Mikor nyaralásunk utolsó hetében, Athénban, semmiféle orvosság nem használt, megértettem, hogy Apolló nem alkuszik.

Delphi rövidzárlata még lehetett véletlen, a rhodoszi epizód, a spárgamizériák, a tályogos fogak, Kósz szigetének millió bosszúsága, a koffer-ügy szimplán pech, az út azon a megtanulhatatlan nevű hajón annak a következménye, hogy Görögország nyáron egyszerűen nem bírja megfelelően ellátni turistái tömegét. Ám hogy Pireuszban késő éjszaka nem bírunk szállodát találni, s végül is ott kell töltenünk az éjszakát, ahol töltöttük, hogy később Athénban a normális hotel kényelmes, hűvös ágyában hat egymás utáni éjjelen altatóval sem tudom lehunyni a szememet, hogy a közel ötvenfokos hőségben egész héten át nem lehet zuhanyozni, mert a legelső kádba lépéskor a zuhany rózsástul-mindenestül kiszakad a falból és a kezemben marad, s hogy az utolsó, még görög földön töltött hajnalon úgy megütöm a fejemet a mosdó feletti üvegpolc éles sarkában, hogy csak úgy csorog a vér a homlokomból, és csinos kis lyuk marad a nyomában, és én, aki oly gyorsan és jól reagálok minden gyógyszerre, napról napra rosszabbul leszek, világosan mutatja, hogy mesterségem istene nem hajlandó csak úgy, ingyen, minden további nélkül megbocsátani – látszik, hogy nem keresztyén. Jó lesz minél 7előbb hazamenni a dühe elől, míg nagyobb baj nem történik, Létó fia mindig temperamentumos volt, az anyját sértő szavak miatt holtra nyilazta szegény Niobé gyerekeit, mit fog ez velem csinálni, aki nemcsak az édesapját, de őt magát is megsértettem. Míg az autóbusz Hellenikon repülőtere felé szalad velünk, bágyadtan, rosszulléttel küzdve azon tűnődöm, hogy otthon valami komolyabb akcióba kell lépnem, hogy Apollót kiengeszteljem, mert ez így nem mehet tovább – no persze, ha hazaérek valaha, s le nem rúgja a MALÉV-gépet a levegőből, búcsúüdvözlet-képpen.

Nézem a fürdőzők dinnye módra felbukkanó s alámerülő fejét a szinte karnyújtásnyi közelségben villogó tengerben, s dühös vagyok magamra. Ezerszer megbántam már, hogy megsértettem, minek is kell nekem folyton kommentálnom a látottakat, minek kellett Olümpiában a múzeumban T. után rohannom a másik terembe, visszahurcolnom az Apolló-szoborhoz, és megkérni, nézze meg azonnal, mert én még az életben ilyen idiótaarcú lényt nem láttam, mint ez az isten: Apolló arckifejezése blőd. Azóta nincs egy nyugodt pillanatom. Nem, itt nincs kétség, engesztelő áldozat kell ennek a sértődött Apollónak, nincs az a kritikához hozzászokva, a Múzsák folyton ott dorombolnak körülötte. Na jó, kibékítjük. Anyám olyan játékos természetű, ő az egyetlen, akit partnerül hívhatok az engeszteléshez, ő megérti az ilyesmit, halálos komolyan fog asszisztálni, mint egy koros papnő – mennyit fogunk nevetni! Töprengek, mit rakjak majd Apollónak a Pasaréten hevenyészett oltárára, igazán nem kívánhatja tőlem, hogy állatot öldököljek. Talán virágot, díszgyertyát. És közben fennhangon többször kijelentem, hogy Olümpiában nem jól láttam, bizonyára megzavart a meleg, az ő ábrázata voltaképpen 8gyönyörű és fényességes, és dehogyis hülye, nem róla mondtam én, rosszul értette, mint ahogy a kedves édesapjáról, Zeusz istenről sem én sziszegtem, látva, hogy kéjsóvár arccal hurcolja magával a kis Ganümédészt, hogy ilyen meg amolyan homoszexuális, és még nem röstellték ábrázolni. Nem én fecsegtem ilyesmit, rosszul hallotta, a Gráciák fehér térdére mondom, legyen szíves abbahagyni végre a megtorló akciót, hiszen zörög a csontom. Ha bemutatjuk az áldozatot anyámmal, talán vége lesz a pechszériának, elkezdenek végre hatni a gyógyszerek, és nem esküszik össze ellenem táj, tárgy, fogalom, még tán a Mózes szinkronját is el tudom végezni, ami az utazás miatt elmaradt, szóval élhetek úgy, ahogy szoktam.

Mindig nagyon jó hazajönni, de soha annyira nem örültem még Ferihegynek, mint ezen a nyáron. Aki érkezett már valahonnan betegen, elcsigázva, tudja, milyen érzés ez. Készülök a mosolyra, amivel anyámat köszöntöm majd, aki ilyenkor, ha hazavár valahonnan, lépcsőházunk üvegfala mögül lesi az utcát, és készülök arra is, hogy ágyba fektet, ápolni kezd, végighallgat, vigasztal, hát hiszen ki olyan jó orvosa még az embernek, mint az édesanyja. Amint a taxi megáll a házunk előtt, iparkodom fel a lépcsőn, ahogy csak minimálisra csökkent erőmből telik, s már a lépcső közepén megérzem, valami nem stimmel, hiába képzeltem el én ezt a megérkezést olyannak, amely egy csapásra megváltoztatja azt, ami rossz volt, nem vár itt engem nyugalom: az előtér üres. Ez olyan szokatlan, ijesztő és érthetetlen, hogy végigfut rajtam a hideg. Kiáltozásomra nincs válasz, a lakásban anyám szobájában senki – oda nyitok be legelőször. A T. szobájában csak Juliska nénit találom, áll a létra tetején, éppen a függönyöket rakja fel, s 9hogy meglát, elsírja magát; tőle tudom meg, hogy távollétünkben anyámat baleset érte, lezuhant, hanyatt, egyemeletnyit a lépcsőn, csoda, hogy combnyaktöréssel megúszta. Míg T. tárcsázik és taxit hív, meglocsolom sebes, lüktető homlokomat egy kis vízzel, aztán ki a kórházba. Betegebbnek érzem magam, mint bármikor, csak úgy imbolyogtatja előttem Budapestet a hányinger, a hirtelen szédülés. A négy hét alatt, míg vidám hajdani önmaga vázaként gyermeknyire soványodva hazakapom végre anyámat, s magam is kikászálódom az orvosok segítségével a betegségből, végképp kimosódik belőlem a játékos kedv, az igény, hogy a sértődött istent kiengeszteljem: ha egyáltalán gondolok Görögországra, nem jut eszembe semmi azon kívül, milyen keserves volt idegenben betegnek lenni. Egyszerűen ott felejtettem arany egét, tinta árnyait, ibolyakék tengerét, a hibiszkusz vérszínű szirmait, mintha felületesen csomagoltam volna az emlékeimet, vagy ellopták volna őket még Hellenikonban. Íráshoz nem jutok, nincs nekem lélegzetnyi olyan időm sem, amikor a lélek engedne vagy engedhetne az alkotó szándéknak; hiába határoztam el, hogy megírom az útinaplómat, nem tudok se komponálni, se emlékezni.

Sztavrosz levele október ötödikén érkezik, a többi születésnapi postával.

„Sztavrosz” – mondom ki hangosan a nevét, s valósággal megdöbbent, hogy Sztavrosz van, felelt, egyáltalán, hogy él. Most látom először gondos, kicsit gyerekes betűit, Sztavrosz keze a görög ábécéhez szokott, olyan iskolásan, pontosan rajzolgatja a latin jeleket, mint mi, ha gót írással fogalmaztunk német dolgozatot. Valaha – úgy tűnik, évekkel, évtizedekkel, talán a születésem előtt, olyan régen – kértem én valamit Sztav10roszéktól, még Rhodosz szigetén, hogy nem válaszoltak, voltaképpen természetesnek találtam, hallgatásuk, s annak megoldatlan volta, ami miatt hozzájuk fordultam, meg se lepett, miért jött volna levél, pláne jó hír, miért szűnt volna meg a hiú isten haragja csak úgy, magától, hirtelen. Elintéztem én ezt a dolgot magamban, találtam rá magyarázatot: nem gondolnak többé ránk, elfelejtettek bennünket. Míg láttak, kedveltek, elszórakoztak velünk, idegenek voltunk, mások, mint bárki, akivel eddig találkoztak, aztán felszálltunk a Minósz hajóra, és elnyelt az Égei-tenger, minek hát őrizni tovatűnt arcunkat, rég elhangzott nevetésünket. Hogy Sztavrosz nem szeretett bennünket, hogy Lelát igazándiban mégsem érdekeltük, beleillett elképzelésem szerint a görög út utolsó fázisába, s az, hogy valamire, amire sürgős választ kértem, hat héttel később felelnek, nyilván negatívan, ez is beleillik mindenképpen. Felbontom a levelet, ínyem előre keserű. Most valami udvarias kifogás következik, magyarázat, miért nem válaszolt, miért nem intézkedett.

Elpirulok szégyenemben, mire a két oldalt átfutom. Sztavrosz azért nem írt, mert mikor Androsz szigetén nyaralva beúszott egy a tengerből kimeredő szirtig, megsebesítette a sziklarésben lakó polip. Csak állok, nézem Sztavrosz sorait, akiben Apolló üldözése miatt már kételkedni kezdtem – igenis, azonnal írt rhodoszi barátainak Nándor ügyében, de kezét-lábát ma is orvos kezeli, hát csak most közölhette velem, mikor szegény roncsolt ujjai már megbírják a tollat. És akkor egyetlen pillanat alatt visszatér minden, amit a sok szomorúság, a betegség, az itthon váró baj, s egyáltalán, a bosszúálló Héliosz elmosott belőlem, itt van Hellász megint, rettenetes fényével és rettenetes árnyaival, a fekete és szín11arany Hellász, a mosolygó és barátságos, a képtelen kívánságokat szemről leolvasó és teljesítő Hellász, és a pusztító is, a Gorgó tekintetű, a földrengető, városnyelő, a fenyegető szörnyekkel támadó mitikus csodavilág. És akkor már tudom, hogy mégiscsak írok róla, és azt is, hogy akkor, abban a másodpercben, mikor levélbontó tőrünk alatt meghersent Sztavrosz levélborítékja, Apolló megvonta a vállát, és azt mondta a Múzsáknak, akikkel a Helikon lombjai mögül az egymás kerekét taposó turista-autóbuszokat figyelte: „Na, fusson az a magyar, ez tán elég lecke lesz neki egy időre.” Anyám kávét darál a szobájában, már tud egy kicsit járni, gyönyörű október van, és a születésnapom, megajándékozom magam a legnagyobbal, ami valakinek adható: megrögzítem hűtlen emlékezetemnek a romladékony, múlékony, keserves és édességes Pillanatot.

Köszönöm, Sztavrosz!

Egyáltalán nem készültünk Görögországba.

Ezen a nyáron T. volt a soros, ő jelölhette ki, hová utazzunk, s ő azonnal Svájcot választotta. T., ha rajta múlnék, minden nyáron oda utaznék, neki az az ország mindent ad, azt mondja, havasokat meg délszaki flórát meg igazi, tornyos városokat meg csodálatos szállodákat, még medvét is Bernben, és mókust a Rajna vízesés mellett. Az út a Sziget-kék svájci megjelenésének elmaradása miatt válik bizonytalanná, Zürichben ezek szerint semmi keresnivalónk sem lenne, a görögök viszont most készítik elő Az őz kiadását, ismeretlen fordítóm kedves levelet írt, s arra célzott benne, hogy nyomdába adás előtt szívesen megbeszélne velem egy-két szövegbeli problémát. Mindegy, gondolom, akkor is Svájcba megyünk az idén, most T.-on a választás sora, legfeljebb 12nem lesz a nyáron kiadóval való tárgyalás, tulajdonképpen kész haszon. Felragadom az elromlott írógépemet, s elmegyek S. úrhoz, hozza rendbe, hadd dolgozzam még a Mózes-en valameddig. S. úr nézegeti a beteg gépet, közben mesél, elmondja, milyen rövid idő alatt adott neki vízumot a görög követség, s milyen boldog, hogy ezen a nyáron Hellászba mehet a feleségével, ők olyan nagy utazók.

Hazafelé a tizenkettesen meg az ötösön nem megy ki a fejemből S. úr. Görögországba tíz nap alatt lehet vízumot kapni sorban állás és bürokratikus formaságok nélkül? Ezt mondta, jól hallottam. A szó: Hellász, elkezd gyötörni, Homérosz-idézetek jutnak az eszembe, meg Anakreón, az Ismeretlen Epigrammaíró két sora Müron tehénkéjéről, az Oreszteia indulatai. Sztankayt is látom a Fanni színpadán, ahogy felköszönti Amáliát, és azt mondja: „Parnasszusnak, Helikonnak hegyin vígság zeng”, de Berzsenyi is itt suttog a fülembe, A közelítő tél, s hallom azokat a sorokat is, amelyekkel a börtönéből kiszabadult Kazinczy-Orpheuszt köszöntötte Eumolposz tanítvány nevében Csokonai. Mire leszállok a Júlia utcánál, úgy érzem magam, mint akin hirtelen valami betegség tört ki. Nem akarom mondani, mutatni sem, hiszen van bennem becsület – ezen a nyáron nem én választok. De a méreg bennem van, átüt a bőrömön, ott csillog a szememben a láza, benne van gyanúsan fegyelmezett hangomban, ahogy beszámolok, mint mindig, ha hazajövök a városból, kit láttam, mit végeztem, kivel beszélgettem. „S. úr azt mondta, ők Görögországba utaznak” – mondom, s olyan a hangom, mintha tüszős mandulagyulladásom volna. T. rám néz, hallgat. Másról beszélek, aztán megint S. úrról, hogy a vízum – szerinte – könnyen beszerezhető. T. még mindig hallgat, 13én is elnémulok, ha nem tanultam volna meg erőt venni a vágyaimon, ugyan hova sodortak volna a keserves évek… Végzem a tennivalóimat, dél van, ebédet készítek. Aznap nem esik szó a nyaralásról már, s a ránk következő napokban sem. Én annyira szeretnék Athénba utazni, hogy majdnem megszakad a szívem a kívánkozástól, de nem szólok róla, és újra meg újra megmagyarázom magamnak, hogy ez a nyár a T. nyara, nem az enyém.

Útleveleink az ő szekrényében állnak, öt nap múlva egyszer, mikor a frissen vasalt ruhát berakom, látom, nincsenek a helyükön. „Beadta a svájciakhoz” – gondolom, s elszégyellem magam, olyan szomorú leszek hirtelen, aztán meg dühös, elönt a méreg saját szemtelenségemen, mégiscsak abszurdum, hogy lóg az orrom, amiért megint látni fogom a Mont Blanc-t, vagy ott állok majd Luganóban a San Salvatore csúcsán, és nézem a villanyfüzéreket meg a kivilágított szökőkutat a villámok és felhők magasságából, míg lenn Szent Ferenc madaras szobra körül a pálmaleveleket hajtogatja a szél. Nem emberi, milyen utálatos vagyok, pusztán azért, mert a szirének megint rákezdték bennem a dalt. „Hellász az istenek földje – éneklik a Szirének –, mindig vágytál látni, évtizedekig a remény minden szikrája nélkül, nemcsak a görög klasszikusokból, saját nemzeted költőitől tanultad róla az első fogalmakat.” Spenót van ebédre, beütöm a tükörtojást az olajba, mikor meghallom T. léptét a lépcsőházból. Viszem a levest, odabenn az asztalon, aminek a közepére leteszem a tálat, a szalvétám mellett, hosszúkás papírlap. Felemelem: vízumkérő lap, Görögországba. T. sehol, a fürdőszoba felől hallom a motozást, csurog a víz, fütyül. Mindig fütyül, ha zavarban van. Csak állok, a krumplileves párolog. Könnyes a szemem.

Vízumot csakugyan fantasztikus rövid idő alatt ad a görög követség. A dolgok annyira simán mennek, hogy néha már gyanakszom: nagy árának kell majd lennie, hogy egy esztendőben semmi miatt nem érzem, hogy azonnal megpukkadok, senki se sért vagy aláz meg, míg a formaságokat elintézzük – aztán elfelejtem aggodalmaimat, s átengedem magam a világ legkellemesebb foglalkozásai egyikének, a tervezgetésnek. T. vett útikönyveket, egy kis görög szótárt is, elkezdek görögül tanulni. A gimnáziumban meg az egyetemen tanult ógöröggel hiába közeledném Platón utódjaihoz, azok újgörögül értenek, hát utána kell nézni, hogy mondom azt, hogy „köszönöm” vagy hogy adjanak egy ital vizet. Magam is nevetek szorgalmamon, mert K. Sári, Zoltán, Sz. Gyuri, mindenki, aki csak járt arra, azt mondta, tudnak a görögök mindenféle nyelven, valószínűtlen hát, hogy szükségem lesz az újgörög szavakra. De azért csak tanulok, magamról tudom, milyen másképpen gondolok arra az idegenre, aki úgy járt minálunk, hogy rápróbálta a száját, akármilyen kezdetlegesen is, a hazánk nyelvére. Később, a szigeteken kiderül, milyen okosan tettem, hogy megjegyeztem pár igét, főnevet, hetek teltek el úgy, hogy olyan környezetben éltünk, ahol csak görögül beszéltek.

Repülőjegyet simán kapunk, Juliska néni elvállalja anyánk őrzését, ellátását, kényelmesen készülődhetünk, mindenre jut idő, búcsúzni a barátainktól, rendesen becsomagolni. Életemben először sikerül úgy hosszabb útra indulnom, hogy jókedvű vagyok, és nem merített ki, míg kiharcoltam, hogy beülhessek a gépbe. Pár nappal indulás előtt Sz. Gyurival találkozom a minisztériumban egy tervértekezleten, bár mind a ketten felszólalunk, van alkalmunk suttogni, Gyuri „átadja görög15országi tapasztalatait”, még hotelt is ajánl, a Phaidrát, Byron emlékműve közelében. Majd csak odatalálunk az air terminalból, biztatom magam, Sz. Gyuri nem tudja megmondani, hol az air terminal, nem emlékszik rá, hogy látta. (Ezen utóbb nem csodálkozom, mert Athénban nincs is air terminal. A légiforgalmi társaságok mindegyikének külön autóbusza van, utasaikat cégük városbeli irodája elé szállítják, ha megérkeznek, s onnan fuvarozzák vissza Hellenikonba, ha távozni kívánnak; minden nemzet gépét az illető légiforgalmi autóbusza várja. Ez elvileg nagyon megnyugtató, csak gyakorlatilag nem, mert ha az ember éjjel száll le valahol, jobb egy központi helyre érkezni, ahol felvilágosítást kaphat, lakásajánlatot is esetleg. Egyetlen aggályom úgyis a szállás, nem szeretek éjjel szoba után járni itthon sem, nemhogy külföldön.) Na mindegy: Hellenikon, Athén repülőtere bő tíz kilométerre van a várostól, majdcsak bejutunk, aztán lesz valami. Mindig van valami.

Induláskor teljes optimizmussal nyúlok el a gépben, lehetünk vagy húszan. Legtöbb útitársunk Izraelbe készül, van néhány amerikai turista, aki szintén átszáll majd Athénban, Görögországba csak mi indulunk, ketten. A gépen vacsorázunk, sokat, jól, megisszuk az utolsó hazai kávét. Az út százharminc percig tart, mikor görög föld fölé érünk, felhajtom a tartalékolt utolsó korty bort a poharamból, és leköszönök Hellásznak. Az utolsó negyedóra, amely alatt már az éjszakai égen úszik a gépünk, felejthetetlen. Látni a tengert, pontosan szemmel követhetni a part görbületét, ahogy a lámpasorok íve kíséri, már látszanak a szigetek, a főváros környéke, maga Athén is, lassan ereszkedünk a fények fölé. Most dolgoztam a Mózes-en, még friss bennem a könyv, Hugi alakja is közel. Rá kell gondolnom, mert eltaposott 16gyöngyei ott vannak Athénban és Athén körül szerteszéjjel: egy egész vármegyére való tarka gyöngy villog a szivárvány minden színében a föld és a tenger vastag, ránctalan feketeségén.

Mikor a görög íróküldöttség nálunk járt, és fogadtuk őket az Írószövetségben, D. Gábor ült mellettem. Iszonyú kánikula volt, azt hittem, elájulok. A görög írók fekete alpakaöltönyt viseltek, zárt fehér inget, sötét nyakkendőt, én valami kivágott kartonruhában kapkodtam levegő után. „Ennél csak nem lesz melegebb odakinn?” – kérdeztem reménykedve D.-től, mert mindenki le akart beszélni a nyári görög útról, azzal, hogy elviselhetetlen lesz a hőség, s nekem mindenkit meg kellett győznöm róla, nem utazhatom máskor, T. csak nyáron szabad, egyedül meg nem megyek sehová. „Ó – suttogta Gábor –, dehogynem! Sokkal! Ez nem is meleg a kintihez képest. Majd meglátod.” Elképedve néztem rá, mert olyan meleg volt, hogy azt hittem, a csontjaim is elolvadnak. Azt mondtam magamban, lehetetlen, Gábor rosszul emlékszik. Nem lehet melegebb, mint Itáliában volt, jártam én már negyvennégy fokban Salerno utcáin, és kibírtam. Annál csak nem nagyobb a görög hőség?

Nagyobb. Meg valahogy másfajta.

Ahogy kilépek a repülőgép lépcsőjére, azonnal megszédülök, meg kell kapaszkodnom a korlátban. Így érezheti magát a cipó, mikor lapátra teszik a pékségben, és betolják a lángok előterébe. A pulzusom megugrik, nem merem megszámolni, mennyit ver. Vagy százhúszat, minimum. Nehezen lélegzem. Éjjel van, nálunk a Pasaréten éjjelre nyáron is le kell ereszteni a redőnyt, mert fázunk a teljesen nyitott ablaknál. Mi lesz itt nappal? Nem merek T.-ra nézni, aki csak az én kedvemért 17jött Görögországba, és egész tavasszal Chur lila reflexű, jégleheletű levegőjéről ábrándozott.

Most mondom ki az első szavakat az idegen ország nyelvén. Ezek mindig megható pillanatok, az érkező rossz hangsúllyal, rossz kiejtéssel próbálkozó közeledését mindenütt mosoly fogadja. Hellenikon repülőterén a hivatalos személyek merev udvariassággal köszönnek vissza, aztán nagyon sokáig keresgélnek a fiókjukban. Állok a kis karámban, amely elválaszt attól a lehetőségtől, hogy végre kilépjek Hellász földjére, és elinduljak abban az országban, amelyről szinte azóta tudok, mióta önmagam tudata kísér, irodalma és mítoszai beleépültek az életembe. Leleményes Odüsszeusz hazája, hősi Akhilleusz hazája, tűzlopó Prométheusz hazája, istenek és istennők földje, miért nem engeditek be simábban a rátok mosolygó idegent, ha szocialista országból érkezik? Miért kell zavartan cserélgetnie a lábát, mielőtt elindulhat a kijárati ajtó felé, s miért kell elképedve bámulnia végre is visszakapott útlevelére, amelyben az a bepecsételt szöveg díszeleg, hogy ha tovább maradna itt négy hétnél, jelentkeznie kell a rendőrségen, mert hathetes vízuma csak elvi vízum, s négy hét múlva lejár.

A Nemzeti Bank nem tudott drachmát adni, pénzváltással kell kezdenünk görög utunkat, aztán szállás után érdeklődnénk, de nincs hol és nincs kitől. Van időnk keresgélni, még úgysem indul a buszunk. Mint kiderül, a MALÉV-autóbusz, amely majd beszállít bennünket az athéni MALÉV-iroda elé, előbb a repülőgépünk személyzetét viszi el megérdemelt pihenőjükre, azután következnek az utasok. Ácsorgunk a tranzit előtt, a szabadban, de kinn se jobb, mint az épületben, ahol méteres átmérőjű ventilátorok küszködnek eredménytelenül a 18trópusi hőséggel. A meleg anyagszerű, mint a vatta, azt képzelem, ollóval bele lehetne nyírni, a szívem csak úgy püföli a bordáimat, a hajam töve verejtékes. Még egyszer körbevánszorgunk az érkezési csarnokban, hátha rosszul láttuk az imént, és mégiscsak van valamerre információs iroda, de hát nincsen. Tizenegy óra van, nagy fehér csillagok izzanak felettünk, kezünkkel érni a tengert. Forgalom nincs, a repülőtéri tisztviselőket se látni semerre, gépünk utasai gyámoltalanul álldogálnak, és várják vissza a szemük előtt tovasuhanó MALÉV-autóbuszt.

T. ideges. Nem mondja, de látom. Én naivabb vagyok, optimistább, azt mondom, Sz. Gyuritól azt hallottam, itt hajnalig kinn ülnek, beszélgetnek, fagylaltoznak az utcán, ekkora nagy városban, ahová csak úgy özönlenek a turisták, kell hogy legyen szoba, biztosan minden második ház szálloda, mint Rómában volt. T. csak legyint, nem válaszol, ez is zavarba ejtő, ez a fordítottság, én szoktam kétkedő lenni, bizonytalan, most valahogy fordítva reagálunk, és fordítva is készülnek az idegeink az események befogadására: T. a nyugtalan, én vagyok feszült és derűsen kíváncsi, mint aki évek óta levelez valakivel, akibe, anélkül hogy találkozott volna vele, beleszeretett, s most már csak egy tíz kilométeres autóbuszút választja el attól, hogy meg is lássa.

A MALÉV-autóbusz visszatér, bekászálódunk. Míg a kocsi fut, egyelőre szorosan a tengerparton, csak sejtem, hogy a Szároni-öböl zihál mellettünk, a tengert magát alig látni, legfeljebb a part mentén a víz hátán csúszkáló tarka fényeket. Athén környéke Hellenikontól a város pereméig egy nyugati főváros meg egy délszaki együttes benyomását kelti, a neonfalak Európát idézik, a növényzet és az illat délszaki. A belváros csakugyan zsú19folt még ilyen későn is, a bulvárokon tüzelnek a fényreklámok, vakítanak a kirakatok is. Indokolatlanul fáradtnak érezzük magunkat, nyilván a hirtelen megváltozott klíma teszi; pár órával ezelőtt még Budán búcsúztunk anyánktól, s a légiút varázsszőnyegén semeddig se tartott az utazás. Még nem tudom, hogy a tér, amelyen csak átfut az autóbuszunk, s amely úgy szikrázik, csillog, mint a karácsonyfa, pálmák, fantasztikus méretű és berendezésű luxushotelek keretében, a Szüntagma, azt sem, hogy a MALÉV irodája, ahol leszállítanak bennünket, Athén legfényesebb bulvárjai egyikén, a Venizeloszon fekszik, eleinte nemigen érzékelek semmit azon túl, hogy úgy csillog ez a város, mint a gyűrűk kövei, meg azt, hogy tüstént megfulladok ebben a melegben.

Az utasok, akiket vártak, vagy akik előre gondoskodtak szállásról, elszélednek, mi állunk a tűzforró, a nappali hőséget visszalehelő, tündöklő Venizeloszon, és felragadjuk a bőröndöket. Taxit egyelőre nem látni, különben is, mit mondanánk a sofőrnek, ha könnyelműségi roham fogná el valamelyikünket, hová vigyen? Én csak ilyeneket tanultam meg görögül, hogy „kérek egy korsó vizet”, meg „adjon, kérem, tíz deka sajtot”: nem tudnék én a taxissal beszélni. Ha meg angolul kezdünk tárgyalni, tudjuk, mi következik, a vezetőnek azonnal az a kényszerképzete támad, hogy amerikaiak vagyunk, s visz valami drága hotelba. Menjünk gyalog, rengeteg szálloda van itt is, ezen az úton, s amerre nézünk, a mellékutcákban is mindenütt, majd csak megfelel valamelyik.

Baktatunk lefelé a bulváron, különös érzés. Nem, mert a csomag nehéz vagy mert fullasztó a meleg, a tényről, hogy mindez Athénban történik velünk, hogy az, ami ránk borul, athéni ég, görög ég. Miért van a szavaknak olyan feszítő erejük, mint a fizikai vágynak, miért van, 20hogy ha egy kislány valamikor azt olvasta, hogy „a borszínű tenger alszik”, hiába látta azóta a vikingek zöld óceánját, hiába úszott a hajója a Tirrén-tengeren vagy a Finn-öbölben, azt érzi, belehal, ha nem látja meg, milyen az a borszínű tenger, ha nem járhat arra, ahol valaha az acháj vitorlákat dagasztotta a szél, és istennőt szültek a habok.

Ó, rettenetes, rettenetes vágya a messzeségnek!

Kezdetben T. megy be a szállodákba, én a bőröndöket őrzöm az utcán. Eleinte még mulatságos is, hogy nincs szoba sehol, nahát igazán, mondom, micsoda kaland, éjnek idején fel s alá szaladgálunk egy ismeretlen városban. Később azért már nem találom olyan szórakoztatónak. Az Sz. Gyuri ajánlotta Phaidrával nem merünk kísérletezni, térképünk azt mutatja, jókora távolságra van a Venizelosztól, s csak úgy, vaktában, nincs bátorságunk megkockáztatni, hogy odamenjünk, mert hátha ott sincs szoba. A másfél óra alatt, mióta lakást keresünk, tizenkilenc hotelben járt T. hiába.

Éjfél már régen elmúlt, caplatunk, egyre fáradtabban. Most már engem is elhagy az optimizmus, fáj a kezem a bőrönd fülétől, csak hat kiló súlya van ugyan a koffernak, amelybe hat hétre csomagoltam, de nem sétáltatni szántam ezt a terhet. A hőség mintha egyre fokozódnék, levegő nincs, szállás nincs, csak egy ismeretlen nagyváros irgalmatlan, kemény üveggyöngyfényei.

Eleinte az vezet ebbe vagy abba a szállodába, hogy melyik látszik megfizethetőbbnek, mielőtt T. bemenne a portáshoz, ellenőrizzük az útikönyvben a kategóriáját. Fél egy után – az utcán vidám turisták és nevetgélő görögök élvezik az éjszakát – már olyan alázatosak vagyunk, hogy tán a Hiltonba, a megfizethetetlenül drága 21vendégparadicsomba is bekopogtatnánk, csak adjanak végre valami fekhelyet, amin kialhatjuk magunkat, egy zuhanyt, ami alatt enyhül ez a nem irgalmazó hőség, s aztán, ha kell, egy hétig nem eszünk, csak kenyeret. Így jutunk el az International portásáig, aki sajnálkozva rázza a fejét, mert náluk sincs szoba. Tőle legalább megtudjuk, miért: a szobák reggel szoktak ürülni az agyonzsúfolt Athénban, nyáron reggel kilenc és tíz között van remény rá, hogy helyet leljen az utazó. T. megemeli, majd visszakoppantja a földre a bőröndjét, amelyet, mióta hozza, gyanakodva cserélget a kezében, mert állandóan az a kényszerképzete, hogy le fog törni a fogantyúja, pedig csak két napja vette a Petőfi Sándor utcában, csak áll és rám néz. Látom, vége a tudományának, a homloka verejtékes, és azt is látom a tekintetéből, hogy ma alighanem valami parkban hálunk, esetleg az egyetem lépcsőin. Tüstént megtörténik a stafétaváltás, mint mindig életünkben, ha valamelyikünk végére jut az erejének, hirtelen azt érzem, megint friss vagyok, vállalkozó kedvű. A bulvár túlsó oldalán látok egy szállodát, nagyon előkelő lehet, mert nagyon kopott, és mindenféle nemzetközi hoteljelzés van az üvegajtaján. Segíts, kék szemű istenasszony, Pallasz Athéné, ezt a hotelt Palladionnak hívják, nyilván a védnökséged alatt áll. T. legyint, míg áttáncolok az autósorok között – legyintésében benne van, pont minket várnak a Palladionban. Miért lenne éppen itt szoba.

Van.

De hogy miért, azt csak akkor tudom meg, mikor a Rémületes Külsejű Szekrényt kinyitom, addig azt hiszem, Athéné csodája. Mindenesetre van szoba, mégpedig, ahogy hallom, fürdőszobás, ha nem is káddal, de zuhannyal. A boldogságtól hebehurgya mozdulataimmal 22megnevettetem az álmos liftesfiút, s csak később, elkésett reagálásképpen tudatosodik bennem, hogy én valahol megjegyeztem ennek a gyereknek az arcát, aki feljött velünk a liften, s az arc mellett megrögzült egy gondolat is, amely akkor aktivizálódik megint, mikor Rhodoszban meglátom a hajójegy-árusító meg a zakón öltögető gyereket és Kósz sziget mikroszait, olyasmi, hogy ilyenkor egy kisfiúnak már régen aludnia kellene. A gondolat akkor, a Palladionban, éppen csak átsuhan a tudatomon, nem ver nagyobb hullámot bennem, mint egy madárszárny a vízen, most mindennél fontosabb a számomra, hogy valahol befogadtak, inni és fürödni fogok, lefekszem, alszom, és holnap kezdődik a nyaralás. Szobánk van, akármilyen iszonyú árért is, majd lespóroljuk a koszton a különbözetet.

Hát szobánk, az van. Hogy miféle, az akkor derül ki, mikor a hotelalkalmazott, aki felvezetett, bedugja a zárba a kulcsot, jó éjt kíván, és magunkra hagy. Még nézek is utána, mert igazán udvarias és nyájas ember, csak azt nem értem, miért nem tárja ki előttünk az ajtót, és miért nem lép be velünk együtt. A világ minden táján így szokták; én már el voltam készülve arra a mosolyra, amellyel felelni fogok neki, ha ránk pillant, és megkérdezi a szemével, megfelel-e a szállás.

Öregszem, gondolom, kezdek tempós lenni, konvencionális. Egy óra régen elmúlt, mi a csodának nyitogatná az ajtót ez a nyilvánvalóan álmos férfi, hiszen megmondta már lenn a részleteket, hogy a szoba légkondicionált, hogy fürdőszobája van, tussal. Majd kinyitom én, hiszen van kezem. Nagy lendülettel bevágom az ajtót, belépek, akarok valami tréfás köszöntőt mondani T.-nak, de a torkomon akad a szó. Most már tudom, miért nem vezetett be a nyájas férfiú, azt is, miért sietett 23el olyan szokatlan sebességgel, mint akinek halaszthatatlan dolga van.

A Palladion szobájában a következő berendezést találjuk:

A mennyezeten egyméteres, üvöltő hangú ventilátor; ez a légkondicionálás. Hangjától, ha be van kapcsolva, nem lehet aludni, mert bőg, mint a bika, ha nincs bekapcsolva, fuldokolni kezdünk a hőségtől. A sarokban jégszekrény áll, elég nagy, rokonszenves külsejű frizsider, mint nálunk otthon a konyhában, lehet, ez is a légkondicionáláshoz tartozik. Van benne két szekrény, egy tükrös, sárga meg egy Rémületes Külsejű Szürke, egy monstrum, fele ajtós, fele függönyös, másfél szék, azért másfél, mert csak az egyik használható, a másiknak életveszélyesen mozog a lába, egy dupla ágy, amelyen két kispárnánál lényegesen kisebb párna búsul két szál lepedő társaságában, az egyik alattunk lesz majd, a másikat paplanul szánták, de nyilván arra se lesz szükségünk, mert legalább negyven fok van idebenn. Az ablak egy alagsori lépcsőre nyílik, amelyen kukák állnak, a kilátásunk (ez másnap derül ki) egy iroda vagy mi hátsó fala, a kisasszonyok, akik reggel hétkor már elkezdik a gépelést, háromnegyed héttől fogva ott csacsognak, tollászkodnak szemközt: a korai, valamivel frissebb levegőben se nyithatunk ablakot. Dühöngök, méltatlankodom, hogy becsaptak, azt ígérték, zuhanyunk is lesz, fürdőszobánk, itt meg nincs, csak egy hervatag mosdókagyló a falon, mehetek ki megkeresni a folyosón a fürdőt. T. olyan arcot vág, mintha most feszítették volna keresztre, holtfáradt, fürödni szeretne, a ventilátort utálja, a gyanús kispárnát is, otthon két nagypárna is kevés neki. Szaglálódik, érezni lehet, hogy a kukák tartalma erjed, nem lehet még éjjelre se rést hagyni az ablakon. Meg fogunk fulladni.

Én levetkőzöm, legalább ne legyen rajtam ez az agyonizzadt ruha. Kirakom a holmimat, egyelőre az ágyon, aztán be a szekrénybe, a sárga szekrény a kisebb, oda rámolok. T.-nak hagyom a Rémületes Külsejű Szürkét. Ő is nekikezd a kipakolásnak, tétovázva, kelletlenül nyitja ki a kofferét, úgy veszi ki a holmiját, mint aki nem bizonyos benne, hogy maradni fog, aztán mégis rászánja magát, hogy rendet csináljon, kirántja a szürke szekrény ajtaját, hogy betegye az ingeit. Megáll, mint akibe mennykő csapott, én meg elejtem a papucsomat, amibe éppen bele akartam lépni. Most már nyitva a Rémületes Külsejű Szürke, látni a titkát: a szekrényben egy vécékagyló van elhelyezve, mellette öblítőzsinór, felette csinos műanyag ventilátor. „Istenek!”, nyögök fel, T. vérpiros, bevágja a szekrényajtót, én úgy nevetek, hogy nem bír meg a lábam, le kell ülnöm. T. félrerántja a függönyt a szürke szekrény másik feléről, s akkor már ő is annyira nevet, hogy mellém zuppan az ágyra, ülünk egymás mellett, és hahotázunk: a Rémületes Külsejű Szürke függöny eltakarta felében ugyanis zuhany van, a szekrény fenekét bádog borítja, falait is, a bádog alján csinos kis levezető lyuk a víznek. „Hiszen mondták, hogy lesz fürdőszobánk – nyöszörgök –, nem tudtam, hogy a görögök sifonban tartják.” T. méltóságteljes mozdulattal karjára veszi a pizsamáját, egy darabig gyűjti a lelkierőt, aztán mint valami atléta, svungot vesz, és beveti magát a Szürke zuhanyos rekeszébe, a függönyt nagy hersegéssel berántja maga után. Megindul a víz, a szekrényből prüsszögés hallatszik ki és dobogás, mint egy ógörög tragédia szereplője, járja magányos táncát T. a szekrényben. Én a szoba további titkait tanulmányozom, felfedezek egy ismeretlen rendeltetésű kapcsolót, amelyről kiderül, hogy a Rémületes Külsejű 25Szürke vécérészének világítását mozdítja elő. Igazán gyöngéd figyelem, hogy ha az ember félrevonul lakása szekrényében, még könyvet is vihet magával, s közben beállíthatja a kellemesen zúgó vécéventilátort. Ó, csodák földje! Kútba zuhan az ember úgy, ahogy mi álomba az első görög éjszakán, titokzatos szürke szekrényünk kilincsszája meghitten nevet, pedig a párnák, amelyekben a klímára való tekintettel nem toll, hanem valami tömör gumiféle van, katasztrofálisan kényelmetlenek, és az ágy ugyan elfogadható, de sok hétnek kell eltelnie még addig, míg annyira megtörik hübriszem, hogy elfogadom az egy szál lepedőt takarónak.

A reggel olyan, mint egy ómódi mohamedán esküvő nagy pillanata: lekerül a fátyol a menyasszony arcáról. Eddig csak éjjeli díszei közt láttuk a várost, most nézünk vele szembe igazán. Keveset és nyugtalanul pihentünk, túl meleg volt, túl nagy a zaj is, minden órában felébredtünk és visszaaludtunk újra. De kíváncsiságunk azért erősebb a fáradtságnál, korán kelünk, elindulunk. Kávézni szeretnénk, ám a méregdrága hotelszobával nem jár reggeli, nekünk kell utánanéznünk, hol kapunk valamit. Az első lépés, az első pillanat brutális: ekkora fényt, mint a július végi Athén reggeli sugárzása, sosem éltem meg Itáliában sem, pedig a Salernói-öböl sincs éppen északon. Athén ege sárgásfehér az iszonyú erejű napsugártól, felhőtlen, nem irgalmazó, vissza kell fordulnunk a kalapjainkért, ha nem akarunk napszúrást kapni. Az utcán tömeg hömpölyög, ez a furcsa élmény nyaralásunk hat hetében szünet nélkül elkísér, Görögországban a szieszta idejét leszámítva mindig, mindenütt tömeg van.

Csak lépésben járhatunk az utcákon, mintha éppen körmenet volna, pedig csak a szokásos közúti és gyalo26gos forgalom bonyolódik. Első élményem a gyilkos hőség, a nap, amely elől nincs menekülés, a furcsa levegő, amelynek hatására orrunk-szánk pillanatok alatt kiszárad, ami miatt folyton inni vágyunk, s mint a szaharai utasok, hosszan tartjuk nyelvünkön az italt, hogy enyhüljön a kínzó szárazság szánk belsejében. A második élmény a lárma. Nem a dudálás és a járművek surrogása, hanem az emberi megnyilvánulások: koldusok harmonika- vagy sípszava, koldusbögréjének bádogzöreje. Nincs néma koldus, pedig sok koldust látok, mind dalol vagy muzsikál, vagy nyújtott hangon kiabál szegény, rémülten és szánakozva nézem őket, legszívesebben elmenekülnék a látvány elől, borzasztó nézni őket a napverte utcán, felfelé fordult, világtalan tekintetükkel, olyan nyomasztó, hogy vakok, és koldulni kényszerülnek, méghozzá énekelve. Rengeteg bolt van, rengeteg áru, tarkák és változó minőségűek, az esztétikai hatás, amit keltenek, szintén változó: igazán szép tárgyak mellett krajcáros iszonyatok is láthatók, klasszikus alkotások gipszmásolatai, ókori motívumokkal megcsúfolt hamutartók, meándercsíkos hajpánt. És még valami, aminek akkor még nem tudom a rendeltetését: van minden bódéban, de a finom emléktárgyak üzleteiben is egy olvasóféleség. Sokáig kegyszernek hiszem a nagyszemű, különféle anyagból készült bojtos végű gyöngysort, s mert annyi férfi ujjai közt látom, akik álmatag mozdulattal motoznak a golyócskák között, azt képzelem, valami görögkeleti rózsafüzér. Később Lelától tudom meg, mit látok: a görög férfiak unaloműzőjét, a kombosztinit. Ha jól érzik magukat – meséli Lela –, húzzák-vonják az apró golyókat, úgy elmélkednek, ha idegesek, dühösen rángatják a szemeket.

A nappali fény végre elárulja, hogy az Omonia tér közvetlen közelében van a szállodánk, a téren nagy szökőkút porlasztja vizét, s négy mozgólépcső visz a föld alá az utazási irodával, bankkal, mindenféle üzlettel, cukrászdával, bisztróval teleépített óriási szuterén térségbe, ahonnan a kikötőbe vivő helyiérdekű is indul.

Reggelizni kellene, de hol? Nem is olyan egyszerű. Van itt sok kávéház, a szó klasszikus értelmében vett kávézó hely, de eleinte nem akarózik beülni, mert különös módon mindenhol csak férfiak tartózkodnak benne, egyetlen nő sem, s ez megzavar. Később rájövök, hogy elvileg nekem nem is illenék bemennem egy kafenionba, mert csak olyan helyen természetes a jelenlétem, ahol a turisták amúgy is összeverődnek, s nők-férfiak nagyjából azonos arányban foglalják el az asztalokat. Mikor vidékre kerülünk, s falvakon visz át az autóbuszunk, mindig újra megüt a kép: a csak férfiakból álló, kávézó, kombosztinit morzsoló társaságok a kávézókban. Vidéken nő még az utcán sem igen látható, mintha ki se moccannának a házból, akik ott élnek.

Menjünk valami nemzetközi helyre – ajánlja T., neki se tetszik, hogy annyi férfi közé vigye a feleségét. Makacskodom. A nemzetközi hely biztosan iszonyú drága, nem is olyan eredeti, mint a kafenion, rábeszélem T.-t, üljünk csak be egy ilyen nem turistáknak szánt kávézóba. T. nincs elragadtatva, de nem sokáig ellenkezik, a kávézó itt van előttünk, s mi tegnap délután a repülőgépen ettünk utoljára. Legalább valami meleg italt adjanak, hogy ne legyen olyan üres a gyomrunk. Beülünk hát, s tüstént leckét veszünk a türelem szép erényéből: a kiszolgálás gyorsasága nem tartozik a kafenionok erényei közé. A görög férfiak rosszallóan pillantanak ránk, igyekszem olyan kicsire összehúzni magam, ahogy csak 28tudom, de így is feltűnőek vagyunk, idegenek, vétettünk valami hagyomány, talán az illem ellen is. Úgy érzem magam, mintha kislány volnék, iskolás, s a szigorú régi Debrecenben a karácsonyi úrvacsoraosztás istentiszteletén beültem volna a férfiak padjába, ahelyett hogy, amint a szokás megszabja, mentem volna a lányok közé. A pincér elég kelletlenül hoz ki két kávét, nem ízlik, túl édes, túl zaccos is, de végre van valami a gyomrunkban. Megpróbálunk ennivalót is szerezni, péksüteményre vágyunk, én készültem fel a tolmácskodásra, én mondom azokat a főneveket, amelyekből kiderülhetne, vajat kérnénk, zsemlefélét vagy kenyeret, ám a pincér közli, semmije sincs kávén kívül. Én szóltam hozzá, de átnéz a fejemen, és T.-nak felel, az az érzésem, csak férfival hajlandó tárgyalni. Fizetünk, kimegyünk, isten tudja, hogy érezzük magunkat. Furcsán.

Elő a térképet. A kafenionban annyira nem volt kellemes, hogy nem volt kedvem elővenni még csak az útikönyvet sem, az utcán nézzük meg, hol a főposta, ahová készülünk. Közel, nagyon közel, nagyszerű. Sodródunk előre a kiabáló, hadonászó, pirított mandulát rágó tömegben. Most a koldusok mellett a másik különös színfoltra is fel kell figyelnem: mint a templomi zászlót a körmenetben, úgy emelik magasra lottócédulákkal megtűzdelt hosszú botjaikat a lottóárusok. Hány lottóárus van itt, csak valamelyik isten számolhatná meg; aki ott sodródik a bulváron, azt képzeli, minden második ember ezzel foglalkozik Athénban, s aki mégsem, az el akar adni valamit. Valaki percenként letérdel a turista elé a járdán, kiterít egy ponyvát, arra, mint otthon a kifejtett babot, kiborít egy garaboly árut, kisfésűt, sípot, legyezőt, szobrocskát, játékkutyát, elkezdi a portékáját kínálni úgy, hogy mellette, feje fölött, válla 29körül hullámzik a tömeg. Az árus csak guggol, ordítva ajánlgatja a holmiját. „Athénban azonnal veszel valamit!” – jósolta egyszer K. Sári, s én önérzetesen kijelentettem, azt aztán nem, ha csak nem színházjegyet vagy múzeumi belépőt, hozzászoktam én már a spártai önfegyelemhez, apró ajándéktárgyainkat, emlékeinket mindig a hazautazás előtti utolsó délutánon szoktuk megvásárolni. Ezt csak azért írom meg, mert három percen belül megvétetnek velem egy sáfrányvörös török papucsot. Tizenöt forintnak megfelelő drachmába kerül, az utcán húzzák a lábamra, olyan vagyok, mint a sánta veréb, fél lábam, amire a sáfrányszínű csodát rápróbálják, a levegőben. Szól a vakok rémes zenebonája, meg a nyitott ablakon át a rádió, elnyújtott, idegen zene, a járókelőnek az az érzése, hogy minden házban muzsikálnak, énekelnek, dobot vernek, sípot fújnak vagy legalábbis ráznak egy rézserpenyőt.

Átvágunk a főposta felé, egyelőre képtelen vagyok elrendezni magamban a rám záporozó élményeket, s persze baj van a szinkronnal, amin nem is lehet csodálkozni: nekem az antik Hellászról van képem, az én tudatomban Periklész él, Platón, a tragikusok, Apellész madarai, a görög mérték és arány és a mítoszok fekete világa. A valamikori és a jelenvaló Hellász most szembesül bennem, eleinte azt hiszem, talán nem találok nyomára annak, amit annyira szerettem, időbe telik, míg rájövök, hogy kár riadoznom, mert megvan minden. Minden. Csak keresni kell, makacsul keresni, mert a Schliemann lefejtette rétegnél vastagabb és ellenállóbb külszín takarja ezt az országot, és minden utasnak magának kell kibányásznia az eltemetett kincseket. Hellász, bár csupa zaj, hallgatag és makacs, megkívánja, hogy 30megfejtsék a titkát – régi tradíciója különben, ez a találós kérdést feladó szfinx földje.

Az utca, amelyen lefelé baktatunk, a szelek atyjának, Eolosznak a nevét viseli, ettől mindjárt jobb kedvre derülök, pedig igazán éhes vagyok, és igazán nehezen bírom a klímát. Drága Eolosz, sose hittem volna, hogy az utcádba kerülök, pedig mindig kedveltelek, rajtad tanultam meg, milyen volt az antik galantéria, mikor az Aeneis-ben olyan barokk módra gavallérosan beszéltél Junóval. Ha hajóra szállunk, kérlek szépen, zárd a mi utunk idejére is barlangba az ellenséges szeleket, én most készülök először életemben igazi tengeri útra, nem szeretnék rosszul lenni. Mit szólsz hozzá, hogy az utcád kettős bazársor, és mit szólsz a különös óhitű templomokhoz, amelyek pici kupolái alatt pópák suhannak? Eolosz isten, soha nem tudtam, hogy a pópának kontya van, női kontya, és hogy hajtűvel rögzíti meg a tisztelendő úr. Utcádban tudatosodik bennem megint valami, ami szintén jellemző vonása ennek a földnek: az orrom felfigyel a különböző növények és füstölők illatára, amely elkeveredik a sült kukorica meg a bárányfasírozott szagával. Mint nálunk a gesztenyét, úgy sütik itt a csöves kukoricát minden sarkon, az utcai árusok meg, akik bódékban vagy csak egy pici asztalon árulnak valamit, csepp triposzokon tömjént és mindenféle jó szagú füvet égetnek, lila a forró levegő a füsttől, fojtogatóan, édesen hullámzik az illat. Csak bámulok Eolosz utcájában, vigyázok, el ne taposson a tömeg, amely itt is hömpölyög, nevet, kiabál, fagylaltot eszik, nézem a bazársorok millió áruját. Egy percre belépünk a főpostára, megírjuk haza, hogy megérkeztünk, aztán visszalépünk az emberáradatba, és próbálunk a boltok ponyvái alá húzódni, de nem sokat segít, a járókelők folyton 31kitaszítanak az árnyékból. Meleg van, tömjénszag, zene, zsibongás, aztán egyszerre olyan csend lesz bennem, mintha hirtelen megsüketültem volna, a forróságot sem érzékelem már, mert ahogy valaki meglökött, és én félrekaptam a fejemet, véletlenül felpillantottam, és akkor teljesen váratlanul, anélkül hogy felkészültem volna rá, vagy végiggondoltam volna, hogy nemsokára szemben állhatok vele, meglátom magam előtt a fehéren izzó égbe rajzolódni az Eolosz utca legvégén az Akropoliszt.

Az Akropolisz semmihez sem hasonlít a világ szépségei közül, egyedülálló és hasonlat nélküli.

Az útikönyv dombnak nevezi a hegyecskét, amelyen pihen, pedig nem azt a benyomást kelti, nemcsak az én alföldi szemem érzékeli nagyobbnak, magasabbnak, reálisan is így hat, az atmoszféra, a sugárzás valahogy megnyújtja százötvenhat méter magasságát, amelyből tán úgy nyolcvanméternyi nyúlik Athén fölé. A pőrére égett sziklák tetején úgy szikrázik a szűz istennő temploma, mintha egy görcsös, ujjak nélküli, tevesárga kéz emelkednék könyörögve az istenek lakta ég felé, és nyújtaná a kék szemű Pallasznak engesztelő ajándékul a világ legszebb templomát: szinte lebegnek a szikrázó, vajszínű márványoszlopok a város felett. Láttam az Akropoliszt reflektorfényben, láttam a Lükabéttosz csúcsáról, a Hüméttoszról, láttam repülőgépről, autóról, a város felé közeledve, de látom most is, míg a gépnél ülök, és ezeket a sorokat írom. Nem tudom, milyen lesz a halál, de talán ha lesz időm gondolatban elbúcsúzni attól, ami gazdagabbá tette az életemet, akkor látni fogom még egyszer, utoljára is úgy, ahogy először, megtorpanva az Eolosz utca közepén, mert a túláradó érzés hurkot vetett a lábamnak.

Büfé vagy cukrászda errefelé sincsen. A reggelizés végül is úgy oldódik meg, hogy bemegyek egy pékhez, és süteményt veszek, nem édeset, hanem valami zsemleszerűt. Pörkölt búzaszemmel van meghintve, és olyan jó, hogy végképp eldönti kosztkérdésünk egy lényeges momentumát: ha nincs más, a pszomakion megoldja a problémánkat, egy drachma az ára, ennyi még tőlünk is kitelik. Az Eolosz utca csodái különben tovább haladva se fogynak, ott megyek be először óhitű templomba, ahol a fullasztó füstölők illatában ikont csókolnak a hívek, és olyan különös vékony gyertyácskákat gyújtanak, mint egy szál makaróni. Hadrianus könyvtárának romjait, szép mozaikját álmos macskák őrzik, egy lélek se jár a romok között, a hőségben barnára pörkölődött füvek, az ismeretlen, szúrós szagú növények is fűszerszagot lehelnek.

Hadrianus. Most hirtelen meglepő pontossággal látom magam előtt a császár arcát, úgy, ahogy utoljára Rómában láttam, szakállának apró csigáit, hajviseletét, amelyet oly kísértetiesen idéz a modern férfihajvágás, apáméhoz hasonló orrát. Micsoda különös figura volt az őrült hatalmasságok sorában ez a nagy utazó, aki ismerte Angliát, és éppen úgy járt Erdélyben vagy a Dunántúlon, mint Egyiptomban, és görögimádó volt, és utálta a háborút, és császárrá tétele után önként lemondott olyan területekről, amelyek már a birodalmához tartoztak. Írni kellene egyszer erről a szokatlan ókori jelenségről, aki akkor is ismerte ezt a szót: részvét, ha rabszolgára kellett alkalmaznia, akit érdekelt a börtönügy meg a törvénykezés javítása. Te fura ókori Mátyás király, aki lóháton vagy gyalog bolyongtál óriási birodalmadban, hogy a magad szemével lásd, mi az igazság, hány épület, intézmény, hány fontos kulturális intézke33dés őrzi az emlékedet! Most itt állok Athénban, a kedvenc városodban épített könyvtár romjai között, és tisztelgek tiszteletre méltó emlékednek. Egy kicsit, persze, irigyellek is, mert olyan borzasztóan sokat utazhattál a skót határtól Mezopotámiáig, meg azért is, hogy megcsináltathattad magadnak azt a bizonyos tiburi villát. Azt hiszem, Hadrián, nem volna ember, aki ne utánozna téged ebben, ha tehetné, s a Hadriana mintájára nem építtetné fel magának különleges nyaralójában mindannak a mását, amiben valaha, utazásai folyamán, kedvét lelte. Író is voltál, milyen különös ez, sajnálom, hogy nem maradtak fenn az elbeszéléseid (milyenek lehetnek egy császár novellái? Mi lehet egyáltalán egy császár tematikája?), és olyan megható arra gondolni, hogy Suetonius volt a titkárod, és személyesen ismerted Martialist meg Tacitust. Meleg van, elképesztően, szédítően forró délelőtt, a nyelvem megdagadt, nemigen szól egyikünk sem, nehéz a beszéd. A Szelek Tornyánál pihenünk egy cseppet, a kapuőr is bágyadt, csak legyintésével jelzi, hogy járkálhatunk a tört oszlopok között, vagy leülhetünk a torony lépcsőjére, ha így kívánjuk; olyan melege van neki is, hogy még csak levelezőlapot sem akar eladni. Ülünk a hajdani agorán, hátunkat egy nyolcszögletű toronynak döntjük, a torony reliefjein lebegő négy fő és négy mellék szél közül sajnos egyiknek sincs műszakja, meg se rebben a levegő.

Kávé kellene, igazi kávé, nem az a mézes zacc, amit a kafenionban ittunk, vagy víz, amitől kicserepesedett ajkaink megenyhülnek. Periklész utcáján vágunk keresztül, s jutunk el a nappali Szüntagma térig, hogy erőt gyűjtsünk egy újabb expedícióra. (S. úrnak, aki előttünk indult el, megígértük, hogy hírt hozunk neki az otthoniakról, S. úr anyósa telefonüzenetét kell S. úr athéni szál34lodájának portáján hagynunk. A Lekka, hoteljének körzete valahol a Szüntagma mögött van, úgy döntöttünk, hogy ha végre ittunk valamit és pihentünk, megkeressük S. úr lakását.)

A Szüntagmára déltájt érkezünk. Az óriási nemzetközi hotel előtt kék sátorponyvák árnyékolják a turistákat, itt, ebben a tömegben nem is hallani görög szót, csak franciát, angolt, németet, olaszt meg svédet. Leroskadunk, kávét rendelünk, és aztán iszunk, iszunk, ami körülbelül a legbutább dolog, ami tehető, mert előre tudjuk, öt perc múlva elkezdünk verejtékezni, és minél több vizet dűtünk magunkba, annál jobban izzadunk. Mindegy, nem tudunk ellenállni, úgy érezzük, beszélni se tudunk már, annyira kiszáradtunk. A kávé igazi kávé, olasz eszpresszógép főzte, valamivel könnyebben érezzük magunkat utána, bár míg le nem kerülünk a tenger mellé, voltaképpen soha, se nappal, se éjjel nem érezzük magunkat egészen jól, olyan heves a szívműködésünk, annyiszor megszédülünk a hőségtől. Most már nyugodtabban nézzük a turistákat, akik közül különösen a szakállas, vagy ha lányok, a csaknem kopaszra nyírt vándorló fiatalok a legérdekesebbek, akik gitárral a kezükben, iszonyú hátizsákok alatt roskadozva vonulnak el a szálloda előtt, keresik a Youth Hostelt, ahol fillérekért meg tudnak szállni. Nézek utánuk, s azt gondolom, milyen borzasztóan könnyű a fiatalnak, ha a legkonkrétabb és legobjektívebb nehézségei vannak is, pusztán amiatt, hogy olyan elképesztően teherbíró, és még annyi ideje van mindenre, s milyen tragikus, hogy az ember erre csak akkor jön rá, mikor rég mögötte már az ifjúság. Mennek a fiúk-lányok, roskadoznak zsákjaik alatt, a homlokukról pereg a verejték, zárt nyakú fekete pulóver van mindegyiken, mint az egyenruha, ebben a minimum 35ötvenfokos hőségben. Kisujjaikkal egymásba kapaszkodnak, és vánszorognak, mosolyogva, süt rájuk a déli nap.

Könnyű volt megígérni S. úrnak, hogy elvisszük anyósa üzenetét a szállodájába, megvalósítani nehezebb, mert rögtön eltévedünk az apró utcák között, mihelyt elhagyjuk a Szüntagma pálmáit, és elveszítjük szem elől a régi királyi palota esetlen bájú épületét. Ha nem jönne a görög úr, aki megszánja szemmel látható gyámoltalanságunkat, és el nem kísérne, talán ma is ott bolyonganánk a Vulisz tájékán, de a kedves mérnök, aki – franciául – megszólít és ajánlkozik, hogy elvezet, megoldja a problémát. Most lát életében először magyarokat, segítőkészsége nem valami nálunk szerzett kellemes emlék következménye, egyszerűen csak udvarias és készséges. Még akkor nem sejtem, hány ilyen segíteni vágyó göröggel ismerkedünk meg majd, még nem ismerem Sztavroszékat, sem Alexandra szüleit, vagy a karcsú fogorvoslányt Rhodosz szigetén.

A mérnök megáll velünk az Akhilleuszról elnevezett szálloda bejáratánál, névjegyet vesz elő, ráírja a címét. „Rossz idegenben idegennek lenni” – mondja, hátha hirtelen szükségük lesz valamire, s nem tudják megszerezni. Látszik az arcán, valósággal szeretné, ha így fordulna, szeretne valamit tenni értünk, két ismeretlenért. Csak nézek rá, olyan jólesik az embernek, távol a hazájától, az emberséges szó! Kedves olajbogyó szeme van a görög úrnak, derült, okos homloka, hátra-hátrafordulunk, úgy integetünk búcsút neki, míg eltűnünk S. úr hoteljában. S. úr különben – a portás szerint – nem lakott, nem is lakik ott, sose hallották a nevét; a portásnak aznap rossz kedve volt, egyszerűbbnek érezte, hogy lerázzon bennünket, mint hogy átvegyen egy képtelen nevű vendég számára olyan jelentéktelen tartalmú üze36netet, hogy a gyerekek jól érzik magukat odahaza. (Mindez persze csak Pesten tisztázódik, ahol S. úr kicsit sértődötten felhív, miért nem tartottuk meg ígéretünket; közösen megállapítjuk, hogy azért akadt barátságtalan görög is.) Dolgunk végezetlenül indulunk haza, a járás megint nem könnyű, még a lélegzés is komplikált, mintha nem mi ültünk volna ezelőtt egy fél órával a Szüntagmán, s nem mi ittuk volna meg azt a tenger sok vizet. Még van dolgunk, le kell bélyegeztetnünk a visszafele szóló repülőjegyet a MALÉV-nál, s ha már ott járunk az utazási irodák negyedében, egy fáradsággal be is fizetünk arra a klasszikus Görögországot megismertető országjárásra is, amit a prospektusok hirdetnek. A gondolat, hogy láthatom Delphit vagy Olümpiát, vagy leülhetek Epidaurosz színházában egy kőülésre, megerősít.

Drága a körutazási jegy, turistaosztályon is, legalábbis nekünk rettentően drága, de ha valaki végigcsinálja, még ha nem is utazik többet Görögországban, azzal az érzéssel térhet haza, hogy mindazt látta, ami Hellászt Hellásszá tette valamikor. Ebédről szó sem lehet, spórolni kell, szerencsére nem is tudunk masszív ételre gondolni, s ez hál’ istennek végig így tart, napi egy rendesebb étkezéssel – néha még az is elmarad – csináljuk végig a hat hetet. Gyümölcsöt veszünk, csodálatosan illatos és leves őszibarackot, ez aránylag megfizethető. Gyalog vánszorgunk haza, majd’ lekoppan a fejünk, az utcák, amelyek éjjel annyira zsúfoltak, de reggelre is olyanok voltak, mintha karneváli menet volna rajtuk vagy felvonulás, teljesen kihaltak, pár csüggedt külföldi tántorog. Otthon – mint Rejtő Jenő hősei – felváltva belépünk a szekrénybe, zuhanyozunk, felettünk bőgve jár a ventilátor, meg se törülközünk, hagyjuk, hogy a levegő mozgása szárítsa meg a bőrünket. Sötét van, a fatáblák 37megpróbálják kizárni a kánikulát, persze hiába, barackot ebédelünk, a maradékot bezárjuk a hűtőszekrénybe, ahol reggel óta elkészült a jégkocka is, azt szopogatjuk desszertként. A szoba forró, akár egy vulkán kráterében próbálnánk sziesztázni, fáradtak vagyunk, mégse tudunk aludni, inkább csak pihentetjük a lábunkat, s időnként eltűnünk a szekrényben, amelynek berendezése változatlanul elragadtat. Még nem tudom, milyen szomorúságra fogok hazaérkezni, s elképzelem anyám arcát, mit szól majd, ha elmeséljük neki, miféle szobánk volt Athénban.

Itt az ideje, hogy felhívjam Lelát. Nem tudok róla semmit szép nevén s azon kívül, hogy ő Az őz görög fordítója, meg hogy K. Sári igen tehetségesnek találta. Mindenki úgy van vele nyilván, ahogy én, ha az az élmény várja, hogy találkozzék valakivel, akit csak névről ismer, hogy előre elképzeli, milyen ember. Én is elképzeltem Lelát még Pesten, isten tudja, miért, úgy döntöttem, hogy szikár, szigorú, nem ment férjhez, és tipikus kékharisnya. Lela, aki telefonjelentkezésem után azonnal hozzánk siet a hotelba, szép, fiatal, fekete nő, férje, Sztavrosz, ügyvéd, két fia van, ötperces beszélgetés után azt érzem: én ezt a nőt szeretem. A szimpátia is, az antipátia is rejtelmes dolog, még eddig sose vezetett félre, elengedem magam a friss keletű rokonszenv kellemes légkörében. Lela sajnál bennünket, azt mondja, szerencsétlenebb időpontot nem is választhattunk volna az utazásra, még ők, itteniek is nehezen viselik a nyarat, töri a fejét, hogy könnyítsen rajtunk, aztán eszébe jut valami: várjuk meg a hallban – kéri –, elszalad az autójáért, s kivisz minket egy kicsit a városból, levegőzni.

Mint kiderül, a Hüméttoszra megyünk.

Nézek ki az autóablakon, most nem beszélek. Ez az út, amelyet most teszünk, Lela rendes, megszokott kirándulása, nekünk valami más, megint csak szembesítés, a megvalósult álom. „Est prope purpureos colles florentis Hymetti fons sacer, et viridi cespite mollis humus, silva nemus non alta facit, tegit arbutus herbam, ros maris et lauri nigraque mirtus olent.” A gyermek, aki valaha ezeket a sorokat tanulta, úgy hitte, sosem járhat a Hüméttoszon, ugyan hogy kerülne ő Athéntól tizennyolc kilométernyire egy ezer méter magas, a derekáig kopasz, a csúcsa felé meg csupa timián, mirtusz, babér, olajfa, meg eukaliptuszfa koszorúzta hegyre. Mintha a pokolból jutottunk volna ki, hogy elhagytuk a katlan várost, ahogy emelkedünk, egyre tisztább, hűvösebb lesz a levegő, egyre inkább enyhül a nyomás a szívünkön, és lassúdik a pulzusunk. Vajon mit szólna hozzá H. Anna, ha tudná, hogy útközben ő jár az eszemben: míg nem jártam a Hümméttoszon, nem tudtam igazán elképzelni, milyen is az a timiános ágy. Mézfű, tömjénfű, kukucska fű, becézi a mi botanikánk, de aki nem dörzsölte szét ujjai közt, hogyan sejtené, micsoda gyönyörűség beszívni az illatát, milyen részeg lesz tőle a megviselt tüdő. A Hüméttoszról látszik a város, oszlopai kivillognak a messzeségből, pára ereszkedik Athénra, az alkony párája, s valósággal kettémetszi: az Akropolisznak csak a csúcsa meg a lába látszik, derekán párából van az öv. Szinte libegnek a mélységben, a fekete háttér előtt, Athén fehér épületei, amelyek között már fel-felvillannak a neonfények.

Keszariániba megyünk, a Hüméttosz leghíresebb bizánci kolostorába.

Itt az ókorban Aphrodite temploma állt, szent forrásvizét szerelmesek ízlelgették. A forrás megvan, kosfej 39száján zúdul elébünk, köröttünk leandererdő, timiánbozót, ciprusok és a kolostor. A forrás körül kirándulók hűsölnek, nagy csend van, szokatlan csend, sötét ruhás asszonyok lengenek a ciprusok között, mint egy tragédia kórusának tagjai. Csak mozdulatokkal üdvözölnek, ez is olyan különös, visszalendítem a kezemet, feleletül, aztán leguggolok a hűvös, sűrű illatban, és alátartom a tenyeremet Aphrodite babonás vizének. Micsoda édes ital, szelíd, síkos, csak iszom, a kosfejből az ujjaimon át a számba siklik a hideg víz. Az illat olyan tömény, mintha lelke volna Keszariáninak, és párologna az alkonyatban ez a lélek: áthatja a látogató arcát, bőrét, ruháját.

Soha varázsosabb helyett, mint ez a hajdani szentély, soha az istenség fogalmát érzékeltetőbbet! Nagyon is megértem, hogy úgy akkortájt, mikor nálunk Szent István fejére tették a koronát, kolostort létesítettek itt, Mária-templomot. A parányi kupola alatt megkap a freskók gyermeki színpompája; a Pantokratór olyan szomorú, mintha azt akarná üzenni képével a művész, hogy sok fájdalom van a földön, de egy sem akkora, mint a Világ Urának bánata. A kolostorépület elhagyott, eukaliptusz meg fügefák susognak körötte a váratlanul feltámadt alkonyi szélben. A márványpad még langyos az egész napi hőségtől, leereszkedem. Sárga, karcsú cicák alusznak a kövek közt, rengeteg macska. Lela eltűnik egy kisajtón, s nemsokára visszatér egy icipici öregemberrel. Csepp szemű, szelíd tekintetű aggastyán áll előttünk, az őr. Kezet fogunk vele, Lela magyaráz, most mondja el, érzem, miféle messziről jött idegeneket hozott ide Hadrián császár kedves ligetébe. Az öregecske bólint, szeme megvillan az óriási, bozontos szemöldök alatt. Elballag, magunk maradunk megint, és nincs más, 40csak a csend, a hűvös, és a szunnyadó macskák körülöttünk a kolostorudvaron. Beszélgetünk, de csak úgy félmondatokkal, irodalomról, de óriásakat hallgatunk egy-egy válasz után. Sose voltam még Aphroditénak szentelt forrás közelében, mint Itáliában annyiszor, itt is azt érzem, vannak bizonyos helyek, amelyek úgy megbabonázzák az arra járót, hogy valami nem földi lény jelenlétét gyanítja a csorgónál, az illatos cserjék és lombok között. Most puritán önmagamat is jobban értem, ott az alföldön, ahol én születtem, ugyan miféle isteneket meg istennőket érzékelt volna kálvinista ősapám. Legfeljebb a szél istenét vagy a tajtékos pusztai égboltét. Ha eljön hozzánk, elviszem Lelát a Hortobágyra meg a debreceni nagytemplomba, ott majd akkor ő is megért valamit.

Az öregember visszatér. Tálca van a kezében, rajta kávé és valami török édesség, hófehér dióval tűzdelt, rózsaillatú. Áll, míg megesszük-megisszuk, amivel megkínált, kedves szeme kacag. Sose láttam még fáradt, öreg szemet olyan szívből nevetni, ahogy az övé, míg néz bennünket, két vándort, akik itt kuporognak egy töredezett márványpadon, és kortyolják kitűnő, erős kávéját. Míg eszünk, velünk mozog a szája is. Toldi, negyedik ének – gondolom –, Arany mindent tudott, mindent, azt is, hogy egy szelíd szívű vénember szája együtt mozog azéval, akit kedvel, és enni lát.

Lelától úgy válunk el, hogy egyikünk se kér, és egyikünk sem ígér semmit. Kölcsönösen időt akarunk a másiknak hagyni, hogy feldolgozza találkozásunk élményét, s aztán döntsön, megelégedjék-e azzal, amit a véletlen együttlét nyújtott, vagy folytassa a barátkozást. Hazavisz a hotelba, kezet rázunk, megköszönjük a délutánt, tudja, hogy őszintén tesszük, s valóban élveztük a 41kirándulást, mert szinte megváltoztunk, mióta egy kis levegőhöz jutottunk, még a képünk is emberibb, olyanok voltunk – neveti –, mikor először meglátott, mint két szárazon tátogó, boldogtalan hal. Találunk egy önkiszolgáló éttermet, bemegyünk vacsorázni. Görög ételeket eszünk, minden ízlik, csak semmiről se tudjuk, hogy micsoda, mert semminek sincs kiírva a neve, mutogatással jelezzük, mit vegyenek le nekünk az üvegpolcról, éhesek vagyunk végre, örülünk minden falatnak. Légszomjunk, fáradtságunk, sajnos, a városban ismét visszatér, de még elmegyünk azért az Omonia térig, s mulatunk az emberáradaton: mintha víz csapna össze a fejünk felett, olyan a nyüzsgő, nevető tömeg. Ugrálnak a fényreklámok, változatlanul elképeszt a gondolat, hogy Görögországban vagyunk.

Az éjszakát forgolódva töltöm, mászkálok a szobában, szidom a meleget. Csak hajnal felé vesz erőt rajtam az álom, akkor aztán olyan erővel, hogy reggel sehogy se akarok felébredni, tiltakozom, mikor T. költöget, könyörgök, hagyjon aludni. T. megunja a rimánkodást meg az agitációt, hogy keljek már, mert itt korán kell kezdeni a napot, itt a klíma parancsol, jégkockákat ereget végig a nyakamon, ettől végre magamhoz térek, és nagymérgesen elvonulok a szekrénybe. Míg zuhanyozom, megszólal a telefon: Lela jelentkezik, T. beszél vele. Lela azt ajánlja, míg aránylag bírható a hőség, menjünk el a Nemzeti Múzeumba, ő majd értünk jön délben, megvár a múzeumkertben, aztán elvisz F. úrhoz, a kiadóhoz, akinek már tegnap este bejelentette érkezésünket. A továbbiakat aztán majd megbeszéljük nála. „Lela is megkedvelt bennünket” – gondolom a szekrényben, s ettől hirtelen olyan vidám leszek, mintha 42valami különleges ajándékot kaptam volna. Régen nem éreztem senki iránt sem ilyen heves érdeklődést.

