Szüret

Összegyűjtött versek

1935–1967

3 4

Páva, sziget, bokor

5 6

Szonett

Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,

és felrettentik lombjukon a csöndet,

a síró felhők halkan rádköszönnek,

fürge csikók zablájukat kioldják.

Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,

a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,

minden vízen feszülnek a vitorlák,

torony körül vad csillagok keringnek.

Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,

álmos virágok kelyhüket kitátják,

az érhetetlen égből gyöngy pereg,

a napraforgók szirmuk fényre tárják,

az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,

lábadhoz ejti arcát s szendereg.

Vedret a kút

Vers, neked is? Csobogó fecsegés? Tovagördül a csengőm.

Én dobom, én, aki úgy

játszom a rímmel, az égre gurítom a sort, hogy a forma

könnyed igámba törik.

Most becsapom veretes pagodám kapuját, hogy a zárra

forrjon a bamba lakat,

és ki ne törjön a számon a balga öröm, s a sikolyt is

fojtsa a torkom agyon.

Vers, teneked? Buta rím vigye szét puha csókod a szádról,

szórja a hajnali fényt,

mely fiatal válladra csorog, hűsíteni húsod,

hogyha a számum elül?

Vers, neked is? Sohasem. Az enyém vagy, senki se lásson.

Törjön a tarka tükör.

Jöjj, felemellek a parton. Amott széttárul a tenger.

Kagyló, mélyre zuhanj!

Várj odalenn. Delejes testem majd felvon a mélyből,

úgy, mint vedret a kút.

Vadászat

Ostor cserdül, zúg a kürt,

riadt erdő zeng bele.

Kopó teste megfeszül,

orra lesz a két szeme.

Csermely vize félve csobban,

túl a parton pata dobban,

átível rajta a ló.

Ostor csípi vén fa ágát,

patkó zúzza rét virágát,

árok félénken lapul:

itt az ember, itt az úr!

„Meg sem állva

csak nyomába!

Rőt ruhája itt virít!

Lomb takarja,

bokrok alja,

rejti csermely és csalit.

Ne pihenj meg,

nyoma tűnik!

Gyors kutyáink

tova űzik.

Erre, erre, csak tovább,

el ne rejtse lombos ág!”

„Zeng a fegyver,

itt az ember,

élve el nem fog soha!

Zöld szemedben

csóva rebben,

borzad bundád bársonya.

Eb fogára?

Jobb, ha holtan!

Fuss, ahogy bírsz,

meg ne torpanj!

Meg ne állj, ha tüske tép,

jó barátunk a vidék!”

Kopó teste megfeszül,

ló, lovas száguld tovább.

Két vörös árny csak repül,

rejti csermely, rejti ág.

Hűs homályon átlihegnek,

át a tavon, föl a hegynek,

testük néha összeér.

Gyors futásuk összemérik,

egy ütemre visz a léptük,

vad szemükbe fény lobog.

Barna földön vérnyomok.

„Ott a dombon!”

„Nem! Ha mondom,

átúsztak a zöld tavon!”

„Erre láttam,

ott az árnyban

jobbra tűntek: ott a nyom!”

„Menj te jobbra,

én meg arra!”

„Elfogom!”

„El ám! De balra!”

Ló, lovas száguld tovább.

Ott mögöttük rezzen ág.

„Merre mennek?”

„Fel a hegynek.

Simulj mellém. Ég a seb?”

„Meg sem érzik!”

„Mégis… vérzik!”

„Hallgass! Minden csendesebb.

Hogy velem jársz,

most se bánod?

Lásd, nyomunkba

száz vadász ront,

kopó állja el utunk…”

„Együtt lel, ha pusztulunk!”

Ostor csendül, zúg a kürt,

álmos erdő visszazeng.

Alkony árnya ráterül,

árnyon alszik, mély a csend.

Ló, lovas, eb visszabaktat,

árkon, völgyön áthaladnak,

testük fáradt por lepi.

Nyúl fut át: paripa horkan,

s benn az álmodó bozótban

két vörös láng összeér…

S lóra, ebre és lovasra,

megpihenő, néma vadra

rászitál a tiszta éj.

Látod-e már

A voltak voltak, és a múlt halott.

Az építettek mind rommá omoltak,

virággá bomlanak a vaksi holtak,

ámulva nézik selymes csillagok.

Lomha korom közt gördül a kiholt nap,

a hidak árba fúltak a folyókon,

az emlékeken béklyó, béna ólom,

véresre botlik tegnapon a holnap.

Tudod-e még az utat, merre jöttünk?

Az életet, mely szertehullt mögöttünk?

A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?

S látod-e már, mint köti néma szájjal,

síró mosollyal, köddel és halállal

sarkantyúját az ifjú szerelem?

Válasz helyett

csak dúdolok:

la-la-la-la-la-la,

minek mondanám: soha már,

minek, hogy: valaha.

Hisz még magános sem vagyok,

la-la-la-la-la-la,

fúvom, isteni árvája, én,

s az isten madara.

Köd

Félj tőlem, leples álom. Nem álmodom soha.

A vedrem nem merül le, a kút vizére dermed,

ne lengesd, leples Álom, a lepletlen szerelmet,

a vágy kihullt kezemből s a köd felé zuhan.

Szállj véle, leples Álom, és barátkozz a méllyel,

hol egyformán vonaglik a tenger és a part,

mosakszik ifjú reggel a bimbók zöld levével,

szállj ködbe, leples Álom, és nézd meg, mit takar.

Hagyj engem, leples Álom. Az umbriai szentre

révül szemem, s a farkas tág torkát szóra nyitja,

de kút vizére dermed és nem merül a vedrem,

s ha mélyet érne is, nem húzná senki vissza.

Lengj innen, leples Álom. A végtelen kitárva.

Hogy mim volt, nem tudom már. De amim lesz, lerázom

magamról, mint a fecske, ha nedves lett a szárnya,

nem álmodom soha. Félj tőlem, leples Álom.

Páva, sziget, bokor

Nincs a kincsed. Jól elástad. Mélyre ástad. Félve ástad.

Ó be jó, hogy megtalálták, elrabolták, nincs veled.

Mid maradt meg? Szórd szemétre. Jön a szél és szertehordja,

elkavarja sárba, porba, osztja, fosztja, nem leled.

Kid maradt meg? Fogd marokra. Összeroppan gyönge torka,

egy sikoly, vagy egy sikoly sem – holtan meg sem ismered.

Lélek? Itt? Neked? Mi végre? Sárt hajítasz messzi égre,

fúrd fejed a messziségbe, állj magad és élj magad.

Híd, folyódra? Jobb a csolnak. Álmos fűzek ráhajolnak,

pödri örvény sárga sodra, megszeret és elragad.

Dobd az árba puszta melled. Volt világod és szerelmed?

Volt sziget és sárga bokra, s bokrok alján páva szólt?

Holt a páva, tört a szárnya, szigeted befúlt az árba,

mért taposnál régi sárba? Él az élő, holt a holt.

Futni még? A csúcsra jutni? Táncba állni, tőrbe bukni?

Lenge lángként hajladozni, hogyha rádlehel a vágy?

Nincs erőd. Ne is legyen már. Ingoványra mért üvegvár?

Üvegvárba tört harang mért? Mért legyen, ha nincs tovább?

Állj magad és élj magadba. Bámulj éjbe, virradatba,

és ha járják balga táncuk boldogok és ostobák,

hallgatózz az éjszakába. Valahol most gyújt a láva,

valahol most csóva lobban valakinek homlokán.

Mártsd az éjbe hűvös arcod. Nincs se harcod, se kudarcod,

s fújja-fújja messzi sípját puha száján a magány.

A fény lécei közt

Hintáját a holdhoz kötötte,

belendült az alvó szobába.

Ahogy megláttam, visszaléptem,

ő jött felém, én egyre hátra.

A fény lécében elbukott,

térdre esett.

Minden sarokhoz lehajolt,

valamit keresett.

Minden sarokhoz lehajolt.

Én mentem hátra, egyre hátra,

itt hagyta egyszer, erre volt,

minden sarokhoz lehajolt,

csak surrant, surrant a homályba.

Sehol se volt. Semmi se volt.

A fény lécében elbotolt.

Sirni kezdett, mint a madár,

ha valami torkához ér.

Sikoltva takartam az arcom:

megvakulok, olyan fehér.

Csak bolygott, bolygott, hátra-vissza.

Sikoltoztam a rémülettől.

Hajnal jött, fényével felitta.

Azóta itt jár minden éjjel,

s minden sarokhoz lehajol.

Leng-leng a szobában fehéren,

hátha meglelné valahol.

Letérdel minden zug elé.

Két nagy szeme ragyog. Ragyog.

Ha megtalálja: elviszi.

Ha megtalálja, meghalok.

Pontusi levelek

Első levél

Rendült a föld, feltört a füst,

a füst után eljött a pára.

Fordulj meg! Ez halott világ.

Nincs nappala, csak éjszakája.

Te élsz. Becsüld meg. Ára volt.

Velem fizettél érte, gyáva.

Ne hozd bűnbánó mécsesed

békíteni. Úgyis hiába.

Házat raknál? Nincs már kinek.

Árnyék után futsz: köd a lába.

Emlékeznél? Nem osztozom.

Enyém fénye, kálváriája.

Még ujjadat se márthatod

a multak szentséges tavába.

Gyertyát hiába gyújtogatsz

a fergeteges éjszakába.

Második levél

Hogy milyen a szobám?

...........................fény

...........................üvegén

...........................susog

...........................ciprusok

...........................szőnyeg

...........................szörnyek

...........................sikoly

...........................a por

...........................lámpa

...........................tátja

...........................húsom

Krisztus! Krisztus! Krisztusom! Krisztusom!

Harmadik levél

Az egyetlent, mi megmaradt,

nem adom a fagyott nyugalmat.

Beszéljek? Mért? A hulla hallgat,

nincs olyan telihold,

mely szóra bírja néma nyelvét;

nem ember már, csak televény,

s az nem sikolt,

buzgó gyökerek rég felitták

a hajdan kínját és szerelmét.

Fáradt vagyok gyűlölni is.

Mozdul az átok, visszabágyad.

De inteni még lesz erőm,

s mint vándorra a hegytetőn,

ha kendőt ráz a lenti tájnak,

nézz rám a távolságon át:

feléd lengetem válaszul

az iszonyatos éjszakákat.

Utolsó levél

Mindig csak alkonyatkor. Akkor.

Soha máskor, csak alkonyatkor

szólal meg az a dal.

Akkor. Mindig csak alkonyatkor.

Soha máskor, csak alkonyatkor.

Az a dal mit akar?

Már mindent odaadtam,

a kaput kinyitottam,

magam hívtam a gyilkost,

mit akar az a dal?

Még a kést is kifentem,

hogy könnyebben leszúrjon,

magam ástam a sírom.

Az a dal mit akar?

Az ikszedik epodosz

21 22

Vagy üldöző, vagy üldözött

Ne nézz utánam, míg megyek,

s bevágom talpamat

a megújuló reggelek

mocskába. Izmodat

tanítsd lazulni. Szétfeszít

energiád, akár

anyát a tej. Ez a világ

nem emlőidre vár.

Jönnél te is? Lök a szokás?

Nem hallod, a fogam

hogy csikorog, míg a napon

átharapom magam?

Szabad lettél. (Úgy, mint a vad:

ád bokrot a világ,

és ád vadászt is.) Átzuhantál

a tágszemű szitán.

Most nézheted, hogy más alatt

pörög már, nem alattad.

Elvettek tőled valamit?

Önmagad visszakaptad.

Vagy üldöző, vagy üldözött:

nem ismer mást e korszak.

Légy üldözött, hogy véredért,

ne vétkedért sikoltsak!

Az utódokhoz

Micsoda árvaság, hogy senki sincs,

ki hallgatná szavam. Süket a kortárs.

Egyházi dalt fú, vagy fülét tömi

féltében, mert megsebzi a sikoltás,

s úgysem segíthet rajtam vagy magán.

E század gyűrt ege alól a tág

időn keresztül másik századig

sikoltani: micsoda árvaság!

Magam vagyok. Szívemből az alázat,

ha volt benne, már cseppenként kicsorgott.

Hozzátok szól e vers, kik eltűnő

léptem nyomába hágtok majd, utódok.

Ám nem vagyok szelíd ős, ki az új sarj

reményén elmereng, könnyezve boldog;

csak szaggatom jövőtök szőttesét,

tág egetekre irígyen vicsorgok.

Iszonyú ős, én, magamat marom

meddő vágyamban. Titeket szabadság

dajkál. Míg írok, a könnyem csorog,

csak kételyt ismerek, csupán a rabság

tömör egét, csak rettegni tudok,

csak arra várni, hogy egyszer megölnek.

Azért szőtték a sejtek testemet,

hogy testemmel ismerjem meg a földet.

Miféle párna mákkal teli csücske

zsongít el, hogy ne érezzem veszendő

életemet? Alva is szúr a tüske,

alva is lázadok. Mennyire meddő!

Mert nektek minden vizek szabadok,

az én szomjam nem felejti a szám.

Eltikkadtam. E század megaszalt.

Csak sistergek önmagam parazsán.

Hogy majd a csontom összegyűjtitek,

hogy síromhoz úgy jártok, mint a kútra,

szép futásotok hozzám méritek,

ki sose futhattam, mert sírba hulltam,

nem vígasztal. Mért örülne a fa,

ha mézet ken, mely hajdan rajta nőtt,

más száján a gyümölcs? Reménytelen

és keserű vagyok, mint most a föld.

Menedék

Elengedem magam. A kényelmes betegség

megtart. Apadó testem alatt a talaj

végre szilárd.

A rosszullét állandó. Egyedüli

állandóság, mit megtűr a világ.

Milyen pihentető, hogy szűrve hozzák

az ételt meg a századot,

nem kell emésztenem,

ha nem tudok,

nem a vezércikk, a higany

szabja meg a napot.

Csak el ne hagyj, aggódom újra s újra,

betegség, el ne hagyj!

Amely bezár, olyan tág a szobám,

olyan szabad!

Ez az ágyhoz kötöttség

micsoda menedék,

hallom, de csak az ablakon át

a város ütemét,

látom, de csak az ablakon át

a fényeket,

míg járni nem tudok, a láz, az orvos

megvédenek.

Ki egykor ezt a verset olvasod

és most még sejt se vagy,

ki megkapsz mindent helyettünk, erős,

jókedvű fenevad,

hogy is tudnád megérteni

e sorokat,

e párnát, mely tüzel alattam,

mégis hűvösebb, mint a katlan,

mit érzek Európa alatt.

Kinek már álma sincs

Rólad, terólad. Míg erőm tart,

s a lopott pillanat

szabadsága szavakra bomlik,

megnyitja torkomat.

Ó, hadd kiáltsam messzire,

mi vagy nekem e súlyos ég alatt!

Talán utólszor. Mert a nappal

kiszopja csontjaimat,

mert ébren várom, a hegyen

hogy gázol át a virradat.

Kinek már álma sincs, meddig tart élete?

E test meddig lesz még erős?

Itt lassan-lassan minden ismeretlen,

csak a halál meg te vagy ismerős.

Hogy írjon verset, aki fél?

Hogy írjon verset, aki fáradt,

hogy írjon, aki nem remél,

ki úgy tölti az éjszakákat,

hogy mire új reggelre kél,

várja, valaki nekitámad?

Lásd, rólad írnék, s szüntelen

másról beszélek én,

világunk iszonyú vizében

gázol e költemény.

Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad

sorsunk keserű kortyait nyelem,

rémült testem meg tud pihenni

békítő testeden,

s az éjjel szörnyei között

lehelleted a védelem.

Milyen sötét van mindenütt!

Csak az ablakunk fénylik.

Csak dadogok. Szeretlek, annyira,

hogy még kivánok élni.

Vezess! Támaszd meg homlokom

szelíd homlokodon,

ha mint a részeg, dülöngőzve járok,

s kiáltozom.

Átláthatatlan, téli reggelek:

alig virrad, hogy munkába megyek;

csiszolja ifjú érdességemet

a város. Egyszer oly kerek leszek,

oly síma, mint a többi odalenn.

Őrizd lelkem épségét, szerelem!

Kivégzés

Bojtos farkát figyelte, mintha nem merne ránk sem

tekinteni. Fejébe egy kalapot nyomott

valaki. Ült a pajzson, karmában volt a zászló,

gubbasztottunk körötte, s a felkelő napot

lestük. Fázott a vállam. Estétől folyton ittunk.

A felfordult pohárból a bor ölembe csorgott.

A szandálom sarkával egy lyukat kalapáltam

a nedves útba. Csend volt, csak a kavics csikorgott.

(Mért őt s nem engem? Mindig kiemeltem

a Dicséret vizéből homlokom,

s a fényt figyeltem, mely piros cipőben

korcsolyázott a templomablakon,

merev derékkal, míg ő verte mellét

Szent Gertrud templomában, és a bűnt,

a sohse volt bűnt gyónta meg neked,

vergődve csontos kamasztérdein.)

A domb alján már ébredt a kaszárnya,

seprő lengett a kockakő felett,

veretes sarkán rendült a kapu,

váltották egymást álmos őrszemek.

Bróm. Mint a pezsgő, löki szénsavát.

Szétcsörrennek az üvegdarabok,

ahogy kiütöm a Péter kezéből

a poharat. Érezni akarok.

(Faluról jött, egy ormótlan cipőben,

maga csinálta, háromlábú széken

görnyedve, tátott szájjal fulladó

cipők között, az apja műhelyében.

Minden őse falusi temetőben

porlasztja csontját a zsálya alatt,

s gerendás mennyezet s mező fagyott szemére,

nem felhámlott beton és szürke tűzfalak.)

Esett az éjjel. Anna részegen

guggol s dagaszt. Csupa víz a homok.

Valaki számba dug egy cigarettát.

A gyufa nem gyúl. Nyirkos a doboz.

Aztán kirobban oldalán a láng,

tartom a szálat, míg körmömre ég,

hadd nyalja nyelve dermedt húsomat,

melegítsen. Ez még nem az a fény.

(Mit sikoltsak helyetted? A kötél

ráfonódik nyakadra, melyet gyerekkarom

ölelt át, míg cipeltél, lógott törött bokám,

kettőnk súlya alatt a hegyi utakon

nehézkesen cuppant lábad az őszi sárban,

tested biztos melege, mint burok

borult reám, borítva didergő bőrömet,

míg átfogtam nyakad. Segítség! Gyilkosok!)

Nikotin marta fel szemünket. Öt muzulmán

egyszerre vettük észre, kelet felé forogva.

A toronygombra ömlött, mintha megdöfte volna

a villámhárító, s most az égből csorogna.

Egy madártoll elém hullt. Felvettem. Rágni kezdtem.

A kaput, lenn, becsukták. Mint meglökött vakok,

Péter inogni kezdett. Elkaptam a kezét.

A hegy az égre lökte az újszülött napot.

Epitaphium

Merre tűntél, hogy megöltek?

Köd utánad, köd előtted,

üres sírod görbe hátán

csönd űl, mentaillatú.

Reng a fű, a fény elönti,

zöld hajával szél legyinti.

Szélben járni úgy szerettél.

Visszanézel, hogyha fú?

Hol talállak? Hol a lépted?

Hova dobták nevetésed?

Szép szavaid hol gurulnak,

melyik végetlen úton?

Köd előtted, köd utánad,

piros felhő lepi vállad,

bokor sarjadt homlokodról,

éltél-e hát, nem tudom.

Eldobom

Eldobom, ne kapj utána. Fujja szél, foszlassa pára,

egy legyen alvó ködökkel, ismeretlen és rokon.

Légy süket, hogy fel ne költsön, gőgösen hallgatva, bölcsen,

minden élőnél erősebb – nincs hágcsó a tornyokon.

Hadd sikoltson, árnyba gördül. Fel ne ébredj, álljon őrül

végesség és végtelenség, kőrisfák és cipruszok.

Fuss előle, füst a korlát. Lengessék sötét vitorlád

tengered fehér vizéből visszazengő himnuszok.

Eldobom, mert összeéget. Eldobom, üldözve téged,

gyáva gyásszal marva újra érhetetlen szellemed.

Vad lilában, dúlt aranyban, tömjénfüstben és harangban

öntök vége-nincs vizekbe mézet és bort és tejet.

Eldobom, dobd vissza gőggel. Vívok végetlen idővel,

bamba kín mézébe fúltan tapadok az életen.

Fel ne oldozz: itt maradtam. Meg ne láss: nem ezt fogadtam,

vak tükör kormos szerelmem s gyöngyszínű a végtelen.

Gyertyacsonk, halotti pompa, cifra játék, törd atomra,

ferde fáklya sárga fénye – gyűlöllek, mert gyűlölöd.

Tengerekbe hull a hangom, húzom nyelvetlen harangom,

elhajítom, vesse vissza hághatatlan tűzköröd.

Holt tengerészek bordaívei

Szeretted kínnal, gőgösen, vigyázva,

s hogy egybemosták a heggyel a völgyet

lomha folyók, odadobtad a földnek

kéretlenül, valami hetyke gyászban.

Már nem felelsz, ha rádzúgnak a tölgyek

s a nedves szél gallyuk szívedre rázza,

egyforma lett a parlag és barázda,

magadba bámulsz s azt hiszed: megölted.

De hűlt arcod füröszti új alázat:

azt gondolod, megölted. S újra lázad,

füstölnek távol mécsei megint,

s emlékek lengnek át, mint mélyben roppant

piros halak, ha átlengnek rajokban

holt tengerészek bordaívein.

Nem idill ez

Tovább, előre, gally között!

Botlom az avaron.

A tisztáson arcra borulok,

tapadok a vadon

testéhez, gyökerek közé

fúvom lélekzetem,

bújnám, bogár, a föld alá,

titkos ösvényeken.

Jaj, nem idill ez! Nem patakot

keresek én,

kötni violakoszorút

híves fején,

vidulni zengő torkokon,

szárny hussanó neszén;

csörög mögöttem az avar,

nyomomban a veszély.

Anyám, ki rejted a vadat,

s a halak pikkelyét,

takarj be, hadd kerülöm el

párás lehelletét!

Segíts meg, anyám, rengeteg!

Ha megleli nyomom,

átrág iszonyú fogsora

a csontomon.

Mimikrit, mint az állatnak, odut,

vagy micsoda nyomból igyak,

hogy megváltsam ember mivoltom,

s élhessek, mint a vad?

Lendítsenek könnyű paták,

s a legelő hegyek

eresszék szomjas szájamig

megbékélt tőgyüket.

Arcom a földön. Nem látom, csak érzem

a fellegeket.

Csak érzem, koppan a lassú eső,

a jövendő megered.

Milyen magas a fű! Ruhám

se villan. Színesebb a rét.

Ó, ittmaradni, így! Míg csontomat

összegyűjti egy másik nemzedék!

Könyörgés

Felelj neki! Én nem tudok felelni.

Mint az utas, ténfergek e talányos,

idegen város tornyai között,

eltévedtem hazámban, és a kő,

melyre pihenni ültem, ismeretlen,

csak keménysége ismerős. Felelj te,

te csak tudod, hisz öregebb vagy nálam,

magasabb is, átléped a hegyet:

egyet nézel, s a szakállas ereszt

megkopasztják az újszülött szelek,

hánykolódik a haltestű folyó,

s habbal takarja pikkelyes gerincét,

kettőt nézel, s a fű kis kardjai

kiröpülnek a föld alól, s a fény

szisszen, ahogy hegyük megmetszi talpát;

hármat nézel, s a föld öreg fején

felkéklik az évelő koszorú:

a márciusi aequinoctium.

Felelj neki. Én nem tudok felelni.

Valaha azt hittem: az ágy az ágy,

a ház az ház, és az ország az ország,

most ágy meg ház meg ország meg világ, –

jaj, Isten, Isten, Isten, Istenem!

Felelj neki! Valaha kinevettem

őseim mesterét, a genfi szentet,

mert azt mondta, születésem előtt

eldöntötték: mi vár. Az üdvözülés,

vagy kárhozat. Születésem előtt?

Holtom után? S ezt ki döntötte el,

mi most jutott nekünk, a földi létben,

az elsődleges, pucér szenvedést?

Most, mikor már nem vagyok fiatal,

s gondolataim oly visszhangosak,

mint régi utcák, visszacseng a szó,

a kacagás, amely belézuhant

a múltba, újra felveti a víz,

s egyre zavartabb vagyok, hogy öregszem,

mert ágy, ház, ország, Calvinus, – felelj,

hisz te szabad vagy és messzire látsz,

s ha újra eljössz, minden évben eljössz,

tán tudsz valami titkot, amitől

erős maradsz, megnézni a világot,

s megőrizni a gyönyörű mosolyt

szigorú szádon; bimbókat fakasztasz

az ágakon, megnyitod a csízek

kis torkát, eljössz, s nem undorodol

tőlünk. Talán hiszel valamiben,

mi eljövendő, és mit nem tudunk még.

Mit látok én? Akit nap sosem ér,

csak káprádzik a fénytől. Hallgatok.

Talán nem is köd, csak felleg. Elúszik,

ha megvillantod fényes pallosod.

Mondd meg neki: nem születtünk hiába,

felelj helyettem, szentséges tavasz,

ha én már nem bírom kimondani!

Maradj a partokon

Ne szisszenj, ha véred csorog,

titkold a szenvedést.

Ha észreveszem, hogy talált,

megforgatom a kést

emlékül. Irgalmazzak, én?

Neked, aki kivégzel?

Fagyott vérem is felbuzog,

ha majd hullámra nézel.

Magam számára sem tudom,

mi az az irgalom,

gályán ringott az ősapám

olasz hullámokon.

Csak engesztelj, csak védekezz,

én meg nem hallgatom!

Indul a gályám. Ints felé,

s maradj a partokon.

Ha meglelted a magadét

Te, aki bőtőgyű hegyeket,

idegen egeket álmodol,

s a csúcson, ahol mindig fúj a szél,

egy házat valahol,

és idegen tavakat, jó szagokat,

jó szavakat,

ideges vonatot, amely valami parton

zakatol,

ébredj fel! Nem hallod magad?

Álmodban zokogol.

Álmodban azt kérded: Meddig? Mikor? Ébredj fel s válaszolj:

valamikor,

ha te már nem te vagy,

csak a csont, csak a por.

Nemcsak gonosz és eszelős

szigorú is ez a világ:

tigris hátán a karcsú csíkok

iszonyú kategóriák.

Te meglelted a magadét,

mit vergődöl hát, buta hal?

Mit bizonygatod: nem vagy még öreg,

és nem lehettél fiatal,

hogy csak füst voltál, imbolyogtál,

láng voltál, nem lobogtál,

kormoztál, összerogytál,

a földön fodorodtál,

így éltél esztelen.

Mért élnél hasztalan?

Gyertya se lobog már,

mikor csak hamva van.

Isten és istenek, állatok, emberek,

fák és füvek!

Hiszen én nem magamat óvtam,

hanem az ütemet!

Minek ütöttek-vertek annyira,

hogy elpattanok most, mint az üveg?

A mindenség is szoros volt nekem.

Most tág lesz egy üreg.

Tanár

Még az Isten is megsokallná,

ha terhem terhe volna,

s megrokkanna, míg hajnal s este közt

szüntelen csak loholna.

Gyalul a munka, húsom elapad,

testem csak bőr meg ín;

szelídül dühöm, ha tapogatom

kiálló csontjaim.

Csak öljetek meg! Hogy várom a percet,

mikor hagytok végre nyugodni!

Annyiszor s annyit iszonyodtam,

hogy iszonyodom már iszonyodni.

Ha fekhetem, és nem gyötörnek,

legalább alhatom.

Elvállalom én már a földet,

van előnye a temetőnek:

a sírhalom.

Csak öljetek meg, hisz zúgó fülem

nem hallja már, mi a rím,

nincs pánt körötte, széthullik a sor,

ideges ütemeim

botladoznak, mint kimerült bokám,

s a gondolat

hiába villan bennem, mint a hal

a víz alatt,

nincsen erőm, hogy visszafogjam:

elengedem.

Mért éljek, ha nem úszhatom a széllel,

mert a gondok közt elmerül fejem,

ha éj az éj, nem csillagkalapáló,

szemfehérig kormos kovács,

ha nem tágítja révedő szemem,

s elhagy a hűtlen látomás?

Azért lettem, mert tudok valamit.

Iszonyú szavakat!

Szét kellene kiáltanom,

míg füled beszakad.

Üzentek velem valamit,

s nem volt szabad kimondani.

Könnyebb a hallgatásnál

a földbe omlani.

A kéményseprő kéményt tisztogat,

a sírásó ássa a sírokat,

gyógyít az orvos és ítél a biró,

dagaszt a pék, a tolvaj fosztogat, –

nem mondom már magamnak: védd magad!

Mért éljen az író, aki nem író?

Bombázás után

Újév. Üres a serpenyő,

már megmértem a régit.

365 napot

bukdácsolt lábam végig.

Úgy bámulom, hogy még vagyok,

nem öltek meg, s nem öltem;

dúdolok, biztatom magam:

„Várj csak sorodra szépen!”

Farkas szaglászik nyomomon,

éjente az üvöltöz.

Kihez van igazán közöm?

A sírom tátó földhöz.

Olyan sokat beszél a múlt,

úgy hallgat a jövendő.

Költő vagyok? Istennyilát!

Beteg vagyok és meddő.

Az éjjel megrengett a föld,

meglóbálta a házat,

tán torkáig öklendezett

e kozmikus gyalázat.

Kinyílt a szekrény ajtaja.

Mi nyílik ki előttem?

Lesz-e számomra nyugalom

a földön vagy a földben?

Ne is legyen. Ha lenne is,

repessze szét a vád

az álnokul engesztelő

szemérmes kopjafát.

Ki elsirat, – mert elsirat! –

tán épp, ki számra vert,

úgy engesztelje árnyamat,

hogy az árny nem felejt.

Mert éltem, és hiába volt,

odaadtak a sírnak.

Szeress, ha van hozzá erőd,

és ha tüdőd kibírja

a hőséget, mit indulat

és test egyként parázslik!

Szeress. Tetőled eltűröm.

Szerethetsz mindhalálig.

Évfordulóra

Napló

Aztán minden rés összezárult,

nem vezetett már sehová út,

esténként úgy jártunk haza,

mint csatából a katona,

a homlokunkon egy vágással,

és nem enyhültünk, csak egymással.

Az ifjúság ledobta nyergünk,

kapált, eltépte fékét, eltűnt,

barátaink sorsunkra hagytak,

pecsenyéjük után szaladtak,

feketén nézett, mint a tinta,

látszott, hogy meggyűlölt Katinka.

Csak tengtünk-lengtünk, mint az emlék,

bosszankodtunk, ha jött egy vendég,

velőnket a munka kiszopta,

rá-ránéztünk egymásra lopva,

vajon a másik észrevette,

hogy ez se sikerült, meg az se?

Se hír, se jó szó, se jövendő,

már az egészség is veszendő,

a remény szép szemét lehunyta,

lezuhantunk, vödör a kútba,

a kor iszonyú fenekére,

s már fel se leskődtünk a fényre.

Ketten

Idegen arcok, idegen szavak?

Minden csak undorít.

Hátra sunyjuk fejünk, mint a vadak,

az emberi világba

nincs vissza híd.

Taszít mindenféle viszonylat,

elolvadt az erőnk,

csecsére nőttünk az iszonynak,

iszonyú csecsemők.

Program

Rám nézz, ne hátra! Össze ne keresd,

ami szertehullt, odalett!

Ne sírj, majd sírnak helyettünk az

érzékeny fellegek.

Kemény légy, mint a jogtalanság,

vágj, mint a sás,

ne sírj! Kisérjen, mint az eb,

a hallgatás.

Úgy hallgass, mint aki szerelmes,

részegen, józanul,

úgy hallgass, mint aki utódra vágyik

s egy másik testbe hull.

A hallgatás. Az tartson össze,

ha minden meglazul.

Végrendelet

Te egyedüli, aki sose bántott,

te temess el,

ha a gyilkos idő

megbír e testtel.

Te mondd el helyettem,

mekkorát tévedtem,

mikor megszülettem,

mikor ember lettem,

nem vérivó farkas

sovány rengetegben;

te mondd el helyettem,

egyszer nem tévedtem,

egyszer nem vétettem,

amikor ágyamat

szíveden vetettem.

Az ikszedik epodosz

Hallgass! Ez a hegy nem Soracte,

bárhogy villantja a telet,

s nem szabin farkas az a farkas, aki

szaglássza énekedet.

Nem véd meg már a vers, hiába

verdesi oldaladat;

ki ne engedd, pásztori költő,

a nyájadat!

Karám a csend. Rideg karám.

Tityrus, ott maradj!

Hallgass! Ne tapsolj, gőgicsélj,

míg sírnod nem szabad.

Mit vétettél? Kinek? Mikor?

Semmikor, senkinek.

Ne fúdd, míg el nem ismerik,

ártatlan éneked.

S ha meg nem éred, akkor is.

(Ó, hány nem éri meg!)

Feküdj a holt juhok között,

a halál nem hideg.

Engedd, Tityrus, húsodat.

A szorgos hangyahad

meg-megriad, míg őröli

szigorú álmodat.

Hidd, lesz utód, ki szétkiáltja,

mi benned mondatlan marad,

s engeszteli, pásztori költő,

megsértett árnyadat.

Kerékenjáró, izmos barmait

legelteti,

s míg a lombos béke alatt

benzint legelnek gépei,

elejtett furulyádat

szájához emeli.

Bárány

53 54

Nyíl

Állok, mint otthon áll a rémült

Ispotály, melynek nincs a tornya,

s nézi a hajdú falvakat:

a vihar melyikbe sodorta.

Ki lerontotta csillagom,

várom, az Idő újra lépjen

velem: építsen, hogyha kellek,

vagy döntse el falam egészen.

Valami óriás vadász

belőtt engem – nyilát – a korba,

beléforradtam, egy a vér,

mit dúlt atomjai sodornak,

az enyémmel. Nagy homlokán

rezgek, ha lép, s ha csapda várja,

kettőnk alatt olvad a fű,

s együtt zuhanunk a homályba.

Koponyát, násfát, korcsolyákat

A domb aljába térdepeltem,

ott áskáltam félnapon át.

Leltem násfát, útfélre löktem,

görgettem meszes koponyát,

mint hős, a nagy tragédiában,

térdepeltem a domb porában,

mely csúffátette, mint valódi

púp az alföldi metropolist,

s a temetővel volt határos.

(Azóta széthordta a város.)

