Ezen a napon még sokkal borzasztóbb volt minden.

Ginevra ugyan nem felejtette el, hogy június 20-a van, s reggel, mikor felköltötte, odasúgta neki, hogy hátul a kertben, a garázs mellett megásták a kis medencét, s Gabriel még e héten be is betonozza, de Valentin nem gondolt most a tengeri csatára, amit a medencében játszani akart. A medencét csak udvariasságból nézte meg – egy teljes méterrel volt hosszabb, mint gondolta, s negyvenhat centivel szélesebb! –, nem akarta búsítani se Gabrielt, se Ginevrát. Ám Szakácsnéni hiába remekelte a reggelit, Valentin csak a Mami üres székét nézte az asztalfőn, s mikor Lavinia néni rázuppant a Mami elhagyott helyére, csak azért nem sírta el magát hangosan, mert arra gondolt, hogy éppen ma lett kilencéves, és már tulajdonképpen nagyfiú. Meg aztán Lavinia néni esetleg azt hihette volna, neki sikerült megríkatnia valami hegyes megjegyzésével, márpedig Valentin inkább a vérét csorgatta volna ki előtte, mint egyetlen csepp könnyét.

Lavinia néni! Valentin ránézett a kuglófostálon át, ahogy apró kortyokban itta és fitymálta a teát (minden reggel teát kért, és minden reggel fitymálta), s közben a bal kezével a Mami kulcsaival játszott, amelyeket ki nem adott a kezéből, amióta…

Hogy fáj ez az Amióta – gondolta Valentin –, s nagyot, hangosat nyelt a csokoládéból (Szakácsnéni, drága, azt hiszi, az ember még olyan kisgyerek, hogy egy születésnapi reggeli kedvéért elfelejti a bánatát!…), hangosabbat, mint illett, mintha valami kerek, kemény tárgy elzárta volna az utat a torkában. Lavinia néni 5azonnal rászólt, s Ginevra, aki a tálalóasztalnál állt, és a kistányérokat rendezgette, egy picit megcsóválta a bóbitáját. Mindenki utálja – gondolta Valentin, s ez a gondolat valamennyire megnyugtatta. Szakácsnéni azt mondta a múltkor, csak azért nem mond fel, mert sajnálja itthagyni őt, akit születésétől ismer, Gabriel és Ginevra pedig megesküdtek, hogy Mami mégiscsak meggyógyul, és akkor Lavinia néni úgy eltűnik, ahogy idekerült.

De vajon meggyógyul-e? Valentin naponta eljutott eddig a kérdésig. Mint valami ismerős úton, lépegetett vissza mindennap az elmúlt események között addig az áprilisi délutánig, amikor a baleset történt. Ha már olyan nagy fiai lesznek, mint ő maga, akkor is úgy fogja látni maga előtt Mamit, ahogy kilép a házból, jószagú, puha kesztyűjét igazgatja, és megkéri Gabrielt, hogy hozza ki a kocsit. Neki akkor éppen valami fontos dolga akadt, a vezérhajó orrát kalapálta, de abbahagyta a munkát, mert az autó mindig mindennél érdekesebb volt, s különben is Mami ekkor már kiáltott is utána: ebben az órában mindig együtt szoktak lenni, amióta a világ világ.

Milyen buta ez a Lavinia néni! Ha Mami egészséges volna, most nem csörgetné itt a kulcsokat, hanem ülne a fővárosi házában vagy a birtokán, és ott bosszantaná azt, aki a közelébe kerül. Ha Api élne, akkor is másképp volna minden: akkor Mami nem is foglalkoznék a teleppel. De Api meghalt, mikor ő még beszélni se tudott, a képét Mami a Valentin ágya mellett tartja, s Valentin minden reggel meg este köszön is neki.

Az egyáltalán nem természetes, hogy az embernek csak anyja van, és nincsen apja, csak fénykép maradt belőle, amely nem szól, nem is mozdul, hiszen csak papír. Apinak még megvan a bokszkesztyűje és a vívókardja is, meg kilenc érem, amelyet még iskolás korában úszóversenyen nyert, mert rengeteget sportolt – és ő maga nincs sehol. Csak hallni róla néha. „Api ezt így szeret6te!”– mondta Mami. „A papája sose rugdosta a lakkot a kocsin!”– mordult néha Péter. „Szegény öcsém se született üzletembernek, de te, Melly – mutatott Lavinia néni Mamira –, te aztán azt se tudod, mi fán terem egy vállalat vezetése.”„Tán fél bevenni az orvosságot? – korholta Ginevra. – Bezzeg az édesapja bátor ember volt!”Api nagyon bátor lehetett, egyszer egy hajnalban elfogott egy tolvajt, a nagytrambulinról is leugrott hátrafelé, és szegény lányt vett feleségül. Ehhez bizonyára nagy merészség kellett, mert Lavinia néni nemegyszer elemlegette, mikor Mami nem volt a szobában: „Egy koldusszegény lányt, a mi családunkba! Micsoda vakmerőség!”

Hát persze. Ha Api élne, vagy Mami nem volna beteg, másképp lenne itt minden. De Api nincs, Mami a kórházban, Lavinia néni meg azonnal ideutazott, mikor Ügyvédbácsi táviratozott neki: itt is lakik és intézkedik azóta is, hogy Mamit elvitték a mentők.

A hab nem azért cseppent le az abroszra, mintha Valentin nem tudná, hogy kell tisztességesen enni, hanem mert elkezdett reszketni a keze. Gondolatban most éppen az országúton volt, Mami mellett ült, elöl, a szélvédő mögött, és látta a sovány, barna kutyát, ahogy átiramlik előttük, s Mami egy nagyot csavar a volánon, hogy át ne fussanak az istenadtán. A legborzasztóbb, hogy minden apró részletre emlékszik, mert mikor az autó megfordult maga körül, és nekivágódott a fának, az ajtó kicsapódott valahogy, ő meg valami friss kazalba zuhant, ahonnan jól látta a Mami homlokán a piros, eleven csíkot, lezárt szemét és furcsán meggörbült derekát.

Akármilyen rettenetes is volt erre gondolni, Valentin mindig büszke is volt egy picit arra, hogy mikor lábra tudott állni, és tudomásul kellett vennie, hogy Mami nem hallja, amit mond, és nem mozdul, nem sírt egy csöppet sem, hanem megállt az út közepén, mint egy igazi felnőtt, és megállította a legközelebbi au7tót. Tulajdonképpen ő vitte be Mamit a kórházba, azzal az autós bácsival. „Gerincsérülés”– mondta az ápolónéni, aki megsimogatta az arcát, és akinek olyan kerek, fehér képe volt, mint a hold.

Ginevra azonnal rátolta a gyümölcskosarat a hab foltjára, de ezzel csak azt érte el, hogy Lavinia néni neki is megmondta a véleményét. Valentin malac, akit nem volna szabad tisztességes asztalhoz ültetni, Ginevra pedig, úgy látszik, olyan házaknál dolgozott eddig, ahol mindegy volt, mi történik étkezés közben. Lavinia néni képzelőtehetsége sose elégedett meg azzal, amiről éppen szó volt, hanem azonnal nekilendült, s Ginevra hallgathatta, hogy az előző munkahelyén nyilván céklalével locsolták az abroszt, és a mártást körbekenték a székeken. Ginevra pirosan hallgatott: Lavinia néninek lehetőleg sose mondott ellent senki. Mami sem, Ügyvédbácsi sem. Ügyvédbácsi, egyáltalán, úgy félt Lavinia nénitől, hogy mindig berekedt az idegességtől, ha tárgyalnia kellett vele.

Valentin tulajdonképpen nem félt tőle, csak utálta, mint a borban főtt halat. Most szinte hálás is volt neki, mert míg Ginevra összekapkodta a terítékeket, örökös korholásával nem hagyott időt a további gondolkozásra. „Gerincsérülés”– ismételgette valami Valentinban folyton, de most csak nagyon halkan; mert Lavinia nénire nem lehetett nem figyelni, s mert ebben a percben még az ő hangját is jobb volt hallgatni, mint azt, ami odabenn szólt.

A reggelinek Ügyvédbácsi vetett véget, aki ezen a napon váratlanul korán állított be. Beült a nénivel az irodába, Valentin meg visszatért a kertbe, hogy még egyszer megnézze azt a medencét. Hosszúak a napok, még az is jobb volna talán, ha iskola lenne vagy akár tél, mikor a madáretetőire odaszállnak a feketerigók meg a cinkék. Gerd, a barátja, elutazott mindjárt a vizsga után, igazán nincs kivel szót váltania, hacsak Kandúrkát nem számítja, csakhogy Kandúrka, sajnos, nem tud beszélni.

8

A garázs sarkáról éppen az iroda ablakára lehetett látni. Valentin leguggolt a medencéhez, és felváltva hol a kiásott alapot tapogatta, hol meg Ügyvédbácsit nézte az ablakon át, akinek így hátulról éppen olyan volt a feje, mint egy nagy, piros paradicsom. Hogy lehet valakinek még a kopasz fejebúbján is piros a bőre?

– Ez már, sajnos, a második feljelentés – mondta Ügyvédbácsi odabent. – Figyelmeztettem, Asszonyom, tüstént, mihelyt a fuvarosokat megfogadtuk, hogy ennek a munkának az elvégzésére a gépi erőt kellene alkalmaznia.

Lavinia néni nem látszott, csak száraz nevetése hallatszott ki. Na, most Ügyvédbácsi is megkapja a magáét. Valentin részvéttel figyelte, hogy bizonyítják be Ügyvédbácsinak, hogy semmi tehetsége nincs az üzleti élethez, és éppen olyan érzelgős, mint szegény Melly.

Szegény Melly, ez Mami – gondolta Valentin, és egyszerre volt dühös és szomorú. Mi az, hogy érzelgős? Nem ismerte ezt a 9szót, de nem tetszett neki. Ügyvédbácsinak sem, aki sokáig köszörülte a torkát, aztán újra kezdte a beszédet, de az ideges rekedtség miatt, ami mindig elfogta, valahányszor Lavinia nénivel tárgyalnia kellett, alig lehetett érteni a szavait.

– Érzelgősség, Asszonyom? Engedelmet kérek! A fuvarosokat ugyan én szerződtettem, az ön nevében, de a külön jutalomról, amelyet ígért nekik, egy szó, egy mondat sincs az egyezségben. Nem is tudtam róla. Az Állatvédő Egyesület méltán…

– Hű – mondta Valentin halkan. Most az Állatvédő Egyesületre került rá a vizes lepedő odabenn. Lavinia néni bezzeg nem rekedt be. Ilyenkor olyan volt a hangja, mint a trombita. Kandúrka végre elősompolygott valahonnan, odadörzsölőzött a Valentin lábához, aztán a hátára vetette magát, és szürke csíkos mellénykéjét odaengedte a napnak. Valentin beledugta finom, fekete bőrrel bevont talpa közepébe az ujját. Régi játékuk volt ez, Kandúrka ilyenkor nagyon óvatosan kibocsátotta a karmait, s úgy tartotta Valentin ujját, mint egy kis csapda. Ám most nem volt kedve játszani. Le-lezárta aranyzöld szemét, a talpa meg se moccant. Kandúrka sem a régi már, amióta Mami beteg. Egyre kevesebbet van otthon, sokszor napokra is eltűnik, magára hagyja. Vajon mit szólna most Kandúrka mindehhez, ha beszélni tudna?

A verandaajtó kivágódott, Ügyvédbácsi feje most nem olyan volt már, mint a paradicsom, hanem mint a cékla. Kettesével futott le a lépcsőfokokon a reumás lábával, egyenesen neki Gabrielnek, kiütötte a kezéből a locsológumi csövét, s már kinn is volt a kapun. Lavinia néni feje megjelent az ablakban, két, sovány karja is látszott, mert lekönyökölt egy pillanatra a virágládák mögé, és ezt az egy szót mondta: „Férfiak!”Aztán kifejtette, hogy Gabriel pocsékolja a vizet, elront minden csapot, csak a ruhát szaggatja, semmi haszna sincs a házban, s mikor a lassú Gabriel, mint valami nehezen éledő sóbálvány, válaszolni akart 10valamit, a néni kijelentette, hogy bármit akar mondani, ő azt már mind milliószor hallotta, inkább öltözzék fel, hozza ki a kocsit, mert azonnal kimennek a telepre. Kandúrka mindjárt talpra állt a hangjára, meg-megbillentette a fülét nemtetszésében, ezzel aztán azt érte el, hogy a néni megcélozta egy hervadt mályvafejjel. Erre félreugrott, és eltűnt a ribizlibokrok között. Valentin a térdét porolta, nem akart hinni a fülének, mert az ablak bedörrentése előtt az volt az utolsó mondat, hogy mossa meg a kezét, és hozza elő a sapkáját, mert a néni őt is magával viszi.

11

Milyen öröm volt máskor ez az út! Mindig Mami vezetett, ő meg leste, mikor mit nyom le, ha dudál, vagy jelezni akar az indexszel. Bemehetett a kinti nagy irodába is, ahol Felügyelőbácsi meg Titkárnéni dolgozott, és soha nem fordult elő, hogy kiküldték volna akármilyen megbeszélésről is.

Valentin, mióta csak a világon volt, tudott a telepről, tudta, hogy ők üzleteket kötnek és bonyolítanak le, eladnak és vásárolnak, építenek és bontanak, és a telep alkalmazottai között Felügyelőbácsi a legfontosabb, és Hubert, a kapus, a legöregebb. A telep tulajdonosa valaha dédapa volt, aztán Lavinia néni örökölte, de helyette Api irányított mindent, s aztán, hogy Api meghalt, Mami vette át a vezetést.

A felnőttek suttogásából, elejtett szavakból Valentin pontosan tudta, hogy került a telep az Api irányítása alá. Dédapának két gyereke volt, Lavinia néni meg az Api édesanyja, a nagymama. Dédapa, úgy látszik, csak Lavinia néniben bízott meg igazán, mert ráhagyta a telepet, a földet is, a házait, mindent, a nagymamára meg semmit. Alighanem a házassága miatt; úgy látszik, a nagymama is vakmerően ment férjhez, náluk ez családi szokás. Mikor dédapa meghalt, és Lavinia néni megkapta a telepet, már csak Api élt a családtagok közül a nénin kívül. Húszesztendős volt, és a néni szerint éppen alkalmas arra, hogy vezesse a telepet.

„Így legalább nem él ingyen”– mesélte Ginevra. A néni a birtokra ment, Api beköltözött a dédapa házába, és átvette az ügyek 12intézését. Aztán Mami is a házba került, aztán ő is megszületett, aztán Api egyszer csak nem volt többé. „Kikurgatni az özvegyet – mondta egyszer Ginevra Szakácsnéninek, míg Valentin szöget kalapált a konyhapadló kövén –, azt nem merte. Még megszólnák! De hogy a fiatalasszony ingyen egye a kenyeret, meg ingyen lakjék a házban, mikor úgy került a családba, egy szoknyában, aztán semmit se hozott a vagyonhoz, hát azt már megint nem bírta a gyomra. Ha nincs a férje, járjon ő a telepre, intézkedni ő is megtanulhat. Okos ám a vén sárkány, csuda okos! Pénz nélkül nem hagyhatja az unokaöccse özvegyét meg a kisfiút, a házból se szórhatja ki őket, mert még a város nyelvére kerülne, azt meg nem szeretné. Hát inkább tartja őket, de ledolgoztatja ám a tartást, üzletvezető úgyis kell a telepre. Csinálja a fiatalasszony, azzal gorombáskodni is jobban lehet, mint egy idegennel. Jó-e neki, nem-e, az már nem érdekli, csak a telepen örültek meg nagyon, mert ha a vénség intézett valamit, akkor szorult ám mindenki, nem volt ott se vasárnap, sem ünnep, semmi, a fiatalas13szony meg nem aranytálak közt született, aztán ha valakinek valami baja volt, csak mosolygott egyet, eligazította.”

Hirtelen, alig észrevehetően, megindult az eső. Egy-kettő-egy-kettő – mozgott az ablaktörlő a szélvédőn. Sokat esik ezen a nyáron – gondolta Valentin, s egyszerre megint iszonyúan szomorú lett, mert a hátsó ülésen ült, Lavinia néni mellett, Mami helyett a Gabriel nagy hátát látta, és egész úton mozdulatlanul kellett maradnia. Előre érezte, hogy most a telep se lesz olyan érdekes, mint volt.

Hát ebben az egyben csalódott. Valentin azóta nem járt idekinn, hogy Mamival a baleset történt; még kora tavasz volt, mikor utoljára kijöttek ide. Most az is eszébe jutott, hogy Ügyvédbácsit is kihozták akkor. Éppen befejeztek valami nagy munkát, s Ügyvédbácsi az új szerződés megkötésére jött ki velük. Egy idegen öregúr volt még kinn kívülük, aki a Várost képviselte. Úgy mutatkozott be Maminak: „Asszonyom, én vagyok a Város.”Szóval a Város új lakónegyedet akart építtetni, túl az elővárosokon, a kertségeken is túl, arra, ahol valamikor valami bányát akartak nyitni, de kiderült, hogy nincs a földben semmi, s most csupa mély folyosó, gödör meg domb volt arra a vidék.

A Város azt akarta, hogy tömjék be a folyosókat, hordják el a köveket, s tegyék olyanná a talajt, hogy építkezni lehessen rajta. Ügyvédbácsi ugyan ezt az egészet másképp olvasta vissza a szerződésből, amit aztán Mami is meg a Város is aláírt, de azért Valentin nagyon jól értette, miről van szó.

Szóval ez óta a nap óta nem volt kinn. Akkor a telep üres volt, a garázsok ajtaját becsukták, a benzinkút körül némaság, ember meg szinte sehol. Most valamennyi garázsnak nyitva volt az ajtaja, de a teherautók és a Felügyelőbácsi kis piros kocsija egymás mellé zsúfolva szorongtak a legnagyobbikban, a többiben pedig nagykerekű, ütött-kopott, sáros taligák állottak, s ami még fur14csább volt, az udvar közepére nyitott színt építettek, amióta Valentin nem járt erre, s a szín védelmében, a lassan pergő esőben Valentin lovakat pillantott meg, sovány, rút, kócos lovakat. Hosszú jászol elé voltak kötve, alattuk piszkos szalma, a nyakukon meg-megcsörrent a lánc, ahogy fel-felemelték a fejüket. Egy vén kesely olyan sovány volt, hogy az ember nem is értette, hogy állhat meg a lábán, s Valentin úgy látta, mintha az egyik, a legszélső, amelyiknek kerek fehér folt volt a homlokán, egyenesen a szemébe nézne. Ez volt talán a legrútabb, szegény, a legsoványabb, a legpiszkosabb, szinte nem is ló, csak valami lóbőrös csontváz. Felügyelőbácsi éppen kilépett az irodából, széles, barátságos arca hirtelen elfogyott, elsavanyodott, hogy megismerte a nénit. Valentint kinn hagyták (gyereknek semmi köze a hivatalos dolgokhoz!), hát közelebb lépett a lovakhoz.

A láncok megcsördültek, a lovak közül egy-kettő félrehúzódott a jászoltól, amennyire csak a lánc engedte. Valentin úgy megdöbbent, hogy hangosan verni kezdett a szíve. Ezek félnek tőle! Tőle, aki azt tanulta Mamitól, hogy semmiféle élőlénynek nem szabad fájdalmat okozni soha, még egy bogárnak, egy pil15langónak sem. Hogy kerültek ide ezek a lovak? Mit akarnak velük? Mi történt ezen a telepen azóta, hogy Mami beteg? Mondják meg! De ki mondja meg most, hogy Mami nincs? Az irodába nem szabad bemennie. Eszébe jutott Hubert, akinek odaintegetett a sapkájával, mikor behajtottak. Majd Hubert. Már rohant volna a kapuhoz, mikor valami megállította. A legszélső ló, az nem ijedt meg tőle, hanem ismét felé fordította a fejét, mintha kérdezni akarna valamit. Valentin most jobban látta, közelebbről, a homlokán az a folt nem is folt volt, hanem egy nagyon piszkos, kis fehér csillag. Csak állt, szinte zavartan, megint úgy érezte magát, mint az imént Kandúrkával, aki, nem tudni miért, nem akart játszani, s akivel olyan jó lett volna beszélni is valamit. Miért nézi őt ez a ló annyira? Hubert, mintha megérezte volna, hogy látni szeretné, odacaplatott mellé a vizes úton, s azt mondta:

– Éhes a ló, Valentin. Nincs egy szem cukor magánál?

Cukor? Valentin beletúrt a zsebébe. A jobb zsebében csak a bicskát érezte meg a két vasgolyót, hanem a balban, a zsebkendő mellett, egy összegyűrt papírzacskó csücskében, ott árváskodott egy szem ragacsos cukor. Odakínálta a csillagos homlokú lónak, aki alig mozdítva puha ajkát, szelíd óvatossággal elvette a tenyeréről. Egyszerre valamennyi lánc megzörrent: a lovak mind Valentin felé fordították a fejüket. Volt, amelyik nyihogni kezdett. Mi volt a szemükben? Szemrehányás?

16

Hubert csak a portásfülke biztonságában mert beszélni, de ott is úgy, hogy félszemmel egyre az irodaajtót leste. Valentin érezte, hogy lassan tűzbe borul az arca, a füle meg úgy ég, hogy szinte fáj. Az ügy nagyon komoly volt, több annál, undorító. Felügyelőbácsi is fel van háborodva, de nem tehet semmit, mert Lavinia néni rendelkezik vele a Mami távollétében.

– Ment már maga arra – mondta Hubert, s a hüvelykujjával kibökött az ablakon arrafelé, ahol a csorgó esőn át csak sejlett, nem látszott az erdő. – Tudhatja, hogy azokat a gödröket meg folyosókat nem lehet csak hosszú nyakú daruval betömni, azzal is jó messziről, a sima útról. A felügyelő át akarta rendelni a homokszórókat meg a nyújtható nyakú exkavátort az Északi Sportpályáról; a homokszóróval százötven méterről lehet leszórni a földet meg a törmeléket. De amaz odabenn nem engedte. Mikor már végeztünk a Sportpályával, elszegődtette, ami gépünk csak volt, a partmenti építkezésekhez, az itteni földmunkára meg felhozatta ezeket a lovakat.

Valentin a színre pillantott az esőverte ablakon át. Nagyot nyelt, hallható nagyot, mint reggeli közben. Hubert ismerte a lovak történetét is, Lavinia néni gazdaságához tartoztak, s nem régen jutott hozzájuk. Ha Hubert hihet a két kocsis pletykájának, akkor a néni két vén, fizetésképtelen adósától perelte el őket, akik a konyhakertjükben kerti munkára meg zöldségszállításra használták a lovakat. A lovak nagy része majdnem olyan öreg már, mint maga a néni, csak egyetlenegy fiatal közülük, az a csillagos. Mivel Lavinia néninél senki sem eszi ingyen az élelmét, most a lovakra került a sor.

Felügyelőbácsi helytelenítette ezt a megoldást, így mondta Hubert, de ki tudna ellentmondani annak ott. A Város külön jutalmat ígért, ha határidő előtt befejezik a munkát, tehát a néni nem akarja megvárni, míg a nagy gépek felszabadulnak a parton: 17bérelt harminc fuvarostaligát, a lovak naphosszat hordják a törmeléket, kődarabot meg a földet. Két kocsis vigyáz rájuk, tíz ember lapátol. Itt szedik fel a földet, egy fordulásnyira a telep mögött. Elég két kocsis, mert a lovak össze vannak láncolva; ha az elhagyott bányához érnek, kioldják a láncukat, egyik erre megy, másik meg amarra a földnyelveken. Ahogy lezúdította a rakományát, fordul is vissza. Két órát pihennek ilyenkor délután, különben járnak reggeltől estig. Istállójuk, persze, nincsen, csak ez a szín, az Állatvédő Egyesület kétszer is kiszállt már, egyszer, amikor az a sárga kanca kimúlt az országúton a teher alatt, másodszor meg az istállót meg az abrakot ellenőrizni. Valami ügy folyamatban is van, bár a néni egyre hiteget mindenkit, hogy már csak napok kérdése a fuvarozás; mihelyt valamelyik gép felszabadul, mehetnek a lovak. De mikor lesz az? A partmenti építkezés nagyon nagy vállalkozás; s az összes többi, ilyenfajta munkára alkalmas gép vidéken dolgozik.

Valentin nem döntött azonnal. Hallgattak egy keveset. Hubert a pipáját piszkálta, ő meg az asztalt karcolgatta a körmével. Mit tenne most Mami? Az eső most már komolyan nekibuzdult, túl az úton egy fányi sem látszott az erdőből. Hubert örült az esőnek, pedig sok piszokkal jár, de legalább nem viszik ki ma többet azokat a szegény párákat. Ha felázik a föld, szinte lehetetlen visszafordulni a bányánál a földnyelveken.

Ha Lavinia néni most azzal jön ki az irodából, hogy induljanak vissza a városba, Valentin talán elhalasztja a döntést estig. Ez volt az egyetlen nap a héten, amikor szabad volt bemennie Mamihoz a kórházba, ez azért első volt, fontosabb mindennél. Vacsoránál úgyis ráterelte volna a szót mindenképpen. Esetleg felhívja Ügyvédbácsit, bár ezt még sose tette eddig. Egyszóval, mindenképpen későbben történt volna az, amire most rákényszerült. Mert a néni valóban megjelent az iroda előtt, de nem 18Gabriel után nézett, hanem a kocsisokat szólongatta. Valentin azt hitte előbb, nem jól érti, nem értheti jól. De aztán Felügyelőbácsi is kilépett, piros, zavart arca csupa bosszúság volt. A néni csak legyintett, mikor hozzáfordult. Ostobaság. A munkának előbb-utóbb készen kell lennie. Mire nézik a napot? Sem ember, se ló nincsen cukorból, nyár van, sokáig lesz világos, a nap is kisüthet még. Fuvarozzanak, amíg látnak. Hogy a föld elcsorog a víztől? Hát ki mondta, hogy földet vigyenek? Hordjanak követ!

A kocsisok vállukra terítették a vízhatlan köpönyeget, rángatták kifelé a taligákat. A színben a lovak nyugtalanul húzódtak közelebb egymáshoz, a csillagos homlokú körülnézett, mintha keresne valakit. „Talán engem keres”– gondolta Valentin, s nem nagyon gyorsan, nem is nagyon lassan átvágott a síkos betonúton. A néni az iroda lapos eresze alatt állt, és sürgette a kocsisokat, Valentin nem hozzá lépett, hanem Felügyelőbácsihoz, aki időközben cigarettát vett elő, s most vágta éppen a földhöz, mert idegességében kettéharapta. Valentin felnézett rá, és arra kérte, ne küldje ki a lovakat az esőben.

A többi már gyorsan ment: Valentin akkor kapta életében az első ütést. Nem azonnal kapta, csak azután, hogy az elképedt Felügyelőbácsi hebegésére megpróbálta magyarázni, hogy Mami nem akarná ezt a dolgot a lovakkal, s ha a partmenti építkezés ütemét lassítanák azzal, hogy megosztják a gépeket, mind a két helyen egyszerre lehetne dolgozni, és a lovak el is mehetnének haza. A Mami távollétében, úgy gondolja, neki kellene intézkednie. Itt vágta szájon Lavinia néni, nem is nagyon, inkább jelképesen, inkább csattant, mint fájt.

Felügyelőbácsi elpirult, motyogott valamit, aztán bevonult az irodába, Hubert kiverte a pipáját, behúzódott a fülkéjébe, eleget látott. A kocsisok ide-oda szaladgáltak. Valentin csak állt. Nem sírt, nem is szólt semmit. A lovakat már kivezették, ott állt a két19szer tizenöt ló a taligája elé fogva, s kiülő csontjaikon végigcsorgott a víz. A kocsisok összekapcsolták a láncokat. Az első, a vezető ló a csillagos homlokú volt. Az ütés zajára ismét oldalra pillantott, ránézett Valentinra és Lavinia nénire, egy kicsit magasabbra emelte a fejét, aztán elindult. Zörögtek, megfeszültek a láncok, egyelőre sebesen haladtak a terheletlen taligák. A kapuban megállt a vezető ló, és visszafordult Valentin felé. Valentin megint azt a kimondhatatlant érezte, mint az imént, aztán a kocsis végighúzott ostorával az állaton, az megindult, és nem nézett vissza többet.

Gabriel nagyon haragszik – gondolta Valentin visszafelé a kocsiban, míg Lavinia néni kifogyhatatlan képekben ábrázolta, mi lehet a jövője annak a pimasz, kotnyeles, eszement csibésznek, aki beleártja magát a jóságos öreg nénje, de akárki isten-teremtette felnőtt dolgába, s egyelőre nem tudott választani az őrültekháza és a fegyház között. Onnan tudta, hogy a hatalmas váll meg-megrázkódott előtte a sofőrülésen, és Gabriel fújt néha egy nagyot. Szokása volt, nem szerette a beszédet. Valentinnak nem fájt az ütés helye, alapjában semmi mást nem érzett, még haragot sem, csak valami kifejezhetetlen szomorúságot. Ha elért volna valamit! De nem ért el semmit. Nincs szava. Nem tud segíteni. A lovak kint cuppognak a bánya és a hordaléktelep között, az eső zuhog, megütötték, születésnapja van, Mami nagybeteg, Professzorbácsi hetenként csak egyszer engedi be hozzá egy negyedórára, s most Mamihoz se mehet, Lavinia néni nem engedi el ma, azt mondta, ez lesz a büntetése. Vacsora után egyedül megy el Professzorbácsihoz, Mami után érdeklődni.

Mikor a ház elé értek, Lavinia néni nagyot sikoltott. Biztosan egy kutya – gondolta Valentin. Alig nézett fel. Gabriel se lepődött meg, ismerték már Lavinia néni minden hangját. A néni általában ki nem állhatta az állatokat, de félni, igazán félni csak a 20kutyától félt. A kéthetes, vánszorgó kölyök előtt is reszketés fogta el, hát még ha nagyobbat látott! Gabriel kinyitotta az ajtót, s a néni az ő karjára támaszkodva ment be a házba. A kertkapu körül valóban ott somfordált egy kutya. Valentin éppen hogy rápillantott, nem volt kedve most játszani. Csatakos, barna kutya volt, két mellső lábán fehér harisnya, kicsit ismerős is, mintha már látta volna valaha. Örv nem volt a nyakán. Kóbor kutya – gondolta Valentin. Máskor a konyhába rohant volna, hogy Szakácsnénitől ételt kérjen a vándornak, ma egyszerűen nem jutott eszébe. Csak Mamira gondolt, akit nem láthat a jövő hétig. Becsukta a kaput, a hátsó bejáraton át ment fel a szobájába. Mit csináljon vacsoráig? A játékpolcra nézett, de nem érdekelte semmi. Az eső úgy dőlt, hogy be kellett csukni az ablakokat. Ahogy elrendezte a függönyt, pillantása az utcára fordult. A barna kutya ott ült a küszöbön, farka körül már-már pocsolyába gyűlt a víz. Csak úgy csorgott a víz a bundáján, de nem húzódott fedél alá, hanem csak ült, és nézett befelé a ház felé. Valentin most jól megnézte, s egyszerre nagyot lódult a szíve. Tudta már, hol látta ezt az állatot, ha egy villanásnyira is, furcsa alakú farkát, csatakos fehér harisnyáit. Ez volt az a kutya, aki átfutott előttük, amikor Mami szerencsétlenül járt.

21

Maga se tudta, mit érez, csak iszonyú volt látni. Ha Mami nem gyógyul meg soha, ha – itt nem bírta tovább gondolni –, akkor ez a kóbor állat az oka. Kiszaladjon? Elkergesse? Ráüssön? Elszégyellte magát. Mit szólna Mami, ha tudná, mik járnak az eszében? Szerencsétlenség történt. Az állat nem hibás.

Ginevra jött be az uzsonnával. Valentin kisasztala az ablaknál állt, oda tette le a kakaót. Míg a kalácsot felszelte, kinézett ő is egy pillanatra, mosolygott, megcsóválta a fejét. Valentin nem értette.

– Megint itt van – mondta Ginevra, és kimutatott az ablakon. – Valentin nem látta még? Igaz, inkább esténként jár, akkor meg maga már alszik. Még csuda, hogy ma világosban idehozta a harisnyáit.

Valentin most tudta meg, hogy a barna kutya rendszeresen jár ide. Nem, nem kér enni, csak a farkát csóválja, az ételt otthagyja. Akkor jön, mikor már besötétedett. Hogy mióta? Hát… Ginevra sokáig gondolkozott, aztán végre rájött, hogy azon a szomorú estén látta először, amikor Mamit a kórházba vitték. Elegyengette az uzsonnaabroszt a Valentin térdénél, úgy indult kifelé.

– Még csuda, hogy a barátja nincs itt! – mondta. – Sülve-főve együtt vannak, ha itt jár. Még ilyet nem is láttunk soha, beszéltük is Gabriellel. Hogy ki a barátja? Hát a cica. Na, most hiába várja, fél az az esőtől. Vehetne már neki Valentin egy sárcipőt.

Ginevra kiment.

Kandúrka! De hiszen Kandúrka macska, s a macskák az ugatásra hasra lapulnak. Valentin ismerte a Boltosbácsi vörösessár22ga Rókicáját, Rókica gyűrűs farka karvastagságnyira dagadt, ha a bolt előtt pórázon vezettek egy kutyát. Kandúrka a Harisnyás barátja! Lehetetlen.

Megint becsukta az ablakot, megállt a függöny mögött, kifigyelt. Az eső vigasztalanul csorgott, Harisnyás körül karikában potyogtak a csöppek, de csak ült türelmesen, mint aki vár valakire. Teltek a percek, Harisnyás kint várt, Valentin meg bent, talán egy negyedóra is eltelt úgy, hogy semmi se történt, csak a pocsolyába vetődő árnyékok lettek egyre sötétebbek. A garázsból felhallatszott a Gabriel dünnyögése, Valentin elmosolyodott. Gabriel lehetőleg sose beszélt senkivel, csak a kocsival. Most mosta és becézte.