Mint térképünk mutatja, a Nemzeti Múzeum sincs messze tőlünk, mehetünk gyalog. Ha lehet, ma még melegebb van, mint bármikor, reggelire jegelt limonádét iszunk az utcán. Mikor a múzeum széles lépcsős bejáratához érünk, valóságos lámpalázat érzek. Tudom, pillanatok múlva nemcsak Hellász legelső, hanem a világ egyik legjelentősebb múzeumába fogok belépni. Az izgalom meg is látszik rajtam, annyira, hogy az egyik tisztviselő, aki az előcsarnok bábeli zűrzavarában prospektusokat osztogat a turistáknak, rám mosolyog, és azt mondja franciául: „Irigylem érte, hogy most látja majd először.” Ennek a külön mosolynak az emléke máig fénylik bennem, jólesik, hogy valakinek fontos, mivel gazdagodom majd ezekben a termekben, jólesik látnom a nemzeti büszkeséget is, amellyel fogadtak, hiszen én is olyan büszkén mutatok a hazámban valami jelentősre, szépre, ha idegenekkel vagyok együtt. Kell is a jó szó, mert nem egyszerű vállalkozás megnézni az athéni Nemzeti Múzeumot, nemcsak szinte befogadhatatlanul gazdag anyaga miatt, hanem azért is, mert itt nem sikerült kondicionálni a levegőt, s a ruha két perc alatt olyan facsaró nedvesen tapad ránk, mintha vízbe mártották volna. A fülem dobol, nyakamban lüktetnek a nagy erek, néha káprázik a szemem. T. ingkabátja egy árnyalattal sötétebb a hátán a verejtéktől. Megpróbáljuk legyezni magunkat, nem segít se nekünk, se másnak, mert persze minden itt tartózkodó turistának jár a keze, prospektussal vagy valódi legyezővel próbál levegőt kavarni maga körül – hiába. A látogató szédül, szenved, és a legnagyobb önfegyelemmel akadályozza meg, hogy régimódi kiasszonyosan el ne ájuljon a hőségben.

Pedig a látvány páratlan.

A mükénéi kultúra termében sárgán villognak Schliemann majd’ négyezer éves leletei. Aranykupák, áldozati csészék, maszkok közt támolygok, alabástrom és ezüst berakásos műtárgyak, aranylemezek kísérik az utamat. Tudom, hogy járunk majd Mükénében, különös gonddal nézem meg Atreusz kincsesházának rekonstruált bejárati oszlopait és a palota freskómaradványait. Schliemann – mondom ki magamban a nevét, milyen furcsa, hogy valaki majdnem végigél egy életet, tisztes polgár módjára befejezi a pályáját, aztán, mint aki lerótta, amivel a konvenciónak tartozik, felpakol, s körülbelül úgy, mint egy nyugdíjas, aki végre hozzájut ahhoz, hogy azzal pepecseljen, amiben örömét leli, azt mondja: én ezentúl a szenvedélyemnek élek, s miután meggyőződésem, hogy volt trójai háború, és az, amit Homérosz írt, nemcsak igaz, de pontos is, megkeresem utalásai nyomán az antik Hellászt. És elindul, kezdetleges eszközökkel, ügyetlen kísérőkkel, rendíthetetlen bizakodással, s amit keres, meg is találja. Mükéné elárulja előtte a titkát, Trója megszólal neki, Athén felemeli gyönyörű arcát, ránéz: Schliemann térdel a műemlékekre több emelet magasan halmozódott földön, és kiemeli a semmiből, a süllyedésből világkultúránk alapjait.

Van az egyik teremben a négyezer esztendősnél is idősebb emlékek között egy márványszobor, ülő, lanton játszó férfit ábrázol, elképedve nézek rá, egyáltalán elképedve nézem minden darabját ennek az úgynevezett küklád-gyűjteménynek. A szobor olyan, hogy nyugodtan bemutathatnák a Moore-kiállításon, vagy ott árulhatnák a legmodernebb alkotásokat árusító műkereskedésben: később, Kréta szigetén, végképp meggyőződöm róla, hogy a legmaibb képzőművészet tárgyai meg az 44időszámításunk előtt kétezer-kétezerötszáz évvel készült műalkotások mintha tejtestvérek volnának. Mire reagálunk egyformán, mi meg azok? – töröm a fejemet. Meg kellene kérdezni B. Miklóstól. Igazán szenvedünk, fizikai rosszullét kísér bennünket vitrintől vitrinig, de ha valaha nem hittem volna abban, hogy a szellem erős, és a test csak a szolgája, hogy az akarat és az érdeklődés lebírja a gyöngeséget, most megbizonyosodhatnám felőle. Ki törődik azzal, hogy hányingere van a hőségtől vagy össze akar esni, ha szemközt állhat a bronz Poszeidónnal, ki tudja elfelejteni valaha ezt a szobrot, hiszen szeme üregéből a halhatatlanság tekint az előtte állóra, s kezében még azt is látni, ami hiányzik, a szigonyt? Kit érdekel, hogy pereg a verejték két lapockája közt, míg az eleusziszi relief előtt megáll, vagy a sírkövek közé jutva szemtől szembe kerül a Babits verséből olyan régóta ismert Hegesóval? „Hát itt vagy? – kérdezi riadtan és elérzékenyülve az utas. – Itt vagy, Hegeso, első nagy versélmények tündérasszonya?” „Élő, habár lehellete se hallszik, keble átduzzad ráncos khítonán…”

Az utas azt érzi, minden jövőbeli rossz gondolat ellen orvosságot kap most, hisz fáradt, nehéz órákban mindig emlékezetébe idézheti majd a lovagló fiúcska bronzszobrát, a gyermek finom bokáját, kezecskéjét, térde lágy gömbölyűségét, mindig, mindig ott lovagol ezentúl emlékei között a hajdani kisfiú, és mindig ott néz rá Antikithé ephébosza is. Emlékei folyójának partján óriási vázák piroslanak, barnulnak és feketéllnek, és kislányszobrok is állnak, kicsi-kicsi kőlányok, egyikük kezében nyuszi, a másikéban galamb, és ott néz rá ezentúl mindörökké a Diadumenosz meg az androszi Hermész.

Reggel nyolckor már ott voltunk a múzeum előtt, déli két óra van, mikor kilépünk az épületből. Tüzel a nap, a benti, levegőtlen hőség meg a kinti, tébolyító kánikula közt csak az a különbség, hogy kinn zaj is van, s a tér a múzeum előtt tele autóbuszokkal, mintha színes bölények csordája legelésznék a tikkasztó melegben. Lela a bárban vár ránk, csak legyint, mikor meglát bennünket, sápadtak vagyunk a melegtől, s jéghideg a kezünk, ez rosszabb, mintha ki volnánk főve. Megnézi a pulzusunkat, aztán kávét önt belénk, nem törököt, hanem egy egész szörpöspohárnyi frappét, s utána frissen kipréseltetett narancslevet, amitől percek múlva jobban leszünk. Vigyázzunk ételre-italra, oktat aggódva Lela, ez még náluk is szokatlan hőség, nagyon óvatosak legyünk. Úgy anyáskodik, mintha nem mi volnánk az idősebbek, taxit hív, beültet, mint két beteg gyereket, s így visz a kiadóhoz, dehogy enged gyalogolni vagy autóbuszon.

F. úr könyvüzlete az akadémiáról elnevezett bulvár egyik modern épületében tárja közszemlére rengeteg könyvét. Falépcső visz fel F. úr szentélyébe, a boltban, a falépcső mellett, szobor fogadja a belépőt: a cég alapítója, F. úr nagyapjának a portréja. F. úr rengeteg pestit ismer a szakmából, csaknem az egész Európa kiadót, beszélgetésünk egyik fele az üdvözletek kölcsönös átadásából áll, mindenkiről be kell számolnunk, különösen D. János és K. Sári érdekli. Ő is megitat jegelt limonádéval, hálásan lehörpöljük, míg megbeszéljük közös problémáinkat; nincs sok, mert Lela elkészült a fordítással, s ami kérdése volt, azt tegnap megbeszéltük Aphrodité szentélyében. Nézelődünk, kutatunk a polcokon, olyan érdekes egy könyvkiadó boltjában sétálni, és megtudni, mi érdekli a görög olvasót. Megint átélem, mekkora meglepetés minden nem szocialista országban, 46hogy nálunk milyen magas a kiadott könyvek példányszáma, s azt is, hogy a mi hazánkban mennyire szeretnek olvasni az emberek. Lela taxival visz a hotelbe, megmondja, hol vehetünk este jegyet az Athéni Fesztivál Arisztophanész előadására, megígéri, másnapra kitalál valamit, hogy együtt lehessünk még egyszer, utána integetünk, míg csak látjuk. Ebédről ismét nincs szó, süteményt veszünk egy Ilion nevű cukrászdában („Fuimus Troës – fújom, mikor belépünk, muszáj, nem lehet ellenállni az emlékeknek!”), de azt se bírjuk megenni, nem kell. Hazamegyünk, megjárjuk a szekrényt, bezuhanunk az ágyba, és alszunk étlen-szomjan olyan sokáig, hogy rohanva kell öltözködnünk, hogy el ne késsünk A békák előadásáról.

Herodes Atticus Ódeionja, ahol A békák-at adják, nem pusztán olyan műemléke Athénnak, amelyet idegenvezetők mutogatnak a turistáknak, nem egyszerűen az ókor egy kiváló építészeti alkotása, egyike a legépebben ránk maradt, főként zenés előadásokra szánt színházépületeknek, pedig van mit megmutatni rajta, harminc, meredeken dombnak futó márvány félkör üléssorával – ötezer néző fér el rajtuk –, a háromajtós proszcéniummal, amely az orkhésztra mögött, szemben a közönséggel, két oldalszárnyával és beugróival ma is érzékelteti, milyen hatalmas színpad egészítette ki, hanem a görög főváros és a világ kulturális életében napjainkig is jelentős szerepet játszó, működő színház, az évenként megtartott Athéni Fesztivál helye. (Mikor nálunk jártak a görög írók, és ama bizonyos fogadáson a hőségről beszélgettem D. Gáborral, ez a fesztivál is szóba került. Akkor még nem tudtam, hogy itt töltöm a nyarat, csak néztem a szó után, „Athéni Fesztivál”, sóvárogva és reménytelenül.)

Most ott ballagunk az Akropolisz alján a színház felé.

Micsoda különös hely ez az ókori színház!

Olyan higgadt reflektorfénnyel köszönti a nézők áradatát, mintha nem ezelőtt jó ezernyolcszáz esztendővel építtette volna elhunyt felesége emlékére a dúsgazdag marathóni polgár, a híres műbarát, Herodes Atticus, a mi Pannónia-Dunántúlunkra érkező Hadrianus császárt fogadó küldöttség ünnepi szónoka, aki elképesztő vagyonát csodálatos intézmények és épületek létesítésére fordította. A színházépületbe vivő széles lépcsősor fekete az emberáradattól, érdeklődők végtelen sora kapaszkodik fel a napverte cserjék félénken jelentkező alkonyi illatában a szabályos ostromot kiálló pénztárfülkék elé. Akinek sikerült jegyet kapnia, felejthetetlen emléket visz magával Herodes Atticus színházából, nemcsak az előadás, hanem a színház környezete, fekvése, elhelyezése miatt is, mert a turista, aki hozzánk hasonlóan, egész nap a várost meg a múzeumokat járta, s éppolyan kábult a hőségtől, mint mi, nemhiába kényszeríti megviselt testét a színházi eseményt megillető, zártabb, komolyabb sötét ruhába, minden fáradtságát elfelejti, mihelyt besodródik a szikrázóra világított, félköríves bejárati kapukon, s benn találja magát az Ódeionban, amelynek márványpadjai fölött magasan, az Akropolisz vállán, a Győzedelmes Istennő temploma válik el a fényszórók tüzétől krétafehéren a fekete attikai égtől.

A szemlélőnek az a különös érzése van, hogy itt az egész világ. Az ok érthető: mindenféle nyelven beszélnek körülötte, és mindenféle színű arc tekint rá. A mi szomszédaink japánok, mögöttünk négerek ülnek, előttünk egy amerikai házaspár, bal felől franciák, de a sor végéről német beszédet hallani, s valahonnan messziről 48éles, vidám olasz affrikátákat. Valami Iudi magiszter, játékvezető áll az orkhésztra és a hegynek futó lépcsőzetes ülősorok között, az irányít, csaknem némán, inkább mosollyal, gesztusokkal, és az elképesztő mennyiségű közönség pillanatok alatt zavartalanul a helyére jut a kitűnően épített feljárókon, több nyelven beszélő jegyszedők segítenek neki elhelyezkedni, no meg az a tapintat, az az udvariasság is, amivel ilyen különös, ennyire zárt, ilyen koncentrált légkörű helyen nézőtársát becsüli meg a nézőtárs. Szükség van itt előzékenységre: a kőülésen, ha nem vigyázunk, így is egymásnak préselődünk, hiszen támlány nincsen, hacsak nem a hátrább ülők lába-térde, s a párnákat is igazságosan kell elosztani, hogy senki se üljön a csupasz márványon. Csak egy disszonáns hang, csak pár fegyelmezetlen néző, pánikkeltő mondat, s elképzelhetetlen volna, hogy ötezer ember szempillantás alatt a helyére jusson, és ne hágjon senki ölébe, lábára, feje tetejére. Nem történik semmi baj, mindenki segít mindenkinek, ismeretlenek mosolyognak egymásra, mintha szomszéd gratulálni akarna a szomszédjának, hogy az is eljutott erre az előadásra, hogy olyan színházban ülhet, ahol csaknem kétezer évvel ezelőtt már rendszeresen tartottak bemutatót. A néző meghatott, míg várja, hogy megkezdődjék a darab, meghatott és valahogy optimista is. „Istenem – gondolom –, Arisztophanész az ötödik században élt időszámításunk előtt, és már annak is száz esztendeje múlt, hogy Arany lefordította. Itt vagyunk, annyifélék, annyiféle színű bőrűek, hitűek, társadalmi rendben élők, s a kultúra, a művészet szavára egymás mellé kezesedünk egypár órára, mint Orpheus vadjai. Ha állandósítani lehetne ezeket az órákat! Ha mindig ilyen volna mindenki élete, ilyen ünnepélyre és ünnepien öltözött, ilyen 49segítésre kész, ilyen népet, nemzetet, nyelvet közös nevezőre hozó!”

Ilyen komoly gondolatai vannak a nézőnek az Arisztophanész-premieren, pedig pár perc múlva már úgy nevet, hogy a könnyei potyognak. Aki nem tanult ógörögöt, akit nem hajdani tanulmányai vagy kulturális emlékei csaltak be ide, pusztán a kíváncsiság, az is úgy mulat pillanatok múlva, hogy a legtestvéribb közelségbe jut a szomszédjával, nekidől, a kezébe kapaszkodik, átkarolja a derekát, úgy hahotázik. Nem kell a szöveget érteni, még azt se fontos tudni, miről szól A békák, abszolút közömbös a produkció hatása szempontjából, tanulta-e vagy olvasta-e valaki, hogy ebben a darabban a Múzsák neveletlen kedvence éppen arról nyilatkozik, hogy nincs egy valamirevaló eleven drámaíró az ő kortársai között, hát legokosabb visszahozni valami érdemes holtat az Alvilágból. Aki nem tudja, hogy a vörös parókás, oroszlánbőrös, kothurnuszos színész Dionüszosz istent alakítja, vagy nem jön rá, hogy az a mogorva, sajkás egyén Kharón, az az ordító, röhögő meg Héraklész, éppúgy szórakozik, mint aki még emlékszik A békák szövegére, mert amit az Athéni Fesztivál rendezője, színészei produkálnak, az a tömény pünkösdi csoda: legyőzik a nyelvi gátakat, az értés-nem értés félelmes filozófiai kategóriáját, s érthetővé teszik a színjátszás, a komédia esszenciáját egy a világ minden tájáról összeverődött, heterogén jellegű és képzettségű közönségnek.

Az előadás szenzációja a csodálatos kosztümöket és álarcokat viselő kórus, amelynek mozgása, ha táncba kezd (mert táncol és énekel is, persze, mint az ókori színdarabokban) szabályos ősi kecsketánc. A szöveget recitálják, a fuvolák és a kórus időnkénti sikolyai együtt 50hasítják a levegőt. A kar rendkívül nagy, a rendezőnek sikerült elérnie, hogy rengeteg tagja úgy alkot egyetlen egészet, hogy egyénenként is emlékezetébe tudja vésni kórusbeli alakítását. A kellékek, a ruhák, az álarcok, a saruk, parókák, a beavatottak titokzatos kultikus tárgyai mind arra utalnak, hogy az évezredes hagyományokat a legmodernebb megoldással realizálták. A néző a kórus tagjait civil mivoltukban is megismeri; mert a kórusnak az a része, amely éppen nem szerepel, egyszerűen leemeli különös, antikul modern színpadi maszkját, nem távozik az orkeszterről, csak oldalra húzódik, álarcát maga mellé teszi a földre, nagy kényelmesen cigarettára gyújt, és a nézőkkel együtt nézi az előadást, ott kuporogva a színpad peremén, míg ismét sorra nem kerül. Akkor elnyomja cigarettáját, gondosan rá is tapos, aztán visszatér a középre, a néző szeme láttára újra arcára rögzíti maszkját, s megint elkezd játszani immár mint béka vagy mint müszta-beavatott.

Csend és visszafojtott lélegzet kíséri a produkciót Herodes Atticus színházában, amelynek most már az égbolt a fedele; a hajdani cédrusfa mennyezetet elpusztították a majdnem kétezer év viszontagságai. Így a csillagok is nézik az előadást, az otthoniaknál melegebb fényű, alacsony csillagképek, s az orkesztrával szemközt, a nézők háta mögött ott fehérlenek az Akropolisz megvilágított kövei. A néző azt is tudja, ha most nappal volna, világos, és ő ott állna egy kicsivel feljebb, a kivilágított Niké-templomnál, onnan a csúcsról láthatná a tengert is, a város forgalmával együtt, az autócsordákat, a Hellenikon felől felszálló repülőgépeket, nem csak ezt a színházat: egy tekintettel a volt meg a jelenlegi Athént.

Mikor vége az előadásnak, alig bírunk felállni. Más néző is sziszeg, derekát, karját tapogatja, akkor tudato51sul mindenkiben, hogy a játék bűvöletében három óra hosszat ült egy támlány nélküli kőpadon. Ilyen produkcióban, ilyen helyen, lehetetlen lett volna szünetet tartani. Nevetünk, majdnem hogy büszkék vagyunk még erre is, kezek nyúlnak előre a nyaktörő lejáratoknál, öreg urakat, hölgyeket „eresztenek alá” a fiatalok. „Micsoda gyöngédség!” – gondolom ellágyultan, s ha nem lettem volna később Rhodosz szigetén, és nem élem át, mit művelnek a felszállók a négyes autóbuszon, milyen erőteljes és vidám mozdulattal verik le T. szemüvegét, vágnak engem fejbe, és hogy nem adják át a helyüket sem a terheseknek, sem a véneknek, holtomig az volna a könnyes emlékem, hogy Hellász sokféle csodája mellett a közlekedés közben tanúsított fantasztikus figyelmesség is a látnivalók közé tartozik, de hát történik később olyan is, ami miatt nemzeti öntudatom helyreáll, s rájövök, nem is olyan elképesztő nálunk a helyzet a hatoson.

Végre lenn vagyunk, a város, mintha kora reggel volna, ezer fényben ég a színház környékén, kocsma kocsma, vendéglő vendéglő mellett kínálkozik. Van, ahol muzsikálnak, a már ismert elnyújtott, furcsa törökös dallam kanyarog az estben. A közönség valutával jobban felszerelt része vacsorázni megy valamelyik közeli vendéglőbe, én megnézem a nyárson forgatott báránykát, meg is szánom, jól megszaglászom a titokzatos, szintén rúdon forgó, méter hosszúságú és fél méter szélességű fasírozottat vagy mit, aminek faggyús szaga betölti a környéket, aztán azt javaslom, annyit ültünk már, sétáljunk innen haza a Leofórosz Amaliászon, legalább látjuk megint a nagy hoteleket, s aztán együnk valamit az önkiszolgálóban, az olcsó. És ne menjünk egyenesen, valamelyik nagy bulváron, hanem kerülővel, talán ismét 52a Periklész utcáján, az olyan mulatságos hely. Ballagunk, beszélgetünk, Periklész utcáján már nincs faggyúszag, de ember sincs, csak mi meg az osonó macskák, akik a kitett kukákat tanulmányozzák. Egy hajításnyira, a három nagy bulváron, mintha karnevál volna, folyik a külföldi turisták külön élete, amerre mi haladunk, réges-rég alusznak a házak. Majdnem riasztó a kontraszt és a csend.

A szállodában lenn a portás mosolya, a szobánkban két megsértődött svábbogár fogad, megtorpannak, mikor belépünk, de nyomát se mutatják, hogy megriadtak volna. Inkább valami kelletlenség látszik rajtuk, micsoda ötlet ajtót nyitogatni, villanyt gyújtani, mikor ők most kezdtek csak istenigazában beszélgetni. Én nem tudok rátaposni bogárra, még ilyen ocsmányra sem, mint a svábbogár, mióta Kafkát olvastam, pláne nem, nekem azóta minden svábbogár Gregor Samsa. A férgek méltányolják is, komótosan visszavonulnak valami lyukba. Szerintem férj és feleség a két bogár, elkereszteltem őket Filemonnak és Baucisnak. Előszedem az útikönyvet, készülök másnapra, nehezen tudom elhinni, hogy holnap fenn leszek az Akropoliszon. Filemonékat nem látom többé, a ventilátor üvölt a fejem fölött, de úgy látszik, már kezdem megszokni, mert hamarosan elalszom a bőgése mellett.

Másnap költögetés nélkül ébredek. Az Akropolisz erős serkentő.

Úgy döntöttünk, autóbuszon megyünk addig, ameddig csak mehetünk, magára a kis hegyre úgyis csak gyalog lehet feljutni, inkább majd a hazafelé úton spóroljuk meg a közlekedési költséget, érkezzünk csak lehetőleg pihenten. A tizenhatos busszal indulunk el, s egy megállóval Herodes Atticus színházán túl szállunk le róla. Sö53tét szemüvegen át is színezüst az ég az irgalmatlan napsütéstől, szédít a meleg. De azért a szívem most mégsem a kánikulától ver ilyen hevesen, vagy legalábbis nem csak attól, így verne akkor is, ha december volna, eső szitálna s felleg takarná Héliosz homlokát. Ez a hely, amelynek lejtőjén, illatos cserjével szegélyezett, hőségtől párolgó útjain elkezdünk felkapaszkodni, szent hely volt valamikor, kultikus terület, itt nem álltak lakóházak, itt istennő lakott. A Parthenón tervrajzát maga Periklész mutatta be a népgyűlésnek.

Mikor először megpillantottam, az Akropolisznak egy része látszott csupán az Eolosz utca közepéről, most már tudom, mit nem láttam még, mi vár majd odafenn, előttem az egész domb. Lenn két színház őrzi a múlt idők emlékét, az egyikben tegnap láttuk A békák-at, mellette óriási oszlopcsarnok vezet a hegyecske lábán egy másik, a Herodes Atticusénál lényegesen nagyobb színházig. Itt ültél, Hadrianus császár, szerényen, zavartan, mindig áhítatosan attól, hogy hellén földön jársz, itt nézted Aiszkhüloszt, Szophoklészt, Euripidészt, itt ültek az első, domborművekkel ékesített sorban Dionüszosz papjai, te meg egy kicsit magasabban. Valaha te is ezt láttad, amit most én, csak teljes épségében, ha elindultál bal felé, téged is így vitt fel sarus lábad, egyre magasabbra, mint engem. Ugyan mit éreztél, mikor megláttad kibontakozni a Niké-templomot, a Propülaiákat; az Erekhtheiont meg a Parthenónt? Mit éreztél, mikor az elefánthát nagyságú kövek közt végre a kapu elé érkeztél, s megláttad a bejáratot? Vajon a te idődben is álltak itt bódék, amelyekben térképeket, emlékeket és szörpöt árultak? Biztosan. Hellász sose volt szentimentális, tanultam Delphiről, hogy ott a szentély körül utcasora volt a szu54venirárusoknak, a papi állam gyönyörűen keresett az emléktárgyakkal.

Most, amikor ezeket a sorokat gépelem, mellettem útinaplóm kézzel firkált lapjai, s kinézek a pesti őszbe, éppen esik az eső, az ég szürke, a diófa az ablakunk alatt teljesen kopár, a platánokon, jegenyéken meg a cseresznyefákon csak imitt-amott akad még levél. Délután van, fél négy, nemsokára villanyt kell gyújtanom. Emlékeim között viszont minden fénylik: kétféle fehér sugárzást látok, egy az égről özönlik alá, az az érzésem, ilyen világosságban sosem álltam még, mint ezen a július végi reggelen az Akropoliszon, a másik meg fentről a csúcsról ragyog: az épületek márványának vajszíne tündököl. Hogy a láb botladozik, mindennapos élmény. Ám van olyan perc – s ilyen volt a nyári is, ott Athénban –, amelyben az utas azt érzi, botladozik a lelke, a lélek, amely megszokta az egyenletes élményeket.

Az Akropoliszra a Beulé felfedezte feljárón át visz az út, két kis négyszögű védtorony között. A darabokra töredezett márványlapok közt nehéz az út, akkor is az volna, ha nem ütköznék egymásnak a lefelé ereszkedő turista a felfelé tartó turistával. Ám itt is megtorlik a világ, mint a Hullámok kergetésé-ben írtam már, akár az Ermitázs kapujában, a Vatikán előtt, Shakespeare sírjánál vagy a Louvre termeiben. Borzasztó furcsa érzés látni a felfelé masírozó és az aláereszkedő kettős hangyasort, magunkat is közöttük, s azt érezni, hogy halandók vagyunk, elmúlunk, de a hely, ahol járunk, örök, azt is, hogy tulajdonképpen nem is fontos, kik vagyunk; mióta az Akropolisz áll, mindig mentek rajta emberek, mindig is fognak menni, míg csak világunkat el nem pusztítja egy kozmikus katasztrófa, és voltaképpen mindegy is, ki hág ezeken a lépcsőkön magasra, csak 55mindig menjen valaki, csak sose vesszen ki az emberekből a szépség utáni szomjúság.

Itt, a falakon kívül, az előtérben, valaha Agrippa szobra állt, most már csak talapzata őrzi emlékét, hosszan megnézem Encsy Eszter helyett – ez olyan furcsa pillanat. Ám a győzelmes istennő tündértemploma teljesen épen szikrázik a pirgosz tetején, pici, tökéletes épületét pentelikoni márványból építették. Itt nézett szembe a belépővel a kék szemű istennő, fél kezében levett sisakja, itt tartott másik tenyerén egy gránátalmát. Mítoszok világa, mítoszok színhelye: ezen a ponton állhatott Aigeusz király, s láthatta meg Thészeusz hajóján az ott felejtett fekete vitorlát. Mennyi emlék, mindjárt az első lépéseknél! Szóval ezt a márvány ékszeres dobozt kopasztotta meg Elgin, az innen elszállított kincsekkel álltam én szemközt a Britishben. Lelára gondolok, akinek tegnap a Nemzeti Múzeum bárjában nekitámadtam, míg dűtötte belénk a frappét, hogy minek adták oda a lordnak a műemlékeket. Hogy pirult szegény, pedig Elgin a törökökkel csinálta a boltot, akkor még nem is volt független Görögország.

Az Akropolisz igazi bejárata a Propülaiák, ezen át juthatott be valaha a zarándok a fellegvár sík terére, Athéné Promakhosz óriási bronzszobráig, magáig a Parthenónig. Az utas is erre veszi útját, megindul felfelé, a kínzó meleg tudatát elmossa belőle a csodálkozás. Lihegve kaptat az elképesztően nehezen járható terepen, márványdarabok között, sérült lépcsőfokokon hág egyre magasabbra, míg egy iszonyú méretű és szigorú szépségű csarnokba nem ér, s ha sose szerette volna az oszlopokat, itt örök rabjává válhatik a dór és jón oszlopok erdejének. Erre valaha képtár volt, fogadalmi festmények függtek a falon, itt lépkedett át mindenki, aki ki 56akart érni a Szent Útra. Ugyan mit gondoltak azok, akik az utas előtt hágtak ezeken a fokokon, előtte haladtak el az oszlopok árnyékában? Az utas nem az istenekre gondolt, pedig mindig nagyon szerette őket – (egyszer ki is kapott emiatt a szigorú kálvinista iskolában, ahol nevelődött). Az emberekre gondolt, a művészekre, akik az Akropoliszt alkották, a művészetre, amely minél idősebb lesz, annál fontosabbá válik a számára, meg Babitsra, ó, Babitsra hányszor kell gondolnia ezen a földön: „Az istenek halnak, az ember él.” Hány kéz, hány agy munkája tárul most a szeme elé, s hogy megállítja számára a fausti pillanatot a mindent lebíró szépség és arányosság!

A sík tér minden pontja emlék. Itt az Egészségvédő Athéné szentélye állt, ott az Artemiszé, erre valahol emelkedhetett Pallasznak az a bizonyos óriási szobra, amelynek messze földre elvillogott a lándzsája, sisakja, arra meg valami másik temploma, ahol mint Erganét, a Munkában Leleményest tisztelték. De a szem itt voltaképpen már csak a Parthenónt keresi és látja, a Parthenón örökre felejthetetlen épületét. A bagolyszemű, a nagy erejű, a győzhetetlen, a rettenetes, az iparűző, az okos, az olajfa ültető, a cselszövő, a fuvolát felfedező, a haditánc lejtő, a lovat zabolába törő, a törvényeket oltalmazó Athéné többet kapott a görögségtől, mint egy templomot: két építész és egy szobrász halhatatlanságának kőbe rögzült igazolását. Mikor először megláttam, az Eolosz utca felől, azt éreztem, lebeg, csak pihenni szállt le, mint valami mitikus madár, a sziklacsúcsra, azt képzeltem, ha közelről szemügyre veszem, megérzem oszlopai súlyosságát, s igazi épületté válik előttem, nem marad többé az a lebegő látomás. Ám a Parthenón közelről is az, aminek tervezői a Krisztus előtti ötödik 57században szánták: a szépség csodája. Amit Iktinoszék csak tudtak a művészetről, mind beleépítették ebbe az épületbe: dalolnak a dór és jón oszlopok, a soha el nem múló harmóniát hallja közöttük, aki fülel.

Az alépítmény lépcsős, a lépcsők, alig észrevehetően, befelé lejtenek, az oszlopok meg mind befelé dőlnek egy cseppet, mintha az épület belseje felé hallgatóznának, szinte meg is nyúlnak, elvékonyodnak valamiképpen, úgyhogy olyan hatást kelt a templom, mintha a teteje keskenyebb volna az alapzatánál, ettől válik olyan lebegővé a vékony, sugaras levegőben. Hogy üres, hogy elpusztult valamikor ékes, kazettás mennyezete, s most az ég a fedele, nem zavarja a szemlélő áhítatát, nem hiányzik innen voltaképpen az aranyruhás Pallasz elefántcsont szobra sem, sem a kincstár a templom hátsó részéről. Semmit nem ront a Parthenón hatásán, hogy az architráv közepe hiányos, s a domborművek és a metopék legtöbbjét leszerelte Elgin, vagy hogy a festett ékítmények legnagyobb része elhalványodott, s most egyetlen, vajszínű fényben tündököl az alkonyatig szüntelenül tüzelő napfényben. Teljesebbet, egészebbet sehol sem láttam ennél a romnál, s ha valaki őrzi a vallást a szívében, akármilyen hit akármilyen vallását, megérzi istene közelségét az Akropolisz tetején.

Kuporgok az egyik lépcsőn, az árnyékba húzódva, lehúztam a cipőmet, a kalapomat is letettem, ülök mezítláb, lógázom a lábamat, egyedül vagyok. Köröttem, mögöttem, mellettem filmfelvevő gépekkel bajlódnak a turisták, T. előrement, valami márványtörmelék fölé hajol. Csend van, pedig legalább ötszáz ember nyüzsög a romok között, de itt még az egész fiataloknak sincs valahogy kedvük kurjongatni, pedig gyerekeket is látok, sőt magyar kisfiúkat is, de nem zsibong senki. Bámulok, 58pihenek, gondokozom. Velem szemben az Erekhtheion áll, töröm a fejemet, miféle fantázia fűtötte ezt a népet, amely kitalálta a félig kígyó-félig ember Erekhtheusz alakját, és miféle uralkodó volt a mesék világában ez a különös lény, akit csecsemőkorában egy szekrénykében bízott Athéné Kekropsz lányainak őrizetére. Jeles király és soha nem szomjazó király, különben nem lehetett volna bíró a két isten versenyében, s nem értékelte volna többre az ezüstlevelű olajfát a Poszeidón szigonya ütésére fakadt forrásnál. Micsoda sors, tűnődöm, mennylakók ügyében bíróvá kényszerülni, s úgy halni meg aztán, olyan halállal, ahogy Poszeidón végzett vele. Írni kellene egy könyvet Erekhtheusz lányairól. Az írógépem után kívánkozom, ez a legbiztosabb jele annak, hogy minden rendben van bennem, nagyon is rendben, ha ennyire vágyom valaminek a rögzítésére, az alkotásra, akkor nagyon, mélyen boldog vagyok. Hogy is ne volnék az? Az imént elbicegtem az összevissza márványdarabok, oszloptörmelékek, óriási kövek közt az Erekhtheionig, s megnéztem Athéné szentélyét meg hajdani forrásházát. Micsoda különös ókori Vatikán volt ez, bonyolult mítoszok őrzője, bonyolult protokollú istenekkel!

Innen, ahol ülök, jól látni a márványportikuszt, a korék csarnokát. Áll a hat lány, tartja szép fején a mennyezetet, villog a pentelikoni márvány. Ez a föld iszonyú legendák hordozója, iszonyú emlékek őrizője, itt véresen párolog a talaj és hálóban kapálódzik, akit megölnek, itt nem védi meg a bűnös anyát anya mivolta, itt gyilkos lesz a gyermek, és Erinnüszek sziszegnek a nyomában. Micsoda pihenés a félelemtől és az igazságkeresés rettenetes szenvedélyétől elfáradt léleknek beletekinteni ezekbe a tiszta arcokba, s milyen súlyosan, 59fellebbezhetetlenül hirdeti az örökkévalóságot a lánnyá álmodott kő, a nap tüzétől átrózsaszínesedett márvány. A hat koréból öt az eredeti, egy közülük Londonba szakadt, az a második ott csak másolat. Vajon mit csinálhat az Erekhtheion koréja Londonban az Elgin márványok termében, éjjel? S mit a többi műemlék, a torzók, a frízek? Nyihognak-e vajon a lovak? Londonban ritka a napfény, és az ég váratlan kéksége olyan örömmel tölti el a lakosokat, hogy beszélnek róla az ismerősök, ott állandó téma az időjárás. Mit csinálsz, hatodik koré, távol a tieidtől, a rezgő, remegő, ezüst párától, amely körüllebegi a nővéreidet? Mit csinálsz olyan messze, távol az ősi kövektől?

Istenem, ne add rám soha, hogy örökre távol kelljen élnem a hazámtól.

Mikor az Akropolisz múzeumába lépünk, le kell ülnöm, mert hirtelen elsötétül a világ. Előhalászom a táskámból a kölnisüveget, mélyeket lélegzem belőle, no, szép is, ha ájultan szednek fel a múzeum kövéről. Az őr közelebb lép, megcsóválja a fejét, és legyint, nem szól, de értem, mit mond, mintha pantomim színész volna, olyan beszédesek a mozdulatai. Körbemutat, követem a kezét a szememmel – most már hál’ istennek látok megint –, s látom, mindenki sápadt itt, nem is sápadt, zöld, a nők kezében szünet nélkül mozog a katalógus, verik a levegőt az arcuk köré, a férfiak is megviseltek, és azoknak, akikkel ma korán reggel együtt kapaszkodtunk fel a sziklák közt, meglepő módon kinőtt a szakálluk. Nem kell izgulni – jelzi az őr mozdulata és legyintése –, nincs semmi baj, mindjárt jobban lesztek. Úgy elbámészkodtatok kint a Parthenón meg az Erekhtheion körül, hogy nem figyeltetek a gyilkos Hélioszra, pedig a mi mondáink csak egy 60kicsit hazugok ám, van azokban éppen elég igazság. A bennük izzó szenvedély mindenesetre az. Napszúrást kaptatok, nem nagy eset, kicsit szédelegtek, lesz egy kis hányingeretek, majd elmúlik a hűvösben. És különben is – az őr megint körbemutat –, itt igazán érdemes még ájuldozni is. Nézzétek meg, itt is vannak korék, és itt az Athéné sztéléje, az a kedves, sisakos ábrázolás, amelyet lépten-nyomon láttok Athénban, meg itt a bagoly, az istennő baglya, térjetek már magatokhoz, nézzetek körül. Megpróbálok felállni, sikerül; szemközt velem a khioszi koré. Az egyik sarokból a Gorgó néz rám, a Gorgó, akiről szintén írni szeretnék egyszer, festett márványarca rám mered, így mered a ránézőre vagy kétezer-ötszáz esztendő óta. Teljesen jól érzem magam megint, végigjárom a múzeumot. Egyes darabokon még ott látni az itt-ott épen maradt színeket, a kéket, a vöröst, a sárgát, a rózsaszínt, amelyeket az időjárás arra az egyenletes vajszínre fakított, ahogy most az emlékek mutatják.

Mikor kilépünk, azért azt érzem, valahogy bizonytalan lett a lábam. T. aggódva néz rám, kézen fog, átvezet a lépcsőkön, a törmelékeken, árnyékba próbálna vinni, de a lefelé vivő úton nincsen árnyék. „Innod kellene valamit” – gondolkozik fennhangon, és kiválaszt lenn, az agorához közel egy kis kerthelyiséget, ahol gutaütött eukaliptuszok meg pálmafák ájuldoznak a hőségben, és ahol e percben se vendég nincs, se tulajdonos, csak áldott árnyék a fák alatt, levegő, asztalok, székek, főleg pedig üres poharak, amelyek azzal biztatnak, hogy szerencsés esetben kapunk itt valami italt. Lezuhanunk két székre, egyedül vagyunk az egész kerthelyiségben, azazhogy nem egészen, mert itt vannak a tücskök is. Itt hallom meg először a hangjukat Hellászban, cirpelésük aztán végigkíséri a nyaramat, a szüntelen, elképesztő 61erősségű, kánikulát idéző, állhatatos és mosolyra derítő tücsökzene. „Bruckmann – mondja T. –, hallod? Hegedül.” Jó, legyen Bruckmann, kiváló név egy tücsöknek.

Fél óra is eltelik, míg a tulajdonos előkerül, ez alatt az idő alatt elvihettem volna egy hátizsákban több tucat poharát, kanalát és hamutartóját. Szemét dörzsöli, nagyokat ásít, láthatólag szundított egy jót, mióta utolsó vendégét megitatta. Megitat minket is jó szívvel, ad a limonádé mellé egy liter jegelt vizet, s mosolyog és bólogat, míg magunkba dűtjük. Nagy butaság, írtam már, csakhogy az ajkunk, a nyelvünk, mintha tűvel szurkálnák a nyálkahártyát a garatunkban, a szánkban. Iszunk, iszunk, és nézelődünk. Innen látni a sziklás halmokat.

Borzasztó furcsa érzés, hogy Bruckmann hegedül, egy kis kövér szörpárus limonádéval itat, s mi tudjuk, hogy egy nyíllövésnyire – igazán annyira, mert a perzsák tüzes nyílvesszői átvitték ezt a távolságot –, az a sziklás halom ott Arész dombja, az areopág. Oresztészt, aki az Eumenidák elől ide menekült, ott, azon a ponton védte meg Pallasz a pusztulástól, az az a hely, amelyet az istennő mint „Athén ölében jog szerinti szent lakot” odaígért az Eumenidáknak. Hatalmas, szigorú szellemek telepedtek ide valamikor, s milyen jól összeférnek kedvenc apostolommal. „Akik pedig elkísérték Pált, elvivék őt egész Athénig… Némelyek pedig az epikureus és a sztoikus filozófusok közül összeakadtak ővele. És némelyek mondának: Mit akarhat ez a csácsogó mondani?… És megragadván őt, az Areopagusra vivék, ezt mondván: Vajon megérthetjük-é, mi az az új tudomány, melyet te hirdetsz?” Csodálatos agitátor, ha láthattam volna athéni hallgatóid arcát, mikor megszólaltál: „Athéni férfiak, minden tekintetben istenfélőknek látlak titeket… Akit azért ti nem ismerve tiszteltek, azt hirdetem én néktek.”

Bírunk mi még menni?

Muszáj. Holnap elutazunk Athénból, s igaz ugyan, hogy visszajövünk ide, de nem tudom, mikor, és azt sem, hogy akkor mennyi ideig maradhatunk még. (Nem sejtem, milyen jól teszem, hogy erőltetem a járást a képtelen, ebédidei forróságban, nem tudom még, hogy pár hét múlva betegen szállok le a hajóról, s a betegség még Pesten is hetekig kínoz.) A kis görög szánva pillant utánunk, ugyanúgy az asztalon hagyja a poharakat, ahogy érkezésünk előtt a másokét, kiballag a kertből. Nyilván újra szundít egyet ebben az esztelen melegben, aztán egy idő múlva ismét benéz, hátha betérnek még újabb eszelősök is limonádét inni.

A sziklák közt van valami növényzet, megfogok egy bőrszerű, szúrós levelet: tüzel. A szikla is tüzel, a műemlékek falai, oldalai izzanak. Itt, Philopapposz dombján, a Nimfák halmán most éppen szemben vagyunk az Akropolisszal. Alattunk a két színház, ilyen jól még sose láttam azt a gyönyörű csarnokot, amely a Herodes Atticus-féle meg a Dionüszosz színház látogatóit rossz időben vagy egy kis frissítőre befogadta. A Pnüx felé haladva reménykedve szaporázom a léptem: templom fehérlik. Ajtaja nyitva, ám olyan meleg és forró tömjénszag árad Szent Demeter szentélyének függönye mögül, hogy szokásomtól eltérően nem megyek be megpihenni, pedig délen mindig a templomokban szoktam összeszedni magamat, ahol képeket is nézhetek, le is lehet ülni, hűvös is van. Ám Szent Demetert lebírta a meleg. Pihenés nélkül érek a Pnüxre, és megnézem onnan is a fellegvárat és a várost, megpróbálom elképzelni, hogy alkonyat van, a meleg már alábbhagyott, s a domb teraszosan aláereszkedő oldalán ott ülnek a népgyűlés résztvevői, és valami indítványról döntenek. Az areopág és 63az obszervatórium közti széles úton indulunk tovább a görög agora felé, kútért imádkozom, ami annyi van Itáliában, itt meg szinte sehol. Akkor kellett volna megmártani a zsebkendőmet, mikor a kis görögnél azt a rengeteg vizet ittuk. Megyünk-megyünk, valami aszú mezőn át visz a bejárat a romterületre, elképesztő hangerővel ciripelnek a tücskök. Innen a bejárattól a Thészeion tűnik elsőnek az utas szemébe, azt már fentről is láthatni, a dombokról.

„Agora – gondolom. – Piac.” Elnevetem magam, eszembe jut saját gyártmányú titkos családi versantológiánk első és nevezetes darabja, a Pióca Piusz megy a piacra kezdetű közös költeményünk. Most mi vagyunk a két Pióca Piuszok, és megyünk a görög piacra Athénban. Istenszobor, ép középület nemigen maradt itt, Athén fóruma nem hasonlít a rómaihoz, ami látszik, kivéve a hibátlanul szép Thészeiont, meg amott az amerikai archeológusok újjáépítette Attaloszi csarnokot, mind tagolatlan, alig kivehető rom. A szomjúságtól lihegő cserjék között lépkedünk – most bezzeg jók volnának Kimón platánjai. Az agoraiosz szónak – magyarázom – az ókor egy szakaszában negatív értelme volt, nem illett az ifjaknak a piacon ácsorogni. „Életkorunkat tekintve, nem aktuális adat” – mondja T., előhalássza az útikalauzt, felolvassa belőle, melyik kőhalmaz minek a romja, s felhívja a figyelmemet, hogy a pénzváltó bódék és üzletek mellett fodrász is működött az antik agorán. Fodrász – lihegem dühösen –, hacsak nem Bruckmann itt a fodrász, és különben is minek ide fodrász, minimum ötven fok a meleg, a hajam sisakká csapzott a kalap alatt, és csak azért nem bomlik szét, mert összetartja a verejték. – De aztán abbahagyjuk a tréfálkozást mindketten, mert voltaképpen meg vagyunk rendülve. Azon 64a helyen, ahol éppen megálltunk, hogy eldöntsük a követendő irányt, állt valamikor a Sztoa Poikilé, itt tanítottak a sztoikusok.

Megint elfog a keserves vágy, a jóvátétel állandó vágya, ha régen élt költőinkre, nemzeti nagyjainkra gondolok, most éppen Kölcsey jár az eszemben, a Vanitatum Vanitas. Miért nem állhatott itt sohasem, miért nem láthatta ezt a tücsökszótól harsonázó, hőségtől füstölő mezőt, amelyet annyiszor elképzeltek elődeink, s mért nem érinthette meg finom, érzékeny kezével ezeket a köveket, amelyeket Zénón köntöse súrolt valamikor? És mért nem járhatott a Thészeionban választott édesapám, Kazinczy Ferenc, az arány és ízlés és a nyelv szerelmese? Egyszerre milyen közel kerültek most a szívemben hozzám a haza távoli hegyei, a szelíd Hegyalja, Sátoraljaújhely vidéke, pedig itt állok, nekidőlve Héphaisztosz temploma dór oszlopai egyikének. A szentély frízén Héraklész és Thészeusz tetteit örökítik meg a metopék, magában a templomfalban egy ismeretlen angol katona nyugszik. Ráteszem tenyeremet a kő sírtáblára, s a koréra gondolok az Elgin teremben, s aztán megint Georgius Watson armatus Britannusra, aki, ahelyett, hogy valahol a Temze partján hallgatná az angol fák suttogását, itt pihen a szinte sikoltó görög tücsökzenében. Forró szél fúj át az oszlopcsarnokon, az ég, innen, a csodálatosan ép templom mennyezete árnyékából nézve, ismét nem kék, nem arany: színezüst.

Hihetetlen látvány: egy kutacska. Lerúgom a szandálomat, és beállok a víz alá, amelyet a lábamra csorgatok; inni nem merek, csak mosdom, locsolódom. T. szemérmesen fejet mos. Attalosz sztoáját teljesen rekonstruálták, áldott hűvös fogadja a vándort múzeummá átalakított zárt termeiben, a fedett előtérben meg, a nyitott 65oszlopsor mögött, szobrok és torzók és széles kőpadok. Innen megint páratlan a látvány, mert visszafelé látjuk a megtett utat, előttünk villog a Thészeion a kis dombon, látszik az egész romterület, Athén hajdani világi központja. Itt is van egy kút, másodszor is megmosdunk, T. ezúttal már a nyakát és a fülét dörzsöli elmerülten, azon töprengek, hogy ha lelünk egy harmadik kutat, vajon leveszi-e az ingkabátját.

Végigmegyünk a termeken, feketén és vörösen tüzelnek a vázák. Sírokat is látunk, ott pihen egy ifjú lány, alszik már vagy két és félezer éve, s ott van különös kis hordószerű sírjában egy kisgyerek is. Milyen különösek ezek az alvók, mennyire nem keltik sem halott, sem általában az elmúlás gondolatait. Talán nem volna szabad múzeumban tartani őket, hanem valami sajátos védőtetővel ellátva szabadtéren vagy igazi temetőben. Nincs halott, aki holtnak hatna egy múzeumban, ott minden műtárgy, még a csontváz is.

Megint egy templom, Attalosz sztoája mellett, ide nem azért nem megyek be, mintha olyan forró volna, mint az imént Szent Demeteré, más okokból. Én nagyon szeretek óhitű templomba járni, de nem ott, ahol a pogány műemlékek kellős közepébe biggyesztették, mintegy jelezve, hogy nem vállalják az ókor ideológiáját. A római agorán vonszolódunk haza, most nem állunk meg a Szelek Tornyánál, ahol a minap ültünk, megyünk a hotel felé az Eolosz utcán. Most volna időm apróra megnézni, mi mindent árulnak a bazárnegyedben, de csak átsiklik a tárgyakon fáradt szemem, pedig itt igazán minden van. Barikák irhája – nekem ingyen se kellene, tüstént a Mikszáth-novella jut róla az eszembe, a Cukri –, réz sasliknyárs, szobrok, műemlékek kicsinyített mása, törökpapucs, aranyszandál, ókori vázamintás kész ru66hák, mű krétai ivóedények, levelezőlap, kávéfőző, maszk, füstölő, ikon meg vízipipa. Az antik és a török világ emlékei békésen összeférnek a modern közszükségleti tárgyak mellett. Nagyon lassan megyünk, nekem az a kényszerképzetem, hogy megszűnt a lábam. A gyomrom, az nem, ezúttal valami különös krémmel töltött főtt uborkát eszem, meglepően jó. A hotelban forróság, felváltva állunk be a szekrénybe, zuhanyozunk s alszunk, mint akit legyilkoltak, míg Lela telefonja fel nem riaszt. Fél kilenc van este, elképesztően fáradtak lehettünk.

Lela azt telefonálja, el kellene menni valahová, a város elviselhetetlen, menjünk ki a tengerhez. Ismét be a szekrénybe, utána csak úgy, vizesen, a ventilátor alá, akkora szelet csap az ormótlan jószág, hogy egy percre le is hűlünk. Még nincs is rajtunk cipő, mikor szól a házitelefon, a portás közli, egy hölgy és egy úr vár lenn ránk. Ha úr is jött, akkor Lela elhozta a férjét is. Remek.

Lela férje ritka kellemes, művelt ember. A társalgás két nyelven folyik, a két férfi németül tárgyal, mi Lelával – ő vezet – franciául fecsegünk. Most már nem könyvkiadásról, irodalomról, hanem családról, gyerekekről. Sztavrosz, aki ügyvéd, elmeséli, milyen volt talárban délelőtt a törvényszéken ebben a hihetetlen melegben tárgyalnia, azzal ijesztgetem, hogy úgy hallottam, jövőre kötelezővé teszik számukra a parókaviselést is. Tiltakozik, nevetünk. Phaléronba megyünk, Athén egyik kikötőjébe, azért választották ezt Pireusz helyett, mert azt úgyis látni fogjuk, onnan indulunk majd a szigetekre.

Már esti fények égnek, mire a tengerhez érünk, s a hullámtalan vízen ott tarkállanak a part menti vendéglők színes neoncsíkjai. Ha elsiklik egy hajócska, a fénylő 67színek szemünk láttára rezegnek a semmibe, az ég levendulakék, délszaki kék, még nem tudom, hogy látok majd bársonyfeketét is, s olyan alacsonyan izzó, sárga tüzű csillagokat, mintha a Göncölszekér közvetlen az erkélyünk fölé szállt volna, hogy közelebbről lássa, mit vacsorázunk, de az már nem itt lesz a kontinensen, hanem egy szigeten, pár kilométernyire Kis-Ázsiától.

Névnapom van, azt ünnepeljük Phaléronban, Héraklész vérének hívják azt a majdnem fekete vörös bort, amivel a görögök felköszöntenek. Lassú mozgású, szép szemű, kövér lány áll az asztalunk mellé kosárral, a kosárban csupa-csupa gardénia, forró illatával eltelik az orrom. Sztavrosz már nyúl a zsebébe – na nem, ez lehetetlen, ezt nem hagyhatjuk mégsem. Az ő vendégei vagyunk ezen a vacsorán, képtelenség, hogy mindent ő fizessen, a gardéniát is. Nem szólok T.-nak, mindig szoktuk tudni egymás gondolatát, látom, már mosolyog is kétségbeesetten a virágáruslányra, soha életemben nem láttam még ilyen szívszakasztóan mosolyogni. Megvesz két gardéniát, amelyet ezüstpapírral bevont kemény lapra szerelt nagy ügyesen a kövér lány, és tűt is ad hozzá, hogy kitűzhessük. Világéletemben iszonyodtam attól, hogy virágokat tűzkéljek magamra, sajnálom a növényt; ha már levágták, legalább tegyék vízbe szegényt. Mindenki derűsen bólongat, legjobban T., azt csodálom, hogy fel nem kacag kétségbeesésében, mint egy operahős, mert a két gardéniáért, amit az alvilág szülötte virágáruslány elébe rakott, negyven drachmát fizetett ki, két teljes napi kosztunk árát. Az egészben az a leggyönyörűbb, hogy mikor elolvasom Lela novelláit, amelyek angol fordítását végre ideadja, rá kell jönnöm gyerekkori emlékezéseiből, hogy ő is éppúgy szereti és sajnálja a virágot, mint én, és akkor már muszáj hango68san nevetnem, mert nyilván neki is olyan borzasztó volt kitűznie a gardéniát, mint nekem, és azon is, hogy ha mi csak ketten, férfiak nélkül ültünk volna ebben a phaléroni vendéglőben, pillanatok alatt hogy kicseleztük volna virágárus nemtársunkat. Mindegy, ott, abban a percben úgy kell tennünk, ahogy az illendőség diktálja, hát szagolgatjuk a fűszeres illatú, porcelános szirmokat, s lelki szemeim már látják azt a pesti virágárus kislányt, aki valahol – mondjuk a Citadella vendéglőben vagy a Szigeten – ugyanilyen óriáskígyói mosollyal fogja szuggerálni szegény Sztavroszt, ha majd ők lesznek a mi vendégeink.

Sztavrosz a házigazda, de mindig Lela tölt, ezt megfigyelem, mert nálunk fordítva szokás, ő oszt kenyeret, ő is tálal, Sztavrosz meg tárgyal a pincérrel. Megkérdezi, mit akarunk, valami nemzetközi ételt-e, vagy inkább görögöt, a görögre szavazunk, mindig érdekel annak a népnek a konyhája, amelynek a földjén vagyunk. „Talán valami halat?” – érdeklődik Sztavrosz. Halat, persze, nagyon szeretjük. Várni kell rá, mert most sütik, addig beszélgethetünk. Rengeteg beszélnivalónk van. Ha nem ülnénk közvetlenül a víz mellett úgy, hogy a széklábak harminc centiméterre lehetnek a kőpárkánytól, amely alatt a tenger locsog, nyugodtabban tudnék előadást tartani a magyar népzenéről, ám, sajnos, közvetlenül a parton van az asztalunk. Útleveleink, hathetes nyaralásunkra gyűjtött teljes vagyonunk az én piros retikülömben rejlik, mint akit megbabonáztak, bámulom a piros retikült. Mikor leültünk, én kerültem szembe a tengerrel, balomon T. ül, mellette Lela, a jobbomon Sztavrosz. Egy szék, háttal a tengernek üres maradt, Sztavrosz, ez az angyal, aki mindig azt lesi, mivel tehetné vidámabbá, szebbé együttlétünket, az imént elkérte tőlem a gondo69san gerincem mögé préselt táskámat, amelyet úgy rögzítettem hátam és a szék háta közé, hogy nincs az az ámokfutó, az a részeg vagy elvetemült tolvaj, aki ki tudná onnan cibálni, s „pardonnez, madame” szavak kíséretében a gazdátlan székre tette, mert mint mondta, aggódik, nem ülök kényelmesen. A negyedik széket, ahol most a táska van, közvetlen a part peremére állították, mögötte egy arasznyi szabad betoncsíkon állandó a forgalom, jönnek-mennek a vacsorázni vágyók, aki nem fér el, nagyot emel a széken, hopplá, ugrik s zuhan ilyenkor a retikül, ha egy kicsit megbillenti valami jókedvű járókelő, bepottyan egyenest a vízbe, és akkor se útlevél, se valuta, mehetünk koldulni. Nem merünk szólni, csak egymás felé rúgunk T.-ral az asztal alatt. „Imádkozz – mondja a bánatos rúgás –, ha a táskát elnyeli a tenger, ugorhatunk utána. Még a repülőjegy is benne van.”

Érdemes volna pedig az étkezésre koncentrálni, mert vacsorára polip van.

Eleinte nem jövök rá, mit tálal Lela szerető mosolyával, fogalmam sincs, mihez adják az áldott görög fehér kenyeret névnapom estéjén Phaléronban, míg a tenger ott motoz egy lépésnyire előttem, és én nem merem elfordítani kiguvadt szememet a piros retikülről. Csak mikor egy veszélytelenebb pillanatban a tányéromra nézek, csodálkozom el. Azért nagyon kis konyhakultúránk van nekünk magyaroknak – merengek –, lám, a halak nagy részét sem ismerem, vajon miféle lehet ez, de sajátos alakja van. Lisztben forgatták meg, úgy sütötték ki olajban, ezt látom, csak azt nem értem, milyen hal az, aminek se feje, se farka, és leginkább ahhoz hasonlít, mintha egy ötujjas kesztyűnek levágták és kisütötték volna mind az öt ujját. A kesztyűujjak elöl zártak, saját70ságosan gombosak, a végükön nyitva vannak. Felpillantok, barátaim esznek, Lela rám mosolyog, megkérdezi, hogy ízlik, újra tölt. Éppen meg akarom kóstolni, mikor T. megszólal, nem is szólal meg voltaképpen, csak lehel, azt leheli: „polip”.

Válságos pillanat. „De hiszen te nem eszel! – ijed meg Lela. – Nem jót rendeltünk?” – „Tessék egy kis polip – kínál Sztavrosz szeretettel –, bizonyára kedvelik.” No természetesen! Ó, szülőföldem, Hajdúság, mennyit tanul idegen földön messzire szakadt gyermeked! Rágós a kesztyűujj, nehezen vágható, de igazán nem rossz. Ha túlesik az ember azon a sokkon, hogy polip van a tányérján, eheti jóízűen, kellemes étel. Eszem, éhes is vagyok, s még egyikünk sem sejti akkor, milyen kalandjai lesznek ugyanezzel az állattal Sztavrosznak Androsz szigetén.

Beszélgetünk, jó velük lenni, mintha gyerekkoromtól fogva ismertem volna ezt a házaspárt. A polip után kis rákok következnek, majd sose látott apró halak, mi az már nekem ilyen előzmények után. Akkor kóstolom meg először a csodálatos görög bort, amelyből később gyakran iszunk egy-egy pohárral; a földrengések és különös katasztrófák e vidékének borában benne van az irgalmatlan napfény ereje. Az ember azt hiszi, folyékony aranyat iszik vagy folyékony rubint vagy fekete tüzet, még a recina is, a gyantázott bor olyan az ember nyelvén, mint valami tömjénszagú láng. Sokáig kinn maradunk Phaléronban, illatoznak a gardéniák Lela kék s az én zöld ruhámon. Nekik másnap munkás hétköznap kezdődik, itt még az iskolák se fejeződtek be, és Sztavrosz sincs szabadságon, mi meg viszonylag korán elutazunk, ám ki tudna elválni most, mikor azt érezzük, hogy olyan jól egymásra találtunk. Éjfél rég elmúlt, 71hogy megint beülünk Lela kocsijába, s visszafutunk Athénba, de akkor sem akarózik elbúcsúzni. „Együnk még egy fagylaltot!” – találja meg felragyogva a megoldást Sztavrosz. A csudaszálló előtt, szemben a vidéki külsejű királyi palotával, alig lelünk üres asztalt a rojtos baldachinok alatt, pedig már egy órára jár. Nagyon jó Lelával beszélgetni, valami rejtelmes módon egészen közel kerültünk egymáshoz. Mikor mégis el kell válnunk, voltaképpen boldogtalanok vagyunk mind a négyen, mert sem a fáradtságot nem érezzük, sem a meleget, csak a vágyat, további beszélgetésre. Megígérjük nekik, azonnal jelentkezünk, ha hazatérünk a klasszikus körútról. Hazavisznek, otthon még bepakolunk, alszunk valamit, aztán már szól is a telefon az éjjeliszekrényen, ébreszt a porta; indulás.

Most öt napig olyan életet élünk, amely semmiben vagy csak árnyalatokban különbözik majd a valutával jobban ellátott nyugati turisták életétől: a Chat utazási iroda körutazásán veszünk részt. A prospektus csodákat ígér még turistakategóriában is, ahogy mi utazunk, s a kezdet biztató. Az indulás az egyik nem túl távoli térről történik, ám odáig se kell gyalog vagy járművel mennünk, egy kis autóbusz jön értünk reggel, az utazási iroda összeszedi a különféle szállókból a túrán részt vevő vendégeket. „Micsoda szervezés!” – mondom elragadtatva, mikor háromnegyed nyolckor ott vagyunk az őrjöngő forgalmú Kolokotronin, és koffereinket lerakják a járda szélére, indulok is azonnal nagy öntudatosan egy láthatólag vidéki túrára konstruált behemót autóbusz felé. Sofőrje alig tud lerángatni róla, s meggyőzni, hogy a mi autóbuszunk még nincs itt, csak várjak türelmesen. Nem egyszerű feladat, a forgalom folyton el akar söpörni, leülni meg nincs hová. Egyébként nem csak pad nincs, ember sem, aki azon a nagy téren felvilágosítást tudna adni, hánykor indulunk hát voltaképpen, és hol van vagy lesz az a busz, ami elvisz. Bosszankodom, cserélgetem a lábamat. Közben, belül, üdvözülten mosolygok, mert ha minden rendben menne, ha nem kapnám rajta a külföldieket lazaságon, rossz szervezésen, azt hiszem, minden elragadtatásom mellett is bántana.

Keveset aludtunk az éjjel a phaléroni vacsora és a hajnalig tartó fagylaltozás után, itt kimegy az álom a szemünkből, mert jó másfél óráig nem történik semmi, csak ácsorgunk. Tolmácsunk és vezetőnk úgy fél tíz tájt érkezik, rendkívül csinos fiatal nő; mint valami engedelmes elefánt, döcög nyomában az a Behemót végre, amelyre az van felírva: Classical tour; na hál’ istennek, ez a mi járatunk, ez visz bennünket az ókor híres helyeire. Lehetünk vagy harmincan, akik erre vártunk, egy tisztviselő kijelöli mindenki állandó helyét, jó utat kíván, elbúcsúzik, ott maradunk a vezetőnkkel. Bemutatkozik, közli, hogy Margaritának hívják, bemutatja a sofőrt is, minden szövegét kétszer mondja el, előbb angolul, aztán franciául. Hátrafordulok, hogy megnézzem, kik vannak köröttem. Mögöttünk egy házaspár, vörös hajú fiatal francia férfi és agg felesége, közvetlen előttünk is franciák, szemmel láthatólag nászutasok, a csepp feleség olyan, mintha még a tizenhatot se töltötte volna be. A másik oldal kettős ülésén, éppen velünk egy sorban két amerikai lány, az egyik éppen akkor illeszti a szemére láthatatlan szemüvegét; a kontaktlencsét, amelyet egyetlen, ügyes mozdulattal a szemére nyom, nem valami dobozból vagy tokból vette elő, hanem a retikülje mélyéről halászta ki, s az a kényszerképzetem, nem egészen tiszta. Másokról egyelőre még képem sincs. Ha ez az autóbusz itthon indulna valami társasutazásra, már kinn a téren összeismerkedtünk volna az utasokkal, itt mindenki csak a közvetlen szomszédjával foglalkozik, senki se kíván bemutatkozni senkinek.

Nehéz kijutni a városból, nagy a forgalom. A Behemót vánszorog a keskeny utcákon, nagyon élvezem, hogy ablakait el lehet függönyözni zöld függönnyel, s 74akkor még nem sejtem, hogy déltől kezdve napnyugtáig teljesen mindegy, behúzom-e vagy sem, reménytelen a hőség ellen harcolni. Az autóbusz teteje nyitható, poggyászunkat az alsó csomagtérben helyezték el, az előttünk levő ülésháton kampó van annak a holminak a rögzítésére, amit mindig a kezünk ügyében szeretnénk tartani, s egy biztató felírás, hogy ha frissítőt kívánunk, szóljunk a gépkocsivezetőnek, az autóbuszon jégszekrény van, narancsszörp, limonádé.

Mikor végre kiérünk Athénból, nekilendül a Behemót. Első állomásunk, Daphni, vagy tíz kilométerre fekszik a fővárostól. A híres kolostornál állunk meg, Margarita közli, hogy a tizenegyedik században építették, és valaha Apollónak volt szentelve ez a hely. Hogy a pogány szentélyeket keresztyén templommá alakították, vagy azok helyén kolostorokat emeltek, már Itáliában is elgondolkoztatott. Ha én kinőnék egy vallást, és más istent választanék magamnak, új helyen építenék új hitem új istenének új templomot, mert hiszen a keresztyénségre való áttérést vagy az iszlám térfoglalását talán mégse lehet azzal elintézni, hogy a Boldogasszony temploma tetejéről leszerelem a keresztet, és ráteszem a félholdat, vagy az Apolló-szentély fölé szerzeteseket telepítek, jeléül annak, hogy az én új istenem legázolta a régit, s győztes hadvezér módjára, miután elfoglalta elődje várát, lakóhelyét, még ki is tűzi rá a felségjeleit. Lehet, hogy praktikus meg gazdaságos megoldás, de elég cinikus. Ilyesmin töprengek, míg bemegyek a kolostor leandererdőcske szegélyezte bejáratán, s egy fekete kiskutya gurul elébem üdvözölni. Távolról megérezve bennem az állatbarátot, letesz a lábamhoz egy, 75eddig a szájában tartott, s fekete pofájához rendkívül jól illő, vérvörös leandervirágot.

Én nagyon szeretek kolostorban lenni, még akkor is, ha teli van turistával, van a régi kolostorok kertjében valami megindító, valami ártatlan és bűbájos. Oly szép ez az udvar, a régi-régi ablakok, a régi-régi kút, s micsoda mesterműve a templom a bizánci művészetnek. Van egy mozaikja, ami különösen meghat, Jézus születését ábrázolja, a Jézuska, gyönyörű középkori módon bepólyázva, ott fekszik egy jászolban, s a jászol peremén egy szamárka meg egy tehénke dugja be a fejét. Nagyon kíváncsi szamárka meg tehénke bámul a Jézuskára, és töpreng, próbálja kitalálni, ugyan ki foglalta el a jászolt, miféle világító homlokú, fura lény, s csak néznek jámborul, érdeklődve, míg a Szűzanya a szemlélővel pillant szembe, térdére teszi a kezét, s néz, éppen úgy, mint akármelyik görög asszony. A templom Pantokratór mozaikja óriási, és ismét olyan szomorú. Riadt az Istenember szája, mintha azt akarná kérdezni, csak mégis visszafojtja a kérdést, ugyan miért engem választottál ki, Uram, erre az iszonyú feladatra, hogy elmossam a világ bűneit. A templomban az óriási kupola alatt füstölők lila szaga, kinn leander és napverte ciprus illatozik hevesen. Valaki arról beszél, hogy itt évente híres szüreteket tartanak a kolostor közelében, ilyenkor holtrészegek az ájtatos látogatók. Nevetünk, a vörös francia kijelenti, ő visszajönne ide szüretkor. Mikor visszaszállunk az autóbuszba és folytatjuk az utat, Margarita két tóra figyelmeztet: szent tavak mellett járunk, mondja, itt csak Eleuszisz papjai halászhattak valamikor. „Eleuszisz papjai?” – tör ki belőlem a kérdés. Csak nem járunk Eleuszisz közelében? „Az ott Eleuszisz!” – mutat egy irányjelző táblára Margarita, arra kell menni az 76ásatási területre, ott balra az eleusziszi öböl látszik, s az a sziget ott a távolban Szalamisz.

Eleuszisz, Attika szeme fénye, mit jelentettek titkaid és fátyolos neved valaha egy kisgyereknek? Nem tudom, miben álltak a misztériumaid, túlságosan erősen kötötte beavatottjaidat a hallgatás fogadalma, de azt igen, hogy itt pihent meg a szegényasszonynak öltözött, gyermekét kereső istennő, itt vendégelték meg olyan szeretettel Keleosz lányai, és azt is, hogy itt adta a kis Triptolemosz kezébe az első búzaszemet, hogy megindulhasson a földművelés. A nyakam majd’ kitörik, úgy forgatom, hogy elkaphassak egy villanásnyit a Teleszterionból, ahol a misztériumok folytak, persze nem látok semmit. Margarita csillapít, mikor látja, milyen izgatott vagyok, azt mondja, alig maradt itt valami, sokkal szebbeket, épebbeket fogunk látni még, ne sajnáljam, hogy nem megyünk oda is, de én azért kedvetlen vagyok, mert ha már itt visz az út, kiszállnék, és elmennék akár gyalog is odáig, hát hiszen mikor leszek én még egyszer az életben Eleusziszban, és mikor láthatnám, hová képzelték az ókoriak az alvilág egyik bejáratát. Jöjjön a hierofanta, mutassa meg a legtitkosabb kultikus tárgyakat, induljon a körmenet, olyasmi alakokkal, mint amilyenek A békák előadásán szerepeltek! „Mit izgulsz, nem vagy müszta – mondja T. –, láttad a tábláját, és útban vagy Korinthosz felé. Elég lehet egy kálvinistának.” Érvelése olyan bizarr, hogy elnevetem magam, mert hát van valami igaza. Egész Hellász műemlék, nem lehet eljutnunk minden pontjára, elvileg persze el lehetne, de mit csináljunk, ha csak egyféle körutazásra van pénzünk, mert látni szeretnénk a szigeteket is.

Mielőtt elhagynánk Attikát s átkelnénk a korinthoszi csatornán, Margarita bejelenti, tartunk egy kis pihenőt 77egy autócsárdában, a vállalat vendégei vagyunk. Ihatunk kávét, szörpöt, kinek mi tetszik, meg is mosdhatunk, tartózkodási idő húsz perc, ez épp elegendő arra, hogy megnézzük a tengerszorost, a mesterséges csatornát, hogy igyunk valamit és tisztálkodjunk. A Behemót megáll, mi vagyunk ketten T.-ral az egyedüliek, aki nem inni megyünk azonnal, hanem megtesszük azt a pár száz méteres utat, ami a parkolóhelytől a korinthoszi csatornáig visz.

Még sose láttam mesterséges tengerszorost.

Állok felette elbűvölten. Alattam a tenger, de micsoda aranysárga, függőleges homokfalak közé szorított tenger ez, mintha óriásgyerekek játszottak volna errefelé olyanformán, hogy homokozás közben átvágták a szárazföldet. Lenn a mélyben kéken csillog a víz, pici hajók úsznak el a híd alatt, félszáz méter magasan állunk a tenger felett, szédítő lenézni. Olyan furcsa gondolat, hogy ez a csatorna csak a múlt század kilencvenes éveiben jött létre, pedig már az ókorban is át akarták vágni a földnyelvet itt, és Nero meg is kezdte a kanális építését, ahogy illik és szokás, egy császári, protokoll kapavágással.

Korinthosz kettő van, új meg ó. Mi az óba megyünk, egy kicsit kapaszkodnia kell a Behemótnak, hogy odaérjen. Hátradöntöm fejemet a kényelmes párnán, és szavalok magamban. Az útitársaim beszélgetnek, van, aki máris szörpöt rendel a sofőrünktől, én meg verset motyogok.