Kötöttem szárnyas korcsolyákat,

mert tó is volt a domb alatt,

– az aljáig húsz centiméter! –

ha ott fogott az alkonyat,

röptükben árnyukkal takartak

hazatérő, baráti varjak,

én meg, a piros ég felettem,

az estét friss vállamra vettem,

s kik a mélyben alusznak ottan,

a hajdúknak táncot kopogtam.

Tavasszal kibuggyant a ríbesz

a rácson át: serkedt, aláhullt.

Szent Anna barokk templomában

csillagfüzér hozta a májust.

Ha a harang hívta az estét,

a szent mind összevonta leplét

magán féltében, mert haraggal

megkonduló, kuruc haranggal

mordult rájuk, ha jött az óra,

a dölyfös, kálvinista Róma.

A piacon sült szag. Perec

roppan mohó fogak alatt,

ponyvák alatt mézes huszárok,

mázos cserepek alszanak.

Mészárosok, piros kötényben,

motoznak marhák belsejében:

haruspexek. Csak ímmel-ámmal

törődnek a vevő bajával;

mind önfényétől vaksi pap:

a szertartás a fontosabb.

Koponyát, násfát, korcsolyákat,

a ríbesz bomló ágait,

a frissensült perec szagát,

vonuló varjak árnyait,

vérfoltot mészáros kötényén,

harangot, mellyel küzd a tömjén,

mint kincseket, mikkel imádták

a kisdedet hajdan-királyok,

mint kardot, megadás jelét,

lehullatom lábad elé.

Ma még enyém egészen

Ma még enyém egészen,

mint könny a pilla szélén,

köd és álom takarja,

s a titkokon lakat.

Mint magzatot borítja

az emlék gyönge burka,

beszélni nem tanult még,

gőgös és hallgatag.

Ma még enyém, de holnap

a rímek ráomolnak,

a hangok szertehordják

száz szomjas szájon át,

csengős bokák kerengve

megpörgetik ütemre,

a fátyla földre zizzen,

feltárja homlokát.

Hogy titkolnám, ha hagyna,

takarnám önmagamba,

ne tudjam én se, hogy van,

ne tudja senki se;

szemembe ül, kibámul,

részt kíván a világból,

ott villódzik szavamban

játékos szelleme.

A börtönét kitárja,

megvillan gyenge szárnya,

ma még enyém, de holnap

elnyeli a világ,

és ki magában óvja,

én leszek árulója,

dicsekvő, balga szókkal,

remegő rímen át.

Válasz egy régi bölcsődalra

Fagy a szó és fogy a szó. Árnyba fúl a mécses.

Füstbe hull és széttörik régi nevetése.

Fényt halászik, éveket, vet az óra hálót,

perc fakítja két szemét, soha meg nem álló.

Minden tarka szétomol, fekete takarja,

búvik pelyhes virradat fekete avarba,

teszi nyergét, jön az est, koppan már a patkó,

oltja holdas homlokát hamvas alkonyatkor,

könnyű testét engedi rendülő habokra,

ég meséi erdején sárga csipkebokra.

Hull kezéből, ami volt, elmarad mögötte,

fut előle, ami lesz, tejszínű ködökbe.

Zengjetek fel, vad hegyek, melyeken barangolt,

hasadj szóra, néma száj, hallja még a hangot,

zárulj, hétszer-hét kapu, várd meg, gyönge lába:

eldobom az éneket harmatos nyomába.

Szemébe tűnt határok,

piros vizek csobognak,

a kútkáván galambok,

egy bíbor gömb forog,

a végtelenbe markol,

puhán szorítja szárnyát,

hajtják a könnyű álmot

bibliás pásztorok.

Az éhség nyitja száját,

itatja égi csésze,

kerek tükörbe mártja,

fürdik az ifjú nap;

reng tejben és pehelyben,

s köréje szürke tollak,

lángfarkú, lila bolygók

és gyöngyök hullanak.

***

Áll a kapun. Gyönyörű keze lengeti egyre a lámpát.

Nagy szeme eltágul. Áll a kapun, kifigyel.

Álmok sűrű mézében lélegzik a város,

dermedt gúzsban, akár sárga gubóban a báb.

Tartja a csöndet a nagytemplom két csillaga vállán,

égnéző teteje süllyed a súlya alatt.

Borzad a fákon a gally, a kavics legurul, fut a gyermek,

hurkot vet kusza árny röpke bokája köré.

Dől a sarok, nekihull, a szemében verdes a lelke,

s átcsorran tükörén távoli lámpasugár.

Majd ha a kék violák a szememre ejtik az árnyuk,

s megrogy a térdem, ahogy botlom a végtelenen,

állsz a kapun odafenn, szemed eltágul kifigyelve,

és gyönyörű kezeden leng a sötétben a hold.

Sohasem

Én nem akartam sohasem.

Nekem nem olvadt ereszem,

ha március jött, s szerteszét

tördelte a szomszéd jegét.

Én nem akartam emberi

sorssal, mint hinta, lengeni

mélyből magasba s újra le;

tengerbe vágytam szüntelen:

fövénybe fúrni hátamat,

hallgatni, mint a nagy halak,

és nem bukni a fénybe fel,

és nem követni éneket,

ha lengenek a fátyolok,

ha zengenek a távolok.

Én nem akartam sohasem,

s most olvadt testtel, részegen

sodorsz sodroddal, szerelem.

Látsz ismeretlen szívemig,

forgatod fénylő csontjaim,

pörgeted súlyos súlyomat,

mosdatsz magadban, áradat,

szemem kútjába fényeket

dobsz, nyelvemre beszédeket.

Én nem akartam, szerelem,

szájadból inni sohasem,

s most tikkadt szájjal keresem

hűvös szád ízét, szerelem.

Sósszagú, zúgó felszínen

lebegve – néha – a vízen

lefele fordul a szemem,

s a némaságom keresem,

mely lenn maradt a víz alatt,

őrzik szigorú kardhalak,

s körötte hunyt szemű csigák

s fehér korallok alszanak.

Hogy az élőkhöz tartozol

Valaki mellkasodba nyúlt,

ereid megkötötte,

érezted szúró csontjait,

ahogy térdel fölötted.

Tépni próbáltad a kezét,

mely benned motozott,

s az olvadó világ felé

kapkodott sikolyod.

Körülhasalt sok megriadt

ösztönöd, mint az eb,

a himbálódzó levegőt

fejted torkod felett

üres tüdődbe, azzal a

kezeddel, mely minap

sírjukból ásta volna ki

a halottaidat,

s a földöntúli kapukat

döngette. Hogy lapultál,

mikor benéztek házadon,

kiket annyiszor hívtál;

eloltogattad fényeid,

takarjon a sötét,

arcod elébe vontad az

altatók függönyét.

Nem látszott hűtlen homlokod,

te sem láttad magad,

míg tartották lélegzeted

porok és kanalak.

Tágult a rés. Tenger mosott

át bordáid között,

s halottaidat elcsaholták

a táncos ösztönök.

Tömlős tüdődbe oxigén

patakzik orrodon.

Hol mutatod fel kincsedet,

micsoda partokon?

Ki vígan lábad új nyomán,

ki méri léptedet?

Miféle oázis felé

viszi tömlőidet

tevéd? S ha porba hajtja térdét,

ki lesz, aki fogad?

Ki tartja fel a nap felé

a gyógyulásodat?

Milyen fedél takarja majd

békült lélegzeted,

s hogy az élőkhöz tartozol,

ki mondja meg neked?

Ifi istennő

Vagyok, mint kozmosz, gömbölyű,

és bársonyos testem körül

zsolozsmáznak, míg hallgatok,

hegyesszakállú, vén papok.

Szememben, mélyzöld víz alatt,

fel-felveti arcát a nap,

itatja tőgyén sárga hold

örökké szomjas szájamat.

Imádj! Simítsa lágy kezed

megborzongó gerincemet,

imádj, s rádfénylik foszforos

tekintetem, és tűzpiros

torkom, mint üst a láng felett,

kezd véghetetlen éneket,

zenévé bontom hangomat,

behúzom sarlós karmomat.

Vagyok istenség, végtelen,

borostyánszínű éjjelen

fülem figyelve felmered,

őrzöm a földet és eget,

és lusta gőggel hallgatom,

hogy zengi messzi himnuszom

a forduló égbolt felé

hegyesszakállú, sok papom.

Ujjgyakorlat egy elbeszélő költeményhez

Nem hívtalak, te jöttél. Nem küzdök ellened,

csak átbocsátalak magamon, mint az ablak –

meredve közted s a világ között –

átengedi a fényt. Én elfogadlak,

de nem tudlak segítni. Te tudod,

elvállalhatsz-e annak, aki lettem;

nyomokkal, fáradt fejem kocsonyáján:

ősmadár léptei, évezredes fövenyben.

Ne hagyj el, mérleges Szűz, csukottszemű Igazság,

te egyetlen, akihez hű voltam s akinek

ruhájával itattam gyöngyöző homlokom,

ha nyirkos lett rajta az undor s rémület.

S te, akit űztem egyre, amíg agyam kitárta

az adatok felé rejtelmes labirintjét,

szíva – vizet homok – a változó világot,

száműzött feledés, költözz szívembe ismét!

Az ég valószerűtlen, szinte díszlet,

vagy mintha minden pontján a világnak

új Messiás születnék, sárga gömbök

és füzéres ezüstgolyók cikáznak.

Játék? (Ki játszik itt?) Hintál a pince.

Por hull reám. Úgy élem, mint az álmot.

Bennem a kép, máris rajtam kívül,

határolatlan és mégis határolt.

A sarki fűszeres áruja széthullt,

cigarettapapírban gázolok.

Feldőlt a kékítő, ibolyaszín

a kockacukor s a konzervdoboz.

Patkány motoz a hulladék között,

a farka mintha gyík volna, oson

külön mögötte barna pikkelyén,

s lekorcsolyázik a kanálison.

Vihar van. A tetőn becsorog az eső,

csepp csepp után kopog az íróasztalon.

Falépcső nyög alattunk, rozsdás a két vödör,

vizet öntök a vízbe a padlásablakon.

Faggyút metél a késem. Egy tehenet lelőttek.

Mécset öntök, dobozba. A kezem összeég.

Anyám, báli ruhában. Az ablakot befoldom

nagy képe üvegével. Csak néz rám, ő s a kép.

A csengő szól. A hang felbuggyan, mint a víz,

testemben hömpölyög, elárad szerteszét.

A talpam gömbölyű lesz, a föld indul alattam,

a dobhártyám rezegve jelenti a veszélyt.

(Ó csengő! Friss kenyérszag. Küldönc. Újság. Barátok.

Tej, langyos reggelen. Orvos. Hozzák a postát.)

Az arcom rázuhan egy sánta pincepadra,

s szégyenemben üvöltve siratom Európát.

Ó, hinta, végtelen, kinek nem súly a súlyom,

pedig ott leng velem a tűzér, kit legyek

leptek kapunkba zölden, éhenpusztult öcsém,

a füstuszályú gép, mely felrobbant a hegyen,

ki rengetsz, sohsem érve sem földhöz, sem az égig,

csak súrolva a szárnyad a kettős peremen,

míg mélység és magasság között szédülve lengek,

légy türelmes szívemhez, nem hívott szerelem.

Dal az apámról

A világ harminc lépés,

ott végződik a föld,

ahol a kertnek vége,

a kapuja előtt.

Mi túlmaradt a kerten,

rég beszőtte a pók,

a múltat és a várost,

és minden kinnlakót.

A lépte egyre lassabb,

kísérik évszakok;

feléje sárga almát

hatvanhét ősz dobott.

Csak a kerttel beszélget,

a kertet ismeri,

az újszülött palánták

felelgetnek neki.

Ha majd ajkát elejtik

a hűtelen szavak,

elfoszló szája szélén

kihajt egy gyönge mag,

kedvének víg pirosát

a szélbe lengeti,

oltani hosszú szomját

majd vizet visz neki.

Én meg állok felette,

rímek, varázsdobok

hangos verője, némán,

s egy mentát morzsolok,

és míg zöld illatába

bemártom fejemet,

felém nyúl és megérint

jószagú tenyere.

Sziget vagy állat

Sziget vagy-e, mit elmosott az űr

az ősanyagtól, kerek lett határa,

de tag maradt különszakadva is

egy kozmoszbeli Polinéziában?

A változás gyalulja sarkaid,

de vállat vonsz, nevetsz, kérged kiállja?

Forgásodat csak műszer higgye el,

mint kengyelbe, úgy hágsz a fizikára?

Vagy csak sebed gyógyítod mozdulatlan,

kipihened, hogy kergetett a század,

s hogy gyűjthess új futáshoz új erőt,

mocsárba dőltél, meghajszolt vadállat?

De majd letépsz, mint bogáncsot, magadról

várost, vetést, mit csak pihenve tűrtél,

hogy könnyíthesd iramló testedet,

ha a vadász újból megfújja kürtjét?

Átléphetem magam. Téged soha.

A történelem rajtad nyírja nyájam:

a juhok hullanak, de ellenek,

s tető után béget mind, ha karámja

bedőlt. S ha újból lépném az alapját,

ha újra felrakom falát?

Megtűröd hátadon? Sziget vagy állat,

mi vagy, anyám, Világ?

Formátlanul

A szók szövetjét feltépem körömmel,

a rím ma botlik, ferdül és süket,

az égre szórom – pukkanó rakéták –

és gőggel nézem messzi fényüket.

Ütem ütemre roskad, szétfolyik.

A forma robban. Mosd szét, Végtelen.

Eddig siklottál, balga gyík, s a nyelved

enyvén tapadt az álnok szerelem.

Alázatos fejemre rázuhan

irtózatos súlyával az öröm.

A vers elindul, felbukom bele,

és térdelek narancsszín délkörön.

Mint bibliás nép, jámbor remete,

csak dadogok az égre egyedül,

gyámoltalan szentségben, együgyűn,

mezítelenül és rímtelenül.

Mozdulna s ellenáll

csontjaim erdeje,

csontok közt szunnyadoz,

ne hívd a lelkemet.

Ringatják tengerek,

altatják énekek,

legelnek álmai

visszhangos réteken.

Szádat a szám felett

hintálja bódulat,

kutatod lelkemet

pirosló hús alatt.

Feltéped izmomat,

lehántod bőrömet,

hús van a bőr alatt,

elrejti lelkemet.

Széljárta völgyeket

mosdatnak záporok,

utas az utakon

záporban vándorol.

Záporok utakon

patakká hullanak,

patakba bámulok,

beejtem arcomat.

Széthullnak csontjaim,

testedre rárogyok,

s ellopják lelkemet

szomorú angyalok.

Holtat ki ébreszt

Mert hogyha játszom, az se játék:

a csecsemőnek nincs szava.

Értsd meg játékos rebbenésem,

az én szavam még mozdulat.

Egy síkban látok, újszülött,

nincs meg minden dimenzióm,

félek az idegen zajoktól

s a hold után kapaszkodom.

Óvj és szeress: csonthéj magot,

még meg kell szoknom, hogy vagyok,

hogy bőröm ad csak meleget,

nem az anyaméh körüle.

Takarj magadba és magaddal,

légy láthatatlan, mint az angyal,

s mint az Isten, mindig velem:

világítsd kusza éjjelem.

Most újszülött még, egyszer gyermek,

és egyszer felnőtt is leszek,

terítsd felém szilárd szerelmed:

még ismeretlen, bánt a nap.

S ha majd növök, fogadj el engem,

meg ne tagadd a vágyadat,

hadd vessek ágyat a szívedben,

fogd össze, pánt, bordáimat.

Holtat ki ébreszt, holtra lel.

Ha élővé csókolta fel,

támassza rezzenő bokáit,

s adjon elébe utakat!

Pentaton

Kagylókését a bennszülött

a sziklák közt feni.

Mi rajtam a civilizáció?

Több, mint az ingem, amely elfedi

a mellemet? A bölcs agyamba írt,

elkuszálta a hibátlan sötétet,

a világos most elfed, mint a köd.

Mint falusi kerítés lécein

tótágas-korsók, tehetetlen

merednek felnyársalva bennem

az ösztönök.

Minden hazugság. Fulladok bele.

Egyetlenegy igaz: az ölelésünk.

Az örvény mélyén elsüllyed a szó,

igaz s hazug egy percre összebékül.

A némaság az egyetlen beszéd,

amelyre nem gyanakszol s nem gyanakszom,

máskép a kétség nyalja talpát,

s fényeket gyújt szemén,

hogy éjjel is saját lángján virrasszon.

A nem kérdezett kérdés parazsát

szorítja tenyerem.

Ki láthat át a koponyádon,

hol csontba ágyazva a felelet?

Higgyek neked? Nem is kérdeztelek.

Két éle van, s a penge meztelen,

ha hozzányúlok, hull a vér.

Irgalmas szó, hullj ki a száján,

nyugalmamért.

Megállni? Nem. Ha újra menni kell,

ki ad erőt, ha lépünk?

Az izmaink nem állók izmai.

Csak futni tud és elzuhanni

a nemzedékünk.

S most Senecára gondolok,

hogy eres lábát orvosok

felnyitották, meg kellett halnia.

Ezüstkor és Sztoa.

És csolnakra is gondolok, szigetre,

és nem tudom, miért, de barna záporokban

a Böcklin lova jár.

Szeretjük egymást. Félvállról, zavartan,

kimondjuk néha már.

Bárány

Mint jelmezbálban, maszk borított,

s mint bennszülött nőt fűkötény,

jód lepte el a lágy fehéret

hasam hullámzó felszinén.

Egy lámpát bámultam felettem

hunyorogva és szomjasan,

az éter elfutotta számat,

és jéghideg lett a fogam.

Előbb olyan volt, mint a pezsgő.

Kacagtam. Szúrt az orromon.

Aztán jött egy hintáló felhő,

befolyt a síkos asztalon,

s én fulladva, nyitott torokkal

kitárultam felé egészen:

ájuldozó, szomjas Io

egy láthatatlan ölelésben.

Szij volt csuklómon és bokámon,

s mint őrházat a gyorsvonat,

gördülve csattogó keréken

magamhagyott az öntudat.

Számokba kapaszkodtam gyáván,

de megcsúfolt a végtelen,

kút ásított, belézuhantam,

és elhallgattam hirtelen.

Elhallgattam, és jött a csend,

tarkómra hullt, mint egy ütés,

pörgette arany karikáit

pillám mögött a szédülés.

Távol magamtól, könnyű kézzel

hajítottam a földgolyót,

útálkozón és émelyedve.

Aztán mindennek vége volt.

Alvó szemembe ült a morfin,

széttágította kereken.

Nem tudtam, de oly tiszta voltam,

ártatlan, mint a gyerekek.

Láttam egy bárányt, bégetett,

mögéje álltam és tereltem

valami itató felé,

mezítelen és énekelve.

De jött az éj, és visszahozta

az időt, s ez már újra fájt.

Megszúrt a nézés, és a hang,

a suttogás is kiabált.

Nehézszagú, sűrű kötés

takarta testem tépett húsát,

és mint az árvíz, ellepett

a tanácstalan szomorúság.

Éltem, és tudtam is, hogy élek.

Kút meg bárány eltűnt a köddel,

én hátonfekve, mint bogár,

csápoltam kusza ösztönökkel

pohár felé, hangok felé,

száraz nyelvvel és könnyesen.

A falról zöld üveg mögül

tüzelt felém a macskaszem.

Huszonnyolcszor huszonnégy óra,

és újra ép lett mindenem.

Tudtam mozogni és emelni,

csak azt nem, mi történt velem.

Csak sejtettem, hogy megraboltak,

elloptak valami nagyot,

s a bárányt lestem néha éjjel,

a bárányt, aki itthagyott,

s most hallgatózva égre tartja

puha orrát a víz felett,

szelíd gyapján megül a harmat,

ködöt legel meg felleget,

és visszabéget. Hasztalan,

mert hangját úgyse hallhatom,

míg tág szemmel felém merednek

az órák és a farkasok.

81 82

Szilfán halat

83 84

Szilfán halat

Hor. Carm. I. 2.

Én láttam, mint az antik látomásban,

szilfán halat, s a Barna utca táját

egy dörrenésre széttágulni sebbé,

melynek mélyén bámész testek rohadtak,

s fátyolt lengettek hízott, zöld legyekből.

És láttam, hogy vonultak kis szekéren

a városok falukba, s a faluk

városba, s hogy vezette vak gebéjük,

rá sem tekintve arra, kit vezet,

a háború. De nem láttam a tengert,

nem ismerem a népek jó beszédét,

hozzám csak ágyú szólt. Testvéreim,

fiatalok, kik helyettem feküsztök,

s békés szátok szétnyílt az elmúlás

keserű emlőin: hol van a part,

amelyen kagylók és szirtek között

ülnek a nemzetek, s villantva farkát

felbukkan, mint a nyíl, a víz alól,

hallgatni jó beszédüket a hal,

s nem szilfán függ, mint antik látomásban?

Segítség

Egyszer a vérben térdrebuktál,

ragadt talpad meg tenyered.

Egész este a kezed nézted,

nem fogtad meg a kenyeret.

Vacsorakor szűk lett a torkod;

nem ettél. A gyomrod okoltad.

Ahol megszülettél, sugáros

tetők alatt égett a város.

Egy éjjel kialudt a lámpa,

megittátok az oxigént.

Jött férgekkel, bűzzel, neszekkel,

hátadra mászott a sötét.

Ki tudja, mért vetített éppen

fenyőfát az emlék elébed?

Felüvöltöttél: „Gyújts világot!”

Megharaptad a szalmazsákot.

Őt is, hogy meghalt, szélnek adtad,

mert földnek nem adhattad őt.

Hol volt a teste? Hol bújtatták

fáradt pillái tág szemét?

Hol sarjadt az a cserfaág,

mely árnyékolta homlokát,

s a halál mit súgott fülébe,

hogy életét adta cserébe?

„Soha többé!” – mondtad vacogva,

mikor megláttad a szobád,

s a gyermekkor s az ifjú évek

folyója mosta a bokád.

Hol egykor gyertyaként lobogtál,

saját fényednél tusakodtál

a szellemmel, most szállt a pernye,

s egy váza fénylett földre verve.

„Soha többé.” Még friss a szó,

s új kulcs nyitja új otthonod,

takarékoskodsz télire,

reklámtól ég az Oktogon.

Telefonálsz, beülsz a kádba,

más képet versz szobád falára,

és mint gyermekkorodban hegynek:

nekivágsz egy új szerelemnek.

Mi történt, szólj? Mi fúr agyadban?

Mit sose tettél, csapkodó

golyók között, se földre bukva,

míg kergetőztek szétfolyó

reflektornyalábok tüzében

felvillanó gépek az égen,

hogy a támadót bekerítsék:

mért most sikoltod, hogy segítség!

Ki segítsen? És hogy segítsen?

És min segítsen? S mért neked?

Mard, mint a farkas, önmagad,

megmaradt, éld az életed!

Most eszmélsz fel? Későn kiáltod.

Tömd meg új lomokkal lakásod:

egy holt se kéri tőled számon,

te mért maradtál a világon.

Sírvers

W. F. emlékének

Én nem hiszem, hogy ferdült glóriával

szent várt reá, s az üdvösséges ég

barokk angyala mind felfújta arcát

hozsánnát zengni ezüst trombitán,

mikor langyos testére ráomolt

az elmúlás, elmetszve, mint a kés,

szép mosolyát, amely köldökzsinórként

kötötte őt anyjához, a világhoz;

és nem hiszem, hogy áll valami sárga

felhő fölött, és mint bizánci oltár,

tömjénillatú, arany és merev.

De nem hiszem azt sem, hogy itt hever

előttem, mint az ólomkatona,

valami horpadt, óriási dobozba

falazva be a száraz fű alatt,

hogy földbe csorgott gyönyörű szeme,

és néma és süket most, mint a kút.

Sem itt, sem ott. Rémült szemem hiába

kutatja tűnt nyomát az ég s a föld

hideg közén. Hol van? Ki látta őt,

ti emberek? A szót, azt vitte el,

mint üveggolyót tartja tenyerén

az egyetlen megfejtést a titokhoz,

s a megoldás most eltűnt a kezével.

Hol van most a keze? Csak térdelek

bután. Ég és föld egyformán üres.

A porba karcolom többé soha

ki nem mondható szépséges nevét.

Útravaló

Ernyedt kezed elejti

az évet és napot.

Fordítsd a mélynek arcod,

mint hallgatag vakok,

málló ruhád fürösszed,

lazult húsod eresszed,

hullám sikamló hátán

utazz, makacs halott!

Rengette ifjú képed,

mohón felitta hab.

Kutasd fel a fövenyben

szép pillantásodat!

Barátkozz bölcs habokkal,

hínárral és halakkal,

merülj le s merd kimerni

a régi arcodat!

A véges végtelen lett,

a végtelen maradt

végesnek és szelídnek,

s ha visz az áradat,

vakultan esti naptól,

ne irtózz meg magadtól,

haladj, halott, a vízen,

békülten és magad!

Halottak napja, 1947

Ne lazítsd fogsorod nyakán:

csak három éve még,

hogy megtaláltad rejtekét,

s előtted földre dőlt.

Mit jelent három év

neked s neki,

kik élitek, nem méritek az

időt?

Vigyázz, ne engedd megmoccanni őt,

még oly közel dobolnak

emlékei.

Maradj fekve. Pihend ki szégyened:

a vért a szájadon,

hogy falnod kellett, épp neked,

kit csak az űzés vágya vont

zsákmány mögött.

Ne indulj új nyomon. Pihend ki

megtévedt ösztönöd.

(Ó, ösztönök!

Tied. Enyém. Ki kényszerített

befedni a kutat,

mikor a kép csak ott valódi,

vizen, téglák között,

csak ott nincs rajta repedés.

Mentség? Neked? Nekem?

Minden kevés.

Nagyot botlottál, fényes öntudat.)

Már nem kivánom vissza őt,

már irgalmas vagyok,

nem irigylem, kit benned megkapott:

a társat.

Nem irígylem nyugalmát,

sem azt, hogy összetartja őt, míg mi itt szétesünk,

egy változatlan, végtelen burok.

Ne lazítsd fogsorod nyakán!

Én egyre jobban

a magány felé tágulok.

Szilveszter

Ki mindig háttal álltál önmagadnak,

köszöntsd magad,

míg átlendít holt évedből az újba

a pillanat.

Ha nem bírja tartani súlyod,

hulltodban ne csodálkozz:

a táncoló mezítelen,

de tükröt tart magához.

Sötétedik. Láss orrodon

tömör illaton át.

Igyál. Ne mard meg az ebet,

ha érzed a fogát.

Hosszú hajuk és pallosuk

usztatják elemek,

gázolj velük a vizeken

tovább.

Nincs másod, akid megmaradt,

csak önmagad.

Veszítsd el. Mért fonnyasszák homlokod

a születő nyarak?

Igyál. Köszöntsd magad felé a bort,

amely ezen az órán átsegít,

s figyelj. A távolban lovak:

már tépdesik zablájukat

jövendő tévedéseid.

Hajnal, háború után

Füstölnek a lila hegyek,

és árnyékukból a faluk,

mint ébredező csecsemők,

ha únt pólyából fészkelődnek,

a fénybe nyújtják karjukat.

Piros gyűrűben reng a forrás

fészkében, ahogy felbukik,

mint fuldokló, a levegőre.

Most bontja széjjel a narancs

sugarat zölddé a fenyő,

átszűri, szertetördeli,

széthinti síkos szőnyegén,

s a tisztás fénylik, mint a dóm

festett ablaka fénytelen

pillérek és ívek között,

tengeralatti, zöld tükörben.

A karámban, a hegytetőn,

a széna fülledt illatában,

a tehén felnyitja szemét.

Lágy orra langyos, mint a tej.

Lábára áll, megmossa hátát

az ajtórésen át a nap

súlyos fényében. Botladoz

álom és ébrenlét határán.

A visszhang még alszik szamócás,

gyíkbújtató völgyek között.

Követ ne dobj nem mozduló

tavába: ostoba neved.

Zuhanj a földre. Vége van!

Hallgasd a saját szívverésed.

Átlépett rajtad az idő.

Bámulj nyomába. Béke van.

A hajnal térdig fűbe gázol,

s a fűszál mind leejti kardját

piros lábához hangtalan.

Aki túlélte ezt a kort

A feledékeny viharok

a tépett talajt betemették,

Budáról ismét hidakon

járnak át a kéklábú esték.

Elleplezi új romjait

a sziget friss, dzsungeli bája:

a város: hajszolt, horpasz eb,

visszatalált a régi tálra.

Tárult mező és magvető, én,

saját kezem tartom kezemben,

indulok, apja önmagamnak,

hogy önmagamat újra nemzzem.

E gömb szünetlen gördítője,

a dagály, mely sohsem apad,

a rettenetes életösztön

meglendítette lábamat.

(Nyáj, hogyha bolyghatnék veled,

elemek közt, a völgy felett,

enyhítné torkom ételed,

mely fűszagú, mindig vizes,

s míg a nemlét szúrós virága

gyapjunk gubancán fennakad,

látnék igazi legelőt,

látnék igazi tájakat…)

Fényeskedj, Fényes, odafenn,

engem a törvény útra dob.

A föld megszáradt idelenn

a vértől, s most mézben forog.

De talpaim folyton inognak,

bár elmúlt a földindulás:

aki túlélte ezt a kort,

megölheti a gyógyulás.

Nálunk hatalmasabb takácsok

Mit akar tőlünk ez a pásztor,

ki küldte őt,

aki itt hajtja tengerét

lábunk előtt?

Milyen mezőn,

s mit legel ez a tenger,

s mire vár ez a kétfejű, merész

vadállat, aki helyettünk a vízbe néz?

Kiknek keblükön kenyerük,

és hátukon a házuk,

kezdjük most újra el? Legyünk?

És legyenek utánunk?

A kéz, mely összefogta földünk

négy csücskét, s úgy kirázta,

rongyként, hogy a semmibe hullt

az ember és a háza,

pihen. Míg ernyedten hever,

hangyák, neki a bolynak?

Görgessük széthullt mákszemünk,

míg újból ránktipornak?

Itt minden szétfolyik. Nem érted?

Hiába hordanánk vizet.

Nem benned nem hiszek s magamban:

a földben nem hiszek.

Ne érj hozzá! Kettétörik

ha hajlítod az egyenest,

megszúrnak a fizika szögei,

a tétel nem ereszt.

Kibélelheted vackodat,

nyalhatod ivadékodat,

ha árnyékodban szendereg,

a te álmod nem hozza meg,

lélegzete nem dönti fel

a törvényeidet.

Itt vergődünk, bogok között,

harapjuk: hátha tágul,

birkózunk, más híján, magunkkal,

pedig körünk bezárult.

Kik állva bírtuk a világ

rengését, földre húz a

béke sikamló talaján

örömünk szörnyű súlya.

Tudjuk, mi vége lesz. Mit ér?

Mit használ itt tudat?

Nálunk hatalmasabb takácsok

eresztik szálukat.

100

Érik-e már a pillanat

Lennék szelíd, de nem tudom,

hogy kell szelídnek lennem,

csak harapdálom a magot

ez érett szerelemben

csikorgó foggal, míg reped.

Nem bízom? Persze, hogy nem.

Hol tanulnék bizalmat én,

kitől? Ha három isten

kürtölne rám, vagy tűzszemű,

beszédes csillagok,

akkor se tudnék hinni már.

Mióta megvagyok,

rázkódik alattam a föld.

Mért lennék én szelíd?

Honnan tudnám a szerelem

szelíd törvényeit?

Mindenki megcsalt, még a ház is,

hiába volt beton

meg vastraverz, mint a tojás,

szétpukkadt egy napon,

s miről azt hittem, fenn azért száll,

hogy két távol vidék

közt szárnyon mozgó híd legyen,

bombát górt rám a gép.

101

Azt hittem, fényes csecsemők

az életre születtek,

s láttam széthullni csontjukat,

mielőtt szólni kezdtek;

láttam a térdeplő világot,

hogy köszönti a békét,

s míg galamb szállt, a hadigyár

termelte lövedékét.

Miért hinnék valakiben?

Miért hinnék tebenned?

Egész mivoltom keserű,

keserűen szeretlek,

mert másképp nem tudok. Gyanakszom.

Éjjelente, ha alszol,

feléd dőlök, szimatolom

gyanútlan, alvó arcod.

Mi van mögötte? Meddig állsz még,

meddig várod, hogy testemet

átdobjam, légtornász, naponta

feléd e szörnyű föld felett?

Ma még elkaptál. Tegnap is,

ha szálltam. Nő-e benned,

érik-e már a pillanat,

amely zuhanni enged?

102

Közém s közéd a horizontot

Ha néha szólítlak, vissza ne szólj,

légy néma, mint az alkohol,

mely a nyelvet megoldja, ám

maga nem válaszol.

Kutyád megölték. Széthordták ruhádat,

könyveidet. Másé a házad.

Mindenki meglopott.

Ne nézd a hegy mögül aranyló

szemeddel: hogy sirat a rablód.

Én is hűtlen vagyok.

Segíteni se próbálj. Hasztalan.

Mit ér, ha bűneim bogát kibontod?

Emeld közém s közéd

a horizontot,

s hagyj magam.

Ne irígyeld mohó

számat, amely szívja a változót,

s viseld el, hogy a változatlan

törvényeit terajtad is betöltse,

s örülj magadnak, holt-magadnak,

hogy ágyat készíthetsz a magnak,

s nem te leszel, ki ízleli,

ha nő fanyar gyümölcse.

103

A homok eltemette

A homok eltemette,

jel nem maradt utána,

nem gubbaszt hold se kéken

a gúlacsúcs fölött.

Most egy a tengerekkel,

sírokkal és szelekkel,

szigorú színek őrzik,

hideg zöld és vörös.

Aranyló szemgolyója

úszik sötét folyóban,

az álma vízbe hullott,

hullámok rengetik,

agyát, szívét kiszedték,

takarja tarka festék,

szorítják gyönge húsát

virágos leplei.

Kiáltanál utána,

a hang nem jut nyomába,

innen marad a parton

kard és üvegcserép;

aranyló szemgolyója

úszik sötét folyóban,

homloka boltos ívén

szunnyad hét ezredév.

104

Konok kövekbe zárva

jel nem maradt utána,

nem zengnek vad szívéről

népek és városok,

a homok rég felitta.

Nekem ki adja vissza,

míg görgetik a földet

hullák és gyilkosok?

105

Elysium

Radnóti Miklós emlékének

A fű derékig ér. A földbe szúrt

lándzsák hegyén tollászkodik a nap.

Zavartan néz az üdvözült. Legelnek

a villogó lovak.

