálláson ellakhatik, vállal ő akár testi munkát is, ha megfizetik. Ha egy évig csak keres és nem költ, reméli, hogy összehozza az első félév tandíját, az orvoskaron talán könnyebben boldogul már. Tudja, hogy odavaló, sebész szeretne lenni, úgy érzi, sikerül, ha nem is most, érettségi után, de talán egy év múlva bejuthat a karra. A szóra: a fiú távozni készül, Szerénke fulladozni kezdett, úgy zokogott, Stupica réges-régen észrevette, hogy nem is szép, nem is okos lánya holtszerelmes ebbe a csodalegénybe, akit a háborús vihar a házába sodort, irodájába hívta a fiút és ajánlatot tett neki. Kiképezteti orvossá, ha az első tanév végén a professzoroktól nyert értesítés és tanulmányi eredménye Textor reményét igazolja, hajlandó folytatni a taníttatását, támogatását. Velük akkor már nem lakhatik, beíratja az orvostanhallgatók internátusába, amely a Klinikán működik és áll minden költséget. Ha elért sikerei valóban nagy jövőt ígérnek, az első év letelte után viszi a közjegyzőhöz, akinél Textor aláírja, orvossá avatása után feleségül veszi az akkor még éppen az iskolánk polgári tagozata végén botorkáló Szerénkét, és tisztességes férje lesz.

Textor nem is gondolkozott, az első év eltelte után egy orvoskar zengett himnuszt az új növendék szorgalmáról és képességeiről, a szerződést megkötötték. Nem Stupica, Szerénke hencegése következtében az ügy sajnos publikus lett, ezzel aztán elérte a lány, hogy Textor meggyűlölje, de Szeréna tudta, ettől az érzéstől még elveszi őt, Stupica pedig azt tudta, hogy bízhat a fiúban, aki 255nem fogja soha megsérteni az ő imádott, gyógyíthatatlanul buta, mégis szeme fénye lányát. Ezt mindenki beszélte a városban, mikor mi a Terráriumba kerültünk, már nevetve és részvéttel kommentálták azok a felsősök, akik hajlandóak voltak szóba állni velünk közös kivonuláskor vagy kiránduláson. Szerénkét is ismertük az utcáról, Textor folyton tanult, ő nem volt látható, Stupica úgy hívta: vejem, a munkaökör.

Hatodikosok voltunk, már túlestünk az iskola Terrárium tagozatán, és kinőttünk Renée néni kurzusáról, az iskolai rendtartás már a szalontáncok és a társadalmi érintkezési formák elsajátítását kívánta: továbbléptünk a Tattay, szintén a háborúban elesett katonatiszt özvegye alapította előkelő tánciskolába, ahol az özvegy könyörtelen szigorral válogatott, kiket érhet az a szerencse, hogy ő oktatja etikettre. Hatodikosok voltunk, mindkettőnket beírattak Cilivel, én komor voltam, mint az őszi viharfelhő, látványosan utáltam a társaságot is a táncórák unalmával együtt. Mindenki eljárta velem a maga kötelező fordulóját, de kölcsönösen nehezen viseltük egymást: a kurzus, meg én. Sajnáltam mindentől az időt, ami elvon az írástól, a fiúk meg rettegtek tőlem, jön már a szemüveges, természetellenes módon latinul beszélő dóczista, aki sose súg és állítólag rossz osztálytárs, táncolni éppen tud, de nem lehet vele semmi másról beszélni, csak valami iskolai dologról, kit érdekel az Atreidák családja táncórán. A kurzus tagjainak az özvegy nem irgalmazott, mindenkinek meg kellett tanulnia minden táncot, és mindenkinek táncolnia kellett mindenkivel annyiszor, ahányszor ő előírja. Én szenvedtem, Cili, aki minden zenétől amúgy is mámoros volt, ugyanúgy elbűvölt mindenkit tánc közben, ahogy énekórán, meg zeneelmélet oktatás idején a zenedében.

256

Testvéremet gyorsan mindenki fölé emelte a lezajlott Hamupipőke opera-előadás, amely éppúgy jelezte kikerülhetetlen jövőjét, mint számomra a megnyert trianoni irodalmi pályázat.

Hol vannak ilyenkor az őrangyalok? Ennek a két trianoni árvának sose lett volna szabad találkoznia, mert hordozták egymás végzetét, csak egyik se tudott róla. Textort majd szintén megtalálja az olvasó a Disznótor Gáborkájának figurájában, aki a színdarabom prömierjén nézi végig önmaga történetét, éppen Tokióból jött, ott dolgozik már évek óta, Szerénke rég elvált tőle, nem bírta az unalmas orvosfeleségeket, és fárasztotta férje egyre fényesebb szakmai sikere. Azon az estén, mikor meghajoltam a közönségnek, törtem a fejemet, kapcsol-e Textor, én tudtam, ő ott lesz a nézőtéren a vendégek között, megismertem a nevét, a sebészeti klinika igazgató professzora igényelt a titkárságon neves külföldi, de magyar származású kollégája számára jegyet az én prömieremre. Textor nézte a Kígyómarás-t, s ha valaki tudta, mit vetített más háttér elé a tánciskolában is kutyás Szabó néven ismert egykori dóczista, az ő volt, tisztességből mindig megtáncoltatta, pedig a testvérébe volt szerelmes. Már nem hordok szemüveget, óriási műszempillám van, most kezd a visszafojtott könnyektől átforrósodni, a közönség tombolva köszönti a színészeket, a vendég, – aki szép japán felesége mellett ül – meg a szerző senkit nem látnak egymáson kívül. Textor nem jön fel a protokollszobába, nekem a műszakiakkal kell pezsgőt innom, mire feljutok az irodába, kiürül a nézőtér is. Textor nem merte megkérdezni tőlem, üzent-e neki valamit Cili, mielőtt meghalt. A műszempillákat lerántom, pedig nem okos nekem most a szememet mu257togatni, míg a stáb gratulál. Nem hallom, ki mit dicsér, az én fülemben a másik Cili fémjelezte gyermekopera, a Csipkerózsika kórusa énekel, ott űzzed az őzet… Istenem, dehogy tüskebozót. Tenger volt. Tenger. De hiszen Tonelliné halálát hozták a világlapok.

Hol még a kutyás prömierje a Madách Színházban? Alig készültünk fel az Akváriumba, még állnak Debrecen régi díszletei, előttem isten tudja, mennyi év még, előtted, Cili, pontosan öt. De a tragédia megkezdődött, Krausz Pubi lépést vált, tovább sodorja Júliát, de a Capulet- és Montague-ház végzetét nem tarthatta vissza senki. Megjött Roger gróf, lehet szenvedni, mert a grófot előre megvették, és vőlegény, ha ismerné Kovács nénit, a grófnak is mutatná a kártya a bajt, hogy akit szeret, messze viszik innen. Ez a végzetes szerelem egyetlen pillanat, álmok és gyönyör varázslata volt, hatalmától Textor úgy megriadt, hogy sarkon is fordult és hazament, hogy másnaptól addig nyomozzon, míg Cilit, akit sose szerethet, meg nem találja. Testvéremet másodszor vasárnap látja újra az istentiszteleten, hogy mi volt aznap a textus, elfelejtettem, azt viszont nem, hogy Cili mellett ültem, és megéreztem, megrándul a teste. Textor Szerénkével volt és Stupicával, róluk ismertem meg én is és láttam Cili arcán a rémületet: a tánciskolai idegen a kassai hősi halott fia; a jótékonyságból megvásárolt orvostanhallgató azonos a hentesék hírhedt magántulajdonával. Nagytiszteletű úr hallotta, hogy valaki sír, azt is, valaki kifut a templomból. Hogy csinálta Textor, nem tudom, de aznap este Szabó Cecíliának csokrot hoztak, névjegy nélkül, valaki kifosztott egy parkot, vasárnap nincs nyitva este virágüzlet.

258

Nocsak – mondta apánk –, valaki a kolonból? Kit bolondítottál meg, Cili? Senki nem válaszolt, én zavartan nevettem, Cili templomi arca fehér maszk, nem kérdeztem tőle semmit, mikor lefeküdtünk, némák voltak az ágyaink. Egyikünk sem aludt, első találkozásuk után is csak kivételes válság idején említettük Textort, Cili némasága arról, mit érez, remél, csaknem beteges volt. A bécsi utam előtti, együtt töltött éjszakán megkérdezte: ugye most már mindennek vége van, Dódi? Első nap volt, hogy viselte Tonelli jegygyűrűjét. Nem tudom – feleltem, és csakugyan nem tudtam, de történt már csoda Cilivel, kétfelől lőtték a családját, ő az egyetlen, aki megmenekült.

Most azt érzem, ha nincs Tattayné tánciskolája és nem kerülünk az Akváriumba felső tagozaton, talán Cili is nézhette volna a prömieremen valamelyik színdarabomat, és ő ül Textor mellett, nem a szép távol-keleti nő. És nem a Kígyómarás-t adják, mert azt akkor én soha nem viszem színpadra. Ha te akkor, mikor én ősszel megjöttem Bécsből, esküvőd előtt visszakéred a szavadat Tonellitől, Textor nem tudom, honnan és hogyan, azaz dehogynem, megszerzi a pénzt, egyik férfi sem dacoskodik, sem ő, sem apám, a Csederkey akció létrejön, a pénzből Textor kifizeti Stupicát, és Téged vesz feleségül, nem Szerénkét.

259

Anyám azt hitte, bármi történt a kiránduláson, hamarabb kiheverem – nem hevertem ki, ahogy Cili sem a maga reménytelen, csupa remény kettős életét. Az élmény földrengése ránk borította az Akvárium biztonságát, nem láttuk, de éreztük, megrepedt az üveg: itt a szökőár, megfulladunk. Ősztől hetedikesként már kevesebb lelkesedéssel ejtettem szót otthon Ágostonról, és ha elkerülhettem, nem említettem az addig állandó dicsfénnyel övezett Adélt. Cili, szegény, elmerült saját keserűségében, a város Textor eljegyzésének publikálása óta lezártnak tekintette a Stupica karitatív gesztusa kezdeményezte helyzetet: Textor tisztességes adós, elkezdte a törlesztést, nem lehet nagy öröm, mert ha volt valaha visszataszító menyasszony, akkor Szerénke az, büszkén és diadalmasan úgy lóg szép szál vőlegénye karján, mint egy piaci kosár, csattogva nevet és jegygyűrűjét villogtatja. Akkora kísérőgyűrűt vett hozzá neki az apja, hogy úgy hatott, mint egy színházi kellék.

Az egyetlen hely, ahol a két trianoni árva láthatta egymást, a templom volt, Szerénkét is a mi intézetünk polgári tagozatában nevelték, ő is ragaszkodott volt iskolája templomához, minden ünnepen, minden vasárnap ott dicsérte az Urat a jegyespár. Testvérem maga elé bámult, énekelt, mikor kellett, időnként úgy tett, mintha 260fohászkodnék, de nem szerettem volna megtudni, mit kérdez ilyenkor az égtől, és az ég ugyan mit tud válaszolni neki.

Ágostonon úgy karácsonytájt egyébként változást tapasztaltam, megfejtésében Cili segített. Említettem, szünetekben mindig a könyvtárba menekült a tanulók elől, most változtatott a viselkedésén, feltűnő módon magához intett engem a latinórák után, a leckéből kihagyott részletekkel tágította fogalmi körömet, ezt megtette akkor is, ha az utcán összeakadtunk, még utánam is kiáltott, ha nem vettem volna észre, elkísértette magát egy darabig. Elképedtem: eddig, ha ajánlkoztam pár megszerezhető magánmondatára, udvariasan, de észrevehetően többnyire kitért. Egy este Cili nagy csöndesen azt mondta Brüll bácsi ágyában:

– Alibit keres, Dódi, veled leplezi magát, Milánóék alighanem mindent tudnak, de Csinszka-fejűt közéleti nagyapjára tekintettel futni engedik, csak a férfi bűnhődik. Ha itt kivégzés lesz, nem a tanulót tanácsolják el, mit szólna a Zsinat meg a kultuszminiszter? Csinszka-fejű szegény, elcsábított gyerek, részvét illesse, de vesszen a csábító! Érzem, Ágoston téged választott alibinek, külön foglalkozás akár szünetben is kiváló növendékek esetében itt szinte tanári kötelesség, most beléd kapaszkodik. Te, ennek Adél mindent elmondott, ez most keresi a kiutat, amelyen talán menekülhet.

Rémülten hallgattam, milyen bölcs, milyen könnyen tájékozódik ebben a bonyolult életben: saját kínja hamar megérlelte Cilit.

– Franszoa és Móré nem vettek észre semmit – hallottam a suttogást Brüll bácsi ágyából –, tanú az ügyhöz egyetlen van, te, de ezt csak Adél tudja, Ágoston nem. 261Ágostonnak fogalma sincs arról, ki állt a tisztás peremén, Adél meg téged tartalékol, bomba vagy a kezében, ha Ágoston nem békül ki vele, fejére robbant téged. Elképzelem, mit érez, ha szemébe mondják: „Szabó apja tanügyi bizottsági tag, hátha a leselkedő elmondta otthon, te láttad őt, amint a győztes vetélytársaddal szerelmeskedik.” Ágoston most meg akar hódítani, hogy tartsd a titkot. Nagyon okos légy, Dódi!

Ezt még hallgatni is gyötrelmes volt, de megszívleltem. A szabályos tanévkezdet fordulatot jelzett: Ágoston kétségbeesetten próbált a közelembe kerülni tanításon kívül is, ezután már elszaladtam előle, nem észleltük már azt sem, hogy Csinszkát a könyvtárba hívná Bánkút után, hetedikes korunkban oda már engem hívott és András Annát. Nem tudom, Anna, aki ott se volt a Bükkben, mit érezhetett meg a valóságból, de azt javasolta, miután mindkettőnket meghív könyvet választani tanulmányaink kiegészítéséhez, menjünk hozzá mindig kettesben, soha egyedül. Ágoston arcán átfutott a kelletlenség, hogy két lányt látott belépni, nekem meg a szívem facsarodott bele a felismerésbe: megint késve érem el, amire vágyom, és nem a tervezett szereposztással. Ha nem engem csókolt a tisztáson, nem leszek szubrett a komédiájában.

Az iskolás megérzi, ha a tanári szobában valami nem tisztázott, megéreztük mi is. Mi Cilivel azonnal, András kicsit későbben, amikor Ágoston már mindenkivel beszélgetett folyosói ügyelet idején, és kis kört alakított maga köré, csevegett és bűvölte a hallgatóságát, Cili nagy komolyan diagnosztizált: retteg. Testvérem egyébként eltalálta az igazat, csak a történet bonyolultabb volt, drámaibb is annál, mint gondoltuk. Egy reggel Móré jött be latinórára, és közölte, Ágoston tanár úr beteg, 262sajnos hosszabb időre fogjuk nélkülözni, az oktatás viszont nem szünetelhet éppen az utolsó, érettségi előtti évben, a tanár úr betegsége miatt ő veszi át az osztályt, míg kollégája meg nem gyógyul. András mögöttem ült a középső padsor második padjában, pici érintést éreztem a lapockámon, nagyon hátrahajtottam a fejemet, jeleként, hogy értem, én is észrevettem, történt valami, aminek nem a betegség az oka, de nem tudom, mi. Dehogynem tudtam: ezek szerint kiderült a Csinszka-ügy, nyártól mostanáig tudták titokban tartani.

Iszonyú latinóra volt, nemcsak azért, mert Mórét felkészületlenül érte a megbízás, hanem mert az osztály azonnal reagált az elképzelhetetlenre: Ágoston szombaton még oktat, feleltet, hétfőn már kórházban sínylődik, ilyen nincs, mióta ismerjük, egy napot sem hiányzott. Szünetben rohantunk Katalinhoz, Milánó távoli rokonához, aki tagadni próbált, állította, nincsenek hírei, azt nem hitte senki, a távoli rokonnal ugyan minden tanár felháborító módon kivételezett, de nem vettük rossz néven, maga is tudta, nem a zsenialitása arat diadalt, csak családi kapcsolatai, amellett személye volt szeretetre méltó, Katalin ott segített, ahol tudott, mint András, mint Cili. Most elsírta magát, de nem nyilatkozott, végül békén hagytuk, mert láttuk rajta, hogy Milánóék vasárnapi ebédjén meghallhatott valamit, valami fontos titkolnivalót, de Milánó megfenyegette: némaság, fékezze a nyelvét. Aki nem fékezte, az Adél volt, egy majdnem felismerhetetlen Adél, aki bolyongott a folyosón, történelemórákon úgy feleltetett, hogy elfelejtett minősíteni, néztünk rá, mint egy színielőadáson, olyan volt, mint Ofélia. Alig vártuk, hogy vége legyen a vergődésének, rohantunk ki a teremből, valósággal megrémültem, mikor rekedt, eddig ismeretlen hangján 263utánam szólt: „A könyvtár most üres. Hosszú szünetben keress meg ott! Egyelőre én vettem át a tanári könyvtárt.”

Cilire néztem, ő rám, mindketten Andrásra: hát ez mi? András vállat vont, utólag nem értettük magunkat, Bánkút-ügyben miért az okos, a művelt, a mindig segítő Andrástól vártunk megoldást, aki nem is volt ott a kiránduláson? Szerencsére Móré és Adél órái után francia következett, a pihenő, ki-ki elengedheti magát, Franszoa magyarázta, hogy bírta ki Vercingerix és Éponine nevű hitvese a gall támadást és rejtőzött pár hívével valami föld alatti helyen, kit érdekelt! Adél képtelen magatartása, Móré zavart szavai után az osztály nyugtalan lett, Franszoánál megtehettük, hogy fecsegjünk, ő azért csak mondta a szöveget. Bennem még eleven volt a személyéhez kapcsolódó emlék a végzetes kiránduláson, végre ismertük eltakart arcát is, máskor esetleg jobban ráfigyeltünk, mit magyaráz Galliáról, de Ágoston eltűnése nyugtalanította az osztályt, engem meg Adél érthetetlen meghívása zavart. Ha megmarad köröttünk az iskola megszokott rendje, ha nem kényszerülünk belelátni a felnőttek életébe, Bánkút árnyai lassan csak elhalványultak volna, de így egyre sötétebbé vált az erdő. Hosszú szünetben úgy mentem le a könyvtárba, mintha a kivégzésemre vinnének, féltem attól, amit Adél esetleg kérdezhet, mi keresnivalóm volt ott, ahol nem volt semmi keresnivalóm akkor éjjel, mert hátha mégis észrevett, csak nem jelezte, részint mi lehet, ha nem a Csinszka-ügy, az, amit velem kell megbeszélnie?

Mindent vártam, csak azt nem, ami belépésem után történt, Adél az ablaknál állt, kinézett az utcára, mikor beléptem, vettem észre a cigarettát a kezében: dohányzott. Iparkodtam úgy irányítani a pillantásomat, hogy lássa, nem rá figyelek: a Dóczi falain belül férfi sem 264dohányozhatott, nemhogy nő. De ami várt, azt nem lehetett füstként kiszellőztetni, ahogy Bánkút tisztása sem süllyedt sajnos el. Adél helyet mutatott azon a széken, amelyen mindig vágytam volna ülni, de csak egyszer jártam ebben a számomra szent könyvtárban, és Ágoston nem ültetett le: ahogy jöttem, vihettem is már a kért könyvet, udvariasan elbúcsúzott. Adél nyitása úgy megdöbbentett, hogy csak rámeredtem: nem tévedek, ezt kérdezi?

– Ha jól tudom, apád tagja a fenntartó testületnek, és presbiter – mondta Adél a már órán is érzékelt idegen hangján –, dolgozik a törvényhatósági bizottságban is. Jól értesítettek?

Míg igent mondtam, végképp nem értettem, már meg hogy kerül ide az apám? Aztán megtudtam.

– Te értelmes lány vagy, Szabó, ha eltekintek attól, hogy időnként zaklatod kamaszkori szánandó szenvedélyeddel Ágoston tanár urat. Most az értelmedhez beszélek, mikor megkérlek, bírd rá az apádat, hogy a fegyelmi tárgyaláson álljon ki a tanár úr mellett, és ne engedje meg, hogy eltávolítsák innen!

Csak néztem rá. Ki tud ilyen iszonyatos mondatokra válaszolni? El akarják vinni tőlünk Ágostont? És hogy kerül ez a história ennyi testület elé innen, és mit feleljek, ugyan mit? Adél nem ismeri Szabó városi tanácsost, én már igen.

– Elég történelmet tanultál ahhoz, hogy észrevedd, milyen az, mikor az események áttaposnak egy ártatlan ember életén. Ágoston tanár urat megrágalmazták, sajnálatos módon az egyházi és világi vezetőség komolyan vette, elhitte a vádakat. Ha a fegyelmi bizottság összeül, Debrecen városát többek között a te apád is képviselni fogja, mert lánya idejár, és annak révén mindenkit ismer 265közülünk, amellett iskolaszéki tag és a gyermekbíróság elnöke. Kérd meg apádat, álljon Ágoston tanár úr mellé, cáfolja meg a vádat, utasítsa el a feljelentést, mondja, hogy mindebből egy szó sem igaz, ha az volna, tőled régen hallotta volna már.

Életem egyik legkülönösebb pillanata volt, ilyet sose rendeztem még az otthoni játék színpadomon: két egyazon emberbe szerelmes nő néz egymás szemébe, akik már féltékenyek se tudnak lenni ijedtükben, akkora veszély fenyegeti az imádott áldozatot. Felelni se tudtam, kiszáradt a szám, amellett vakon tapogatóztam a helyzetben, mit illik tudnom, mit nem, és egyáltalán léphetek-e? Adél tőlem kér segítséget, de hisz ha észreveszek valamit, elvben tájékoztathattam volna a szülőket, és legjobban tudhatom, igaz a vád. Ki jelenthette a hatóságoknál, ami történt? Ki volt Ágoston árulója? Eszerint volt még egy harmadik személy is a vadrózsasövény mögött? Valakinek figyelmeztetnie kellett a püspököt.

– Mondd, hogy igen, hogy megígéred, úgy véded, ahogy csak bírod a tanár urat, mert el akarják veszíteni ezt az embert! – és Adél ereje itt ért véget, a cigarettát égve dobta le a parkettára, és a fegyelemmel fékezett sírás könnyei végigömlöttek az arcán. Én csak a kötelező módon állandóan viselendő virágos iszákot ejtettem le ijedtemben, odacsattant a földre. Mire felemeltem, már szabatos mondattal feleltem:

– Szólni fogok édesapámnak.

Adél csak a kezével jelzett, mehetek, megszólalni nem tudott, zokogott, fékezhetetlenül, aztán hallottam, hogy magára zárja a könyvtár ajtaját. Hogy a nap további részén mi történt, nem tudom, befelé figyeltem, önmagamra, Cili kérdésére se feleltem, András a tenyerére rajzolt egy kérdőjelet és felém mutatta énekórán, nem 266válaszoltam neki sem, csak néztem magam elé, mint akit jól fejbe vágtak. Cili hazafelé menet tudhatta meg, mit éltem át, volt azon a kis háton amúgy is teher, én most még jobban meggörnyesztettem azzal, amit Adéltól hallottam. Olyan jellemző volt testvéremre, hogy mindig megtalálta a millió probléma között az egyetlenegyet, amivel érdemes foglalkozni.

– Édesapa? – hallottam. – De hisz neked sem segített Fejér ellen, Dódi! És ha ezt bízta rád Adél, akkor apád már napok óta tudja, mi történt Bánkúton, és látod, hallgatott. Ahogy ismerem, fel lesz háborodva, hogy belevontak az ügybe, mert előttünk nyilván el akarta titkolni, amit vele közöltek. Milyen rosszkedvű volt az utolsó napokban, és nem tudtunk rájönni, mi nyomasztja. Hát ez. Ágoston.

Hetedikben súlyosbodtak a tennivalók, több felkészülés kellett az órákra, a külön nyelvleckék egyre kevesebb lélegzetet hagytak, én ógörögre jártam Boldner tanár úrhoz a Nagykollégiumba. Ki tudtam volna térni aznap a kínos feladat elől, hogy átadjam apámnak Adél üzenetét, de a délelőtti jelenet annyira megijesztett, hogy nem mertem várni a közléssel. Mikor ebéd után visszavonult, latinul megkérdeztem: – Permittis-ne me intrare sancturarium tuum? Sejthette, fontos a közlendőm, ami nem a családi asztal mellé való, intett, hogy követhetem. Mikor beléptünk, nem kínált hellyel, ami régi mókás szokása volt. Fogalmaztam, mivel indítsam el a beszélgetést, de segített: – Fac audiam.

Hát ha hallani óhajtja, mondom én, de egy szóval se többet vagy mást, mint amit Adél rám bízott. Nézett maga elé egy kis ideig, mikor befejeztem, a válasza váratlan kérdés volt:

– Most segítsek, mikor az egész Tiszántúl tudja már a históriát? Lennél szíves elmondani nekem, voltaképpen 267mit észleltetek Bánkúton? Mert valami történt, amiről hallgattatok Cilivel mind a ketten, és egyikőtök boldogtalanabb, mint a másik. Mióta megjöttetek, anyátok nem ismer rátok. Miről hallgattatok?

Kezem-lábam kihűlt: még anyánknak se szóltunk semmiről, ahogy Textor nevét sem ejtette ki a színházi botrány után senki. Hogyhogy hallgattunk? Hát persze hogy igen. Ki említhet ilyesmit? Néztem a padlót. De apám nem ok nélkül volt a gyámhatóság elnöke, neki vallott szülő, gyerek. Én is.

– Magdolna – hallottam –, azt hittem, a magad esetén megtanultad, ide hozzám csak akkor léphetsz be kéréssel, ha morális indoka van. Te hatodikos korodban egyszer meggondolatlanul léptél, gondolkodás nélkül határoztál, aki megbüntetett, ma is büntet, megtehetném, de nem fogom le a kezét, mert az igazságtalanul büntetett igazságnak is van érvénye. Nem keresztyéni ez a bosszúhadjárat ellened, de tanulsz belőle, felnőttnek józan mérlegelő leszel. Üzenem Graál tanárnőnek, Ágostont nem mentheti meg senki, elbocsátják, alighanem nyugdíj nélkül. Elhiggyem, hogy nem saját szánalmad hozott ide, hanem valóban Graál tanárnő küldött? Mert az nem volna érthető.

Hogyhogy nem volna érthető? Miért? Csak néztem apámra, láttam az arcán, hogy fáj a szíve miattam, de nem csak nem tud, nem is akar segíteni. Változott az arcszíne is, egyszer csak bíborba borult a feje.

– Hogy szerelmes vagy abba az emberbe, mindenki észrevette, de az nem a te vétked, hanem a szerencsétlen biológiád bűne: neked csak különleges műveltségű ember hatására tud megforrósulni a tested, és nem is annyira a férfi kell neked, csak a tehetsége, a kultúrája. Te mindig az értelmeddel leszel szerelmes, és hála 268istennek, nem vagy frigid. Nézz a szemembe: volt bármi közöd Ágostonhoz? Megközelített?

Dehogy közelített meg. Szégyelltem magam, mikor megmondtam apámnak: nem kellettem neki. Felkaptam lehajtott fejemet, mert belenevetett a szégyenletes csendbe. Rossz nevetés volt, megvető nevetés.

– A buta faun! Te fogsz tudni felelni, ha hívnak, csakhogy az, aki egyszer csakugyan eligazít a saját életedben, sose akar majd a pázsitra fektetni. Bizonyos, hogy valóban Graál tanárnő küldött hozzám? Adél? Volt képe?

Hirtelen felfogtam valamit. „Volt képe?” – kérdezte apám. Jézusom, csak nem?

– Megbánta, mi? Először elmegy feljelenteni minden hatóságnál, ami csak illetékes, jár a püspöknél, a polgármesternél, a tankerületi főigazgatónál, a fenntartó testületben. Mit óhajt a tanárnő ezek után? Hiszi, hogy Ágoston megúszhatja? Van tanúja Graál tanárnőnek, a menedékház kertésze, szerintem hamis tanú, Adél valamivel, talán pénzzel rávehette, hogy segítsen neki. A Baraczkondy lány mindent letagad majd, kivételes helyzete miatt amúgy se szabad őt beidézni, Ágoston meg hiába próbálkozik, neki vége. De hogy volt mersze Graálnak bevonni téged, hozzám küldeni protekcióért? Persze, csak a vak nem látta, hogy számíthat a támogatásodra, hisz elájulsz, ha Ágoston nevét csak hallod. Még most is szerelmes vagy bele, Magdolna?

– Incertum – feleltem csendesen. – Haud possibile.

– Stultissima – felelte a régi hangján.

Ha azt mondja, kis hülyém, akkor megbocsátott. De hogy Adél áruló, sose hittem volna. Ha mindezt tudom, nem vállalom a közvetítést. Meg is mondtam, bocsásson meg apám, hogy egy jellemtelen nő üzenetével zavartam. Megrázta a fejét.

269

– Adél nem jellemtelen, gyerekem, csak boldogtalan. Mint te, aki észrevetted, hogy valami szövődött Ágoston és a között a – kereste a szót – teremtés között, és olyan féltékeny voltál, hogy szavadat is alig vesszük, mióta tudod, megcsalt egy másik lánnyal. Most már értem, miért hallgattál, azaz voltaképpen nem. Nem jellemvonásod magadat kelletni valakinek, aki nem kíván. Ha tisztességes akarsz lenni, Cilitől tanuld meg, mi a becsület, aki nyomorult itt vergődik a maga fonta hálóban. Cili állja a szavát, nem közelít a megvásárolt rabszolgához, de te gondolatban elégszer felkínáltad magad Ágostonnak. Magdolna, vigyázz, ne mérd tudásszintjével egy férfi tisztességét, és azt se képzeld, hogy te megszegheted a törvények bármelyikét! Nevelő nem érintheti azt, akit nevel, ha megtenné, az majdnem olyan volna, mintha szülő gyalázná meg a gyerekét. Dolgozd ki magadból az érzést, Graál tanárnőnek meg azt üzenem, nem áll módomban megfogni az igazságszolgáltatók kezét. Keressen valami tapintatos indokot a fenntartó testület, mikor a nevelőt eltávolítják, Ágoston állása megszűnt.

Kicsit várt, mielőtt megkérdezte volna tőlem: – Nagyon fáj, Magdolna?

Úgy fájt, amit mondott, hogy állni alig tudtam. Ágostont kivégezték, a törvények szerint állást iskolában nem kaphat soha, mit fog szólni otthon a felesége, és Adél, a hazug, az sose volt a Gyóni Géza özvegy és szűz arája, hogy jelenthette fel azt, akit annyira szeretett, csak mert nem bírta más karját látni a nyaka körül? Vagy őt is ölelte? Persze hogy igen.

Rohantam Cilihez, de nem tudtam elmondani neki semmit. Arthur unokatestvérem ült mellette a szobánkban, aki most költözött vissza a szüleihez, valami bána270tos nőhistória maradt mögötte Pesten. Egyébként szikrázóan tehetséges volt, Bartók tanítványa, én imádtam, nem zenei tehetsége miatt, én műveltségét szerettem benne, azt nem felejtettem el, hogy mikor pici voltam, annyit játszott velem izgalmas játékokat, az egyiptomiakról mesélt, mutatott nekem szkarabeuszgyűrűt, és megtanított egy szóra: hieroglifa. Arthur, mióta visszajött Debrecenbe, felbukkant nálunk szinte naponta, és egyre többet akart Cilivel lenni, aki neki jog szerint senkije se volt, nem első unokatestvére, mint én, Cilit akár el is veheti feleségül, ha ez volna a kívánsága.

Itt bukfencet vetett a gondolat: nem is ostoba ötlet. Testvérem kedvelte Arthurt, ha nem lettem volna tele a saját sürgős közlendőmmel, nem vagyok hozzá barátságtalan, de annyira vágytam már Cilivel beszélni. Meg kellett várnom, míg Arthur ráébred, ideje indulnia, eleget nélkülözi nagybátyám, az ő otthonából tűnt el Arthur tíz évvel ezelőtt, hogy Bartók kisinasa legyen Pesten, és valami meghiúsult nász miatt került vissza a városunkba. Mert itt oktatott zeneszerzést, Arthur azzal a hírrel jött, a Zenedében most állítják össze az őszi műsorokat, az évad szenzációja Tonelli mester látogatása lesz: várható egy Bartók-koncert, Tonelli vezényel, egy kétzongorás a két zeneszerzővel, álom, amit az ősz ígér. Cili figyelt is, nem is, az angyal, aki a demarkációs vonalon mögötte állt, mikor a szülei közrefogták, igazán szólhatott volna neki, most figyeljen, mert a párkák megint sodortak egyet a fonalán. Végre kituszkoltam Arthurt, mulasson apámmal, Cili valami fellépést beszélt meg vele, jótékony célra már engedték olykor nagy nyilvánosság előtt énekelni. Arthur egyébként megígérte, ha rá tudja beszélni azt a tigrist, aki két kudarcos házassága után maradt sebeit nyalogatja, elcsalja ide hozzánk: 271Tonelli nálunk legalább pihenhet, nem fogja senki sem zaklatni.

Mikor végre mindent elmondhattam neki, Cili testvérem előttem tört össze megint: ennyire szomorúnak a Textor-botrány óta nem láttam. Én a fél karomat adtam volna oda, ha megmenthetem Ágostont, azzal a kikötéssel, hogy az áruló Adélt börtönbe csukják, közös cellába Csinszkával. Mikor elmondtam Cilinek, csak nézett rám kétségbeesett, szomorú szemével, és azt mondta csendesen:

– Te aztán mindent jól elintéznél, Dódi. Ne sajnáld már magad annyira, te nem is szenvedsz, csak megsértődtél, mert te szeretted volna Ágostont bűnbe vinni és elvitték a zsákmányt. Tudod, ki szenved valójában? Az a boldogtalan Adél, és majd ha megtudja, a felesége, de legjobban maga Ágoston. Felfogod te a saját csalódásodon kívül azt, mi történt itt? Mi lesz, ha nyugdíj nélkül csapják el, és mit mond ilyenkor egy egyetemista fiú az apjának, meg egy feleség a férjének? Hogy szégyellje magát? Ne ítélkezz, te se lettél volna tisztességesebb Csinszka-fejűnél, csak nem kellettél neki.

Arthur, mikor minket itt hagyott, még időzött egy kicsit a kertünkben, apánk csukta be mögötte a kaput, mikor végre eltűnt, kiáltott értem. Nem tudtam Cilinek válaszolni, azt hiszem, nem mertem cáfolni a szemrehányását, azon tűnődtem, hogy mondom meg Adélnak, amit apám közölt, és hogy kérjem meg, ne küldjön velem üzenetet senkinek, sehová.

Apám a kései rózsáknál állt, a frissen nyíló halványpiros virágfej egyik sérült levelét távolította el olyan gyöngéden, mint egy operáló sebész. Sose tépett le virágot, késsel se nyúlt növényhez, barátja, Julius azzal a felfedezéssel tért haza Indiából, hogy a növény testén okozott szenvedés műszerrel érzékelhető. Apám már 272nem volt se szomorú, se szigorú, mintha átmosták volna a hangulatát, unokaöccsei közül a pesti zeneakadémiai állást a szülei kérésére a debreceni konzervatóriumi tanszék ajánlotta hellyel most felcserélt Arthurt szerette legjobban. Rettegtem, hátha részleteket kér a bánkúti éjszakáról, de nem is célzott rá. Azt kérdezte: mit gondolok, Cili szereti-e Arthurt?

– Hogyne szeretné. Mind szeretjük – válaszoltam.

– Hogy szereti Cili? – kérdezte apám a rózsától.

– Normálisan, mint én – feleltem. Örültem, hogy Arthur jár az eszében és már nem Ágoston, örültem annak is, hogy elkezdett dúdolni, mindig ugyanazt dúdolta: Kié ez a tanya, hé… Csakhogy énekel, gondoltam, de elharapta egy enigmatikus mondattal:

– Kísérheti is voltaképpen – megvizsgálta, majd átállt a körtefához, és közölte, arról lassan le lehet szedni a maradékot, amit megkímélt a vihar. Tudnom kellett volna, mit talált ki, ami a családtól távolítja is, de közelíti is Arthurt, de nekem a kísér ige nem a zongorát vagy énekes számát, zongorakíséretes zeneművet jelzett, csak valaki hazáig való követését. Én, ha elkerülhettem, soha nem gondoltam zongorára, azt a keveset is elfelejtettem már a billentyűkről, amit valaha belém vertek.

Aznap már csak annyi történt, hogy a délutáni apai kihallgatás után anyánk arra kért, ha nem esik nehezemre, mondanám meg végre, mi az a rettenetes bánat, ami miatt hangosan nevetni régen nem hallottak. Megígértem, pedig tudtam, este apám úgyis elmondja neki, most fogja csak elmondani, mikor Adél velem küldött üzenetét is hozzáteheti. Bálványomat nem szerette anyám, emlékeztem, veszélyesnek érezte, és említett egyszer valami kádat, amiben egy öngyilkos fiatal nő holtteste feküdt. Most riadtam meg saját veszélyeztetett butasá273gomtól, de ez is fájt, ez a riadalom, fájt akkor nekem minden. Panaszkodni akartam Cilinek, de elnémított, szerinte Ágoston nem ér meg tíz csepp könnyet sem. Valami új volt testvérem szemében, valami majdnem mosolygó szomorúság. Min mulat, nem volt még elég, amit a közelmúlt hozott, Graál botránya, Ágoston, amellett visszakapjuk tanárnak Mórét, aki örökre gyűlölni fog a jeruzsálemi kutya miatt. Mi van derű ennyi keserűségben?

– Te Dódi – hallottam, és a hangja szilárd volt, komoly –, Arthur folyton emlegetett barátja világhírű karmester, te nem ismered a muzsikusokat, ez az egy főmuzsikus, olyan, mint mondjuk Toscanini, rövidesen itt fog boldogítani bennünket, és engem is bevetnek majd, hogy ezt is daloljam el neki, azt is, meg mindent. De mindez csak díszlet, Öregarthur és Elvira díszlete, amelyet a Zenede kölcsönöz, a valóság az, hogy Arhurt szeretné megnősíteni a família, meg a zenefőiskola is, hogy örökre Debrecenben maradjon. Apánk is ezt szeretné.

Apánk? Rábámultam. Őt miért érdekelné Arthur leendő felesége, hacsak nem azért, hogy segíthessen már imádott unokaöccsének, aki mellől eddig minden helybeli jelöltet elmartak a nagybátyámék, és addig tartották kurta kantáron, míg annak idején meg nem állt Pestig, de ha társra talált odafenn, innen hazulról azonnal szétintrikálták. Arthur szülei szemében minden zeneakadémiai hallgató vagy zenei munkatárs Traviata. Öregarthur még csak-csak, de Elvira néni Mohács.

– Hagyja a család Arthurt békében – mondtam kedvetlenül –, Öregarthurék miatt maradt agglegény, majd foroghat Elvira néni a sírjában, ő a fő intrikus.

– A helyzet változott. Már van jelölt is – folytatta Cili –, apánktól várják, hogy szállítsa. Még mindig nem kapcsolsz, Dódi?