„Tessék?” – kérdezi T. – Schiller – mondom neki, s nézem a hőségtől megrepedezett földet. Mint a szál az orsóról, tekeredik vissza az emlék a gyermekig, aki voltam, s aki annyi keserves könnyet hullatott Ibükoszért. Borzasztóan sajnáltam mindig mindenkit, aki meghalt, apám, mikor pici voltam, átírta nekem a dalszövegeket, átköltött benne minden halált, pusztulást, szomorúságot; átdolgozásában senki se halt meg soha, mindenki boldog lett, mindig mindenkinek minden sikerült; szegény drágám, mennyit dolgozhatnék most a regényeimen, azokat kellene még csak istenigazában átírni. Nekem az Ibükoszról szóló vers volt valaha a tömény szépség és az erkölcs, a mindig diadalt arató igazság összefoglalása és kifejezője; mekkora élmény volt annak a hajdani gyereknek, hogy darvak lettek a meggyilkolt költő tanúi, gyilkosainak feljelentői, az is, hogy költői versenyről olvashatott, istennek szentelt berekről, Korinthosz színházáról, ahol maguk az Eumenidák játszották a kórus szerepét. Mi lett volna, ha megjelenik nekem akkor az a bizonyos mesebeli ősz szakállú ember, és azt mondja, lányom, mit se búsulj, fogsz te még ott állni Korinthosz színházában, ahová kedvenc Schillered Ibükosz darvai rikoltozását álmodta… És a nagytiszteletű úr mit szólt volna, ha őhozzá meg vallásórán lép oda az ősz szakállú, és azt súgja a fülébe, csak magyarázzon nyugodtan 79tovább Pál apostolról, az a kislány, aki szünet nélkül regényt ír az órája alatt és látszólag nem is figyel a magyarázatára, ott fog egyszer lépegetni Korinthosz tüzes útjain, s a városnév és a hely egyszeriben visszasodorja emlékezetébe a hajdani órákon hallottakat, és egyszerre fog Pál apostolra gondolni meg a nagytiszteletű úrra, és borzasztóan meg lesz hatva, mert akkor is regényt ír ugyan még, de akkorra már tudja, hogy Pál egyike volt a legizgalmasabb figuráknak, akikről valaha hallott, és azt is, hogy páratlan stiliszta volt, igazi nagy író.

Pál első levele a korinthuszbeliekhez, tizenharmadik rész.

„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is, és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki a helyökről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok… A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt… Mindent elfedez, mindent hiszen mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy… Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat… Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”

Kiszállunk a múzeumnál, Margarita mindenkivel felvéteti a kalapját. Van a múzeumépület mellett két szenvedő fa, annak az árnyéka alá próbálunk húzódni. Mar80garita magyarázatára egyszerre felelevenedik, amit valaha az egyetemen tanultam. Persze hogy Korinthosz volt az ókor egyik legfontosabb kereskedővárosa, hajói bejárták az egész Földközi-tengert! Tanultuk mi, hogy hatalma tetőfokán Athénnal vetélkedett, küzdött a rómaiak ellen, akik végül is szétrombolták, Julius Caesar állította újra helyre, s időszámításunk után ötven körül már a görög keresztyén szórványgyülekezet is megvetette a lábát benne. Jelentős város volt, bimaris, írta róla Horatius, kéttengerű, gazdag, vidám és züllött, pompa, tobzódás jellemezte, ezerszámra éltek itt Aphrodité szolgálatában a „szíves vendéglő hölgyecskék”. Nyilván ezért kaptak két levelet is Páltól a korinthosziak, s ezért tette meg az apostol azt a hosszú és veszélyes utat háromszor is Antiochiából ide, szüksége volt egy kis ideológiai ellenőrzésre ennek a fejlett képzőművészetű és erkölcstelen kikötővárosnak.

Előttünk a hajdani római fórum, amott északnyugatra azok a romok az Apolló templomból valók. Szép dór oszlopaira hívja fel a figyelmet Margarita, én azért is a korinthoszi oszlopok díszítésére gondolok, és mindjárt arra is, mifélék lehettek e hely hajdani lakói. Ártatlan Pál apostol, milyen problémákkal kellett megküzdened ebben a szórványgyülekezetben, az itteniek szerették ám a pompát, és a test jogairól is megvolt a maguk filozófiája. Bizony itt előfordult, hogy valaki az anyósával folytatott viszonyt, vagy férfi férfit szeretett, vagy válni akart, vagy házasságot tört; ezt végiggondolva, mindjárt más perspektívát kapnak a szent szövegrészek. Látom a múzeumban a korinthosziak hibátlan művészi érzékét, a szobrokat, az ékszereket, az élő színekben lángoló, festett állatfejeket, no, itt nem lehetett könnyű dolga a térítőnek, míg megérttette, hogy a földi világ hiúság, a 81romló porhüvely semmi, hogy el kell fordulni a luxustól, ez gazdag és buja hely volt, komoly lemondást jelentett, ha a megtérő elszakadt régi életformájától, életstílusától. És milyen keszekusza világ lehetett itt eleinte, míg a friss keresztények együtt éltek a pogányokkal, s ugyan hogy lehetett ezeket a folyton elemző agyú görögöket meggyőzni arról, hogy Krisztus igazán feltámadt. Állok a hajdani zsinagóga romjai előtt, ahol az apostol is állhatott valamikor, nézem a sziklatömböt, amely a forrásház lehetett, amott a színház romjai, mögötte mozaik s valami maradvány az egykori római villákból. Különös érzés Korinthoszban lenni, hallgatni Margarita magyarázatát, míg jobb vállam mögött Pál apostol áll, bal vállam mögött meg Schiller, lábamnál, a rommezőn, a görög–római történelem, és előttem, ott túl, Akrokorinthosz csaknem hatszáz méter magas hegyén a Pegazus tombol; ez volt az a hely, ahol valaha megfékezte őt Bellerophon. Egy költő, egy szent és egy mitológiai szárnyas ló foglalja el az utas tudatmezejét. Mikor kimegyünk az ásatási területről, a kijáratnál kutat fedezünk fel, iszunk, mint a kacsák.

Kezd elviselhetetlenül meleg lenni.

Itthon azzal biztattak, akik tudtak nyári útiterveinkről, hogy Hellász bizonyára berendezkedett vendégei fogadására, s ha országjárásra megyünk, megoldják a hőségben nyilván levegőtlen autóbusz kérdését, van a görögöknek olyan járművük, amelyen kondicionált a levegő. Lehet, hogy van, a Behemót mindenesetre nem ilyen. Levegő után kapkod mindenki, pedig lengébben már nem lehet öltözni, mint ahogy mi tettük. Mindegy, fut velünk ez a sok kerekes sütőkemence, felettünk a kegyetlen napsütés, köröttünk a kánikula lehelete, itt benn semmi levegő, ami mégis, az megint kiszárítja minden 82nyálkahártyánkat, szánk kinyílik, nyelvünk megdagad ismét. Persze mindenki fegyelmezett. Akinek több pénze van, mint nekünk, megpróbálja újabb hideg itallal megbékíteni a testét, akinek nincs, locsolja magát kölnivízzel vagy veri az arca körül a levegőt, mint mi, egy újságból formált legyezővel. A kölnivíz, míg elpárolog, ad egy pillanatnyi enyhülést, aztán, sajnos, azt is félre kell tennünk, mert a sokféle illatszer összekeveredik, elviselhetetlenné erősödik, már meg attól kell köhögnünk. Most kezd ismerkedni a társaság, a franciák átkiabálnak egymásnak, az amerikaiak is beszélgetnek honfitársaikkal. Velünk nincs mit kezdeni, bennünket nem lehet kategorizálni, az udvariasság pár szavát, amelyre kiszálláskor-beszálláskor kényszerülünk, a franciáknak franciául, az amerikaiaknak angolul mondjuk. Margaritával aszerint beszélünk, amilyen nyelven ő szól hozzánk, de a kezünkben német az útikönyv, amelyet Pesten vettünk; utóbb kiderül, nyugatnémeteknek néznek bennünket, de ebben a minőségünkben sem kezd velünk beszélgetni egyelőre senki.

Margarita le se teszi a mikrofont, mondja hűségesen, mikor mi látható. Az ösztönöm azt súgja, hogy ha maga Szép Heléna látható kinn valami gutaütött fa alatt, akkor is csak maradjunk mozdulatlanul és hunyjam le a szememet, mert nem lehet kibírni ezt az ötvenfokos forróságot, de a vágy, amely annyit gyötört Hellász után, újra félrehúzatja velem a függönyt. Rettenetes érzés ez a „ma igen, s nyilván soha többé” tudata, hogy messze élünk innen, most kell megnézni mindent, nekünk nincs időnk arra, hogy elengedjük magunkat, vagy azt mondjuk bármire is: majd legközelebb. Hisz Margarita ilyeneket közöl, hogy amott az argoliszi völgyben látható Nemea, s erre mégiscsak elfelejti az utas, hogy olyan a 83ruhája, mint egy párahenger, és nem mer majd felállni az ülésről, mert a háta és a combja verejtéknyomot hagyott a műbőrön. Nemea, hiszen itt őrizte az ezerszemű Argosz Iót, és itt ölte meg Héraklész az oroszlánját, itt voltak hajdan a szent játékok is Zeusz tiszteletére, amelyek alatt szintén kötelező volt az istenbékéje, az általános fegyverszünet.

Pár perc híja van az egy órának, mikor az autóbusz átfut a Dervenakia hágón, most már bal felől is feltűnnek a hegyek. Az út elágazik, letérünk, az Atreidák tragédiájának véres vára jó négy kilométernyire fekszik Mükénétől. Schliemannra gondolok az út utolsó szakaszában, milyen érzés lehetett, mikor ásója követ ért a mindent belepő, elrejtő törmelék alatt, mikor kibontotta a vár csodáit, szemébe ragyogott a királysírok aranykincse, és bebizonyosodott, hogy neki volt igaza, neki meg az álmának. Sejtette ezt valamikor a gyermek Schliemann, a mecklenburgi Neubukowban, mikor kis ásójával kapirgált a homokban, hogy egyszer itt áll majd Argoszban, és szembenéz az Oroszlán-kapuval? Tudta, mikor tanonckodott vagy mikor Szentpétervárott volt kereskedő, hogy látni fogja ez alatt a hőségtől fehér ég alatt ezeket a különös, sivatagsárga, minden növényzet nélküli, a hőségtől színkopaszra borotvált, rideg és félelmetes hegyeket?

Persze hogy sejtette. Nyilván azért ment el később, már gazdagon, archeológiát tanulni Párizsba, és azért térdepelt Hisszarlik dombján az eltemetett Trója felett, és azért állt valaha itt, ernyőzve szemét a kalap alatt is, a sárga táj sárga fényében nézve Mükéné falait.

Mükéné vára úgy hat az utasra, aki a szó valóságos értelmében beteg a melegtől, lélegzeni is alig bír, még járni is nehezen, mikor kiszáll az autóbuszból, hogy nem84megy oda a kúthoz, amely kissé távolabb, bal felé ígéri vizét a vár lejáratával szemben. Nem megy a kúthoz, sem mosdani, sem inni nem akar, csak lépked, mint egy holdkóros, mint egy megszállott, a szürkésbarna várkapu felé. És közben hallja az Őrt, Aiszkhülosz őrét, a palota tetején, ahogy fohászkodik: „Ti istenek, kínomnak véget vessetek; egy hosszú éve őrködöm, s úgy fekszem itt az Átridák tetőjén hasmánt, mint az eb…” Ez az a hely, ahol Agamemnón élt, itt ölte meg őt Klütaimnésztra, itt ezeken a perzselt köveken, ezen a semmi növényzetet nem tűrő, gyilkos tájon hangzott Élektra bosszúkönyörgése, itt jósolt olyan hasztalanul Kasszandra a hálótársi hálóról, itt dölyfösködött Aigiszthosz, itt vezettek a lábnyomok, a fivér nővéréhez olyan hasonlatos lábnyomai Agamemnón sírjához. „Átok, kín, és keringő félelem”, amit az épület fala lehel. Itt állt a két árva, a meggyilkolt apa gyermekei, itt hívták a Moirákat és apjuk szellemét segítségül, tenyerükkel verve a sírt, s ezen a kapaszkodón, ahol most mi megyünk mind közelebb a várkapuhoz, futott le valaha Oresztész, nyomában az „éjruhás” Erinnüszekkel, itt sikoltott, visszanézve: „Nagyúr, Apollón, egyre többen vannak itt, szemükből átkos – undorító vér csepeg.”

Itt, ezen az úton.

Aki felfelé lépeget Mükéné várához, egy fal árnyékába kerül, amelyről rögtön elhiszi a monda magyarázatát: nem emberi kéz építette, küklopszok munkája volt. Óriási, egymásra fektetett, faragatlan kövekből épült a várfal, iszonyú és gyönyörű. Ahogy a várkapu felé közeledünk, szemközt is ugyanezeket a küklopszok idecipelte, csudálatos méretű és vadságú köveket látjuk. Itt olyan az atmoszféra, hogy az utas se nem mutogat, se filmezni nincs kedve, szívszorító érzés megállni Müké85né kapuja előtt. Szemközt az oroszlánok, amelyeket képről mind ismerünk, de milyen mások Mükéné fenevadjai a várkapu felett, mint a reprodukciókon. A fejetlen állatok egy oszlop körül ágaskodnak, pontosan a bejárat felett, a kapu faajtaja persze hiányzik. Mükénére a méretek is jellemzők: a kapu feletti szemöldökkő lehet vagy öt méter hosszú, s tán feleannyi széles, még látni rajta az ajtósarkok mélyedéseit. A szemöldökkő fölött háromszögletű nyílást hagytak a küklopszok enorm kövei, a hiányzó bronz oroszlánfejek valaha szembefordultak az érkezővel. Mit érezhetett az ókori vándor, mikor itt gyalogolt? Ugyanazt, amit mi. Soha életemben nem láttam még ilyen félelmes és szuggesztív helyet, mint ez az argoliszi vár, pedig jártam már föld alatti börtönben, pestises halottak középkori kriptájában és kínzókamrában is.

A kapun túl ásatások nyomai. Az oroszlánkapu jobb oldalán torony magaslott egykor, ha belépünk a bejáraton, az aknasírok területére jutunk. Itt ásott Schliemann, itt kereste Agamemnón nyugvóhelyét, s itt találta azokat a mesébe illő kincseket, amelyeket az athéni Nemzeti Múzeumban láttunk, innen származik a halotti álarc meg az aranyleveles korona. A belső és külső várfal között itt-ott kőgyűrűk, itt álltak valamikor a sírkövek, s alattuk a sziklába vágott, helyenként öt méter mély aknasírok. Itt őrizték a holtak földi kincseiket, aranyat, rezet, kristályt, alabástromot meg strucctojást, elefántagyarat, ez az egyetlen pillanat, mikor Margarita beszéde lazít valamit azon az állandó szorongáson, amit az utas Mükéné falai között érez, mert ezek a leletek valahogy az élethez kapcsolják a hajdani lakókat. Rákönyökölök egy romra, és tűnődöm, mit tétetnék én a síromba, bizarr eredmény jön ki, elnevetem magam.

Az aknasírok mellett épületek romjai, itt lakhatott a király közvetlen környezete. Lépcső vezet tovább, magasra, ezen egymagam gyalogolok fel, a többi turista mind lenn marad, és előredőlve bámul a híres sziklasírok belsejébe. Én nem tudom megfosztani magam attól az élménytől, hogy fel ne menjek a király lépcsőjén egészen a hajdani várig, amely réges-régen elpusztult már, csak lépcsője ép, s melynek csak alaprajza mutatja, hol állhatott a megaron, hol volt a férfiak lakosztálya. Innen, magasról, látom az argoliszi síkot, ha nem volna ilyen párától rezgő, iszonyú forróság, láthatnám a tengert is, de voltaképpen most nem tájélményre vágyom. Körbepillantok. Vagyunk vagy harmincan, mégis nyomaszt a magány; a veszedelem, a szorongató félelem szinte kitapintható most, fényes nappal is e majdnem fekete falak között. Nemigen szól senki, aki idáig nem hallott Argoliszról vagy nem ismeri eléggé a görög mondavilágot vagy a tragikusokat, az is csak áll. Olyan sárga itt a sárga, olyan kínzóan fekete a fekete, olyan gyötrelmes a hőség, olyan kopár a szikla, olyan mély a sír. Itt valaha sok embert megölhettek, és hiába vitték el az aknasírok maradványait, a holtak ma is haragusznak Mükénében. Én rossz archeológus volnék, én nem venném ki a sírból a strucctojást, ha egyszer maga mellé kívánta valaki, pedig ezzel csak butaságot követnék el, hiszen meg kell az utódoknak mutatni, milyen volt a réges-régen éltek halálkultusza. De hát én rosszul csinálnám. Ostobán. Mikor az apám meghalt, mi is betettünk egy tárgyat mellé a koporsójába, valamit, amit szeretett, pedig akkor még nem ismertem Mükéné aknasírjait.

Hogy elindulunk visszafelé, Margarita a kúthoz irányít mindnyájunkat. Még mindig azt érzi mindenki, varázs nyűgözte le, kétszer is ránk kell szólnia, míg végre észre 87térünk, s engedelmesen a kút felé lépkedünk, közben folyton-folyton visszanézünk az oroszlános kapura. A kútnál az egyik amerikai lány ereszti a vizet, a nők mezítláb tapickolnak a friss tócsában. Mosdunk, mosdunk, a ruhakivágásba csorgatjuk a vizet, a férfiak egyszerűen aládugják fejüket a kútnak, s csuromvíz hajukra teszik vissza a kalapot. Még nem ebédelni, pihenni megyünk a kopár völgyön át, hanem az Atreusz kincsesházának nevezett aknasírhoz, de ide nem gyalogol el mindenki, a társaság nálunk is idősebb része benn marad az autóbuszban, piheg, legyezi magát. Nem tudom, mivel jobb odabenn, aki ült álló gépkocsiban kánikula idején, tudhatja, hogy jobb a szabadban, kibírhatatlan, ha nem mozog a gép.

Egy darabig aszfaltos úton haladunk, aztán megint ásatási terület következik, kapaszkodnunk kell, ha nem is sokat. Ó, ez sajátságos kripta! A bejáratához úgy jutunk el, mintha egy akna mélyén haladnánk, csaknem vízszintes, jó harminc méter magas földfalak közt. Kapuja két oldalán – mondja Margarita – oszlopok álltak valamikor, zöld oszlopok, s ugyanolyan végtelen nagyságú kőtömbök alkotják a falait, mint a várfalat, Margarita szerint van közöttük száz tonna súlyú is. Az épületet tizenhárom méter magas kupola koronázza, belsejében áldott és félelmes hideg. A kripta jobb felé nyíló sírkamráival rendkívül nyomasztó, itt igazán lehetne hűsölni, még a halál jelenlétének hűvössége is enyhítené az agyoncsigázottakat, ám nem élvezi az utas, én például szimplán és együgyűen félek, ezen a felfelé egyre szűkülő kőkörök alkotta, leginkább egy különös kőméhkashoz hasonlatos, morbid helyen. A falak nedvesek, hidegen izzadnak az óriási kövek. Valaha az egészet föld védte kívülről, vastag földréteg – hallom a 88magyarázatot –, aki nem tudta, mi rejlik itt, nem sejthette volna. „Értem – mondom –, befedték, hogy ne bántsák azok, akik esetleg ki akarnák rabolni.” Margarita a fejét rázza, és közli, azért fedték be olyan gondosan és légmentesen, hogy a holt szelleme vissza ne tudjon járni kísérteni. „Ahá!” – mondom, és most még intenzívebben érzem Mükéné véres mítoszai valóságát. Hogy vissza ne jöjjön! Ez nekem soha nem jutott volna az eszembe. Látszik, hogy nekem csupa olyan halottam van, akit voltaképpen folyton visszavárok.

A Xeniában ebédelünk, s teraszáról, ahová az első, a Chat-túrán kapott igazán kitűnő ebédet szállítják, páratlan a kilátás. Most, hogy eltávolodtunk a palotától és körzetétől, megtört a varázs, amely a fellegvárban és közvetlen környékén olyan babonásan érezhető, s még holtra pörkölt vegetációjában, fekete sziklái közt is megnyilvánul. Itt lenn virul a délszaki táj, és fűszerszagú hűvössel vár a vendéglő. Margarita nehezen tudja rábeszélni kávé után a társaságot, hogy folytassuk az utat, ezen nem is csodálkozom. Mindenki letört, az autóbusz reggel hét után szedett össze bennünket a különféle hotelekből, fél tíz utánig ácsorogtunk a Kolokotronin, azóta láttuk Daphnit, a korinthoszi csatornát, bejártuk Korinthoszt, Mükénét, s a legnagyobb hőségben mehetünk megint tovább. Ebben az órában rendes körülmények között mindenki ágyban fekszik és alszik Hellászban, minket meg tovább ragad a levegőtlen, tüzes Behemót. Ma csak Naupliában lesz igazi pihenésünk, a tengerparton, addig még Epidauroszt is látni kell. Aludnánk a Behemótban odáig, csakhogy nem lehet a légszomjtól, kapkodunk a levegő után.

Argoszon átfutunk. Polüdipszion Argosz, szomjas Argosz, súgja az emlékezet, és Csándy Katalint idézi 89mellé, hisz Argosz gyakran kiszáradó folyóin Danaosz lányai segítettek. Elnevetem magam, mert eszembe jut, hogy az ókorban részegeseknek és tolvajoknak tartották ennek a tájnak a lakóit. Micsoda rossznyelvű világ volt az is; s hogy megfért ezzel a rossznyelvűséggel mondateremtő képzeletük csodája. Egyik legnagyobb mondai élményem, Kleobisz és Bitón története itt játszódott le, Argosz közelében, itt volt Hérának az a szentélye, amelyről a monda beszélt.

Fut az autóbusz, egy lelket se látni semerre. Vágyva nézünk a felbukkanó házakra, amelyeknek bereteszelt, fehérre mázolt vagy színtelen fatáblái mögött nyilván alusznak a lakók. Megszégyellem magam, igyekszem leküzdeni a kimerültséget, magyarázom magamnak, hogy nemsokára látni fogom azt a csodálatos színházat, amelynek nemigen van párja, azt, amelyről Lela annyit beszélt, és Aszklépiosz szent ligetét, a hajdani gyógyhely maradványait. Margarita azt ígérte, Epidauroszban jó lesz a levegő, ott több a víz, sok a virág, felüdülünk. Maradék kölnivizemmel megkenem a homlokomat, megpróbálok kiegyenesedni a görnyedésből.

Epidauroszban dús növényzetet ver a nap, surrognak a locsolók a hajdani szentély és az ókori klinika romjai között, citromsárga kánnák, eukaliptuszfák, pálmák, nagy virágú cserjék között kanyarognak az utak, s igazi a fű és zöld, jó szagú, nem az a szerencsétlen, feketére pörkölődött, amilyet eddig láttunk. Árnyék van, alig akarjuk elhinni, sőt vannak italos bódék is és lehetőség, hogy valaki leüljön a pázsiton, a levelek illatos szélben legyeznek. A gyógyítás istenének szentélyeit mindig a nagyvárosoktól távol, ligetekben, berkekben, tengerpart közelében létesítették, ennél szebb gyógyhelyet nem lehet elképzelni sem, mint Epidaurosz oázisa Mükéné 90sárga sivataga után! Aki meg akarja nézni a színházat, annak még tovább kell gyalogolnia, az út nem is rövid, ám ez megint olyan pillanat, mikor nem engedheti el magát a fáradt turista, ugyan mikor kerül ő még egyszer ide, mikor járhat megint Aszklépiosz szent ligetében.

Az emlék megint együtt gyalogol az utassal, látja magát, mint kisgyereket, ahogy megbámulja Nagy bácsi patikájában a fürtös szakállú, lyukas szemű szobrot, micsoda furcsa bácsi, és milyen hiányosan van felöltözve, alig takarja valami, ami mégis, az szerencsére lenn. A kezében bot van, a boton meg kígyó. Aszklépiosz a legrejtelmesebb férfiak egyike volt a szememben, míg apám meg nem magyarázta, hogy ő a gyógyító isten; Hügieiáról, a lányáról, aki kehelyből itatta apja szent állatát, a kígyót, sokáig azt gondoltam, a felesége, nagyon összeillettek. Mikor kiderült róluk, hogy egyik sem patikus, csak isten, kicsit alább szállt az értékük, az isteneket kicsi koromban kevésbé kedveltem, mint későbben, mikor már serdültem.

Állok a hőséget tompító, illatos, folyton rezgő levelek árnyékában, és nézem a romokat. Itt volt a szentély, amott a klinika, ahová messze földről elhozták a betegeket, itt gyógyítottak a papok sokkterápiával. Mind elbámulunk, mikor Margarita elmeséli, hogy ezt már akkor is ismerték, az ókorban, a sokkterápiát. Megpróbálom elképzelni, milyen lehetett, mikor az ágyban fekvő beteg mellé besurrantak a szent kígyók, vagy mit álmodhatott az inkubációra felvett páciens a surrogó, sziszegő homályban, Rómára is gondolok, mekkora hitele lehetett az itteni szentélynek, ha a pestis idején innen vitettek maguknak gyógyító szent kígyót Itáliába. Rómában egyik kedvenc pontom az a tündér sziget, szemben a hajdani zsidóvárossal, ami a kígyó alakjában 91innen odavitt Aszklépiosz lakóhelye lett, írtam én erről a szigetről a Hullámok kergetésé-ben, még most, Epidauroszban is elfog az a nevenincs jó érzés, amely mindig elönt, valahányszor rá emlékezem. Most itt állok, ahonnan az a kígyó útra kelt, elképzelem, hogy kiválasztják társai közül, s aranyozott, levéllel bélelt kosárban átküldik szegény pestises latinokhoz, hogy gyógyítsa meg őket. Vannak pillanatok, amikor a halandó naivabbul, meghatottabban érzi reménykedő, félő ember mivoltát. Ugyan miféle kígyót küldhetne Epidaurosz az én pestisemre? – tűnődöm. A szimbolikus pestisre, ami kinél-kinél egyéni, és amire néha olyan hevesen kívánjuk a szent kígyót?

Epidaurosz színházának ötvenöt sorát harmincezer néző számára építették az időszámításunk előtti negyedik században, az ülések belesimulnak a hegy ölelésébe. A hegyoldalt úgy mélyítették, szabályozták a hegyhát pereméig, hogy kiadja az egymás fölé görbülő sorokat. Itt is tartanak fesztivált minden évben, mikor beérünk a színházba, még bedíszletezve áll a színpad, mintha jelezni akarná, semmi sem változott pár ezer esztendő óta: tegnap is volt előadás.

Nagyságára nézve Görögország második legnagyobb színháza ez, hála a gondos archeológiai munkának, teljes szépségében mutatkozik meg mai nézői előtt is. A hegygerincről növényzet kukucskál le a színpad felé, elkezdünk felkapaszkodni a feljárókon. Margarita biztat, menjünk csak fel a legmagasabb pontig, mutatni akar valamit, bebizonyítani, hogy ez a világ egyik legcsodálatosabb akusztikájú helye. Megyünk, engedelmesen, már nagyjából egy szinten vagyunk a hegytetővel, alattunk a mélyben rettentően messze és lenn a színháztér, kellős közepén meg egy innen nagyon picinek 92látszó Margarita. Most int, hogy figyeljünk, elhallgatunk, aztán mintha vezényszót hallottunk volna, szinte egy mozdulattal kapjuk fel a fejünket, s elbámulva és meghatottan egymásra nézünk: Margarita sóhajtott odalenn. Sóhaja, ez a nem is erőltetett, külön levegővel beszívott levegő, ott rezeg előttünk a hegy tetején, a színház legutolsó, legfelső sorában, a legrosszabb helyen. Margarita int, mi visszaintünk, sóhajt még egyet, s a sóhaj száll az ötvenöt nézősoron át, tisztán, kivehetően, mintha mikrofon volna a fülünk mellett. Most valamit elővesz, leejt, szinte megüt bennünket a fémes pördülés zaja, olyan messze van, hogy nem láttuk, mi van a kezében, csak a hang árulta el: a kőre ejtett egy pénzdarabot. Visszaereszkedünk az orkeszterára, most egy francia csoport megy a helyünkre a legfelső sorba, még megvárjuk az ő vezetőjük produkcióját is. A francia vezető nem perget pénzt és nem is sóhajtozik, hanem elkezd szavalni: Racine-t szaval, a Phaedrát. Olyan halkan mondja, mintha csak álmában suttogná a sorokat, s fenn a csoportja lelkesen gesztikulál, jelzi, hogy értik. Megrendítő élmény Epidaurosz színháza, most persze bánjuk, hogy nem akkor jöttünk ide, amikor még folyt a fesztivál, s nem láthattuk itt, ebben a környezetben, valamelyik tragédiát – egy kicsit bús vagyok, mikor kimegyünk a színházból. Akkor még nem tudom, hogy Delphiben ennél is szebbet látok majd, míg köröttem a Parnasszus bozontos hegye figyel, s nem tudok majd se megmoccanni, se megszólalni a gyönyörűségtől.

Nem hagyjuk el Epidauroszt, míg a múzeumba is be nem néztünk, megbámulom a fogadalmi táblácskákat. Hány ilyet láttam már, de mindig újra meghatnak naiv képeikkel a primitíven ábrázolt kezek, karok, lábak. Az orvosi műszereket is összegyűjtötték, megrázom a feje93met, míg végiggondolom, hol a kéz, amely dolgozott velük, hol a beteg, akin használták.

Miért él annyival tovább a tárgy, mint az ember? Azt hiszem, én voltaképpen nem szeretem a tárgyakat. Mindig örülök, ha eltörik egy bögre.

Mint minden Aszklépiosz szentély körül, itt is sok a víz. Valamennyi kútnál újra megmosakszunk, porosak és elcsigázottak vagyunk, Margarita, mint egy szigorú kis nevelőnő, aki akarata ellenére, tisztán csak a mi érdekünkre való tekintettel, meghajszolt bennünket, bocsánatkérően mosolyog, azt mondja, most aztán irány Nauplia, ott nem lesz semmi látnivaló, csak hotel, fürdőszoba, alvás, evészet és a tenger, amelynek partján nem érezzük majd az egész nap gyötrő hőséget. Ez volt a legnehezebb napunk, ennél már csak könnyebbek következnek, de csak így lehetett praktikusan széttagolni az utat, mert Olümpiára, ahová holnap megyünk, mégiscsak kell huszonnégy óra, s ha meglátjuk Delphit, megértjük majd, hogy ott másfél nap sem elegendő. Hát csak türelem, mindjárt pihenhetünk. Akik közülünk leheveredtek a pázsiton, frissítőt ittak vagy szundikáltak, míg mi odajártunk, bűntudatosan néznek ránk, akik mindent megnéztünk, ami csak látható volt. Hogy milyen az út Naupliáig, nem tudom. Hirtelen azt érzem, szemhéjaimon szempilla helyett egy-egy tűsor áll, szúr és fáj, ha nyitva tartom, hát inkább lehunyom a szememet. Aludni nem lehet, mert Margarita folyton magyaráz, hogy mit, azt ezúttal sem angol, sem francia verzióban nem értem, nem érteném akkor se, ha hirtelen magyarul szólalna meg. Teljesítőképességem végső határáig jutottam Epidauroszban.

Nauplia valóban a tengerparton fekszik, vidám, nagy forgalmú város, a víz ezen az alkonyon, amelyen 94megérkezünk, meghatóan szép. A nap éppen alászáll, szelíd sugarak rezegnek a tengeren, amelyen óriási hullámok dagadnak, és áldott szél fúj, hirtelen valósággal hűvösbe kerülünk. Miután nem luxusosztályon utazunk, mint az amerikaiak meg a legtöbb francia, a mi szállodánk nem a sziklatetőn van, s nem is a tengerre nyílnak az ablakaink, de ezzel ebben a pillanatban igazán nem jut eszünkbe törődni. Szobánk van, nem fut alattunk jármű, nem kapaszkodunk sziklák és romok közt, nem kell figyelni semmire, amellett nem hallunk sem angol, sem francia beszédet, lehet magyar félszavakat váltani. Rendes beszélgetésre nincs erőnk, egyikünk szétrakja kevés holminkat, másikunk már a fürdőszobában áll és csorgatja magára a vizet. Mire mindketten megfürdünk és ágyba bújunk, hogy pihenjünk vacsoráig, már a félszavaink is elfogynak, hümmögünk és nyögünk, ebből kell kinek-kinek kitalálnia, hogy egyikünk azt kéri, ne égjen a villany, a másik meg afelől érdeklődik, mi legyen a döntés, elfogadjuk-e a rokonszenves professzor házaspár meghívását vacsora után egy koktélra. Mi nem ott lakunk, ahol ők, azért a bizonyos koktélért fel kellene kapaszkodnunk az ő hegyi hotelükbe, ahonnan nyilván gyönyörű a kilátás az esti tengerre, de isten tudja, bírunk-e mi még öt lépést is megtenni. Majd vacsora után kiderül. Úgy alszunk el, mintha leütöttek volna bennünket, az ájulás vagy az Evipán tesz ilyen különös előzménytelenséggel pontot a látható világ után.

Nyilván a tenger hatása, hogy frissen ébredünk. Még egyszer zuhanyozunk, felöltözünk a vacsorához, aztán lemegyünk a hallba. Egyik útitársunk, egy norvég kislány, lenn topog, megkérdezzük, mire vár. A melltartóját keresi, a fürdőruhája melltartóját, amelyet kimosott, 95kitett az erkélyre száradni, de a szél letépte és elvitte, míg aludt, most majd nem tud strandolni nélküle. Megkérdezi, nem tudjuk-e, hogy mondják görögül melltartó, mert akkor bemegy érdeklődni a környező házakba. Nem tudjuk, s egyszerre teljes komikumában előttünk van az iskolai nyelvtanulás steril volta. Hat évig tanultam görögöt, s teljesen világosan emlékszem, hogy kell mondani a homéroszi hősről, hogy szőrös mellű vagy kutyaképű, vagy mi a hétbőrös pajzs meg a kelevéz neve, de sejtelmem sincs, hogy nevezik a melltartót újgörögül. Norvég kislányunk nem tágít, s rendkívüli izgalmat kelt a hotelszemélyzetben, mert körbemosolyog és többször a mellére mutat, elmenekülünk, hogy szabadon nevethessünk. Most látjuk csak, hogy ez a turista kategóriás szálloda sem utolsó, hallunk egy teljes fala üveg, a tengerre néz, s olyan elképesztő közelségben érzékelteti a vizet, hogy szinte érezzük a hullámokat. Komikus élmény: vissza kell fordulnunk kardigánért, tán huszonöt fokot is zuhant a hőmérő epidauroszi lihegésünk óta. Én megyek érte liften, visszafelé a francia nászutasokkal találkozom, csak állnak a lift előtt, nem is köszönnek, pontosabban: nem fogadják, mikor én rájuk köszönök, csak másodszorra rezzennek fel abból a súlyos varázslatból, amely megigézte őket. Teljesen mindegy ezeknek a drágáknak, hol gyalogolnak vagy mit csinálnak, úgyis csak egymást nézik mindenütt. Így bámultak egymás szemébe Daphniban, a színházban, Korinthoszban, így nem néztek körül a múzeumban, nem pillantottak le a csatornába, a kis asszony ennek a kedves fiúnak a narancsszínű ingéhez döntötte szép fejecskéjét, és mindenütt csak felmosolygott rá. Megindító látvány ez a két gyerek, csak azt nem érti az ember, miért terhelik magukat ilyen fárasztó körúttal, ahhoz, hogy szüntelenül 96egymást nézzék, igazán kár itt zötykölődni a Chat autóbuszán. Mikor feleszmélnek, hogy ott állok mellettük, a fiú közli, valami baj lehet a motorral, hiába hívja a liftet. Nem jön? – csodálkozom, s kinyitom a liftajtót. A kabin ott áll előttünk, réges-régen feljött, csak nem vették észre. A kis asszony nagyot pirul, aztán elkezdünk nevetni mind a hárman. Ők mulatnak a legjobban saját magukon.

A vacsoránál annyit iszunk, hogy a pincér nem győzi hordani az újabb és újabb korsó jeges vizet. Mikor elindulunk sétálni, öt perc múlva rémülten érezzük, hogy ezen a napon nyilvánvalóan minden nedvesség elpárologhatott a testünkből, mert újra szomjasak vagyunk, ismét tele kell tölteni magunkat. De hogy? A fürdőszobánkban folyó víz ihatatlan, hiába folyik a csapból, sose hűl le, olyan meleg, hogy hányingert okoz, nem hűti le az embert. Visszamenni az étterembe, újra inni kérni szégyellünk, hát hiszen már befejeztük a vacsorát. Üljünk be egy kávéra valahová, javasolja némi fejszámolás után T. Itt hűvös van, nézhetjük a tengert, a kávé nem nagyon drága, s ahhoz mindig rengeteg pohár friss vizet adnak. Elborulok a kecsegtető ajánlattól, mert hat hétig akarunk maradni, s a szigetekről, főleg Rhodoszról, ahová készülünk, rémhíreket hallottunk, milyen drága, és spártai spórolást határoztunk el mindaddig, míg a Chat gondoskodik rólunk, megfogadtuk, hogy semmi külön kiadásba nem bocsátkozunk a túra alatt, elvégre tisztességesen ellátnak bennünket. Ám most, sajnos, muszáj, elepedünk másképpen. Akkor viszont ne kávét, javasolom, azt eleget ihatunk Pesten is, rendeljünk portokaládát, az se drágább, nagyon frissít a friss narancslé. Megszavazzuk a portokaládát, elindulunk a part menti asztalsor felé. Kevesen ülnek kinn, nagy a szél, csapkod 97a tenger, késő is van már, az itt lakók nyilván hazatértek, az ismerős turisták közül se látni senkit, mindenki fáradt lehet a mieink közül.

Az egyik asztalnál éppen fizet egy úr. Nem görög, mert térkép és angol feliratú útikönyv van nála, filmfelvevő gép is, összerakja a holmiját, készülődik, a pincérnek, aki előtte áll, egy tálcán több pohár jeges víz van a kezében, nyilván a vendégnek hozhatta, nem számított rá, hogy ilyen hamar elmegy. Vissza már nem viszi a tálcáját, leteszi a fizető úr asztalára, aki már meg is indul kifelé, nagyon sok borravalót adhatott, mert a pincér hajlongva kíséri az asztalsor legvégéig. Hajlong, sokáig, és háttal áll nekünk, néz a vendége után.

Hermész, útonjárók és csalók istene, remélem, megérted, hogy elloptuk az úr otthagyott vizét. Mint a mókus, már be is siklottam a pincér háta mögött az árván maradt asztalhoz, leöntöttem két pohár vizet a torkomon. T. nehézkesebb, őt agitálni kell, de aztán enged a rossz sugalomnak, mert a szomjúság és a kevés pénz minden morált lebír. Ő is belopakodik, a pincér még mindig háttal áll nekünk, ő is lekortyol két pohár vizet, aztán kézen fogva kirohanunk az asztalok közül. A tenger bőg, mi úgy nevetünk, hogy köhögni kell. Futunk valami tér felé, a sötétben nem látni a szobrot, amely ott magasodik, a házak régimódiak erre, századvégi faredőnyök és teraszok védik. A kertekben gumifák, fura termésük lehúzza az ágakat, léggyökereik különös árnyékot rajzolnak a himbálódzó utcai lámpák fényében.

Naupliáról két képem marad, egy esti és egy reggeli. Az esti azt mutatja, hogy a szél felkorbácsolja a tengert, előttünk egész közel picike sziget, látni a rajta levő, várszerű, különös épület sziluettjét, kivilágított ablakait. A hullámok bömbölnek, át-átcsapnak a parti sétány 98mellvédjén, én összehúzom magamon a kardigánt, és érzem, hogy meztelen lábam fázik. Az ég sávos, narancsszín, piros, kék és lila sávok mosódnak össze rajta később egyenletes feketévé. Hold nincs, csillagok sem, csak fúj-fúj a szél, és haragszik a tenger. Persze nem megyünk el a kedves házaspárhoz, mert mire bejárjuk a csillogóra világított utcácskákat, amelyekben a bazárok sora késő éjszakáig árul, mint Athénban meg mindenütt, ahol sok idegen megfordul, s megbámuljuk – igazán kanti módon – a sokféle árut, lábunk már azt mondja, nem óhajt felkapaszkodni a szikla tetejére a csodaszállóba, és sokkal okosabb, ha alaposan kialusszuk magunkat Olümpia előtt, mert holnap se lesz könnyű napunk. Átszólunk telefonon a professzoréknak, hogy, sajnos, nem tudunk átmenni, az az érzésem, rendkívüli megkönnyebbülés fogadja a bejelentést, azok is a mi korosztályunkba tartoznak, azok is érzik a lábukat, boldogok, hogy lefekhetnek. Nyugodtan és álomtalanul alszunk Naupliában.

A reggeli kép Burdzi, a napvilágon látott sziget. Az étterembe már csomaggal kell lemenni, Margarita sürgeti az indulást. Van időnk jól szemügyre venni a különös vízi erődöt vagy mit, amely éppen szemben van a szállodánkkal. Margarita elmagyarázza, mit látunk, mi az a valami, ami a sziget egészét kitölti: szintén hotel, de az aztán a luxusnál is luxusabb kategória, oda nem lehet csak úgy bemenni, aki ott lakik, csónakkal közlekedik, nincs más mód, hogy elérje a szárazföldet. Valaha itt börtön volt, itt őrizték a halálraítélteket, ezen a tenyérnyi szigeten, ebben az erődben, amelyet hotellá alakítottak. Elképedve nézem a most is arra felé tartó csónakot. Én nem szeretnék a világ legszebb szállodájában se lakni, ha tudnám, hogy a falai között valaha halálraítél99tek várták a kivégzésük óráját. Én ott egyáltalán nem tudnék aludni.

Tegnap változhatott az idő, ma hűvös a reggel is. Elindulunk. A bejelentésre, hogy elhagyjuk Argoliszt és átmegyünk Árkádiába, mindenki felfigyel, kivéve a nászutasokat, akik most is egymással foglalkoznak, és szerintem nem is hallották, hogy Margarita megszólalt. Bár a véletlen az antik világot elég jól ismerő társaságot hozott össze ezen az úton, azt hiszem, senki se hallgatta a vezetőnket olyan érzések közt, mint mi, a két magyar. Ha tehetném, kivenném Margarita kezéből a mikrofont, és azt mondanám ezeknek az idegeneknek: „Hölgyeim és uraim, úgy nézzenek majd szét Árkádiában, hogy erről a tájról álmodtak valamikor olyan magyar költők és írók, akiknek még a fővárosig is probléma volt eljutni, és mi ketten, akik itt ülünk a Chat autóbuszán, állandó meghatottsággal küszködünk, mert eszünkbe jut az Arcadia pör, és mindjárt az is, milyen hiába levelezett Batthány herceggel Kazinczy a Magyar Arkászok, a létesítendő Magyar Irodalmi Társaság ügyében, és eszünkbe jut áldott öreg szentünk, Virág Benedek, akit úgy találtak meg a halottas ágyán, hogy csak a tyúk kapirgált nyomorult, elhagyott teste körül. És Berzsenyi is eszünkbe jut, aki így énekelt: »Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti… Itt Arkádia zöld halmai nyillanak« s aki csak olvasott erről a vidékről, nem láthatta sose, hisz keserű szívvel töprengve Kölcsey kritikáján, irdatlan messzire élt nemhogy innen, de Pest-Budától is, a magyar »Larisszán«. A Dunántúlt nevezte így, s látják, mi tegnap elhaladtunk az eredeti Larissza mellett. Magyar szellemhad követ itt bennünket, mit tudják önök, mit hordunk magunkban népünk irodalmáról, miféle emlékeket, itt jár velünk Csokonai is és Babits, a »klasszikus 100álmok« álmodója, meg Arany, aki Arisztophanészt fordította, és »Marathon győzedelme után« nem juthatott el soha idáig. Margarita, kedves, ne nézz ránk most, fura képet vág a két magyarod, akit amúgy se tudsz sehogy sem hová tenni, akiket néha olyan csodálkozva nézel, mint két ismeretlen csudaállatot.”

Árkádia gyönyörű. Hegyen-völgyön fut át az autóbusz, fenyő, tölgy és olajfa virul mindenütt. A völgyekben – szokatlan ezen az ínséges földön – hatalmas szántóföldek. Sok a nyáj is, gömbölyű barikák ugrálnak a hegyek lejtőjén, és szamárkákat is látni, jól táplált, vidám szamárkákat, ezúttal teher nélkül, csak legelésznek a völgyekben és időnként meghengergőznek a magas fűben, vagy érdeklődve néznek az autóbusz után. Víz van erre, sok áldott víz, patakok a vidám házacskák között, Argolisz keserves, aszú táj Árkádiához képest; persze hogy isteneket, múzsákat és mosolygó berki lényeket képzelt az ókori fantázia erre a tájra. Rengeteg a méhes, szokatlanul buja és illatos a fű, sok a vadvirág. Olyan idilli táj ez, olyan nevető! A nevek, amelyeket Margaritától hallunk, Horatiust is visszahozzák, az Erümanthosz meg az Alphiosz szó ismerősen cseng. Árkádia, amiről valaha annyit tanult, olvasott, gondolkozott az ember – el lehet hinni, hogy itt vagyunk?

Tripoliszban felvettünk tizenöt utast, most aztán tele az autóbuszunk. Ez olyan praktikus lehetősége a Chat utazásoknak, hogy ha az utas kedve tartja, a túrát bárhol meg lehet szakítania, s akkor és oda folytathatja, ha az árkülönbözetet kifizette, amikor, ahol és ahová óhajtja. Ez könnyűvé teszi annak az országjárását, akinek elég ideje és pénze van; ha – mondjuk – megkedvelte Naupliát, nem kell a megérkezése utáni másnap reggel azonnal továbbmennie, mint nekünk, maradhat, ameddig 101akar, az általa megszabott idő után jön majd egy másik Chat-autóbusz, azzal utazik tovább.

Az út, amelyen haladunk, vad és meredek, a sofőr most nem is felel senki kérdésére, nagyon kell figyelnie. Mikor elfutunk Mantineia mellett, és Margarita közli, itt halt meg a thébai Epameinondász, először békélten hallgatom, aztán hirtelen, ahogy már szokott, elönt a méreg. „És a többi?” – kérdezem Margaritától. – „Hát hiszen itt elpusztult szinte az egész hadsereg! A többivel mi lett? Az ma is él?” Margarita zavartan néz rám, nem érti, mi ütött belém. Hiszen ha meg tudnám magyarázni! Ám gyermekkorom óta felbőszít, ha azt hallom, hogy X vagy Y hadvezér elesett itt vagy ott, mert számtalan nem ismert katonája is meghalt ugyanakkor, csak éppen azok nevét nem tartja számon a történelem, pedig azok miatt is sírt az anyjuk meg a feleségük, és azoknak is csak egyetlen életük volt. Én nem irigylem Epameinondásztól, hogy a Chat touron emlegetik, de legalább annyit mondjanak még a neve mellé, hogy „hadseregével együtt”, mert így igaz és így igazságos.

Pihenőt Vitinában tartunk, a hegytetőn, olyan hideg van, hogy meglátszik a lehelet – alig hisszük, hogy előző nap ájuldoztunk a hőségtől Korinthoszban, vagy voltak, akik már nem bírtak felkapaszkodni az epidauroszi színházba. Mindenki előszedi kötött kabátját, a férfiak is. Mulatságos helybeli ételkülönlegességeket kapunk, mézzel kevert joghurtot, híres az itteni méz. A különös keverék jobban frissít, mint a kávé, amit egyébként szintén ingyen adnak – jár a túra résztvevőinek. Rengeteg apró bolt van itt is, a franciák, az amerikaiak vásárolnak, igazán itt barátkozunk össze a norvég kislányokkal, akik közül a nagyobbik tegnap a melltartóját nyomozta Naupliában, ettől fogva hűséges asztaltár102saink lesznek egész úton. Az egyik most érettségizett, a másik még gimnazista, rengeteg pénzzel engedte el őket az apjuk, a tizennyolc éves vigyáz a kisebbre. Egyben mindig egyetértenek: mindent meg akarnak venni. Gyönyörű nevük van, a nagyobbat Héfének hívják, a kisebbiket Ütének. Héfét még csak le tudjuk beszélni róla, hogy megvegyen tizennyolc drachmáért egy kisebb hordó nagyságú cserépedényt, Ütét nem, az hozza nagy büszkén az iszonyú méretű valamit, csak azt nem tudjuk, hogy fogja majd elcipelni Oslóig, ahol laknak.

Esik. Megdöbbentő élmény! Hideg van, alig látni át az autóbusz üvegén. Itt már van folyó is, és egyre magasabbak a hegyek. Langadia falu olyan, mintha az égből pottyant volna a hegyoldalra, mintha csak úgy odacsapták volna a házakat a fák közé, a sziklák tetejére. Margarita közlése szerint itt minden lakos építész, látszik is az épületeken, olyan szépen, olyan szeretettel tervezték ezeket a hófehér fészkeket. Sztavrodrominál leereszkedünk a sziklába vágott, csodálatos hegyi útról a Ladon völgyébe, aztán ismét hol hegyen, hol völgyön iramlik át az autóbuszunk, egy darabig az Alphiosz medre mellett haladunk, majd átkelünk rajta, így érkezünk meg Olümpiába. „Élisz tartományban vagyok – gondolom –, Zeusz földjén. A parton szivacsot halásznak, itt is sok a legelő, jól nő a gabona, híres a szőlő, a gyapot, a gyümölcs. Élisz. Olümpia.” Mondok is valamit, T.-nak suttogok. „Megnyílt előtted fényes Olympiád, Indulj vezéred zöldkoszorús nyomán, A nem halandók pályabérét A haza szent keziből kinyerni.” – „Tessék?” – kérdezi Margarita, megrázom a fejemet, mosolygok. Utóbb úgy megszégyellem magam ezért a fejrázásért, mintha hirtelen hazaáruláson kaptam volna rajta magam, s megpróbálom elmagyarázni ennek a görög nőnek, ki volt Ber103zsenyi, és mit jelentett irodalmunkban. Hallgatja nagy figyelemmel, még kérdez is, egy cseppet meghatódik.

Ebédidő van. Frissen érkeztünk, nem volt meleg, ami elcsigázzon, éhesek vagyunk. A társaság megint kétfelé válik, a luxusosok mennek a múzeum közelében levő dombon büszkélkedő luxushotelbe, mi turistakategóriások a főutcán maradunk, egy jóval egyszerűbb szállodában. A város alszik, a szemközti hotel fala vöröseslila bougainvillea-függöny mögött szendereg, megörülök neki, akár Athénben Bruckmann tücsöknek, a bougainvillea valahogy évek folyamán szimbólummá vált a számomra, akár a tenger bizonyos színe vagy az alkonyba berajzolódó, húsos, fává nőtt kaktuszok, ezek azok az elemek, amelyek tudatosítják bennem, hogy délen vagyok. Akkor még nem sok látszik Olümpiából, a kezdeti felfedezésen túl, hogy gazdag növényzetű s kellemes klímájú helyre jutottunk, csak később, este, mikor bejárjuk Élisz híres városát, látjuk meg, hogy két pontosan elhatárolható negyedre oszlik, s ez a kettő sokkal közelebb van egymáshoz, mint másutt, Korinthoszban vagy akár Epidauroszban is. Van egy modern, a nagy idegenforgalom igényeit szolgáló internacionális rész, amely csak annyiban görög, hogy a boltsorok árui a hellén specialitásokat zúdítják a bámészkodók elé, a mindenhol látható, görög vázaképeket utánzó bárányirha lábszőnyegeket, füstölőket, kávéfőzőket, arany stólákat, papucsot, kupát és maszkot. Szálloda szálloda mellett kínálkozik, rengeteg a kávézó, fagylaltozó, szörpárusbódé meg a vendéglő, a modern Olümpiának fel kellett készülnie rá, hogy el tudja helyezni számtalan látogatóját.

Az antik rész szintén közel esik, vagy ötpercnyire van a szállodánktól. A szent kerületet, az Altiszt a modern Olümpiával összekötő épület a múzeum, amelynek 104meglátogatására délután kerül sor. Ebédelünk, itt aztán töményen nemzeti ételeket, ízlik, bár olajosabb, mint az ízlésünk megkívánná. Sült paradicsomot kapunk előételnek, utána báránysült van, ebből nem kérek, nem mintha rossz volna, csak én őzhúst sem eszem soha, és a báránynál is mindig eszembe jut, hogy saját első verseskötetemnek Bárány volt a címe, és hogy szülővárosom régi címerében bárány állt, zászlót tartott a mellső lábával, és én ezt a bárányt mindig megsimogattam pici koromban a debreceni városháza folyosója falán, apám magasra tartott a karjában, hogy elérjem. Én nem tudok enni sem őzből, se bárányból. Dinnye is van, csodálatos, ez az embertelen nap annyi édességet ragyog bele az itteni gyümölcsökbe, hogy összeragad az ember ajka. Valami keveset alszunk ebéd után, mielőtt elindulnánk a múzeumba, ezúttal nem az autóbusz visz el odáig, nem érdemes beszállni ilyen kis távolság miatt. A kapu előtt találkozik a csoport, Margarita bevezet bennünket.

Mint mondtam, a múzeum az Altisz határán fekszik, egy dombon, Curtius szobra az első, amit észreveszek benne, sokáig nézem jól ismert vonásait, igazán nem hittem volna, hogy éppen Olümpiában találkozunk. Mennyit forgattam az egyetemen a könyvét, s milyen reménytelenül lapozgattam, nézegettem a reprodukciókat benne. Most itt a szobor és itt vagyok én is, Olümpiában, és mint már annyiszor, megint megszégyellem magam, mert miért is voltam én olyan fiatal lány, aki rögtön, eleve belenyugodott abba, hogy a világ szépségei nem járhatnak neki, még akkor is, ha az a világ, amelyben én fiatal lány voltam, olyan világ volt, amely nem kedvezett az ábrándozásnak. Margarita odavisz bennünket az ókori Olümpia makettjéhez, s elmagyarázza, mit fogunk majd látni, ha átlépünk a romkerület kapuján.

Nagyon hézagosan emlékszem már rá, mit tanultam valamikor Olümpiáról, jó, hogy így összefoglalja. Milyen szép lehetett itt valamikor Kronosz dombja körül: a híres Zeusz szentély előtt sosem aludt ki az oltártűz, itt mindig folyt valamilyen áldozat. És milyen óriási adminisztrációt igényelt ez a hely, amely olyan példamutatóan békét tudott teremteni, legalábbis a játékok idejére, a mindig torzsalkodó görög törzsek között: Olümpia körzetébe nem volt szabad fegyverrel belépni. Margarita ujja siklik az üvegen, mutatja, hol laktak a papok, a versenyeket lebonyolító tisztviselők, akiket egyébként szabályos tanfolyamon képeztek ki tennivalóik ellátására, hol készültek fel előzetes tréninggel az atléták, hol volt a fürdő, a kocsiversenyek pályája, sorra magyarázza a maketten a parányi épületek rendeltetését. Azt ígéri, majd az ásatási területen még egyszer elmondja ugyanezt, most csak azt akarja, hogy a nyomok és leírások alapján visszakövetkeztethető, rekonstruált Olümpia pici mását láthassunk. Két pár nem áll a makettasztal körül: nászutasaink félrehúzódtak Curtius szobra mellé, ott nézik egymást önfeledten, a norvég kislányok pedig már vásárolnak, diapozitíveket vesznek egy hosszú asztalnál.

Megcserélem karomon a piros táskát. A piros retikült, amelyet azért hoztam magammal, mert rendkívül nagy és színe miatt minden nyári ruhámhoz illik, napok óta gyanakodva szemlélem, mert benne van azon a sok mindenen kívül, ami nekem átlagosan kell, egy egész szatyorra való egyéb holmi, kölnivíz, szappan, még egy tenyérnyi frottírtörülköző is, hiszen sose tudjuk, mikor kezdünk a hőségtől ájuldozni, amellett a kezünk mindig piszkos, s ha kúthoz érünk, létfontosságú, hogy megmosakodjunk, amellett benne a pénzünk, útlevelünk, nap106szemüvegünk, a fejkendőm, térképek, útikönyv, a jegyzetfüzetem. Így még soha nem pakoltam meg ezt a szerencsétlen piros táskát, olyan nehéz, hogy folyton cserélgetni kell a karomon. Ezzel meg én vagyok úgy, mint T. a koffere fülével: ha felmondja a szolgálatot, igazán nem tudom, mi lesz, minden kincsünket csak nem hurcolhatom magammal a hálószatyorban, mely természetesen szintén velem van, mert csomagoláskor elfelejtettem, hogy külföldön mindig mindent rendesen bepakolnak, amit vesz az ember, és nem kell örökké szatyorral járni.

Olümpia múzeumában sértem meg Apollót.

Akkor még nem tudom, mit teszek, gyanútlanul lődörgök a kiállított szobrok, domborművek között, önfeledten, vidáman és pihenten nézelődöm, most még különösebben melegem sincs, csak a piros táskám nehéz. Nekem gyermekkoromban olyan szép, érthető történet volt, hogy Zeusz megszerette azt a kedves kisfiút, Ganümédészt, és felvitte magához az Olümposzra örökre, igazán nem gondoltam semmi másra, hogy a csodában gondolhattam volna, a gimnáziumban nem képezik ki a tanulókat a szexuális aberrációkra. Később, egyetemen, mikor alaposabban megismerkedtem a görögök életével, filozófiájával, már többet tudtam a férfiaknak fiúkhoz való kapcsolatáról, ám Zeusz és Ganümédész ilyen jellegű esetleges viszonya valahogy akkor is elkerülte a figyelmemet. Ám itt Olümpiában, mikor meglátom azt a különös, festett Zeusz szobrot, amely egy üvegszekrényben áll s egy rendkívül energikus, kevéssé bizalomgerjesztő, erőszakos és élvsóvár királyi férfi képét mutatja, akinek fél kezében arany kormánypálca van, a másikban meg egy kisfiú, akit úgy hurcol, mint héja a zsákmányát, megcsóválom a fejemet. „Ejnye, ez a 107Zeusz – mondom T.-nak –, de illetlen. Nézd meg, micsoda alak. Pfuj.” A kis Ganümédész olyan ártatlan és tehetetlen az erőszakos, buja és fenséges kezekben, hogy minden olümpiai múzeumlátogató megáll a vitrin előtt, s temperamentumának megfelelő módon reagál. A szobor olyan, hogy az ábrázolt szituációt nem lehet félreérteni, nem is érti félre senki, a látogatók összesúgnak.

Szemközt a falon a hajdani Zeusz-templom oromdíszeinek maradványai, a kentaurok és lapithák küzdelmét ábrázoló részen Apolló áll a középen. Hatalmas szobor, leülök elé egy kis padra, hogy alaposan megnézhessem. A háromszögletű oromdíszbe keskenyített jelenet azt ábrázolja, hogy a Peirithoosz lakodalmára meghívott egyik kentaur el akarja rabolni a menyasszonyt, társai meg a többi nőre vetik magukat, akik védekeznek. Thészeusz és Peirithoosz a nők segítségére sietnek, a fekvő, guggoló, viaskodó alakok közt áll az isten. Nézem Apollót, vállán kurta köpeny, egyébként meztelen, feje profilban, balra tekint. Nézem-nézem, aztán megcsóválom a fejemet megint, és szólok T.-nak, pillantson már ide, ne azt a becstelen Zeuszt bámulja mindig, akármilyen szuggesztív is, nézze már, én még életemben ilyen ostoba arcot nem láttam, mint az Apollóé. Buta. Ez a szép arc annyira üres és blőd, hogy nem fenséget fejez ki, nem is mennyei nyugalmat – különben sem értem, miért volna nyugodt, mikor körülötte egymást gyötrik-gyilkolják a küzdő felek – ez az arc fel se fogja tán, mi történik itt. – Playboy – mondom T.-nak, aki nevet is, dühös is, és megmagyarázza, hogy kultikus arcnak ilyennek kell lennie, ezt a képet imádták, milyen volna, ha szenvedélyt tükrözne, részvétet vagy riadalmat, és különben nekem semmi se jó, mert Zeusz aztán igazán nem volt kultikus vagy fenséges, arra meg azt mondtam 108az imént, hogy romlott és csókatekintete van. Csak bámulom az istent, még sokszor elmondom előtte, mennyire buta, hogy szerintem analfabéta is, és bizonyosan a Múzsák írják helyette az összes dalt. Ez segít az írókon, hogyisne, nem járt ez még elemibe se. Még akkor nem tudom, hogy Apolló figyelt, és mint a nagyon szép emberek, hiú, így hát még aznap megkezdi büntetőakcióját, hogy megtanuljam, az istennel akkor se szabad közölni, hogy blőd, ha valóban nagyon buta, mert az isten hatalmas, sértődékeny, és minden lehetősége megvan arra, hogy elégtételt vegyen.

Szerencsére elfelejtem a szép, üres arcot, mert Paióniosz Nikéje ott áll a másik terembe átvezető ajtó mellett, arra viszont nem lehet meghatottság nélkül nézni. Csonkasága nem zavar, így, sérülten is, hogy vasváza helyenként elővillan, tökéletesen szép. Testének tengelye, mint egy madáré, ferde az alászállás lendületében, olyan erővel idézi fel egy régen élt alkotó művészetét, hogy a meghatott utas kilesi, mikor fordít hátat az őr, s megsimogatja az olümpiai Nikét. Praxitelész felejthetetlen szobránál nincs ilyen szerencséje, a Hermészt jobban őrzik. Külön teremben is áll, külön neki épített talapzaton, valami olyan villogó, ifjú szépségben, hogy aki megáll a terem ajtajában, földbe gyökerezik a lába. Hermész isten nem buta, Hermész derült, és ha van isteni szépség, az sugárzik tökéletes testéről. Egészen közel nem lehet odamenni hozzá, a szobor aranysárga homokkal sűrűn behintett magaslaton áll, s egy deszkát fektettek el mellette a homokban, ne hagyjon a látogató lába nyomot. Azon az egy szál deszkán lépked a néző a műalkotás mellett, ez is milyen ártatlanul szimbolikus, így lépkedünk mi emberek valamennyien egy szál deszkán, így egyensúlyozunk, s mellettünk ott fénylik az 109örökre megállapodott művészet. Nehéz elszakadni Praxitelész Hermészétől, sokszor visszamegy az utas még, hogy újra láthassa. Micsoda szelíd báj ömlik el ezen a szobron, milyen megindítóan szép ez az isten, aki a kis Dionüszoszt viszi Boiótiába, s útközben megpihenve, nekitámaszkodik egy fatörzsnek. A gyermekisten a bal karján ült, ahogy a halandó kisbabák, a levegőbe nyúló kezecskéivel nyilván kunyorál valamit, amit Hermész a hiányzó karjában tarthatott. Hermész nem néz rá, előrebámul, mint aki egyéb tennivalóin mélázik el. A pároszi márvány, mintha selyem volna, gyűrődik meg az ábrázolt kelmén, a hús, a test, a bőr szinte langyos, szinte lélegzik.

Gyönyörű, hűvös délután van, mikor kimegyünk a múzeumból, és elindulunk az Altiszba. A távolság semmi, de azért a domb alján ott áll egy szamaras ember, és csacsija hátát ajánlgatja beszédes mozdulataival. Senki se száll fel, azazhogy mégis, a kisebbik norvég. Elszamaragol nagy büszkén az Altisz bejáratáig, aztán lecsúszik a csacsiról, a szamár tulajdonosa meghajlik előtte és vár. Üte szeretettel rámosolyog a szamarasra, kezet ráz vele, azt mondja nyájasan: „Thank you!”, aztán ott hagyja. A görög arca leírhatatlan, mormogása, majd felcsattanó szavai jelentésén nem is merek gondolkozni, azt hiszem, az átlagosnál ocsmányabb szavakkal káromkodik, mert Margarita sötétre pirul. Üte hátra se néz, eszébe se jut, hogy fizetnie kellett volna, azt hiszi, szívesség, vagy a szamaragolás is benne van a Chat-túrában.

Átmegyünk a Kladeoszon, van a mederben valami csepp víz, de említésre se méltó mennyiségű. Az utas elcsodálkozik, ha elgondolja, hogy ez a folyó többet ártott Olümpiának, mint a földrengés meg a szorgalmas II. 110Theodosius császár, aki sorra felégette a szentélyeket: a Kladeosz több méter magas hordalékkal fedte be a szent területet, ezt kellett az archeológusoknak lefejteniük, mikor az ásatások megindultak. A táj dombos, friss ligetek és bozóttá sűrűsödött bokrok közt vezet az út. Elhaladunk a gimnázium meg a palesztra előtt, itt készültek fel az atléták, egyszer meg is állunk, mert Margarita egy romra mutat, ott a hajdani római fürdő meg a papi lakások közelében, ahol most egy bizánci templom alapjai állanak, lehetett valamikor Pheidiász műhelye.

Míg egészen be nem alkonyul, járkálunk az Altiszban. Legtöbben Héra szentélyét fényképezik, mert annak mindegyik oszlopa más meg más, az eredetiek fából voltak, s ahogy sorra elkorhadtak, mindig újjal, kőből valóval pótolták őket, mégpedig annak a kornak a stílusa szerint, amelyben szükség volt a javításra. Zeusz templomában időzünk legtovább, bár eleinte nemigen tudunk körülnézni: iskoláscsoport özönli el a romokat. Tíz év körüli, egyenruhás kislányok ugrálnak visítva a törött oszlopok között, és szamárfület mutogatnak a csoportunknak. Margarita riadtan keresi a vezetőjüket, beszél vele, majd kicsit zavartan közli, egy árvaház lakóit látjuk, akik idejöttek tanulmányi kirándulásra. Még ilyen istentelen árva gyerekeket sose láttam, körmükkel feszegetik fel a páratlan értékű mozaikot. A templom monumentalitása egyébként még ilyen körülmények között is megkapja a szemlélőt, óriási lépcsőin fel kell huzigálni a fenn állóknak a kurtább lábú turistákat; micsoda oszlopok állhattak itt, micsoda erő és hatalom kifejezői! A padlózat képei helyenként még épek, áhítattal utánarajzolok egy mintát az ujjammal, egy árva nagyot toppant mellettem, de nem sikerül ráhágnia a kezemre. A gigászi alapzat körül oroszlánfejek, óriási 111vízköpők, s ahogy a földrengés elbánt velük, tört, enorm párkány- és oszlopdarabok mindenfelé. Óriási épület, bizony elragadhatta a hívőt, mikor Pheidiász híres arany- és elefántcsontszobra még bent állt a szentélyben, és állandóan ott bodorodott az oltáron az áldozati füst a hétszeres életnagyságú istenképmás előtt. Még a kései, hitetlen szemlélőt is elfogja valami áhítat.

Rengeteg néznivaló van itt, nem csak görög, római kori emlékek, maga a táj is olyan különös, olyan varázslatos: itt jóshely is volt valamikor, itt állt a híres olümpiai jósda. A napfény sűrű lombokon át aranylik, arany és zöld egyszerre villog a romok felett. Arra gondolok, hogy majd ha egyszer ezek az árvák megnőnek, és visszatérnek ide, és annyit tudnak már az életről, mint mi, felnőttek, hogy fognak ők is hallgatni ebben a zöld-arany villogásban és a rezgő levelek alatt.

A legnagyobb élmény a stadion.

Margarita még a múzeumban elmondta, hogy gyújtották meg a szent lángot itt, mit jelentett a játékok idejére biztosított béke az ország távoli zugaiban élő családtagoknak, akik ilyenkor bántódás nélkül találkozhattak régen nem látott szeretteikkel. „Milyen jelentős alkalmak lehettek ezek, hogy időszámítás mértékévé váltak – tűnődöm, míg lépkedünk a stadion felé –, s milyen óriási dolog lehetett itt győztesnek lenni.” Az is olyan szép, hogy a nyertes jutalma pálmaág lett s egy gally a szent olajfáról, hogy szimbólum volt csupán, de mennyit jelentett, ha az aranykéssel lemetszett gallyacska valaki birtokába került! Margarita magyaráz, ezen a kapun át indult el a körmenet, itt mehettek be a nézők, amott az egyházi férfiak, itt mutatták be az áldozatot az isteneknek, akik tiszteletére a játékokat tartották.

A hippodromot, sajnos, elmosta az áradás, annak még a nyomait se tudták felfedezni, ám a stadion ép. Egy valaha boltívvel fedett, csarnokszerű bejárón át visz oda az út, ezen léptek be a porondra az atléták. Bemegyünk mi is, megállunk, most megint nagyon közel van Horatius: „sunt quos cirruculo…” Margarita megbámul, míg leguggolok, és elkezdem csorgatni a port az ujjaim között, és nem sejti, hogy én most gondolatban latinórán vagyok a régi gimnáziumban, és ha nem is futásommal, csak a kezemmel, de felverem Olümpia porát. Előttem a földben kőjelzés: innen indultak a futók, a bevésések a lábállást jelölték, a hajdani nézők a gyepes domboldalon ültek, csak a versenybírák helyezkedtek el külön üléseken, és az egyetlen nő, Démétér papnője, aki részt vehetett a versenyeken, kuporgott istennője oltárának lépcsőjén, itt nem voltak kő üléssorok. Körös-körül a dombokról beintegetnek a fák koronái.

A stadion egyik oldala a Kronosz domb, a másik emberi kéz munkája, az oldalak lehetnek vagy öt-hat méter magasak. A kőküszöbről húsz atléta indulhatott, hallom Margaritát. Csak guggolok, szűröm-csorgatom Olümpia porát, és egyre csak csodálkozom: én mindig azt hittem, hogy ez borzasztóan nagy stadion, világméretű, s olyan furcsa látnom, hogy tulajdonképpen kicsi. Megkérdezem az adatokat, hát persze hogy kicsinek érzékelem, ha alig kétszáz méter hosszú és alig harminc széles. Margarita beszél, de alig hallgat rá valaki („a versenybírák ellenőrizték, hogy a jelentkezők követték-e a versenyekre előírt életmódot”), az amerikaiak hátraszaladtak filmezni. („Bíborruhában ültek, ők adták át a palma nobilist és a koszorút.”) A franciák a futók kőjelzését fényképezik („volt itt valamikor lányok versenye is”), a norvég kislányok egyszerűen eltűntek, a nászutasok le113ültek a földre, és egymás vállára hajolva susognak. Margarita a professzoréknak magyarázza, hogy a versenyek öt napig tartottak, első nap volt az eskü, a számok sorrendjének megállapítása, a másodikon a fiúk, a harmadikon a férfiak versenye, a szerelmesek nagyot nevetnek, és a kis asszony gyöngéden meghúzza a kis férj pirosra lesült orrát, fogalma sincs róla, hogy most azt mondta valaki, hogy a negyedik napon volt a lóverseny és az ötödiken az eredményhirdetés meg a jutalomosztás.

Engem a folyosó izgat, amin át bejöttünk, az atléták folyosója. Míg visszaosonok, még hallom, hogy Margarita azt magyarázza, írók, költők is szívesen eljöttek Olümpiába, hogy az egész hellén világból összegyűlt közönségnek felolvassanak, sőt a festők ki is állították a képeiket. Járt itt Platón, Szókratész, a szinopéi Diogenész. T. jön utánam, még halljuk, mit mond Margarita, s egyszerre nevetjük el magunkat azon, hogy Nero is vesenyzett itt valamikor, és el is nyerte a koszorút. Ó, szerencsétlen bírók! Az olyan kínos, ha egy államfőnek művészi ambíciói vannak.

Igen, ezt kerestem, ezt akartam újra látni, ezt a valamikor boltozattal fedett folyosót, amelyen át az atléták bevonultak. Magunk vagyunk T.-ral, a falakon valami vérszegény növény kukucskál ki a kövek közül. A portikusz hosszában még ott a kőpad, amelyen a hajdani várakozók ültek, alacsony pad, nem is nagyon széles, erősen megkopott. Hány és hány atléta kuporgott itt, hány és hány sóhaj rezgett ebben a levegőben, hányféle indulat dobogtatta a szíveket, lámpaláz, izgalom, remény és félelem. Milyenek lehettek ezek a verseny előtti utolsó pillanatok? Egyesek talán a csuklójukat, a bokájukat tapogatták, s ki-kilestek a stadionba: mikor 114kerülhet rájuk sor, a versenybírák arcát fürkészték, kitől mi várható. Leülünk T.-ral egymás mellé, csend van, nagyobb csend, mint reálisan, bár ez a része az Altisznak, az Ékhó csarnok meg a kincsesházak felőli oldalon az imént is teljesen üres volt. Most jó, hogy nem kell beszélnünk, csak ülünk a kőpadon, és figyelünk, visszafelé, az időben. Ha valaki eljut Olümpiába, ne mulasszon el megállni ezen a kis folyosón, mert érezni fogja, mint mi megéreztük, hogy a régen holt atléták reményének és szorongásának emléke ott maradt a napverte levegőben, a falak repedéseiben, a porban, a kopott kőpad mögé rejtőzve, amelyen versenyzők várakoztak valaha, míg mögöttük ott lebegett láthatatlanul a siker ígérete és az ifjúság.