Pajzs koccan. Félrefordul. Nem felel

a hősöknek, ha kérdezik

népét, nevét,

hazája szép törvényeit.

Mert dulce et decorum. Ámde az

mit mondjon, kit kizárt országa bő öle,

s nem édesen, s dicsőn, fegyvertelen

omolt a földre le?

E sisakos koponyák sűrű csontján

hiába zúzódnék a szó,

sebén, a buggyanó

velőn csak megcsúsznék az értelem.

Mellén szorítja ártatlan kezét,

mint vértjük harcosok;

habzik a lúgozó folyó,

az örvény mélyén Borneo,

narancs korong forog.

106

Egy vidám kar nyilaz. Átzúg a lombokon

a vessző. Felkiált: „Madár!”

Elbotlik pillantása a hősi arcokon,

gyanakvón nézik, fegyverek mögül,

s nem kérik másik szóra már.

Mereng

a felvilág felé. Mit hulltában elejtett,

szava szép zászlait most lengeti

ifjú arcok felé az eszmélő közösség.

Derékig ér a fű.

Vakul az üdvözült:

rányitja tág szemét a virrasztó Öröklét.

107

Mintha tű menne tenyerébe

Özvegy, a temetés után,

ha elmentek a rokonok,

fiókot húzgál, belenyúl,

ezt-azt keresget: kutatok,

feledni kezdem gyászomat,

a bőrömre tapad a por,

s egyre zavartabb a kezem.

Ki vitte el? Hová? Mikor?

Kinek kellett a nyírfasor,

az ösvény, mely a dombra vitt,

a forrásház, nyurgult sövény,

az ég, mely szórta fényeit,

s felemelt arcomba omolt,

ha rányílt szomjasan a szája,

s széttolta mozgó fedelét

a Csillagváró kupolája?

A lugasban állott az asztal,

az abroszon a déli fánk,

a kertilámpa sárga burkán

korcsolyáztak a muslicák.

Ha a füstöt feléjük fújtam,

fellebbentek, mint zöld lepel.

Muslica, Lámpa és lugas

kinek kellett? Ki vitte el?

108

A szekrényajtó, mely ha fordult

sarkán, mint forrás, felfakadt

a gyermekkor, s átjárta bőröm

a polc – az apám – illata?

Pohárszék válláról a csésze,

melyen villámló égbe szárnyal

megriadt poroszlók közül

Krisztus, elbillent glóriával?

Mintha tű menne tenyerébe,

özvegy, lombok közt, ékszeres

dobozba nyúl, de visszarántja

az ujját: a doboz üres.

Csak fogom sajgó homlokom,

de az értelem nem felel.

Déli fánk, csésze, Csillagváró

kinek kellett? Ki vitte el?

109

Béke

A világ vége felhasadt: kidobta.

Lazulj, merev derék,

s kit megkötött a kálvinista gőg,

omolj a földre, térd!

Imádd! – mondom magamnak. Fuldokolj

az áhítattól! Kiáltsd a nevét!

Tágulj szét, gyáva szeretet,

fogadd magadba őt!

Ki sose féltem igazán,

most rettegek.

Most megtanulom félteni

e kisdedet.

A talaj porhanyó. Bevetné új magokkal,

ki felszántotta, a történelem?

S ha nem? Hová fussak vele?

Hová vigyem?

Barlangban, síkon vagy folyón

ki rejti el nekünk?

Hová is ment az ács a szűzzel,

s a gyermekük?

Öleld magadhoz, Niobe,

világ!

Talán megtarthatod.

Tartsátok fejetek fölé,

ti vándorló napok,

110

mereszd ki körmöd, szelíd fenevad,

ki szoptatod,

s fonódjatok köré sövényként,

kik érte haltatok!

111

Lehullsz, mint sebről

Lehullsz, mint sebről hull a var,

lehullsz, akárhogy tartalak.

Ha szétporladt a koponyád,

nem ér hozzám a gondolat.

Már moccanok, mint nagybeteg,

engedni kezd a bénulás,

oldja torkom keserű görcsét

az irgalmatlan gyógyulás.

Ki elvitted a juharok

zöld illatát s billentnyakú

gyertyák fényét a kép elől,

hol szent előtt sárkány lapul,

– most a sötétben új gyűrűt

vet farka, körme földbe ás, –

vedd vissza tőlem magadat,

hagyj el, szigorú látomás!

Szállj mélyre, mit elrejt – puha

húsát a kagyló – homlokom,

a csillámos felszín alá

süllyedj, ott lesz az otthonod.

Merülj szemembe, mely nyitott

pupillával is csukva van,

Özön, térj partjaid közé,

pihenj meg bennem, Nyugtalan!

112

Ott: hull az eső. Csepegő

csatorna alján csengenek

a sűrű buborék alatt

ibolyaszín, lapos kövek.

Kémény alján fekete kandúr:

talpát nyalja az éjszaka,

mosdatja ernyős homlokát

a nyújtózkodó bodzafa.

Két könnyű szandál imbolyog,

ifjú gally rengeti a málnát.

Szelíd, kiváncsi pingvinek

őrzik: vászonnyakú apácák.

A kút feldobja gyűrűmet,

mely belehullott valaha,

pára kúszik végig a káván,

óriás, meztelen csiga.

János is itt van, a cseléd,

akinek galamb ült a vállán,

és birsalmát osztogatott

pirulva, mint egy fiatal lány.

Aki eltűnt egy délután,

és meghalt egy kórházi ágynak

tüzes, szúró párnái közt.

Most hernyózza az almafákat.

És rengenek nagy tengerek,

napfény csorog Hispániára,

viszi palástos ősapám

sovány testét a lassú gálya.

113

A zsoltár hangja lezuhan,

magasra csapja a vizet;

a kormánynál Baál papjai,

lenn: hallgatózó delfinek.

Lehullsz, mint sebről hull a var,

lehullsz, akárhogy tartalak,

kék hal, ki átnyilalsz az éter

zengő vizén, hogy megmaradj,

merülj alá! A mélybe várd,

míg én is hallá változom,

lendíti fénylő testemet

szivárványos, kettős uszony,

és meredt szemmel, mely csukott

pupillával is egyre tárva,

nézem, ibolyaszín kövek

s bodzák között hogy reng a málna,

hullám csiszolja oldalam,

napfény csorog Hispániára,

a kút vizébe hattyú néz,

mélybe gördült a koronája.

114

Ha édesedik az ecet

Juharág hajlik homlokomra,

méhtől rezeg a némaság,

kutyám fordult szemmel hever,

napnak tárja békés hasát.

Hangyaraj birkózik egy maggal,

fölötte fátyolos legyek

kefélgetik prizmás szemük

egy szivárványos üvegen.

Idill – bontja szét lusta szárnyát

gondolatom. Szirupos lével

körülzúdít, fanyar gyümölcsöt,

s szájamig ér a sűrű béke.

Hiába emelem fejem,

torkomba csordul. Fulladok.

Csolnakot, lassú süllyedésben,

beszívnak a mézes habok.

Gyanakvóbb minden szeretőnél,

tüzesebb, mint a tűz: Iszony,

ki rólam nézted a jelent,

mint szörny a jáki templomon,

ki ettél tányéromból, háltál

ágyamban, hol vagy, hűtelen?

Ki szakított le köldökömről,

hová zuhantál hirtelen?

115

A rézsisak visszakerült,

ahonnan lehullt, a toronyra,

s ha én is feledem az éjt,

mikor csillagát földre dobta,

ki mondja el nekik, a pólyák

taván akik most rengenek,

ha én is térden bámulom,

hogy magot görget egy sereg

hangya, s – arcom a nap felé –

táncot kezdek – még friss! – a hanton,

és feledékeny testemet

hunyt szemmel a csókba zuhantom;

ha édesedik az ecet,

amit a kor a számba töltött,

ki hagyja rájuk örökül

a Szót, ha nem én, nem a költő?

116

Vissza az emberig

117 118

Szelíden és szilárdan

Ezt most olyan szavakkal, úgy szeretném

elmondani, ahogy fákhoz beszélek,

egyszerűen, rím nélkül, elhajítva

minden feleslegest, ahogy a holt

ágyánál nem lehet körmondatot

faragni: meghalt. Vagy a csecsemőt

feltartva karodon, a rémület

és az öröm nem bomlik mondatokká:

megszületett. Minek tovább beszélni?

Rím nélkül, mintha fáknak mondanám,

mondom neked, hogy én, aki körül

a gyűrűs idő bezárta magát,

most a talpammal érzem újra az

egyensúly törvényét: lehúz a földhöz.

El kell engednem az esőt, az éj

szelíd szörnyeit, mindent, amibe

kapaszkodtam, átlósan állva a

valóság és a látomás között:

szelíden és szilárdan vonsz a földre,

s ujjaim lesiklatod a végtelenről.

119

Szemem visszatágul az elhagyott

félgömb felé. Mit adsz a béke helyett,

kit pásztoroltam tág mezőn, s ha fáradt,

vállamra vettem, úgy vittem haza,

míg patakom tejét fenékig itta

a szomjas Medve csillag? És magam

helyett mit adsz nekem, akit

kiemeltél belőlem, s most üresen

várom, akár a korsó: tölts meg újra.

Látod, most azt is el tudom viselni,

hogy nélkülem is régi rend szerint

forgatják testüket a hűtlen égitestek.

120

Idegen, sárga parton

A szók a mélybe buknak,

mint kék halat a tenger,

csak néha dob magasra

egy hangot a sötét.

A csók langyosra bágyad,

elszunnyad ifjú száján,

szeme tükrös faláról

visszacsúszik a kép.

Nagy homlokán a fények

kihunynak. Ujja fáradt:

az öntudat kihullik,

megrendül a küszöb,

s már gázol könnyű lépte

idegen, sárga parton,

híg, süppedő fövenyben,

szelíd szörnyek között.

121

Elfogadlak

Ki vagy te, aki visszafogtad

futásomat?

Mért vagy erősebb, mint az ösztön,

mely más utat mutat?

Iszonyodásom menedékét,

mért szegetted velem a békét,

amelyet a földdel kötöttem,

hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

Szóba sem álltam az idővel,

most alkuszom vele;

hiába érzem, hogy vulkán e föld,

hogy füstöl krátere,

riadozó álmom felett

neveli suta magzatát, lebeg

az együgyű reménység,

hogy te meg én s a jegenyék talán,

akik hallgatták vad szivünk verését,

mi mégis, mégis, mégis…

ó, talány,

ki fejt meg téged?

Ha körülnézel, kiborul a táj,

feldőlt kosár,

mikor mosolyogsz, jó mezőn

futkos valami nyáj,

ha megszólalsz, felemeli fejét

a folyó, úgy lesi beszéded.

122

Téged szeretlek? Téged, vagy a

mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán

úgy lebben, mint a láng

ez a hajlékony, nyári éjszaka.

A ház. Haza. Világ.

Futni szeretnék, be az éj alá.

Ki van ott, aki hív?

Ha láthatnál most szívemig!

Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.

Neked mért örülök?

Rég nem lehetnek terveim.

Most mire készülök?

Bokám és útjaim szilárdak.

Most miért szédülök?

Jaj, mennyire félbemaradtam!

Hát mégis épülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,

áldás vagy büntetés.

De elfogadlak, mint erem

e lázas lüktetést.

Hát vonj a sűrű méz alá,

míg szárnyam-lábam befenem,

s eláraszt villogó homállyal

az irgalmatlan szerelem.

123

Ketrec

Hiába dobálsz a rácsokon át

falatot: békítő szavakat,

nem gyúl ki az áram szemem fenekén,

fekszem, kedvetlen fenevad.

Már enni se húz, ha a hús bezuhan,

nem én vertem csapra a torkát,

futva a csorda után. S nem iszom,

mert tálba kínálod a forrást.

Fekszem, de agyam mezején szabadon

legelészik a kép: odabenn

látom, kitörök e nyársakon át,

amiken felakadt az egem,

és kergetem újra, ha száll a veszély,

csapok árnya után le a földre,

s viszem tűzön át kölyköm, a magányt,

fogaim között, menekülve.

Moccan a karmom tokjaiban,

s el is ernyed. Elfut a kép.

Ízekre elemzi csíkos koponyám,

és elveti lendületét.

Hiába ugornám. E szűk szerelem

rácsát el sose rontom.

Meg-megmutatom fogamat tefeléd,

ki elálltad tág horizontom.

124

Érik az értelem

Pihenj meg hüvelyedbe, kard,

csak megvágod magad:

saját lengését metszi át

a fénylő mozdulat.

Ne csapj túl kosaradon, ész,

szelídülj a kerek

csontok között, s béküljenek

a látóidegek:

amit a kétszer ferde kép

a szem mögött mutat,

homállyal ne lehellje el

a párás indulat.

Félnél? Te szülöd az igét,

mely test lesz, ha te éled;

te felmentheted magadat,

hisz el is te itéled.

Rádtátják torkuk ösztönök,

háló lobog feléd.

Neked te légy a börtönöd,

az őröd is te légy.

Nem hozzád szól a hang, mit gyermekek

s ebek követnek bűntelen.

Ne moccanj! Benned és kívül

érik az értelem.

125

Bizonyosság

Játszom vele: gyerek a késsel.

Néha a húsomig szalad,

sós lesz a szám, mintha lenyalnám,

ahol megszúrt a gondolat.

Mint az apostol, sebhelyet

kutat szemem, bőrödbe ás, –

száradhatatlan tengerül

lepi szádat a hallgatás.

Mondd ki, – gyötörlek –, mondd ki végre,

mondd ki magadnak és nekem,

vergődjünk inkább láncokon,

bukjunk hanyatt a fényeken,

inogjunk együtt tűzrakás

és ég között, mint ing a katlan,

míg szemünk színe egybefoly

a ronthatatlan bódulatban.

De mondd ki, mert felépítem

az út mellé, mint annyian,

halál után is éberek,

építették az Appián,

és beleejtem testemet,

járj körbe-körbe, mint az állat,

körötte tehetetlenül:

csukott kapu. Szűkölj utánam.

126

Ez kell? Ami van, nem elég?

Csak tested adod? Nem magad?

Én üssem rajtad a sebet,

s bemártod halott ujjamat?

Akkor kimondod? Gőgödet

kínod s magányod szertemossák?

S eltöltheti málló fülem

a kételytelen bizonyosság?

127

Pannón utazás

A lágy, latin vidéken, míg futó ablakunkat

körüllihegte gőzzel a motor,

együtt ébredtünk, én s a táj, amely

fektéből, mint a macska, talpraszökkent,

s púpozta hátát az alvás után.

„Hegyek!” A szó átütött, mint a kard.

Ó, anyanyelv! Ki évek óta

más világ nyelvét tördeli,

emeli így fejét hazája szép

szavára, melyet ismeretlen ajkak

gördítenek az idegen tömegben.

„Hegyek?” A szó olajként szétfutott

tudatom felszínén. E hegy mögött,

mint Alexandros, mézzel telt koporsó

mélyén, a sűrű emlékben te élsz,

s ezen az órán, míg engem a négy

kerék e szégyenlős, pannón Madonnák

és kényes temetők között sodor, talán –

Talán? Oly messze ejtett az idő

tőlem, hogy a keringő gondolat

már képet sem tud formálni köréd.

Csak szűkölök e nem irgalmazó

emlék, e hegy előtt, mely látta egykor

fényleni homlokom, és téged is

látod, tanú, ki tudtad mosolyom,

téged, ki romló oszlopok között

128

támasztottad megolvadó

gerincemet, amikor a Halász

a partra lépett és kifogta sorban

tengerünk öt halát: az öt világrészt.

Mit használ itt e folyton forduló

színpad, mely most, mint diszkoszt, elveti

a félkörű táj minden díszletét,

s a hegy lehull a láthatárról?

S mit használ, hogy az emlék és a kín

nyársába vontan, elbillent derékkal

ülök, s a felbukkant Dunán

nézem: a déli nap hanyattesett,

s vergődik, mint szárnyára hullt bogár?

129

Kihűlő szemmel, mint a holt

A gyertyák rőt vizén gázolt keresztül,

melyek a vértes szent előtt, a bronz-

korona kettős fogsorán csobogtak,

s habjuk fölött rezgett a levegő.

Álomban áll az ember úgy, olyan

béklyós izommal, ahogy álltam én,

a lendület egy ismeretlen ól

falát hiába próbálta kitörni.

Csak bámultam, hogy megy a hegy felé

az alkonyuló téren át, s türelmes

kezével hogy redőzi el magán

a sűrű árnyékot. Vissza se néz? –

habzott bennem a lúgos gondolat, –

én térden vinnyogok, s – csontot kutya –

elásnám Európát; künn a téren,

a gótpompájú paloták között,

Danzigról bömböl minden rádió,

s vissza se néz rám? A párás mosoly

összetörik a melosi kövön,

a hőmérőm üvegje szertecsattan

a föld száznyelvü szája parazsán,

s ő nem néz vissza rám? Csak megy, a hegy falán

megvetve lábát, a tág ég felé,

s kicsúszva síkos ujjai közül

pörög lehullt almája, a világ?

130

Csak néztem, mint ér egyre távolabb,

kihűlő szemmel, mint a holt,

ki látja még, hogy bomlik szét a lelke,

hogy lobban el…

Majdnem tíz éve már.

Isten hagyott el így, ahogy te most.

131

A felismerés visszaránt

Rejtőzni! Végre itt a szó,

az ösztönöm kimondta.

Bújni idegen ég alá,

szárnyakon vagy uszonnyal.

Közém s közéd feszíteni

egy ismeretlen földet;

lihegve, omló inakon

csak elfutni előled.

Vagy földbe bújni le. Talán

nyomot vesztesz mögöttem,

s az összezárult mély előtt

zavartan visszahökkensz,

s míg önmagamnak lúgjaként

feloldom magamat,

tapintod, mint daganatot,

kemény hiányomat.

A felismerés visszaránt,

megfogja a bokámat.

Hová? Mindenütt megtalálsz,

te szétbontod a tájat.

Megkötöttél – Lázárt a gyolcs –,

beléforrtál sebembe.

Tépjelek? Elejtem magam.

Törvény vagy. Teljesedj be!

132

Philippi

Kortyolnál újra új hitet?

Anyád nem erre szült.

Rádléptek, eltört derekad;

felállnál, mint a fű?

Vagy várod, új farkat ragaszt

testedhez, balga gyík,

a természet, s befuthatod

rejtőző útjait?

Emeld fel gőgöd, öntudat,

ágaskodj újra, ész!

Miért vérzed fel körmödet?

Nem tágul itt a rés.

Mit próbálsz még? Hány új utat?

Azt hiszed, itt terem,

ha falattal csalogatod,

s kisér a győzelem?

Már reng a föld. Tekints körül!

Ellenséges lovak.

Nincs isten, aki túlemel,

mért áltatod magad?

Gyávább vagy, mint a római,

ki ráfeszült a késre?

Szegezd magadnak, hunyd szemed,

s zuhanj a szenvedésbe!

133

Nem kozmikus szelek

Hát megtámasztja homlokod

málló pilléremet,

s lélegzeted

gördíti napjaim,

nem kozmikus szelek?

Lágy térdeit

tanácstalan többé nem rengeti

a gondolat: agyam falán

a hátát megveti,

és visszahívja szép nevén,

ki tőlem elriadt,

s bozótban nyaldossa sebét,

az egyensúlyomat?

A föld,

kit elhagytam, mert elhagyott,

nem vadász többé? Újra pásztor?

Nem üldözi, tereli nyájamat?

S mit nem vetett szét ekrazit,

de béke sem lazít,

mely dúlt nyomán halad,

nem kozmikus szelek,

lélegzeted

porlasztja szét tömör magányomat?

134

Habzik az ég

A hónap, mely megoldta egykor

köldöködet,

itt van megint. A Rend betelt:

feszülnek roppant derekán az

Állatövek.

Milyen kevés

mindez: a megkapott dimenziók, a tested,

mit anyád teste eleresztett,

csak csontjaid hajította világra

a születés.

De aki vagy, túl bőrödön,

kapaszkodik, lebeg

a léttelenben, és kivédi

a teremtő lökéseket.

Megbújsz magadban – indián, bozótban –

néha még hozzám sincs közöd,

a csapdán, melyet tested állít,

átsiklik ösztönöd.

Szüless meg – mondom makacsul a lándzsás

isten e négy hetében –, végre élj!

Élj, mint a többi védtelen,

veszély és szenvedély

135

kettős tüzénél úgy bolyongj,

mint mi mindannyian,

oly gyanútlan és esztelen,

sírba is úgy zuhanj,

mint én meg ők s a föld, ha háta

súlyunk nem bírja el.

Keverd el bújó sejtjeid

velem s a többivel;

ereszd magad! Burkod körül

ott villog már a kés

iker pengéje: az öröm

s a fénylő szenvedés.

Fújják a tavaszt a lovak

tajtékos orrukon: habzik az ég.

Szüless meg végre! Ereszd e gyanakvó magány

peremét!

136

Burgundi bor

Mélyebbre ég, mint eb marása,

ez a biedermeier varázslat,

amellyel életem

s e hamar őszt békítgetem.

Halászom a percek között,

sok tetszetős akad horogra,

szemét hunyja az öntudat,

s amíg a tűz bőröm bevonja,

bukdácsol békítő hasonlat

az egyre biztosabb úton:

burgundi bor

képét villantja homlokom.

Lazulnék? Ernyedten gyanakszom.

Játszik az ösztön és az ész,

földhöz rántja a tárgyakat

a rendező nehézkedés.

A tűz fénye: burgundi bor.

Hintát bogozgat az egészség,

s gyógyult testemben a beteg

tapogatja az érverését.

137

Hol jártál annyi éven át,

lendítő mozdulat?

Ki szörnyeket legeltetett,

miért kísérik most nyulak?

A kályhafény, mint – Oldja, marja

e hasonlat: burgundi bor,

esztendők rozsdás üledékét.

Lélegzik a csupor.

Ki hűtlen voltam önmagamhoz,

máshoz nem leszek hűtelen.

Ki sohse jártam járt uton,

ösvényen lépkedem.

Nehézkedés, ész, ösztönök:

az élő elfogad.

Tágul már börtönöd,

ne szégyeld

szabadságod,

tudat.

Mit kádadba hiába fejtek

az évek: most kiforr,

138

s villódzik a győztes hasonlat

a bőrömön: burgundi bor.

139

A fiatal költőknek

Két part közt ível fiatal

gerincünk, s átrohan

rajtunk lazult patkóival

a hajszolt gondolat.

Mind: ősz bozont és csupasz áll,

antik fantázia.

Meredünk ifjan s öregen

Janus lánya, fia.

Vajúdik agyunk fövenyén

a forma és a tárgy,

magasra tartja, ég felé

mutatja magzatát.

Védelmezni az újszülött

mondatot útjain,

villog rozsdátlan pallosunk,

a rím.

Máskor köröttünk csorda jár:

fiatal szarvasok

emelik ágbogas fejük:

szelíd hasonlatok.

Ám megzendítik kürtjüket

a vadász ösztönök,

s csillan futásuk megriadt

kövek között.

140

De görnyedünk lámpák alatt is,

késünk magunkba vág.

Roppan koponyánk varrata,

s felvinnyogunk, kutyák,

hisz saját fészkünk madarát

kergetjük: a tudat

kocsonyás, szürke lábnyomát

a homlokcsont alatt.

Koordináta-rendszerek

s egyetlen ismeretlen:

mindnyájunk sorsa összefügg.

Párhuzamos körökben

gyűrűznek napjaink közös

törvény-szabta utunkon;

mint hegymászóknak, egy kötél

feszül a derekunkon.

S mert láttuk őt mind tankokon

zúdulni át a falvakon,

ki hajdan síkos talpakon

haladt a pun előtt az Alpokon,

ezért kiáltjuk szakadatlan

a hatalmast, ki hűlt nyomunkba lép,

ki a barmoknak füvet ad,

s az emberért,

mint egykor kardot annyi kéz,

békét ragad,

tág mezőkön legelteti a

századokat,

141

s bolygva a fövenyen, ahol

hasztalan habzott tengerünk,

a fénynek döntve homlokát

kimondja a nevünk.

142

Vissza az emberig

E vad tavaszt, mely kelleti magát,

s fejét simítja térdemen,

rácson keresztül, csontjaimon át

elemzi a gyanakvó értelem.

Ám a napok feküsznek karikában

jövőm körül, nem ugrik rám a hét,

kioltotta babonás foszforát

szeme mélyén: alszik a hét menyét.

Kit léptemhez szoktattam annyi éve,

eloldozta nyakörvét, elhagyott,

fut a magány idegen utakon,

nem őrzi házam, kísér friss nyomot.

Még vacka ki se hűlt a küszöbön,

feléhajol, szimatol ösztönöm,

vinnyog vesztett szagán: ügyetlen

boldog a boldogok között.

Te, ki pilláid szép ívén

sorsomat húnyod s emeled,

hánts ki e szűkölő örömből,

lendítsd meg lendületemet!

Bogozz ki a hálós gyanúból,

mit születésem rám kötött,

forraszd be újra a világba

nyugtalan köldököm!

143

Ágyúk, galambok… Annyi éve már,

s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.

Öt ujja van, – öt földrész –, mint nekem,

szorítsd kezem a földgolyó kezébe!

Segíts fel indák s állatok fölé,

kikhez lehúzott az alig

túlélt iszony a gyilkosok közül:

emelj vissza engem az emberig!

144

Decemberi vers

Éleszti már a hónap, kel az ünnep:

fonott kalács. Mentem a Vérmezőn

keresztül, s rád gondoltam, aki most

felhúzott térddel fekszel, mint a magzat,

a gömbölyű homályban, és az álom

körülrezeg. Hogy mennyire szeretlek,

arra gondoltam, s hogy együtt leszünk

az ünnepen, mi meg a stearin

olvadt szaga s a város.

Ez az első

karácsony itt, mondtam magamnak.

Ott, ahol születtem, nélkülem guggol

a tűz elé apám, és nélkülem

morzsolja el a lángon a fenyőtűt.

A nagytemplom, az óriás csiga,

azóta már az égnek szúrta szarvát,

s csorog a tél a két nyíláson át,

mit tornyai ütöttek. Mily sötét

lehet, – gondoltam, míg házunk felé

haladtam – mily sötét volt mindenütt,

ha elléptem a templomtól. Az utca

nyakába húzta az emeletet,

s legelt, falu, a bérházak mögött,

szalmát szaglászva s hulladékokat.

Mert csak oda, a templom körzetébe

borított, amit csak tudott, a város,

mint szakajtóból a kukoricát:

145

a szállodát, mely esetlen cipóként

dagadt, a mozit, a múzeumot,

s a szobrokat előtte, akiket

öltözetük öntudatában addig

bámultak ellenségesen az arra járók,

míg mást se kívántak, csak a ködöt,

hogy meztelen villanó testüket

betakarhassák. Hogy recseg azóta

– gondoltam – az erdő alatt a tél! A hentes

rózsát, barackot és Petőfi Sándort

formál most a zsírból, és kiteszi

kirakatába. Torlódik előtte

a polgár s bólongat. Talapzatán

Csokonai úgy szorítja a lantját,

mint akinek magához sincs köze.

Mit tudsz te rólam – gondoltam zavartan –,

mit tudhatsz rólam, hogyha nem tudod,

hogy nálunk télen is reccsent a por

a szó alatt, mikor beszélni kezdtünk,

mint hogyha csont törik. (Érted, miért

szólok ma is keményen, mintha szúrnák

a nyelvemet?) S mit tudsz az ünnepemről,

mikor gyermek voltam, s karácsony reggelén

a Hortobágyi tó beküldte

a rémült pontyokat, s szemünk előtt

hasították kettőbe őket, élve?

Mozgott a dézsa, pikkelyek ropogtak,

csúszott az út. Apró csizmák alá

dobták a síkos kopoltyút: kipukkadt,

146

s a gyermekek vihogtak. (Mennyi éve,

te, mennyi éve már! Mikor felejtem el,

mint álltunk ott, reszketve, undorodva

egy fél halért, amely ünnepre járt

ingyen, a Várostól?)

Anyám elkészítette,

s megettük. Mindegyik nyelés

után pattant a zaj – a felrepedt kopoltyú –

dobhártyámon, s cimpámra forrt a halszag.

Beszélj, tudtad te rólam, hogy halak

tartják a karácsonyt emlékeimben,

– ingyen halak, kettőbe vágva – mint

erkélyt kifáradt Kariatidák?

Éleszti már a hónap, mint kalácsot,

kel az ünnep. Mentem a Vérmezőn,

s mögöttem, mint azok a bárd alatt,

vergődött a pikkelyes ifjúság.

147

Felelj

Bukik a víz, szétloccsan a kövön

feje.

Szétfut az áram a motor

ereibe,

rezzen a drót, villannak

a pólusok,

bukik a víz, s a villamosság

a völgyben szétsuhog.

Ki egy vagy és örök, csak arcodat cseréled,

felelj, Energia,

hát kevesebb az ember, mint a víz,

hogy meg kell halnia?

148

Mint a madár

Tótágast áll, s a másik féltekére

zuhan az éj. A hajnal szétfeszül

a fák ideges ormán. Lenyúl értem,

kibont a fény langyos indák közül.

A képeket agyamból mind kimerte

az alvás: nézek két vakablakon,

s úgy fekszem, tartalmatlan szembogárral,

mint párnapos állatok almukon.

Lassan szivárog vissza a világ,

cseppenként. Szinte újból születik

bennem, ahogy a homályból kilépő

tárgyak sorát rezzenve vezetik

agysejtjeim. A mágnes újra éber:

köröndjén körberánt az öntudat,

s irányt mutatva álom s ébredés

között, megállok kék talpa alatt.

S mint a madár megszólal ébredőben,

ha a sugár nyíló szemére hág,

úgy tágítja ez a hajnali ének

torkom alvástól harmatos falát.

Alábukom magamban, mint a korsó,

és hangokkal csordultig megtelek,

átbuggyan ajkamon, kiönt a szó,

feléd csobog elbűvölt nyelvemen.

149

Feléd, ki duzzadó emlődre vettél,

és tűrted telhetetlen ínyemet,

ki feltartottál nőttömben, hogy rólad

nézzem hazámat s a földrészeket,

amint különszakadva, mégis egyként,

tarkójuk vízbe mártva fekszenek

az óceánon, s ott ing egyedüli

családom kérgükön: az emberek.

Te fogtad meg nekem a kékszemű

istennő madarát, aki tanok

s elméletek hálójába bogozva

reménytelen szárnyakkal csapkodott,

s kezembe adtad: nézzem, tollai

alatt hogy ülnek az évezredek,

s hogy zengeti fel súlyos szívverése

az ősanyagba ragadt lépteket.

Lásd, itt alszik mellettem, akinek

csontja közé bezártam életem,

s e hajnalban, míg csobban s túlszökik

számon a szó, nem neki ébredek,

neked pattan szemem fel. Lobogót

rázok feléd: lengetem a nyarat,

kiáltom neved négy égtáj felé,

s ropog a nap a fogaim alatt.

Könnyű az ég. Felszállna, de a tölgyek

lehúzzák csücskeit. Így csak lobog,

narancsszínű, újszülött sávjait

szelek terelik, ifjú pásztorok,

150

nyugat felé. Zizegnek, mint a gallyak,

a sugarak, s e hajlós fényeken

hintálom testem, ébredő madár,

s zengek feléd, s terólad: Értelem.

151 152

Terítsd arcomra álmodat

153 154

Valóban

Mi van fejünk felett?

Mi van? Micsoda jel?

A tavasz puha szája

csak sír, és nem felel,

és nem felel a nappal,

és nem felel az éj, –

de hallgat-e valóban,

aki csak nem beszél?

155

Ősz

Ilyenkor már csak a felleg kövér

meg az eső, mely bő kontyát kibontja,

ám apad a víz a rakpart kövén,

s a hegyek és fák sorvadnak naponta.

Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt,

sovány a város, olyan egyszerű lett:

nyurgább a kémény, horpaszak a házak,

hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb.

A tömör levegő is lefogyott,

keskeny, hasít, és hajlik, mint a penge,

a szenvedély nem tombol, csak morog,

vackot keres, megbúvik a szívekbe.

A vidék is sovány. Diója csörren,

a mustja csorran, mégis ösztövér.

Benned nézem magam már, mint tükörben,

s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér.

Köd birkózik az ideges szelekkel;

meddő az írás. Mégse voltam meddő.

Csörög a vers. A termésem kinek kell?

Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő.

Mit feleljek, ha megkérdez az ősz?

Kopár a hegy, vetkőzik a faág.

A visszhang sem volt sosem ismerős,

mért volna ismerős a némaság?

156

Születésnapi vers

Október köd, októberi illat,

októberi, ferde sugár!

Hát örüljek, hogy a körbefutó év

térdet hajt holnapután?

Hát örüljek, hogy egy napja az évnek

az enyém, a sajátom egészen,

s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő

kiáltja szét születésem?

Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,

csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,

széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,

fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,

köd, köd, puha köd…

Ez a nap az enyém.

Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.

Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,

a költemény.

Csak a hit, a tudat,

hogy majd ha megfutottam

útjaimat,

jut tán nekem sír, temető,

elnyughatom majd a kemény

deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,

azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,

s nem kell lerogynom idegen

felhők alatt,

és nem idegen ég

rontja el tagjaimat.

157

Örüljek? Kivánjak magamnak

még hosszú életet?

Fogom fülem, hogy én se halljam,

amikor nevetek,

fogom szemem, hogy meg ne lássam a

jövendő éveket.

Te, aki élnem segítesz,

te, óvó oltalom,

kinek törékeny mosolyába

kapaszkodom,

irgalmatlan esztendeimben

egyetlen irgalom,

őr rettegő nappalomon,

rettegő álmomon:

köd guggol a hegy ormán,

nem tudom, mit takar.

Valami jön. Mikor jön?

Soká jön? Vagy hamar?

Te minden veszteségen

átfénylő diadal,

erősebb, mint a törvény,

mint minden ravatal,

ki élet helyett voltál életem,

e tébolyban egyetlen értelem,

kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,

hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

158

Tanú vagy, nem mehetsz el

Hány napja, hogy nem élsz már, s nem hiszem.

Csak bámulom, mért vagy a kő alatt,

s mit tétovázik úgy bokád mögött

a mozdulat,

hogy nem dob már felém, ha elkiáltom

neved.

„Madár csak – biztatom magam –, madár

e föld, mely eltemet,

majd elhessentem, s felröpül.”

Még visszatartom félénk csontjaid

között a lelkedet.