Aztán… Aztán a garázs ajtajából elmoccant valaki. Valentin előbbre hajolt. Kandúrka a garázsban alhatott eddig, a petróleumosrongyok között, Valentin onnan tudta, hogy a kocsi körül jár, mert néha olajszagú volt a bundája. Igen, Kandúrka járt az udvaron, négy pucér kis talpával lépegetett a vizes kövön, néha megrázkódott, ha egy nagyon is kövér esőcsepp pottyant rá, de ment-ment, minden macskaszokást meghazudtoló elszántsággal, a hulló cseppek között a kapu felé. Harisnyás meglátta odakintről. Felemelkedett a vízből, és két rács között bedugta az orrát.

Most! – gondolta Valentin. – Kandúrka ugrik egyet, felfújja magát, köp, prüszköl. Négyfelé rúg a négy lábával, mint Rókica, aztán nagyot iramlik, és beugrik a nyitott ablakon. Így kell lennie. Így tesz minden macska.

Kandúrka csak ment. Valentin hallotta a saját szíve dobogását. Kandúrka elment egészen a kapuig, két mellsőlábával feltámaszkodott a rácsra, s ott állt mereven, nyílegyenesen, izmos, nyúléhoz hasonló hátsó lábain. Állnia kellett, mert csak így, állva érte fel Harisnyást, annak egy picit még le is kellett hajolnia. Valentin legjobban a Harisnyás fülét látta, mert a kutya a Kandúrka szájához hajolt.

23

Valentin csak állt, és azt gondolta, hogy egy ilyen esős, kései délutánon milyen furcsákat is álmodik az ember. Ha nem tudná bizonyosan, hogy most álmodik, azt hinné, hogy Kandúrka, az ő macskája, valóban kint áll az esőben, és egy kóbor kutyával beszélget. Milyen csodálatosan eleven álom! Most Kandúrka fordítja oldalra a fejét, és Harisnyás suttog a fülébe. Aztán letoccsan a talpára, Harisnyás elfut a város felé, Kandúrka meg végigballag az úton, és eltűnik a garázsban. Álom volt. Álomnak kell lennie. Nem lehet más.

Az udvar, az utca, a kert üres volt. A kerítésnél nem állt senki. Gabriel hol dünnyögött, hol kis dalokat énekelt a kocsinak, Szakácsnéni habot vert. Persze hogy álom volt. Valentin elővette a Kis Műszerészt, a daru sablonját nézegette vacsoráig. Büntetésül nem ehetett az ebédlőben, hanem egyedül, Ginevrával. Végre valami jó a napban! Ginevra elsuttogta, hogy Lavinia néni egyáltalán nem is vacsorál itthon, hanem a városban, egy barátnőjével, benéz Mamihoz meg Professzorbácsihoz a kórházba, színházba megy, alighanem nem is jön haza éjszakára, ott marad a városi lakásában. Majd ő fent alszik Valentinnál, hogy ne féljen. Gabriel, sajnos, szintén a városban alszik ma, Lavinia néninél. Hárman lesznek egyedül: Szakácsnéni, Ginevra meg Valentin.

Lavinia néni hamar elment, a kocsi fényes hullámokat vert haladtában az úton, úgy felgyűlt az eső. Szakadt, szakadt, reménytelenül, alig járt valaki az úton. A néni még nem juthatott el a harmadik keresztutcáig, mikor megszólalt a telefon. Ginevra vette fel, Valentin csak arra lett figyelmes, hogy a szokottnál magasabb a hangja. Ginevra, ha valami kihozta a sodrából, úgy sikított, hogy alig lehetett érteni.

– De ha mondom, hogy elment! Tessék hívni a Victoria Hotelt, ott fog vacsorázni. Előbb a kórházba megy, aztán a színház24ba. Jaj, milyen szerencsétlenség! Az uram is elment, igen. Hány ló? Csak egy? Hát akkor is… Jaj, de rettenetes!

„Hány ló?”– kérdezte Ginevra. Valentin hirtelen látta az utat, a csepp földnyelveket, amelyek az elhagyott bánya megkezdett folyosói között kanyarogtak. Egyszerre úgy értett és tudott mindent, mintha ő beszélt volna Felügyelőbácsival. Mert Felügyelőbácsi telefonált, az nem kétséges. A lovak egész délután dolgoztak az esőben, s valamelyik lezuhant az egyik folyosóba. Lavinia néni nincs itthon, majd utánatelefonálnak a városba, valahol csak meglelik. Legelőször a kórházban fogják keresni.

Ginevra visszajött. Valentin örült, hogy túl volt már a vacsorán, mert egyszerre olyan keménynek érezte a gyomrát, mint a kő. Semmi újat nem tudott meg, pontosan kitalálta az imént. Felügyelőbácsi azt is mondta, hogy Ügyvédbácsi éppen nála volt, mikor a kocsisok meghozták a hírt. Ügyvédbácsi úgy gondolja, nem lehet tenni semmit, a hír szerint a ló mozdulatlanul fekszik valami folyosó mélyén, bizonyára el is pusztult az eséstől, majd reggel kimennek létrával, kötéllel, s eldöntik, mi történjék. A vezetőló volt. Ügyvédbácsi azt mondta, most aztán süthetik meg a nagydarut, ebből olyan botrány lesz, amilyen még nem volt.

„A vezetőló”– hallotta Valentin. Nem is igen hallott semmi mást az egészből. Kinn esik az eső, zuhog le a folyosóba, s Ügyvédbácsiék csak holnap akarnak segítséget küldeni. És ha a ló még él? Nem törődik vele senki, nem biztatja senki, nem ápolja senki. Csak esik rá az eső, és fél. De borzasztó is az, ha az emberre senki se hallgat, mert még nem felnőtt!

Ginevra lerohant a konyhába, mindent elmesélt Szakácsnéninek, aztán visszajött, megcsinálta a Valentin fürdőjét, megvetette az ágyat. Valentin gépiesen megfürdött, fogat mosott. Ginevra ágyat vetett magának az üres szomszéd szobában, a Mamiéban, s megígérte, hogy ha kész a mosogatással, feljön, és itt 25marad mellette. Valentin addig csak aludjék nyugodtan, ő már nem fél, okos nagyfiú. Ginevra nagyon kedves volt ezen az estén, még Kandúrkára se kiáltott rá, aki rázuppant a nyitott ablakra, és sáros nyomokat hagyott a fehér deszkán. Kandúrka is benn alhatik ma kivételesen, úgy sincs itthon Lavinia néni.

Kandúrka gondterhelt volt. Sokáig figyelmesen nézett Valentinra, aki bánatában is rámosolygott, mert eszébe jutott furcsa álma: Kandúrka, aki a kerítésnél beszélget. Odahívta az ágya melletti székre, és nagyon szerette volna, ha valóban értené az emberi szót, hogy elmondhatná neki, milyen különöset álmodott róla meg Harisnyásról. Aztán elfeledkezett Kandúrkáról, eloltotta a villanyt is, hogy jobban tudjon gondolkozni. Hogy mit kell tennie, azt pontosan tudta, csak azt nem, hogy miképpen. Mert az nem kétséges, hogy meg kell várnia, míg Ginevra elalszik, fel kell öltöznie megint, s elmennie oda, ahol a szerencsétlenség történt. Mami beteg, Lavinia néni ha tudna, se tenne semmit szívtelenségében, Ügyvédbácsinak meg, úgy látszik, ráér. Hát neki, Valentinnak, nem ér rá. Talán csak talál egy járművet útközben, amelynek a bánya felé visz az útja. Arra majd felkapaszkodik, máskülönben gyalogolhat hajnalig. Mit visz az ember egy sérültnek? Kötelet, hogy kihúzhassa. Ő nagyon erős, rendszeresen jár úszótréningre. Nem, hiszen úgyse tudná kihúzni, azért egy ló nehéz. Inkább konyakot vagy mentődobozt. Vajon a lónak is jót tesz a konyak?

Ginevra nagyon lassan készült el. Mennyi ideig tudott mosogatni és trécselni a konyhában! Végre hallotta, hogy belép a szomszéd szobába, egy pillanatra kinyitja a közös ajtót, behallgatózik, aztán hallva az ő nyugodt lélegzetét, visszahúzódik. Hallotta, hogy vetkőződik, lefekszik, látta az ajtórésen át elaludni a villanyt. Ginevra mozgolódott, sóhajtozott egy darabig, aztán lassan elcsendesedett minden, elaludt.

26

A magascipő a gardrobszekrényben volt a téli holmik között, a szövetnadrág, a pulóver meg a térdharisnya is. Iszonyú nehéz volt mindent előkeresni, az előszobapadló úgy nyikorgott, mint nappal soha. És milyen erős szaga volt mindennek a molyirtótól! De talán ez az erős szag még jót is tesz majd a sebesültnek. A mentődobozt a fürdőszobából kellett kihozni, a faliszekrényből, kötelet nem talált sehol, csak spárgát, de eszébe jutott, hogy az ugrókötele kinn lóg a fogason, az elég hosszú, talán jó lesz valamire. A konyakkal volt a legtöbb baj, mert az egész nagy üveget nem akarta cipelni, s át kellett önteni belőle a maga pici kulacsába. Esőkabátja fölé vette a hátizsákját, és óvatosan – milyen szerencse, hogy annyit gyakorolta! – a csatornába fogódzkodva, lecsúszott az ablakból a földre. Szakácsnéni horkolása messze hallatszott az éjszakában.

A kapun nem tudott átkapaszkodni a hátizsákkal, hát felakasztotta az egyik kerítés-lándzsa végére, s csak kinn az utcán vette magára megint. Megindult az országút felé. Az eső szakadt, jármű nem járt sehol. Volt valami bizonytalan érzése, hogy követik, hátra is nézett, de nem látott senkit. Cuppogott hát a vízben bátran, s azt számítgatta, mennyi ideig tarthat az út a bányáig, ha útközben nem találkozik kocsival.

Autón, jól emlékezett, félóra volt. Talán három órába is beletelik, míg gyalog kiér. Bír ő annyit menni? Persze hogy bír. De hogy jön haza megint? És mire? Egy pillanatra megtorpant, mert elképzelte a Lavinia néni arcát, aki majd reggel a kapuban fogadja… De aztán újra nekiindult; a lóra gondolt és arra, hogy mi a kötelessége.

Az első félóra vígan telt, a második már nehezebb volt, a harmadik majdnem kilátástalan. Akkorára egyszer már meg is kellett pihennie, az első kocsi, amelynek integetett, nem vette észre, a másik meg, egy rozoga teher, csak lassított, nem vette fel. Le27het, hogy annak a sofőrje se látta, hiszen úgy szakadt az eső, és csak az út széléről mert integetni, az országút síkos volt, nem mert kiállnia közepére, hátha rosszul lehet fékezni, és rámegy a kocsi. Persze, az esőköpeny azért nem volt annyira vízhatlan, mint hirdették. Valentin fázott, és ha elismerte volna, be kellett volna vallania, hogy fél. Most érkezett ki a városból, most hagyta el a néma telepet, most ért el a kiserdő széléhez. Menjen? Ne menjen? Szuroksötét volt. Fáradt teste úgy húzta volna vissza, az ágy felé. De csak egy pillanatig állt, egyetlen pillanatig, aztán indult tovább, előre, a kétoldalt összeboruló fák között. Már bent járt az erdőben. Akkor iszonyatosat dobbant a szíve. Távol, hirtelen, fény lobbant fel, s valaki, akinek az alakja nem látszott a sötétben, integetni kezdett felé egy lámpással.

28

Valentinnak földbe gyökeredzett a lába. Eddig a csendben csak az eső suhogása hallatszott, most valaki tocsogni kezdett a híg sárban, egyenesen őfelé. A lámpa közeledett. Elfusson? Megrezzent a lába, aztán megszégyellte magát. Akinek rossz szándéka van, az nem integet lámpával, hanem elbújik a fák között. Ha ismerős – ó bár Hubert lenne! –, talán még el is kíséri egy darabon. Ha ismeretlen, akkor meg mindegy. Igazán szégyen, hogy annyira megijedt. Persze, az erdőben, azért nem valami jó. Éjfél régen elmúlt már, ilyen sokáig nem is volt még ébren.

Tocs-tocs-tocs. Közeledtek a léptek. Nagyon pici léptek voltak, a lámpa is alacsonyan világított. Nem lehet magas ember, 29aki lóbálja. Ki járhat ilyenkor az erdőben? Csak nem egy másik kisfiú? Most már jobban látta az idegen alakját: bizony, nagyon kicsike volt. Sötétzöld esőköpeny fedte, a csuklya eltakarta az arcát. Régóta járhatott már ő is az esőben, mert az esőköpeny ráncainak csatornáiban csak úgy állt a víz. Valentin udvariasan jó estét kívánt neki.

Az idegen megállt egy fa széles ernyője alatt, lejjebb eresztette a lámpát. Arany ragyogás áradt köröttük. Valentin szíve nagyot lódult, mert most végre meglátta, ki integetett neki. A zöld esőköpenyben egy mókus volt, aki hátravetette a csuklyáját, s pici zsebkendőjével törölgetni kezdte a homlokát. Rámosolygott Valentinra.

– Nagyon elfáradtál? – kérdezte nyájasan.

Valentin hebegett valamit. A mókus megnézte a karóráját.

– Valamit pihenned kell – mondta –, mielőtt továbbmegyünk. Nem adhatok sok időt, csak egypár percet, hogy mégis ülj egy cseppet.

Valentin a nedves földre pillantott; úgy esett, hogy még a fák között is vizes volt a fű.

– Persze, nem itt – rázta meg a fejét a mókus – hanem idebenn.

Megkopogtatta a fa törzsét. Valentin csak állt. Nem történt semmi. A mókus most újra dörömbölt, egy kis kapukulccsal ütötte a fatörzset.

– Ki van itt? – dünnyögött ki valaki.

– János vagyok, a Szigetről. Adj szállást nekünk egy negyedórára, Tölgy Tamás! A barátom nagyon megázott.

Válasz nem jött, csak valami morgás, de a fa oldala felpündörödött, mint a boltosredőny, a mókus előrelépett, be a fába, s a lámpát egy gömbölyű asztalkára állította. Tölgy Tamás ágyban feküdt, zöld levélerekből szőtt paplan alatt. Nagyon öreg 30volt már, fehér szakállában kis makkok lógtak, a fején taplóból volt a házisipka. Bent a padlón óriási gombák állottak az asztal körül, a mókus helyet mutatott Valentinnak.

– Csak csendesen! – mondta, s kis karmos ujját keresztbetette a száján. – Hadd aludjék. Az idén lesz 197 esztendős.

A kéregredőnyhöz lépett, hogy újból leeressze, de aztán mégse tette. Mert az erdei úton ismét hallatszott a lépések tocsogása: egy gyorsabb meg egy lassabb tocs-tocs közeledett. A mókus kiintegetett a lámpával, s csak amikor Kandúrka és Harisnyás is belül voltak, eresztette vissza ismét a fa kérgét.

Kandúrka és Harisnyás. No, most látta volna Ginevra! Mit is mondott ma délután? Hogy miért nem vesz a cicának sárcipőt? Kell is annak, mikor van! Két pici sárcipő van a hátsó lábán, a mellsőn meg kesztyű. Kis nadrágja meggypiros, akár a Valentiné, a pulóvere is majdnem olyan, csak éppen az esőkabátja van nylonból. Harisnyáson fűzős csizma volt és terepszínű köpenyeg. A mellén zseblámpa lógott. Kandúrkának nem volt lámpája, minek az neki. Ő lát a sötétben is.

Hogy beléptek, Harisnyás nem szólt, csak mosolygott, de Kandúrka odasietett Valentinhoz, nem ugrott az ölébe, nem törleszkedett a lábához, mint szokott, hanem megállt előtte, sóhaj31tott egy nagyot, mint aki már régen készül erre az egy szóra, s nagyon komolyan azt mondta, hogy „Szervusz!”

„Szervusz!”– mondta Valentin is, és ettől az egyetlen szótól egyszerre felriadt abból a kellemes kábulatból, ami percek óta elborította. Hallotta a saját hangja csengését, s egyszerre tudomásul kellett vennie, hogy éjnek idején a kiserdőben, egy tölgyfa belsejében ül egy mókussal, Kandúrkával és Harisnyással, a házigazda csendesen horkol mögötte az ágyban, és ő érti az állatok beszédét.

Körbeülték az asztalt, a mókus Valentinnal, Kandúrka Harisnyással került szembe. A mókus a kis kézitáskából termoszt vett elő és négy poharat. Valentinnak és Kandúrkának tejet töltött, magának és Harisnyásnak pedig egy-egy szem kerek orvosságfélét vetett a pohárba, amely azonnal itallá olvadt, pezsegni kezdett és párologni. A mókus poharában zöld volt az ital, a Harisnyáséban sárga.

– Az enyém fenyőtű-tea – mondta a mókus –, Harisnyásé csontkivonat.

Harisnyás megszagoltatta Valentinnal a poharát. Jó húsleves szaga volt. Valentin felhajtotta a tejét, csodálatosan felfrissült tőle. A többiek lassabban kortyolgattak, Kandúrka még egyszer kért. A mókus töltött neki, de ismét megnézte az óráját. Valentin úgy érezte, már nem is fáradt egy cseppet sem. Bizonyára az ital tette, ki tudja, mi volt benne. Ó bár ne mondta volna Mami mindig, hogy senkitől sem illik olyasmiről kérdezősködni, amiről magától nem beszél! Most itt ül, és a torka tele van visszanyelt kérdésekkel.

A mókus most elnevette magát, és rátette kis kezét Valentin karjára.

– Hát miért nem kérdezel? – kérdezte jókedvűen.

32

Valentin elpirult. Honnan tudja ez? A mókus kinyitotta a tenyerét, s egy ezüstkorongot tartott elébe. A korong tetején üveg volt, mint egy óralapon, csakhogy mögötte nem számok, hanem betűk fénylettek. Egy szó volt az üveglap mögött, az, hogy: „Kíváncsi.” Kandúrka és Harisnyás csak mosolyogtak. A mókus megnyomott egy gombot a korong oldalán, és a szó eltűnt.

– Ez a gondolatolvasó – mondta János. – Nagyon elgondolkoztál, és hogy nem akartál megszólalni, feléd tartottam. Akarod kipróbálni? A fekete gombot kell megnyomni, ha beállítod, s a pirosat, ha el akarod tüntetni a választ.

Valentin átvette, megtapogatta, aztán Kandúrka felé tartotta a korongot, és lenyomta a fekete gombot. A korongon három szó ugrott ki: „Még kérne tejet.” Nevettek mindannyian.

– Én János vagyok, a Szigetről – mondta a mókus. – Azt az utasítást kaptam, hogy siessek egy szerencsétlenül járt, Cocó ne33vű ló segítségére. Ma este érkezett a hír a balesetről, s ahogy kaptam egy üres járművet, azonnal indultam is. Én az Elnök titkára vagyok. Útközben kaptam az értesítést a távolbahallón, hogy te is nekiindultál, és hogy ma megszerezted a képességet.

Valentin csak nézett. János megint elmosolyodott.

– Mi így nevezzük azt, ha valakinek megnyílik a füle meg a szája. Képességnek nevezzük, ha közületek, emberek közül valaki egyszer csak érti a szavunkat, és felelni tud rá. A képességet se tanulni, sem adományozni nem lehet, azt csak meg tudjátok szerezni.

Valentin tulajdonképpen már tudta is, mivel szerezte meg a képességet, de azért jólesett hallnia.

– Ma téged megütöttek – mondta a mókus. – Az ütés csattanását felvette a lehallgató ügyeletes, és megőrizte a Tükör.

– Majd megérted később – suttogta Kandúrka –, a Szigeten.

– És éjjel, egészen egyedül, nekivágtál az esőnek, a nehéz útnak, hogy segíts valakin, aki nem tud segítségért kiáltani, mint ti, emberek, ha baj éri. Most aztán értesz bennünket. Ez a képesség.

Harisnyás most szólalt meg először.

– Te már a második vagy a családból, aki megszerezted.

Valentin lehajtotta a fejét. Tudta, jaj, nagyon is tudta, ki az, aki már őelőtte megszerezte a képességet, s akire most nem világít a János lámpája ilyen barátságos fénnyel. Harisnyás nem nyalta meg a kezét, hanem megszorította.

– Ne félj – szikráztatta rá Kandúrka gyönyörű drágakő szemét –, nem lesz semmi baj. Harisnyás mindennap eljött érdeklődni, s most visszatér Jánossal, hogy beszéljen a szigeti professzorokkal. Odaát is vannak orvosok.

Hány hete, hogy Mamit elvitték? Éppen kilenc. Valentin most először érezte könnyűnek a szívét. Harisnyás szétnyitotta a kabátját, villámzáras zubbonyán megcsillant valami jelzés.

34

– A Sziget itteni nagykövete vagyok – mondta komolyan. – Ha mindent elintéztünk, majd eljössz hozzám a Követségre. Kandúrka a helyettesem. Mi már régen tudunk a lovak sorsáról, de hetekig nem tudtam érintkezést kapni a Szigettel, elromlott a követségi leadóm, és a Tükör, ezt máig sem értem, miért, nem keresett, és nem is jelentette.

– Lukács – mondta János. – Majd megtudod, mi történt, felelni fog érte.

Felállt. Felállt mindenki. János visszaeresztette a csuklyát a fejére, mindenki újból nekikészült az esőnek. Odahallgattak az ágy felé, de Tölgy Tamás csak szendergett, így hát köszönés nélkül léptek ki a fatörzs nyílásán. János gondosan visszaillesztgette a kéregredőnyt. Valentin jól megnézte a fát, hogy megismerje, ha ismét erre jár.

Az eső csendesedett. Kandúrka megfogta Valentin kezét, Harisnyás pedig előrelépett Jánoshoz. Így mentek, párosával, a jószagú erdei úton az elhagyott bánya felé.

35

Lenn, a folyosó mélyén, Cocó alig érezte a bőrén végigömlő eső nedvességét. A taliga terhe alatt, eltört lábai és bordái kínjában szinte még jól is esett, hogy valami hűti. Fáradt volt, olyan fáradt, hogy már hetek óta nem gondolt a menekülésre, pedig mikor először tette meg az utat kis teherhordó taligájába fogva, az járt az eszében, hogy valamiképpen megszökik a telepről. Talán meg is tette volna, ha rá tud emlékezni egy helyre, ahová elmehet, és ahol szívesen is fogadják, de nem ismert senkit, aki befogadta volna, s régi gazdáiról, a két kertészről, akiknek nagy kertjében olyan szívesen dolgozott, réges-régen nem tudott semmit.

Hatodik hete járt ide naponta téglával, agyaggal, szeméttel keveredett földdel, olykor rossz bádoggal, terméskő-darabokkal megrakott taligával, s az utolsó napokban már olyan elcsigázott volt, hogy alig tudta megvetni sovány lábát a marton. Napok óta rettegett már, hogy a lezúduló törmelék egyszer csak őt is magával rántja, de mostanáig nem volt semmi baj. Ma estére azonban úgy felázott a talaj, hogy a kerék nem akart megfordulni rajta. Az utolsó fordulónál a ragacsos, hideg földnyelv szinte beszívta a patáit, izmai csak kidagadtak, majd elernyedtek újra, semmi ütésre nem tudta megmoccantani az agyagba gyökerezett taligát. A kocsisa káromkodott, leugrott, húsos kezével alányúlt a tengelynek, próbált lódítani rajta egyet. Ekkor történt minden: a taliga valóban nekilódult, a következő pillanatban a rakomány is, Cocó is lenn volt egy tíz méter mély gödör fenekén, az éles köveken.

36

Egy darabig várta, hogy segít valaki, melléereszkedik, kihúzza, bekötözi a sebeit. Visszanézett a gödör fenekéről, tekintete találkozott a kocsisáéval. Nem történt semmi. Nagy tanakodás és káromkodás hallott felülről, a kocsisok vitatkoztak. Kesely apó horkantott egyet messziről, megismerte a hangját. Aztán csörgés hallatszott, mint mikor a láncokat összekapcsolják a taligákon; keréknyikorgás, távolodó paták zaja. Elmentek! Nem segített senki. Esett az eső.

Cocó estében a fejét is megütötte, minden érzése tompább volt, mint máskülönben. Inkább tudta, mint érezte, hogy nagy fájdalmai vannak, s a langyos valamiről, amely a homlokáról szivárgott, sejtette, hogy vér. Nem ijedt meg tőle, kábult volt. Próbálta kiszámítani, mennyi ideje fekhetik már itt, de összezavarodtak a gondolatai. Az ég eleinte szürke volt, most fekete. Cocó lehunyta a szemét, s az eszméletlenség úgy ereszkedett már felé, mint valami köd, amikor ismét rá kellett kényszerítenie magát arra, hogy feltekintsen. A gödör pereme felől hang hallatszott, halk, mégis rendkívül éles, érthető hang.

– Magadnál vagy? – kérdezte a hang. – Tudsz beszélni?

Cocó kétszer is nekifohászkodott a válasznak, s azt képzelte, fülrepesztően kiabál, pedig csak suttogta, hogy magánál van. Rögtön utána összerándult a kíntól, mert a taliga megrezzent felette valami hirtelen súly alatt. Kimeresztette a szemét, úgy bámulta a taliga tetején álló mókust, aki leállította lámpáját a gödör fenekére, kézitáskájából kötözőpólyát vett elő, és nagy gyorsan körbetekerte vele a Cocó homlokát. Fájt minden érintése, de Cocó boldogan elernyedt: csak azt érezte, hogy valaki rágondolt és segíteni próbál. A mókus most egy kis üveget tartott az orra alá, s azt mondta, lélegezzen mélyet belőle. Cocó engedelmesen szipákolt. Egyszerre kitisztult a feje, nem érezte a fájdalmat sem. Vidáman felnyihogott, és megpróbálta kinyújtani az egyik lábát. Persze, nem sikerült.

37

– Csak lassan! – figyelmeztette a mókus. – A szer csillapítja a fájdalmat, de csak egy bizonyos ideig. Kíméld az erődet, még hosszú utunk lesz az éjjel.

Cocó egy szót sem értett az egészből. Hogy tud ő bármilyen rövid utat is megtenni a törött lábával? De nem volt ideje töprengeni, mert ismét hangot hallott a gödör pereméről. A lámpa oly élesen világított, hogy a csurgó esőben is ki tudott venni három alakot, amely a marton guggolt. Egy szürke csíkos macskát látott, egy nagyon komoly, barna kutyát – alighanem ez szólhatott le az imént, hogy hívhatja-e már Fülöpöt – s azt a kisfiút, aki cukrot adott neki aznap délután. Cocó oly ritkán kapott valamit életében, hogy az ilyesmit sose felejtette el. Erre az arcra különben is emlékezett volna, mert délután már majdnem megszólította, majdnem megkérte, hogy segítsen rajta, valamennyiükön, úgy bízott benne, annyi részvétet látott a szemében. De aztán mégse szólalt meg, mert eszébe jutott, hogy a kisfiú úgysem értené meg a nyerítést. Hogy került ide ez a kisfiú? Egy kicsit felemelte a fejét, hogy jobban lássa. A kisfiú akkor felállt a guggolásból.

– Lemehetek, János? – kérdezte. – Úgy szeretnék lemenni!

A mókus azt felelte, nem, mert nem tud olyan ügyesen ugrani, mint ő, egyikük se jöjjön le még, felesleges; majd ha Fülöp itt lesz, addig csak várjanak. Harisnyás hívja Fülöpöt, s készüljenek mind, mihelyt megjön, azonnal elindulnak. A barna kutya elővett egy sípot, hasztalan próbálgatta egy darabig, aztán kirázta belőle a vizet, s akkor végre megszólalt a síp, valami sose hallott, édes élességgel. A mókus közben haragosan koppantott a farkával.

– Hiszen te még mindig be vagy fogva! Csak nem akarod elhozni magaddal a taligát meg a törmeléket is?

– Nem – mondta Cocó búsan. – Nem tudnád levenni rólam?

János ráripakodott a taligára.

38

– Na rajta, rajta! Hozzád beszélek, nem hallod? Micsoda eljárás ez egyáltalán, lerántani valakit a mélységbe, s még hozzá rajta feküdni a csontjain? Azonnal állj fel, és fogd ki magad! Hallottad?

Cocó rémülten látta, hogy a taliga megmozdul. Két rúdja, amelynél fogva oda volt szíjazva Cocóhoz, kicsúszott a forgóból, amely a szíjakat rögzítette, szürke, ázott oldalán két nagy restelkedő szem nyílott fel, s egy szálkás, feltáruló száj szégyellősen recsegte:

– Megyek már, kérem. Nem szoktam én magamtól mozogni.

39

Cocó érezte, hogy a taliga lecsúszik róla, feláll s belecuppan a gödör mélyén felgyűlt vízbe. Csak bámult rá, a mókus meg rosszallóan csóválta a fejét:

– Nagyon különösen viselkedel! – mondta komoran. – Csak nem hitették el veled, hogy élettelen vagy?

A taliga zavarában a félkerekére állt, két hosszú karját összefonta, s a másik, felemelt kerekével idegesen megvakarta magát. Kétszer köhintett is.

– Azért mondom – mondta János, kicsit barátságosabban. – Nagyon pallérozatlan vagy, nagyon. Műveld magad, kérlek!

Harisnyás ismét a sípba fújt, de megint csak nem történt semmi. Vártak még néhány percig, Cocó nyugtalan lett, folyton azt képzelte, hogy távoli zörgést hall, hogy a kocsisok térnek vissza a taligákkal. Végre kelet felől rohanva közeledett egy felhő, Cocó látta, hogy mind lejjebb süllyed, végül leszáll a folyosók közé, benéz a gödörbe, aztán szép lassan leereszkedik a gödör fenekére. Ott elterült, mint egy szőnyeg, s Cocó látta, hogy se keze, se lába, csak arca van, kinyúló nyaka, különben lapos, rugalmas és fehér.

– Szervusz, Fülöp! – mondta János. – Azonnal indulunk. Ez itt Cocó, akiért jöttünk. Harisnyás is visszatér velünk. Kandúrkát és Valentint csak hazáig visszük ma. Nézd, ez itt Valentin, aki ma megszerezte a képességet.

Fülöp mogorván oldalra fordította a fejét, kirázta a vizet a füléből, de nem szólt. Nem is köszönt.

– Kicsit rosszkedvű ma – súgta János. – Gyere, Cocó, szállj fel! Harisnyás, kérlek, most már ugorhattok! Gyere Kandúrka! Ugorj, Valentin! Egyenesen Fülöpre! Ne félj!

Lent voltak valamennyien. Cocó eleinte nem értette, mit akarnak tőle. Fülöp morgott egyet. Erre mégis megpróbált felemelkedni, s csodálatos módon, most már vitte a lába. Ellépett egészen Fülöpig, ott megállt. Felemelte, aztán leeresztette a patáját. 40Félt, hogy fájdalmat okoz Fülöpnek. A felhő erre nevetni kezdett, nagyon furcsa hangja volt, mint egy elefántnak.

– Ugyan – mondta nedves hangon –, én nem érzek súlyt.

A taliga ismét köhintett, Cocó visszafordult és kezet rázott vele. Odahajolt hozzá, és valamit suttogott a fülébe, a taliga ismét vakarózni kezdett, és sűrűn bólongatott. János elfordult, nagyon bárdolatlannak érezte Cocót is, aztán eszébe jutott, hogy bizonyára a többi lovaknak izent valamit, s akkor megbékült. Ekkor csodálatos dolog történt. Fülöp hirtelen kinyújtotta magát, s betornyozta őket, mint valami túrósbugyor; oldalt is, felettük is ő volt, s ők mégis a közepében voltak, mint egy szobában, s mindjárt érezték is, hogy emelkednek.

Cocó nagyon csöndesen feküdt, és igyekezett nem gondolni semmire. Jó darabig csak hallgatott, aztán észrevette, hogy János bedugja az öklét a Fülöp oldalába, majd visszahúzza, s ökle nyomán kerek lyuk támad Fülöpben, mint egy ablak, amelyen át le lehet nézni a földre.

A föld! Az már mélyen alattuk maradt. Cocó nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lelásson, de János lebeszélte, azzal, hogy nem szokta meg a Fülöppel való utazást s elszédül. Így Cocó csak feküdt Fülöp rugalmas, puha hátán, hallgatta a dünnyögését, mert Fülöp úgy búgott, dorombolt, mint valami motor. Már arra sem figyelt fel, hogy János kényelembe helyezkedik, leteszi esőköpenyét, s ott áll, turistacipőben, bőrnadrágban, fagombos tiroli zekében, és láthatólag nagyon elégedett. Harisnyás levetette terepszínű köpönyegét, leült a Cocó fejéhez, a kisfiú és Kandúrka Jánossal suttogtak arról, hogy milyen módon tarthatják fenn az összeköttetést. János azt mondta, holnap este visszatér értük Fülöppel, s elviszi őket a Szigetre, de ma még nem meri, nincs utasítása, meg fél is, hogy Valentinnak csak baja lenne belőle, ha reggel nem találnák az ágyában.

41

A Sziget! Miféle sziget az, ahová holnap viszik? – töprengett Valentin.

Cocó szegény, összetört fejében elbékéltek a gondolatok. Hát mégis igaza volt Kesely apónak, aki estenként valami Szigetről beszélt nekik, ahol egyszer majd felfigyelnek a sorsukra. A Szigeten csupa állat él. A Szigeten nem kínoznak senkit. Kesely apó is csak úgy hallotta, másoktól, lehet, maga se hitt benne, s most mégis… Elernyedve, boldogan figyelte, mi történik körülötte. Kandúrka és a kisfiú kezet rázott a mókussal és a barna kutyával, Valentin megsimogatta a Cocó sörényét. Ekkor Fülöp lassan lefelé ereszkedett, Cocó az egyik résen át utcákat látott. Nagyon alacsonyan szállhattak, szinte súrolták a háztetőket. A mókus most egy nagy részt tágított Fülöp oldalán, s azt mondta: „Hopp!”Kandúrka és a kisfiú kiugrott. Nagyon kis zaj hallatszott fel utánuk, úgy látszik, Fülöp közvetlenül valami kert felett lebegett. Akkor a mókus összehúzta az ablakrést, még egyszer a Cocó orra alá tartotta a kis üveget, s Cocó minden további gondolkozás nélkül elaludt.

42

Első pillanatban nem is tudta, az ütemes zaj ébresztette-e fel vagy az éhség. Annyi bizonyos, hogy iszonyúan éhes volt, csak úgy panaszkodott a gyomra, de azért mégis inkább valami különös surrogásra nyitotta ki a szemét. Felült az ágyban, s az első, amit meglátott, az volt, hogy odakinn gyönyörű nyári reggel van, csak úgy szikrázik a napfény, s hogy Kandúrka ott ül az ágy melletti szőnyegen, háttal neki, és cipőt tisztít.