274

Hogy kapcsoltam volna? Arthur mindig volt, mióta élek, szerettem, de sose vettem igazán komolyan, senkit nem vettem komolyan, akit rabbá tehettek a szülei. Cili látta, nem érdekel Arthur elképzelt jövője, mosolyát is elriasztotta valami, elhallgatott, tudtam, valamit el szeretne mondani nekem, csak nem tudja, hogy fogalmazza meg. Sok volt mindez egy napra, nem biztattam, hogy beszéljen. Az volt a legnyugtalanítóbb a ránk váró utolsó gimnáziumi évben, hogy testvérem olykor képtelen volt kifejezni magát úgy, hogy feleleteit egyáltalán elfogadják. Valami alakul Arthur körül, ez nyilvánvaló, képtelen elmondani egyszerű szavakkal, de nem is érdekelt, még rajtam volt a nyomás, a felnőttek világának lelepleződött álnoksága. Cili akkor elkezdte zümmögni a Beethoven-dallamot, aminek ő írt szöveget: Gondolj rám, ha egyszer nem leszek, sokszor, sokszor – üzente a dal a hajdani lánynak. Rászóltam Cilire, fáradt vagyok, most ne gyakorolja magát. Elmentem előle, vissza anyámhoz. Jablonczay Lenke szeretett kézimunkázni, valami különleges függönyt készített hálókötéssel. Mikor Arthur nevét kimondtam, először felnevetett, aztán azonnal elkomolyodott, megérezte, rendbe kell hoznia, amit a nem is ismertetett kirándulás feldúlt bennem. Apám ezek szerint csakugyan beszámolt neki.

– Apa elmondta az Ágoston-ügy színét-visszáját – hallottam –, ennek most már csak hivatalos folytatása lesz, számodra pedig befejezés. Ne akarj cáfolni, ha most azt érzed is, hogy soha nem hevered ki! Adj időt az időnek, gyöngyszálam, és csak sírj, ha úgy érzed, könnyíti a bánatot, mert fogsz még nevetni sokszor, de most éled át az első csalódásodat, és a szenvedés a legélesebb borotva. Nekünk eddig mindig sikerült csaknem mindentől megkímélnünk téged, de úgy látszik, többé nem lehet. 275Ne haragudj rám emiatt, de én úgy megkönnyebbültem attól, hogy ha számodra ilyen szomorúan is, de vége ennek az ügynek. Nős ember volt, hozzád túl idős, szertelen, aki nem tud parancsolni a testének, sose lettél volna boldog vele. Azt, aki csakugyan hozzád illik, még rejti az idő, addig tanulj fegyelmet Cilitől, aki mióta kihirdették Textor eljegyzését, a fejét is elfordítja, ha meglátja az utcán, pedig azt a fiút boldogan fogadnám a családba, csak Trianon másképp rendelkezett. Egy hősi halott katonatiszt árvája meg egy hűségesküt letenni nem akaró menekülő orvosé – ha Petőfi élne, róluk írná a János vitéz-t.

Anyám mindig meg tudott nyugtatni, mióta megszülettem, testi fájdalmam is csökkent, aztán eltűnt, ha csak a kezét megérintettem. Visszahajolt a kézimunka fölé, elmosolyodott, és azt mondta ő is: Arthur. Nem Ágoston, nem Adél, aki hazug és áruló, nem én. Mit akarnak ezek mind Arthurral, hisz naponta idejön. Jó, hogy itt nem hál!

– Ez az – mondta anyám –, itt is maradna örökké, csak nézzen rá szépen a testvéred, és ne ragaszkodjék folyton ahhoz, hogy neki közeli rokona. Neki egyelőre semmije, de még lehet a férje. Az egész város észrevette, hogy Arthur beleszeretett, Cili meg szívesen van vele, mert ő is szereti, de csak mint bátyját. Arthur beleőrült Cilibe, mit meg nem tenne a kedvéért, uramisten! Felfogod te, hogy ki Tonelli mester? Hozzá képest az én Kubelikom kisinas. Hát nem idecsalja, hogy Cili megértse végre, milyen jövő várhat rá, ha elveszi?

– A mi Arthurunk Cilit?

– A mi Arthurunk Cilit. Öregarthurék nagyon szeretnék, Arthur meg, ha figyeltél volna bármire az utolsó időben az Ágoston-ügyön kívül, magad is észreveszed, 276meghalna érte. Cili csak nevet az egészen, amikor képes nevetni szegény – komoly és szomorú lett anyám arca, teljesen más hangfekvéssel folytatta a mondatot. – Gyöngyszálam, ha úgy, ahogy Arthur őt szereti, Cili nem tudja is viszonozni az érzést, nem szabad visszafognod semmitől. Vigyázz a testvéredre, mert ha nem jelzi is olyan látványosan, mint te, érzékeli saját tragédiáját: neki mindenképpen el kell kerülnie a Textor közeléből, és ha Arthur visszamenne a pesti Zeneakadémiára, a régi helyére, ő ott lehetne a felesége, kétszázötven kilométerre Textortól.

Sok mindent ekkor értettem meg végre. De a gondolat abszurd volt, fejemet csóváltam.

– Kinek jó ez? Cili nem úgy szereti.

Anyám elkomolyodott.

– Arthur akkor tanít Pesten újra zeneszerzést, amikor hajlandó visszatérni a Konzervatóriumba, amellett imádja Cilit, és ha testvéred menekülni akar, útját ne álld! Elfelejtetted már Stupicát?

Hogy felejtettem volna el, de miért működik olyan mechanizmussal az emlékezet, hogy az öröm, az eksztázis, a siker, a vakító, boldog beteljesülés higgadt, tárgyilagos, kicsit szomorú emlékként rezeg vissza, de az átélt kín, a megaláztatás, a rémület, a rég elmúlt, elhantolt halott utolsó moccanásai plasztikusak és akusztikusak? Most is hallom: Egy bárka vár a Márvány-tengeren, nem sokkal vagyunk Bánkút előtt. Minden köröttem forog, mert sajnálnak, Fejér Margit megint harapott egyet belém, aznap a színházban nemzeti darab megy, tragédia, azt látnunk kell, apám mindig szerette a Herczeg-darabokat, dühös volt, hogy lenémetezték a kormányzó rokonszenve miatt, tőle tanultam meg, nem szelektálhatok, kivel szülessem egy időben, és nem szabá277lyozhatom egy hatalmon lévő államférfi személyemre irányuló ellenszenvét vagy rokonszenvét. Gyönyörűen felöltöztünk, egyetlen gondunk volt már csak azon a délutánon, hogy apám és anyám az utolsó percben döntötték el, hogy mégis kérünk aznapra jegyet, csakhogy a városi páholyban már nem maradt üres hely. Apám újra telefonált, mert eszébe jutott a megoldás, a földszinten kisikeríthetnek négy ülőhelyet, a színházi titkár ugyan kicsit bizonytalan volt, mert üres szék Herczeg-darabnál egy se szokott lenni, de aztán kitalálta, két helyet elvesz a tűzoltótiszttől, kettőt a színházi orvostól, és már mehetünk.

A csoda megtörténik, apám legyőzte az akadályt, fáradt vagyok, szomorú, túl sok történt velünk ezen a napon, igazán tudhatnám a mitológiából, ingyen csoda nincs, mindenért fizettetnek az istenek, de nem jut eszembe. A színházi orvos két helye mellett következő hármas és négyes számú széken Szerénke ül és Textor, az ötösön az anyahelyettes nagynéni, Stupica a hatoson, aki az élményre kiöltözött. Mindenki elegáns, mindenki azonnal azt játssza, nem történt semmi, itt ül két kis gimnazista lány, köszönj szépen, Szerénke, te is abban az iskolában voltál polgárista, a jövendőbeli vejemet a tánciskolából talán már meg tetszettek ismerni, indulj, fiam, a sor túlsó végére, mutatkozz be tanácsos úréknak. Cili szokatlanul mélyeket lélegzik, nézi a függönyt, a szülők a hosszú sor legvégén nem tudnak segíteni, Stupica folyton Cilire néz, nem a megindult szomorújátékot figyeli, testvérem reszket, én is reszketek már, ami iszonyú, és reszket Szerénke is a dühtől és a féltékenységtől, mert Cili ezen az estén olyan vállalhatatlanul szép, olyan búzatábla szőke, olyan kék szemű, mindene tökéletes, ami Szerénke testén elrajzolt, rossz árnyalatú, 278Szerénke a váratlan feszültségből, Stupica elharapott ocsmány szavaiból, nevelőanyja sikolyából mindent megért. Közben fenn a színpadon Iréne császárné megcsalni készül a császárt a haza ellenségével, és a bizánci urak mind buják vagy hazafiatlanok, de kit érdekel mindez, lenn folyik a mi saját tragédiánk. Töröm kétségbeesetten a fejem, ki árulhatta el Stupicának azt, ami akkor még meg sem esett, ami nem volt más, csak a tűz kigyúlt, két lármafa ég, két szép fiatal test a láthatatlan sátrak előtt hívja egymást. Ki csinálta az ülésrendet, milyen ellenség adott fel bennünket, nem tudom.

Első felvonás után Mäbel Shanlett megtántorodik, mert Cili rosszabbul van, semhogy komédiázni tudna, ő igazán rosszul van, de úgy retteg a szomszédaitól, hogy jelezni sem mer. Én alakítok: azt játszom, most esem össze, a szülők felfogják, mi történt, Jablonczay Lenke áttör a székek között, fél karjával Cilit karolja, a másikkal engem, és már söpör is ki a megnézetlen darab nézőteréről. De apám útját elállják, apám nem tud segíteni senkinek. Szerénke és a nagynéni nem hallja, csak Szabó Elek, hogy Stupica azt mondja:

– Nem tudom, hogy csinálta ki, hogy a kölyök újra láthassa, méghozzá a közelében ülve azt a lidérces szőke lányát, de valahogy kicsinálta, és ez volt az utolsó dobás, tanácsos úr, mert az igazamat és a gyerekemet én se hagyom! Ha az a lány nem pusztul el a Szerénke közeléből, Isten úgy adjon nekem hosszú életet, és a gyerekemnek nyugodt boldogságot, hogy megölöm azt a szőkét! Meg én!

Szabó Elek válságember volt egész életében, szép szenátorarcán semmi indulat, kezét a kínos feltűnést keltő Stupica vállára teszi, úgy szelídíti meg:

279

– Drága uram, a véletlen játszott itt gonosz játékot, csak nem képzeli, hogy az én családomból bárki is veszélyeztetheti az önök famíliájának boldogságát? – És néz okos, római mellszobor-szemével a dühöngő Stupicára, mindenki hallotta, ki mit mondott a másiknak, Herczeg Ferenc darabjait nem nézi akárki, jól nevelt közönség gyűlt ide aznap este is, hát ki-ki igyekszik elhagyni a terepet.

Mi már az utcán állunk a fák alatt, anyám az ájuldozó Cilit támogatja, Mäbel Shanlett meg majd’ szétrobban, micsoda aljasság, ki tehet arról, ami történt, talán csak nem mi főztük ki, hogy nem volt már más hely a színházban, csak a bérlők között, és ki hiszi azt rólunk, hogy bárki számon tarthatja, mikor ereszkedik le családjával Stupica odáig, hogy megtiszteljen egy előadást jelenlétével? Anyám csendesen azt mondja apámnak:

– Ne tegyen feljelentést, ez csak üres fenyegetés, holnapra eljön magához és megkérleli, maga meg megbocsát.

– Ki haragszik rá? – kérdezte szép, nyugodt baritonján Szabó Elek. – Ki veszi rossz néven, ha dühös, mikor igaza van? Az élet rosszul osztott ma este kártyát. Ne félj, Cili, nem fog vér folyni, de kötélre való gazember az, aki arról, ami meg sem történt, tájékoztatta Stupicát.

Először Cilire néztem, aki reszketett, hulltak a könnyei, aztán apámra: milyen higgadt, komoly és korrekt, mert Stupica ugyan úgy fejezte ki magát, ahogy képtelenség bárkivel is beszélni, de Stupica érzi, révünkön van vesztenivalója, és lám, apám megérti őt is.

A Bizánc estéje után az Arthur-ügy már nem is látszott olyan képtelenségnek, mint korábban. Ha esetleg bekövetkezik, zene venne el zenét. Arthurt nagyon megbecsülik magában is, hát még mióta összebarátkozott Tonelli mesterrel.

280

Másnap heves szívdobogással kerestem Adélt, de nem találtam odabenn, óráit is helyettesítették, azt mondták, beteg. Mire egészségi állapota felől újra jöhetett volna, az egyház már meghozta döntését, irgalmasabb volt, mint képzeltük, csak állásvesztés, de nyugdíjjal, és azonnali távozás.

Nálunk mindenki úgy étkezett, mint a bűvész, mintha minden étkezés királyi ebéd volna. Soha egy elejtett kanál, egy zsírcsöpp, soha. Vagy tíz nappal a Bizánc-előadás után apám felborítja a kávéscsészéjét a reggelinél, mert ráesett kezéből az eleresztett újság: akkor még nem volt az országban televízió, reggelinél rádiós híreket se hallgattunk, mindenki munkába, iskolába sietett. A vastag címet én olvasom először, aki felkapom az újságot, nézek a betűk után, mert a lap már anyámnál van, aki kezéből Cili kapja ki: Ágoston András, a Dóczi gimnázium közkedvelt és nagy műveltségű tanára felvágta ereit, csaknem elvérzett Raguza tengerpartján. Az életveszélyesen megsérült nevelőt, mihelyt szállítható… Innen már nem tudtam, mi áll a szövegben, életemben először én ájultam el, nem Cili, csak Huttra tudott magamhoz téríteni. Ágoston egyébként szerencsétlenségére túlélte a római módon elvégzett önbíráskodást, mihelyt szállítható volt, hazahozták, később Pestre költözött a feleségével, soha többé nem láttam már, csak emlékét hagyta bennem, az első előhalál emlékét. Sose kérdezze meg tőlem riporter, nekem mit üzen Elise éneke, mert ha válaszolok, a haja felmered, és elejti a mikrofont.

Huttrát tetejében egyébként azonnal nem is találta apám telefonon, betegeit járta, mikor elájultam, Ilka néni és anyám locsolgatott mindenfélével, apám meg Arthurt 281hívta fel s kérte, kerítse elő az orvost, de azonnal, különben elveszítenek. Az első arc, amit megláttam, mikor éledezni kezdtem, Arthuré és Huttráé volt, ők hajoltak felém. Először Arthurt ismertem meg, de ő holtáig nem fogja megtudni, miért mondtam azt valami ilyenkor szokásos feleszmélési jelző mondat helyett, hogy nem szereti, ne kényszerítsék. Mäbel Shanlett nem ezt akarta, azaz nem így akarta, de a végén kiderült, mégis jó a szöveg, mert apám először kényszerítette rá magát arra, hogy végigelemezze, Cili úgy lenne Arthur felesége, hogy Textort szereti, és apám szerette unokaöccsét, hát megborzadt a gondolattól, hogy a férfi házassága ugyanolyan korrekt, szép, harmonikus és viszonzott szenvedély nélküli legyen, mint az övé. Arthur az ő vére, tudja, mit várna Cilitől, azt is, hogy Textor miatt sose kapná meg.

Azt hiszem, életem legnagyobb meglepetése az volt, mikor rájöttem: nem igaz, hogy ami bekövetkezik, nem logikus. Logikus az, valami iszonyú kényszer logikája, amelyben a boldogság is kényszer, az egymást rémült riadalommal kereső két lény újraegyesülésének iszonyú árat is megadni kész kényszere. Arthur egyébként egy idő elteltével, mindenki meglepetésére, Milánó távoli rokonát veszi el, a család mámoros a szerencsés fordulattól. Szabó Elek háza csendes, egyik lánya Amalfi temetőjében, a másik levélben gratulál és közli a szüleivel, nem tud eljönni Arthur esküvőjére, nem hagyhatja ott, most forgatják a filmjét. Ez persze nem igaz, az a film már napok óta kész, de Magdolna Cili ütötte sebe még érinthetetlen, ki bír koccintani az élőkkel, mikor úgy kéri őt Elise dallama: gondolj rám, ha egyszer nem leszek. Még mindig nedvedzik a seb, még mindig nagyon erős és harsány Elise dallama.

282

Istenem – mondta Huttra, és áttörölt a homlokán, mert a haragos keserűség mint a láz, kiütött a bőrén, halt volna meg és ne kínoznák már kihallgatással, nyomozással. Rémülten hallgattuk, mert az iskolába még a távoli rokon révén se jutott el minden hír, bennünket azzal nyugtattak tanáraink: Ágoston annyira rendbe jött, hogy elvihették Pestre és nem látjuk többé, szegény éppen külföldi útján kapott oktatásra alkalmatlanná tevő szívrohamot, micsoda veszteség. Hát még a sajtó felelőtlensége, ez égbe kiált, bekormozni valaki emberi, szakmai hitelét. Először éltem át, mint követ el minden szerv és hatóság mindent, hogy megmenthesse egy méltatlan nevelője bűne miatt bekormozódott nagyszerű iskola becsületét, hazudott itt mindenki mindenkinek. Úgy mentünk neki a legdöntőbb esztendőnek az amúgy is zavaros nyár után, hogy a Vértorony strázsái közül csak két boldog menyasszony számlálta a napokat, testvérem meg példátlan fegyelemmel szoktatta magát a tényhez, én, mint a beteg kutya, megpróbáltam kitalálni, ugyan milyen újítást vezet be gyötrésemre Fejér, most nagy játéktere lesz, jön az érettségi, a bizottság előtt látványosan lehet kínozni, én majd a számat se nyitom ki akkor sem, ha mindent tudok is, ha jobb vagyok matematikából és fizikából, mint Thalész, az undor, sarokba szorított tehetetlen önmagam nyilvános megszégyenítése némává bénít.

283

Korondy eljött anyámékhoz, kérte, tartsák bennem a lelket, nem lesz azon az érettségin semmi baj, barátaim figyelnek, csak bátorítsanak itthon is, ő azzal próbál erősíteni, hogy elárul egy jó hírt, az önképzőkör számtalan tárgykörből ír ki pályázatot, mikor felkészültem a napi leckéből, tessék nekilátni a pályaműveknek, ne saját bánatos élményeimet elemezzem, kezdjem előre alapozni a jövőt. Gondoltam is én pályázatra, de mindenki ellenem volt és biztatott, hát nekiálltam a munkának. Először éltem át, mekkora segítség, ha engedem, fújja riadt arcomba valami túlvilági szél a hajamat, ne lássam a jelent. A szülők, Cili, Arthur, aki már rég lemondott Ciliről, és a Milánóból egyre többször ellátogató Gianni beszélt rá legjobban, aki fel se tudta fogni, iskolai kellemetlenségből hogyan dagaszthat valaki tragédiát.

Egyébként valahányszor eljött, apám mindig lekötötte magának egy időre, faggatta, mi folyik melyik országban, amerre Gianni járt, mi az igazság Itáliában, mi német földön, mi a svédeknél, de Gianni alig tudott felvilágosítást adni, mert a sajtóvisszhang csak zenei területen érdekelte, őt meg mindenütt magasztalták. Elhozta anyja Cilinek írt üdvözlő levelét örömünkre, de sose mertük megkérdezni, mibe került neki rábírnia a Marquesát a váratlan bejelentés jóváhagyására. Jablonczay Lenke úgy gondolta, Gianni megelőző házasságai már megtörték a matrónát, nincs ereje újra harcolni, vagy azt képzeli, Cili is csak egy felvonás lesz Gianni életének operájában, ő is elmúlik, mint az első két asszony, nem tudhatta, hogy testvérem, ha élve nyúzzák is meg, ott marad Itáliában, mert minden jobb, mint Szerénkét látni esetleg már terhesen, vagy állandóan menekülni az utcán, hogy ne is lássák egymást Textorral.

284

Ágoston öngyilkossága természetesen meg se történt, az intézet nevében a lapoknak Milánó nyilatkozott, öngyilkosságról szó sem lehet, szegény nevelő évek óta gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, ostoba újságírói szenzációkeltés a tengerparti, végzetesnek tűnő szívroham véres valósággá való stilizálása. Részvéttel és hálával gondolunk rá mindig amiatt, amivel működése alatt gazdagított, és sose fogjuk termékenyítő jóságát és munkásságát elfeledni. Mi persze Huttra révén mindent tudtunk, ő mesélte, hogy se tanár, se rokon, se tanuló nem látogathatja, kihallgatása a klinikán betegágya mellett folyt, s hogy mit mondott maga Ágoston, nem árulta el a rendőrség. Katalin távoli rokon jelentette, Milánó egyszer beszélt vele, de Ágoston kiutasította azzal, hogy az élete az övé, azt tesz vele, amit akar, sajnálja, ha fennakadást okoz a munkában, de ahhoz, amit tett, senkinek nincs köze, állásával rendelkezhetik az egyházkerület.

Az iskolai munkát folytatni kellett, Cili a nyarat részben a Balatonnál töltötte az árvák közt, részint Békés megyében, Gyulán, ahol keresztapám volt a törvényszéki tanácselnök. Apám kivételével a jogot végzett Szabó fivérek mind törvényszéki tanácselnökök voltak, Öregarthur, Kisarthur apja is. Keresztapám ekkorra már minden lányát férjhez adta, boldog volt, hogy ismét fiatal hangokat hallhat, mi is örültünk, hogy ki-ki semleges helyen gyógyíthatja sérülését. Én sokat sírtam, nem voltak ezek gyermekkönnyek, mesteremet és engem megcsúfoló szerelmemet egy könnyel sirattam, hogy Cili min gondolkozhatott, annak csak egy töredékét hallottam, se Textorról, se Gianniról nem beszélt, csak az iskoláról, a nyolcadikos tankönyvek nagy részét magával hozta, és úgy tanult, mintha az ő életében még függhetne valami 285az érettségi eredményétől. Hozzám Fejér tantárgyaiból még Gyulán is instruktort fogadott az anyám, aki az érettségi tételek kidolgozását gyakorolta velem, akkorra már kezemben volt a matematikai gondolkozás kulcsa is – végre értettem és tudtam alkalmazni mindent, ami Ihász tanár úr jósága révén örök titok maradt volna. Cili hangja amúgy is pihenést igényelt, szerencsére hangképzést tanító mesternője nem tudta, mennyit sír, a szívtépő zokogás mit ront torka, hangszálai állapotán. Mikor nyár végén hazamentünk, megrendítő meglepetés várt, Móré vette át a latint, Ágoston lélegzetelállító órái után szánnivalóan primitív volt a munkája. Hát még ami a tanév megkezdődése után következett: Móré csak megkezdte a nyolcadikat, az anyag előkészítő társadalmi-történelmi felvázolását, máris baleset érte, lesodorták a villamosról, lába tört el, valami kőrakásra zuhant a kocsiból, míg a burkolatdarabokkal küszködött, magára borított egy vaspadot a kövek mögül. Az iskola megriadt a láthatatlan és látható eseményektől, mindenki az intézetről beszélt a városban, és Möszjő megmutatta takaratlan arcát ebben a válságban, nem a franciával foglalkozott, ami amúgy se volt érettségi tárgy, hanem lelkünket, idegrendszerünket nyugtatgatta, ő volt az egyetlen, aki valóban szánta Ágostont amiatt, hogy nem tudta kivédeni erotikus lepketáncát a hitvány kis gyertya körül, aminek áldozata lett. Franszoa abban az évben a Cid-et tanította, színpadi változatát a Comédie Française előadásán felvett gramofonlemezről hallgattuk, mikor értem küldtek, azonnal menjek Milánóhoz. Cili kétségbeesett pillantása kísért, de utánam nézett mindenki, üldözött mivoltom miatt végre egybeforradt az osztály. Ami Milánónál várt, abba beleszédültem, Milánó mellett Korondy állt Kibédyvel, és Milánó azt kérdezte, 286igaz-e, hogy szegény Ágoston tanár úr a legjobbakkal időnként valódi latinórákat tartatott, az illető tanuló feleltetett, osztályzott, új anyagot közölt, mindent elvégzett, amit a hivatásos oktatónak munkaköre előír. Én már akkor mindentől féltem, először válaszolni sem akartam neki, inkább visszagondoltam azokra a felejthetetlen percekre, mikor magam álltam a katedrán, kezemben Ágoston noteszével, töröm a fejemet, kit miből feleltessek és hogyan kérdezzem, hogy javítani tudjon, ellenőröm ott áll mellettem és figyeli a minősítésemet, jogos-e, igaz-e. Ágoston nagy pedagógus volt és nagy utánpótlás képző személyiség, nem csak tanított, tanítani is oktatott, napokig tartott, míg tanár módon felkészültem egy módszeres egység átadására, míg megtanultam számon kérni a feladott leckét, s előadni, előkészíteni azt, ami új következett, míg elsajátítottam a reális mérlegelést, amelyben állandó kontrollom, András mindig segített, mint ahogy ha András tanított, én voltam az ő kontrollja. Vállalni egy-egy latinórát rengeteg munkaóra felkészülést jelentett, játszottam a gondolattal, azt felelem Milánónak, nem vállalom, de nem tanácsot kért, utasított. Míg Móré tanárnő lábra nem áll és az intézet autója igénybevételével fel nem tud járni ismét, én vegyem át a latinórákat, nincs a városban erre a célra igénybe vehető szakos tanerő, más felekezeti iskolákból pedig nem kérhetnek. Nem vagyok cserkész, sok bűnöm van, ezt kapom lehetőségnek, ezt a munkát, hogy törlesszek abból, amit törleszteni kötelességem, hátha enyhül az emlék, milyen magatartást tanúsítottam hatodikos koromban az intézet szégyenére. Jó a memóriája, gondoltam keserűen, akkor töltöttem be a tizenötödik évemet, honnan tudhattam volna, minek mi lehet a vonzata. Kibédy javaslatára ismét András lett a kont287rollom, Katalin távoli rokon jelentette másnap, Fejér őrjöngött, nem lesz kollégám az iskolában, felháborító bűnt követnek el az alkalmazásommal, de megkapta a magáét Milánótól, aki azt mondta, kényszerhelyzetben vannak, aki férfi szakos a városban van és még képes járni, valami katonai előkészítő tanfolyamra hívták be a hadsereghez, a kutyás olyan, amilyen, de latinul úgy tud, mint Cicero, nem áll módjában Fejér tanárnő sebzett lelkivilágára tekintettel lenni.

Nem tudom, Cili mit csinált ezekben a hetekben, míg én voltam Móré helyett az osztályban a latintanár, az osztály nem találta természetellenesnek, Ágoston alatt gyakran szerepelt tanárként nagyon jó tanuló, engem meg akkorra már mindenki szánt és szeretett Fejér miatt. Katedrán lenni, előadni, minősíteni, előkészíteni az új egységet nagyon szerettem, persze Ágoston nélkül semmi se volt egészen ugyanaz, de azért valami megmaradt azoknak a hajdan bűvös latinóráknak a hangulatából. Az osztály szívesen várt órára, én szívesen oktattam, mindenki tudta, plusz munkát végzek a felkészüléssel, méltányoltak miatta.

Móré lábra állásáig Fejér kiélte ösztöneit: nem feletetett, nem adott lehetőséget, hogy megmutassam, mit tudok. Egyszer rajtakapott fizikaórán, hogy oda se figyelek, mit demonstrál a Bunsen-lámpa fénye mellett, még a szememet is eltakartam, úgy ültem a kísérlet alatt, hogy hüvelykemet a fülemre, kisujjamat a szememre szorítottam, hogy ne lássak, ne halljak semmit a közelében. A mesterséges sötétségben, a leeresztett vetítőfüggönyök miatt nem vettem észre, mikor a lámpát eloltották, a függönyt felhúzták újra, én meg ott látszottam bedugott füllel, lezárt szemmel Fejér tanárnővel szemben, mint egy ókori lelet, egy nyomorék tanagra. Akkor 288azt hittem, megüt, de visszafogta magát, csak beírta a kiskönyvembe, amit otthon alá kellett íratnom az apámmal, szegény felsóhajtott, mikor látta, tiszteletlenül viselkedem fizikaórán, elmondatta velem, mit vétettem megint, aztán aláírta a kért helyen és alig fékezve mosolyát közölte, Fejér tanárnő se mulathatott valami jól, mikor meg kellett élnie, hogy hasztalan pazarolja lelke javait méltatlanokra, akik szemüket, fülüket elzárják a tudás nemes forrása elől. Persze nem csak az iskolai munka töltötte ki a napjaimat, beletemetkeztem a valóban meghirdetett pályatételek megoldásába, az sok nehezen túlsegített, egy kis tanulmány, egypár vers, némi műfordítás modern nyelvekből, novellák. Szerencsémre Móré lassan, de végre visszasántikált az életünkbe, ő szegény megkapta a hálapénzt a hajdani észre se veszlek, kutyás Szabó magatartásáért. A felső tagozatban való oktatás meghaladta képességeit, úgy visszaéltem a helyzetével, ahogy Fejér Margittól megtanultam. Az indogermánhoz külön érzékem volt, elkezdtem az ez iránt egyáltalán nem érzékeny Mórét nyelvtani variációs lehetőségekkel gyötörni, amelyeket követni se tudott, ahogy nemhogy Tacitust vagy Horatiust, Ovidiust sem értette igazán. Amikor különlegesen gyűlöltem az életet és fizetni akartam amiatt, amiben Móré igazán mellékszereplő volt Fejér miatt, az alsó tagozati megaláztatásokért, elkezdtem álnokul tanácsot kérni tőle, hogyan volna latinosabban megoldható valami participiális szerkezettel ez vagy az, nem lenne-e magasztosabb és irodalmibb megoldás egy speciális vonzatú participiumnak mondjuk conditionálisra hajló konjugáció perifrasztikus mutáns változata? A pontot az i-re aztán kivételesen véletlenül tettem fel, akkor még nem tudtam semmit arról, milyen volt a spártai efeboszok élete, csak feltűnt, 289hogy az egyik carmenben Horatius szívszerelme férfinevet visel, szóltam is azonnal, akkor ordított rám, hogy ne fontoskodjam, mi közöm már meg a görög nevekhez, hogy képzelem, hogy Horatius szerelme ifjú férfi lett volna, micsoda gondolat. Másnap behoztam neki a görög szótárt, megmutattam, hol áll a jelzett név: bizony, a szép hangzású szó mögött férfi lapult. Akkor berohant Milanóhoz, jelentette, Fejérnek igaza van, aki évek óta jelzi, hogy elviselhetetlen vagyok, valóban ő is ezt bizonyítja, buja fantáziámra régtől felfigyelt, akkor anyám csendesítette le, éppen padmotozást tartott és füzeteim között erotikus töltetű versekre akadt, intézkedést kért ellenem. Milánó megérezte, ha most engem ketten ütnek egyszerre, katolikus anyám esetleg átvisz a zárdába érettségizni, vagy ami még rosszabb, a piaristákhoz, hagyjon békén, még egy botrányt nem visel el a ház, Katalin jelentette, Milánó azt mondta még, elég, ha a kutyást Fejér megtanítja, hol lakik az Isten, Móré ne vegye észre, ha fontoskodom. Megint igazam volt, megint letagadták, mert hogy is mondhatták volna el az osztály előtt, ami kiderítettem.

A régi latinórák hangulata, légköre elszállt, azt örökre magával vitte Ágoston, Móré semmit se fogott fel az ókorból, a gyönyörű tablóképek olcsó antikizált vitrinkészletre satnyultak, Móré nemcsak a nyelvtan tömör szépségét nem tudta követni, de különlegesen süket volt az irodalomhoz. Engem fel se szólított, magam voltam a szöveggel, amikor neki meg kellett volna bolondítania az osztályt Horatius felismeréseivel, hogy a méltatlan örökös hogy pocsolja szét a halott gazda óborát, mert nincs már értékítélete, és hol volt képes megszólaltatni Postumus sóhaját, amellyel a tűnő élet után néz vagy felvillantani a Soracta havas látomását. Tacitust vég290képp nem értette, az ablativus absolutusszal örökké küszködött, én meg felkönyököltem a padon, ami illetlenség volt, tilos is, de nem tudtam türtőztetni magam, az arcába bámultam, mikor megint belebonyolódott valamelyik caputban vagy sermoban egy színtisztán kielemezhető szerkezetbe. Hogy a homoszexualitás micsoda, apám magyarázta el, miután elpanaszoltam neki, nem fogadták el szótárral igazolt állításomat, megkért, nemi aberrációkról, ha meg tudom állni, neigen tegyek megjegyzést. Nem szóltam én senkinek, annál is inkább, mert apám nem ment, nem is mehetett technikai részletekbe, én még a normális nemi életet is csak képzeltem, hogy el tudom képzeli, hogy foghattam volna fel amazt, amit még vázaképeken festői tévedésnek, valami furcsa antik posztmodernnek látott ártatlan szemem. Közben az intézetek visszajelentkezését az országos tanulmányi versenyekre január elsejéig kérte az illetékes minisztérium, ketten voltunk esélyesek, András meg én, András akkorra már rég Amerikában volt, mikor még áprilisban sem hívtak be ebben az ügyben az igazgatóhoz és nem szólt semmit a szaktanár sem, apám felhívta Kibédyt. Tekintettel a tavalyi tragikus nyárra és az idei bánatos évkezdetre – Kibédy hangján megérezte apám, előre megfogalmazott szöveget közöl – egy szaktanár se tudta felkészíteni az esetleg szóba jöhető jelölteket a versenyre, az idén nem indul az iskolából senki. Mikor apám hosszas habozás után mégiscsak elmondta, kimentem a szobából, nem kellett senki társasága, Cili a zenedében volt, anyámat miért terheljem, apám meg már tudja. Értettem én, mi történt, megjött, visszatért a jeruzsálemi kutya, már féltek a magyar dolgozataimtól a versenyen, hátha megint valami Istennek nem tetsző kerül ki a kezem alól. De legalább azt hagyták volna 291megmutatni, ha már a magyar dolgozatoktól féltek, mit tudok latinból, de Fejér azt mondta értekezleten, ha meg merik szavazni, hogy engem bármiféle versenyre, főleg országosra kiküldenek, feljelenti a testületet hazafiatlanság vádjával a püspöknél. A megye összes középiskolája beküldte jelölését, csak a mi intézetünk nem. A láthatatlan közegben Ananké Milánó masszív téli zekéjét viselte, és volt egy tenyérnyi fátyol ízléstelen kalapján.

Ez azért még tudott fájni.

292

Írtam már, anyám mást várt, mást remélt eleinte, ugyanazt az elragadtatást a klasszikus zene hallatára, mint amit ő érzett annak idején, akkor még egyetlen lányának zenei tanulmányai megkezdésekor, s ha nem ejtett is erről szót soha, nyilván elbúsította, hogy saját kivételes muzikalitását nem tudta rám örökíteni. Cili sok minden más között ezt a hiányt is pótolta, amit tőlem hasztalan remélt, testvérem adta meg, színeváltó arca a zenei élmény átélésekor, soha nem lankadó, meg nem unt skálázása, az önfeledten kezelt, neki minden kérdésre felelő zongorabillentyűk, és persze a hangja, a hangja – soha nem lehet meghálálnom Cilinek azt, hogy visszahozta helyettem Jablonczay Lenkének a hajdani sikerek emlékét, a mitológiai alakká nemesült Kubelik mestert, aki nagy jövőt ígért neki: ha a technikai képzés révén mindazt megszerzi, amit a helybeli zeneiskola lehetőségei nem adhattak neki, övé a nagyvilág. Valahányszor testvérem énekelt vagy zongorázott, anyám arcán feltűnt az a ritka fény, amelynek sosem halványult az emléke: egy halott művész megláthatta művészete folytatóját maga helyett a pódiumon, Jablonczay Lenke helyett Szabó Cili bűvölte el a hallgatóságot. Hogy én mikor mit nyerek, mivel nyerek, otthon valójában senkinek nem volt lényeges, tudtam verset írni, mindenfélét kitalálni, szavalni, de azt a famíliában mindenki tudott, viszont a 293zene területén semmit nem várhattak tőlem, Lenke remélt reinkarnációja Cili lett, aki szép méltóságát alázattal viselte. Én tudtam, milyenek az Amerikából hozzánk eljutott dalok, táncfajták, ismertem a slágerek angol szövegét is, voltaképpen műfordítói pályám is a frissen született hangosfilm világával kezdődött, mikor elolvastam a Sonny Boy-dalt, és kiderült, hogy mást és kevesebbet mond a magyar szöveg, mint az angol, ingerülten nekiveselkedtem és szótár segítségével megcsináltam a hiteles és énekelhető szövegváltozatot. Senki se lepődött meg, a nyelvkészség és a ritmusérzék családi kincs volt, mérnök dédapám özvegyi magányát Vergilius fordításával enyhítette uradalmi jószágigazgató korában. Piroska maga írta műsorait, apám egyik unokahúga közismert írónő volt, az Új Idők meg a Napkelet szerzője, Tormay Cécile barátnője. Nekem nem tetszett Tormay híres regénye, a Régi ház, még nem volt távlatom annak a megítélésére, mit jelent a felnőtt életben visszatekinteni a múltra, és megérteni, amit a folytonosan áramló idő követett, csak jelenbeli tudatom volt és félbolond ötleteim, hogy tudtam volna elképzelni, állhatok még megrendülten saját hajdani házunk földdel egyenlővé tett terepén, ahol egykori szobám helyére ízléses kis medencét készíttetett a város, és látom, amit nem láthatok már soha többé, hajdani lakásunkat, az elpusztított kertet, a kivágott törzsű, fává öregedett orgonabokrot, alatta a macskasírokat, a gyümölcsfákat virágban, és hajdani önmagamat, ahogy ülök az azóta pora sincs, nemes vonalú empire épületben, szobánk szokatlan magasról nyíló ablak-öblében, és bámulom az élő és a templomi csillagokat azzal a megszakadó szívű tanácstalansággal, amely kijárt a fiatalok szomorúságának.

294

Cili ezt sosem érezte, mert Cili létének első darabja teljesen hiányzott, sose vette volna észre a város mássá idomulását, tényleges élete a kockás pokróccal kezdődött, meg a földre hajított kisinggel, mikor nekiindult a világnak, hogy meg ne bontsa nálunk az édes békét, nem volt ugyan hová mennie, és azt se tudta, ő maga kicsoda, de azért nekiindult, mert itt nálunk szemmel láthatólag nem vállalja mindenki. Igen, testvérem visszaadta Jablonczay Lenkének fiatal lány önmagát, ami neki nem jutott, megkapta Cili. Arthur unokatestvérem lelkesen szállította neki azt, amit anyámnak nem juttattak a körülmények, a nagyhatalmú zenei protektort, Tonelli mestert. Tonelli Jablonczay Lenke saját meg nem valósult életdarabját egészítette ki testvérem sorsa alakításával; nem ok nélkül került az eljegyzés napján anyám nyakára a Tonelliek egyik híres gyöngysora, amellyel semmit nem tudott kezdeni, mert sose szeretett semmi olyan tárgyat, amit őrizni vagy félteni kellett.