És más sem hiszi, lásd. A hajlékony tavasz

megtorpant. Az esők

csak lógnak le az égről, nem mernek kibomolni,

hogy fel ne lazuljon a föld

feletted, el ne tömje szád. Nem értem,

hogy nem mozdulsz. Ágyad, tányérod ép.

Hogy tudná összetörni az enyészet

szemed gömbölyű tükörét?

Tanú vagy, nem mehetsz el. Ki felel

mellettem, ha te nem?

Te láttad nőni napjaim,

s a szőlőt a hegyen.

Kelj fel! Magamban nem bírok:

veled védekezem,

hogy itt lengek kifosztottan, üresen,

s mégis akkora súllyal, hogy az ág,

159

mire pihenni szállnék, eltörik.

Rád bíztam minden titkomat;

az volt az ifjúság.

Másnak ismertél. Igazold a lábam

hajdani lépteit, holt tarka macska,

Tanúja voltál, tanusítsd,

hogy nőttem egykor én is, mint a fák,

most dagadok csupán, keleszt a rémület,

s egyre szűkebb e század. Úgy szorít.

Kelj fel! Keresd velem! Hol a világ?

A tengerek?

Nem igaz, hogy kerek

e föld. Indultam annyiszor,

s mindig eltévedek.

Már rég nem pörlök semmivel

semmiért. S lásd, miattad

most újra kifenem szavam,

pörbeszállok riadtan

vele, akiben egyedül

hiszek: az elmúlással,

s birkóznám a fagyott talajjal,

hogy testedet kiássam.

Tanú vagy. Nézz fel újra! Nem tudom

megbocsátani nélküled,

hogy szerteömlöm jeltelen,

mint fiatal vizek,

s magába szív e szomjas évtized.

160

Viteték a pusztába

Jó. Mondjuk: nyílna rés, és az avar

nem adna ki rajtad, futó, a talpad

eltűrné szótlanul, és a kutyák,

akik nyomodba futnak, hogy elérnek,

fejük lesunyják, te pedig a drót

szövedékén átvergődöl a másik

ország földjére. Jó. A holdsugár

alápereg megalázott fejedre,

mint újszülöttre víz. S aztán mi lesz?

Sikoltozol? Harapdálod az új

levegőt, vagy levágod magadat

a porba, hogy a bőröddel, a tíz

ujjaddal érezd: más föld ez, ahol

most megpihensz majd, s békén alhatol?

Jó. Eddig értem. S aztán? Nyílna szád,

mely szinte elfeledte a beszédet

sok néma éven át? Kiáltanád,

hogy szabad lettél végre hát?

Vagy arra gondolnál, hogy az ifjú Vérmező

most sarjasztotta negyedik füvét

az ablakod alatt, s talán jövőre

már ki se hajt, ha lépteid neszét

nem hallja meg, s hogy a szobor, apádé,

ki ott mereng a Múzeum előtt,

most ott maradt magára, és hiába

tördeled itt magadban szavait,

nincs visszhangjuk az idegen hegyeknek.

Mondanád, hogy szabad vagy, vagy a hajnalt

161

látnád, ahogy felébred a Duna,

és mint a sóhaj, száll a pára róla

az autóbusz felé, amely robog

súlyoddal, és a többi szomorú

súlyával, szinte félredőlve a

sok kialvatlan, tántorgó utas

alatt, földig görnyedve, mintha ő is

érezné, hogy kiket visz és hová?

Mondanád, hogy szabad vagy, amikor

tudnád, hogy újra kél és kél a nap,

hogy újra száll meg száll a pára, újra

megdől az autóbusz a súly alatt,

s talán azóta Arany homlokán

megült a hó is, csak nem láthatod,

eltakarják a fák és a ködök?

Jó. Mondjuk: elmégy. És akkor mi lesz,

ha ott a más hegyek s völgyek között,

melyek megvédenek, de nem siratnak,

rácsattan, rab, a csuklódra a honvágy,

s a le nem véshető emlékezés?

162

Jól van így

Lám, számlálod az érverésed,

mint egy öreg,

s tudod már, hogy törékenyebb vagy,

mint az üveg.

Elroppantják apadó súlyod

ideges éjjeleid,

már nem is félsz, mikor kimondod:

a halál egyre közelibb.

Napok vagy évek? Nem fogod már,

gurul a sok-sok pillanat.

Aki szeret, miért szeressen?

Elengeded magad.

Hisz te se tudod már: ki voltál,

ha elveszít, kibírja.

Úgy fekszel már fülelő ágyadon,

akár a sírba.

163

Karácsony

Oldják iszákjukat a csendesülő,

alacsony fellegek,

omlik az ártatlan, az együgyű hó

a háztetők felett.

A füst elkapja derekát,

együtt forognak,

úgy imbolyodik a világ,

ahogy ők imbolyodnak.

Húzzák már komoly szarvasok

az ünnepet,

szájuk körül az esti pára

s az eltűnt gyermekkor lebeg.

Omlik a hó, ömlik a hó,

nem nézi, hova hull,

csak bámulnak a szarvasok,

szarvukon gyertya gyúl.

Ömlik a hó, omlik a hó,

leng, surrog és kering,

eltemeti a surranó

december lépteit,

meztelen, ezüst lábnyoma

nem villan már sehol,

a szarvas békén lépeget,

bizakodik, dalol.

„Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.

„Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.

Rám néz, én meg rá. Hallgatok.

Mit feleljek neki?

164

Terítsd arcomra álmodat

Ó álmodó, micsoda álmokat

szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,

míg a nappalok szörnyű szőttesét

meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,

hogy mégis, újra, szebben összeáll,

rívó élet és mosolygó halál

a képen összebékél, elpihen,

s magára lel a sértett értelem.

A múltra hág az új fényben derengő

puhaszájú és érzékeny jövendő,

s nyomában ott léptet félénk lovon

a rózsástalpú, szelíd hajadon,

a hajnali reménység, szép húga;

az ég meggyűrődik, alázuhan,

a szél csücskeit összehúzza,

meg is köti, botjára szúrja,

elindul vele vándorútra,

s a föld ott marad egymaga,

se teteje, sem ablaka,

s akkor kinyitja viola

szemét a bársony szerelem,

s ott lebeg súlyos mosolya

a föld felett, mint kupola.

Ó, álmodó, nincs hit szivemben,

nincs isten, aki óvna engem,

anyámnál is öregebb lettem,

s a halál egyre közelebb, –

terítsd arcomra álmodat majd,

mint egy szemfödelet!

165

Állj köztem s a világ között

Boldog bolyongó, hogy bolyongtam

a tiszántúli homokon!

Itt léptem első léptemet,

nézd, felveszem, neked adom

a hajdani talp gyönge rajzát;

tedd el, tehozzád vitt a lábam,

keressük eltűnt útjaim

szülőföldem fodros porában.

A szabadság vad erdeje

ritkul, az országút kivillan.

Hogy bújnám még a fák között,

rejtőzném barlangban, odúkban!

Segíts, ha itthagyom az erdőm,

s nem véd szelíd vadállat, ág,

s megint elér az emberi

embertelen világ.

A nyár, dússzirmú napraforgó,

arra fordult, amerre léptél.

Álltam sír mellett, nem riasztott,

hiszen te életet igértél.

Vívott a páros szenvedély,

és szikra szállt, hogy ütközött:

ősz van. A hegyek komorulnak.

Állj köztem s a világ között!

166

Sírfelirat

Ifinek

Én sose jártam nélküled,

csak most jöttem előre:

az ifjúságod elgurult,

azt őrzöm itt a földbe.

A szál, mely fogta lelkemet,

a fényes szál kibomlott,

ne sírj, ha e kövek felé

hajolsz, s nevem kimondod.

Mert jössz te is. Úgy várlak itt,

mint otthon, odafenn,

s nem tudta más, hogy közeledsz,

csak szívem és fülem.

Majd rádnézek, mint annyiszor,

hogy mit hoztál nekem, –

ó, hozd magaddal a napot!

Hideg van idelenn.

167

A hanghoz

Repülőgépen

Hát szólsz megint? Azt hittem, néma lettél,

vagy iszonyodol megszólítani.

Hogy hívtalak! Hányszor! Míg telt erőmből,

s beteg torkomból felsikoltani.

Míg küzdöttem kétséggel és reménnyel,

dúlt párnán hánykolódva, mindig ébren,

s rezegtek tehetetlen ujjaim

az éjszaka holdverte börtönében.

Most szólsz, mikor már nem tudok felelni,

mikor már semmit se tudok,

s nyugodtan alszom, mert rettegni is,

szenvedni is fáradt vagyok?

Most, mikor nem nógatom az időt már,

de engem nógatnak a hónapok,

s nem hunyom le szemem, mikor eszembe jut,

hová, mi felé ballagok?

Mit mondjak? Hol a szó? Hol vagyok én?

Költő vagyok? Ki emlékszik reám?

Most szólsz? Hol van a jel, amit hagyok,

hisz mindenki jelt hagy maga után,

billing szőlő és koppanó dió,

kavics és tollhullató madarak,

csak én, csak én nem. Mért szólsz újra rám?

Mit feleljek? A hangom elakad.

168

Csak ríkatsz újra. Ég és föld között

ugyan ki hallja meg?

Csak villog ez a szilárd levegő

s feszes folyók felett

figyelik szálló mosolyuk

a fellegek.

Ki hallaná meg? Még a föld se, míg

el nem temet.

169

Genthiliacon

Bátyád a lángos forradalom,

húgod a tavaszi fagy.

Ó, március szülötte,

csak én tudom, ki vagy!

Hogy tőrök s kardpengék vasa

testedben merevül,

akire szemed ráveted,

megtorpan, kikerül;

csak én ismerem homlokod,

amikor felderül,

csak én tudom: vadak között

csak te élsz emberül.

Csak én tudom, hogy mindig visszanézel,

mint aggastyán mikor

az évtizedek kaptatóján

békülten haldokol,

s nem bánja már, hogy érverése

futtában elbotol,

oly síkosak a gyermekévek

s a keskeny ifjúkor.

Hogy bírná el jövőjét,

kinek a múlt nehéz?

Ó, március szülötte,

mit lát, ki visszanéz?

170

Hisz hűs patakra vágyott,

s nem jutott negyven év;

most szomjún fúrja égbe

csalódott, szép fejét.

Kiáltsak rád, hogy nézz előre,

hogy szokd meg már az örvényt?

Hogy fusd, út nélkül, útadat?

Ne félj! Tudom a törvényt.

Tudd meg: ha kell, én sorsomat

és sorsodat betöltöm,

és megöllek, irgalmasan,

hogy más majd meg ne öljön.

171

Aubade

Éjjel a vadász nem vadászik,

mégsem pihen a vad,

mire vackáig tántorog,

azon is nyűglődik, forog,

ketten lesik az új napot,

ő és a virradat.

Hogyha a napi megalázást

úgy lemoshatnád, mint a kormot,

s a kádban hagynád nappalod,

melyen szegény fogad csikorgott,

éjjel még meglelnéd magad,

de bőrödön túl, húsodon túl,

az idegeden, csontodon túl

még él és hat a nap.

Mint gyermek, aki mit se vétett,

és mégis folyton megverik,

lesi szörnyű szülője arcát

reggeltől másik reggelig,

tördeljük félénk igazunk,

mert hátha megmásul a végzet,

s ha azt kiáltjuk: életünk,

a visszhang nem felel: enyészet.

Veszély s veszély közt hintál

a karcsú éjszaka,

billen, lehull a csillag,

172

tág gyűrűt vet körötte

az augusztus tava.

A tarkód alatt, árvám,

meggyűrődik a párnád.

Ó, szomj, te olthatatlan!

Kinek van még szava?

Isten. Istenem!

Hajdú megye szól,

mikor megszólalok,

ha véletlen kiejtem: „élet”, „félek”,

nyelvem fölött pattognak, mint a fények,

pici diftonguszok.

Hetvenhetedik nagyapám sírját is

itt rontották szét őszi viharok,

az én torkommal mordulnak az ősök,

akik e földért voltak felelősök,

én én vagyok, s mégsem csak én vagyok.

Csak bámulok, amikor szenvedélyem

testemnek minden pórusán kitör,

valami üköm szór átkot belőlem,

vesző jussáért az pöröl.

Enyém e nép. Tudom minden hibáját,

átkozom és sírok vele,

alföldi, ősz szemöldökök alól

apám bámul rám, okos kis szeme,

a jegenyék, az elvarázsolt lányok

mind olyanok, mint fiatal anyám,

ki égre nézett, úgy táncolt magában

173

rég összeomlott házuk udvarán.

Istenem. Isten! Bizony, ez az ország

miénk is. Ha elgondolom,

hogy nem kellünk neki, se te, sem én,

hogy eldobott, hogy nincsen irgalom,

úgy nézek, némán, mint anya, kinek

egyik fia másik fiára késsel

rohan, s ő áll, két gyermeke között,

a szívében a kettős szenvedéssel.

Hajnalodik. Nem neked, nem nekem.

A Vérmező felett

hozzák már irgalmatlan fellegek

az új napot.

Mik támasszák meg holnapi utad,

miféle mondatok?

Ezen a szörnyű hajnalon

ugyan mit mondhatok?

Hazánk e föld. Még akkor is,

ha százszor megtagad,

hazánk e föld, még akkor is,

ha el sose fogad,

még akkor is, mikor vadász,

és mi vagyunk a vad.

Hazánk. Anyánk. Most mostohánk.

Sikolts, van rá okod,

hisz összezúzza homlokunk,

úgy ad polgárjogot,

kőszemmel néz ránk, mint Kronosz,

174

hány fiát falta, falja:

ez az a föld, hol síneken

hasad le költők karja,

Kazinczy hiába kiált,

Vitézt heptika marja,

elbujdosik a Vén Cigány,

kegyes téboly takarja.

Éjjel a vadász nem vadászik,

mégsem pihen a vad:

ketten lesik az új napot,

ő és a virradat.

Nézz rám! Kiáltsd el a nevem,

mert szívem megszakad.

Ó, minden szó milyen sok!

Minden szó mily kevés!

Kelj fel. Óránk komoly kontya alatt

most ébredt fel a keltő berregés.

175 176

Neszek

177 178

Eső

Gyermekkorom hű társa, te,

zöld óceánok gyermeke,

te mindig egy, ezer alakban,

tapintható, de foghatatlan,

kinek jószagú sóhajától

a titoktartó éj kitágul,

s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk

mögött megfér a félvilág:

te kóbor isten, szerte bolygó,

hogy kerülsz ide, te csavargó?

Van tíz éve, hogy láttalak

a hajdúsági fák alatt,

ott hintáztál a langyos éjbe,

susogtál a tölgyek fülébe,

de megriadtál, elfutottál,

hol jártál, míg ide jutottál?

Nézd, hogy derül a vérszegény

Vérmező, hogy hízik szegény!

Az ifjú fák rádmosolyognak,

rosszkedvű füvek mosakodnak,

melengeti lehelleted

szegény, meztelen nyíreket,

s köszöntenek apró neszekkel,

179

kis reszketeg lélegzetekkel,

míg táncolsz nedves talpadon

a felfénylő piros padon,

s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,

villogó cseppek pergenek.

Csak állok, és nyí a gyerekkor,

fülembe nyí, bokámba kap:

„Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.

Csak állok a Várhegy alatt.

Még azt se mondhatom: maradj,

hogy várd meg velem a telet;

magam is idegen vagyok,

hogy adhatnék szállást neked?

Dagad a tócsa, csak dagad,

csillog a síkos házfedél;

fond be kibomlott nagy hajad:

földim, Eső, közel az éj.

Indulj tovább! Indulok én is,

kezem olykor magasra tartom,

szorítom szálló köntösöd.

Nedves kezem. Nedves az arcom.

180

Szigliget

A palló nád között vezet,

csepp utca visz a vízre ki,

szálkás korlát kínálkozik,

meg ne szédüljön valaki,

amint a deszkán áthalad,

s kilép a napozó tutajra,

mert ki a tájjal szembenéz,

annak elzsibbad térde-talpa,

hisz a boldogságos Öböl

egy csorbult türkisz csésze alja,

s a macskahátú habokat,

melyek oldalát verdesik,

a horizonton messzelátó,

kiváncsi vulkánok lesik,

fejükön csúcsos, rőt süveg,

szőlők, erdők hónuk alatt,

gömbölyü talpaik szelíd

présnyomó kádon állanak.

A kád körül falu. A házak

nád üstökén a gólyapár

lesi a forduló időt,

s a villogó bogyók előtt

egy csepp bajusz jár vattatalpon,

egy kis fenevad őgyeleg,

cirmos gerincén szürke láng,

s a késhegy résű zöld szemek

gömbölyű hátán nap remeg.

A lúdak a csorgó alatt

181

rázzák hersegő szárnyukat,

narancs csőrükből gyöngy pereg,

s ott lenn a jegenyék megett,

kristálytorkú, apró ebek

járják a táncot önmagukkal,

viháncolnak tű fogsorukkal,

s hol a patak kiszélesül,

rengetik roppant tőgyüket

a méltóságos tehenek.

És két oldalt, s hátad mögött,

előtted és fejed fölött

az a villogó valami,

az nem az ég,

nem oxigén

és nitrogén,

lengő gázszövedék,

hogy volna ég ilyen feszes, kemény,

ily színeváltozó, mint odafenn,

hol domború, hol homorú,

hogy káprázik a szem,

hogy volna ég íly ismerős,

és ilyen idegen?

S mintha mutatná, méhe csupa bőség,

halat dobál fel villogva a mélység,

s a part mentén – csikós, kezes lovon –

pányvát hajít a sikló a habon,

és nesztelen siklik futó nyomába

a vizipók parányi korcsolyája.

Feszeng a hínár, itt van ő is,

182

lábujjra áll, kikandikál,

s les a gyanútlan tó felett

a hamvas útonálló, a sirály.

S amott a sás,

csupa suhogás, susogás

meg surrogás,

levelen lovagol a béka,

s a nádas tündér ivadéka,

a három színt játszó sziporka,

merev, Bizánc szemű boszorka,

a szitakötő messze tűnik,

légre írja titkos betűit,

hogy lélegzeted elakad,

mikorra megfejti agyad

a semmire írt szöveget,

a kárbunkulus szavakat.

Fenn tűz, a nap tüze,

lenn víz, a tó vize,

köröskörül a lég lehellete.

És hogy mind a négy meglegyen,

te vagy a negyedik elem;

tapogasd végig testedet,

húsod, csontod csak átmenet.

Mint a lábatlan ebihal,

formád is más formát takar;

három testvéred elfogad,

te is viseld el önmagad,

ki por leszel,

viseld el, hogy a föld te vagy.

183

Roggy térdre! Bámuld az öbölt!

Lásd, sajnál. Pára futja el szemét.

Elhagytad az ólom nyarat,

a város iszonyú lehelletét,

mi kínnal bontja fáradt levelét,

három együgyű virágcsereped,

ablakodat, min egy kockányi ég

csúfolja meg keserű szemedet.

Három testvéred néz feléd,

s a mindenség, ki gyermekének vállal,

s erőt ad neked, nyomorult,

hogy megbékélj egyszer már a halállal.

184

Madár

Azt kérdezed, hogy ki vagyok,

micsoda kis lélek vagyok,

ki ablakodon kopogok,

és mint a gránát, tüzelek,

és lengek-ingok-libegek,

és hámba fogom a szelet,

és hintálom a levelet,

összekuszálom a leget,

s azt a suttogó szövetet,

amit a hajnal tereget,

min villogás az erezet?

Vagyok az élő suhanás,

vagyok az élő zuhanás,

lengés vagyok, kerengés,

zengés meg visszamerengés

arra, amiről azt hazudod,

azt hazudod, hogy elfeledted,

ám én megszólalok feletted,

ám én átsuhanok feletted,

megvillantom szárnyaimat,

a selyem kardokat,

melyek átmetszik az eget

és hazugságodat,

és akkor már tudod,

akkor rögtön tudod,

hogy az angyal vagyok,

aki gyerekkorodban

úgy magadra hagyott.

185

Január

A tó beállt, a tó türelmes,

bólint, ha a tél szól neki,

ám a patak nem engedelmes,

az fut, ha a fagy kergeti,

s mikor fehér inát harapják

a jég fogai, felkiált;

visszarengik ringó haragját

az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a

köd fodros szélű kése: csak

a csúcs beszédes vonala,

a vár falai látszanak,

a pára tartja tenyerén,

a semmin űl a csúcs, a rom,

egy felleg kusza szövetén,

laza pára-boltozaton.

Minden fehér, csakhogy törékeny,

kemény fehér ez, nem puha.

Karját lóbálja a fenyéren

egy állig üveg körtefa.

A fia is, egy csepp bokor,

színjátszó, szűk üvegzekében,

ott cseng, nevetgél, ott guggol,

és térdét öleli a szélben.

186

Szörnyeteg

Disznót öltek, most pörkölik,

a nyers gally sír, sziszeg, ropog,

komondor nézi elmerülten,

amint egy részeg tántorog,

a frissen hullott, por havon

patkós csizmák dübögnek,

a szél meggyűjti erejét,

nekirohan a hegynek,

harang is szól, meg egy kakas,

köszörülnek és kalapálnak;

állok az úton, szorítom

élő neszeit a világnak,

eleven képét a világnak:

(A fél disznót, hogy vetkezik,

külön a bőre, hája, csontja,

húsából már igérkezik

az orjaleves meg a sonka,

és a komondor láthatatlan

szemét a sok csimbók alatt,

azt a bögrét az ágason,

a kutat és vályogfalat…)

szorítom képét a világnak,

mint aki botot vág magának,

és arra dől, ha lép,

hisz talpa alatt önmaga

csúszósabb, mint a jég.

187

Tegnap elhozott a vonat,

s hogy felsötétlett Badacsony

trapéza, az jutott eszembe,

csupa mértani fogalom,

csupa élő s holt síkidom,

amerre látok, a vidék,

itt keringenek körülem

a hexaéder hópihék,

ha a faluban szertenézek,

minden ház téglalap vagy négyzet,

a tó ellipszise mögött

kis vulkánkúpok állanak,

metszik az országút körét

merőleges napsugarak,

a hegy lejtőjén egyenes:

egy kopasz nyírfa áll, mint a cövek,

előttem két liba totyog,

lábnyomaik háromszögek.

S hogy indultam a ház felé,

s néztem az úton át

nyujtózkodó romboidot,

a fagyott pocsolyát,

egy gyerek nekihussant,

csúszott egy jó nagyot,

engem meg, mint hurok,

valami megfogott,

valami megszorított,

hogy fulladtam bele,

és elferdült a tájék

188

mértani rendszere,

s mint aki végre rájön,

hogy régesrég beteg,

felismertem magamban

azt a szörnyeteget,

aki szememben guggol,

elemez és röhög,

mint gót templom falán a

vízköpő ördögök,

és ahová tekint, ott

minden kővé mered,

a korall liba léptek

neki háromszögek,

egy fél parabolát lát,

amint e tájra néz,

a vadszügyű bazalt hegy

a szemének trapéz,

a tengeri kötényes

kis házak négyzetek,

a hó selyem pihéi

csepp hexaéderek.

Most állok itt. Szomjas szemem-fülem

a zajjal-képpel eltelik,

itt állnék elbűvölten

tán holnap reggelig.

Csak motyogok magamban, mint a vének:

„Disznót öltek. Egy részeg megy amott.”

Pipál a böllér, a kovács dohog,

a könnyem is csorog, –

189

tavasz jön tán, hogy kútja megeredt.

A fák mögül kivillan a fehér,

vihar sikálta, kiváncsi fenyér,

s amint a lejtőn lépkedek,

arcuk felém fordítják a hegyek,

s én ember vagyok, mint az emberek.

190

Stock im Eisen

Hát szervusz nagyvilág, öreganyám,

de rég nem láttalak!

Bizony, te se lettél azóta

fiatalabb.

Hát bölcsebb? Mert nem mind okos,

aki öreg, nem ám.

Te se voltál eszeden mindig,

öreganyám!

Szólj, e tengersok év alatt

észrevetted hiányomat?

Túródott lelkedben a gond,

hogy hol botorkál e bolond,

és mire nőtt fel e bolond,

ha ugyan felnőtt a bolond,

és nem csak a csontja felel,

ha kiáltod: „Élsz-e, felelj!

Vagy elnyelt a valami szája,

ez évtizedek rianása?”

És fájt-e neked a hiánya,

hogy nem leskelt kamarádra,

kókusz belire, ananászra,

a tágszemű, rőt datolyára,

kik ha ízük ínyére borítják,

kibomolnak messzi vitorlák,

és hozza a szag, a zamat,

191

a lágytalpú trópusokat,

sose hallott énekeket,

idegen sisakos fellegeket,

piros szárnyon lobogó egeket,

a mindent s mindeneket?

És fájt-e neked a hiánya,

hogy nem leskelt palotádra,

falusi unokád, a goromba,

nem acsargott a csipketoronyra,

és nem dünnyögött hogy: „Az istenedet,

redőzd csak rokokó egedet,

csak könyökölj e tornyokon

csúcson meg íveken, –

élnél csak odalenn,

élnél a fövenyen,

ahol én,

hol hajdanán tenger lakott,

de félni kezdtek a habok,

hát a hullám elballagott,

s tajtékos pusztaság

maradt helyén,

ott szoptatják meg csecsemőiket

a karmos viharok.

Vagy látnád az én palotámat,

amiben szülték az apámat,

meg nagyapám, dédem és ükapám,

mert van ám nekem is palotám,

a négy fala por, teteje

az ég remegő üvege,

s a tornya hegyén csudagomb van:

a Bocskai zöld süvege.”

192

Megjöttem és köszöntelek:

nem nyeltek el e szomjas évek.

Ajándékomat megbecsüld:

azt hoztam el neked, hogy élek.

A gőgicsélő, csepp sugár

felserdült halántékomon,

most már tudom, miért születtem,

s hogy mért kell meghalnom, tudom.

Hát itt vagyok. Rád emelem

le sose sütött szememet;

ó, öreganyám, nagyvilág,

jól megjegyezd a nevemet!

Azért,

azért,

éjjel, mikor a hab

alábuktatja, s újra felveti

a hajó orrát, melyben ágyam áll,

ez az ingó biztonság a vízen,

háromfalú, nem-érzelmes koporsó,

amelynek teteje egy másik ágy,

hol forgolódva üzen, ki felettem

éppily álmatlanul idézi álmát,

éjjel másképp beszélek, vagy sehogy.

Másképpen, vagy sehogy. A víz locsog,

és fel- s alá rezeg a kikötő,

az ablak gyűrűjében a torony

hol égbe döf, hol derekát mutatja,

le-föl, le-föl, megint le, újra föl…

193

Hány éve múlt, hogy itt jártam? E test,

mely itt feszül e fényszűrte homályban,

eleven mércéje lett az időnek:

a zsigerek, porcok és idegek,

haj és fogak és az erek fala,

a légszomj és a tachycardia,

akár a fa évgyűrűi mutatják,

hány év múlt el, s milyen. Ne szólj! Aludj!

A hidat már bevonták. Ha kiszállnék,

s mint valami szentet, átvinne talpam

a törleszkedő hullámokon át,

hol lelném meg a parton azt, akit

keresnék és kerestem, és fogok

keresni, míg csak élek. Hol lehet,

ki mosolyogva vitte félkezében

a holdsarlót, a másikban meg egy

narancsnyi kis napot, s ott túl a dombon,

hogy a sekély tó partján tétovázott

árnyéka szégyenlősen vízbe lábalt;

ő meg csak állt, elnézte, hogy forog

a hab között az árnya, majd letérdelt,

mert a kis tónak gyönge volt a hangja,

és gyöngyszava nem ért el a füléig,

csak úgy, ha térdepelve hallgatózik,

úgy érti meg a víz szavát s a minden

szavát, mi szól, fehér platánokét,

a szikráét, mely hűvös és törékeny,

mert hegesztik ott lenn a síneket.

Aztán egy kis ló jött érte a dombra,

és elvitte hátán valahová.

194

Hová? Hol a hold, a narancsnyi nap,

arc világító oválisa?

Te, te, te ott felettem, ott a másik

háromfalú koporsó fenekén,

ne mondd, hogy ismered, tudod, hol él,

s mi lesikálta édes éleit,

kibontotta burkából az idő!

Ne mondd, mert rádidézem azt, mi lettem,

mert a gonoszhoz mindig van erőm,

és megmutatom, bőröm mit takar,

hogy mi van titoktartó koponyámban,

mivel hálok, és mivel ébredek,

míg ordítasz, és hajad felmered.

195

Pocsolya

Az eső táncolt, énekelt,

a fűvön körbe járt,

átvonta, húzogatta

a gally között haját,

aztán kavics sértette fel

szelíd lábát, megállt,

elhalt ártatlan éneke,

nem táncolt már tovább.

Elsántikált a hegy felé,

s az izgatott

homály sem maradt itt magában,

utána baktatott,

s az ég,

az ég,

az is rohant nyomába,

futott a nyáj, a vasszínű

üsző fellegek nyája,

dobogott, kopogott, topogott

az a sok pata ott,

s a kunkorodó,

villámfényt lobogó

kis szarvakon röpült előre

az ég kifeszült lepedője.

És kivillant mögüle a derű,

a csupaszvállú, gyönyörű,

a nevető,

a kékszemű,

196

s az arany szarvast üldöző

rőt agarak,

a kürtölő, pirostorkú

napsugarak.

Derékig ködben állt a

palástos hegytető,

hogy száradjon ruhája,

alábújt az eső,

s hogy itt járt, nem maradt egyéb nyoma,

csak ott, ahol az út lejt,

egy kerek pocsolya.

Egy gyöngebőrű, csillogó,

nyujtózkodó,

örökös lázban borzadó,

kerékforgásnyi tó,

egy cseppnyi, villanó,

sarló formájú és sekély,

vízből kovácsolt, élő pengeél,

amelynek metszése nyomán

elválik látszat és való.

Talppal egymáson, egybeforrva

egy lenti kép, egy fenti kép,

egy fenti ég, egy lenti ég,

egy dupla búra

homorúja meg domborúja,

egy fenti nyírfa, lenti nyírfa,

s magasban-mélyben levelek,

kocsányuk két szélben rezeg;

197

két szél motoz, egy fent és egy alant,

és két galamb,

két kékszárnyú galamb

hussan, az egyik idefenn,

a másik odalenn,

két rebbenés, két villanás,

egyetlen, mégis iker suhanás

a levegőben s a vízfeneken.

Egy semmi víz, olyan sekély,

akár egy sovány pengeél,

s két világ határsorompója,

mely talppal egymásnak feszül:

csak guggolok felette, s nézem,

amint arcom is elmerül,

amint vállam is elmerül,

térdem is elmerül,

és elmerül

minden köröskörül.

És elindulok odalenn

valami nedves homokon,

és víz alatti falevél

árnyékozza be homlokom,

neszez a víz alatti szél,

s ha felnézek, fejem felett

a gyöngebőrű pocsolya,

mint a kútkáva, oly kerek,

s akárha egy kút fenekéről

tekintenék fel, csillagok

rezegnek a káva körében,

198

csepp holdak, vándorló napok,

s fú fenn a víz feletti szél,

kis hullám túrja a vizet,

a zöld körön átfénylenek

az ezüsthasú levelek.

Aztán, akár a hal, megperdülök,

és feldobom fejem,

s már ismét ott vagyok

a fényes felszínen,

vállam kiemelem,

hátam kiemelem,

és túlhágok a fénylő peremen.

S talppal egymásnak, egybeforrva,

rám villog a két ugyanaz:

s rezeg a pocsolya vizén

a káprázat meg az igaz.

199

Fű

Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi

nincs senkinek talán.

Beszélek én, de hangom is pici,

hát nem figyelsz reám,

azt sem tudod,

hogy katona vagyok,

mert én nagyon kis katona vagyok,

engem nem is látsz, csak a kardomat;

van ám sok kardom, forgatom,

villogtatom, suhogtatom,

még tisztelgésre is kirántom,

szigorú az én kapitányom,

nem szól, de süvölt cudarul,

fél ám a bokor, lelapul.

S tudod,

én olyan katona vagyok,

hogy nem magam ülöm meg a lovat,

hanem a lovam engem:

csiga meg lepke meg esőcsepp

meg szöcske ül a nyeregben,

de nem haragszom, oly piciny szívem van,

nem fér abba harag,

ha indulok, megyek gyalog,

viszem a lovamat,

s ha fáradok

se búsulok,

inkább dúdolgatok,

este, ha feljön a csillag,

elhallgatok.

200

Hajolj felém, tanulj meg engem,

próbáld meghallani csepp hangomat,

hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,

olyan tökéletesen egymagad,

ha egyszer neveden szólítalak

a föld alatt,

s feléd fordítom sose látott,

igazi arcomat.

201

Mikor születtem, nem tudom.

Kitől születtem, nem tudom.

Valaki él homlokomon,

hintál hintáló hajamon,

de az ő nevét se tudom,

csak szeretem,

mert fényes és ártatlan és vidám,

és fúkál is valami furulyán,

valami láthatatlan furulyán,

és nemigen van egyebe,

csak hangja pici rezegése,

egy síp meg a szíve verése.

Néha gyerekkoromról álmodom.

Az álmom mély, zavart. Csak nevetek,

mikor felébredek;

mit álmom suttogott,

kinevetem.

Mert nem lehet, hogy valaha

ott éltem az avarban odalenn,

s nem volt, csak két fülem,

kis zöld fülem,

és azzal néztem kifele,

és azzal néztem felfele,

és azzal néztem százfele,

azzal hallottam, ettem is,

beszéltem is,

még sírtam is.

202

Micsoda kép! Két rezegő, sötétzöld

kis fül, amely néz, hall, eszik,

kérdez, panaszkodik, növekedik,

bontakozik…

Csak álom. Annak is

hamis.

Ha igaz volna, a kocsány,

a két fülem közötti csepp kocsány

sarjasztotta volna derekamat,

nagy hajamat,

lágyszívű, kiváncsi nyakamat;

ugyan!

Csak álom fodorít ily

lágyszövetű, likacsos,

tág gondolatokat.

De ritkán álmodom, mert

ritkán vagyok magam.

A Fényes gyakran eljön,

elnézem, hogy suhan,

kutat a bokrok alján,

kerek követ sikál;

én nem tudom, ki küldi,

azt sem, hogy mit csinál,

de szeretem, ha eljön,

és haragszom, ha megy,

és hátára borít egy

alacsony felleget.

203

Olykor beszélgetek,

mert jön Csupaszáj, a bolondja,

itt ül valahol le a lombba.