F. professzorék, akik egyszer már hiába invitáltak Naupliában, meghívtak megint. Vidáman, nem is fáradtan ballagtunk vissza a hotelba, fürödni, ruhát váltani, kirakodom a piros retikülből. Bealkonyult, ma már bizonyos, hogy nem lesz szükségem se szappanra, se törülközőre, se kölnivízre, nem kell hogy velünk legyen, csak az útlevél meg a pénz. Dúdolok, rámolok, egyszer csak nagyot kiáltok: a beépített fémcsuklón mozgó fogó letörött a piros táskáról. Na, ez remek, hiába forgatom, illesztgetem, az ugyan vissza nem forr magától. Most mi lesz, ha nem tudom fogni, a hónom alatt nem szoríthatom állandóan, hogy vigyem így, vagy hol tartsam a holmimat? Kétségbeesetten mutatom T.-nak, mi történt, aki szintén rosszkedvű lesz, nincs nekünk pénzünk arra, hogy új retikült szerezzünk. Iszák kapható ugyan minden bazárban, nem is drága, de az iszák nyitott felül, nem lehet becsukni vagy összehúzni, abban hogy tartsunk pénzt vagy iratokat, az csak strandholminak való.

Ez olyan keserves minden nyugati úton, ez a reménytelen pénztelenség. Mindig csak visszautazás előtt három nappal látunk tisztán, hogyan is állunk anyagilag, addig észvesztve spórolunk, mert mindig történhetik valami váratlan baj, lehet egyikünk beteg, igazán beteg, érheti baleset, s nekünk senkink, semmiféle rokonunk sincs nyugaton. Most se tudok új retikült venni, képtelenség, de még csak megcsináltatni sem, mert hol és hogyan. Este van, az üzletek ugyan nyitva, de ki ismer Olümpiában bőröndjavító műhelyt, s ha igen, melyik iparos bajlódik ilyen vacakkal, mint ez a piros táska? Uramisten, mit csináljak, hisz így utazni is lehetetlen, én fél kezemben a koffert viszem, a másikkal fogok, kapaszkodom, nincs harmadik, amelyben a retikült szoríthatom.

Nekem meglepően ügyesek az ujjaim, én vagyok otthon a szerelő, most nem tudok segíteni a letörött fülön, akkor se tudnék, ha itt volna a szerszámosládám, nem olyan a táska fémkeretének a szerkezete, azt forrasztani kell. Kínomban előszedek a varródobozomból egy zsákvarrótűt, átfúrom vele a nyomorult piros táskát négy helyen, áthúzok a lyukakon több szál spárgát, betekerem leukoplaszttal, hogy legalább a karomat ne vágja, a fehér tapaszcsíkot aztán nagyon gondosan befestem piros körömlakkal. Mikor megszemléljük az eredményt, megállapítjuk, hogy aki bizonyos távolságra van tőlem, még azt is hiheti, minden rendben van, de aki közel jön, annak muszáj észrevennie, hogy itt valami házi megoldással kísérleteztem. Nem vagyok valami diadalittas, mikor elindulunk F. professzorék luxushoteljébe, karomon a piros szörnnyel, szerencsére nem sejtem, hogy Apolló ezzel az aktussal még éppen csak hogy megindította bosszúhadjáratát, s mik jönnek még, de mik, ami116ket nem gyanítok. Mikor megérkezünk, eldugom a Szörnyet a szék alá, s igyekszem úgy kicsempészni, mikor távozunk, hogy Liddy ne lássa. Elég későn jutunk vissza a hotelünkbe, vacsorázni, két norvég gyerekünk nincs sehol, aggódom értük, mert ma folyton elrohangáltak mellőlünk, és már délután se találtam őket az Altiszban. Bekopogok a szobájukba, nincs-e valami bajuk, a vörösebbik gyerek nyit ajtót, és jelenti, iszonyúan fáj a gyomruk, nem bírják a kosztot, ma egyikük se vacsorál. – Nahát, ezek a skandinávok – mesélem T.-nak, miközben jó étvággyal megeszem az ismét görög specialitásokból álló vacsorát, utána meg a rengeteg dinnyét, amit kapunk –, no, persze, ha valaki otthon állandóan vízben főtt halon él… – Apolló a hátam mögött gondosan megjegyzi ezt a mondatot, ami különben nekem is eszembe jut majd, mikor pár héttel később olyan pokolian beteg leszek a gyomrommal. Vacsora után visszacsábítom T.-t a folyópartig, a szent kerület pereméig, a fák szünet nélkül legyeznek, holdfény csorog a szelíd tetőkre. A romok közé, persze, már nem mehetünk, minden be van zárva, de a domb aljáig eljutunk, tintafekete árnyékban rezegnek a lombok, és szólnak a tücskök, sűrű, fűszeres az illat megint. Néha felvillan egy autó reflektora, megvilágítja valamelyik romot, valami felfehérlik, megint elsötétül, a levelek szünet nélkül lebegnek, mintha láthatatlan rejtőzködők lélegzete fújná őket. Nem tudom jól elmagyarázni, milyen ez, de ha valaki valaha elkerül Olümpiába, menjen el éjszaka sétálni az Altisz felé, és akkor megtalálja azt is, ami leomlott, amit a földrengés, az árvíz, a tűz megemésztett, megtalálja még a görög mondavilágot, mert a berkekben ott osonnak a fényes szemű istenek.

Reggel nyolckor elindulunk Éliszből. Kellemes az idő, még mindig hűvös van, Margarita bejelentése, hogy tizenegy tájt megszakítjuk az utunkat és valahol megfürdünk a tengerben, nem kelt akkora lelkesedést, mintha indulásunk napján mondta volna. Mikor a Behemót megáll az óriási eukaliptusz fák alatt, egy közvetlenül a kiugró partra épített autócsárda-féleségnél, ugyan mindenki megcsodálja a vizet, le is megy a partig, kavicsot válogat, megpróbálja kezével a tenger hőmérsékletét, ám fürdőruhára csak a professzorék meg az idősebbik francia házaspár vetkőzik, mindenki más a parton marad. Az eső váratlanul elered, az ég szürke, a két házaspár épp csak úszik egyet, aztán borzongva, lihegve már fut is vissza öltözködni. Norvég kislányaink ismét egészségesek, gyümölcsöt vettek, azt tízóraizzák, a társaság egy része elindul, hogy felkeresse az egyéb mellékhelyiségeket. Az előőrsök megrendülten térnek vissza, mert a hely, amely egy aszú mezőn, ólak és legelésző bárányok környezetében külön deszkabódéban található, nem áll a helyzet magaslatán.

Az autócsárdát elhagyva, jobbára a tengerparton haladunk, az első nagyobb hely, amelyen átfutunk, Pirgosz, Élisz fővárosa. Patrasz felé megyünk, Patraszra kíváncsi vagyok, mert az Lela „Tarbá”-ja, lelkemre kötötte, ha erre járok, nézzem meg, hol volt ő kisgyerek. A Larisszosszal együtt elmarad Élisz tartomány, Akhaiába jutunk. Akhájok földje, gondolom, gyerekkori mesevilág. Erős szelek és tikkasztó meleg anyja, igazán nem szép, hogy esővel fogadsz bennünket, bár még mindig jobb, mintha szabadjára engednéd az indulataidat. Szenvedélyes táj vagy, tanultam, nem irgalmazol, egyszer haragodban, egyszerűen megnyíltál, és behörpöltetted a tengerrel hajdani fővárosodat. Lehet, a költőt siratja az eső 118meg a szürke ég a távolban, a tengerszoros túlfelén, ha repülni tudnánk, éppen Messzolongionban szállhatnánk le. Jól látszik a túlpart, Byron halálának a helye, a táj, valami rejtelmes módon nem is görögös ebben az esőben, ez alatt a fénytelen ég alatt, hanem angolos, mintha Hellász meg akarná mutatni, tud ilyen is lenni, ilyen párás, ilyen nem délszaki, ha akar, ha a messziről jött költő jut eszébe, az idegen, aki annyira szerette őt és népét. Milyen lehetett a halál ennek a Byronnak – töröm a fejemet, míg nézek át Messzolongion felé –, mit gondolt, mikor fel-felriadt az utolsó kábulatból. Mire gondolhat az, aki olyan reménytelenül messze van a hazájától, az egyetlen földtől, amelyet egészen és igazán megért, még akkor is, ha teljes életében hadban állott vele, ha dühében hátat fordított is neki, ha a világ másik felére űzte is onnan az igazságtalanság?

Margarita közli, Aigionban komphajóra szállunk, s átmegyünk a túlpartra, Iteába, az Delphi kikötője, onnan közelítjük meg Apolló szent helyét. Még sose voltam komphajón, izgatott leszek, milyen élmény vár rám, sajnos, mire Aigionba érkezünk, az idő elromlik, s bár a görögök elragadtatva nézik az eget, és élvezik a ritka nyári tüneményt, a csorgó esőt meg a hideg szelet, inkább egy kicsit csalódottak vagyunk, mert hát essék az eső a túlzsúfolt nagyvárosokban, ahol úgyis meg kell fulladni a házak között a melegtől, ne a tengernél, ahol a legelképesztőbb hőség is tüstént bírható. Megebédelünk egy part menti vendéglőben, ahol külön asztalt terítenek a Chat-túra résztvevőinek, itt tisztálkodni is lehet, viszonylag tágas és jól berendezett a mosdó. Norvég kislányaink tüstént elrohannak, ahogy lenyelték az utolsó falatot, hogy megnézzék: nincs-e valami érdekes vásárolnivaló, az egyik mazsolaszőlővel érkezik vissza, 119körbekínálja, a másik a parton maradt, mert a tengerbe ejtette a kalapját, s most ismeretlen görögöktől kölcsönkért bottal kotorászik a kikötőben a sziklák között a lakosság teljes elragadtatására. Mikor kiderül, hogy nem bírja a fel-felbukkanó, majd ismét elsüllyedő vászonkalapot kihalászni az erős hullámverésben, látszik az arcán a teljes elgyönyörödés: új jogcíme van a vásárlásra; mihelyt megérkezünk, mehet Delphiben új kalapot beszerezni. Nem sajnálja elveszett jószágát, pedig csinos holmi volt, mint a kisbabák fejfedője, világoskék, kikeményített vászon.

A komphajó kikötőjében Margarita kiosztja a jegyeket, és sorba állít bennünket. Muszáj, különben a temperamentumosabb utasok elsodornák a beszállókat a feljáratnál. Mikor a hajó megjön, először meg kell várnunk a kiszállást, a hajó alsó hátrésze kinyílik, híd gyanánt a partra ereszkedik, és állatok és járművek szállnak partra rajta, oldalt meg a külön korláttal elkerített lépcsős részen az utasok. Nagy a zaj, a lökdösődés, a mi csoportunk még csak engedne a józan közlekedési szabályoknak, ám a szenvedélyesebb görögök szeretnek gyorsan célhoz érni, csak úgy tipródunk a forgatagban. Végre fenn van mindenki, de még messze az indulás, a fedélzeti korlátra könyökölve bámuljuk a járművek beszállását. Rémes még csak nézni is, hány kocsit, teherautót viszünk magunkkal és hány ládányi rakományt, az embernek az az érzése, hogy nem is bírja el a hajó, elsüllyedünk menet közben. Mintha a rossz idő csak arra várt volna, hogy befejezzük az autóbuszon való utazást, teljes erővel kisüt a nap, berregni kezdenek a filmfelvevő gépek, az óriási platán, ami alatt ebédeltünk, lassan tovatűnik, elindulunk. A társaság egy része, akárcsak Magyarországon, tüstént a büfébe vonul, másik része lefek120szik a padra aludni, a harmadik, amelyik nyilván ritkábban utazik s főleg tengeren keveset, a korlátra dől, nézi a vizet. Arany a tenger a napsütésben, arany az ég is, hullám szinte semmi. A professzorék levelezőlapokat írnak, harmincon felül elunom számolni. – Ez még semmi – mondja Liddy –, még legalább nyolcvanat kell írnom, rémes. – Tűnődöm, mekkora famíliája, baráti köre lehet, két bokám között szorítom a pad alatt az undorító piros retikült.

Mikor Itea felé közeledünk, apró szigetek jelzik a hamarosan elérhető partot. Picik ezek a szigetek, csak fárosz van rajtuk, legfeljebb egyetlen ház, növényzet semmi, leginkább olyanok, mintha óriási, homokszínű teknősbékák páncélját látnók, amelybe valaki fel-felvillanó varázsszemmel ellátott karót vert be. Ember nem látszik semerre. Most a hajó is csendes, pedig igazán zsúfolt minden kis terme, ám a hallgató táj valahogy csendre inti az utasokat is.

Iteában tömeg várja a komphajót, ismerősök köszöntik egymást, ismeretlenek bámészkodnak. Nehéz a kiszállás, akármilyen hosszú és széles is a móló, annyi rajta a várakozó, hogy majdnem belesodródik az érkező a nagy tumultusban a tengerbe. Az egyik úrnak leütik a kalapját, norvég gyerekeink elragadtatva biztatják, menjenek majd együtt újat venni a bazárba. Az úr egyáltalán nem örül a kárnak, dühösen néz a hűtlen szalmakalap után, amely szelíden tovaring a vízen, és néha fel-felbukkan, mintha integetne volt gazdájának. A Chat társaság ezúttal iteai Behemótja, mint jó kutya, vár bennünket a kikötőben. Elindulunk.

– Phókisz – mondom ki magamban a tartomány nevét, ahová érkeztünk. Ha eljön a tél, s otthon együtt ül a családunk, rád fogok gondolni, valahányszor erre a 121nyárra emlékezünk, hiszen minden csak látszólag és momentán múlik el, végképpen soha, te is belém költöztél, és velem élsz ezentúl, míg csak élek. A gondolattól, hogy nemsokára meglátom a világ köldökét, az omphaloszt, amelynél a Zeusz küldötte két ellenkező irányba szárnyalt sas végül is összetalálkozott, hevesen verni kezd a szívem. („Hölgyeim és uraim, Phókisz tartomány földjén feltűnően sok fenyőt találnak majd, óriási szőlőültetvényeket, mirtuszt, borostyánt, de legfőképpen…”) Az út emelkedni kezd, a Behemót hegyen kapaszkodik egyre magasabbra. („…olajerdőket. A hegy, amelyen utunk vezet, a mindannyiunk által ismert Parnasszus.”) A szó úgy ér a tudatomig, mintha egy aranygolyót dobtak volna a vízbe, csillogva gyűrűznek tovább a gondolatok. Parnasszus, istenek földje, anyja a sötét szirteknek, ahonnan az istengyalázókat és templomfosztogatókat a mélybe dobták, kénkőlehelő sziklanyílás, szent forrás dajkája, te az olajfák nem ezreinek, százezreinek ezüst párájában, millió rezegő, higanyzöld gally közt pompázó, köszöntelek mindenki nevében, aki számára szimbólum voltál valaha. Kettős gyönyörűség látványa ejti-emeli az utas szívét, odalenn jól látni a tengert, tintakék, itt meg a Behemót fut a Parnasszuson, amelynek teteje csupa szikla, s a tenger és a csúcsok között a szelíd lejtőn ott lengenek Apolló szent olajfái.

Delphi a hegy derekán fekszik, a Hotel Amália, ahol megszállunk, de ahol egyelőre csak a csomagjainkat rakják ki, és egy kézmosásnyi időt töltünk, rásimul a hegyoldalra. Az Amália a legszebb hotel, amelyet valaha láttam, körötte, mögötte, felette, alatta haragoszöld hegyek, lábuknál a tenger sose pihenő hullámai, s a hotel csupa üvegfal épületébe mindazt odahordta a modern lakásművészet, ami szépet, izgalmasat csak össze tudott álmodni. 122A folyosóról perisztülionszerűen belső kert nyílik, kis medencéjénél Apolló aranyozott szobra áll, a társalgóban alacsony, a mennyezetig fel se húzott, külön kis nyílásokkal szaggatott fal tagolja több részre a helyiséget (műtárgyak és kerámialapok vannak a nyílásokban), itt-ott nagy kődézsában citrom, narancsfa, pálma. Minden kanapé más színű, a mennyezet, a padló is, a dohányzóasztalok mellett könyvszekrény, angol, francia, német könyvekkel, csak be kell nyúlni a vendégnek, már van is olvasnivalója. Ám itt, azt hiszem, egyelőre senki se vágyik olvasni, az Amália nyitott, benn kanyargó lépcsősora az üvegfalak között olyan levegőssé és szokatlanná teszi a hotelt, mintha egy replülőtér tranzitcsarnokában volnánk, s olyan kilátást enged, hogy az utasok kiáltozva tolulnak ki az erkélyre. Delphi olyan, hogy megérkezése első perceiben nem is annyira páratlan szépségét realizálja az utas, inkább egy cseppet csöndes és szomorú lesz; még épp hogy itt van, s máris nyomasztja a gondolat, hogy nyilván soha többet nem jár majd erre.

Margarita alig tudja összeszedni a csoportját, mindenki ide-oda bolyong a hotel helyiségeiben. Benézünk a bárba, ahol millió ital van, de a bárpulton, a mixer keze ügyében ott a klasszikus, naiv nemzeti kávéfőző is, be az étterembe, ahol meg is terítettek a vacsorához, abroszaink fűzöldek, csillognak rajtuk a modern, szép formájú evőeszközök, tányérok, s mint egy odacseppentett szín, az étlapunk orgonalila. „Kalapokat, napszemüvegeket szíveskedjenek feltenni!” – mondja Margarita, mint egy szigorú kis tanítónő, a francia úr, akinek fejfedőjét azóta a szigetek felé sodorják az iteai habok, kap egy kölcsön kalapot a portástól.

Margarita sürget bennünket, induljunk már, sok a néznivalónk ma, s a holnap is zsúfolt lesz, ne húzzuk az időt 123idebenn, ráérünk majd este nézelődni. Beszállunk. Ameddig az út megengedi, az autóbusz szállítja a társaságot, magasan kanyargunk, lehetünk úgy hatszáz méternyire a tenger felett. A Parnasszus délnyugati lejtőjén vagyunk – magyarázza Margarita –, két sziklafal találkozásánál. Ma a legmagasabb pontot látogatjuk meg, felmegyünk a stadionba, aztán leereszkedünk a színházba meg a romterületre, onnan aztán haza lehet sétálni, vagy aki fáradt, visszamehet autóbuszon a hotelba. Az este szabad, ki-ki akkor vacsorázik, amikor akar, s jól kialhatja magát reggelig, mikor majd a múzeumba megyünk el, és megnézzük a romterület távolabb eső pontjait.

A Behemót bazársorok közt fut, norvég kislányaink bánatosan néznek az üzletekre. Ha nem restellnék, dehogyis jönnének ők színházat meg stadiont nézni, mennének egyenesen vásárolni, de nem teszik, illedelmes kislányok. A fiatal franciák itt se néznek ki az autóbuszból, látom, a kis asszonynak új fejkendője van, nyilván Olümpiában vette, mert eddig még nem láttam rajta, gyönyörű, háromszögletű, fehér kendő, s mint a rojtok, aranypénzek lógnak róla szegélyképpen, ha megfordítja a fejecskéjét, összecsengenek az aranypénzek. (Erről a csengésről ismerem meg őt később Rhodosz szigetén, csin-csin – hallom meg a csepp hangot, s ahogy oldalra nézek, látom, ott lépegetnek előttem, kéz a kézben, az asszonykán a fehér kendőcske, a kis férjen a jól ismert kockás ingkabát, mennek a pálmák árnyékában, és láthatólag Rhodoszban sincs fogalmuk arról, hol járnak. Tulajdonképpen egy kicsit irigylem őket, az író sosem ilyen önfeledt, a színész sem. Mi folyton figyelünk, meglessük önmagunkat is, hogy jól tudjunk ábrázolni. A kis francia asszonyon mulatva jövök rá, hogy voltaképpen mindenkit irigylek, aki nem művész.)

A stadion Delphi legmagasabb pontján van. A Behemót megáll az út egy kanyarodójában, Margarita ösvényhez vezeti nyáját, fatörzsekkel megerősített földlépcsők segítik a kapaszkodást. Az út nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, mászunk felfelé a hegyen, itt is ott mozog a kettős turista hangyasor, a felfelé s a lefelé haladó utasok menete, itt is megtorlik a világ. Lihegünk, mire felérünk a stadionba, de ott mindenki elfelejti a fáradtságát, Margarita csak mosolyog, mikor megállunk körülötte némán, a professzorné összefonja az ujjait, mintha imádkozni akarna. A dús, feketészöld lombok között átcsillog a napfény. Tizenkét ülősort számolok meg, aztán abbahagyom a regisztrálást, azt se kérdezem meg, hányan fértek el itt, vagy milyen hosszú az aréna tengelye, csak állok, állok, bámulok, s a némaságból, amelyet senki se tör meg a csoportunkból, kiérzem, mindenki ugyanolyan megindult, mint én. A stadion olyan tökéletesen szép összes évezredek alatt elszenvedett sérülése ellenére, olyan megindítóan harmonikus a hegy ölelésében, olyan üde és illatos, olyan egyszerre fekete és smaragd és arany, hogy egyszerűen senki se kívánja beszélgetéssel megzavarni a varázst, amely hatalmába kerített mindannyiunkat. Árkádia csupa lomb volt, patak, legelő, a dombos Olümpia csupa remegő gally, árnyjáték a gigászi oszlopokon, Epidaurosz pázsitján virágerdő, de mi akár Olümpia, akár Epidaurosz vegetációja a Parnasszus növényáradata mellett. A római korból maradt toldaléképület fülkefalának vetem a hátamat, és csak nézek. Itt is szól Bruckmann, és száll az alkony lehelete, mintha tömjént füstölögtetnének, mézes menta, borsfű és fenyőillatot sodor a szél.

Azt képzeltem, lefelé könnyebb lesz az út, de kiderül, hogy nem, nagyokat csúszunk a fenyőtű belepte földlép125csőkön. Mikor a hegyoldalba vájt színház legfelső körüléséig érünk, senki se mondja, hogy álljunk meg, mégis megtorpan közülünk az, aki elsőnek ér oda, s utána mindenki, mert a hegy karéján szinte emberi hangon kiált ránk valami megfoghatatlan, leírhatatlan, a maga egészében reménytelenül definiálhatatlan: a tökéletes szépség. Ez az a pillanat, amikor hűtlenül elfelejtem A békák előadásán úgy megcsodált Herodes Atticus-féle meseépületet az Akropolisz lejtőjén, ez az a perc, amelyben nem gondolok rá, milyen volt Epidaurosz színházának akusztikája, csak állok: előttem a lefelé zuhogó kőülések, köröttem óriási, fenyegető, bozontos hegyek, alattam szakadék, szédítő mélység. „Milyen lehetett itt egy előadás – gondolom zavartan –, milyen esztelen dilemma elé kerülhetett a néző? Itt éppannyira kell figyelni a tájra, ahová építkeztek, mint a darabra, amely előadásra került.”

A csend élménye nem tart sokáig, megrohamoznak a fényképészek. Legalább tíz szegzi nekünk a gépét, és csinálja egyik felvételt a másik után, elkezdünk leereszkedni a sziklába vájt ülősorok között. Kezemmel támaszkodom, mert nem könnyű az út. A fényképészek már megszokták, mint a mókus, cikáznak sorról sorra, s hirtelen valahogy felbolydul minden, mintha valóságos előadás kezdetére várnánk, annyi ember járkál a kőüléseken, s odalenn is, a romterületen, száz meg száz kis figura nyüzsög. A fényképezőgépek elől lehetetlen elbújni, T. legyint, azt mondja, holnap majd megnézzük a képeket, s veszünk egyet emlékül, ha megfizethető, otthon aztán kitehetem az ágyunk mellé, úgyse fogom pár hónap múlva elhinni, hogy erre jártunk. A norvég kislányok már tárgyalnak is egy fényképésszel, átölelik egymást, pózba állnak, kis franciáink egymásnak döntik a vállukat, és belemosolyognak a gépbe.

Margarita itt ültet le bennünket, itt hallgatjuk meg a magyarázatát. Rájövök, hogy napok óta utazom vele együtt, s most hallom a legelső önmaga személyére vonatkozó mondatot. Körbepillant, majd ránk, aztán egyszerűen, majdnem gyerekesen azt mondja: „Mikor én először jártam Delphiben, sírva fakadtam, mert nem tudtam másképpen kifejezni az érzéseimet. Önök nem meghatottak?” Nem felelünk, látja az arcunkon, mit mondanánk, elmosolyodik, és elkezdi mesélni, hogy ölte meg Apolló a Püthó nevű sárkányt, hogy alapíttatott magának ezen a helyen jósdát és templomot, s hogy ült a barlangmélyedés kéngőze fölé hajolva papnője, a Püthia az arany triposzon az omphalosz mögött. Hallgatom, mint magyarázza el ennek a remekül szervezett papi államnak a felépítését, hogy beszél a jóspapokról, akik viszonylag értelmes versekbe foglalták azt, amit a jósnő önkívületében kiáltozott, s akik kezében Hellász sorsát illetőleg akkora hatalom összpontosult, mintha egy óriási birodalom államfői lennének, hallgatom, de csak fél füllel, az jár az eszemben, milyen pontosan fogalmazott az imént, milyen jól kifejezte azt, amit én nyilván több lap teleírásával se tudok majd ilyen félreérthetetlenül rögzíteni az útinaplómban: az ember, ha nem szégyellené, míg átadja magát a szirtek, hegyfalak, szakadékok, az illatot lehelő, a színházat, a stadiont, a romokat figyelő vegetáció, az alacsony, szikrázó ég, a nagy magasságok és nagy mélységek, a romterület még most is ható, elemezhetetlen varázslatának, miután úgyse tudná értelmesen közölni másokkal, akik nem osztoztak vele ebben az élményben, amit Delphi jelent, hogy mit érez itt, a természet és az ember alkotta művészet miféle harmóniáját, tehetetlenségében és meghatottságában szimplán elsírná magát, mert tudja, sose bírja 127majd elég világosan érzékeltetni, hogy hatott rá ez a legszebb minden szép között, amelyet valaha látott.

A színházból a Szent Kerület középpontjába, a templomig szállunk alá. Valaha mindezt kerítés vette körül, ebből most már csak nagy faldarabok látszanak. Három, teraszosan aláereszkedő részből áll Delphi szíve, az egyik sarokban van a lejárat, ott kezdődött a Szent Út. Széles kapun át lépünk be rá, különféle nagy épületek romjai között, a hajdani fogadalmi emlékeknek, szobroknak megvan itt-ott az alapzatuk. Áll még az athéniak kincsesháza is, közelében volt valamikor a naxoszi szfinx. Margarita azt ígéri, látni fogjuk a múzeumban a szfinxet, sőt a himnusz kottajeleit is, amely valaha a kincsesházon állt. A Szent Út az Apolló-tempomnál végződik, a fél száz méter hosszú csarnok márványmaradványai langyosak, mint valami élőlény. Milyen megrendítő hely és milyen komplex hatású! „Ismerd meg önmagadat” – tanultuk valaha az iskolában, de ugyan ki volt az a kisgyerek, aki sokat törte volna a fejét ennek a mondásnak életveszélyes jelentőségén. „Semmit sem túlságosan!” – jegyezte meg az egykori gimnazista, még görögül is el tudta mondani a „méden agan”-t, s igazán nem sejtette, hogy egyszer majd itt fog állni az istenek lakta Parnasszus lejtőjén, a lezuhogó sziklafalak árnyékában, s megmutatják neki az Apolló-templom előtt annak a csarnoknak a helyét, amelyen egykor az a két mondat állt, mert önismerésre és önmegtartóztatásra intette a szentély felé közeledőt Delphi erkölcsi képlete. Bejárjuk a Szent Kerületet, oltárok, szobrok, csarnokok romjai között lépkedünk, aztán megint csak visszatérünk a híres templom lépcsőihez, bedugjuk a kezünket abba a bizonyos sziklarésbe. Ott, a mélyben lehetett valaha a Kasszotisz vize, itt ülhetett a 128jósnő, előtte a világ köldökét jelképező kő, itt kiáltozhatta értelmetlen mondatait, s itt fogalmazhatták át szegény sikolyait céljaiknak megfelelő szöveggé a jóspapok. Milyen lehetett az a Delphi akkor, amelyben az idősebbik Plinius még mindig háromezer szobrot tudott összeszámolni, vagy milyen lehetett üzemben ez a képtelen méretű oltár, milyen Apolló aranyszobra?

Margarita egy falrészhez hív bennünket, mikor odaérünk, végighúzza ujját egy jól kivehető, bevésett szövegen. Megint azt a megrendülést érzem, ami egyszer már elfogott, mikor Rómában a Capitoliumon a múzeumban megláttam a Fasti Consularest; itt Delphiben az arkhónok és amphiktüonok nevei olvashatók. Hol vagytok, e nevek viselői, akikre valamikor a templom ügyigazgatása tartozott, akik bérbe adtátok az egyház földjeit, meghatároztátok, kinek és milyen célra folyósítsanak az isten pénzéből, szobrokat, képeket rendeltetek, versenyeket rendeztetek, bíráskodtatok? Merre?

Milyen furcsa, hogy csak a kő örök.

Valami szél fúj, hozza az illatfelleget az olajerdők, fenyők és mirtuszcserjék közül, de ez a felleg nem puha. Mintha szilárd, apró aranylemezek kerültek volna belé, szinte cseng ez az illatos szél a márványdarabok közt, mint a kis francia asszony kendőjének ékei.

Margarita összeszedi nyáját, most először látom rajta, milyen fáradt, s valahogy most fogom fel, mekkora a felelőssége is, míg csupa külföldiekből álló csoportjával járja az országot; mindig akar valaki valami különlegeset, mindig van valami fennakadás, s ő naponta azzal búcsúzik el esténként, hogy bármi van, hívjuk fel, ott a telefon az éjjeliszekrényén. Mi még eddig nem gyötörtük semmivel, de mikor látom, hogy visszafelé vezet bennünket az autóútra, ahonnan az imént a stadionba 129vezető lépcsőkön kapaszkodtunk fel, s azt ígéri, percek múlva fürödhetünk, mehetünk vacsorázni, érzem, eljött a pillanat, mikor nekem is kínoznom kell. Megkérdezem tőle, hol a Kasztália forrása, nem lehet messze, látni szeretném.

Azt feleli, a forrás megtekintése a holnapi programba tartozott volna, de megnézhetjük ma is, ha van kedvünk még gyalogolni egy kicsit. A társaság már szedelőzködnék, mindenki fáradt a tengeri út meg az egész napos vándorlás után, de arra a szóra, hogy valami izgalmas látható még, senki se száll be az autóbuszba, hanem indul Margarita meg miutánunk, csak a sofőr vet rám gyilkos pillantást, menne már szegény pihenni, vacsorázni. Úgy szeretném neki elmagyarázni, ha értené, miért nem bírok holnapig várni, miért akarom azonnal látni ezt a forrást, ahol a delphi zarándokok a jóslatkérés előtt elvégezték a kötelező tisztálkodási szertartást. Nem, mert klasszika-filológusnak képeztek az egyetemen, dehogy, csak mert magyar vagyok. Magyar vagyok, és verssorok zsonganak a fejemben a Delphi dicső egéről álmodó Kazinczytól, meg attól, aki Niklán is tudta, hogy ezek közt az ormok közt a „fáradt zarándok” a táj vad szépségétől szinte „iszonyodva állt meg”. Honnan tudta? Most olyan közel Berzsenyi, mintha élne.

Megyünk előre az autóúton, aztán balra térünk, előttünk hirtelen sziklafal magasodik. Itt nincs növényzet, olyan ez a hely, mintha az alvilág kezdődnék erre, sose láttam hasonlót. A társaság legelöl haladó tagjai felkiáltanak, előttük már megcsillant a forrás. Kasztália vize sárgászöld, egy sziklahasadékból tör elő, a sziklafalak egymásnak torlódva merednek itt az égbe, s mintha valaki karddal csapott volna rájuk, hasadék van összefutó 130szirtoldalukon, ezen át bugyog ki a víz. Leguggolok, megmártom a kezemet, megmosom a homlokomat a Kasztáliában, mint az illedelmes ókori zarándok. Mintha kívül maradt volna minden zaj, olyan némaság övezi ezt a forrást, sötét, hűvös, babonás a hely. Guggolok, kezem a vízben, ujjaim között átsiklik a forrás. Felettem csak egy csíknyi ég, úgy összeborulnak a sziklafalak, a világítás még teljes volna, itt későn megy le a nap, ám a levegő mégis valahogy zöldeskék. Fut-fut a forrás. Mindenki megmártja a kezét a szent vízben, és senkinek sincs kedve beszélgetni.

Mire visszakászálódunk az autóbuszba, és hazamegyünk a holtelba, hiába csábítanak a vakítóra világított bazárok, még a kislányainknak sincs kedvük vásárolni, és a francia úr meg sem említi a kalapját. Mindenki kimerült. Az Amáliában még várnunk kell, Margarita most kapta meg a szobakulcsokat. Eddig mindig külön szállodában lakott a két kategória, a luxusosokat vitték el mindig elsőnek valami csodahotelba, mi, turistások csak későbbre kerültünk sorra, s mentünk a magunk egyszerűbb szállására. Delphiben történik meg először, hogy valamennyien ugyanabban a hotelban lakunk, csak persze majd a szobáink fekvése, nagysága és berendezése közt lesz különbség. Várunk türelmesen, míg mindenki megkapja a kulcsát, közben hátra-hátrapillantok, bámulom az üvegfalon át a lélegzetelállító kilátást: benéznek a bozontos, vad hegyek, és lenn a síkon jól látszik a tenger.

A szobánk nem valami csodálatos, de persze istenkáromlás volna panaszkodni, hiszen az Amáliában és Delphiben vagyunk, ha nem is nézhetünk olyan gyönyörűségre az ablakunkból, mint a luxuskategóriások. A kert egy darabkája így is látszik, ha felágaskodom a magas ablakpárkányig: egy darab friss, nevető gyep, pár 131szál virág, és az épület elhajló, másik szárnya. Van egy csepp előszobánk, egy csepp fürdőszobánk is, gyorsan megfürdünk, gondolom, és rendet teremtek valamiképpen a két bőröndben, itt valamivel több idő lesz a pakolásra, aztán együnk, éhesek vagyunk mind a ketten. Lecsapom az undorító piros retikült, amelynek leukoplasztos füle kezd lassanként leírhatatlan külsőt ölteni, kirakok minden ruhát a bőröndökből az ágyra, aztán levetkőzöm, beállok a zuhany alá, és elkezdem nagy élvezettel magamra csorgatni a vizet.

És akkor Apolló, aki már Olümpiában megkezdte megtorló akcióját, felébred délutáni szunnyadozásából, rájön, hogy szent jóshelyén tartózkodunk, előveszi arany nyilát, és belelő az Amália hotel elektromos vezetékébe: egyszer csak kialszik a villany. A rövidzárlat mindig kellemetlen, de soha annyira, mint mikor az ember idegen helyen van, kinn időközben teljesen besötétedett, úgyhogy húsz centire se látni, az asztalon kirakva a táskám tartalma, útlevelek, jegyek, csekk, pénz, az ágyon két teljesen kiürített koffer számtalan tárgyból álló tartalma, és a házaspár egyik tagja a szobában táncol fél lábon, mert mit csináljon a sötétben, a másik még kínosabb helyzetben van, mert áll a zuhany alatt, és még a törülközőt sem leli ijedtében.

T. kimegy a folyosóra. Nekem, hogy a káosz teljes legyen, leomlik hosszú hajam vizes hátamra, amellett nem lelem a zuhany elzáró karikáját, a fejem egy pillanat alatt olyan, mintha özönvíz érte volna. T. azzal a hírrel jön vissza, hogy keresik a hibát, más szobában nincs baj, hogy nálunk mi történt, nem lehet tudni, már jönnek a szerelők, ne nyugtalankodjam. Dehogynem nyugtalankodom, nagyon is, mások már átöltöztek, elmentek vacsorázni, én ma gyönyörűen fel akartam öl132tözni, mert az utolsó együttes esténk van a társasággal, a fekete-fehér olasz ruhámat akartam felvenni, másképp akartam fésülködni is, most mi lesz azzal a villannyal. Gyűrűm, órám itt van valahol a fürdőszobában, még majd lesodrom, nem lelem a papucsomat sem. T. udvariasan gyújtogatja egyik szál gyufát a másik után, hogy legalább a köntöst magamra tudjam venni. Kinn a folyosón nevetés, társaink vonulnak az étterembe, a folyosó kanyarulatánál, zseblámpafény mellett szerelők dolgoznak. Az üzletvezető vagy ki bekopog, közli, hogy öt perc, annyi se, s kész a hiba kijavítása, én cigarettázom és dühöngök a sötétben. Nyolc óra, korog a gyomrom.

Háromnegyed tízkor, mikor már a szállodatitkár, az igazgatóhelyettes, Margarita és több ismeretlen is megfordult a szobában, ahol szerencsére működik a telefon, melyen át időnként különféle nyelveken kétségbeesett segélykiáltásokat hallatok, az üzletvezető megvallja, fogalmuk sincs, mi történt a vezetékkel, azon túl, hogy nem tudják rendbe hozni. Papucsban, köntösben állok előtte, a hajam a hátam közepéig lóg, az üzletvezető kezében reszket a zseblámpa, mert éhségemben már kéket-zöldet látok, és dühömben hol németül, hol franciául átkozom a hoteljét. Végre rájönnek, muszáj segíteniük rajtunk, több egyén jelenik meg a szobánkban, felkapják a zseblámpa gyér világításában ingóságainkat, mindent a két bőröndbe gyömöszölnek, ami nem fér, magukhoz szorítva viszik, mint a kisbabákat, s elvezetnek egy másik folyosó felé, kapunk új szobát. „Nem bánják meg – rebegi az üzletvezető –, majd meglátják, jó csere, nagyszerű csere.” Megyünk libasorban, én dúlt arccal és változatlanul átkozódva, T. némileg fegyelmezetten, mögöttünk több hoteles és több szobalány, mindenki hoz valamit, végül megérkezünk egy lakosztály133ba, mert más üres helyiség nincs ezen az estén az Amáliában. Mikor meglátom, hová hoztak, nem merem elnevetni magam. „Ugye, szép?” – kérdezi bánatosan az üzletvezető, akinek láthatólag megtört a szíve, hogy két turistakategóriást luxuslakosztályba kell tennie. Hogy végképp megbékítsen, félrehúzza egyik falunkat, az ügyesen becsúszik az épületbe, előttünk kitárul a hegyek sötét pompája, lenn a távolban valami fényhátú, tompa kékség a világosabb kék ég alatt: a tenger. Az Amália legszebb lakosztályában állok mezítláb és olyan hajjal, mint az Erinnüszek. „Légkondicionáló berendezés is van” – mondja elhaló hangon az üzletvezető, aztán távozik.

Eleinte azt hiszem, Apolló tréfája a villanyvezetékkel végül mégis hasznunkra lesz, de valójában persze nem. A szoba tagadhatatlanul szép, falán nincsenek képek, hanem kihagyott téglák képezte csepp fülkék, ezeket rakták meg apró, antikizált tárgyakkal, vagy itt-ott a falba építettek, díszképpen, egy különös színű, formájú kerámiát. Van külön olvasósarkunk, írósarkunk, szalonrészünk, előszobánk, gardróbunk és fantasztikus méretű és berendezésű tükörfalú fürdőszobánk, megszámolhatatlan fürdőlepedővel és törülközővel. Ha azonnal itt helyeznek el bennünket, még ki is tudjuk pihenni magunkat, felfrissülünk, átöltözünk, azóta már régen túlestünk volna a vacsorán, élveznénk a kilátást. Így, sajnos, rohanni kell, felcibáljuk ünnepi ruhánkat, s futunk az étterembe. Lemehettünk volna egy szál törülközőben is, mert nincs már egy lélek sem odalenn, mindenki rég megvacsorázott, lepihent; aki a hosszabb időre itt lakó vendégek közül még ébren van, az a bárban iszik. Isten tudja, így, ennyire egymagunkban még a kitűnő étel sem ízlik annyira, mint máskor, bekapjuk, amit 134adnak, kicsit sétálgatunk a hotelban – az arany Apolló-szobor meg a belső kert olyan különös az éjszakai, zöld világításban –, aztán visszaindulunk a szobánkba. Oda a búcsúesténk, nem tudtunk senkivel se beszélgetni.

Kedvetlenek vagyunk, fáradtak is, mikor belépünk a szobánkba, csak visszahőkölünk: a szobalány bent járt, megágyazott, s beállította a légkondicionáló berendezést, aztán elfelejtett visszajönni, és elzárni újból: tizennégy fokot mutat a hőmérő, azt hiszem, menten tüdőgyulladást kapok, tüsszögni kezdek, jéghideg lesz kezem-lábam. Elzárjuk, ágyba bújunk, furcsa élmény Hellászban, hogy csak úgy vacogok a paplan alatt. Nyugtalanul, sokáig hánykolódom álmatlanul, olvasni nem bírok, végre elalszom, akkor meg olyan iszonyatosat álmodom, hogy T. felráz, mert sikoltozom. Azt álmodom, hogy rosszul látok, álmomban a tükör elé megyek, hogy megnézzem, látszik-e valami a szememen, s akkor hirtelen leválik és lehull a szememről a szivárványhártya, eltűnik a pupillám, s nem marad más a szemgödrömben, csak a sima, szembogár nélküli szemgolyó. T. megmagyarázza reggel, miért álmodtam ilyen különöst: napok óta látom ezeket a pupillátlan görög szobrokat, ez az oka. Fejemet rázom, esküdözöm, valami rémes történt vagy fog történni otthon, Delphiben nem álmodik az ember ilyen irtózatosat ok nélkül. Kikapok, hogy babonás vagyok, megszégyellem magam, a végén nevetek én is. De mikor ezeket a sorokat gépelem, már tudom, hogy anyámat azon a napon érte a baleset, amelyikre virradóra én olyan kétségbeesetten sikoltoztam álmomban Delphiben. Valamit felfoghatott testéből származott testem, idegrendszeréből származott idegrendszerem, amely kilenc hónapig egészen egy volt vele, abból a rémületből, amit érezhetett.

Úgy indultunk a múzeumba, hogy tudjuk, már nem térhetünk vissza a szobánkba, a kofferét reggelikor mindenkinek le kellett hoznia a hallba. Ha végeztünk a látnivalókkal, már csak löncsre jövünk ide vissza, aztán azonnal indulunk Athénba. Most eszmélek rá, milyen messze érzem magamtól a fővárost, s milyen soknak e néhány napot, mióta eljöttünk, mintha hetek óta távol lennénk már nem csak Magyarországtól, Athéntól is. Túl sok volt az élmény, a látnivaló.

Gyalog megyünk, ketten. Megpróbálkozunk egy olyan hegyi úttal, amelyen eddig még nem jártunk, én választom az irányt, el is jutunk szerencsére a múzeum helyett a temetőbe. Nem valami kellemes visszagyalogolni, megkeresni a rendes utat, árnyék sehol, szegény T. csak tántorog. Azzal vigasztalom, milyen nagyszerű élmény lesz felemlegetni, ha majd hózáporban tesszük a Pasaréti úton szokott sétánkat a templomig meg vissza, milyen kánikula volt, mikor eltévedtünk a Parnasszuson. T. nemes lelkű, nem tesz szemrehányást, pedig igazán nehéz mozogni az ólomsúlyú hőségben, mely hirtelen olyan intenzív, olyan brutális lesz, hogy társaságunk, mely arra vár, hogy az előttünk a múzeumba lépett turistacsoportot kiböjtölje, a melegben senyvedő leánderbokrok árnyékába próbál húzódni. Meddő kísérlet, meg lehet fulladni. Míg várakozunk, megjelennek a tegnap denevérszerűen rajzó fotósok, mindenkinek odaadják már külön borítékba válogatott képeit. Nagyon drágák a felvételek, mi csak egyet tudunk venni, a norvég gyerekek több száz drachma értékűt vásárolnak, és táncolnak örömükben, úgy mutogatják. Mire megcsodáljuk egymás képeit, be is mehetünk a múzeumba.

Az első, amit mindjárt belépéskor meglátunk, egy csodálatos mozaik. A színek olyan elevenek, a képek olyan 136furcsán, groteszkül modernek és bizarrak, hogy alig tudok elszakadni a látványtól: mindenféle különös állat van az óriási mozaikon, teve, tigris, páva, kacsa, kutya. Itt a világ köldökének eredetije is, a tojás alakú, szent omphalosz, félénken megérintem, mikor az őr nem látja, nem lehet ennek ellenállni, muszáj azzal a tudattal elmenni Delphiből, hogy megérintettem a világ köldökét. A bejárattól jobbra ott lelem a szfinxet, amelynek talapzatát tegnap mutatta Margarita az athéniek kincsesháza mellett, ott ül a különös tünemény, csukott szemmel, és mosolyog. Olyan sajátságos arca van, olyan rejtelmes, egyszerre mulató és titkolódzó, hogy a nézelődő folyton vissza-visszatekint rá, s megint tudatosodik benne ennek az ókori népnek különös fantáziája: egy hallgató szfinx, amely maga semmi kérdésre nem hajlandó felelni, mindig másokat faggat, egyre másokat, és közben valamin mulat magában. – Min mosolyog? – kérdezi a kisebbik norvég lányunk, majdnem riadtan, a naxoszi szfinx láttán azt is elfelejti, hogy az előcsarnokban mindenféle másolat meg fénykép vásárolható. „Rajtunk – feleli F. professzor azonnal, gondolkozás nélkül. – Nem tudja megállni, olyan komikusak vagyunk, ahogy itt körbebámuljuk.” Kislányunk elsompolyog, nem szeret olyan szoborral egy teremben lenni, amely kineveti, F. professzor lassanként mindenkit kiutál a szfinx mellől, aztán maga marad a teremben, és boldogan és felszabadultan filmezni kezd.

A híres templom ékítményeiből fennmaradt valamelyes, látjuk az istenek gyűlését s a holttest felett összecsatázó harcosokat. Az ötödik teremben három szűz táncol, három karüatida. Ez is olyan elképesztő, ez az évezredek óta lejtett tánc, az utas mindenfélét gondol, vajon éjjel leülnek-e ezek a táncoló lányok, és megtapogatják-e a bokájukat, meg hogy mi történt azóta a 137világban, mióta ezek a karüatidák lejtenek, meg hogy mi lesz azután, mikor ő már nem lesz, csak a táncosnők, örök fiatalon, örökké táncolva Delphi múzeumában. Buta, boldog és szomorú gondolatai vannak az utasnak.

Itt vannak a himnuszok is, amelyekről Margarita beszélt, a himnuszok az athéniak kincsesházáról, amelyek alá a kottajeleket is bevésték, ujjunk végigsiklik a kottafejeken. „Nem tudták megfejteni őket” – mondja Margarita, egyszerre gyerekesen bánatos leszek, s éveket adnék oda ismételhetetlen életemből, ha a fal, amely előtt állunk, hirtelen zenélni kezdene, s meghallhatnánk az ezer meg ezer évvel ezelőtt csendült dallamokat.

Kleobisznál és Bitónnál úgy elfog az áhítat, mintha az én speciális és magánvallásom szentjeit látnám a talapzaton. Mindig is jobban szerettem az archaikus szobrokat, mint a klasszikus szobrászat alkotásait, körbejárom a két kuroszt, egyiptomi merevségük még csak alig-alig lazult az ábrázolásban. Az utas annyi mindent gondol figurájuk mögé, hogyisne tenné, mikor a minap futott át vele az autóbusz Argoszon. Így kell tehát meghalni, mint Kleobisz és Bitón? Ez a legfőbb jó? Micsoda keveréke a legnemesebb és legprogresszívebb emberi indulatoknak és a morbiditásnak ez a monda! Erről is írni kellene. Folyton azt érzem, míg erre járok, hogy voltaképpen mindenről írnom kellene, amit ez a hellászi út ad vagy felkavar.

A múzeum főkincse, a Kocsihajtó, az időszámításunk előtti ötödik századból való. Elnézem karja finom vonalát, szép kis fejét, töprengek, miért tetszik annyira, egyszer csak rájövök. Én még sose láttam ilyen bánatos arcot. Szótadész mester, okos szobrász voltál. Tudtad, milyen kétségbeejtően szomorú tud lenni olykor a fiatal, és azt is tudtad, hogy a győztestől kellene megkérdezni, 138csakugyan olyan problémátlan-e számára a siker pillanata, mint a néző elképzeli.

Margarita összeszámlálja népét, de csapatunk felényire olvadt a múzeumlátogatás után: elfáradt a társaság. Alig néhányan indulunk tovább, mi is alig vonszolódunk, de azért csak lépkedünk megint azon a hosszú úton, amelyről bal felé a hegyen a Szent Kerületbe lehet felmenni, előre meg a Pheidriadész sziklafaláig. Még sikerül egy újabb pillantást vetni a Kasztáliára, most, nappal is olyan titokzatos, hűvös és zöld, mint tegnap alkonyatkor. A gimnázium romjait csak felülről, a sziklafal felől látjuk, az oszlopcsarnok, a fürdők és a palesztra maradványait is csak így, távolabbról. A Marmaria terasznál ereszkedünk alá, kegyetlenül ver a nap a templomromok és a tholosz gömbölyű talapzatára. Végigjárom a tholoszt, felettem megint a különös, fehéren izzó ég, amelyről olyan nehéz lesz elhitetnem, ha hazatérek, hogy nappal sose kék, hanem olyan, mint a higany, a vad napfénytől. Megpihenek, oldalra húzódom, innen, ahol vagyok, most belátom egész Delphit. Egy kiszáradt olajfa alacsony ágára kapaszkodom, átölelem a fatörzset, az ág s a törzs képezte természetes félkör megtart, mint valami zsöllye. Szól Bruckmann, letépem valami, ezt a képtelen meleget is kibíró gyom levelét, elmorzsolom. Kétségbeesetten rögzíteném a pillanatot, ha lehetne, hogy előttem a tholosz és balra lenne a Papádia szakadék, mélyén a Szübarisszal és a barlanggal, hol az emberevő szörny, a Lámia lakott. Három lépcsőn mentem fel a tholoszra – ismétlem némán –, balra előttem három nagy oszlop állt, valami még az architrávból is (Ó, rémes este! Soha ennyi denevért lomhán sodorni hosszú architrávokon) és jobb felől, körös-körül, szinte az eget szúrják a Parnasszus sziklafalai. Tudom, hogy le kell fényképeznem magamban és magam139nak örökre, nehéz és rideg órák ellensúlyaképpen. Az ég mint a higany – mondom magamnak újra és újra –, látszik a színház, ott öleli a hegy. Ez a világ legszebb színháza. A romterület is látszik, ezüstösen villognak Apolló oszlopai. Fúj a szél, olyan forró, mintha ez a táj lázas volna a saját szépségétől és lázas szájával lehelgetne, kapkodna lélegzet után. Ne hagyj el, Delphi emléke, soha többé.

Az Amália kitűnő lönccsel búcsúzik, csomagjainkat berakják a Behemót hasába, úgy szállunk fel, hogy el sem akarjuk hinni: vége az országjárásnak. Magasan visz az autóbusz a hegyi úton, folyton vissza-visszanézek, amíg csak látszik valami Delphiből, a táj kibomlik, egyre jobban kiszélesül, most egyszerre látni teljes szépségét, szenvedélyes csúcsait és a fénylő romokat. Margarita előveszi mikrofonját, a kimerült társaság nagy része szundikál, de mikor meghallja, hogy ha oldalra néz, most meg már a Helikon hegyet látja, mégiscsak felemeli mindenki a fejét. Sűrű növényzet látszik a Helikon lejtőjén, és sötéten legyező erdők. Hát te is itt vagy – kérdezem magamban, s olyan képtelen közel érzem magamhoz Csokonait, mintha itt ülne velem szemben. Nem látlak innen, múzsák forrása, Hippokréné, de tudom, hogy itt vagy a közelben, és itt a múzsák is, akiket Kazinczynk „tekintetes tudós kisasszonyok”-nak nevezett. Vajon ki figyelt fel rá elsőnek, hogy ez az egyetlen hegy Hellászban, amelyen nem nő meg mérges növény, csak jó illatú, gyógyító füvek?

Arachováig csend van, az utasok pihennek. A Disztomon felé ágazó útnál Margarita megint előveszi a mikrofont. Magasan futunk, a hegyoldalon, éppen velünk szemben, hármas út. „Ott ölte meg Oidipusz Laiosz királyt” – mondja csendesen Margarita. Felszisszenünk. Aki a túlsó oldalon ül, felpattan, hogy kilásson, a sofőr 140könyörög, mindenki üljön vissza azonnal, felborítjuk az autóbuszt, rossz a súlyelosztás, itt úgyis éppen elég nehéz vezetni. Nehezen nyugszunk meg, mert ha monda is, hogy ez a hármas út, ha helyi hagyomány is, akkor is nagy pillanat. A nap teljes fényben ragyog, a hármas út agyagsárga és sajátságosan kihalt.

Szent Lukács kolostora előtt kapjuk az utolsó frissítőket, itt kezdünk el búcsúzkodni, névjegyet cserélni. Norvég gyerekeink azt ígérik, eljönnek Magyarországra, már majdnem mindenütt voltak a világon, csak nálunk nem. Apukájuk nem engedte őket, mondta Üte, apukájuk mindenféle fura dolgokat hallott a magyarokról. Most majd megmondják apukának, hogy együtt utaztak két magyarral, és az az érzésük, hogy nyugodtan eljöhetnek Magyarországra. Orvos Szent Lukács kolostorát, utolsó látnivalónkat apróra megnézzük. Miután a kolostorépületen, a cellákon kívül két templom tartozik hozzá, persze hogy én nem a főtemplomba megyek be, azt csak utóbb nézem meg, mikor T. már értem jön és figyelmeztet, hogy a konstantinápolyi Aja Szófia mintájára építették, remek oszlopai és mozaikjai vannak, láthatom kedvencemet, a szép szavú Pált is, a kupola meg csupa pici alkupolából áll, és talált benne egy tündérszép Jézus születését, van azon minden, amit szeretek, angyal, pásztor, állatok, menjek be már. Én elsőnek az altemplomba futok, amely pici, tömjénszagú, és olyan, mint egy kelléktár. Van benne ikon, piros templomi zászlók, ismeretlen rendeltetésű kegytárgyak, Szent Mihály lova és elképesztő rendetlenség. Utóbb egy egyházi illető jön utánam, dúlt mozdulatokkal értésemre adja, hogy menjek innen, de azonnal, akkor a kolostorudvarban lődörgök, és az atyák szobáira bámészkodom, ott talál rám T. Miután megnéztük a fő141templomot, sétálunk még egy keveset, találok az oldallépcsőn egy vén, rekedt macskát meg egy kölyökkutyát, azokkal szórakozom, míg csak Margarita össze nem terel bennünket, hogy most aztán induljunk el végre, a forgalom miatt így is nehéz lesz bejutnunk Athénba.

Fut a Behemót, Margarita szép kis arcát most profilban látom, a sofőrrel beszélget. Olyan kedves, olyan okos, olyan rokonszenves, hogy mikor a francia úr – nem az, akinek a szél elvitte a kalapját Iteában, nem is a nászutas, hanem egy másik, akinek anyaszerűen vén felesége van – egy sapkában gyűjteni kezd a számára borravalót, elképedve nézek rá. Csak nem adunk ennek a kellemes, művelt fiatal nőnek összedobált és izzadt drachmákat? Hiszen a fejünkhöz vágja! Nagyon ellenünkre adakozunk, ha már mindenki megteszi, rossz érzéssel, mert nyilván sértődés lesz belőle. Ám Margarita átveszi a sapkát, körbemosolyog, ölébe önti a pénzdarabokat, s megköszöni az utasok végtelen générositéját, illetve kindnessét. Nem szólunk semmit, csak néha borzasztóan nagyot nézünk külföldön.

Athénban mintha érkezésünkkor kulminálna a forgalom. A Behemót minden utast a hoteljébe szállít, hétkor vagyunk az elővárosban, fél kilenc lesz, mire leszállunk a hotelünk előtt. Utazásunk előtt óvatosan lefoglaltuk a palladionbeli szobánkat, ne érjen olyan kellemetlen meglepetés, mint érkezésünkkor, most nincs is baj a szállással, a portás mosolyog, átadja a kulcsot, felmegyünk. Kinyitom az ajtót, villanyt gyújtok: Filemon és Baucis kissé sértődötten elvonulnak az ágy alá. „Vártak!” – jelentem diadalmas hangon T.-nak, aki nem tudja, dühöngjön-e vagy mit csináljon, végül elneveti magát, s mint ahogy illik egy hosszú útról hazaérkezőnek, karján a frottírlepedővel belép a szekrénybe.

Reggel Lela jön értünk, hogy segítsen hajójegyet váltani Krétára. Korán indulunk, ami azt eredményezi, hogy nagyobb rosszullét nélkül eljutunk gyalog az utazási irodába. Segítségére, mint kiderül, nem lett volna okvetlenül szükség, mert minden tisztviselő tud valami olyan nyelvet, amilyet mi is, csak azért mégis nagyon jó, hogy velünk van, mert tanácsa nélkül szükségből is meg ösztönből is a legolcsóbb jegyet vennénk. Lela a fejét rázza, azt mondja, spóroljuk meg a különbözetet a koszton, melegben úgyse tanácsos sokat enni, vegyünk jó jegyet. Nem mindegy az, milyen körülmények között telik a nap, ha reggel kilenctől késő estig tengeren leszünk. Megvesszük azt a kategóriájú jegyet, amit ajánl, aztán taxiba rak bennünket, felvisz a rendőrségre, ahol viszont teljesen tanácstalanok volnánk nélküle. Mint egy méhkas, olyan az athéni rendőrség, ott már volnának nyelvi nehézségeink, legalábbis addig, míg az idegeneket ellenőrző részleghez nem kerülünk, de mennyi addig is a bizantin formaság.

Most kerül sor arra a bizonyos regisztrálásra, aminek elintézésére az útlevelünkbe pecsételt szöveggel szólítottak fel, s ami megérkezésünkkor annyira elcsodálkoztatott. Persze máig nem értem, hogyha nekem a budapesti görög követség hat hétre érvényes vízumot ad, miért derül ki arról, mihelyt átléptem a görög határt, 143hogy csak négy hétig érvényes, s ahhoz, hogy igazán az legyen a jelzett hat hét tartamára is, miért kell nekem átmenni valami hosszú, kellemetlen, költséges procedúrán (okmánybélyeget kell venni, fényképet csináltatni, mindezt a rendőrség épületében!), míg végre kiállítanak rólunk egy belső útlevélfélét. Hogy aránylag elviselhető idő alatt és simán végzünk, annak köszönhető, hogy Sztavrosz átszalad hozzánk a bíróságról, ott hagyja ügyfelét, tárgyalása folytatását egyik kollégájára bízza, csak hogy nekünk segíthessen. Édes jó Sztavrosz, feketében van, épp csak a talárját vette le, ebben a tébolyító melegben érvel helyettünk, magyarázkodik, jótáll, segíti a különben igen udvarias tisztviselőt, hogy eligazodjék pogány neveink között. Most jövök rá, hogy 1945 óta sehol se kérdezték meg tőlem, milyen vallású vagyok, csak most, 1966 nyarán, Athénban. Míg diktálom az adatokat, azon tűnődöm, ugyan mit változtatna a tartózkodási engedélyemen az a tény, ha azt felelném, tűzimádó vagy buddhista. Lehet, hogy nem maradhatnék görög földön?

Tartozom az igazságnak azzal, hogy megírom, a rendőrtiszt, aki ügyünket intézte, nem volt elragadtatva attól, hogy ilyen bürokratikus játékkal vegyen el az időnkből, s ezt közölte is velünk. Milyen sokat tesz ilyen helyzetben egy emberi gesztus, szinte fellélegzünk tőle. Sztavrosz hazaküldi Lelát, akinek szállóvendégei vannak aznapra, ő meg eljön velünk pénzt váltani (a kávéházakban, boltokban, vendéglőkben szinte sosincs aprópénz, egy százdrachmás láttára azonnal rémült és ideges szaladgálás kezdődik), aztán felvisz az irodájába, hogy megismerjük ott dolgozó rokonait. Ez, persze, csak ürügy, leplezése annak az aggodalomnak, amellyel lihegésünket, időnkénti elsápadásunkat nézi a számunkra 144elképesztő klímában: Sztavrosz egyszerűen meg akar itatni bennünket, kicsit felüdíteni irodája számtalan ventilátorral frissített levegőjében. Italt ital után hozat, s néz, mint egy jó apa, hogy dűtünk magunkba pillanatok alatt limonádét, narancslevet, ásványvizet, kávét, semmi folyadék nem elég. Irodája a nyolcadik emeleten van, kivisz a tetőteraszra, onnan mutatja meg a várost, s közben saját szülőhelyéről beszél. Sztavrosz Görögország legdélibb pontján, Mániban született, ahol a családok még ma is szinte törzsközösségben élnek, egy-egy családnak nem is háza, hanem családi, torony formájú erődje van, és még mindig dívik a vérbosszú. Elhallgatnánk estig, olyan érdekesen beszél, de őt is engednünk kell tovább dolgozni, főleg visszatérni a törvényszékre. Miután a regisztrálás százötven drachmánkba került, őszibarack-ebéd mellett döntünk, egyébként őszintén nem is kívánunk semmit, csak zuhanyozni. Ma voltaképpen pihennünk kellene már, mert másnap hatkor kelünk, hogy idejében kiérjünk a földalattin Pireuszba, de persze nincs nyugtunk. Mintha előre sejteném, hogy betegen érkezem majd vissza Athénba, s nem tudom már megnézni a híres Kerameikoszt, nekiindulok megint: menjünk ki az ókoriak temetőjébe. T. nem ellenkezik, pedig fáradt, s valami baja is lehet, mert kedvetlen, majdnem szomorú. Nem vallja meg, mi, jön hűségesen.

Tudjuk az irányt, merre kell mennünk, pontosabban, hogy meddig mehetünk a tizenhatos busszal, de jókora gyalogút vár még ránk. Valami gyártelepen-min, bandukolunk át, egy asszony igazít végül is útba, szatyros görög asszony, tudásomból éppen annyi telik, hogy megtudakoljam, merre van a Kerameikosz. Az asszony elvezet a bejáratig, meghajol, mikor elválunk, s udvariasan búcsút int a szatyrával.

Az ókoriak temetőjében nincs turista kívülünk, s ez rendkívül élvezetessé teszi a sétát, mert semmi se zavarja a holtak csendjét. Dombos a Kerameikosz, csepp magaslaton emelkednek a voltak síremlékei, köröttük illatos cserjék, a nyár és a füvek fűszerszaga. Pár sírkő másolat csupán, a legtöbb eredeti. Végre látom, milyen volt az a molosszoszi eb, amiről tanultam, Lüszimachész, az első athéni arkhón nyugvóhelyét nőstény oroszlán őrzi. Tündér Hegeso síremlékének eredetijét már láttam a Nemzeti Múzeumban, ám Koralliont és férjét, Agathonoszt, akik egymás mellett búcsúznak az élettől, most látom először. Sokszor elsétálok a sírkövek között, nézem a Kharón reliefet meg Dionüszosz Kolütosz márványbikáját. Borzasztóan szeretem az antik síremlékeket, mert nem csinálnak a halál tényéből hazug ideológiát, és nem tesznek úgy, mintha az elmúlás valami voltaképpen kívánatos és gyönyörűséges dolog volna. A görög síremlékek szomorúak, nem is ígérnek feltámadást, túlvilági életet, viszontlátást, csak az elválást, az élettől való elszakadás kínját regisztrálják, az egymástól búcsúzkodó családtagok arcán fájdalom tükröződik, s a halott, aki visszanéz ránk kedvelt tárgyai vagy rokonai közül, bús szemmel néz ránk, mintha azt akarná mondani, ugye, borzasztó, ami velem történt, hogy azoktól, akiket szerettem, el kell válnom, ugye, borzasztó, hogy nem élhetek tovább.

Most utólag rájövök, talán mégis igaza lehetett M. professzornak, aki gyakorló tanár koromban, a latin próbatanításomon némi riadalommal közölte, egy cseppel kevesebb lelkesedés az antik világ eszmeisége iránt határozottan előnyére válnék annak a ténynek, hogy keresztyén, sőt felekezeti iskolában fogok tanítani. Túl sok közöm volt mindig a pogányokhoz.

Senki, senki ebben a más temetőkhöz annyira nem hasonlítható Kerameikoszban, csak mi ketten és a lihegő növények. A Holtak Útja és az Eleusziszi Misztériumok Szent Útjának találkozásánál a Hármasatyák szentélyének négyszögű talapzata áll, amott, távolabb, antik erődítmények romjai. Falak, óriási kövekből, s a szent kapunál kétoldalt toronymaradványok. Milyen lehetett, mikor a szent körmenet áthaladt ezen a kapun? Valami víz békanyálas felszíne csillan, ez az Éridanosz patak lehet itt, mögöttünk a Pompeion, ezen mégiscsak el kellett nevetnem magam. Először ugyanis azt hittem, hogy Pompeius Magnushoz van valami köze, később az derült ki a Pompeionról, hogy szimpla gimnázium volt, testnevelési iskola. Olyan komikus, hogy már az ókorban is mindenféle másra használták az iskolákat, nem csak oktatásra, az ünnepi menet, a pompé rituális kellékeit például itt helyezték el az oszlopos előcsarnok mögötti helyiségekben valahol. A Dipülon – a kettős kapu – megnézésére alig marad idő, pedig szeretném látni, merre vitt az út a városfalon át Pireusz irányába, s milyen volt ez a híres átjáró, amely még az áthaladók vízzel való ellátásáról is gondoskodott valaha. Ha itt balra mennénk, s vissza az időgéppel, nem is olyan messze, túl a hajdani falakon, Akadémosz szent ligetébe jutnánk, Platón akadémiájába. Állunk T.-ral, nehezen tudjuk rászánni magunkat, hogy elinduljunk hazafelé, pedig az idő sürget, ma Leláék vendégei leszünk. „Mért nincs meg az Akadémia?” – kérdem ingerülten, míg hazafelé lépegetünk a Kerameikoszból, „Mért nincs meg minden? – kérdezi vissza T. – Miért csináltak Platón híres fáiból ostromgépet? Hogy neked mik jutnak az eszedbe. Mért van a négy szülőnk közül már csak egy?”

Sietnünk kell, mi külföldön mindig, mindenhonnan elkésünk. Lelával fél hétre beszéltünk meg találkát, most már hat óra, mikor leszünk még otthon. A tizenhatos autóbusz végállomásán szállunk fel, megyünk egy megállót, aztán a gép elromlik, mászhatunk ki. Pontosan az Akropolisz alatt vagyunk, idegesen nézem az órámat. Telik az idő, nem jön másik busz, T. léleknyugalommal nekiveti a hátát egy háznak és ásítozik, „Elkésünk, rémes” – mondom nyugtalanul. „Ugyan – feleli –, gondold csak el, mekkora élmény lesz Pesten, ha majd ott sétálsz a Pasaréten, és ráemlékezel, hogy egyszer az Akropolisz alatt romlott el a busz, amelyen utaztál. Milyen szép lesz, történelmi emléknek, s milyen megható, mikor otthon hull már a hó.” Elképedve nézek rá, aztán elnevetem magam. Szóról szóra visszakaptam, amivel én vigasztaltam őt, mikor rossz irányba vezettem azon a pokolian meleg napon Delphiben.

Mire belihegünk a szállodába, azonnal hervadni kezdő csokrunkkal – virágot vettünk Lelának, ma délután meglátogatjuk őket az otthonukban –, barátaink réges-régen ott vannak. Mentegetőzésünket tapintatosan elhárítják, ó, hiszen mindig, mindenütt rosszul számítja ki az ember az időt, ha külföldön van. Még mindig várniuk kell ránk, mert a kerameikoszi kiránduláson agyonizzadtuk a ruháinkat; zuhanyozunk, átöltözünk, némi permet a halántékunkra abból a nagyszerű szóródobozból, amelyet az erlangeni könyvtárostól kaptam, mikor éppen rosszul akartam lenni nála, és futunk vissza a hallba. Elindulunk Leláékhoz.

Sztavrosz háza emeletes, keskeny épület, homály és hűvös fogad a lépcsőházban. Eleinte annyira lenyűgöznek Lela családtagjai, hogy csak később regisztrálom, mennyire szeretek náluk mindent, szép, finom bútorai148kat, a lakásuk stílusát. Nem sokszor éltem át életemben azt az érzést, ami náluk elfog: egy percre igazán elszontyolodom rajta, hogy fiai nem az én gyerekeim – elirigylem tőle Evsztratoszt és Alexandroszt. A gyerekek óriási, mosolygó fekete szemmel figyelik minden mozdulatunkat, most látnak először magyart életükben, izgalmas élmény. Annyi derű, annyi ártatlanság, annyi okosság sugárzik udvariasan leplezett kíváncsiságuk mögül, hogy legszívesebben minden teketória nélkül megcsókolnám mind a kettőt, de nem merem, már nem kisbabák, eleget tanítottam fiúkat ahhoz, hogy kiszámítsam a reakciójukat. A gyerekek után egy kiskutya rohan le az emeleti falépcsőn, körbeviháncol, Sztavrosz édesanyja jelenik meg utolsónak. Ahogy a szobába lép, azonnal felállásra készteti azt, aki meglátja, nem azért, mert ránevelték az embert, hogy a nála idősebbet állva köszönti, hanem mert tiszteletet parancsoló ez a szép öregasszony. Mintha egy mozaikból lépett volna ki, annyira jellegzetesen görög figura, hogy mindig eszembe jut később, valahányszor óhitű templomban járok, mert megtalálom vonásait, nézését a szent arcokon.

Azt képzelem, kávét kapunk itt is, de nem, fagylalttal kínálnak. Mikor az utolsó falatot lenyelem, felállok, s mintha valamelyik pesti barátunknál lennénk, elkezdek bolyongani a lakásban, amely valamiképpen rettentően emlékeztet a mienkre, pedig nekik nem modern a bútorzatuk, mint nekünk, mégis van valami a légkörében, ami teljesen azonos. Sztavrosz szülőhelyét rajz örökíti, most derül ki, hogy Sztavrosz sem ügyvédnek készült, csak hát a család rendelkezéséből azzá kellett lennie – máig szúrja a művészet iránti vágy. Remekül rajzol, ad is emlékbe egy képet, pár egyszerű vonása örökre rögzítette számunkra azt, amit Hellászban láttunk, a jelleg149zetes görög figurákat, utcaképet. „Á, én csak jogász vagyok – tér ki, mikor dicsérjük, irritálja, hogy róla beszélünk –, a feleségem a művész.” Lela azonnal eltűnik a konyhában, hogy hallania se kelljen, mikor a novelláiról beszélünk, utána megyek, akárha otthon volnék. Az az érzésem, mintha egész életemben ismertük volna egymást, nyilván mesterségünk azonossága teszi, meg talán az, hogy kisvárosi ő is, én is, és – fura módon – valahogy még a gyerekkori élményanyagunk is hasonlít. Nem tudtam, sírjak-e, nevessek-e, mikor az országjárás megkezdése előtti éjjelen a Szüntagmán ülve arról beszélgettünk, mennyi gyötrődés előzi meg egy-egy mű megszületését, és ő elmesélte Alexandroszról, hogy egyszer, mikor különösképpen vívódott az anyagával, azt kérdezte tőle a kisfiú: „De hát ki kényszerít téged, anyu, hogy így gyilkold magad?” Hányszor kérdezte meg tőlem ugyanezt az anyám! Valóban, miféle szigorú démon szorít bennünket írásra, mikor néha majd’ beleveszünk, hogy megközelíthessük annak a kifejezését, amit terveztünk; megvalósítani, egészen, úgyis lehetetlen.

A Lükabéttoszon, Athén Gellérthegyén vacsorázunk, ahová drótkötélpálya visz. T. elég borúsnak látszik. Alattunk, mélyen, a város fényei, ismét Hugira kell gondolnom, Hugi gyöngyeire. Megint hajnalig beszélgetnénk, ha nem intene értelmesebb magatartásra a józan ész: ma igazán korábban kell hazamennünk, reggel hatkor indulunk a krétai útra.