Szóval, igaz volt minden. Valentin kiült az ágy szélére, és megpróbálta rendbeszedni a gondolatait. Lezuppantak a virágágy közepébe, baj nélkül bejutottak a nyitott ablakon. Annyira fáradt volt, hogy csak kibújt a ruhájából, cipőjéből, és már mászott is az ágyba. Kandúrka is lerakta pulóverét, nadrágját, odagömbölyödött a lábához. Azonnal elaludtak. Az órára nézett: háromnegyed nyolc volt.

Kandúrka megérezte, hogy nézik, hátrafordult. Akkor dörzsölte az utolsókat a Valentin cipőjén. Milyen szépen kitisztította – gondolta. Valentin –, én nem tudom ilyen fényesre dörzsölni.

– Szervusz! – mondta Kandúrka. – Jó, hogy felébredtél, már fel akartalak kelteni. Vissza kell vinned a ruhákat a gardrobszekrénybe. Kikeféltem a sarat a nadrágodból. Én nem vihetem ki, még meglátna valaki.

A saját holmija ott feküdt a széken, az is gondosan kitisztítva, összehajtogatva. Kis barna magascipője, sárcipője éppúgy tündökölt, mint a Valentiné. És csakugyan kikefélte a Valentin sáros nadrágját. – Édes jó Kandúrka!

43

Valentin kiugrott az ágyból, összekapkodta a ruháit. A Kandúrka holmiját is el akarta vinni, de Kandúrka azt mondta, neki a garázsban van a szekrénye, ő majd oda viszi, mihelyt Gabriel visszajön a garázskulccsal. Addig csak tegye be Valentin a fiókjába, de előbb a saját ruháit rakja a helyére.

Valentin mezítláb, hálóingben osont ki a gardrobszekrényhez. Teljes csend volt mindenütt, úgy látszik, Lavinia néni még nem jött haza. Ginevra pedig valahol a ház másik részében takarít. Valentin nem először aludt Ginevra mellett, tudta, hogy sose nyit rá ajtót nyolc óránál hamarabb – akkor aztán felkelti.

Drága Kandúrka, milyen gondos! Senki se hitte volna, hogy a ruhát vagy a cipőt használta valaki az éjjel. Valentin a mentődobozt is a helyére tette, a konyakot nem merte visszavinni, mert félt, hogy Ginevra éppen az ebédlőben porszívózik, hát beleöntötte a mosdóba. Borzasztó erős szaga volt, Kandúrka toroköblítőt és rengeteg vizet csorgatott utána. A kulacsot kimosták, az ugrókötelet visszatették a fogasra. Pont nyolc óra volt, Valentin visszafeküdt az ágyba, Kandúrka, a fényesre mosdott Kandúrka odaült az ablakpárkányra, és a bajuszát igazgatta.

Ginevra bevágta az ajtót. Kandúrka felpúpozta a hátát, és barátságosan ráásított. Ginevra ideges volt, azt se mondta, hogy jó reggelt.

– Már ébren van? – kérdezte Valentintól. – Menjen fürödni, ma a verandán reggelizik. Teát kap, mit szól hozzá? Szakácsnéni most süti a tojását.

Valentin nem bánta, de Kandúrka elszomorodott.

– Ilyet! – mondta Ginevra, de nem mondta meg, hogy milyet hát. – Egy ilyen házban, ahol kisgyerek van! Szégyen gyalázat! Meg is mondtam a tejesnek.

Kiment. Valentin nem értette, mi izgatta így fel, Kandúrka sem, de azt mondta, ő majd megtudja, körüljárja a házat. Úgy be44szélték meg, hogy a reggelinél találkoznak. Valentin gyorsan elkészült, kiült a verandára. Roppant felnőttes volt minden, olyan igazi, kis kannában a tea, kis korsóban a tegnapról maradt tejszín, a rántotta sárgán ragyogott a nap másszínű-sárga sugarában. Egyedül reggelizett, Kandúrka ugyan megjött, mire éppen a földiepres tányért vette maga elé, ám hiába kérdezte meg, mi történt, Kandúrka leült a veranda kövére, ahová éppen akkor fordult a reggeli nap, nagy szeme csak nevetett, de nem szólt semmit. Persze Ginevra lenn járkált a kertben, nem lehetett beszélgetni.

Ginevra a középső virágágyat kerülgette. Valentin jobban odanézett. Két nagyobbacska meg két pici cipő nyoma látszott a felázott földben, s egy tűzliliom derékban kettétörve lógatta a fejét. Ginevra azon morfondírozott, kinek lehet akkora lába, mint egy dió, aztán kihozta a kapát, elegyengette a lábnyomokat, és visszament a konyhába. A virághoz nem nyúlt, az ilyesmi a Gabriel dolga volt. Valentin és Kandúrka összenéztek, de a Kandúrka szeme már nem mosolygott, és Valentin megint nem tudta, mit gondol magában voltaképpen.

Szakácsnéni kiállt a konyhaajtóba, és reggelizni hívta Kandúrkát. Azt mondta neki: „cicc!”, s Valentinnak oly furcsa volt látni, hogy Kandúrka odaszalad, négy lábon, nem kettőn, mint az éjjel, s egy kis zöld zománcos tál fölé hajolva, a földről eszik, nem asztalról. Valami húst kaphatott, mert rágott, nem lefetyelt. Szakácsnéni feljött Valentinhoz a verandára, és megkérdezte, jóllakott-e; Valentin majdnem elnevette magát, mint mindig, ha látta, mert Szakácsnéni olyan borzasztóan sovány volt, hogy tűbe lehetett volna fűzni, pedig egész nap főzött, és egész nap evett is. Szakácsnéni egyáltalán nem bízott a teában, és meg volt róla győződve, hogy Valentin éhen maradt. Alig bírta megnyugtatni. Végül ő is azt mondta: „Szégyen gyalázat!”– ördög tudja, hogy mire, aztán visszament a konyhába.

45

Különös délelőtt volt, de az volt a legkeservesebb benne, hogy egy percre se tudott négyszemközt maradni Kandúrkával. A telefon ötpercenként megszólalt, időnként küldöncök jöttek, egyszer a postás, egyszer meg valami idegen fiatalember, aki azt mondta Ginevrának, hogy újságíró, végre, ebéd után megjött a néni. Ügyvédbácsi is az autóban volt, Gabriel nagyon különös arcot vágott, mikor bevitte a kocsit a garázsba. Ginevra azonnal lerohant, Szakácsnéni meg kikiabált az ablakon, hogy nélküle ne határozzanak semmit. Kandúrka besuhant a garázsajtó nyílásán.

Valentin nem értett semmit. Ügyvédbácsi és a néni bezárkóztak a kis irodába, s ami még soha nem történt meg nyáron, becsukták az ablakot is. Valentin roppantul árvának érezte magát, csak ténfergett a kertben, aztán egyszerre csak valami rettenetes önvád szorította össze a szívét. Mami! Mami, akit tegnap nem láthatott, akiről nem tud semmit. Mami, akit tegnap csak Lavinia néni látogatott meg, s akihez ő csak a jövő héten mehet ki újra. Mami! Nem gondolt rá ma egész délelőtt!

Nem akarta ő, dehogy is akarta. Nagyon jól tudta, mi lesz a következménye, ha megteszi. S mire észrevette, mégis benn állt a kisirodában, az elképedt néni és Ügyvédbácsi között, s megkérdezte, mit tud Lavinia néni Mamiról. Valami fontos dolgot zavarhatott meg, mert a néninek elakadt a szava mérgében. De aztán bosszút is állt rajta a zavarásért, mert válaszolt a kérdésére. Azt mondta Valentinnak: „Még él.”

Később, a szobájában, mikor beugrott hozzá végre, Kandúrka azonnal látta, hogy valami nagy baj van. Valentin alig tudta elmondani. Kandúrka nagyon haragudott a nénire, és nem is hitt neki teljesen. Azt mondta Valentinnak, ő azt se hiszi, hogy a néni egyáltalán elment Mamihoz tegnap este, és a legokosabb volna felhívni Professzorbácsit.

46

Igen, de honnan? Hazulról nem lehet, a telefon a kisirodában van. Hát akkor az utcáról. Valentinnak volt telefonérméje. Kandúrka elkísérte a sarokig. Valentin sokáig tárcsázott, az érme háromszor is visszajött, mikor meg végre kapcsolt a készülék, újra csak le kellett tennie a kagylót, mert a kórház mással beszélt. De aztán mégis meghallotta a Professzorbácsi hangját.

Kandúrka az üvegen át figyelte a barátját, de csak a hátát látta. Valentin egyszer csak letette a kagylót, s ahogy kilépett, Kandúrka leolvasta az arcáról, hogy Lavinia néni ezúttal igazat mondott, legfeljebb Professzorbácsi másképp fogalmazta meg.

Bent a szobában, ahol végre zavartalanul beszélhettek, Kandúrka azt mondta Valentinnak, hogy ő tud egy titkot. A titok Mamira vonatkozik, és a Mami gyógyulásával van összefüggésben, de nem szabad elárulnia, mert „nincs rá megbízása”. (Ezt mondta János is valamire az éjjel – gondolta Valentin.) De Valentin csak bízzék bennük, és ne legyen szomorú, az este már közel, és talán János felhatalmazza ma, hogy elmondja, amit tud.

Valentin, ha jól meggondolta, tudta, hogy Kandúrka voltaképpen nem mondott semmit, mégis könnyű lett a szíve hirtelen. Sóhajtott egy nagyot, de a görcs felengedett a torkában. Hát akkor este, jó. Annyira nyugodt lett, hogy végig tudta hallgatni, mit tudott meg Kandúrka a szomszédoktól és a garázsban.

A város felbolydult – mesélte Kandúrka. – Már az este mindenfelé elterjedt a hír, hogy mi történt Cocóval, és hogy Lavinia néni szakadó esőben is kihajtatta az állatokat. Reggelre a tejes visszahozta az előfizetést, és nem hagyott itt tejet, délelőtt a helyi lap küldte vissza csekken az előfizetési díjat, Ginevrának egy fűszeres, egy hentes sem adott el semmit, a csarnokban meg kiabálni kezdtek, hogy az állatkínzó háztartásának ne adjanak egy fej káposztát sem. Szakácsnéni magánkívül van, egyáltalán mindenki magánkívül van a házban.

47

A garázsban azt beszélték, hogy Gabriel délután elmegy a Szakszervezetbe – azóta már el is ment, megint nincs itthon – és ott majd megbeszéli, mi legyen a teendő. Gabriel azt mondta, akárkinél lennének alkalmazásban, otthagynák ilyen körülmények között, de ők tulajdonképpen Maminál vannak és nem Lavinia néninél, s már őrá, Valentinra tekintettel is maradniok kell. A Szakszervezet majd tanácsot ad, hogy jussanak mégis élelemhez, és mi legyen hát Lavinia nénivel.

Kandúrka azt is tudta, mit beszéltek odabenn a kis irodában, mert felugrott az ablakpárkányra, s a zárt üvegen át is hallott minden szót. Ügyvédbácsi azt mondta, a legkomolyabb kellemetlenségek várhatók, Lavinia néni azonnal szabaduljon meg a lovaktól, nyilatkozzék az újságoknak, béküljön ki az Állatvédő Egyesülettel. A néni kiabált, hogy az üzlet az üzlet, ekkora nyereséget ígérő vállalkozás kedvéért nem egy, de százegy rongy ló is kitörheti a nyakát őfelőle, akár a két kocsissal vagy a Felügyelőbácsival együtt, és hogy az ő szerencsétlen unokaöccsének a felesége – Mami! – akkor tette az első jót a vállalattal, mikor a baleset miatt visszavonult az üzlettől. Abban nem is kételkedik, hogy Mami nem hozatta volna fel a lovakat, vagy ha igen, állatorvost tartana mellettük, és paplanos ágyban hálatná őket az istállóban, nem almon. Mióta ez a fiatal nő ügyetlenkedik a telepen, nincs semmi pezsgés, semmi merész vállalkozás, csak nyafogás, érzékenykedés, az alkalmazottak dédelgetése.

Jó-jó – felelte Ügyvédbácsi –, tagadhatatlan, ő is elismeri, Maminak valóban kevés érzéke van egy vállalat józan irányításához, most azonban kivételesen Lavinia néni kockáztatja a telep jövőjét. A lakosság ellenszenve, a sajtó, amelyet csak tüzel az Állatvédő Egyesület, rendkívül sokat árthat a vállalatnak. Hát abbahagyni a munkát azonnal! Áthozatni a darukat, a lovakat meg vissza a telepről! A néni erre ismét gúnyos megjegyzéseket tett, 48ekkor Ügyvédbácsi dühbe gurult, azt mondta, legjobb volna, ha más ügyvédet keresne magának is meg a vállalatnak is, mert ő ebben az eleve vesztett ügyben nem képviseli.

Kandúrka beszámolójára a pontot az irodaajtó felpattanása tette. Ügyvédbácsi – ismét céklaveresen – kirohant, végigszáguldott a kavicsos úton, akárcsak tegnap reggel. A néni a lépcső tetejéről utánakiáltotta, hogy ügyvédi tanácsért máshoz fordul ezután, meg hogy a lovak folytatják a munkát, és Ügyvédbácsi mondja meg a Városnak, hogy ő majd megmutatja.

Valentin és Kandúrka egymás nyakába borultak a nevetéstől, olyan mulatságos volt, ahogy hadonászott és visított, Ügyvédbácsi meg szaladtában az utcáról kiáltotta vissza, hogy „Jó-jó!”meg hogy „Majd meglátjuk!”Aztán Kandúrka bemászott az ágy alá, mert Ginevra behozta a vacsorát. Konzerv volt vacsorára, Valentinnak nem nagyon ízlett, de azért megette.

Gabriel közben megjött, de most a konyhába ment, nyilván beszámolni, Kandúrka meg, felhasználva az alkalmat, hogy nyitva van, és végre egyszer már üres a garázs, hóna alá vette a ruháit, és a sötét udvaron át besurrant. Mára nem ígérkezett eső, s különben sem állt hosszú gyalogút előttük, mint az elmúlt éjjel, könnyebb ruhát akart felvenni. Hét óra volt, másfél hiányzott a lefekvésig, egy óra fürdésig. Valentin még fordult egyet a kertben, nem volt most kedve játszani.

Meleg este volt, nagy csillagok szikráztak felette. A konyhából kiszűrődött a fény, Valentin látta, hogy Ginevra, Szakácsnéni és Gabriel a vacsoránál ülnek. A titokra gondolt, amit csak Kandúrka tud, s ami talán segíthet Mamin. Sóhajtott megint, hosszút, mélyet. Aztán hirtelen felfigyelt, mert valaki szintén felsóhajtott mellette: olyan volt, mint a visszhang.

A tűzliliom sóhajtott, aki még mindig ott lógott kettétört derekával, s akit a nap izgalmai között Gabriel elfelejtett levágni. Va49lentin óvatosan belépett az ágyásba és leguggolt. Az esti fényben jól látta a tűzliliom arcát, a szép piros kis arc csupa könny volt. Valentin elámult. Rájött, hogy a képesség minden élőlényre vonatkozik.

– Borzasztóan sajnálom – mondta komolyan. – Azt hiszem, én ugrottam rád. Kandúrka könnyebb.

A tűzliliom felnézett rá. Kis zöld zsebkendőjével kifújta az orrát.

– Nem tehetsz róla – felelte. – És aztán most már úgyis mindegy.

– Csudát mindegy! – mondta Valentin. – Gabriel szerencsére nem vágott le. Hamarabb ide kellett volna jönnöm. Csakhogy azt hittem…

Szégyellte folytatni. Sok mindent hitt már ő. Hogy Kandúrka nem tud beszélni, s hogy Cocó is néma. Hányszor felejtett el friss vizet adni a vázába rakott virágnak!

A tűzliliom elmosolyodott egy cseppet. Valentin átszaladt a rózsákhoz, és kölcsön kért egy karót. A sárga rózsa adott egyet, de egyáltalán nem szívesen. Már öreg volt, öregebb, mint Valentin, köszvényes egy kicsit, nem szeretett bot nélkül lenni. De azért odaadta. Valentin visszafordult a tűzliliomhoz, és leszúrta mellé a karót, aztán gyöngéden, nagyon gyöngéden kiegyenesítette, s megrögzítette közvetlenül a sebesülés helye felett. A tűzliliom sziszegett, de állta.

– Gondolod, hogy kibírod éjszakáig? – kérdezte Valentin. – Éjjel itt lesznek a Szigetről. Talán lesz náluk valami neked való gyógyszer.

A tűzliliom úgy gondolta, éjfélig bizonyosan tud várni, és sokkal nyugodtabbnak látszott. Valentinnak is könnyebb lett a szíve. Majdnem vidáman ment a lépcső felé, mikor a Ginevra hangja megállította. Ő látszott a legjobban, ő ült a kert felé fordulva a konyhaasztalnál. Nagyon különös dolgokról beszélget50tek. Ha Valentin jól értette, akkor Gabriel holnap megmondja Lavinia néninek, hogy el kell mennie ebből a házból, vissza a saját otthonába, különben nekik kell itthagyniok Valentint és a lakást, így határozott a Szakszervezet. Ginevra aztán fel is állt, és Valentin után kiáltott, mert eljött a fürdés ideje.

Lavinia néni nem mutatkozott, de a telefon állandóan szólt, s néha becsengettek a kapun, de nem volt szabad kinyitni senkinek. Aztán Valentin lefeküdt, Kandúrka megjelent a párkányon, s mikor egyedül maradtak, biztatta, hogy aludjék egy cseppet, éjjel hosszú útjuk lesz, jobb, ha előre alszik. Ő nappal is tud aludni, ma is órákig aludt már, éjjel nemigen álmos, megvárja Jánost, s ha itt lesznek Fülöppel, felkölti Valentint. Valentin annál könnyebben beleegyezett, mert még az előző éjszakáról is álmos volt. Úgy aludt el, hogy magán érezte a Kandúrka állandó, komoly tekintetét.

51

Kandúrka szavának állt: Fülöp még el sem terült a kertben, mikor felébresztette. Valentin felkapta a ruháját, kisuhant az ablakon. Fülöp ma jobbkedvű volt, rájuk mosolygott roppant szájával. János láthatólag nem akart kiszállni, csak integetett, hogy siessenek, de Valentin a beteg tűzliliomra mutatott, s akkor János mégiscsak kilépett. Úgy találta, hogy nem reménytelen a gyógyulás: valami tapasszal körberagasztotta az eltört szárat, s a tűzliliom azonnal erősebbnek érezte magát. Csak most hágtak fel Fülöpre, aki azonnal elindult.

Valentin annyira izgatott volt, hogy kiszáradt a szája. Már ült repülőgépen, de úgy érezte, ilyen gyorsan még sose szállt. A város tüstént eltűnt alattuk, olyan magasan repültek, hogy nem látszott semmi a földből, csak csupa felhő. Kandúrka engedélyt kért, hogy pihenhessen egy kissé. Miután kényelembe helyezkedett, és el is aludt a Fülöp egyik sarkában, Valentin arra következtetett, hogy sokáig fog tartani az útjuk, és érdemes lefeküdni.

Cocó állapotáról érdeklődött; János legnagyobb meglepetésére, azt mondta, hogy már teljesen egészséges, kikerült a kórházból, és hazament a lakására. Valentin arcára annyira rárajzolódott a csodálkozás, hogy Jánosnak elő se kellett vennie a gondolatolvasóját, tudta, mit szeretne. Felállt, megkopogtatta a Fülöp nyakát. Fülöp visszanézett a saját ablaknyílásán, és megkérdezte, mit akarnak.

– Zavarna, ha beléd kapcsolnám az eseményrögzítőt? – kérdezte János, és mikor Fülöp megnyugtatta, hogy nem, elmarad52hatatlan táskájából elővett egy pici gépet, és bekapcsolta a Fülöp oldalán egy piros konnektorba. Olyan volt a kis gép, mint egy televíziós rádió, de az alján betűtetejű billentyűk voltak, mint az írógépen.

– Tudsz gépelni? – érdeklődött János. – Mert akkor beállíthatod magad is. Csak betűzd le a kívánságodat, persze röviden!

Valentin arca kigyúlt az izgatottságtól. Odaguggolt az eseményrögzítő elé, és nagy óvatosan, egy ujjal, pötyögtetni kezdte a billentyűket. János odapillantott, és elmosolyodott. Ez volt a szöveg: Mit csinált Cocó a Szigeten, amióta nem láttam?

Most megvilágosodott a gép üveglapocskája, és kép jelent meg mögötte. Icipici kép volt, alig látható. János akkor lenyomott egy másik gombot a gép oldalán, ezzel átkapcsolta a gépvetítőt a Fülöp fehér oldalára. Ott már életnagyságú volt a kép, akkora, mint a moziban. Valentin majdnem felkiáltott, annyira meglepő volt, hogy a Fülöp oldalán megjelenő képen magát Fülöpöt látja, aki éppen egy különös repülőtérre ereszkedik le, és szétbontja a túrósbugyor alakját. A repülőtér azért volt különös, mert egy óriási betonkorongon száz meg száz Fülöp hasalt, s a korong közepén, egy jelzőtoronyból mindenféle zászlókkal és fényjelekkel adtak jelt a fel- meg a leszállásra.

Fülöp szétbomlott közepén most jól látszott Cocó, akinek homlokán átvérzett a kötés. Elsőnek Harisnyás ugrott ki Fülöpből, s futott a repülőtér kijárata felé, ahol valami fehér autó állott. János szállt ki másodiknak, de ő nem ment el, hanem ottmaradt Cocó mellett, és aggodalmasan igazgatta a kötést a sebesült homlokán. Vajon mit érezhet János, hogy így látja önmagát, mint valami filmszínészt? János, mintha kitalálta volna a gondolatát, azt mondta, nézze csak meg, útközben hogy összekuszálódott a bajusza. Harisnyás most ismét befutott a képbe, mögötte hord53ággyal négy pingvin jött meg egy fehérköpenyes, szemüveges ló. Két lábon járt, mint a repülőtéren mindenki, s a nyakán magas körben záródó, fehér köpenye zsebében szívhallgató látszott.

– Ez Doktor Ráró – mondta János –, a lókórházból.

A négy pingvin hordágyra emelte Cocót, és bevitte a betegszállító autóba. János, a képen látszó János, kezet szorított mindenkivel, s eltűnt a képről, Harisnyással együtt. Doktor Ráró beült a Cocó fejéhez, az autó elrobogott. Az autó magától indult, nem ült benne sofőr.

Valami parti sétányon futott, nagyon szép villák között, Valentin egy-egy pillanatra a tenger fehér fogait is látta. Aztán feltűnt egy nagy épület, előtte két kiscsikó szobra állott. Az egyik csikó gunnyasztott és sovány volt, a másik vidáman nyerítve 54ágaskodott. János, a valóságos, azt mondta Valentinnak, hogy ez a Lókórház.

Cocót először egy üres terembe vitték, ahol doktor Ráró megvizsgálta, aztán egy mosómedve nővér alaposan megfürdette egy nagy medencében. Cocó láthatólag nem volt magánál, csak nagyokat nyögött. Fürdés után visszavitték a vizsgálóterembe, és Doktor Ráró tetőtől talpig bekente valami kenőccsel. Hálóinget adtak rá, a négy pingvin betolta a liftbe. A következő pillanatban már a kórterem látszott, ahol egy fiatal, tarka ló éppen a takarót igazgatta el Cocón. Cocó akkor már magánál volt, s könnyebben érezhette magát, mert a zabpelyhet, amelyet a tarka ló kiskanállal rakott a szájába, az utolsó cseppig megette, s megkérdezte a tarka lótól, hogy mi a neve. Az ápolónő azt mondta, hogy ő Paula nővér.

Cocó nem különszobában volt, két másik ló feküdt még mellette, az egyik újságot olvasott, a másik pedig dominózott az ágy55ban. Mind a kettő bemutatkozott, az egyiket Lorándnak, a másikat Lőrincnek hívták. Cocó nemigen állt szóba velük, csak szomorúan a takarójára pillantott, a szemét is lehunyta, s akkor a kép a szoba tetejét mutatta, ahol egy falba épített, óriási gondolatolvasó üvege villogott. Valentin látta, hogy Loránd, Lőrinc és a tarka foltos Paula nővér a mennyezetre pillantanak, s a gondolatolvasó korongja alatt a következő szöveg jelenik meg:

Most Loránd, Lőrinc és Paula nővér egyszerre kezdtek el beszélni, és mind azt bizonygatta Cocónak, hogy őt itt mindenki nagyon szereti, hogy milyen csinos, ügyes, kedves ló is ő, és akkor Cocó kinyitotta a szemét és mosolygott.

A gondolatolvasó azt mutatta, azon töpreng, meddig kell még itt feküdnie, erre Paula nővér azt mondta, hogy még másfél óráig. Cocó nem akarta hinni, de Lőrinc és Loránd már fel is keltek, jobbulást kívántak, és elmentek öltözködni, hogy hazamenjenek. Loránd, mint mondta, tíz percet feküdt, Lőrinc meg egy félórát. Cocónál azért tart olyan sokáig a gyógyulás, mert ő a legsúlyosabb beteg a Szigeten. Aztán a gép a kórterem falában lévő órát mutatta, amely másfél órával többet mutatott; Cocó már az ágy szélén ült, ismét evett, ezúttal már az odahúzott asztal mellett. A gondolatolvasó azt jelezte; szégyelli, hogy nincs semmiféle ruhája, s a szöveg mellett ott látszott egy szép fehér ruha. Paula nővér azt mondta, próbáljon meg sétálni, Cocó eleinte nem mert a lábára állni, aztán mégis megkísérelte, és akkor kiderült, hogy valóban nincsen semmi baja már.

56

Valentin úgy találta, hogy a gép egész más Cocót mutat, mint akit ő ismert; szőre fényes, vörösesbarna lett, s minden sebhely, heg, ostorcsapás-nyom eltűnt a hátáról, homlokán a fehér csillag úgy sziporkázott, mintha élő volna. Paula nővér kórházi köntöst adott rá, és levezette a kórteremből. Szép kerten mentek át, a szökőkút mellett Valentin újra megpillantotta Doktor Rárót, aki éppen egy komoly tekintetű kutyával beszélgetett. A kutya frakkban volt, cilinderét a kezében tartotta, mellette pedig egy fiatal jegesmedve állt, különös, fekete ruhában, bársonnyal bélelt talárban és négyszögletes sapkában, akinek láthatólag rendkívül melege volt.

– Ez a Harisnyás testvére, Zakariás professzor – mondta János, a valóságos –, a nagy orvostudós. Most jöhettek az Egyetemről, Fehér Tivadart, a legkedvesebb tanítványát avatták doktorrá.

Hát persze! Innen a hasonlatosság! A Professzornak is volt harisnyája, de csak egy fél, a bal karján. Cocó és Paula nővér ott mentek el mellettük, Cocó látható idegenkedéssel nézett Fehér Tivadarra, aki csodálkozva vonta meg a vállát, és még utánuk is nézett, mint aki nem érti, miért megy valaki két láb helyett négy lábon.

Most a kórház hátsó homlokzata látszott, s egy új felirat: Szabóműhely. Cocó ide már egyedül lépett be, egy rendkívüli nagyságú pók fogadta. Cocónak majdnem a sörényéig ért, két-két lábán viselt egy cipőt, a derekára, láncon, olló volt akasztva, fehér munkaköpenyének zsebéből pedig mérőszalag lógott ki. A pók kezet rázott Cocóval, s azt mondta, már lejött a rendelés. Cocó nem értette. A pók a mennyezetre mutatott: a gondolatolvasó korongon ott is látszott a fehér ruha.

A pók csengetett, a csengetésre besietett egy selyemhernyó. Az ajtó nyitva maradt mögötte, Valentin belátott a szomszéd helyiségbe, ahol két sor szövőszék látszott, az egyik sornál selyem57hernyók dolgoztak, a másiknál pókok. Közben már hozták is a Cocó ruháját, két hernyó cipelte, mert nagyon nagy darab volt. Cocó szemmel láthatólag szokatlannak találta, főleg a nadrágot azt meg is tapogatta. Valentin Jánosra nézett.

– A háttámasztót tapogatja – nevetett János –, beépített deréktartó van minden ruhában, amely megtartja a gerincet, míg az illető meg nem szokja a két lábon való járást.

Cocó belépett egy öltözőfülkébe, s nemsokára már az új ruhájában mutatta a kép. Eleinte bizonytalan, majd mind szilárdabb léptekkel gyakorolta a járást. Elbúcsúzott a póktól, visszament a kertbe. A szökőkút környéke most üres volt, csak Paula nővér várt rá, s azt mondta, menjen a kijárathoz, mert érte jöttek, és a házigazdája ott vár rá a büfénél, ahol azok a piros vászonernyők vannak és fonott kerti székek, asztalok.

Valentin elnevette magát, János is elmosolyodott, mert Cocó sietve indult el, aztán a büféhez érve megtorpant, mert csak egyvalaki ült a piros ernyő alatt: egy oroszlán. Kalap volt a fején, kötés a kezében, régóta várhatott már. Cocó rémülten nézett körül: merre szaladjon? Megpróbált lábujjhegyen elosonni, de a cipő, amely gumiszalaggal rögzült a deréktartóhoz, nem akart engedelmeskedni. Megcsikordult alatta a kavics, s akkor az oroszlán felnézett, letette a kötését, és Cocó felé indult.

Valentin ekkor már úgy nevetett, hogy a könnyei is potyogtak, mert Cocó kétségbeesésében kikapcsolta a háttámasztóját, négy lábra zuppant, aztán nekifutott a nyitott kórházkapunak. A fél cipője el is maradt, csak úgy porzott utána az út. Már-már kinn volt az utcán, mikor a kapus elébe toppant. Kis kövér elefánt volt, aki éppen a gyerekkocsiban alvó kislányát ringatta az ormányával, mikor meglátta a rohanó Cocót. Előugrott, megállította.

– Ugyan kérlek! – kiáltott rá. – Hová gondolsz? Négy lábon, cipő nélkül, mint a vadak? Ki a világba?

58

Cocó azt dadogta, hogy: „Oroszlán!”

– Hát aztán? – mondta a kapus. – Te meg ló vagy.

Láthatólag nem értette, mi a baj, csak akkor kapott észbe, amikor a közeledő oroszlán láttára Cocó sörénye égnek állt a rémülettől.

– Égbekiáltó! – csapta össze a kezét. – Csak nem félsz? Ez Ofélia kisasszony, a zenetanár, az a kedves teremtés, aki házigazdául és nevelőül ajánlkozott, mikor hírt kaptunk arról, hogy elhoznak a Szigetre. Ejnye, ejnye! Ilyen sértés! Ilyen méltatlan gyanúsítás!

Cocó elpirult, felnyihogott zavarában. A portás fejcsóválva helyére kapcsolta a háttámasztóját, s visszabillentette Cocót a két hátsó lábára.

59

Egy iskolásfiú, egy kis majom, aktatáska a kezében, már szaladt is a Cocó elmaradt cipőjével; Cocó visszahúzta, és nem mert felnézni. Közben az oroszlán odaért, kezet fogott a portással. Cocó látható megkönnyebbülésére nem haragudott, csak nevetett.

– No de ilyet! – mondta, míg kézitáskájába egyengette a kötését. – Tőlem félni! Sose hittem volna!

Megsimogatta a Cocó sörényét, és kilépett vele a kapun. Valentin látta, hogy Cocó megnyugodott, s karját az Ofélia karjába fűzte. Most a kép a kórháztól elvezető utat mutatta, Valentin ismét látta a tenger apró, kemény hullámait. A parti sétányon rengeteg járókelő élvezte a napfényt. Csak állatok voltak, ember egy sem. Krokodilusok és tigrisek, szarvasok és vaddisznók, mind ruhában, cipőben, háttámasztóval vagy már anélkül haladtak egymás mellett a legnagyobb barátságban. Egy kövér nyúl ment el Cocóék mellett, odaintett Oféliának, Ofélia barátságosan bólintott.

Az utcasarkokon Fülöp-megállók voltak, Cocóék egy tágas Fülöpbe szálltak többedmagukkal. Valentin most végre a Szigetet is látta, felülről, ahogy Cocó is láthatta a Fülöpből; látta, hogy a Sziget minden utcája körbefut, s hogy pontosan a Sziget közepén, egy kör alakú téren olyasfajta épület emelkedik, mint a Mami egyik parfümösüvegje. A törzse alabástromból volt, nyakszerűen elvékonyodó tornya meg kék üvegből. János azt mondta, ez az elnök palotája, a kör peremén álló épületek a minisztériumok. Ezt a teret vette körül a többi utca, amely mind körben futott, úgyhogy a Sziget olyan volt felülről, mint egy óriási dióscsiga, s maga is kör alakú lévén, úgy ült a tengeren, mint egy tányér. A legszélső körút körül kanyarodott a tengerparti sétány, ahol Cocóék a Fülöpbe szálltak; Ofélia a harmadik megállónál kilépett Cocóval, s gyalog haladtak egy darabig.

Valentin látott az utcán egy sokszorosító irodát, ahol egy őz diktált négy vadlibának, a libák a csőrükkel írógépeltek. Egy 6061pékműhelyt is észrevett, ahol tizenkét fehérsipkás cica dagasztott egy nagy tekenőben. A pékműhely melletti ház volt az Oféliáé. Valentin látta, hogy az ajtó nem kulcsra nyílt, hanem az Ofélia szavára, s hogy beérve Ofélia bemutatta Cocót az ajtónak. Az ajtó a kilincsét nyújtotta. Cocó jól megrázta és nyerített. Az ajtón belül villogó sárga homok volt, s egy kis medence körül három 62pálma bólongatott, egy csíknyi szavanna is ott zöldellt. Ofélia azt mondta, azért rendezte be így az otthonát, mert a régi hazájára emlékezteti.