Azt szem még sohase látta,

se csontja, se húsa, keze,

nincs annak semmije se,

csak torka, hangja meg szája.

Az a száj

be nem áll,

csak fújja a magáét, fújja,

ha elunja, elkezdi újra,

nem nyughatik,

ha eljön, el nem hallgat

estétől reggelig.

Ha kérdem, merre él,

maga se tudja, hol lakik,

hogy honnan jön, ha jön,

de ha meghúzza magát, eltűröm,

hadd vessen ágyat idefenn

a levelen,

s néha a lombokat

megemelem,

hogy meglessem, mit csinál odabenn.

Csepp súlya alatt a levél

meg-megrezdül, mozog,

nem látom őt, csak hallom,

ahogy felém susog,

emelkedik s ereszkedik

alatta a levél,

s míg álmodik, szuszog.

Álmában is beszél.

204

De néha berúg, kiabál,

nincs nyaka, hát a szavát

kapom el legalább,

szorítom, mig sírva zihál,

kopaszra rúgja az ágat,

de fogom, amíg belefárad.

Addig kapálódzik, visít,

amíg a dörgés föl nem ébred,

akkor már elengedhetem,

úgyis csattognak már a fények,

a feketén piros szalag fut,

bőgnek a riadt fellegek;

minek szorítanám tovább,

ha kibomolnak az egek.

És más is téved erre még

kívülük; minden évben

ellépegetnek homlokom

rengő árnyába négyen:

egy bokrétás meg egy arany botos,

egy rőzsehordó meg egy puttonyos,

sosem együtt, mindig egymás nyomán:

ifjú, legény, anyóka meg leány.

S ha nem jön senki, és a csönd,

mint az a fehér valami,

kezd hullani,

elindulok sétálni egymagamban,

oly halkan, hogy ki ott szunnyad a lombban,

fel nem riad.

205

Megyek a homorú ég alatt,

nézem a fényt odafenn,

és lengetem

a karjaimat.

És táncolok. S míg táncolok,

a titokra gondolok,

mert van ám nekem szeretőm,

van jegyesem,

de hogy ki, el nem árulom,

nem mondom meg sosem.

Majd kiderül, majd kiderül,

amikor meghalok,

hogy ki szeretett engem úgy,

de csak ha nem vagyok.

Táncolgatok, fordulgatok

a lengő ég alatt,

konok rostok meg zsigerek

őrzik a titkomat.

Csak holtom után mondom el,

ki volt a jegyesem,

hogy kit szerettem, és kinek

zálogát viselem.

Csak holtom után mondom el

majd ott a porba, holtan,

s megvillantom gyűrűimet,

melyekkel összeforrtam.

206

Neszek

A malomnál zsilip zuhog,

száját kitátja rám,

a halsiklású kis habok

átlengnek fogsorán.

Vén bodza néz a patakba,

képét a víz elrezgeti,

görcsös karját dehogy mutatja,

fél, hogy rosszul esnék neki.

Méternyi sincs a zuhanás,

de a hab sustorog,

megcsengeti a zubogás

az alvó kavicsot.

A patak ingó üvegén

a víz kettétörik,

illesztgeti a téli fény

habos szilánkjait.

Zubogó nyelv, vízi beszéd,

kavics harangozás.

Most megzavarja zöld neszét

a rőzselobogás,

a piros szó, a sok kezű,

ködbe kapaszkodó,

a reccsenő, a keserű

füstön tollászkodó.

207

Hogy kunkorog, mily nyugtalan

villognak tollai!

Ó, mennyi sárga szárnya van,

s nem tud felszállani,

hol fészke van, hol született,

hová tojását rakta;

csak nézi a hűtlen eget,

amely úgy cserbehagyta.

Rikolt. Karma meg csőre vág.

Rőzsét harap. Ropog.

Lehunyja szemét a faág,

pillái hamvasok.

A tűz csak verdes, integet,

földhöz csapja fejét,

és sír, vonaglik, és liheg:

„Az ég! Az ég! Az ég!”

Üveg neszek, piros neszek,

szárnyak, szilánk habok!

Hát én? – töröm a fejemet –,

én ugyan mi vagyok?

Ha nesz vagyok, ha hang vagyok,

micsoda hang vagyok?

Ugyan ki figyel engemet,

zsilip vagy csillagok?

Vagy lehet, hogy míg bámulok,

a tört hab rámtekint,

és látja üveg homlokom

habos szilánkjait?

208

És a madár is hirtelen

felemeli fejét,

és hallja, amit én sosem,

hogy azt mondom: „Az ég!”

209

Tó

Nyáron csak tanulja magát,

kék, kényes mozdulatát,

peremét, öve lágy karikáját,

a parti füzek kuszaságát,

a sás lihegő neszeit,

s ki langyos ölébe lakik,

a sok pici lényt, a béka szavát,

a csepp kavicsok simaságát,

fövenyének nyers puhaságát,

és őt odafenn,

a színaranyat, merevet,

az egyszemű szörnyeteget,

akit el nem ér sohasem.

És elhiszi azt, mit a Lány,

mit a Lány hitet vele el,

ki csak mosolyog, de rázza fejét,

ha kérdik s felelnie kell,

bizony, elhiszi azt, mit a pára mutat,

ki ölbe veszi a kis falukat,

és ha úgy hozza szeszélye,

odaállítja közelébe,

vagy elkerekíti, ködbe meríti

peremét, megnyújtja előre,

hogy vége se látszik és hossza se látszik,

és tenger lesz tekenője.

210

Ám ősszel jön egy éjszaka,

s valaki szól neki.

Először még rá se figyel,

testét egyengeti,

de hogy másodszor hallja hangját,

felül,

bámul köröskörül,

a szájat keresi, a szájat,

amely suttog neki,

de nem leli,

hát visszadűl,

megvonja nagy fehér

vállát, s elszenderül.

S akkor harmadszor szól a hang,

hogy veleje is belereng;

valaki rákiált: „Lapulj,

mit kelleted magadat odalenn,

mit kínálod magad az égnek,

és játszol a hajaddal, habjaiddal,

partjaiddal meg álmaiddal?

Ki vagy te ott? Lapulj, te semmi,

te fényszemű rima,

lapulj, lábasnyi víz,

te csorba karika,

lapulj,

fakulj,

vakulj és csontosodj,

hogy elbírd léptemet,

mert rád hágok majd nemsokára,

s hátadon lépkedek!”

211

Míg hallgatja a szavakat,

lélegzete is elakad,

csak hánykódik hátra-előre,

hisz tenger az ő tekenője,

hát hogy vakulna,

és hogy fakulna, és lapulna,

és csontosodna ő?

Tenger e tekenő!

S kiált, hogy jöjjön elő

az egyszemű szörny odafenn,

aki látta meztelenen,

és tudja, ki ő, megmondja, ki ő,

de a szörny csak búvik előle,

mint özvegy az ember elől,

és felleg az ő temetője;

ha kinéz is, nem belenéz, csak előre

meg messze a parton a földre,

ott nézi a gesztenyefákat,

míg arca-nyaka belesápad,

nem ránéz, csak mindig előre,

s nem mondja a hangnak, a hangnak amott,

hogy tenger az ő tekenője!

És hát a Leány, a tanúja?

Hol villog ezüst koszorúja?

Csak jöjjön a Lány, most jöjjön elő,

és fennhangon bizonyítsa,

hogy tenger e tág tekenő.

212

Csak fusson ide! Nem hallja a szót,

hogy harsog valaki torka?

Jő. Setteg is az a parton amott,

de a tündérlány ma boszorka,

mert nem felel az, és nem bizonyít,

még rá se tekint, még oda sem int,

igazát dehogy is igazolja,

elbúvik a fűzfabokorba,

s hogy még nyomát se lelje meg,

amíg a sásba lábal,

magát bokáig elfedi

villódzó önmagával.

„Jer elő – kiabál –, jer elő!”

Ám nincs sem a szörny, sem a Lány,

nem jön sem a szörny, sem a Lány,

csak a hang van amott, a hang meg ő,

ő van meg a hang csupán,

meg a síkos iszony meg a láz,

meg a tiltakozás, szaladás

emide-amoda, – de hova,

fel-le-kövön át-sehova,

mit válasszon menedékül?

Addig fut, míg beleszédül.

Megszédül, tántorog,

káprádzik, imbolyog,

futtában meg-megáll,

megtörli homlokát, zihál,

a partra hajigál

kagylót és moszatot,

és láncáról letépi a

213

csecsemő csolnakot,

aztán nagyot kiált,

hasra vágja magát,

majd átfordul hanyatt,

s mint óriási buborékokat,

magasra górál elszörnyedt szemű

ideges halakat.

„Lapulj!” – mondja a hang megint,

s megrántja, mint kötél.

Az ifjú hullám megmered

a nádas szélinél.

Súlyos a szenvedély már,

elejtik ujjai,

alábuknak magában

sértődött vállai,

alámerül a mélybe

sikamló villogása,

nem bírja tartani

kezének zsibbadása.

Még hallja, de csak messziről,

amint a ködön át

hozzák a hangot szárnyukon

a smaragd örvű vadlibák:

„Lapulj, vakulj, fakulj,

lábasnyi víz, te fényszemű rima!”

Ráhajtja homlokát

karjaira.

214

Lábasnyi víz…

mint fővő tej, ha hűl,

bőre bepillédzik köröskörül,

bepillédzik, hártyája merevül,

keményszik, egyre keményebb,

és íme kopognak a léptek,

kopognak már rajta a léptek,

a léptek, ahogy megigérte

az a hang, az a szó odafenn,

meghallani a feneken.

Kop-kop-kopogás, topogás a jegen,

a jegen, az egyetlenen,

aki még csupa dac, a keményen,

aki nem sima, nem,

és el se simul sohasem,

a jegen, amelyen üzen

a béna hullám vonala,

ahogy utolsót kanyarult,

mielőtt önmagába hullt,

mielőtt megadta magát,

hideg, rugalmas derekát,

tágtorkú, fehér mosolyát.

Kop-kop-kopogás, topogás a jegen,

s ő alszik a fövenyen,

s lám, újra a hang, aki szólt;

még alva is hallja a szót:

„Vakulj,

lapulj,

fakulj,

215

lábasnyi víz,

pihenj,

te fényszemű, te habbeszédű,

én édesem!

Ha visszatérek, – s visszatérek! –

megint felnyithatod szemed,

majd hazahívom szeretődet,

megtér az arany szörnyeteg,

s a Lány is tündér lesz megint,

és ifjú fák köszöntenek,

és kikél egy új ivadék,

és táncol hűs bokád felett,

és ezt az összegyűrt eget

kisimítom, meglengetem,

hát nem tudod, hát nem tudod,

hogy szeretlek, én kedvesem,

lábasnyi víz, te végtelen,

te tükörarcú álmodás!

Aludj, míg fel nem költelek!”

S a part alatt, a nád megett

hallik a kop-kop-kopogás.

216

A sárga szarvasok

Van, hogy két sárga szarvas

a kútkávára hág,

s mint pengét a sötétben,

megvillantja magát.

Tudhattam volna tüstént,

hogy kiben bízhatok:

csak anyámnak köszöntek

a sárga szarvasok.

217 218

Szüret

219 220

Szüret

Az idén hosszú volt az ősz. A nyárból

kevés jutott, hát annál ragyogóbbra

sárgult ritkuló lombjával a távol,

tömör fények között a hegyek orma.

Fáradt bokám munka után néhányszor

felcsábította csúcsig a hegyoldal:

mentem, amerre vérrel villogó

utat mutatott az érett bogyó.

Jó a hegyek közt. Vidéki a talpam,

ha földre hághat, szívesen lelép

az aszfaltról, próbálgatja a hajlat

görbületén izmai erejét.

Pest város. Ha dudái rámrivallnak,

megtorpan léptem. Ám Buda vidék:

úgy bódorgok szép válla hajlatában,

akár a Hajdúságon hajdanában.

Egy este ott jártam a Svábhegy alján,

elkésett szilvák loccsantak elém,

kutyák csaholtak, egy-egy tömzsi lámpás

ott guggolt az asztalok tetején.

221

Tenyérnyi szőlőn kunkorult a hajtás,

gyufát rántott egy vénember, a kén

nagyot villant, ahogy villant gyufája;

csóvát mártott a hordója hasába.

Szétnéztem. Csupasz a diófa ága,

majd szertecsattan a szőlő szemén

a gyönge bőr, csak úgy roskad kocsánya;

a hordóból kikunkorul a kén

karcsú füstje, az öreg húzza-mártja

a sárga csíkot. Indulok. A kép

ott jön velem, ahogy leballagok,

látom a hordót, a kénszalagot.

Öreg gyümölcsfák ingatják a gallyat,

egyre lassúbb a léptem, míg megyek.

Mit húz magával ez a sárga szallag,

miféle emlék vonódik vele

valami mély hordóból? A hegy alja

mit idéz rám, micsoda fellegek

torlódnak a kén füstjéből? E tájon

mikor jártam már? Először ma látom.

A tájat. Azt először. Ám a hordó,

a prés, a szallag? Az út lefele?

Az a szekér, mely kiballag a porból,

s csak rí, csak rí kenetlen kereke?

Megállok. Hunyt szemem mögött befordul

a grófi dülőn Barcza. A hegyen

kén siklik, sárga kígyó. Kénezik

a gróf hordóit a cselédei.

222

A hajlat langyos még, estig nap érte.

Leülök, állam felvont térdemen.

Hány éve volt? Ez őszön épp öt éve.

Most egyszerre mind itt vannak velem

anyám, apám, Károsiék, a német,

Barcza Dániel, Ella, a hegyen

ahogy igyekszik felfelé s kiált:

„Most visszakapjuk ám az Adriát!”

Egyszerre mennyi hang! Ők is beszélnek,

akik azóta elhallgattak végképp,

e hajlaton valamennyi feléled:

csattog Zsuzsa, a habverő verésén

túlharsog hangja, átvisít a fércek

fölött a néni. Hull-hull a sötétség,

az esti szél megsimítja a térdem;

Ifi törlőzött így, ha hazaértem.

Milyen nehéz az elkuszált csomóból

kivonni azt a szálat, mely vezet,

hiszen a hegy, a tőkén csorranó bor

befejezése volt valaminek.

Ám hol a kezdet? Mi dobott a forró

Debrecenből Biharba, a hegyet

mi rótta rám, iszonyú Ararátot,

hogy róla nézzem a fúló világot?

Hol végződik a szál? A zenedében,

hol a német tábori posta áll,

s a tárt ablakon az őrszem fejére

zuhog alá a pentaton Kodály?

223

Vagy a gettónál? Mit kerít az éber

palánk? Mi van belül? Micsoda nyár!

Plakátokon egy kislány: roncs a karja.

Jegyért futkosunk a jegyhivatalba.

Háború van. A kenyér egyre sárgább,

rázza is Debrecen kerek fejét.

Alig van sonka, bár vágják a mázsás

disznót, olajjal fő a főzelék.

Nyeli a zsírt a hivatal. „Mi vár ránk? –

sóhajt a cívis. – Nem volt még elég?

Visznek lovat, szénát, üres a pajta,

s csak egy utalványt adnak csizmatalpra.”

Hogy a fiút behívják katonának,

az még hagyján is. Így van ezer éve,

azóta állunk, dönthetetlen bástya,

itt, Európa szíve közepében.

Ha mi nem védjük, ki védi? Az árva

rá is tart már. Csak jöjjön el a vége:

örök babér a hősi halottaknak,

örök béke az élvemaradtaknak.

A híradón úgy borzong ez a város,

mint a rémdrámán. Néha felsziszeg,

ha gépre találnak a fénynyalábok,

s ömlik a bomba a tetők felett,

vagy felvillan egy ellenséges árok,

hullák, tankok, kiégett bunkerek:

valószínűtlen kép. Moziba látják,

azt hiszik, ezt is rendezik meg játsszák.

224

Ám mégha volna is ilyen, nem érhet

el városunkig. Megvéd a sereg,

s a Kárpátok, a hűséges cselédek

őrséget állnak jó álmunk felett.

Hogy tanfolyamra idézik a népet,

hol tüzet olt, pólyával ténfereg,

az csak fölös óvóintézkedés.

Sok a tolakvás, a haszon kevés.

Már a pincével vonakodva babrál

a nép. Óvóhely? Úgyse lesz csata!

Csak nem hiszik talán, hogy megrohanják

épp Debrecent? Ha ég-föld leszakad,

sem lelnek hadicélt itt. Tán a Hangyát

vagy a színházat vernék? Minek az?

Drága a bomba! Ám csak kikotorja

a pincéjét, s vizet visz le csuporba.

Van, aki mást mond, áruló bitangja,

hogy a háború akkor elveszett,

mikor elkezdték. Ám halkul a hangja,

mióta itt vannak a németek.

Csak suttogja, hogy erre jár naponta

az utánpótlás: ömlik a sereg.

A Nagyállomás szoptatja a frontot.

Debrecenben nincs hadicél? Bolondok!

„Majd hiszitek, ha konok fejetekre

zuhog az áldás!” A cívis morog,

felcsapja bibliáját, lapoz benne,

mit válaszolnak az apostolok.

225

Ám nincsen szó az égi fejezetben

arról: a front vissza miért mozog;

vagy mi sötétlik Auschwitz messzi kormán?

Az Írásba temetkezik mogorván.

Akárha gyermek volnék még, e nyáron

apám, anyám lépni tanítanak.

Műtét csúfolt meg, ingadozva járok,

betörik hátam, mint a súly alatt.

A kocsiút szegélyén addig állok,

amíg egy járókelő nem akad,

ki átvezessen. Ritka alkalom

ugyan, hogy a házunkat elhagyom.

Mert inkább otthon ülünk mind a hárman,

mint családtagok egy súlyos beteg

ágyán, lesve, hátha lemegy a láza,

hátha szabályos lesz lélegzete.

Fut a futóka az udvar falára,

a juharon halljuk a méheket,

s e fal közé szorított béke szélén

várom, mikor nyitja száját az örvény.

„Még nincs itt – suttogom, mikor lefekszem,

s anyám kezét szorítom a sötétben –,

de már közel van, s akkor hogy menekszel,

te város, hogyha elborít egészen?”

Felvillog a párkányon egy meredt szem,

Ifi is fél, hozzámdöf a fejével.

Az ágyból látom a Nagytemplomot,

csillagai közt élő csillagok.

226

Bátor kacaja csattog, mint a szélben

vitorla. Őt nem fogja félelem.

Hármunk közül anyám van elemében,

mint lőrésen, les át az ételen

apámra. Végre meglátom egészen,

ahogy közöttünk s a történelem

között köröz vakmerően, akár

egy emberré varázsolt vadmadár.

Pár hét alatt más ember lett apámból,

onnan tudom, hogy nem emlékezik,

egyszer se szól a körösparti házról,

nem emlegeti a testvéreit.

Hatvanöt évig tartotta a távolt

markában, most szétszórta képeit:

mint aki szekrényt rámol jóelőre,

legyen hová rakodni télidőre.

Fekszem naphosszat. Térdemen hiába

kinálkozik a könyv: a gondolat,

hogy nem bír el, ha futni kell, a lábam,

újra meg újra csontomig harap.

Hogy gyámolítsam apámat, anyámat,

hogy másokat, kiket kell? Mint a rab,

repesnék a szabadulás elébe:

körülrácsoz önmagam gyöngesége.

Ám amikor felbőgnek a szirénák,

a város felett megnyílik az ég,

s pincénk falából pattognak a téglák,

e gyöngeségem lesz a menedék.

227

Visít a pince, panaszolja kínját,

lábánál fogva húzná istenét

ki-ki alá: segítsen. Ing alattam

a pincepadló. Ülök mozdulatlan.

Dies irae. Be kemény az ítélet:

rí a rémület a pincepadon.

Csak hallgatok. Én nem meghalni félek,

keserű nyál gyűl össze torkomon.

Emberiség, hazám, ott fenn, ti gépek,

mi történt itt, micsoda hatalom

játszik velünk, velem, mindannyiunkkal,

kik most élünk, megbolydult századunkkal?

Mikor végre a szirénák a végét

jelzik a támadásnak, szétszalad

a fél város, keresi házanépét

romok felett, között, romok alatt.

Egy fél óra a város régi képét

eltörölte: az új vonásokat

a járókelő sírva mutogatja:

több, mint háromszáz Debrecen halottja.

Ki él, ki halt meg? Anyám szinte lázban,

majd minden utcában lakik rokon.

Indulunk máris. Kormosak a házak,

viszik a holtakat hordágyakon.

A nénihez először. Sír magában,

hogy meglátja anyámat, letotyog

a három lépcsőn, onnan mutogatja,

hová csapott le a sarkon az akna.

228

Túlcsattogja a habverő verése

a konyhából: ebédet főz Zsuzsa.

Bombák, halottak? Nem koplalhat mégse,

ki életben maradt. Az asszonya

csomagoljon, siessen az evéssel,

mert jön a soffőr. Él tán a buta!

Mennek a hegyre délután. Ha még

soká marad, kilopják a szemét.

A néni bólongat. A hegy Biharban,

tizenhét hold szőlő a tetejében,

a piruló gyümölcstől tarka hajlat

sose volt ilyen értékes szemében.

Oda, oda! Az erdő eltakarja

a lépteit, nem látják meg a gépek

kis házában. Ott ellesz csöndesen.

Ki szórna bombát egy szőlőhegyen?

Épp indulnánk, mikor Miska beszédül,

a Zsuzsa öccse. Mint a mész, olyan.

A konyhából behallik a beszédük,

valami csattan, Zsuzsa berohan:

megsebesült a húga. Míg felépül,

gyerek, ház, sógor gondja rajta van.

A hegyre hogy mehetne egyelőre?

Bezzeg megnémult most a habverője.

Forog a néni, mint egér fogóban,

ájuldozik, vizet kér. Mit tegyen?

E felfordult városban, e pokolban

itt maradjon? Nem lehet a hegyen

229

maga: Károsít leköti a dolga

a faluba. Ám itt meg szüntelen

remegésben kínlódja át a napját!

„Az özvegyet – sír – mind magára hagyják!”

Ám felderül. Hirtelen megtalálta

a megoldást: „Ti jösztök el velem! –

kiált nagyot, borul anyám nyakába –

Micsoda nyár lesz! Annyi a hegyen

a termés, mint soha! Fenn mind a hárman

elfértek – sok jó ember kis helyen… –

csak egyszer hagyjuk itt ez iszonyú

várost, a hegyen nem lesz háború.”

Menni? Vele? Nem szeretjük a nénit,

csak anyám miatt vállaljuk, kinek

únos-úntalan újra elbeszéli,

mi jár neki, mekkora tisztelet,

hogy felnevelte. A nyelvét kivédni

senki se tudja, folyton sistereg,

akár az üst, örök láng ég alatta,

mindenkire gyanakszik, hogy becsapja.

Sandít apám, rávillanunk anyámra,

mondja ki ő helyettünk a nem-et,

az ő nagynénje, ő nőtt fel a házban,

ahol a néni. Anyám kimered

az ablakon: lenn sírás, taligában

hurcol egy asszony két kis gyereket,

csak vér meg vér a taliga alattuk.

Tekintetünket félve visszakapjuk.

230

S ha holnap egy elsüllyed majd a romban

hármunkból, aki élne a hegyen?

Ha kimondjuk, ki vállalja a mondat

súlyát, mely visszafogott e helyen?

Anyám karja megrezzen a karomban,

a néni csak néz. Állunk. Hirtelen

bólint anyám, fut is már csomagolni,

Zsuzsa is kapkod, pakolja a holmit.

Mit vigyek el? Mezítelen születtem,

úgy is megyek el egyszer, csupaszon:

két meztelenség törvénye felettem.

Szekrényemet hiába kutatom.

Oly értéktelen lett, amit szerettem

valamikor: lomok csak, csupa lom.

Az ablakból egy szempár esdekel.

Dehogy maradsz itt! Téged viszlek el.

A teherautó négyre jön, vigyázva

kerülgeti házunkat, ránkvisít.

A néni alatt emeletnyi málha,

visz drótkerítést, kátrányospapirt

négy göngyölegben. Végre mind a hárman

fenn ülünk: a holtra ijedt Ifit

ölemben tartom fedeles kosárban.

Elindulunk. Visszanézek a házra.

231

Anyám vidám. A kocsi tetején űl,

a nyári szélnek engedi haját,

úgy néz előre. A táj már kimélyült,

Bihar mutatja háta hajlatát.

Nagyot sóhajt: kilopta a veszélyből

övéit, biztonságban a család,

talán ma este hűsebb lesz a párna,

nem riadunk a sziréna szavára.

Vihog a néni, csettintget a távol

ízekre. Szűk agyából kiesett

a bombázás, a térdre roskadt város;

mutatja a közelgő hegyeket,

tervezgeti: födelet kap a gádor,

a kátránypapírt simítja, nevet,

Zsuzsáról mintha sose mondta volna,

hogy ő az egyetlen vigasztalója.

Hiszen közel már Károsi, a régi

feles, nem is vincellér: jóbarát,

egész úton lelkendezve meséli,

mily hűségesen őrzi vagyonát,

míg távol van. S Károsiné! Hogy érti,

akár egy orvos, a tyúkok baját;

csak egyet néz, s a csirke talpra áll.

Margit lányuk, akár a rózsaszál.

232

Ponyvák tetején rázódunk apámmal,

mi ketten annál többet hallgatunk.

Bajlódunk Ifi vesszőkosarával,

lapul szegény, nem érti az utunk.

Versenyre kelnek a lomha homállyal,

rohannak a falvak, ahogy futunk,

mind távolabb a helytől, hol születtem,

mely ott maradt a sűrű rémületben.

Rándul az autó, hirtelen lefékez

a vezető, kiszáll, káromkodik:

motorhiba. Folyton az égre nézek,

nem hallok-e távolról valamit.

Üres az ég. Noha nem látni gépet,

riadt fülem folyton gyanakodik,

elakad szavam minden kicsi neszre.

Hogy elindulunk, már közel az este.

Szép ez a táj. Szelíden legelészik

a hegyek alján, bőtőgyű tehén,

friss karókon kígyóznak venyigéi,

füst hirdeti a tanyák tetején

a vacsorát. Valami gyom pihéit

hozza a szél, feszülnek a kemény

körték az ágon. Állig egy bokorba

leskel egy kislány, mintha béke volna.

Tíz óra majdnem, hogy a gép bedöccen

a faluba. Meresztem a szemem,

ám hasztalan bámulok szét, sötétbe

borított mindent a légvédelem.

233

Csak sejtem, hogy domb domborul fölöttem,

döccen a kerék a kövezeten,

egy kapu előtt tülkölünk. Kivágják

a kapufélfát: csörgés, kiabálás.

Az udvaron kutya tépi a láncát,

kilép a gazda, lámpa lóg kezén.

Nógat, kerüljünk beljebb, mert ha látják,

hogy lámpát gyújtott, drága lesz a fény.

Mig holminkat lerakja, hívja lányát;

jön, hunyorog, kezet szorít kemény

markával: üljünk le, ihol a pad.

Látni, hogy éppen álmából riadt.

Elhajt a soffőr, siet a malomba.

(A molnáré az autó.) Inni kér

a néni, a bor a csuporba csorran,

ismerkedünk. Zsuzsa nem jött? Miért?

Bezzeg, hogy hallják, milyen siralomra

jutott a város, mereszti szemét

a lány, nem álmos többé, belereszket

a gondolatba, s hányja a keresztet.

Ifit csitítom, ki az ugatásra

morogni kezd, lesunyja a fejét,

nagyon mennénk már, hiába kínálja

Margit púpos tálból a csőrögét.

Csak a néni eszik. Akár sajátja! –

dícsérgeti. Mutogat szerteszét:

ni, a vetett ágy, a faragott asztal,

ni, a pohárszék a persely-malaccal.

234

Kimenőben is döfködi a vállam;

ilyen remek ház nincs másutt sehol.

Lám, Károsiné tudja, hogy csinálja.

(Szegény, az most a hegyen rostokol.)

Befog a gazda, megvillan a háta

a két ökörnek, anyám félretól,

iparkodik, helyén legyen a málha,

s ágyba juthassunk végre-valahára.

Károsi hajt. Csak a kutyák vonítnak,

s nyövi az útat a pántolt kerék,

ez minden zaj. Csak gondolom a hídat,

min átmegyünk, oly fekete az ég.

Valahonnan árad a szénaillat,

nagy ház sejlik fel, mintha a hegyét

meresztené egy templom. Fordulunk,

zihál a jószág. Fel visz az utunk.

Mind magasabbra vergődünk. Az orrunk

valami édes szag csikarja meg.

Szimatolok: mi az. Károsi mordul:

„A dögtemető.” A néni nevet,

zavarban van. Ifi vergődve fordul

kis börtönében, üti térdemet

a kosara, úgy hánykódik, kapar.

Nézek. A sötét mindent eltakar.

Gyufa lobban fel, valahára látok:

ez már a hegy. Két sor lomb összeér.

A lőcs alatt végre lámpa világol,

Hasra fekszik a láng, hogy a szekér

235

meg-megdöccen a köves vízmosáson,

hol kapaszkodunk. Alig egy tenyér,

amennyivel túllátszom még a marton,

kurta kalászok súrolják az arcom.

Jó félórába tart, amíg kitágul

a meder. Végre segít már a hold,

ki-kibukkannak oldalt a homályból

a présházak. A néni felsikolt:

„A grófi dűlő!” Hosszú pincegádor,

előtte, őrként, két kövér dió.

Szelíd az út, hogy végre fenn vagyunk.

Hűvösödik. Gyorsabban baktatunk.

Mindenki álmos már, süket füleknek

magyarázza a néni az utat,

a házakat: itt lakik Ella, ez meg

a Barcza szomszéd háza. Távolabb

fény villan, mordul Károsi, sietnek

bezzeg az ökrök: látják a kutat.

Egy futó asszony köténye fehérlik,

a tengelyre hág, öleli a nénit.

Megint elkezdődik a magyarázás,

kik vagyunk, honnan, Zsuzsa hol maradt,

sivít az asszony, hurcolja a málhát,

csúszkál a föld zsibbadt talpunk alatt.

Hasam szorítom, nem használt a rázás,

hasgat a sebhely. Ifi kosara

lekerül végre. A néni tessékel:

csak erre, át a kerten. Vár az étel.

236

Bundában áll a ház, végig benőtte

a vadszőlő. A kert felé a tornác.

Mutogatná a néni, ám erősebb

az éhsége, hát rakodjunk, ki hol lát.

Mosdani, aztán vacsorát! Előtte

máris az abrosz, rázza, mint vitorlát,

Károsiné a pitvart tárja ki.

Körül se nézek: az első Ifi.

A pitvarból balra nyílik a konyha,

a két szoba meg jobbról és középen.

Károsiné gyertyát hoz, rí karomban

Ifi, kitárul a kosara végre.

Akár a gyík, az ágy alatt van nyomban.

Majd megnyugszik. A szobát meg se nézem,

úgy csukom rá az ajtót. Kinn a tányér

csörög: terítnek. Indulok anyámért.

A konyhán áll, épp tálalja az ételt,

szeme csupa figyelem és derű,

a frissen súrolt polcon szerteszéjjel

cinkanna, rézüst, mozsár, máktörő

villog együtt a kemence tüzével,

ott kinn a kútvödör alámerül,

itat Károsi. Egy malomkeréknyi

foszlós kenyeret szel ketté a néni.

Apám a kertben rábámul a fákra,

fodrozza lombját két pettyes platán,

törökszekfű, borsfű illata árad,

hozzálépek. A puszpáng oldalán

237

fel-felvillan, s kialszik egy sugárka.

Egymásra nézünk: szentjánosbogár.

A tornácon csörömpölnek a kések.

Hát Debrecen milyen reggelre ébred?

Asztalhoz! Gőggel csörgeti a kulcsot

a néni, nyugta sincs. Övé a hegy!

Felriadnak, topognak kinn a tyúkok

a ketrecben, oly hangosan pityeg.

„Ez ám ital! Más pocsolya e kúthoz!

No egy kortyot! Nincs víz más ily hideg!”

Bizony, a háború nem nagy fizetség,

hogy megérhette végre ezt az estét.

A petróleumlámpa megmutatja

fáradt arcunk. A tornácon eszünk.

„Károsiné lelkem, Károsi gazda,

ide csak mellém! Tartsanak velünk!”

Kárál az asszony, el dehogy fogadja,

izzad a néni, mire sikerül

rábeszélni, hogy oldalt a padon

elbajlódjanak egy-két falaton.

El is zörögnek hamar a szekéren,

holnap az asszony újra felszalad,

ígérik. Végre ittmaradunk négyen.

Vidám a néni, új erőre kap.

Mi már aludnánk, ám ő kis kefével

morzsát seperget, a csillagokat

mutatja: másutt egy sem így ragyog.

Lengnek felettünk szomjas szúnyogok.

238

Végre feláll, a szekrényt nyitogatja,

ez a mi szobánk, az meg az övé.

Alig hiszem, hogy vége van a napnak,

csak tántorgok a magas ágy felé.

Kezembe tányér, egy-két húsdarabka,

Ifit kínálnám, ám nem jön elő,

hát lerakom. Ha éhes, megtalálja.

Anyám megágyaz, beesem az ágyba.

A gyertya pislog, megnyúlnak az árnyak,

a sublótban a szú meg-megrecseg,

a zsalun át látszanak a faágak,

bekúsznak a vadszőlőlevelek.

Keresztalakban barka óvja ágyam

a rontástól. A falon szőttesek.

Avas diószag. Fekszem hátamon,

s a tető gerendáit számolom.

Járkál a néni a szomszéd szobában,

kicsomagol. Néha át-átkiált

hozzánk, a házirendet magyarázza:

„Ez itt ám nem olyan cigányvilág,

ahol nincsen semminek sem szabálya,

mint nálatok! Itt ki-ki azt csinál,

mit negyven éve szab a hegy szokása.”

Fejemre húzom: védjen meg a párna.

Ám így is hallom, míg végre kifárad

s elalszik. Anyám a gyertyára csap.

A tárt zsalun az éjszaka beárad,

hideg van. Fázom a paplan alatt.

239

Csend van, de nem olyan csend, mint a házak

között a városban. Valami vad

nyí valahonnan messziről, az ág

meg-megkaparja a szobánk falát.

Senki se szól, bár egyikünk sem alszik.

Rács van a néni keskeny ablakán.

Csak forgolódunk. Még bennünk morajlik

a bombázás. Nagyot sóhajt apám.

Csukott szemem mögött Károsi Margit

hányja keresztjét, reszket, taligán

két gyerekét hurcolja egy anya,

csak vér meg vér a zörgős taliga.