Ezek az utolsó percek; gyerekesen elszomorít, hogy el kell válunk Leláéktól. Mi elkezdjük az Odüsszeiát, ők megvárják, míg Sztavrosz szabadsága megkezdődik, s szintén egy szigetre hajóznak pihenni; mire mi visszatérünk Athénba, már nem lesznek itt. Lela előveszi bú150csúajándékait, nem engedi meg, hogy kinyissam a csepp csomagokat, csak megcsókol és elszalad, beül a kocsijába, éppúgy elérzékenyedett, mint én, ő sem akarja, hogy vén fejünkkel bőgve váljunk el. Sztavrosz egy borítékot nyom T. kezébe, azt mondja, amit benne találunk, igazi, eredeti, aztán tőle is elválunk, s integetünk utánuk a hotel ajtajából akkor is, mikor már teljességgel lehetetlen, hogy lássanak bennünket. Filemon és Baucis a szokott hidegvérrel fogad, most nincs kedvem mulatni tempós közönyükön, leülök az ágyra, és megnézem, mit kaptunk Leláéktól. Egy-egy kombosztinit, az egyik kék, a másik sárga, mindegyik végén amulett szemmel verés ellen, húzogatom a golyókat, s eszembe jut, hogy mikor először láttam, azt hittem róla, olvasó. Kaptunk egy hímzett kék kendőcskében egy marék tömjént is, Sztavrosz borítékjában meg egy görög váza talpa s oldalrésze. „Óh, tűnt derűk arája – szólal meg bennem az athéni szállodában Keats –, íme még Itt állsz, s dajkál a vén idő s a csend, S mesélsz: füzéreid közt rajzos regék Lágy dalnál édesebb lejtése leng: Óh, lombdíszed közt mily legenda él? Mily istenségek vagy mily emberek?…” Eredeti, azt mondta Sztavrosz. Melyik ásatásból szerezte? Eddig a levélnehezéke lehetett, mert a talpacskán van egy tintapötty.

T. is nézegeti az ajándékainkat, de valahogy nem igazi érdeklődéssel. Csak közvetlen lefekvés előtt, mikor belenyúl a neszesszerbe gyógyszerért, árulja el, hogy pokolian fáj a foga, enni is alig tudott a Lükabéttoszon. Rémülten nézek rá, mindig borzasztó a fogfájás, de sosem annyira, mint mikor az ember külföldön van.

Hatkor kelünk, kávézni nincs idő, pedig mind nyitva vannak a kávézók, ám idegeskedünk, szeretnénk már kint lenni Pireuszban. T., aki már járt erre s akinek 151reggelre valamivel jobban lett a foga, rossz emlékekkel gondol első görög útjára, akkor pokoli volt a zsúfolt földalattin. Lámpalázasan ereszkedünk alá az Omonia téri állomáson, ahol a vártnál nagyobb nyugalom és kevesebb utas fogad, Pireuszba érkezve is viszonylag könnyen megtaláljuk a Minosz hajót. Az óriási hajótestre három híd vezet fel, a hajó egyik alsó oldalfala le van eresztve, öszvéreket, csacsikat vezetnek a hajófenékre, teherautókról rakodnak. Megyek felfelé, életemben először, egy hajóhídon, tündöklő ég fölöttem, tündöklő víz alattam, a steward megmutatja a kabinunkat, s mikor lerakodom és kimegyek a parányi fürdőszobába, hogy megmosakodjam és átcseréljem a kurta úton is azonnal használhatatlanná izzadt ruhát, nevetek saját elképedésemen, amely voltaképpen még mindig nem bírja tudomásul venni, hogy alföldi talpam egy nagy hajó fedélzetén áll, s az, ahogy befejezte a berakodást, elindul velünk Kréta szigete felé.

Olvasnivalót készítünk az ágyak melletti éjjeliszekrényre, abban a biztos tudatban, hogy ki se fogjuk nyitni a könyveket – ugyan ki töltené bármi remekmű olvasásával az időt, mikor életében először hajózik az Égei-tengeren a Boldogok Szigete felé? Visszamegyünk a társalgóba, melyen át a kabinunkba vezettek, mert panaszkodik a gyomrunk: megiszunk ketten egy narancslevet és megeszünk mellé egyetlen darab „forintos” pszomakiont. A pincér hosszan megnéz, azon tűnődhetik, milyen különös diétát tartunk, hogy ketten eszünk és iszunk egyetlen adagot. Indulásig a kikötő zsibongását figyeljük a fedélzetről. Folyik a berakodás, lenn mulatságos jelenetek játszódnak le, míg az állatokat, melyek egyáltalán nem vágynak le a hajófenékbe, becsalogatják az őrzőik, míg felhúzzák a rengeteg gyümölcsösládát, 152konzervdobozt. Lenn egy úr hadonászik, nincs pénze, leveszi a karóráját, rázza, ajánlgatja, hátha ennek fejében felengedik, ám a feljáró hidacskákat őrző jegyszedők elutasítják, a sárga kalapos óratulajdonos búsan hátrább húzódik, de azért nem megy el, nézi-nézi a hajót, valami csodában reménykedve. Egy másik úr fekete kutyát vezet magával, szűköl az állat, míg felhurcolják a lépcsőn, fél. A rakodás tovább tart, mint hittük, vagy a prospektus jelezte, jó félórával elmúlt már a jelzett indulás ideje, mire a hajó felvisít, s a hangjelzés a partra parancsolja azokat, akik nem jönnek velünk. Felhúzzák a horgonyt, a hajó, mint a bogár a csápjait, ügyesen bevonja hidacskáit, azok odasimulnak az oldalára. Lenn üvöltözés, hangzavar, de hiába, mert alattunk már mozog a hajótest: egy taxira való fiatal érkezik fél perccel indulás után, üvölt, táncol, hadonászik, több más fiatal sajnálkozva kiabál nekik vissza a fedélzetről: lekéstek szegények. Az egyik fiatal lány sírva fakad bánatában, sír, sír, fut a móló mellett, integet, barátai, akik idejében felszálltak, vigasztalni próbálják odafentről. Lassan, nagyon lassan kifutunk Pireuszból, addig bámulom a tovatűnt várost, míg csak lehet, aztán, mintha ember volna, akivel elszámolnivalóm van, akitől valami életbe vágóan fontosat akarok kérdezni, szembenézek a nyílt tengerrel.

Arról is azt vártam, kék lesz, de ugyanaz az élményem, mint mikor először figyeltem fel az athéni égre: nem kék a víz sem, hanem fémszerű, annyira fénylik, hogy olyan, mintha olvadt ezüst rezegne a felszínén. A kutyás úr sétáltatja a kutyáját, leviszi az alsó fedélzetre, mert láthatólag bizonyos probléma merült fel, amelyet a kutya nagyon szeretne megoldani, de jól nevelt állat, hát megvárja, míg civilizáltan teheti, s addig rendkívül furcsán tartja a farkát. Az úr tárgyal egy matrózzal, kap egy szemetes lapátot, rajta homokot, a fekete kutya vinnyog a boldogságtól, s megoldja, ami megoldható. Az utasok alusznak, nemsokára a kutyás úr is a kutyájával. A hajó megy-megy, délnek, az Égei-tengeren.

Kréta – ízlelgetem a szót. Krétáról több ismerősöm van, Zeusz, aki itt született, akit pici korában itt őriztek a nimfák, Európa, akit ide hozott a bikaformát öltött isten, aztán persze Minósz, a legendás Minósz, és a Minótaurusz és Ariadné – nem is győzöm felsorolni. És persze B. néni, nem szabad elfelejtenem őt sem, B. nénit, gyermekkorom csodáját, a debreceni férfihoz férjhez ment görög asszonyt, aki mindig ott könyökölt az ablakában, nézte a húszas évek végi Debrecen világvárosi szekérforgalmát – látott egy óra alatt olykor tizenöt-húsz szekeret is. Utcára nemigen járt, azt nem érezte illendőnek, nagyon fehér bőre volt, nagyon fekete haja, 154arcán állandóan valami riadalom, amelyet akkor egyáltalán nem értettem, csak most kezdem felfogni, mikor már Debrecent is távoli szemmel látom, s megismertem Hellász színeit és illatát. Szegény B. néni, de furcsán érezhette magát Kálvin meszelt falú templomában, a merev puritán Debrecenben, s ugyan mit gondolhatott télen, mikor nálunk ott az alföldön fagyott madarak fekete sora szegélyezte a havas erdei utakat, mint valami különös téli gyászjelentés pereme. Nálunk gond és disznóölésszag lengett a kapuk felett, nem illatos füvek lehelete, nem tömjén. „Zeusz szigete – gondolom –, igazságos Minósz király szigete, Daidalosz és Ikarosz szigete, mesés labirintus.” És már megint nem vagyok magam a gondolataimmal, itt ült mellettem egy magyar költő is, míg Kréta felé haladva összeszedem, mit őrzött meg a memóriám e sziget mitológiai lakóiról. Tompa Mihály is megszólal a fémes víz felett, Ikarosz Magyarországról beszél, és a hullámok, amelyek a hajóhoz ütődnek, egyre azt mondják: „Halandók, merjetek!”

Az étteremben ebédelünk, egytál étel van, megfizethető. Úgy tervezzük, Krétába érkezve majd forintos süteményt veszünk, az lesz a vacsoránk. A kabinunk árva, a könyvekhez, mint sejtettem, hozzá se nyúltunk, később, mikor a nap hanyatlani kezd, és megszűnik a meleg, végre meglátom a tenger alkonyi színét. Mennyit törtem a fejemet, milyen lehet a görögök borszínű tengere, azt gondoltam, piros. Ám a víz a szigetek között – pedig minden napszakban látom a majdnem négy hétig, ami még hátravan, kora hajnalban is – egyszer se piros, se virradatkor, se alkonyatkor, inkább olyan, mint a recina bor, sárga, olvadt borostyánszínű, olykor ibolya meg türkiz, ha meg a nap leszállt, palakék, éjjel kékesfekete. Ülünk, sétálunk, körbejárunk a hajón, mindent megné155zünk, minden érdekel. Az út tovább tart, mint képzeltük, de frissek vagyunk, pihentek, kíváncsian feszültek. Este kilenckor kellene befutni Iraklion kikötőjébe a hajónknak.

Most, hogy kézzel kapart naplómat gépbe másolom, s ezekhez a sorokhoz értem, abbahagyom a munkát egy pillanatra. Megborzongat a név, mindkét név, a hajóé is (amelynek olyan ártatlanul, olyan önfeledten örültem, hiszen a Boldogok Szigetére vitt, és Minósznak hívták, mint a mesebeli bölcs királyt, akit holta után alvilági bíróvá tettek) és a helyé is, ami felé a hajó elindult velünk: Iraklion. Iraklion és Minósz, ki sejtette volna, hogy ezt a két nevet így, összekapcsolva fogom újra látni egyszer, hogy nem is soká rádióhír lesz belőle, amelyet kihűlő kézzel hallgatok anyám betegágyának szélén üldögélve: az Iraklion nevű hajó, amelyet láttam kifutni Kréta kikötőjéből, elsüllyedt az Égei-tengeren, elvesztette kétszázhatvan utasát, s az élve maradottakat az éjszakai katasztrófa után a Minósz hajó vette fedélzetére. Hogy megütött ez a hír, többet éreztem a természetes részvétnél, amely minden, bármelyik országban történt természeti csapás után támad az emberben: ismertem a tragédia színpadát, díszleteit, az Iraklion hajót, a Minószt is, és az éjszakai tengert Kréta és Athén között. Kószból visszatérve minket is éjjel vitt a Philipposz, tudjuk, milyen a beszállás meg a kiszállás ezeken a hajókon akkor is, ha nem is történik semmi, csak éppen barátok, családtagok, jó ismerősök iparkodnak egymás felé, s nem a fulladás, a tengeri viharban való hasztalan vergődés vár az utasokra. Láttam én, hogy alusznak az emberek a mindig túlzsúfolt hajón kabinban, fedélzeten, mentőcsónakban, csónak alá húzódva, mosdóhelyiség előtt, étteremben, játékszobában, 156biliárdasztalon; mint a rongycsomó, feküsznek olykor, ha nincs másutt hely, a puszta földön is, és mindig annyi gyerek van közöttük, annyi kisgyerek. Bizony megkönnyeztem az Iraklion sorsát, túl közelről érintett a sose látott, ismert emberek pusztulása, s Hellász gyásza, Hellászé, amely megadta nekem a nyár felejthetetlen esztétikai élményeit.

Azt írtam az imént, este kilenc tájt kellett volna befutnunk Iraklion kikötőjébe. Fél kilenc után még csak fények se látszanak sehol, nemhogy közeledő sziget, de csak örülünk ennek, legalább tovább vagyunk tengeren. Most már nincs meleg, felkerül a kardigán, a hullámok felcsapnak az arcomig. Tíz órakor azért már nyugtalan vagyok egy kicsit, fél tizenegykor még nyugtalanabb, mikor kilenc óra helyett fél tizenkettőkor kikötünk, már azt is érzem, hogy rendkívül elfárasztott a tengeri út és a szinte szakadatlan figyelés.

A kikötőbe leeresztett hidakra egyszerre zúdul rá a tömeg, most nem oszlik meg, mint felszálláskor, a különféle hidacskákon, és nem is hagyja el más-más időpontban a Minószt. Mindenki egyszerre és lehetőleg azonnal szeretne lejutni a hajóról. Tüstént elszakadunk egymástól T.-ral a tömegben, cipelem a bőröndömet. Elképesztő vállalkozás csomaggal leszállni a meredek lépcsőkön, a híd valahogy veszedelmesebbnek hat, mint beszálláskor. Hasonlíthatatlanul rosszabb a helyzet, mint Pesten a hatoson főforgalom idején, ez az a pillanat, mikor először átélem, szó sincs udvarias előreengedésről vagy némi kíméletről, vagy arról, hogy a gyerekeket, öregeket vigyázva segítsük le magunk előtt, a tömeg irgalmatlanul sodorja azt, aki gyengébb. A kikötőben egyébként egyetlen brutális erősségű reflektor kivételével nem ég lámpa sehol, ezen azért még 157akkor, az igazán nem veszélytelen leszállás közben is elképedek, valahogy úgy képzeltem Irakliont, olyasmi kikötő lesz, mint mondjuk Genova volt, ha persze kisebb is, de valami vidám nyüzsgés jellemzi, hajók horgonyoznak majd benne, kis vendéglők várnak vendégre a parton. Mire kiérünk a mólóról, s végre kikeveredünk a kikötő területéről, se járművet nem látunk, ami befelé vinne a szállodák körzetébe, se part menti eszpresszót, sőt, ami a legizgalmasabb, nem látunk mi még várost sem. Csak állunk, nézzük egymást bután: éjfél lesz lassanként, pokolian elfáradtunk, farkaséhesek lettünk, és Iraklion nincs semerre.

Rosszul világított, alig planírozott útra jutunk. Mikor elhagyjuk a vámházat is, megállunk, ugyanolyan elképedve és tanácstalanul, mint érkezésünk pillanatában. Most aztán merre? Lámpa itt is alig, irányjelző tábla egyáltalán nincs, az nem kétséges, hogy Iraklionban vagyunk, de hol a város? A krétaiak valami titokzatos és sötét mellékúton mind eltűnnek, megpróbáljuk hát a kikötőből kifutó járműveket követni, de csakhamar abbahagyjuk a próbálkozást, mert kiépített út nincs, s ha ki akarunk térni a mellettünk elfutó autók elől, egyenesen belegyalogolhatunk a mellettünk hullámzó tengerbe. Állunk, míg az utolsó autó is el nem vonul, aztán mind a ketten elkezdünk pukkadozva nevetni. Annyira elhagyottak és tanácstalanok vagyunk, hogy ez az egyetlen elképzelhető reakció a szituációra. T. majd’ összeesik, úgy rázza a hahota, ő ugyanis azt képzelte, hogy itt a kikötőben lesz információs iroda, egész úton azt magyarázta a hajón, milyen kényelmesen elintézhetjük itt végre a szállásproblémánkat – hát nincs, csudát van, hogy is volna, mikor város sincs. Caplatunk, amerre a járműveket eltűnni láttuk, hosszú vándorlás után végre 158összefüggő, sötét házsorokat fedezünk fel, s hál’ istennek, egy szállodát is. Ilyen irtóztató külsejű épületet ugyan még nem láttam, csak a Rigolettó-ban, olyan, mintha minden szobájában három Sparafucile laknék. Mindegy, szállás kell, akárhol is, álmosak vagyunk, kimerültek, és hát meddig mászkáljunk még ebben a nem létező Krétában fedél nélkül? T. bemegy, a tulajdonos feje rázását jól látom az utcáról az üvegajtón át, nincs szoba. Hirtelen elmúlik a nevethetnékem, elkezdek aggódni. Sztavroszék figyelmeztettek, mikor megtudták, hogy a szigetekre készülünk, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mindent elözönlöttek a turisták, főleg a skandinávok, mi lesz, ha kiderül, hogy nincs is üres szoba Iraklionban? Hol alszunk? Fojtó meleg van, irtózatos, sirokkót ígérő meleg, T. körülnéz, hol hagyhatna, míg tovább indul szállodát keresni, hát hiszen szemmel láthatólag most már igazán városban vagyunk, erre-arra is utca nyílik.

Valami gyanús, piszkos kis téren vagyunk, de szerencsére itt a rendőrség. Igaz, hogy sötét minden ablaka, de mégiscsak a rendőrség, úgy gondoljuk, ez relatíve biztonságos hely lesz. A tér túlsó oldalán egy szintén nagyon piszkos és lármás kávézó látszik, természetesen csupa férfi ül benne, ide nem ülhetek be, az már bizonyos, lehetetlen. T. körberak kofferekkel, és leültet a rendőrség lépcsőjére, szomorúan kezet rázunk, mint akik nem bizonyosak egészen benne, hogy valaha még találkoznak, aztán elvesztem szem elől, ballag szegény szállást keresni. Felettem egy homályos lámpa ég, olyasmi lámpa, mint amilyen az Egri csillagok-ban egyszer Gergely feje fölött a Drinápolyi kapunál, nem nagyon szívderítő. Előveszek egy krimit, elkezdek olvasni. Érzem, hogy néznek a kávézóból, de nem szól hoz159zám senki, időnként nagyot nyögök, mert eszembe jut a krimi felületesen olvasott sorai fölött, hogy Kréta szigetén ülök, egyforma közel Görögország legdélibb csücskéhez, Kis-Ázsiához és Afrikához, T. elment, mellettem két koffer, éjfél régen elmúlt, nincs szállásunk, és ugyan mi fog velünk itt történni.

Ülök, olvasok, aztán abbahagyom, túl intenzív, ami foglalkoztat, lebírja Poirot szürke agysejtjeinek munkáját. Kréta – ismételgetem magamban –, üdvözlégy, minden művész öregapja, Dedalos, Joyce hősének névadója és vén patrónusa, a lépő és nyitott szemű szobrok alkotója, a szekerce atyja. Mi mindent is csináltál, mester, Ariadné királykisasszony számára éppen itt olyan tánctermet, amelyet még az istenek is irigyeltek, labirintust a Minótaurusznak, még a fonalat is te adtad lányának, hogy kivezethesse Thészeuszt az útvesztőből. Itt rakosgattad össze, rab művész, Minósz foglya, a madártollakat, itt készítetted a szárnyakat, amelyekkel Ikarosz halálát lelte, de amelyek téged átrepítettek Itáliába. Milyen kicsi-kicsi lány tanulta valaha a coniunctivus concessivust: omnia possideat, non possidet aëra Minos. Ha mindennek ő is az ura, a levegőnek nem ura Minósz. A nyelvtani példamondat hirtelen testet ölt, itt ül mellettem az iraklioni rendőrség küszöbén, felnézek zavartan, mélyet lélegzem abból a levegőből, amelyben a monda művésze kibontotta szárnyait. Tulajdonképpen mégsem vagyok egyedül. Itt van mellettem Joyce, a görög mitológia, és a művész, minden alkotó apja, aki a művészetet fogságban tartani akaró királyi hatalom fölött magasba szárnyal, és tovatűnik a krétai égen.

T. kétszer tér vissza, először a nyugtalanság hozza, hogy megvagyok-e még, vagy eltűntem én is ezen a mesebeli szigeten. Jelenti, hogy benn, a város központjában 160van szállás, viszont irreálisan drága, kivegye-e vagy keressen olcsóbbat, ő szívesen vállalkozik további turisztikára. Szegény olyan sápadt a forróságtól, a kimerültségtől, de azért újra elindulna, pedig a hátán az öt világrész térképe rajzolódik ki verejtékből, ingkabátja hozzáragad a bőréhez az elképzelhetetlen hőségben. Büszkén kijelentem, maradok, nem is olyan rossz egyedül, nézzen csak nyugodtan olcsóbb szállás után, Lela megmondta, hogy ha csakugyan el akarunk menni Rhodoszba, oda kell összpontosítanunk minden anyagi erőnket, mert Rhodosz árait felverték a skandinávok. Elmegy hát megint, és egy óra is elmúlik, mire visszacaplat, akkorra már igazán alig áll a lábán. Felragadjuk a koffereket, megyek az immár viszonylag csendes szigeten engedelmesen a nyomában. Úgy érzem, órákat gyaloglok, másnap, mikor higgadtan és pihenten kimérjük az időt, jövök rá, hogy talán tíz percig tart az út a hotelig, de akkor már igazán alig tudtunk mozogni.

A szálloda, amely szintén pokoli drága, de egy árnyalattal azért olcsóbb, mint amit T. először talált, a csodálatos múzeum közvetlen közelében fekszik, s az az ismertetőjele, hogy két oldalán még be se fejezték az építését. Mindenesetre nagy része azért készen van, mostanában kevés magyar járhatott benne, mert nehezen tudom meggyőzni a portáspultnál álló csinos fiatal nőt, hogy nem vagyunk a jugoszlávokkal azonosak, és nálunk nem Tito a kormányfő. Liftbe szállunk, felvisznek valami irdatlan magasságba, olyan álmos vagyok, hogy azonnal elfelejtem, hanyadik emeletre, s ennek később meg is lesz a maga izgalmas következménye. Kaphatnánk vacsorát, kínálják, de közöljük, nem vagyunk éhesek. Hogyne, mikor a szoba olyan hihetetlenül sokba 161kerül, még együnk is. Nincs vacsora, majd visszahízzuk Pesten, amit lefogyunk.

A szobánk gyönyörű, csak azt nem tudjuk egyelőre a sötét miatt, hogy az erkélyünk hová nyílik. Megfürdünk, kicsomagolunk, akkora gardróbszekrényünk van az előszobában, hogy akár abban is alhatnánk. Hihetetlen forróság van, pedig a portás azt ígérte, a szobában légkondicionált lesz a levegő. Olyan falban működő csodaszerkezet, mint Delphiben, persze nincs sehol, rezignáltan keresni kezdem a ventilátort, nyilván azt nevezik itt is légkondicionálásnak. Tévedtem, mert T. felfedez egy kapcsolókkal ellátott ládát, akkora, mint egy televízió, csak keskenyebb, s azon angol felirat közli, mit kell bekapcsolnunk, ha hűteni akarjuk a levegőt. Boldogan megindítom, mindjárt ugrom is egy nagyot: mintha a Minótaurosz kürtölne a készülékben, pokolbéli csörömpölés kezdődik. Na, két perc múlva ébren lesz az egész hotel! – Mindegy – mondja T. sötéten –, ha a szobában van, arra való, hogy használjuk. Rémes a meleg, elviselhetetlen. – Bőgetjük a masinát, aztán rájövünk, csak a hangja nagy, de nem hűti az, csak a közvetlen környezetét, úgy egy fél méternyire, ott is éppen hogy kavargatja a levegőt, nem frissít, nem csillapít semmit, nem is számít. Kikapcsoljuk, ha úgyse hűt, csak üvölt, ugyan minek járjon. Másutt se szól, nyilván mindenki rájött, hogy csak hangja van, ereje nincs. Lefekszünk, T. fejére húzza a lepedőt, próbál elhelyezkedni a képtelen kicsiségű fejpárnán. Látom, hogy szenved, és tudom, a foga kínozza, eddig nem volt módja rá, hogy akár egy percre is elengedhesse magát, csak cipekedett, izzadt, szállást keresett. Hozok egy fájdalomcsillapítót, csúf tályog látszik az ínyén. „Kamillatea kellene” – motyogja búsan. Adok neki egy altatót is, hátha akkor kön162nyebben bírja az éjszakát. Hogy szerezzek a boldogtalannak kamillateát éjnek idején Krétában?

Reggel hatkor ébredünk, s ez mindennap így van, ameddig csak az Astoriában lakunk. Nagyszerű ébresztőóránk van: a tejes. „Gála – gála” – hallom az üvöltését első reggel, zavartan dörzsölöm a szememet a szikrázó fényben. Tudom, hogy a „gála” azt jelenti, hogy „tej”, könnyű szó volt, rögtön megtanultam az útikönyvből. Felkapok valamit a hálóingemre, és rohanok ki az erkélyre, alattam, jó mélyen, keskeny utca, velem szemben mozaikpadlós, belső udvarú, nagy cserépdézsákban virágzó cserjéket nevelgető, sűrű zsalus ablakú, keskeny, magas görög házak. Az utcába másik melllékutcácska torkollik, a sarkon koldus ül a földön, s a házakon túl, távolabb, olyan kéken, mint az encián, hullámzik a tenger.

T. is mellettem áll, nézzük az utcát. Balra nagyobb épület, ennek láttam is este a fényreklámját, csak akkor tudatosult bennem, milyen komikus szöveget hirdet: Héraklész cementje, ez áll a most sötét transzparensen. Később, mikor lemegyünk, látom, hogy az autókölcsönző vállalat meg Zeusz nevét viseli. Oly komikus, egyben megható az istenek és félistenek ilyen devalvációja; mikor az embernek a saját hazájában Venus melltartót ajánlanak, valahogy kevésbé üti meg, mint itt, ahol még eleven nemzeti kincs a mitológia. Persze tulajdonképpen logikus az elnevezés: Héraklész közismerten erős legény volt, nyilván jó reklám a cementnek, és a Zeusz-féle autókölcsönző arra célozhat, úgy mennek a kocsijai, mint a villám. „Gála – gála” – üvölti a tejes, én, mint a sánta ördög, belátok minden zárt kapu mögé, látom, hogy szaladnak az asszonyok, hogy húznak illedelmesen papucsot meztelen lábukra, hogy öntözik meg 163kertecskéiket, viszik ki a szemetet. Hozzák az edényeiket, a tejes fakupával méri az áruját, mikor a koldushoz ér, a koldus őt is megszólítja, a vakok tapogatózó mozdulatával megérinti a lábát. A tejes nem habozik, tölt egy jó csészényit a kupájába, és szíves szeretettel odakínálja a koldusnak, aki két kezével, mint egy gyermek, ajkához szorítja, és az utolsó cseppig kiissza a tejet. Aztán tovább hallatszik, hogy „gála – gála”, megy a tejes, újra megtölti a kupáját, és a koldus után kiszolgálja fizető vevőit, akik a kapukból végignézték, hogy itatta meg a vak öregembert, és senki sincs, aki fennakadna azon, hogy ugyanabból a kupából mérnek neki is, amiből a koldust megitatták.

A tejes után a jeges jön. Ügyes kis árral, kalapáccsal darabolja szét a nagy jégcubákokat. T. elfelejti a fogfájását, kilógunk az utca felett, s nézzük a mindennapi életet, ami mindig van olyan érdekes, mint a múzeum. Akkor meg is hatódom, mert a jegesnek nincs ennivalója, nem csillapíthatja a koldus éhségét, s ha az a foglalkozása, hogy jeget sarabol, aligha lehet gróf vagy báró, de a koldus nyomorához neki is van szeme. Lepattint egy darabot a jégből – nincsen mása –, odaadja az öregnek, a koldus arcához érinti, majd két meztelen talpa közé szorítja, hogy lehűtse magát, aztán csak ül-ül, világtalan arcával a járókelők felé fordulva. Már elindultak a kisemberek, a tisztviselők, a munkások, fekete a szűk utcácska az iparkodó emberektől. Egyetlen olyan sincs, aki meg ne állna, és ne adna a vaknak valamit, csengnek a pénzdarabok, pedig akik adják, szintén nem látszanak se grófnak, se bárónak, és sose látom őket ott ülni azoknál az asztaloknál, ahol a külföldieket vagy a szárazföldről jött, jómódú görög utasokat. Jó nép ez, szegény és jószívű.

Csodálatos reggelit kapunk, s olyan bővet, hogy nem esik nehezemre tartalékolni egy részét. Ebben már óriási a gyakorlatom, mihelyt a pincér elfordul, a papír asztalkendők egyikébe csavarok egy-két süteményt, s ha csomagolva adják, egy pici vajdarabot is, ezzel aztán meg is vetem alapját az ebédünknek. Krétában csak este ehetünk, úgy vettük ki a szobát, esti étkezéses félpanzióval, többre nem futotta. T. szegény szomorú, mert éhes, és olyan gusztusos minden, amit elébe adnak, hogy attól külön szenved, ám csak az ananászlevet meg a kávét tudja elfogyasztani, keményet nem bír megrágni, nagyon fáj a foga. Még mindig nem gyanakszom Apollóra, inkább a fejemet rázom és csodálkozom, milyen sok pech ér ezen a görög úton bennünket.

Reggeli után végre körülnézünk. Előttünk egy óriási park, bal felé a múzeum, ha jobbra befordulunk, ott vagyunk a főutcán. Így, nappal, persze minden más, a város kitárul, megmutatkozik, szagolgatom különös füveinek, gyümölcseinek az illatát. Nézem az elbűvölően tarka boltokat, aztán elnevetem magam. Arra gondolok, otthon mennyire felbosszantanak a hajszálnyira azonos cégtáblák, hogy mennyire szeretném, ha a patikának nem száma, hanem neve volna, s hogy voltaképpen mindig elcsüggeszt, hogy minden városban pontosan azonos tartalmú kirakatokat látok. Most azért nevetek, mert már azért jártam egypár helyen Görögországban, és rá kellett jönnöm, hogy itt meg minden idegeneknek szánt kirakat azonos, ugyanilyen árukat láttam én Olümpiában, Delphiben vagy Athénban, mint itt, Iraklionban, ugyanilyen birkabőr szőnyegeket, réztárgyakat, csíkos tunikákat meg serlegeket. Utazási iroda utazási iroda mellett kínálkozik, az Olympic légiforgalminak is van kirendeltsége Iraklionban. Gyönyörű kutat találunk egy ola165szos téren, és vérpiros, különös virágú cserjéket, akkor látok először hibiszkuszt. Bemegyünk prospektust kérni az egyik utazási irodába, azt olvasgatjuk, míg tovább kószálunk, s elkanyarodunk a bazárnegyedbe. Itt nem látni külföldit, azok a főutca finom csemegeboltjaiban vásárolnak.

Hegyekben áll a gyümölcs, a mészárosoknál kis báránytetemek lógnak, ó, istenem, soha sehol ne adjanak nekem ilyen kannibáli ételt, hiszen minden izma, zsírpárnás inacskája ki van preparálva az istenadtának, eleven anatómiai szemléltetőeszköz az a megnyúzott testecske, undorodva elfordítom a fejemet. A szőnyegárusoknál kutyák hasalnak macskák társaságában, egy drapp szőrcsomóra külön felfigyelek: soha nem láttam még kacska lábú kutyát. Megállok, barátkozom kacskalábúval, ami T.-t azonnal kétségbe ejti, ő tudja, hogy én minden csontot, ételmaradékot félreteszek az étkezések végén, s másnap kiosztom a kóbor kutyák közt. Már látja lelki szemeivel, hogy a mai vacsoránk után ismét begyűjtöm a tányéron maradt csontokat, s holnap idehozom a bazárba Kacskának, aki ott vakaródzik egy gyönyörű keleti szőnyeg közepén. „Ne nézd ki magadnak ezt a kutyát! – könyörög T. – Egyszer meglátják, és megírják az újságban, hogy olyan szegények vagyunk, hogy csontot guberálunk. Nem elég, hogy a reggelink felét is mindig visszalopod?” „A miénk! – mondom öntudattal. – Kifizetted, úgy osztom be, ahogy akarom. Ha nem akarják, hogy csontot guberáljak, gondoskodjanak a kóbor állatokról. Délen minden állat folyton éhes.”

Kávézó. Megállok, mint Athénban egyszer az Eolosz utcán, mikor először láttam pópát, és észrevettem, hogy kontyot visel; itt egy öregember ül a kávézóban, előtte, 166csepp csészében, a kávé, és nargilét szív. Állok, mint akibe villám csapott, T. rángat és könyörög, ne bámuljak az arcába ismeretlen görög férfiaknak. Ám nekem ez a kis öregúr most minden, az Ezeregyéjszaka meg a Törökvilág Magyarországon, hát nem csodálatos, hogy végre látok valakit vízipipát szívni? Az öreg amúgy is izgalmas látvány, fekete turbánja van, fekete klottszerű bricseszgatyája és mindehhez gyönyörű magyar arca, finom, kun sasorra bozontos fehér szemöldöke alatt, és hogy a hazát idéző illúzió teljes legyen, magas szárú fekete csizmát hord. Később megtudom, hogy ez ősi viselet Krétában, akárcsak az asszonyok különös fekete fejkendője, amelynek alsó, lelógó részét az öregebbek még fátyolszerűen a szemük aljáig emelik, s onnan pislognak az idegenre érdeklődő csodálkozással. A nargilés öregurat sokkal jobban megbámulom, mint a legérdekesebb kirakatú iraklioni boltot, mely éppen ott van, a rendőrség előtti kis téren, ahol előző este néztem a krétai égre, és gondolkoztam Daidaloszról, s amelyet azonnal elneveztünk a Tengeri Herkentyűk Boltjának. Van itt minden, csiga, kagylóhéj, preparált tengeri állat, aszalt fóka, aszalt delfin, különféle halak, a kereskedő dekára méri ki a csigahéjat, stanicliban, elképesztő preparálószerek és romlott kagylók szagegyvelege között.

Lemegyünk valami lépcsőn, körülnézünk. Most már arra is rájövünk, amire képtelen voltam az éjszakai sötétben: hogy miért nem látszott hát ez a város? Itt még állnak a városfalak, azok takarták el a házakat, azért nem láttuk először Irakliont. A bennszülöttek ismerték, mi meg a sötétben nem találtuk meg a falon át bevivő, nyilván rövidebb utat. (Ezt különben egész ottlétünk alatt keressük, és sose találjuk meg, sajátságos módon mindig csak egy pontig jutunk el, elhaladunk egy kis 167katolikus templom meg egy szülőotthon előtt, ahol mindig rengeteg férfi lebzsel, és próbál belesni a kórtermek ablakán, és egy kövér és unatkozó madám bámul ki a szomjazó fák felé, aztán egy olyan zsákutcába kanyarodunk, ami nem visz sehová, és akkor vissza kell gyalogolnunk a főutcára, és szép rendesen, ugyanazon az úton lemenni a kikötőbe, amelyen előző este bejöttünk.) Most már az is kibontakozik, mi volt az, amit érkezésünkkor olyan kivehetetlen, masszív feketeségnek láttunk a tengerben: a sziget a középkor vége felé a velenceiek birtokába került, az ő erődjük könyököl a vízbe, rajta Márk kicsit sérült oroszlánja nézi a hullámokat. Végtelen kékség előttünk, s itt a parton vízszagú enyheség, ülünk egy padon, előttünk kőkorlát, lenn hánykolódik a tenger. Csak nézem, míg a szemem belekáprázik, ezt a végtelenséget, amely ezen a nyáron is visszacsábított maga mellé, amelyről már első találkozásunkkor tudtam, rabbá tesz, hisz boldogtalan leszek, ha nem láthatom meg időnként azt a villogást, azt a szenvedélyt, azt a teljes szabálytalanságot, ami az ideges, és azt a szigorú szabályosságot, ami a nyugodt tengert jellemzi. Minden indulat és szép szabály és fegyelmezettség benne van a hullámokban.

T. hamarosan visszaindul a városba, még be akar nézni szieszta előtt az utazási irodába, amelyet, stílusosan, Hermésznek hívnak – ez is olyan kedves, hogy az utasok és az útonállók istene ibuszos lett. Meg akarjuk váltani a hajójegyet Rhodoszba, ahová nyilván naponta jár hajó, Iraklion nagyon drága nekünk, Rhodosz még inkább az lesz, jó lesz hát Rhodoszon minél hamarabb túl lenni, aztán megkezdeni az igazi nyaralást valami jelentéktelen, olcsó szigeten, mert míg ott nem vagyunk, nem szabadulunk az állandó anyagi bizonytalanság érzésétől.

A hermészbeli tisztviselő közlésétől majdnem rosszul leszünk mind a ketten. Készségesen ad jegyet Rhodoszba – mondja –, csak egy kicsit várnunk kell rá, ugyanis hetenként csak egyszer megy oda hajó, csütörtökön, ma csütörtök van, éppen ma hajnalban indult el.

Kitántorgunk, leülünk ama bizonyos olaszos téren a kút mellé, időnként idegesen végiglocsolom a karomat, homlokomat. Az Astoria, ahol lakunk, elképesztően drága, hogy fogjuk mi azt kibírni tovább, mint két napig? Hiszen mi csak azért jöttünk Krétába, hogy megnézzük a világhírű múzeumot, meg a labirintust Knósszoszban, Iraklion nem olyan hely, ahol maradni kellene egy hétig. Dühömben és nyugtalanságomban végre is elnevetem magam, azért borzasztó ez a görög mitológia. Lehet, hogy már az ókorban is volt valami baj az itteni közlekedéssel, lehet, hogy már akkor is nehéz volt innen elszabadulni, innen a Daidalosz legendája? Csináljunk talán madárszárnyat mi is, mint a mester?

Hála Daidalosz szárnyainak, megtalálom a megoldást. Félénken proponálom, mert T. a pénzügyminiszter, és tudom a magam eszétől is, hogy a repülőgép jóval drágább, mint a hajó, de azért mégis megkérdezem, nem repülhetnénk-e át Rhodoszba, olvastam a prospektusban, hogy Iraklionban van repülőtér. T. rám néz, mintha isteni kinyilatkoztatást hallott volna, s rohanunk vissza a Hermészbe, ahol közlik a repülés anyagi lehetőségeinket erősen meghaladó árát. Félreülünk egy asztalhoz, T. számol, azt próbálja kiszámítani, ha itt maradunk egy hétig az Astoriában, mennyibe kerül a szálloda a napi egy étkezéssel: kiderül, lényegesen többe, mint ha azonnal átrepülünk Rhodoszba. Majd rendbe hozzuk valahogy az árkülönbözetet a koszttal – vigasztaljuk egymást, ez már állandóan visszatérő megoldásunk lett ezen 169az úton, de korántsem esik oly nehezünkre, mint bárki hinné, aki ezeket a sorokat olvassa, annyira meleg van, olyan szédítően, brutálisan meleg, hogy az ember igazán megél péksüteményen meg egy kis gyümölcsön, nem kíván mást. Hazamegyünk, megfürdünk, nekilátunk a reggeliről visszalopott kifliknek meg a bazárban vett szőlőnek. T., szegény, vízbe mártogatja a kiflijét, hogy meg tudja enni, annyira fáj a foga. A szőlő elképesztően jó, magja nincs, míg esszük, összeragad az ajkunk az édességétől. Ebből aszalják a mazsolát.

Iraklion múzeuma a krétai korszak páratlan kincseivel csaknem szemben van velünk. Mikor kicsit kipihentük magunkat, átmegyünk. Gyönyörű udvarán pálmák, illatos füvek kis cseréphordóban, és égő virágú cserjék. A múzeum elképeszt, nyugtalanná és ugyanakkor diadalittassá tesz, alig tudom rászánni magam, hogy kimenjek belőle. Krétai-mükénéi kultúra – hányszor olvastam, tanultam róla, hány könyvben, albumban láttam alkotásairól reprodukciókat. Miért, hogy itt, ebben a múzeumban, minden másképpen hat, mintha most méltatna először ez a varázsvilág arra, hogy felfedje az arcát előttem? Milyen modern művészet volt ez a három és félezer éves, miféle különös, szívszorító bájt sugároz, ha így akarta az isten tudja, hová fújt porú művész, de milyen groteszk, mulatságos vagy félelmes tud lenni, ha ez volt az alkotó kívánsága. Sodródom vitrintől vitrinig, itt ring előttem egy elefántcsont figura, egy akrobata arasznyi szobrocskája, drótszálra függesztették, lebeg a levegőben, arcán az örökkévalók fényes, tudatos mosolya. Egy furcsa, fodros szoknyájú kígyóistennő csupasz felsőtestét mutatja – micsoda fantázia terméke ez is. Holttestek maradványai szarkofágokban, hordókban, ékszerek, pecsétek, pávamintás, virágos vázák, különös, 170nyújtott arcú istenalakok, és a hajdani egyházművészet alapmotívuma: majdnem minden vitrinben bikafej. Ábrázolják külön, magában, szoborfőnek vagy ivókürtnek, tű-ékességnek, vázarajzon – persze, hiszen Zeusz bika képében ragadta ide Európát, persze, hiszen Pasziphaét is bika ejtette meg, a labirintus szörnyének is bikafeje volt. A szobrok lábai egy síkban, amott istennők áldásra emelik a kezüket. Rettenetes arcú istennők, én félnék ezekhez imádkozni. Látok egy diszkoszt, s mint imént az egy síkban lépő szobrokról, eszembe jut Egyiptom, mert a diszkoszt hieroglifa ékesíti, aztán végre megtalálom a knósszoszi palota kincseit. Krétát két szimbólum fogalmazza meg az ábrázolásokban, a bika és a kettős bárd, a labrüsz. Mint aki narkózisból ébred, kapcsolja hirtelen egybe a tudatom a labirintus szót meg a labrüszt, amely a nevét adta valamikor: a labirintus az a hely, amelyet kettős bárdok, labrüszok díszítenek és védenek. „Nincs rózsás labyrinth” – mondja a fülembe Berzsenyi. Milyen furcsa érzés Berzsenyi szavára hallgatni Kréta szigetén. Iraklion múzeumában ott állnak a labrüszok, rengeteg labrüsz, és tán egy félórányira lehet tőlünk az a bizonyos labirintus.

Minósz palotájának rekonstruált képét nagy tablók mutatják. Vad színek, merev figurák. Micsoda mesevilág mesebeli épülete lehetett! Mit gondolhatott az ókori ember, aki primitív és csepp otthonából elvetődött a knósszoszi palota elé, megpillantotta az emeletes, bonyolult szuterénes rezidenciát, s látta a higany-ezüst ég sugárzásában ezeket a szenvedélyes színeket? Mit érezhetett? Nyilván azt a zavart, hogy ha beengednék ebbe az áttekinthetetlen, szövevényes épületbe, talán soha ki nem találna onnan.

Képek a király palotájából. Nincsenek sokan, állhatok elbűvölten akármeddig a knósszoszi festmények előtt. Úsznak a mesebeli falak mesebeli vizében a mesebeli kék halak, játszanak a delfinek. Itt akrobaták teste hajlik, ott ismét a szent bika, amott táncosnők, és milyen párizsi valóban a „párizsi nő”. A liliomos királyfi képe, sajátságos módon, egyszerre egyiptomi és szecessziós, alig lehet elszakadni tőle. Állatképeket is őriznek a freskók, gyöngéd kézzel ábrázolt állatokat és növényeket, olajfát, liliomot, vadmacskát, madarat, majmot, a színek élnek és égnek, és bár nem néz erre őr, meg se merem érinteni pirosukat, mintha parázs lihegne a falon.

A terem közepén szarkofág, vidám színei vannak, csak úgy lángol szép tarkasága; szent processzió vonul el az oldalain, a véres meg a vértelen áldozatot ábrázolja. Csak bolyongok, szédülten a szépségtől, és közben énekelni és ugrálni szeretnék, gyerekesen és komolytalanul, és fügét mutatni az elmúlásnak, és kiabálni, egész hangosan, a kálvinisták örök temetési kérdését: „Halál, hol a te fullánkod, koporsó, hol a te diadalmad?” –, mert ebben a múzeumban megszégyenül az elmúlás, mert lehet, hogy az istenek meghalnak, és az emberek is meghalnak, de a művészet él. Boldog vagyok, hevesen, tudatosan az, ezek között a szenvedélyes, békítő és fenyegető szépségek, szigorú arányok és szelíd ábrák között, zavaromban és meghatottságomban csak tépdesem egyre szégyenletesebb külsejű piros táskám most már drótszerűvé keményedett leukoplaszt fogóját.

T. foga egyre jobban fáj, mindent e mellett az undok érzés mellett érzékel szegény, enni akkor se tud, ha éppen van mit, leginkább iszik. Még mindig csúnya a tályog, ami kínozza, nyeli a porokat, nem nagy eredménnyel. Írunk egypár levelezőlapot haza, ismét elbolyon172gunk a partig, nézzük a csudakék vizet, a fekete turbánokat, csizmákat, arcfedő kendőket, s közben arról beszélgetünk, itt is az az élményünk, mint Athénban volt, nem lehet moziba menni, pedig szívesen nézünk filmeket s az estéink igazán szabadok. Hirdetnek valami rémfilmet a plakátok, a címét persze nem értem, de látom a képeken, hogy őskori csodaszörnyek kergetik benne az embereket – ugyan kit érdekelnek az ősgyíkok meg a világvége. Adják még az Atlantisz pusztulását, de nekem ebben a nemben örökre elég volt a Romulus és Remus, melynek vetítése közben minden porcikámban remegni kezdtem a méregtől, és a felénél egyszerűen kisétáltam a prágai moziból.

Délután alszunk egy jót, aztán T. megkeresi a prospektus térképén azt a teret, ahonnan a knósszoszi autóbusz indul, és felkerekedünk, mihelyt a hőség enyhül. Az autóbusz zsúfolt, de nem kellemetlen, van egy kis lámpalázam a körülbelül tizenöt kilométernyi úton Iraklion és Knósszosz között, nehéz felfognom, hogy valóban közeledünk Minósz palotája felé. H. G.-ra gondolok, akinek Thészeusz hangjátékát annyira élveztem, ugyan vajon járt-e ő erre. Még Iraklionban fut az autóbusz, a belső terület tarka, zsúfolt a város, az új városrészek levegősebbek, modernebbek. Az országúton különös módon kettéválik a kép: az út egyik fele kopár, kiégett, mintha valami óriási kataklizma után volna a táj, a másikon meg áldott szőlők fedik a hegyeket, olyan a vidék, mint a Kánaán lehetett. Süt a nap, de azért nincs brutális meleg, bár kalap nélkül még most se tanácsos gyalogolni Minósz földjén, ám a forróságtól állandóan puffadt ajkunk most lohadtabb, és a nyelés is könnyebben megy, amely olyan nehéz ebben az országban az örökös szomjúságtól.

Az út lombszövevény alatt vezet be, mintha egy hosszú, keskeny lugas vetne árnyékot ránk, míg a kerítéssel körülvett ásatási területre érünk. Csak éppen tudomásul veszi a szemem Sir Arthur Evans mellszobrát, aki az itteni archeológiai munkálatok vezetője volt, aztán sietek a palota felé, ami voltaképpen nem is egyszerűen palota, mert nem egyetlen ókori kastély. Inkább így nevezném Knósszoszt: a királyi rezidencia épületei, amely fölött most, hogy közeledik az alkony, sötétkéken kezd ragyogni a napközben fehér ég, s a fényben felizzanak a különféle rekonstruált épületrészek.

Az ásatási terület legmagasabb pontjára hágunk, leülök valamire, amiről nem tudom, hogy mi, a domb peremén áll, kőből van, s leginkább olyan, mint egy óriási U betű. Leülök az U közepének vájatába, próbálok tájékozódni, de egyelőre lehetetlen. Buta az első gondolatom, az jut eszembe, én még ilyen labirintust nem láttam, amilyen ez a labirintus, ilyen áttekinthetetlen, komplex épületszövedéket – a második se sokkal szellemesebb, hogy azért én nem szeretnék itt éjszaka bolyongani. Nem mintha félnék, hogy valaki rám huhog a holdfényben, csak egyszerűen itt is, mint Mükénében, van a földnek, a falaknak, a három és félezer éves kulturális emlékeknek valami olyan sötét és imponáló szuggesztivitása, hogy sok volna éjszakai élménynek, túl tömény.

Milyen lehetett ez a Knósszosz, míg virult? – ez a harmadik gondolatom. Az útikönyv azt mondja, itt város terült el valamikor, amelynek nagyjából annyi lakosa volt, mint most Debrecennek. Hová lett ez a város? Hová lett minden és mindenki? Nem maradt belőle más, csak ez a csudapalota, számtalan lépcsőjével, udvarával, oszlopcsarnokával, föld alatti helyiségével, folyosójá174val, raktárával, a múzeumban őrzött kincsével meg a mondákkal, melyek Minósz és családja nevéhez fűződnek. Ezeken a falakon voltak valamikor azok a festmények, amelyeket olyan szédülten néztünk a múzeumban. Hatvan évvel ezelőttig nem volt itt semmi, csak föld, aztán megindultak az ásatások, és az ásók nyomán kibukkant egy háromemeletes palota. Az archeológusok azt mondják, az itteni emlékek négyezer évesek. Uramisten, ezerkilencszázhatvanhatot írunk, az egész keresztyén időszámítás kevesebb a felénél az azóta eltelt időnek, s mi minden volt ebben a tizenkilenc században is!

Megyünk, megyünk, megyünk, az az érzésem, életemben nem jártam annyit lépcsőn, mint Minósz palotájában, fel-le, megint fel, megint le. Ez a nyugati kapu, ez a processziók folyosója, ez a nagy oszlopcsarnok, megint egy lépcsősor, ez itt a folyosó, balra óriási agyagedények, amelyekben valamikor olajat meg bort tárolhattak: az udvartartás kamarája. Nem szabad megérinteni itt se semmit, de ki bírná megállni. Beosonok a hordók közé, amelyek akkorák, mint én, s mikor az őr elfordul, bebújok kettő közé, és megkongatom. Alig ad hangot, olyan vastag az agyag. Mikor kikeveredünk a számtalan apró helyiségből, széles lépcsősort látok megint, kővel kirakott szabad területet. Ez lenne a színház? Azt hiszem, itt előadások folytak valaha, itt játszhattak a mesebeli Minósz mesebeli színészei, de nem, hallom, hogy az egyik turistacsoport vezetője azt magyarázza, itt fogadásokat tartottak egykor meg táncrendezvényeket, itt mutatkoztak be a külföldi követek. Lehet, hogy Thészeusz is itt állt valaha, ezeknek a lépcsőkön? Megpróbálok lejutni a színház területére, nem a rendes úton, hanem meredekebben, körös-körül fák bólogatnak, a kövek hófehérek. „Thészeusz” – gondo175lom, s ijedten körülnézek, olyan intenzív bennem az emlékezés, hogy attól félek, meghallik a gondolatom. Thészeusz, Ariadné, Minósz király.

Megint csak lépcső, lépcső. Az a főépület lehetett, itt voltak az udvartartás hivatalai, a keleti oldalon meg a magánlakosztályok. Minósz tróntermében hűvös van, a falak tarkák, kő trónszék áll itt, a falhoz simulva, egyszerű és kopott, hullámvonalú hátrésze van. Körülnézek, ki lát, a többi turista valahol az előtérben zsong, magunk vagyunk a trónteremben. Leülök Minósz trónusára, két oldalamon stilizált sövények és csudaállatok a falfestményen: griffek. A trónus négyezer éves. Tanácstalanul tapogatom, aztán megfésülködöm. Az az érzésem, hogy ha nem teszek valami profán dolgot egy mitikus királyi trónon, azonnal elkárhozom.

A kettős bárdok csarnoka mellett a királynő lakosztálya van, tündéri freskóit már a múzeumban megcsodáltuk. A freskók másolatát visszatették ide, eredeti helyükre, újra látom a szelíd, derűs, csillogó színeket, megint szökellnek a delfinek, a halak. A királynőnek budoárja és fürdőszobája is volt, igaz, hogy kicsi, nem nagyobb, mint az én otthoni főzőfülkém, de azért mégiscsak fürdőszoba és budoár. Végképp elkeveredünk a többi látogatótól, soha többé nem találjuk meg sem őket, sem a vezetőt – ez ám igazán labirintus, itt komolyan el lehet tévedni. Magunk fedezzük fel a liliomos királyfit az egyik keresztfolyosón, sokáig nézem, s megint átélem, amit már a múzeumban meg az imént a trónteremben is meglepetéssel érzékeltem, hogy a minószi művészet utolsó fázisában milyen szecessziós az ábrázolás; ezt a liliomos királyfit Rossetti is festhette volna. Lődörgünk, nekem nagyon tetszik, hogy a palota egyes részeit restaurálták, elragadtat, hogy egyes helyeken fekete osz176lopfős, tűzpiros oszlopok emelkednek, hogy sárga-kék-fehér-barna villog a falakon, hogy a gerendákat itt-ott helyükre tették, hogy a termeket falfestmények díszítik, mint hajdanán. Knósszosz, ami miatt Krétára jöttünk, megint csak teljesen más élmény, mint az eddig átéltek Görögországban. Mikor minden zugát bejártuk a palotának, a legújabban feltárt, viszonylag ép szobákban is voltunk már, egy magányos dombocskán emelkedő épületbe vivő lépcső tetején letelepszem. Most előttem, köröttem, alattam mindenütt látszanak a romok, középen, ahol restaurálták az emlékeket, harsány színűre festették az épületet. Hol laktál, Daidalosz, honnan nézted az eget, az egyetlent, amelyet nem zárhattak el előled? Hol tartottad a gombolyagod, királykisasszony? És milyen volt a holdfényben a delfin kép vagy a táncosnő? A szikla, aminek támaszkodom, szemkápráztatóan villog az alkonyi napban, valami kvarc lehet az anyaga. Rendkívüli gondossággal kivájok a körmömmel egy csepp csillámot, és elteszem a púderdobozomba, azzal, hogy ha hazamegyünk, elküldöm H. G.-nak.

Nemigen akaródzik visszamenni Iraklionba, húzzuk az időt. Itt, ahol ezer látnivaló köti le a figyelmét, T. is jobban elviseli a fogfájást, én meg, bár még itt kapargatom a csillámos sziklát, elszontyolodom, mint mindig, ha megtámad a félelem, hogy egy élmény egyetlen és ismételhetetlen, hogy nyilván teljesen valószínűtlen, hogy még egyszer az életben itt járhatok. Persze egyszer csak el kell indulnunk vissza, kelletlenül lépkedem kifelé, ahol mint valami türelmes bivaly, várakozik az iraklioni autóbusz. Amíg még látszik valami a romterületből, azt bámulom, egy életre meg akarom nézni Minósz lakóhelyét és mesterem fogságának színhelyét. A kör, mint annyi kör már életemben, ismét bezárult, szinte 177hallom, ahogy a végtelen időben egymáshoz illeszkednek a félkörök végei: a gyermek, aki elfelelte latinórán Daidalosz és Ikarosz történetét, nem tudta még, hogy egykor itt, Minósz palotájában látni fogja a kettős bárd és a bikafej, a világi és egyházi hatalom szimbolikus képeit, azt sem, hogy a minószi falakon gyöngédebb virágok nyílnak és szelídebb állatok kergetőznek, mint képzelete valaha is el tudott gondolni.

Vacsoránk, mint minden, amit az Astoria ad, elsőrangú volna, szegény T. tantaluszi kínnal nézi a fogásokat, iszonyú éhes, és nem bír enni. Én tüntetem el helyette mindkét tányér tartalmát, majd összeismerkedünk egy másik házaspárral, s együtt töltjük velük az estét. Másnap reggeli után, azonnal a légiforgalmiba megyünk, hogy elhozhassuk a megrendelt repülőjegyeket. Ahogy belépünk, éppen egy pópa áll a poggyászmérlegen, és nézi, hány kiló. Míg T. a jegyeket intézi, mögéje lopakodom, s örömmel konstatálom, hogy kilencvenhét, nemigen éhezik. Somfordálnék el, de észrevesz, nyilván azt hiszi, méretkezni szeretnék én is, nem tud ugyan, csak görögül, de azért remekül megértjük egymást, lepattan a mérlegről, mozdulataival biztat, lépjek fel, még meg is várja az eredményt, nagyon barátságos fiatalember. T. a háttérben derül, azt mondja, remekül mutattunk egymás mellett, és milyen kár, hogy nem lesznek unokáim, milyen hatásosan lehetne úgy kezdeni öregkoromban az emlékezéseimet: „Mikor Kréta szigetén egy szemrevaló, kilencvenhét kiló súlyú pópával együtt méretkeztünk a légiforgalmiban…” Megsemmisítő pillantást vetek rá, mert a pópa még nem ment el mellőlünk, folyton bólogat felénk, mosolyog; ne nevettessen, mert még félreérti.

Kisétálunk a partra, T. egyre lassabban lép, majd mikor elérkezünk a padokig, bevallja, hogy a szandál, amely hároméves, és amivel soha semmi baja nem volt, érthetetlen módon most, a szállodától idáig tartó úton, feltörte a lábát. Én még mindig naiv vagyok, nem jövök rá, hogy nem lehet véletlen a különös pechszéria, ami utunkon kísér, hogy mindezt Apolló műveli, miatta nincs egy normális napunk, sajnálkozom, és azonnal jelentkezem elsősegélynyújtásra. Rábeszélem, maradjon lenn a parton, én hazafutok a hotelba, és hozok gézt, bekötöm a lábát, így nem fog tudni tovább sántikálni, hiszen már a zoknija is véres. Rohanok, hogy minél hamarabb visszajöhessek, még meg is rövidítem az utat azzal, hogy a Morosini kútnál balra térek, és a Tourist Police mellett nyargalok el az Astoriáig, úgy kimelegszem, hogy a hajam meleg vizes sisakként tapad a koponyámra, a ruha meg csak úgy gőzöl a hátamon. Mielőtt visszafutnék a varázsszerekkel – gondolom –, zuhanyozom, ruhát cserélek, úgy tán majd kibírom délig. Na, siessünk, hol az a lift, szegény T. azóta mezítláb ül az iraklioni tengerparton, és bánatosan nézi a vizet.

Már írtam egyszer, érthetetlen módon képtelen vagyok megjegyezni, hogy hanyadik emeleten lakunk. Mindig rossz liftgombot nyomok meg, és vagy fel kell mennünk még egy emeletet vagy lemenni eggyel. Most is van bennem egy kis bizonytalanság, jó számot nyomtam-e meg, de aztán megnyugtatom magam, bizonyára, hát hiszen máig csak megtanulhattam már, hol a szobánk. Végre fenn vagyok, száguldok, hogy hamarabb végezhessek. Meg se nézem a szobaszámot, ismerem én, melyik az ajtónk, szemben a tűzoltó micsodával. Próbálom kinyitni a kulcsommal, nem megy, ellenben a kilincs megmozdul a tenyerem alatt, nyitva az előszobánk. 179Nahát, milyen rohamosan öregszem – gondolom csodálkozva –, ilyen azért még nem volt, hogy ne csuktam volna kulcsra a lakást, hisz T. még csúfol is, milyen csukós vagyok Pesten is, hát még idegenben. Belépek az előszobába, két hosszú lépéssel bent termek a szobaajtónál, na hál’ istennek, most aztán lehajigálom a ruhámat, bele a kádba, friss öltözet, aztán a kötszeres doboz, és irány a part. Bevágom a szobaajtót. Csak azért nem sikoltok fel, mert arra sincs erőm, s azt gondolom, a két színpucér úr, aki legintimebb ruhadarabját most készül éppen felölteni, szintén azért nem sikolt fel, mert férfiak még ilyen esetben sem sikoltoznak. Állunk, nézzük egymást, sajnos, e pillanatban még arra sincs erőm, hogy sarkon forduljak, csak akkor mozdulnak meg a lábizmaim, mikor az egyik úr kötényszerűen maga elé szorítva ama bizonyos ruhadarabját, nemzetére jellemző nyugalommal a következő mondatot mondja: „Sebaj, asszonyom, képzelje, hogy múzeumban van.” Úgy megyek ki a két pucér angol szobájából, mintha puskából lőttek volna ki, egyelőre nem tudom eldönteni, mit érzek, de miután már kint vagyok megint a folyosó biztonságában, s tisztázom magamban, hogy ismét eltévesztettem az emeletet, hogy vadidegen angol urakhoz törtem be abban a hiszemben, hogy otthon vagyok, de nemcsak én vagyok a hibás, hanem ők is, mert ha éppen öltözködnek, miért nem csukják magukra kulccsal az ajtót, megrökönyödésemet és zavaromat legyőzi a humorérzékem, és köhögve, fuldokolva nevetek, míg felmászom a melléklépcsőn, és végre, egy emelettel feljebb, pontosan az angol urak feletti helyiségben kikötök. Zuhanyozom, aztán visszatérek a partra a gyógyszeresdobozzal, bekötözöm T. lábát, és nagy nevetve elmondom a kalandomat. Csúnyán néz rám, pedig igazán ártatlan vagyok.

Míg vasárnap reggel végre ismét útra kelhetünk, a nap legkülönbözőbb szakaszaiban rengeteget sétálunk Iraklionban. Kréta örökre úgy marad meg bennem, hogy ott éreztem életemben a legkülönösebb illatokat, voltak egész utcák, amelyeknek teljes hosszukban tömjén, mások, amelyeknek menta- vagy borsfűszaguk volt, s a kikötőben, ha a hajók borral rakódtak, a malaga mézillata szinte belerögzült az ember orrába. Ha visszagondolok rá, mindig illatba burkolózva látom végtelen tengerében könyöklő, elhagyott velencei erődjét, különös, buja kertjei felett levendula- és tömjénfellegek, a mellékutcák régi házainak magas emelete kiugrik, fabordázat tartja erkélyszerűen – minden ház olyan, mint a Mikes Kelemenéké Rodostóban. Kréta emlékképei tarkák és heterogének, kettős bárdokat őriznek, kígyóistennőt, liliomot a királyfi kezében, de a görögök ingyenstrandját is, sziklák, állati hullák, üres konzervdobozok között, bokáig érő szemétben, meg svájci fájdalomcsillapítót, amit T.-nak vettünk egy patikában, meg azt a felismerést, hogy ha egy turistának nincs pénze kávéra vagy betelepedni valahová, ahol hűvös van, mindig beülhet Szent Szpiridion templomába, ott áldott, hideg tömjénszag fogadja, s ha dob a perselybe egypár leptát, még attól a kellemetlen érzéstől is megszabadhat, hogy illetlen módon hűsölőnek használja a templomot; ha akarja és ha tud, imádkozhatik is. Én nem tudok, az ortodox templomok oly szépek, olyan zsúfoltak, annyi néznivalót kínálnak, hogy azokban Isten talán el se fér. És Kréta a botanikus kert is, a mimóza-, hibiszkusz-, bougainvillea- és gardéniaerdő, de a Héraklész cementje és az Aphrodité paradicsoma is, amelyet nagy ládákban raknak hajóra a kikötőben, és a vacsoránál a pincérkirály, aki szakasztott Major Tamás, s esténként egy 181fejedelem méltóságával tölti ki szegény fogfájós T.-nak az első próbakortyot a „Minos Rosé”-ból, a különös, vulkánízű, lángoló, felejthetetlen borból. T. kétségbeesett mosollyal bólint felé, ő is fél a pincérkirálytól, nem meri megmondani neki, hogy ínygyulladása olyan stádiumba jutott, mikor neki már a folyadék is fáj. És Kréta az az élmény is, hogy egyszer esti csámborgásunk alatt, mikor mint valami jó ételt, ízlelgetem az utcaneveket, Daidalosz utca és Idoméneusz utca és Viron utca (így ejtik Byron nevét), befordulunk a Theotokopulosz utcába, és ott úgy megállunk az utcatábla alatt, mint akire rákiáltottak. Hát persze, persze, hiszen tudtam, csak valahogy nem jutott itt az eszembe, itt születtél Kréta szigetén, te, eszelős színek és hegyes eksztázisok mestere, te senkihez nem hasonlítható művész, kedvenceim egyike, hát persze hogy itt születtél te, El Greco.

Valaha azt terveztem, minden kedves alkotóm szülőhelyét megnézem, hogy rájöjjek titkaiknak legalább egy töredékére: a szülőföld annyi sokat elárul. Greco szülőföldjén is sok mindenre magyarázatot találok, amit vele kapcsolatban mindig érzékeltem: hogy figuráinak megnyúltságában, az arcok formálásában, a koponyák jellegében van valami ikonos, valami pantrokrator-ábrázolás jellegű. A tájak és a képek szent hisztériája spanyolos, ám a bánat és az éghez tartozás, a szomorú pillantású, mindent tudó szemek ezt a vidéket idézik, az első vallásos és festői élményeket, és persze ezt a fehéret, és ezt a feketét és ezt a lilát, ahogy Kréta színei az utas szemébe ragyognak.

Utolsó esténken búcsúzóul bebarangoljuk az ó- meg az újvárost, aztán jól kialusszuk magunkat: az éjszakák itt elviselhetőek a tenger közelsége miatt, igazán szerencse, mert a levegőhabaró gép úgysem ad enyhülést. 182Reggel kifizetjük a számlánkat – lám, ismétlődik az Itáliában annyiszor megélt jelenség: itt sem annyi az annyi, amennyiben megállapodtunk, az összeg megszaporodott valami rejtelmes százalékkal, amiről szó se volt érkezésünkkor. Ennek csak a mikrosz issza meg a levét, aki kérés nélkül is gyönyörű hotelcédulát ragaszt a bőröndünkre, de miután a számlánk nem azonos elképzelt és elvi önmagával, csak barátságos kézfogást kap, így is elképesztően sokba került a megismerkedésünk Minósz királlyal. Képzelem, megátkozza még a csontunkat is. A hotelesek taxit ajánlgatnak, fájdalmas mosollyal nemet mondunk, nem kell nekünk az, mi szeretjük a kora reggeli, még csak harminchat fokos melegben személyesen cipelni a légiforgalmiig a jó negyedórás úton bőröndjeinket. Így szoktuk meg a hazánkban. Sport. A hotelesek visszasüllyednek a klíma okozta letargiájukba, annyi külföldi őrültet láttak már, hogy mindent természetesnek találnak, s abból, hogy szegény mikrosz nem kapott borravalót, mindenki rájött, rendkívül gazdagok lehetünk, talán milliomosok, mert csak a nagyon gazdag utas ilyen közönyös, az nem törődik ilyen határig senki véleményével. „Kapitalistának gyanítanak” – suttogom T.-nak, aki lüktető foggal, rosszkedvűen baktat az egyik mellékutcán, és azt motyogja, bárcsak már letehetné a koffert.

Hát ez a kívánsága hamarább teljesül, mint képzeli. Van Iraklion főutcájának egy loggiás épülete, mindig e mellett szoktunk kifordulni a mellékutcából, ha a part felé megyünk. Jól ismerjük az épületet, mert egy rettenetes koldusasszony tartózkodik az árkádjai alatt, aki minden járókelő láttára kirohan pénzt kérni, s miután nem tudjuk megértetni vele, hogy naponta egyszer eszünk mi is, és a nyomorult fogfájósnak nem telik rá, 183hogy elmenjen a fogorvoshoz, úgy kerüljük ki, hogy mindig tüstént átvágunk előle a másik oldalra. A koldusasszony azért választotta ki a loggiás épületet, mert arrafelé esik az árnyék, mindenki ott jár, miatta kényszerültünk egész krétai tartózkodásunk alatt tűző napon közlekedni, ám most nem sikerül a manőver. Mikor az épületig eljutunk és én a sarkon kilesek, jön-e már a koldus, és éppen iparkodom átmenni a másik oldalra, T. kofferjének a füle leszakad, s szegény T. ott áll elképedve koffere romjai felett, miközben a koldusasszony a nagy puffanásra kirohan leshelyéről, és teljes szóáradatát T.-ra zúdítja. A koffer nem nagy, de nem is kicsi, a hóna alá nem foghatja T., amellett éppen indulunk a repülőtérre vele, hát hogy utazik ezzel a fületlen valamivel, hogy rakják majd ki-be, s mit kezdünk vele Rhodoszban? Sose gondoltam volna, hogy T. káromkodási szókincse ilyen differenciált, az az átok, amit az a bolt kap, amelyik a műanyag fülű, selejtmunkás koffert négyszázötvenért eladta neki, homéroszian változatos.

A fül ugyanis nem levált, hanem szerteszéjjel tört a tenyerében, apró darabokra, arról, hogy visszategyük, szó se lehet, a koldusasszony hosszú, gyönyörűen hullámzó görög mondatokkal ostromolja T.-t, T. az egeket és a pesti boltot. Ilyen fertelmesen beszélni csak egyszer hallom még ezen a nyáron, akkor már Rhodosz szigetén vagyunk, mikor a szintén otthon vett vadonatúj és gyönyörű fürdőruhájában először megy be a tengerbe, mert amikor kijön, a legkínosabb perceket éli át: a fürdőnadrág, amely isten tudja, miből van, s mely, mikor felpróbálta, úgy tapadt rá, mintha ráöntötték volna, láthatólag nem bírja a vizet, s ha valaki mégis istenkísértő módon megmártózik benne, magára vessen, mert a 184nadrág, mint egy biedermeier kisasszony, a szó szoros értelmében elájul, kétszeresére tágul a tengerben, ami egy fürdőnadrág combra simuló részénél nem is egészen közömbös, s arra készteti szegény T.-t, hogy valahányszor kilép a vízből, a csomagunkig vagy a tartózkodási helyünkig vezető utat rohanvást és úgy tegye meg, mint egy illedelmes szobor, tenyerével takarva magán minden olyan titkot, amit az ügyes kis nadrág ájult állapotában azonnal megmutat annak is, aki zavartan és illedelmesen félrenéz. Akkor, Rhodoszban, tanakodtunk is, írjunk-e az újságok egyikének, s ismertessük-e a honi ipar örvendetes alkotásait, a koffert, amelynek hat kiló súly alatt szétmegy a füle és a csecse kis nadrágot, amely lehet, hogy szárazon igen szemrevaló, de a vizet, isten tudja, mi okból, nem szereti.

Kataklizmák idején mindig az az inspekciós, akivel nem történt baj, elkezdem csillapítani T.-t, majd csak megoldjuk valahogy, nem vagyunk már messze a légiforgalmitól, ott majd kérünk spárgát, csinálunk a koffernak ideiglenes fület, látja, hogy a piros táskát is megoldottam. Szegény vállára veszi a táskáját, most olyan, mint egy fogfájós Atlasz. A nap ver, a koldusasszony miatt most kofferestül és görnyedezve caplatunk a forró oldalra, ezt azért még a higgadtabb, idősebb görögök se helyeslik, a nargilés bácsi, aki szerintem aludni is a kávéházba jár, mert a nap minden szakában ott látni, mond is valamit. Én is mondanék valamit a nargilés bácsinak, csak értene magyarul, az üzletről, ahol a koffert beszereztük. Mikor megérkezünk a légiforgalmiba, és le kell adnunk a csomagokat, Apolló gúnyosan felkacag, s azt mondja, miközben nagyokat húz a Kasztália vizéből, nem adtatok a mikrosznak borravalót, mert spórolnotok kell, hát most adhattok a légi185forgalmisnak, aki spárgából fertelmes, de szolid fület fon a kofferetek romjaira ötször annyit, mert társadalmi munkában senki se szerel kofferfület Hellászban. Mire felszállhatunk az autóbuszba, kezünk-lábunk remeg az idegességtől, és olyan melegünk van, hogy az egész erlangeni hűsítőt belespricceltem a ruhánk kivágásába. A légiforgalmi autóbuszán tizenhat drachmát kell fizetnünk a repülőtérre vivő útért, már nem is jajdulunk, anyagi helyzetünk hirtelen olyan képtelenné vált, hogy csak bárgyún nézünk egymásra, most már mindegy.

A repülőtéren értelmetlenül sokat kell várnunk, nézem a népművészeti tárgyakat, egyesek narancslevet, mások kávét isznak, elfordítom a fejemet az italpulttól, ugyan miből vennénk bármit is a mai események után. Majd adnak valamit a gépen – reménykedem –, mindig szoktak adni valamit. Tévedek, mert csak két korty meglepően íztelen paradicsomlevet kapunk, bánatosan nézek a stewardess után, és megkérdezem T.-tól, illik-e még egyet kérni. T. azt feleli, nem, mert végképp olyan leszek, mint Twist Olivér. A könyveinket elpakoltuk, újságot keresek, nincs, találok helyette egy több nyelvű prospektust, elkezdem tanulmányozni. Hasznos olvasmány, mindjárt borzasztóan elkezdek félni, bár sose szoktam repülőgépen, a prospektus ugyanis, négy nyelven, arról ad illusztrált utasítást, mi a teendő, ha kényszerleszállást kell végeznünk a tengeren. Nézem a képeket, a gondolat, hogy ez is előfordulhat, megizzaszt.