A kertben különben egy jaguár terített az ebédhez. Cocó elé egy tál friss szénát tett, Oféliának pedig hatalmas, nyers combot tálalt fel. Ő is velük étkezett, fehér kötényét levetette az asztalnál; megosztoztak a combon Oféliával. Cocó hozzá sem nyúlt az ételhez. Mikor meglátta, hogy Johanna, a jaguár mit hozott be magának és Oféliának, az abrosz alatt a saját lábát nézegette, és borzongott. Csak ült a pálmák alatt, nem evett semmit, Ofélia hiába kínálgatta. Egyszerre hangos nevetés hallatszott, Valentin elképedve látta, hogy az egyik pálmafa kacagta el magát. Ofélia felnézett, összeráncolta a homlokát, és megkérdezte, mitől van olyan jókedve.

– Cocón nevetek – mondta a pálmafa, és az oldalát fogta nevettében –, Cocó azt hiszi, hogy valóságos húst esztek, s most azt számítgatja magában, mikor tálaljátok fel őt is vacsorára.

Cocó iszonyúan elpirult. Ofélia összeszidta a pálmafát, elnézést kért Cocótól, azt mondta, a pálma még nagyon fiatal, tavaly, mikor iskolába járt, sokat hiányzott, betegeskedett, nem nagyon tanult jómodort. A fa megszégyellte magát, óvatosan kihúzta a gyökereit a homokból, és átment a kert túlsó végére, ott ismét beállt a földbe, összefonta az ágait, s olyan képet vágott, mintha semmi se történt volna.

Ofélia akkor elmondta, hogy a hús műhús, mint ahogy a széna is műszéna, a Szigeten mindent vegyi úton állítanak elő, itt senki sem eszi meg egyetlen más állat húsát sem, egyetlen növényt vagy gyümölcsöt sem. Cocó erre felkapta a tányért, és vígan beleharapott a műszénába. Johanna szó nélkül a kezébe nyomta a villát, s attól kezdve Cocó is villával evett, nemcsak Ofélia. Nagyon ügyes volt, egyszer sem ejtette el. A kép még so6364káig mutatta az ebédet, az utolsó fogás zabtorta volt, aztán Oféliát lehetett látni, ahogy megmutatja a Cocó szobáját, Cocó kezet mos, ledől a díványra, elalszik, Ofélia pedig a zongorához ül és Mozartot zongorázik. Kinn a konyhában Johanna a mosogatómedencébe vitte a tányérokat, megkérte őket, mossák el magukat, s míg a tányérok, kések a vízben alá- meg alábuktak, és jól megdörzsölték egymást, újságot olvasott és jaguárdalokat énekelt. Egy kicsit hasonlított Ginevrához.

Az eseményrögzítő elsötétült. Kandúrka felült, ásított, de kis talpával illedelmesen eltakarta a száját. Valentin az elsötétedett gépről az ablakra pillantott. Lenn egy magas torony látszott, olyan, mint egy parfümös üveg nyaka, talapzata alabástrom volt, maga a torony meg kék üveg. Távol apró, kemény hullámokkal fodrozott a tenger. Fülöp lassan lefelé ereszkedett, alattuk volt a repülőtér, amelyet az imént a gép mutatott.

– A Sziget! – kiáltotta Valentin, és örömében átölelte a János nyakát, és jobbról-balról megcsókolta.

65

A repülőtéren Harisnyás fogadta őket. Elsőnek Valentinhoz lépett, kezet rázott vele és megölelte. János és Kandúrka egy lépésnyire mögöttük maradtak, s Valentin érezte, hogy Harisnyás most miatta van itt, miatta öltözött sötétkék díszegyenruhába, s ez az üdvözlés, míg Harisnyás a Sziget nevében fogadja és köszönti, ünnepélyes és hivatalos. Fülöp elment aludni a garázsba, ők a Harisnyás autóján utaztak tovább. Valentinnak már a fejében volt a Sziget különös térképe, s menet közben kitalálta az irányból, hová tartanak.

Valóban a központi körtérre futottak be, az üvegtorony alá, de nem ott álltak meg, hanem az egyik szélső épület előtt. Az óra az épület homlokzatán delet mutatott. Éjfél lehet odahaza – gondolta Valentin. Az óra fölött ott csillogott a nagybetűs betűsor: KÜLÜGYMINISZTÉRIUM. Harisnyás valami utasítást adott az autójának – Valentin akkor vette észre, hogy ennek sincsen sofőrje; az autónak is arca, füle volt, mint Fülöpnek –, aztán kiszállt, Valentint is kisegítette a kocsiból. János, Kandúrka nem mozdult.

Valentin zavarba jött, de nem akarta mutatni, hogy nem nagyon szeret Kandúrka nélkül lenni. Kandúrka azt susogta, hogy csak Valentin hivatalos ma Harisnyáshoz, ők nem, de ebéd után valamennyien találkozni fognak Cocónál. Neki meg Jánosnak különben is dolga van, rengeteg szigeti tennivaló. Viszontlátásra hát Oféliánál!

Valentin megszorította puha kis markát, s még sokáig nézett volna a tovagördülő autó után, de Harisnyás karon fogta, és meg66kérte, induljon már befelé, nem tudnak parkolni az autók, ha elállják a bejáratot. Valóban, mindig új meg új autók gurultak a Külügyminisztérium elé, Valentin nehezen indult meg, nagyon szépek voltak a szigeti kocsik. Az épület is ugyancsak szép volt és érdekes. Csak egy emeletet mentek liften, tovább már maguk lépegettek egy hosszú, sokablakos folyosón. Harisnyást mindenki köszöntötte, sőt egy egér, akit Harisnyás később Elekként mutatott be, nevén szólította és üdvözölte Valentint is. Valentin nagyon büszke volt, csak nem értette, honnan ismeri őt.

Harisnyás akkor megmutatta neki az irattárat; Valentin maga húzta ki a V jelzésű páncélfiókot, s kikereshette a saját nevét és a saját ügyiratát. Jól dolgoztak a Szigeten, az iraton tegnapi volt a dátum. Elek azt mondta, a csatolt fényképről ismerte meg, s mindjárt meg is mutatta a kis gömbölyű képet: Valentin látta a telep udvarát, minden nagyon szürke volt az eső miatt, s alig akart magára ismerni, mert behúzott nyakkal állt a képen, s valami csudálatosan fancsali képet vágott. Időbe telt, míg rájött, melyik pillanatot örökítette meg a kép, főleg arról találta ki, hogy a képen, oldalra csúszva, ott látszott a Lavinia néni keze is. Elek visszatűzte a képet az iratcsomóra, és elárulta, azért van olyan különös formája, mert a Cocó szeméből másolták ki valami különleges eljárással, mikor a kórházban feküdt, azért olyan gömbölyű.

Harisnyás szobája felé haladva Valentin tett valami megjegyzést Elekre. Utóbb szerette volna visszaszívni, de késő volt. Harisnyás eleinte egyáltalán nem értette, mire céloz, aztán felnevetett.

– Ugyan hogy enné meg! – kiáltott, folyton nevetve. – Elek lenn étkezik az étteremben. Csak nem hiszed, hogy valaki örömében eszik papírt? Azért eszik, mert nincs más ennivalója, meg aztán mert a foga borzasztóan gyorsan nő. Elek étlapról szokott 67rendelni, ha jól emlékszem, általában sajtot, füstöltszalonnát és diópudingot. Miért rágná meg az iratokat egy segédhivatali igazgató, egy esküt tett hivatalnok? Azért kérte ezt a beosztást, mert a szagot nagyon szereti, a papírszagot. De megenni?

Beléptek. A titkárnő, egy rendkívül csinosan öltözött kagyló jelentette, hogy a vendég már megérkezett, és bent várakozik rájuk, a belső helyiségben. Valentin szerette volna megnézni a titkárnő íróasztalát, mert még sehol és soha nem látott annyi különféle telefont, gépet, eseményrögzítőt és gondolatolvasót, színes ceruzát és tust, de nem álltak meg. Harisnyás előreengedte, beléptek a másik szobába. Itt sem maradtak, csak szempillantásnyi ideig nézhette a Harisnyás asztalát, szőnyegborította falait s a kandalló felett a saját országának meg annak a városnak a képét, ahol lakik. Valentin jól tudott térképet olvasni, azonnal megismerte a zöld foltocskát a város határában: az a kiserdő. Piros karika villogott benne egy helyen. Mi lehet ott? Talán a Követség? Vagy a Tölgy Tamás lakását térképezték fel?

68

A legbelső helyiségben terített asztal állt egy sarokban, az ablaknál meg két karosszék egy lapos dohányzóasztal két oldalán. A vendég, aki már bent várakozott rájuk, letette a Szigeti Híradót, amelyet olvasott, s a belépők elé sietett. Valentin mosolyogva szorította meg a félharisnyáját: a professzor valami kellemes, enyhe éterszagot árasztott gondosan kefélt bundájából. A testvérek megölelték egymást, az időjárásra tettek néhány megjegyzést. Hogy leültek, a professzor érdeklődéssel nézett egy régi sebhelyre Valentin térdén, s elmeséltette magának a történetét. Valentinnak, míg részletesen elmagyarázta, hogy és hol esett le a lépcsőről harmadéve, az volt az érzése, hogy mindenki egész másról akar beszélni voltaképpen, de még nem jött el az ideje. Harisnyást egyszer a telefonhoz hívták; Emma, a kagyló azt mondta, halaszthatatlan ügy, akkor ki is ment egy pillanatra. A professzor az egészségügyre terelte a szót, sokat, színesen magyarázott Valentinnak a legújabb gyógyítási eljárásokról, s nagyon dicsérte a fiatal tudóst, Fehér Tivadart, aki rendkívüli módon tehetséges. Persze a Szigeten nemigen van betegség, de gyakran előfordul, hogy az új lakók súlyos állapotban kerülnek hozzájuk, s bizony, az Egyetemnek jól fel kell készítenie az orvosokat művészetükre. Valentin szíve hangosan vert: érezte, hogy a professzor most bevezetett valamit.

Harisnyás elkomorodva tért vissza, s míg csengetett az ebédért, el is mondta, miért. Most kapta meg az átiratot annak a szigeti polgárnak az ügyében, aki nem továbbította a beérkezett jelentéseket, s akinek hanyagsága miatt nem kaptak segítséget a lovak, sőt némaságra volt kárhoztatva az ő követsége is az elromlott leadóval. A professzor arca is felborult, azt mondta, keserves lesz a büntetés.

Asztalhoz ültek, Harisnyás középre, jobbjára Valentin, baljára a professzor. Egy gyík szolgált föl gyönyörű, sárga-zöld 69ruhában. Valentin roppant vigyázott, hogy szépen egyék. A levest csészéből itták, valami hal volt előételül, aztán sültet ettek salátával, tortát, sajtot és gyümölcsöt. Még szerencse, hogy otthon konzerv volt vacsorára, különben nem tudna ilyen jóízűen enni.

A két testvér csupa olyasmiről beszélt, amihez Valentin is hozzá tudott szólni: Jánosról, a János munkaköréről, a Cocó gyógyulásáról, arról a kényes, fontos állásról, amelyet Kandúrka a Követségen betölt; kellemesen, feszélyezetlenül telt az idő. A professzor megkérdezte, szeretné-e látni belülről is az Egyetemet, s Valentin megint azt érezte, hogy valami más, több van a kérdés mögött, mint ami látszik. Igenlő válaszára azt beszélték meg, hogy mielőtt elmennének Cocót meglátogatni, benéznek az Egyetemre is. Harisnyás asztalt bontott, Félharisnyás akkor elbúcsúzott, dolga volt a klinikán. Azzal hagyta ott őket, hogy egy óra múlva ismét találkoznak.

Harisnyás elkísérte a bátyját a titkára szoba ajtajáig, aztán visszament a dolgozószobába, oda kérte a csemegét. Gyík György behozott egy datolyáskosarat. Harisnyás apró csontokból darált, velőkrémes csemegét kanalazott egy arany kiskanállal. A térkép alatt ültek, a kandalló két oldalán, egymással szemben. Valentin érezte, hogy most kezdődik a valódi beszélgetés.

– Valamire kérni szeretnélek – kezdte Harisnyás. Elkészült a csontcsemegével, letette a tányérkáját. – Nekem ma és holnap feltétlenül a Szigeten kell maradnom, Kálmán, az ügyvivőm pedig leghamarabb holnap reggelre térhet vissza a kiküldetésből. Viszont nagyon szeretném, ha a lehető leggyorsabban intézkednétek a lovak ügyében.

Valentin elkezdte mesélni, mit tudott meg Gabrieltől, Harisnyás azonban félbeszakította, hogy már megkapta a jelentést a telepről, a lovak helyzete változatlan. Megkapta a jelentést? Va70lentin nagyot nézett. – Igen – mondta Harisnyás –, a Tükörből. – Ettől se lett sokkal okosabb.

– Valamennyi lovat át kell hoznunk a Szigetre! – folytatta Harisnyás. – Elszállításuk a Követség előtti tisztásról történhetnék. Odáig azonban neked és Kandúrkának kell eljuttatnotok a lovakat. Vállalod a feladat rád eső részét?

Valentin elpirult örömében.

Harisnyás kinyitotta a páncélszekrényét. A borítékon, amelyet átadott Valentinnak, az iktatási szám alatt ez állt: Harmincharmadik körzet, 29 ló elszállítása a telepről. Valentinnak és Kandúrkának.

– A tennivalók – mondta Harisnyás. – A Megmentési X/1. Osztály utasításai. Olvasd el, hogy világos-e, és meg tudjátok-e csinálni.

Rendkívül világos volt, annyira, hogy Valentin elnevette magát olvasás közben, mert látta az utat, amelyen a lovak haladni fognak, s elképzelte a kocsisok arcát. Hogyne, akármelyikük beszélhet Kesely apóval, a Cocó taligája pedig nagyon intelligens. Ha, mint Harisnyás mondja, Kálmán, az ügyvivő a jelzett időben a Követségen lesz, és a Fülöp se késik, nemigen hinné, hogy kudarcot vallanának.

Harisnyás becsengette Emmát, felíratta vele gyöngyházas jegyzőkönyvébe, hogy egy teherszállító Fülöpöt holnap hét órára a követségi tisztás elé kell irányítani. Valentin gondosan a nadrágzsebébe tette az utasítást. Mikor Emma kiment, Harisnyás előrehajolt, és pillanatra Valentin térdére ejtette a kezét.

– Hogy van az édesanyád? – kérdezte.

Csak most látszott, milyen szép, hűséges, szerető szeme van Harisnyásnak. Valentin még a könnyein át is érezte a felé sugárzó részvétet és aggodalmat.

Eddig sose szerette, ha valaki Mami után érdeklődött, Mami csak az övé, s erről az egész borzalomról, ami történt, nem sza71bad, nem lehet beszélni. De a nagykövet nem idegesítette, sőt jólesett elmondani neki mindent. Főleg azt, hogy múlt hét óta nem látta már. Lavinia néni nem engedte ki a kórházba.

Harisnyás felállt, újra elindultak a folyosón. Nem az irattár felé mentek, hanem egy nagy domború ajtós terem irányában. Az ajtón nem volt kilincs. Harisnyás megkérte, nyíljék ki, akkor ki is nyílt azonnal, s rögtön utánuk bezáródott megint. A terem két oldalán, sűrűn egymás mellett, asztalok állottak, amelyeken lámpa égett, mert a terem falain nem volt ablak. Minden asztalnál egy-egy daru ült, valami nagy jegyzőkönyvfélére hajolva. A terem legvégén, egy emelvényen, háttal az ajtónak, Valentin egy szarvast látott, aki valami gömbölyű, csillogó, kerek felszínre hajolt, s időnként halkan hátraszólt. Most is beszélt.

– Kilencedik körzet. A Szikla úti iskolások eleven kagylókat bontogatnak a parton. A követ vizsgálja meg az ügyet. Jelentést kérünk. Visszaolvasni!

Egy daru, éppen Valentinék mellett, megköszörülte a torkát, és felolvasott egy szöveget a jegyzőkönyvéből. Nem az volt, amit a szarvas diktált, hanem a Külügyminisztérium utasítása a Kilencedik körzet követének, Delfin Dénesnek a kagylóbontogatás ügyében. Mikor felolvasta, kitépte a lapot, s az előtte levő postakosárba dobta. Harisnyás köhintett, a szarvas hátrafordult. Bólintott feléjük, de azonnal visszatekintett a gömbölyű valamire, ami előtt ült.

Ez lesz a Tükör – gondolta Valentin, míg végighaladtak a hosszú termen. Valóban a Tükör volt. Akkora, mint egy kerek asztal lapja, gömbölyű, s amikor nem mutatott semmit, hullámzott a felszíne, mint a víz. De ha valahol, valamelyik körzetben valami sérelem érte az állatokat, megdermedt ezüstös háta, és feltűnt rajta egy kép. Valentin látta, hogy a foglalaton száz apró beosztás van, s mikor a hullámok elülnek, és a kép megjelenik, valame72lyik beosztás száma megvilágosodik. Innen tudja hát a szarvas, hogy melyik körzet jelentkezik.

– Megpihenhetsz, Xavér! – mondta Harisnyás. – Engedj engem egy pillanatra a géphez.

A szarvas felállt, megropogtatta az ülésben elzsibbadt lábait. Mellette egy asztalon pohár állt, tele valami sűrű, barna folyadékkal. Kortyolt belőle, azt mondta, frissítő. Harisnyás odahúzta Valentint a hullámok felé. Most, közelről is észre lehetett venni, hogy a Tükör alján is billentyűk vannak, mint az eseményrögzítőn. Valentin már tudta, miért jöttek. Leguggolt, és folyton el-elcsúszó, izgatott kezével leütötte a billentyűkön a Mami nevét.

A Tükör felszíne megfeszült, a hullámok elsimultak, a karimán kivilágosodott a Harmincharmadik körzet száma. És egyszer csak, egyszer csak ott volt Mami a képen, egy csukott szemű, alvó Mami, akinek nagy, szőke haja összekócolódva gyűrűzött a vállán, s aki olyan halkan lélegzett, hogy a takaró csak alig-alig emelkedett lesoványodott teste felett. Mami egyedül volt és aludt, a beteg emberek beteg álmát aludta, ő volt, s valahogy mégis más, egy kicsit ismeretlen – mindig ilyen, amióta beteg lett. Valentin megfogta Harisnyás kezét. Hát mégis látta őt, ha csak így is, ilyen borzasztóan messziről! Nem tudott szólni, de tudta, hogy Harisnyás megérti, és értette is valóban.

– Megcsókolhatod! – mondta Harisnyás. – Megérzi!

Valentin rácsókolt a Tükörre. Mami egy picit megmozdult, egyetlen pillanatra felnyitotta a szemét. A Mami szeme kék volt, Valentin a maga feketéjét Apitól örökölte, ez mindig mulatságos volt, ez a különbség, mert ők ketten Mamival annyira hasonlítottak egymáshoz. Mami mosolygott egy gyöngét, s Valentin tisztán hallotta, hogy azt mondja: Tinti. Ez nagy titok volt, ezt soha senki nem tudta kettőjükön kívül: Mami így nevezte őt négyszemközt, de nem mindig, csak ha Valentin kivételesen jó és 73kedves volt, és valami okból nagyon-nagyon boldogok voltak együtt.

A kép eltűnt, el kellett tűnnie, mert a Kilencvenes körzet balesetet jelzett. Xavér visszaült a helyére, ők meg kimentek az épületből. Nem esett több szó Mamiról, Harisnyás arról beszélt, milyen rendkívül jó segítőtárs Kandúrka, milyen művelt, meggondolt, tehetséges. A tavasszal egy hétig egyhuzamban itt volt a Szigeten, akkor kapta meg a végleges kiképzését. Valentinnak eszébe jutott, hogy Szakácsnéni csavargó párának nevezte Kandúrkát, mikor megjött, és a seprűvel is megfenyegette. Ó! És ő még azt hitte, hogy elbódorgott valahová, s még találgatta is magában, visszajön-e.

Az Egyetemre éppen szünetben érkeztek. Az Orvosi Kar a harmadik emeleten volt, Valentin azt várta, hogy feltűnést kelt a hallgatók között, de azok éppen csak köszöntek nekik, folytatták sétájukat, beszélgettek vagy ettek a büfében. Egy munkaköpenyes vadmacska meg se fordult, ahogy elmentek mögötte, tovább fésülködött a folyosó tükrében. Félharisnyás a szobájában volt, s összeismertette Valentint az eseményrögzítőben már látott Fehér Tivadarral. Soha szebb jegesmedvét, mint ez a fiatal tudós! És milyen nyájas volt, mindig mosolygott.

A beszélgetés orvosi esetekre fordult. Valentin nagyon figyelt. Fehér Tivadar arról beszélt, hogy az ő különleges munkaterülete a gerincsérülés. Nem gondolja, hogy műtét vagy gipszágy vagy akármilyen eddig ismert eljárás úgy segíthetne a betegen, mint egy bizonyos gyógyszer, amelynek az előállításával most kísérleteznek ő és három vegyész munkatársa. Harisnyás – ezt nyilván így beszélték meg előre – megkérdezte, bepillanthatnának-e a kémiai laboratóriumba. Fehér Tivadar megengedte, de azzal a kikötéssel, hogy nem szabad megzavarni a vegyészeket.

74

Átmentek a Kémiai Intézetbe, s az előkészítő teremből egy kerek üvegablakon át benéztek a laboratóriumba. Benn lombikok és retorták pöfögtek, s három fehér köpenyes hajszálnyira egyforma sakál tevékenykedett az asztal körül. Az egyik számolt, a másik az egyik lombikot hőmérőzte, a harmadik egy cseppet vizsgált egy üveglapocskán, s újra meg újra a világosság felé tartotta.

– Az Ubis-testvérek – súgta a professzor. – Anubis, Danubis és Janubis. Kitűnő vegyészek.

– Mikor lesz készen ez a szer? – kérdezte meg váratlanul Valentin.

Egy pillanatig hallgatott mindenki, aztán a professzor azt felelte, hogy a szer voltaképpen már kész, csak egy valami hiányzik belőle, s az Ubisok nem tudnak rájönni, mi az. Most sorban kipróbálják a föld valamennyi vegyszerét, hátha meglelik azt az ismeretlent, amely megadja a szer hathatóságát. Onnan lehet 75megtudni, hogy a szer megkapta erejét, hogy a folyadék kék lesz. Nem sötétkék, nem világoskék, nem égkék: Sziget-kék. Ha Valentin látná, azonnal ráismerne, mert olyan kék szín nincs több a világon.

Senki sem mondott semmit Mamiról, de Valentin tudta, hogy az Ubisok ott benn a Mami gyógyulását keresik, hogy Fehér Tivadar Mami miatt foglalkozik a gerincsérülésekkel, s hogy Harisnyás és Félharisnyás a Mami életével akarják meghálálni a Harisnyás életét, és hogy ezt a Szigeten mindenki tudja, Kandúrka is, és ez volt a titok.

Most meglepetésükre kopogtattak, és Elek lépett be, az irodaigazgató. Emma rábízott egy fontos ügyiratot, ami éppen most érkezett, s amiről a Külügyminiszter azt szeretné, ha Harisnyás személyesen juttatná el a címzetthez. Eleknek már lejárt a szolgálati ideje, éppen hazafelé készült, helyesebben a fogorvoshoz, mert ilyenkor, minden hét szerdáján szokta lereszeltetni a fogát, de mivel erre lakik, Emma úgy gondolta, leghamarabb átadhatja az írást Harisnyásnak.

Harisnyás beleolvasott az ügyiratba, egypárszor úgy csóválta meg a fejét, mint aki örül, aztán gondosan eltette a tárcájába, és azt mondta, ne zavarják tovább a tudósok munkáját, Cocó, Kandúrka, János már várja őket Oféliánál. Valentin elköszönt a professzortól és Fehér Tivadartól, mindkettő nagyon melegen búcsúzott tőle.

Oféliáék a kertben vártak rájuk, mindenki rendkívül megörült mindenkinek. Cocó elújságolta Valentinnak, hogy ma már iskolában is volt, és nagyon tetszik neki a tanulás. Eleinte szégyenkezett, hogy olyan keveset tud, de az osztálytársai kedves, jól nevelt gyerekek, senkinek nem jutna eszébe csúfolni őt, inkább nagyon is figyelmesek hozzá, s minden szünetben körötte szaladgálnak, rimánkodnak, meséljen nekik a világról. Tátott 76szájjal hallgatják a kalandjait, egy kis békalány sírva is fakadt részvétében.

Valentinnak uzsonna közben sikerült Kandúrka mellé kerülnie, s egyszer, mikor senki se figyelt rájuk, odasúgta neki, hogy már tudja a titkot. Kandúrka megszorította a kezét, s visszasusogta, hogy az Ubisokban megbízhatik, azok eddig még minden betegség gyógyszerét megtalálták. Mindenki nagyon jókedvű volt, főleg Cocó, akinek Harisnyás elmesélte, hogy holnap este Valentin és Kandúrka elhozzák a lovakat a telepről, s hajnalra már együtt lesznek valamennyien. Valentin észrevette, hogy Ofélia nemigen osztozik az általános jókedvben, mosolygott ugyan egyet-kettőt, simogatta a Cocó sörényét, de csak gépiesen, s mikor uzsonna után ismét elővette a kötését, nyilvánvaló volt, hogy háziasszony létére nagyon szomorú.

Harisnyás elnézte egy darabig Ofélia kezében a villogó kötőtűket, aztán odafordult hozzá:

– Akarod, Ofélia, hogy felvidítsalak?

Ofélia felnézett, s Valentin látta, hogy könnyes a szeme. Cocó odarohant Oféliához, átölelte a nyakát, megcsókolta.

– Nincs semmi baj – mondta Ofélia és sóhajtott. – Cocó, kisfiam, engedd el a nyakamat! Harisnyás tudja, mitől lettem hirtelen olyan szomorú, de meghallgathatjátok ti is, nem titok.

Johanna kidugta a fejét a másik szoba ajtaján, úgy figyelt. Johanna is kíváncsi, mint Ginevra – gondolta Valentin.

– Arról beszéltetek, hogy holnap estére itt lesznek a lovak. Én meg arra gondoltam, hogy szegény Attilát senki sem mentette meg.

Nagy csend lett.

– A vőlegényem volt – mondta Ofélia, és kifújta az orrát. Sokáig fújta, mert nagyon nagy orra volt. – Éppen az esküvőnk előtti napon fogták el a vadászok. Nekem sikerült elmenekülnöm, neki nem. Egy portyázó Fülöp meglátott, és felvett a hátá477ra, de ő, szegény, megsebesült mindkét hátsó lábán, nem tudott követni. Ugyan hová került? Négy éve lesz karácsonykor. Sose fogom elfelejteni.

Ofélia elsírta magát. Cocó is sírt.

– Négy éve nézetem a Tükörben, keresem, az eseményrögzítővel – nincs nyoma. Mindenki megmenekül, csak szegény Attila nem. Pedig nekem nem kell senki más. Sose leszek a más felesége.

Harisnyás elővette az írást, amelyet az ismét Elek kézbesített.

– Holnapután, ha minden jól megy, itthon lesz! – mondta csendesen.

Valentin úgy érezte, hogy míg él, nem felejti ezt a délutánt. Ofélia elájult, Johanna oroszlán-kölnivízzel és ecettel mosta a homlokát, míg magához tért. Cocó bömbölt részvétében és örömében, Kandúrka idegességében lehámozta körmével a szék huzatát, s még János, az egyébként olyan megfontolt János is kétszer a levegőbe dobta sörtés tiroli kalapját és éljenzett.

Mikor aztán Ofélia magához tért, minden kiderült. Hogy a Külügyminisztérium mindeddig hasztalan kereste, de tegnap végre megtalálta Attilát: egy Zombbi nevű igazgató cirkuszával járja a világot, s minden este fellép. A cirkusz tegnap este a Harmincharmadik körzetbe érkezett, a Valentinék városába, s a Tükör úgy lett figyelmes Attilára, hogy Zombbi kétszer fejbe vágta egy vasrúddal, mert nem akarta megköszönni a közönség tapsát. Ofélia újra elájult, de most hamarabb magához tért, s Harisnyás azzal indította útnak a társaságot, hogy megígérte Oféliának: a lovak kiszabadítása után, holnapután, Attilára kerül a sor, János, Kandúrka, Valentin és ő maga kezeskednek róla, hogy három nap múlva akár meg is tarthatják az esküvőt. Ofélia a kapuból integetett utánuk, hol a szeméhez emelte, hol meg lengette a zsebkendőjét.

78

Kandúrka siettette Valentint, aggódva nézett az órájára. Öt óra volt, nyolckor jön Ginevra Valentint költeni, s addig még aludni is kellene valamit. Harisnyás átadta a követségi leadót Kandúrkának, s azzal köszönt el tőlük, hogy holnap várja a lovakat, holnapután este pedig személyesen megy oda Jánossal, hogy megkeressék és a Szigetre vigyék Attilát. János lelkére kötötte Fülöpnek, hogy siessen. Pontosan negyed hat volt, amikor emelkedni kezdtek, János integetett a kalapjával, Harisnyás pedig a sapkájához emelte a kezét.

79

Fülöp kitett magáért, még nem volt hat, mikor megérkeztek. A tűzliliom köszönt Valentinnak, azt mondta, rendesen átaludta az éjszakát, egy kicsit merevek ugyan az ízületei, de jól érzi magát. A leszállás némi nehézségekbe ütközött, mert ragyogó hajnal volt, az utakon, utcákon futottak a járművek, sőt a szomszéd házban már kinn guggolt Kopaszbácsi, és a káposztáját vizsgálgatta.

Valentin el se tudta képzelni, hogy jutnak be észrevétlenül a házba, de Fülöp hátraszólt az ablakon, hogy húzza meg az esőzsinórját, amely benn lóg a konnektor mellett, s ekkor a Fülöp hasából olyan iszonyú zápor zúdult a Valentin utcájára, hogy Kopaszbácsi hanyatt-homlok berohant, az utca és a kert egészen sötét lett egy pillanatra, s Valentin és Kandúrka úgy zuppant alá, hogy egy lélek se volt körülöttük semerre. Persze megáztak ők is, ezen, sajnos, ezúttal nem lehetett segíteni, bent gyorsan ledobálták az átázott ruhát, és ledörzsölték egymást vastag törölközővel. Valentin éppen a hálóingébe bújt, mikor elkezdett csengeni a telefon.

– Ilyen hajnalban! – mondta Kandúrka, és kifordította és rázogatta a fülét, mert telement vízzel. Valentin várta, hogy valaki csak felkel, és felveszi a kagylót, de nem moccant senki. A telefon sikongott, szó se lehetett alvásról. Hát süket itt mindenki? Kandúrka fel volt háborodva: a telefon a kisirodában volt, a Lavinia néni közvetlen szomszédságában, Lavinia néni át tudta volna kapcsolni magának az éjjeliszekrényén álló készülékre, mint Mami szok80ta, s lám, ennyit se tett meg. De hogy bírja hallgatni? Ez a csengés egyre erősebb! Ginevráék ablaka is nyitva, érthetetlen, hogy Ginevra nem jön fel, ha már a néni nem mozdul. Lehetetlen, hogy ne hallaná.

Vártak egy percig, a telefon csak csengett, és nem történt semmi. Valentin megadóan belépett a papucsba. Úgyse lehet aludni ebben az égzengésben, hát majd felveszi ő. Kandúrka ugyan már megágyazott magának a széken, nem feküdt le nélküle, elkísérte az irodába. Az utolsó lépéseket már rohanva tették meg, mert a csengő élessége szinte elviselhetetlen volt. A Mami szobája felől semmi nesz. Lehet, hogy Lavinia néni altatót vett be a sok izgalom után.

– Halló! – mondta Valentin mérgesen – Ki beszél?

– Karola, a Városi Tejgazdaságból – mondta egy hang. – Hallottuk, hogy nincsen tejetek, Evelin elindult három literrel, menjetek ki a kapuba átvenni.

– Igen – mondta Valentin. Egy szót sem értett az egészből.

– A néni nem kaphat belőle! – mondta az ismeretlen Karola. – Ehhez ragaszkodunk mindnyájan, főleg Laura, elvégre az ő teje. Csak te, Kandúrka, Ginevra, Gabriel meg Szakácsnéni ihatjátok. Megértetted?

– Nem nagyon értem – mondta Valentin. – Zavaros az egész.

81

– Nem tudom megmagyarázni. Túl sokan járnak erre. Ha meglátnának, amint itt állok a telefonnál… Na. A fülke borzasztóan kicsi nekem, a tantuszt is kétszer elejtettem, alig bírtam felvenni. Evelin azóta már megérkezhetett. Figyeljetek a kapura. Szervusz!

Letették a kagylót. Valentin szeméből kiszállt az álom. Csak vonogatta vállát, míg visszament a szobájába. Kandúrka sem értette a dolgot, de nagyon vidám lett, lévén tejről szó. Valentin éppen visszabújt az ágyba, mikor megszólalt a csengő. Kandúrka kidugta a fejét az ablakon aztán minden további magyarázat nélkül kiugrott a kertbe. Valentin alig győzte felhúzni a nadrágját a hálóingére. Ő se került az ajtóra, hanem lecsúszott a csatornán, ahogy szokta. Ó! Egy tehén állt az ajtóban, és Kandúrkával beszélgetett.

Valentint csak az izgatta, nem ébred-e fel valaki a csengetésre. Bár ha az előbb nem hallották a telefont sem… Jó is lenne, ha Gabriel kinézne! Vagy Szakácsnéni. Nem volt idő hosszas tárgyalásra, Evelin beadott egy sajtárt a kerítésen, jó étvágyat kívánt, és már szaladt is vissza az úton. Hála Fülöpnek, még mindig nem látszott ember semerre. Még állt a víz az iménti zápor után.

A sajtárt letették a konyhaajtó küszöbére, s visszamentek a szobába. Most már világos volt minden. Valentinnak eszébe jutott, hogy látta ő már a Városi Tejgazdaságot, ott van az valahol a telep közelében. A többit nem volt nehéz megfejteni. Még azt sem, miért nem hallotta senki a telefon csöngését az imént. Bizonyára csak az hallhatja, akinek megvan a képessége.

Hát a tej-kérdés mindenesetre megoldódott. Persze azt nem lehet csak úgy egyszerűen kijelenteni, hogy Lavinia néni nem ihatik belőle, mert akkor meg kellene azt is mondani, ki hozta és miféle kikötéssel. Szerencsére nem is fontos, Lavinia néni nem szereti, csak a teát. Főleg pedig még mindig van idő aludni egy cseppet. Kandúrka elégedetten aludt el, Evelin azt is mondta, 82míg ezek az átmeneti nehézségek megoldódnak, egy nap se hagyják tej nélkül őket.