Említettem, apámék tizennégyen voltak testvérek, a szám magyarázza a nagy korkülönbséget, Arthur unokafivérem tizenhét évvel volt idősebb nálam, az írónő csaknem harmincöttel, apám volt a legfiatalabb a fiúk közül, ő nősült legkésőbben, leánytestvérei viszont szinte gyerekként férjhez mentek. A Szabók közül legjobban Arthurt szerettem, aki Bartók tanítványa volt, minden szépre, értékesre szomjas, szép képességű muzsikus. Arthur szülei rosszul közeledtek későn született gyerekükhöz, nem úgy, mint az én apám-anyám, akik számoltak sajátságos igényeimmel és ötleteimmel. Elvira, Öregarthur nagybátyám felesége meghatóan szép idős hölgy volt, de bánatosan antik világnézettel, nem ismerte fel különlegesen tehetséges fiában a leendő nagy értékű muzsikust, azt gondolta, elég karrier lehet szá295mára, ha szülővárosában zeneelméletet tanít a zeneiskolában. Mikor a fiú megszökött hazulról Bartók kedvéért, akiről azt merte állítani, hogy a század legnagyobb zeneszerzője, Öregarthur ordított a fiával, Elvira meg ráfogta ezüstfejű ébenfa botját. Arthur értetlen famíliája miatt szökött meg, kötött buta kapcsolatokat, nem futotta meg méltó pályáját, mert mikor ösztöndíjat kapott, az öregek nem engedték ki Itáliába, erre felszökött Pestre, beiratkozott a Zeneakadémiára. Először hazaparancsolták, mikor nem tért vissza, apám ment érte, Arthur ügyét, mint minálunk szinte mindent, végül is apánk hozta rendbe, kineveztette a helybéli zeneiskolába. Elvira azt kérte, nősüljön is meg, s előre megvolt az elképzelése, kit vegyen el, aki ellensúlyozhatná a kárt, amit fiában Bartók hatása rombolt. Jöttek Elvira ajánlott arái, egyik lesújtóbb, mint a másik, a mi Cilinknek kellett serdülnie ahhoz, hogy Öregarthur hitvese elkezdjen merengeni: ha egyszer ők nem lesznek, ki marad a remélt pályát meg nem futott fiú mellett, aki nem élhette a zongoraművészek igazi életét, akinek zeneszerzést kellett vidéken oktatnia. Elvira nemcsak önző volt, de makacs is, mindenki félt tőle, legjobban Öregarthur, aki valaha feleségül vette, viszont igazi anyaszeme volt, méghozzá voltaképpen szerető anyaszeme, amellett Cilinek senki nem tudott ellenállni, ő sem, s bár riasztotta a kislány rendkívüli fiatalsága, azt már elfogadta volna valahogy, ha már nem tudta örökre maga mellett tartani a fiát, és ő maga parancsolta el az önálló művészi tevékenység mellől, kísérjen útjain egy leendő nagy énekesnőt, és éljen abban a lehetetlen világban, amibe vágyott. Elvira úgy figyelte Cilit, hogy detektív se tehette volna jobban, tudott a Textor-ügyről, arról is, hasztalan tartanak a táncos délutánok az ezredes özvegye 296táncstúdiójában, az árut már megvették, Cilit Arthur, ha akarja, megkaphatja, igazán nagy szerencséje van ennek a Zentáról menekült szőke gyereknek, hogy Elek, minden nyomorultak kálvinista szentje öleli magához, és gyerekeként tartja az otthonában. Elvira, mióta megismerte, szinte semmi kivetnivalót nem talált a hallgatag, csak az éneklésben tárulkozó gyermekben, s eldöntötte, Cili személyével megoldja Arthur eddig mindig rossz kikötőbe kényszerített hajója sorsát, ha Cili itthon vagy bárhol szerepel, Arthur fiuk nyilván nem ábrándozik többé Bartókról, nem gondolkozik olyan degusztáló rémalkotások bemutatásáról, mint a Kékszakállú, amelynek históriáját hallgatni is rossz, Cili meg az ő jó kislányuk lesz. Magdolnát Öregarthur felesége az élete árán is távol tartotta volna fiától, ha azt tapasztalja, hogy az unokatestvérek másképp néznek egymásra, mint illik: Magdolna nem jöhetett volna szóba semmiképpen mint meny, elég egy bolond a famíliában. Elvira valahol hasonlított Fejér tanárnőhöz, aki szintén nem értette, hogy veheti észre valaki a zenekritikusok közül éppen azt a hazátlan, mindenféle zulukaffer zenével operáló Bartókot, mint az ő boldogtalan fia, ahogy Fejér vagy Móré nem fogta fel, miképpen merülhetett fel egy szigorú kálvinista hitben nevelt kislány gondolatvilágában Krisztus képe helyett egy ronda kutya mint ábrázolandó képfigura. Se Cili, sem Arthur nem tudták meg, ahogy az én szüleim sem, hogy Öregarthur és Elvira már az avignoni híd-epizód után eltelő pár évben eldöntötték, fiuk leendő felesége Cili legyen, nála szelídebb, csendesebb, engedelmesebb gyereket nem ismertek, Ciliben megvolt minden, ami Magdolnából hiányzott, és lehet, hogy kezdetben Arthurnak Magdolna volt a kedvesebb rokon, akit minden érdekelt, és akivel képtelen dolgok297ról lehetett társalogni, de feleségszerepben Magdolna álomnak is rossz, józan ember Cilit veszi el, és Cili, ha van némi szerencséjük, sose lesz valódi énekesnő, hanem megül az otthonában, elég a lakás mindjüknek. Öregarthur egy óriási, régi típusú műemlék épület egész első emeletét bérelte, csak fiának két saját szobája volt benne. Ezt a szépen előkészített tervet zilálta szét Tonelli mester, aki szintén a Bartók-imádat áldozata volt, ez hozta közel Arthurhoz, Bartók szenvedélyes propagálójához, akinek, mikor zenei tanulmányait befejezte, semmi szabad mozgást nem engedett meg a családja, mert féltették az esetleges kudarctól, a félbemaradt művészek életétől anélkül, hogy megengedték volna neki, legalább próbálja meg izmait a viharban, legfeljebb visszafújja a szél. Tonelli Arthurnál is idősebb volt, és sokkal híresebb a nagyvilágban, mint annak idején Jablonczay Lenke megkezdődött és nem folytatható zeneművész-életében Jan Kubelik. Öregarthurék tudták, a karmester veszedelmes barát, de nem tudták megvédeni a fiukat tőle, a családi helyzet egyre romlott, Arthur elkezdett politizálni éppúgy, mint olasz mintaképe, érzékeltette véleményét a tengelyhatalmakról, sőt a várható második világháborúval kapcsolatban is, így Elvirának választania kellett, vagy elfogadja fia kisebb bűneit, ilyen Tonelli barátsága, vagy örökre elveszíti a fiát, mert akkor már nyílt titok volt, hogy Bartók előbb-utóbb elmegy a hazából, nem művészi, politikai okokból, szabad földet keres látomásainak, és ha nem akarják, hogy barátai segítségével, Tonellivel együtt Ifjúarthur is utánarohanjon, adni kell valamit a fiúnak. Így szánták testvéremet Arthur feleségének annak fejében, ha letelepül szülővárosában, végképp eljön a bűnös Pestről, ahol Bartókok és Kodályok szaladgálnak, bár Kodály vala298hogy érthetőbb, ha zavaros sámánszövegekkel veszélyezteti is az emberi fülek nyugalmát, még mindig jobb a másiknál, aki úgy, ahogy van, maga a született kakofónia.

Arthur szülei minden kívánságát teljesítette, a Cilivel kapcsolatosat nem mondták meg neki, azt csak apámékkal közölték, apám vállat vont, akit Cili választ, azzal menjen el, szabad és boldog feleség legyen mindkét lánya. Aki szeme felcsillant, az anyám volt, mert látta már nem szegény Arthur végre megvalósult légkörű zenei életét, hanem Cili ideális kísérőjét, aki díva feleségét őrzi, tanítja, védelmezi. Anyám mindig lehetővé tette, hogy Cili és Arthur sokat legyenek együtt, látta, hogy a férfi hogy kerül egyre jobban ennek az árva tündérnek varázskörébe, azt is, hogy Cili teste-lelke nem felel a hívásra, pedig kell, hogy előbb-utóbb feleszméljen, mert a Textor-ügyből nem lehet semmi. A családban egyvalaki tüntetően közömbös maradt: apám. Piroska, Gizella, anyám és Öregarthur lelkesen akarták a frigyet, Cili eleinte észre se vette, mit tervez a família. Arthur olyan szemérmes udvarló volt, hogy testvérem, míg én bele nem kuncogtam egy este Brüll bácsi ágyába, szegény rokonunk milyen ájult áhítattal bámulja őt, először csak elkomolyodott, aztán szomorú lett. Azt mondta, Arthur az unokafivére ugyanúgy, mint nekem, de semmi más, és szó sem lehet egyébről, nem, mert Arthur annyi éves, ő meg tizenöt, de mint férfi nem kell neki. Ha hozzáérne, ha elkapná és komolyan megcsókolná, hívhatnánk Huttrát. Csak nem utálod? – riadtam meg, Arthur a szálas, szép fekete, nemes vonású Szabók közé tartozott a nagy túltermelésben, a többnyire alacsony családtagok között. Dehogy – felelte a testvérem –, de nem felel neki a testem. Ezt teneked, aki Ágostonba olyan szerelmes voltál, értened kell. Értettem is, de akkor szerelem nél299kül is menjen hozzá, menekülésképp, mint az irodalomban a bajba jutott szűz, mert neki el kell tűnnie Stupicáék közeléből. Cili holtáig hosszúnak megőrzött haját fésülte, míg beszélgettünk, és az arcába boruló hajszálak alól felelt: Isten majd megoldja, ezen ne törje a fejét senki. Testvérem testvéri, kedves derűvel tűrte, hogy Arthur kísérgesse, állandóan éreztette vele, hogy közeli rokonnak tekinti, pedig Arthur mindent elkövetett, hogy felfogassa vele, mást kíván tőle. A szülők – mindkét pár szülő – részint reménykedve, részint némi nyugtalansággal figyelték, hogy iparkodik Arthur megszerezni magának, amire Cili sose gondol. Mint legnagyobb szakmai kincsét, amivel elkápráztathatja és meggyőzheti a lányt, hogy az ő kapcsolatai révén eljuthat a Metropolitanig, előállította neki a Bartóktól részeg és folyton Magyarországra szaladgáló, Pesten gyakran vezénylő, külföldön fellépéseket szervező Tonellit, akit meghívott szülővárosába is. Jött az olasz karmester, megkedvelte a végtelen síkot, amely közepén úgy ül a város, mint egy óriási, pihenőre tért, de minden irányba fülelő anyaoroszlán. Arthur legbánatosabb felfedezése az volt, hogy észrevette, Cili olasz barátját is elbűvölte, mikor először hallotta énekelni. Cili világéletében megindító volt ismerősnek és idegennek, holott senki nem tudott úgy nevetni és örülni az örülnivalónak, mint ő, és mégis ott állt valami köd vagy árnyék, isten tudja micsoda közepén, védelem nélkül, holott mindenki védeni szerette volna. Egyébként elképesztő sikert aratott Milánónál azzal, hogy rá tudta venni Tonellit, mikor már kialakult közöttük az a félig játékos, félig nagy perspektívát ígérő kapcsolat, látogasson el a mi iskolánkba, hallgasson meg egy zeneórát, ettől Rácz tanár úr az égbe szállt, a kórus megdicsőült, pedig nemrég Kodályt 300szórakoztattuk, ami szintén nagy szó volt, de az olasz karmester jobban izgatta a lányokat, mint Kodály, aki részint mogorva volt, és külseje tekintetében sem hasonlítható ehhez a latin szépséghez, ami az akkor már ötvenkét éves, harmincat se mutató, két feleség után ismét agglegénynek tekinthető Tonelli volt.

Azt ígértem ebben a könyvben, nem őrzök többé semmi titkot, és nem szégyellek megvallani olyasmit, amiről magamban csak bűnbevalláskor szólok az Istennek. Én mindig abban reménykedtem, a Textor-ügy, ha csodamód is, de megoldódik valahogy. Szerénke mást kíván, Stupica nagyvonalú lesz, vagy Textor felfedezi a rák gyógyító orvosságát. Giannit – azaz Tonellit, akit családi körben így kellett szólítanunk – éppen azért nem tudtam érdeme szerint méltányolni, mert a csupa gond Textor mellett neki az égvilágon semmi problémája nem volt nem sikerült házasságai kudarcán kívül, amelyek hajótörését csak nevette, nem szúrták az emlékek. Világhírű volt, nagyon gazdag patrícius család tagja, a szavakat, hogy nincs rá mód, vagy elállt utak, kilátástalan jövő, nem ismerte. Első feleségét nem is szerette, csak unt veszekedni az anyjával, nem is siratta meg, mikor az meghalt, ő már közéleti személyiség volt, Hitler imádta, Mussolini megbecsülte, Horthy várkerti délutánjain olykor szerepelt is. Szegény Tonelli ártatlan abban, hogy számomra nem volt a gyerek Cili Roger grófja, a mesebeli, angol kastélyban a föld alatt lakó, gyerekkorunkban kitalált hősi orvos, pilóta és kémelhárító, csak nagyon híres karmester, ha ránéztem, nem dobbant meg riadtan a szívem, mint mikor Textort megismertük: itt a gyerekszínpadok megálmodott férfija. Gianni szép volt, nekem túl szép, túl kedves is, de ki merte ezt megfogal301mazni, mikor mindezekhez szenvedélyes szerelem, alázatos jólelkűség és adakozó figyelem párosult. Én ezekben az utolsó hónapokban, érettségi előtt, mikor Cili már elfogadta a sorsát és igent mondott neki, tudtam, sem ő, sem én nem fogom úgy látni Giannit, mint Textort, de hálás lesz neki haláláig, hogy megoldotta számunkra azt, amire mi nem voltunk sem elég erősek, sem elég találékonyak. Ha Arthur elveszi Cilit, testvérem itt marad Stupicáék közelében, akikkel minden koncerten összeakadnak, mert Stupica ugyan semmit nem ért abból, ami művészet, de tudta, Szerénke hátterét gazdagítani kell szellemi körítéssel is, férje már lesz, legyen a férj állásának megfelelő szalonélet is náluk, ahol Textor fogadhatja a barátait.

A város mindent tudott, az én szülővárosom azt is tudta, ami nem történt meg, hát még amit valóban ott ringatott a biztosnak ígérkező jövendő csodatava. Tonelli beleszeretett testvérembe, akkor egy ideig válságban éltünk, szegény Arthur maga hozta a városba saját ellenfelét, de rokonunk edzett volt lemondásból, belenyugodott a veszteségbe és asszisztált a létrejövendő frigy eseményeinél, csak Öregarthurék voltak lesújtva, mert kezdhették újra a keresést, ki legyen a menyük, és tudták, Arthurt nem lesz egyszerű felápolni új sebeiből. Olyan szépen eltervezték már a famíliában, milyen lesz fiuk szelíd házassága, Textorra nem gondolt se Piroska, se Elvira, nem volt a család ügye, oldja meg az életét Textor, ahogy tudja, de Ciliről álmodni se merjen. Csak apámék sóhajtottak olykor második lányuk miatt, de nem tudták megmenteni. Naiv szó, mert mitől? Hogy gazdag legyen? Hogy soha többé ne féljen semmitől?

Cilinek Tonellivel való első találkozása nem volt szabályos operakezdet, Arthur, aki magával hozta szülővá302rosunkba, hogy elkápráztassa remélt leendő feleségét, úgy tervezte, koncerten találkoznak majd először, aztán hívják meg előbb az én szüleim Öregarthurékat teára Tonellivel együtt. A mester egy egész emeletet kibérelt a hotelben, a városi szóbeszéd elragadtatására, szállt a szó, hogy nem tűr zajt, utcalármát, és folyton kottát olvas, de bár van a szalonjában zongora, nem is zongorázik, nem csinál semmit, csak motyog maga elé és lengeti a karját, meg dobol az asztalon. Tonelli később szép emlékké nemesült a város legendakörében, holott minden, amit a szülők elterveztek, másképp történt és máshol. A vendég nem találta helyét érkezése után, kiment kószálni az ismeretlen városba. A hotel ablakából látták, merre indult, az épülettel szemben a tér túlsó felén virág- és gyümölcspiac volt, arra kószált, és megkívánt egy dinnyét. Mi Cilivel a kofa asztalánál álltunk, s ahogy apámtól tanultuk, sorra nyomkodtuk a dinnyéket a száruk táján, és szagolgattuk, mit ígér, édes-e. Tonelli eleinte észre se vett bennünket, mert mindketten a gyümölcs fölé hajoltunk. A férfi azonnal talált megfelelőt, jó keze lehetett a gyümölcsválogatáshoz, nem mint nekünk, az én dinnyém tök lett, mikor felvágtuk, a Cilié uborka. Olaszul szólt a kofához, ahogy megszólalt, azonnal megismertük Arthur és a sajtó képeiről. A kofa biztatta, szóljon érhetően, akkor kezdődtek nálunk az egyetem nyári kurzusai, már nem volt szenzáció egy idegen a piacon, csak a nyelvi nehézségeket kellett áthidalni. Gianni több, különböző értékű papírpénzt tartott a kofa elé, vegye ki, amibe a dinnye kerül. A kofa elkezdte magyarázni a vevőjének, váltassa fel valahol, amit kínál, különben nem tud visszaadni. Ananké így lökte végleges jövője felé Cilit, aki akkor már jól beszélt olaszul: mikor testvérem átívelte a helyzetet szelíd kérésével, 303volna szíves a mester pénzt váltani a közeli bankban, mert a piacon túl nagy az összeg, amit nyújtogat. Én soha nem tudom már az olvasónak megmutatni Cili szőkeségét, szemének árokparti nefelejcskékjét, s ha tudnám is, mire mennék vele, Cili nem csak ez volt, maga a szépség, Cili valaki volt, nagy valaki, a lady, közölte volna Butler, mint Melanie halálakor, ha volt valaha finom anyagból szőtt rendkívüli teremtés, az az én testvérem volt. Tonelli rossz híre ellenére csak ágyasait váltogatta, életében akkor lett először szerelmes, hogy Cilit meglátta, első feleségét ráfenyegette az anyja, a másodikat dühből és büntetésből ő választotta, hogy aztán az első gusztustalan összekapásnál elkergethesse, és a Marquesa Tonelli megtanulja végre, van egy határ, amin még egy anyának sincs joga átkényszerítenie a gyerekét.

Tonelli egy karcsú, vékony, derékig érő copfos szőke lányt látott, kezében egy dinnyével, és egy kottázhatóan dallamos olasz mondatot hallott: „Mester, a kofát zavarba hozta, az szegény nem tud visszaadni, volna szíves pénzt váltani valahol?” Nagy pillanat volt, s mert Ananké azért Ananké, hogy maga váltsa álruháit, Tonelli csak bámult testvéremre, mint akit varázsszó némaságra bűvöl, én, mintha én szültem volna Cilit, olyan büszkén figyeltem, hogy a sors, aki aznap kofának öltözött, azt mondta: „Válcsik, kedves, mielőtt míg kiesnik a szeme, amivel a jányt nízi!” Nem került sor váltásra, Magdolna – Mäbel Shanlett – feleszmélt végre: figyelem, action! Igazán csak filléreim voltak, de mikor ez történt, a piacon három fillérért adtak egy pár tojást, és a dinnye kilója se volt több négynél. Másfelet nyomott Gianni dinnyéje, ezt nagyvonalúan kifizettem én, ne kóricáljon már a mester a vagyonával a boltokban. Mikor a vétel 304lezajlott, indultam azonnal, nem szeretem a külsejét, az én ízlésemnek túlságig szép, a mosolya is túl sugárzó. Hogy köszönhesse meg szívességünket és adhassa meg az adósságot, kérdezte a férfi testvéremtől. Cili közölte, a kiadás családban marad, Arthur unokahúgai vagyunk, aztán kézen fogott és elszaladtunk, mint két kisgyerek. Tonelli csokra egy órával később érkezett, akkorára már fellármázta Öregarthurék házát, hol érheti el a két gyereklányt, akik egyike maga a csoda, a kis hölgyek kisegítették őt a piacon, ezt meg illik köszönni.

Soha románc prózaibb helyszínen nem indult, és operaária se kezdődött ilyen szöveggel: „Válcsik, kedves, még mielőtt míg kiesnik a szeme!” Cili életét egy dinnye gurította el azon az úton, amelynek utolsó állomását még titkolta a jövő, Tonelli meglepetésünkre nemcsak Cilibe szeretett bele, hanem szülővárosomba is, a kánikulában sóhajtozó akácfasorok énekét úgy megértette, mint a helybeli vén cívisekét. Megérezte a súlyát és jelentőségét a hiánynak, hogy miért olyan kevés a szobor és olyan tág a főtér, értette a port, olyan volt, mint a Szaharában, a szelet is értette: Gianni nagy művész volt. Mikor ő dinnyét vásárolt, még csak egyetlen katolikus templom volt nálunk, meg messze a centrumtól egy kápolna, ez is csoda volt számára, akkora, hogy eldöntötte, mikor már megkapta Cili igenjét, hogy itt vesz egy házat valahol az erdőn, hadd legyen a feleségének hová hazajárnia és kipihennie a milánói rezidencia szezonjait. Ezerkilencszázharmincötben, mikor elvette, ahogy én hazakerültem a bécsi intézetből, még volt lehetősége rá, hogy felépíttethesse a tervezett kis palotát az erdőn, ma zenei általános iskola működik benne, s ha Mäbel Shanlett időnként hazamegy, mint a csodavízbe, alámerülni abba, amit csak képzel, mert régen tovatűnt, a gyerekek 305körülzsibongják, és ha szépen megkéri őket, a sok más ének mellé Léla dalát is eldalolják, az kíséri távozáskor, míg a kocsihoz lépeget az óriás kerten át: Hová mégy te, Léla? A mezőre. Mit viszel te, Léla? Egy éneket. Nincs tovább, mert Mäbel Shanlett az énekszónál már menekül, beveti magát a kocsiba, és azt kéri, gyorsan tűnjenek el, sem azt nem tudja elviselni, hogy kihagyja a látogatást, sem azt, hogy hiába maradna ott, Cili eltűnt. Saját régi házukat elfújta a szél, az orgonabozót a macskasírokon egy új lakóegység alapozása, beton alatt alusznak a gyökerek. Mäbel Shanlett kocsija fut a puszta felé, nem hallani semmit, néma a motor, és valami mégis tovább énekel: Fújd el azt az éneket! Nem fújhatom, nem lehet. A kocsi csomagtartójában néhány dinnye, Mäbel Shanlett nyáron sosem megy vissza Pestre dinnye nélkül.

Cili sosem látott otthonát úgy hívják szülővárosomban: a Tonelli-ház. A gyerekek, akik odajárnak, nem tudják már, ki építette, valami idegen.

306

Cilit és anyámat már értettem. Katalin hozzánk kerülésének okát, egész helyzetét csak később következtettem ki, mi eredményezte. Milánó rokona ugyan újabban majdnem barátnak számított, de most közelebb éreztem Cilihez, mint Lidikát vagy Pálmát, vagy akár magamat is, egyébként Pálmáék hevesen tiltakoztak az ellen, hogy strázsának bevegyük a távoli rokont, pedig Cili lelkesen javasolta egy ülésünkön. „Nem lesz strázsa – tiltakozott Pálma –, neki nem kell segítség soha, mindig kivétel volt, hiába véditek.” Testvérem mosolya felfénylett, rátette a kezét a haragos Pálma vállára: „Nem érted, hogy éppen emiatt soha nem volt reális értékítélete? Nem tudta sem önmagát bemérni, se cáfolni mások véleményét, hiszen mindenki Milánót látta mögötte, mióta csak él. Katalin jó gyerek, és mióta szerelmes lett Arthurba, egyre emberibb.” „Katalin nem tud szeretni – mondta Lidika ingerülten –, Katalin mostanában sokat fejlődött, de nincsenek érzései, csak ambíciói.”

„Honnan tudod – nézett rá Cili –, Katalint Milánó nagy célra szemelte ki, amire se nem vágyik, se nem tudja elérni, Katalin gyereket szeretne és egy férfit, akivel boldogan élhet. Ő sokkal egyszerűbb teremtés, mint hármunk közül bárki. Nem strázsa, ebben igazatok van, de a Vértoronyhoz tartozik, mert ő az üldözött hölgy, aki, ha segítünk neki, megtalálja a megmentőjét 307és ti lehettek az esküvői tanúi. Szegényt agyonpatronált sorsa miatt elkerülték a fiúk, vagy csak olyan udvarolt neki, aki Katalin révén mást akart elérni, most aztán sebzett, gyanakvó és ambíciótlan, én szeretem Katalint.” Először hallottuk testvéremtől ezt a szót ilyen határozottan, zavartan néztünk rá, míg fel nem oldotta a feszültséget régi mosolyával. Ezek szerint ő is észrevette, kibe szerelmes Katalin, ki lenne ideális férje, olyan valaki, akit mindig babusgattak otthon, aki mindig a család szeme fénye volt és akit buta pesti nők vagy kinevettek, vagy kihasználtak, pedig áldott jó fiú. „Én majd megnősítem, s mire észreveszi, elveszi azt, aki belészeretett, és itt hagyok köztetek két igazán boldog embert” – mosolygott Cili.

Nekem nem kellett már több magyarázat, elintézte Arthurt, még férjhezmenetele előtt, feloldotta unokafivérünk magányát, családi problémáját, és megszabadította Katalint attól, hogy Milánó szervezzen neki élettársat, Arthurnál előkelőbb kérőt Milánó sem remélhetett, amellett ez az ember maga volt a szelíd jóság és a tiszta szeretet. Nézem testvéremet, aki lánykora utolsó hónapjaiban intézkedik, lép, tervez, nyomorultabb a sarki koldusnál, élete, amely látszólag tündérpalota, valójában a feloldhatatlan, tömény szomorúság és csak én, ha reggel kirakom szellőzni az ágyneműt, én tudom, milyen nedves a kispárna, amelyen Brüll bácsi ágyában alszik a testvérem, milyen harmatos az éjszaka végre szabadjára engedett könnyeitől. Az Isten verje meg Stupicát az ajánlatával, a türelmetlen pedagógiai szerveket, akik a fiú negatív tulajdonságaira jobban figyeltek, mint arra, mi hozható ki belőle, az Isten verjen meg mindenkit, aki nem segített nekik. A bűnt, amelyet a végzet elkövetett 308két fiatal ellen, teljes mélységében láttam: Gianni ötvenkét éves, még nem érzékelhető, de tíz év múlva, mikor Cili éppen huszonnyolc lesz, már igen, és a férjek lehetnek féltékenyek, gyanakvóak ok nélkül is, de ez kisebb probléma annál, mintha esetleg Textor sokra viszi és egyszer összetalálkoznak, mondjuk Monacóban, ahol szegény Losonczy Dénes évek óta csapolja számomra a mocsarat. Mi lesz, ha mint a filmekben, akkor borulnak egymás karjába. Itt mindenki képlete tiszta képlet, Lidika, Pálma, Katalin, csak Cili szíve szakad meg a bámulatos ruhákban, amelyeket a Marquesa választ neki. Bűnnel kezdődik ez a házasság, pedig Isten meg nem szereti, ha becsapják, bár egy percig se hittem, hogy az urat érdekelné a szertartás mikéntje vagy liturgiája, de a hazugságot utálhatja. Pedig Pál apostol sem köti meg Cili kezét, ha egyszer majd el akar menni a Tonelli-palotából esetleg a nincstelenségbe, esetleg a semmibe, legfeljebb az foghatja vissza, amit százszor elmondott nekem annak idején, mikor megbolondított bennünket az Elfújta a szél, aminek angol szövegét én fordítottam neki szakaszonként, semmi „nothing but honour”, mondta Ashley Wilkes. Cili nem csak Melanie, Cili Ashley is, és ha egyszer ő maga is rájön, hol botlott a nemes paripa, összeroskad vele együtt a lovasa is. Nem mertem tovább gondolkozni róla, így is bűnösnek éreztem magam sok minden miatt. Szégyelltem, hogy megátkoztam Fejér tanárnőt, mert láttam, fogott rajta, most már nem szürke, egyre sárgább és hallgatagabb.

A Nagytanácsot meggyőztük, az ügy sajnos viszonylag elvi volt, Katalin ugyan még nem léphetett be, de új határozatot hoztunk, bár már csak nevünkben, de strázsák maradunk halálunkig, s Katalin tiszteletbeli strázsa 309lesz. Az érettségi után ugyan megszüntetjük az egyletet, de a megszabott megfigyelési időt azért ki kell várni. Lidikáék elfogadták Cili védőbeszédét, Katalin tagadhatatlanul sokáig protokollgyerek volt, körünkben, a gimnázium utolsó évében lett belőle valódi osztálytárs, főleg most, nyolcadikban, részben Arthur segítségével, akibe ilyen ájultan még nem volt szerelmes senki, hát persze hogy unokafivérem a mennyekben érezte magát Katalin mellett. Anyám, apám vele melengette hűvös tenyerét a valódi, a látszat és a frissen alakuló szerelmek légkörében.

Anyánk, mondtam, főleg Cilivel foglalkozott, apámnak több ideje maradt számomra. Nem oktatásra, csak úgy, beszélgetésre. Volt a hangjában némi aggodalom, mikor Bécsről faggattam, sőt volt egy esténk, mikor azt fontolgatta, nem kellene-e mégis mást csinálni a pénzzel, Ausztria csupa feszültség és várakozás mostanában. Beszélt valamit arról is, milyen hatalmas tábora van az osztrák szocialistáknak – nem tudtam pontosan, kik azok –, hogy ha nem volna bizonyos, Juliusék a vízgyógyintézetben mindentől meg tudnak védeni, bármi történjék a városban, nem is engedné meg, hogy oda menjek, de talán már elsimultak a hullámok a kancellár meggyilkolása után és békén maradnak a nácik. Én tudtam, ki volt Catilina, milyen mozgolódás volt Sallustius idején Rómában, tudtam, hány óriási kosár lett tele nemesurak levágott gyűrűsujjával, Hannibál elefántjai közeledésére és az ütközet után, de bár már évek óta naponta átnéztem az újságokat, nem figyeltem fel arra, hogy valami kancellárt megöltek a közelmúltban, és egy fontos középület, egy palota is leégett. Este közöltem Cilivel apánk aggodalmát, Cili úgy hallgatta, mint ami egyáltalán nem újdonság, azt mondta, eleve csodálko310zott, hogy apánk elenged ezen a nyáron osztrák földre engem, Bécs nem a régi császárváros már.

Olyan furcsa volt azon a puha szájon a közjogi fogalom: Bécset már nem Straussról ismerik, fals ott mostanában a keringő, kormányzásuk munkásellenes, aztán ihatják a politikájuk levét, ne csodálkozzanak, hogy Linz, vagy akármelyik hely nyugtalan lett, miért ne volna, mikor Hitlert évek óta elfogadták politikai vezetőjüknek a németek, és a két nép, az osztrák meg a német csak kiejtésében, nem génjeiben idegen.

Ha nem lett volna sötét Brüll bácsi ágyában, jól belenézek testvérem arcába, mert kezdtek a Lehner fiú – mit fiú, boltja van – leveleinek jelzései világosabbá válni, csak én átfutottam az unalmas részeket, kit érdekelt, milyen nagy organizációs munka folyik náluk, hogy felegyenesedett a német nép, és nyilván az osztrákok is szeretnének talpra állni.

„Nagyon vigyázz magadra, Dódi – mondta Brüll bácsi ágyából Cili. – Eszeden légy, ha megérkezel, ott, ha valami új megmozdulás lesz, mint volt tavaly, kő kövön nem marad, összelőtték a munkáslakásokat a nácik.” Először hallottam a szót, nem érdekelt, én Lehnertől mindenről másképp értesültem a leveleiben, mikor végigolvasom, valami grandiózus férfiarc nézett a sorokból rám, kezdetben, míg még érdekelt Lehner, figyeltem is, nem is, nekem egy udvarló ne politikáról írjon oldalakat, de aztán jött az Ágoston-ügy, s mint a többit, Losonczy Dénestől kezdve a Mrs. Simpsonba szerelmes Edward hercegig, Lehnert is elfelejtettem.

Cili akkorát sóhajtott érdeklődésem teljes hiányán, hogy hallottam, kicsit nevet is. „Belőled se lesz külügyminiszter, Dódi” – súgta át az ágy felett –, én meg arra gondoltam, ki lesz az a valaki, aki engem fog úgy 311szeretni, ahogy mindenki őt, és már elmosódott belőlem az ausztriai kép, amelyről csak pár mondatot hallottam aznap, de ahogy apám célzott rá, meg Cili vázolta, még riasztott. Bécs hívó szava számomra Strauss volt meg a Kék Duna és a schönbrunni kastély, összelőtt munkástelepek, meggyilkolt kancellár nem illettek a képbe.

„Gianni azt mondja, szerinte elkerülhetetlen a háború, ő játszott Hitlernél is, Mussolininél is, mindkettő erőt is sugárzott – hallatszott tovább a sötétben –, de Gianni nem ért a politikához, szerinte mindenki nagy ember, aki megtapsolja a szép muzsikát és méltányolja a klasszikus zenét.” Most én némultam el, mert szigorú volt gyerekkorunk szerelmeinek etikai kódexe, az ő választottja, Roger gróf, a büszke angol hősiesség és nemzeti függetlenség bajnoka, akár az én Robertem, aki, ha jól emlékszem, az illatosok oktatási időszakában fél lábát is elvesztette a küzdelemben, míg saját nemzete ellen a kizsákmányolt hindukat vezette csatába. Felkönyököltem, úgy mondtam Cilinek: Attól, hogy egy államférfi zenebarát, még lehet rossz politikus vagy gazember. „Persze – jött a válasz –, és Isten adja, hogy ezt sose kelljen megfogalmaznod. Én muzsikusnak leszek a felesége, akit folyton színpadra parancsol a hatalom hol a nép vigasztalására, hol lelkesítésére.”

Már válaszolni se tudtam, fáradt voltam, érdekelt is, amit hallok, meg untam is. Szerencsére másnapra kiszállt a fejemből a beszélgetés, már meg az nyugtalanított számtanórán, hogyhogy Fejér nem piszkál, sőt gyakran pihen rajtam a tekintete, mint aki mérlegel valamit. Felelni ugyan nem hívott ki, csak nézett és 312iszonyú rossz színben volt. Hátha meghal, mire jönnek az írásbelik – gondoltam reménykedve –, talán szép emlék maradhat az érettségi, Fejér nem feleltetett az osztályvizsgán sem, meglepetésemre úgy adta meg mindkét tantárgyból ezúttal a közepest, hogy felháborított, elégségest szerettem volna, okot rá, ha valaki leszúrja, mint Bárczi Benőt. Közepest, mikor soha meg sem kérdezett, én mindent úgy tudtam már, mint valaha András, aki ki tudja, merre jár. Többet már nem voltak óráink Fejérrel, számtan írásbeli szerencsére nem volt, csak magyar, német és latin. Vizsga után az osztály nevében Katalin búcsúzott el tőle, szép, udvarias beszéddel. Mikor befejezte, Fejér magához szorította a kapott virágot, amelyet tartani se tudott, úgy, ahogy egy nő szokta, s mindenki meghökkenésére félreérthetetlenül nekem intett, kövessem, mikor kilépett az osztályból.

Kelletlenül álltam fel, örültem, hogy végre vége van a Fejérrel való találkozásnak, mit akar most, majd gyötörhet újra az érettségiző asztalnál. Kinn várt, mikor megálltam mellette, és kezembe nyomta a csokrát, tartsam én. Vártam az utasítást hozzá, ugyan mit csináljak a virágaival? Egy darabig csak hallgatott, bámult rám, a nyaka is vörös volt, aztán kimondta:

– Szabó, lehet, hogy tévedtem veled kapcsolatban és nem volt igazam, vagy ha mégis, nem úgy, ahogy hittem. Ne gondolj gyűlölettel rám.

Ha a folyosón arcul üt, nem döbbenek meg így, ahogy akkor, álltam, mint egy rosszul sikerült Szent Erzsébet-szobor, kezemben az értelmetlen csokorral. Egyszer csak megfordult, elkezdett sietni, egyre gyorsabban ment, egyre apróbbakat, öregesebbeket lépett, aztán bemene313kült a tanári szobába. Ez beteg – mondtam magamban, és törtem a fejemet, hová dugjam a nyomorult csokrot, bent az osztály várta búcsúzni Kibédyt, de nem volt kedvem visszamenni, úgy megrázott, amit Fejér kikínlódott magából. A szeméttároló a kémiai szertár közelében volt, de nem értem el odáig, mert Korondy kilépett a laboratóriumból. Megbámulta a csokromat.

– Maga menyasszony? – kérdezte. – És ki a szerencsés szerencsétlen?

– Fejér tanárnő agybeteg – feleltem, s a virágot meg becsúsztattam a nyitható hulladékgyűjtő láda fedelén át a szemétbe. – Arra kért, ne gyűlöljem. Holnaptól kérésére rajongani fogok érte.

– Nem agybeteg – hallottam –, micsoda szavakat talál ki. A tanárnő és szerencsétlen. Embóliát szenvedett az apja, ő meg nem mozdulhat, nem ápolhatja, mert jönnek a szóbelik, nem mehet haza. Ha a szokottnál zavarosabb a félelemtől és tehetetlenségtől, ne lepődjék meg. Remélem, méltón viselkedett, mikor egy felnőtt, ha még szavakkal is, de megkövette. Megköszönte neki, amit hallott?

– Én? – Kottázni lehetett volna a hangomat. – Ne tessék már viccelni.

Figyeltem a szemét: elszomorodott. De hát mit vár? Kézcsókot az üldözés után? Azt lesheti.

– Szégyellje magát – hallottam. – Maga hozta rá a bajt, nem volt Fejérrel probléma, míg maga egyszer rá nem ébresztette, hogy az a valami, amit ő csinál, csak ébren tart egy eszmét, de a megoldáshoz megint asztalhoz kellene ülnie a nagyhatalmaknak, és abban csak reménykedhetik, de azoknak nem parancsol. Ha legközelebb látja, menjen oda hozzá és nyugtassa meg, nem őriz ellenséges indulatot, akkor sírba kerül ez az értelmetlen viszály.

314

– Én csak ellenséges indulatot érzek – szép nyugodtan feleltem, az ilyet nem szabad elsietni. – Ezt megmondhatom, ha a tanár úr úgy kéri.

Korondy azt mondta, ha nem tudná, hogy minden író eszelős, büntetésből nem engedne érettségire. Szégyelljem magam, és ha Fejéréknél katasztrófa lesz, azt én okoztam, mert nem tudok megbocsátani.

Otthagyott. Én futottam utána. A laboratórium ajtajában olyan szemmel néztem rá, mint ahogy Csinszka-fejű bámult Ágostora. Akkor rám kiabált:

– Majd ha megbékítette a nevelőjét, aki lehet, hogy valóban nem bírta magát, vagy rosszul szerette, de mindenképpen a javát akarta magának is, és a hazának is, akkor tárgyalunk. Tessék engem békén hagyni, mert így hiába néz. Nem emiatt hozta elém az Isten gyerekkorában, hogy úgy pislogjon rám, ahogy nézett. Maga lett agybeteg, nem szegény Margit. Menjen innen, most látni se bírom. Menjen!

Ez sok volt egy napra. Fejér voltaképpen bocsánatot kér, Korondy elkerget, én tehetetlenül bámulok a hirtelen kiürült világban, ahol minden a feje tetejére áll. Korondy sietett a laboratóriumba, hallottam, hogy fordítja meg a kulcsot, így üzente meg, elege van belőlem. Ha hóhér vezet ki a városból, hajamban a cédák sárga pántlikájával, ha megvesszőznek, nem szégyellhettem volna magam jobban, mint akkor, milyen gonosz szellem szállt meg, hogy úgy mertem ránézni, mint egy férfira? Vártam, a kulcs nem mozdult meg és Korondyt nem is találtam többé az épületben, csak mikor eljött az írásbeli napja. Akkor ott álltak mind, ő, Kibédy, Möszjő, Ihász, még Rácz tanár úr is, mindenki, aki segítséget 315ígért. Váltották egymást az írásbelik idején, ők voltak a felügyelők, míg mi a tételekkel bajlódtunk.