Első kép: egy optimista külsejű, kék ruhás férfi leteszi a szemüvegét, lehúzza cipőjét és oldja lefelé a nyakkendőjét. Szöveg: ha a kényszerleszállásra sor kerülne, szíveskedjünk minden éles tárgyat (protézis, szemüveg) letenni, gallérunkat kinyitni, és levetni a cipőt, nyakkendőt. Második kép: ugyanez az optimista tekintetű 186férfi immár mezítláb van, ülése oldalát tapogatja. Ahá, előrehajtotta a támlányt, és most veszi ki a mentőzekét. Harmadik kép: a mezítlábas férfi, változatlan optimizmussal, párnát szorít a térdére, és rákönyököl, értem, készül a vízi landolásra. „Mihelyt a »kényszerleszállásra kész« jelzést megkapja, hajoljon előre, ölelje át a térdét, s szorítson párnát térde és feje közé; így maradjon, míg a gép le nem ér. Lenn öltse fel a mentőmellényt, fújja fel, de csak akkor, ha már kívül van a gépen.” (Hol – kérdezem magamban izgatottan –, talán a tenger felszínén? Csak nem ebben a képen látható gumicsónakban?) Az utolsó utasítások a legszebbek. „Hogy a figyelmet magára irányítsa, használja a sípocskát, a mellényére szerelt lámpa önműködően világít. Ne felejtse el, hogy mentőcsónakjaink el vannak látva kötszerrel, rádióleadóval is.” Miután ilyen jól megnyugtattak, a félelemtől verejtékesen megnézem az utolsó képet is: ez annyira groteszk, hogy idegességemben is elnevetem magam. Látszik egy mentőcsónak, amelyben három ember ül, két férfi meg egy nő, vigyorog mind, mindegyiken mentőzeke, elképzelem, én vagyok a nő, mellényemen önműködő lámpa ad fényjeleket, hogy megtaláljon a kereső helikopter, s hogy tudják a sötétben vagy a hullámverésben, merre vagyok, időnként, mint a rigó, kis trillákat fújok a sípomon az Égei-tenger közepén.

Mire mindezt végiggondolom, már Rhodoszban vagyunk, gépünk elegánsan aláereszkedik, s nekem csak akkor jut eszembe, hogy átszálltam Ikarosz tengerén, de annyira féltem a prospektus miatt, hogy nem mertem lenézni.

Várni kell a befelé vivő autóbusz indulására, nézelődöm. Itt is meleg van, a pázsiton szüntelen forgó permetezők, ezért olyan igazi smaragd a fű, mint Epidauroszban, s akár egy erdőnyi láng, tüzel felém a hibiszkusz vörös virága. Rhodosz – gondolom – s mindjárt mindenféle mást is, hogy itt dolgozott ókori kollégánk, Apollóniosz, aki úgy utálta Kallimakhoszt, meg hogy Thomas Kyd színművében volt egy szereplő, aki a Hieronimo-féle rémes betétjátékban rhodoszi lovagot alakított. Johanniták éltek itt valaha, csak, azt hiszem, már nincsenek, elkergették őket Máltába. És itt állt Apolló óriási szobra, a kolosszus, amelyet később ledöntött a földrengés, a híres szobrásziskola alkotása, melynek a tagjai csinálták a Laokoón-szobrot is meg a farnesei bikát. Akkor már van valami gyanúm, hogy Apolló nem szeret, s kicsit riadtan tűnődöm, itt ugyan mit fog kieszelni, hiszen ez a sziget mindenestül az ő tulajdona, mikor az istenek osztozkodtak, Apolló nem volt jelen, később érkezett csak meg, s apja, hogy kárpótolja, nekiadta ezt a mediterrán paradicsomot, amelyből egyelőre csak a fehéren izzó eget, a vörös virágú cserjéket meg a zöld gyepet látom, hazám nemzeti színeit. De még valami más is fűződik ehhez a szigethez, persze, bizonyos szónoki irányzat, hát hiszen tanultam, híres volt a rhodoszi szónokiskola, ki is volt, aki itt hall188gatta Apollóniosz Molót? Caesar? Nemcsak ő. Cicero. Csaknem minden nevezetes római eljött ide vagy tanulni, vagy nyaralni, vagy hadi útra, s valaki az izgalmasabb figurák közül évekig élt is itt. De ki? Nem jut eszembe.

Indul a busz. Szegény fogfájós T., aki már megkapta a bőröndjét, s olyan arccal hozta az autóbusz csomagtartójáig, mintha valami döglött állatot cipelne, savanyúan tekint rám. „Hát itt vagyunk – mondja a pillantása –, de aztán nézheted, mi lesz, ez a gazdagok nyaralási helye, minden görög óvott ettől a szigettől, megmondták, hogy az árak itt a szokottnál is magasabbak, és nincs szállodaszoba, ha nem foglaltuk le előre.” (Milyen előre? „Fél évvel, negyedévvel hamarabb, szerencsés esetben elég hat hét is.” Csak nevettem kínomban, mikor hallottam, ugyan hogy tudnék én Magyarországról egy fél évvel későbbre szobát foglalni bárhol is? Milyen módon és miből? És hogy küldenék foglalót?) Érzem, hogy vigasztalásra szorul, hát azt mondom, sebaj, legfeljebb nem is maradunk semeddig, csak körbeszaladunk a városban, aztán visszamegyünk a kikötőbe, és azonnal továbbindulunk az első hajóval, ami egy nagyon olcsó helyre visz. T. megenyhül, szegénynek olyan rossz, ha nyaralunk, mindig én maradok a kofferekkel, és ő lohol szállásért, és itt igazán jogosan lehet lámpaláza, mert Rhodosz szépségéről legalább annyit hallottunk, mint arról, milyen képtelen mennyiségű turista lepte el. Megegyezünk, hogy ha nincs szálloda, illetőleg reális árú lakhatási lehetőség, megtelepszünk akárhol, magánháznál is. Most eszembe jut az idézet is, hogy „hic Rhodus, hic salta”, mindjárt biztatom is T.-t vele, aki hirtelen dühös lesz, és közli, én ugorjam, ha kedvem tartja, elvégre én akartam mindenképpen Rhodoszba 189jönni, mert érdekelt, hol élt csaknem tíz évig Tiberius császár, mikor kicseréltették vele a feleségeit, és már végképp nem bírta elviselni az Octavianus társaságát meg a Livia utasításait. Rábámulok, s hirtelen minden eszembe jut. Hát persze, Tiberius császár lakott itt majdnem tíz évig, én nem tudom, miféle kieséseim vannak, az imént semmi kincsért nem jutott volna az eszembe.

Visz az autóbusz, gondolkozom. Mi otthon kettesben vagy baráti körben szoktunk feltámadóst játszani. A feltámadós játék azon alapul, hogy szerintünk a feltámadás nem mindenkinek azonos élmény, az egyik embernek jutalom volna, a másiknak büntetés. Mondjuk, ha feltámadna Petőfi, borzasztóan boldog volna, ha látná a könyvesboltokat meg az olvasók számát, vagy ha szállna az Alföld felett helikopterrel, de ha, mondjuk, feltámadna Hitler, az megőrülne mérgében. Vagy ha feltámadna egy olyan író, aki teljesen tehetségtelen volt, csak az tartotta fenn, hogy kiszolgált bizonyos érdekeket, az a legsötétebb pokolba is visszamenne, mihelyt elolvasná, hogy tette helyére vagy hagyta említés nélkül az utókor, az irodalomtörténet, miközben az ő életében hallgatásra kényszerült ellenfelének szobra meg utcája van. Most Tiberiusszal játszom ezt, elképzelem, hogy feltámad és körülnéz, ide-oda szálldos, nagyot bámul Capriban, nem érti, miért nem lehet megfordulni a főtéren, meg miféle idegenek karattyolnak ott ismeretlen nyelveken. Hát vajon ehhez a Rhodoszhoz mit szólna, ahol annyit búsult meg dühöngött valamikor, hisz ez szabályos operadíszlet, falaival, erődjeivel. Az utas legszívesebben felkiáltana örömében és meglepetésében, mikor meglátja, merre jár, mert hát hol van még másutt ilyen különös városvédő fal, ennyi bástya, ilyen paloták s a várárokban erdőnyi délszaki virág; a glacis felől lila, 190bíbor, sárga és rózsaszín dzsungel nevet az érkezőre. A középkori városfalban kapuk, az egyiken nagy nehezen becsúszik az autóbuszunk, megnépesül köröttünk az utca, de mintha káprázat játszanék velünk, csupa viking járkál a házak között, itt vannak azok az Athénban annyit emlegetett skandinávok, sortban, ingkabátban, többnyire mezítláb. Szálasok, fehérszőkék, hibátlan fogsorúak, folyton nevetnek, séta közben frissítőt isznak, fecsegnek, rágnak valami magot-mit zacskóból. A kirakatok legtöbbjében, a vendéglőkön is, svéd felírás, annyit mi is megértünk, hogy kávét meg virslit meg „skandináv reggelit” kínálnak nekik. Bolt bolt mellett, szálloda szálloda mellett, az ég nevet, a levegő csupa illat, nincs forróság, nem gyilkos, paradicsomi nyarat ígér a Rózsák Szigete.

A légiforgalmiban az együtt érkezett társaság szétszéled, nem volt kívülünk senki sem, akinek ne lett volna foglalt szobája, a hotelboyok kis teherszállító motorbicikliken elviszik a poggyászokat. T. lerakja a spárgafülű koffert az enyém mellé, s isten nevében megint egyedül hagy, indul szállást keresni. Leülök a legnagyobb ventilátor alá, nemigen foglalkozik velem senki, legfeljebb időnként megkérdi egy-egy udvarias tisztviselő, rendeljen-e már taxit. Hát arra igencsak ráérünk, T. megmutatta a térképen, hol az itteni Ibusz, amit a görögök Tourist Police-nak neveznek, míg oda eltalál szegény az ismeretlen szigeten, míg szót ért a helyi szervekkel, és szerez egy elfogadható szobát, ha ugyan van, elolvasom a könyv hátralevő kétszáz lapját. Olvasok, időnként kinézek, szemben is hotel van meg boltok, a forgalom már gyérül, kezdődik a szieszta, a légiforgalmis tisztviselők bágyadtan legyezik magukat, többen kávét isznak, sóváran nézem őket.

T. jó félóra múlva tér vissza, próbálom kielemezni, miért nem örül annak, hogy minden ellenkező híresztelés és rémisztgetés ellenére is kapunk hotelszobát, és miért nem teszi önfeledtté őt is, hogy pillanatok múlva a lakásunkban leszünk, zuhanyozunk, még tán ebédelünk is. Congo Palace Hotel – már a neve is aranyat ér. T. felhős, azt rebegi, a görög ibuszos azt mondta, taxin kell mennünk, mert egy kicsit messzi van, ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy pokoli távol, de a legaggasztóbb tünet a számára, hogy van. Mert miért van? Mindenki azt mondta, nem lesz, nem lehet. Hát akkor ez miért van mégis? Miféle hotelba megyünk?

Mikor a sofőr végre letesz a szálloda előtt, azonnal rájövünk a titok nyitjára. A szálloda új, olyan új, hogy tán csak a tegnapi nappal kerülhetett rá a hotellistára, ebben igazán senki se jegyeztethetett elő szobát magának, mert ez az épület pár napja még nem állt. Ami a fekvését illeti, ott kéklik előtte a tenger, két oldalról is víz öleli a földnyelvet, ahol állunk, éppen csak ahhoz, hogy elérjünk akármelyik partrészig, egy hajdani Mária Valéria-szerű telepen kell keresztülgázolnunk. Közel s távolban semmi, csak pár kunyhó, az egyik közvetlen a vadonatúj szálloda szomszédja, pontosan az épület árnyékában fekszik, a kunyhó mellett ól meg több ketrec, a szemetes mélyedésben, melyre szép erkélyeink nyílnak, angolkóros csirke kapirgál. A kunyhó udvarának közepén, az ól és a ketrecek között kis épület áll, amiről messziről látni, mi célt szolgálhat, az azonban csak később derül ki, hogy nincs teteje, s ha tulajdonosa elvégzi benne az elvégzendőket, a négy deszkafal közül kilátszik a tarkója. Előttünk a gazos, aszú fűben konzervdobozok, zománcuk vesztett edények, gutaütött tüskebokor, egy kikötött kecske, értelmetlen kövek és eme192letes piszok, és ennek a képtelen környezetnek szennyében és rendetlenségében ott mosolyog számtalan zsalujával és hívogató, óriási erkélyeivel egy vadonatúj szálloda. A sofőr tud angolul, közli, hogy a sziget e pontján a legjobb a part, itt fövenyes, ő is érzi, hogy mondania kell valamit, különben elalélunk. A hotel maga sem biztos magában, egy kötényes kis ember fellépdel a planírozatlan terep szintje alá vezető, cserepes virágokkal díszített márványlépcsőkön, tanácstalanul ránk néz, mi ugyanolyan tanácstalanul őrá. A kisember is tudja, hogy ahová kitévedtünk, olyan bizarr hely, hogy legfeljebb az éhség, a kimerültség, a kétségbeesés és a szállástalanság vehet rá, hogy ne forduljunk tüstént vissza, hát nem jön ki az épületből, csak vár. „Congo Palace” – mondja T. keserűen. A szemetes mezőn rákezdi a kecske, mek-mek – mondja éles hangon szakadatlanul. „Most mi legyen? Sehol másutt nincs szoba.” „Ej, hát ha sehol sincs – felelem –, akkor itt fogunk lakni, mindegy már.” A sofőr apai örökséget kér, amin nem is csodálkozunk, mert isten tudja, hány kilométernyire vagyunk a centrumtól. A kisember kiveszi a taxiból a csomagokat, mosolyog, levezet a lépcsőkön. Egy szót se tud másképpen, csak görögül.

Ez a szálloda skizofrénné teszi az embert. Étterme, amelyhez kis bár is tartozik, szép, széles folyosói, gyönyörű fürdőszobás szobái elragadóak, csak kinézni nem szabad az ablakon, illetőleg ha mégis, akkor el a táj felett, úgy, hogy a szeméttelepre, a kiégett mezőre ne essék az ember tekintete és lehetőleg a fülét is fogja be, mert nemcsak Bruckmannék muzsikálnak állandóan Rhodoszban, de a hotel udvarán meghúzódó kunyhó lakóinak kecskéje is minden emberi képzeletet felülmúló intenzitással panaszolja naphosszat élete céltalan193ságát, reménytelenségét. Sokáig azt hiszem róla, egzisztencialista, később rájövök, hogy szimplán szomjas, és szűk kötele egész napra odaláncolja szegényt a tüskés bozótba az irgalmatlan nap alá, egyetlen korty víz nélkül.

Igen, a hotel rendben volna, bár elég nehézzé teszi a helyzetet, hogy az embernek minimálisnál is minimálisabb görög tudásával kell boldogulnia benne, melyet kétségbeesésében olykor pár olasz szóval bővíthet – Rhodosz sokáig olasz uralom alatt volt, nemrég óta tartozik ismét Görögországhoz –, s az is eléggé fárasztó, hogy mindenre magától kell rájönnie az itt lakónak, miután nem tud beszélni senkivel, arra például, mint juthat be innen a városba, milyen járművel, vagy hol és miképpen lehet ennivalót vásárolnia. A hotel mosolygó, készséges alkalmazottai nem értik se angol, se francia, se német kérdéseimet, mi meg csak szavakat tudunk görögül, olyasmit, hogy „bolt” vagy „sajt”, de nem értjük, amit válaszolnak rá. Van itt valami üzletvezető-féle, aki nagyon hasonlít egy prágai barátunkhoz, így aztán elnevezzük Rákospéternek. Rákospéter annyit tud angolul, hogy meg tudja mondani, melyik szoba mibe kerül, és jó reggelt-napot-estét kíván. Egy kedves fiatal nő, akit Rosinának keresztelünk, mert olyan, mint egy operabeli Rosina, ismer vagy tíz olasz szót, azt például, hogy sonka, tojás és saláta – ez az egyetlen étel, ami ebben a fantasztikus szállodában megrendelhető –, ezzel kész a külvilággal való kapcsolatunk: mint mondtam, a kisember semmi más nyelven nem tud, csak görögül, kisember felesége és egy másik fiatal férfi hasonlóképpen. Ahogy T. kitölti a bejelentőlapot, kisember a bárpult mögé lép, mindenféle izgalmas külföldi italokra mutogat, na, még csak az kellene. „Nero” – mondom ércesen, vizet kérek. Kis194embernek abban a pillanatban megvan rólunk a véleménye. Pihenünk, megfürdünk, átöltözünk, aztán úgy öt után elindulunk felfedezni a sziget titkait.

Mikor kiléptünk a hotelből, szél fúj, előbb langyos, később egyre hűvösebb, estére úgy eltűnik a nyár melege, hogy fázom a parton. A szél, mintha így szólna a szerződése, mindennap pontosan ötkor feltámad, Rhodoszban sosincs légszomjunk, sose szárad ki a szánk, nem dagad meg a nyelvünk. Ha délelőtt érezni is a kánikulát, enyhítik a hullámok, délutánra pedig mindig megjön az áldott tengeri szél, amely olyan erős, hogy letépi a kendőt az ember hajáról. Az utat, amely elkanyarodik a hotelünk mellett, Claude Peppernek hívják, katonai objektum lehetett itt a háborúban, mert még látszanak a drótsövény nyomai, talán aknazár volt a tengerben, nyilván a partraszállás ellen védekeztek a németek. Ha bal felé térünk, valami vedlő falú, szörnyű külsejű és rejtelmes módon csak éjszaka működő gyár és az elhagyott katonai objektum között kell elhaladni a tengerig (T. azt állítja, hogy a gyárban kísértetek dolgoznak, kísértetlisztből kísértetkenyeret sütnek – igazán olyan!), ha jobbra, megint csak lejutunk a tengerhez, de akkor elérjük a strandot.

A strand valaha igazi strand lehetett, tetőteraszos csónakházának épülete még áll, pár ütött-kopott használhatatlan csónak ott szomorkodik lapos tetején. Most nem gondozza senki, isten tudja, mi lett a bérlőjével vagy a tulajdonosával, s olyan hatást kelt, hogy aki valaha megtervezte és felépítette, azonnal kötelet kötne a nyakába, ha megpillantaná jelen állapotában. Az ajtók vagy eltűntek, vagy nem lehet őket bezárni, a zuhanyozó mosdókagylójának nincs dugója, ami még meglepőbb, nincs kivezető csöve sem, ha az ember megin195dítja a vizet, az azonnal meztelen lábaszárára vagy a szandáljába csurog, amellett nem tud lefolyni sehol, hát kis piszkos hullámokban ott ringatózik a néhai vetkőző betonpadlóján. Rhodosz egyéb strandján pénzbe kerül a tartózkodás, ez a Zephirosz ingyen van, pedig a legszebb enciánkék tenger nyaldossa az aprószilás partot, s a legaranyabb föveny villog a napban. Ez az arany föveny, sajnos tele van konzervdobozzal, széttört üveggel, cserépdarabokkal, s a sziklák között szemétdombok bűzlenek. Jobb felé nem szabad pillantani a tengerből, mert akkor mindjárt szembetűnik a város végi temető, s isten tudja, miért, de nem emeli a fürdőző hangulatát, ha a drágakőszínű tengerből azt látja, hogy felé bólongatnak a ciprusok, és arra figyelmeztetik, mi a vége minden iparkodásának.

A strand előtt pár kellemetlen külsejű, rendkívül piszkos udvarú bérház áll, aztán egy rettenetes utca következik, amely – bármerre tekintünk rajta – annyira vigasztalan, hogy a tengerben úszkáló idegen szégyelli, hogy nyaral. Aki erre jár az itt lakók közül, olyan szegénynek látszik, de olyan szegénynek, hogy a turista, aki naponta egyszer jut meleg ételhez, még azt az egy étkezését is restelli. Ez az érzés mindig gyötör bennünket, míg Rhodoszban vagyunk. Ha benn sétálunk a városban, a mérhetetlen mennyiséget evő-ivó, hozzánk képest dúsgazdag skandinávok között, nincs bennünk ez a félszegség, de itt a Zephirosz körzetében folytonos lelkifurdalásaink vannak még attól is, hogy lakásunk van, és naponta friss törülközőt kapunk benne. A szálloda tövében meghúzódó kunyhó lakóinak anyagi színvonala is olyan elképesztő, hogy az utas elkedvetlenedik, egyáltalán nem szívderítő látni a hazatérő gazdát, ahogy intim dolgát végzi a fabódéban, vagy végignézni, 196hogy rakja az apa szép kis gyerekét, ha játszani akar vele, meggyúrni csepp tagjait, ahogy a világ minden táján minden szülő megteszi, egy nyúlketrec tetejére. Két hétig élünk Rhodoszban, s figyeljük a Zephirosz körzetének életét, két hét alatt nemegyszer fordulok be az erkélyről, és csukom magamra az ajtót, mert elszorul a szívem, ha ismét átélem, hogy élnek a közvetlen szomszédságomban, s örökre őrzöm magamban a mezítlábas, egy szál kinőtt ingbe öltöztetett, gyönyörű, háromévesforma kislány képét, akinek szülei hintát fabrikáltak két felismerhetetlenné száradt, lecsonkolt fatörzs közé, ülőke nélküli hintát, máig látom, ahogy ráül, megtapogatja pucér kis fenekét, amelyet hurkásra tör a vastag kötél, aztán eltotyog a kunyhójukba, és egy zsákkal tér vissza, ügyesen összehajtogatja, beteszi a feneke alá, s rúgja meztelen lábacskájával a keményre aszalódott földet, hogy szállhasson ezen a nyomorúságos hintán.

A hotel vendégei között különben nincs egyetlen görög sem. A világ minden tájáról összeverődött riadt idegenek laknak itt, akik egy idő múlva aztán beletörődnek a lehetetlen környezetbe, tudomásul veszik a rémes mezőt, a kecskét, a kísértetgyárat, mindent. Mintha valami oázis lakói volnánk, összerázódunk, egy házaspárt különösképpen megkedvelünk, ezek öt lányukkal utaznak, s rendkívül spórolnak, akárcsak mi. És szeretjük még Bettyt, az amerikai lányt, aki valami szakszervezeti iroda alkalmazottja New Yorkban, okos, művelt, elfogulatlan, és nem hisz el rólunk, magyarokról, semmi buta propagandát. Betty csúnya, de soha nem láttam még csúnya arcot úgy megszépülni, mint amikor ő mosolyog, jó vele együtt lenni, később még találkozunk vele Kósz szigetén is, és mikor a Tourist Police irodájában megpillantom, a nyakába ugrom, mint egy gyerekkori ismerősnek.

A város, a johanniták elhagyott sasfészke, amelybe beköltözött a világ turistaforgalma, és egy végtelen sok nyelven zsibongó, vidám vásárrá tette, persze egészen más. Ha begyalogolunk – jó háromnegyed óra alatt érünk be a centrumba – vagy bemegyünk a félóránként járó autóbusszal, mintha nem is ugyanabban a Rhodoszban volnánk, csak úgy villognak az ékszerészek kirakatai. Görögországban én alig láttam könyvkereskedést, könyvet olvasó embert is elvétve, de ékszerészt annyit, hogy belekápráztam. És vendéglőt és falatozót és bárt és élelmiszert vagy luxus iparcikket áruló boltot se kevesebbet, a kikötőben a városfal és a török temető közti sétányszakasz csupa bódé, árulnak itt mindent, szivacstól és tengeri csudadolgoktól kezdve népművészeti tárgyakig, keleti édességeket, kézzel varrt török papucsot, kézzel kötött habkönnyű stólát. Rhodosz olyan gazdag, hogy nem volna szabad, hogy arra, ahol nincsenek turisták, osztályon felüli hotelek, rulettkaszinó, luxusjachtok, s a városfalak, paloták és belső kertek virágparadicsoma, olyan szegény emberek is éljenek, mint amilyenekkel én találkoztam ott, ahová más turista el sem vetődik, csak mi, akiket a véletlen abba a külvárosi hotelba sodort, amely egy majdan elkészülő hotelsor első épülete lett.

Mikor először sétálunk be a centrumba, időnként megpróbálom felfogni, hogy tizennyolc kilométerre vagyok Kis-Ázsiától, de nemigen tudom megemészteni a gondolatot, túl bizarr. Most még nem tudunk tájékozódni sem, nagyjából csak az irányra emlékezünk, merre is hozott a taxi délelőtt. A szemetes mező távoli sarkán építkezés, hószínű márványtörmelék csillog a porban, amott még istálló, tehén kérődzik a kertben, isteni jó szag van, tehénistállószag, amiről azonnal Szigliget jut 198eszembe, az út, ahogy az íróüdülőből a posta felé megyünk. A kertekben kalitkák, mikor meglátom őket, dühöngeni kezdek, itt az a szokás, hogy a parányi, undok formájú kast kiakasztják egy fára. Hát milyen érzés lehet annak a nyomorult kis rabnak, hogy kalitkában lóg a lombok közt, és nem szállhat el semerre?

Rhodosz híres szelíd éghajlatáról, s arról, hogy nincs olyan napja az évben, melyen ki ne sütne fölötte a nap. Kellemes itt sétálni, amott egy kis templom, a sarkon túl meg szabóműhely, ez előtt megállok, mert nem akarok hinni a szememnek: egy tízévesforma kisfiú görnyed egy zakó fölé, és varr szorgalmasan egy idősebb férfi társaságában. Akkor még nem tudom, hogy látok én majd még kisebb gyermeket is dolgozni, azt hiszem, kivételes dolog, hogy ez a csepp fiú ott öltöget a műhelyben, vissza-visszanézek, nem értem az egészet. Mikor kiérünk a tengerpartra, rettenetes külsejű matrózkocsmákra bukkanunk, most persze még nincsenek nyitva, itt csak éjjel van műsor, látni valami tutajvendéglőt is, tarka lámpái egyelőre vakok. Egyszerre előttünk a város, magas fala szigorúan, majdnem fenyegetően őrzi lakóit és titkaikat. Velence, mely egykor Rhodosz ura volt, hatalma méltóságát és páratlan művészi ízlését egyszerre tudta kifejezni a falak és bástyák komor szépségével. Az első kapun át, amelyet a viszonylag csendes kereskedelmi kikötő közelében megtalálunk a városfalban, mindjárt valami üvöltő, mozgalmas, csillogó egzotikumba jutunk: kutyák, macskák, tyúkok szaladgálnak, autók rohannak az úttesten, fürtökben lóg valami ismeretlen lila virág, kő ágyúgolyók hevernek szanaszét, a házak ajtaja nyitva, nyílt lángon sütnek-főznek, többen a küszöb előtt üldögélnek a földön, beszélgetnek, tapsolnak, énekelnek, s az egész kép fölött, mint 199valami füst, lobog az idegen, nyújtott, üvöltő zene, a török muzsika, amely mindig felidegesít, valahányszor meghallom.

Balra fordulunk: itt a bazár. Elképesztően apró, farácsos emeletű házak váltakoznak palotákkal. Üzlet üzlet mellett, egy terecskén kút, három kovácsoltvas csikóhal a káváján. A török negyedben mecsetek, Rhodosz lakosságának jelentős százaléka török, még a hajdani zsidónegyedben is áll egy moséjuk, Ilk Mihrabnak hívják, számtalan csepp kupolája és hegyes tornya van. A házak régiek, elhanyagoltak, valamiképpen szomorúak is, én nem tudom, másra hogy hat a török negyed nem bazár része, tehát az, ahol a lakosság él, engem nyomasztott. Ahol az üzletek üzletekre támaszkodnak, ahol majdnem teljesen elfedett arcú nők suhannak, s kövér, turbános, kedélyes, az Egri csillagok Tulipánját idéző férfiak kínálgatják gyönyörű áruikat, a rézből vagy ezüstből kovácsolt tárgyakat, a papucsot, az édességet, ott mulatságos járkálni, de ez nem igazi mégsem, ez csak a turistáknak szóló látványosság. Az utas megérzi, hogy a kereskedők, akik boltjuk küszöbén vagy egy kávéházban szürcsölik a kávéjukat miniatűr csészéikből, az idegenek gyönyörködtetésére viselkednek olyan operett-török módra, otthon nyilván teljesen mások, nem is hasonlítanak idegenforgalmi álruhás mivoltukhoz, s míg villogó szemmel és foggal és táncolva, hadonászva, egész bárányt sütnek álmélkodó szőke svédek örömére egy vendéglőben, szerepet játszanak, valutáért. Templomukban inkább megmutatják valódi mivoltukat, a Szulejmán-templomba nem is tudunk bejutni, pedig borsfű illatos udvarára háromszor is visszatérünk, tiszteletteljesen megbámuljuk az arabeszkeket, a mosdókutat, a csillogóra fényesített félholdat, ám nem vagyunk képesek 200megagitálni a kelletlen arcú őrt, hogy gyaur mivoltunk ellenére engedjen be, hadd lássunk már egy igazi mohamedán templomot, felvesszük mi a papucsot is, ahogy illik. Nem mehetünk az épület belsejébe. Azt is gyűlölködő tekintettel tűri, hogy a teraszszerű előtéren járjunk, és belessünk az ablakon a nyilvánvalóan Korán-idézetek arany cifráira és a szőnyegekre.

Micsoda furcsa házak vannak a török negyedben, nincs is rendes kapuja a legtöbbnek, az egész ház valami épület-fal összevisszaság, udvart udvarhoz kötnek csepp vályogfolyosók. Van valahol, de már egészen bent, egy emeletes, titkos belső rész is, mintha a gazda azt akarná, hogy az idegen azonnal zavarba jöjjön, ha belép, nem tudja, merre menjen; mindenfelé nyílik valami bejárat, de hogy hová vezet, micsoda sötét, világíthatatlan helyre, azt isten tudja csak. Ami áttekinthető, az az első udvar, amelyben narancs-, citrom- és fügefa illatozik sose látott délszaki virágok özöne mellett, s amely fölé az emeletről fürtös futóvirágok lógnak. A lakók gyékényen vagy a puszta földön feküsznek, rá-rápislognak a beleskelő turistára, aki azonnal riadtan továbbáll, nem lehet bebámulni valahová, ahol a tulajdonos a földön fekszik, és egy hal természetellenes pillantásával tekint fel a kíváncsira. A fatáblák mind elzárják az emeleti ablakokat, van, aki kinn eszik az utcán sámliszerű, alacsony asztalkán – persze csak férfi, sose nő, a nők kiszolgálnak, ott állnak uruk mellett némán, lesütött szemmel, tál-tányér a kezükben, a férfiak törökülésben, a kapu előtt ülnek az utcán a földön, és esznek. Húst nem látok a tányérokon, inkább rizst, minden nélkül és paradicsomot, padlizsánt. Az utca mocskos, ürülékszagú, kutyák és macskák mászkálnak mindenfelé, gyerekek visítoznak, természetesen ez megint nem 201az idegenek szemének szánt látvány, a sikátorok e fura szövevénye, a városfalba épített lehetetlen házak. Ezeregyéjszaka ez, kellemetlen, nem tiszta, nem is barátságos ezeregyéjszaka, Ali baba romantikájából csak a veszély érződik. (Persze ha az ember felnőtt fejjel gondolja végig, mit kínált neki gyermekkorában az akkor fel nem ismert erotika, gyilkosság, kínzás és kegyetlenkedés tekintetében az „Ezeregyéjszaka”, utólag is elbámul, milyen természetesen átsiklott efelett valamikor, mindebből igazán csak a varázslatot vette akkor tudomásul.) Rhodosz török negyedében azt érzi az ember, ha egy fekete, beláncolt fakapu előtt megáll, mely még az előkert virágaira vethető pillantást is kizárja, hogy ezek közt a falak közt bármi megtörténhetik, még az is, hogy az állatok megszólalnak, valamelyik családtagnak szárnya nő, vagy aki rosszul viselkedik, fekete kutyává változtatja a dzsinn.

Sok mosé van, sok kút, mindegyiknél elvégzem, ha nem is a rituális, de igen jóleső tisztálkodást. Félhold. Mennyi félhold. Arany meg Gárdonyi meg Jókai egyszerre lépdel láttukra az utas mögött. A török temetőben szép, szelíd ciprusok őrzik a régen voltak álmát, a sírkövek keskenyek, hosszúak, magasak, tetejükön turbán. Oda se lehet bemenni, mert az őr kutyája idegrohamot kap a közeledésünkre, öt lépés után férfiatlanul megfutamodunk. Valahogyan, valami nagy kört írva le, visszaérünk a kikötőbe, előttünk a kék szemű tenger, a partszegély mellett türkiz a víz. Csupa-csupa jacht a kikötő, a világ minden tájáról érkezett hajócskákat ringat a hullám, beljebb, a mély vízben ott horgonyoznak az óriási tengerjárók. A főtér olaszos, nem annyira rengeteg virága (Rhodosznak minden pontja csupa virág), inkább kikövezett földje és palazzói miatt, a révkapitányság, a 202főposta akár Milánóban is állhatna. Bepillantok a templomba, nem merek bemenni, mert valami szertartás folyik benn, s oly sűrű és tömény a tömjén, hogy érzem, köhögni fogok, így csak egy pillanatra látom, hogy villognak a görög nemzeti zászló ezüst hímzései, ahogy meg-meglebben a füstölés keltette csepp mozdulattól a kék-fehér lobogó. A partról sokáig nem lehet elcsalni, mert a kikötő bejáratát két oszlopon álló szobor őrzi, egy szarvasbika meg egy szarvastehén, magas oszlopok tetejéről nézik a tengert. Oszlopaik között megszakad a móló, a két szobor díszítette félkaréj közti üres részen siklanak be a jachtok a kikötőbe. A móló különben óriási, egyik oldalán tutajvendéglők, a másikon sziklák, amelyek olyan vadak, zöldek és veszedelmesek, hogy felidézik annak az időnek a képét, amikor ez a sziget még a lovagoké volt, és minden beton védősánc nélkül, pusztán a szirtek segítségével vissza tudta tartani az ellenséget, amely Rhodoszt ostromolta. Elsétálunk a két állatszoborig, a szarvastehénnél nekidőlök az oszlopnak, és azt képzelem, nem szarvas, hanem őz.

A jachtok erdejével szemben, a parton vannak a szárazföldi vendéglők, és az állatszobroktól jobbra, a török temetőn túli részen kezdődik az igazán finom Rhodosz. Mikor a Pillangók Völgyébe megyünk, akkor látom majd meg a luxushoteleket, amelyeknek még a tengerük is más, vadabb, hullámosabb, mint a mi drágakő vizünk a Zephirosznál, s akkor vesszük észre, hogy az igazi strand mögött, a luxushotelek irányában el is van zárva az út, hogy közönséges halandók ne zavarják a vendégeket. Beljebb, a város felé, számtalan szemetesvödör, macskák tanulmányozzák őket, akik csordaszámra járnak Rhodoszban, irgalmas kezek gyümölcsösládákat tesznek a bokrok alá az anyaállatoknak, a laza háncsszö203vedék mögül párhetes cicák gömbölyű feje emelkedik ki minden jó szóra. Az ételmaradékot, amit a járókelő szétdobál, a macskahad tüstént feltakarítja, legfeljebb a kóbor kutyákkal kell megosztania, akik rendkívül szelídek, de tönkreteszik a városban étkező állatbarát vacsoráját, mert kinézik a szájából a falatot. Muszáj adni nekik valamit, olyan éhesek és olyan jámborak. Rhodoszban kezdünk el fogyni, mert a napi egyetlen igazi étkezést se tudjuk mindig megvalósítani, a kétszer háromnegyed órai gyaloglás, haza meg vissza, míg elérjük a megfizethető étlapú vendéglőt, maga is fogyaszt, a tenger is, s az étel egy része elmegy a kolduló állatoknak, akik úgy rágják a csontot, mintha papír volna.

Ennyi penziót, utazási irodát és kisebb-nagyobb hotelt még sehol se láttam, mint itt az agora körül. Az agora különben mulatságos hely, platánjai békésen legyeznek az örök délutáni-esti szélben, szinte hajnalig van rajta forgalom, s végtelen bőségben fénylenek a mesebeli formájú, illatú, színű gyümölcsök, virágfüzérek és különös apró emléktárgyak. Körben mészárosok állnak méltóságteljesen, bódéikban disznóhús, természetesen, sehol, birkát látni itt, nagyon kevés marhát, főleg lábasjószágot. Minden olaj- és fűszerszagú, az agora körül vannak az italboltok is, megszámlálhatatlan fajta bor meg pálinka kínálkozik, nemcsak görög áru, a világ minden tájáról. Itt is van olyan light and tune színház, mint Athénban meg Rómában, gyönyörűen belesimul a városfal és a bástyák virágerdejébe, kövei közé, itt se nézzük meg, nem mintha éppen erre nem telnék, mert a szálloda, tekintettel bizarr környezetére, minden más szállásunknál jóval kevesebbe kerül, csak mert nem érdekel a maskarába öltöztetett rhodoszi lovagok felvonulása. Az a mesterségem, hogy elképzeljek mindent, 204látom én úgyis a lovagokat, mikor eljutunk Rhodosznak abba a részébe, ahol valaha laktak, pedig kívülünk nem jár itt senki, csak a hold süt, a felejthetetlen rhodoszi hold, amely majdnem piros a fekete bársony égen. Látom én, ha akarom a nagymestert is a holdverte nagymesteri palota lépcsőjén, amelyet egy kissé túl szépre restauráltak, s látom a johannitákat a lovagok utcáján vagy kórháza előtt, a palotakertekben csörgő szökőkutak közt, amelyek bánatosan minden dicsőség elmúlását hirdetik muzsikáló vizükkel, a csupa kaviccsal kikövezett utcán, a vízköpők torz arca alatt, a magas, elhagyott, fény nélküli ablakok keretében. Minek volna nekem a light and tune theatre? Itt lovagolnak az én képzeletemben a rhodoszi lovagok, pedig csak kettőnk lépte alatt kopognak a gömbölyű kövek.

A nagymester palotáját ciprusok őrzik, mint a török temetőt, pálmák bókolnak, a várfal alatti árok csupa virág, a paloták ráccsal elkerített udvarán ágyúgolyók. Ám egy hajításnyira, a parton skandináv turisták táncolnak, vacsoráznak, száll a nevetésük, és a város legtávolabbi pontján, a földnyelv csúcsában, közel az akváriumhoz, amit szintén meg szeretnék nézni még, a kaszinó fénybetűi világítanak, ott rulettezhetnek is azok, akik végigrohantak a világon, hogy valami újat lássanak megint.

A kikötőben vacsorázunk, későn, csaknem tizenegykor. A forgalom most emelkedett tetőfokára, a turisták soknyelvű fecsegése mint valami vidám felhő úszik a kikötő felett. Él és árusít az agora, a boltok mind nyitva, tömeg hömpölyög az utcán, a járművek forgalma olyan elképesztő, hogy csaknem negyedórát várunk, míg átmehetünk az egyik kereszteződésen, akkor is majdnem elüt egy autó. A jachtok és a távoli nagy hajók ki vannak 205világítva, a tenger vizén szivárványszínű fénynyalábok táncolnak. Az egyik jacht előtt tömeg, odafurakodunk, elképedve nézzük a Noé bárkája nevet viselő szép hajócskát, egy kutya viháncol rajta, láthatólag élvezi az érdeklődést, egy szürke perzsamacska nyalja mellette a lábát, láthatólag a legjobb barátságban élve a kutyával, felettük papagáj verdes, lábán lánc, s hirtelen elébük ugrik egy banánt faló majmocska, akinek viszont a derekán van öv, hogy bele ne pottyanjon a tengerbe. Ugyan ki lehet az, aki állatsereglettel járja a vizet? Minden jachtba belátni most, a kajütablakok világosak, vendégek ülnek a miniatűr bárpultoknál, látszik a koktélkeverő himbálódzása.

Ismét bemegyünk az egyik városkapun, mögötte még most is dolgozik a cipőpucoló bácsi. „Istenem – gondolom –, ennek is fél lába van!”, s eszembe jut Budapest, S. Gy. hangjátéka, a Múzeum körút, minden. Ennek a rhodoszi cipőpucolónak vidám kerek arca van, s a füle mögé tűzött egy leandervirágot, amiből szintén erdőnyi van errefelé, fütyül, míg dolgozik, s ahogy a feje megmoccan, bókol a fejével együtt a vérpiros virág. A falon belül különben éppúgy zsibong az élet, mint az agora környékén vagy a kikötőben, lépni is alig lehet, annyi az ember, tüzelnek a gyönyörű kis boltok kirakatai. Csupa idegen szót hallani, görög férfi csak a boltokon belül, a pultnál található, asszony, akár török, akár görög, az illem szerint nincs is semerre, legfeljebb a háza kapuja előtt ül, és bámulja a forgalmat, több más asszony társaságában. Megyünk, bódultan, már nagyon fáradtan, utcáról utcára, visszakerülünk oda is, ahol már egyszer jártunk, a nagymester reflektorokkal megvilágított palotáján túl a parkba, ahol a hibiszkusz már begöngyölte szirmait. Még Krétában megfigyeltem, hogy a 206hibiszkusz akkor alszik el, mikor megjön az alkony. Sodródunk a turisták között, egyszer csak a pálmák és virágok sűrűjében meghallok egy picike hangot. „Csin-csin” – mondja a hangocska, figyelni kezdek, akármilyen abszurd is, tudom, hogy én már hallottam ezt a csengést valamikor. Meresztem a szemem, aztán elmosolyodom, mert két alak imbolyog előttem, meg-megáll, szelíden megcsókolja egymást, aztán kézen fogva továbblépked, egy piros frottírruhás kis nő meg egy kockás ingkabátos fiatalember – hisz ezek a mi kis nászutas franciáink, a csepp asszony fején még mindig ott a fehér kendőcske, amelynek a szegélyén arany pitykék csengenek. Még sokszor látom őket Rhodoszban, mennek álmatagon összefogódzva, csin-csin – száll utánuk a pici hang, sosem ismernek meg, pedig mellettünk ültek a Chat-túrán, és csaknem egy hétig étkeztünk azonos éttermekben.

Haza kellene menni, mert a szó szoros értelmében már alig állunk a lábunkon. Nincs kitől megkérdezni, milyen jármű visz vissza a Zephirosz negyedbe, elhatározzuk, hogy hazaballagunk, nem egyszerű vállalkozás, mert igazán majd’ összeesünk már. Követjük a tenger vonalát, megyünk a különös operadíszletben, jobbunkon a sötét, fenyegető falak, amelyeket helyenként megszakítanak a sárga fényben tündöklő városkapuk, s rajtuk egy másodpercre szemünkig villan a falakon belül zsibongó tömeg. Balra mellettünk ott a tenger, a kivilágított hajókkal. Itt a falakon kívül nem olyan erős a világítás, mint a centrumban, a városfalba illesztett, fáklyához hasonló kovácsoltvas lámpák adnak valami gyér fényt, de inkább csak azért, hogy még valószínűtlenebbé tegyék a képet és az érzést, amit az utas lát és átél, míg gyalogol, egyik oldalán a tenger, a másikon meg Rho207dosz városfala, amelyből olyan bástyatornyok emelkednek ki, amilyeneket gyerekkorában elefántcsontból látott a nagybátyja sakktábláján. Hogy ismét elérkezik a matrózkocsmák negyedébe, megszaporázza a léptét, mert itt már áll a bál, jobb innen messze lenni, mert még belénk köt valaki, nem jó vidék ez. Odosz Kanada, erre kell befordulni, elvágódom a sarkon, jól megütöm a térdem, valami drót volt kifeszítve a földön, és itt a világítás nem áll a helyzet magaslatán. Az útnak nem akar vége szakadni, a görögök házuk előkertjében hűsölnek, három fiatalember nyöszörgő csepp kutyát kínálgat, arcomhoz tartják a puha, vinnyogó testecskét, s azt mondják: „American cigarettes, please.” Ó, istenem, azt hiszik, nyugatiak vagyunk, s ideadnák ezt a boldogtalan, éhes, anyja után síró jószágot egy doboz pácolt cigarettáért. Csak megyünk-megyünk, először hirtelen nem is tudjuk, merre kell letérnünk, s mikor végre megtaláljuk a mezőt, s a feltehetőleg hazavivő utat, akkor is nehéz eljutnunk a hotelig, mert errefelé aztán már egyáltalán semmi világítás nincs, csak botladozunk a hepehupás réten, s mikor végre feltűnik a távolban a szálloda messzi fénye és megérezzük a tehénistállószagot, amely ezentúl mindig az otthonunk közelségét jelzi, felsóhajtunk örömünkben. A szállodában csüggedt vendégek szopogatják az uzó-t, szól a gramofon is, Zorba híres számát hallgatják az idegenek, Rosina italokkal szaladgál, én kérek a kisembertől egy korsó vizet. Félig alva mászunk fel az első emeletre, a szobánkba, ivás, fürdés, be az ágyba, gondolatom sincs a kimerültségtől. Most már végre nem hallani a kecskét, csak Bruckmann muzsikál, így alszunk el, tücsökzene mellett.

Másnaptól fogva a nap két mindig azonos részre tagozódik. Megreggelizünk a kis étkezőhelyiségben, utána 208fogom a szatyrom, és elmegyünk bevásárolni. Mint kiderül, a hotel mögött is vezet út, az se valami híres, de a puszta mezőnél azért jobb, pár perc múlva kuszán épített udvarokba, alacsony épületek közé jutunk, erre sok olyan ház van, ami olyan, mint nálunk otthon a szaletli. Rengeteg szép szemű gyerek bámul, kísér mindig bennünket – minden idegent –, vagy tízperces út után aztán az utca előbb jobbra, majd balra fordul, s egy vidékies meghittségű térbe torkollik. Láttuk már ezt a teret, csak első utunkon nagy kerülővel közelítettük meg, ennek a közelében van a bizonyos szabóműhely, itt láttam dolgozni a vézna kisfiút. A téren sok az üzlet, olyan szegény embereknek való boltok ezek, ide járunk el kenyérért, gyümölcsért, sajtért, mézért, ezen élünk Rhodoszban, ezt ebédeljük mindennap. A boltban kiválóan megértenek, ha valami szám nem jut eszembe, megmutatom az ujjammal vagy leírom. Mindennap megtanuljuk pár új fogalom nevét, a Pesten vett kis útiszótár nagyszerűen használható. A boltból szép lassan hazasétálunk, ilyenkor még elviselhető a nap, kalap se kell, alig van kilenc óra, felvisszük a szobánkba a megvásárolt ennivalót, összekészítjük a fürdőholmit, és megyünk a strandra. Ebédig ott tanyázunk, persze sosem egyedül, más külföldiekkel, hotelvendégekkel, olykor a szárazföldről jött görögökkel – egy kedves, okos athéni fogorvoslányt különösképpen megkedvelünk –, ott üldögélünk vagy a használhatatlan, immár csak elvi kabinsor árnyékában, vagy egy különös, feketére festett színfélében, ahol szerintem valamikor a bicikliket őrizhették, mikor ez a strand még nem volt ilyen senki földje. Egyik sem éppen problémamentes tartózkodási hely, a kabinsor épületének árnyékában erjed a szemét, a szín fafedele alatti hűvösebb homokban meg 209kullancs van. Azok az elemek, amelyekből Rhodosz képe végül is megrögzül bennem, annyira bizarrak, hogy már ott, akkor azonnal csóválni kezdem a fejemet, ha tudatosodik bennem: nagymesteri palota, végtelen szélességű, pazar lépcsősor, a belépő csak megy-megy-emelkedik egyre feljebb, mintha egyenest az égbe szállna, s ha éppen pihenni akar, mindjárt térdre is borulhat a furcsa, rideg, középkori kápolnában; a Belvedere bungalói, ahol a gazdagok „friss falusi életet” élnek kis magán hotelrészlegükben, a kaszinó fényszeme, a luxusjachtok, a kecske, az emeletes szemét, a kullancs, a gyékényen vagy a puszta kövön szendergő mezítlábasok, a koldusok és az ékszerészek, ételért esengő gazdátlan jószágok, s a világhírű borok vignettái: „Minos Rosé”, „Sang des Chevaliers de Rhodes”, a városfalak hallgatása, a falakon belüli város üvöltő, villogó zűrzavara, egy kiszögellésen Hamlet apja szelleme is állhatna a bástyán, melynek kőlépcsőjén olyan nehéz az út lefelé, hogy tíz körömmel kapaszkodik az utas a falmélyedésekbe, a kövekbe, körös-körül a tenger, a világítóan zöld, az ibolyakék, a fehér fogú hullámok nevetése, s a homokban rozsdás szög, sörösüveg, rózsaszín kagyló, csigahéj, felbontott, alattomos konzervdobozok.

Ebédig fekszünk, úszunk a strandon, napozásról a szó magyar értelmében szó sem lehet, ez nem olyan éghajlat. Épp elég annyi a fényből, amennyi a tengeren éri az embert, így is úgy lesül, hogy nem ismer magára, ha tükörbe néz, pedig folyton kenődzködik. A görögök, akik elvetődnek az ingyen strandra, kíváncsiak és készségesek, megpróbálnak beszélgetni velünk, három-négy nyelvből keresgéljük össze a szavakat. Van egy lovagom, aki az egyik közeli házban lakik, naponta felkeres, van úgy tízesztendős. Kiválóan megértjük egymást. 210Mikor először mellém ül, s látja könyvem latin betűiről, hogy idegen vagyok, annak rendje és módja szerint bemutatkozik, mellére teszi a kezét méltóságteljesen, s azt mondja komolyan: „Jorjosz”. Jorjosz, ismétlem, szóval Gyurkának hívnak. Jó. Jorjosz megbök, várakozóan néz rám. Ahá, hogy én ki vagyok. Most én teszem a kezemet a mellemre, ahogy tőle láttam, s azt mondom neki: „Magdaléna”. „Magdalini” – kiáltja Jorjosz boldogan, görögösen ejtve ki a nevemet, s ezzel körülbelül közöltünk is egymásról minden lényegest, ő egy Jorjosz nevű görög kisgyerek és én egy Magdaléna nevű idegen nő. A cigarettám után nyúl, most pantomim következik, eljátszom neki, hogy nem helyeslem, kisfiúnak nem való rágyújtani. Jorjosz komor arcot vág, felpattan, összefonja hátul a kezét, tempósan sétál, szinte megnőtt, no, világos, hogy ő most nem ő, hanem egy felnőtt, s így felnőttet játszva szívja képzeletbeli cigarettáját. Szóval az apjának kell? Arról lehet szó. Kap egy Fecskét, s míg ott vagyunk, mindig eljön érte, szépen megköszöni, hazaszalad vele, elviszi, aztán visszatér. Egyszer, mikor különösképpen ki akarja fejezni, hogy kedvel, végigsimogatja az arcomat, s azt mondja halkan: „Kali Magdalini.” T.-t is szereti, képes negyedórákig is megülni mellette némán, le nem veszi róla a pillantását, figyeli, hogy olvas.

Magának a strandolásnak is megvan az ismétlődő, órára stimmelő napirendje: először megjönnek a kutyák, később a „pagotá”-s (a fagylaltos) háromkerekű biciklijére szerelt ládájával, megindítja a ládája tetejére rögzített gramofont, üvölt a török muzsika a strand felett. Legkésőbb jönnek az árvák, ismerem szomorú külsejű intézetüket, közel van a kísértetgyárhoz, soha életemben ilyen piszkos ablakú, sötét és árvaságot lehelő intéz211ményt nem láttam. Jönnek az árvák a nevelőikkel, de ezek ám nem vásott olümpiai kislányok, ezek nem ordítoznak, nem verekszenek, olyan jól neveltek szegények, hogy az ember szíve belefájdul, valami önfeledtség hiányzik belőlük, kis arcuk is koravén. Nincs igazi fürdőruhájuk, csak a nadrágjuk alatt viselt mindennapi fekete egyengatyácskában mennek a vízbe.

Két órakor mindenki felszedelőzködik, hazamegyünk, megesszük szőlőből, kenyérből és hol sajtból, hol mézből álló ebédünket, alszunk ötig, aztán bemegyünk a városba, vagy gyalog, vagy autóbuszon. Később rájövünk, hogy a négyes autóbusz jár mifelénk, félóránként érkezik, és mindig zsúfolt. Meglepődve konstatálom, hogy senki sem adja át a helyét senkinek, még nyomorékoknak sem, és azt is, hogy a mi villamosainkon lejátszódó jelenetek egy zárda szilenciumos időszakjai ahhoz képest, amilyen a görögországi felszállás. Ott aztán nincs irgalom, a hátul állók áttaposnak az elöl tolakodókon, nem haragosan, szeretettel és nevetve, mintha valami sport volna ez, s odafenn kitüntetés járna annak, aki győztesként legelőször lépett fel a buszra. Egyszer T.-nak leverik a szemüvegét, nekem meg úgy beütik a kalapomat a fejembe, hogy a nyakamba szakad a karimája, mintha gallér volna, olyan vagyok vele, mint valami század eleji burleszk hőse, mint Chaplin. Ha egyszer már benn vagyunk a városban, ott is maradunk késő estig, bejárunk minden zugot, ott bonyolítjuk le egyetlen igazi étkezésünket valahol a parton, aztán hazagyalogolunk, erkélyünkről nézzük a bársonypillantású csillagokat, a puha körvonalú holdat, amely vörösen izzik, a ritka fényt a tengeren, számoljuk a félórákat, mikor Claude Pepper útján elfut az autóbusz, s lessük, hoz-e a véletlen és a szállástalanság új vendéget a hotel212ba, s ha igen, itt marad-e. Aki autóval érkezik, többnyire nem marad itt, tüstént továbbhajt, mihelyt a környéket meglátja, aki mégis, iparkodik hamar továbbállni, itt mindig van üres szoba. Rákospéter aggódva áll a küszöbön, láthatólag nem fogja fel, miért nem megy a szállodája, amely vadonatúj és igazán kellemes. Valahogy nem realizálja, milyen riasztó érzés, hogy a görögül nem tudó idegent nem értik meg ebben a hotelban, és hogy a vendég se tudja, mikor mit kívánnak tőle, ha megszólítják. Egy nap nem takarítanak ki a szobánkban, az ágyat se vetik be, hiába magyarázzuk, mit szeretnénk, nem értik, Rákospéter váratlan görög nyelvű dühkitöréséből, melyet az kísér, hogy kirántja a matracot az ágyamból és az orrom alá nyomja, azt következtetem, azt képzeli, azzal vádoltuk meg, hogy poloska van nála, holott csak azt akartuk, hogy törölje fel valaki a fürdőszobát, amely úszik, miután folyton zuhanyozunk és mosok valamit. Éjszaka szólnak a tücskök, lenn a lemezjátszón állandóan a Zorba dala hallik, soha más, aztán reggel lesz megint, kezdődik minden elölről, a reggelizés, a bevásárlás, a strand, jönnek az ismerősök, az ismeretlenek és a kutyák.

A rhodoszi kutyák.

Először csak egy kutya van, egy kátrányfoltos, kakaószínű, korcs kutya. Mint minden itteni gazdátlan állat, csont és bőr, okos tekintetű, félénk, kezdetben nem barátkozik, meghúzódik egy szikla árnyékában, órákig alszik mozdulatlanul. Úgy figyel fel ránk, hogy megkapja az előző vacsoránál nejlonzacskóba gyűjtött csontokat, amelyeket régi szokásomhoz híven mindig összeszedek az asztalon a kóbor állatok számára, T. legnagyobb bánatára. Egy üres fagylaltos tégelyben vizet is hozok neki, mert az az érzésem, ételt-mit még csak lel 213olykor a szemétben, de hogy iszik ez a jószág ezen a szigeten, ahol csak a legelőkelőbb negyedben látni egyetlen kutat. Boldogan fellefetyel három tégely vizet, aztán megint odasimul a sziklához, ha szólok hozzá, felnéz, de hívásra nem közelít, nem is igen érti, hogy azt akarom, jöjjön hozzám, a farkát se csóválja, ezen nagyon csodálkozom, míg meg nem látom, hogy a legtöbben kergetik, bele is rúgnak, és rá nem jövök, hogy a kakaószínű kutyának sose volt olyan sora, ami közben kifejlődhettek volna bizonyos hangjai vagy reflexei. Napokba telik, míg feloldom gyanakvását és félelmét, és míg Makiba – így nevezzük el, hallottuk a Minósz hajón, hogy a görög úr így szólította szép, ápolt fekete állatát – hívásra elém jön, valami fura, viháncoló hangot is hallat, és félénken, ügyetlenül megrezzenti csúnya kis farkát. A kikötőbeli kolduló állatok épp csak valami jelképes falatot kapnak tőlünk azon túl, amit tudok, összegyűjtök a leszedetlenül maradt asztalról Makibának.

Pár nap múlva már két kosztosunk van.

Nem akarok hinni a szememnek, mikor leérünk a strandra. Makiba a kabinsor árnyékában fekszik, s a hotelhoz vivő út felé pislog: vár. Mellette fehér valami moccan a homokban, egy félénk, leginkább a magyar kuvaszhoz hasonlító fiatal állat veti rám beszédes tekintetét, csak néz, nem mer közelíteni. Soha ilyen szép, emberpillantású szemet nem láttam még állat pofájában. „Én is jöhetek?” – kérdezi a szelíd barna szem a különben fehér ábrázatban, amelyet az tesz külön feltűnővé, hogy sűrű, hófehér szempillája van az új kutyának, mint a nagyon-nagyon öreg embernek. – „Megtűrsz? Jöhetek?” Makiba táncol, valósággal protezsálja az idegent, aki eleinte húzódik az érintésemtől, később felbátorodik, s ott kocog mögöttem hűségesen Makibával.

A hotelbeli ismerősök nevetnek, mikor meglátják, hogy immár két kutyánk van. A fehéret eleinte Gyávusnak hívjuk, mert mindentől retteg a nyomorult, gyönyörű állat volna, ha ápolnák, ha tartoznék valahová, nem élne szeméten, így is sokat verték, kergették, mert minden új strandoló láttára menekülni akar, csak ha rászólok, ereszkedik vissza, s kúszik centiméterről centiméterre közelebb hozzám, a végén valósággal mellém fúrja magát a homokban. Aznap ketten kapnak ételt és italt Makibával, délben szökni kell előlük, nem akarjuk, hogy hazakísérjenek. „Most boldog vagy?” – kérdezi sötéten T., aki világéletében szerette, ha nejlonzacskóban ételt guberálok a vendéglőkben és több ismeretlen csaholó eb kíséretében közfeltűnést keltek a strandon. Azt felelem, igen, és az is vagyok, nagyon szeretem az állatokat.

Következő nap három kutya vár, szegény T. majd’ elájul mérgében. Szánom is, hogy dühös, de muszáj nevetnem, elképesztően komikus, hogy ott áll Makiba, mint valami kém, leskel a mező felé, ahonnan jönni szoktunk, mellette Gyávus fehérlik, s Gyávus mellett egy rút teremtés, egy fekete-fehér kutya, megpróbálom a bundája miatt Pierónak keresztelni, de nem illik rá a név, ez az állat nem Pieró, én még ilyen balvégzetes tekintetű, némán lihegő, különös, humortalan kutyát nem láttam. Baljós lesz a neve, szerintem kihallgatta Makibát, mikor az valahol, kutyatársaságban megemlítette, milyen kellemes tartózkodási hely a Zephirosz strandja, ahol ételmaradék és friss víz várja őket, s egyszerűen csatlakozott. Erőszakos egy állat, több hotelvendég segítségét kell kérnem, ha igazságosan el akarom osztani az ételmaradékot, Baljós mindent felfalna egyedül. Gyávus úgy visít, mintha nyúznák, ha csak meglátja, s 215védelemkeresésében odasimul a lábamhoz. T., akár a zivatar, amúgy is rosszul érzi magát, mert szünet nélkül fájó ínye változatlanul gennyes. Szerintem Baljós is valami isten, álruhában, talán személyesen Apolló, mert mikor elmegyek úszni, a kutyák közül egyedül ő követ, mint aki mindig rajtam akarja tartani a szemét, még a tengerben is, és a vízben, úszva, zihálva mögöttem arcomba liheg, furcsa, baljós lihegésével.

Sajnos, megszeretem a fehér kutyát. Az is engem.

Baljós nem jár ki a strandra rendszeresen, néha Makiba is elmarad, Gyávus az egyetlen, aki ott vár, akármilyen korán megyünk is ki, és ott les, türelmesen, még csillagfényben is, mikor körben az egész Zephirosz körzete üres már, fehér lábára nyugtatva fejét. „Ott az illető – mondja T., akit életében először látok érdeklődni állat iránt –, a fehér. Vár.” Annyiszor elmondja ezt a két szót, hogy a tudatomban végül is egybeforrad, lesz belőle Fehérvár, és ez a fogalom végkép lemossa Gyávus ideiglenes, csúnya nevét, és Nándort csinál belőle, ő lesz Nándor kutya, mert fehér, és mert mindig-mindig vár – Nándorfehérvár. Nándor kutyának lehetett valamikor gazdája, mert Nándor szíve majd’ megszakad a vágytól, hogy tartozhassék valakihez, ott vár ránk étlen-szomjan a mezőn meg az autóbuszmegállónál szüntelenül. Egy este éjfél után keveredünk haza a városból, s mikor leszállunk a négyesről, akkor is ott leljük Nándort a négyes megállójánál, sír-táncol, üvölt boldogságában, mikor észreveszi, hogy nem várt hiába, megvagyunk, hazajöttünk. Akkor éjjel haza is kísér, hiába agitálom, ne jöjjön át a mezőn, s attól fogva tudja már, hogy túl a réten, a távolban, az a kivilágított fehér nagy épület az otthonunk. Nándor lefekszik a hotellépcső tetejére, s valósággal felmosolyog ránk aranybarna, drága szemével, 216apró kaffantással jelzi, fel szeretne jönni hozzánk az erkélyre.

Óráról órára ragaszkodóbbá válik, s én egyre riadtabbá, ha ránézek, mert Nándor azt hiszi, gazdára lelt bennünk, hogy nyaralásunk nagyon is átmeneti létformája végleges, s előre érzem a keserűséget, amely majd eltölt, mikor sorsára kell hagynom, s a tehetetlen szomorúságot, hiszen nem tudom az ország nyelvét, nem ismerem sem a görög, sem a magyar állategészségügyi rendeleteket, fogalmam sincs, milyen módon vihetném magammal ezt a gazdátlan és jobb sorsra érdemes jószágot Magyarországra, s ha tudnám is, nincs nekem arra pénzem, hogy kifizessem Nándor kutya orvosi vizsgálatát vagy repülőgépen való szállítását. Az is nehezíti a helyzetet, hogy nem tudok beszélni senkivel sem a hotelban, Rákospéter fülig érő szájjal bólogat, ha meglátja Nándort, a kisember összekaparja neki a konyhában a csontokat, azt hiszi, a mi kutyánk, magunkkal hoztuk, s majd magunkkal is visszük, ha elmentünk. Nem tudom megmagyarázni nekik, hogy Nándort csak találtuk, ilyesmi nincs benne az útiszótárban és az útikönyvben. Nándor az erkélyünk alatt alszik, később megtanulja, merre kell feljönni a szobánkba a mindig nyitott bejáraton át, este, ha elmegy egy kicsit az állatok titokzatos útjaira, hamar megjön, bedugja busa fehér koponyáját a hotelkerítés rácsán, és mint egy csecsemő, sírni kezd. Mindig megszánom, lemegyek hozzá, most már nem enni akar, mert kisemberék és a hotel minden vendége eteti, ám Nándornak nem étel kell, gazdára vágyik, akit követhessen, akihez tartozzék, aki miatt felszínre hozza magából mindazokat a jó tulajdonságokat, amelyek egy kutya hűséges szívében élnek. Reggelente, ha vásárolni megyek a kistérre, Nándor elkísér, vígan táncol mögöttem, 217a hentes boltjának küszöbén lehasal, úgy nevet rám fehér pillái alól, s aztán kaffogva jelenti mindenkinek, csontot vettek neki, gazdája vette, az idegen, most viszi haza szatyorban, és van egy ház, ahová tartozik, ami előtt alszik. Egy percre el nem hagy, az étteremben, ahová kisember – megint csak abból kiindulva, hogy a mienk – beengedi, az asztalunk alatt fekszik. Fegyelmezett, nem molesztál senkit, nem koldul, ha kap valakitől valamit, szemérmes farkcsóválással megköszöni, be is habzsolja, ám ha rászólok, a szájából visszateszi az ételt, és visszakushad a lábamhoz mozdulatlanul. Egyre riadtabban nézem ezt az állatot, egyre többet jut eszembe, hogy belátható időn belül elhagyjuk a szigetet, s akkor itt marad a hotel előtt egy fehér kutya, akit mihelyt kiderül róla, hogy nem a mi tulajdonunk, s a szálloda nyakára hagyták, mert ide szokott, elűznek innen, s üget-üget majd Nándor át a piszkos mezőn azzal a mérhetetlen csalódással a szívében, amelyet mindenki érez, aki talált végre végtelen magányában egy lényt, akihez tartozhatik, de elvesztette, s ül le a négyes autóbusz megállójánál a tengerparton, visszavárva valakit a városból (ó, Nándor, hol van az a város, ahol átmeneti gazdád él, hány ezer kilométerre a te szigetedtől), aki soha-soha nem fog visszatérni.

Nándorral kapcsolatosan két megrendítő élményem van elutazásunk előtt, mindkettő novellába kívánkozik, nyilván valamikor meg is írom. Az egyik az, hogy Nándor otthonra találásának híre, az a tény, hogy a szálloda lépcsőjén alszik, hogy rendszeresen étkezik, hogy mindig ugyanazokkal az emberekkel jár, valahogy elterjed a kóbor kutyák között. Egy éjjel iszonyú üvöltésre és arra riadok fel, hogy Nándor kétségbeesetten zokog, kifutok az erkélyre, hogy megnézzem, mi történt, s a lélegzetem 218is elakad: egy falka kóborkutya támadt szabályos, tervezett támadással a szennyes rét felől a mi fehér kiskutyánkra, bekerítette és leteperte. Nándor sír, menekülne, nincs hová, mire lerohanok és kisember is kiszalad, és követ hajigálva elkergeti a támadókat, Nándor már összeharapva fekszik, fehér bundája csupa vér, elterül az egyik vendég éjszakára ott parkoló autója alatt, oda húzódik be a karosszéria alá sebeivel. „Mi ez?” – tépelődöm feldúltan, zavartan, míg éjjel kinn cigarettázom az erkélyen, és nézem a tengert, aludni úgyse tudok, kiverte az álmot a szememből az iszonyú üvöltés és sírás – valóban, mi ez a rettenetes falkatörvény? Aki biztonságban és szeretetben él, aki megszabadul a csavargás szomorú állandó szabadságától, akinek otthona lett, gazdája, azt a többinek, akinek ez nem jutott osztályrészül, meg kell ölni? Nándort csak reggel tudom alaposan megvizsgálni, mikor már látok, nyüszít, mikor fölé hajolok, s óvatosan kihúzom az autó alól, megitatom tejjel, végigtapogatom, mélyeket sóhajt, mint egy ember. Nem tört el semmije, de összevissza marták, izmát is átharaphatták, csúf alvadt véres seb van a szügye mellett, nem tud lábra állni. Mikor meglátja, hogy elindulok a kistérre, ahogy minden reggel, sírni kezd, s hason kúszik utánam. Csak hogy éppen meg nem szólal, azt nem mondja, ne hagyjam itt, hiszen mindig együtt járunk. T., aki úgy szereti ezt a kutyát, ahogy maga se képzelte volna, átöleli szegény sebes testét, az ő érintésétől nyugszik meg annyira, hogy békén marad, s megvárja, míg visszatérek.

Második élményem talán még megrendítőbb, pedig kevésbé véres. Nándor, aki a hotel küszöbén tölti az éjszakákat, mikor már teljes érzelmi biztonságban érzi magát, elkezdi őrizni a házat. Ahogy leszáll az este, 219odatelepszik a hotel bejáratához, s őrjöngő ugatásba kezd, ha valaki motoron vagy autóval arra jár, elállja a belépők útját, csak azt engedi be, akit ismer. Rákospéter majd’ megőrül mérgében, úgyis alig van vendége, épp csak az hiányzik, hogy egy vicsorgó kutya az esetleg érkezőket is elugassa és ne hagyja belépni a szállodába. Folyton le kell rohannom Nándorhoz, elrángatni az útból, befogni a száját, végül már fenn tartom a szobánkban, mert szegény azt képzeli, ez a hotel a mi házunk, és őseitől örökölt ösztöne arra tanította, hogy sötétedés után nem léphet be senki a gazda házába, vagy ha igen, legalábbis óriási ugatással kell biztosítani, hogy mindenki tudjon róla. A helyzet teljesen képtelenné válik: egy kutya elállja egy hotel éjjel-nappal nyitott ajtaját, mihelyt leszáll az este, és csupa hűségből és hálából megpróbálja megvédeni a szálloda biztonságát és vagyonát.

Rákospéter reszketve fékezi magát, én meg csak ülök esténként a bejáratnál, kezem Nándor nyakán, a másikkal összefogom a fogsorait, ne ugasson, s közben tudom, hogy jóságból és becsületből teszi, nem akar ingyenélő lenni, azt hiszi, ez az otthonunk, s ő a felelős érte, hogy megvédelmezze.

Vándor, ha elkerülsz Rhodoszba, köszöntsd a nevemben Nándor kutyát!

Nem tudom, hol találsz rá, Sztavrosz nem írta meg, melyik az a ház, ahová barátjuk befogadta, de talán, véletlenül bepillantva egy kertbe meglátod, és ráismersz leírásom után kunkori kuvasz farkáról, hosszú, vénemberes pilláiról gyönyörű szeme körül, arról, hogy olyan magyar házőrző külseje van. Mondd meg neki, nem felejtettem el őt, akkor se felejtettem el, mikor azt hihette, sorsára hagytam, mert nem tértem vissza a város220ból soha többé, pedig azt ígértem, mikor taxiba szálltam, hogy mindjárt jövök, mindjárt. Mondd meg neki, hogy még ott, Rhodoszban, az utolsó éjszakán, mielőtt elhagytuk volna a szigetet, írtunk Lelának és Sztavrosznak, akiknek mindenütt voltak barátaik, megadva Nándor tartózkodási helyét, pontos személyleírását, s megkértük őket, keressenek otthont neki, igazi otthont, nem egy szállodát, és gazdát, igazi gazdát, akit szerethet, nem olyan valakit, akinek csak hat hét jut Görögországból, s nem stabilabbak a külföldi tartózkodásai, mint mikor a fecske átszáll a tájon. Köszöntsd nevemben a hűséget, a bizalmat és a ragaszkodást, az áldozatkész jellemet, amely mind ott csillogott páratlanul szép tiszta szemében, és mondd meg neki, hogy Sztavrosz levele, az a bizonyos születésnapi levél őróla szólt, arról, hogy sikerült otthont és gazdát találni a számára, s van már ház, amelyet Nándor joggal őrizhet a Rózsák Szigetén.

Míg a kézzel kapart, rendetlen útinapló lapjaira pillantok, ahonnan ezt a szöveget másolom, megint csak eszembe jutnak Hugi gyöngyei. Micsoda sokféle gyöngy, micsoda heterogén emlékek az emlékezet eltéphetetlen szálán, a „kofferjavítás” bejegyzése mellett ez áll: „Rém drága, és fogy a gyógyszer”, s ahogy a szavakra pillantok, megint látom magunkat, amint baktatunk, meleg van, de azért kellemes, hiszen fúj a szél, magyar nótát dünnyögünk, és minden majdnem riasztóan idegen, pedig szinte valamennyi utcát ismerjük már itt. Ballagunk, visszük a spárgafülű koffert javíttatni, s azon morfondírozunk, bennünket voltaképpen úgy kellene hívni, hogy Mr. és Mrs. Spárga. Nekem a piros retikülöm füle van abból, T.-nak meg az új koffere fityeg 221sárga zsinegen, a szörnyű piros retikül fogójának leukoplasztját leolvasztotta a meleg, most ismét két szál spárgán cipelem. Nem nevetünk rajta, nem valami nevetséges ez a Mr. és Mrs. Spárgaság, sőt. Gyógyszerdobozunk, ami nélkül sosem utazunk, egyre üresebb, most már nemcsak T.-nak fáj a foga, szakasztott ugyanolyan tályog vagy mi van már az én ínyemen is, egymás mellett állva vizsgálgatjuk időnként a tükörben, mondhatom, imponáló pár vagyunk, ahogy egyszerre belevicsorgunk, és kamillateáról ábrándozunk, fogorvosról, aki kezel. Most már nekem sem egyszerű a rágás, ketten kínlódunk étkezés közben, Apolló meg ott ül valahol a fellegek között, gúnyosan szórja nyilait, és azt mondja, kellett nektek pimasz megjegyzéseket tennetek Olümpiában. Hugi gyöngyei: egy este a várárok feletti kertben, az erdővé terebélyesedett virágrengetegben, ahol beszélek magamban, mint egy bolond, figyelmeztetem magam, hogy el ne feledjem, hogy itt voltam, ezt is láttam, s akkor is tudjam, ha majd otthon zuhog az őszi eső, hogy hibiszkuszok vérszínű zuhataga alatt sétáltam és mimózagallyak árnyékában, és erdőnyi volt a bougainvillea és a gardénia, és az eukaliptusz illatából úgy lehetett szipákolni, mint az illatszerekből, vagy hogy az imént ott álltam Rhodosz városfalán, néztem egy lőrésen át a csapkodó tengert, messze, túl a kikötőn kivilágított óriási tengerjárók látszottak, a tengert szegélyező sziklákon, a mélyben, tajtékozott a víz.