Ginevra a szokottnál későbben költötte őket, már kilenc felé járt. Igen vidámnak látszott, s míg a Valentin haját mosta, sok mindent mesélt. Lavinia néni reggeli nélkül ment el, mert valami idézést kapott. Egy lovat keresnek rajta, egy eltűnt lovat. Tudja Valentin, melyikről van szó, amelyik a minap beleesett a gödörbe. Összevissza törte magát, még sincs ott. Tíz méter mélységből egy egészséges tigris se tud visszaugrani, nemhogy egy ilyen nyomorult lovacska. Mire az Állatvédő kiszállt, üres volt a gödör. Most azzal vádolják Lavinia nénit, hogy összejátszott a kocsisokkal, kihúzatta, és titokban eltemettette a lovat.

Iszonyúan mulatságos volt! Cocót Lavinia nénin keresik! Cocót, akinek szobája és telefonja van, és aki iskolába jár Oféliánál! Valentin most azt se bánta, hogy Ginevra siettében megint beletörölte a szappant a szemébe. Mint kiderült, Telepfelügyelőbácsival is baj van, az Állatvédő felhívására az ő szakszervezete is rendelkezett: elsejétől ott kell hagynia a nénit. Valentinnak tetszett is a dolog meg nem is, aztán megbékélt, hiszen addigra Mami meggyógyul, s minden marad a régiben. Csak az a jó, mondta Ginevra, hogy a tejes – úgy látszik – mégis megemberelte magát, csak azt nem érti az ember, minek küldte vissza akkor a pénzt. És minek hozza a tejet sajtárban? Palackokban szokta.

Micsoda reggeli volt! Kandúrkának kis hordónyira nőtt a hasa, és Valentin is két csészével ivott egy helyett a kakaóból, olyan finom volt a tej, amit Evelin hozott. Szakácsnéni azt állította, ilyen sűrű, édes tej még életében nem került a konyhájára. A délelőtt elég nyugodalmasnak ígérkezett, Valentin tárgyalni akart Kandúrkával a ribizlibokrok mögött, hogy kisüssék, mi módon beszélhetnének minél hamarabb Kesely apóval, de aztán minden másképp alakult. Mert egyszer csak ismét megszólalt a telefon, 83Felügyelőbácsi kereste a nénit, s hogy nem tudott vele beszélni, mert még mindig nem jött vissza a reggeli tárgyalásról, azt kérte, Gabriel menjen ki hozzá a telepre, mégpedig azonnal. Ginevra, aki az üzenetet közvetítette, azt állította, hogy Felügyelőbácsi összevissza beszélt, és időnként elnevette magát idegességében.

Soha nagyszerűbb alkalmat, hogy kijuthassanak a telepre, és megbeszéljék a szökést! Ginevrának az volt a véleménye, hogy helytelen dolog, ha egy kisfiú egész nap csak otthon ül, és útban van a takarításnál; nem is Valentin, ő maga kérte Gabrielt, vigye magával a gyereket, legalább eltölti valamiképpen a délelőttöt. A néni úgy sincs itthon, Valentin csak unatkozik idehaza.

Most már csak azt kellett megoldani, hogy Kandúrkát is elvihesse valahogy. Valentin eleinte egy kézitáskában akarta magával vinni, de Kandúrka félt, hogy feltűnést keltenek, s ebben volt is valami. Így hát Valentin beosont a garázsba, míg Gabriel megtízóraizott a konyhán, s beültette Kandúrkát a poggyásztartóba. Kandúrka könyvet vitt magával, hogy ne unatkozzék. Valentin egy pokrócot is összehajtogatott alá, azon kényelmesebb lesz az utazás. Gabriel egyáltalán nem örült annak, hogy mennie kell, mást tervezett délelőttre, de azért szó nélkül nekiindult.

Valentin útközben elszomorodott. Hogy is felejthettek el ilyen fontos dolgot? Hiszen a lovak kinn lesznek munkán, nem tud ő most beszélni egyikükkel sem. Hacsak Gabriel meg nem teszi, hogy hazafelé jövet elviszi a bányáig. Tett is erre valami megjegyzést, Gabriel csak dünnyögött, ahogy szokott, de biztató volt a dünnyögése.

84

Amikor kiértek, Valentin csak elképedt. A lovak mind benn álltak a színben, az alkalmazottak fel s alá futkostak az udvaron, Felügyelőbácsi a középen állt, időnként megtörölte a homlokát, cigarettára gyújtott, eldobta, nevetett, megint rágyújtott, a vállát vonogatta, szóval mindenképpen nagyon sajátságosan viselkedett. Valentin is kiszállt Gabriellel, s míg az előresietett az iroda felé, kinyitotta a poggyásztartót. Kandúrka kisurrant, nem vette észre senki. Valentin is csak sejtette, merre ment: a szín felé látta eltűnni csíkos bundáját.

Hubert odacammogott hozzá, s rázta-rázogatta ősz fejét.

– Nem hinné az ember! – mondta, egészen odahajolva a füléhez. Valentin a Gabriel arcát figyelte, amely valósággal megnyúlt a csodálkozástól. Csak a beszélgetés végére ért oda hozzájuk, de így is eleget hallott.

– …maga mégis műszaki ember – mondta Felügyelőbácsi –, adhatna valami tanácsot. Nem elég, hogy a lovak nem tudnak dolgozni, egyelőre még azt se tudom, hogy lesz aztán tovább. Az emberek annyira megzavarodtak, hogy mind el akar menni. De hát nem is volt ilyen soha, őket is meg lehet érteni. Huszonkilenc taliga szerteszét esik egy éjjel, anélkül hogy valaki járt volna közöttük, a harmincadikat pedig nem lehet kimoccantam a helyéről… Én igazán nem vagyok babonás, de…

– Rakják őket össze! – mondta Gabriel. Nem szerette az egész ügyet.

– Rakják össze! – Felügyelőbácsi összecsapta a kezét. – De hiszen mást se csinálunk reggel óta! Azért telefonáltam már magának! A városba nem merek beküldeni, úgyis feketelistán vagyunk. Még igazán csak az hiányzik, hogy ki is nevessenek. Ilyen nem volt, amióta a világ fennáll.

A garázs, amelyben a taligák álltak, üres volt. A kocsisok, rakodómunkások és szerelők közül egynek sem akaródzott bemen85ni, s mikor látták a feléjük futó kisfiút, nem álltak az útjába. Valentin berohant a homályos helyiségbe, s csak földbe gyökeredzett a lába a küszöbön. Mi volt ott! Roncs meg roncs. Kerék kerékre bukva, rudak összevissza, lehasadt oldalfalak, minden egyes szeg külön a földön. Csak egy taliga állt épségben a garázs legtávolabbi zugában, Valentin tisztán hallotta, hogy a torkát köszörüli és nevet. Szálkás hangjáról azonnal felismerte: a Cocó taligája volt.

– Ó! – mondta Valentin, és beljebb lépett, óvatosan kerülgetve a roncsokat. – Szervusz taliga!

A taliga odanézett, ágaskodni kezdett, hogy jobban lássa, ki szólt neki, megismerte Valentint, elmosolyodott. Válaszolni nem volt ideje, mert Felügyelőbácsi és Gabriel is az ajtóhoz érkeztek. Gabriel fújt egyet, amikor körülnézett. Leguggolt, tüzetesen megvizsgált egy darab lécet, aztán kalapácsot kért, összeszedett egypár szeget. A két kocsis is besompolygott, becsmérlő megjegyzéseket tettek Gabrielre, de az süketnek tettette magát. Beverte a tengelyt a kerekek közé, összeszögezte a léceket, helyére rögzítette a két oldalrudat. Nem volt nagy mesterség összeállítani egy taligát, Gabriel különben is nagyon gyors és ügyes volt. A kocsisok vigyorogtak.

Amikor elkészült, s ott állt előttük az ismét ép taliga, Gabriel műértően szemlélgette a munkáját, ám az nem állt egy egész percig. Egyszerre megmozdult, mintha valaki meglökte volna, a szögek egymás után kipotyogtak belőle, elgördült előbb a jobb, aztán a bal kereke, végül csöndesen és szelíden leomlott a földre, és szétestek a lécei. Gabrielnek kiverte a homlokát a veríték.

– Na! – mondta Felügyelőbácsi, és kifújta az orrát. – Ez így megy reggel óta. Most már látja maga is.

Valentinra nem figyelt senki. Látták, hogy felmászott az egyetlen ép taligára, de nem szóltak neki, fontosabb dolgokról 86esett most szó. Nekik viszont volt idejük megbeszélni mindent. Valentin homloka csupa piros folt volt az izgalomtól, mikor végre visszament a többiekhez.

Ha Kandúrkának sikerült beszélnie Kesely apóval, akkor már csak őt kell visszacsempészni a csomagtartóba, aztán mehetnek haza. Gabriel, szokása ellenére, két összefüggő mondatot mondott egymás után, az egyik az volt, hogy ő nem boszorkánymester, a másik meg, hogy ha látják, hogy valamivel annyi baj van, minek nem hagyják abba az egészet. Felügyelőbácsi, Hubert, a kocsisok, mindenki egyszerre beszélt, hogy már most mit csináljanak, tetejében egyszer csak megjelent az a fiatal újságíró, aki már tegnapelőtt is a házuk előtt ólálkodott, s akit a legrosszabb percben hozott a telepre a véletlen.

Valentin kifutott a színbe, sorban megölelte a lovak nyakát. Kesely apót azonnal megismerte a lábáról, Kandúrka ott ült előtte a porban, és beszélgettek. Volt nagy nyihogás, vihogás, lánccsörgés, mindenki roppant örült a Cocó menekülésének, és szinte el se tudta képzelni, hogy a mai nappal az ő szenvedésüknek is vége szakad. Kesely apó megértette, mit kell tennie, s egy pillanatig sem kételkedett a sikerben.

Egyetlen bökkenő volt: sem az apó, sem a taliga nem tudtak eligazodni az órán, s ez nehézzé tette az időpont rögzítését. Szerencsére Valentinnak a zsebében volt egy megkezdett tubus piros festék, azt odaadta Kandúrkának. Nem figyelt rájuk senki. Kandúrka szájába vette a tubust, felvetette magát a szín tetejére, onnan átugrott a magas téglakerítésre, végigszaladt rajta, s egy nagy lendülettel már fenn is volt a kapu tetejébe illesztett, hatalmas órán. A két hátsó és a bal mellső lábával megrögzítette magát az óra egyik oldalán, a jobbjával pedig megnyomta a tubust, és nagy, látható, piros pontot nyomott a hetesre meg a tizenkettesre. Kesely apó sűrűn bólongatott, hogy érti, hogyne értené. Ha 87a nagyobbik zabszál a felső pettyen lesz, a kisebbik zabszál meg az oldalsón, akkor… Érti, nagyon köszöni.

Kandúrka leugrott, Valentin visszacsukta a csomagtartóba. Még egyszer be kellett mennie a garázsba, odasúgnia a taligának, hogy az ajtón át figyelje az órát, ezzel aztán el is végezte a munkája első felét. Gabriel és Felügyelőbácsi közben semmivel se jutottak tovább, csak az újságíróval vívódtak, aki semmit sem értett az egészből, de mindenképpen le akarta fényképezni a lovakat és a taligák roncsait. Felügyelőbácsi összetett kézzel könyörgött neki, hagyja őket békén, kérjen a nénitől engedélyt a teleplátogatásra. Gabriellel egyébként annyiban maradtak, hogy Gabriel mondja meg otthon, mi történt, s a néni intézkedjék végre, lehetőleg úgy, hogy a lovakat küldjék vissza a birtokára.

Gabriel hazafelé nagyon vidám volt, még fütyült is. Valentin tudta, minek örül, ő maga is jókedvű volt, ha a Lavinia néni arcára gondolt. A néni, amint Ginevrától megtudta, tegnap este úgy határozott, hogy nem hagyja abba a bányafolyosók feltöltését, és semmi módon nem hajlandó elköltözni a Valentinék házából valami ostoba fecsegés miatt. Hogy Ginevráék jelenleg, a Szakszervezet döntése értelmében, felmondásban vannak, ezt Valentin valahogy egy percig se vette komolyan. Mami, ő meg Ginevráék összetartoznak, Lavinia néninek kell elmennie innen. A Ginevráék felmondása is elsejére szól, mint a Felügyelőbácsié. Persze, nem is kell rágondolni, akkorára Mami már régen itthon lesz.

Sajnos, mikor hazaértek, Gabriel megelőzte őt. Ahogy beértek a garázsba, Gabriel valami reszelőt keresett, sehol sem találta, s bepillantott a csomagtartóba is. Ijedt kis arc nézett vissza rá, aztán Kandúrka hanyatt-homlok futott kifelé a kertbe. Még szerencse, hogy nem olvasott, igazán csak az kellett volna még. Gabriel nem haragudott, csak elképedt. Gyanakodva nézett Valentinra, s hogy Valentin lesütötte a szemét („Nem szabad hazudni, érted? – 88mondta Mami valami iszonyatos messzeségből. – Aki hazudik, az gyáva!”), csak megrázta a fejét, s azt motyogta, minek az állatot kínozni, elég baj az annak, hogy nincs emberi esze meg emberi nyelve. Azzal kirántotta a reszelőt – valóban ott volt a pokróc alatt –, Valentinnak a markába nyomta a Kandúrka kis könyvét, s azzal küldte ki, hogy a garázs nem babaszoba. Valentin csak most ért rá megnézni, mit olvas Kandúrka, dalgyűjtemény volt, kotta, a Szigeti Zeneműkiadó kiadása.

A délután gondok között telt el. Hét után valamivel a kiserdőben kell lenniök, pontosabban a kiserdő és a bánya közötti útnak azon a részén, ahol az erdőszél első fái állanak. Az út Valentinnak gyalogosan van vagy három óra, de ő mehet autóbuszon is a telepig. Kandúrkát esetleg elviheti a hátizsákban. Autóbuszra viszont csakis úgy szállhat, ha engedélyt kapott az elmenetelre, ez pedig teljesen ki van zárva. Megszökjék megint? Meg kell szöknie – döntötte el Valentin –, a lovak nem menekülhetnek meg másképp. Hazudni, hogy idemegy meg odamegy, lehetne persze, csakhogy ő nem hazudik soha, ebben réges-régen megegyeztek Mamival. Különben is mit tudna kitalálni, hová megy ilyen késő délután? Hát akkor szöknek.

A néni öt óra után jött meg, veszedelmes hangulatban. Úgy látszik, ahhoz is ideges volt, hogy egyedül legyen, kikiabált Valentinért, soká, összefüggéstelenül magyarázott neki valamit az emberek butaságáról és gonoszságáról. Nem lehetett pontosan kivenni a szavából, mi történt délelőtt, de Valentin érezte, hogy nagy baj lehet. Lavinia néni behozatta a Valentin kakaóját, sőt ő maga is kért egy kávét. Igen, kávét, kivételesen ő maga se tudja, miért, ma kávéra vágyik.

Valentinnak a nyelvén volt, hogy szóljon Ginevrának, ne töltsön a néninek a tejből, mert Evelin így hagyta meg, de végül mégse mert szólni. Lesütötte a szemét, úgy kortyolta a kakaót. 89Aztán egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a néni a tejest és a teheneket átkozza a romlott, rossz minőségű tej miatt: szép, aranycirmos csészéjében bűzös, nyálkás pép gőzölgött, a tej összement, ahogy Ginevra beöntötte. Ginevra fel volt háborodva és nem értette. Elkapta a Valentin pöttyös csuprát, belenézett a tejeskannába: csak úgy szállt az édes tej illata. S a néni csészéjében… érthetetlen! Kicserélte a csészét, újra töltött.

Ezúttal semmi különös nem történt, a néni beöntötte a feketekávét, cukrot tett bele, megkavarta. Ám ahogy föléje hajolt, a kávé kiszökött a csészéből, mint valami kis tüzes szökőkút, Lavinia néni szeme, szája, ruhája meg az abrosz is körötte kávétengerré változott, s a csésze üresen állt előttük, nem volt benne egyetlenegy csepp sem.

Ezzel vége is lett az uzsonnának, Ginevra villámgyorsan leszedte az asztalt, a néni kirohant mosakodni, a fürdőszobából még sokáig hallatszott a kiabálása. Ginevra felcammogott a kisirodába, átadta a Felügyelőbácsi üzenetét, ettől aztán a néni olyan ideges és goromba lett, hogy Kandúrka elbújt a vizeshordó mögött a kertben, s bár egyengette a szőrét, egészen felduzzadt a farka. Senkinek sem volt irgalom, Gabrieltől kezdve Hubertig, Felügyelőbácsin folytatva a kocsisokig.

Háromnegyed hat volt, Valentin a hátizsákját csomagolta, azt nézegette, merre másszék át a kerítésen, a kapun nem mehet ki, odalátnak az ablakból. Ekkor a néni egy rettenetes vijjogással kiadta minden erejét, s váratlanul elcsendesedve, nagyon udvariasan arra kérte Gabrielt, hozza ki a kocsit, mert azonnal ki kell mennie a telepre, hogy a saját szemével lássa azt a tébolydát, és azt az alattomos csalót. (Ez Telepfelügyelő bácsi volt!) Alig gurult ki az autó, Valentin, hátizsákja a hátán, már rohant is ki az utcára, az autóbusz-megálló felé. Egy darabig elkísérte az elmaradhatatlan habverő-zaj a konyhából és a Ginevra éneke. Ginevra a mosógépet töltötte meg éppen, s egy lányról dalolgatott, akinek a szíve fáj.

90

A 10-es autóbusz rendes körülmények között kényelmes járat volt, Valentin még sose látta ennyire zsúfoltnak, mint ma délután. Egyet, akárhogy sürgette is az idő, el kellett engednie, csak a másodikra fért fel, s azon is csak üggyel-bajjal tudta megvetni a lábát a hátsó peronon. Éppen vége volt a munkaidőnek, a hazaigyekvő utasok megtöltötték a kocsit. Ő még csak elálldogált volna közöttük, de Kandúrka ott volt a hátizsákjában, s mikor az utóbusz zökkent egyet, vagy egy kanyarodónál az emberek egymáshoz ütődtek, Kandúrka kénytelen volt megkapaszkodni a hátában, s akármilyen gyöngéden tette is, nem volt kellemes. Egy bácsi különben is gyanakodva figyelte őket, nem tett megjegyzést, de a világért le nem vette volna a szemét a zsákról, amely olykor meg-megmozdult a Valentin hátán. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor végre leszállhattak a kiserdőnél. Megvárta, míg az autóbusz eltűnik, aztán kiengedte Kandúrkát. Kandúrka sokáig egyengette magát a földön, meg is fésülködött egy tócsa tükre előtt.

Úgy egyeztek meg, hogy Kandúrka átmegy a telepre, hogy a helyszínen tudjon intézkedni, ha valami balul ütne ki. A néni érkezésére senki se számított, jobb, ha valaki ott van, mert hátha a taliga nem találja fel magát, vagy Lavinia néni erőszakoskodik. Valentin nem mutatkozhatik, még csak az kellene. Ő menjen csak a Követségre, keresse meg Ürge Kálmánt, csatlakozzék a szigeti segédcsapathoz, és várja meg őket Fülöpnél.

Egyedül indult el hát az erdei úton, mint azon az esős éjszakán, mikor először találkozott Jánossal. Csakhogy azért most 91minden egészen másképp volt. A fák mögött ott tüzelt az alkonyodó nap, az erdő oly barátságosan suttogott felette, hogy még elképzelni is nehéz volt azt a szorongó érzést, amely a minap elfogta ugyanezen az úton. Elhaladt a Tölgy Tamás háza előtt, szeretett volna beköszönni, de sürgette az idő. A tenyérnyi térkép, amelyet Kandúrkától kapott, azt mutatta, hogy már közel a tisztás, ahol a Követség van. Jobbra fordult egy keskeny ösvényen, s csakhamar meg is állt: magas fűvel benőtt ellipszis volt előtte, amelyet olyan sűrűn vettek körül a fák, mintha kerítésnek szánta volna őket valami kertész.

Valentin megszámolta a fákat: harmincan voltak, mind egyforma magas, egyforma terebélyes, csak egy, a tizenötödik volt tömzsibb és alacsonyabb a többinél. Az ellipszis északi csücskében állt, éppen szemben Valentinnal. Elindult felé, s ahogy közeledett, a fa redőnye éppúgy felgördült, mint Tölgy Tamás lakásának bejárata, s a küszöbön megjelent Harisnyás ügyvivője, Ürge Kálmán. Kálmán, mint mondta, külön futárral kapott értesítést a Szigetről, hogy Valentint hat óra tájt várhatja, s éppen most hozta rendbe a szigeti műszerész a követség technikai berendezését. Simon, a szitakötő, a szárnyát olajozta, indulóban volt visszafelé.

Valentin belépett a követségre, Kálmán lehúzta a redőnyt mögöttük. Persze, ez nem a Tölgy Tamás háza volt, hanem előkelő hivatal. A fatörzs belseje csak lépcsőház volt, nem pedig lakószoba, mint Tölgy Tamásnál, a lakóhelyiségek a föld alatt kezdődtek. A hall után az ügyvivői szoba következett, a Kálmán munkahelye, sok térképpel és telefonnal, akár a külügyi Emma irodájában. A következő helyiség a Kandúrka szobája volt, Valentin csak elhűlt a berendezés pazarságán. A követség legutolsó helyisége volt a Harisnyás birodalma, kettős, párnázott ajtajú bejárattal, itt folytak a legtitkosabb tárgyalá92sok. Kálmán a mellékhelyiségeket is megmutatta és a két vendégszobát. Személyzetük nem volt, a kamrapolcok tele konzervvel, ki-ki kiszolgálta magát, s ha esetleg hivatalos vacsorára került a sor, a Külügy mindig küldött kisegítő felszolgálót a Szigetről.

Kálmán roppant kövér volt és vidám. Időnként bekapott egy-egy gabonaszemet egy zsebbeli édességtartóból, s a szobájában, ahol végül is leültek, ott állt a három kislánya arcképe az íróasztalon. Szép kövér, matrózruhás lányok voltak, a Szigeten laktak, intézetben. Ugyanolyan gömbölyű fejük volt, mint Kálmánnak, a legszélső, akinek masni volt a hajában, különösen hasonlított az apjához. Kálmán azt mondta, szépen zongorázik, kitűnő a hallása. Valentin meglepődött, mert se Kálmánnak, sem a kislányoknak nemigen volt fülük, de természetesen nem tett semmi megjegyzést.

Az idő különben aggasztóan múlt, a Kálmán órája már fél hetet mutatott, és sem Fülöpnek, sem az utasításban említett segédcsapatnak nem volt még nyoma. Kálmán odaültette Valentint a periszkóphoz, amellyel belátta a tisztást, az eget és az országutat, ő meg a hivatalos írások közt lapozgatott, kereste, milyen szigeti polgárok az ügyeletesek mára. Az a szokás, hogy minden nagykorú szigeti polgár be van osztva bizonyos napra. Ha valami külső munkára van szükség, az ügyeleteseket indítják útnak. Itt is van, megtalálta, Kelemen, Gergely és Aranka a soros. Csak Gergelyt ismeri közülök, Gergely anakondakígyó, nagyon kitűnő orgonista és zeneszerző. Viola, a középső lánya, rajong érte.

Valentin megkérdezte, tudja-e Kálmán, minek kell hét órakor történnie. Hogyne tudná. Felmutatta ugyanannak a rendeletnek a másolatát, amelyet Valentin Harisnyástól kapott. Hét órakor, a lovak utolsó fordulóján, Kesely apó nem a bánya felé vezeti a ta93ligákat, hanem a három bükkfánál beszalad az erdőbe. A szigeti küldöttek lefogják a két kocsist, a teherszállító Fülöp pedig azonnal elindul a lovakkal a Szigetre. Ha valami előre nem látott esemény megzavarná a tervet, Kandúrka segítségért jön, vagy még a telepen kitalál valamit.

A Mentési Osztály rendeletében valóban ez állt, ezt kellett délelőtt Kesely apóval megbeszélnie. Kálmán csak arról nem értesült még, hogy az utasítástól függetlenül, még a Kesely apóval való beszélgetés előtt történt valami változás a telepen, a Cocó taligája ugyanis, akiről kiderült, hogy Józsefnek hívják és özvegyember, rábeszélte a taligákat, hogy omoljanak szét, és ne hagyják magukat összerakatni addig, míg a lovak ilyen méltatlan sorban sínylődnek. Így a lovak egész nap nem dolgoztak semmit. Felügyelőbácsi csak a haját tépi kínjában, s a kocsisok azt hiszik, varázslat történt. Valentin viszont megbeszélte Józseffel, hogy hétkor talpra állítja a társait, ez feltétlen szükséges, enélkül nincs menekülés. Nem kétséges, hogy az elvesztegetett nap után kiküldik őket, még egy fordulóra, annál bizonyosabban, mert hiszen a taligák szétomlásának hírére Lavinia néni is kiment.

Elharapta a szót, mert a periszkóp lapocskáján felhőt pillantott meg, amely a tisztás felé ereszkedett. Futottak fel a kapuba, persze, Kálmán gyorsabban felért. Mire Valentin is fellihegett, a vendégek már be is léptek. A sárgásvörös pikkelycsuklyás, fekete-barna foltos kígyóról már tudta, hogy az Gergely, az anakonda, tehát a szürke medve, akinek a fejebúbján rendkívül fiatalos, fátylas kalap ült, csak Aranka lehet, s ezek szerint az utolsónak belépő hiúz lesz Kelemen.

– Gyorsan, csak gyorsan! – sürgette Kálmán, s pici karmával a térképet bökdöste. – Le a ruhát, s előre a három bükkfához! A három vendég hangosan nevetett, míg kihámozódott a ruháiból. Négykézláb kell majd menniök, sőt Gergelynek hason 94csúszva, mint az igazi vadaknak – milyen szokatlan és mulatságos! Aranka, aki színésznő volt, a Szigeti Színház anyaszínésznője, nagyon kérte Kálmánt, hogy valami kalaptartó állványra tehesse a kalapját, mert vadonatúj. Miután három férfi dolgozott a Követségen, effajta dolgokkal nem szolgálhattak, de a földgömb is megtette. Igazán szép látvány volt Aranka piros kalapjának kacér fátyola, amint belelógott az Atlanti-óceánba. Kálmán becsukta az ajtót, s nekiindultak mind az öten az erdőnek.

Valentin ment legelöl, Kálmán leghátul. Gergely oldalt zörgött, a bokrok közt, fatörzsnyi dereka csak úgy görbítgette a gyűrűit. Valentin rá-ránézett, s azt mondta, még sose látott ekkora kígyót. Gergely szerénykedett, hogy ő csak öt méter és kilenc centi, alapjában elég kis termetű, de a nagyapja több volt kilenc mé95ternél, úgyhogy ő szinte nem is számít a családban. Aranka igyekezett csendesen járni, ami nem volt nagyon egyszerű, mert hatalmas talpai alatt csak úgy reccsent a gally. Kelemen bezzeg olyan halkan futott négy puha papucsán, mint a lehelet. Finom és halk volt a modora is, hasonlított egy kicsit Kandúrkához. Kelemen női fodrász volt, jól ismerte Oféliát, ő szokta ondolálni.

A három bükkfa közvetlenül az országút mentén állott. Tulajdonképpen nem is három, hanem egyetlen bükkfa volt, csak a sudara ágazott el háromfelé. Valentint, Kálmánt és Kelement teljesen eltakarták a törzsek, Gergelynek és Arankának már nehezebb volt rejtőzködniük, hátrább kellett húzódniok. Valentin se nagyon akarta nyújtogatni a nyakát, félt, hogy valamelyik kocsis ráismer, így Kelemen felmászott a bükkfa tetejére, ahonnan be lehetett látni az utat, s időről időre lekiáltotta, mit lát. Sajnos, egyelőre nem történt semmi. Egy-két autó futott át mellettük, egy eltévedt csirke pityegett, kislányok jöttek, kis turistazászlóval, és énekeltek. A Kálmán óráján fél nyolc volt! Valentin már nyugtalankodni kezdett.

– Macska az országúton! – jelentette ekkor Kelemen. – Szürke sávos. Rohan.

„Jön Kandúrka!”– dobbant meg Valentin szíve. Kilépett az útra, s elkapta a száguldó Kandúrkát. Sajnos, mint kiderült, nem volt idő magyarázkodni. Kelemen még azt kiáltotta: „Lovak!”, de ekkor minden olyan gyorsan történt, hogy csak jóval később, a Követségen tudták megbeszélni a részleteket, amikor Kelemen, Aranka és Gergely már ismét felvették a ruhájukat, és egy csésze tea mellett beszélgettek a történtekről.

Kálmán és Kandúrka kitűnő házigazda volt. Valentin egyszerre három szigeti tortakonzerv-szeletet tett a tányérjára, de aztán észbekapott, és mikor nem nézett oda senki, óvatosan visszatett kettőt.

96

– A hölgyről szó se volt! – mondta Kelemen, és villogtatta gyönyörű sárga szemét. – A hölgyről nekünk senki se tett említést. Csak kocsisokról hallottunk. És egyáltalán, micsoda hölgy az olyan, aki alkonyatkor kocsistaligán utazik?

– Az úgy volt – mondta Kandúrka, és köhögött, mert a nevetéstől torkára szaladt egy darab húspástétom –, hogy a néniről mi se tudtunk semmit. Mire én kiértem, már a fejetetején volt a telep, mindenki ordítozott, és a gépírónő az irodában összecsomagolt, hogy nem marad egy percig sem, mert itt mindenféle csoda történik. József elnézte az órát, már hatkor lábra állította a taligákat, és minden tisztviselő ott nyüzsgött még munkaidő után is, kiabáltak, senki sem akart hazamenni. Akkor a néni azt mondta, hogy valamit még meg lehetne menteni a napból, fogják be a lovakat, de Hubert tiltakozott, és a két kocsis is nagyon gondolkozott, és fel akart mondani. Mindenki összevissza szaladgált, a néni pedig hol itt harsogott, hol ott, kiszaladt a garázsba, visszament az irodába, lefutott a lovak közé, Sárika, a fehér ló meg is akarta harapni, de csak a ruháját szakította el. Végre a két kocsis befogott; csak kérdezgették egymástól, miért megy ma ilyen könnyen, mikor máskor mindig makrancoskodnak a lovak. Most szinte maguk kínálkoznak a hámba, a vén Kesely meg csak nyerít, és hányja a fejét. Képzelhetitek, mit éreztem, mikor megláttam, hogy a néni felpattan a vezértaligára, és ráhúz Kesely apóra. Azt kiabálta, hogy majd a telepnek is megmutatja ő, és elintézi azt a babonás fejüket egyszer s mindenkorra. Különben is mindenki részeg, tolvaj, hazug és munkakerülő. Na persze, mert mire ő kiért, már minden taliga a helyén állt a legteljesebb épségben.

Gergely, aki tejszínnel itta a teát, felpillantott és elmosolyodott.

97

– A hölgy engem is meglepett – vette át a szót Kandúrkától –, főleg azzal a móddal, ahogy megérkezett. Kesely apó és József láthatólag örömét lelte benne, hogy megrázza, azért ügettek vele olyan szélsebesen. Szerintem hálás lehet nekem, hogy elkaptam a derekát. Ha tovább is ilyen iszonyú gyorsan viszi a taliga, előbb-utóbb leesik és kitöri a nyakát.

– Hát a háláról lehetne beszélni – mondta Aranka, és összenézett Kelemennel, aki kurrogott egy elégedettet. – Lehet, hogy annak a jele volt, hogy úgy sikoltozott, mint akit ölnek. Azt is kiáltotta, hogy kígyó.

– Na, nemcsak ezt – mondta sértődötten Gergely. – Azt is mondta, hogy medve. Ki tehet róla, hogy nincs képessége? A lehető legudvariasabban szóltam hozzá, mikor az apó megállt a taligával, még a kalapomat is le akartam venni, de itthagytam a követségen. Így hát csak meghajoltam, és azt mondtam neki: „Szíveskedjék leszállni!”Nem értette a szavamat, meg aztán nagy volt a csattogás is, mert ugyanakkor éppen a taligák fogták ki magukat, a lovak meg mind berohantak az erdőbe, Kálmán után.

– Hogyhogy nem értette? – kérdezte Aranka. – Nagyon is értette. Nem akart leszállni. Jól láttam, mit csinált. Fejbe vágott téged az esernyővel, megint azt kiáltotta, hogy „Kígyó!”, aztán a kocsisok után sikoltozott, akik visszafelé rohantak az úton.

– Nem kell az ügyeket kiélezni – mondta Kelemen, és újra töltött a tyúkleves-teából. – Főleg akkor nem, mikor se neked, Aranka, se nekem nem jutott teendő, mert a két kocsisnak eszeágában sem volt ellenállni, az egyik jobbra futott, a másik balra. Gergelyen fordult meg minden.

Gergely kihúzta magát.

– Nem értem – mondta még mindig egy kicsit sértődötten –, valóban fejbe vágott az esernyőjével, s attól tartok csúf szavakkal illetett. Amellett úgy sikoltozott, hogy még egyszer megha98joltam, de kénytelen voltam gyöngéden megszorítani a torkát. Erre elájult. A lehető legudvariasabban lefektettem az országúton, de félek, hogy így is kemény lesz a derekának.

– Fő, hogy a lovak biztonságban vannak! – mondta Kandúrka. – Sose fogom elfelejteni azt az örömet, ahogy keresztülfutottak a fák között, és elértek a tisztásra. Fülöp sírva fakadt meghatottságában, mikor útra kelt velük. Annak is nagyon örülök, hogy elvitték magukkal Józsefet is. Ilyen derék, leleményes ember! Még sokra viszi.

Elnevette magát. Azon mulatott, mit szól majd Felügyelőbácsi, mikor meglátja a taligákat ló nélkül begördülni az ajtón. Valentin nem nevetett vele. Azt mondta, a kocsisok még a taligák előtt beértek a telepre, s azóta bizonyára már felriasztották a környéket. Ők egyelőre biztonságban vannak a Követségen, de hogy mennek haza?