Reccsen a padló, megrezdül alattam

az ágy. Felnézek: két pár óvatos

láb próbálgatja, tűri-e a paplan,

megszaglász Ifi és végigtapos.

Lábamhoz kushad, úgy néz mozdulatlan,

neszt hall: kívül a vadszőlő motoz.

Szeme nyugtalan foszforát kigyújtja.

Az alvásba úgy hullok, mint a kútba.

Anyám szava ébreszt fel. Ég a párna

arcom alatt, úgy besüt rám a nap.

Langyos tollszag. A fejem visszabágyad:

alhatnám. Csontom sínyli az utat.

„Siess! Siess!” Csak bámulok anyámra;

240

nem mer rám nézni, a polcon matat.

Itt mindig nyolckor van a reggeli!

a tornácon. A hegy így rendeli.

Elkáprázom, hogy a tornácra lépek:

a hajnalka, mint egy piros patak

zuhog alá a faragott falécen,

térdig virágban áll a kerti pad.

A rózsa kelyhén tántorog egy részeg

bogár, villog a platánok alatt

a sűrű fényben két vértes darázs,

a virágágy is csupa surrogás.

Nézem, nézem. Ám közben megkezdődik

a szertartás: a lépesméz pereg,

mint trónuson, az asztalfőn a néni,

kalácsot szel, csordítja a tejet.

Kávét szeretnék. E fény szinte szédít,

álmos vagyok még, sajog a fejem.

Kávét? A néni csak néz. A hegyen

nem isznak kávét. Éljek csak tejen.

Hogy bevégezzük, kiszabja a munkát.

Apám a kertre gondoljon, anyám

kössön kötényt és lássa el a konyhát;

elfanyalodik, úgy tekint reám.

Beteg vagyok, ki önmaga koloncát

húzza magán. Mit rójon rám? Talán

erősödöm majd, és jut feladat.

Addig csak elleszek itt „láb alatt”.

241

Be is űzi mosogatni anyámat,

mi elmehetünk nézni birtokát.

Míg mártogatja a vízbe a tálat,

kiles anyám a konyhatüllön át.

Hogy futna ki, szaglászná meg a fákat!

Ám fogja dolga, a törlőruhát

ki-kicsavarja némán. Mosogat.

Még nagyon közel a tegnapi nap.

Néznék Ifi után. Megette húsát,

ám ismét ott kushad az ágy alatt.

No, majd szelídül. A néni egy pulykát

hajszol a kertben. Piros taraja

lobog, dühös a jószág, még a kútnál

is hallani, ahogy csatítanak.

Megyünk apámmal. Mint feldőlt kosár,

lábunk elébe kiborul a táj.

A rét lucernás. Hordók dalmahodnak,

a prés körül guggolnak gálicon,

amott gyümölcsfák, iskolás sorokban,

málna tövükben és ribizli, som.

A hegy lábáig tőkék a homokban:

Muskotály, Furmint, Chasselas, Cornichon.

Ide látszik a völgyből a fehér

országút, messzebb kígyózik az Ér.

Falvak két oldalán. A könnyű szélben

a hegy lábánál tengeri legyez,

kapálnak benne. Ringnak a vetések

a lanka szélén. Távol fölmered,

242

bozontos szügyét feszíti a Réz hegy,

tövén, az úton, apró szekerek.

Innen, hol állok, az út tekerül

s emelkedik. Erdő a csúcs körül.

A néni közben bezárta a pulykát,

megáll mögöttünk, szétnéz, magyaráz.

Negyven éve járja már a hegy útját,

örökségképpen szállott rá a ház.

Ha jön a nyár, a tőkék szinte húzzák,

úgy aszalja a honvágy, mint a láz.

Körbemutat. Úgy nézi a vidék

szép arcát, mint anya a gyermekét.

Legnagyobbrészt grófi birtok e lanka,

olyan szőlő máshol nem is terem.

Csak várjunk pár napig, majd megmutatja

az intéző. Ott lakik arra lenn.

Kár, hogy innen nem látni a falunkba,

ott a kegyúri domb a főteren,

ott áll a templom, mellette a kastély,

a gyónószéken vert ezüst a rostély.

Hát még amott a csúcson fenn! No egyszer

ráveszi Jorga erdészt, hogy titokban

a grófi vadaskertbe beeresszen.

Az ám erdő! Ott ekkora a gomba.

A napsugár le sem jut a berekbe,

oly szövevényes, sűrű a fa lombja,

a szarvastó mindig sötét. A róka

onnan jár éjjel a szőlőkarókra.

243

Beszélne még, ám hersen a barázda,

a ház mögül valaki ránkköszön.

„Barcza szomszéd, az Isten is megáldja,

de jó, hogy újra látom!” Barcza jön,

kerek feje, karja, kerek a lába,

húsos keze is az. Akár a gömb,

oly szeglettelen. Hümmög. Városi

a képünk, ám apám tetszik neki.

Otthagyjuk őket, megnézem anyámat.

Már takarít. Léptét megismeri,

hason kicsúszik kérlelő szavára

az ágy alól, s hozzásimul Ifi.

Csak most nézem meg, a másik szobában

mi van, a néni milyen kincsei?

Napernyős kutya, Salome a fejjel,

sárgállik a falusi biedermeier.

Apám nyugtalan, olvasni szeretne,

a rádió hiányzik. Nézeget.

A könyvespolcon porlepte szonettek

kínálkoznak, és újság, rengeteg.

Van Tolnai, kilencszáztizenegyes,

egész évfolyam. Apám elmered:

sokszínű hátát büszkén mutogatja

néhány Aller képes Családi Lapja.

Jézus a falon rámutat szívére,

a padlón vedlett medve-ágyelő.

Csak állunk. Áll az óra is, kivénhedt

kakukkja kinn maradt a ház előtt.

244

A cukortartón Ottó, hófehérben,

boglárja villog, mint a meggybefőtt.

Hol vagy, idő? E házat kikerülted?

Itt egy szakácskönyv: Krémek. Könnyű sültek.

Barcza elment, hűvöst kíván a néni,

közénk jön. Apám megkérdi, a posta

hogy jár ide. Sehogy. A falubéli

postás meggyűjti, és háromnaponta

felhozza Margit. Az újság? Ki nézi,

kit érdekel, mit írnak a lapokba?

Úgyis hazugság. Itt nem olvasunk.

Nem szokásos, ha a hegyen vagyunk.

Apám elborul, felajánlja önként,

hogy a postáért, újságért lemegy

a faluba, felhozza ő naponként.

Dühös a néni, és az illemet

magyarázza. Ilyesmi sose történt,

ne is történjék ezen a hegyen.

Itt az intéző és a lánya, Ella

társaságnak. Lemenni? Meg ne hallja!

Hogy háború van? Városon. De itt fenn

hogy lenne háború? Övé a hegy!

Hogy az oroszok? Dehogy hagyja Isten,

hogy a frontjukról idejöjjenek.

Hogy Debrecenben tegnap… Ám ez itten

nem Debrecen! Itt készül a szüret!

Elég a szóból! Így van negyven éve,

csak vasárnap megyünk le a misére.

245

Anyám kész? Úgy ne üljön a szobában,

fut az idő, siessen az ebéddel.

Károsiné teli kamrára várta,

a hús meg kinn kapirgál szerteszéjjel.

Van aprólék, akár naponta vághat.

Anyám csak sápad. Más hús kéne? Szépen!

Tejet, azt hoz fel Margit a fejésből.

De húst? Tán pénzért? A falusi székből?

Kocsi zörög kinn, ez végre kicsalja,

bágyadt legyek dönögnek szerteszét.

Anyám ujja közt megreccsen a karfa,

pára futja el tündöklő szemét.

Az ellenkezés a torkom kaparja,

visszanyelem. Minek most a beszéd?

Fut, fut a három gondolat patakja,

s betorkollik egy közös gondolatba.

Ebédelünk. A néni bort kínálgat.

Saját termés! – csettint. Tömöm magam,

nem ízlik, mégis kopasztom a tálat,

majdnem megfullaszt a zsíros falat.

De enni kell, erősödni, a lábam

hadd bírjon újra. Megint egy darab.

Csak nyámmogok. Izzad a kés nyele.

Akár a nyárs a néni két szeme.

A hegy törvénye délutáni álmot

ró a lakókra. A néni is hallgat,

összevonja a fakó szúnyoghálót,

s ledől. A hegy árasztja a nyugalmat.

246

Ifi nyomomban. Csak bámul az állat,

hogy meglátja a hegyi birodalmat,

a sok csodát szeme-füle csak issza:

egy ürgelyuk! Egy görbülő giliszta!

A földre űlök. Omlós a barázda,

frissen kapálták. Ifi is leül,

szimatolunk az idegen világba,

mely halk neszekkel lélegzik körül.

A Rézt közelebb hozta most a pára,

szép homlokára már árnyék terül,

de lábára oly erős fény sugárzik,

hogy szinte meg tudom számlálni fáit.

Egy napja múlt, hogy feldobált a pince,

s romok előtt térdelt a városom?

Most arcom körül csak a méh keringel,

völgybe bámulok egy hegyoldalon.

Levél rezeg, cukortól duzzad minden

barack felettem. Ifi itt oson.

Hanyatt dőlök, végigfekszem a földön.

Villog az ég. Villog a hegyi börtön.

Meglátogatjuk Ellát, hogy a hőség

kicsit enyhül. Ez is hegyi szokás.

Átöltözik a néni: nagy dicsőség

Ellához menni, kész kirándulás.

Ha teát ad, jól megnézzük a csészét:

a grófné adta. Micsoda lakás!

Elindulunk. Ifit, szegényt, bezárom,

messziről hallik, ahogy sír utánam.

247

Maga van Ella, apja a kastélyban,

hogy hallja léptünket, elénksiet,

kopog futó sarka alatt a tégla

a folyosón. Ládák és szőttesek

között vezet be. A falon karéjban

agancs övez egy vaddisznófejet;

zöld posztón puskák lógnak. Kitömött

hiúz vicsorog egy állvány fölött.

Soha békésebb látvány, mint a puskák

árnyában ez a lány, ki ételek

nevét sorolja, valami galuskát

dicsér, s hibátlan fogával nevet.

Bizony, nem könnyű neki sem. A pusztán

ő dolgozik most az apja helyett,

hajnaltól a sok bérest hajkurássza,

estére csak belezuhan az ágyba.

Gyorsan becsenget egy kövér cselédet,

megteríttet: valóban ad teát.

Amíg eszünk, a tengerről mesélget,

csak visszakapnánk már az Adriát!

Úgy leutaznék! Úgysincs munka télen.

No, hisz nem tart a háború soká,

talán tavasszal elmehet. A néni

azt reméli, hogy ő is elkíséri.

Némán teázunk. Apám vágyva nézi

a rádiót. Ám nem jó, mondja Ella,

a telepe kimerült. Kicserélni

nem érdemes, az apja nem akarja.

248

Csak rosszakat mond, s az ember kíméli

idegeit. Egész nap minek hallja,

hogy bombát górtak megint Budapestre?

Úgyis alig van cigányzene este.

Hazamenet keményebb a fa árnya,

sűrűbb az illat a kertek felett.

Ez ám a lány! Nem áll a néni szája,

süssünk gyorsan valami édeset,

hogy ha majd átjön hozzánk, tészta várja.

Anyámra nézek: ajka megremeg.

Alkonyodik. Csupa rőt a hegy orma.

Hágunk a néni nyomán libasorba.

Csupán Ifi vállalja otthonának

a szőlőhegyet. Nem kell már a tej,

ha eltelik békával és bogárral,

a vályúra hág, onnan lefetyel.

Az ürgelyuknál kushad óraszámra,

csak füle rezzen néha, úgy figyel;

ha jön az este, bátor kurrogással

viaskodik az izmos lódarázzsal.

Ám a család napról-napra riadtabb,

álmatlan arca égeti a párnát,

csak hallgat, mikor a néni kipattan

a ház elé és fujja a hozsannát,

249

hogy most nézzük csak, most, a virradatban,

mint a rubin, úgy tüzelnek a nyárfák,

a levegőnek szinte íze van.

Mondhat akármit, minden hasztalan.

Akárha méhek vergődnek a tálon

a sűrű mézbe süllyedve, mi hárman

úgy vergődünk ezen a nyári tájon

a sűrű szépségben. Éghet a nyárfa

akármi színben, villoghat a távol

Réz alkonyatkor, mint neve: hiába,

kertünkben bárhogy bomlanak a rózsák,

tudjuk mindnyájan, nem ez a valóság.

Anyám csak hallgat. Magára bogozza

a konyha hámját, s tűri, hogy tanítsák,

hogy kell felverni a tojást habosra,

hogy „csúsztatják” a rakott palacsintát.

Semmi sem ízlik, amit főz. Ledobja,

ahogy felvette, a néni a villát,

mozog az orra, úgy emlegeti,

Zsuzsa milyen ebédet főz neki.

Én meg ődöngök. Még nem bír a lábam

a hegyi úton, hát inkább a ház

közelében ténfergek, a szobában

hallgatom, hogy Károsi magyaráz

a kacsolásról, vagy Margit a kártya

felett könyököl s motyog: „Ni, a gyász!

Meghal valaki idős nő!” – beszéli;

szeme sarkából figyeli a néni.

250

Apám naponta megszökik. Bejárja

az erdőt – mondja. Büszkén bólogat

a néni: végre hallgattak szavára.

Nem veszi észre, hogy oson tova

apám épp az ellenkező irányba,

s mire megtér, púpos az oldala

az újságoktól. Lefekvés előtt

suttogunk, mint az összeesküvők.

Egy este Barcza néz át, a pipáját

rágja, nagyokat hallgat, nem iszik,

pedig ugyancsak szívesen kínálják

az együtt leszüretelt „tavalyit”.

Bajszát sodorja, emlegeti lányát,

az időjárást, kérdezi Ifit,

egyszercsak felnéz, megböki apámat:

„Azt mondják odalenn, hogy partraszálltak.”

Véletlenül fenn vannak mind a hárman

Károsiék. Az asszony csak guggol,

takarítja a mázos csirketálat,

fel sem tekint. Ám megloccsan a bor,

ahogy Károsi az asztalra vágja

a poharát. Margit nagyot sikolt,

aztán csak hallgat mindkettő. A néni

derűsen néz: miről is kell beszélni?

Kik szálltak? Hova szálltak? Néz anyámra,

az csak bekapja sebesült kezét,

– répát metélt ma reggel –, arca lángban,

nem válaszol. Elakad a beszéd.

251

Apám mond pár szót. A néni vidáman

más tárgyba kezd. A termés! Ej, be szép!

Egy pókot üldöz a pitvar falán.

Messzi van az Atlanti Óceán.

Ám Károsinak tüstént dolga támad,

Margit remeg a kendője alatt,

nézi, Salome hogy tartja a tálat,

s a kép alatt az ezüst kosarat.

Úgy nézi, mint ki válogat magának.

„Dicsértessék!” – köszön és elszalad;

cammog az apja, aprózza a léptét

Károsiné. Mind sűrűbb a sötétség.

A néni ábrándosan néz utánuk

sokáig, szinte elsírja magát.

Károsiék! Hol is találni párjuk?

Csupa tisztesség az egész család!

Önzetlenek, utolsó harapásuk

megosztanák vele, ha a világ

úgy fordulna. Beleferdül az arca,

úgy somolyog bajusza alatt Barcza.

Ám újra elborul, halkítja hangját:

apám tán jobban tudja, mondja meg,

lehetséges, hogy egyszer megrohanják

a falut is? A néni felnevet,

legyint. Az ellenség? Akár a hangyák

a mieinkhez képest. Nem lehet.

Majd megbékélnek. Ám Barcza apámat

bámulja, tőle unszolja a választ.

252

Apám felel. A néni szélütötten

mered felé, aztán, akár a macska,

mozgó körömmel pattan fel dühödten,

követeli, hagyja azonnal abba.

Hát a vitézség? Dobó a törökkel?

Hát Zrínyi Miklós? Népét megtagadja?

„Csalódtam – mondja mérgesen – magában!”

Nevessek, sírjak? Megvonom a vállam.

Barcza is felhős, titokban remélte,

csupa hazugság, amit lenn beszélnek,

s ez a városi megnyugtatja végre,

de csak bogarat rakott a fülébe.

Csitíthat már a néni, hogy a székelyt

Csaba is védi, a holt is feléled,

ha az ellenség magyar földre hágna,

hümmög Barcza és inkább hajt apámra.

Fellázadunk. Fittyed a néni szája,

újság újság hátán az asztalon.

Szeme elszűkül, úgy mered apámra.

Hogy a német? Hogy vissza? Rágalom!

Ellához futkos, neki magyarázza,

hogy odalett a régi nyugalom.

Nem érte ily méltatlanság soha:

Elek naponta jár a faluba.

Anyámnak nehéz. Megköti a konyha,

a néni folyton hát neki hadar,

milyen hálátlan, gonosz és goromba

családja van és milyen rossz magyar.

253

Csitítja őt is, minket is. Ha lophat

egy szabad órát, megszökünk hamar,

sétálunk hárman. Fúvom a tüzet.

Anyám békít: „Te is leszel öreg.”

Ella ritkán jön. Persze, hogy megérzi,

nem az a ház már, amit megszokott.

„Ez is miattatok van!” – sír a néni.

Apám behajtja az ujságlapot:

a gyászkeret két sorban feketéllik,

naponta új meg új hősi halott.

Idéz a néni: „Pro patria mori…”

Egymásra nézünk, senki sem tud szólni.

Egy este pata döng a vízmosáson,

kutya csahol. A néni kirohan.

Lovasok: egy nő és nyomába három

magasrangú német egyenruha.

Majd eltaposnak, míg állok az árok

szélén, lendül az asszony ostora.

A grófnő és kastélya díszei,

a törzskar beszállásolt tisztjei.

A perc oly ünnepi, hogy megbocsátja

a néni minden sérelmét. Liheg.

Teremtő Isten! A grófnő! Ki látta?

Mindenki látta? Ó, micsoda kegy!

Ott lovagol! Mily egyenes a háta,

akár az esküvőjén. „Elhiszed? –

fordul felém és csupa méz a szája –

tizenkét méterből volt az uszálya!”

254

Kettőnk között a végső meghasonlás

ekkor történik, a grófnő miatt;

nem érdekel, hogy milyen volt az oltár,

s kik állták körül szertartás alatt,

hogy hány parasztlány górálta a rózsát

lába elébe. Majdnem megharap

a néni: mint én, ilyen szívtelen,

még sohse lakott ezen a hegyen.

Apám faluzik, engem még a grófék

sem érdekelnek, anyám egy követ

fúj a férjével, – a néni a gondot

a Károsi családdal osztja meg.

Naponta jönnek most már. Jaj, de boldog!

Mennyivel jobbak az idegenek,

mint saját vére: a kedvét lesik,

bezzeg nem unják, ha mesél nekik.

Ha véletlen együtt találja őket,

csóválja Barcza gömbölyű fejét,

ám elnyeli a szót, csak az időre

morog valamit. A más szennyesét

ő ugyan nem szapulja jóelőre,

asszonyoknak való a szóbeszéd.

De hogyha Margit borral megrohanja,

csak vakkan egyet s félreül a padra.

Mostanában vidámabb. A vejére

nagyon hallgat. (Borbély a faluban.)

Az szigorúan beszélt a fejével:

ellenség itt, az országban? Ugyan!

255

Hát nem hallotta? Elkészült a télre

a csudafegyver: akit ér, soha

nem moccan többé, jéggé lesz derékig.

„No majd meglássák!” – biztatja a nénit.

Ám, mikor elmegy, suttogóra fogja

a hangját Károsi. Nagyon vigyázzon,

Barcza ravasz, ki tudja, miért mondja,

amit beszél. „Másképp tudja az ángyom.

Lesz valami. Úgy hányja a homokba

a gránátot a német a lapályon,

a répaföldnél, mint a kölykök ősszel

hajigálóznak a vadgesztenyével.

A doktor úr, a jegyző úr meg Lérer,

a patikás, mán megtömték a ládát,

s mihent szorít a kapca, isten véled

kapufélfa, Pestig nem lesz megállás.

Ha mégis gyünnek amazok, a vére

folyik az úrfélének. Hej, nagy áldás,

hogy van idő még! Fusson minden ember!

Hátha nem sül el az a csudafegyver?”

„Tán fussak én is?” „Nem vóna bolondság!” –

mondja Károsi, s kérleli nagyon,

ne haragudjék, hogy szemébe mondják,

de kimondatja az aggodalom.

Itt a hegyen hogy viselik a gondját,

ha átjönnének a Kárpátokon

az oroszok? A néni csak nevet:

„Hogy az orosz? Hogy azt a nagy hegyet?”

256

Nem, nem. E házat, drága szeme fényét

nem hagyja semmi kincsért. A folyam

ahogy megáradt, megapad. A békét

nem várjuk már sokáig hasztalan.

Károsiné babrálgatja kötényét,

Margit nagy szája félig nyitva van.

Micsoda hűség, hogy aggódnak érte!

Könny űl a néni meghatott szemébe.

Hiába hozza Károsi naponta

a híreket, nem tudja rábeszélni,

hogy elmenjen valahová nyugatra.

Barcza szólott kedvére, így a néni

Barczának hisz. Újságunkat kibontja,

ásítva futja a lapokat végig:

Hogy pusztul Budapesten asszony-ember!

Ugyan hol késik az a csudafegyver?

Izmosodik a szem a venyigéken,

a gallyakon a barack megdagad,

oly sűrű a vadszőlő szövedéke,

hogy nem csordul át rajta már a nap.

Hetek rohannak, újra gyors a léptem,

visszakaptam mozdulataimat,

s ha sajdul is testem, s új hám fedi,

mozognak engedelmes izmai.

Micsoda mámor az első gyümölcsöt

úgy tépni le, hogy ágaskodtam érte,

hanyattfeküdni meztelen a földön,

kitárni testem a hajnali fényre.

257

Borzongani, amíg magamra döntöm

a kútvizet vödörből, hogy a térdem

a hirtelen hidegtől összekoccan,

nyújtózkodni, míg csontom beleroppan.

Ám ahogy hajdan húsomba nyilallott

a betegség, s éreztem hirtelen,

hogy most el kell engednem a világot,

s csak fölötte lesz szabad lengenem,

míg meggyógyulok, – most is, mintha hangot

hallanék, mintha mondanák nekem,

tudom: sebem a gyógyulás beszőtte,

ráhághatok a bombaverte földre.

Az elhagyott világgal csak a posta,

az újság kötött eddig össze, onnan

érzékeltem, mi történik naponta

az országban, külföldön, városomban.

Ír szomszéd, barát, a család se lusta,

ám a levél egy hétig is úton van:

a szirénák folyton riasztanak,

napokat is vesztegel a vonat.

De, hogy újra megszilárdult a léptem,

kevéslem a hírt, mit a posta hoz;

más véleménye áll csak a levélben,

az újság cikke meg hivatalos.

258

Eddig minden mozdulatom kimértem,

hogy meg ne ártson, ám most óvatos

lábam nagy útra indul. Mint az eb,

vén somfabot kíséri léptemet.

Elláékig jól ismerem a tájat,

kutyájuk csak rámmordul, nem ugat.

Amott a gróf szőlője, hegyi háza,

egy öregember hordót mutogat,

abroncsot ráz három dongás cigánynak.

Csörög a szerszám. Dűti a kutat

az egyik és a vödörből iszik,

amíg a másik kettő alkuszik.

Az út egyforma mindenütt. Középen

megyek a vízmosásban: jobbra-balra

a peremen túl szőlőn, ócska prések,

lucernások. Kövér boglya takarja

a házak elejét. Most érik éppen

a szilva: kéklik kétfelől a hajlat,

ahogy megyek, már hullott is akad.

Odébb egy pásztor terel juhokat.

A jegenyéknél elfordul az árok,

a kilátást a bokrok elfedik.

Nem is tudnám, voltaképp merre járok,

de az a szag, amely megszúr, segít

emlékezni. Egy bokornál megállok,

szétvonom gallyát. Lenn fehéredik

a dögtemető: csontvázak. Az út

ereszkedik. Jól látni a falut.

259

Amott a híd. Az ér gyéren ereszti

vizét alatta. Ott a domb középen,

a templom két keresztjét felmereszti,

hátrább a kastély. A vaskerítésen

ömlik a lonc. Akár az eb, lefekszik

a domb lábához a falu, fehéren

lesi: sorsát hogy fordítja a szószék,

s ki szabja meg jövőjét? Más? A grófék?

Ez a Krisztus sem látszott a sötétben,

mikor jöttünk, kinek rozsdás szeme

oly kíváncsian néz szét a vidéken,

mintha nem is kereszten függene.

Szöges lábánál egy szelet kenyéren

érett barack. Egy hívő tette le

virág helyett a gyümölcsöt neki:

azt csak szagolná, ezt ízlelheti.

Hétezren laknak itt, úgy mondta Barcza,

látni, a falu mily szélesre tágul,

köröskörül csupa ház lenn a lanka,

mint a kenyér a szakajtókosárból,

úgy kidagad a templomdomb. Alatta

a többi közül három ház kisárgul:

emeletes. Az egyik épp a posta,

idáig villog kürtjei pirossa.

A másik nagy ház homlokán a német

zászlót fújja a nyári szél. Előtte,

a bejáratnál, talpig feketében

egy katona néz a járókelőkre.

260

Ortskommandantur. Fegyvert tart kezében;

ki arra jár, mind rápillant az őrre.

A harmadik házon Szűz Mária,

a híres Boldogasszony patika.

A községháza földszintes. Kitárták

a kapuját, látszik tág udvara,

parasztok támasztják az utcakarfát,

behozták a szekeret, a lovat.

Bent soroznak. Csak állnak, mint a szálfák,

nem mordulnak, csak a szemük harap.

Csorog a zab a zsákból: nem nekik.

Egy asszony nyeldesi a könnyeit.

Üzlete előtt ácsorog a boltos,

áru alig van. Amúgy sincs vevő,

csak a patika csengője kolompoz,

egymást nézi a sok kereskedő.

Egy-két redőny lehúzva, sárga foltos,

egy másikon a név, Berger Jenő,

átüt az új festéken. Nagy Csabá-t

mond a cégtábla, s Berger látszik át.

A kút körül az asszonyok csörögnek

kék kantákkal. Mind elhallgat, ahogy

arra megyek. Ludak, kácsák fürödnek

az árokban. Egy autó elrobog.

Nyelem a port. Egy anyó visszadöbben,

szemét ernyőzi. Előttem a domb,

lépcső vezet rá. Lassan felmegyek.

Harang kondul meg a fejem felett.

261

Alig felette, mégis magasabban

most ott állok épp a legközepén

a falunak. Csak bámulom zavartan:

akár le is festhetném, – áll a kép.

Ott a német, amott, a kapualjban

szekerek és parasztok. Két tehén.

Még az is áll. Az asszonyok a kúton.

A boltosok könyökölnek a pulton.

Mért áll a kép? Mért nem mozog? Mit érez,

ki ott mered lenn a vízre, a kőre?

Mért áll a kép? Mit gondol az a német,

míg fogja fegyverét, s bámul előre?

Mit ír a lap? „Felbuzog hősi vére

e nemzetnek, megrendül ősi földje…”

„Győzünk!” – írta Ilon a néninek.

A hőségben is kiver a hideg.

Útközben a kastélyba is benézek,

a fekvőszékben német tiszt hever,

vizsla hág a szökőkút peremére,

halat les, ráng a bőre. Énekel

egy énekkar a rádióban: német

r-rek ropognak. A kutya figyel:

nevét kiáltják. Farka verdesi

a földet, a tiszt csettintget neki.

E szűk utcában, mely a domb s a lanka

közt kanyarodik, van az iskola,

a tantermekben, az alacsony padban

szorong vagy félszáz magyar katona.

262

Odébb egy szín. A sűrű szénaszagban

lovak nyihognak. Egy tiszt kirohan,

egy másik, szíj kezében, felfigyel,

szól is utána, ám nem éri el.

Nézem, hová fut. A kastélyba tér be,

csizmája csattan, ahogy tiszteleg,

két ujjhegyével bök felé a német,

cirógatja baljával az ebet.

Mond valamit, a szavakat nem értem,

hanem a hang… A magyar elmered,

nyakát feszíti. Mint a színpadon,

rózsa fut a francia-ablakon.

Nem is tudom, mi húz a földre, fáradt

testem súlya, vagy csak a szomorúság?

A rozsdás bádogkrisztus zsámolyára

kuporodom, kettészakad a fűszál

megránduló kezemben. Lenn a házak

akár egy festmény: Parasztnők a kútnál.

Valahonnan felsivít egy vonat,

kezembe ejtem izzadt arcomat.

Mire felérek, Margit a sövényre

teregeti a kimosott ruhát.

Sivít a néni, most hallotta éppen,

hogy Székbíró „nem köti le magát”.

Nem kell szerződés! Ezt meg sohsem érte.

Hogy majd szüret után? Milyen galád

a boltos! Eddig lábon vette tőle

termését, és fizetett is előre.

263

Károsi, aki Székbíróval tárgyalt,

(ha ugyan tárgyalt! ) lesunyja fejét.

Zsivány Székbíró, az volt apja, ángya,

ám a faluban sok a szóbeszéd.

Az ellenség erős. Ugyan ki látja

a jövendőt? Csak dagad a veszély.

Hogyha a szőlőt mások szüretelnék,

ki adná át Székbírónak a termést?

Más szüretelné? Csak nem az oroszra

céloz? Hisz pár nap, és mi győzünk végképp,

Barcza mondta ma reggel. Mért a rosszra

gondolni mindig? Veszi a kötését,

duzzog a néni. Ám rendül az asztal,

Károsi ráüt. Bizony, nagy dicsőség

lehet a jó szomszédnak ekkorát

hazudni! Nem, ő nem hallgat tovább.

Hát tudja meg az ő asszonya végre,

hogy a háború régen elveszett;

nem ő találta ki, Lajos testvére

hallotta, neki meg a németek

mondták. Közel a front, jó, ha felébred,

ő birtokos. El innen, míg lehet!

Fusson! Ha béke lesz, még visszatérhet.

Városon inkább talál menedéket.

Vagy, ha nem menne, volna más tanácsa.

Igaz, veszélyes, de vállalja érte;

az a szegény halott a másvilágba

ne mondja, hogy nem gondolt özvegyére.

264

Úrnak ura, de parasztnak barátja

az orosz, – írassa Margit nevére

a földjét, így a birtok megmarad,

s ha béke lesz, ő mindent visszaad.

Csontos arcára ráfeszül a bőre,

úgy várja, hogy a néni mit felel.

Margit csak áll. Csupa folt a köténye,

rezgő kezéből lecsorog a tej.

Elhűl a néni, alig kap erőre,

de mikor aztán a hangjára lel,

sivalkodik: „Haljak meg a hegyen,

de a portámra nem hág idegen!”

Egymásra néznek. Már csupa alázat

a gazda: csak a féltés szólt belőle;

no de a nénit Mária vigyázza,

igaza van. Maradjon egyelőre!

Ő csak hűségből… Nem kell magyarázat,

a néni meghatottan néz a földre,

arcon csókolja Margitot: „Te kedves!”

Bálvány a lány, csak a pillája repdes.

Mikor elmennek, még soká törüli

szemét: sok volt mára az izgalom.

Apám kimegy a házból, megkerüli

a présházat. Nem követem nyomon.

Mit beszélnénk? Már minden keserű itt,

Ifit keresem. Ott ül a padon.

Csak néz, csak néz, a messzeségbe réved,

megrezzen, ahogy tarkójához érek.

265

Az este és a szúnyograj bedongja

a vacsorát. Mint Greco szentjei,

átlósan ülünk: szemünk égre vonja

a zümmögés, mely egyre közelibb.

A lámpát, gyorsan! A néni goromba,

fényt követel: befőttjét kötözi.

Súlyos az ég. Vemhesen, lomha rajban

szállnak a gépek, felleggel takarva.

Gyere! A hegy sötét. Lentről sikoltoz

már a harang, a falu felriadt.

Gyere, és áldd négy lábad, tarka torkod,

állat vagy: dicsérd állat-voltodat!

Nézz szét: az a tűzoszlop ott a tornyos

Várad, eddig veti a lángokat,

s amaz, amely most szénaként lobog,

az Debrecen, városom, városod.

Légvonalban csak hatvan kilométer,

gondolatban még sokkal kevesebb

a távolság. Mered tágult szemével

Ifi, súrolja rezgő térdemet.

Értesz? Hisz mindig tudtad, mit beszélek:

mint fazékban, sülnek ott emberek

saját zsírjukban. Segítség! E hegyről

még gyilkosabb, mint otthon, közelebbről.

Éjfél van, s körben parázslik a hajnal.

A gépek sorban visszazsonganak,

méhek, a kasba, megbékélt morajjal.

Apám a sűrű vadszőlőbe kap,

266

szorítja gyenge gallyát. Párnahajjal

babrál a néni, friss cérnát harap;

egy gomb hiányzik. Korholja anyámat:

nem szabályosan veti meg az ágyat.

A deszkapadló, bárhogy is vigyázok,

meg-megreccsen csupasz talpam alatt.

Gyanakszanak az alvók: szuszogásuk

elcsendesül, majd új erőre kap.

A pitvar. Tüllzsákban apróra vágott

alma fonnyad: az orrom látja csak.

Nyikkan a retesz, felragyog a pázsit,

harmatos fűben gázolok bokáig.

A kerékvágta útra húz a térdem,

a venyigék közt langyos szél motoz.

A csillagok közel, szinte elérem

lengésüket. A kád is csillagos:

az esővíz hátán, ifjú sügérek,

fel-felvillannak, kis farkuk mozog.

Csak térdelek. Belegörbül a hátam,

megtámasztom a nyári éjszakában.

Te sem alszol? Csak villogsz a homályban?

Szimatolod, hol a híves patak,

mellyel hitünk itattuk, merre rázza

kolompját ifjúságunk? Elriadt

a lenti tűztől, nem érünk nyomába,

szomjunk sem oltja semmi áradat.

Virrassz velem, meredj a tág határba:

most hullt a földre Ucalegon háza.

267

E hajnaltól a hegy hiába ontja

gyümölcseit, a néni is borús,

most először töpreng el gyanakodva,

hátha a hegyig ér a háború.

Nekünk nem mondja, magáé a gondja,

Barczával suttog, attól felvidul

egy-egy órára. Ám nem tart sokáig,

a bombázás már elhallik a házig.