Alattam a kikötő volt, mögöttem a fényben úszó város, lenn, a hátam mögött, senki, csak egy üres fal kerítette, barna árnyékos tér, amelyben egyetlen kovácsoltvas lámpa világított, ám fényéből semmi se jutott a fal tetejére vezető lépcsősornak, hát négykézláb ereszkedtem alá az emeletnyi magasból, mert nem volt egy csepp 222korlátja sem, s másképp nem lehetett a kopott, meredek lépcsőkön baj nélkül visszajutni a földre. Saját lépésem kopogása is kell hogy kísérjen az időben, ahogy felveri az elhagyott móló csendjét az éjszakában; ott szemben, a móló és a kikötőpart közti hosszú parti csíkon folyik a tarka mulatság, de a kikötő bejáratánál, az erőd néma épületénél csend, s csend az isten tudja, honnan idevetődött, tökéletesen sötét és elhagyott hajón is, amelyen senki se mozdul, amelynek hídja sincs. Délben még nem volt itt, holnap nyilván nem lesz itt újra, valami zene szól belőle, egyetlen, vékony, elnyújtott, megható dal, ki muzsikálhat bent, valami kísértet, de hiszen úgyis álmodom az egészet, a szarvasszobrokat az éjszakai tenger és az alacsony ég árnyékai között, felettem a más fényű csillagokkal, a másképpen álló Göncölszekérrel. A zsúfolt kikötőpart olyan távolinak látszik most, olyan valószínűtlennek, ez a kihalt pont, ez a magyarázat nélküli Bolygó Hollandi hajója természetesebb, mint a valóság, mint mondjuk ott a parton a kis gömbölyű vendéglős, aki pár napja olyan bájos közvetlenséggel akart tíz drachmával becsapni a vacsoránál, s olyan pulykaméreggel vágta elénk a nekünk járó pénzt, mikor már megunta, hogy folyton utánamegyünk, a rosszul összeadott számlát mutogatjuk, és szemrehányóan ránézünk, mint Banquo szelleme. Gyöngyök: a rhodoszi remiz, ahová dürrenmatti utazás után szintén eljutunk, elég dúlt lelkiállapotban, hiszen nem értjük, amit az utasok beszélnek, s olyan helyen ülünk az autóbuszban, ahonnan nem látszik, hogy a hűtőből füst kunkorog, nem bírjuk hát felfogni, mi történt a sofőrrel, hogy az autóbusz letér szokott vonaláról, elhagyja a hotelek negyedét, el a partot, s megállás nélkül csak fut-fut, míg végül egy sose látott helyen, sosem ismert kerületben meg nem áll. 223Minden milyen heterogén, s a végén milyen pontos képet adnak a mozaikok: a kikötőben a hibiszkuszok mögött egy kertész öntözi a cserjéket, a tenger, mint az ibolya, a napnak csak fénye van, nem bánt, alkonyodik. Persze azért meleg van, kilépek a szandálomból, és beletapickolok a locsolás hagyta pici tócsába. A kertész észreveszi, mit csinálok, megfordul, nagy szalmakalapja alatt még a szeme körüli ráncok is nevetnek, és mert udvarias és bőkezű és mindig azonnal ajándékozásra kész, mint minden szegény görög, akit csak megismertem, most jobb híján a vizet osztja meg velem, udvariasan és gyöngéden térdtől kezdve lespriccel a locsolócsővel, aztán gondosan, óvatosan meglocsolja a két karomat is. Hányféle színe van ezeknek az emlékszilánkoknak, még arany is akad közöttük, sose láttam arany ravataltakarót, pedig ott villog a zephiroszi temető ravatalozójának Szent Mihály lován. Kétségbe ejt ez a temető; nem szabadna ilyen félelmetes pompát űzni a halálból, nem szabadna a földi élet nyomorúságát ekkora ragyogással feledtetni akaró színjátékkal elbúcsúztatni a távozókat, nem illik megúszni a rendezetlen életek tragédiáját ilyen olcsón. (Olcsón? Milyen olcsón? Egy illendő temetésre rámegy a család mindene.) Ezt a temetőt különben nemrégen nyithatták, pár sír van benne, ez külön megriaszt, sose képzeltem, milyen rossz hatással lehet valakire, ha olyan temetőben jár, amelyben még alig temettek, s amely óriási terjedelmével szemben láthatólag az eljövendő halottakra vár. A ravatalozó kis kápolna, ebben látom, kifelé menet, a lila és színarany tombolását, ami ellen kivételesen nem protestáns ízlésem tiltakozik, amely megszokta a meszelt falakat, hanem az ember, akivel nem lehet elhitetni, hogy „Isten a szegények részét a gazdagoknál tette le”, 224s viszolyogva nézi, ha a halált a koldus rehabilitációjának tüntetik fel, amely a csillogó temetéssel egyszeriben megkezdi az illető túlvilági kárpótlását.

Színek, szagok, kusza képek. Péksütemény és tömjén, fodormenta, kamélia, hal, leander, mimóza, olaj, sült paradicsom, faggyú, borsfű, gardénia, piláf. (Milyen fura cím volna egy útikönyvnek: „Tömjén és faggyú”.) Egy pópa bekandikál egy kis ház ablakán, lábujjhegyre állva leskelődik egy magánlakásba, az éppen eltévedt utas lélegzet-visszafojtva áll meg mögötte, míg az utcák útvesztőjében az Odosz Kanadát keresi, s töri a fejét, mit nézhet olyan kandikálva a tisztelendő úr, mit kíván tudni, látni vagy elintézni.

(A pópákat az utas igazán emberközelségben látta Hellászban, legtöbbször családlátogatáson, mikor sorra járták a házakat, de úgy is, hogy betegeket látogattak, piacon alkudoztak, kávézóban üldögéltek vagy egyszerűen csak nevettek és gyerekesen tapsoltak egy csoport férfival együtt. Akinek a bizánci művészet ismeretében olyan képe van a pópáról, hogy merev és méltóságteljes, összetéveszti majdnem mindig mosolygó, joviális arcukat a szenvedő Krisztuséval.)

Hugi gyöngyei közt Rhodosz akváriuma is ott van, hiszen ott is járt az utas, azt képzelve, csudálatos élményben lesz része, olyanban, milyenre már régóta vár, első olasz útja óta, hiszen Nápolyban a gonosz istenkék mindig visszazavarták, valahányszor elindult az ottani akvárium felé. Nem az első ilyen élménye, járt már akváriumban, csak nem délen, hanem északon, egy különös német kisvárosban, Fuldában, ahol a Félholdhoz címzett szállodában lakott. Milyen szép délelőtt volt az Fulda csattogó szelében, keserű tölgy- és fenyőillatában a fényes, szeptemberi ég alatt, még magunkban őrizve a 225kilencedik századból való csodálatos román templom csontházának hangulatát, látni a Kék Kisasszonyok víz alatti suhanását s a különös, piros pettyes szörnyetegek álmos tekintetét. Rhodosz akváriumát sokkal izgalmasabbnak képzeltem, már csak fekvésénél fogva is, ám a helyiség drága és jelentéktelen, mélyen a föld alá kell ereszkednie a belépőnek a tengeri állatok tartályaihoz, de tulajdonképpen semmi sem igazán érdekes ott. A polip harmadrendű, életunt polip, abszolút közönyös, s mért is ne, mikor kosztja-kvártélya van, és nem kell senkit bántania, hogy ehessék, amellett a helyiség rosszul szellőzik, meg lehet fulladni benne, fenn meg, a tengerészeti emlékek múzeumában nincs más, csak rosszul preparált tengeri állatok, bús kagylók, elhanyagolt csigák, olyan az egész, mint egy Kosztolányi ábrázolta vidéki gimnázium természetrajzi szertára. Hogy az utas mégis meghökkenve és nem unatkozva néz körül, részint a fóka, részint a királyi pár képe miatt van.

A fóka az erkélyen látható, hanyatt fordították, hogy ne tudjon elmoccanni a helyéről, egy enorm gyúródeszkaszerű valamin fekszik, időnként megrezegteti szomorú uszonyait, horkol, szemét forgatja, sóhajt. Én még ilyen bitangul szenvedni nem láttam élőlényt, még a nápolyi állatkereskedők áldozatait sem, van ugyan a fókának valami medencéje is, egy arasznyi vízzel, nem tudom, ha már kifogták, miért nem teszik abba, miért deszkán tartják, mint egy tepsiben, mintha azonnal vinnék is rajta egy kemencébe, megsütni. Rémes látni a szenvedést ilyen elsődlegesen, a védekezés vagy segítés minden esélye nélkül, a néző kedvetlenül elfordul, legszívesebben a fülét is befogná, hogy ne hallja az állat kétségbeesett horkolását, ám akkor szembekerül a kijárati fallal, amelynek láttára megint csak elképed. Ott a 226királyi pár fényképe, amelyet amúgy is mindenütt lát, hotelban, újságosbódéban, foltozósuszternél; itt, ebben a kitömött állatokkal teli helyiségben szokatlanul nincs a helyén semmiféle arckép. Konstantin király mellett ott a tündérszép dán királykisasszony, alattuk egy pocsék tengeri kígyó. Én republikánus vagyok, de ha véletlenül royalista volnék, határozottan zavarba jönnék.

Rhodoszban egyetlen komoly kirándulást teszünk, a Chat utazási irodában jelentkezünk rá, kellemes emlékeink maradtak a Chatról, hiszen az vitt bennünket azon a bizonyos klasszikus túrán. Mikor a disznót meglátom az autóbuszban, egy kicsit elkedvetlenedem, mikor a vezetőt meghallom, nagyon. A disznó egy kerámiapersely – gyönyörűek a rhodoszi kerámiák, csaknem mindegyiken ott a szarvas, vennék is, csak nem telik rá –, idegenek figyelmeztetésére rendelhette a vállalat, mert az van ráírva, thank you, és ebből igazán nem nehéz kitalálni, hogy ha az út végén elfelejt valaki borravalót adni a sofőrnek, akkor a kerámiadisznó majd két lábra áll, és azt röfögi, modortalanok. A vezetőnk hajlott korú hölgy, rendkívül un bennünket, eszembe jut Margarita szép, lelkes arca, kifogyhatatlan érdeklődése, a készség, hogy bár ezerszer látta, amit mutat, újra, velünk együtt tudott lelkesedni azért, amit megbámulunk, milyen tájékozott volt, milyen művelt. Éltes Hölgynek terhére vagyunk, ha szabadon szólhatna, nyilván azt mondaná: „Kifizettétek a jegyet, most aztán hagyjatok békén, undok idegenek, én már mindazt milliószor láttam, amit ti most fogtok megnézni, elájulok az unalomtól, amellett kínzóan meleg van a buszban, mit kell az embernek vállalnia, hogy megkeresse azt a vacak is idegenvezetői díjat.”

Nincs köztünk egy görög sem, mindnyájan idegenek vagyunk, az autóbusz olyan gyönyörű úton visz, hogy fel-felkiáltunk örömünkben. Mellettünk a tenger; ahogy a sziget hosszában lefelé futunk, narancsfák és pálmák kísérnek, látni a valaha Kréta szigetéről menekült görögök pici fehér kockaházait, a luxushotelek bungalóit, s az út egy magasabb szakaszára kerülve egész Rhodosz bástyás, kőfalas sziluettjét, előttünk meg a hegyeket, a sziget titokzatos mosollyal mosolygó hegyeit. A földeken millió apró szélkerék forog, az hajtja fel a mélyből a drága vizet. És minden virul, nem kopár semmi, nincs aszú fű, csudapiros-csudasárga-csudakék virágok özöne mosolyog, és érik a szőlő a kertekben, Éltes Hölgy hangja mint a száraz fa, motyog valami adathalmazt, annyira unja, hogy eleinte restelkedem, miért is okozunk neki ilyen kellemetlen délutánt, aztán elfog a méreg, és szeretném kidobni Éltes Hölgyet a buszból a sziget kellős közepén, és rákényszeríteni, hogy menjen haza gyalog Rhodoszba.

Az ókori Rhodosznak három olyan városa volt, amelyeket már Homérosz is említ: Iélysszosz, Kameirosz és Lindosz, ez a három hely alapította a sziget csúcsában Rhodosz városát. („S Tlépomemosz, Héraklész szép nagytermetű sarja hozta kilenc bárkáját büszke Rhodoszbelieknek: kik Rhodoszban laktak, három városban elosztva, Lindosz, Iélysszosz s a fehér ragyogású Kameirosz”…) Iélysszoszt most Philerimosznak hívják, nyaktekerő, erdő szegélyezte úton fut velünk az autóbusz a meredek dombon fekvő hajdani városig. Athéné szentélye még emlékeztet a múltra, ám a pogány Iélysszoszból nemhiába lett Philerimosz – a magány kedvelője: ezt jelenti a név – kolostor áll itt, máltai keresztje még a lovagok hajdani hatalmát idézi. „Nagyon előkelő csalá229dok esküvői helye” – nyefegi Éltes, egyéb nem jut eszébe sem az Athéné szentélyről, amelynek áhítattal megtapogatom a köveit, sem a templomról, amelynek még csak a szaga is csodálatos, sem a kis apácákról, akik ott élnek, pedig olyan tündéri kis apácák. Népi motívumokkal hímzett görög ingecskéket árulnak, nyári ruhának való semmi kis holmit, s hogy jobban felkeltsék az érdeklődést, maguk elé próbálják őket a nénék, és táncos mozdulattal kínálják a portékájukat; mutatják a világnak nemet mondott kedves testükön, milyen szép lesz benne az, aki majd viseli. Megint az az érzésem támad, mint egyszer már Itáliában, milyen kár, hogy én otthon gyerekkoromban, de később is, csupa savanyú egyházi embert láttam, milyen pechem volt voltaképpen. Mennyi derű van ezekben a kis apácákban, milyen szívből tudnak nevetni, utánunk integetni, tanulhatna tőlük Éltes, aki most mártír arccal végigvezet egy gyönyörű kálvárián, olyan oldalpillantásokat vetve szegény szenvedő Krisztusra, mintha Isten fiának nem volna elég baja a stációkon, s ő felelne azért is, hogy ilyen pogány időben Éltesnek idegeneket kell pásztorolnia, egyre magasabbra. A végső stációnál meg is fordul, undorral újabb magaslatra vezet, s olyan mozdulattal mutat a felkiáltó társaság szeme elé táruló, lassan gyűrődő hátú, villogó tengerre, amely a sziklák alatt, rettentő mélységben kéklik, meg a szemközti partvidékre, mely oly közeli, hogy szinte elérhetni a kezünkkel, mintha döglött patkányokat kellene prezentálnia a Chat vendégeinek: „Az ott Kis-Ázsia.” „Nyavalyás – gondolom, míg nézem a partot, mely nem lehet messzebb, mint jó tizenkét kilométer –, mit tudod te, mit érez az, aki most melletted áll, mit tudod te, mit jelent neki a tenger, a messziség, hiszen a te szíved taplóból van, és annyi érzéked 230nincs a szépségek iránt, mint egy cserebogárnak. Te bizonyosan nem ültél térképek és lexikonok fölött görnyedve kicsi korodban, és nem ízlelted úgy a földrészek nevét, mint az első szem epret, cseresznyét: »Kis-Ázsia, Kis-Ázsia«. Azt se mondod meg, hogy ebben a percben valahol Káriával lehetünk szemben, s ott túl a hegyeken, a túlparton, ahová már nem visz a szem, kanyarog a Meander, a kígyózó folyó, amelynek görbületeit a kis apácák árulta ingecskék szegélyén utánozta a népművész keze. Mit mondasz el te, semmit. Talán nem is látod, hogy az édes nyár, az arany nyár, a délszaki nyár hogy pompázik ezen a tenger fölé magasodó kis hegyen, azt sem, hogy csillog a tenger, milyen csuda kék, s hogy odaát látni a házakat és a csónakokat, és az utas szeretne madárrá válni örömében, hogy ezt a percet megérte, mert emberként nem tudná most kifejezni a boldogságát, de akkor elsikolthatná egy madársikoltással.” Nem, Éltesnek csak egy fontos közlendője volt egész úton, hogy ide járnak az előkelőségek esküvőre, ha tudna a lelkem legyinteni, akkor most legyintene. Még egyszer végigfutok a ciprusfasorban, megszagolgatom a napverte törzseket, és azért sem veszek narancslevet, pedig borzasztóan kívánom, de Éltes kínálgatja, és hat drachmát kér olyasmiért, amit akármelyik bódéban megkapni kettőért.

Petaludészről, a Pillangók Völgyéről Krétában hallottam először, attól a házaspártól, amellyel mindig együtt töltöttük az estéket, az asszony mesélte, micsoda élmény volt ott járniuk, s kötötte a lelkünkre, ki ne hagyjuk valamiképpen. Míg fut az autóbusz tovább, s elhaladunk a cédrusok borította Illés próféta hegye közelében – Éltes nem hajlandó közölni, miért viseli a hegy ezt a nevet, csak a szállodát mutatja meg rajta, mert abban 231is „igen előkelő vendégek szoktak tartózkodni” –, azon töröm a fejemet, ugyan rám hogy hat majd ez a Paradicsomkert hajdani csücske, a völgy, ahol egymillió (németek becsülték fel a számát, tehát nyilván pontos) rőt szárnyú lepke alszik cserjéken, fatörzseken. Álmukban nem is venni észre őket, mert összehajtott szárnyuk külseje barna, mint a fa, ám ha felrebbennek, úgy köröznek a völgy látogatói körül, mint egy óriási rózsaszínű felhő.

Éltes nagy jót tesz velünk, mert mikor megérkezünk a Pillangók Völgyébe, nem jön velünk, fogja magát, letelepszik egy árnyékos padra, elengedi magát, szunyókál. Máskor, másutt nyilván jobban felingerelne ez a közöny, amellyel munkáját végzi, a majdnem sértő nemtörődömség, amellyel megrendeli a füttyös ifjút, aki majd vezetőnk lesz, ám mihelyt megpillantom Petaludészt, tüstént az az érzésem, maradjon csak ki Éltes ebből, üldögéljen az otromba bódék előtt, amelyekben szuveníreket árulnak, s amelyek olyan szomorúan vásárivá teszik a Paradicsomkert bejáratát.

A Pillangók Völgyében tündérek élnek.

Jókai, felejthetetlen mester, neked kellett volna itt járnod az Édenkert csücskében, amely világcsodájára itt maradt, neked, aki mesterséged bűvös anyagával, az egyszerű szóval mindent fel tudtál éleszteni az olvasó előtt, akinek leíró készsége számára nem volt megoldhatatlan ábrázolási feladat, nem volt lehetetlenség. Ám hogy írjam meg én, mit láttam ott, hogy próbáljam meg én rögzíteni a napsugárnál csillogóbbat, az éjszakai homálynál sötétebbet, a fénynél gyorsabban illanót, a fűszerillatút, a titkos vizűt, a nevető patakút, a titokzatosat, a rózsaszínt, a barnát, a lélegző cseppeket, a síró sziklafalakat, a rezgő meseutat, a faóriásokat, melyek 232odvában medve is elférhetne, a búvó patakokat, a vízesések sorozatát, a fényt, amely nem sárga, nem is zöld, a barna fényt, a szürke fényt, a higany módjára csorgó rezgő fényt, hogy írjam le én a Pillangók Völgyét? Lehetetlen.

Kislány koromban olvastam róla először, s azóta mindig szerettem volna látni Szent Lajos király hídját: most a másán lépegetek a Pillangók Völgyében. Aki valaha eljut oda, olyan hídon, hidakon fog átmenni a forrást környező, szürke, barna, hallgató sziklafalak közt, vízesések és egymás fölött keletkezett tavacskák egész sorozatán át, amelyeket háncsból és hajló vesszőből, ifjú, ruganyos fákból fontak, s amelyek majd lengenek-lebegnek a súlya alatt. Ha lenéz, a mélyben, a rostok és gallyak szövedékén át szeméig csillog a víz. Reng-reng a híd, ki szőtte, miféle kéz, ki verte le a rögzítő cölöpöket? És micsoda istenek lakóhelye volt itt a szirtek és a sziklák gömbölyű árnyékai között, milyen nimfák aludtak, miféle faunok füleltek, milyen emberi nyelven szóló állatok beszélhettek erre valaha, s kik ezek a tündérek, akiket pillangóvá változtattak, ki ez a milliónyi szárnyas lény, aki a fatörzsekre simulva szendereg, szárnyuk hallgatag selymébe takarva álmát és álomképeit. Mit álmodik a pillangó, a valóban milliónyi pillangó, amely itt él, ebben a sziklavölgyben, kétoldalt végtelen, könnyező hegyek hallgatásába zárva, óriási fák törzsén és gallyak közt szunnyadozva, míg háncshidakon özönlik megzavarni álmukat a turisták tömege. A füttyös fiú, akinek zsinóron lóg a síp a nyakában, belegázol a sziklafal mentén a vízbe, s belefúj a sípjába, a sípszóra megmoccannak a fák. Mondtam, tudósok állapították meg a számukat, aki ezt olvassa, mégse lesz könnyű elhinnie, hogy igazán milliónyi lepkéből álló 233rózsaszín felhő rebben fel a szemünk előtt. Állunk káprázva, valami földöntúli szépség bűvöletében, a rajzó pillangók között. Félelmes is ez, meg gyönyörű is, meg valamiképpen szégyenletes. Félelmes, mert soha senki nem látott ennyi pillangót, ennyi különös barna és korallszín szárnyú csodalényt, van a látványban valami mitikus, ősvilági, valami megfogalmazhatatlanul szép. De persze szégyelli is magát, aki átéli, zavarba jön, mint a betolakodottak, elvégre neki mi dolga van erre, rég elvesztette jogát a Paradicsomkerthez, mit keres itt hát, mit leselkedik? Ha észrevette, hogy itt még élnek a tündérek, forduljon vissza, és lépjen lábujjhegyen, nincs joga megzavarni az álmukat. Mit tudja ő, mit álmodik egy tündér, milyen színű, milyen illatú, milyen fényérzékenységű álmokat? Brutális és szívszorító, mikor a füttyös fiú csak sípol, egyre sípol, nincs itt egy lélegzetvételnyi csend sem, szüntelenül hallatszik a füttyszó, az alvó tündérek riadtan csapnak a magasba, és lepik el az elképedt és elragadtatott turisták testét, haját, ruháját. Mint a korona, ülnek hajamon a pillangók, mint valami felleg lepik nyakamat, vállamat, arcomat, be kell hunynom a szememet előlük. Aztán mégis kinyitom, és visszafordulok, visszaereszkedem a magasból, a hidakon át, a patak mentén, sziklába, gallyba kapaszkodva, mert egy idő múlva nem bírom már nézni, ami körülöttem folyik. A francia turistacsoport, amely utánunk érkezett ide, s amelybe véletlenül belesodródtam, másképpen reagál a pillangókra, nagyobb humorral, mint én teszem, az utasok két kézzel kapkodnak a szálló lepkék után, haza akarják vinni őket emlékül, marokszámra gyömöszölik őket retikülbe, zsebbe, szatyorba, ahol persze azonnal elpusztulnak. Oly abszurd átélni, hogy valaki azt hiszi: egy összezsugorodott kis lepkehulla fel tudja 234idézni számára egyszer még ennek a földöntúli szép helynek semmihez sem hasonlító voltát, hogy nem akarok többet látni már, újra rezeg lábam alatt Szent Lajos hídja, újra lenn vagyok. Most a füttyös fiúra is haragszom, akinek az a feladata, hogy éles sípszavával mindig felébressze és felreppentse álmukból a pillangókat. Jó éjszakát, tündérek, aludjatok legalább éjszaka, mikor nem jár turista a sziklafalak között, soha nem foglak elfelejteni benneteket, pedig nem vettem egyetlen nyakékbe, üveg alá préselt példányt se közületek a szuvenírbódékból. Bocsássatok meg, Petaludész lakói, hogy a nyakatokra megyünk falkástól, és sípoló legénykét is viszünk magunkkal, hogy felriasszon benneteket és rákényszerítsen, hogy körözzetek riadt, bódult, elragadtatott arcunk körül. Bocsássatok meg, tündérek, az élet nem könnyű, az emberek szomjasok a szépségre. Mire leérek, megint új csoport érkezett, kisfiúk futnak felfelé, lepkehálóval. Ó, gyerekeim, milyen reménytelen! Mihelyt megfogjátok, csak egy pillangó lesz a hálótokban, egy szerencsétlen, elnyomorodott testű kis lepke. Amott, fenn, magasan, ahonnan a sípszót halljátok, a patak felől, míg köröz, még tündér. Nem szabad megölni a tündéreket.

Hellász Pompejije, az épen maradt antik város, Kameirosz, megindítóbb, mint Pompeji.

Míg nem jártam itt, azt hittem, tökéletesebb holt város el se képzelhető, mint a Vezúv lábán levő település, most, hogy ott állok Kameirosz Akropoliszán, még mindig lihegve a rengeteg meredek lépcső után, s körülnézek, jövök rá, hogy Pompeji, számtalan turistacsoportjával, azzal az olasz elevenséggel, amely utcáin olyan sajátságosan felidézi a hajdan élők életének vidám 235ritmusát, az őrökkel, akik a házak ajtajait nyitják-csukják, freskót, kertet, fürdőt, szobrokat mutogatnak, a büfével, ahol bárszéken ülve esznek-isznak a látogatók, azért mégsem annyira holt, mint ez a különös hely, ahol most állunk. Az Akropoliszról jól belátni mindent, az utat is, amelyet az imént megtettünk, míg felkapaszkodtunk ide a vízvezeték romjai mellett: előttünk a holtak városa. A véletlen úgy hozta, hogy nem állt a romépület bejáratánál egy autóbusz sem, és Kameiroszban őr sincs, nincs mit kinyitni vagy becsukni itt, őrizni se kell semmit, nincs itt múzeum, csak túl a hegyeken a híres temető, annak is széthordták már Londontól New Yorkig gyönyörű sírköveit. Jobbról-balról az alacsony vonulatokról ide is bebólongatnak az erdők, az Akropolisz kövei fénylenek az alkonyatban, a lejtőn, odalenn, végtelen görbe vonalban alácsúszva a tengerig fekszik a város, látszik minden épülete, utcák, házsorok egymás mellett, nyitott tetővel, nyitott kapuval, belátni az egykor itt éltek otthonaiba, be is mehet, aki akar, nem gátolja semmi, a hajdaniak, ha itt lengenek láthatatlanul, türelmesek. Kameirosz úgy épült, mint egy antik színház, félkörösen, s egy félkör lendületével zuhan is a tengerbe, olyan, mint egy ifjú lány, akit saját szenvedélye, a szépség meg az ifjúság addig űz, míg meg nem indul a hegytetőn, s rohanni kezd lefelé, fehér fátyla messze leng utána, fut-fut, egyre mélyebbre, le a hegyről, aztán nem tud már megállni a parton, s egyenesen belesiklik a görgő hullámokba, amelyek most világoslilák az alkonyi fényben. A kövek sárgásak, a várostól puha, kékes sugárrezgésben búcsúzik a nap, hang semmi, szó semmi, idegen senki, most látni csak idefentről, milyen kicsi a mi társaságunk, ez az egy autóbusznyi ember, amely most egy egész várost vett birtokába. 236Nézem fentről a hangyatársakat, hogy tűnnek fel az utcákon, s lépnek az élettelen templomok, fürdők, oszlopcsarnokok, arénák romjai közé, néma hangyák a kékes derengésben, s lenn szünet nélkül veri a partot a tenger. Kameirosz a holtak városa, annyira a holtaké, hogy aki ott áll, akaratlanul is halkabbra fogja a beszédét, pedig senki se hallja, egy utcán sincs jármű, csak az utókor pár, többféle nemzetből összeverődött képviselője járkál a holtak otthonaiban. Fúj a szél, az alkonyati szél, a hegy olyan magas, a tenger akkora mélységet idéz. Még a madár se szól. Semmi hang. A világítás egyre kékebb, most már az imént sárgás kövek is kéken izzanak, közel az este. A hajdan itt éltek reményei, fájdalmai, nevetése vagy szidalmai, mint a pára emelkednek a romok fölé, valaha átélt indulatok parazsa izzik. A tenger reszket, a part sötét. Aki megjárta Kameiroszt, soha többé nem tudja majd elfelejteni, mert ha nem tudta odáig, itt megtanulja, mi a csend. Peiszandrosz kollégám, hol állt a szobrod? Milyen volt írónak lenni ebben a városban, ahol születtél, ahol éltél? Ha feltámadhatnál erre a percre, s itt állhatnál mellettünk, elsírnád magad, Peiszandrosz: az alkony kék, a tenger lila, füst nem száll, lépés nem kopog, a semmi lakik hajdani városodban, az alkonyi párákban, a morajló tengernél. Én is nehezen viselem, aki távoli föld gyermeke vagyok, hát te hogyne viselnéd nehezen, ha érzékelned kellene, hogy egyetlen háznak sincs lakója, és minden tűzhely hideg.

Rhodoszban, az utolsó estén még egyszer sorra járjuk azokat a helyeket, amelyeket különösen szerettünk. T. a kikötőtől búcsúzik, ahol órákat el tudott nézelődni, bámulta a világ minden tájáról odavetődött yachtokat. Én nem szerettem a kikötő örök nagyvásárát, pedig napon237ta volt benne részem, hiszen mindig ott vacsoráztunk, engem szédített az örök kiabálás, nevetés, s csak az első napokban mulattattak a vándorprófétának öltözött különös figurák, a szakállasok, mezítlábasok, a gyéren vagy csupa valódi ékszerrel öltözöttek, voltaképpen az is, hogy Rhodoszban alig találok görögöt, ezért éreztem mindvégig jobban magam a rosszul takarított, szegény és őszinte Zephirosz negyedben. Én a falak Rhodoszától búcsúzom, a sötét és méltóságteljes, múltat őrző falaktól, az örökké sötét városfalszögletekben keletkezett terecskéktől, ódon lámpáktól és a virágerdőtől, a titokzatos fényektől a vízen, a tenger nyugtalan játékától, az édes nyártól, a délelőttök arany-kék enyhülést adó hullámaitól, a máris emlékké váló ténytől, hogy úszni se kellett voltaképpen, fenntartott a víz, s ahogy a partra léptünk, öt lépés után kifehérlett vállunkon, karjainkon a só. Nem szerettem, mondom, a kikötőt, de azért megállok még egyszer az őznek kinevezett szarvassuta mellett, és elnézem a vizet. Még hátravan pár hét a nyaralásból, de ezt a tengert nem látom már soha, amit még látok, más lesz, másmilyen. Minden tenger és minden folyó és minden csepp víz másféle, ezt megtanultam már, amióta utazhatom. Már zsebünkben a hajójegy, sok töprengés után Kósz szigete mellett döntöttünk, elég nehéz volt jegyet váltani, mert az irodában felnőtt alkalmazott helyett egy tízévesforma kisfiú tevékenykedett, s teljes pedagógiai rutinomra szükségem volt, hogy öt szó franciatudása mellett elboldoguljunk ezzel a sajátságos tisztségviselővel.

Az utolsó éjszakán nemigen van álom a szememen, kiállok az erkélyre, nézem az eget, a csillagokat, hallgatom a mező neszeit, a hullámokat. Lenn Nándor sem alszik, folyton hallom halk nyüszítését. Nándor már 238tudja, érzi, valami változás jön, valami rossz, a fehér fej nem pihen, mint máskor minden éjjel a békésen alvásra egyengetett lábakon, a kutya ül, az erkélyt bámulja, csöndesen sírdogál. T. már ágyban van, én a balkonon cigarettázom, aztán egyszer csak megrezzen mögöttem az ajtó, kinn van már ő is, ő is rágyújt, pedig ritkán szokott, persze megint tudja, hogy valami baj van, hogy rettenetesen szomorú vagyok. „Nándor?” – kérdezi. Nem felelek, hát hiszen tudja úgyis. Áll egy darabig, végigszívja a cigarettáját, aztán felgyújtja az erkélyvillanyt, egymás mellé húzza a székeket, kihozza a levélpapírt és a kisasztalt. „Mit akarsz?” – kérdezem, pedig tudom, érzem, mi jár a fejében. „Írunk Sztavrosznak, próbáljon meg helyet szerezni ennek a boldogtalan kutyának – feleli. – Diktálj!” Nem tudok megszólalni, maga fogalmaz, óriási gömbölyű betűket ír, hogy könnyebb legyen elolvasni Androsz szigetén. Lenn a mezőn szünet nélkül zenélnek a tücskök.

A reggel, az utazás reggele, olyan, mint bármikor, megreggelizünk, aztán elmegyek a mészároshoz, csontot venni a kutyának. A mészáros nyájasan elköszön, „a viszontlátásra, asszonyom” – ó, istenem, viszontlátásra… A pópa is üdvözöl, mint minden reggel, futok a forró, poros úton, Nándor már gyógyul, ha sántít is, de ismét a nyomomban. Vissza a szállodába, becsomagolunk, most nehezebb a koffer, mint volt. A vámosra gondolok, aki otthon majd megemeli a papírzacskót, amelyen nyomtatott szöveg szólítja fel a vásárlót, hogy egyék több gyümölcsöt, sőt belenyúl: hogy fognak ujjai közt csörögni a fehér, barna, rózsaszín kagylók, amelyeket Zephirosz strandján gyűjtöttem. Most nem bízhatjuk magunkat a négyes autóbuszra, amely már megtréfált bennünket egypárszor, T. elmegy a kistérig, taxit 239szerezni, kifizetjük a számlát. Kisember veszi át a pénzt, közte és Rosina között megosztom azokat a drachmákat, amelyekből valami emléket szerettem volna vásárolni utunk végén, s amikor átnyújtom a pénzt, mindkettőnek azt mondom: „Szküllosz! Szküllosz!” „A kutya!” „Szküllosz?” – képed el kisember, hosszú görög párbeszéd kezdődik Rosinával, úgy értem a hanglejtésükből, miről van szó, mintha magyarul beszélnének: a bolond idegen nő itt hagyja fehér kutyáját, micsoda alak, idehozta a világ végéről, és ránk sózza, most tegyünk úgy, mintha vállalnánk, mert úgyis elmegy, nem kell izgatni, igazán tisztességes borravalót adott, majd ha már nem lesz itt, leszoktatjuk a fehéret arról, hogy a szálloda lépcsőjén aludjék, meg idejárjon, eddig is csak azért tűrtük, mert itt lakott a gazdája.

A vendégek sorra búcsúznak, most derül ki, hogy e pár hét alatt voltaképpen mindenkivel valami felszínes barátságba keveredtünk ezen a sajátságos helyen, hollandok, dánok, svédek, franciák, olaszok integetnek, mikor megjön a taxink. Bettyt szerettem a legjobban, lelkére kötöm, míg itt lesz, vigyázzon Nándor kutyára. Az állat reggel óta nem maradt el mellőlem, hogy megjöttünk a mészárostól, felszaladt a szobánkba, s amit soha nem tett, elbújt az ágyam alá, a falhoz lapult, ott sírt, nyöszörgött reggel óta. Meg akarom etetni, úgy ott hagyni, hogy majszol, ne vegye észre, hogy taxiba szállunk, ám ösztönei jelzik a veszélyt, Nándor, a feneketlen bendőjű, rá se néz a csontra, csak sír. A reggelimből félretett tejjel kínálom, amit mindennél jobban szeret, nem kell neki, nem kell semmi. Mikor elindulunk a kofferrel, még egyszer megpróbálkozik a könyörgéssel, hangja felveri a szállodát, a taxiba is be akar szállni, ó, Nándor, nem lehet, nem szabad. Hazudom neki, leguggolok mellé a 240porba a hotel csodálatosan rendezetlen előterében, magamhoz szorítom gyönyörű fejét. Nándor sír, s én hazudom: „Csak egy kis idő, Nándor, csak éppen beszaladunk a városba, tudod, mint az igazi, gazdag turisták, akiknek van bőven pénzük, és nem autóbuszon járnak, nem jelent semmit a koffer, hiszen mindennap bementünk eddig is a kikötőbe, és mindennap hazajöttünk, Nándor, hát ne légy buta. A taxi, a koffer nem számít, csak maradj, várj szépen, visszatérünk.” Beszállok, a kutyát Betty fogja vissza, hogy utánam ne ugorjék, integet Betty, kiált valamit utánam, nem értem, nem is jól látom, a könnyem potyog, potyog. Nándor kitépi magát Betty kezéből, s fut sebesült lábán pár métert a távolodó taxi után, aztán megáll, leül a hotel előtt, és tudom, így fog ülni és várni egész álló nap, nem megy el se Makibával, ha érte jön, se Baljóssal, nem megy ki nélkülünk a strandra, mert elhitte nekem, hogy csak éppen bementünk a városba, mint máskor, és azt képzeli, az ő ösztönei csaltak, hiszen azt mondtam, visszatérek, hát nyilván vissza fogok térni. A hotel fehér, Nándor is hófehér, két fehérség villog síró szemem előtt, míg vissza-visszanézek. „Nándor – mondom ki magamban a nevét –, ártatlan ragaszkodás, otthonkereső hűség, árva élőlények riasztó magányának szimbóluma, Isten áldjon meg, Nándor, nem látlak soha-soha többé.” Az autó fut, bekanyarodik, már nem lehet látni a hotelt, elhagytuk a Zephirosz negyedet.

A nagy kikötőben elképesztő látvány fogad: az az érzésem, mintha a rengeteg turista, aki Rhodoszon nyaralt, mind a mai napon és a mi hajónkkal akarná elhagyni a szigetet. Ordítozás, veszekedés, leírhatatlan jelenetek; eleinte olyan zavarba jövünk, hogy meg se tudjuk érteni, mi a probléma, azt sem, miért nem mehetünk be a kikötő területére. Később kiderül az üvöltözés, a nyugtalanság 241oka: a szigeten vámolás van, belső vám. Ránk, külföldiekre nem vonatkozik, csak a görögökre, akik a szabad kikötőben – amilyen Rhodosz – vásárolt tárgyak után bizonyos illetéket tartoznak fizetni, most a hajóra várakozó tömeg egyszerre és együtt zuhan be a vámhivatalba, lesodorva a lábáról mindenkit, aki a közelben tartózkodik. Futunk ide-oda, azt képzeljük, kell lennie itt egy másik bejáratnak is, amelyen át a vámolásra nem kötelezettek mehetnek ki a hajókhoz, ám nincs. Ott sodródunk poggyászhegyek, síró kisbabák és üvöltöző utasok közé szorulva a végeláthatatlan tömegben. Több mint egy órába telik, míg csak átjutunk a kapun, s akkor is alig tudjuk visszacsikarni a koffereinket a vámosok kezéből, akikkel képtelenség megértetni, ne bolygassanak most, majd megnézik a holmijainkat Athénban, mielőtt végképp hazajönnénk Magyarországra. Idegen nyelven nem tud itt senki, az utas a rossz szervezéstől némileg megalázottan és megtépázott állapotban jut ki a hajók közelébe. Aztán kiderül, hogy ott se jó, mert az őt szállító hajó még nem érkezett meg, isten tudja, mikor várható, maguk a görögök se tudják, miért késik, azt se, hol áll be, melyik részére a dokknak. Árnyék nincs, ernyő nincs, kávézó nincs, ájuldozva sülünk a napon délelőtt tizenegytől délután háromig.

Kétségbeesésünkben összeismerkedünk egy szeretetre méltó és több nyelven beszélő görög házaspárral, akiktől megtudjuk, hogy a görög hajómenetrendeket – sajnos – nem szabad egészen komolyan venni. Hüledezve nézünk rájuk: Kószban szintén nincs szállásunk, s a jegyirodás kisfiú azt mondta, délután ötkor érkezünk. Ó – legyint a görög hölgy –, ez csak elmélet, dehogy leszünk. Egyébként Kósz is zsúfolt, minden teli van, szállodáról ne álmodjunk, ők telefonáltak innen Rhodoszból 242Kószba, s azt a választ kapták, hogy októberig nincs üres hotelszoba, azt sem értik, itt, Rhodoszban, hogy kaptunk szállodát, ők itt is magánháznál laktak, Kószban is azt fogják tenni. Ha megérkezünk, megpróbálnak nekünk is keríteni valami szállást.

Déli tizenkettőkor kellett volna indulnunk, délután három óra tájt feltűnik a hajónk, be is lehet rövidesen szállni. Olyan fáradt vagyok, hogy alig húzom a lábam, a hőség teljesen tönkretett, most, mikor igazán kellene, bezzeg nincs kabinunk, azt már nem tudott adni a tízéves hajóirodai tisztviselő. Fogalmam sincs, milyen a hajóút Rhodosztól Kószig, mert ami a beszállás után következik, az végképp felteszi a koronát a napra: még további két órát kell várnunk, míg a hajó elindul. Tizenegytől háromig lestük az érkezését, háromtól fél négyig tartott a beszállás, öt jóval elmúlt, mire kifutottunk a tengerre, addig a berakodás folyt. Narancsot, citromot, banánt, paradicsomot és mindenféle fagyasztott árut emeltek be a daruk.

Mosakodni lehet, de sorban állunk a kényelmetlen kis fürdőhelyiség előtt, ételt méregdrágán árulnak, pedig mi reggel óta nem ettünk semmit, s én még reggel sem igazán, mert a tejet kiöntöttem Nándor kutyának. Forintos pszomakion vagy valami olcsó gyümölcs nem kapható, iszunk, jobb híján, egy kávét, nem látok rendesen, a szemem ég és dagadt, agyonbőgtem reggel óta.

A fedélzeten, ahol estére már bevonják a ponyvát, kisgyerekek játszanak, kiválasztok egy kisfiút, vidáman felcsattanó nevetésébe kapaszkodom, mert fáradt és rosszkedvű vagyok. Valamikor ügyesen tudtam papírhajót csinálni, most hajót gyártok a kisfiúnak, s ezzel sikerül magam köré gyűjtenem az egész fedélzet gyerekhadát, mindenki hajót akar, még a szülők is körbevesz243nek, egy idő múlva minden úszópadon, fekvőszéken, a hajópárkányon ott fehérlenek hajócskáim, amelyeket aztán a gyerekek sikoltozva, kacagva ledobnak a vízbe, és tapsolnak és táncolnak, ha olyan ügyesen hull alá, hogy egy hullám élére kerül, és utazik is egy cseppet. Hideg lesz, olyan hideg, hogy le kell menni a mosdóba, pantallót húzni, pulóvert, a tenger nagy hullámokat ver, fel-felcsap a víz a folyosóra, nem lehet már kinn maradni, a szalon kajütablakán át lessük, mikor közelednek már Kósz fényei.

Mi azért választottuk ezt a hajót, amellyel jövünk, s aminek képtelen vagyok megjegyezni a nevét, mert olyan racionális volt a menetideje: indulás tizenkettőkor, érkezés ötkor Kószba, mikor még épp csak hogy elmúlt a sziesztaidő, tehát lehet nyugodtan szállást keresni. Ki tudta elképzelni, hogy tizenkettő helyett ötkor hagyjuk el Rhodoszt, és éjjel futunk be Kósz szigetére? Lidércnyomásos álmaimban gyakran vissza fog még térni a megérkezés, mert a hajó itt nem tudott befutni a partig, hanem a nyílt tengeren vetett horgonyt, s Kószból motorcsónak jött elibénk, hogy beszállítson. A hajó több emelet magas, a híd szűk, a tömeg egyszerre zúdult a lejáratnak, miképpen értem le a mély tenger felett a motoros pereméig lógó, reflektorok megvilágította hídon, mikor fentről sodortak és az előttem haladók magukkal rántottak, a hátamon meg ide-oda billegett a csomagom, igazán nem tudom. Inog a motoros, mint a hinta, leülésről szó sem lehet, igaz, hogy elesésről sem, állunk, mint a szardíniák. Nem tudom, hol van T., csak remélem, hogy talán ugyanezen a csónakon. Elég hosszú az út, amelyet a nyílt tengerről Kósz kis kikötőjéig kell megtennünk, azalatt állandó létbizonytalanságban ingadozom együtt a többiekkel, a bokám fáj, 244úgy erőlködöm, hogy valahogy rajta maradjak a remegő motoroson. Mikor valami erődszerűség mellett elsiklunk, mintha városfalat látnánk itt is, de minden olyan csak, mint az álom, a kivilágított part fényei, vendéglői és zenéje, amely az érkező motorost fogadja, a kikötőparton feketéllő, utasokra váró tömeg se reálisabb. Apolló figyelme ismét felém fordul, miután Rhodoszban megajándékozott egy ínygyulladással, s utamba hozta Nándor kutyát, hogy átélhessem saját tehetetlenségem érzését: nem tudok segíteni rajta, azonkívül több óra hosszat visszafogta a hajót, hogy lehetőleg valami képtelen időpontban fussunk be Aszklépiosz szent szigetére. Most olyan ügyesen intézi a kikötést, hogy mikor rám kerül a sor, s fél lábam már a part felett van, megrántja és egy jó méterrel visszalöki a motorost, úgyhogy hajszál híján a tengerbe esem. Sikoltozás, valaki megkap, a táskám, az a bizonyos spárgafülű szörny, váratlanul kinyílik, elkapom zuhantában az útlevelünket és a maradék összes pénzünket tartalmazó tokot. Lihegve, majdnem bőgve, összezúzódott térddel vergődöm partra, a tömeg olyan sűrű, hogy eleinte nem találom T.-t, aki valami más ponton evickélt szárazra, sem a jó görögöket, akik azt ígérték, segíteni fognak, de végül minden kialakul, T. is meglesz, a görögök is, sőt a görögök nemsokára egy nagyon fekete embert vezetnek hozzánk, aki szélesen mosolyog, s akiről megtudjuk, kiadó szobákat közvetít, most mindjárt elvisz bennünket egy páratlan szerencsénkre éppen ma este megürült szállásra. Boldogító érzés, legalább ezzel nincs problémánk, követjük a feketét, aki annyit tud angolul, hogy közli a szoba árát – viszonylag igazán olcsó –, aztán taxiba ültet, ami mindjárt nem tetszik, mert azt a gyanút kelti bennünk, messze lesz leendő lakásunk a centrumtól.

Jól sejtjük: van egy kis félóra, míg otthonunkból gyalog leérünk a strandig, de akkor éjjel Kósz szigetén teljesen minden mindegy már, csak végre fedél legyen a fejünk fölött, beköthessem a térdemet, ehessünk valamit, hiszen egyetlen kávé van a gyomrunkban a reggeli két szelet kenyér óta, s víz enyhítse elcsigázott tagjainkat. Végül megérkezünk valahová, amiről fogalmunk sincs, merre van, nem látjuk az utcatáblákat, nem tudjuk, miféle odosz-ba hoztak, a fekete bevisz egy kis házba, amelynek homlokzatából a vaksötétben semmi nem látszik, s beérkezve nyújtja a markát, pantomimmal érzékeltetve, ingyen Krisztus koporsóját sem őrizték, nem társadalmi munkában ácsorgott a kikötőben, s kommendált el bennünket ilyen kitűnő helyre. Pénzt kap, elmegy, mi pedig egymásra nézünk, és elkezdünk nevetni, először, mióta elindultunk a zephiroszi hotelből. Van abban valami ellenállhatatlanul humoros, hogy fogalmunk sincs, milyen utcában vagyunk, kiknél, hány szám alatt, hogy aranyért sem tudnánk visszatalálni a kikötőbe, hogy pokoli hangzavar hallatszik valahonnan, de nem tudjuk, honnan, mert azt se tudjuk, milyen ez a ház, aminek egy szobájába bedobott a fekete ember, és kik laknak benne, hányan? Mi lesz velünk, ha a háziak csak görögül tudnak?

Körülnézünk. A szobánk nem utcára nyílik, hanem egy belső udvarra, amelyet csak másnap látunk meg igazán, napvilágon, egyelőre, az ablakon át annyi vehető ki belőle, hogy közepén egy szál dróton lámpa lóg, egy üveges és egy faajtó nyílik belőle balra, közvetlenül az ablakunk alatt egy dikó van, az udvar közepén asztal, több szék, az udvar túlsó falánál nyílt tűzhely, mellette mosogató medence, hátul meg a negyedik falnál valami mosdó vagy öblítő készség. Szobánk főékessége egy óriási rézgombos, fehér vas mennyegzői ágy, toledós huzatú párnákkal, egy szőttessel leterített kanapé, egy sárgára mázolt szekrény, amelybe nem lehet bepakolni, mert dugig van a háziak holmijával (nem is pakolunk ki addig a két hétig, míg a szigeten vagyunk!), egy szőlőmintás, kartonterítős asztal, egyetlen székkel, egy törülközőtartó, amin nincs törülköző, hátán keresztszemes hímzés, amely „jó reggel”-t kíván: KALIMERA! – mondja a felirata. Van még két fogaskar a falon, egy óriási falvédő, ez utóbbi pucér lányokat ábrázol, akik ananászt szüretelnek. Lámpánk egy van, a mennyezetről lóg az is, szintén egy szál dróton, viszont szép piros a kőpadlónk, élvezet rajta járni, mert hűvös.

Kopogtatnak, az ajtó kinyílik. Nagyon örülök, mert szeretnénk végre megtudakolni, hol lehet itt mosdani, egy fontos mellékhelyiség hollétének felderítéséről nem is beszélve. Betódul a család, mely a háziasszonyból áll, azonkívül egy rosszkedvű, s egész ott-tartózkodásunk alatt mindig rendkívül komoran néző férfiból, akinek foglalkozását minden filológiai próbálkozásom ellenére sem tudtam sose kifürkészni, egy Khloé nevű helyes szőke kislányból és Nyanyából, aki a legmeglepőbben viselkedik. Nyanya ugyanis azonnal megszeret engem, de ugyanakkor észrevehetően sajnál is, ezt apró hüm247mögéssel, fejcsóválással, simogatással állandóan ki is fejezi. Azt hiszem, egyszerűen azért szán, mert nem tudok velük beszélgetni, Nyanya öregasszony-érzékenysége azonnal reagál rá, milyen nehéz és irritáló lehet számunkra, hogy nem tudjuk kifejezni magunkat. Részvétében hát mindig szól hozzánk, hogy legalább így biztosítson számunkra valami emberi kapcsolatot, sose felelek neki, hiszen nem tudok görögül. Minden válaszom a mosolygás, ám ez teljesen elég Nyanyának, sőt növeli a ragaszkodását, amely a végén addig fajul, hogy valahányszor elmegyek mellette, mindig megcirógat vagy megcsókol, ez utóbbi borzasztóan zavarba hoz, mert ha Nyanya az arcomra cuppantana, azt még elviselném, de a kezemet kapja el vagy a könyökömet, s ezt szégyellem, hiszen Nyanya olyan öreg, hogy a nagyanyám lehetne. Ez azonban majd csak későbben következik, egyelőre még csak néznek, senki se szól, mi mert nem tudunk, ők mert úgyis reménytelen. A kis Khloé felvihog a csendben, mulatságos látvány lehetünk a szemében, csupa felnőtt kuka.

Erőt gyűjtök, határozott hangon azt mondom: „nero!” Khloé már fut, vizet hoz, korsóban, két poharat, majd a háziasszonyunk – szép sudár barna nő – megindul előttem, elvezet egy kis folyosón egy nyitott ajtajú, óriási helyiségbe, amely közvetlenül a ház belső kapuja alól nyílik, s amely valami nappali-hall-szalon-féle: itt áll a hűtőszekrény. Jelekkel megérteti, használjam a hűtőszekrényt kedvem szerint, sőt az ott található jegelt vizet is, igyunk bátran, amennyit csak akarunk. A háznak nincs zárható kapuja, nincs bereteszelhető ajtaja sem, a mi ajtónkban sincsen kulcs. A házaspár hálószobája, amely a mienkkel szemben nyílik, a szó szoros értelmében éjjel-nappal nyitva áll, be se húzzák az ajtaját akkor 248sem, ha ágyban feküsznek. Nyanya az udvaron hál a dikón az ablakunk alatt, a kaput még csak be se támasztják, a szekrényeken és a fiókokon nincs zár. Elképedek szelíd szívükön, azon, hogy fel se tételezik, hogy valaki bánthatja őket vagy tolvaj kerülhet a házukba. Magamra mutatok, meghajlok, s azt mondom az asszonynak: „Magdalini.” Ez már Jorjosznál is bevált Rhodoszban, az asszony is mellére teszi a kezét, meghajol, és azt mondja: „Konstantin!” Na hál’ istennek, ennyit már tudunk, Konstantinéknál lakunk Kósz szigetén. Megveregetem a falat, ezt már nem érti, mit akarhatok, erre kivezetem az utcára, körbemutatok, és azt mondom: „Odosz?” „Utca?” Bólint, visszakísér a szobába, papírt keres, ceruzát, s ráírja szépen a cédulára: Alikarnasszu. Ahá, szóval a Halikarnasszosz utcán lakunk. Hogy a házat hogy fogjuk megismerni, nem tudom, mert amennyire a taxiból ki lehetett venni, minden ház hajszálra egyformának tűnt errefelé útközben, mindenütt egyforma kis előkertet láttam, fügefával, leanderrel, cserépbe ültetett virágokkal, illatos füvekkel, s minden ház előtt s oldalán alacsony kis párkányt, az utca, illetőleg a szomszéd telek felé, bemeszelt, alacsony vályogkerítés-félét, amely nem lehet magasabb egy fél méternél. Ezen nyilván eszmét cserélnek a szomszédok, megbeszélik, mi újság a világban. Ez lehet errefelé a „kispad”.

„Nero!” – mondom ismét, de ezúttal az arcomat dörzsölöm; ez már illetlenebb kérés, a házigazda el is párolog, szemlesütve követem a háziasszonyt a belső udvarra, ahol megnyitja előttem az egyik faajtót, és egy csinos kis tusolót és egy szemrevaló angol vécét mutat nagy büszkén. Itt minden rendben volna, csak éppen tükör nincs. T. az én kézitükrömet viszi magával reggelente, amelyet a bizonyos célokra összevágott papír 249szögére akaszt fel, s a kagyló mellé guggolva borotválkozik, szörnyű átkok kíséretében, mert abban a nem mindennapi pózban és szomszédságban folyton megvágja magát. A fürdőszobával egyéb baj is van, mint mondtam, az első udvarból nyílik, ahol asztal áll, padok, székek. Nem tudom, miért érdekli annyira a háziakat, mi folyik odabenn, ha valamelyikünk eltűnik a kis helyiségben, de mindig akad hallgatóságunk, valaki mindig leül ilyenkor az udvarban, s le nem veszi szemét a mosdó ajtajáról, míg elő nem kerülünk megint. Pár nap múlva már reszket a gyomrom, valahányszor ki kell menni, annyira zavar ez a testvéri intimitás. Mikor megmosakszunk, még egyszer megkeresem a háziasszonyt, ezúttal ezt a két szót közölve vele: „Fagi, fajita!”, reménykedem, ebből megérti, hogy enni akarunk. Megértette, mert azt feleli szellemes és hosszú szövegemre, hogy „resztoran”, s mindjárt el is indul velünk. Elköveti azt a hibát, hogy a legrövidebb, koromsötét, zegzugos átjárókon vezet el a partig, ahonnan már látni a kikötőbeli vendéglők fényeit, s a tengernél magunkra hagy. Már ott, rögtön tudjuk, hogy nem lesz egyszerű hazatalálnunk, de miután meglátjuk a vendéglősort, nem törődünk semmivel, csak ehessünk már végre.

Persze Kósz szigetén ez sem olyan egyszerű.

Első este még csak azt hisszük, ügyetlenek vagyunk, s no persze távolabb kerültünk az idegenforgalmi Görögországtól, itt nem külföldiek a nyaralók, hanem zömükben görögök, ez a belső turisztika egyik központja, hát itt nyilván görögül kell tudni, s miután nem tudunk, gyámoltalanok vagyunk, ügyetlenek, azért megy minden nehezen. Sajnos, állandó problémánk marad az étkezés – egy vendéglőt kivéve, ahol első este vacsorázunk, de ahová nem bírunk többé beülni, később majd elmon250dom, miért –, mert ülni ugyan engednek bárhol, már ugyanis ahol van hely (mert többnyire az sincs, bús kutya módjára kell ácsorogni és leselkedni, hol ürül meg egy asztal, és más leselkedőket félresodorva vagy letaposva rávetni magunkat az üres székekre), de a kiszolgálást nem sietik el. Kószban gyakran előfordul, hogy egész nap nem eszünk főtt ételt, pusztán amiatt, hogy egyik vendéglőben se jön oda hozzánk a pincér, sőt ha mi próbálunk érte vagy utána menni, akkor sem szolgál ki, legyint, ásít, elfordul. Soha életemben nem láttam még ilyen sajátságos helyet, ahol a vendéglősöket akkora indulatba hozta volna, ha a vendég akart valamit. Emlékszem egy vasárnap reggelre, mikor már zöldek voltunk az éhségtől, mert két megelőző nap se sikerült egy falat főtt ennivalóhoz sem jutnunk, és már csak támolyogtunk, én meg bementem egy reggelizőhely konyhájába, s mint egy szegény kis koldus, könyörögve fél kezemmel egy üres nagytányért nyújtogattam a tulajdonos és kövér felesége felé, a másikkal meg pénzt, hogy figyeljenek fel már végre ránk, hiszen ott ülünk, van vagy két órája, de azonnal ki is menekültem, mert a tulajdonos úgy fejezte ki, hogy nem kívánatos a jelenlétem a konyhájában, és ne izgassam őket, hogy teljes erejéből az asztalhoz vágta a kezében tartott teli pléhtálcát, amelyen kávéscsészék és vizespoharak voltak, szerteszét ment minden. Vittem is az irhámat, utoljára akkor rohantam így, mikor a németek aknáztak.

Azt el kell ismerni, hogy rendelésre senki se kényszeríti a vendéget Kósz szigetén, két-három, akár öt órát is ülhet, anélkül hogy fogyasztania kellene valamit, vihet magával kézimunkát, sakkot, ostáblát, beszélgethet, kártyázhatik, olvashat újságot, minden vendéglős akceptálja. A rendelés nehezebb ügy. A kedves görög há251zaspár, amely a lakásunkat szerezte, eleget pirul Kósz szigetének különös vendéglátóipara miatt, nemegyszer rohangálnak és ordítoznak ők is a saját vagy a mi érdekünkben, s azzal mentegetik a sziget becsületét, hogy Kósz túl van zsúfolva, vendéglős szakember alig van a sok amatőr között, aki mégis, az „fáradt és ideges”. Ahhoz képest, hogy milyen idegesek, bámulatra méltó a nyugalmuk: én, ha pincér volnék, nem bírnám elviselni, hogy órákig hiába hívjanak egy asztalhoz, és még az étlapot se vigyem ki, pedig igazán odaadhatnám, úgysem tud vele mit elkezdeni a vendég, mert görög a szöveg, s ha nem volna útikönyve, amelyben benne vannak az ételfajták, azt se tudná, mikor rámutat valamire, mi az, amire rámutat, tészta-e, hal-e vagy gyümölcs. A fél kezemen össze tudom számolni, hogy kéthetes kószi nyaralásunk idején hányszor ettünk szabályosan és kulturált körülmények között.

Kialakult gyakorlatunk a következő volt: elindultunk és megálltunk mindenhol, ahol vendéglőt láttunk, vártuk, hogy ürüljön egy asztal. Ha egyik helyen nem sikerült kiböjtölnünk senkit, máshol kísérleteztünk, álltunk negyed-fél-háromnegyed órát, mint az oszlopos szentek, ha kifogtuk, hogy valaki mégis távozott valahol, boldogan leültünk a helyére. Akkor ismét pihenés következett a nehezen megszerzett asztalnál, egy óra, két óra, mikor mennyi, mert pincér nem jött, vagy ha mégis, elkerült bennünket, hiába ordítoztunk vagy ráztuk a zsebkendőnket, vagy hiába mentünk utána a konyhába. Ha láttuk, hogy végképp reménytelen a helyzet, továbbálltunk megint, s egy másik, harmadik vagy negyedik vendéglőben próbálkoztunk, ha sehol se könyörültek meg, és már látszott, hogy rövidesen itt a záróra, elvánszorogtunk kenyérért, szőlőért, azt ettük ebédre, vacsorára, 252háziasszonyunk többnyire adott hozzá egy-egy csésze kávét. Kósz szigetén pár nap múlva már zörgött a csontunk. Hogy étel nem volt-e elegendő, vagy valami elvi kifogásuk volt a kószbelieknek a külföldiek ellen, ezt az ott töltött két hét alatt nem sikerült kiderítenünk, annyi bizonyos, hogy a ki nem szolgálásban teljesen pártatlanok voltak, az amerikaiak vagy a svédek vagy a svájciak ugyanúgy topogtak és leskelődtek és álltak fel evés nélkül, mint mi, magyarok. Ennivaló és viszonylagos komfort annak, aki nem szállodában lakott, csak görögnek jutott, aki tudott a honfitársaival beszélni, nem rosszul kiejtett szavakat nyöszörgött, mint mi, vagy a jemisztesz domadesz nevű fogást – a legolcsóbbat – bökdöste az étlapon.

Kósz valahogy rögtön nem tetszett nekem, és nem értettem, miért, mert a sziget szép, klímája kellemes, ókori emlékei meghatóak. Hippokratészt, aki itt élt, gyógyított és tanított, azóta tisztelem és szeretem, mióta megtanultam róla, hogy ő mondta ki először azt, hogy az élet rövid és a művészet hosszú. Nem lehet panaszunk a lakásunkra sem, olcsó, tiszta, a háziak, ha kíváncsiak is, elég csendesek, állandó, éber érdeklődésük mellett van bennük valami sajátos méltóság, valami zordon szívesség. Oly egyszerűen, nemesen nyájasok, ahogy behoznak egy csésze kávét, egy kis gyümölcsöt, s jelekkel mutatják, eszünkbe ne jusson érte fizetni, ingyen van, házigazdai figyelem, oly barátságosak, ahogy kézen fogva kivezetnek reggelente az utcára, mert épp megjön a hegyekből a szamaras ember, s megmutatják a csacsi hátán a friss fügével teli puttonyt, hátha akarok venni belőle. (Akartam is, T. azóta is visít, ha fügéről hall, egyszer három napon át reggelire-ebédre-vacsorára zöld füge volt kenyérrel.) A strand, ha piszkos is, csodála253tosan szép, szemközt, szinte kézzel érjük, vagy nyolc kilométer távolságra a török part, jól látni Kis-Ázsiát, még azt is, ha a túlsó parton elindul egy skarlátvörös vagy citromsárga vitorlás. A bougainvillea itt is izzik, a hibiszkusz itt is bozóttá sűrűsödött, a pálmák talán még diadalmasabbak, mint Rhodoszon, itt is nyomuk van a hajdani lovagoknak, ha este kiülünk a mólóra, látjuk az erőd, a falak romjait, s az agora nyüzsgése és a kikötő primitívebb forgalma is szórakoztató. Nem tudom, miért nem szeretek itt lenni, pedig ez az igazság. Nem azért, mert már hetek óta távol vagyok hazulról. Nem, mert megteltem már a szépséggel, nem. Nem tudom, miért. Nincs rá ésszerű magyarázat, mert persze nem a koszton múlik, sem a koplaláson. Lehet, hogy az idegrendszerem egyszerűen arra reagál, ami Pesten mindezzel párhuzamosan történik, lehet, hogy azt érzem, baj van, anyám nagybeteg, s ez a betegség örökre elnémítja bátor szívét és tündöklő fantáziáját akkorra, mire én ezeket a kószi élményeket írógépbe másolom.

Első esténken egy kikötőbeli vendéglőben eszünk. Fertelmes vacsora van, faggyús bárányfasírozott, nincs más kész étel. Ez a legjobban felszerelt, legtöbb alkalmazottal dolgozó, egyetlen olyan hely, ahol bármikor kaphatnánk valamit, mégse megyünk oda többé. Nem, mert az étel rossz, nem szempont az minálunk, milyen íze van az ennivalónak külföldön, megeszünk mi mindent, egyszerűen csak azért, mert zenés a vendéglő. A muzsika, amelyet a tulajdonos valami zenegépből bőget, minden emberi mértéket felülmúló módon árad a hangszórókból, ilyen hangerejű zenét még soha nem hallottam. Különben is utálom a muzsikát, ha eszem, még a szférák zenéje is zavarna; ha én zenét akarok, akkor azt hallgatom, ha eszem, akkor eszem, a kettőt nem vál254lalom együtt, a halk zene is irritál, hát még ez a veszett sakálok kivégzése, amely elhallatszik Anatóliáig. Az volna pedig az egyetlen vendéglő, ahol megetetnének, a tulajdonos még angolul is tud egy kicsit, és mindig kifut, ha látja, hogy arra megyünk, hív, kínálgat, de boldogtalanul és korgó gyomorral eliramodunk előle, mert az éhséget sokkal könnyebb elviselni, mint iszonyú muzsikáját. A görögök szeretik ezt a zenebonát, máig sem értem, hogy bírnak enni meg beszélgetni ilyen üvöltésben.

Az étel rossz, de sok, jóllakunk vele, sétálunk a part mentén még egy darabig, akkor még nem ismerjük Kószt, azt reméljük, a többi, zenétlen étteremben jobb ételeket fogunk majd kapni, és holnaptól kezdve igazán nyaralhatunk. Mikor végre haza akarunk menni, kiderül, hogy nem tudunk. Egy óra múlt éjfél után, ott vagyunk hullafáradtan egy ismeretlen szigeten, és nem találjuk a hazafelé vivő utat. Csak az irányra emlékszünk, de az persze kevés, botorkálunk az utcák szövevényében, aztán egyszer leereszkedünk a hajszálra egyforma házak egyikének „kispadjára”, és higgadtan kijelentjük, eltévedtünk. Világítás ezen a nem elegáns részen, ahol a szállásunk lehet, szinte semmi, a házak, mint mondtam, teljesen egyformák, sőt egyik utca is pontosan olyan, mint a másik. Csak ülünk, ülünk, T. azt javasolja, aludjunk itt. Olyan dühös leszek, hogy felpattanok, és kiállok a kocsiútra, azzal a bejelentéssel, hogy megtudakolom, merre menjünk. „Jó – mondja T. – Egyre jobb. Hiszen csak ilyeneket tudsz, hogy tej, sajt, méz. Hogy akarsz kérdezősködni? Szavalod az Íliászt?”

Még mindig előfordul, ha rosszul alszom, hogy álmomban sötétben suhanó ismeretlen görögöket szólítok meg ezzel a szellemes mondattal: „Afto odosz Alikarnasszu?” – ami valami ilyet jelent: „Ez a Halikar255nasszosz utca?”, s erre azok felelnek valamit, amiből csak azt értem, hogy „nem”, azt, hogy akkor merre keressem hát, sajnos, szintén nem, hiába magyarázzák. Caplatunk összevissza, legalább negyven embert megszólítok, míg végre egy jótét lélek megindul előttünk, megy-megy, időnként biztatóan int, hogy kövessük, s végre egy szál gyufa lángjánál megmutatja az utcatáblát is: otthon vagyunk, a saját utcánkban. Micsoda gyönyörűség, akkor már csak azt kell kideríteni, hogy a sok egyforma ház között melyik lehet a mienk, mert persze a számtáblák se láthatók, az előkertek meg mindenütt egyformák. Több ismeretlen házba bemegyünk, ami nagyon romantikus, de nagyon kínos is, mert egyes lakók a földön alusznak, és nem örülnek, hogy előbb átbotlunk rajtuk, aztán meg, mikor villanyt gyújtanak, és látjuk, hogy idegenek, minden magyarázat nélkül kirohanunk. Reménytelen mást tenni, mint elszaladni, hiszen nem tudom görögül kifejezni magam, hát hogy mondjam meg, hogy nem látszik a számtábla, és ne tessenek haragudni, nem leljük a házunkat, és nem tetszenek-e tudni, hol laknak Konstantinék? Végre hazaérkezünk, a teljesen üres hall jégszekrényéről ismertem meg a lakást, rohanunk mosdani, a háziak sehol, de minden ajtó egy résnyire nyitva, az alvók benn pihegnek, Nyanya a hárságyon gubbaszt az udvaron, egy kamraféle ajtó is nyitva áll, és minden helyiség ajtaja ki van támasztva egy fél pár papuccsal. Egy székkel rögzítjük saját becsukhatatlan, kulcs nélküli ajtónkat, majd ágyba bújunk, látni ablakunkból, hogy hajladoznak a pineák a tengeri szélben. „Klassz hely” – mondom sötéten, és megpróbálok elhelyezkedni a mennyegzői ágyban. Ma T. az inspekciós optimista, azzal vigasztal, másnapra 256kipihenjük a rhodoszi utat, és egyáltalán, holnaptól fogva minden jó lesz.

Másnapra, ha nem is jó, de valóban könnyebb minden. Aludtunk valamit, némileg elfeledtük a rhodoszi kikötőt, az utazást, a megérkezés riadalmait. Korán ébredünk, felébreszt egy kakas, elmosolyodom a hangjára, stílusos állat ez itt Hippokratész szigetén, hiszen Aszklépiosz istennek kakast illett áldozni az ókorban. A kukorékolás egyre közelebbről hallatszik, ami azért meglepő, mert nem láttam tyúkketrecet vagy alvó aprólékot tegnap az udvarban; az ablakhoz lopakodom, és kilesek. Nem kis vállalkozás, mert nem tudom, felkelt-e már Nyanya, vagy ki lép ki éppen a belső udvarra. Nyanya sehol, az udvar üres, ám látom, hogy a szomszéd ház és a mi belső udvarunk közti kerítésen ablaknyi nyílás van közvetlenül a föld fölött, s ott ki s be masíroz egy kakaska nagy jókedvűen, nyilván ez az állatok bejárója. A kerítés tetején bögrék, edények, a kakaska után más állati hangok köszöntik az új napot, egy szamárka dicséri teremtőjét, aztán egy tehénke, mint az idillben.

Nekem elképesztően fáj a lábam. Megrándulhatott valami izmom-idegem-mim, mikor a motoros kilépéskor visszarántott a partról, s én teljes erővel megfeszítettem a lábamat a csónakban, hogy bele ne essem a tengerbe, már tegnap is fájt, de most sokkal jobban, sántikálva indulok zuhanyozni. A háziak sehol, később is csak Nyanya jelenik meg, aki elkapja és megcsókolja a könyökömet; elindulunk. Az utca kellemes látvány a reggeli fényben, a narancs-, a füge-, az eukaliptuszfák friss álma után, mintha fűszereket füstölnének, égetnének utca hosszat, olyan illatos a levegő. A legtöbb helyen reggeliznek, most nagyon megfigyeljük az utat, amerre haladunk, hogy este, sötétben is visszataláljunk. 257Megjegyezzük, hogy van az utcánkban egy gyümölcsösbódé, egy keresztutca sarkán meg valami kút, de a fő ismertetőjelünk két ház lesz, az egyik egy téren, a másik egy forgalmasabb utca sarkán. Az egyik háznak az előtere éppolyan, mint Minósz knósszoszi palotájának rekonstrukciója, még az oszlopai is színesre vannak festve, a másik ház pedig, amelyben egy fogorvos (!) lakik, arról nevezetes, hogy szabályos székelykapuja van. Lehet, hogy a fogorvos ősei Erdélyből kerültek ide? A székelykapus ház elől egyenesen visz az út a tengerig, a parton már lehetetlen eltévedni, ott van minden egymás mellett, a vendéglők, a kikötő, lejjebb a strand, még lejjebb – mint este megtaláljuk – a Zöld Macska nevű mulató, amelyet nemigen kultivál senki, csak a kószi gyerekek leskelődnek a bejáratnál. Van a part mentén pár szálloda, egy kis kórház, egyik épület se túlságosan bizalomgerjesztő, akkor már inkább Nyanyánál lakom, a ragaszkodónál, ha meg is csodálja a mosdó ajtajában, amit nem illenék. Igazán szép hotel egy van a szigeten, a Xenia, abban is éppúgy nincs hely, mint a csúfakban. Sok macska van itt is, de vadak, láthatólag rossz soruk van, nincsenek becézéshez szokva, ha meg akarom simítani valamelyiket, elrohan. A macskákról eszembe jut Nándor kutya, olyan hevesen emlékszem rá, hogy belekönnyesül a szemem: még csak tegnap volt, hogy átöleltem kedves fehér nyakát, hogy becsaptam, s ott hagytam a hotel előtt. Aki állatbarát valaha rákényszerült, hogy sorsára hagyjon egy jó állatot, tudja, mit érzek, míg lépegetek a számtalan kis hajó előtt a kikötőben, és iparkodom másra gondolni.