Hát persze. Hiszen Valentinnak meg Kandúrkának haza kell jutnia még Lavinia néni előtt. Gergely, Aranka, Kelemen töltheti az éjszakát a Követségen, megvárhatja a holnap érkező Harisnyást, de mi lesz Valentinékkal? Kandúrka már szedelőzködött, hogy kinézzen az országútra. Azt remélte, hogy ha azonnal indulnak, az erdei úton még visszamehetnek az autóbusz-megállóig, valószínűtlen, hogy ha a nénit megtalálják, még a sötét erdőben keresgéljenek, különben is, amit a kocsisok mondanak vagy akár a néni, olyan hihetetlen lesz, hogy talán nem is veszik komolyan.

Valentin csendesen kortyolgatta a tejét, szeretett volna már otthon lenni. Kelemen azt mondta, ő gyorsabban jár, és valamivel jobban lát és hall a Kandúrkánál, hát inkább ő néz el a telep felé. Aránylag sokáig maradt oda, de mikor visszatért, meglepő hírt hozott: a néni változatlanul ájultan fekszik a bokrok között, az országúton bonyolódik a szokásos forgalom, a telep felől min99den csendes, a kocsisok nincsenek sehol, világosak az irodaablakok. A taligák a fák közé húzódtak, és kártyáznak unalmukban, azt üzenik, egy kocsist se láttak visszamenni a telepre, s ők nem mennek haza addig, míg Valentin biztonságban autóbuszra nem szállt. Ezek szerint senki se tud semmit, és szabad volt az út az erdőn keresztül.

Most már igazán csak egyetlen probléma maradt: hazamenni, de gyorsan, s túlesni azon, ami Ginevrától és Szakácsnénitől a két csavargóra vár. Aranka felállt, azt mondta, elkíséri Valentinékat az erdő szegélyéig. Mint kiderült, Gergely és Kelemen is erre határozta magát, Kálmán csak azért nem tarthatott velük, mert nem hagyhatta őrizet nélkül a leadót. A másnapi viszontlátásig búcsúztak: ugyanitt, ugyanekkor, amikor Harisnyás érkezik.

Aranka rábeszélte Valentint, hogy üljön a hátára, gyorsabban és biztonságosabban halad, mintha a maga lábán botorkál. Lámpa van ugyan a Kandúrka meg a Kelemen szemében, de most nem biztonságos kigyújtani. Jó puha, szürke bundája volt Arankának, csak ne lett volna olyan csontos a gerince, de persze Valentin meg se szisszent, sőt udvarias szavakat mondott Arankának. Kandúrka a Valentin ölébe ült, így mentek a jószagú, lassan 100sötétre váló estében, Aranka gyorsan, egyenletesen szedte nagy talpait. Kelemen zümmögni kezdett egy dalt a holdas estéről, Gergely vele dúdolt, végül Kandúrka és Aranka is belekapcsolódott. Valami szigeti dal volt, amelyet valamennyien ismertek. Valentin mosoly nélkül hallgatta a kvartettet. Kandúrka egyszer csak elhallgatott, és felnézett a Valentin felhős arcába. Közel emelte a száját Valentin füléhez.

– Nem lesz semmi baj – suttogta Kandúrka. – Mihelyt hazamegyünk, hírt adunk valamiképpen a telepre, hogy menjenek érte. Nem üti el semmi, oldalt fekszik a bokrok mögött. Meg se fázik, meleg az este. Mi mást tehettünk volna?

– Ki gondolta, hogy ő is kijön a taligákkal? – suttogta Valentin. – Az iszonyú jó, hogy a lovak megmenekültek. Én nem szeretem Lavinia nénit, nem is tudom, miért olyan rossz az a gondolat, hogy ott fekszik ájultan és egyedül.

Kelemen éppen mellettük futott. Valentin elpirult. Olyan illetlenség társaságban sugdolózni. De beszélhet erről hangosan?

– Bocsánat – mondta Kelemen. – Sajnos, nagyon jó a fülem. Ha nem tömöm be előre vattával, egy kilométer körzetben mindent meghallok. Rémes. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy ha annyira bánt, én majd visszamegyek az öreg hölgyhöz, és magához térítem. Ha akarod, el is kísérem egy darabon.

Aranka azt mondta, Kelemen világéletében finom ember volt. Valentin habozva nézett a hiúzra, de Kelemen annyi jóindulattal és szelídséggel nézett vissza rá, hogy eltűnt a szívéből a bizalmatlanság, sőt rögtön meg is szégyellte magát a gondolata miatt. Kelemen úgy tervezte, hogy lemossa a Lavinia néni arcát kölnivízzel – mindig van nála! –, egy kicsit legyezgeti, megmasszírozza a tarkóját, és eltámogatja az országút egy forgalmasabb szakaszáig – persze ha hajlandó vele menni. Ha úgy látszik, hogy fél, vagy nem lehet vele okosan beszélni, akkor csak magához téríti és ott101hagyja. Gergely esküvel bizonygatta, hogy csak egész gyöngéden szorongatta meg, tehát rövidesen magához kell térnie.

Valentin és Kandúrka azon a véleményen voltak, hogy a néninek nincs meg a képessége, így semmiképpen se mutatkozzék előtte, ha már magához tért. Kelemen tehát elköszönt. Gergely búcsúzóul még egy rádióműsort kért Valentintól, mert nagyon érdekelték a külföldi koncertek, aztán már ott is voltak az erdő pereménél. Látszott az út, alig kétszáz lépésnyire az autóbusz-megállótól.

Most bezzeg nem várakozott senki. Kandúrka visszakerült a hátizsákba, a szigetiek eltűntek az ösvényen, Valentin meg csakhamar meglátta az autóbusz közeledő, nagy, fehér szemét. Alig volt utas. Most volt helyük leülni, a hátizsákot se kellett a vállán hagynia, odafoghatta az ölébe. A telep előtt mentek el: az iroda világos volt, az udvaron senki. A lovak azóta már… Azért erre nagyon jó volt gondolni.

Amikor kiszálltak, kieresztette Kandúrkát, aki előrefutott a Kopaszbácsi kertjén át. Az utcai óra fél kilencet mutatott. Jaj, Istenem, máskor ilyenkor már megfürdött, megvacsorázott, ágyban van! Olyan kicsire gömbölyítette össze a hátizsákját, amilyenre csak tudta, aztán nagy sóhajtással lenyomta a kilincset. A kapu be volt zárva.

Kandúrka megjelent a rács mögött, s aggodalmas szemmel nézett rá. Valentin bedobta a hátizsákot a kertbe és körülnézett. Az utca tele volt járókelővel. A Kopaszbácsi felesége kinn cigarettázott a kertjében, és átkiáltott hozzá, hogy hogy van Mami. Nem lehet bemászni, képtelenség.

– Gabriel még kinn van a kocsival a telepen – suttogta Kandúrka –, Szakácsnéni meg szabadnapos. Csak Ginevra van itthon, a szobádban ül és iszonyúan haragszik.

Ha Mami itthon lenne, most el lehetne mondani mindent. Mami megértené. Ginevrának viszont semmit se lehet elmondani, és 102ez nagyon rossz érzés. Pedig hazudni se lehet, mindent inkább, csak hazudni nem.

Álldogált a kapuban, nem mert becsöngetni. Most az egyszer Kandúrka se tudott kitalálni semmit. Bent megszólalt a telefon, jól kihallatszott a nyitott ablakon át. Ginevra apró sikolyai is kihallatszottak, aztán a néni, azaz a Mami szobájában felgyúlt a villany, s Valentin a Ginevra mozdulataiból látta, hogy ágyazni kezd. Nem volt mit tenni. Becsengetett.

Ginevra kinézett az ablakon, aztán leszaladt a kapuhoz és beengedte. Valentin egyenesen a szemébe nézett. Ginevrát főleg az hozta ki a sodrából hogy még rá mer nézni. Elcsavarog, késő este jön haza, azt se mondja, pittypalatty, csak eltűnik, az ember kikiabálja a tüdejét, bejárja a szomszédokat, telefonál mindenhova, mint a bolond, ő meg nincs sehol. Az az édes jó anyukája élethalál között van – erre Valentin mégiscsak lesütötte a szemét –, belőle meg haramia lesz, világcsavargó. Hol volt?

Besodorta Valentint a fürdőszobába, egyenesen a kádba, és úgy dörzsölte a karját és a nyakát, hogy Valentin majdnem felkiáltott, de aztán nem érezte férfiasnak. Csattogott az evőeszköz, a vacsoratányér, Ginevra csak annyit tudott meg, hogy Valentinnak fontos hivatalos dolga volt, ami sajnos, titok, nem közölhető, de nyugodjék meg, Mami, ha tudná, helyeselné.

Ginevra ekkor elsírta magát az idegességtől, mert jaj, micsoda nap ez, ő csontig vágta a kezét a nagy késsel, Valentin elcsavarog, Gabriel részeg – csak egy részeg telefonálhat olyan zagyvaságokat Lavinia néniről! –, nem is ér ez az élet semmit. Aztán viharosan megcsókolta Valentint, s azt mondta, hogy jó-jó, úgyis tudja ő, amit tud, szegény kis ártatlan, tudja ő jól, hogy a kórházba sétált el, hogy legalább kívülről lássa azt a helyet, ahol a mamája fekszik, csak máskor szóljon neki először, ne szomorítsa az aggodalommal. Már rohant is a kapuhoz megint, megismerte a Gabriel tülkölését.

103

Valentin az ablakhoz futott, a néni ott ült Gabriel mögött, most szállt ki a kocsiból. Jött, egyenes derékkal, változatlan arccal, mintha mi sem történt volna. Ginevrától kért egy teát, egyebet semmit, Valentint meg se látta. Valentin úgy aludt el, hogy álmában is nevetésre húzódott a szája. Kandúrka ott állt közvetlenül Lavinia néni mellett, amikor megérkezett és bizonygatta, hogy a néni kölnivízszagot árasztott. Ó, ha meghallhatná, mit csinált vele Kelemen?

104

A nap azzal kezdődött, hogy a néni nem jött le a reggelihez, hanem elhívatta Doktornénit. Kandúrka, aki a Doktornéni távozásakor a kertben feküdt, a virágágy szélén, hallotta, hogy a néninek semmi meghatározható baja nincs, csak az idegei állhattak ki valami szokatlan megrendülést, de hát egy-két nap fekvés, pihenés, magány majd rendbehozza. Doktornéni a fejét csóválta, mosolygott, Ginevra arcán látni lehetett, hogy nem tudja, min mulat. Kandúrka meg Valentin persze annál jobban tudta, Doktornéni csakugyan nagyot nézhetett, amikor azt hallotta, van-e valami orvosi magyarázata annak, ha valaki anakondakígyót, medvét meg hiúzt lát az országúton.

Ginevra azt az utasítást kapta a nénitől, hogy ne engedjen be senkit se hozzá, még a postást, az újságokat se szabad bevinnie, de Felügyelőbácsit meg a két kocsist azonnal hívják ki. Mikor megjöttek, a néni felöltözött, és az irodában fogadta őket, Valentin nagy örömére, mert az irodaablakot nyitva hagyták, s ő a medence szélén ülve végighallgathatta az egész beszélgetést.

Kiderült, hogy a taligák még mindig az erdőben vannak, nem volt, aki s amivel visszavigye őket a telepre. Ami a múlt este eseményeit illeti, az volt a mulatságos, hogy senki se beszélt a lényegről. A néni annyit kérdezett, miért hagyták őt egyedül az erdő közepén, erre az egyik kocsis azt mondta, hogy a néni annyira előreszaladt az öreg Kesellyel, hogy nem is lehetett volna utolérni, a másik meg azt, hogy alóluk egyszer csak kifutott a taliga, minden ló kibontakozott a hámjából és elrohant, s mikor ők utá105nuk akartak menni, kilenc szakállas férfi támadta meg őket, az egyiken álarc is volt. Ilyen túlerővel nem tudtak megbirkózni, inkább elfutottak. A nénit is meg akarták menteni, de őt akkor már egy magas, kövér rabló cipelte magával, és fegyvertelenül úgyse tudták volna megszabadítani.

Az volt a legborzasztóbb, hogy a néni rájuk hagyta. Motyogott valamit arról, milyen gyávák, jellemtelenek, hogy mit várjon az ember idegenektől, ha a saját régi alkalmazottai se kockáztatnak semmit a védelmében, de a kocsisok meséjét nem kifogásolta. Valentin nagy megdöbbenésére azzal végződött a tárgyalás, hogy a néni feljelentést tesz ismeretlen tettesek ellen, akik huszonkilenc lovat elkötöttek. A rablók, a kocsisok szerint, kilencen voltak, a néni csak háromra emlékezett, a hajszín és a szakáll is nagy vitára adott alkalmat, de Felügyelőbácsi azt mondta, hogy így szokott ez lenni, az ember ijedtében nem bírja megfigyelni a részleteket. A taligákról úgy intézkedtek, hogy teherautókat kell értük küldeni, s ha másképpen nem megy, hát valóban vezényeljenek át két darut a partmenti építkezésektől. Ami az eltűnt harmincadik lovat illeti, a néni sajnálja, nem tehet róla, ő a lovat nem látta, ki nem emelte, bizonyítsák rá, ha tudják.

Mikor a néni maga maradt, hozatott némi kétszersültet, az ágya mellé állítatta a teafőzőjét, és azt mondta, egész nap nem akar senkit se látni, semmi szín alatt meg ne merjék zavarni. Ginevra annál könnyebben megígérhette, mert aznap neki volt szabadnapja meg Gabrielnek, Szakácsnéni pedig le akart feküdni, amilyen hamar csak tud, mert az éjjel zsemlényire dagadt az arca egy rossz fogától, és borogatni szerette volna.

Délután, mikor Szakácsnéni előre megterített Valentinnak, és elmagyarázta, a jégszekrény melyik részében van a vacsorája, és lefeküdt, Ginevráék pedig bementek a kocsival a városba, Valentin megtárgyalta Kandúrkával az irodaablakon át végighallgatott 106beszélgetést. A néni is, a két kocsis is nagyon jól látta, mi történt, miért beszéltek most mégis másról mind a hárman? Kandúrkának az volt a véleménye, hogy alapjában mindenki szégyelli az igazat. A két kocsis még egymással se merte megbeszélni, mit látott, valamelyik kitalálta a mesét a rablókról, a másik meg tódította, s a néni örömmel elvállalta, csak ne kelljen valami hivatalos helyen beszámolnia a valóságról. Nyilvánvalóan maga sem akarja elhinni magának Gergelyt meg Arankáékat, azért hívta ki Doktornénit, mert ő is azt hiszi: a szeme káprázott. Estig nevetgéltek rajta, hogy megnyugtatták volna egymást hárman, a néni meg a két kocsis, ha mer mindenki őszintén beszélni, legfeljebb Felügyelőbácsi képedt volna el. Így is jó, persze, sőt így a legjobb. A nap egyébként zavartalan volt, soha ilyen könnyen, magyarázkodás és kockázat nélkül nem szabadultak hazulról.

Ezúttal kissé késtek, Harisnyásék már megérkeztek. János fogadta őket az előszobában. Valentin úgy érezte, hogy Harisnyás tartózkodóbban viselkedik, mint a minap. Alig-alig lehetett észrevenni, de Valentin azért érezte, s bár nem is próbált kérdezősködni, tudta az okát. Harisnyásnak, nyilván, nincs semmi örvendetes híre a számára: az Ubisok még nem készültek el a szerrel. Kandúrka arca is elborult egy pillanatra, ő is ugyanarra gondolhatott, amire ő. Gergely, Aranka és Kelemen a régi barátok örömével fogadták őket. Valentin végre megtudta a tegnap este történetét. Kelemen valóban magához térítette a nénit, illatszerrel dörzsölte a halántékát, de alighogy egyet moccant, visszament az erdőbe, és a néni maga tápászkodott fel és állított meg az országúton egy autót, amely elvitte a telepig.

Kálmán az iratokat iktatta, amelyeket Harisnyás aktatáskájában talált: a Külügy megküldte az utasítást a mai estére. Nagyon gondosan dolgozott óriási könyvei között, s közben folyton kuncogott, és a Harisnyás tekintetét kereste. Harisnyásnak ugyan 107elég későn kézbesítették az anyagot, szinte az elindulása percében hozta a futár a Megmentési X/1. Osztály utasításait, de a Fülöpön volt ideje áttanulmányozni. Most, hogy együtt voltak valamennyien, elérkezett az ideje, hogy ismertesse Attila kiszabadításának a tervét. Felolvasta a Külügy utasításait.

Hangját el-elnyomta a feltörő jókedv. Kandúrka zsebkendővel törölgette a szemét nevettében, Kelemen pedig előrántott egy tükröt, s kirakta a fodrász-szerszámait. Gergely a derekát méregette, nem lesz-e túlságosan vastag a kívánt szerepre, Aranka meg egy nagy kellékes ládát bontogatott, ruhák és parókák között turkált könyékig. Mindenki víg volt, elsősorban Valentin, csak János maradt komoly és elgondolkozó, s maga Harisnyás, aki felállt, s végignézett a nevetőkön. A munka nem maradt abba, de valamennyien elkomolyodtak.

Harisnyás Valentinnak beszélt.

– A Külügy utasítása csak számunkra parancs, számodra nem. A rád eső feladat nagyon veszélyes. Nem vagy köteles elvállalni. Ha balul üt ki, esetleg csak későn kapunk segítséget, legrosszabb esetben egyáltalán nem. Neked különben is minden nehezebb, hiszen ember vagy. Nem is ismered Attilát. Nem mondom, hogy könnyen, de nélküled is megoldjuk valahogy. Maradj itthon, téged nem kötnek a Sziget törvényei.

Őt nem kötik a Sziget törvényei!

Hát kell ahhoz törvény, hogy az ember azt tegye, ami jó? Ki tehet arról, hogy néha olyan furcsa dolgok a jók, a jó dolgok meg rosszak. Máskor az engedelmesség a jó, ágyba bújás fürdés után, a szófogadás, most meg a sötét, az éjszakai erdei út, az a nevetséges, fura valami, amit most tenni készül. Hát kell ahhoz törvény, hogy kiszabadítsák Attilát abból a méltatlan, keserves helyzetből, amiben él? Hogy visszaadják Oféliának a vőlegényét, annak az Oféliának, aki befogadta és gondozza, nevelteti az ő Cocóját?

108

Valentin csak állt, kimondhatatlan keserűséggel gyűrögette a nadrágját.

János nagyot nyelt, olyan nagyot, hogy hallatszott a csendes szobában. Különös pillanat volt, mintha megállt volna az idő. Harisnyás felállt az asztal mellől, s félrehárította Kálmán figyelő, gömbölyű fejét. Nagyon furcsa volt az egész. Harisnyás egy pillanatra a Valentin vállára ejtette a kezét, s szemébe nézett. Akkor egyszerre elmúlt minden szomorúság, Valentin eltelt valami édes vidámsággal, de olyan édes és csiklandozó derűvel, hogy legszívesebben kurjongott vagy bukfencezett volna.

– Hát akkor engedelmeskedj, szigeti polgár! – mondta Harisnyás, és akkor minden rend felbomlott, mindenki kiabált, Kálmán felborította a tintát, Gergely óvatosan a gyűrűjébe ültette Valentint, és felemelte a mennyezetig. Kandúrka a nyakába borult, megcsókolta, és mindenki gratulált, boldog volt és meg volt hatva.

János meggyújtotta a szigeti lámpát, azt a bizonyosat, amelyet Valentin már ismert, s amely sokkalta-sokkalta élesebben világított, mint a villanykörte a Követségen. Valentin levetette a ruháját, és engedte, hogy Aranka felöltöztesse. Nagyon nevetséges lehetett, de most nem nevetett senki, ez már komoly dolog volt: a parancs végrehajtása. A flitterderekú tüllszoknya szabadon hagyta a combját, a selyemcipő szűk volt egy kicsit, de nem volt idő törődni ilyen aprósággal, Kelemen csattogtatta az ollóit, fésülte a szőke kislány-parókát. Feltette Valentin kurta hajára, rá is enyvezte valami ragasztóval a homlokára, hogy le ne sodródjék útköz109ben. Valentin visszafordult a tükörtől, és Kandúrka felszisszent, mert akit látott, az már nem is Valentin volt, hanem egy cirkuszos kislány. Egy kicsit nagylábú, de szép kislány volt, és Kandúrka bajusza remegni kezdett, mert Valentin ebben a pillanatban jobban hasonlított Mamihoz, mint valaha. A többi már gyorsabban ment, mindenki öltözködött, csak Gergely és Aranka nem.

Harisnyás frakkban volt, cilinderben, kesztyűben. Kandúrka csíkos trikóban, kis piros sapkában, János hosszú talárt kapott és csúcsos süveget, amin rajta volt a nap meg a hold, Kelemen pedig zöld csipkeruhát és gitárt. Mikor Kálmán leeresztette mögöttük a Követség redőnyét, Valentin látta, hogy József is kinn áll a tisztáson, csakhogy egészen be van borítva valami csillogó ezüstpapírral, s az oldalán óriási betűkkel ez áll: ZOMBBI-CIRKUSZ. Arankát befogták elébe, Harisnyás felült a bakra, suhogtatta virágos ostorát, Kelemen melléült, játszani kezdett a gitáron, Gergely összetekerte a gyűrűit, a legfelső gyűrűjére, mint valami kerek, kemény, pikkelyes székre, ráültette Valentint.

110

Valentin nagyon különösen érezte magát, bár Gergely mozdulatlanul ült alatta; leginkább a selyemcipő izgatta meg a szoknya, azt egyre húzogatta, egyengette, nem szerette sehogy sem. János felugrott az Aranka hátára, belekapaszkodott a nyakába, Kandúrka meg összegömbölyödött a Valentin ölében, aztán már indultak is. Harisnyás még egyszer nagyon lassan és tagoltan elismételte az utasításokat, aztán hogy kitértek az országútra, elhallgatott. Csak Kelemen verte a gitárját és énekelt, de Valentin nem figyelt a dalra, hanem azt ismételgette magában, amit tennie kell.

– Balra! – mondta Arankának. – Jobbra! – szólt a következő saroknál.

Az utasítás úgy hangzott, hogy kerüljék a forgalmas utcákat. A Mutatványos térre kellett eljutniok, ahol a nagycirkusz állott, s bár kerülővel haladtak, éppen elég feltűnést keltettek. Valentin mosolygott és integetett, ahogy a Külügy utasítása szólt, kétszer fel is emelte a kezét, hogy csókot dobjon, de aztán mégse tette, szégyellte. Kandúrka később azt mondta, hogy egyáltalán nem mosolygott kedvesen, hanem nagyon barátságtalanul nézett, és a lábát se tette szépen egymásra, mint egy kislány, de azért így is jó volt.

Az emberek mind megálltak, és az autók lassítottak, mikor meglátták Arankát, a gyerekek, akik hazafelé tartottak a szüleikkel, kiabáltak és integettek, sőt valaki odaszaladt, és pénzt is adott Valentinnak, de csak dobta felé, mert félt Gergelytől, aki eltátotta a száját, pedig Gergely csak mosolygott, és éppen azt mondta, hogy köszöni szépen. A legizgalmasabb a Hal térnél volt, ahol rendőr állt meg lámpa, de a rendőr tisztelgett, sőt Kandúrka meglengette a sapkáját, Harisnyás meg a cilinderét, és ezen mindenki nagyon csodálkozott. A város egyébként tele volt plakáttal, a Zombbi-cirkusz plakátjával. József néha szuszogott és nyögött, és azt morogta, hogy Gergely iszonyatosan nehéz.

111

A nagycirkusz kettős körét reflektorok világították meg. Valentin mosolygott, integetett, és közben az utasítást ismételgette magában: a belső kör a porond és a páholyok, a külső az állatsereglet, a ketrecek. A hátsó, személyzeti bejárat jobbra a lovak rekeszénél. Az artisták lakásai a sárga autókon, amelyek a balszélen parkolnak.

Az előadás már folyt, de a Mutatványos tér tele volt járókelővel és kíváncsiakkal, akik azonnal körbefogták Józsefet, ahogy a Hal tér felől kifordult. Valentin leugrott a taligáról, és udvariasan utat kért. Amikor a tömeg nem engedett, Gergely kibontotta két gyűrűjét, és meglengette a nyakát. Mindjárt volt hely. Valentin topogott, mint egy katona, a selyemcipőkben, mosolygott és integetett, megmarkolta baljával az Aranka zabláját és lánccal elzárt hátsó bejárat felé vezette. Szénaszag dőlt feléjük, és a ragadozók csípős hússzaga. Egy istállószolga bóbiskolt a láncnál, felriadt, rábámult a József oldalán levő feliratra, és gépiesen utat engedett nekik. Visszabámult a nyári estébe. Cukrot rágott, álmos volt, unatkozott. Torkig volt már a cirkusszal. Csak még egyszer lehessen otthon a falujában!

Valentin körülnézett. Keskeny, fűrészporos bejáró vezetett a szemközti függönyig, amely a nézőtérre nyíló ajtót takarta, itt az ajtóban állottak az idomítók. Jobbról meg balról félkörben húzódott a cirkusz, s a Mutatványos tér túlsó felén teljes körré egyesült, így aztán olyan formája volt, mint a Saturnusnak; középen, bent, sátorlappal s helyenként megnyíló piros függönyökkel körülvéve volt a porond meg a nézőtér, s a belső sátorlapon innen, a bolygó gyűrűjeként futottak a ketrecek, az istállók, szerszámoskamrák s az oldalra fordított, sárga teherautókhoz hasonló artistalakások. Valentinék ott álltak annak a tizenkét pici folyosónak az egyikén, mely az egész nagy kört darabokra szelte, s a ketrecsort tizenkét helyen megszakítva, a cirkusz tizenkét belső 112bejáratához vitt. A főbejárat a Mutatványos tér túlsó felén, éppen velük szemben lehetett valahol. Akörül nem voltak már ketrecek, hanem a pénztárak, a büfék meg a dohányzók. Az idomítók nem néztek hátra, félrenyaklott fejjel bámultak a magasba. Valami lágy, félelmes nesz hallatszott, a trapéz szüntelen, fémes surrogása. Kandúrka meg-megbillentette a fülét. Valentin is nyugtalan volt. Nem látszott semmi a mutatványból, de a veszély még így, láthatatlanul is olyan érzékelhető volt, hogy mindannyian valami különös szorongást éreztek.

Aranka puhán emelte talpát a fűrészporban, József majd belekékült, hogy ne recsegjen a Gergely borzasztó súlya alatt. Jobbról-balról lovak között vezetett az út, a rácsfal két felén fehér és fekete lovak állottak. A fehéreken magas nyereg volt, a feketéken piros takaró. Mit is mutatott az a tervrajz? A lovak mellett Sebestyén, az elefánt, az idomított kutyák, Benjámin, a fóka, a félkör másik karéján pedig a kilenc tigris, A, B meg C, a három majom és Attila. Ha a trapézszám megy, akkor az ötödik számnál tartanak kezdet óta. Akkor a majmok már szerepeltek, a kutyák száma is lement. A trapéz után Enrico jön, a késdobáló, aztán valami lány, aki egy forgó dob tetején táncol, a nyolcadik szám a fóka; és a szünet után Attila. Nincs sok idő.

Az egyik idomító megfordult, egy pillanatig rábámult Valentinra, aztán elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá.

– Nini, Lauretta! Hát megjöttél? Te Lauretta vagy, ugye, a kígyószámmal? Én Róbert vagyok, a majmos. Két napja várunk benneteket. Mi a csoda történt, hogy csak most jöttök? Zombbi már őrjöngött, mikor ma reggelre sem érkeztetek meg. Hol van a papád? Persze, az irodában.

Valentin mosolygott és meghajolt. Derékból hajolt meg, mint a fiúk, aztán megijedt, és hátrarúgta a lábát, meghajtotta a térdét 113is. Jól belerúgott Józsefbe, aki nagyot mordult. A levegőben hallatszott a trapéz surrogása.

A másik idomító is hátranézett, odalépett a taliga mellé.

– Itt vannak Romeóék, a kígyószámmal – mutatott Valentinra Róbert. – Nézd, Pipó, ez a kislány dolgozik az állatokkal. Hinnéd?

Pipó Gergelyt méregette, Kelement, akinek szikrázott a szeme az idegességtől és vadul karmolászta a gitárját.

– Zombbi kinn van a porondon – mondta Valentinnak. – Szünetig nem tudsz vele beszélni. Az állatokat be kell zárni a ketrecbe. Micsoda gondolat, szabadon sétálni ezzel az anakondával?

– Hülye! – mondta Gergely, de csak annyi hallatszott, hogy sssszzz.

Pipó előrement a legtávolabbi ketrechez, kinyitotta a zárat a rácsfalon. Óriási ketrec volt, elefántnak is jó. Valentin odavezette az állatait, kifogta Arankát. Kandúrkát a karján tartotta, Harisnyás mellette lépegetett. Csak Valentin ment be a ketrecbe, Róbert meg Pipó kinn maradtak. Harisnyás leült a földre, a rács előtt.

– Hiúzról szó se volt – mondta Róbert. – Remek pofa azzal a gitárral. Ügyes ez a kislány!

– Romeó az apja? – kérdezte Pipó. – Dolgoztam vele ezelőtt tizenkét évvel Athénben, akkor azért bontották fel a szerződését, mert folyton ivott. Pedig micsoda idomító, majd nézd meg! Akkor még nem volt meg ez a kislány.

Szeretettel figyelte Valentint, aki a ketrec sarkába húzta Józsefet, és visszalépett melléjük.

– Elszerződött a mamád is? – kérdezte Róbert.

Az ő mamája! Szerencse, hogy mint valami kis piros labda, János vágódott közéjük. Harisnyás később elmondta: akkor először gondolt arra, hogy talán több sportolási lehetőséget kellene biztosítani Jánosnak, aki elnöki titkárként lassanként feszes, tartózkodó agglegény lesz, és elsüllyed a sok hivatali teendő között. 114János hetet bukfencezett a levegőben, elvesztette csúcsos kis kalapját, és sokkal fiatalabbnak látszott, mint bármikor. A Valentin vállára ugrott, megült rajta, mint egy galamb, és sugdosni kezdett a fülébe.

No, még csak ez hiányzott! Egy oroszlán, feltehetőleg Attila, bojtos házisapkában és piros hálóingben fekszik egy függönnyel eltakart ketrecben, és láthatólag a száma kezdetére vár. Hogy került Attila máris a porondra? A műsor második felében jött volna sorra.

– Csukd be a többi állatodat is abba a kis ketrecbe! – mondta Róbert. – A trapéznak mindjárt vége lesz, nézd meg Zombbinét az oroszlánjával. Nagyon ügyes szám.

– Kiművelődött az az oroszlán! – nevetett Pipó. – De vad volt, rossz rá visszagondolni. Zombbiék elnyűttek az orrán egypár acélkorbácsot.

115

Kelemennek erre a szóra, hogy acélkorbács, kigyúlt a szeme, mint a rádiólámpa.

– Nincs ma este valami műsorváltozás? – kérdezte Valentin. Száraz volt a torka.

– Dehogy nincs – mondta Pipó –, éppen az oroszlánnál. Az utolsó percben úgy döntött az igazgató, hogy az jöjjön a trapéz után. Rosszkedvű, szeszélyes dög az, jobb túlesni a számon. Ma annyira nyugtalan volt, hogy Zombbi nem mer vele várni szünet utánig. No, vége a trapéznak. Hallod, hogy tapsolnak?

Valentin kinézett a függönyön. Három fekete trikós alak hajlongott a porond közepén, fejük fölött akkor húzták vissza a tetőgerendára a trapézokat. A közönség tapsolt, egyesek felálltak és integettek. Szép szám lehetett. A porond szélén, ponyvával letakarva, valami óriási ketrec látszott, arról beszélhetett János, ott lehet Attila.

Az volt a legrosszabb, hogy nem lehetett utasítást kérnie. Harisnyás vagy Kandúrka még megszólalhatott, de Valentin nem, ő volt az egyetlen, akit az idomítók megértettek volna. Ránézett Harisnyásra. Az levette a cilinderét, megszaglászta, s míg Pipó és Róbert nevetve veregették meg galléros nyakát, ezt mondta csendesen.

– Menj, Kandúrka, szól Attilának, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Az eredeti utasítás, a műsor miatt, megvalósíthatatlan. Most kell kihoznunk, azonnal, nem várhatunk tovább. János, menj előre, mutasd neki az utat.

Kandúrka leszállt a Valentin karjából, s a függöny felé sompolygott.

Pipó és Róbert nevetve csóválta a fejét: milyen tagoltan, értelmesen vakkantgat a Lauretta kutyája. Valentin kandúrkát követte a tekintetével. Harisnyás gurigázott a cilinderével, fel-feldobta, aztán elkapta a szájával, s ez egyszerre volt nevetséges és 116iszonyú, tudva azt, hogy Harisnyás nagykövet, és otthon csak a filozófia és az államtörténet érdekli –, hiszen világos volt, hogy most, mint egy valóságos cirkuszi kutya, magára akarja vonni a figyelmet, hogy Kandúrka szabadon mozoghasson.

Kandúrka félt. Úgy félt, hogy gyűrűs farka alágörbült a hasának, bezzeg nem meredt most fel egyenesen, mint a gyertya. A járásában is volt valami természetellenes. Mi lesz, ha Attila félreérti? Ha nem tudnak beszélgetni? Ha bántja? Ha megöli? Attila évek óta emberek között él, acélkorbáccsal verték az orrát, és nem is hallott még a Szigetről.

Még zúgott a taps. Valentin csak bámult a porond felé. Négy bohóc szaladt át a fűrészporon a világoskék ponyvával letakart ketrec felé. Fenn, a gerendák tetején valami piros cikázott, János szökdellt előre, s kiáltotta le Kandúrkának az utasításokat: „Most előre!”„Most jobbra.”„Ott!”

Kandúrka kitért a porondra. A közönség azonnal észrevette kék-fehér csíkos trikóját, kis piros sapkáját. Nevettek rá, integettek felé. Kandúrka két lábra állt, két kis kezét bedugta a zsebébe, úgy lépegetett előre. A négy bohóc is meglátta már, kacagva mutogatták egymásnak, miközben odaértek a ponyvával letakart ketrechez, s befűzték a derekukat a négy karikába, amely kilógott a ponyva alól.