Franszoa vitte át kérésemre a burkolóval védett szótárban a Cili közismert hibáival ellátott, elkészített német fordítást, Pálma elégségesre fogalmazott latin szövegét, Rácz tanár úr meg is tapogatta a kék papírba takart Burián szótárt és hallotta, recseg a könyv, de úgy tett, mintha süket volna. Korondyt a magyar írásbelin láttam, beleolvasott a szövegembe, bólintott egy komolyat, azt mondta: szép.

Nem volt a régi derűs, de barátságtalan sem, csak udvarias és tárgyilagos, miért ne írnék jól, mióta ismer, mindig én írtam a meglepő dolgozatokat. Mikor az írásbeli napon ismét én adtam be a megoldást először, mehettem ki a teremből, kint találtam a folyosón, tudható volt, hogy ki jön ki legelőször; várt. Ahogy ránéztem, elsírtam magam, annyira szégyelltem a történteket.

– Nem bőg – hallottam a régi hangját –, a jövőben is lép majd rosszul, nem történt semmi. Nem bőg, örül. Mindenki itt van, hogy fel ne falja szegény Margit, de nincs is már mit védeni magán, mert az ördögök mindig megsegítik. Közlök valamit, ami tegnap estére dőlt el, Fejér tanárnő nem lesz jelen az érettségin, haza kellett utaznia, mert meghalt az édesapja. Majd takarékoskodjék az átkokkal, ha megkérhetem. Átkértük a fizikai érettségi levezetésére a Nagykollégiumból Bolder tanár urat, akihez maga görögórára járt, Bolder tanár úr úgy mellesleg számtan-fizika szakos is. Tessék szépen hazamenni, várják otthon. Cecil, meg a többi baráti hölgy fordításait úgyis eljuttatták már a címzetthez a kollégáim, a szívességből kölcsönzött szótárok fedele alatt. Majd a szóbelin Boldnernek felel, de 316nélküle is tudja már azt a nyavalyás reáliát, csak sajnáltatja magát. Elpusztult az állítólagos ellensége, kivégezte Fejért. Most boldog? Van képe más tragédiáján örülni?

Voltaképpen rosszul fogalmazott, nem örültem, csak megnyugodtam, és arra gondoltam, az én Istenem igazságos és Fejér tanárnő apját nem az én átkom ölte meg, hanem a betegség és az öregség. Legalább megsimítani szerettem volna Korondy kabátját, megfogni a kezét, de lepöckölte zakójáról az ujjaimat, pedig éreztem, már nem haragszik. Egymásra néztünk, azt hiszem, megértette, mit mond a szemem, mert azt felelte rá: szívesen, máskor is.

Mikor eleredt a visszatarthatatlan könny a szememből, habozott, aztán megfogta a vállamat, előrelökött, induljak már. Mikor már csak a hátamat látta, hallottam, reszket a hangja, hogy utánam szólt:

– Haladjunk, művésznő. Úgy szerettem, mint a fiaimat, és úgy neveltem, mint a királylányokat szokás. Ne hozzon rám szégyent, mert megérzem a sírban is.

Mire visszafordultam, eltűnt, csak az Abigél jövőbeli üvegajtaja rezgett, ahogy elmenekült. Isten, aki az én lelkemben él, megismételte a szavait. Ő is azt mondta ebben a gyémánt pillanatban: Ne hozz szégyent rá, mert megérzi a sírban is.

317

Bánkút holdverte vadrózsabokrának emléke azért masszívabb élmény volt, mint hittem, főleg döntőbbet változtatott rajtam, mint Cilin kívül bárki is képzelhette volna. Eljött a középiskola utolsó esztendeje, június első hetével véget ér a védettség időszaka és elkezdődik valami, aminek egyelőre csak a körvonalai bontakoztak ki. Viszonyom Fejér tanárnővel a régi szinten maradt, de már nem kísérleteztem semmivel, csináljon, amit akar, már nem kívánok se bizonyítani, se meggyőzni őt bármiről. Amit ő elrontott, azt helyre ő már semmit nem hozhat, amit én rontottam el, én sem. Már nem énekelte többé kis dalát a vízbe pottyant költőről, messze nézett az órákon, szürkés arcán valami új, tanácstalan szomorúság, nem gúnyolt, nem foglalkozott velem, élve eltemetett, ennek még örültem is: kényelmes volt nemlétezőnek lennem üldözött vadállat helyett.

Persze volt váratlan passzivitásában valami aggasztó is, ez talán arra vár, hogy az érettségin bunkózzon agyon, mikor más tantárgyakból esetleg meglepem a bizottságot, valahogy megcsavarja a percet, és fejemre omlik a – itt megállt a gondolat, mert rájöttem, pár hónap múlva már semmi se fog függeni attól, mit dalol rólam Fejér tanárnő, vagy miről hallgat, az egyetemen, ahol latin–magyar szakra jelentkeztem, senkit se fog érdekel318ni, hogy szerepeltem fizikából a középiskolában, Fejér meg itt marad, képezhet új őrsvezetőket és viheti a lelkes csapatot a rétre lepketáncot lejteni, bokrétát kötni, énekeljék üvöltő hangerővel, hogy „táncukra lejt lepkesereg, még a patak is vígabban cseveg”…

Hogy Mihályt elfelejtettem, ezért ő felel, sosem kívánta megtudni, én mivel akartam megoldani Trianont. Ha hatodikban nem némít el, elmaradnak óráin ezek a rettenetes együttlétek, de hát megtiltott minden magyarázkodást, és voltaképpen jó is volt már ez így, ahogy érintkezésünk először csak beszűkült, aztán megkövesedett.

Igen, az előhalál, amelyre Jablonczay Lenke célzott, jobban és másképpen sújtott, mint bárki hitte volna, siker nem lelkesített, kudarc nem dúlt fel. Ha valamit valóban vártam, az a szabadulás volt, hogy álljon meg végre az a futószalag, amire a körülmények kit-kit parancsoltak. Arthur elfogadta, bár nehezen viselte, hogy Cilit a mester veszi feleségül, Tonelli hetente járt le hozzánk Pestről, valahányszor megérkezett, izgalmat és feszültséget keltett mindenkiben, mert ott volt Textor árnyéka a látogatások mindegyikén, ott Cili fegyelmezett menyasszonyarcán, aki gondolatai elől először, amióta ismertük, a tanulásba menekült, és ezzel merőben valószínűtlen családtaggá vált: az a fiatal lány, aki nyolcadikos korára rájött végre a tudás édes ízére, nem hasonlított a mi madarunkhoz, aki csak akkor vált reálissá, ha énekelt, Cili menyasszonyként szabályos iskolás lány lett, nem a nagy élet várományosa, mellette Lidika vagy Pálma jövője valószínűtlenül szegényesnek tűnt, volt persze más különbség is az arák között, Lidika és Pálma minden szabad percben kelengyéjüket rendezgették önfeledten, várták, kezdődjék számukra a valódi 319élet, Cilinek nem volt mit rendezgetnie, hogy Gianni milyennek képzelte leendő, valódi életüket, kelletlenül vagy alig válaszolt. Mikor a kelengye dolga felmerült és a mester megtudta Arthurtól, hogy apám indul a pesti központba némi támogatást kérni férjhez menő lánya kiházasítására, elnevette magát és megüzente anyámnak, még csak az kellene, hogy Cili innen vigyen magának bármit, személyes, kedves tárgyain kívül. A szükségesekről majd az ő édesanyja fog gondoskodni.

Mióta kiderült, hogy mint a másik világhírű regény, a Manderley-ház asszonya hősnője, Cili a Tonelli-ház asszonya szerepére készült, hogy hagyhatta volna ki Marquesa Lucretia a lehetőséget, hogy a villámgyorsan elvesztett első, nem kedvelt meny halála és a második, steril undorral válásba üldözött Tonelliné után egy Bartók Béla világából származó fiatal teremtést idomíthat, egy árvát, akinek valódi háttere köddé vált, mint a mitológiai hősnőké. A Marquesa lassan tudomásul vette fia időnkénti házasságait, rég nem voltak már kínos jelenetek anya és fia közt, szerintem egy percig se hitte stabilabbnak a kötést, mint az elődeinél, az jóval később derült ki, ezúttal tévedett, Tonelli saját haláláig az elvesztett Cilit várta vissza. Valahányszor Milánóban van dolgom, még mindig a Tonelli-palotában szállok meg, testvérem kurta házassága annyi napfénnyel vonta be Tonelliék életét, hogy még nekem, testvérének is jut belőle. Gianni öccse, a filmrendező Giancarlo úgy vette át a Marquesa és később Gianni halála után az örökségét, hogy Maddalena sógornő is holtáig igénybe veheti a lakosztályát. Nem szoktam sokáig maradni, mert zengenek a falak Elise énekétől, apám, anyám fényképe a sajátommal együtt néz rám Cili tükörasztaláról. Nem szeretek sokáig ott időzni, az ottani ágyamban még elal320szom, de utazom is hamar, és Amalfi előtt kiszállok az autóból és ki a kikötőbe, én már úgy fogok meghalni, hogy soha többé nem látom meg Szent András templomát. Ha felszállok a hajóra, nézem a vizet, a horizontot, ha úgy fáj, ami fáj, hogy nem tudom idegenek előtt titkolni, el se hagyom Palermóig a kabint. Ha senki nem figyel, emlékezhetem is. Cili semmit nem próbált kivédeni, ami az anyósának örömet szerzett, hagyta, hogy öltöztessék, kifessék, átformálják hajviseletét, mutogassák, aztán visszaalakítsák, megint újra-formálják, táncoltassák, ha valakit, anyósát igazán megszerette éppen amiatt, mert a Marquesa annyira más volt, mint Jablonczay Lenke. Mamája volt, mesékkel és a zseniális koldusok és alkotóművészek filozófiájával, a Marquesa, maga is egy távoli Tonelli-ág lánya, egy hajdani parányi fejedelemség úrnője volt, mellette Cili személyében olyan valaki élt, aki megszokta nálunk, hogy kérni illetlenség, adni öröm, adósságot fizetni kötelező, s ha valaki olyan világba kerül, mint amit Gianni biztosított a számára, tisztelje azt az asszonyt, aki ezt a nagyon jó férfit megszülte.

Cili házassága szenzáció volt az itáliai makro- és mikrovilágban, Tonelli megváltozott, ha nem kellett külföldi szereplésre készülnie, megült otthon a felesége mellett, semmi kaland, izgalmas botrány híre nem hallatszott, páholyában végre mindig együtt a két asszony, az anya meg a feleség. Lucretia Tonelli nyilvánosság előtt a megelőző hitvesek egyikével se mutatkozott, az azóta eltűnt menyeket keserű haraggal könyvelte el, mint zseniális fia egyéb tévedéseit. Cili egyébként gyereket várt, mikor meghalt, Gianni őrjöngéseihez már hozzászokott Milano, a Marquesa volt az, aki sose tért magához Cili elvesztése után. Mikor halálhíre megjött, har321madéves voltam az egyetemen, és egyszerűen nem tudtam felfogni sem én, sem a szüleim, ami történt. Már távozása is szinte tapintható volt családom testén, mint egy óriás ütés nyoma, mint egy daganat, és a világ, amelyből eltűnt, végleg elvesztette számunkra realitását. Pater Severin hetente misét mondott érte, de a szavaktól csak sírtam és visszaköveteltem Istentől a testvéremet, akit el kellett vesztenem, mert senkinek nem volt annyi pénze, hogy még mielőtt szavát adta Tonellinek, visszavásárolhatta volna Stupicától Textort.

Hol van még Pater Severin miséje, Cili terhessége, Marquesa Lucretia Tonelli. Fejér Margit van, aki átnéz rajtam, de ez is mindegy már, olykor rajtakapom magam, hogy valami ürességet érzek, ha nincs okom felháborodni, tűnődöm, mi járhat az eszében, hogy nem sérteget. De hiszen megátkoztad – mondja csendesen testvérem, míg preparálja a másnapi leckét, mostanra tanulta meg felismerni az averbót, mikor már nem aktuális. Igen, csakugyan megátkoztam egyszer, mikor nemcsak kicsúfolt és megszégyenített, de hazudott is, azt hazudta, hogy nem adtam le a dolgozatfüzetemet, holott ő dugta el, meg ne lássák a hibátlan eredmények alatt rosszindulatú osztályzatait.

Ha az én átkomtól szürkült, magára vessen, egyszer belőle is csak árnyék lesz, üldözését majd csak elfelejtem. Akit sajnos nem tudtam kidolgozni magamból, az Ágoston. Mégiscsak nagy szerelem lehetett annak idején ez, hogy nem békélek a férfi eltűnése után sem. Bár érdekelni tudna valaki, de már Tattayné kolonja is megszűnt számunkra, csak Lehner levelei jönnek, amelyek untatnak, a kereskedő az egyetlen másneművel való kapcsolatom, s nem menyasszony osztálytársaim 322ugyanilyen savanyúak, mint én. Ebben a naptári évben mindenki riadozik az érettségitől.

Közben az önképzőkör pályázatára beadom a műveimet, szép jeligéket választok, semmi ókori nevet, rám ne ismerjenek, van fedőszavam olyan, hogy Csínom Palkó, van H-moll scherzóm, van Öreg Bencém, van Pipadohányom, meg Bizánc. Cili a futárom, ő viszi a borítékokat a postára, a Bizánc névre elpirul, emlékszem én is, drágám, nem lehet azt elfelejteni, de akkor se tudok segíteni neked, ne gondolj rá, elmúlt. Lidika és Pálma számolják a napokat, számolja András Anna is, aki legnagyobb megdöbbenésünkre karácsony tájt külön bizottság előtt leteszi az érettségit: megkapta minden hatóság engedélyét, indulnak azonnal Amerikába, a befogadó állambeli rokonok elintézték, amit kellett. Anna nem engedi, hogy az osztály búcsúztassa, semmi nem szivárog ki arról, milyen volt a külön bizottság előtti érettségije, amelyen Milánó elnökölt, a kormányt a megye országgyűlési képviselője, az egyházat Boér tanár úr képviselte. Anna senkitől nem köszönt el, de mindenki tudta, hét közepén, csütörtökön indulnak útnak, a házukat már régóta hirdették eladásra, mikorra elkelt, az őz akkor már nem élt – az őz, ami miatt valaha annyira haragudtam rá –, egy nap kiszabadult, az úttestre futott a villából és elgázolta az erdei villamos.

Elbámulok, mikor csengetnek, Cili rohan kaput nyitni, akit behoz, az Anna. Nem tud szólni, nem tudok én sem, valami megérint mindkettőnket. Az asztalon a szobánkban maradt linzertészta, anyám főzte be a ribizlilekvárt a tetejére, a tányéromon a félig elfogyasztott, nap alakú linzer, nézünk egymásra, nincs mit beszélnünk, aztán ritmust téveszt a szívem: Anna felveszi az én linzerem maradványát, és mint az öngyilkos, aki 323bedől a kardba, megeszi, közben csak néz, nem szól, de én tudom, mit üzen búcsúzóul, és én csak nézek rá döbbenten, bután, míg letörli finom zsebkendőjével az én félig megevett linzerem maradékából odatapadt cukorport, s mikor nyakamba borul, megcsókol, aztán kirohan köszönés nélkül, ott maradok megint legyőzötten, András átlépte miattam a saját árnyékát, én nem léptem át semmit. Cili, akitől nem is búcsúzott, azt mondta csendesen: megette a neki tilos ételedet, ennél többet nem adhatott neked emlékül. Te mivel ereszted el, Dódi?

Semmivel. Csak állok, előttem a többi linzer, a teli tálat nem bírom megérinteni, úgy szégyellem magam, Cili visszahajlik a szószedet meg a szótár fölé és preparál tovább, én meg ott maradok a kifizetetlen adósság riasztó emlékével, mert valóban semmit nem adtam András Annának. Próbáltam szégyenkezve érzékelni, neki mindig, mindene megvolt, mit adhattam volna én az ő gazdagságukhoz? Cili megint megérezte, amit ki se mondtam, leírta az új averbót, és visszafordult az asztaltól: „Adhattál volna neki egy kis zacskóban földet, mert az talán sose lesz neki úgy, ahogy neked vagy akár nekem is. Elvesztetted az egyetlen rangos vetélytársadat, Dódi. Most sírsz, vagy nevetsz ezen, mert dönteni is tudni kell. Egyszer talán bepótolhatod, ha alkalom adódik rá.”

Az egyetlen vetélytársamat csakugyan elvesztettem, mert a többi jeles semmi nem volt András tovatűnt figurája mellett, még a legjobban Milánó távoli rokonához kezdtem vonzódni, mert ahogy az idő telt, rájöttem, nem tehet róla, hogy olyan pozícióba került, ahol Milánó jelenléte minden szelet kifog az ellenséges vitor324lákból, vagy akkorra védőáradatot korbácsolt kis hajója köré, hogy semmi baj nem érheti. Katalin szorgalmas volt és sótlan, de jó gyerek, csak futni nem lehetett vele, mint András Annával, izgulni, ki fejti meg hamarabb, amit meg kell. Elég jól fogalmazott, de a dolgozatai sápadtak voltak, anémiásak. Katalin egyszerűen nem volt vetélytárs. A napok egyébként olyanok voltak, amilyenné az iskolai élet az Ágoston-botrány után torzult, Graál élő halott volt, rebesgették, nemcsak Milánó vonul most év végén vissza, de Graál is, nyugdíjaztatja magát – hát persze, gondoltam, de ha elkerülhettem, nem néztem fonnyadó arcába, Graált másképpen, de csaknem annyira gyűlöltem, mint Fejér Margitot.

Az érettségi évében sokat tanultam, de sok versem is született, gyönyörű című versesköteteket állítottam össze, apám meg elvitte őket beköttetni, szép, arany betűkkel ott álltak a vékony vászonba kötött verseskönyvek: Rákhel szíve zenél, Monaco, Villa Diavolo, és a harmadik, amiből később mesejátékot is csináltam, A Hold királya. A holdkirály természetesen Ágoston volt, akiről Katalin, a távoli rokon is csak annyit tudott, Pesten a fiánál kapott lakást, nem tanít, nem taníthat, persze, de nem is egészséges, a felesége viszont talált helyet egy fővárosi elemiben. Azt hazudtam magamban, nem érdekel, de este, mikor már csak magamban játszottam a színdarabokat, mert Cili egyszerűen megtagadta a közreműködést, azt játszottam, hogy felszököm Pestre, én is állást vállalok, Ágoston váljon el, én hozzámegyek feleségül. Cili úgy nézett rám, mint egy futóbolondra, majdnem szánalommal. Persze én is éreztem, ilyen tekintetben az vagyok, futóbolond. Testvérem soha nem ejtette ki Textor nevét, aki még mindig nem nősült meg, de aki ott volt minden vasárnap a templomban és olykor 325Szerénke nélkül. Ha megpróbáltam szóba hozni a férfit, testvérem szelíden és határozottan hárított: ne, Dódi, ez lezárt ügy, nem szeretem, ha említik.

Csendes volt a házunk, Piroska panaszkodott, valami légszomj érződik a városban, még Arthur is unatkozik, mert mi folyton csak tanulunk, az önképzőkör elnöke Katalin, a távoli rokon, aki boldogan vállalta annak idején a megtisztelő megbízást, mert ha szárazon és tárgyszerűen is, de élte az irodalmat, egyszer egy délután azzal esett be hozzánk, hogy a bizottság összeült, Kibédy, a tanárelnök bontotta ki a jeligés borítékokat, és legyek erős, de megnyertem minden pályázat első díját. Mindét! A pénzjutalmak összege csaknem százötven pengő, ilyen még nem volt az iskola történetében. Holnap nyilvánosságra hozzák, a pénzt meg átvehetem Milánótól, mihelyt a hivatalos eredményhirdetést Kibédy elvégzi.

Katalin akkor már gyakran eljárt hozzánk, Gianni sokat viccelt vele, tanította olaszul, Katalin meg Giannit magyarul, de akit a távoli rokon nagyon megnézett, az Arthur volt, a kicsit mélabús Arthur, aki Cili esküvőjén majd a Tonelli tanúja lesz. Úgy figyeltem, ami köröttem történik, mintha magam is meghaltam volna Raguzában azon a padon, amelyen Ágoston követni próbálta római antik példaképét. Ha ránézek a tablóképre és meglátom a férfi csak azért is a tablóra könyörgött képét, elcsodálkozom, az az arc nemhogy zsenialitást, semmit nem fejez ki, egy kicsit kövér, jelentéktelen, nem is szuggesztív férfi képe, mellette akár Kibédy, akár Korondy férfiasabb, jelentősebb. Nézem, és nem értem az árnyakat, amelyek nincsenek, mégis ott vannak mögötte, Ágoston nemcsak latinra tanított mesterfokon, de önmagam 326testének kiszámíthatatlan esetleges válaszai felismerésére is. Csinszka élte a maga joghallgató életét, csak az egyetem körül sétálva láttuk, mi nem köszöntöttük, ő meg miért köszönt volna, mi voltunk a fiatalabbak. Csinszka lénye éppúgy megrögzült bennem, ahogy András Annáé, Anna maradt minden ribizliíz és minden linzer és minden, ami tiszta és vakmerő és bátor és emberi, Csinszka a romlott hús, az üszkös parázs, a bemocskolt csillagok.

Milánó – mondta Katalin – őrjöngött, mikor kiderült, minden pályázatot én nyertem, és dühében törölte az átadási ünnepséget. A tényt hirdetőkönyvben közölte valamennyi osztályban, a pénzért személyesen mehettem érte, álltunk ketten az igazgatói irodában, és aláírtam egy nyugtát, hogy átvettem egyszázötven pengőt, a megnyert pályázatok jutalmaként. Az év végi nyomtatott iskolai értesítő azért feltüntette, milyen eredménnyel működött abban az évben az önképzőkör, és hogy kié lett minden első díj, anyám akkor megmagyarázta, miért alázott meg Milánó ilyen formátlanul. „Kínos voltál neki, gyöngyszálam – mondta Jablonczay Lenke –, hol megoldod Trianont, hol égbe viszel szánalmadban Krisztus helyett egy kutyát, hol át akarod írni a nívótlan cserkészhimnuszt, hol meg lekaszálod az önképzőkör virágait. Jó, hogy végzel, kinőttél már onnan. Mit akarsz kezdeni azzal a rengeteg pénzzel?”

Asztalnál ültünk, vacsora után, velünk volt Gianni is, testvérem arcán az állandó szelíd bánat, az a csepp fülelés, mintha örökké azt várná, jön valaki, becsenget, talán lova is van, felkapja őt és elmenekülnek egy emberséges világba, ahol szerethetik egymást a szerelmesek. Én azt 327mondtam, a pénz mindenkié, osszuk el, mindenki vegyen valamit, aminek örülne. Cili nevetett, akkor megszégyelltem magam, mert még nem szoktam meg, hogy Tonelli palotájában nem összeg az én csepp vagyonom, anyám törte a fejét, de a megoldást apám találta meg. Kiküldünk külföldre nyelvet tanulni, mihelyt túlestél az érettségin, tudom is hová. Majd Julius elintézi.

Julius, azaz Faber professzor nevét ismertük otthon, ő volt az aranypénzes emlék tanúja. Apámnak volt egy Mihály bácsi nevű nagybátyja, aki – ami a Szabóknál gyakran előfordult a famíliában –, úgy harmincéves kora táján egyik napról a másikra megvakult, a szintén rokon Imre Sándor kolozsvári szemészprofesszor, apám keresztapja azt ajánlotta, keressék meg Bécsben ennek a jelzés nélküli vakulásnak speciális tudósát, Larinsky professzort, el is indították Mihály bácsit, aki nem utazhatott egymaga, mellé kísérőnek rendelték akkor joghallgató apámat, aki éppen szabad volt azon a nyáron. Faber doktor, akivel bécsi tartózkodásuk alatt apám nemcsak megismerkedett, de össze is barátkozott, nem szemész volt, hanem hidroterapeuta, balneológus, mindent tudott, ami az emberi test és a víz kapcsolatáról tudható volt, a gyógytermál regeneráló hatását kutatta. Gyorsan haladt a pályán, mikor apám megismerte, egy, szinte már Bécs egyik kerületének számító, egészen közeli falu bámulatos vízgyógyintézetében dolgozott az igazgató főorvos segédjeként, később egyre magasabbra ívelt a pályája, több kitüntetést kapott, bárónő feleségét is valami hidroterápiás kúra révén szerezte, a bárónő ízületi gyulladásos, mozgásra alig képes apját sikerült rendbe hoznia. Mihály bácsi látása bizonyos határig visszatért, némi segítséggel ismét boldogult az életben, 328mikor először élte át, hogy ismét látja a betűket, örömében egy aranytallért adott apámnak, gyerekkoromban csodájára jártam ennek a pénznek, amelyet levéltárcája egyik kis rekeszében sokáig megőrzött, aztán valahogy elvesztette. Élete nagy élménye volt az a nyár, azok a hónapok, Julius barátsága és a Wienerwald lehelete, még én is tudtam, ahol vízgyógyintézete áll, Bacherlauban vadon nyílik az erdei ciklámen. A tallér apám emlékezetében minden volt, amit az a nyár az életébe hozott, többé már nem járt külföldön, de mindent tudott Juliusról, időnként hírt adtak egymásnak, az osztrák barát később átvette az egész fürdőtelepet és irtózatosan gazdag lett, már maga is a hidroterápia professzora a bécsi orvoskaron.

– Julius szerez neki intézetet, ahol európaivá pallérozzák – hallottam apámat. Olyan jellemző volt, amit anyám felelt a mondatára:

– Az egyik gyerekem ősztől Itáliában, nyárra a másikat is elviszi?

– Mindkettőt hamar visszakapja. Hosszú tartózkodásra nem telik Magdolnának sem ennyi pénzből – mondta apám. Ígérte, ír Juliusnak, keressen nekem egy olyan intézményt, ahol mindenfélére megtanítanak a szép német beszéden kívül. Megriadtam: Cili nélkül hogy élem át az idegen világ eseményeit? Voltam már boldogabb, mint a döntés után.

Gianni úgy nézett bennünket, mint aki semmit nem ért, legkevésbé a lelkendezést. Hát mi százötven pengő és mi Bécs, az egy falu. Gianni koncertezett már szinte minden jelentős helyen, több híres múltú városban háza is volt, Cili, ha úgy kívánná, mehet Mozartot hallgatni Amadeus születési helyére, Wagnert Bayreuthba, mi ez 329a lelkendezés Magdolna bécsi útja miatt. Ez csak nem esemény?

– Te ezt nem érted – mosolygott apám rá, – ez Magdolna diadala. Égből jött összeg, és nagy célja lesz, a lány megtanul a nyelv mellett sok mindent, ami a neveléséből kimaradt. Szép este ez a mai.

Gianni úgy ment el, hogy mind tudtuk, valahol nem érti, mi történt minálunk, számára sem az összeg nem volt összeg, se Bécs komoly úti cél. Mikor elment, vizsgáztattam magam, mit is érzek, mintha nem nagyon örülnék annak, hogy Ausztriába küldenek, persze elképzelni egy estét a falaink nélkül, az enyéim nélkül nem volt egyszerű gondolat. Ugyanakkor vágytam próbára tenni magamat, mit tanultam meg a kisasszonygyárban végül is a német nyelvből. Mit értek meg, egyáltalán fogok én tudni beszélni? A Goethe- és Schiller-balladákat mind el tudom szavalni, Bürgert is, de az nálunk tilos. Én imádtam a Lenorét, szememben elképesztően szép volt, hogy az elesett katona fakó lován érte jön árván maradt kedveséért és elviszi magával halottként halottnak a többi halott közé, de mikor hetedikben Kibédy bemutatta a verset, Cili rosszul lett, le kellett fektetni az orvosi szobában. Testvérem gyűlölte ezt a balladát, és tudtam, hogy a halott katona, aki holtan is érte jön, az Textor, és hogy menne ő, elmenne a halottal is, azon a hóka paripán. Szerencsére nem említettem Bürgert, amikor Gianni nálunk vacsorázott, aki hetente egyszer jött le a pesti Zeneakadémiáról, hogy lássa leendő feleségét.

Később csendesebbé vált a lelkesedés, azért az csak volt valami, hogy minden első díjat én nyertem, versét, novelláét, tanulmányét, a műfordításét is három idegen 330nyelvből. Katalin távoli rokon utóbb jelentette, Fejér üvöltött a tanári szobában, csak neveljenek még gőgösebbre, de Kibédy nevetett, úgy vigasztalta, Korondy meg elkezdte csúfolni, akkor mit csinál, ha a kutyás megkapja a Nobel-díjat. Katalin úgy tudta, Fejér vérpirosan legyezte arcát és megivott több pohár vizet.

Apám írt Juliusnak, aki válasza nagyjából akkor érkezett, mikor túlestünk a nyolcadik osztály első félévén. Faber professzor közölte, megvan az intézmény, ahol már a szobámat is kijelölték, apám meg lesz elégedve, mert egyszerre szálloda, idős dámák lakóhelye, és tanintézet, s apámnak azt a kívánságát is figyelembe vette a vezetőség, hogy eligazítanak a római katolikus vallás hittételei megismerésében, ezzel templomlátogatás jár majd és egyházi és világi kincstárak és múzeumok megtekintése. És persze kirándulások: Rax, és Wienerwald.

– Egy kicsit túlságosan is debreceni vagy, meg kell ismerned Európát és az anyád vallását is, egy kis darabot a világból és általában az idegenek életét. Nem nyaralni mégy, tanulni küldelek, egyszer majd minderre szükséged lesz, amit ott látsz.

Később sokszor eszembe jutott ez az este, csak egyelőre az akkori jelent éltem, a Vértorony társaság ritkán ülésezett, nagyon kevés időnk volt, de akkor leginkább komoly ügyekről beszélgettünk. Pálma nagyon rosszul állt szinte mindenből, Lidika velem együtt felajánlotta, segít, amiben tud, Cili nem tehette, egyszerre végzett a gimnáziumban és a zeneiskolában. Én megint elégségest kaptam mindkét Fejér Margit-féle tantárgyból, de ezúttal könnyebben viseltem, hogy minden más pályázót 331legyőztem az egy szál ceruzámmal, ez nem büszkévé, ellenállóbbá tett. Az is segített, hogy váratlan látogatót kaptunk, a tankerületi főigazgatót, másodszor diák életünkben, Ady öccse éppen számtanórára nézett be, s Fejér, aki sose feleltetett, engem citált a tábla elé, de annyi biztató derű sugárzott felém Ady Lajos arcából, hogy feloldódott a Fejér közelében mindig gyötrő görcs a szívemen. Mióta tárgyaiból instruktorom volt, mindig tudtam, amit kérdezett, de nem bírtam válaszra kényszeríteni magamat, csak reszkettem, vártam, mikor szavalja el a gúnyverset. Most szállt a kréta a kezemben. Hibátlan levezetés fehérlett a táblán, nem is akármilyen feladat megoldása.

– Kitűnő – mondta lelkesen Ady Lajos. – Valóban kitűnő és szokatlan logikai képességre vall. Hogy is hívják a tanulót?

– Szabó – Fejér alig tudta kipréselni a szót. A látogató nevetett.

– Ez olyan ritka név, hogy aligha fogom elfelejteni. Nyilván kiváló matematikus, ami nem sűrű a lányosztályokban. Jól van kislányom, nagy jeles. Piros betűs nagy jeles. Nem hallottam én már magát valami nagyon emlékezetes magyarórán? Mintha verset elemzett volna.

Fejér, mikor kikísérte az óráról, nem jött vissza az osztályba. – Megy sírni – mondta Lidika. – Most lecsapott rá a Vértorony strázsája. Szerintem kiszáll a ringből, Fejér vesztett.

Fejér nem vesztett, nem is változtatott a magatartásán, ha lehet, még nehezebben viselte el a jelenlétemet, de más gondja is lehetett, mert sokat fogyott, és ha tehette, minden szombaton hazament az apjához. Felőlem mehetett, a gondolatra, hogy nem vagyunk egy városban, könnyebben lélegeztem.

332

Az érettségi rohamosan közeledett, Cili eszelősen tanult, én régen nem szorultam már az instruktorra, de anyám megtartotta a kedves gyakorló tanárjelölt Máriát, hadd vegyünk át fizikából is, számtanból is minden tételt. Magam miatt voltaképpen nem lett volna szabad olyan eszelősen aggódnom, mert Fejér rossz jegyei csak szépséghibák lesznek, az érettségi bizonyítványomban nem perdöntő tényezők, de igényes voltam, büszke, és tudtam, hogy ha hatodikos koromban, amikor nem engedte, hogy védekezzem és mindent megmagyarázzak neki, nem a matematika terén követtem el hibát, még mindenkinek jót akartam, csak gyerekésszel. Persze ettől még jogtalan, hogy holtig keserítse az életemet, mikor már nem tud kifogni rajtam semmiféle feladvánnyal, mégis folyton büntet pusztán azért, mert valamikor nem értett meg valamit. Egy hajnalban arra riadtam fel, mégiscsak félek, hogy nyilvánosan megszégyenít és kínoz majd az érettségin, és ijedtemben imádkoztam. Nem tudom, a jó Isten hogy fogadhatta azt a zagyva szöveget, amit hozzá küldtem, mert amit kértem, arról nem lehetett feltételezni, hogy végighallgassa, annyira ellentétben állt mindennel, ami a keresztyénség lényege. De Isten azért Isten, hogy ne lehessen kiszámítani a lépéseit, és azon az éjszakán alighanem ismét bokrétás kalap volt a fején, mert elkezdett foglalkozni Fejér tanárnővel. Elkezdett sárgulni, egyre nyomorultabbnak látszott, egyre kedvetlenebbnek, Korondy azt mondta nekem, sok gondja van, imádott apját embólia sújtotta, aki mellette van, valami távoli nagynéni, semmit nem ért a betegápoláshoz, neki most se éjjele, se nappala, futna haza, de hogy menjen, mikor nem hagyhatja másra az érettségit.

Egyszer Kibédy is megállított, kérte, foglalkozzam többet Cilivel, mert megint mindent összezavar, tudja, 333hogy rövidesen férjhez megy, de ne végezzen akárhogy egy jövendő Tonelliné. Egyébként ne aggódjam saját várható eredményemen, elég barátot szereztem sajátságos diákpályámon ahhoz, hogy akiknek volt hallásuk hozzám, nem hagynak cserben. Ez nagyon meghatott, emberi volt, erőt adó. De bátorított Möszjő is, Korondy meg állandóan berendelt a laboratóriumába álürügyekkel, hogy minél kevesebbet találkozzam Fejér Margittal.

Egyébként Móré óráin is iszonyú volt ott ülni. Móré ahhoz képest, hogy diplomát adtak neki, kiderült, csak alsó tagozati szinten tudott latint oktatni. Akkor már ketten gyűlöltek nyíltan, de Móré indulatát megérdemeltem, mert ami rosszat valaha Fejér óráin átéltem, Móré Mária kapta vissza. Móré nagy kínnal még valahogy kibogozta Horatius szép sorait, de Tacitusba beletört a foga, az Annales órákon végképp földre terítettem alattomos kérdéseimmel. Nem gondolja-e – kérdeztem szelíden –, hogy ha ezt vagy azt a szót megváltoztatnók, méginkább latinossá válnék a mondat, ide talán a konjugáció perifrasztika kondicionálisa illenék. – Kétségbeesetten nézett rám, a Vértorony strázsái vigyorogtak, csak Cili pillantott rám szigorúan, szomorúan. Mit kínozod? – suttogta mellettem. – Ugyanolyan embertelen vagy, mint Fejér. Ami neked fáj, másnak is fáj, Móré nem vétett ellened, csak nem elég művelt, és őt nem apánk nevelte fel. Nem hallgattam rá, figyeltem a tanárnőt, Mórét, ahogy kapkod, egyre vörösebb, addig kérdezek tőle képtelenségeket, míg sarkon fordul és kirohan, feljelent Milánónál, ahol meg kell érnie, hogy Milánó nem hallgatja végig. Mint távoli rokon, Katalin később jelenti, elutasítja a vádat, az őt helyettesítő „tanártól” lábtörése idején bezzeg elfogadta a segítséget. 334Azt tapasztalta, a kutyás lehetetlen személy, de a tanárnő ne érzékenykedjék, iparkodjék helytállni. A kutyás, sajnos, valóban tud latinul, alighanem többet, mint Móré. Menjen szépen vissza, folytassa az órát. Olyan boldog voltam, mikor könnyezni láttam Mórét, amit ellenem Fejér elkövetett, deformált, gonosz lettem, Fejér üt, Mórénak adom vissza. Boér nagytiszteletű úrnak igaza van, a rossz rosszat nemz, kerültem is Boér nagytiszteletű urat.

A szót keresem, amivel ezt az utolsó gimnáziumi évet jellemezni tudnám, talán az a legpontosabb, hogy meglepő volt, kiszámíthatatlan minden tekintetben, Cili, aki olyan szenvedéllyel ragaszkodott apánkhoz, kezdett eltávolodni tőle és nem hozzám került közelebb, hanem átszabva a családi képletet, Cili anyám gyereke lett. Én egy idő múlva megfejtettem, mi történik, és Jablonczay Lenke mit nem akar elmondani nekem, hát egyszerűbbnek érzi, ha egy parányit eltaszítja valódi lányát és két kézzel szorítja magához a fogadottat.

Cilit régen eltemettük, mikor végre elmondta nekem, minden iskolai zűrzavarommal és Ágoston elvesztése miatti keservemmel, Fejér üldöztetésével együtt se volt rá akkora szükségem nekem, mint Cilinek, aki valóban szerelmes volt, valódi szerelemmel, nem olyan nem vállalhatóval, ahogy engem Ágoston személye csábított, és testvéremnek az anyám által nagyon is ismert ok miatt el kellett szakadnia attól, akivel boldogan élhetett volna. Cili igazán szenvedett, gyöngyszálam – mondta nagyon komolyan anyám –, te csak azt hitted, szenvedsz, mint ahogy azt hitted, szerelmes vagy, pedig csak fiatal tested kezdett jelezni, és mert az a boldogtalan Ágoston megadta fantáziádnak az itthoni esti mesék folytatását, hát beleszerettél, de sose feledd el, hogy ehhez a szerelemhez 335milyen előzmények után érkeztél. Nem emlékszel már, kik voltak Ágoston elődei? Winnetou, Szucsong herceg, az angol trónörökös és Robert gróf, akivel Angliában éltél a föld alatt. Cili csak kényszerből, irántad érzett hűségből tett úgy, mintha élete nagy boldogsága volna valaminek az eljátszása, amit te kitaláltál, Cili a valóságot akarta, meg is kapta a nyomorult, most aztán ne csodáld, ha belém kapaszkodik, mert te sem értetted meg, csak képzelted, hogy érted, mi zajlik le a két boldogtalan szívében. Neked, gyöngyszálam, színpad a világ, mint Shakespeare-nek, és magad rendezed rajta a jelenetet.