Végigmegyünk a parti sétányon, reggelizőhelyet keresünk. Van is itt valami nagy cukrászdaféle, gyönyörű, több méter vastag törzsű gumifa körül állnak az asztalai, 258a fa léggyökerei ott lebegnek az asztalok felett, mesebeli fa ez, tündérek ültették. Bemegyünk reggelit kérni, akkor még pihentek vagyunk és gyanútlanok, csak nevetünk rajta, hogy a pincér ásítozik, a fogát piszkálja, nem jön az asztalunkhoz, hiába integetünk neki, egy idő múlva meg vígan továbbállunk. A veszett sakálok kivégzőhelye mellett ugyanez a helyzet, befordulunk a hajóstársaságok irodáinál az agorára, ott végre kiszolgálnak, de két és fél órába telik, míg lebonyolódik a reggelink, s azt se tudjuk nyugodtan megenni, mert közben legalább húsz külföldi ácsorog az asztalunk mögött, és kinézi alólunk a széket. Kár, hiszen oly érdekes helyen reggelizünk: szemközt velünk mecset, kicsit távolabb római rommező, az alacsony falakon bougainvillea-áradat, és persze Bruckmann is muzsikál.

Az agoráról visszatérünk a part felé, átvágunk a hajdani johannita-erőd irányába, kis híd ível át a márvány szabdalta sötétzöld cserjék fölött. Lángol a hibiszkusz pirosa, rezegnek a pálmalevelek a tengeri szélben. Jobb felé széles lépcsősor vezet, arra irányítom T.-t, pedig még nem is tudom, mit fogok látni; velem gyakran megtörténik, hogy minden indoklás és magyarázat nélkül azt érzem, erre vagy arra kell fordulnom, mert ott valaki vagy valami jelentős vár rám, isten tudja, honnan ez a megérzés, mindig beválik. Most a platánhoz érkezünk, a híres, tizenkét méter átmérőjű ősfához, melynek ősvénséges törzsét márványoszlopok támogatják. Kút van mellette, közelében romok fehérlenek: Hippokratész legendás fájánál vagyunk. A látvány annyira megkapó, hogy leülök a kőkávára és mélyeket lélegzem. „Hippokratész fája – gondolom –, itt tanított a mester, azt mondják; ez persze képtelenség, mert időszámításunk előtt 410-ben született, és nincs az a csodafa, amely azóta ne 259pusztult volna el, akkor is, ha nem rázza meg a szigetet kétszer is olyan földrengés, amely a föld színével tett egyenlővé mindent. Mindegy, a fa ősöreg, sok száz éves lehet, és a föld, a föld ugyanaz, amelyen a nagy orvos élt, erre feltétlen gyakran kellett járnia, hisz itt vagyunk az agora fölött. Mikor ezen a szigeten még működött a költőiskola is, Theokritosz úr is sétálhatott errefelé, ugyanilyen lila és vérszínű virágok mosolyogtak rá egy ugyanilyen reggelen, és a tenger is ilyen volt akkor is, ilyen ibolyakék, és a szemközti kis-ázsiai part ugyanilyen kakaóbarna a zöldes párán keresztül.” Talán ez az egyetlen harmonikus óra, amelyet Kószban töltök, meg tán az a pár perc az Aszklépiosz szentélyében, amikor valami megérint a múltból, mikor közel vagyunk a halhatatlanok itt lengő árnyaihoz. A fa teszi, a csacsogó víz a kútban, a hibiszkuszok vérszíne, a vén platán, s az is, hogy viszonylag még korán van, még nem jár erre senki, csak a régen voltak meg a múlt.

A művészet hosszú, az élet rövid – jut eszembe megint. Most előttem van a nagy orvos szép homloka, orra, komoly szeme, azt az arcát látom, azt a rómabelit, a Villa Albani szobrának Hippokratészét. Milyen lehetett Aszklépiadának születni, olyan valakinek, aki családjában mint szent hagyomány szállt apáról fiúra az orvostudomány? Milyen lehetett az az orvos, akiről azt tartották, hogy apai őse isten, az anyai meg félisten, s aki nemcsak alapmesterségét ismerte, hanem filozófiát és retorikát is hallgatott Athénban, és tudta, mennyire gazdagítja az ember ismeretanyagát az utazás, hát tizenkét éven át utazott szerte az ókori világban, hogy megismerje más országokban is a gyógyítás művészetét. És milyen lehetett a klinikája, amelynek romjait egy alkonyon meg is látogatjuk majd, a háromteraszos, széles 260lépcsős Aszklépion, amelyben gyógyvíz szolgálta a betegeket, meleg fürdők, ivókúra, szabályos kórházi rend, számtalan orvos, óriási ápoló apparátus, még templom is. Ugyan milyen lehetett négy évtizedig itt gyógyítani, Kósz szigetén, és írni, annyi rengeteget; a Corpus Hippocraticum, ha nem is egészében tőle származik, hetvenkét művet tart számon a neve alatt. „Milyen voltál – tűnődöm –, milyen voltál embernek, te nagy orvos, akit Platón is úgy szeretett.” Most én is olyan vagyok, mint az olvasók író-olvasó találkozón, nem a hetvenkét művön jár az eszem (pedig igazán világ csodája, hogy valaki az időszámításunk előtti ötödik században könyvet írjon arról, milyen fontos a régi szakirodalom tanulmányozása, vagy hogy kell az orvosnak a betegeivel viselkednie, milyen legyen a rendelője, hogy folyjék le egy műtét, s milyen az éghajlat hatása az emberi szervezetre), hanem azon gondolkozom, amit nem tudok róla, a magánéletén, azokon a lépésein, amelyeket nem követtek tanítványok, segédorvosok, mikor nem állt beteg mellett, s közben dühös vagyok magamra, mert hiszen nem volna szabad, hogy erre gondoljak. Facies Hippocratica – még semmit sem tudtam róla, de azt igen, hogy ő írta meg először, milyenné válik a nagybeteg arca, mikor a halál közeledik. Féltem tőle kislánykoromban, éppen amiatt, hogy ismerte azt, amitől rettegni kell, azzal, hogy le tudta írni, meg tudta fogalmazni ismertetőjelét, mintha leleplezte volna a legnagyobb ellenséget. Most itt ülök az alatt a fa alatt, amelyet a hagyomány a nevével kapcsolt össze, s összekeresgetem, amit róla tanultam. Aki orvosnak készül, és tanulja tudománya történetében Hippokratészt, lehetetlen, hogy meg ne hatódjék, ha meghallja azt a réges-régről felé csengő hangot, amely emberszeretetre inti, meg arra, 261mindig vegye figyelembe, ha honoráriumot kér, kivel áll szemben, és kezelje ingyen a szegényt, mert a jó cselekedet emléke többet ér a haszonnál. Meg kell indulnia, ha olvassa, mint kívánja nagy ókori kollégája tőle, a fiatal utódtól, hogy ha nem tud eligazodni betege állapotán, ne restelljen tanácsot kérni egy másik kollégájától, hívjon össze konzíliumot, és legyen mindig szerény és barátságos, hogy könnyebb legyen a betegének elviselnie a betegséget. Erkölcsös ember volt, a szó nem mindennapi, magasztosabb értelmében, jólesik rágondolni tiszteletre méltó alakjára. Hippokratész szent fáját mindennap meglátogatjuk, szeretünk arra gondolni, hogy járt erre valamikor, s ezek azok a ritka percek, mikor ennek a rendkívüli orvosnak szelíd és méltóságos alakja kibékít mindazzal a kelletlenséggel, amit a szigeti turistaélet rossz szervezettsége miatt érzünk.

Már Rhodoszban felfigyeltem a varró kisfiúra, a tíz év körüli hajójegyirodai alkalmazottra, Kószban még jobban nyomasztanak a dolgozó gyerekek, akik egyszerre visszahozzák az athéni szálloda liftesfiúja álmos kis arca emlékét is, arról az éjjelről, amikor végre annyi keresés után szállást találtunk. Látok éjfél után nyolcévesforma kislányt, ahogy fagylaltostálca alatt roskadozik, sőt kis derekán bőrövvel, ellátja a fizetőpincér szerepét is, az agoracukrászdában csepp fiúcskák takarítják az asztalt, hordják ki az italt, a kávét, a halkocsmákban azok állnak rekkenő hőségben a parázs felett forgatott nyárs mellett. Emlékszem egy vacsorára, mikor kivételesen ettünk is, és társaságban voltunk: egyikünk teli pohár sörét a hatévesnél nem idősebb pikkoló automatikusan lekapta az asztalról a többi már üres pohárral együtt, és kiöntötte a földre, láthatólag azt se tudva kimerültségében, mit csinál. Görög ismerő262seink, azok a bizonyosak, akik a lakásunkat szerezték, zavartan magyarázkodnak, ha megütődve kérdezősködöm, mért dolgoztatják a gyerekeket: itt nincs megfelelő személyzet, itt a családtagok mindegyike csinál valamit. „No, de a hatévesek is? A nyolcévesek is? A tízévesek is?” – kérdezem. Hümmögnek, nézik az asztalt, szép kislányuk, Alexandra ott ül mellettünk, süteményt eszik, olyan szeme van, mint a drágakő, mint finom nyakát, csuklóját díszítő ékszereinek nemes kövei. A dolgozó gyerekek baljában örökké szivacs, azzal törlik fel a mindig kilötykölt italt és olajat, jobbjában bizonytalan egyensúlyú, teli tálca. Ha mégis hozzájutunk, hogy asztalnál ehetünk és kiszolgálnak, megkeseredik a falat a szánkban, ha látjuk a kis kezeket felénk nyúlni s a gyönyörű fekete szemekben a feltálalt ételek utáni sóvárgást. A dolgozó kisfiúk-kislányok olyan brutális ellentétben vannak azokkal a gyerekekkel, akik nem végeznek semmi munkát, hogy szinte beleszúr a kontraszt a turistába. Főleg a fiúgyerekeket becézik itt, láttam tíz-tizenkét éves legénykéket, akiket a mamájuk öltöztetett a strandon, az húzta fel a zoknijukat, cipőjüket is, úgy szolgálta, mint egy rabnő a szultánt. A munkába nem állított gyerekeknek csónakjuk van, fantasztikus gumi víziállatuk, öv a derekukon, fröcskölnek, nyaralnak. Mikor mártóznak meg a tengerben a vendéglátóipari mikroszok?

Lassanként megismerjük a sziget jellegzetes figuráit. Egy sárga turbános, fekete klottbugyogós török minden reggel megjelenik az agorán a múzeum előtt. Eleinte azt hiszem, koldus, később látom, hogy egy svéd pénzt nyom a kezébe, a sárga turbános ekkor az öklét rázza, odavágja a drachmát a svéd elé, hogy csak úgy csattan, és ordít, nyilván átkozódik. Sose derül ki, mi baja van az 263öregnek, aki egész nap csak járkál asztaltól asztalig, mintha keresne valakit, akit nem találhat meg soha, arca szinte fekete a sárga turbán alatt, úgy megsütötte a nap. Ismerjük az ostáblázó, kártyázó, kockázó törzsvendégeket is a kávéházból, nem tudunk olyan korán elindulni, hogy ott ne ülnének már, baljukon a kombosztini, jobbjukban a csontkocka vagy csontkorong, s nem lehet olyan későn elhaladni a sétányon, hogy még ne ülnének ott. A kikötőben annyit járunk, hogy a vámosokkal már köszöntjük egymást – itt is van belső vám, mint Rhodoszban, előre félünk a hazautazás órájától. A macskák, isten kis szemetesei gondosan végigszaglásznak minden utcát, hol itt, hol ott bukkan fel egy gömbölyű fej a házak elé borított hulladék fölött, esznek, takarítanak. A pópa gyakran megjelenik, többnyire az előkertben ültetik le kávézni, ha látogatóba megy, mindenki kezet csókol neki, férfi-nő, amikor belép a küszöbön. A hadihajó, amely itt gyakorlatozik a görög part közelében, éjszakára mindig befut a nagy mólóhoz, egy vasárnap meg is lehetne nézni, szabad a felmenetel, a strandról fürdőnadrágos fiatalemberek úsznak ki hozzá, s kapaszkodnak fel a fedélzetre víztől csepegő dresszükben, én csak fekszem a forró homokban a parton, játszom a kaviccsal, s a legcsekélyebb vágyat sem érzem, hogy megnézzem, milyen egy hadihajó.

Napjaink menete itt is korán kialakul, reggel, mikor Konstantinék észreveszik, hogy felébredtünk, beadnak egy kávét, kávézás után elgyalogolunk a strandig, ott vagyunk déli két óráig, hazafelé menet veszünk kenyeret, szőlőt, otthon megesszük, délután alszunk, olvasunk, öt után elmegyünk sétálni, ki a hajdani erőd közelébe, ülünk a pálmafa alatt vagy valahol a hibiszkuszsövény mellett, nézzük a tengert, a török part csepp 264barna vulkánjait, s próbáljuk a mellettük újságot olvasó görögök felénk forduló lapjai főcíméből kitalálni, mi lehet a világban. Sose jövünk rá, nem értjük csak az országok meg a politikusok nevét – de hogy ki hol mit csinál, arról fogalmunk sincs. Este a már ismertetett módon megpróbálunk vacsorához jutni, ha nem sikerül, megint otthon eszünk, sajtot, mézet, fügét. Egyszer beülünk egy halkocsmába is, ahol parázson pirítják a halat, nagyon megbánjuk, mert a hal irtózatos ízű, keserű, és az asztal alja olyan olajos, hogy T.-nak a nadrágján köténynagyságú folt keletkezik, egész este ezt kozmetikázom púderrel meg benzinnel.

Egy reggel véletlenül elnézünk a Tourist Police irodájába, s kit találunk ott, a kétségbeesetten hadonászó Bettyt, aki előző este érkezett, s most próbálja az angolul egyáltalán nem értő inspekciósnak megmagyarázni, hogy valami olyan lakást kapott, amiben állandóan öngyilkossági gondolatai vannak, nem bír ott maradni. Nyakába borulok, úgy megörülök neki, felhajszoljuk a strandon jó görögjeinket, akik ismét hajlandók akcióba lépni, s ezúttal neki szereznek szállást valahol a közelünkben. Mióta Bettyt megláttam, nyelvemen van egy kérdés, de nem merem kimondani, félek a válaszától, ám Betty magától rátér: „Megvan ám a kutyád – mondja –, változatlanul ott tanyázik az erkélyetek alatt. Etettem is a nevedben és az emlékedre.” Nem szólok semmit, csak egy picit megszorítom a karját, Betty még azt teszi hozzá, hogy elutazása előtt egy újonnan érkezett házaspár gondjaira bízta Nándort, úgyhogy momentán még van, aki törődjék vele. Ó, ha nem űznék el, míg Sztvavrosz intézkedik! És vajon intézkedik-e?

Összehangoljuk a programunkat, Hippokratész kórházába, amely pár kilométerre fekszik a várostól, s ahová 265folyton el akartunk menni, de senki se tudta megmagyarázni, merre van, a helybeli Ibuszosok sem, s mutatótábla, nyíl, ilyesmi nem volt a szigeten, együtt rándulunk ki, mert Betty taxit rendel, s elférünk az ő kocsijában. Az Aszklépion, beosztását tekintve, voltaképpen semmiben sem különbözik egy modern, de erősen vallásos államban épült gyógyintézettől, három teraszának legalsója közvetlenül a parti szikláig nyúlik. Legyalogolunk a vízig, leülünk. Előttünk a túlpart, a tengerben, a romok előtt, szirtek. Egyszerre szelíd és szigorú ez a táj, a tenger csendes, majdnem hogy vigasztaló ezen az alkonyon, a szirtek, amelyek kilesnek a hullámok alól, komolyak, mint egy nagy tekintélyű orvos, akiben bizalma van a betegnek, de akitől egy kicsit tart is. Nézem a tengert, mögöttem az alkonyi fényben rózsállanak a fehér oszlopok. Ha most visszaláthatnék az ókorba, megkérném a szentély őrét, mutassa meg a két Apellész képet, amelyet itt őriztek. Most megint közel van Hippokratész alakja, nyilván azért, mert itt nincsenek házak, csak romok, s az akkor is ilyen tenger és akkor is ilyen ég, akkor is ilyen alkonyat minden hajdan itt lépegető árnyát visszahozza, az Apelleszét, a Hippokratészét, még Philétasz költőét is. „Milyen lehetett itt betegnek lenni?” – tűnődöm, s mindjárt el is szégyellem magam, mert ez aztán igazán buta gondolat, betegnek mindig és mindenütt egyforma lenni, tengerparton vagy alföldön, újkorban vagy ókorban. Eszembe jut a Nemzeti Marat-előadása, s a gondolattársítás nem egészen logikátlan: ezt a szigetet többször elpusztította a földrengés. Milyen lehetett átélni a katasztrófát egy kórházi ápoltnak, egy súlyos, ágyhoz kötött betegnek? Irtózatos gondolat. A tenger olyan ibolyakék, az oszlopok olyan fehérek, a virágok akár a vér. Ezek a délszaki tájak iszonyú árat fizetnek 266szokatlan, megindító szépségükért. „Hallod? Bruckmann” – mondja Betty. Mióta meghallotta T.-tól ezt a szót, azt hiszi, így hívják a tücsköt magyarul.

Alig alakul ki életünk rendje a szigeten, megkezdődik a légiforgalmi társaság sztrájkja. Elképedve lapozzuk a naptárt: ha tartós lesz és esetleg olyan méretű, hogy a MALÉV-gép sem tud felszállni, baj lesz a hazajutással. „Menjetek vonaton!” – ajánlja Betty, csak legyintünk, nincs nekünk se tranzitvízumunk, se pénzünk vonatra, csak egy visszafelé megváltott repülőjegyünk. Egyre komolyabban foglalkozunk az Athénba való azonnali visszatérés gondolatával, ami nem is látszik egészen egyszerűnek: ha a légiforgalmiak sztrájkolnak, minden, egyébként repülőgépen utazó turista hajón kell hogy visszatérjen a szárazföldre, s így a Kószból való eljutás alighanem még cifrább lesz, mint a rhodoszi hajóút. A hajóstársaságok tisztviselői nem sok jóval biztatnak, latolgatjuk a lehetőségeket. Kósz, paradicsomi színeivel hirtelen terhessé, idegesítővé válik: mihelyt valahonnan kétséges a távozás lehetősége, mindenki menni szeretne, de tüstént. Kószból csak a Rhodoszból Kószba érkező hajóval lehet visszatérni Athénba, a tisztviselők azonnal közlik, kabinról ne is álmodjunk, a legtöbb, amit remélhetünk, annyi, hogy felhajszolnak számunkra valami jegyet, de arról se tudják ígérni, hogy mikorra, először összeköttetést kell keresniük Rhodosszal. Az is lehet, hogy Kószban már úgy köt ki a hajó, hogy nem vehet fel több utast, illetőleg pontosan csak annyit, amennyi itt Kószban majd kiszáll.

Napokba telik, keserves sorbaállásokba, míg végre sikerül jegyhez jutnunk. Betty is úgy döntött, visszatér velünk Athénba, pedig ő sem akart még visszautazni a forró és levegőtlen fővárosba, ám alatta is mintha égne 267a sziget. Szemben velünk Törökországban földrengés van, a légiforgalmi sztrájkol, nyugtalan körülöttünk minden, mindenki. A Philipposzra kapunk jegyet, a tisztviselő előre figyelmeztet, készüljünk fel a nehézségekre, a hajó zsúfoltan érkezik majd Rhodoszból, el se tudja képzelni, hol tudunk rajta még csak leülni is. Nekünk mindegy már, csak egyszer elindulhassunk innen, Athénban van magyar követség, MALÉV-kirendeltség, majd csak segít valaki. A hazautazás előtti nap délutánján összevissza bolyongunk a parton, vacsorakor megint nem szolgálnak ki, csak nyávog a parton az a borzasztó muzsika. Mindhárman szőlőt eszünk stanicliból, s előre nevetünk rajta, hogy otthon hogy fogadják majd a barátok a hazaérkező csontvázát és sajátságos emlékeit.

Mikor eljön az elutazás napja, korán reggel elmegyünk érdeklődni, mikorra legyünk a kikötőben: a hajóstársaság tisztviselője délben fél kettőre ígéri a Philipposz indulását. Ez némileg megnyugtat: úgy látszik, hál’ istennek, fényes nappal szállok be majd a motorosba, amelyből érkezéskor ki akartam pottyanni, s úgy fog kivinni a kikötő keskeny bejáratán át a nyílt tengerre, hogy látok is. Most sem vagyok elragadtatva attól, hogy ismét létrán lebegjek a hullámok felett, de miután mindez nappal történik majd, nyilván nem lesz olyan izgalmas. Búcsúzunk, úszunk még egy nagyot, Bettyvel napozunk, beszélgetünk, ebédet nem kapunk, a pincér ránk se néz, nem is felel – mindegy, megszoktuk. Ezúttal dinnyét eszünk kaláccsal, aztán elindulunk haza a csomagjainkért, hogy egy órára kint lehessünk a kikötőben és túlessünk a vámon. A táblán, mely a naponta érkező-induló hajók menetrendjét mutatja, Betty veszi észre a változást: a reggeli krétajelzést letörölte valaki, és a fél kettős indulás időpontját 21 órára módosította. Uram268isten, mit játszanak velünk, mit kezdjünk ezzel az utolsó, értelmetlen délutánnal, s egyáltalán, hogy lesz ez az utazás? Ott alszunk majd a hajón? Hol? Elképedve nézzük egymást, Betty, mint minden válságos pillanatban, kávét ajánl, leereszkedünk a kávézóba egy csésze kellemetlenül édes valami mellé, és tanakodunk, elsősorban arról, mit mondjunk a szállásunkon, hogy magyarázzuk meg a csak görögül tudó háziaknak, hogy tűrjenek meg a lakásban még estig. Betty azt javasolja, ne szóljunk semmit, az itteniek is járnak a kikötőben, tudják azok csakúgy, mint mi, ha megváltozik a hajó menetrendje, elvégre ők is aszerint adják ki a szobájukat, ahogy a rhodoszi hajó megjön, elég, ha egy órával indulás előtt jövünk el hazulról, hogy a háziaknak legyen idejük kitakarítani utánunk. Ebben is maradunk, de azért egész délután nyugtalankodunk, mászkálunk erre-arra, próbálunk olvasni, nem megy semmi, még csak beszélgetni sem akaródzik, rossz kedvünk van mindkettőnknek. Bettyvel csak estére van randevúnk, azt mondta, miután éjjel úgyse fog tudni aludni a hajón, előre alszik, bevesz valami altatót, s ágyban lesz egész délután.

Ülünk a parton, szemben Kis-Ázsiával, nézzük a hullámokat. A tenger verte zajról Mikes jut eszembe, pontosabban Lévay, elképzelem, hogy a hibiszkuszok és pálmák közül sose volna szabad hazatérnem, hogy Kósz szigetéről se lenne „redempció”, mindig itt élnék az örök verőfényben, nem láthatnám többé a jegenyéket, csak eukaliptuszok bókolnának felettem, és sose vinne az autó többet Pest és Debrecen között, és nem köszönne rám a két sor ákác, amelynek akkor is mindig érzem az illatát, ha csak levele van, vagy pláne csupasz, és nem volna más ezentúl az életemben, csak ez a 269tömény, délszaki gyönyörűség – beleborzadok a gondolatba. Mellettem egy öregasszony ül, az is nézi a vizet. Ha gondolatolvasó volna, és tudná, mi jár az eszemben, elcsodálkoznék rajta, milyen boldogtalan lennék ezen a csodaszép szigeten, milyen tanácstalan, keserű, ha itt kellene maradnom örökké. Pedig igazán szeretem Hellászt és a délszaki tájat is, és mennyire-mennyire szeretek utazni. Csak éppen nem ez a hazám.

Délután elmegyek a pékhez, és útravalót vásárolok, szőlőt s valami kovásztalan lepényt, amelyről később, már a hajón állapítjuk meg, hogy félbevágott borsok vannak benne, s az alapanyag is úgy készült, hogy tésztájába őrölt borsot kevertek. Borkorcsolyának kitűnő, hanem éhségcsillapítónak, az ivás minden reménye nélkül… Hat tájt hazamegyünk, összecsomagolunk, búcsúzóul még egyszer beállunk a tus alá. A család minden tagja otthon van, háziasszonyunk bead egy kis gyümölcsöt, elmajszoljuk, nem vagyunk éhesek, inkább kicsit idegesek a ránk váró út miatt. Nagy nehezen eljön a nyolc óra, kimegyek a belső udvarra, ahol együtt ülnek Konstantinék, és közlöm, hogy fizetni szeretnénk. Szívszorító pillanat, mikor átadjuk a pénzt, most sül majd ki, stimmel-e, amit érkezésünkkor a szállásközvetítő mondott, hiszen sose beszéltünk erről a háziakkal, ha mégsem ennyit kívánnának, semmi lehetőségünk a vitatkozásra vagy a tiltakozásra. Nincs baj, az asszony bólint, aztán kezet nyújt, mond valamit, nyilván jó utat kíván, mi minden családtagnak azt mondjuk, köszönjük szépen, Nyanya odahajol hozzám, s ahogy szokta, megcsókolja a könyökömet. Ki nem kísérnek, csak állnak, mozdulatlanul, nem integetnek, nem is szólnak, állnak, mint a szobrok a belső udvar árnyai között, s így is rögzülnek 270meg az emlékezetemben, némán, egy cseppet komoran, udvarias méltósággal.

Betty pont nyolckor megjelenik a fő kávézó előtt, lecsapja a kofferjét, és azonnal elrohan: Betty mindig elveszít vagy elfelejt valamit, ezúttal gyönyörű lasztex fürdőruháját hagyta a lakásában, érte száguld. Mire visszajön, még a füle is piros a hírtől, amit a kikötőből hozott: a hajóindulás idejét megint megváltoztatták, már meg fél tizenegy lett a fél kilencből. Ki-ki előveszi a cigarettáját, még T. is rágyújt, ez azt jelenti, hogy pokolian érzi magát. Olyan elképesztő érzés lesz úrrá rajtunk, amihez foghatót ritkán éltünk át: egérfogóba kerültünk, Kósz nem akar kiengedni. – Apolló – nyögöm, persze hogy ő, még van egypár ötlete a számunkra. Ülünk, beszélgetünk, öljük az időt, amely nem akart telni, kiderül, Betty ugyanannak a tévhitnek az áldozata, aminek mi, ő is azt képzelte, elmegy a legtávolabbi szigetre, s lassanként, pár hét alatt, apró utakat téve szigettől szigetig, visszaúszik a kontinensig az Égei-tengeren, egyik nap egyik szigetet nézi meg, másikon a másikat. Hát hiszen mi is ezt terveztük! Nekünk senki nem mondta Athénban, hogy Krétából heti egy hajó visz tovább, és hogy Rhodosz és Kósz kivételével ugyanez a helyzet valamennyi szigettel.

Fél tizenegykor éjjel tengerre szállni – tűnődöm –, hogy fog ez lezajlani. Már ismerem, milyen, mikor az utasok megrohamoznak egy járművet, mi lesz itt az ingatag, álnok motoron, mi lesz a vámnál, éjszaka. Már hűvös van, kardigánt veszek, felváltva sétálgatunk, ha nagyon meggémberedik a lábunk, egy inspekciós a poggyászt őrzi. Negyed tizenegykor, bár nem látunk a tengeren közeledő fényt, felkerekedünk, lemegyünk a motoros kikötőjéig. Senki sem ácsorog, a vámterület sincs 271nyitva még, a vámosok sehol, mintha kihalt volna minden, utast se látni. T. ránéz a hajómenetrend-táblára, s illetlen szót mond, szerencse, hogy Betty nem érti: Philipposz már meg éjjel fél egykor indul. Egymásra nézünk, megpróbálok udvariasan nevetni, T. és Betty merev arccal velem mosolyognak. Felnőttek vagyunk.

Az éjjel lassan múlik. Csigalassúsággal.

Eleinte még beszélgetünk, aztán abbahagyjuk azt is, fáradtak vagyunk, előre elgyötörtek, pedig hol van még az igazi kimerítő része az éjszakának, amelyet ébren, nyilván ülve vagy valahol a fedélzeten kuporogva kell töltenünk, hát hiszen nem lesz ezen a hajón annyi hely sem, ahová egy gombostűt leejtsenek. Betty még mindig kábult az altatójától, T.-nak dönti a fejét, szundikál, T. a könyvét kínozza, hátha mégis menne az olvasás, én meg nézem a partot, a tengert, a csillagokat. Aludni nem tudok, feszült vagyok, nyugtalan, annyira és olyan mereven bámulom a különben is jól ismert partszegélyt, mintha örökre rögzíteni próbálnám magamban, mindenféle gondolattal játszom magamban azzal, hogy nem is vagyok én itt, csak emlékszem Kósz szigetére, én voltaképpen otthon vagyok a Pasaréten, és tél van, nem nyár, szállnak a havas kertben a madarak, én az erkélyen állok, kinn hideg van, kiteszem a faggyút a vörösbegyeknek, és közben fagyos ujjaimat fúkálom, és arra emlékszem, hogy nyáron bezzeg hogy megkínzott a kánikula, Kósz szigetén is mennyit panaszkodtunk a déli nap miatt, Athénban meg mindig cserepes volt a szánk. Olyan hevesen gondolok a télre és a távoli hazámra, hogy összeborzongok a nyári éjszakában. Mióta élek, megvan az a tulajdonságom, hogy olyan erősen el tudok képzelni bármit, hogy látom, érzékelem, átélem. Kisgyerek koromban a huszonhat fokra felfűtött szobában 272jéggé dermedt lábamat dörzsölgette anyám, s nem tudta megérteni, mi bajom lehet, aggodalmában a hőmérőt is a hónom alá dugta, persze nem mutatott lázat. Nem mondtam meg szegénynek, hogy nincs veszedelem, csak éppen játszom, azt játszom, hogy szegény árva kislány vagyok, se lakásom, se családom, és kinn bujdosom a havas nagyerdőn. A kályha az ágyam mellett volt, nekem meg vacogott a fogam. Erős a képzelet, erősebb a realitásnál.

Éjfél utánig nem történik semmi.

Az utasok, akik velünk együtt várnak az indulásra, a hajnalig nyitva tartó kávézók valamelyikében ülnek. Mozgolódás nagyjából éjfél után kezdődik, akkor jönnek meg a vámosok, az elsők között indulunk vámvizsgálatra, amely szerencsére valóban formális, valami jelet rajzolnak krétával a bőröndjeinkre, aztán már el is ragadják tőlünk, rossz nézni, hogy hajigálják be a motorosba. A hajó, amelyet várunk, még sehol, fél egy tájt látjuk meg a nyílt tengeren a fényét, mikor már a kikötő beszállási, illetve érkezési részén szorongunk, s várjuk, hogy a Philipposz utasai partra jöjjenek, minket meg kivigyen a kishajó a nagyhajóig. Fél kettő tájt jutunk be a motorosba, amelyből ki se látok, annyian állnak köröttem, megint átélem, nem tudnék elesni, még elájulni sem, ha netán alélni való kedvem volna, akkora a tömeg, s olyan sokan dőlnek, támaszkodnak rám. Hátranézni, szemmel búcsút venni az elhagyott szigettől nem lehet, nincs annyi hely, hogy elfordíthassam a nyakamat, a vállamat. A reflektor a hajóról most egyenesen rám világít, itt lóg a híd, utolsó lépcsője valamivel a víz felett, inog minden, egy matróz segít, karomnál fogva ráráncigál a hídra, s aztán már indulok is fel a mozgó valamin a hullámok fölött, a világ sűrű kincséért se néznék se lefelé, 273se hátra. Nagyot nyelek, mikor végre felérkezem, s a fedélzet deszkája van a talpam alatt. Eleinte teljes az összevisszaság, mindenki a szerteszét szórt poggyászok közt búvárkodik, a holmiját ráncigálja, mire sikerül előásnunk egy kofferhegy alól a mienket, a hajó el is indult. Két óra van, pontosan kettő éjfél után. Déli fél kettőkor kellett volna útra kelnünk.

„Hogy lesz ez az érkezéssel?” – fut át az agyamon. Nem merem megkérdezni T.-tól, hisz éppen déli indulása miatt választottuk a Philipposzt, hogy másnap hajnali fényben érkezhessünk meg Pireuszba, s ráérjünk nyugodtan nézelődni, megkeresni a városba visszavivő földalattit, és Athénban is legyen időnk szállás után járni. Most már bizonyos, hogy ismét sötétben érkezünk Athénba, s megint valami olyan élmény vár, mint Iraklionban, vagy amikor megjöttünk.

Jön a steward, közli, az étterem reggelig üres, ott kereshetünk magunknak pár széket, s elbóbiskolhatunk rajtuk, vagy egy asztalra borulva, még mindig jobb lesz, mint a hideg fedélzeten. Levezet a valóban elhagyott helyiségbe, a Kószban beszállt társaság elhelyezkedik valahogy. Elköszönünk Bettytől, aki egy sötét sarkot keres magának, én összetolok három széket, végigfekszem rajtuk, T. olvas. Mögöttünk két gömbölyű kabinablak, mindkettő nyitva, kinn zúg a tenger.

Nincs álom a szememen, pedig igazán kimerült vagyok. Nem a bizarr fekvőhely keménysége miatt nem alszom, nem is fázom, bár nyirkosan, hidegen lehel be az éjjel, ám pulóvert, pantallót még a kikötőben húztam, számítottam a hűvös éjszakára. Az élmény nem hagy elszenderedni, az éjszakában haladó hajó ténye, hogy itt visz ez a Philipposz az Égei-tengeren Athén felé, s alattam a tenger, nagy, fekete hullámaival, és sehol semerre a part. Mikor nagyon megunom a fekvést és az álom hasztalan csalogatását, felülök, úgy nézelődöm. Egy kövér görög nő mellettem, aki párnát is hozott magával az útra, szabályos nagypárnát, szépre lakkozott körmeit vizsgálgatja, ásítozik, a biliárdasztalon egy bácsi pelenkázza az unokáját a zöld posztón, közben dúdol. Betty eltakarta az arcát egy kendővel, T. olvas, mintha otthon volna a maga szobájában. Felkelek, kisompoly275gok. A folyosó csendes, a legtöbb kabin ajtaja nyitva, odabenn a csepp helyiségekben nyilván fullasztó a hőség, látom az alvókat, ahogy lógó karral és nyitott szájjal alusznak. Egyetlen, ütemes rezgés-dorombolás a hajó. Az alsó fedélzetről hamar visszaűz a tenger, túl közeli a víz, túl intenzív is, hideg, arcomig csap a hullám tajtéka, a felsőn meg, ahol vadul zúg a szél, s az ott alvók pokrócba burkolva, mentőcsónakba kuporodva vagy az alatt elterülve nyögnek-fordulnak álmukban, valami furcsa szégyenérzés ébred bennem: nem illik meglesnem senki álmát, olyan, mintha eltulajdonítanám tőlük kiszolgáltatottságuk, gyöngeségük, fáradt alvásuk pillanatát. Visszatérek az étterembe, lefekszem megint. Mikor itthon a rádióból meghallom az Iraklion tragédiáját, egy pillanatra kísérteties élességgel látom újra ezt a képet, az éjszaka úszó hajót az Égei-tengeren, az unokáját pólyázó vén parasztot, a magával hozott párnán körmét tanulmányozó kövér asszonyt, a hideg elől a mentőcsónak alá húzódó fiatalokat, magamat is, ahogy állok a hajó orrában, körülöttem minden fekete, a szél bömböl, a tenger zúg, s én tulajdonképpen félek egyedül.

Az órák gyorsan múlnak hajnalig, a napfelkelte visszacsal a fedélzetre. T. végre elaludt, Betty fel sem ébredt, felkapaszkodom a keskeny vaslépcsőn. Magam vagyok, pedig az utasok nagy része ébren van, de csak kuporog, ásítozik, nem az első virradat nyilván, amelyet megél a tengeren, mint nekem. Hideg van, brutálisan hideg, bekötöm a fejemet is, kardigánt húzok a pulóverre. A hajó orrában csak úgy püföli arcomat a szél. Megállok, körülnézek. A végtelen víz szürke, köd úszik köröttem, nem olyan egybeszabott, szárazföldi köd, amihez szokva vagyok, parányi fellegek sorozata inkább, nyúlós, nyirkos pamacsok. Ezeken a víz felett és a 276hajó körül ólálkodó és úszó ködpamacsokon át látom meg végre a hajnal ragyogását, s mindjárt meg is lepődöm, mert vöröset vártam, aranyos rézszínt, ám a hajnal sárga, mint a borostyán, s a tengeren sávosan úsznak a színek, vasszürke, ködfehér, topáz. Az ég, mintha istenkéz szabta volna ketté, megfeleződik, egyik felén éjsötét, még izzadnak rajta a csillagok, a másikon már dereng, a feketeség leolvad róla, csíkonként olvad, mint mikor tejüvegen valami súlyos festék kezd alácsorogni, világosabb lesz, egyre világosabb.

Szigetek.

Egyiken-másikon ki is kötünk, utasok szállnak be. Hogy férnek el, nem tudom, mert ki nem száll senki, csak a ládákat eresztik le kampós kötélen a csónakokba, a magunkkal hozott árut. Sose tudom, mikor hol vagyunk, pedig sok szigetet érintünk, s a Philipposz érkezése mindenütt társadalmi esemény, csónakok özöne kering a hajótest körül, a szigetiek köszönnek, integetnek, benéznek a gömbölyű ablakokon: ez a heti egyszeri járat nagy szenzáció. Rossz, hogy nincs most velünk senki, aki megmutatná, melyik pontján vagyunk a tengernek, csupa más nyelven beszélő göröggel vagyunk körülvéve, s akik idegenek, éppolyan tanácstalanok, mint mi. Csak sejtem, hogy legelőször Kalümnoszt érintettük, láttam képeket a szigetekről, olyan volt a kikötője, a következő állomás Amorgosz lehetett, és hogy kikötöttünk Paroszon és Sziphnoszban is. Óriási térkép függ a hajófalon, azon próbáljuk megkeresni, hol járhatunk. Mindegyik szigetről azonos kép marad bennem: gyér vegetáció, amelyhez képest nemhogy Rhodosz, de Kósz is maga a mennyország, krétafehéren izzó, lapos tetejű házak, többnyire sziklák tetején, s valami elképesztő, szigorú kopárság. Ezeknek a szigeteknek az egyike 277Pathmosz, egyáltalán nem csodálom, hogy János apostolnak itt látomásai meg jelenései voltak, itt mindenkinek azok lehetnek, csak tegyék ki egy szál magát a sárga sziklák közé éjszaka. Van sziget, amelyen apró kápolnák sorakoznak egymás mellett, megszámlálhatatlan sok kis templom, de csak akkora, mint minálunk a Dunántúlon egy-egy kenyérsütő kemencécske a kertek végében, csupa-csupa csepp fogadalmi templom, amellyel halászok köszönték meg a viharból való megmenekülést Istennek, más, mint icike-picike templomok sora szinte nem is látszik a kopár földön. Másutt szélkerekek erdejét látom, de nem szélkerék vagy templom a szigetekről őrzött legdöntőbb élményem, hanem a komorság, a tengernek való kiszolgáltatottság érzése. Én nem tudnék itt élni, nem érezném itt a harmóniát, csak a riadalmat.

A mosakodás nem egyszerű, nemcsak mert nincs kabinunk, s a hajó fürdőszobájában el van romolva a lefolyó, a csapból meg alig csepeg valami, hanem mert a hajó, mintha részeg volna, inog alattunk, akkorák a hullámok, hogy felcsapnak a fedélzetről, az ablakokat sorra becsukják. Jönnek a pincérek, minden asztalon elhelyeznek valami vázafélét, kíváncsian forgatom, sose láttam ilyet. Betty szól rám, aki sokszor utazott már tengeren, hogy hagyjam már békén a hányás céljára odakészített edényeket. Ha nem figyelmeztet, akkor is hamarosan észrevettem volna, mire valók a kis tárgyak, mert útitársaim szorgalmasan használni kezdik. A hajó, akár lovon ülnénk, meg-megugrik, ha a szűk folyosón megyek, akkorákat ránt a padló a talpam alatt, hogy fejjel esem a falnak, s csak úgy tudok közlekedni, ha mindenütt a rácsba kapaszkodom. Elragadtatva nézem, milyen piszkos minden mellékhelyiség, ilyenkor mindig megnyugszom kicsit, nem deprimál annyira egyik-másik otthoni szál278lodánkban szerzett hasonló emlékem. Meg vagyok róla győződve, hogy rövidesen rosszul leszek, megadom magam a gondolatnak, nem is lehet másképpen, itt hétpróbás edzett görögök hánynak, hát akkor hogyne kezdenék rá én, aki a hortobágyi puszta mellett születtem. Máig sem értem, miért nem leszek rosszul végül is, nem logikus: a horizont úgy ugrál, hogy kétméteres szintkülönbség van a hajó és a folyton ingó szemhatár között, ha átnézek a fedélzeti korláton. Nem lesz semmi bajom, vígan csúszkálok erre-arra, azonkívül, hogy a hullámzás nekivág valaminek, s ilyenkor nagyot koppan valamelyik tagom. Se T. nem lesz rosszul, se Betty, a görögök meg búsan hánynak körülöttünk. Nem értem ma sem, mi hogy maradtunk ki.

A hajón reggelizünk, éhesek vagyunk, felfalunk mindent jó étvággyal. A két étkezés ideje közt fenn vagyunk a felső fedélzeten, a kardigán már lekerült, de a pulóver még maradt, mert akárhogy ver is a nap, idefenn nincs meleg a csattogó szélben. A tenger most kék megint, búcsúzó szemmel nézem, pedig akkor még nem is tudom, hogy Athénban már nem fogok kijárni a partra, hogy már valóban csak egy villanásnyi időre találkozom vele majd, csak míg a MALÉV Hellenikonban vivő autóbusza elfut mellette. Nézem a hullámokat, a fejkendőmet is leoldom, cibálja hajamat a szél. Kevesen vannak idefenn, mert a tenger goromba, így ide-oda futhatunk Bettyvel egyik hajószéltől a másikig, s van terünk zavartalanul szórakozni, mikor megjelennek a tenger bohócai, a delfinek, akiket most látok életemben először. Jó kétméteres, hosszú, hegyes orrú tengeri állatok a delfinek, groteszkül nagy szájuk van, fel-felpislognak ránk, s mintha be akarnák mutatni, milyen ügyesek, kiugrálnak a vízből, megmutatják fehéres hasukat, megperdülnek, 279visszazuppannak, s valósággal felnevetnek a lefelé bámuló utasra. Lehetetlen mosolygás nélkül nézni ezeket a víz kékjéből kiugráló lovagias bolondokat, akik kilométereken át kísérik a hajót, mintha parancsba adták volna neki, hogy kövessenek, vagy mintha figyelmeztetni akarnának bennünket valamire, csak éppen nem értjük titokzatos jelzéseiket. Persze hiába nevetek a játékukon, belül feszült vagyok és meghatott, hiszen én ma is hiszek Arión mondájában, mint ahogy Horatiusnak is egy szavára elhittem azt a bizonyos farkast a szabin erdőben. Rendíthetetlenül bízom a költészet hatalmában, sosem kételkedtem benne, hogy Orpheusz lantja megszelídítette a vadállatokat, és hiszek benne, hogy ha a költőt nagy veszedelem fenyegeti, megjelenik egy delfin, hátára veszi, elúszik vele szelídebb és biztonságosabb vizek felé, s ha nem érné el idejében, mint mondjuk szegény Radnótit, akkor alakot vált, fényes arany háta lesz, mennybéli méretei, leveti delfin álruháját, és úgy fogják hívni: halhatatlanság. Ha meg tudnám számolni láthatatlan delfineimet, akiket annyiszor magam körül éreztem, ha engem sodortak az évek hullámai bizonytalan sors vagy veszedelem felé! Betty hallgat, ezért hálás vagyok most neki, nehezen tudnám elmagyarázni, mire gondolok.

Ebéd után nagyot alszunk. Az éjszakai kínlódás a székeken, asztalok mellett nem volt nemhogy alvás, de még csak pihenés sem. Az előző napi várakozás Kósz kikötőjében végképp kimerített, most aztán valósággal összecsuklunk. Szép kényelmesen, mintha csak az otthoni ágyunk volna, végigfekszünk a hajó orrában a fedélzeten, a fejünket nekidöntjük a hajóoldal deszkájának, s már alszunk is a vad napsütésben, amelynek sem erejét, sem hevét nem érezni a szélben. Viszonylag 280spihentek vagyunk, mikor felébredünk a hirtelen hűvösre: ahogy a nap hanyatlani kezd, megint elkezdünk fázni. Lemegyünk a társalgóba, később a kávézóba, iszunk egy méregdrága és rossz kávét, s találgatjuk, mikor futhatunk be Pireuszba. Éhesek is vagyunk megint, Betty, akinek sok a pénze, elmegy a büfébe, s azzal jön vissza, tizenkét drachmába kerül egy sonkásnak csúfolt, de majdnem üres szendvics. Rút szavakkal illetem a büfést, a hajót, mindenkit, aki a tenger közepén hánykolódó utasok éhségével visszaél, és annyit kér egy szendvicsért, amennyiért a fővárosban egy önkiszolgáló étteremben meg lehet rendesen vacsorázni, itallal együtt. Megagitáljuk Bettyt, ne engedjen a csábításnak, hadd maradjon a büfés nyakán az áruja. Esszük a borsos lepényt, amit Kószban vettem útravalóul, nagyon rossz.

Fecsegünk, terveket szövünk, T. időnként híreket hoz: a hajó állítólag a szokottnál is nagyobb késéssel fog megérkezni. Arról már szó sincs, hogy bemehessünk Athénba, Pireuszban kell töltenünk a mai éjszakát, csak holnap reggel indulhatunk be a városba. Bettynek persze van foglalt szobája valahol a Szüntagma környékén, invitál, tartsunk vele, ő majd elintézi, hogy nekünk is szerezzenek valami helyiséget a szállodájában, ő ott mindenkivel jóban van, túl romantikus vállalkozás lesz Pireuszban éjszakázni. Bágyadtan mosolygunk, megrázzuk a fejünket. „Mi imádjuk a romantikát! – mondja szegény T., aki semmit nem utál annyira, mint a rendezetlen és kiszámíthatatlan helyzeteket –, számunkra külön élmény lesz, érdekes izgalom egy matrózvárosban, egy kikötőben éjnek idején szállást keresni.” Nem bírjuk megmondani Bettynek az igazságot, hogy nincs pénzünk a ő hoteljára, elviselhetetlen a gondolat, hogy úgy rögzüljön meg benne az alakunk, az első magya281roké, akikkel Európában találkozott, hogy ezeknek soha semmire nem volt pénzük. Betty, bánatában, hogy el kell válnunk, italt rendel, minket is megkínálna, de nekem már nem kell semmi, én eltolom a poharat, minden előzmény nélkül egyszerre elképesztően rosszul érzem magam. Nem tengeribeteg vagyok, bár az volnék, a gyomrom fáj, mintha apró kések mozognának a beleim között. Fél óra se múlik, s egy csinos, tartalmas bélfertőzés összes szimptomáival büszkélkedhetem, mit és hol ehettem, ami ilyen rútul elbánt velem, fogalmam sincs. Mondom T.-nak magyarul, mi történt, ő csak legyint. Vegyek be két Enteroszeptolt, mondja, láttunk mi már ilyen csodát, három óra múlva semmi bajom. Attól fogva hazautazásunk percéig naponta tizenkét Enteroszeptolt veszek be, betegségem úgy nem hederít rá, mintha fagylalttal kúrálnám. Érthetetlen jelenség, nem is magyarázható semmi mással, legfeljebb azzal, hogy Apolló úgy döntött, hogy mikor már végképp elengedhetném magam, akkor se legyen egy csepp nyugalmam sem, mert bélfertőzéssel, idegen városban, a diétázás minden reménye nélkül nemigen lehet harmonikusan eltölteni az idejét egy utasnak, aki mászkálni szeretne, ide-oda menni, de végképp és szégyenletes módon hozzá van kötve a fürdőszobájához.

Pireuszba valamivel éjfél előtt érkezünk. A kiszállás itt persze egyszerűbb a villogóra világított kikötőben a számtalan hajóhidacskán át, mint akár Kósz szigetén, akár Iraklionban. Megcsókoljuk Bettyt, aki taxiért kiabál, megígérjük, hogy mihelyt lesz szállásunk Athénban, hírt adunk magunkról, s kicaplatunk a kikötő területéről. Mikor átérünk a kerítésen, ki a nagykapun, a fényes főutcafélére, már keresem is elő az olvasnivalót. Tudom, mi következik, megszoktam már. Most én leülök vala282hová az utcán, ha nincs pad (nincs!), a földre, és egy lámpa alatt olvasok, őrzöm a koffereket, T. pedig nekiindul, bejárja az utcákat, szállást keres. Kiválasztok egy viszonylag biztonságosnak ígérkező járdadarabot, s leülök a földre a holmink mellé, T. meg elindul. „Kérlek, siess!” – kiáltok utána aggodalmasan, szegény szedi a lábát, érti ő, miféle aggodalom kínoz, s milyen abszurd érzés, ilyen betegséggel úgy ülni a földön, hogy nem mozdulhatok el egy percre sem onnan, ahol vagyok, akármi történjék is, különben nem találjuk meg egymást.

Jó félórát üldögélek magamban, nagyon kellemetlen. Nyilván az teszi, hogy ezúttal Görögország legnagyobb kikötőjében vagyok, nem a csöndes Iraklionban, s nem szívderítő járdaszélen kuporogni, míg részeg tengerészek próbálják kipuhatolni, miféle nemzetbeli lehetek, van, aki a könyvet is kitépi a kezemből, hátha az ad valami támpontot. A végén már felállok, fel s alá sétálgatok a csomagok mellett, túl feltűnő, ha ülök. Nagyot sóhajtok megkönnyebbülésemben, mikor végre meglátom T.-t. Korai az öröm, T. hiába járt be minden szállodát a kikötő környékén, sehol sincs szoba, a portások nem is biztatták, azt ajánlották, üljünk taxiba, és kísérletezzünk tovább Athénban. Na nem, azt már ismerjük, szó sem lehet róla, az éjszakai Athénban való elhelyezkedés totális képtelenségéből jó leckét kaptunk megérkezésünkkor. „Keress újra, tovább – biztatom T.-t legjobb meggyőződésem ellenére, hisz utálok egyedül maradni ismét –, lehetetlen, hogy egész Pireuszban ne legyen egy lyuk, ahol meghúzhatjuk magunkat egy éjszakára.” „Már csak nagyon rossz külsejű helyek vannak” – sóhajtja szegény. „Hát nézz be a rossz külsejű helyekre is – vigasztalom –, nem baj, ha meleg van vagy piszkos, semmi se baj, csak lefekhessünk már végre.” T. 283átvezet egy valamivel sötétebb úttorkolat elé, ötször visszanéz rám aggódva, mire végül eltűnik az apró utcák útvesztőjében. Mellettem egy ponyvával letakart gyümölcsösbódé áll, mindenféle jó illatot érzek, narancs-, banán-, ananászillatot, aztán megdermedek a rémülettől, hallom, a ponyva alatt valami mozog. Már egy óra is réges-régen elmúlt, a forgalom erősen alább hagyott, sötét is van, meg vagyok győződve róla, hogy patkány mozog a gyümölcsök között. Futnék, de nem lehet, csak elhúzódom, ahogy bírok, a ponyva megmoccan, éppen visítani akarok, mikor egy csinos fekete cica mászik elő, s holtra rémül, hogy meglát, én meg elnevetem magam, olyan kedves és vígjátéki, hogy két élőlény ilyen hevesen és értelmetlenül megijedjen egymástól. Újabb csoport részeg tengerész közeleg, bizonyosan nagyon kedves fiúk, de én azért nem szeretem, ha barátkozni akarnak velem. Sajnos Görögországban nincsenek mély kapualjak, ahová be lehetne húzódni a lármás csapat elől, még boltajtóbeugrók sincsenek, hát csak rásimulok a falra, és igyekszem egybeolvadni a vakolattal. Ennek köszönhető, hogy T. nem talál meg, mikor nagy sokára izzadtan és lihegve visszakerül: ránéz ugyan a sarokra, ahol hagyott, de miután én a falhoz tapadva állok, nem vesz észre, én sem őt, mert ellenkező irányba bámulok. Azt gondolja, rosszul emlékszik, nem itt maradtam, továbbfut, körbeszalad pár utcát, háztömböket, mire végre megtaláljuk egymást, úgy borulunk egymás nyakába, mintha évek óta nem találkoztunk volna. A hír, amivel visszatért, riasztó, a borzasztó külsejű hotelekben sincs szoba sehol. Nézek rá, kétségbeesetten, egyszerre csak ugyanabban az utcában, amelyben várakoztam, amelynek torkolatában a gyümölcsösbódé állt, észreveszek egy halványan kivilágított Xenodochion feliratot. Ven284dégfogadó, óriási! „Ott – mutatom lelkesen –, ott még nem voltál, ott próbáld meg.” „Ott nem – mondja T. és váratlanul ordít –, ott nem, megőrültél? Te ehhez nem értesz, én innen látom, hogy az nem szálloda, hanem valami más.” Mindjárt megértem, mi az a más, egy picit elgondolkozom rajta, aztán közlöm, nem érdekel. Olyan helyen még úgysem laktam, amellett mi lesz velünk? Fél kettő van, tegnap éjjel ilyenkor szálltunk be Kószban, mindkettőnk lába inog, már alig élek, hisz tudja, hogy beteg vagyok. Menjen azonnal, kérdezze meg, hogy van-e szobájuk. Ha van, ott töltjük az éjszakát, bánom is én, hogy az, ami.

Ha ezer esztendős leszek is, látni fogom, ahogy T. egyre lassúdó léptekkel baktat a rosszképű épület felé, az ajtóból fájdalmas pillantást vet rám, majd eltűnik. Nekem, mint minden válságos pillanatban, ha én vagyok az inspekciós, pokoli jókedvem támad, alig várom, hogy visszatérjen, valahogy úgy érzem, most végre fedél alá jutunk. Nem tévedek, T. azzal jön vissza, hogy van szoba, de a hely sajnos olyan, ahol egyszerűen nem lehet megszállni, gondoljam meg még egyszer, inkább keresünk egy parkot, háljunk egy padon. „Nem – mondom, és felragadom a rám eső koffert –, ezerszer nem, fürdőszobája csak van, akármilyen becstelen üzem is, hát nem érted, hogy elrontottam a gyomromat? Különben is prózaíró vagyok, hadd lássam az élet sűrűjét.” „Ez neked az élet sűrűje?” – rebegi szegény, s lehorgasztott fejjel ballag mellettem, előre szégyelli magát. Ha nem adta volna rám Apolló a gyalázatos bélfertőzést, nem is engedne nekem, akárhogy erősködöm, ám belátja, legfőbb ideje már, hogy tisztálkodási és egyéb lehetőségekhez jussak, hát kinyitja előttem a Xenodochionnak álcázott intézmény ajtaját.

A hely tagadhatatlanul bizarr.

A kapuból, rézsútosan, mintha puskából lőtték volna ki, meredek lépcsőház visz az emeletre, különös lépcsőház, olyan, mintha a főbejárathoz építették volna a padlásfeljárót. Fenn egy iszonyú külsejű hodály mélyén gyanús garnitúra, egy bóbiskoló kövér ember és ijesztően sok ajtó. A hotel (?) nemigen hasonlít más hotelekhez, ha nem sejtettem volna, hová jövök, olvasmányélményeim alapján rögtön sejteném, hol járunk. A portás jól megnéz, megnézi T.-t is, bólogat. „Jegygyűrűt vettetek fel, ravaszok – mondja a pillantása –, igazán felesleges volt, nem vagyok én olyan kicsinyes, no istenem, hát aztán.” T. vérpiros, engem elkezd rázni a visszafojtott nevetés, van abban valami elképesztően komikus, hogy pár hónap híján húszéves házasság után ilyesmivel gyanúsítanak. T. leteszi az útleveleinket, ahogy minden szállodába való érkezéskor szokás, a kövér visszasöpri, fejét rázza, nem érdekli. Nem kell útlevél, nincs bejelentkezés, lehetünk akárkik, a nevünket sem akarja tudni. Milyen praktikus! Ha akármit csinálunk, nem kell eljönnie tanúskodni, amikor kiderül, hát hiszen nem ismer. Összeszorítom a számat, hogy ki ne törjön belőlem a nevetés. „Kérem előre a pénzt!” – mondja a kövér. T. reszkető kézzel leszámolja a kívánt összeget, s utánam tántorog a szobába, amelynek ajtaját a portás kinyitotta előttünk.

A fékevesztett derű, ami kitör belőlem, az elszontyolodott T.-ra is átragad. Egymásnak esünk, úgy tántorgunk a kacagástól. Mikor végre fel tudjuk mérni, hol is vagyunk egyáltalán, újabb nevetőroham vesz rajtunk erőt, akkor már nem bírjuk lábon, az ágyakra esünk, amelyekből sajátságos módon három darab is van ebben a különös szobában, azt a gyanút keltve a belépőben, 286hogy – ugyan meg se fogalmazom, miféle rút gyanút keltve. Ágy, mondom, három van, ablak viszont egy sem, nincs ablakunk, csak egy koffer nagyságú szelelőnyílás a mennyezeten, olyasfajta falilyuk, mint a Rózsalovagban. „Azon fog majd benézni éjjel Ochs báró” – ijesztgetem T.-t. A huzatok illatoznak, szinte nedvesek a fertőtlenítő és féregirtó folyadékoktól. Van egy szekrényünk, azonkívül egy asztalkánk lavórral, amely fölött bádogtartály lóg a falon, ebből lehet vizet pötyögtetni a kezünkre, mert folyóvíz nincs. Ki nem pakolunk, csak a hálóingemet veszem ki meg egy törülközőt, megkérem T.-t, csorgasson egy kis vizet a tartályból a kezemre, mert a lavórhoz valahogy nincs bizalmam, de előbb derítsük fel a mellékhelyiségeket. Kimegy szemleútra, egy perc múlva ismét feldúltan tér vissza: az egyéb mellékhelyiségek a tetőteraszról nyílnak, ott van folyóvíz is, sőt a falba építve mosdókagylók, de a tetőterasz voltaképpen egy udvar, ahol emberek járnak, és mindenki mindent lát, hát mosdásról nem lehet szó, amellett az egyéb helyiségek ajtaját tartania kell valakinek kívülről, mert belülről rögzíthetetlen. Villany, az nincs, de szerencsére süt a hold. Kitántorgok vele a tetőterasz-udvarra, ahol legalább kilenc cica alszik, s úgy téve, mintha nem is mi volnánk, vagy legalábbis nem vennénk észre, mit csinálunk, udvariasan megtámasztjuk egymásnak ama bizonyos ajtót.

Az ajtókkal általában valami nem stimmel Pireuszban, mert mikor végre levetkeztünk, s T. be akarja csukni a szobánkat, derül ki, hogy nemhogy kulcs, de zár sincs az ajtónkban. Újabb nevetési roham, akkor már fuldoklunk, és odahúzzuk a széket és a kisasztalt az ajtó elébe, hogy ha valaki netán meg akarna látogatni éjjel, felriadjunk a zajra, s két perc múlva boldogan alszunk a bol287hairtó- és karbolszagú, de egyébként igen kényelmes ágyon. Éjjel csak egyszer zavarnak meg, az ajtó elé tolt szék és asztal nyekkenve csúszni kezd befelé, én visítok egy dallamosat, kívülről dörmögés, ahá, a kövér. Most csodálkozik, hogy még itt vagyunk, azt hitte, egy fél óra múlva távozni fogunk, mint más vendége. A csengő különben egész éjjel szól, belecseng vad álmaimba, ritka nagy forgalmat bonyolít le ez az intézmény, képzelem, milyen dühösek, hogy mi még mindig itt vagyunk. Apolló annyit megtesz, hogy ezen az éjszakán nem kínoz tovább, hagyja, hogy kialudjam magam, és nem kényszerít rá, hogy pongyolában végigvonuljak a hallon a lehetetlen tetőudvarra, s T.-ral támasztassam meg megint azt a bizonyos csukhatatlan ajtót.

Reggel még egyszer benyitnak, de akkor olyan erővel, hogy a kisasztal és a szék el is mozdul, T., aki félmeztelenül áll a szoba közepén és éppen öltözködik, nagyot ordít, mikor a kövér feje benéz a résen. A kövér morogva elvonul, T. magából kikelve kiabál utána magyarul, s közli vele, addig marad itt, ameddig akar, nem hagyja magát sürgetni. Mire valóban távozunk, már nincs az éjjeli portás, egy sovány illető ül a kövér helyén, elgondolkozva simogat egy pamacsszerű kiscicát. Udvarias „viszontlátás”-ára T. válasza meglepő, jó, hogy nem érti. Lenn gyönyörű a reggel aranyló, délszaki forgataga, a kikötő nappal egyáltalán nem riasztó, ráismerek az annyiszor látott kép elemeire: pópák, matrózok, halszag, olajszag, tömjén, füstölő, kenyér, szőlő, nyüzsgés, lottóárusok, levegőtlen hőség, nevetés, sütik a sarkon a kukoricát, forog a faggyúfasírozott már ilyen korán reggel, tolakodás, zenebona. Most derül ki, milyen közel vagyunk a földalatti végállomásához, jegyet váltunk, s kikerülve pár percre Apolló figyelő szemét, békésen és 288kényelmesen elhelyezkedünk az Omonia felé futó kocsik egyikében. „Milyen jó lesz – biztatom magam optimistán. – Az ég olyan kék, most igazán olyan kék, amilyennek az útikönyvek írják, kék, mint a Szűzmária palástja, kék, mint a tenger, a gyomrom se fáj, szerintem használt a koplalás, a gyógyszer is hat talán, nincs semmi baj, még itt leszünk egy hétig, jól mulatunk, bejárunk mindent, felmegyek megint az Akropoliszra, még strandolhatunk is a tengerben. Minden kialakul.”

Persze semmi sem alakul ki, mert azon a reggelen Apolló nyilván később ébredt, de mihelyt felkelt, elővette a periszkópját, megkeresett bennünket, és figyelmeztette a gyomromat, hogy tisztességes bélfertőzés nem gyógyul gyorsan, sőt egyre súlyosabb lesz, főleg pedig hetekig tart. (Egész pontosan hat hétig tartott és éppen hat kilómba került, annyit fogytam le összesen a görögországi koplalás és a Pesten rám szabott pirítottkenyér-, keserűtea-, reszeltalma-, rizsnyák- és főttkrumpli-diétán.)

Athén, másodszorra, már régi ismerős. Az Omonián szállunk ki, tanakodunk, hova menjünk szállást keresni, aztán T.-nak eszébe jut, hogy az Omonia földalatti rondójában kell lennie egy görög Ibusznak, ott majd eligazítanak. Valóban segítenek is, amilyen nehezen ment ideérkezésünkkor az elhelyezkedés, olyan könnyű most, pillanatok alatt szállásunk van, méghozzá egész közel az Omoniához, Szent Konstantin utcájában. Kellemes, modern, szép szállodában lakunk, igaz, hogy nem kondicionált a levegő – ezért tudjuk megfizetni –, de remek fürdőszobánk van. (Akkor még nem sejtem, hogy a zuhany órákon belül kiszakad a falból.) Boldogan fürdöm, mosom a hajamat, mindketten rettentően piszkos289nak érezzük magunkat a hajóút és a nem közönséges pireuszi éjszaka után.

Jól érzem magam, sőt éhes is vagyok, tegnapi rosszullétemet mintha elfújták volna, viszont miután az előző nap a hajón fogyasztott ebéd óta semmit sem ettünk, logikus az elgondolás, hogy keressük meg ismerős önkiszolgáló vendéglőnket, és ebédeljünk egy óriásit annak az örömére, hogy még egy egész hét van előttünk, hogy már elviseljük a klímát, hogy teli vagyunk derűvel, s anyagi helyzetünk, ha nem is rózsás, de stabil: most már kétségtelen, hogy kijövünk a pénzünkből hazautazásig. A legjobb étvággyal megebédelünk, nem vagyunk még tíz perce az utcán, mikor iszonyúan belefájdul a gyomromba megint, és már akkor csak azt nézem, hogy lehetne minél hamarabb lejutni az Omonia mozgólépcsőjén, és átmenni a túloldalra, haza, azonnal.

És ezzel voltaképpen vége is van mindennek. Athén még Athén, bár Leláék hiányoznak belőle – lám, azt se tudom, mostantájt sebesült meg Sztavrosz, mostantájt történt vele a képtelen poliphistória Androsz szigetén –, sőt most volna csak Athén igazán önmaga, mikor már nem új minden látnivaló az utas szemének, mikor már ismétel, rögzít, újra felkeresné az utazás elején látott és legkedvesebbnek bizonyult helyeket, ám a beteg ember, az állandó rosszulléttel és fura fájdalmakkal küszködő, ha bele is felejtkezik pár percre az annyira áhított szépségbe, már nem tudja többé olyan önfeledten elengedni magát. A város olykor-olykor még megmutatja szép arcát egy kurta séta idejére, ám ki bír nekivágni még egy akropoliszi vagy kerameikoszi kirándulásnak, ki meri belevetni beteg testét a Nemzeti Múzeum levegőtlen forgatagába? Betty, akinek megtelefonáljuk, hol találhat, felkeres bennünket, elbúcsúzik, ő Törökországba 290indul innen tovább, úgy nézem meg utoljára csúnya, okos arcát, gyönyörű mosolyát, olyan rhodoszi, búcsúzkodó pillantással, mint Nándor kutyát: isten áldjon meg, Betty, nagyon rendes voltál, nem látlak többé téged sem soha. Addig a pár napig, ami hátra van még a MALÉV-gép indulásáig, leginkább szobánk erkélyén ülök, ha a nap heve engedi, T. jár le az Omonia rondóba, a föld alatti cukrászdába, s hoz fel naponta kétszer pirított kenyeret: ez a kosztom. Nem érdekel az evés, nem hiányzik. Egyszer annyi időre összeszedem magam, hogy újból bejárom az Eolosz utcát és környékét, maradt valami pénzünk, hiszen az én kosztom a nullával azonos, veszünk emléktárgyakat családtagjainknak, barátainknak. Látok csodálatos mintázatú, drágakövekkel kirakott meg opart mintás nagyszemüveget, villognak a háremékszerek, a rézüstök, az ezüstkolompok, a csengők, sodródunk a bárányirhák, az ócskaruha-kereskedők, bámulatos retikülök, légibőröndök, fűszerhegyek, élő halak, rákok, osztriga, gyertyaszálak, gyümölcshalmok, kávéval teli zsákok árnyékában a kaleidoszkópot idéző nagycsarnok bazársorán. Akárhová pillantok, akármelyik szögből, mindenfelől felém fehérlik az Akropolisz. Hol oldalt látom, hol közelebb, hol távolabb, csillog, mint valami fehér mesebeli madár, ott tollászkodik örökkévaló szépségében a kis hegy tetején. Még egy búcsúút a Szüntagmáig, T. eszik egy fagylaltot, étvágytalanul kanalazza, mindig így van ez: ha egyikünk beteg és diétáznia kell, a másiknak is elmegy az étvágya. A fényfalakon szaladnak a színes betűk, a pálmák lengetik gallyukat az esti szélben, mint gyermekkorom zsoltáraiban: „A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, leng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek útjára, áldott, aki jött népe javára…” Milyen messze a gyerekkor. Milyen közel 291a gyerekkor. Milyen közeliek a halottak is. A Sztadiut, az Akadémiaszt ismerem már, akár az otthoni utakat, csillog az idegenforgalmi városnegyed. Ám én ismerem a sötét és szomorú utcákat is, én láttam a gazdag görögök sovány sorfala mögött a rettenetesen szegény görögök tömegét is.

Otthon csak fürödni lehet, zuhanyozni nem, mert a zuhany megérkezésünk napján a kezemben marad, egyszerűen kiválik a csöve a csempéből. Óvatosan visszaplasztikázom a falba, mert félek, hogy fizetni kell miatta, így, ha nem nyúlunk hozzá, észre se veszik, hogy kiszakadt, persze a látszat nem pótolja a testre csorgó áldott hideg víz enyhítését egy-egy kurta séta után. A hőség alsó határa negyvenhat fok, hiába bírjuk már jobban, mint ideérkezésünkkor, még mindig nem eléggé, szánk megint cserepes, alig fér el benne a nyelvünk, s zuhanyozni jobb, mint belebújni a hideg vízbe.

Csaknem mindig otthon ülök, de az sem unalmas, az ötödik emeletről szemem elé táruló, tarka kép. Látok verekedő embereket, összekoccanó kocsikat, egy taxival karambolozó magánautót, melynek két utasa és vezetője az utcán járók csatakiáltásai közben kirángatja üléséről, majd összevissza veri a taxisofőrt, látunk minden este alváshoz készülni egy hölgyet kivilágított lakásában, az erkélyünkkel szemközti bérház egyik emeletén, a hölgy hálóingben, mezítláb sétálgat lefekvés előtt, hosszan nézi magát a tükörben, fésülködik, szeretnék átkiáltani neki, megkérdezni, milyen krémet használ, és hogy nem zavarja-e, hogy az erkélyről két szállodavendég bámul az otthonába. Látunk ugyanennek a bérháznak a tetőteraszán a cserepekbe, kőhordókba varázsolt tetőkert narancsfái között vendégséget, végignézzük esténként egy házaspár ágyba kerülését, 292mikor már ágyban vannak, négy pucér láb látszik ki a takarójuk alól, ez is eléggé zavarba ejtő. Látunk kiránduló autóbuszokat indulni-érkezni, embereket munkába menni, hazajönni, randevúzó fiatalokat, napszemüveges koldusokat, csörgőt rázva vagy harmonikázva. Alattunk, előttünk, köröttünk van: látjuk Athént.

És aztán mást is. Valamit, ami nem látható, mégis bennem van, és lassanként valóságosabb lesz, mint ami körülvesz. Látom a kertünk kerítése felett bókoló jegenyefát, a két íróasztalt és az ágyunk feletti falon a Szunnyadó képét, az iratszekrényen, katonás rendben a munkára előkészített, huszonnégy kötet Kazinczy-levelezést. Az otthont látom, anyámat, akiről fogalmam sincs, hogy súlyos beteg, hogy hetek óta kórházban fekszik, ott fogom megtalálni, nem vár a ház üvegfala mögött, és nem kiáltja: „Főzöm a kávédat!” Látom az írógépemet, s szinte megremegnek a vágytól az ujjaim, nyomorultul érzem magam, igazán beteg vagyok, de eltelve az idegen ízekkel, Hellász igézetes szépségével, árnyaival, fényeivel, borszínű tengerével, a mimózaerdőkkel, a bougainvillea-fellegekkel, a hibiszkusz rubin lángolásával, antik templomok fehér tüzével és ismét egy gyermek- és ifjúkori vágy beteltével, hevesen vágyom az otthonunk és a munka után.

Augusztus vége van, odahaza már rövidebbek lesznek ezek a végeérhetetlen, olyan fantasztikusan sokáig világos hellászi napok. Mire egyet nézek, itt az ősz, fűteni fogunk a Pasaréten, ahol hamarabb van hideg, mint a városban. „Otthon – gondolom, míg utolsó esténken elnézem a távolból a szemünkig villogó Hotel Minoa fényreklámját, amely hol kialszik, hol kigyúl – otthon. Írni.” T. csomagol, segít nekem, gyönge vagyok minden mozdulatra. Nemigen alszunk, beszélgetünk, most a haza293térés izgalmától van útilázunk. Másnap Apolló, hogy jól emlékezetembe véssem, máskor ne legyek tiszteletlen se vele, sem a családjával, felhasítja a homlokomat a fürdőszoba pohártartó polcának üvegsarkával, elkenem a vért a szemöldököm felett, nincs időm sokat babrálni vele, a sebhintőpor már benn van valahol a bőrönd fenekén, majd megalvad. Kiállok az erkélyre, látom, hogy megjön a taxi. T. elment számlát fizetni, elindulok én is. Korán van, rendkívül korán, de az ég csupa aranysugár, s a taxiból sokáig látni még a szűz istennő fellegvárát. Olyan szép, hogy az ember szíve belefájdul, olyan szép, hogy már csak azért is érdemes volt megszületni, hogy az utas megláthassa odafenn abban a tündéri madárlebegésben. „Isten áldjon, istenek földje!” – gondolom. És azt is gondolom, hogy köszönöm, és a két gondolatot, mint nemrég Rhodosz szigetén Nándor az én lépteimet, úgy kíséri nyomon a kimondatlan harmadik gondolat: otthonunk. Anyám. Magyarország.