Attila mutatványos ketrece kereken járt, sőt bakja is volt, mint egy valóságos kocsinak. Most a lovak széles bejáróján egy nagyon szép, fekete nő szaladt ki, fehér bőrnadrágban volt, piros frakkban és cilinderben, felugrott a ketrec bakjára, és megsuhogtatta ostorát a négy bohóc felett. Azok elkezdtek előrefutni, és húzták maguk után a ketrecet, közben mindenki tapsolt, és a fekete nő tisztelgett az ostorával. A páholyok alatt egy férfi, aki ugyanolyan ruhába volt öltözve, mint a nő, feléje lengette a cilinderét.

117

– Zombbi úr – suttogta Róbert –, meg a felesége.

Valentin oda se hallgatott. Kandúrka most érte el a ketrecet, ott futottak mellette a bohócok. János a ketrec tetejére ugrott, éleset kiáltott. Kandúrka egyetlen kurta pillanatra visszafordította szürke kis fejét Valentinhoz, búcsúzóul, aztán felszökkent a levegőbe, elkapta a rács alját, és eltűnt a ponyva alatt, a lassan gördülő ketrecben.

Valentinnak megállt a szívverése. Pipó a fogát szívta mellette, s azt mondta, hét baj lesz, ha a cica megzavarja a számot, ő megmondta, hogy be kell csukni a kutyával meg a mókussal együtt, Zombbi nem ismer tréfát, Attila nagyon nyugtalan állat, nem lehet kiszámítani, mi ingerli fel. Zombbi látta, mi történt, a fekete nő, 118aki egyre a közönségre mosolygott, nem. Zombbi arca – nagy kerek arca volt, hajszálvékony kis bajusszal és kiülő fekete szemmel – nem mutatott semmit. A fogát villogtatta, odament a ketrechez, mely az első sorokig érve megállt, s lerántotta a kék ponyvát róla. A bohócok elfutottak, János elkapta az egyik, a tetőről lecsüngő kötelet, és átlendült a porond felett, Valentin felé.

– Nézz fel! – mondta Harisnyás csendesen és Valentin akkor döbbent rá, hogy félelmében lehunyta a szemét. A ketrec már szabadon állt, a ponyvával elszaladt egy bohóc, s a közönség tombolva tapsolt és nevetett, mert látszott, hogy a ketrec úgy van berendezve, mint egy hálószoba, közepén hatalmas ágy állott, s a csipkés párnák és rózsaszín paplan között lehunyt szemmel, bojtos házisapkában ott feküdt egy oroszlán. Zombbiné leugrott a bakról, meghajolt, kulcsával kinyitott egy keskeny ajtót a ketrecen, bement, s a rácsot mindjárt be is csukta maga után.

Hol vagy, Kandúrka? Hol vagy, Barátom? Valentin szinte nyöszörgött aggodalmában. Harisnyás homlokáról csorgott a verejték. János már itt volt, a farkával legyezte magát, kimelegedett az ugrálásban, de Kandúrka…

– Mi bajod van, te kislány? – kérdezte Róbert. – Hát ha erre se nevetsz, nem tudom, mi tetszik akkor. Most úgy lesz a szám, hogy a direktorné felkölti az oroszlánt, az először bebújik a paplan alá, aztán mégis felkel, leül a tükörhöz, leveszi a hálósipkáját, a direktorné beszappanozza, és úgy tesz, mintha megborotválná. Nem nagyszerű?

Mire gondol a katona a csatában? A csatára gondol, nem a bajtársát siratja. Attilát kell megmenteni, így szólt a parancs. Hogy is mondta az utasítás? Mielőtt az Attila száma megkezdődnék, el kell vonni az ápolók figyelmét, s ugyanazon a módon, ahogy bejöttek, Attilával együtt, ha másképp nem megy, ketrecestől, vele együtt vissza kell térni a követségi tisztásra. A szám végeztével 119már késő, mert a jelentés szerint Attila munka után annyira ideges, hogy nem lehet megkockáztatni vele se magyarázkodást, se menekülést.

Kandúrkám! Nem, nem gondol Kandúrkára. Zombbinét nézte, aki az ágy felé hajolt, és az Attila fülébe csöngetett egy kis kézicsöngettyűvel. Attila nem mozdult meg, erre Zombbiné újra a párna fölé hajolt, és rázta a csöngettyűt. Harisnyás hátraosont a ketrecek felé, és beszólt valamit a rácsokon át Arankának.

Ekkor Valentin nagyot kiáltott, akkorát, hogy Róbert és Pipó összerezzent, s még Zombbi is odapillantott a függönynyílás felé, de aztán mindjárt elkapta a szemét, olyan borzasztót látott. Mert egyszer csak megmoccant az Attila paplana, és Kandúrka kiugrott a takaró alól, kikapta a Zombbiné kezéből a csengőt, At120tila pedig hirtelen felült, kiugrott az ágyból, lekapta a hálósipkáját, és a direktorné fejébe húzta. Kandúrka az ágy támláján állt, és vadul rázta a csengettyűt. A direktorné sóbálvánnyá meredt, Attila meg jól megcsomózta az álla alatt a sapka zsinórját.

Zombbi ordítva odarohant a ketrechez, de mindenki azt hitte, hogy ez is beletartozik a számba, az emberek egymásnak estek a nevetéstől és éljeneztek. A bohócok egyáltalán nem értették a dolgot, és még Pipó is azt mondta, ez talán meglepetés, csak Róbert kiáltozta, hogy valami nagy baj van, és mikor visszafordult, borzasztót visított, keresztet vetett és kirohant, mert azt látta, hogy Harisnyás kulcsot vesz elő, kinyitja a ketrec ajtaját, a hiúz meg a medve kirohan, a taliga, a Lauretta taligája, anélkül, hogy valaki hozzányúlna, előregördül, a medve befogja magát, a kígyó magától felmászik rá a hiúzzal együtt, sőt a mókus is odaugrik, a cilinderes kutya ugatni kezd, erre Lauretta felugrik a taligába, a kutya mellé ül, a medve meg nekirohan a porond bejáratának.

Róbert hanyatt-homlok menekült ki a hátsó kapun, Pipót meg majdnem elsodorta József, ahogy berohant a porondra. A közönség magánkívül tombolt és tapsolt, éljenzett, mert Valentin felállt a taligában, és csókokat dobált. Zombbi az ostorát csattogtatta, úgy rohant feléjük, de Gergely rámosolygott, integetni kezdett neki, erre elsárgult és ekkor Kelemen leugrott mellé, mert félt, hogy össze talál esni, hát inkább karon fogta, és sétálgatott vele, odanyomta a gitárját is a Zombbi kezébe, aki engedelmesen tartotta reszkető kezében, a szeme egészen kidagadt, és a térde meg-megrogyott, míg Kelemen vezette. Ám Kelemen csak sétáltatta fel s alá, s közben jóságos hangon beszélt is hozzá, a közönség cukorral dobálta őket, és ordított örömében.

Közben József körbe-körbe rohangált a ketrec körül, és Valentin meglátta Gabrielt és Ginevrát – most látta először nevetni Gabrielt, amióta él. Ott ültek a második sorban, Gabriel az orrát 121fújta, és Ginevra köhögött, mert torkára ment a cukor. Ezalatt Zombbiné sikoltozott, a zenekarban dörgött a dob, és csattogott a cintányér, Attila leültette Zombbinét a székre, bekente az egész fejét habbal, és meg is borotválta, ugyanazzal a fakéssel, amellyel róla szokták lekapargatni a habot a szám folyamán, Kandúrka pedig változatlanul az ágy szélén állt, és rázta a csengőt.

Zombbiné egy idő múlva feltűnően csendes lett, szeme-szája tele volt már habbal, akkor József egészen közel ment a ketrechez, olyan közel, ahogy azokat a láncokat, amelyekkel a Kesely apó taligájához szokták erősíteni, János be tudta kapcsolni a karikába, ahová az imént a bohócok fogták be magukat, s akkor Valentin újra csókokat dobált, Kelemen elengedte Zombbit, felugrott a József hátára, Aranka nekilódult a főbejáratnak, amely a legszélesebb volt, s óriási dobpergés és cintányércsengés közben kirohant a ketreccel a Mutatványos térre. A taps úgy dörgött utánuk, mint az ágyú. Zombbit két bohóc kitámogatta egy mellékajtón, a közönség ennek is tapsolt, azt hitte, ez is beletartozik a mulatságba, aztán felállt, és ordítozott, hol azt, hogy „Oroszlán, oroszlán!”, hol azt, hogy „Kislány, kislány!”– de nem jött vissza senki.

Ugyan hogy jött volna? Zombbiné hajnalra került meg, a város végéről gyalogolt haza, a ketrecet, persze otthagyta. A haja olyan volt a beleragadt habtól, mintha megőszült volna, és magával hozta az Attila sapkáját és piros hálóingét.

122

Reggel Ginevra nagyot sikoltott, amikor felhúzta a függönyt, és gyengéden a hátára fordította Valentint, aki rendes szokása szerint a hasán aludt. Valentin iszonyú álmos volt, egy szót sem értett az egészből. Ginevra Doktornémnek akart telefonálni, kihúzta Valentint az ágyból, és aggodalmas arccal nyomogatta a homlokát. Persze a paróka! Kinek volt ideje tegnap éjjel abban a zűrzavarban még azt is megvizsgálni, valóban eltűnt-e egészen a ragasztó a homlokáról? Megtapogatta a bőrét: a mézgás valami, amellyel Kelemen a kislány-hajat a fejére erősítette, apró, kemény pöttyökben fénylett a homlokán meg a füle mögött. Megvallotta Ginevrának, hogy játékból bekenték valamivel – bekenték, mondta, nem hogy bekente magát, hazudni nem szabad! –, Ginevra összeszidta, nem is értette, elhinni sem akarta, hiszen mikor az este lefektette, fürdés után, nem látszott rajta semmi. Kefével és szappannal próbálta lesikálni róla, Valentin kiabált, méltatlankodott, csupa piros lett a bőre s a pettyeket végül mégiscsak a Mami körömlakk lemosójával kellett ledörzsölni, az oldotta a ragasztót is.

Ginevra közben megenyhült, és azt ígérte, csak legyen jó fiú, legközelebb elviszi magával a cirkuszba. Ő tegnap ott volt, s így nem mulatott még soha életében. Főleg egy szám volt felejthetetlen, abban egy kislány is szerepelt, de még egy macska is, aki csengőt rázott; akár hiszi, akár nem, szakasztott olyan szürke macska volt, mint az ő Kandúrkájuk. Sőt! Még a kislány is hasonlított egy cseppet Valentinhoz, persze csak a külsejében, mert 123az szelíd, kedves, vidám kislány volt, nem olyan mogorva, ügyetlen fiú, mint ő, az csókokat dobált, meg mosolygott mindig. Ő meg, Valentin, emlékezzék csak rá, esztendőkig nem akart köszönni senkinek, jó, ma már köszön, de egyáltalán nem kedvesen.

Azt kellett volna látnia Valentinnak, milyen mókásan kifutottak a ketreccel. Hogy is lehet így betanítani azokat az állatokat? Az az oroszlán úgy megborotválta a szép cirkuszos asszonyt, hogy öröm volt nézni. Csak legyen jó fiú, elmennek hamarosan.

Volt valami Ginevra engedékenységében, vidám mozdulataiban, ami egyáltalán nem tetszett Valentinnak. Ginevra, ha tehette, mindig zsörtölődött, Ginevrát mindenre kérni kellett, s egy ilyen cirkusz-dolognak régebben az lett volna a lefolyása, hogy Ginevra minden további ajánlat nélkül elmondja az esti élményeit, aztán sokáig kéreti magát, hogy Valentin is vele tarthasson a legközelebb. Ginevra mindig mindent megtett, mert alapjában roppant szeretett örömet szerezni, de felvillanyozta, ha kértek tőle valamit. Nehéz gyerekkora volt, rossz környezetben nőtt fel, durva emberek parancsolgattak neki reggeltől estig, felnőtt korában szerette újra meg újra átélni, hogy kérnek tőle, hogy az ő elhatározásán múlik valaminek a teljesülése. Miért ilyen kedves Ginevra?

Mit tud Ginevra, amit Valentin nem? Kandúrkát kereste a tekintetével, de Kandúrka nem látszott semerre, éjjel a lábához feküdt, amikor hazajöttek, de ébredéskor már nem találta. Aggodalma csak nőtt, amikor reggeli után észrevette, hogy Gabriel a medencét betonozza. Gabriel kérdés nélkül azt dünnyögte, nemsokára kihozhatja a flottáját, lehet tengeri csatát játszani. Szakácsnéni még mindig dagadt volt, de már nem annyira, s mikor Valentin a konyhában a tejfelesbögre körül sündörgött – a tejfel volt a kedvence –, nem kapta ki a kezéből, hanem maga szelt le neki 124mellé egy karéj kenyeret, soron kívül – erre még nem volt példa! – s hagyta, hogy elrontsa az étvágyát ebéd előtt.

Kandúrka nem volt sehol, Valentin pedig érezte, hogy valami baj van. Tapintható, szinte szagolható volt a baj a levegőben. A tűzliliom, aki időközben meggyógyult, azt mondta, ő nem hallott semmit, de Kandúrkát látta elmenni hajnal felé a városi úton. A néni változatlanul ágyban maradt, hoztak neki valami írást a Várostól, de nem sikerült megtudni, mi van benne. Egyéb nem is történt ebédig, ebéd után megjött Kandúrka, poros volt, rosszkedvű, fáradt, húzta a féllábát. Egyenesen a konyhába ment ebédelni, aztán sokáig, tűnődve mosakodott a kertben. Valentin szorongó szívvel figyelte az ablakból. Kandúrka láthatólag kitalált valamit végre, mert egyszer csak beugrott az irodaablakon. Valentin azonnal felállt, hogy utánamenjen, és beszéljen vele végre, már rátette a kezét a kilincsre, mikor meghallotta, hogy odabenn tárcsázik valaki. Megtorpant. A néni az ágyban, Ginevra tereget, Gabriel a garázsban, Szakácsnéni főz – Kandúrka telefonálhat.

Kétszer egymás után hallotta a tárcsázást, végre aztán jelentkezett a szám. A beszélgetés befejezése után Valentinnak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy eltitkolja Kandúrka előtt, hogy mindent hallott. Kandúrka a Követséggel beszélt, kérte Kálmánt, sürgesse meg az Ubisokat, mert Ginevra ma nagyon korán felhívta a kórházat, s az, ami a beszélgetésből kivehető volt, arra ösztönözte őt, hogy kigyalogoljon oda, és személyesen győződjék meg róla, hogy van Mami. A külső falon kellett felkapaszkodnia, így juthatott be a szobába, ez nem volt még baj, de mikor megtalálták, seprővel verték meg, a lábát is megsértették. Mami iszonyúan gyenge, alig tudja a kezét felemelni. Valaki üzenjen, vagy akár utazzék át a szigetre. Ha Valentin jól értette a beszélgetés végét, akkor este, ha a ház elcsendesedik, valamennyien a Szigetre mennek. Megnézik Cocót, meglátogatják Attilát, s közben az Ubisok talán már csináltak is valamit.

125

Míg Valentin kicsi volt, Ginevra hasztalan viaskodott vele, hogy lefektethesse délután. Valentin pici korában is nagyon hamar rájött, hogy kell lehúzni az ágy védőrácsát, s mindig kiszökött az ágyból, és pizsamában szaladgált fel s alá a lakásban. Mami, persze, csak nevetett ezen, de Ginevra sokat bosszankodott miatta, s mostanában nem győzött csodálkozni, hogy Valentin magától lefekszik ebéd után, és szinte vacsoráig alszik. Most is így volt, Valentin lefeküdt a kis díványra, Ginevra rádobta a nyuszis takaróját, s megjelent végre Kandúrka is, egy sántító, tisztára mosdott, de változatlanul rosszkedvű Kandúrka. Nem szólt semmit, Valentin meg nem kérdezte. Kandúrka se tud hazudni, az igazságot meg szeretetből hallgatja el. Odaölelte magához a nyuszis takaró alá, Kandúrka valahogy elegyengette a fájós lábát, és a vállához simult. Valentin hüppögött egy kicsit – nem sírt, csak hüppögött –, Kandúrka volt fáradtabb.

A néni a vacsoránál se jelentkezett, s Ginevra is szokatlanul korán ment lefeküdni. Gabriel sose szeretett sokáig fennmaradni. A sofőrlakásban hamar elaludt a villany, s mégis, ezen az estén majdnem meghiúsult a házból való kijutásuk. Szakácsnéni fogfájása ugyanis kiújult délutánra, semmi csillapító nem enyhítette, kínjában nem bírt megmaradni a szobájában, hanem fel s alá sétált a kertben. Még fél tízkor is csak sétált és nyögött, Kandúrka meg Valentin a függöny mögött izgult, mi lesz, ha Harisnyás nem találja őket tizenegy órakor a tisztáson, ahogy tegnap elváláskor megbeszélték.

Nem is találta: Szakácsnéni, szegény, bement ugyan a szobájába, de az ablakban könyökölt, és sóhajtozott még tizenegykor is. Kandúrka nem sejtette, hogy Valentin tudja, miért olyan ideges ő most arra a gondolatra, hogy ma éjjel nem jutnak el a Szigetre. Negyed tizenkettőkor aztán, amikor már minden reményük elszállt, megoldódott a probléma. Harisnyás nem győzte várni 126őket, ideges volt ő maga is, értük jött Fülöppel. Szakácsnéni még kínjában is érdeklődve figyelte, hogy ereszkedik a holdas, csillagos éjszakában egy felhő a kertjük felé, mikor Harisnyás meghúzta az esőzsinórt, és be kellett kapnia a fejét, és becsuknia az ablakot, mert valóságos vízözön zúdult a kertre. Ijedtében még a redőnyt is leeresztette, így nem látta, hogy az eső egy pillanat múlva már el is állt, s Valentin és Kandúrka hirtelen felszalad a létrán, amely a felhő hasából leereszkedett, s felhőstül, létrástól együtt eltűnik.

János és Gergelyék az elmúlt éjjel Attilával együtt visszamentek a Szigetre, így csak hárman voltak a Fülöp belsejében. Mindenről szó esett, csak Mamiról nem, Harisnyás aggodalmasan nézte a Kandúrka lábát, amelyre Valentin még vacsora után dunsztkötést tett, Kandúrka azt állította, hogy jobban van valamivel. A múlt estéről beszélgettek. Valentin még a kocsisok különös nyilatkozatát is említette. Nevettek is olykor, de azért nem volt igazi jókedve senkinek, ezúttal valahogy nem volt olyan jó és izgalmas a Szigetre menni.

127

A repülőtéren János várta őket, Harisnyásnak a lehető legsürgősebben a Külügybe kellett mennie. Sokáig suttogtak, Harisnyás arca, bizony elborult. Úgy döntöttek, hogy mindenki máshova megy, és Oféliánál találkoznak négykor. Kandúrka azt mondta, felmegy a kórházba, rendbehozatja a lábát – persze, az Ubisokhoz megy! – gondolta Valentin –, Harisnyás a Külügybe, Valentinnak, aki Cocót akarja viszontlátni, az iskolába kell mennie. Cocó minden másodnap délutános, ha sietnek, még elérheti csengetés előtt.

Elsőnek Kandúrka szállt ki a kórháznál, Harisnyás és János léptek ki másodiknak a Külügy előtt, az autó Valentint vitte legtovább, s mikor megállt vele a Cocó intézeténél, azt ígérte, hogy háromnegyed négykor érte jön.

Cocó szebb iskolába járt, mint Valentin. Sokkal nagyobb épület volt, homlokzatát az osztályfalak szabályos kockákra osztották fel, ablaka nem volt egy se, az egész homlokzat üvegből volt. Egy-egy helyiség előtt le lehetett ereszteni az üvegfalat, mint a Valentin osztálya ablakának a szellőztetőjét, s így a gyerekek mindig friss levegőn voltak, és a parkot és a sportpályát is láthatták.

A park, persze, nem volt egységes, mert sokféle igényt kellett kielégítenie, homokcsík, szavanna, vízmedence, bozót, lombos meg tűlevelű erdő, jégtáblás tavacska meg sziklás gerinc váltakozott benne. (Hogy csinálják ezek a műjeget – töprengett Valentin –, hogy a nyári napon nem olvad el?) A sportpályák is különbözőek voltak, a tenisz- és golfpálya mellett keményre döngölt föld, alagútfúró gyakorlatokra, lazább homok a futóknak, lián mászókötelek, különleges kis szakadékok az ugrás gyakorlására.

A parkban padok is állottak, s az egyik padon három tanár ült. Lehettek volna, persze, szülők is, mindenesetre felnőttek voltak, de Valentin tudta, hogy tanárok. Az ember rögtön megérzi az 128ilyesmit. Udvariasan köszönt nekik. A legidősebb, egy szemüveges teknős, megveregette az arcát, és megkérdezte, kit keres. Cocó nevére felpillantott a bárány is, aki egy osztálykönyvszerű, nagy könyvet tanulmányozott. Azt mondta, Cocó az ő osztályába jár, szorgalmas, jó fiú, most még fent van az osztályban. Valentin felpillantott az üveghomlokzatra, amely mögött nagyon jól látszottak a padban ülő, táblát törlő gyerekek.

Ne, Valentin, ne ott keresse, az ő osztálya az épület túlsó felére nyílik. (Milyen jó ötlet, ide napos se kell, minden lelátszik az ablakon át a kertre!) Csak üljön le melléjük, várja meg itt, azonnal csengetnek, s akkor megnézheti, milyen ügyes a barátja, mert tornaórával kezdődik a nap. Torna után elméleti tárgyak következnek, ha Valentint érdekli, beülhet az osztályba, összemérheti, mennyivel tud többet vagy kevesebbet a szigeti gyerekeknél. Náluk most szünet van? Nyári szünet? A Szigeten valamelyik iskolában mindig van tanítás, az itteni gyerekek korábban fejlődnek, mint Valentin, s a külföldről érkezett új polgárok miatt nem tarthatnak szünetet az oktatásban. Csak jöjjön vele Valentin az osztályba, hasonlítsa össze a magáéval, bizonyára érdekes tapasztalat lesz.

Hamarosan megszólalt a csengő, szavára Teknős tanár úr is felemelkedett, ugyanakkor a homlokzat vastag üvegkapuja mögött, szép rendben, párosával sorakozva, megjelent egy osztály. Cocó és egy békalány volt az első pár. Cocó nagyon kedves volt sárga tornanadrágjában. Már hibátlanul tudott járni, hátegyenesítő nélkül. Sokkal szebben vonulnak ki, mint mi – gondolta Valentin.

Cocóék megálltak a nagy tornatér közepén, a kis békalány kilépett, és bediktálta a hiányzókat, Cocó észrevette Valentint, összemosolygott vele, de nem mehetett oda hozzá, megkezdődött az óra.

129

Nagyon tanulságos óra volt. A tanulók, állatfajok szerint, külön-külön csoportokra bomlottak, s így csoportonként tanultak mindig újat és újat. Az volt az érdekes, hogy mindenki azt tanulta, amit nem tudott. Cocónak például a többi csikóval együtt a mászást kellett gyakorolnia, mert futni, ugrani tudott. A mókusok bementek az úszómedencébe, az úszómester kis mentőöveken tanította őket úszni, az őzek súlyt vetettek, a mackók meg alagutat vájtak. Egy sündisznó lihegve próbálkozott újra s újra a mászással, jaj de örült, mikor feljutott vagy egy fél méternyire, és Teknős tanár úr megdicsérte. Cocó szünetben azt mondta Valentinnak, hogy év végére mindenki mindent fog tudni, persze, ami megtanulható, repülni csak a madarak tudnak maguktól, mert ahhoz szárny kell, állítólag harmadéve volt egy olyan növendék itt, egy nagyon tehetséges vipera, aki korcsolyázni is megtanult, mire elvégezte az iskolát, pedig nem is volt lába. Minderre azért van szükség, hogy sose kerülhessenek kellemetlen helyzetbe. Különben roppant megörült Valentinnak, elújságolta, hogy Attila nagyon idegesen érkezett meg, Ofélia is kétszer elájult az izgalmaktól, s Attila most Jánosnál lakik, és holnap lesz az esküvő. Esküvő után Attila hozzájuk költözik, de ő is ott marad azért náluk, Ofélia elhatározta, hogy örökbe fogadja és az ő fiuk marad, amíg csak él.

Szólt a csengő megint, Cocó gyorsan lenyelte az zabpogácsáját, s fel130ment Valentinnal az osztályukba. Az I. osztály valóban a túlsó felén feküdt az épületnek, s nem a sportpályákra, hanem a parkra s túl a parkon a tengerre nyílt az üvegfala. A kis békalány még egyszer letörölte a táblát, aztán leült Cocó mellé a helyére. Valentin megkérdezte Cocótól, miért nem verekednek vagy kiabálnak, Cocó értelmetlenül bámult rá, és azt felelte, hogy semmi okuk nincs verekedésre, meg aztán senki se süket, hogy ordítani kelljen neki, ez különben is iskola, ide tanulni járnak.

A faliképek kényelmetlen érzést keltettek Valentinban. Csaknem kivétel nélkül embereket ábrázoltak, sőt, borzalom, volt egy sintér kép is, sok akvárium, ól, ketrec, örv, szíj és kolonc. Az egyik oldalfalon a Sziget térképe lógott, az iskola körzetét piros kör vette körül. A tanulók között egy nagymasnis kislány roppant ismerős volt Valentinnak, de csak óraközben jött rá, hogy hiszen ez a Kálmán legkisebbik gyereke. Éppen mellette volt üres hely, mert mint mondta, Hermelinke, a szomszédja nem jött fel aznap, Valentin hát mellé kérezkedett, ott is maradt az óra végéig.

Bárány tanár úr jött be órát tartani. Valentin már megbánta, hogy bejött, most bizonyára Cocót fogják feleltetni, ez mindig így van, ha az ember iskolájába valaki olyan jön, aki ismeri őt vagy pláne rokona, akkor azonnal felszólítják. Valentint is kihív131ták tavaly számtanból, mert az Api egyik rokona volt a vizsgaelnök. Szegény Cocó! De aztán kiderült, hogy tévedett, Ürge Claudiát hívták ki felelni, az meg nagy vígan ment ki a táblához, nem félt egy cseppet sem.

– Hadd lássuk – mondta a bárány –, mennyire figyeltél tegnap a magyarázatra? Hazánkról tanultunk általában és a három alaptörvényről. Tudod a leckét, Claudia?

Claudia azt mondta, hogy igen, s olyan kedves és szeretetre méltó volt kis pöttyös ruhájában, hogy Valentin megfogadta, részletesen beszámol róla az apjának, hadd örüljön.

132

– Hazánk sziget – mondta Claudia –, olyan gömbölyű sziget, mint egy sajt. (Erre a szóra Nóra, az egér, aki elábrándozott, hirtelen felkapta a fejét és figyelt.) Amikor az emberek világában nappal van, akkor van minálunk éjszaka, s amikor őnáluk lemegy a nap, akkor kél fel mi fölöttünk. Lakosságunk száma nőttön nő. Szigetünket az elnökség kormányozza, illetőleg az elnök, akinek a palotája a Főtéren áll, és a miniszterek tanácsa. Hazánkat negyvenkilenc évvel ezelőtt az elnök alapította.

Valentin körülnézett, kereste az elnök képét a falon, de nem találta sehol.

– Hazánk Követségeink és a Tükör segítségével állandó kapcsolatot tart fenn a világ különböző pontján élő testvéreinkkel. Hazánk éghajlata szelíd, minden élőlény számára egyaránt alkalmas, s minden elem, égtáj, természeti jelenség, szél vagy felleg szövetségesünk. Hazánk polgárai két csoportra oszlanak, vannak bennszülött ősök ivadékai, olyanok, akik a negyvenkilenc évvel ezelőtt az elnökkel együtt megtelepedett lakosságtól származnak, de polgáraink legnagyobb része a föld különböző részéről érkezett állatok.

Cocó jelentkezett. A bárány bólintott felé, hogy tud az ügyről, de nem engedte, hogy megzavarja a feleletet.

– Hazánk első alaptörvénye: Emlékezz és felejts! A törvény magyarázata: emlékezz mindenre, aminek örültél, ami jó volt, emlékezz arra, amit érted tettek, a nehéz órákra, amelyek szerencsésen elmúltak, és azokra, akik segítettek abban, hogy elmúljanak. Emlékezz arra, hogy segíteni kell azokon, akik rászorulnak. Emlékezz arra, hogy önzetlen légy, fáradhatatlan, becsületes, igazmondó és önfeláldozó. (Kandúrka, barátom! – gondolta Valentin.) Felejtsd el, ha félsz! Felejtsd el, ha gonosz indulataid vannak! Emlékezz arra, hogy mi a jó, és sose felejtsd el, hogy csak jót szabad tenned, ártanod soha.

133

– Hazánk második alaptörvénye…

A bárány nagyon megdicsérte, aztán másodiknak mégiscsak Cocót szólította fel. Valentin majdnem elnevette magát, ettől rögtön olyan igazán iskolás lett minden.

– Hazánk második alaptörvénye: – mondta Cocó bátran: – Ne haragudj az emberekre!

Valentin Cocóra nézett, de a bánya folyosóját látta, ahol a minap éjjel megtalálta, zúzott teste felett Józseffel, a taligával. A színt látta, ahol a többi lóval együtt vacogott, az ostornyomokat sovány hátán.

– A törvény azt jelenti – mondta Cocó, és szelíden és okosan a bárány szemébe nézett –, hogy az emberek nem gonosz indulatból rosszak hozzánk, csak nem mindig értenek bennünket. Nyelvünket, gondolkozásmódunkat kevesen értik, s alig van ember, aki megpróbálná, hogy mutatványok helyett arra tanítson minket, hogy könnyebben ki tudjuk fejezni magunkat, ügyesebbek legyünk, és közelebb kerülhessünk az emberi világhoz. Bosszút állni, gyűlölni vagy bántani nem szabad az embert. Tiltja a törvény.

– Meddig bízhatunk az emberekben? – kérdezte a bárány.

– Míg valóban nem csalódtunk bennük – mondta Cocó. – Előre, ok nélkül, nem lehetünk bizalmatlanok. S ha valóban ellenségünknek mutatkoznak, csak attól szabad elfordulnunk, akitől szenvedtünk. A többi ember között azért akadhat jó. A harmadik alaptörvény: Az árulót elfelejtjük. Az áruló nincs, meghalt, nem is ismertük soha. Nem terheljük az emlékezetünket a képével. A legnagyobb büntetés a felejtés.

Cocót is megdicsérték, helyre mehetett. A bárány most magyarázni kezdett, a Sziget első tíz esztendejének a történetéről beszélt, az alakulás izgalmairól, amikor az elnök két kutyájával a Szigetre került, s Valentin olyan lázasan hallgatta, miképpen 134szelídítette magához a sziget lakóit, hogy szinte haragudott, mikor megszólalt a csengő. Nagyon megdicsérte Cocót, akinek roppantul jólesett az elismerés, s aki azt mondta, hogy az ilyen alapismeretek, a történelem vagy a földrajz, alkotmánytan könnyen mennek neki, még a számolással sincs baj, csak az írás-olvasás borzasztó nehéz, főleg az írás, míg a betűvetést megszokja.

A kapus felszólt, hogy Valentinért érte jött a kocsi. Cocót, sajnos, ott kellett hagynia, annak még két órája volt aznap délután. Oféliához ment, Harisnyás már ott volt, egy kis idő múlva Kandúrka is megjelent, persze ismét egészségesen. Kis arca szomorú volt, nem is beszélt sokat. Valentin úgy érezte, mintha megmondta volna neki, hogy az Ubisok nem készültek el még a szerrel. Cocót dicsérte Oféliának, Ofélia is csupán jót mondott róla. Attila is ott teázott velük, egy sokkal nyugodtabb, jobb kedvű Attila, mint akit tegnap megismert. Csevegtek, de a szorongás ott lebegett felettük. Harisnyás hamar el is köszönt, azzal, hogy van valami hivatalos tennivalója még, erre mindenki bólintott egy nagyot, s még jobban elkomorult; láthatólag mindenki tudta, miről van szó, csak Valentin nem. Most igazán nem bánta már, hogy mennek. Vágyott haza, a kórház közelébe, a Mami közelébe.

A Külügyminisztériumba mentek, Elek, az irattáros nagyot köszönt nekik, de az ő arcán is látszott a szomorúság. Egyenesen abba a nagyterembe tartottak, ahol a Tükör állt meg a darvak íróasztalai, de most egy daru sem volt bent, sem íróasztal, sem aktakosár, csak a Tükör fénylett sejtelmesen, s nyitotta meg csukta nagy szemét. Az ügyeletes nem diktálta, maga jegyezte a jelzéseket, a terem előterében pedig néhány állat beszélgetett. Kandúrka azt mondta, a Szigeti Tanács tagjai. János is ott volt, láthatólag idegesen. A belügyminiszter, egy fáradt, rosszkedvű farkas mindjárt hozzájuk lépett, bemutatkozott Valentinnak, s azt mondta, az elnök nem akar személyesen részt venni az eljáráson, s135 mivel a Harisnyás körzetét érte veszedelem a Lukács hanyagsága miatt, Harisnyás végezze el a hivatalos tennivalókat. Harisnyás csóválta a fejét, sóhajtozott, aztán felment a Tükör mellé, és beszélni kezdett vele valamit.

Valentin akkor vette észre, hogy az egyik sarokban, fejét a szárnyával betakarva, ott gubbaszt egy madár. Semmi különleges nem látszott rajta, csak éppen hogy a fejét elrejtette, és nem volt ruhája, mint mindenkinek a Szigeten, mégis olyan különös, ijesztő és elszomorító látvány volt, hogy Valentin gyorsan elkapta róla a szemét.

Harisnyás az emelvényen a Tükör elé lépett. Mindenki elhallgatott, s a nagy csendre a fehér madár is felnézett. Tulajdonképpen kék szeme lehetett, de egészen pirosra sírta.

– Gyere ide, Lukács! – mondta Harisnyás. Milyen furcsa lett a hangja egyszerre!

A madár végiglépegetett a termen. Repülhetett volna, hamarabb odaér, de arra is fáradt volt, vagy nem érezte illendőnek. Odament Harisnyás mellé, és hirtelen megint beborította a szárnyával a fejét.