Nekem jobban fáj, mint neked, ha téged bántanak, hallottam tovább –, de azért képzeld magad felnőttnek, aki nem térhet vissza a szülőföldjére, mert megszállták idegenek, és anyanyelvedet sem használhatod már, se a többi ottani ember, hát elmenekülsz, mert nem tudod vállalni, ami történt, és létesítesz egy másik városban egy Mentsük meg … társaságot, a lelked kiteszed, hogy jól működjék, de akkor a végzet egy okos, koravén kölyöklány révén keresztezi az utadat, a kölyök azt mondja, nem óhajt veled együtt semmit sem tenni ennek érdekében, mert ő elismert művészi tevékenységet folytat, amellett szüksége van szabadidőre, te meg csinálj az elveszett életed visszaszerzésére irányuló vágyaiddal amit akarsz, ő nem asszisztál, pedig leginkább erre a kölyöklányra volna szükséged, mert hiába pimasz és önző, neki van egyedül fantáziája, amellett tud verseket írni, és ízlése felfedezi, az eddigi propagandaanyag silány, a nagy célért bevethető gyerekek nívós verseket, előadni való darabokat érdemelnének. Mit gondolsz, ha te vagy Fejér tanárnő, mit válaszolsz önmagadnak? Amilyen néma, fegyelmezett, és a bosszúját jégen tároló tudsz 336lenni, ahogy ismerlek, semmit, vársz, míg úgy megütheted magáncélja és önző lázadása miatt a kölyköt, hogy belesántul. Ő, szegény, azonnal lépett ellened, nem titkolta, hogy megbántottad őt és a szent ügyet, és iparkodott az állandó megalázással rábírni téged arra, eszmélj már fel ködös álmaidból, a hazának is vannak gondjai, legalább akkorák, mint a te momentán szerelmeid, esetleg alkotókedved. Nincs benned elég megértés, gyöngyszálam, az majd megjön idővel, csak ne érezd katasztrófának, ha valaki, akit mélyen megbántottál, a maga nem okos módján a saját igazát keresi. Te Ihász tanár úr áldozata vagy, Ihász tanár úr meg a történelemé, kit hibáztassunk, felelj? A történelemnek nincs telefonszáma, fogadónapja sincs, a történelem folyamat, amelynek vagy elkapod a megfelelő pillanatát és úgy cselekszel, ahogy tisztességes ember cselekszik, vagy az idő átejt a szitán, és hiába iparkodol, nem viszed semmire. Milyen fáradt lehetsz, szegényem, milyen sebzett, milyen szomorú, és milyen méltatlan okból, mert Fejér tanárnő sok mindennek jó volna, légiós kiképzőtisztnek, őrmesternek, de nem nevelőnek, csakhogy attól, hogy téged nem szeret, még jó ember lehet, mert van akit vagy amit imádásig szeret, és ez a haza. Az a legsajátosabb, hogy még hasonlítotok is egymáshoz, csak Fejér Margit reálisabb nálad, és reálisabbak az eszközei, de te, ahogy Korondy tanár úr megmondta, csak írsz, írsz a semmibe, gyerekfejjel, gyerekkézzel, még az is lehet, nagy jövő számára teszed. Ágoston rossz ember volt, mindennek rossz, férjnek, apának, nyilván szeretőnek is az lett volna, nem kell úgy tenned, mintha sértenélek, vagy hirtelen nem tudnád, mire célzok, ez az ember, aki életeken gázol át, a te életeden is átgázolt volna, ha egyáltalán észrevesz, de rád nem volt kedve, 337pedig te csakugyan szeretted, a Baraszkondy lánynak meg kellett a jelvény a kabátjára, kitűzhette, hogy megnyerte Ágostont, az övé lett, pedig hányan meregették rá a szemüket. Ne haragudj rám, ha most, mielőtt ősszel megjössz Bécsből és Gianni örökre elviszi tőlünk, szinte mindig Cilivel vagyok, mert Cili tragédiája nem középfokú dráma, a Giannié pedig akkor kezdődik, mikor erre rájön, és olyan valakitől szenvedi el, akire egy rossz szót nem szólhat, mert hű, mert jó, mert mindenben minta, csak éppen a teste nem válaszol az övének, vagy ha mégis, az színházi produkció lesz, amiről tudni fogja, ha testvéred rákényszerül. Az érettségi témáját pedig Fejér tanárnővel együtt vedd le a listáról, most már annyit tanultál, hogy nem érdemes ezzel foglalkoznod, ahogy sikerül, úgy sikerül, latin–magyar szakra mindenképpen felvesznek, minden más úgy elmarad mögötted, mint az álom. Csak féltékeny ne légy a testvéredre, akit most szeretni tanítok, úgy szeretni, azzal az igazi rokonszenvvel, ahogy egy férjet szerelem nélkül lehet, annak az örök emlékével a szívünkben, akit nem adott meg a sors, mert az nem pincér, nem vesz fel rendelést az életedre.

Szónokolsz, szónokolsz, mert gyötör a gond mindkettőtöket. Melyik Shakespeare-ben van ez: és szavak, csak szavak. Pedig a tisztesség fontosabb. Amit elmondtam, az olyan, mint egy általatok írt színdarab, ugye? Legalább figyeltél, gyöngyszálam, és megértetted, és odakölcsönzöl engem a testvérednek addig, míg az élet el nem választ szegénytől?

Soha ekkora csendet, mint ahogy én anyámat hallgattam.

338

Az írásbelik és szóbelik között volt néhány nap felkészülési szünet, a Vértorony strázsái közül csak Lidika dolgozott komolyan, Pálma tudta, most nem olyan a légkör, mikor szerencsés volna bárkit is látványosan megbuktatni, elég az intézetnek az utóbbi hónapok katasztrófasorozata, majd elboldogul ő a vizsgán azzal a kevéssel, amit emlékül magával visz innen a házasságba. A legelső szabad délelőttömön átmentem az internátusba, ahová belépőcédula nélkül egy kinnlakó sem járhatott, de a várható események miatt nem volt lehetőség igazi békebeli ellenőrzésre, én is bejutottam, megtudni, amiért mentem: csakugyan elutazott-e hóhérom, ahogy Korondy jelezte. Az internátusban közölték, valóban távoznia kellett, azóta nyilván már megérkezett régi otthonába. Nem lelkendeztem örömömben, inkább némi riadalmat éreztem, ami okát csak később tudtam megfogalmazni, azt hiszem, úgy pontos, ha azt írom, voltaképpen megijedtem. Hogyne ijedtem volna meg attól a felismeréstől, hogy Isten felelt a könyörgésemre, bénítsa meg valamiképpen Fejér örökké fenyegető kezét, ő meghallgatott, holott a templomban szinte soha nem figyelek, lesem, jön-e a záróének és mehetek-e vissza az íróasztalom mellé.

339

Isten segített, ez világos volt, de mindjárt elkezdtem aggódni is: hátha a rosszindulatú kérésnek rosszat hoz az eredménye, például azt, hogy az a valaki, aki majd helyettesíteni fogja Fejért, kapott valami utasítást tőle, kérdezzen a vizsgán fizikából sosem oktatott anyagot. Nem volt olyan gonoszság, amit fel ne tudtam volna tételezni arról, aki valahányszor az osztályba lépett, megpróbált újra meg újra porig alázni, akitől nevelői igazságszolgáltatás helyett bosszúvágyat tanultam és a módszert, hogyan vehető el egy gyermek életkedve. Egy gyermeké, mert lehettem én olyan szerelmes Ágostonba, amilyen akkor voltam, az érzés egy kamasz lány testének önmaga előtt is érthetetlen kívánkozása volt egy másik test közelében valamire, ami nem volt több, mint sejtelem, semmi és valami, bolyongás a homályban, test és lélek közös zavarodottsága a természet parancsa szerint.

Anyám, aki segíthetett volna, hogy eligazítson a zavarban, frigid volt, apám egy pap tiszta lelkével és egy orvos felvilágosító munkájával elmagyarázta, mi megy, illetve nem megy végbe anyám biológiai érzékelésében, ha férfi közelít felé. Nem volt nehéz megtanulni, ez az egyetlen terület, amelyet anyám közelében tilos érintenem. Apám viszont értett engem agyával és biológiájával is, és ahol lehetett, segített. Hogy testem megszólalt, nem örült neki, de tudta, ezt szabja meg a nagy törvény, Cili szerelme Textor iránt természetes válasz a fiú szerelmére, tragikus, hogy nem realizálható, én még csak képzelem, hogy amit érzek, szerelem, de nem érdemes vitatkoznia velem, legyen az, ha így hiszem, de tanuljam meg, minden nős ember és családi nyugalom tabu, tessék felülemelkedni a serdülés zavaros ösztönéletén és elvágni a meg se kötött szálakat.

340

Magam voltam a boldogtalan ifjú a halovány holdnál, legfeljebb Adéllal tudtam volna szívem szerint beszélni, de Adélt akkorra már meggyűlöltem, olyan nyertes vetélytársnak éreztem, aki bánkúti felháborodása alighanem annak a következménye volt, hogy Ágoston szívében Csinszka-fejű előtt Adél lakott, csak Adél, annak minden testi-lelki következményével együtt, hogy érezte sose lehetnek házasok, amellett Adél mostanra egyszerűen eltűnt a láthatárról, még a városban sem találkoztunk vele többé, az élet soha nem sodort még egyszer a közelébe.

Az iskola bajban volt, Ágoston után Adélt is elvesztették, kísérleteztek egy sebtében beállított, alkalmatlan kezdővel, az nem bírt nemcsak az osztályokkal, saját gyakorlatlan nevelői pályája buktatóival sem, el kellett küldeni, helyette visszakaptuk a Terráriumból Ihász tanár úr hitvesét, hajdani cserkészvezetőnket, Ilona nénit, aki révén aztán alkotmánytan és közjog, országot érintő fogalmak, történelmi események akár a tizenkilencedik, akár a huszadik század terepén valahogy elmondódtak. Ilyen tenger idő alatt sok minden történt, de aztán hál’ Istennek el is múlt és a kormányzó békéje biztosítja az ország rendjét. Politika, közélet, magyar és külföldi események rendre megszelídültek, mint hajdan a cserkészmozgalom, igazán szerencséje volt minden érintettnek, hogy történelemből csak osztályvizsgát tettünk és nem volt sem írásbeli, sem szóbeli, mert a kormánybiztos és egyházi kiküldött egyaránt nagyot nézett volna attól, amit a magyar- és világtörténelemről hall vagy nem hall a mi közvetítésünkkel. Szerencsére csak magyarból, latinból, németből és fizikából kellett szóbeliznünk, így nem vált disszonánssá Ilona néni vendégjátéka, aki közlése nyomán minden, amit megpróbált átadni 341nekünk, anémiássá sápadt, nem volt életszerű semmi. Rémlik, hogy a huszadik század ismertetésekor Ihászné valami Lenint is emlegetett, egy igen rossz embert, akinek az utóda is igen rossz, de ezekkel nem kell komolyan foglalkoznunk, mert ateisták, hogy politikai célkitűzésük mi lett volna, az nem volt se világos, se fontos, Marx nevét egyszer sem említette, pedig arra figyeltem volna, nálunk a legjobb pék neve volt Marx. Mintha egyszer lett volna román megszállás is, de ezt alighanem csak képzelem, holott apám említette. Az iskolát külsejében is előkészítették a nagy eseményre, egész nap folyt a takarítás, ragyogott ablak, rézkilincs. Már közölték velünk, az egyházat Szilvássy főtiszteletű úr képviseli majd, egy másik egyházkerület nyugalmazott püspöke, az államot meg az a bizonyos államtitkár, aki jelezte a visszaküldött és átnézett magyar írásbeli dolgozatokat kísérő levelében, hogy az öreg Arany margitszigeti gondolatait olyan biztos és gyöngéd kézzel körvonalazó Szabó nevű növendékkel szívesen elbeszélget majd, kíváncsi rá, szóban is olyan hibátlanul fogalmaz-e, ahogy a majdnem novella magyar tétel megoldásában tette.

Elismerés rosszabbkor nem is jöhetett, már a gidipacalokig is eljutott a hír a szomszéd épületben, valami jeles egyén látogatása várható, aki a kutyást keresi, akitől minden kitelik, ideges is a testület, mert nem tanácsos a kutyást nagyon kérdezgetni, az olyanokat tud válaszolni, hogy aki hallja, beleszédül. Az érettségi napjai alatt egyébként felső tagozati szünet volt az intézetben, a szaktanárok minden percét lekötötte a várható esemény. Katalin jelentette, Milánótól tudja, a kormányképviselő államtitkárnak az a felfogása, aki nem tudja egyetlen hiba nélkül felmondani az érettségin a Him342nuszt meg a Szózatot, már nem is kap kérdést, feleltetés nélkül megbukott, menjen haza, tehát ismételjük el csak szépen, hiába tudjuk a verseket, még botlani, vagy újra kezdeni se szabad egy nemzeti klasszikus üzenetében, mert félrevivődik a hangsúly.

Nyeltem egyet, engem szavaltathatnak fél napon át, de Cili mindig mindenbe belesül, csak akkor nem vét, ha énekelhet, kínomban azt tanácsoltam, ha felszólítják valamelyik hazafias versünkből, recitálja el, az énekmester megtanította az ének és prózai artikuláció közti hanghasználatra, a hallgató meg azt hiszi, emelni akarja a költemény hangulati szépségeit. Nézett rám árokparti virágszemével, mint egy gyermeket néz a felnőtt, Cili már réges-régen nem félt semmitől, tekintetében nem volt indulat, csak a halni készülők belenyugvása, leginkább egy Arany-vershez hasonlított, ahhoz, amelyben a költő lánya elvesztése előzményeit örökíti meg, fekszik az elmúlást már jelző ágyon a fiatal anya, aki megértette és elfogadta a halált. Soha olyan szótlan menyasszonyt, mint testvérem, aki az érettségi befejezése után következő családi ebéden kapja meg Gianni gyűrűjét, körülbelül annyira érdekelte az aktus, mint hogy milyen értékeléssel fejezi be a középiskolát, már megvolt az útlevele, az enyémmel együtt készíttette el az apám, elvben már mehetne a Marquesához, hadd ismerkedjenek, csak jöjjön haza őszre a szeptemberre tervezett esküvőre. Közönye az érettségi tekintetében indokolt volt: sem ellensége, se rosszakarója, irigye se volt, a tanárok becézték, hátralevő életét Gianni biztosította, számára a jeles napokon igazán nem forgott kockán semmi. Fogalmazni sose tudott, majd Kibédy pár okos szóval kisegíti, a németből sokat javíthat értékelé343sén az írásbelin odacsempészett helyes fordítás, latinból meg csak talál Móré egy csecsemőnek való szövegrészt, amin némi irányítással túlesik. A fizikától neki nem volt félnivalója, testvérem még élvezte is.

Nemcsak Cili miatt nem izgattam magam az érettségi előtt, önmagam esetleges eredménye sem nyugtalanított, haló porában is áldja meg az Isten, Korondy megszervezte, ha valami okból Fejér bénító jelenléte nélkül is beállna nálam fizikából a táblánál a pszichikai vesztegzár, ő meg Franszoa az ablakhoz csalják valamiképpen a fő bizottsági tagokat, Boldner tanár úr meg villámgyorsan megoldja helyettem a táblán a tételt, a Kossuth utcán gyakran vonul vagy temetési, vagy esküvői menet, csak lesz valami látnivaló, ami segítségével Korondy és Möszjő időt biztosít Boldnernek a segítségre, bár az osztály esküszik rá, ha nem Fejér kérdez, mindent tudok. Boldnerhez jártam évek óta ógörögre, nemcsak kedvelt, de becsült is, nem volt az a képtelen rendhagyó averbóból származott akárhanyadik számú aorisztosz, amit rá ne vágtam volna a kérdésre, hát persze hogy megígérte, nem hagy cserben. Az érettségi reggelén anyánkat hajnalban felkeltette az aggodalom, csodálkozott, hogy mindkettőnket költenie kellett, és két rendkívül higgadt, frissen mosott-vasalt matrózruhás lánynak nézhetett utána, akik visszaintegettek a sarokról és minden izgalom nélkül ballagtak az iskola felé. Ilka néni háromszor utánunk köpött, ez volt a sikerhozó babona, ezt már nem is láttuk, pedig a kapuban végezte a szertartást.

344

Odamenet azt tárgyaltuk, amit Katalin révén megtudtunk: a bizottság minden érettségi napon délelőtt is, délután is visszavonul Milánó irodájába úgynevezett könnyű étkezésre. Mire beértünk az osztály elé, az érdekelteket a folyosón találtuk, engem nem kellett már bemutatni Ludwighnak, ez az államtitkár érkezésének napján már megtörtént. A férfi zsakettben volt, méltányoltam miatta, 1935 júniusának első hetében kánikula volt, aznap útiruhát viselt, most láttam először az érettségi méltóságát jelző komoly viseletben. Jó alakú, magas férfi volt, Milánó távoli rokona adatai között ugyan csak özvegy mivolta szerepelt, életkora nem, de úgy éreztem, alig lehet sokkal fiatalabb az apámnál. Pici bókkal köszöntöttük Milánóékat, aki azonnal be is terelt bennünket az osztályba. Újat a teremben azért nem tapasztaltunk, mert azokkal, akik már átestek a vizsgán, betűre leírattunk magunknak mindent, amivel majd szembekerülünk, mi a legutolsó öt voltunk, akik még megmérettetésre vártak a névsor sorrendi szabálya szerint. Főtiszteletű úrról csak jót hallottunk, szelíd, irgalmas, soha nem zavar senkit új kérdésekkel, de az államtitkár életveszélyes, váratlan és kiszámíthatatlan feladatokkal bombázza kinek-kinek az állóképességét. A terembe a bizottságnak felhozták a csak rendkívüli alkalmakkal alkalmazott nagyasztalt, amely egy szertárban várta időnkénti felbukkanását, a mellett ült a bizottság, hátuk mögött külön kis támlás padon a két jegyző, Korondy és Möszjő, mi meg öten öt pici asztalnál, amelyen papír volt és ceruza, hátha fel akarunk jegyezni felkészülés közben valami gondolatot. A vizsga természetesen imával kezdődött, maga főtiszteletű úr kérte számunkra az ég segítségét, ezúttal nem énekeltünk, pedig most szerettem volna hangosan figyelmeztetni a jóistent, máshová ne nézzen, itt vagyok, éppen itt, ha eddig nem hagyott el, most se tegye.

345

Az asztalnál középen Milánó ült, jobbján-balján az egyház és az állam képviselője, az államtitkár mellett Kibédy, főtiszteletű úr oldalán Móré, Rácz tanár urat csak a szimmetria kedvéért invitálták be, mert a Fejér miatt berendelt Boldner tanár úrnak nem volt párja. Öten vizsgáztunk, ilyen sorrendben: Radecz, Simon, Szabó Cé, Szabó Em és Zöldy Mária. Simon pityeregve lépett be, de mindjárt abbahagyta, Milánó fegyelmezetten volt kellemetlen, de nagyon kellemetlen tudott lenni így is, Simon abba is hagyta a gyerekes viselkedését. Kiosztották az első magyar tételeket, Radecz nyitott a Szigeti veszedelem-mel. Korrekt előadást tartott, csak a szépséges zárósorokat nem említette, számon is kérte és elmondatta vele az államtitkár, aki arcán csak akkor enyhült a merevség, amikor meggyőződött róla, Radecz hangjával érzékeltetni próbálja a zárósorok kivételes szépségét, amelyben föld, ég, hazaszeretet, férfihősiesség parancsa: „haljunk meg, ha szükséges a hazáért” olyan pátosztalan természetességgel olvad össze. Ez szereti a verseket, néztem gondolkozva Ludwigh arcát, ez nagyon szereti az irodalmat. Eddig se volt bennem félelem azóta, hogy Möszjő Cili útján beszámolt a személyemnek előkészített Korondy, Boldner és személye esetleges mentőakciójáról, de valójában most letten igazán derülten nyugodt.

Simon Adyt kapta, Adyt szívesen kihagyta volna az akkori irodalomoktatás, mert mint apám nagy nehezen kivallotta, úgy igazán nem kedvelte egyetemünk névadóját, de hát személyével új irodalmi iskola kezdődött, kihagyhatatlan volt, Kibédy zsenialitása megtalálta azt a tanulót, aki részint nem szerette, részint őszintén nem ismerte, nem is értette Adyt. Elmondta, ami kevés a nem is olyan régen elhunyt nagyságról mondható volt, hang346súlyozta debreceni „iskoláztatását”, versre csak egyre emlékezett, azt fakó hangon, de meggyőződéssel el is mondta: Tegnap harangoztak, holnap harangoznak, holnapután az angyalok gyémánt havat hoznak. Nesze neked Léda és Csinszka, gondoltam, vártam, mi lesz. Főtiszteletű úr nagyon megdicsérte Simont, senkinek nem volt kedve szondázni, hogy értékeli Ady hazáját és az irodalomba törtető hegedűsöket, s szürke jelentéktelenek botladozását, a feleletet elfogadták, a boldog Simon leülhetett. Ady cethal istene és marcangoló problematikájának esetleges boncolása láthatólag nem csak az egyháznak, az államnak sem volt érdeke.

Jött a mi Cilink. Ő Mikes leveleskönyvét kapta, szépen elmondta az életrajzát a nemes száműzöttnek, még Mária Terézia elutasító válaszát is tudta, aztán mikor Rákóczi halála után a Rodostóban bekövetkezett masszív, egyszemélyes magányáig érkezett, történt valami a szokatlanul nagy csendben, amelyben mindenki testvéremet bámulta, mint egy festményt. Cili előadásában megváltozott a hangszín, valóban recitált, még Lévay versét is idézte, és mert hangja zengése úgy akarta, a teremben hullámra-hullám ütődött, egy néma sziluett meg nem fogalmazott tompa jajszava is felhangzott, ha illett volna, bizony meg is tapsolják, de mindenki úgy megrendült a valódi beleéléssel átadott nagy emberi tragédiától, hogy csak főtiszteletű úr szedte össze magát annyira, hogy azt mondja: „Isten áldja meg az útjain, kedves gyermek, ez megkapóan szép felelet volt.” Ludwigh habozott, aztán ránézett Cilire, és közölte: „Egészen nagy jeles, Szabó kisasszony.” Cili pukedlizett, abban a pillanatban boldogabb volt, mint egész elkövetkező életében. Az arcán már ott csillogtak a könnyek, 347amelyekkel előre elsiratta sorsát nem a Márvány-, hanem a Földközi-tenger mellett, s már szemében volt a látomás, amely Mária Terézia nulla redemptioját – a Marquesa elképzelt magatartásával mosta össze.

Következtem én: Berzsenyi és a magyarországi latin iskola. Nem néztem Ludwighra, pedig tudtam, most, ha valaha, rendkívülit dobok, Kibédy tudta, mit kérjen tőlem, ha valakit, a Kölcsey által kisemmizett két csodát, Berzsenyit és Csokonait naponta olvastam a latinjaim mellett. Nem szabályos életrajzzal kezdtem, hanem az irodalmi kritika megszégyenülésével, mikor az alkotó halhatatlansága rácáfol arra, amit az esztéta képtelen felfogni vagy megérteni. Kibédy kicsit idegesen szuggerált a nézésével, tartsam vissza indulataimat, ő tudta, a Szózat az én valódi kedvencem, rendületlenül utasításával, a Himnusz tőlem, a személytől nem kér semmit, odaenged Isten kegyelmének. Volt oka az izgalomra, csak rá ne kezdjem meggyőzni főtiszteletű urat erről, sem az államtitkárt kioktatni, milyen illetlenség egy szatmári követtől, ha belebeszél nála nagyobb költők stilisztikájába, és kivégzi a zseniális Berzsenyit ugyanúgy, mint Csokonaiban a magyar rokokót és a népnyelv tündér leleményét. Nem tévedett, nem akármilyen Berzsenyi-képet rajzoltam a bizottságnak, mindazokkal a reflexiókkal együtt, amelyeket Kibédy már többször hallott tőlem. Főtiszteletű urat egy kicsit bénította a hőség, de az államtitkár megszégyenítően friss volt, nagy figyelemmel végighallgatta a kívánt életrajzot, pillája se rebbent, mikor a Himnusz szerzőjét enyhe, de tagadhatatlan bírálattal illettem. De azért megjegyezte:

– A kisasszony túl gyorsan és könnyen minősít halhatatlanokat. Jogásznak készül, ha leérettségizik?

348

– Klasszika-filológusnak államtitkár úr és persze magyar szakra. Egyébként nem hiszem, hogy könnyen minősítenék, mikor védem a költőt, aki olyan hihetetlenül sokat adott verseivel a nemzetnek. Kölcsey azért ideges, mert nem tudja követni, különbözik az ízlésük, a képlátásuk. Államtitkár urat nem hatja meg Berzsenyi látomásos építkezése? Micsoda villanások a sötétben: A szörnyetegek lábnyomai. A gonosz cudarok dagálya. Senki így és ezt nem érzékeli.

Most ő emelte fel a kezét, és főtiszteletű úr is felriadt bóbiskolásából, megint érdeklődve figyelt bennünket.

– Szokatlan képek, optika, ez való. Ön érti a szavak jelentését?

– Hogyne. Sok, ma már elavult szót használ a mester. A dagály az ő korában a gőg, a hencegés. Ha valaki, ő igazán lehetett volna akár gőgös is. Szép férfi volt, férfias férfi, ilyen tekintetben is nyertes versenytársa Kölcseynek.

Milánó azt mondta: számára elég, láthatólag ismerem az anyagot.

– De engem érdekel – hallottam Ludwighot –, folytassa csak, kisasszony. Ön szerint kik a szörnyetegek? Mik a szörnyetegek lábnyomai?

Franszoa nyaka megnyúlt, láttam kimagasló fejét, biztató mosolyát, Korondy meg a bizottság háta mögött kirántotta és meglobogtatta a zsebkendőjét. Mosolyognom kellett volna, de nem tudtam, éreztem, az én életemben most ismét fordult valami.

– Vadak között élünk, államtitkár úr, bestiák, gonosz lelketlenek azok, akiket a mester cudaroknak keresztel. A gazok, akik lelkünkbe gázolnak, s az okozott sérülések jelzéseit otthagyják tudatunk szövetén. Igazságtalan 349sértés ütötte seb, minden erőszak, gonoszság nyomot hagy rajtunk, mint láb lépése a havon.

– Ez keresztyéni válasz – mondta főtisztelendő úr –, engem meggyőzött.

Milánó elpusztult volna, ha egy elismerő szót kellett volna kiejtenie, helyette viszont Ludwigh szólalt meg:

– Ha ennyire érti és ismeri Berzsenyit, érdekelne: melyik verse adott önnek személy szerint a legtöbbet, az-e, amelyben egy szemöldökív szerepel, vagy egy kertépítészeti egység?

Nem kellett várnia a válaszra, már feleltem neki – egy harmadik, államtitkár úr, az, amelyben Grönland hidege és a sivatag forró homokja szerepel a Camoenának nevezett múzsával. Lolli szemöldöke nem elég erős védelem a halál ellen, a rózsás labirintot is lebírja a tél. De az irodalmi tehetség, a művész ajándéka, az is, amit ő kapott, az is, amit ő ad másnak, elpusztíthatatlan és örök, több, mint a szerelem, az ifjúság, vagy a siker. Ez konkrétum, Kölcsey észrevehette volna, hiszen most is észrevette itt mindenki. Berzsenyi él, itt van most a teremben. Tetszenek érezni a jelenlétét?

Milánó keze lendült, de nem tudott megszólalni, mert Ludwigh már beszélt.

– Én végeztem a tanulóval, méltóságos asszony, és gratulálok a magyartanárának, kicsit irigyen, de tisztelettel.

Kibédy külön meghajolt felé köszönetül, de Ludwigh nem rá nézett, hanem rám és én is ránéztem, és akkor a szemek beszéltek. Az én pillantásom azt kérdezte: „Csak neki gratulálsz? Nekem nem?” Az ő szeme válaszolt: „De szenvedélyes vagy, te gyereklány, és milyen merész.”

Később el is dicsekedtem ezzel a szemek játszotta párbeszéddel Cilinek, de azt felelte, nyilván tévedek 350lelkesedésemben, nem történt itt semmi, csak káprázatosan feleltem, ami nem újság senkinek, legfeljebb az idegennek. Boldog volt a testvérem, nagyon boldog, olyan egyszerűvé tette számára a németből kért feleletet Kibédy, hogy meghatódtam: a Buch der Liebé-ből kellett elemeznie azt: Du bist, wie eine Blume. Pontos fordítást kapott minden dal előtt a mesternőtől, hát persze, hogy le tudta fordítani, mit üzen a költő. Főtiszteletű úr azt mondta dicséretül, érezni lehetett, érti és nem csak érti, érzi a szöveg minden szavát, amit Heine nekünk üzent. Testvérem boldogságában Heine életrajza helyett elmondta a Lessingét, senki se vette észre, csak Kibédy meg én. Franszoa boldogságában hang nélkül ütögette össze nagy tenyereit a bizottság háta mögött. Én következtem, Goethe-szöveget kaptam, a Faust előhangját. Milánó olyan ideges volt, mikor látta, milyen örömmel emelkedem újra szólásra, hogy dobolni kezdett ujjaival az asztalon. Ihr naht euch wieder, schwankende Gestalten… Faust nyitánya. Ez megint szabálytalan és szokatlan felelet volt, meglepő, milyen fiatalon felismertem a kontinuitás kezdő szakaszának fontosságát, azt, hogy múlt voltaképpen nincs is, csak jelen van, amely a múltra támaszkodik és fején hordja a jövendőt, így hármas egységként állják a cudarok dagályát momentán vagy emlékezetükben, esetleg a várakozásban, mikor előre átélik a jövőt, vagy rettegnek tőle. Egyszer, évtizedek múlva írok majd egy hosszú elemzést a modern regénytechnika és Szent Ágoston időelmélete viszonosságáról, de csak e percben, mikor ezeket a sorokat írom, eszmélek rá hajdani előképemre, ahogy a bizottságot oktatom, persze nem az időelmélet már a központi kérdés, amire választ várnak, szándékosan nem lírai, nyelvtani kérdés, az Umlaut. Tessék, szállítot351tam azt is. Mindenki megdicsért, Milánó se hallgathatott, annyit tudott kipréselni magából, hát akkor ez is rendben van. Még következtek kérdések, mert főtiszteletű úr váratlanul felélénkült, őt az érdekelte, mit tudok Lessingről, mondtam a német irodalomtörténet vonatkozó passzusát, kérdezte, szeretem-e, feleltem: Náthán miatt feltétlenül, de az én igazi választásom mégis Schiller szenvedélyes drámaművészete.

Itt Ludwigh kapcsolódott megint bele, Kibédy meg kicsit nyugtalanul előrekönyökölt, mi Schillertől csak balladákat tanultunk, ő sosem oktatott Schiller-darabot, csak tartalmukat és némi részletet, ami nem jelent semmit, mert ki tudná azt, én miket veszek kezembe otthon, mikor folyton vagy írok, vagy olvasok. De ha, mondjuk, elkezdem magasztalni az orléans-i szüzet vagy Stuart Máriát, nem történhetik-e meg, hogy a darabok esztétikai értékelésével felkelti főtiszteletű úr kételyét, szerencsére főtiszteletű úr megelégedett Polykrates gyűrűjével, Ludwigh viszont belekérdezett a könyv nélkül mondott Polykratesbe, majd az érdekelte: ha játszanának az iskolákban Schiller-darabokat, kinek a szerepét vállalnám szívesen, igaz lélekkel azonosulva vele. Gyorsan kellett válaszolnom, nem illett várakoztatnom a bizottságot, Milánó így is villámlott már, döntenem kellett, mit merhetek. Engem a Don Carlos-ban legjobban az a szerencsétlen Eboli Adél érdekel, azt megformálnám, de ilyet nem felel érettségin épeszű. Hát mondtam, ami megfelelt a jól nevelt tanuló normájának, és ami csak kis részletében volt nem valóság, hiszen hosszú ideig férjként alkalmaztuk a máltai lovagot a gyerekkori szüzsékben: „Én Posa márkit választanám, államtitkár úr, mert mérhetetlen bátorság kell ahhoz, amit ő kimond a királynak, mikor gondolkozásbeli szabadságot és poli352tikai függetlenséget kíván az elnyomottaknak.” Ludwigh most ismét Kibédynek, a szaktanárnak gratulált, aki lenyelte az igazságot, hogy csak Schiller-balladák és egyes darabok kurta jelenetei vannak a tankönyvben, dráma egy sor sem. Néztem őket, ahogy összesúgnak és ismét gratulálnak Kibédynek, mit szólnának, ha bejelenteném, nekem Posa a férjem volt sok éven át, de már nem máltai lovag, nekem általában egész gyűjteményem volt irodalmi férjekből. Megálltam, hogy csendben maradjak, csak a szám őrizte meg az etruszkok szobrairól tanult csepp ajakmoccanást, Horatius Lalagéjának általam annyiszor elképzelt mosolyát. Tudtam, hogy azt, ahogy ott némán és egy parányit rezdülő szájjal hallgatom őket, senki se fogja elfelejteni, csak éppen mindenkinél más lesz egyszer az emléke, hogy Ludwighnál mi, abban voltam a legbizonyosabb.

Míg Schillerről beszéltünk, elszállt az idő, jött a következő felelő, Zöldyt sürgették, mit tud Chamissóról, nemigen figyeltem, már előttem volt a Tacitus egyik Caputja, Móré reménykedve nézett rám: bizakodva, ha úgy felelek, ahogy megszokta, őt is megdicséri az államtitkár. Ránéztem a szövegre, aztán hátradőltem és jeleztem, nem kérem a felkészülési időt.

– De hiszen el se olvasta, gyermek – mondta főtiszteletű úr. Milánó hangosan sóhajtott, s a sóhaj azt mondta: kezdi már.

– Már átfutottam, püspök úr. Kezdhetem? – És mondtam szépen, világosan, szabatosan, egy egész sűrű lapot kaptak az Annales-ből. Olvastam, mintha magyar könyvet tartanék a kezemben. Ludwigh furcsa módon ingerült lett, mint akinek most már elege van sajátságos szereplésemből. Megállított azzal, most majd ő csapja fel valahol a Tacitust, ő választ szöveget, mert ezt a 353szöveget szemmel láthatólag ismertem. Nem vitatkozott vele senki, a testület tudta, amit tudott, Ludwigh három helyen ütötte fel az Annales-t, nem boldogult velem, mondtam azonnal magyarul, akkor kért egy Agricolát, Móré azt is szállította. Az államtitkár felcsapta a közepén, elém tette, fordítottam azt is. A teremben mindenki, aki engem ismert, érezte, ez így nem lesz jó, nem én fogok szégyenkezni a végén, hanem Ludwigh, akit személyemmel kapcsolatban már eddig is ért pár meglepetés. Kibédy szelíden rátette szép pecsétgyűrűs kezét az egyre idegesebb férfi karjára.

– Államtitkár úr, valamit elmulasztottunk közölni. A lány úgy beszél latinul, mint más élő nyelveken, hároméves kora óta latinul társalognak otthon az édesapjával. Őt így kell elfogadnunk.

Ludwigh először rám nézett, észrevette a csepp gúnyt és diadalt a tekintetemben, ettől váratlanul felbőszült, nem akarta mutatni, de látszott rajta. Még mindig nem békélt, felkapta az asztalára készített Horatiust, kinyitotta az egyik versnél. Szerettem volna megmondani neki, ne izgassa fel magát, nem érdemes, ezt is le tudom fordítani, Kibédy akkor már kicsit idegesebben, nagyon halkan megint figyelmeztette, tudomása szerint könyv nélkül is felmondom a legtöbb carment, célszerűbb volna sermoval vagy epodosszal próbát tennie, de előre jelzi, nem várható más eredmény, felesleges kísérletezni. Dehogy fogadta el a jó tanácsot, akkor lett még csak haragos, végül úgy érezte, megtalálta a megoldást, saját ismeretanyagából vizsgáztatott tovább. Előkapott egy parányi jegyzőkönyvet, amelybe mint megmondta utazás közben ezt-azt feljegyez, például katedrálisokban talált érdekesebb sírfeliratokat is. Innen kezdve olyanná torzult a vizsgám, mint egy mérkőzés, elkezdett epigram354mákkal bombázni, az egyiket valamelyik angol templomban találta, a másik Rómából, a harmadik Párizsból került a könyvecskéjébe. Az utolsó epigramma közepén aztán elhallgatott, csak állt, mereven, ellenségesen, és a szemembe nézett. Lalage-Mäbel Shanlett tudta, mit kell tennie, most rávillant a mosolya, akkor Lalagét alakította, édesen keserű és keserűen édes volt az enigmatikus mosoly parányit szétnyíló ajkain. De nem a mosoly, pontosabban nem csak a mosoly, a szemem is kérdezett, hát miért kételkedtél bennem, nem ismersz rám – beszélt a pillantásom –, hát nem vetted észre, én vagyok Ovidius Corinnája és nemcsak Lauconoë, de minden ókori Lollik elődje? Miért bántottál? Mit vétettem neked?”

Jött a válasz is, a bizottság őt nem láthatta, csak engem, engem, akihez a szeme beszélt, csak az osztálytársaim, de azok a tételekkel babráltak.

– Te miért forgatsz ki önmagamból? – kérdezte Ludwigh pillantása. – Nem szoktam én éles reakciókhoz. Milyen erővel forgattál meg a saját tengelyem körül, mit akarsz tőlem, miért csináltad? Egyáltalán: ki vagy te?

– Hát én – felelte neki a gondosan lemásolt etruszk mosoly. – Mit akarok? Hát amit te akarsz.

Néztünk egymásra, bennem meg az erős hang mellett, amely ajkam formáját alakíttatta, megszólalt egy pici, szelíd, az arra figyelmeztetett, pár napja még el akartam pusztulni Ágoston miatt. Megriadtam, a mosoly eltűnt. Miután Ludwigh már nem kérdezett semmit, csak engem nézett, Kibédy felé dobta a mentőkötelet, mert az epizód túl hosszú volt és ingerlő.

– A tanuló igen jól tájékozott az ókori világban. Legyen szabad arra kérnem államtitkár urat, talán tekintsük úgy, tudását igazolta, s menjünk tovább.

355

Ludwigh elfogadta a segítséget, csupa verejték volt a homloka, mikor végre leült a helyére és láthatólag maga sem értette, miért bőszítette fel egy jól képzett gyereklány pusztán azzal, hogy nem tudta megtörni önbizalmát. Úriember volt, bocsánatot kért a bizottságtól, Milánótól külön is, rám meg úgy nézett, mint a sportolók, a verseny végén. Szólt is hozzám is, Milánóhoz is, először felém fordult:

– Szép mérkőzés volt, Szabó kisasszony, köszönöm a szokatlan élményt, nem fogom elfelejteni.

Udvariasan meghajtottam a fejemet, a játékidő véget ért, Lalage eltette mosolyát a kelléktárba. Ludwigh most Milánóhoz fordult:

– Mindkét tárgyból kiküldik országos versenyre a tanulót, méltóságos asszony, vagy csak latinból? Kár volna a magyart mellőzni, megnyeri mindkettőt. Szabad javasolnom, hogy mindkettőből indítsák?