S ha hallaná csak, vagy olvasna róla,

de látja is! Ahogy az este eljön,

a bombázók a ház felett morognak,

nagy potrohukkal átfúrnak a felhőn.

A hegy körül tűzben a táj, laposra

verték Szatmárt is; minap ejtőernyőt

leltek az erdőn, elfedték a bokrok.

Hol a katona, aki vele ugrott?

Ragyog a gazda, biztosra reméli,

hogy végre maga marad a hegyen,

hanem csalódik: nem mozdul a néni,

csak sántikál méltóságteljesen.

Úgy néz az érett venyigéken végig,

akár a vezér a hű seregen.

Ő bizony nem megy, amíg nem viszik.

A méreg majd megeszi Károsit.

268

Mióta múltkor egyszer szóbahozta,

nem szól a földről, a néni is hallgat,

Margit orcáját csipdesi pirosra,

dicséri, hogy gömbölyű, mint az alma.

Károsiné már szinte térdreroskad

a tisztelettől, kendővel takarja,

hogy meg ne fázzék valahogy a néni,

még a présházig is nyomon kíséri.

A duráncai csupa lé, a körte

puhulni kezd már, dől a cefreszag,

repedt burokból pottyannak a földre

a gesztenyék. A levelek alatt

jáspis bogyó villog az elmenőre,

az erdőszélen a som lángra kap:

szeptember van, vakít a déli nap,

pörköl is még, ám a hajnal harap.

Vagy tíz nap óta sem újság, se posta,

hiába tesszük a hosszú utat

a faluba, beszélnek összevissza,

hogy hol megjön, hol meg nem a vonat.

Az állomás postáját szerterúgta

egy akna: míg a postazsákokat

a romok alól Debrecen kiássa,

áll a levelek sűrű fordulása.

Egy délben, még ebéd előtt, apámra

várok a présháznál. Fekszem hanyatt,

meggyűrődik a borsfű meg a zsálya

húsos levele a tarkóm alatt.

269

Nap verte délig, illatuk elárad,

egyszerre nyár is, ősz is ez a szag.

Fekszem. Bőrömön kis bajusz kutat:

bogár csápja súrolja orromat.

Felnyúlok érte, feltartom magasra.

Védekezik, páncélos törzse ráng.

Bolond bogár, az életnek mutatlak:

vállig a fűben, mint az indián,

les már a sorsod, észrevesz s bekap majd:

Ifi suhan a présház udvarán.

Fel-fel az égig, nyerj még egy napot!

Léptek. Felűlök. Apám jön amott.

Mikor megpillant, meggyorsítja léptét,

botját csóválja, azzal integet.

Megbarnult arca oly komoly. Mi történt?

Hóna alatt lapok fehérlenek.

No végre, tán eloszlik a sötétség,

mely annyi napja lepi a hegyet.

Reped a lap, mit kezéből kitépek.

Vastag betűk: Románia kilépett.

Ifi csak néz, leűl, a napba ásít,

én be a házba. Feldönti a sót

anyám, nézi a lapot vakulásig.

Előbb nem érti, aztán felsikolt

a néni, s csak lerogy. „Most végre látszik,

ki hát Európa pajzsa. Aki volt!

Akinek nem lesz sehol, soha mása,

a magyar, ki fegyverét el nem ássa!”

270

Hagyjuk, merengjen, hogy védte hazája

Mohin, Mohácsnál Nyugatot. A térkép

előkerül, összeborulunk hárman

Erdély felett. Számlálgatjuk, a lépték

hány kilométer. A néni csak árad,

csobog a száján a régi dicsőség;

mi meg tünődünk, meddig tart, hány hétig,

míg Debrecent az oroszok elérik.

Estére csipkét borít a hajára,

s Ellához megy a néni. („Ella hűtlen,

egy hete nem járt erre!”) Valahára

két szabad óra! Kiülünk derülten

a kerti padra. Reng a majoránna,

oson Ifi, padunk elé terül le,

aludnék, ám, hogy anyám szól neki,

szeme páros topázát felveti.

Most élvezzük a kertben a futókát,

mely álomra sodorta már fejét,

s aki helyette tágra nyitja torkát,

a felébredő szomjas estikét,

amint liheg, fojtóbban, mint a rózsák,

az erdőt, mely a szűk fényben lelép

a hegyről, s szinte érintni lehetne,

olyan közel hozta hozzánk az este.

Csend, csend s mi négyen. Nemigen beszélünk,

ujjunk közt csupán az újság zizeg.

Ám egyszerre csak a néni beszédül,

s tótágast áll az este meg a csend.

271

Sikoltozik, fullad, meg alig értjük,

csak anyám sejti félig, mit piszeg,

Ellához át hiába ment, hiába!

Nincs Ella, nincs már! Elment Ausztriába.

Anyám itatja. Maszatos a képe

a könnytől, egyre sír, úgy fáj neki,

hogy Ellának nem is jutott eszébe,

úgy ment el, búcsú nélkül. Kérheti,

ugyan kérheti majd hiába térden,

hogy megbocsásson! Ő nem ismeri,

neki meghalt a gonosz, szívtelen!

Jaj, mi éri még idén a hegyen?

Az apja itt maradt, vigyáz a házra,

szüretel. Ő mondta a néninek,

tegnap hajnalban indult el a lánya,

a gróf, a grófné meg a komteszek.

Van a gróféknak kinn Dél-Ausztriában

is birtokuk, ott laknak majd. Ide

csak akkor térnek vissza, hogyha ismét

szokott életét éli lent a község.

Siratja Ellát, mintha most temetnék,

nem mert hiányzik, akár ne is lássa,

ám nem köszönt el! Így semmibe vették

a hetven évét! Ella árulása

olyan csapás, hogy másra nem is eszmél;

hogy most a grófné kiment Ausztriába,

csak azt jelenti: Ella nem köszönt el,

nem hogy jönnek a katonák özönnel.

272

Ám még az este ráébresztik erre:

jön Károsi. Megjött a nénje, mondja,

három gyerekkel, Csíkből. Mint a tenger,

a katona. No, megfialt a gondja

őneki is: néggyel több száj a tejre

meg a kenyérre. Ő etesse? Honnan?

Ha rágondol, a feje sistereg.

Megbocsássunk, ma nem hozott tejet.

Az övékét megitták. Más, ki adna,

a faluban már nemigen akad,

eladja tehenét a módosabbja,

s fut, mert a harc irtja a falvakat.

„Egy orvost, vagy egy jegyzőt, tudja a macska,

kettébe vágtak, oszt a két darab

kinn vót a főtéren. Égett a templom,

azt is mondják, hogy a sok lány meg asszony…”

Szeme sarkából figyeli a nénit,

elég-e már, vagy még több kell neki.

Az könyököl, a mennyezetet nézi,

olykor szipog, a könnyeit nyeli.

„Egy idős asszonynak – Julcsa meséli –,

birtokos vót!… kiverték a szemit!

Kik is? Már nem is tudja, lám. Az árva!

Vagyonát dugta, oszt ez lett az ára!

Keserves világ gyün most az urakra,

csak jobb parasztnak. Nagyobbat esik,

ki fennebb van.” A néni talprapattan,

kibomlanak megkopott fürtjei.

273

„Hát jöjjenek! Majd megtöltöm a katlant

szurokkal, mint az egri nők! Segít

az igazság! Én megvédem a portát,

énmiattam el nem vész ez az ország!”

Apám próbálja, hátha észre tér még.

Gondolkozzék: pár hét alig telik,

itt lesz a front. Nézze meg, itt a térkép,

nem maradhat a hegyen szüretig.

E rész román volt, míg a bécsi döntés

vissza nem szabta, – változhat megint.

Harc is lehet még a faluba lenn.

Ha itt a front, hogy lesz meg a hegyen?

Fogja fülét, hogy tovább ne is hallja.

Hogy lenne itt front? Itt legel a jószág,

érik a szőlő. Halálát akarja

apám e szóval? Ezeréves ország

nem hullhat szét. Feküdjünk. Ez takarja,

ez a vidék majd el a koporsóját.

Még harcol is, van balta, kés a házban!

Megy Károsi, eltűnik a homályban.

Soká nem alszunk, beszélünk az ágyban.

Haza, amíg vonat van, míg lehet;

pár nap, s a front bezúdul a lapályra,

nem várhatjuk meg, míg a németek

visszavonulnak. De mi lesz az árva

öregasszonnyal? Anyám sír, nevet:

mi lesz, ha nélkülünk is itt marad,

ki óvja, hogyha minden lángra kap?

274

Barcza szavára ébredek. Az ablak,

amely alatt szónokol, megremeg,

úgy hírdeti, hogy mind fűbeharapnak

az oroszok: mondták a németek.

A csudafegyver csak idebe hathat,

a Kárpátokon innen. A hegyet

nem viszi át. Várjunk csak türelemmel,

benn dől el az, mit tud a csudafegyver.

Ám az ablakon nem a néni dugja

ki örvendő fejét, hanem anyám,

csitítja Barczát, hagyja gyorsan abba,

beteg a néni, fel se kél ma tán.

Küldjön orvost, ha ma levinne útja

a faluba: jöjjön fel Varga Pál.

Barcza veresen lépdel, mint ki ráér,

vissza nem nézne hozzánk egy világért.

Tán bűnbánatból, hogy úgy felzavarta

a házunkat, újra betér ebédtájt,

hümmög nagyon, fejét kaparja Barcza,

mert hát a doktor sokallta a sétát.

Épp indulóban voltak mind Bodajkra,

akkor rakták meg csomaggal a csézát.

Viszik a lányuk. Visszajő-e vagy sem,

nem tudhatja, csak a mennybéli Isten.

Károsit látta? Oda is benézett,

ígérték is, hogy jönnek hamarabb.

„Hát a gyerekek? Meg a testvérnénje?”

„Ugyan kinek? Csak nem Károsinak?

275

Egy szem legény volt, nincs annak testvérje.”

„Ej, hát aki Csíkból jött a minap!”

Barcza legyint, nem is koptatja száját,

nézegeti a néni zárt szobáját.

Most először látom a nénit ágyban,

négy nagypárna van a háta alatt,

orgonaszínű horgolt ágykabátja.

Mellette tányér, egy rétesdarab,

Szűz Mária meg egy ezüstkanálka,

Piramidon, Artin és poharak.

Hogy benézek, alvást tettet, pedig

szorítja Petrarca szonettjeit.

Kinn kiabálok, hogy előre látta,

ma bejelentjük: mi megyünk haza,

s inkább, mintsem itt maradjon magára,

azt színleli, beteg. Kutyabaja!

Anyám szelídít: nézzem, csupa sárga,

egész éjjel hallatszott sóhaja.

Egy-két nap még kihúzzuk a hegyen.

Apám is rábólint, hogy így legyen.

No hisz érdemli! Visszajön a tányér

anyám főztjével. (Margit főzze meg!)

Hol van Károsi? Már ilyenkor ráér,

mért késik épp ma? A néni remeg.

Délután ötször is kiszól apámért,

de csak azért: az útról nézze meg,

jönnek-e már. Hogy megérkeznek végre,

senki se kell. Ők üljenek köréje!

276

Még fenn a nap, de zúgnak már a réten

zsákmány után az esti bogarak.

Csak állok, nézem körben a vidéket,

villog a völgy színig telt kosara.

Más csorran itt majd, nemcsak mit a prések

csordítanak a présházak alatt.

Ha dűlő és nép adójuk lerótták,

mit erjesztesz a mustodból, te ország?

Két nap, hittük. Két hét, míg talpraállhat.

Alattunk bezzeg szinte ég a hegy.

No hiszen, van mit hallgatni anyámnak:

még Gálnak, az orvosnak sem hiszek,

kit Diószegről hívtunk valahára,

pedig állítja: valóban beteg.

Magam is látom, nem bírja bokája,

olyan sovány, hogy zörög a ruhába.

Ám, mintha gondja egyéb nem is volna,

ahogy felkél, a szüretről beszél,

naptárt lapoz, Margittól tudakolja,

lesz-e, ha majd kell, a hegyre szekér,

amin a vendég feljön. „A hegyoldal

csupa gerezd, mindje aranyat ér!”

Elfordulok, mikor ezt rebegi:

„Micsoda áldott ősz az idei!”

277

Ránk se figyel. Anyám hiába mondja,

hogy mi mennénk, gondolja meg magát,

számolgat ujján: Teri, meg Ilonka,

Erzsi, Piroska még, – se hall, se lát.

Csak a szüreti vendégség a gondja,

mi nélkülünk is teljes a család,

ha mind eljönnek. Menjünk csak haza,

úgyse szerettünk itt lenni soha.

Csak azt várjuk meg, míg megjön a válasz,

hogy melyik nap érkezik Erzsike,

s mehetünk máris. Hej, micsoda lány az,

az bezzeg nem kényszerből jön ide!

Az majd elsétál vele a határba,

nem faluzik, azt nézi, érik-e

az alma, nem, hogy a lap mit fecseg,

s nem rágalmazza szegény németet.

Míg körülötte csörgés, lánccsikorgás,

minden szomszéd remegve csomagol,

még a hordókat is szekérre hordják, –

(minek, mikor nem lesz se must, se bor?)

s a faluba költözik, ő a postát

állítja össze, dől a lila sor

a négy papíron: „Szüretre bizonnyal

elvárlak, kérem válaszod azonnal.”

Verem az asztalt: semmiféle választ

nem várunk meg, mi elmegyünk, de holnap,

nem lesz szüret, azzal hiába fárad,

hogy vendéget hív. Még becsomagolhat,

278

jöjjön velünk. Debrecenben a háza

csupa bolthajtás, ott, ha ostromolnak,

békén lehet. Csak kapjunk vonatot.

Minap a főnök alig bíztatott.

Végighallgat, végignéz, vonja vállát,

csak menjünk, hogyha tetszik. Ő ugyan

itt nem tart, amíg Erzsi jön. A hálát

úgysem ismerjük. Rózsi merre van?

Károsiné nyakába szedi lábát,

a borsóföldről sárosan rohan,

a négy levelet keblébe teszi,

feladja még este, ígérgeti.

A vacsora nem ízlik, túr a tálban

a néni: nincsen kedvére falat,

hamar asztalt bont, elvonul magában,

kinn sétálgat a diófák alatt.

Anyám kimegy a fasorba utána,

sajnálja, hogy úgy magára maradt,

ám visszajön azonnal: visszaküldték.

Apám legyint, a nénin nincs segítség.

Nagyobb gondunk, hogy mi lesz a vonattal,

ha nem férünk fel, vagy ha nincs. Mivel

jutunk haza? Nehezebb minden nappal.

S ha bombáznának, hogy lesz Ifivel?

Én már gyalog is mennék. Mint a katlan

zubog alattam, fortyog ez a hely.

A néni részeg készülő borától,

én fulladok a muskotály szagától.

279

Csillagtalan, holdnélküli az este,

vihar készül, villámlik. A reteszt

az ablakfákon áttolom keresztbe.

Egy percre még ki. Reszket a gerezd

a forró szélben. Ki a meredekre!

A hegy oldalán apró fényeket

látni: akár vándorló csillagok,

a szekerek szügyén lámpás lobog.

Még álmomban is kisért ez a sok fény,

ahogy a folyton futó szekerek

lámpájától meg-megvillan az ösvény,

s körül vihart morognak a hegyek.

Míg alszom, folyton csattog a tüzes ég,

még akkor is csattog, hogy ébredek.

Felülök. Kinn zuhog a nyári nap.

Vihar van még? A tűző nap alatt?

Kéklik az ég, s köröttünk egyre csattan,

fel-feldobják a hangot a hegyek.

Anyám csak áll, rámmered mozdulatlan,

megreszketnek az ablaküvegek.

Apám ruháját kapkodja riadtan:

a faluba! Vonathoz! A jegyek!

Most már tudom, mi csattog kinn, mifajta

vihar szelétől rezeg kinn a pajta.

Bezzeg talpon a néni! Fésületlen,

mosdatlan még, kiáltoz és remeg,

csak bámul, mikor látja, hogy siet le

apám a vízmosásban. Ténfereg

280

a fák alatt. Mi csomagolunk ketten

anyámmal. Kinn kortyol egy kis tejet

a néni, ám majd elejti a csuprot,

talpa alatt a tornác is megugrott.

Tíz óra tájban elhallgat az ágyú,

nyugszik a néni nyugtalan szive:

„Csak ne mozduljon senki a határból,

segít Csaba, a székely istene!”

Ám lekókad hamar, mert a lapályról

Károsiné messziről integet,

a leveleket rázza, lobogtatja:

nem vette fel, elmenekült a posta.

Nem hitte lapnak, hírnek, rádiónak,

nem hitte, mikor térkép vonala

mutatta már, nem hitte ágyúszónak,

most elhiszi. Űl kinn a fák alatt,

nem válaszol. Egy-egy lehullt diót a

fűből felemel, megnéz, zsebre rak,

kiszáradt bőrén, kút a sivatagban,

könny buggyan el. Szétmázolja riadtan.

Előbb Barczát látom meg, majd apámat,

csak ránézek, s tudom, hogy nincs vonat.

Arcát törüli, úgy beszél. Hiába

készülődtünk; a sín dirib-darab.

Fut a vidék, a Székelyföld beáradt

a Királyhágón, mind újabb csapat

menekülő jön gyalog vagy szekéren;

a legtöbbjét a német viszi gépen.

281

Mert megy a német. Megy, ma hajnal óta,

s elkeveredve köztük a magyar.

Dönteni kell, ez az utolsó óra,

min utazunk. Barcza csak nyög, vakar

kövér nyakán, néz. Hát a fegyver hol van?

Mért nem sül el? Mért futnak? Oly zavar

látszik kerek képén, hogy szinte szánom,

majd elhasal a csorba csirketálon.

Menjünk szekéren. Barcza int, hogy ismer

fuvarost, aki Debrecenbe jár,

jó lova van, rokona is Kis Imre,

ha megkéri, elszállít az akár

Afrikába, csak segéljen az Isten.

A nénit rázza, kérleli anyám:

hallja, mi készül, csomagoljon tüstént!

Csak száját húzza, bámulja az ösvényt.

Mire Barczával a faluba érek,

nincs már Kis Imre, kiürült a háza.

„Elment az még az este a szekérrel

Érmihálynak!” – egy asszony magyarázza.

Keressünk másik fuvarost! A téren

akárha vásár volna, sárga sátrak:

alattuk férfiak, nők, sok gyerek,

pihennek a meghajszolt székelyek.

Három napot úgy vesztünk, hogy hiába

járom le lábam, nem akad szekér;

vagy menekül a gazda, vagy az árban

nem egyezünk. „Vigyem? Tán semmiért?

282

Debrecenig ezer pengő az ára,

zab kell, a két ló folyton enni kér,

no meg veszélyes arra járni ma.

Ha alkuszik, menjen gyalog haza!”

Három nap óta ágyúszóra ébred,

aki köztünk átaludta az éjjelt,

negyednapra úgy indulok a térre,

hogy leszámoltam fuvarral, szekérrel.

Haza kell jutni, hát vigyen a német,

elvergődünk valami német géppel.

Mit bánom én. Csak haza, haza végre!

Száz szem tapad a borbély üzletére.

Piri Mihály Barcza veje – az üzlet

ajtaját dűti kintről; szónokol.

Körülfolyja a nép, akárha ünnep

volna s nem várna a munka sehol.

Pipáját rágja egy öreg, a füstbe

motyog valamit. Száll a déli por.

Mintha timsóznák, fodorul a szája

az öregnek, mig Piri kiabálja:

„Hitler segél! Majd megszorul a kapca

amazokon, mit rínak? Lű, ha mondom.

Eddig azért várt…” Nagy Csaba otthagyja,

egy cédulát igazít el a bolton:

„Kiárusítás.” Alig hat hónapja

rakta az árut egymásra a polcon,

most górálhatja szét, ha lesz kinek,

ám nem kell már a vászna senkinek.

283

„Hitler segél.” Piri csak elharapja

a mondatot: a réztányér rezeg

feje fölött. Megzendül a völgykatlan,

felmordulnak köröttünk a hegyek.

Ágyú recseg megint. Áll mozdulatlan

a falu, aztán futásnak ered,

akinek ép a lába: csak haza!

Nagyokat nyel a pultnál Nagy Csaba.

Az Ortskommandantur előtt a német

kifaggat, kihez és miért megyek,

végre felenged. Amikor belépek,

egy tiszt ordít a telefon felett.

„Cilá!” – rázza a kagylót. Mást nem értek.

Zilah lenne? A német integet.

Meghúzódom egy sarokban, felettem

Hitler mered egy cserlombos keretben.

Az asztalnál egy főhadnagy ütemre

pecsételi a Reisescheineket.

Sor áll köztem s közte. Fehér köpenyben

megismerem a Hangya-fűszerest.

A Boldogasszony-patikás esengve

töri a szót. Megkapja, elmehet.

Az ajtónál beveri a fejét,

nem is érzi, viszi az engedélyt.

Gyorsabb ez, mint hittem. Már ott is állok,

a főhadnagy alig figyel, csak ír:

Debrecenig, háromtagú családom

meg én. Horogkeresztes a papír.

284

Az őrnagy most végzett, egy szál virágot

húz a vázából. Morzsolja. A hír,

amit kapott, mind lehúzza a vért

sötét arcából. Áll, s halálfehér.

Kívül a falu egyetlen tolongás,

ki hazulról fut el, ki meg haza,

a tárt ablakon behallik a dongás,

a köves úton csattog a pata.

Oly tapintható már az összeomlás,

akár egy beteg test daganata;

ez meg csak áll, néz, a másik pecsétel,

s tőlünk a front nincs negyven kilométer.

Mit mondhatnék, ha mondhatnám, mit érzek?

Mit érzek, látva álmatlan szemük?

Mit hoztatok e boldogtalan népre,

s a tiétekre, szerte mindenütt

más népekre? A tüzet, ami éget,

ti raktátok. Most fojtogat a füst?

A képre néztek? A kép nem segít,

az ágyúdörgés egyre közelibb.

Hogy felérek, ott vannak mindahányan,

Barcza a kerti lépcsőn üldögél,

Károsiék a pitvarban, apámmal,

ott gubbasztanak a néni körül.

No, a gazda reménye tovaszárnyal:

a néninek nem kell az engedély!

Horkant mérgében, s nagyot köp, ahogy

anyám kihoz egy kalácsdarabot.

285

Hát akkor holnap. Barcza megígéri,

eljön hajnalban értünk a szekérrel.

(Károsi ökre „megsántult”.) A néni

csak bámul. Barcza nyugtatja: ne féljen,

itt marad ő is, meglesznek a télig,

szüret is lesz, mint eddig minden évben.

Én térdepelek a tornáckövön,

sovány csomagjainkkal küszködöm.

Ez az utolsó este már. Az árnyak

sétánk körül szelíden rezgenek.

A néni benn föl s alá jár a házban,

látom, hogy a tornácon ténfereg.

Anyám már visszamenne érte. Szánja.

Olyan árva szegény! Nem engedek.

Csak hagyja! Tegnap tűzbe hullott Szatmár,

s ez azon izgult: hólyagos a lekvár.

Károsiék is fent esznek ma este,

persze, nekik sem csúszik a falat,

egyszer feláll a néni, megy sietve,

az ételben hagyja a kanalat.

Be a szobába. Vitázunk, ki megy be

utána, hogy oly soká elmarad;

Margit már indul, amikor kipattan

az ajtó. Áll a néni mozdulatlan.

Nem tud szólni, csak a padlást mutatja.

Rábámulunk. Ám Károsi megérti:

Hol az a létra? Tüstént fel a padra,

le zsákot, ládát, – utazik a néni!

286

Rí már az asszony: édese, galambja,

menjen is el, Szent Antal elkíséri.

Áll Margit, áll, mint akit leszegeztek,

összefogja kezét. A keze reszket.

A néni ránk se néz, tőlünk se hallja,

hogy „végre”, vagy hogy „milyen nagy öröm”,

csak anyám arca tündököl. Bevallja,

úgy megnyugodott most, hogy nénje jön.

Ugrál a néni, teli van a karja,

van csomagolnivalója özön.

Akár a hegy, úgy tornyosul a láda;

Károsiné mindenütt a nyomába.

Hajnalig is rakódnék, ha a gazda

meg nem győzné: csak bajára teszi,

– minek cipelné? Visszajön tavaszra,

s a sok ládát a gép fel sem veszi.

Hagyjon itt mindent, ami itt marad ma,

jól elzárhatja. Itt fel nem feszít

ajtót, fiókot senki. Ötven éve

nem tévedt rabló erre a vidékre.

„Akkor csak a ruhákat és a zsákban

egy kis lisztet: majd jó lesz Debrecenben!

Egy kis diót, télialmát kosárban!”

A többi holmit összerakjuk rendben,

s be a szekrénybe. Sublótok hasában

bú meg a szőttes, az ezüst. Remegve

áll s nézi Margit: a felső rekeszbe

került Salome és a csontkeresztke.

287

Éjfélre jár, hogy kialszik a gyertyám.

Soká figyelem, hogy gurul a sok

dió felettem: a padlásgerendát

górálják a jóllakott mókusok.

Nem is tudom, Ifi mikor hevert rám.

Hogy elalszom, álmomban is futok:

kép-kép után torlódik, szétszakad.

Kinn fülel az álmatlan éjszaka.

Oly hideg van, hogy az alacsony égen

nem folyik szét a szín, bár itt tapos

már a sugár a présház szögletében.

Jön a szekér, csörög a harmatos

árokban. Új kalap Barcza fejében,

új csizma lábán, mégis bánatos:

lelép, nagyot rúg egy szétnyílt dióba.

A néni is megy! Sohse hitte volna.

„Be vétek!” – dünnyög, míg segít a zsákot

kihordani. Nem volt ilyen szüret,

mióta kétágú: a muskotályon,

mint a szilva, akkorák a szemek.

Máslás a máslás, elkél az nagy áron,

ha háború van is, a bor fizet.

Ha Székbírónak nem kell, majd lesz másik

kereskedő, csak bor legyen rogyásig.

288

Zsebkendőt ránt a néni, nyikkan egyet.

Maradna ő, hisz itt van mindene:

sok szilke lekvár, csorranó gerezdek

súlyos szaga: az ősz ígérete.

Gally is begyűlt már szépen, lángja mellett

úgy átmelegszik meddő élete.

Itt éri mindenszentek minden évben.

Mért nem maradhat most? Nem fér fejébe.

S a pénz? A bor majd? Jó, Károsi érti,

hanem meglopják: a szedő cigány,

a summások kifosztják venyigéit;

mind tolvaj az, mind címeres zsivány.

Gerezd gerezden, a puttony színéig,

s ha kirázzák, kilónyi a hiány.

Az új termésig ugyan miből éljen,

ha megcsalják a munka sűrűjében?

Szüret? Csak nézzük. Apám körbehordja

a virradó tájon szemüvegét.

Már sugár hágott a lenti toronyra,

az Ér felől is bomlik a sötét.

Még szálldos Debrecen távoli korma,

s két ellopott gerezdért a kezét

tördeli ez, könny áztatja az árvát,

s azt nem látja, hogy ellopták hazáját.

Barcza vidámul, rágyújt a pipára,

hátha megúszná a hosszú utat,

a bivalyok orrából dől a pára,

megveregeti a tomporukat.

289

Hát itt billegjen? Hagyjuk itt magára?

Mossa a prést? Elpusztul a buta!

Üssem le, úgy vigyem el a szekérrel?

Kárál a néni, futkos szerteszéjjel.

Ám csikorog távolról a barázda,

két óriás csizma hozza Károsit;

nyomában Margit, folyton magyarázva,

ahogy szokott, Károsiné visít.

A néni felderül, köréjeállnak:

ihol egy csirke, faljon egy kicsit!

Jó lesz az útra. Menjen csak nyugodtan!

„Mink itt leszünk majd!” – mondják meghatottan.

„De a cigány!” „A cigányra vigyázok!” –

emeli Margit lapos homlokát.

„Hát elmenjek? Elhagyjam drága házam?”

„Megőrzöm én, ne eméssze magát!

Ha visszagyün, csak kérjen rulla számot,

egy szög kevés, de annyi sem hibáz!” –

mondja az asszony. „Én felelek érte!”

Barcza lelép a bivalyok elébe.

Károsi vár, míg végre mind beszállnak,

aztán lassan elfordítja szemét,

pillája reszket, felméri a házat,

a szőlősort, a fákat szerteszét.

A néni csupa hála és alázat,

ő meg keresi a kampó helyét,

amelyre – majd! – az iszákját akasztja.

„Csak menjen, lelkem, maj megtér tavaszra!”

290

Anyámnak adom Ifit kosarában,

rácsuktam a ropogó födelet.

Szólni se tud, csak vonaglik a háta,

idáig hallom: fújtat tüdeje.

Benyújtom hozzá ujjam, de hiába,

fél a bivalytól, a födél recseg;

az én kezem is a halálnak adta,

kosárba csalta, mely inog alatta.

Kendő lobog. Margit csak rázza, rázza,

csupa mosolygás, ahogy integet.

A néni visszanéz, mered a házra,

egyszerre látja az erdőt, hegyet,

sajátmagát, ahogy szalad, kitárva

karját az estben: ifjú és nevet.

Hány éve volt? Kendőjébe harap.

Gyalog megyek mellettük. Kél a nap.

Barcza ráér, a szekerünk csak ballag,

köves az út, rínak a kerekek,

körül a hegy mímeli a nyugalmat,

a gróf dűlője füstöt ereget.

Hordót kéneznek: száll a sárga szallag,

orromba búj a kénszag, míg megyek.

Körmét fúkálja Barcza: csíp a hajnal,

mint emberrel, beszél a két bivallyal.

Hosszú az út, ám végre csak befordul

a vízmosáson szekerünk. Talán

az ágyú erre várt, mert megcsikordul

nagymessziről a hegyek hajlatán.

291

Most közelibb, mint tegnap volt. A porból

kilép a lenti táj: mered apám;

megtorpanunk. Bár már egyenesen

visz le az út, nem mozdul Barcza sem.

Lenn a mezőn megannyi csudaállat,

négykézláb kúszkálnak a németek.

Egy áll közöttük lábán csak. „Vigyázat!” –

ordít felénk, dühösen integet.

Hajt Barcza bezzeg, mintha égne háza,

balra letér, nagyot szusszan, nevet:

„Jól kitalálták ezek az ebadták,

a krumpliföldön rakják le az aknát!”

A zaj növekszik. Ifi egybeolvad

kosarával. Mintha dél volna, zsong

a falu: nyihogás, kutyák csaholnak,

az országúton sáros motorok.

Csupa terepszín mindenütt. „Gyakorlat?” –

kérdi a néni, szeme csupa gond.

Egy kis tejet hozott; hová tehette?

„Hol az üveg, nem láttad? Hallod, Lenke?”

Minden fegyvernem autóval, szekéren

ömlik nyugatra, német és magyar,

tábori konyha, lőszer, szanitécek,

egy percre sem szűnik meg a moraj,

dobog a föld, egész idáig érzem,

tank gyalulja roppant talpaival.

Lovascsapat fut, sehol sincs a vége;

a templomban most kongatnak misére.

292

Ám tisztelendő Pál József magának

miséz ma reggel: felbolydult a nép,

a szomszédok egymásnak kiabálnak,

kezük törik, hogy látják szerteszét

a felbomló hadat. A nagyvilágnak

szaladna mind, nem kell most szentbeszéd.

Az Úr lehet, hogy ránkfigyel. De holnap

itt lesz a front, hát jobb, ha csomagolnak.

Barcza nyakát vakarja, néz apámra;

orra előtt zörög el egy szekér,

dunnák tetején kuporog az ángya,

ordít, ahogy csak torkából kifér:

jöjjön utána, eltér még Ladányban,

molnár az öccse, majd akad kenyér.

Barcza szinte belérokkan a gondba:

„Ki szüretel, ha elmenek?” – makogja.

Rakjuk a ládát. Majdnem eltapossa

egy taliga, egy sántító gebe,

álmos kocsisa homlokig borosta,

faggat nagyon, mi a község neve,

hová beért. Az arca már pirosabb,

hogy meghallja. Dohányt kotor, nevet:

„No, hála Isten, út vót a javábul,

alig hittem, hogy meggyövök Ladánybul!”

Barcza homloka gyöngyös lesz. Az ángyát

nem látni már, ez meg pipál, röhög,

mutatja krumpliját, sovány kutyáját:

„Ugy lűnek ott, akár az ördögök!” –

293

bizonykodik. Ide adta a lányát

férjhez, ellesz az onokák között.

Csakhogy itt van, nem volt négy napja ágyba.

Na, majd vet ágyat az ő Eszti lánya.

Otthagyom őket, állig árba lépek,

körülömöl a zűrzavar. Szünetlen,

öt út felől zúdulnak át a gépek,

csak kínnal irányit a csődületben

egy csendőr. Épp középen áll a téren,

feléjetartok, ahogy észrevettem;

szinte tapossák. Csak áll, meg se moccan,

rendezgeti a gépeket sorokban.

Középen fut a had. Az oldalúton

jön a lakosság: szűk szekérsorok.

Majd elsodornak, míg keresztülfúrom

rajtuk magam. Egy asszony felzokog,

fiát siratja. Kis bödönbe túrót

szorít, öszvére alig vánszorog.

Három hete mind nyugatra terelték,

hol hányódnak a nyomorult leventék?

Míg odaérek, sós víz gyűl a számba,

felémelyít a motorbűz, a zaj.

Egy szekérről lecsúszik egy hasáb fa,

majd agyonüt. A csendőr rámrivall.

Nyujtom az írást; míg olvas, vigyázva

néz szét. Most látom, milyen fiatal.

Tábori csendőr: mint kolonc kutyán,

félholdalakú bádog van nyakán.

294

Hamar megérti, bólint. Szeme véres,

hogy megszólal, a hangja is rekedt:

„Nach Debrezin?” „Jawohl.” „S ha majd beérnek,

hová tovább?” „Sehova. Nem megyek.”

„Kiürítés! – mutatja a vidéket, –

ott jönnek a borszéki székelyek!”

„Nach Debrezin!” – a hangom megszilárdul.

Hallgat a német és arcomba bámul.

Egy teherautó kiválik a sorból,

az is terepszín; három göngyöleg

a tetején, kivillognak a porból

pávaszemes, keleti szőnyegek.

Egy tűzhely, egy kalicka meg egy hordó

s két katona. Egy kicsit részegek.

A csendőr int. Megindulunk utána.

Nyomunkba Barcza, két kezébe málha.

Megáll a gép. Épp, hogy csak beleférünk.