A csend vastag volt, lenyomta a szoba levegőjét. Az én kalapos Úristenem megadta szolgálójának, hogy akik ki akarták perelni gyerekkezéből kis hegedűjét, megszégyenüljenek. Milánó összeszedte magát, nem volt könnyű neki a vallomás: sajnálatos belső események miatt, tragikus koincidenciák következtében az intézet elmulasztotta a tanulót bármiből is felterjeszteni.

Jézus mosolygott és azt mondta a lelkemben, míg én szerényen a kisasztalt néztem: „Te mindig szerettél engem, akartál adni hallevest is és esténként szívemen alszol el. Most atyám és én kiemeltük fejedet a megaláztatásból, amellyel szokatlan mivoltodat büntették. Mi közöd neked a gonosz cudarok dagályához, akik kinevették kis cincogó hegedűdet Babilonban, ki bánthat, mikor melletted vagyok én?” Főtiszteletű úr, aki nem látta át teljes egészében a terepet, de azt megértette, 356valamit vétett a híres intézet, gálánsan segített Milánónak.

– Amit Isten késleltet, ki is pótolja, ne féljen a gyermek, aki a világi esetleges győzelem helyett íme visszaigazolta az őt felnevelő egyház oktató munkája dicsőségét.

Mire sorra kerültem fizikából, nem volt bennem egy szikra félelem. Boldner várt a táblánál, én láttam a tételemet végre: Boyle–Mariotte–Guy Lussac egyesített törvénye, és mert Fejér nem volt ott és nem nézett rám baziliszkus tekintettel, szállt a kezemben a kréta és minden Möszjő tervezte akció és Korondy-féle asszisztencia, sőt maga Boldner segítsége nélkül pillanatok alatt a táblán volt a megoldás. Korondy később azt mondta: Szegény Margit még csak ebben is tévedett, hiszen maga tudja a reáliát.

Nehezen fogtam fel, de mindenki túlesett mindenen, mehettünk haza, Zöldyig bezárólag. Cili állandó villogó, váratlanul aktivizált tudásanyaga is változatlan szilárdsággal állta a terhelést. Többé a szememet se fordítottam Ludwighra, elég volt, hogy ő nem ezt tette, végre főtiszteletű úr elmondta a záróimát, Milánó meg asztalt bontott, leérettségiztünk, mehettünk haza. Első gondolatom az volt, Milánót sikereim miatt megüti a guta, a második azért az Úristené, azt mondtam neki magamban, köszönöm, édes Istenem, hogy segítettél és ne ródd fel nekem, hogy Fejér életébe katasztrófát kívántam, de nyilván nem hal meg senki, ha te is nem akarod. Ugye, hogy ma volt virág a kalapod mellett?

Milánó asztalhoz invitálta a bizottságot, a vizsgáztatók elindultak az iroda felé. Mi meg kinn ácsorogtunk és értékeltük a várható jegyeket, mikor az iroda ajtaja megnyílt, Cili csak nézett rám nagy szemrehányó tekintetével, az altiszt lépett ki, kezében egy névjegy, államtitkár 357úr küldi a második Szabó kisasszonynak, hátha későbbi pesti útjai egyikén szüksége volna a címére, telefonszámára. Korondy akkor lépett ki a mosdófülkéből, meleg volt nagyon a teremben, engem nem érdekelt, úgy ugrottam a nyakába és csókoltam meg, hogy nem tudott védekezni. Most már nem csaphatnak ki.

– Ne tessék engem molesztálni – mondta nagyon komolyan. – Majd délután, mikor véglegesen eltűnik az iskolából, összesírhatja az ingemet is. Tessék hazamenni, vigye a diadalát. Menjen, művésznő, az előadásnak vége.

Várt még egy kicsit, míg megértettem, azt akarja, hogy elmenjek, akkor mondott még pár szót:

– Szegény Margit nem tökéletes, hiszen valóban nem kellett magának segítség. Remélem, élvezi, hogy az igazgatónő és a teljes tantestület megszégyenült, mert rajtakapták, hogy el akarják magát sikkasztani. Ne engem bámuljon, nézze tovább azt a szerencsétlen államtitkárt, akivel szórakozott, szégyentelen. A függöny lement, a középiskolának vége. Maga miatt ma nem is reggeliztem, úgy féltettem, engedjen már be a többiekhez. Tessenek hazafáradni, délután még látjuk egymást.

És elment. Cilitől nem búcsúzott, csak nekem volt mondanivalója. Cili kezében ott volt a névjegy, amit azonnal kiragadott a kezemből. Cili arca sokáig üdvözült volt, mert nem hitte, hogy ezt a próbát ilyen szépen megállja, most komoly lett, hideg, ez már a másik Cili volt, a leendő Cili, Tonelli felesége. Darabokra tépte az államtitkár névjegyét és bedobta a szeméttárolóba.

– Menjen haza, Lalage – mondta testvérem –, ennek a játéknak vége. Meg se kezdődött volna, ha rajtam áll, de a folytatástól talán vissza tudlak tartani vagy észretérsz nélkülem is. Menjünk, szívem, haza. Nagyon várnak a szüleink.

358

Néztem a szeméttárolót, de tudtam, talán meg se találom azt, amit testvérem úgy összetépett. Persze lehet, hogy Jablonczay Lenke szólalt meg a gondolataim között, aki gyerekkoromban mindig rám szólt: szemetet sose, gyöngyszálam, gyöngyszál nem foghat meg hulladékot, szemetet. Az a névjegy nem tartalma vagy háttere, de állaga miatt már csak szemét, nem üzenet. Nem vitatkoztam, elindultunk haza Cilivel.

359

Gianni befutott hozzánk az iskolától való búcsúvételre kijelölt utolsó napon, azt hitte, elvihet bennünket a kocsiján, de apám nem engedte. Tizenkét évig nevelt a kisasszonygyár, nem megyünk a vőlegény autóján iskolába, nem ébresztünk ártatlan irigységet, eleget autózhatnak még Cilivel. A mester meg volt sértve, azt remélte, az ara viseli a jegygyűrűjét, nehezen értette meg, hogy míg az érettségi bizonyítványt át nem vesszük, még kötnek a Dóczi törvényei, testvérem megígérte, ahogy az ebéddel végeztünk, az ujjára húzhatja: délután a gimnazista fiúk első komoly szeszfogyasztással egybekötött bankettje helyett mi az erdei Vigadóban köszönünk el egymástól. Négykor kezdődik az uzsonna, azon már mint menyasszony ragyogtathatja a gyűrűjét, le se húzza többé.

Kinéztem az ablakon, míg szép, dallamos beszédét hallgattam, Cili gyöngéd, de határozott volt ezen a reggelen. Gianni azért külön imádta. Leendő sógorom elkísért bennünket az iskoláig, aztán ment a parókiára, ahol Arthur várt rá régi jótevőm, a költői lelkületű nagytiszteletű úr lakásán, aki annak idején az én hitbéli előkészítésemet befejezte, és akire ismét nagy feladat várt: Gianni megígérte apámnak a reverzálist, de semmit nem tudott Kálvin hitéről, nagytiszteletű urat meg nagyon is foglalkoztatta, hogyan biztosítja a világhírű fér360fiú a családot, hogy protestáns felesége élheti majd saját hitéletét, s gyakorolhatja vallását a férje világában is. Arthur, aki tolmácsolt, sose mondta el, nagytiszteletű úr milyen használati utasítást adott Gianninak. Sok minden homályos volt ebben az irreális időszakban, amíg Cili menyasszonysága tartott, el se tudtam képzelni, hogy boldogulnak egymással a beszélgető férfiak, nagytiszteletű úr legalább úgy megrendülhet, ha megtudja, hogy Cili Gianninak harmadik felesége lesz, ahogy Gianni édesanyját megdöbbentette a fia múltkori telefonja: új házasságra lép, nem azonnal, csak szeptemberben, mire a választott menyasszony testvére hazakerül a külföldi intézetből, ahová nyárra a szülei küldik, de örüljön, mert ezúttal valóban jól választott, és Cecília tisztában van azzal, hová kerül, nem neki kell majd figyelmeztetnie arra, hogy a Tonelli névnek mekkora holdudvara van, tudja magától. A világ egyik kiváltságos tehetségű szoprán énekesnőjét viszi haza Milánóba, aki nyilván szerető lánya lesz anyjának azzal a csepp szépséghibával együtt, hogy protestáns.

Mikor ez a valláskülönbség először került szóba a családban, apánk megriadt, mivel tudott az anyák jellegzetes gyanakvásáról az új családtag iránt: Gianni első felesége szülésben halt meg gyerekestül, a második meg elvált tőle és méltatlanul viselkedett, Cili lépéseit nemcsak az énekmestere fogja szigorú szemmel kísérni, akinél tanulmányait folytatja, míg mestere szerepelni nem engedi, de figyeli menyét majd az anyósa is, Signora Tonellinek lenni hivatás, majdnem szakma, Cili tizennyolc éves múlt márciusban, Gianni betöltötte az ötvenkettőt, Signora Tonelli hetven, fia szerint született anyatigris, szépségével és vadságával együtt a nemzetközi tízezer 361egyik meglepő szépségű személyisége. Mostani engedékenysége idősödését jelzi, belefáradt fia megoldatlan magánélete irányítási kísérleteibe. Mikor erről otthon szó esett, mindenki érzett egy kis lámpalázat, hogy állja meg Cili a helyét az idegen világban, csak Ilka néni állította, Cilinek senki se tud ellenállni, anyósa meg legyen boldog, hogy ilyen menyet kap.

Az Árvák Intézete, ahol apám mint Cili hivatalos jogi képviselője jelenteni tartozott a tiranoni árva életében beálló minden változást, el volt ragadtatva a fordulattól: a vezetők örültek a hírnek, hazánk szövetséges viszonyban állt az olaszokkal, Cili még segíthet is odakintről népének. Nemigen figyeltem apámra, míg beszámolt, Cili arcát néztem, rajta a szelíd, mindent vállaló szomorúságot, amely megfelhőzte, és elrémültem apám ártatlan büszkeségén, hogy a nagy Tonelli apósa lehet.

Soha többé Cilit ilyen boldognak nem láttam, mint amikor az iskolában kiderült: jóra minősítették az érettségin, ami a tanári kar nemes szívére és abszolút helyzetismeretére vallott, testvérem szikrázott a boldogságtól, de én is megrendülten néztem a saját bizonyítványomat: két hajszálra azonos sor jelezte párhuzamosan egymás mellett: jeles vagyok minden tantárgyból, számtanból és fizikából is, kitüntetéssel végeztem. Nem tudtuk megérdeklődni, másnak hogy sikerült a nagy vállalkozás, Kibédy azt mondta, a délutáni búcsúuzsonna miatt siessünk haza, az erdőn mindenki mindent megbeszélhet választott barátnőjével. Mikor a Biblia után nyúlt, ki-ki hol állt, ott merevedett vigyázzba, és hajtotta meg a fejét, Kibédy a Példabeszédek könyvéből olvasott fel, néztem a szavak után, milyen bölcs és igaz szöveg: ideje van sírásnak, nevetésnek, vetésnek, aratás362nak… Ez volt most – mondta Kibédy, mikor a textust befejezte – az aratás ideje, és segítsen Isten kegyelme bennünket a megkezdődött, már nem gyermek életben. Milánó távoli rokona előlépett, átadta búcsúajándékunkat, az ezüst dobozt, amelybe az ötvös mindannyiunk autogramját belevéste az üzenet mondattal együtt, amelyet végül is Andrástól fogadott el az osztály, az enyém az lett volna, „Előtted az élet, előtted a pálya”. András, szegény, ekkor már nem volt velünk, családostul elhagyta a várost, még vitáink idején azt javasolta, valami más, izgalmasabb Arany-citátummal váljunk el, és mihelyt kimondta az idézetet, éreztem, jobban választott, mint én, és voltaképpen akkor szörnyedtem el valójában a gondolattól, hogy valószínűleg soha életemben nem látom már többé András Annát, az ezüst, cigaretta tárolására készített szelence az ő búcsúját rögzíti: „Zeng édesen: remember, túl téren és időn.” Lekörözött – szégyenkeztem, amit ajánlott a nagy árnyékú, nem sablonos szöveg, az osztály java már volt annyira sznob, hogy azt fogadta el a lelkesítő banalitás helyett. Kibédy felnyitotta a dobozt és elmosolyodott, mikor meglátta, mi áll a szövegben, Milánó távoli rokonához fordult, tőle kérdezte meg: Ki választotta, András vagy Szabó?

Ezzel vége volt a hivatalos résznek, megkaptuk az indexeket, az érettségi bizonyítványokat szép tokban, még egyszer vigyázzba álltunk, ezúttal nem a Biblia, hanem a Himnusz miatt. Kibédy mindenkivel kezet fogott, pár szóval elköszönt. Cilinek azt mondta: „Ad astra, énekelje szebbé a világot.” Cili arca kigyúlt a büszkeségtől, megértette. Nekem Kibédy nem szólt azonnal, kicsit gondolkozott, aztán olyat mondott, amit nem vártam: „Azt hiszem, mi négy év múlva ismét itt találkozunk.” Bámultam rá, akkor én lettem lángvörös, a mondat 363mögöttese nagy volt: elvégzed az egyetemet, mire diplomát kapsz, Milánó már elhagy bennünket, én leszek az új igazgató és akkor itt kaphatsz majd állást, ahol felneveltünk. Délcegen léptem ki az ajtón, felvetett fejjel, rohantam neki a lépcsőnek, Cili szava állított meg: „Dódi, nem kellene neked, mielőtt végképp elmegyünk innen, valakinek még megköszönnöd valamit?” És csak nézett rám komolyan, szemrehányó szemével, én meg, mint a bolond, inaltam a laboratóriumok felé, és imádkoztam, istenem, add, hogy még itt legyen, hogy ne ment volna el, hogy elérjem őt.

Még megtaláltam. Korondy tanár úr háttal állt az ajtónak, mikor beestem, fél fordulatban értem el, és nem éreztem már magamra vonatkozónak a rendtartás utasítását: „Sosem érintünk meg nevelőt, nevelő sem érint meg bennünket.” A nyakába ugrottam, akkor már sírtam is, összevizeztem a nyakkendőjét, ingét, zakóját, nem lökött el, odahúzta a fejemet a vállára, s mikor végre láttam is a könnyeimen át, észrevettem a párát nagy, komoly, barna szemeiben is. Eltolt, úgy nézett rám, én megpróbáltam mondani valamit, akkor felemelte a kezét, mint amikor csendre intette az osztályt: „Nem bőg – mondta, de reszketett a hangja –, nem bőg, nem teszi tönkre az ünnepi ruhámat, elkotródik és egyszer talán nagyon híres lesz, és ha megőriz magában egy gramm tisztességet, nem felejti el vén bolond tanárát, aki hitt magában. Elég a jelenetből, színésznő, ki innen, pucolja magát gyönyörűre a délutáni uzsonnáig, ott majd újra látjuk egymást, de az erdőn aztán szíveskedjék, ha még lehet, elfeledtetni a bánatos tanúkkal, milyen botrányt kavart megint, mert a jeruzsálemi kutya portréja nulla az államtitkár úr egyéb élményeihez képest, akit maga hol 364a tenyeréből etetett, hol orrba fricskázott, szégyentelen. Most aztán döntsön a pályáról, minek megy, bajkeverőnek kitűnő, színésznőnek remek, de ha megmarad az állításánál és csakugyan tanár lesz, adok egy mondatot búcsúzóul; megszívlelje! Ha tanár korában maga elé kerül valaki, aki az isten tudja melyik festő képéről a főszereplő helyett, mondjuk, egy gesztenyesütő kályhácskát örökít meg a dolgozatában öt szem gesztenyével, ismerje fel a szabálytalan tehetséget, aki ott ül a padban, és nem érti, ha nem értik. Kifelé, mert most már esküdözik is és zokog, csakhogy én nem vagyok az államtitkár. Én csak szeretem, gyalázatos. Ki innen, délután ott leszek az erdőn én is.”

Cili, Cili. Ha nem szólsz rám, elmegyek hálátlanul, mert egész idő alatt, mióta a párharc lefolyt, Ludwighra gondoltam, nem arra, akinek mindent köszönhettem, aki ott állt az előadóban és alighanem már leszámolt a reménnyel, hogy elmondhassa nekem a végrendeletét. Rémülten néztem rá, még mindig könnyes szemmel, akkor isten tudja, hanyadszorra fogtam fel, hogy Cili nélkül vagy túlugrom, amit át kellene lépnem, vagy nem veszem észre, merre mutat a jelzés, és valamibe belezuhanok.

Cili ártatlan öröme, amellyel az érettségi bizonyítványát fogadta, az utcán már hűlni kezdett, sietett, hogy minél hamarabb elbújhasson a járókelők elől, a Stupica fémjelezte prömier óta Cili sose ment ki többé kíséret nélkül az utcára. Mindketten attól féltünk a botrány óta, jön velünk szemben a hentes vagy Szerénke, vagy ami még riasztóbb, maga Textor, és akkor azt kell játszania mindenkinek, hogy nem vesszük észre. Szerencsére baj nél365kül érkeztünk az utcánkig, elmúlt belőlem az izgalom is, más, Istennek nem tetszhető gondolatok kezdtek foglalkoztatni. Cili ezt is megérezte, megállt a közlekedési lámpánál, akkor már csak öt ház választott el apánkétól. „Délután nagyon vigyázz, Dódi – hallottam –, mert a tegnapi nap nem múlhatott el pletyka vagy rágalom nélkül. Ma ne alakíts már semmit, a lányok hadd meséljenek arról, ami ővelük történt, rólad csak a vizsgáztatók tudják, valójában mit műveltél, és persze az illető, az meg már hála istennek visszautazott Pestre.” Nem mondtam sem igent, se nemet, indultunk tovább, Cili egyszer csak váratlanul felnevetett. Minden karácsonyi csengő első csilingelése visszahozza számomra Cili akkori nevetését.

– Dódi – mondta –, itt volt a „rangos úr”, életedben az első. Hála istennek már eltűnt, de megjött. Ez a Kovács néni boszorkány!

Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Elbűvölten tettem meg az utolsó lépéseket hazáig, és azonnal tudtam, csak legyek itthon újra, múljék el a bécsi megpróbáltatás, rohanok Kovács nénihez megkérdezni, mire fordul és fordul-e valamire a találkozás Ludwigh-gal. Egy kicsit csalódott voltam, hogy egyszerűen továbbállt, miután hivatalos tennivalóit befejezte, nem tudom pontosan, mit vártam, de vártam tőle valamit, olyan feszültség közegében küzdöttünk egymással, hogy nem akartam tudomásul venni: a szokatlan idillnek vége. Otthon Gianni várt, Ilka néni megterített az ünnepi ebédhez, az eljegyzési ceremóniához, anyánk beküldött bennünket a szobánkba átöltözni, végre megszabadultam a matrózöltözéktől. Cilire Piroska igazította rá egyetlen, az Intézet kiutalta ünnepi civil ruháját, mint egy szál fehér írisz lépett be testvérem, aki mellett az én, Piroska festette 366néhai konfirmációs selyemöltözékem pompeji vörös változatában szinte sikoltott. Piroska rózsákkal fogta össze a vállamon a ruha kivágását, anyám leszedte a rózsákat, két egyforma, Gianni adta napkorong-tűvel rögzítette jobbról-balról a kelmét. Ilka néni undorral nézett rám, jó, hogy Gianni nem értette, mit mond, „Piroska nagyságos asszony mindent megcsinál magának, Magdolna, most olyan, mint a bafomet-bálvány, vihetik máglyára. Maga virul, de az én kis virágom olyan sápadt. Tarts ki, Cilikém!”

Cili a váratlan tegezésre Ilka néni nyakába rejtette fegyelmezett arcát. Megint ott állt az a nyomorult avignoni híd, és nem értettem magam. Ilka néni cseléd, most mit irigyelek Cilitől? Hogy őt tegezi, engem soha? Mi van velem ma?

Apám végigülette szertartás előtt az ebédet velünk, akik közül senki sem volt éhes. A mi házunkban nem volt divat még nagy alkalommal sem a pezsgő, apám a húshoz óburgundi francia bort bontott, a desszerthez sherryt. Most maga töltötte tele a poharakat, és azt mondta csöndesen: „Állj fel szépen, Cili”, Gianninak meg intett, emelheti a csepp karikát, ott van az, mint asztaldísz, a virágcsokor mellett, anyám muránói ünnepi tükrén, egy parányi antik mozaikkal borított ezüst ékszerdobozban. Anyám sellőszeme előbb rám úsztatta pillantását, aztán csak Cilit nézte, aki lehajtotta a fejét, mikor Gianni a gyűrűt felhúzta az ujjára, fel rá csak akkor nézett ártatlan bizalommal, mikor neki kellett megérintenie azt a számtalan világsikert vezényelt kezet, amely aztán el sem engedte az övét. Néztem a csókjukat, Gianni hibátlan ízlése nem tűrt volna foltot a pillanaton, testvérem beszédes szemét és homlokát érintette az ajka, de meg367csókolt mindenki mást is. Ilka néni a résre nyitott ajtóból figyelte, ami történik, de hallottuk, ahogy a gyűrűváltáskor elsírja magát. A nyüszögésre Gianni felfigyelt, a résen át meglátta Ilka nénit, kirohant, elkapta, és őt is megcsókolta, Ilka néni pontosan értette, a mester most neki is megköszöni jövendő feleségét. „Ha nem vigyáz rá, megölöm magát” – mondta hálából. Gianni persze nem értette, mivel viszonyozza a gesztust, mi meg elkezdtünk kacagni, apám felemelte a sherrys poharát. „Augurii” – mondta Gianninak –, a férfiak megölelték egymást. Leendő sógorom még mindig nem végzett, anyámmal kezdte, Jablonczay Lenke kicsit zavartan nyitotta fel az ékszerdobozt, és tűrte, hogy Gianni nyakába rögzítsen egy mesebeli gyöngysort, Ilka néni utóbb elmondta, részéről nagyon méltányolta, hogy a vőlegény először az anyát ajándékozza meg, csak aztán jött Cili. Testvérem számtalan képe közül ez rögzült talán a legelemibb erővel, mert megijesztett a szépség és a szörnyűség váratlan egybekelése: Gianni Cili nyakába személyesen csatolta a rubinokból összeállított kör alakú nyakéket, amely azon a fehér nyakon a hófehér ruha fölött pontosan úgy mutatott, mintha Cili arisztokrata volna, akit kivégeztek a forradalomban a franciák és most valami idegen felemelné, megpróbálná visszarögzíteni levágott fejét a nyakára. Én kígyókarkötőt kaptam, amelyen két farkatlan aranykígyó szorítja egymáshoz félig csukott száját, az aranyat zöld zománc borította, a kígyók szemei smaragdok voltak.

Kávét csak anyám és Gianni kért. Ilka néni a szalonba tálalt, ő kérte apámat, mondja meg a mesternek, a kislányok délután még bankettre mennek, hagyja már egy cseppet pihenni őket ebben a kánikulában, aztán úgyis 368indulniuk kell az erdőre. Gianni tűrte, hogy szeretettel eltávolítsák, még ott volt, mikor pittyent egyet a telefon, de mire apám felvette, kiderült, üres a kagyló. „Ahá” – mondta Ilka néni –, és nem nézett senkire, Cili arca felbíborlott, én meg néztem a levágott nyakat, és beleborzongtam abba a pityegésbe. Dehogy Piroska szólt ide, ahogy apám képzelte, dehogy a sértődött Piroska, aki őrjöngött, hogy Cili eljegyzésén nem lesz jelen senki a tágabb famíliából, Arthur sem volt boldog ugyanezért, de apám bölcsen így határozott. Más telefonált, aki szenved. Gianni elköszönt, megígérte, indulásomkor ki fog vinni az állomásra, olyan korán indul a pesti gyors, hogy a família csak aludjék, reméli, megbíznak benne, hogy megfelelő módon útnak engedi Maddalénát.

Bementünk a szobánkba, hogy még pihenhessünk egy kicsit, apám és anyám kiültek a kertbe az orgonafa alá a kispadra, és anyám olykor idegesen megérintette a gyöngysorát, mert Jablonczay Lenke nem szerette az ékszert, egyetlen ékszert sem. Végül kiderült, nem öltözünk át, nekem nem is lett volna mibe, kofferjeimet már bepakoltam, amellett az ebéd meg a ceremónia megkurtította amúgy is a pihenés idejét. Ilka néni bekiáltott, bejöhet-e – hát persze hogy igen. Nagyot dobbant a szívem a boldogságtól, mert egy óriási fehér csokorral jelent meg. Szóval Ludwigh mégsem utazott el úgy, hogy ne köszönjön el az ellenfelétől – nyúltam a virág után, de Ilka néni elhúzta előlem.

– Cecil kisasszonynak küldték, nem magának – hallottam –, reggel jött, korán, betettem a jégszekrénybe, betakartam papírral. Tessék, Cilikém, nem látta senki. Tanácsos úréknak majd azt mondom, Magdolna kapta, nem tudom, ki küldte, nem volt rátűzve névjegy. Még 369van egy kis idő, amíg nézheti, aztán ki kell vinnem, majd azt mondom, elfelejtettem átadni ebéd előtt Magdolnának. Zűrös nap volt, és sokat bajlódtam a konyhával.

Cili mást tett, mint amit vártam tőle. Még sápadtabb lett, aztán, mint aki valami rettenetes parancsnak engedelmeskedik, elfordult Textor utolsó nyomorult üzenetétől, s már a Tonelli-palota úrnője szólt oda Ilka néninek:

– Szíveskedjék a csokrot eltüntetni. Tanácsos úrék nem érdemlik meg, hogy hazudjunk nekik, én meg nem vállalom. Testvérem sem. Köszönöm, Ilka néni, azt tehet a virággal, amit akar.

Maga a sebzett méltóság nézett rám a szeméből, mikor már kettesben maradtunk, a szép emberi tisztesség: Cili amikor döntött, valóban döntött, Ilka néni rosszul tájolta be, testvérem nem vállal confidanté-t, csalni sem fog soha. Szegény Cili, szegény Textor és szegény Magdolna, aki azt hitte, Ludwigh utolsó gondolata hajnali távozása előtt ő volt, a csodakislány, az elbűvölő, de vérig sebző, kívánatos ellenfél. Hát nem volt az. Egyszerre táncolt emlékeim között ismét Cili az avignoni hídon, a kenyérkéért esdeklő kis cseléd a zenede színpadán, és az elvágott rubin-nyakú arisztokrata büszkén, aki szótára nem ismer csalást és árulást.

Anyánk bekiáltott a kertből, ha nem akarunk elkésni, indulás. Én kértem, hogy pompeji vörösre festesse Piroska a hajdani konfirmációs ruhát, délután fél háromkor kicsit túl színesnek hatott az akkor még álmos városban, ahol alig volt forgalom, a villamoson három volt osztálytársunkkal találkoztunk. Én Milánó távoli rokona mellé ültem, tőle mindig lehetett híreket hallani. Hogy Ágostonnal mi van, nem akartam tudni, maradjon 370családja titka, hogy él ezentúl a feleségével. Ami nyugtalanított, már nem ő volt, hanem hogy sem a szóbeli, sem az írásbeli alatt nem tudtam találkozni egyetlen pillanatra sem Adéllal, mi van azzal a szerencsétlennel, hiszen a záróvizsga után már az épületben sem volt látható. Milánó távoli rokona annyit tudott róla, talán szanatóriumba küldik, beteg. Hogy míg még tartott a tanítás, az órákon figyelmetlen és nehezen elviselhető volt, azt régen tapasztaltuk, és Cilin és kívülem nem tudta senki, hogy Ágoston öngyilkossági kísérlete és Csinszka joghallgatóvá történt beiktatása után egy darabig aligha lesz használható, így is alig bírta végigállni a vizsgát, amelyen szakmai közhelyeket hadart, még szerencse, hogy történelemből nem volt írásbeli feladatunk, s eltűnhetett, ahogy tehette. Nem bántam, hogy nem lesz kinn az erdőn, nem tudtunk mi a bánkúti éjszaka után soha többé a régi fesztelenséggel egymás arcába nézni. Ki bírta azt mutatni, hogy nem látta, amit a másik is? Annyira azért én sem voltam Mäbel Shanlett, Adél meg semmiképpen.

A Vigadó előtti megállónál megtaláltuk a többieket, megvártuk, míg mindenki megérkezik, és indultunk díszasztalunkhoz, amelynél a Volt Iskolatársak Egylete vendégei voltunk, s az egylet különleges uzsonnával búcsúztatta a távozó osztályt. Ovális asztalt terítettek számunkra, a főhelyen Milánó ült, vele szemben házigazdaként Kibédy. Nyilvános helyen, teán, házi táncestén sose viseltem a szemüvegemet, most sem volt rajtam, nélküle csak kontúrjait vettem ki annak a figurának, aki Milánó mellett ült, arc nélküli férfit láttam szürke zakóban, nem voltak vonásai. Cili keze megrándult a kezemben, de nem ő figyelmeztetett, mikor 371köszönni léptem az igazgatónőhöz, akkorra már megismertem Ludwighot. Milánó sose fogja megtudni, miért botlottam meg a meghajlásnál és mitől váltott színt az arcom. Az asztal körül is névsor szerint ültettek bennünket, én Cilivel Zöldy Mariska és Tarnóczy előtt találtam meg a helyünket, ők ketten voltak köztem és Ludwigh között. Ludwigh nem szóval köszönt, csak meghajolt felém, én meg alig tudtam rendes tempóban szedni a lélegzetet. Szóval nem ment el búcsú nélkül, szóval ő se felejtette el, ahogy én, milyen volt a tegnapi nap, az a borzalmas és szépséges párviadal, szóval nem virágot küldött, nem üdvözlő sorokat írt, hanem itt maradt, hogy még egyszer láthasson. Cili keze a kezemhez ért, elfordult a másik oldalán a névsorban bennünket megelőző Schneidertől, és azt suttogta: „Dódi, viselkedj! Ez már az élet, ezzel nem lehet Posa márkit játszani. A tegnap elmúlt, ma már ma van, és te holnap elutazol. Az isten szerelmére, el ne rontsd a tegnapi diadalodat. Ne nézz rá, nézd a tányért, Dódi. Hallgatsz egyáltalán? Eszeden légy, szívem! Hallod? Eszeden!”

Dehogy voltam én eszemen, azt sem hallottam, ki mit beszél, pedig Milánó köszöntött bennünket, meg valami jótékony főhölgy is, aki ott ült Kibédy mellett, ahogy Milánó oldalán Ludwigh. A hölgy megkért bennünket, maradjunk hűségesek az iskolához, hogy még mit mondott, mielőtt hozták volna a jégbe hűtött kakaót, örök rejtelem maradt, azalatt én meg Ludwigh beszélgettünk a szemünkkel. „Itt vagy, akit vártam – mondta Ludwigh szeme –, beöltöztél flammatának, antik menyasszonynak? Jól áll ahhoz a vad szemedhez. Hát mit hittél, megúsztad azt a példátlan érettségit?”

372

„Miért, te megúsztad? – kérdezte az én szemem. Csak nem hitte, hogy elmehet igazi jelenetzáró mondat nélkül. Annyi tegnap után már kevés, hogy azt mondja: „Elnézést, hogy kételkedtem magában, tegnap már megtettem, ma ismét bocsánatot kérek, maga nyert.” Csak a két szempár beszélt, nem hangzott el egyetlen szó sem.

A kakaóhoz még senki se nyúlt, most kellett volna nekem elmondanom a záróbeszédet, de már nem kívántam szónokolni. Iszonyú éhség fogott el, valami állati vágy, hogy azonnal nekiláthassak a jéghideg habnak a kakaón, nem tudtam még, hogy biológiám felel a hosszú stresszre és leesett a vércukorszintem, a váratlan gyengeséget arra magyaráztam, megkaptam, amit meg kellett kapnom; az elégtételt, akkor meg mit szerepeljek feleslegesen.

Miután senki nem moccant, Milánó meg elképedve várta, hogy kezdjen már valaki valamit, mert az asztal melletti hallgatás kínossá vált, távoli rokona ekkor Kibédyre nézett utasításért, Kibédy intett neki, tessék beugrani a nem várt szerepre. Katalin, Milánó távoli rokona sugárzott a váratlan örömtől, ő az élet bármely percében bármilyen eseményről tudott közhelyeket mondani, már állt is fel megdicsőülten, elkezdett beszélni, aminek egyetlen szavára sem emlékszem, csak Cili kezének érintésére, meg hogy testvérem suttog: „Dódi, az istenért, ne a férfira figyelj, hallgasd Katalint, ne bámuld Ludwighot. Hát nem érted, hogy ő nekünk senki, nem tudod itthon tartani dobozban, és akkor elővenni, mikor játszhatnékod van? Dódi, ez nem Winnetou, nem Achilles, ez egy ember, akit sose látsz életedben többször, de ha most ilyen kihívóan viselkedel, megint fölkavarodik körötted minden.”

373

Nem érdekelt, mit mond, csak az számított, hogy éreztem, megzavartam a férfi nyugalmát, hogy érdeklem Ludwighot, és kalmár őseim vére felpezsgett sovány testemben, azt jelezve: begyűjteni! Ez a férfi tegnap óta nem megy ki a fejemből, dehogy figyelek másra.

Tapsra riadtam, addig csak néztük egymást Ludwigh-gal, megtehettük, mert mindenki másra figyelt, Milánó rokonának frázisaira. Az államtitkárral egyébként, míg az uzsonna tartott, egyetlen szót sem váltottunk, ő, amíg a beszéd meg nem kezdődött, Milánóval suttogott, ő is kénytelen volt kiböjtölni az időt, míg beszéd után végeztünk az étkezéssel és Milánó asztalt bontott, még egyszer Isten áldását kérte ránk, szép életet kívánt, s ki-ki távozhatott végre.

Mire Cili feleszmélt, már nem voltam mellette, testvéremet öten vették körül, nézték jegygyűrűjét, rubinláncát, részletekről faggatták, tervezett jövőjéről érdeklődtek. Cili kétségbeesetten keresett a szemével, de nem engedték hozzám a többiek. Úgy tettem, mintha a tanárok szintén többe tömörült csoportját keresném, hátrébb léptem az asztaltól. Korondy azonnal kivált a többi közül, és elindult felém, de Ludwigh hamarabb elért, mert közelebb ültünk egymáshoz az uzsonnán. Mire Korondy megállt előttünk, én már indulni készültem, helyettem Ludwigh adott magyarázatot: „Ha nem kifogásolja, tanár úr, váltanék pár szót tegnapi ellenfelemmel, akinek sokat ígérő jövendőjéről volt alkalmam meggyőződni.” Korondy szemében ugyanazt láttam, mint a Ciliében, riadalmat, de mindkettőnktől elköszönt és elindult az erdei úton a villamos felé, mint aki érzi, nevelői funkciója a mai napon véget ért. Egyetlen figyelmeztető szót sem 374ejthetett, de benne volt a szemében a kérés: ne butáskodj, gyerekem, baj lehet belőle. De kit érdekelt ebben a percben bárki aggodalma? Tudtam, az én nyitásomtól függ minden, de eleget rögtönöztem életemben előkészítetlen szöveget az otthon játszott színdarabokban ahhoz, hogy megint csak ne érezzek lámpalázat.

– Tudtam, hogy nem megy el búcsú nélkül – kezdtem, és éreztem, tökéletes a nyitás. Ez színpadi szöveg, nagyoperettben.

– Igen, maradtam, mert valamit meg akartam kérdezni. – Kicsit habozott, aztán kimondta: Magdolna.

Felemeltem a fejemet, most néztem igazán az arcába, mert vétett a szabályok ellen. Már nem vagyok iskolás, hanem az egyik Ágyai Szabó lány. Azonnal visszajelzett.

– Elnézést, eddig be sem mutatkozhattam. Ludwigh Pál vagyok. Az éjjel nemegyszer gondoltam önre. Kicsit meglepett a tegnapi nap, az élet nem szoktatott engem vereséghez.

Az osztály még együtt, de kis körökben ki-ki kedvelt tanára mellett, mi külön álltunk egy alacsony cserje előtt, Cili nem tudott moccanni, mert Rácz tanár úr kérdésekkel gyötörte. De nem figyelmeztetett hiába, válaszom korrekt és hűvös volt.

– Államtitkár úr akkor se lehet vesztes, ha ellenfele egy pillanatra győztesnek is látszik, mert az első idegen nyelv, amire megtanítottak, a latin volt, ezzel nem számolhatott. Ön nem vesztett, én nem nyertem, ennyi az egész.

Szokatlan neveltetésem annyira érdekelte, mintha nem hallotta volna Milánótól vagy Kibédytől, bárkitől, de abban a percben már ő is ott állt a láthatatlan színpadon, ahová állítottam.

375

– Mint látja, nem hagytam el a várost a befejezett munka után, mert valami formában meg akartam köszönni az edzést. Kellemes volt. Élmény.

Kicsit vártam, míg megtalálom magamban a megfelelő, megint csak színpadias választ:

– Méltóságod igazán megtisztel.

– Még mindig ennyire formális?

Éreztem, erre nem szabad felelnem, de nem is tudtam volna, nem apám barátja, rokon, s bármit engedjen is a dzsentritörvény, amely szerint ebben az életkorban számomra a társadalmilag egyenrangú férfi megszólítása a vezetékneve, mégsem mondhatom azt az államtitkárnak: Ludwigh. Tenném én, de most még képtelenség. Ha jól akarok ugrani, akkor most nem ugrom. Anyám ősrégi figyelmeztetése tört emlékezetembe: nagyegerek közt kisegér légy, gyöngyszálam.

Az egybegyűltek kurta párbeszédünk alatt szétszóródtak. Megint magamon éreztem Cili pillantását, rám-rám nézett, valósággal irányított a szemével. De tudtam, mit csinálok.

– Köszönöm, hogy még egyszer megköszönhettem kitüntető figyelmét – szólt hangomon a színésznő Magdolna –, segítő jóságát már akkor tapasztaltam, mikor volt szíves jelezni, kedvvel tanulmányozza a dolgozatomat. Sokat segített nekem életem egy nehéz szakaszában, nem fogom elfelejteni.

– Azt a verselemzést és sok egyebet én sem – felelte. – Ezért nem utaztam el, mert ezt szerettem volna megmondani magának. Még éjjel visszamegyek Pestre, sok munka vár ott, az én szabadságom júliusban kezdődik. Vidéken leszek anyámnál és húgomnál, kislányomat is ott hagyom náluk egy időre. Nekem rövidesen tennivalóm lesz Rómában.

376

Milánó távoli rokonától rég tudtuk, évek óta özvegy, kislányáról, egyéb családtagjairól most hallottam először.

Ő már bemutatkozott, megtehettem én is.

– Talán így szóban bemutathatom én is a családomat, államtitkár úr.

– Édesapja kultúrtanácsnok, egy, a városért sokat tevő, nagy hírű család jogász fia, az édesanyja Jablonczay lány, szép gesztus, hogy befogadtak egy trianoni árvát.

Mäbel Shanlett most felvetette szemét, és azt suttogta:

– Ilyen sokat tud már felőlünk?

– Ilyen keveset – volt a válasz. – Ahogy az idő telik, talán majd sikerül többet is. Figyelemre méltó teljesítményei után nem szívesen veszteném el örökre. Mik a nyári tervei?

A választ már nem Mäbel Shanlett adta, hanem egy éppen érettségizett, jól nevelt fiatal lány:

– Édesapám úgy rendelkezett, külföldre küld, a bécsi Severinum hallgatója leszek az egyetem kezdetéig. Mikorra államtitkár úr bemegy a minisztériumba, engem már visz a vonat Bécs felé.

Nagyon pontosan artikuláltam, hogy megjegyezhesse: Bécs, Severinum. Cili, aki ott állt az éppen induló Kibédy mellett, annyira nézett, hogy éreztem, most el kell köszönnöm:

– Hálás vagyok a sorsnak, hogy első megmérettetésemnél államtitkár úr volt a tanú. Szép nyarat kívánok, és nem merem tovább feltartani. Mindent köszönök még egyszer, és búcsúzom Isten áldásával.

– Isten áldásával – felelte Ludwigh. Kezet fogtunk, nem tudom, milyen volt az arca, mert az alakítottam iskolás lány szemérmes volt és riadozó ilyen jeles férfi jelenlétében. A keze meleg volt, azt érzékeltem, de hiszen meleg volt maga a nyár is.

377

– Isten önnel is, ha megengedi, hogy így nevezzem, Magdolna. Lehet, hogy küldök egy képeslapot Itáliából, jelzi majd, milyen volt az intézetben?

Mäbel Shanlett eltűnt, anyám gyermeke vetette Ludwighra ártatlan pillantását:

– Megkérdezem édesanyámtól, aki nyilván úgy érzi majd, érdeklődése megtisztelő, és megengedi, hogy pár sorban feleljek. – Ezzel elvágtam a fonalat, amely isten tudja, meddig nyúlt volna, ha nincs eszem és Cili figyelmeztetése. Most egy szép diadalt aratott, hibátlan magaviseletű fiatal hölgy lépett a Cilivel beszélgető Franszoához, aki Ludwighoz társult és a kocsijáig kísérte.

– Na végre – mondta testvérem megkönnyebbülten –, eljárt az idő, menjünk.

Mäbel Shanlett engedelmeskedett, mert Mäbel Shanlett remélt valamit, csupa diadal volt a szíve, de fékezte magát és elindult Cilivel a villamos felé. Testvérem nem kérdezett semmit, azt sem, miért dobtam oda a búcsúbeszéd-labdát Milánó rokonának, azt sem, mivel köszöntem el az államtitkártól, Cili szeme súlyos volt a ki nem ömlő könnyektől, de tartotta magát. Mäbel Shanlett látta, mindenki eltűnt már, csak akik utolsónak maradtunk, mi ketten álltunk a megállónál és a csónakázótó túlfelén meg, mint egy bánatos szobor, fél háttal nekünk a szerencsétlen Textor. Cili megragadta a kezemet, és felrántott az éppen befutó villamosra. Az autót, az államtitkár kocsiját már nem érhettük el, de Textor alakja legalább eltűnt a tónál. Cili most sem kérdezett semmit, hallgattunk hazáig. Pontosan hétre hazaértünk.

Este Ilka néni – Cili utasítása ellenére – mégis hazudott, azt jelentette anyámnak, ismeretlen tisztelő csokrot küldött Magdolnának, és beállította a szobánkba a fehér rózsákat éppen Brüll bácsi ágya mellé.

378

Valamiben kezdettől különböztünk: én mindent elmondtam neki, őt minden érdekelte, ha kértem, adott tanácsot, ha látta, szenvedek, vigasztalt, olyan természetesen átvette félbolond rögeszméimet, mint egy útibőröndöt, segített cipelni. Hogy benne mi zajlik, arról hallgatott, mindent elmondott, ami látható volt, lemérhető, de a háttérnek még a mozgó árnyékait is eltakarta. Cili sose volt közlékeny, magunknak kellett kitalálnunk, hol segítsünk, ha valami baj érte, alapélményeim közé tartozik, hogy felmászott a fára a kertben, és leestében majd csontig súrolta a térdét, a vércseppek árulták el, mi érte, meg hogy szokatlan időben friss zsebkendőt kért, amelyet aztán sokkal később a szennyes közé csempészve találtunk meg, a vér a kánikulában, mint az enyv, száradtában megmerevedett, nem is hasonlított önmagához az a bánatos zsebkendő. Cili józan volt, tárgyilagos, minden, ami én akkor még nem, kezdettől tisztán látta saját helyzetét, és bármi történt, fékezte indulatait, valahogy terhére ne legyen már szándéka ellenére valakinek.

Az Ágoston-szerelmet sok közös rögtönzés előzte meg, de valamennyi az általam létesített házi színpadon zajlott le, tudatos színjáték volt, az elérhetetlen vagy a remélt kivetítése, Cili szerepe szerint sírt, átkozódott, akár meg is halt, de mindig éreztette velem, minden 379most már csak az én szórakozásomra történik, el ne feledjem, hogy csak kitaláltuk, esetleg óhajtjuk, amit itt eljátszottunk egymásnak. Már írtam, nemigen kellettem én senkinek, kit érdekelt volna egy ilyen sterilen jó tanuló, már nem is emberszabású sovány lány, amilyen én, a játék színpadon legalább sorra kosaraztam ki az álombeli kérőket. Már kamaszok voltunk, mikor a házi színház rögtönzött előadásai még folytak tovább.

Cili tapintata legendás volt, udvariassága is, hogy hallgatag, boldogan vettem tudomásul, mert több idő maradt azt taglalni, mi történik az én reális vagy irreális életemben. Így eshetett meg, hogy későn eszméltem rá mindkét Textor-jelenségre, először, mikor nem figyeltem rá a tánciskolában, mi kezdődik el ott szemünk láttára a két végzet kiválasztottja között, másodszor, mikor Cilit nem kényszerítettem rá, hogy valljon hamarabb, nem lett volna szabad engednem a kérésének: ne faggassam Textorról, az ügyről nincs mit beszélni, csak időpazarlás.

Csak nézett maga elé azzal az árokparti nefelejcsszemével, én meg ráhagytam, ha nem akarja, hát ne szóljon. Időbe telt, míg valahogy összeraktam az eleve széttépett lapokon álló ábrát: Cili élete utolsó percéig hihetett a csodában, akkor is, mikor egyszerűen képtelenség volt bármiben is reménykednie.

A mi otthonunk valódi otthon volt, menedék minden ott élő számára. Textort – az köztudomású volt – kalickában tartotta Szerénke indokolt féltékenysége, Cili – sose mondta, de éreztem, ennek ellenére bizonyosan tudta, a rabság, isten tudja, hogyan, de egyszer véget ér, apja majd bevezeti őt a családi verestemplomba egyházi esküvőre, utána meg indul az önálló életbe, de már a Textor oldalán. Idősebbnek kellett lennem, tehát messze 380túl a hol Winnetou, hol Posa márki, hol a canterburyi érsek hitvese leszek korszakomon, hogy kielemezzem egy nyugtalan órában, Textor volt az egyetlen ember testvérem életében, akit ő jelölt ki magának, minden más fontos szereplőt eltervezetlen körülmények adtak neki, anyát, apát, testvért, hitágazatot, hazát, tartózkodási helyet, iskoláztatást; Textort mint élete leendő társát ő választotta ki. Hogy a szerelem aligha Mars idilli sisakja, melyben gerlepár búg mámorában, saját egyoldalú szexuális vonzódásom Ágostonhoz már jelezte, elfogadtam, hogy nem szeretnek viszont, de ha másképp lett volna, akkor is csak játszottam az ellenkezőjét, és játszattam Cilivel kitalált jövendőm színdarabját is, melyben Ágoston felesége elhuny valami kór következtében, esetleg elüti a vonat, és a lesújtott férfi szerelmemben keres és talál menedéket.

Cili egyszer se szólt rám, minek ragozzuk a semmit, miért játszom azt, hogy szeretnek, mikor nem teszik, engedelmesen és alighanem unatkozva tette, amit kértem, de mi volt az én ábrándvilágom képzelt bonvivánja az ő valóságos Textorához képest, az utca, a templom vagy a táncstúdió élő színpadán, amelyen már igazán semmit se kellett bedíszleteznie a képzeletnek, melyen minden együtt volt, azaz nem volt együtt semmi, csak a közelgő katasztrófától való rettegés, Cili bátor volt, ezzel a rettegéssel együtt vállalta a szerelmet. Én folytattam azt, amin már az illatosok is megrökönyödtek, átszabtam, újravarrtam a valóságot vágyaim szerint, Cili kérésemre ebben is segített, darabjaimban mindig eljátszotta a vállalt szerepet, megragadó alakításokat láthattam tőle, azt adta, amit szeszélyem kért. Egyetlenegyszer hoztam indulatba, mikor a Toldi színdarab-változatában kifogásoltam Toldi műveltségét, és arra utasítot381tam Cilit, kerüljön a szövegbe: a férfi nemcsak lovagi képzést kap, de trubadúroktatást is, akkor hadonászott dühében, mit nem kívánok még Tolditól, akihez képest Stupica, a hentes Nobel-díjas tudós. Még kiabált is, aztán megszégyellte magát és bocsánatot kért. Hogy messziről megint villámlott, nem vettem észre, rászóltam, a darabot én találtam ki, engem ne oktasson, akkor megriadt, el is hallgatott. Egyikünk se nézett a név után, amely akkor még gyanútlan gyerekfejünk felett úgy elszállt, mint egy madár: Stupica. Melyik ókori isten súghatta volna meg, hogy a rá következő időszakban kulcsszó lesz a hadigazdag hentes neve, könnyek hullanak miatta, sorsok fordulnak végzetesre. Most már olyan mindegy minden, nem érdemes elemezni, jobb lett volna-e, ha testvérem sosem ismeri meg azt az érzést, ami Textorhoz kötötte, vagy így tervezte jól a sorsa. Idegenbe szakadtak nézhetnek így egymásra valami dzsungelben, ha két megsemmisült karaván túlélői közül fehér mivoltukban a sok sötét bőrű között egymásra ismernek: „Istenem, hisz te is európai vagy!”, ahogy Tattay stúdiójában egymásra néztek, és felhullámzott a felismerés okozta boldog megrendülés vére Textor barnára sült és Cili porcelánfényű arcbőre alatt. Bomba robbant úgy, ahogy ez a szerelem létrejött, senki nem volt felelős miatta, megtörtént, mint egy lávakitörés. Ki a felelős a katasztrófákért? Ki kért engedélyt Pompeji lakosaitól?

Máig se tudom, ki indította el a szóbeszédet, de a város szinte azonnal számon tartotta ezt a szerelmet, Cilit mindenki szerette, hát szerették álmait is, Textort sajnálták közismert kötöttsége miatt, ha a város jóindulatán múlik, mégiscsak Piroska később ajánlott receptjével kellett volna élnünk, de hát ki olyan okos, hogy a sza382badba fut, mikor még nem omlanak a falak. Most, a harmadik évezredben szó se lehetne arról a megoldásról, amit Stupica vállaltatott Textorral, de az akkori trianoni világ koldusvilág, szponzor nélküli világ volt. Molière darabjai nem is voltak olyan idejük múltak: kamaszkorunkban még felnőttek akarata parancsolta egymás mellé a párokat. Ha Cili nyíltan beszél erről a szerelemről, apám akkor se moccanhat, Textor és Stupica közjegyző előtt kötötték a szerződést, apám saját lánya, de senki lánya miatt sem kockáztathatta integritása épségét. A felelőtlen békekötést minden területen érzékelte az ország, sok más között például azt is elfelejtették végigelemezni az okmány aláírói, mit módosít a döntés ennek vagy annak az állampolgárnak a magánéletében. Textor támogatását az árvaintézet csak tizennyolc éves koráig biztosíthatta, ennél idősebbként már magának kellett gondoskodnia magáról, az elhelyezkedéshez persze kérhette a testület segítségét, de az orvosképzés anyagi biztosítását nem tette lehetővé.

Olyan előzmények után, mint amilyenek miatt a fiúnak ki kellett maradnia a kosztot-szállást, oktatást egyaránt biztosító Nagykollégiumból, egyházi támogatást már nem kaphatott, ha magánszemély felvállalta, nagy szerencsének volt tekinthető. Mikor a közjegyzőnél létrejött a megegyezés, Textor még nem ismerte Cilit, fel se tételezett magáról akkora szenvedélyt, mint ami aztán leteperte, Cili meg ugyan milyen módon kérhette volna meg a családot, amely a fiút befogadta, tegye lehetővé, hogy mihelyt a törvény megengedi, az el is hagyhassa őket.

Mindaddig a percig, míg nem találkoztak Cilivel, mindkettőjük életében csak történtek a dolgok. Cili első önálló lépése a felismerés volt, Textor nélkül csorba 383lenne az élete. Sokáig a titkok közé tartozott, hogy pusztán abból az első táncból, amelyet együtt jártak a legelső találkozás után Tattay stúdiójában, hogyan lett közbeszéd tárgya fellobbant szerelmük, holott Cili még nekem sem tett említést semmiről, nemhogy idegeneknek, Textor meg elárvulása óta, ha tehette, mindig hallgatott mindenről. Mint a shakespeare-i színpadon Verona, a város figyelme a fiatalok lépteit leste, s máig megfejthetetlen, kinek állhatott érdekében, hogy erről informálja Stupicát. A tánc után voltaképpen nem történt semmi, Textor nem látogathatott el hozzánk Szeréna nélkül, Cilit csak táncórán, az ezredes özvegyénél érhette el, olykor az utcán megálltak pár percre beszélgetni, aztán eltűntek szem elől, ennyi volt a konkrétum, a kézzelfogható, a többi már a mesevilág kincsei közé tartozik. Hiába volt Szerénke ujján a jegygyűrű, a kötést senki nem vette komolyan, a város azt remélte, Isten külön hírnöke egyszer csak leszáll az égből, és azt kiáltja a főtéren, fussatok, Trianon árvái, kis szerencsétlenek, fussatok szabadon, szabad határokon át, ki-ki csak álmodott itt vesztett háborúról.

Hogy a pletyka megindult, nem boldogította a családunkat, de elviseltük, Gizella gyanús házassága, Piroska egyre bánatosabb kapcsolata a férjével párszor már felkavarta köröttünk a szelíd állóvizet, most bennünket személyünkben érintett ez a szerelem. Eddig Jablonczay Lenke csak az én anyám volt, Cili tudta, őt csak elfogadta gyermekének, apánk viszont valójában mindkettőnké volt, amit anyám nem adhatott meg neki, két lánya pótolta ki becéző szeretettel. Ám újabban anyám lecövekelte magát Cili mellé, éjjelre átkérte saját hálószobájába, hadd beszélgessenek, sokáig nem derült ki, mire jók ezek a szeánszok, apám viszont kizárólagos tulaj384donom lett megint, amire nagy szükségem volt iskolai sanyargattatásaim miatt, nem is kíméltem szegényt komoly lelki sérülést jelző beszámolóimtól, mit kell kiállanom Fejér Margit óráin. Apám velem szenvedett amiatt, hogy közjogi szerepe nem teszi illendővé a közbelépést, megviselte, hogy nem segíthetett azon, aki őnélküle nincs is a világon: az én leendő világrajövetelem volt anyámnak tett házassági ajánlatában az egyetlen kikötés. Én szemére hánytam, mire kívánt engem erre a földre, ha eltűri, hogy Fejér Margit naponta porig alázzon, hogy csúfoljon anélkül, hogy felfogta volna, kit büntet és mekkora bűnért. Apám velem szenvedett, hogy legalább a bánatomat megossza velem; ha már hivatalosan nem segíthet, nagyokat sétáltunk, értem jött, vagy elkísért nyelvórákra, Cilitől kicsit eltávolodott, mintha nem akart volna belefolyni abba, ami anyám és fogadott lánya között éjjelente történik.

Apámnál érzékenyebb és jobban következtetni tudó embert nem ismertem, ha ő megoldást keresett, meg is találta, titkot tartani is csak ő tudott, mindenki más rejtett cselekedetét megérezte. Rájött, anyám és Cili megpróbálják rábírni a jövendőt, oldja meg Textor helyzetét egy bakugrással. Az én ügyemet ismerte, a Ciliét kitalálta, elszomorodott, hogy mindkét gyermeke szerelem miatt szenved, de tudta, a kamasz lány érzése is komolyan veendő ostobaság, az emberi kentaur félig gyerek, félig már nőnek számító lény, első reális találkozása nyugtalankodó testével lehet indokolatlan badarság, de számolni illik vele. Ágoston akkorra már kilépett az én életemből, de addig, míg rajta nem kaptam a tisztáson Csinszka-fejűvel, benne volt, nagyon is benne. A francia négyes most másképp állt fel nálunk, méghozzá szilárdabban, mint bármikor, anyám jelezte, hajlandó Cili ér385dekében felvenni a kesztyűt, apám ugyan passzív volt, de minden szabad percét nekem szentelte. Nem tudom, kitől kért rá extra pénzt, de elhalmozott ajándékokkal, áradtak hozzám a Taubner kiadású latin klasszikusok, hogy ne csak büntessenek, örüljek is, és hozta a nálunk még viszonylag új dzsesszt gramofonlemezeken népszerűsítő Al Jolson-számokat, az Ol’man River-t meg a Why can’t you-t.

A család új felosztását idegenek nem vették észre, az egyetlen, aki egyik látogatása alkalmával rátért, Piroska volt, aki nemcsak nagyon szerette, de bizonyos mértékig sajátjának tekintette az egész Cili-ügyet, Piroska a fodrásznál hallotta a romantikus szerelmesek történetét, akik megtekinthetők a leánygimnázium minden istentiszteletén a verestemplomban, ahová a dacos és tulajdonával hetvenkedő Stupica Szerénkével együtt mindig elhurcolja a boldogtalan Textort is, hadd lássák egymást azok, akik sose lehetnek egymásé.

A szerelmesek egyébként kimódolták, hogy naponta legalább egymásra pillanthassanak. Majdnem húsz évvel Cili halála után, mikor már az én irodalmi helyzetem is megszilárdult, meglátogattam a már nagyon öreg, vézna, szomorú Franszoát elárvult házában. Möszjő magányos volt, nem is titkoltan boldogtalan, teát főzött nekem, úgy beszélgettünk, alig akart elengedni, mikor már mennem kellett, akkor mondta el, hány délutánt töltöttek nála a fiatalok a Textor-korszak idején, a szegény felesége különösen megszerette őket, az ő házukban futottak össze szinte naponta a klinika közelében, a Nagyerdőn, ahol Franszoa meseháza állt. Lesütöttem a szememet, eszembe jutott gyerekgúnyolódásunk, mikor még nem tudtunk Möszjőről csak külsőségeket, és csak nevettük, milyen becsapható figura; mindenütt kerestem 386volna a testvéremet, mikor nem leltük sehol, csak Möszjő házában nem, pedig Bánkút után már tudnom kellett, ő az egyetlen az oktatók között, aki jellemében benne van a hősi pátosz és a mese romantikája, a meggyőződés: a maradék életet kell védenie, mert valami már megint közelít a történelemben: az egész tanári karban Franszoa az egyetlen, aki ezeket a fiatalokat beengedhette, Kibédy, ha neki van háza az erdőn, másfelé néz, ha észreveszi őket, ne kelljen Cilire rászólnia, ne kísértse az Istent és veszélyeztesse az iskoláját, Móré visítva kergeti el őket még az utcáról is, mert rendtartás ellen van a másneműekkel való találkozás, mesterem, Korondy rájuk kiáltana: azonnal tessék megkeresni a villamost, és hazavonulni mindenkinek, az erdő nem sétatér, Rácz tanár úr se hívná be őket, hanem vaknak tettetné magát, mert semmit sem szeret úgy, mint amikor Szabó Cecília énekel. Egy ember nevetne csak és mondaná: tessék befáradni, de az magának tartaná meg Szabó Cecíliát, Textort meg elküldené. Ágoston.

Még most is elcsodálkozom, milyen másodpercre rögzült minden az emlékeim között, milyen éles volt minden, ami Cilihez kapcsolódott. Möszjő úgy őrizte a titkot, mint a sajátját, mégis testvéremről beszélt a város, csak senkinek nem volt fogalma, hol jöhetnek össze ezek, mert se nálunk, se Stupicáéknál, most már Tattay ezredes özvegyénél sem, mióta a szóbeszéd árnyékot vetett táncaikra. De akkor hol zajlik ez a viharígérő szerelem? Katalin, Milánó távoli rokona azt jelentette, Milánó is hallott az ügyről, és hideg felháborodással számolta az utóbbi idők kudarcait, mégiscsak abszurdum, hogy nem büntethette meg Csinszka-fejűt, aki végigjárta a nyolcadikat, leérettségizett, aztán beiratkozott a jogi karra, miközben a boldogtalan Ágoston a rosszul sike387rült öngyilkosságig kompromittálja önmagát és az intézetet, utóbb egy gusztustalanul kövér férfi elhárít kapust, folyosóügyeletest, beront az irodába, megfenyegeti őt, Milánót, ha nem vet véget annak a nem is tudja, minek, ami nevelt fia, Textor és Szabó Cecília között folyik, kénytelen lesz megszüntetni az internátus húsáruval való állandó támogatását. Mi köze neki ahhoz, aminek csak látszata van, voltaképpen csak vád, gyanú, nem kézzelfogható, és tetejében mit keres tanárként foglalkoztatott állapotban a kutyás, Szabó Cecil testvére a katedrán, aki az elvetemült Ágoston egyik kedvence volt, Ágostonnak voltak ilyen ötletei, hogy aki úgy tud, ahogy állítólag az ő latinból kimagasló növendékei, az maga is tarthat nívós órát, Milánó elmegy nyugdíjba, mondta a távoli rokon, elég volt neki mindenből, őt ne kergessék álmában hentesek, és ne kelljen a rendőrségen érvelnie nem is igaz ügy érdekében, hogy az Ágoston család valahogy megússza a botrányt. Graál is csak iskolai szégyen, akárcsak a kutyás, aki Mórét helyettesíti.

Stupica mint rémkép nálunk is szerepelt, pedig a Bizánc előadása utáni időben már nem zaklatott senkit, csak találkozni volt kínos vele, főleg Cilinek, aki hisztérikusan félt tőle. Míg minden folyt, és ki-ki valamitől rettegett, közeledett az érettségi, az egész intézet valami felhő alatt élt, mozgott, működött, a szerelem, a fiatalság, az ablakon betekintő ismeretlen arcú élet össze nem hangolható ellentéte megviselte mindenki idegrendszerét. Én mindent betűre elmondtam magamról Cilinek, ő nekem semmit, ki sem ejtette Textor nevét, csak nézett rám szomorúan, ha én említettem. Mikor már mindent tudott rólam, Cili történetét is, azt mondta Bécsben, az intézetben Páter Severin, Cili tudta, elég van nekem már a rovásomon, azzal a titokkal, ami az ő titka meg a 388Textoré, nem akart terhelni, így is jókora számlám van az iskolában nem csak Fejér Margit, az önképzőköri ügyek miatt is.

Sajnos iszonyúan untam az amatőrök kísérleteit, hallgatni se bírtam a rosszul komponált előadásokat, az elordított vagy elpityergett verseket, méltán voltak ingerültek a tagok, mikor az összes pályadíjat elnyertem azok elől, akik állandóan szerepeltek és szorgalmasan látogatták az üléseket. Mondom, általános nyugtalanság volt a levegőben, valami nevenincs eseménytől tartott mindenki, felfoghatatlan módon új életre kelt egyfajta újszerű gidipacalozás, az akváriumbeliek ijesztgették a terráriumbeli kicsiket, a hentes és a segédei betörnek húsbárddal és késekkel, és lemészárolnak mindenkit. Stupica üzlete egyébként sose ment ilyen jól, mint a pletykaáradat idején, aki addig máshova járt, átpártolt hozzá, a legdrágábban, de a legfinomabbat kínáló kereskedőhöz, csak hogy legalább egyet láthasson testközelben a vidéki Romeo–Júlia tragikomédia szereplői közül. Mi persze az utcát is kerültük, ahol a bolt állt, kivéve Piroskát, aki saját teremtményének érezte Cilit, őt, aki egész családját sötéten boldogtalanná tette, játszotta az árvák gyámolát, és ő volt az egyetlen, aki makacsul Stupicához járt beszerezni, amire szüksége volt. Azzal bosszantotta a hentest, aki azonnal félrehúzódott előle, ahogy belépett, hogy ráköszönt: „Jó napot, kedves Stupica úr, hogy vannak, hogy van a kedves lánya?” Apám, mikor eldicsekedett hőstettével, megvárta, hogy elmenjen, aztán azt mondta anyámnak, ez a Piroska soha nem tanul meg viselkedni, mit hergeli Stupicát, nem elég a szerencsétlen férje, aki ellen valami rosszízű játékba fogott? Anyám próbálja meg fékezni húga temperamentumát.

389

Mintha lehetett volna. Piroska is szép lány volt, ha nem is olyan szép, mint anyám, ugyanannyi udvarlóval táncolt valaha, persze másfajta fiatalokkal, mint a testvére, Piroska élő volt, anyám még életében is önmaga festménye, a szál liliom, aki elindult a kertből, és csak nézik a városi korzón: a virág lépeget. Piroska növénynek pipacs lett volna, erős, víg, egészséges, ötletei sem voltak akármilyenek.

Savanyú hangulat maradt utolsó látogatása után, pedig Ilka néni nagyon iparkodott, hogy megédesítse aznap a vacsorát, kávétortát sütött, minden külön alkalom nélkül, s ahogy anyámtól tanulta, egy parányi tálkán hozta a sütemény mellé dekorációnak szánt kávébabszemeket, senki se tudta akkor még, hogy érettségi után Tonelli arról emeli le a két jegygyűrűt eljegyzésükkor. Anyám odakínálta testvéremnek a tányérkát, régi kiváltság volt kávébabokkal feldíszíteni a tortát, a rárakott betű mindig jelentett a díszítőnek valamit, ami az illető titka volt, én azt terveztem, ha én csinálhatom, kirakok egy óriási F betűt, és a babszemek hatalmával megbénítom Fejér Margit hadműveletét, ami csak nem akar bevégződni, és kíméletlenebb, mint mikor hatodikos korunk karácsonyi szünete után megindult.

Cilinek kínálták a tányérkát, de nem mozdult a keze, és tudtam, miért, nem meri kirakni a T-t. Zavartan, könyörögve kért tanácsot tekintetével anyámtól. Mi apámmal nem tudtuk, mit konferenciáznak éjjelente, azt sem, egyáltalán sikerült-e valamiben megegyezniük, és hogy képzelik az abszurd játék folytatását vagy kimenetelét, amit nem tudnak abbahagyni. Ott állt a torta, betű nélkül. Apám aztán maga elé húzta a tálkát, és elkezdte kiemelni a babszemeket, az ajka, összeszorított szája akár a kés pengéje. Kirakott egy óriási J-t, meg390köszönte anyámnak a vacsorát, és kimentette magát: még hozott haza az irodából anyagot feldolgozni, szeretne, de nem tud velünk maradni, jó éjszakát.

Nálunk az ebédlőben az asztalt világító lámpáról lógott hosszú aranyzsinóron a konyhába jelző csengő gombja. Anyám bekérte Ilka nénit, tegye jégre a tortát, majd holnap újra feladhatja. Most Ilka néni és én voltunk ketten azonos csapatban és anyám és Cili együtt, Ilka néni csakúgy tudta, mint én, Cili keze miért nem mozdul, én meg, hogy mit üzen apám a J betűvel, és miért van hirtelen munkája este. Rettenetes volt értenem, hogy egyszerűen nem bírja elviselni a fordulatot, hogy a felesége és a lánya azt játsszák: Jablonczay Lenke újjászületett Ciliben, tehát valahogy meg kell menteni Cili Hoffer-Textor iránt érzett tiltott, elpusztításra ítélt édes szerelmét. Mindenki látta már, mire fordul az idő, nem lettünk boldogabbak. Ekkor megszólalt a telefon. Én vettem fel a kagylót, Piroska érdeklődött, Elek hangulata normális-e már, mert neki fényes ötlete támadt, olyan, aminek mindenki csak örülhet, de nem árulja el a lányoknak, hadd maradjon titok, míg meg nem bizonyosodik arról, hogy amit eltervezett, kivihető. Anyám nem volt jókedvű, de nem akarta még jobban elrontani az estét, nem oktatta ki húgát, az egyetlent, akivel Gizellát kivéve valóban kapcsolatot tartott a Rickl-ház szélhullása után. Abban az egyetemes árnyékban, amely elfedte Textor mindig munkában sürgölődő alakját, Cili reménytelen reményét, álmait, az én friss, Ágoston miatti gyászomat, anyám testvérem cinkosa volt, nem az enyém, Ágoston ügyére csak legyintett, nem hallgatta meg, ha elvesztését panaszoltam, Cilit vette magához éjjelre, oktatni, eligazítani, kezdje lassan elsajátítani, amit évek óta lát, hogyan élhet tulajdonkép391pen boldogan, de szerelem nélkül egy méltó ember melletti méltó házasságban az olyan asszony, akinek a teste sose felel a férjének. Engem anyám ilyenre nem tanított – gondoltam keserűen –, csak a szerelem hárítására biztat, és csak nevet, mint aki nem veszi komolyan, hogy szenvedek. Mivel érettebb nálam Cili, mivel hitelesebb az ő bánata? Ágoston az volt, ami kiderült róla, faun, vagy rosszabb: szatír. Miért tanít anyám a csak Textor-féle szerelemre, miért legyint és neveti el magát, ha én még mindig visszatérek saját halott ábrándjaimra? Máig hallom, ahogy azt mondja:

– Ágostonok lesznek még, gyöngyszálam, annyian körötted, hogy el se férnek a kertben. Aztán eltűnnek mind, és te hozzámégy valakihez, aki soha se neked, se nekünk eszünkbe se jutott volna. Mindig futsz, kicsim, mindig. Ülj szépen a küszöbön, és várj, mikor jön a fehér ló, amely hozza a jövődet, sajnos, mesebeli fehér lovak ritkán járnak erre, s mikor mégis, nem szabad besározni szép tiszta testüket nem tiszta emlékekkel!

Magától soha többé nem említette Ágostont, és engem is megállított, ha számra jött a neve, Jablonczay Lenke úgy tudott oldani és kötni, mint a mennybéliek.

Piroska sokáig nem jött el hozzánk, apám csak legyintett, menjen érte, aki akar, ő nem keresi meg, fegyelmezetlen, butaságokat csinál, elég baja lehet a férjének azzal is, ami mostanában majdnem képtelenné teszi a családok közti régi érintkezést. Apám újabban megint érezte a szívét, ami ugyancsak örökletes a Szabóknál, mint a rövidlátás, mindenkit a szíve visz el nálunk szép, csendes halállal. Huttra már hetek óta zargatta, menjen felülvizsgálatra, letelt a negyedév, apám kivédte a klinikai vizsgálatot, nekem udvarolt, ne gondoljak Bánkútra, felejtsük el már végre azt az értelmetlen és rosszízű 392kamaszszerelmet. Ha unatkozom, írjak levelet Lehnernek Berlinbe, kérjem meg, ne küldjön horogkeresztes levelezőlapokat, a mi házunkban nem foglalkoznak politikával, pláne ilyennel. Lehner utolsó lapja Hitlert ábrázolta valami egyenruhában, ez is bosszantott, én valóban képeslapot kértem tőle, de Willy Forstról, aki nagyon megtetszett nekem valamelyik filmjében. Nem is tartottam meg lovagom utolsó írását, kellett is már nekem Lehner!

Úgy emlékszem arra a csütörtökre, amelyen apánk hazatelefonált, nem jön meg ebédre, Huttra kihurcolja a kardiológushoz, együnk nélküle, siet haza, mihelyt lehet, mintha tegnap lett volna. Először Gizella járt nálunk, néhány frissen kötött, árusításra anyámnál hagyott szatyorral, ami már halmazban állt nálunk, de nem illett nem megígérni, hogy keresünk a horgolt szörnyetegekre vevőt, mert Trianon végképp elintézte Gizella helyzetét. Abban az évben egyszerűen nem engedték át a határon betakarított termését szüret után, ha mi nem vittünk volna neki időnként valamit ételhordóban, Gizella talán éhen hal. Minden kóbor állatot magához vett, csak azokat tudta etetni, ezt az udvarunkban lakó, házi ápolt bolondtól tudtuk meg. Az ő napi kosztja két tojásból áll, valamit csinál a fehérjéből, az az ebédje, a sárgáját kikeveri cukorral, az a vacsora. Meghallgatni is iszonyú volt. Gizella távozása után érkezett haza a Zenedéből Cili, meg akartam csókolni, de eltolt magától, így is éreztem, valami idegen illat vagy inkább szag párolog a ruhájából, hajából, aceton lehet vagy éter, ami patikában vagy fogorvosnál érezhető, hol járt ez a Cili igazából? El is tűnt előlem, ahogy tehette, bevette magát a fürdőszobába. Sorrendben ezután hangjelzés jött. A telefonban Piroska kacarászott, nagyszerű híreket ígér, de 393mégsem közli, csak törjük a fejünket, mik lehetnek. Cili közben végez a fürdéssel, végre megjön apánk is, szokatlanul sápadt. Megtudjuk tőle, délelőtt valami nagyon felizgatta, felhívta Huttrát, aki fel is szaladt hozzá, mert elmondta neki, nyugtalanító szívjelenségeket észlelt magán. Huttra akkor azt mondta, nem hagyja tovább kísérletezni az életével, induljanak azonnal a klinikára, elnézést, hogy ilyen sokáig elmaradt, de mostanáig kinn tartották, Huttra segítette abban, hogy azonnal ki is értékelje a labor a sokféle vizsgálat eredményét. A fogam belevacog, mert Cili ott tiblábol, apánk magához öleli, arcát nedves hajára hajtja, testvérem hajat mosott, de miért délután, közben eszembe jut apánk arca, álla Cili nedves hajában, rémülten imádkozom, istenem, add, hogy az idegen szagot a víz megszüntesse! Nekem rettenetes gyanúm támadt, ez a Cili nem is hangképzésen volt, ahogy a vegyszerillat jelzi, talán ezúttal Textorral a klinikán találkoztak, mi lesz, ha apám látta őket, csak késlelteti a pillanatot, mikor mindezt a fejére olvassa?

Apám egyelőre nem jelzett semmit, még egyszer megcsókolta Cili nedves haját, bement a szobájába, s hosszan beszélgetett valakivel. Anyám nemigen figyelt, dolga volt, a friss vasalást vette át a hálószobában Ilka nénitől, Cili ott szerencsétlenkedett az ablaknál, kinézett a kertbe, én meg fogalmaztam magamban, mit mondjak apámnak, miért volt Cili a klinikán, ha csakugyan meglátta volna, úgy döntöttem, azt mondatom testvéremmel, beteg osztálytársát látogatta az iskola nevében, ha beteg valaki az osztályunkból, azt illik meglátogatni. Aztán megriadtam és kezdtem érteni, mire célzott Jablonczay Lenke, hogy az Ágoston-ügy óta kezdek hazudni is megtanulni, amit eddig soha nem tettem, hiszen minden iskolai megrovás amiatt ért, hogy képtelen voltam mást 394mondani, mint amit érzek: Istennek szerintem kalapja van, és szánalmas a cserkész himnusz szövege.

Apám végre előkerült a szobájából, megviselt volt az arca, nem kért vacsorát. Az emlék visszasodorja a részleteket, az igazság az, hogy aznap nálunk nem vacsorált senki. Apám, aki kecses, majdnem nőiesen vékony alkat volt, azt állította, ezentúl néha vacsoraszünetet tart, anyámat, akit közvetlen azelőtt, hogy asztalhoz ültünk, újra felhívta Piroska, aki nevetését a harmadik szobában is kihallottam a kagylóból, azt mondta, ma nem kíván mást, csak egy pohár tejet, amit be se hozatott. Cili megkent egy szelet kenyeret vajjal, és eldugta az asztalhoz csempészett retikülje külső rekeszébe, én kértem egy kis túrót, nem ment le az sem, elvihette a macska. Nem tudtam, apám mit tud, mit nem, abból, ahogy Cilit megölelte, úgy következettem, mégsem Textorral látta a klinikán, más történhetett, ami bántja. De mi? Hamarosan kiderült az is. Anyám azzal mentette magát, hogy nem kíván ételt, hogy Piroska felbosszantotta.

– Csederkeyvel? – kérdezte apám, és bár el tudnám felejteni a hangját! – Ne beszéljen! Piroska elmondta magának, hogy felkereste a Városházán Csederkeyt?

Csederkey a városi számvevő volt, régi barát, mióta élek, ismertük Cilivel. Testvérem olyan mélyen lélegzett, mint amikor a hangképzést gyakorolja. Én azt éreztem, az őt fenyegető baj elmúlt, de a veszély még nem, valami történt, ami feldúlta apánkat, mikor elmondta, alig ismertem rá szép, holtig nem kopó baritonjára.

– Csederkey olyan, amilyen, a munkáját kifogástalanul végzi, nem vele van bajom, hanem a maga húgával. Ha nem akarja, hogy az első lehetséges alkalommal áthelyezésemet kérjem egy másik városba, fogja vissza Piroskát, mert nem leszünk a város bohócai miatta!

395

Csak néztem. Piroska, mióta ismerem, mindig az élet szubrettje volt, aki egy kicsit rá is játszik a vígjátékra. Igazán nem érzékeltem heroinának. Mit csinált, amin úgy kacagott a telefonban? Mi az ígért meglepetés?

– Kétszázötvenes vérnyomást szerzett nekem a húga – hallottam –, adja át neki hálás köszönetemet, és azt üzenem, hogyha békén akar élni, kerüljön engem is, a Városházát is, addig legalább, míg magamhoz térek abból, amit kifőzött hajdani lovagjaik egyikével. Üzenem neki, amit kitalált: nem. Nem most, nem holnap, nem holnapután. Soha. Szálljon ki az én famíliám életéből, és ne akarja boldoggá tenni az én gyermekemet! Érthető, amit mondok? Érthető?

– Az – felelt csendesen anyám –, hátha még meg is mondaná, mi köze mindennek Csederkeyhez?

Apánk ránk nézett, visszaparancsolta indulatát, még mosolyogni is megpróbált, és elküldött bennünket aludni, holott alig múlt nyolc. Lett volna még leckénk, de a felnőttek világa meg a mienk kivételesen kettéhasadt, és én nem értettem semmit, de Cili szeme villanásán látszott, neki mond valamit a főszámvevő neve és Piroska kacagása. Összehúzódzkodott, mint aki retteg attól, amit hallani fog. Megpróbáltam faggatni, mi az, amivel többet ért nálam mindebből, és miért kulcsszava annak az esetnek Csederkey, de Cili olyan rémült volt e miatt a valami miatt, hogy apánkra, aki amúgy is bajlódik a szívével, bajt hozott a mai nap.

Ilka nénitől úgy tudtam, mikor Cili hozzánk került, kicsi koromban egyszer megütöttem. Most ütöttem meg életünkben másodjára. Nagy könnyei mellett azonban az árokparti nefelejcsekben nem volt se harag, se szemrehányás, amit elmondott, olyan egyszerű volt és olyan brutális, olyan kézenfekvő és olyan abszurd.

396

Már jeleztem, anyám ezekben a hetekben esténként apró részletekben elmondta Cilinek hajdani szerelme történetét, hogy próbarepülést mutasson a rövidesen induló madárnak: ami rá vár, így is vállalható, emberséggel, kultúrával, Cili végighallgatta, aztán azt felelte, érti, mit kíván, de nem lehetne-e valamiképpen legalább Textor menekülését kieszközölni, akinek szintén szabott sorsa van, akinek, mióta ő felbukkant, gúnyos szóval, gesztusokkal naponta megfizettetik az addigi tartás-neveltetés összegét, hátha meg lehetne menteni.