Barcza izzad, egy katona segít,

mind felkerül a zsák, a láda végül,

ugrál a néni, félti kincseit.

Bekászálódunk. Ám a néni zajt csap:

nagy a kerék, hogy hágjon fel? Visít.

Nagynehezen felrángatják az árvát

a katonák, s röhögve körülállják.

Barcza kiáltoz, ám a csendőr indít,

és elnyeli gépünk a karaván.

Nagyon hideg van, egymáshoz bújunk mind,

görcsösen fogja ruhámat anyám.

295

Új döccenés, szagok, egy vinnyogó síp, –

Ifi átreszket rácsos ablakán.

„Kaninchen?” – kérdezik. Csak meglapul

szegény, szőrét borzolja válaszul.

Tűnik a tér, lapul a templom dombja,

a szőlőhegy, a muskotály szagát

por nyeli el. A kosár a karomban,

majd rámesik a kanárimadár

egy fordulónál. A néni goromba.

Mért csaltuk el. Oly meghitt a határ!

Körötte front fut, lakosság menekszik,

ő orrát fújja s apámmal veszekszik.

Már teljes fényben futnak el a falvak

gépünk mellett: megannyi hangyaboly;

úton van minden szekere Biharnak.

Ukránok jönnek, egy csapat fogoly.

Félreállnak, úgy nézik e „rugalmas

elszakadást”. Mind egyetlen mosoly,

pedig lábujjuk mindenütt kilátszik,

s gyalogolhatnak még az ájulásig.

Demizson loccsan, még meg is kínálnak.

Sandít a néni, kortyolna nagyon.

Milyen bor ez, jobb annál, amit nála

terem a hegy? Ránézek, nem hagyom.

A német meg se lát többé. A hátam

megtámasztom a liszteszsákokon,

felnézek. Most hol zsonganak a gépek,

mit vernek porrá, micsoda vidéket?

296

Amit nem tettem több mint negyedéve,

itt, most, amíg körülöttem rohan

egy félország, s a hegy „idilli képe”

csak emlék már: elengedem magam.

Hogy gyűlöltem ott fenn, számig a béke

hazug mézében! Rohanj, gép, rohanj!

Mögöttünk és köröttünk ágyúdörgés

távolról: a táj egyetlen dübörgés.

Melegedik. Mind magasabbról ömlik

nyakunkba a nap. Kettős hangyaraj:

az oldalúton két ágban özönlik

Biharba Hajdú, Hajdúba Bihar.

Szekér szekéren, gépkocsik, biciklik,

ki-ki amin tud. Egy kormos bivaly

árván bitangol, rázza a kolompját,

úgy siet mindenki, hogy el se lopják.

Mind ismerősebb lesz a táj: akácok

mártogatják a porba árnyukat,

egy fordulónál felvillan a város:

a templomok meresztik tornyukat.

Jól látni innen is, hogy bomba vágott

a nagytemplomba: csak egyik sisak

maradt helyén, másik tornya fedetlen

fejjel bámul ránk messziről ijedten.

297

Mink van nekünk itt? Egy bérelt lakásunk,

pár ócska bútort pásztorol a fal.

Minek örülök mégis, hogy kitágul

a városvég, sovány házaival?

Hányszor kocódott homlokom e bárgyú

cívis-fejekkel, hányféle vihar

borzolódott e köveken köröttem!

Mért örülök hát úgy, hogy visszajöttem?

S ki annyiszor kívántam: összedőljön,

mért üt meg így a bombázás nyoma,

mért rezdülök meg, látva, hogy a földön

hever a szétvert MÁV-kolónia?

Az Ispotály templomnál mért üvöltöm,

hogy, mint galambnak, szegett a nyaka,

hisz benne kértem, hogy bármi az ára,

zuhogjon tűz erre a Sodomára?

Hát zuhogott. Káromkodik a német:

a kocsiúton feltépett csövek,

ugráló gépünk hol gödörbe téved,

hol meg arcunkig csap fel az üveg,

amin gázol. Használ a kerekének!

Csak bámulok. A lábam jéghideg.

Melyik utca ez, melyen fut a gép?

Itt születtem, s idegen a vidék.

Az állomás beszakadt tetején át

– iszonyú freskó –, ég látszik s a nap.

Mi volt itt? Óvóhely? Lécek meg téglák

a téren és édeskés hullaszag.

298

Ott bontanak. A rom alól egy félláb

nyúlik elő, mellette egy kalap.

Kékül a néni: „Gyilkos, hova hoztál? –

ugrik nekem – Te, rosszabb a gonosznál!”

Ki válaszoljon? Mit mondjunk szegénynek?

Csak hallgatunk. Sír és öklendezik.

Megáll a sor. Hogy a térig beértek,

a kocsikat újból elrendezik.

„Aussteigen!” – s már szórná is le a német

a holmikat, nincs most, aki segít.

Bizony, mire mindet a földre rakjuk,

majd megszakadunk hárman is alattuk.

S amely együtt hömpölygött hajnal óta,

most kétfelé válik az áradat,

a katonák továbbfutnak nyugatra,

a polgárok meg verik a lovat.

A félelem mindegyiknek megoldja

az ostorát. Vitatják az utat:

„Ki a tanyára!” „Nem visz ez a rossz ló!”

„A Csap utcára!” „Ej, jobb lesz Szoboszló!”

„Haza!” A néni sír, nyomkodja lábát.

Körülnézek; egymás nyakán a boly.

A villamossínt feltépték. A málhát

hogy visszük el? Fuvar, hordár sehol.

Szekér meg autó mind egymás nyomán hág,

a menekülő egymáson botol,

ám magát menti mindegyik. Hiába,

akár ki is telelhet itt a láda.

299

Rossz helyre raktuk, lökdösik a málhánk,

a néni sok kis zsákja útban áll.

Szidnak miatta. Ám mennybéli látvány:

közeledik egy életunt szamár,

egy taliga és egy öreg. A hátán

kettérepedt az inge. Kiabál:

„Rakoggyík fel, mit nízi az eget!

Majd viszem én, csak aggyík eleget!”

Hunyadi utca. Nem nézek a házra,

hol gyermek voltam, hogy azt higgyem: ép még,

s rémült szemem véletlen meg ne lássa

szép homloka füstölgő törmelékét.

Itt festett madarat szobám falára

anyám, még látom piros repülését.

Most a madár sebes szárnya kibomlott,

elszállt a falról, s a ház összeomlott.

A bácsi nem beszédes, ám a sarkon

a villanydrótokig csak felmutat:

„Odáig górt a robbanás egy asszonyt,

alig tudták leszedni a minap.”

Jajdul a néni. Meglököm: nyughasson,

ez a nyomorult halálra riad,

hisz máris úgy néz, mint az eszelős.

Az utcán sehol, senki ismerős.

Kirakta pultját, kinn árul a boltos

az utcán mind. Ám vevő nem akad:

sérült az áru, a vég csupa foltos,

kínál a szűcs megperzselt juhokat.

300

Más meg lihegve guggol, csomagol most,

s elcipelné a raktárfalakat

egy hátizsákban. Be fontos e lom!

Csodálkozom. Folyton csodálkozom.

A néni sír. Szidja a törmeléket,

csak sántikál. Fél. Annyi ház bedőlt!

Hát az övé? Jaj, ha az is leégett

vagy beszakadt! A drága lepedők,

a szőnyeg, melyre még nagyanyja lépett,

a mángorló! Megértek nagy időt!

Be boldog, mikor látja, ép a háza,

s még ablak is maradt, csodák-csodája!

Zsuzsa kiront. Akár a primadonna,

ki hű cselédet játszik, hol kacag,

hol pityereg. Pörög, bolond motolla,

cipekedik, rázza a kulcsokat.

Vidámodik a néni: dől a konyha

fűszerszaga. Csak az öreg harap;

fitymálja kurta bérét. Messziről

hallani még, ahogy kocog s pöröl.

Ránk les Zsuzsa, míg becézi a nénit,

orrán keresztül préseli a szót:

maga nem látta, csak mások beszélik,

hogy a házunk… A néni felsikolt.

Lám, kihúzhattuk volna nála télig,

de nem tetszett falun. „Most hol lakol?” –

szikrázik rám. Ránc gyűrődik nyakára,

úgy nézi, megtörünk-e valahára.

301

És most először látom ősapámat,

ahogy anyám szeméből visszanéz:

sót fúj a szél rá, imbolyog a gálya

alatta, villog az olasz vidék.

Fahasábok közt füstöl már halála,

nem azt látja, csak a tenger szinét.

Hiába rothad lánc alatt bokája,

Füzesgyarmaton nem volt óceánja.

Hogy semmink sincs, hogy házunk egy a földdel,

félfejjel nyújtja alacsony apám;

gondolatai sorát, mint a könyvet,

úgy olvasom el boltos homlokán.

Most hát szegény lett. Volt kincse özönnel:

fűmag, dobozban, egy csepp kis platán,

két régi pénz, album, képpel tele,

Sárosy Gyula három levele.

Be könnyű így! Nézünk egymásra hárman

ártatlanul és végre szabadon.

Magasra tartom Ifit kosarában:

fürödj a fényben, egyetlen vagyon!

Köröttünk térden faggatja hiába

sorsát egy város, bennünk nyugalom.

Hisz házunk sincs. Mi érhet a világon?

Vinnyog a néni: „Őrült mind a három!”

Otthagyjuk őt kavicsos udvarában,

leánder ontja rá késő szagát,

billeg egy vén galamb pihés gatyában,

olyan a kép, mint a mézeskalács

302

gyerekkoromban. (Itt jártam a sátrak

között? Itt szívtam egykor be szagát

a pecsenyének? Gyékény, merre szálltál?

Hol leng a ponyvád, debreceni vásár?)

A zúzott úttesten lassú a járás,

sápadt arcok merednek mindenütt.

Költözködik a város, nincs megállás,

szekér, autó fut, mint amott. Megyünk.

Rom, csupa rom. A sarok patikáját

keressük: nincs. Lesütjük a szemünk.

A Kollégium öreg oldalát

átdöfték, rajta könyvtár buggyan át.

Hová fut ez a tenger nép? Nyugatra?

Meddig? Amíg eljut a tengerig?

Ott majd megáll, körbebámul riadtan,

akár a nyáj, ha összeterelik?

Mit vár? Miben hisz? Mit remél? Ki adja

át fekhelyét, ki ad vizet nekik

amott? Nem érzik, hogy terhük lehúzza

a földgömböt ott, mint mérőt a súlya?

S nem érzik, minket fellendít magasra

e kiürült táj, e kihalt vidék,

hogy átölel, megszoptat, mint a dajka,

míg elmondjuk a költő esküjét,

formálva ajkunk a régi szavakra,

kóstoljuk nyelve ismerős ízét.

Meddig, hová? A város egy rakás rom,

mégsincs helyünk másutt a nagyvilágon.

303

Egy helyen meg kell állnunk. Hosszú sorban

zöld autók futnak, jóltáplált lovak

kürtös kocsik előtt. Fut már a posta!

Mögötte másik szekérsor rohan,

két felől hajdúk, rendőrök taposnak,

ládák kocódnak, por van és robaj.

A kiürítés, ím, elénkbe hágott:

fut a rendőrség meg a hatóságok.

Lám, jókor jöttünk: ládák fenekében

viszik a törvényt, ott szalad a jog,

szavam a drót nem súgja át a légen,

nincs már vonat sem, mind tovafutott,

amerre jár, most ott viszi szügyében

emlékét, az égő boltozatot,

a falat, amely félig eltemette,

ítéletét, mely készül már felette.

„Itt vagyunk – mondom hangtalan –, ne félj hát,

megérkeztünk, itt vagyunk, Debrecen!

Anyám házat rak, hordja majd a téglát,

apám magvakat szór a földeken,

én meg megírom. Hallod? Hagyd a pelyvát,

hadd fújja szerte a történelem.”

Rám ámenez egy messzi robbanás:

egy házba ugrunk. Légitámadás.

Anyám neheztel. „Legalább jeleznék!”

„Hun él? – egy asszony kínjában nevet –

Nincs mán sziréna, szíjja fel a rossz ég,

akkor vesszük észre a gépeket,

304

ha köpnek is mán. Igy hótt meg a szomszéd,

tennap vót egy hete.” Majd szétreped

fülünk: a város környékét verik,

a csapatok szétfutó gépeit.

Fekete hó hull, gomolyog a pernye

a réseken; egy bombázó lecsap.

A dörrenésre új halálba dermed

Ifi, mögöttünk a fal meghasad.

Nevet az asszony, bár bőrét kiverte

a félelem: „Szétmén ez a vacak,

oszt még az égbolt lesz a fedelünk.”

Szerencse, vége lesz hamar. Megyünk.

Ez már az utca. Boltja ajtajában

megtaláljuk az első ismerőst.

Szalad a fűszeres, borul apámra,

mutogatja a felhasadt redőnyt.

Marad – kiáltoz – ittmarad, hiába

árulta el a sok haszonleső

a városát. Bizony, meglesz az ára,

hogy itthagyták ebek harmincadjára.

Vállán keresztül ellátok a házig,

áll a homlokzat, bár nincs ablaka,

cserép sehol sem, a padlás kilátszik,

kifele dől a kerítés fala.

A vakolat lehámlott. Ám a fáink

bő lombjukban sértetlen állanak,

s a pléhtábla is kinn hirdeti még

az első lakó szabóműhelyét.

305

Mint barátságos vendégfogadóban,

nyitva kapunk: itt járt a légnyomás.

Szemem, ne rebbenj, amikor valóban

látod is majd, hogy nincsen a lakás.

Belépek, s térdem hirtelen megoldja

az őszi kert, a mohos farakás,

mely télre vár, mint eddig minden évben.

Kiáltsak? Áll a házunk, majdnem épen.

Ajtónk nincsen. A fű között szilánkja.

De ép a fal, és állnak a szobák!

Szokott helyükön látszanak a tárgyak

a kerettelen ablakokon át.

Anyámnak dőlök, úgy remeg a lábam,

földre eresztem Ifi kosarát.

Az otthonunk. A háború. Az ország.

Akár a kő, rám zuhan a valóság.

Hazudtunk? Nem hazudtunk. Könnyebb másképp,

fedél nélkül, majdnem mezítelen.

Most újra köt e váratlan ajándék,

újra rést üthet ránk a félelem.

Bolond hangyák, elkezdődik a játék

megint: birkózás egy búzaszemen.

Nemcsak az ország kínja ég alattunk,

a tárgyakkal magunk is visszakaptuk.

Rohan a szomszéd, ám hiába robban

nyakunk közé, – menjünk át, fő az étel, –

senki sem éhes. A lakásba, nyomban!

A felpattant szekrények szerteszéjjel

306

górták a holmit. Gázolunk a lomban,

hajlong anyám, bámulja egy szemével

a nagytemplom, hogy sürög, rakodik,

én meg végre kiengedem Ifit.

Nem hiszi el, hogy fedelét leszedtem,

csak kuporog. Már mindennel leszámolt.

Körül se néz, zsibbadt és tehetetlen,

ki kell emelnem, nem moccan magától.

Vállamba bújik, úgy remeg kezemben,

aztán riadt értelme csak kitágul,

leszáll, farkát behúzza, eloson,

csak támolyog a régi szagokon.

Leszáll az este, míg a törmeléket

kihordjuk, s végre helyén mindenünk.

Nincs villanyunk, a kábel mind elégett,

karácsonyfagyertyákat égetünk.

Üres a csap? Neki a kútkeréknek,

míg megfejjük, jól meghúzza kezünk:

az ötödik szomszédból izzadásig

hordjuk a vizet vödörben a házig.

Ma bezzeg nem kell ringatás. Habár az

utcai zaj nem szűnik, szekerek,

gépek dübögnek, a város kiárad,

mint a fazék a túlontúl meleg

táj tetején. Közepén a dagálynak

békén lebegnek a lélegzetek:

alszunk. Sem ajtónk, sem egy ablakunk,

tetőnk se sok van. Ám itthon vagyunk.

307

A csönd felébreszt. Míg éjjel a tankok

hintáztatták az utcát szüntelen,

meghúzhatták volna a nagyharangot

fejem fölött: aludtam, mint a tej.

Ám most felülök. Kinn a vadgalambok

burrognak a hajnaltól részegen,

akár tavasszal. A tető sugáros.

Hallgat az utca, és hallgat a város.

Hogy megmozdulok, Ifi is felébred,

megropogtatja gerincét, felásít,

szeméből szinte kibuggyan a béke,

ahogy eljut eszmélő tudatáig

a virradó ház, az otthona képe;

hatodik napja látja újra fáit,

s ha volna nyelve, szava emberi,

nem restellne most himnuszt zengeni.

Mosdani gyorsan. Faggatom a kádat,

maradt-e benne víz. Hát nem maradt.

Akkor a tálból valahogy. Ruhámat

magamra hányom. Húz a virradat,

kifele húz. Szuszognak kinn az ágyak,

lábujjon lépek, hadd aludjanak.

Szalmás az utca, üresek a házak,

üvegcserépen lépkedem vigyázva.

308

Ahogy megyek, a csendet is megértem;

kihalt a város. Ki az életét

féltette, mind elhagyta a vidéket,

se katona, se hatóság, se gép.

Itt-ott egy elszánt cívis éppen ébred,

kidugja ablakán kerek fejét:

minap száznegyvenezren imbolyogtak,

harmincötezer maradt vissza magnak.

A kerek térre most ér a sugárzás,

áll a szobor, mészpor tapad fején,

feltartott ujjain, sötét ruháján;

haja minden csigája hófehér.

Megőszült féltében, míg szerterágták

a házakat a bombák, és a tér

lefeküdt lábához. Ám itt maradt.

Vitéz Mihály, szorítsd a lantodat!

A Kollégium nyitott kapuján át

bevon a termek ismerős szaga.

Megyek a lépcsőn felfelé. A pálmák

dézsájukban kókadtan állanak.

Megtorpanok, oly hangosan kiált rám

az emlék: díszterem, tavaszi fagy,

Oláh Gábor mutat rám félszegen,

s dölyfös nyakát feszíti Debrecen.

Feljebb, magasra, oly magasra, honnan

már nemcsak önmagamat láthatom,

hanem azt is, amint lassan kibontja

sebzett testét a ködből városom,

309

s a többi embert, kinek egy a sorsa

velem e perctől: mind testvér, rokon,

egy földrengés rázza a talajunkat,

egymásban látjuk legjobban magunkat.

Ketten ülünk a padlás ablakában,

egy rosszkedvű pók gubbaszt még velem,

hálója lóg, futtában szertevágta

szálait egy elrémült élelem.

Kihajolok, hogy megfeszül a hátam,

s a látványtól oly nehéz lesz szemem,

mint a vödör, mely telve csordulásig.

Csordul szemem attól, mi idelátszik.

Innen felülről oly tagadhatatlan

ami történt, s amit alul szemem

még szépítene magának riadtan,

vagy meg se vallana szemérmesen,

magát olyan kendőzetlen mutatja,

akár a csont a feltárult seben,

hogy elzsibbad kapaszkodó kezem,

míg egymást nézzük: én meg Debrecen.

„Milyennek látsz odalentről? – tünődöm –

míg romban és koromban ott heversz,

hiszel-e bennem, hogy egyszer betöltöm,

mire megszültél: kiszakad a vers,

az igazi, torkomból, s elüvöltöm,

mit némaságba fojtott ez a perc

tebenned: hiszed-e a porba hullva,

hogy én leszek egykor e perc tanúja?”

310

Hanem amott… Olyan mélyen kidőlök,

hogy szédülök. A város peremén

kétlábú bokrok rengetik a zöldjük:

katonák. Mindnek lomb van a fején.

Ágyúk guggolnak előttük a földön.

Hát mégse ment el mind! A szám kemény.

„Védeni” fognak. Gally alól kisejlő

sisakjuk villog: a birnami erdő.

Köröskörül csend. Engedelmes állat,

fel sem bődül kötelén Debrecen,

alul még alvást tettetnek a házak,

nem tekerül füst a kéményeken.

Csak én virrasztom tán szülőanyámat,

valami jelre várva, éberen;

ötödike van, születésnapom.

Csimpaszkodom a korhadt ablakon.

Ám most egyszerre megugrik alattam,

mint megbokrosult ló, az épület:

egy ágyúsor rámnyitja láthatatlan

torkát, a padló púpozik, remeg.

Alul belőttek. Dől a por, kipattan

egy halmaz tégla, távoli tüzek

villognak. Csattog szüntelen. Az ég

csupa sugár. Visít a lövedék.

Úgy reng a föld, hogy táncolnak felette

a városvégi házak, ablakok,

a kapukon most támolyog ijedten

kifelé egy pár ittmaradt lakó.

311

Ám a küszöbön mindjük visszaretten:

egy gránát éppen mögéjük csapott.

Valami pincét látnak, megrohanják,

csak akkorák felülről, mint a hangyák.

Csattan az ablak, szétfröccsen üvegje,

elránt az ösztön. Gyöngyöz homlokom.

Kuporodom a sarokban lihegve,

megtámasztom gerincem a falon.

Az üres rámán át az ég libeg be,

a dörgés felett fénylik szabadon;

szórhatja rám az ágyú lövedékét,

el nem kuszálja lengő szövedékét.

Nem tudom, lenn mi van, s bár gyáva testem

alig bír, az ablakhoz állok újra.

Tiltakozik csontomban, idegemben

a félelem, megint a földre húzna.

Ám állok. Attól, ami jön, ki ment meg

engem vagy mást? Előle hova bújjam?

Telj be, törvény! Itt vagyunk mind a ketten:

én és a város, amelyben születtem.

Érj hát utól most, aki annyi éve

sarkamba jártál! Nézd, saját kezem

verte bokámra vasként a vidéket,

hogy el ne lódítson a félelem

e városból. Magam léptem elébed,

nem gyáva hátam mutatom neked;

szemembe nézz, ott tükrözöm a másod:

ne öld meg, háború, a krónikásod!

312

Ember sehol sincs odalenn. A pincék

mindet elnyelték, aki itt maradt,

csak a tüzérek futkároznak ismét,

ágyúikat töltik a lomb alatt.

Választ tüzelnek. Jól látni a füstjét

fentről: innen meg túlról összecsap

a két ágyúsor, egymásnak felelget.

A láng fölött lágy, októberi felleg.

Akárha zsákból diót dűtenének,

csattog a lövés az erdő megett;

két dörgés pillanatnyi szünetében

szólni kezdenek a gépfegyverek.

Kihajlok újra: kiborul elébem

a nagyerdő, a gallyak rezgenek,

a víztorony kupakja, mint az alma.

Ki lő? Kire? Az erdő eltakarja.

Ilyen az ostrom? Szüntelen dübörgés,

süvítés, dörgés, felcsapó tüzek,

vonuló tankok – mozgó, barna ösvény –,

talpuk alatt bedűlő épület?

Egy rajnyi felmorajló repülőgép,

mely oldja terhét a város felett?

Bedugom fülem. Valami sziszeg:

villog a bombák fél-ellipszise.

Haza! Féltemben hangosan nyöszörgök,

amint galléron kap a légnyomás,

kivág a folyosóra. Ledübörgök

a falépcsőn. Kibillen a bokám,

313

csak bicegek. E méteres falak közt,

e boltok ívén biztosabb. A ház,

hová igyekszem, egy fúvásra rom.

Ott fujj reám, szél, az az otthonom!

S most hírtelen úgy vágyódom anyámra,

úgy kívánom szemét, ahogy nevet,

apám jószagú tenyerét az ágyas

felett, Ifit a lila aszterek

gyűrűjében, a könyveket, a párna

gyűrődését, mely fejemtől meleg,

hogy szinte azt hiszem: ha újra látom,

nevet, kapálgat, alszik majd a három,

s nem azt lesi, mit hoz rá e dübörgő

óra, nem sír, hogy mi történt velem,

nem várja zsibbadtan a pinceföldön,

hogy szabja sorsát a történelem.

Városa kínját bámulja a költő,

s otthonában habzik a félelem.

Bicegésem annyira nekibuzdul,

hogy elfelejtem, mi vár a kapun túl.

Most semmi sem véd. Megvakulva állok,

por kavarog, elfedi a teret,

csak sejtem, merre néz a buzogányos

fejedelem. A házak rengenek.

Egy-egy tető lefordul. Robbanások.

Az egész város lángon sistereg.

Tán vissza mégis! Pincét! Egy falat!

Megindulok az ereszek alatt.

314

„Ne félj! – súgom magamnak fulladozva. –

Alig egy ugrás. Kurta útdarab.

Integer vitae…” A latin sorokra

illesztgetem vacogó fogamat.

„Sive per Syrtes…” Tovább! A sarokra!

Csuklik a vers, a nyelvem elakad,

ahogy az ágyú felvonít amott.

Sose volt ilyen távol a sarok!

A fordulónál lassúdik a léptem,

halott hever az ecetfa alatt,

néz felfelé, szétnyílott balkezében

ott sárgul egy kövér málédarab.

Poros homlokán úgy fénylik a béke,

olyan nyugodt e nyugtalan falak

között, hogy lassan csontomból kiolvad

a félelem, míg bámulom a holtat.

Apró golyó kopog. Vajon ki szórja?

Kerülgetem a sziszegést, nyakam

el-elkapom, úgy igyekszem a csorba

falak között. Már nem vagyok magam:

hátam mögött köröm kopog a porban,

nyüszít egy árva eb, velem rohan,

tépett nyakában nagy kolonc fityeg,

még a szőre is csupa rémület.

A sarokról még egyszer visszanézek,

mint hosszú útja előtt az utas

búcsúztatja szemével a vidéket,

mely, ha megtér, nem lesz már ugyanaz.

315

Egy kirakat kiborult üvegében

megvillan képem. Nézem arcomat.

Tudom, utólszor látom magam is,

ki újra itt jár, más lesz már az is.

Villog az októberi ég, lecsorran

a reggel a pörkölt falak felett.

Megérintem ujjam hegyével sorban

a házakat: álljatok, kedvesek,

csak tartsatok ki! Sorsotok kibontja

majd a jövő. Futnak az emberek,

dúlt nyomukban a háború üget.

Nézz utánuk, sok néma épület!

Tudom, ilyennek utólszor ma látlak,

ilyen félholtnak, Debrecen. Mire

a háború átlépi puszta hátad,

s tavaszi hólé fut erdeiden,

címereden új gyapjat bont az Állat,

szomjas torokkal issza új vized:

ki makacs voltál minden pusztulásra,

kezes leszel most a megújulásra.

316

Függelék

317 318

Megtalált versek az ötvenes évek elejéről

Az Írószövetség felhívására

Verset kívántok tőlem? Elkeverjem

egyforma hangotokkal hangomat?

Nem féltek, hogy a rím nagyot csikordul,

akár a sínről billenő vonat,

s mit karban énekeltek annyi éve,

nem vág a szentének? Uramfia!

Költők, mi lesz, ha én is dalba kezdek,

és megbomlik a konszonáncia?

Mi lesz, Apollo magyar fiai,

gépolajjal kenetes, drága költők?

Megbüdösödik az ambrózia,

ha a kórusba én is beüvöltök,

s a Glória és Kyrie között,

míg torkotokból élő méz csorog,

az ájtatos dal kellősközepébe

igaz gégémmel belevinnyogok.

Mi lesz, ha míg ti bíborszín karingben

magasztaljátok az isten szemét,

szent bajsza szálát, nagyszerű cipőjét,

violaszag árasztó szennyesét,

319

szép járma súlyát, amely nyakatokra

úgy illik már, akár a fejetek,

s a kis kalácsot, mit haza helyébe

fogadott el szemérmes kezetek:

én azt sikoltom: hány karcsú tavasz,

hány vaskos év a sírig. Jaj nekem!

A halláshoz miért is van fülem,

a látáshoz miért is van szemem.

Jaj, Magyarország, együgyű hazám,

jaj nagyvilág, szelek és tengerek,

jaj ég, te ég, te súlyos, alacsony,

jaj föld, ki várod testemet!

Ki vett el tőlem, nagyvilág?

Hisz nem voltál enyém.

Ki vette el e kis hazát,

hisz oly szegény szegény.

Ki tépte gyönge gyökered ki,

te fiatal remény,

s ki mártott kínba és epébe,

te árva költemény?

(1949. december)

320

A madár fiaihoz

Újhold-beli barátaimnak

Áruld csak el! Mit bámulsz? Malacot

forgatnak a tűzön: nem ott a helyed,

ahol zabálnak? Fald torkig magad,

s ha jól viselkedel, lesz mit vedelned.

Plim-plam! A lantod, kis tüdőd hevét

használd ki már, ne rijj itt, mint a gyermek,

tokány meg savanyú bor és csusza

csak felvidít tán, s szítja gerjedelmed?

Buzogj, akár a kondér, melybe fő

jövőd és vacsorád! Anyád csecsén

nemcsak tejet szoptál, de ihletet,

költő lettél, hát verd fel a becsét.

Prémet a szűcs, túrót ád a paraszt,

csakhogy nem adja ám egyik sem ingyen.

Hol az a véna, fejd meg egy kicsit,

gyúrjad, különben itt maradsz egy ingben.

Bizony, a tél hideg. Szerezz ruhát.

Ruhákat! Mérd a szót kis mérlegen!

Fejed fölött hit, szeretet, remény,

S no persze a galamb is ott legyen!

Mint gyógyszerész, ráncold a homlokod,

életet menthet egy csipetnyi por:

receptet írj! Fizet a nemzeted,

akkor is, ha a líra haldokol.

321

Csak állsz? Fúkálod szégyellős kezed,

s a jegyre sandítasz, jut-e ebéd?

A hegyre sandítasz: fut a tavasz,

az ifjúságra, mely úgy int feléd,

mint az utas, ki elkészül? Barom!

Mit állsz? Dühöngő könnyeid nyeled?

Ott fenn az ég nyájas és ránctalan,

s más költők, mint a csillag, fénylenek.

Mégy, fürtös fák hajolnak lépteidre,

egy iskolás se tudja, hogy ki vagy.

Gyűlölt munkádhoz azonos ütemben

feszülsz másokkal, mint a gályarab.

Sovány vagy és nem alszol. Szúr belül

a szó, a Szó! mi íratlan marad,

motyogsz, hogy „száraz ágon hallgató

ajakkal…”

Ó madár! Ó madarak!

testvéreim, költők, kik nem beszéltek,

hogy buggyant fel e vers, akár a forrás!

Ó hallgatás, egyetlen fegyverem,

te messzebbre hangzol, mint a sikoltás.

Csak mostohánk ez ország, mostohánk,

tán meg sem érjük már, hogy a nevünket

úgy mondja ki, mint édesgyermekéét,

és visszahívja éveinket,

mik elszálltak, hogy szárnyuk verdesését

se hallani. Cingár, idegbeteg

hősök, csak állunk, a gyomrunk korog,

322

s elásott szép szavaink fénylenek

a föld alatt. Reng a költők taréja:

Kukurikú! Ám alszik még a nap.

Rekedt a kis kakasok éneke,

botlik a hang, sánta a virradat.

Száraz a gally. Csak mi tudjuk a titkot,

csak hozzánk kezesek a vad szavak,

busa fejük kezünkhöz dörzsölik,

s villámos mondatokká válanak.

Lenn kondérok rotyognak. Áll az ünnep.

Ó, nyomorult nép! Zsírszagú hegyek

torlódnak a sok lerágott cubákból.

Anyánk szépséges nyelve, szenderegj!

323

Válasz „Petőfinek”

Lírai tárgy lett apadó húsom

és két kanál rántottleves ebédem?

Az istenit, hát nincs benned szemérem,

hogy dicséred nyelvem és stílusom,

kondoleálsz négyszemközt, s közbe nézed,

hogy kiverték a kezemből a tollat,

a munkától felfordulok maholnap

én, én, kiért a szíved megreped?

Tisztelsz. Még dühömben is nevetek.

Hát akkor üsd le ellenségemet,

vállald, ahogy mi, a rántottlevest,

és vállald az iszonyú hallgatást!

Mit faggatsz: írok-é csak úgy… Dehogy!

Te csak ne tudd, ahogy nem tudja más,

hogy rám jöhet az enyészet, a téboly,

én gondoskodtam már a hagyatékról,

fiókomban a könyvbe zárt jelen,

s aki megfojtott, mind. Mind. Meztelen.

Menj és zabálj. Spórold a könnyedet.

Nincs oly jajod, amely szívemre hasson.

Ha verset írsz, ha bőgsz, nem érdekel.

Nem te vagy, kitől tűröm, hogy sirasson.

324

Európa, utolszor

Hogy szúr ez a korszak! Hogy fel ne sikoltsak,

eltömi öklöm a számat.

Egy körbe futok, mint a mókusok,

egy óriási kalitkában.

Egy rést, amin át meglát a világ,

meglát, kiemel! De hiába.

Börtön ez a föld, ahol éltem előbb,

és nincsen rés a falában.

Európa, nem én, sem apám, nagyapám,

ezer év vívta ki helyem

szíved közepén, s hagytad, hogy a puszta,

hogy a puszta újra benyeljen.

Honnan valaha a törpe lovak

kiragadtak, kinyúltak utánam.

Fog már az Ural nagy karjaival,

és visszahúzza a lábam.

Nem apám, nagyapám: Szolimán, Batu kán

a tanú: El sohse hagytunk,

hulltunk elegen, de tapadtunk öleden,

s hulltunkban is itt maradtunk.

Eltűrte pogány, konok koponyánk

hitedet, szelídült a beszédünk,

s mint gyík leveti bőrét, keleti

arcunk nyugatibbra cseréltük.

325

Még olvad a szó ínyemen, Cicero

szavait még ízleli nyelvem,

s ha a sokszavú föld szólítna neven,

még sikerülne felelnem.

Ha szemem lecsukom, látom a csúcsos

Alpokat, mint a tükörben,

s hogy nyújtják nyakukat, szimatolva nyugat

szagait a dímon a szörnyek.

Ám már feledek. Tájat, neveket,

mindennap más adatot

ejtek ki magamból, nem hallom a hangod,

ez az ég, ez az ég alacsony.

Hiába kiáltok, pár év s a világot

elvesztem örökre. Csupán

a föld, az a hű, az a hű egyedül,

mely vágyik már csontom után.

Európa, utolszor buggyan e sok szó:

ki hajdan új fényre bűvölted

Hellasz mosolyát, Titus kapuját,

majd rólam is szórd le a földet.

Már vad szívemet szétmarta Kelet

akkorra és csak ez ének

lesz már, kikiált, de akkor, legalább

holtomban vallj a tiédnek!

(1950. I. 6.)

326