Stupica kereskedő, az üzlet világában él, nem képzelhető el, hogy annyi pénzt szerezhet neki valaki, nem mi, nem is barát, talán maga a város, a Nagykollégium vagy az egyetem, esetleg az árvaegyesület, hogy egy összegben kifizethetnék a hentesnek, amibe a fiú kerülhetett cselédkönyves koráig? Stupica hiú és becsvágyó, ha kapna valami polgári kitüntetést: ő a város egyik jótevője, a fiatal tehetségek mentora, érdemrend-tulajdonos, akkor Textor esetleg szabadulna, Stupica égbe szállna, ő meg, Cili, megesküszik a Bibliára, ha Textor elmehet innen szabadon, hozzámegy akárkihez, akit a család kijelöl, Arthurhoz, akár Huttrához is, a visszaadandó összeget Csederkey számította ki Piroska kérésére, mert ezt az egész tervet, úgy ahogy áll, valójában Piroska eszelte ki, aki úgy érzi, ha először nála szólalt meg, ő hivatott arra, hogy megoldja Cili életét. Akkora bál lesz, és olyan mértékű adakozás Debrecenben, hogy másról se beszél majd a város. Hát nem remek ötlet?

Végre összeállt a kirakós kocka képe, anyám tudatosította Ciliben, az ő saját szerelmi élete a pénz hiányán múlott, én arra gondoltam, nem igaz, Hoffer jellemhibája miatt történt minden, mert Jablonczay Lenke nem volt akárki, akit egy bankárlányért otthagyhatott az, aki sze397rette. Cili agyában megragadt a szó, hogy pénz, nekem nem mert erről szólni, mert tőlem tartott, hát akitől nem tartott, elmondta Piroskának. A mese végét késő éjjel anyámtól hallottuk meg, apánk aznap nem jött be hozzánk, viszonylag soká nem tudott megbocsátani Cilinek, mikor végre megtette, azzal zárta a mondatát, Cili köszönje meg Piroskának zseniális ötletét, aki terve szerint az összeget a városi jótékonysági bálon teremtik elő, s hogy közben Cilit visszaviszik Pestre, az intézetbe, apánk emberi méltóságát pedig megtapossák, mert joggal vádolják, hogy városi pénzzel űz családpolitikát. Ez nem érdekli Piroskát, csak a bál meg a táncterembe visszavarázsolt, elátkozott, áldottá szelídült fiatalság?

– Egyik lányom nős embert kerülget, hogy a prédája lehessen, a másik meg az én káromra koldulni indul. Nem akarom látni Piroskát, és aki még egyszer kiejti nálunk annak a boldogtalan Textornak a nevét, az pakolhat és mehet vele világgá! Júniusban, mikorra ti leérettségiztek, doktor lesz, tehet, amit akar, de nem a Csederkey és Piroska bálján összetáncolt vagyonnal, az én emberi becsületem árán!

Életemben először hallottam apámat kiabálni.

Aznap igazi este volt, fekete, mint a közelítő éjjel. Anyám, míg apánkat hallgattuk, felhívta húgát, rázúdult hideg, tárgyilagos, kijózanító zuhanya:

– Megköszönnénk, ha nem foglalkoznál Cecillel és más személyekkel sem. Hagyj ki pár hetet, Piroska, Elek délután kisebb szívrohamot kapott miattad, Huttra azt hitte, infarktusa van, de más okozta a tünetet, mikor éppen haza akart jönni, a vihogó Csederkey felhívta azzal, tisztelete a hölgyeknek, és csak nevessen a kis árva, mert még valami kitüntetést is fog kapni a hentes, azért aztán csak kiengedheti magán Jedikulája rabját, a doktor urat.

398

Este lefekvéskor, míg Cilitől búcsúztam s jéghideg testét átöleltem, azt hittem, hogy talán már meg is halt. De később megrezzent és szólt is hozzám, de úgy, mint aki álmában beszél:

– Kergessetek el, Dódi, nem érdemlek én otthont, nem is lesz nekem otthonom, soha! Nem lett volna szabad meghallgatnom Piroskát.

Elkergetni? Most én dermedtem meg. Ágoston, és amit iránta valaha éreztem, nem volt sehol. Cili végre elmondta, minden az ő bűne, Textor esküvője csak a mi érettségink utáni őszön aktuális, addig még letesz valami speciális vizsgát, de ő igazán azt hitte, mikor anyánk megértette vele, hogy az ő esetében minden megoldható lett volna pénzzel, talán ő korrigálja a sorsot, és megkísérli összehozni valamiképpen az összeget. Piroskát beavatta, Piroskának azonnal volt ötlete, ki legyen a személy, aki a számítást elvégezze. Ő egyébként látta apát ott imbolyogni a klinikához vezető úton ma délután, de apa és Huttra nem látták meg őt, elbújt a fák közé.

– Majdnem megöltem hálából – suttogta, szokatlanul mély lett a hangja, természetellenes, féltem tőle. – Dódi – hallottam –, nem vették észre, hogy akkor a demarkációs vonalon én is meghaltam. Mostanáig tartott, hogy helyemre kerülök és feleszméltem, én halott vagyok, nem árva.

Azt hittem, ezt az éjszakát nem lehet felülmúlni, azt is hittem, senki se fogja se túlélni, se kiheverni. Aztán mindenki kiheverte, mindenki túlélte, aki nem halt bele később, ma már csak én élek az összes szereplő közül, és ki meri azt állítani, hogy én igazi élő vagyok, nem kísértet? A Csederkey-ügy egyébként megoldódott vér nélkül, pedig a hír már elérte Stupicát.

399

Keddi napon történt, két héttel később, Cili hangképzésórán volt, ami előtt nem ebédelhetett. Magam baktattam haza, Piroska kígyót-békát híresztelt rólunk, Csederkey meg elmondta mindenkinek, mit terveztek, milyen értelmes dolgot, mit tiltott meg értelmetlen apám. Apám egyébként megöregedett ezekben a napokban, és soha többé nem hitte el, hogy nem azért bámulják meg az utcán, mert van rajta néznivaló, szép római fején, egész alkatán, hanem mert azt gondolják, itt van az, aki a város pénzét magáncélokra prédálná. Igazoló jelentést is kellett írnia az Árvák Intézetének, mert Piroska a lelkes előkészítés meghiúsulása okán mindenkinek elpanaszolta, milyen megoldással indítaná útnak a két trianoni árvát, de lelketlen sógora nem engedte. A város zúgott, a katonai árvaház intézete éppúgy igazoló jelentést kért apámtól, mint Cili pesti központja, hogy ki jelentett fel bennünket, megint nem tudom. Lehet, hogy az esztelenül szenvedő Piroska, mert felborult az egyensúly közte és a szüleim között. Ez sem volt könnyű megemésztenivaló, Piroskát nagyon szerettük, gyerekkorunk állandó angyala volt, ha rosszul találta is ki, jót akart a Csederkey-üggyel, a főszámvevő lehetett volna az eszén, tudhatta volna, mit feleljen a jóindulatú ötletre, mindenesetre mi személy szerint Piroskát hibáztattuk. A végső békülést aztán Tonelli hozta meg, aki ugyan az egészből egy szót sem értett, de gáláns volt, és Cili miatt Piroskát is szerette, az egész ügyet ráhárította Csederkeyre: a főszámvevő volt az ostoba, meggondolatlan, Piroska meg az emberszeretet és jótékonyság angyala.

Hogy ez a história végül is a temetőben zárult le véglegesen, nem tudhatta senki, a sors fintorát sem, csak aki megérte: én és Szeréna.

400

Egyszer, évtizedekkel később, a temetőben találkoztam össze Szerénkével, én a szüleim sírját látogatni jöttem haza mindenszentekre, ő azóta elvesztett apjának, a hentesnek akart világítani. Nyakamba borult, s amit elmondott akkor a holtaknak gyújtott engesztelő fények kis, hajlékony lángjai között, abszurdabb volt, mint a legabszurdabb posztmodern játék. Szerén elsírta magát, miért tette tönkre az én apám az ő áldott, szerető apját, aki szintén meghallotta a boltban a tervezett Csederkey-féle jótékonysági bál ígéretét, és majdnem belepusztult, mikor kiderült, az én apám letiltotta, nem engedte. Szeréna sírt: kitüntetés, ez volt Stupica életének fő ambíciója, vágya, álma: ha kitüntetik mint az ifjú tehetségek jótevőjét, az ifjúság nemes patrónusát, kis érdemrend fityeg majd a díszruháján, gratulál neki mindenki, ő a város hadi-polgári hőse. És akkor jön Szabó tanácsos és lefújja a tervet, mert régóta elkövet már mindent, akár a szőke lánya személyének bevetésével is, hogy feldúlja a Stupica-ház békéjét. „Adta volna az apám Textort – zokogta –, ha kitüntetik, és végre elsőrendű polgár lehet a városban, akár ingyen is adta volna, csak menjen, évek alatt semmit sem közeledett hozzájuk, csak korrekt volt, látszott, az is marad, de kinek kell a házában egy fából faragott orvos, aki nem szereti a lányát, s akit a lánya sem szeret már, de mégsem engedi el, mert ha neki összezúzták az álmát, ne legyen boldog a Szabóék lánya sem, őt ne nevessék ki. Milyen áldott megoldás lett volna mindenkinek, ha kabátjára tűzik azt a pro meritis akármit, és megtapsolják, és ő, Stupica, aki nem akármilyen hentes a városban, társadalmi tekintetben is megdicsőülne!”

De hát ezzel ki számolt akkor, amikor történt, és mikor még mindenki élt, hogy olyan ajtót verünk, ami be sincs 401csukva, egy olyan Isten ártatlanja kellett a majdnem sikerült megoldáshoz, amilyen Piroska volt, mert az élet voltaképpen mindig óvodai szinten lép, mi komplikálunk belőle görög sorstragédiát. Ha apám nem korrekt, ha nem tesz úgy, ahogy szerinte egy tanácsosnak tennie kell, ha nem lesz rosszul még a gondolatra is, hogy családi gondját városi intézkedéssel rendezze, folt esne a tisztességén, Tonelli nem viszi el Cilit tőlünk, Textor viszi el, és Stupica előbb-utóbb úgyis új partit keresett volna Szerénkének, nem is ez nyugtalanította, hanem önmagát akarta a kitüntetettek között látni, és annyi esze már akkor is volt, hogy tudta, hogy az orvos biztosítja Szerénke jövőjét, de nem lesz ebből a házasságból öröm, talán még unoka sem. De így elmarad az érdemrend, a pro meritis civilibus, Stupica meg őrjöngött. Mindezt ki tudja akkor még, mondom, évtizedek telnek el, mikor hazamegyek és szembekerülök Szerénnel. Most még azt a múltat írom, ami akkor jelen volt.

Alig pár napja múlt el az az éjszaka, amelyről azt hittem, senki nem éli túl, senki sem heverheti ki. Kedd van, tehát Cili nem jön velem haza az iskolából, mert hangképzésórája van, az előtt nem szabad ennie. Ballagok egyedül haza súlyos emlékek árnyéka alatt, mindjárt fél kettő, kezdődik a délután. Ahogy elérek az utca kanyarulatára, a kis téren, a jegenyék mellett meglátom Textort, aki int nekem, menjek oda, ahol áll, az árnyékba. Alig váltottunk életünkben pár szót, egy udvariassági táncórán olykor engem is felkért az ezredes özvegyénél, és ezzel végzett is, Textor soha mással a kötelező táncokon kívül nem táncolt, csak Cilivel. Láttam rajta, beszélni akar velem, rajtam ne múljon, de nem örültem. Akkor még nem volt divat az általános tegeződés, csak unokafivéreim és az egészen közeli rokonok 402tegezhettek ebben az életkorban már. Rábámultam Textorra, ahogy megszólalt, azzal állított meg: „Figyelj, Dódi!” Azt hittem, rosszul hallok, megőrült már köröttem mindenki, miféle modor ez?

– Dódi – mondta –, az egész város arról beszél, amit a Piroska kitervelt, Piroska meg az én boldogtalanom. – Alig bírta folytatni. – Mondd meg neki, válassza meg az utat, amelyen menekül, de meneküljön, mert nincs értelme várni vagy kísérletezni! Én a szavamat vissza nem vehetem, hősi halott tiszt volt az apám, elkeltem, fusson az ő hajója más kikötőjébe. Az unokatestvéred tányéron kínálja neki a mestert, ha nem engem lesne örökké a szerencsétlen, rég észrevehette volna, hogy Tonelli csak miatta jár a városba, és halasztja egyre a hazájába való végleges visszatérést. Siess, és mondd meg neki, ezt üzenem. Mást nem, ennyi elég lesz neki is, nekem is.

Bámultam rá. Rajta volt az arcomon, én ezt soha nem merem a szemébe mondani Cilinek. Kitalálta.

– Menj már, legyetek túl rajta! – Mosolya csorba volt, mintha a kíntól hűdött lett volna a szája. – Mikor megölöd, irgalmas gyilkos légy, öld meg azonnal! Ennyi jutott, amennyi máig történt, ki-ki őrizze a magáét. Ne engem bámulj, menj haza innen, és tedd, amire kértelek! Én magamra vettem a gyilkosságod minden bűnét. Menj, Dódi, az Isten irgalmára, mielőtt még meg nem őrülök, és el nem szököm vele valahová! Menj, menj már!

Az egészségügyben van belgyógyászati kezelés, ezt kísérelte meg Piroska, és senki se fogta fel, hogy a világ legegyszerűbb gyógyszerétől is elmúlt volna a baj, nem hal meg senki, mindenki boldog lesz, a Biblia, amivel gyerekként annyit vitáztam, legyőzött: boldogok a lelki szegények. De van sebészeti eljárás is, amely valóban 403hatékony, van nagyműtét, ami után gratulálni illik. Senki se bízott a voltaképpen együgyű, ártatlan Piroskában, Stupicában, Csederkeyben, bár aznap nagyműtét történt, Textor mestervizsgája, bele is halt beteg is, orvos is, ez utóbbi a maga még kínosabb módján, mert életben maradt, hosszú életre, nagy jövőre.

Nem kell a sorsnak nagyon segíteni, csak annyit, amennyi elkerülhetetlen, ha semmi mást, de ezt tudta Piroska. Most már mindegy, se szem, amely könnyet ejtene, se arc, amelynek torzulnának a vonásai, Cili halott. Mikor beléptem a házunkba, még várnom kellett, míg testvérem hazajön a Zenedéből, elbújtam anyám elől, ne kérdezzen, neki el nem mondhatom. Végre megjött Cili, még mindig a hangját gyakorolta, skálázott az előszobában. Mikor megkeresett, azonnal észrevette rajtam, valami több csapott szíven, mint Fejér Margit matematikai precizitással előkészített gúnyos kérdései. Nem kellett szólnom, tudta. Hátat fordított, úgy kérdezte: „Azt mondta, vége?”

Nem tudtam válaszolni, nem volt mit: Cili várhatta, ami történt, mert egy kicsit hallgatott, aztán rákezdte Elise üzenetét: Elvitt mindent, Isten óvja őt, óvja, óvja! Aztán kirohant a zongorához, felcsapta a fedelét, anyánk csak bámulhatott, én nem mertem követni. Kísérte saját énekét, nem kellett neki kotta. Mikor befejezte, és én összeszedtem magam annyira, hogy kimerészkedtem, az asztalt terítette, és rám mosolygott. Anyánk arra lépett be, hogy újra elkezdi a Beethovent, és ő is átvette a szöveget, Cilivel együtt énekelt: Isten óvja őt…

Nem éreztem a jelenlétét, Isten olyan messze volt a házunktól, mint az égbolt, árva kalapján a bokrétával. 404A bécsi utazásom előtti éjjelig nem mondtam ki sem én, sem testvérem Textor nevét. Cili akkor szólt róla utoljára életében, amikor megmutattatta velem, hogy kell a védőzárat felpattantani. Azt hittem, értem őt, de mint annyiszor máskor is, nem értettem. Míg távol voltam, lélek tépődött el lélektől, nem test egyesült testtel, Trianon büszke és tiszta árvákat nevelt.

405

Gianni, a vőlegény erre az estére nem kapott meghívást, annyit engedtek meg neki, hogy másnap, mikor aztán igazán elválunk egymástól, kiviheti a famíliát azon a hajó nagyságú kocsiján az állomásra. Testvérem átöltözött, mióta Gianni eljegyezte, kérésére mindig fehérben járt, ha elhagytuk az iskola körzetét, fehérben volt most is, komoly és sápadt, de hiszen előző nap volt az érettségi bankettünk, nehéz időszak maradt el mögöttünk, s igazán dicsérendő, hogy nem élt Gianni ajánlatával, és nem hagyta ott a nyolcadik gimnáziumot és foglalkozott csak zenével, pedig Cilinek nagyobb megpróbáltatás volt az utolsó pár nap, mint nekem, aki útjából a végzet már elseperte Fejér Margitot, és nem volt már sem izgulni-, sem félnivalóm.

Ha valamit ékszer gyanánt viszek magammal a kisasszonygyárból, ezek az érettségi előtti napok és maga a vizsgálat, mindazzal a sajátságos plusszal, ami megint azt eredményezte, hogy abba a bizonyos titokzatos tóba, amely interferenciális jelentkezését legelőször Isten kalapos figurájának vázolásával kezdte és szokatlanul sok hullámot sodort a békés partig, mert megint beleejtettem egy új, a békét és a szabványt megcsúfoló követ. A kő ezúttal a férfi volt, a rangos úr a kártyából, s aki egy pillanatig nem ment ki a fejemből, s aki miatt egy kicsit megfelhőztem, hogy holnap a reggeli gyorssal elindulok 406az apámék választotta intézetbe, félbeszakad az alig megkezdődött háziszíndarab. Tudtam, Ludwigh, ha nem tudná tőlem, hogy a mai találkozással egyelőre el kell válnunk egymástól, legalább annyit gondol rám, mint én őrá. Nem lett volna könnyű meghatároznom a gondolatsort, amelyet személye köré kerekítettem, de azt éreztem, nem az a fajta keserves vágy fűt most, ami Ágostonhoz fűzött, az testibb volt, parázsforró, majdnem dühös kívánkozás. A kártyabeli rangos úr zsakettes alakja, ha felmerült gondolataim között, mint esetleges házastárs jelentkezett, nem tartottam lehetetlennek, hogy ha nagyon rajta leszek, feleségül kívánjon venni. Soha olyan világosan nem volt érzékelhető, hogy dzsentri kalmárok leszármazottja is vagyok, nem csak tudós könyveket író, művelt lelkészeké: higgadtan kalkuláltam, mit hozhat a jövő. Egész mivoltom tudta, az államtitkár ebben a percben ugyanazt mérlegeli, amit én, azóta nyilván tájékoztatta magát származásomról, anyagi helyzetemről, hogy embernek milyen vagyok, azt érettségi közben már megtapasztalta, mikor pimasz fölényemmel majdnem fellökettem vele az asztalt. Ha a rangos úr a kártyában valóban ő, tűnődik valamin, alighanem azon, ő réges-régen özvegy, a lánya ugyan kapna-e, és milyen anyát a személyemben. Érdekes, mennyire vonzott engem ez a nem is láttam kislány, akit Pesten intézetben neveltek, Alexandra léte annyira foglalkoztatott, hogy időbe telt, míg arra is rájöttem, hogy ha így haladunk, a gyerekkor Cilivel játszott álomjátékai közül az enyém is beteljesül, miniszterné leszek, úgy fogok állni egy palota kétoldalt felfutó lépcsősora közt vendégeinket fogadni, ahogy a nem is régen írni kezdett új regényemben Amanda, a csodálatos ifjú feleség, a pesti társaság bálványa.

407

Az érettségi és a frissen talált hős úgy érkezett, mint tervezett regényem illusztrációja: a mese szerint Amanda, a bámulatos képességekkel felruházott fiatal lány anyagi okokból nem kezdheti meg egyetemi tanulmányait, ám vidéki hivatalos útja alkalmával valami házi mulatságon beleszeret egy fő kormányember, aki hamarosan meg is kéri, sőt arra is hajlandó, hogy hősnőm saját szülővárosa egyetemét látogassa, míg ő Budapesten a haza érdekeit szolgálja. A házasságot megkötik a helybeli templomban, ahová Amanda egész életében járt, de a nász a pap áldásával végződik is, mert egymástól függetlenül, egymás megérintése nélkül jönnek rá jó esztendő múltán, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, erre a fő államférfi azonnal autójába ül, elhozza ifjú hitvesét és végre feleségévé teszi palotájában; itt részletesen leírtam erős vonakodás után lefejtett hálóingét is ilyen jellegű együttlétük első éjszakáján. A regény ötlete jóval előbb született, mint Ludwighgal megismerkedtem volna, csak bámultam magam elé és elemeztem, milyen felfoghatatlan, hogy a fantáziám és ízlésem összeállította képzelet előre jelzi az esetlegest, és Ludwighot azért küldte életem díszletei közé, mert minden, ami az utolsó három napban lejátszódott közöttünk, jövőm kezdetét jelző gongütés.

Csendes volt ez az este, apám még egyszer figyelmeztetett arra, hogy ha Julius, akit formálisan professzor úrnak kell szólítanom, ahogy a feleségét baronesse-nek, mert az, szóval ha Julius netán sűrűn emlegetné Mihály bácsit, mindent mondjak el neki, amit csak tőle hallottam, tisztességesen számoljak be minden családtagról is, aki esetleg érdekelné, mert Julius minden legénykori nyarát Mihály bácsi ottományi kastélyában töltötte, és neki is feledhetetlen élménye lehet az a sok, a fiatalság 408derűjével bevilágított nyár, sok suhanó fiatal rokon a kastély erdejében, éjjel, illatozó virágok között. Milyen szépen tart kettőjük közt is a régen kötött barátság, évtizedek óta nem találkoztak, Julius Mihály bácsi temetésére már nem tudott eljönni, már nem lehetett napokra otthagynia sem az egyetemi előadásait, sem a maga vezette vízgyógyintézetet, amelynek nyilván hétvégeken a lakója leszek.

Hallottam is, nem is, mit beszél, a saját románcom foglalkoztatott, mennyire érdemes mérlegelnem, hogy folytatódjék, mert hogy folytatódni fog, azt éreztem, s valami érthetetlen fájdalom szúrt belém a gondolatra, hogy valami az érettségivel valóban örökre véget ért. Megint azt éreztem, amit Cili eljegyzésén, milyen valószínűtlenül messze lesz tőlünk Milánóban, és hogy vállalható lesz-e Gianni férjnek, mikor Cili Textort szereti. Kerestem a látványt síró testvéremmel a Tonelli-házban, arra próbáltam gondolni, az államtitkár érkezése végre helyreállította az egyensúlyt, Gianni híres karmester, de Ludwigh sem akárki, mint engem a világ színpadra felkísérő talán hamarosan miniszter, apám két lánya ebben a naptári évben egyszerre lép ki az életbe, Giannit koncerteken tapsolják, Juliustól hazakerülve én meg miniszterné leszek, ha Cili férje művész, az enyém jogtudós, mint mondjuk Justinianus a pandektákkal – már nem volt Ágoston, hogy megmondja, a jogrendszert nem a császár, hanem a csodapalotába rendelt jogászok kollégiuma rendszerezte. Láttam magam kegyelmes asszonynak, és illetlenül kellemes ábránd volt az esetleges házasság ezzel a döbbenetesen művelt férfival.

Hogy Alexandra tizennégy éves, én meg még októberig tizenhét, csak apámat képesztette el, akkor nagyon komolyan beszélt velem, ilyen szigorúan és barátságta409lanul a Fejér Margit-ügy óta nem szólt hozzám, elég az álomjátékokból, vége az iskolás ábrándképeknek. Cili döntése érthető és megbocsátható, nem mer Textorral egy városban maradni, igaza van, ha menekül, hálásnak kell lennünk a sorsnak, hogy Tonelli viszi el, aki jelleme tisztaságát Arthur, művészeti értékét a nagyvilág igazolja. Mire hazakerülök, testvéremet elengedik új életébe, majd eldől, tanul-e tovább, válik-e valóban nagy énekesnővé, vagy lesz csak Tonelli ünnepelt felesége. Egyébként az én sorsomat szintén szövik már a Párkák, az egyetem, mihelyt hazajövök az intézetből, sok szépséget ígér és sikert is feltétlenül, csak aztán húzzam meg magam a professzorék vendégeként éppúgy, mint a Severium növendéke szerepében, lényem legjobb élét villantsam abból a prizmából, amivé születtem.

Apám szemmel láthatólag jobban féltett a bécsi intézettől és a nyártól, mint anyám, aki csak nézett hol rám, hol Cilire mosolytalan, titokzatos sellőszemével, és alig szólt a vacsorabeli utasításokon kívül, anyám nem titkolta, hogy fáj eleresztenie, de tudja, hogy el kell válnunk egymástól, az általuk választott megoldás a legértelmesebb felhasználási módja a váratlan pénznek. Az első világi lépéseket teszed, és ami nyilván nagyon keserít, Cili nélkül – hallottam anyámat. Jó lesz kölcsönösen szoktatnotok egymást a gondolathoz, mert a mester csak egy Szabó lányt vesz feleségül, nem kettőt, persze ezentúl minden nyaramat náluk fogom tölteni, ha Tonelli Cili segítségével végre kijelöli állandó lakhelyéül a milánói palotát, amelyben századok óta mindig Tonellik éltek, festő Tonellik, szobrász Tonellik, gyilkos Tonellik, mesélte Gianni valamelyik nap, hogy felvidítson bennünket az érettségi előtti gondok közt, most éppen muzsikus Tonelli van soron, és a világ legszebb 410szopránját, Cili énekét hallgathatják a falak. Figyeltem testvérem arcát, úgy ismertem az ízlését, mint a magamét, Gianni a Tonelli asszonyok hálószobáját írta le, testvérem bizonyosan méltányolja szépségét, bársonnyal bevont falak, aranycirádás lunetták magasan, az ágy mennyezetes, oszlopos. Cilinek pillája se rezzent, mintha nem tudná felfogni, mi a különbség a Tonelli-palota nászágya és Brüll bácsi biedermeier adománya között. Jablonczay Lenke ezekben az utolsó órákban nem mozdult el mellőlünk, jelezte, szerinte rosszul csomagoltam, átrakta a holmijaimat ésszerűbben, s elmondta, míg mi banketteztünk, Julius azt telefonálta apánknak, elém küldi a házvezetőnőjüket a határra, így azonnal lesz segítségem. Nem vitatkoztam, pedig a flammata ruhámat is elvette tőlem, azt mondta, megszólnak a professzorék. Piroskának nem volt ereje lebeszélni engem semmiről soha, neki viszont van. „Ilyet fiatal lány nem visel, ha jól nevelték. Ez fiatal asszonyok öltözéke.” Ráhagytam, tegye csak el, hajnalig még lesz időm visszalopni a bőröndbe.

Siettünk a vacsorával, ezután visszacsempésztem minden holmimat a bőröndbe, amelyeket anyám kiszedett, a jegy, útlevél Gianninál volt, úgy beszéltük meg, reggel értem jön és kiszállít, dacos és büszke utazó voltam, nem kell nekem díszkíséret. Ha újra végiggondolom, ennek a búcsúestének nem volt diadalmas koloritja, Cili jól érett, én kitüntetéssel, lett volna ok az örömre, valami mégis bujkált a mesterséges derű mögött, nyilván anyám állandó, misztikus félelme, apám aggodalma, meg tudom-e fékezni játékszenvedélyemet. Ő ugyan alig tudott valamit a rangos úrról, legfeljebb, amit Cili mondott neki: Dódi majdnem megőrjítette szegény államtitkárt, mert az már amúgy is elkezdte imádni, mi411helyt bekérte Pestre az írásbeli dolgozatokat, és talált a dolgozatírók közt egy valódi írót, hát még, mikor Dódi úgy megugratta a tudásával, hogy majdnem rosszul lett! Többször is elismételte, hadd örüljön apám, hogy villogtam, szikráztam, hogy folyt a veszedelmes kérdezlek-felelj, kérdezhetsz-felelek játék a kormánybiztos és a lánya között. Jablonczay Lenke arca komoly volt, összeírta, kinek illik levelezőlapot küldenem, a tanári karból csaknem mindenkinek, még Milánónak is. Talán arra jár valamelyik, és meglátogat – ragyogtam fel, hazug ragyogás volt és a kártya férfijának szólt, akinek elég érthetően tudtára adtam, hol keressen. Aligha – mondta apám szokatlanul ingerülten –, Páter Severin nem fogja beengedni, ha a miniszterelnök keres, akkor sem. A vízgyógyintézeten kívül sehova se mehetsz az ő engedélye nélkül, és nem is fogadhatsz látogatót. Nincs angol trónörökös és Losonczy Dénes, az sem, akiről Cili lelkendezett, az államtitkár, Bécsben nem lehet játszani, ha netán volna lehetőséged. Intelligis ne, nata? Id tibi prohibitum.

Cili szomorú kis arcán átfutott egy mosoly, mamája felé fordult és eligazította, hadd értse az is, amit persze magától kitalált: az intézet szabályzata Juliusék kivételével nem teszi lehetővé, hogy bárkivel is találkozzam. De ő majd sokat ír, és fel is hív telefonon, sőt, ha apánk megengedi, értem jönnek Giannival, mikor vége lesz a kurzusnak, Hegyeshalomra.

Csók-csók-csók, fürdés, utoljára együtt a hálószobában. Tárt ablakok, a templomtorony csillagait megvilágítja a hold, árad a mi kertünk este nyíló virágainak ismerős illata, felveszem a legócskább hálóingemet, minden szép darab már a koffer mélyén. Cili végre elengedi magát, sír egy sort, Textor megint elhalasztotta az 412esküvőjét, de nem erről beszélünk, mindketten úgy teszünk, mintha nem tudnánk semmit a Stupica-házról. Latolgatjuk, milyen lehet apánk barátja, az a nagyon gazdag férfi, milyen a felesége, és milyen lesz nekem abban a színkatolikus világban. Táskámban ott a levél, melyet át kell adnom az intézet papi vezetőjének, Severin atyának, ezt se hittem volna soha, mikor beírattak a kisasszonygyárba. Elnevettem magam, Cili is mosolygott már, éreztem, látni nem láttam, mert ki gyújtana fényt ilyen harmatos, illatos, holdverte éjszakán. Oldalt nyúltam, hogy megsimítsam a haját, nedves arcát érintettem meg, elszorult a szívem, milyen lesz a menekülés eredményezte házasság, uramisten, és mindenkit úgy sajnáltam, hogy nekem is könnyes lett a szemem, mert a szülők is tudták, hogy szegény Cili tisztességből menekül világhírű férfi feleségének, pedig csak főorvosné szeretne lenni, ami Lidika lett, az egyetlen, aki rövidesen megérkezik Itáliába. Fáradt voltam, a férfira akartam gondolni, aki tetszett is meg nem is, azt hiszem, akkor tizenhét évesen is tudtam, hogyha nem lett volna az az összecsapás az érettségin, ha nem érzem azt, hogy hámba fogtam egy fékezhetetlen, délceg paripát, nem is jutna eszembe, de gyerektébolyom feléledt és mint valami rossz varázslat ismét egybemosódni látszott életemben az álom és a valóság.

– Dódi – hallottam –, Dódikám, figyelsz?

Figyeltem, persze. Aztán meghűlt bennem a vér, mert testvérem feltérdelt, és azt súgta a fülembe, tanítsam meg arra, amit csak nekem árult el apánk, ha valami miatt nem az ő szobáik, de a kert felé kellene menekülnünk, hogyan nyílik a régi mesterek készítette titkos zár, amellyel éjszakára nekem kellett mindig lezárni a kert felé néző ablakokat. Cili olyan kicsi gyerekként került 413hozzánk, hogy mindent én végeztem kettőnk szobájában, kezét a zongora miatt kezdettől védték. Elnémultam a rémülettől, miért kérdezi most, mikor tárva minden ablak, és miért akarja megtanulni, hogy nyílik a zár, mi van az érdeklődés mögött? Mi jár abban a gyötrött fejében? Megmondta.

– Dódi, én kedvelem Giannit, és fogom is szeretni, meg ápolni, és megteszek mindent, ezt hetek óta beszéljük, mióta az ügy megkezdődött. Apánk azt mondta, mihelyt elutazol, sajnál, hogy megfoszt az éjjeli kerti illattól, de nem enged nyitott ablaknál aludni. Te mindig tudtad, mikor kell bekötni a torkomat, és vigyáztál rám. Most egyedül leszek, és mindig zárt ablaknál, mikor már lefeküdtem, hogy baj ne legyen a hangommal, ha nem veszem észre, és lehűlt az idő.

Annyit kérdeztem: Miért? Nem habozott, nem is váratott a felelettel.

– Ádám ősszel esküszik, mikor te megjössz, addig valahogy késlelteti. De a nyár a mienk. Mutasd meg, hogy tudom kinyitni a zárat, a kapun én magam is kiszöktem, mikor hozzátok kerültem, a kapuval Ádám elboldogul, de ha apánk bezárja az ablakot, nem jut be ide soha. Nem az történik majd, amit képzelsz, valami szomorúbb és egyszerűbb, két árva elköszön, Kassa elbúcsúzik Zentától. Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ottfelejtettem a lelkemet.

Így mondta, mint egy gyermek, szelíden, halkan, határozottan, vagy mint egy orvos, aki diagnosztizál.

– Dódi, nekem is jár egy darabka élet.

Felkeltem, intettem neki, kövessen. Trükkös volt az ablakpánt a beépített titkos retesszel, de azonnal megtanulta, mi hogy működik. Nyitotta, csukta az ablakot, 414láttam, kihajol, megtapogatja, elég izmos-e az orgonafánk, az a nagyon öreg, aki már akkor is itt állt, mikor én megszülettem, elbírja-e Textor súlyát. Álltunk a holdfényben, az illatban, akkor már nem beszéltünk, nem volt se neki, se nekem merszem, hogy folytassuk ezt az abszurdumot, ami olyan rettenetesen emberi volt, és olyan őrültség. Egyikünk sem tett célzást Kovács nénire, a hajdani jóslatra, hallgattunk. Hideg ujjait átnyújtotta, és kért, ma este imádkozzunk együtt. Ugyan mit? Most adtam segítséget ahhoz, hogy Textor meg se kötött házasságát törje, most öltem meg Fejér tanárnő apját, én szégyellek most Istennel beszélgetni. De Cili rákezdte, és akkor én is mondtam: Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva, atyám, amíg alszom… Az ámennél elfordult, arcát is eltakarta egy könnyű kendővel, ami a nyitott ablak mellett a torkát védte.

Cili átforgolódta az éjszakát, eleinte én se tudtam aludni, Ludwigh járt az eszemben, és hogy a pesti gyors este hétkor indult, de jó, nemsokára hazaér, arra is gondoltam, hogy Gianni kivisz a kocsiján és be is ültet a fülkébe. Mikor reggel ki akartam osonni, hogy senkit ne zavarjak a távozással, Cilit nem leltem magam mellett, de egész családom útra készen a kapu előtt állt s osztotta szét egymás között az ülőhelyeket Gianni kocsijában. Még Arthur is eljött, Gianni harminckét fogát villogtatta, mikor látta, mennyire meglepődöm, hogy itt van mindenki, akitől már este elköszöntem. Közölte, a rendezés az ő műve volt, nem vagyok sem árva, sem özvegy, az a szó, hogy família, az ő hazájában szent és nagy szó. Úgy rakták fel ormótlan csomagjaimat, úgy ültettek le egy hűvösebb ablak mellé, s úgy integettek utánam valóban, mint egy családi fotográfián illik, anyám, 415apám, Cili, Ilka néni, Gianni és Arthur. Kihajoltam a vonat ablakán, mert váratlanul nagyon nehéz lett a szívem. Kék vászonruhát adott rám anyám, fehér övvel, a cipőm is fehér volt, Piroska ajándéka, aki akkor esett be az állomás területére, amikor már csak rohanó alakját láttam, aztán azt sem. Piroskát nem hívtuk meg Cili eljegyzésére túl lelkes és riasztó kedélyessége miatt, hajnali indulásomig tartott, míg a sértést kiheverte, megbocsátott, és ő is el akart tőlem köszönni.

Apám utánam kiáltott, mikor a vonat indulást jelzett: „Vale, nata mea. Horatius azt mondaná: IBITUR.”

Addig néztem őket a pályaudvaron, ameddig a gyorsvonat megengedte. Hatan ültünk egy fülkében, én az ablaknál. Az utasok közül volt, aki édességet majszolt, már jó darabot haladtunk, mikor eszembe jutott, még meg se néztem, mit nyomott kezembe Gianni, mi van a kis csomagban. Egy pénztárcában osztrák pénz volt, megrémültem, ennyit nem is enged kivinni a törvény. Megint apámra gondoltam, milyen komolyan búcsúzott, milyen hangsúlyosan mondta: Ibitur. Ismertem a verset, amiből idézett, de valahogy nem illett a szó a kezdethez. A költő azokban a sorokban az élettől búcsúzott, ahogy hattyúszárnyon elindult az öröklét felé. Az öröklét olyan valószínűtlennek tűnt most, a soha tudomásul venni nem akart halál. Ibitur, de a diadalmas jövőbe.

Ludwigh – azt mondta Milánó rokona – a Gellérthegyen egy villában lakik. Még sose voltam a Gellérthegyen, lehet, hogy egyszer megnézem kívül-belül a villát, amelyet az olvasó egyszer, sok évvel később, az Abigél-filmben lát meg: Ludwigh otthonának mását kértem akkor a rendezőtől Vitay tábornok házául. Nem voltam 416lámpalázas utas, nem féltem Ausztriától. Úti kedvemet ugyan fékezte a megelőző pár nap, meg Ludwigh, s mindjárt Ludwigh személye mellett Cili bús pillantása, és Jablonczay Lenke, aki nem csókol meg búcsúzáskor, csak arcát simítja az arcomhoz, úgy kér: fuss szívem, de sose sáron, szemeten! Szállj helyettem, madár! Én rab voltam, nem tudom, mi az, repülni. De neked köszönni fognak hegyek és tengerek az én ellopott életem kárpótlásaként.

Ibitur. Kárpótlás. Nem egy, két életért, vagy háromért? Cili nincsen velem. Hol van Cili? Hogy hagyhattam el? És mit kezdek nélküle, dicsfénye, boldogtalansága nélkül idegenben?

Először ültem életemben valóban gyors gyorsvonaton, úgy éreztem, légszomjam van és voltaképpen nem szeretek utazni. Ananké szörpárus álruhában szódavizet kínált, és nem értettem, miért néz olyan sajátságosan rám, nem veszek semmit, nem szomjazom. „Cukorkát, csokoládét, perecet, vizet tessék!” – rikoltott Ananké, akinek csengője is volt, hogy jobban felfigyeljenek rá. Ez is zavart, az útizaj. Csak edződj – gondolta magában Ananké, míg tovább tolta kerekes szekrénykéjét –, egész életedben utazni fogsz, és egész életedben ezt sírod vissza, amit most otthagytál, keresed őket a Níluson és a Grand Canyonban meg Xerxész hadiútján, de nem lesznek, egy sem lesz. Rögzítsd az arcukat, a percet, buta! Cukorkát, csokoládét, friss, hideg a szódavíz…

417