– Szigetünk harmadik alaptörvénye értelmében (Az árulót elfelejtjük! – hangzott vissza Valentin fülében a Cocó hangja) álld 136ki a büntetést! Harminc ló jutott végveszélybe miattad, mert hiúságból nem ügyeltél a Tükör jelzéseire, hanem magadat nézegetted benne folyton, s nem rajtad múlt, hanem a János figyelmén, hogy megmaradt az életük, és most biztonságban élhetnek hazánkban. A törvény értelmében lépj a Tükör elé, és mutasd meg neki magadat!

Ó be borzalmas volt! Lukács odatántorgott a Tükörhöz. Az jól megnézte, sokáig, mereven.

– Felejtsd el! – mondta Harisnyás lassan, a Tükör felé hajolva. – Ez Lukács, az áruló. Felejtsd el! Ne ismerj rá! Ne lásd meg többé! Ha bajba jut, ne jelezd a számunkra! Lukács nincsen. Nem ismered. Ne vedd észre!

Lukács sírt. Valentin is, majdnem. A Tükör egy darabig még villogott, villogott, aztán hirtelen lecsukta a szemét és elsötétült. Mire újra elkezdtek rezegni apró, fémes hullámai, mindenki tudta, hogy nem látja már Lukácsot, nem ismeri meg, nem veszi észre soha többé.

Harisnyás most egy mikrofonra hajlott, s Valentin kettőzve hallotta a hangját, az élő hangot, bent a teremben, s a gépit is, kintről, a Sziget utcáin elhelyezett hangszórókból.

– Szigeti polgárok! Hazánk harmadik alaptörvénye értelmében elfelejtjük Lukácsot, az árulót. Míg áthalad köztetek, még megismeritek, de attól a perctől fogva, hogy Lukács a repülőtéren felszáll a Viharfülöpre, amely abba a körzetbe viszi, ahol harminc állat halálveszélybe került miatta, s ott minden védelem nélkül, az emberek világában, egyedül az emberek kegyére bízva folytatja az életét, elfelejtitek őt, és nem emlékeztek rá soha többé.

A szertartásnak vége volt. Lukács nem nézett senkire. Egy kígyó vezette el, Harisnyás sápadt volt, mikor lejött az emelvényről. Beszélt egypár szót még a belügyminiszterrel, aztán mindjárt 137a kocsiját kérte. Mindenkit nagyon megviselt ez a jelenet. Kinn az utcán halálos csend volt: az imént futott el a Külügy kocsija Lukáccsal a Viharfülöpök repülőtere felé.

– Nincsen bocsánat? – kérdezte Valentin Kandúrkától.

– Nincs – mondta Kandúrka. – Ez a törvény. Elfelejtjük őt, mintha nem lett volna. Persze, nemcsak ennyiből áll ez. Ha még valamikor az életben valamelyikünk találkozik vele, nemcsak hogy nem ismer rá, de nem látja meg. Üres levegő lesz majd a helyén. Ha akarnánk, se segíthetnénk rajta.

– Jaj, de nehéz percek! – mondta János. Ő is sápadt volt és szomorú.

Nem beszéltek meg semmit másnapra. János elköszönt a repülőtéren, Valentinék felszálltak. Harisnyás és Kandúrka arról beszéltek, hogy a jövő héten Zombbiék minden állatát áthozzák a Szigetre. Nem is volt még késő, öt óra múlt. Remélhetőleg Szakácsnéni elaludt már, szegény. Már jó ideje szálltak, mikor Valentinnak eszébe jutott valami.

– Vajon megérkezett-e már szegény Lukács? Előttünk indult el.

Harisnyás udvariasan elmosolyodott, mint aki nem tud nyilatkozni, mert nem ismeri a tárgyat. Kandúrka ráemelte gyönyörű szemét:

– Ki az a Lukács? – kérdezte, és akkor Valentin nem szólt többet hazáig.

138

Mindenképpen nehéz nap következett, főleg, mert szó sem lehetett arról, hogy nyolcig aludjanak. Hat óra után nagy ajtócsapkodás és szaladgálás kezdődött, Valentin eleinte megpróbálta a fülére húzni a takarót, Kandúrka meg elbújt a párnák alá, de ez sajnos, nem segített. Valami nagy esemény volt készülőben, mert hét óra tájt egyszer csak berohant a néni a Valentin szobájába, felrántotta a függönyt, s azt követelte, azonnal mosakodjék, induljon ki a teraszra, ma vele akar reggelizni. Valami gyöngédség vett rajta erőt? – töprengett Valentin, míg pucér talpát a kádhoz csattogtatta, s ugrált és prüszkölt a zuhany alatt – vagy csak egyszerűen nem akar egyedül lenni? Ginevra, míg ledörzsölte róla a vizet, elárulta, hogy ma van a tárgyalás, a nagy tárgyalás az állatvédőkkel, mára idézték a nénit a törvényszékre. A bírósági döntéstől függ minden további. Ha rossz a döntés… – Ginevra a vállát vonogatta. Azt mondta, ideje is lesz már az intézkedésnek, mert nemsokára letelik a két hét, ameddig még őnáluk maradhatnak, és aztán mi lesz Valentinnal. Aggodalmában és szeretetében úgy megdörzsölte a Valentin fülét, hogy majdnem a kezében maradt.

A reggelin, a Valentin nagy ámulatára, Ügyvédbácsi is részt vett. Mennyire magyarázta pedig, hogy keressen a néni más ügyvédet! Úgy látszik, meggondolta. „A vállalat, kérem! – mondta Ügyvédbácsi. – Csakis a vállalat érdeke vezet, kérem. Még ha egyesek kételkednek is benne.”A néni állította, hogy egyáltalán nem ideges, de iszonyúan sokat evett, mindent összevissza, pe139dig nem volt szokása. Nyolckor volt a tárgyalás, háromnegyed nyolcra vitte őket Gabriel a törvényszékre.

A telefon valamikor kilenc tájban szólalt meg, és Valentin vette fel. Professzorbácsi beszélt, aki Lavinia nénit kereste, s azt az üzenetet hagyta a számára, hogy tárgyalás után azonnal hívja fel őt a kórházban. Hogy Mami hogy van? Jól, persze, és csókoltatja Valentint.

Professzorbácsi még sohase telefonált, és Mami nem lehet jól. Minek nézik őt, butának? Kandúrka már ajánlkozott, hogy ismét kimegy a kórházba, s hívta Valentint, menjen ő is vele: ha már telefonáltak, akkor valami fontos dolognak kell lennie, amikor meghallották a kertből Ginevra félig dühös, félig nevető csatítását.

– Ni, a büdös kutyája – mondta Ginevra –, csak ül és vigyorog, és a kerítést karmolássza. Ísz innen! Mit bámulsz? Tán bejönnél?

Harisnyás, bár utóbb megvallotta, hogy ez nagyon kínosan érintette, kénytelen volt a farkát csóválni.

– Éhes vagy? – szelídült Ginevra, akinek a legjobb szíve volt a világon. – Már régen nem láttam azt a topa harisnyás lábadat. Na várjál!

Kirepült egy csont. Ó, milyen felháborító! Elég piszkos volt, Ginevra a szemétládából halászta ki, Harisnyás savanyú arccal a szájába vette, és újra megcsóválta a farkát.

– Na, ez nem elég? Talán a barátodat lesed? Kandúrka!

Repült Kandúrka, Valentin meg a nyomában. Volt egy kis vitatkozás azon, be lehet-e engedni egy idegen kutyát („De nem idegen, Ginevra, hát tudja, hogy hetek óta járkál ide!”), s hátha veszett („Hogy lenne veszett, nem ilyen a veszett kutya!”), még majd megmar valakit, vagy összerondít mindent stb. stb. Végül megegyeztek abban, hogy a kutyát nem szabad bevinni a lakásba, még a garázsba se, de hátul a kertben játszhatnak vele.

140

Hátramentek a ribizlibokrok mögé, Harisnyás odáig a szájában vitte az undok csontot. Mikor végre eltűntek a Ginevra szeme elől, Harisnyás és Kandúrka gödröt ástak, és eltemették a rossz szagú valamit. Valentinnak nem volt nagyon jó kedve, de nem tudta visszafojtani a nevetést, ha arra gondolt, hogy szegény Harisnyást csonttal kínálták. Megeresztette a locsolócsapot, hogy a nagykövet kiöblíthesse a száját, és kezet moshasson Kandúrkával. Végre kiderült, minek köszönhetik a váratlan látogatást.

– Megjött a posta – újságolta Harisnyás. – Az esti Fülöp-járat viszi tovább. A sarkvidéki követségünk küldte. Ez az utolsó, az ezredik vegyszer, amit még nem próbáltak ki. Fehér tégelyben van, és szinte nincs is súlya.

Az ezredik vegyszer! Valentin elpirult, aztán elsápadt. A szert, ami meggyógyítja Mamit – emlékezett Harisnyás testvérének, a szigeti professzornak a szavaira –, onnan lehet megismerni, hogy kékre válik, olyan színű kékre, amilyet még nem látott ember, Sziget-kékre. Senki se tudja, melyik az a vegyszer, amelynek a hozzáadásával megjön az orvosság hatóereje, a Sziget-kékség. Ez az utolsó, amit még nem próbáltak ki. Ha használ, Mami meggyógyul. Ha nem használ…

– Használnia kell! – mondta Harisnyás komolyan. – Az Ubisok még sose tévedtek: ha ilyen orvosság van, akkor vegyszernek is kell lennie, ami hatásossá teszi; 999-et már kipróbáltak. Ez az egy van még hátra, hát ez az igazi.

Hanyatt vágta magát a kavicsos úton, mert Ginevra megjelent a Valentin délelőtti pohár tejével. Valentin elkezdte gyúrni a hasát, mint egy igazi kutyának, Kandúrka pedig nagyot ásított, ezúttal szívből, mert valóban álmos volt és a derekát egyengette. Ginevra megbökdöste a cipője orrával a Harisnyás nyakát, azt mondta neki, „jó kutya”; ahogy már szokta, hirtelen ellágyult, 141Valentint is megsimogatta, és megdicsérte, hogy jó fiú, nem olyan, mint a szomszéd utcában a gonosz osztálytársai, akik egész reggel hajigáltak egy ártatlan madarat, csupa vér szegénynek a nyaka, tán a lába is eltörött.

A Harisnyás hírére Valentin egy kicsit elevenebb lett. Este a Fülöp elviszi a futárcsomagot, hajnalra kész az orvosság, kész kell lennie, ha ez az utolsó kipróbálatlan vegyszer, s akkor Mami talán már holnap… Ó! Most kiáltani kellene egy nagyot, énekelni! Akkor Lavinia néni elmegy innen, és minden éppen úgy lesz, mint régen. Egyszerre megszabadult a nehéz, gonosz gondolatoktól, s minden figyelme arra fordult, amit Ginevrától hallott. A szomszéd utcában madarat kínoznak. Harisnyás is elkomorodott. Kandúrka meg már szaladt is a kapu felé. Hát jó, mondta Ginevra, kimehet, megnézheti, mi lett a madárral, belőle úgyis állatdoktor lesz, mert többet van velük, mint az emberekkel. De veszekedés ne legyen ám, és a madarat, ha ugyan él még (a fűszeres előtt, azon a nagy platánon gubbasztott a nyomorult), haza ne hozza ide, mert az ő házuk nem állatkert!

Mikor becsukta mögöttük a kaput, megveregette Harisnyás hátát, aki szomorúan mosolygott, és a köténye zsebéből feldobott neki egy fél kockacukrot. Harisnyás komoran elkapta, elszaladt vele, a sarkon túl aztán kiköpte. Utálta a cukrot. Jó messzire elhallott még a Ginevra kiabálása, hogy Valentin persze azért elhozhatja az istenadta férgét, előbb-utóbb úgyis ispotály lesz a házuk, ő tudja előre. Kandúrka összekacsintott Valentinnal: mind a ketten nagyon szerették Ginevrát.

Boltosbácsiék előtt nem volt csődület, csak az utca megszokott forgalma bonyolódott. Gyereket egyáltalán nem lehetett látni, ugyan miért is volnának itt az utcán, mikor lent lehetnek a parton. A boltajtó nyitva volt, a Kopaszbácsi felesége vásárolt bent. Valentin beköszönt. Kandúrka felugrott a kerítésre, onnan nyújto142gatta a nyakát, de nem látott semmit. Harisnyás megkerülte a platánfát, de csak a fejét rázta. Valentin is nézelődött egy darabig, aztán szólt Kandúrkának, hogy menjen haza, nincs itt semmi érdekes. Sajnálták az ismeretlent, s abban reménykedtek, hogy majd csak kapnak még hírt felőle, talán az Ürge Kálmán útján. Persze, lehet, hogy valami jószívű ember – ilyen is van! – pártulfogta.

Harisnyás búcsúzott, arra kérte őket, ha lehet, a szokottnál korábban találkozzanak a Követségen, mert ma Ofélia esküvőjét ünneplik a Szigeten, s a laboratóriumból még oda is el kell mennie. Valentinra mindenki számít, elvégre ő majdnem családtag, Cocó miatt. Cocó fehér matrózruhát kapott az esküvőre, s jó, hogy el nem felejtette, kivételesen talán Valentinnak is ünnepélyesebben kellene öltözködnie mára.

Valentin elképzelte Cocót fehér matrózruhában. Hát hiszen ezen nem múlik, felveheti ő is a fehér ruháját, bár hogy aztán este hogy lesz a kilopózás, pláne korábban a szokottnál és ünneplőben, azt még egyelőre egyikük se tudta. Törte a fejét, mint csináljon este? Hány órára ígérheti? Felnézett a villanyoszlopra, az órára, s akkor hirtelen elkiáltotta magát, mert a villanyoszlop tetején megpillantotta a madarat, akiről Ginevra beszélt. Olyan csapzott, sáros, véres, nyomorult volt, hogy Valentin nem tudta megállapítani, milyenfajta madár. Nagyobb volt valamivel a galambnál, de nem volt galambformája. A feje nem látszott, azt eldugta a szárnya alá, s ez a szerencsétlen, lemondó mozdulat emlékeztette Valentint valakire, csak azt nem tudta, kire. Kandúrka és Harisnyás hűségesen követték a tekintetét.

– Ott – mondta Valentin –, ott van szegény!

– Hol? – kérdezte Harisnyás, és kimeredt a szeme az erőlködéstől.

– Ott, az orrod előtt, a villanyoszlop tetején! Nem látod, Kandúrka?

143

Kandúrka összeráncolta a homlokát, úgy bámult fel, aztán megrázta a fejét, és azt mondta csalódottan, nem lát senkit, Harisnyás is azt mondta, hogy ő se lát, csak néztek összevissza a téren minden házra, ereszre, fára, a villanyoszlopra is, de hasztalan. Valentin csak kiabált, mutogatott, és akkor odajött két felnőtt, azok is sajnálták a madarat, de nem csináltak semmit, csak sajnálkoztak és továbbmentek, és mikor Harisnyás és Kandúrka egyre értelmetlenebbül néztek rá, Valentin egyszer csak megértette, hogy hiába mutogatja ő a madarat a barátainak, azok nem fogják meglátni soha, Harisnyás és Kandúrka szemének üres levegő rezeg az óra tetején. Akkor tudta már, ki az a madár ott, és hogy került oda.

Megállapodtak, hogy Valentin vacsora után azonnal elindul Kandúrkával. Valentint az orvosság reménye roppant önbizalommal töltötte el. Elvégre ez a legutolsó ilyen este, holnap már mindent el lehet mondani Maminak, és holnaptól kezdve nyíltan és engedéllyel látogathatja a barátait. Harisnyás visszament a Követségre, Kandúrka meg Valentin pedig haza. Kandúrka nagyon sajnálta, hogy nem találták a madarat, de remélte, hogy még előkerül. Valentin éppen azon törte a fejét, 144mit csináljon, pontosabban mit tehet a Lukács érdekében, amikor megismerte a Gabriel dudálását. Gyorsan kinyitotta a kaput, és a kocsi begördült. Ügyvédbácsi kisegítette Lavinia nénit, felmentek az irodába. A néni sápadt volt, nem köszönt senkinek, Ügyvédbácsi időnként megköszörülte a torkát, és szintén nem látszott valami vidámnak. Gabriel azt dünnyögte a garázsba, hogy a nénit iszonyú pénzbírságra ítélték állatkínzás miatt, és minden vádpontban elmarasztalták, hogy Felügyelőbácsi és Hubert is ellene vallott, sőt a Város fel is bontotta a velük kötött szerződést. Az egész nagyon nagy szégyen Lavinia nénire. Ezzel különben az ő dolguk is megoldódott, mert Lavinia néni ezek után bizonyára nem marad a városban, s akkor Felügyelőbácsi is, ők is maradhatnak a helyükön, nem kell más állásba menniök.

Valentin elgyönyörödve hallgatta, csak az ijesztette meg, hogy mikor Gabriel sok szünet, dörmögés, vállvonogatás és dünnyögés után befejezte a beszámolóját, Szakácsnéni elsírta magát, s valami olyat mondott, hogy ez eddig mind jó, mind szép, de hátha mégis új hely után kell nézniök, és akkor ugyan mi lesz ezzel a kisbáránnyal itt. Ginevra ugyan azonnal felcsattant, hogy ne huhogjon, mikor semmi oka nincs rá, de Valentin azért csak elkedvetlenedett megint, mert nagyon jól tudta, hogy ő az a kisbárány, akinek a sorsán Szakácsnéni aggódik, s azt is tudta, mire céloz, amikor új helyről beszél. Aztán mégis megvigasztalta magát azzal, hogy Szakácsnéni még nem tudja, hogy Mami holnapra már egészséges.

Kandúrka bement Gabriellel a garázsba, lefeküdt az autó ülésére, Gabriel még a pokrócot is ráborította, hogy melegebb legyen. Valentin felment a házba, hogy megnézze, kéznél lesz-e a fehér ruhája, s hogy pénzt vegyen ki a perselyéből, mert azért nászajándék nélkül mégsem mehet esküvőre. Mit visz az em145ber egy oroszlánnak nászajándékba? Bár megkérdezhetné valakitől! Előbb a gardrobszobába ment, s meggyőződött róla, hogy a fehér ruha frissen mosva, kivasalva, ott lóg a szekrényben. Éppen indulni akart a szobájába, hogy kibontsa a perselyét, mikor valami különös hang megállította. A gardrobszoba egyik ajtaja a Mami szobájába nyílt, s a sajátságos hang a Mami szobájából hallatszott. Szomorú, öreges hüppögés volt: Lavinia néni sírt.

„Hallgatózni illetlenség”– tanította Mami. Valentin nem akart illetlen lenni, tulajdonképpen nem is volt kíváncsi. Ha nagyon figyelmesen magába nézett volna, rájön, hogy csak azért akart ottmaradni, mert ha valakit sírni hallott, mindjárt iszonyúan dagadtnak érezte a saját torkát is, még akkor is, ha nem szerette azt, aki sírt, és ilyenkor mindig azon kellett gondolkoznia, nem tudna-e segíteni rajta valamiképpen. Csak állt hát a kis gardrobfolyosón, és most már az Ügyvédbácsi kurta köhögését is hallotta.

– Emiatt kár izgatnia magát – mondta Ügyvédbácsi. – A pénz jön-megy. Nagy összeg, de nem teszi tönkre.

A néni, bent, kifújta az orrát.

– Maga mindig olyan ostoba volt – mondta a Valentin nagy elképedésére –, már negyven évvel ezelőtt is olyan ostoba volt. Soha nem tudta elképzelni, mi jár az eszemben. Azért sírok, mert nem tudom folytatni ezt az átkozott munkát. Azért sírok, mert nekik lett igazuk – megint kifújta az orrát.

– Míg ez a munka folyt, mindig lehetett veszekedni meg vitatkozni, volt értelme felkelni, nekiindulni a napnak. Most ujjal mutogatnak rám, a szerződésemet is felbontották. És mindez a nyomorult lovak miatt!

– Vitatkozni, veszekedni mindig nagyon szeretett – mondta Ügyvédbácsi valami olyan félig komoly, félig mókás hangon, 146amilyet Valentin sose hallott tőle. – Az üzleti életet is nagyon szerette.

– Hát persze – mondta a néni –, valamit szeretni kell.

Csend lett. Ügyvédbácsi megint köhögött.

– Pedig nem ártana, ha valami más is érdekelné – mondta. – Annyi árvagyerek van, annyi beteg, elhagyatott öreg, Lavinia.

Valentin leste, hogy fog felcsattanni a néni erre a borzasztó bizalmaskodásra, de a válasz csendes volt.

– Én nem tudok jó lenni senkihez. Anyám meghalt pici koromban, apám meg nem jóságra nevelt, hanem üzletembernek. Ne prédikáljon itt nekem árvagyerekekről! Nincs tehetségem az érzelmességhez.

Torokköszörülés, köhögés.

– Azt tudom – mondta Ügyvédbácsi nagyon lassan. – Úgy rémlik… úgy emlékszem, ha szabad rá emlékeztetnem, hogy… volt valaha valaki, aki nagyon ragaszkodott magához. Én tudok egy kezdő ügyvédről…

Semmi „asszonyom”! Semmi „ügyvéd úr”! Ki hitte volna, hogy Ügyvédbácsit Artúrnak hívják? Vajon Mami tudja, hogy Lavinia néni ezért nem ment hozzá Ügyvédbácsihoz, mert annak nem volt pénze? A néni meg mindenáron pénzt akart, még többet annál, mint ami neki van, egyre többet? És hogy Lavinia nénit addig tanítgatták otthon arra, hogy csak az üzletet szabad igazán szeretni, míg annyira megtanulta, hogy másra már nem is tudott gondolni? Meg hogy mindennek megvan a maga magyarázata, de ki gondol pénzre meg üzletre meg a dédapára, mikor Lavinia néni jut az eszébe?

Nem. Ezek után igazán illetlenség lenne ittmaradni.

– Most már mindegy – mondta Lavinia néni, és kifújta az orrát.

– Most már mindegy – mondta Ügyvédbácsi is, és egy egész picit sóhajtott.

147

Valentin lábujjhegyen visszament a szobájába, és megszámolta a pénzét. Ginevra, akit a lomos-szobában talált meg, ahol a néni nagy bőröndjét porolta – holnap visszamegy a néni birtokára, helyette Ügyvédbácsi fog intézkedni a telepen! –, úgy gondolta, hogy minden nászajándék között, amit az esküvőjén kapott, legjobban egy termofornak örült, annak vette a legtöbb hasznát. Gabriel, amilyen nagy darab, alapjában véve gyenge gyomrú. Hányszor segített rajta a termofor!

Valentin nagyon megkönnyebbült, és mindjárt el is ment hazulról, hogy megvásároljon estére. Egy kicsit nehezen találta meg a termofort, mert eleinte mindig rossz boltba ment be, női-divat kereskedésbe meg fűzőshöz, de végül mégis sikerült beszereznie. Visszafelé szándékosan kerülővel jött, a téren át, hogy megnézze, mi van Lukáccsal, de a madár már nem volt ott az órán, és nem látszott semerre sem.

Még most se tudta, hogy fog este elszabadulni. Senki se volt beteg, senkinek nem fájt a foga, a néni bejelentette, hogy az ebédlőben vacsorázik, nem a szobájában, és senki sem volt kimenős. Kandúrka és Valentin nyugtalanul tanakodtak, mit csináljanak. Már eljött a vacsoraidő, s még mindig nem jutottak semmire. A néni alig evett valamit, nagy csend volt a szobában. Mikor Ginevra leszedte az asztalt, Valentin valami olyanra szánta el magát, amit sohase próbált. A néni leült újságot olvasni a kis lámpa alá, Valentin odaállt elébe. Eleinte nem vették észre, aztán a néni egyszer csak mégis ránézett a szemüvege felett, és megkérdezte, mit akar.

– Szeretnék elmenni ma este! – mondta Valentin, és nagyot nyelt az izgalomtól.

A néni nem válaszolt, csak nézett rá elképedve. Most már mindegy volt.

148

– Úgy szeretnék elmenni, hogy sajnos, nem mondhatom meg, hová megyek, és azt hiszem, nagyon későn fogok hazajönni. De becsületszavamra mondom, hogy fontos ügyben kell elmennem, és nincs benne semmi rossz.

Mikor azt mondta: „Becsületszavamra”, odatartotta kis markát Lavinia néni elé. A néni leeresztette az ölébe az újságot, és megfogta a Valentin kezét. Valentin állta szisszenés nélkül, pedig reggel rajzszögbe tenyerelt és egy mély szúrás volt a tenyere közepén.

Jó volna a gondolatolvasó most! Mit gondolhat a néni? Csak állt előtte, reménykedve és félve. Úgy szeretné elkerülni, hogy kimondja a Mami nevét! Pedig talán elengedné a néni, ha tudná, miről van szó. De hinne neki? Még ha beszélhetne is ezekről a dolgokról, hinne neki?

A gondolatolvasó azt mutatta volna, hogy a néni Ügyvédbácsira gondolt, arra, hogy ugyan mit tenne most az ő helyében. Ügyvédbácsinak volt egy Valentinnál két évvel fiatalabb unokája, akiről gyakran beszélt a néninek. Az elképedve hallgatta, s mindig azt mondta Ügyvédbácsinak, majd nézze meg, mi lesz ennek a rontásnak és nagy szabadságnak a következménye. De Ügyvédbácsi csak nevetett, és egyszer el is hozta Totót, és a néni látta, milyen tisztelettudó, okos, bátor, jól nevelt kisgyerek.

– Menj el! – mondta a néni kurtán, majdnem haragosan.

Valentin alig akarta elhinni örömében. Rohant az ajtó felé, de a néni szava visszahívta.

– Most én vagyok érted felelős – nézett rá komolyan. – Ne hozz rám több bajt, mint ami úgyis van.

Valentin megígérte. Alig köszönt, olyan boldog volt. Ki Kandúrkához! Készülődjék! Be a gardrobszobába, fel a fehér ru149hát, a termofort és Kandúrkát a hátizsákba, pénzt autóbuszra a perselyéből – jaj, de boldog!

Ginevrát nehezen lehetett meggyőzni, sokkal nehezebben, mint Lavinia nénit, s főleg a fehér ruha aggasztotta meg a hazatérés időpontjának a bizonytalansága. Felajánlotta, hogy elmegy vele, küldte volna Gabrielt, csak nagyon nehezen és tiltakozva nyitotta ki a kaput, a néni egyenes kívánságára, aki merevebb és ridegebb volt, mint bármikor, de akit Valentin most csókolt meg először életében önszántából. Ezen Ginevra úgy elképedt, hogy elfelejtett utánakiabálni és utánaszaladni, mikor Kandúrkával a hátán eltűnt a sötét utcán.

150

János, a vőlegény tanúja – mirtuszágacska volt a kabátja hajtókáján – nem is kérdezte, hová vigye őket. A nagy elnökségi autó az Egyetem felé indult, s míg futott, János elmesélte, hogy az esküvőt, ahogy már szokásos, az Elnökségi Palotában tartják, az a legnagyobb épület a Szigeten. Ilyen ünnepélyes eseményen minden szigeti lakos részt vesz, kivéve persze, az ügyeleteseket. Emma például, a Harisnyás titkárnője, csak az eseményrögzítőn nézi majd végig; a Tükörnél, a klinikákon is van inspekció, az természetes. A laboratóriumok? Ó, egy Ubis mindig szolgálatban van.

Valentin megkönnyebbült. Mikor megérkeztek az Egyetemre, az volt az első gondolata, hogy személyesen adja át a szert, sőt meg is várja, míg az orvosság elkészül, de aztán mégsem így történt. Ahogy kiléptek a kocsiból, az izgatottságtól úgy elkezdett reszketni a lába, hogy alig tudott beszállni a liftbe. Úgy érezte, egy szót se tudna szólni most az Ubisokhoz. Csak vigye be Harisnyás vagy János a futárcsomagot – be se megy, majd itt kinn vár valahol addig, míg a vegyészek elkészítik a szert. Sápadt volt, Kandúrka bátorítóan szorította a kezét.

Persze, itt is megvolt mindennek a szabálya. Utóbb kiderült, hogy nem is mehetett volna be a laboratóriumba, az Ubisok munkáját senkinek se volt szabad megzavarnia. Különben is olyan mérges gőzök, gázok szállongtak a levegőben, hogy a vegyészek is védőálarc alatt dolgoztak. A futárcsomag a Harisnyás aktatáskájából bátyjához, a professzorhoz került, aki a Valentin szeme 151láttára helyezte el a fehér tégelyt a laboratóriumi ablak forgó korongjára, amely egy szempillantás alatt befordította a szert a laboratóriumba. Valentin látta a címkét a tégelyen, az volt ráírva: Sarkvidéki Követség, Mami-ügy.

Félharisnyás azt mondta, nyugodtan elmehetnek, kell egy kis idő, amíg a szer elkészül; bekopogott az ablakon, hogy megtudja, mikorra remélhetik. Csak egy Ubis volt bent, az leemelte egy pillanatra az álarcát, és a laboratórium telefonjába belesuttogta, hogy nem tud időt mondani, hanem mikor elkészül, elküldi vagy elviszi az esküvőre, mihelyt a váltása megérkezik, addig csak szórakozzanak a többi vendéggel.

Nem volt igazi mulatság, pedig Valentin más körülmények között nagyon élvezte volna. Az Elnökségi Palota díszterme zsúfolásig megtelt szigeti lakókkal, Ofélia pedig, fehér koszorúja alatt, igazán megnyerő látvány volt. Mire Valentinék odaértek, az 152esküvő hivatalos része már befejeződött, a díszterem kis emelvényén egy sápadt őz zongorázott: műsor volt az Ofélia esküvőjének tiszteletére. Cocó csak úgy feszített frissen keményített fehér ruhájában. Attila – a megnyugodott, friss, jókedvű Attila – azt mondta, hogy olyanok ebben az egyforma ruhában ketten, mint a testvérek.

Harisnyás közben eltűnt. Cocó úgy tudta, hogy az elnököt várja. János is az előcsarnokban maradt, a mennyezetig érő tükörben gondosan megkefélte a bajuszát és a fülpamatait. Félharisnyás professzortársaival találkozott, valahogy ő is elszakadt tőlük. Valentin egy kicsit felvidult, mikor Gergelyt, Kelement és Arankát megtalálta. Kelemen rendkívül csinos volt frakkban, Gergely is feltűnően kifényesítette a fején a pikkelyeket. Arankának csak egy mosolyra volt ideje, mert szereplésre várt. Őz Ödön befejezte a zongoraszámát, a balettkar, kedves kis hermelinlányok már felfutottak a színpadra. A balett után az Aranka szavalata következett.

Ofélia körme beleakadt a fátyolába, ahogy megtörölte a szemét. Micsoda jeles nap ez a mai! Valentin csak félszívvel figyelt, minduntalan a kijárat felé fordult a szeme, nem jön-e valamelyik Ubis az orvossággal. Sajnos nem jött. Láthatólag ők voltak az utolsó vendégek, utánuk már csak egyszer nyílt az ajtó, jó negyedórával azután, hogy Valentinék megérkeztek. János osont be, utána Harisnyás, és legutolsónak egy öregember. Nagyon magas, nagyom szikár, hosszú fehér sörényű férfi volt, Cocó hátranézett az ajtónyílásra, s azt mondta, hogy ez az elnök.

Valentin arra gondolta, tréfál. Teljesen közönséges öregember volt, olyasmi, mint Boltosbácsi otthon a kistéren. És különben is senki nem állt fel, senki nem éljenzett, a műsor továbbfolytatódott, ha hátra is pillantott valaki, csak elmosolyodott, és már nézett is vissza a színpad felé. Már csak azért se lehetett ő, mert 153nem ment előre az első sorba, hanem mikor észrevett Valentin mellett egy üres helyet, leült mellé.

A kis békalány nem látott jól, felkéredzkedett az öregember ölébe. „Elnök, hogyisne – gondolta Valentin. Jó tréfái vannak ennek a Cocónak!”A műsor befejeződött. Valentinnak ekkor eszébe jutott a nászajándék. Megkereste a menyasszonyt, s közben azon törte a fejét, hogy adja át a termofort. Sajnos, nem volt külön ajándékasztal, amire letehette volna. Mit mond az ember ilyen alkalommal? Legjobb talán, ha semmit. Meghajolt Ofélia előtt, és átnyújtotta a csomagot. Ofélia elpirult örömében, láthatólag nem számított ajándékra. Mikor kibontotta a csomagot, és meglátta, mit kapott, még jobban elpirult, bizonyára a váratlan örömtől, meg attól, hogy Valentin olyan jól eltalálta. Az öregember is odament Oféliához, megveregette a kezét, sok szerencsét kívánt. Ofélia könnyezni kezdett és meg154ölelte. Valamit hebegett, hogy milyen sok szenvedés után érkezett el ez a nap.

– Örülni sose késő! – mondta az öregember. – A végét nézd az eseményeknek, Ofélia! Fújd ki az orrodat, lányom, tönkremegy a szép ruhád.

Kandúrka odalépett melléjük, meghajolt az öregember előtt, és Valentin hallotta, hogy dorombol. Egek! Milyen népszerű ez a különös öregember! Rosszkedvűen elfordult, a kijáratot nézte. Harisnyás megrázta a fejét.

– Nem mehetünk újra a laboratóriumba! – mondta. – Mihelyt kész, hozzák vagy küldik. Hallottad, hogy Danubis megígérte. Ne légy olyan nyugtalan, nem tarthat már sokáig. Beszélj inkább az elnökkel!

Harisnyás halkan beszélt, de az öregember meghallotta. Odafordult Valentinhoz, aki a Harisnyás szavára valóban zavarba jött. Hát mégis az elnök! De akkor miért olyan, mint egy akármilyen ember? Nincs egyenruhája, kitüntetése, nem is katona, kardja sincs, hogy az ember mindjárt látná, kicsoda. Hogy beszél az ember egy elnökkel? Csak meg ne szólítaná! Sajnos, megszólította.

– Még nincs kész? – kérdezte, s valahogy egészen természetesnek hatott, hogy mindent tud. – Nagyon ideges vagy, látom.

Valentin lehajtotta a fejét. Csak kérdezzen ilyeneket, aztán majd elsírja magát, mint egy kisbaba. Legjobb, ha nem is válaszol neki. Vajon sértődékeny egy elnök?

Nem volt sértődékeny. Egy pillanatra ráejtette a kezét a Valentin hajára, aztán már Cocóval beszélgetett. Kesely apóékat kérdezte, erre Valentin is odafigyelt. Cocó azt mondta, a hátsó szigeten vannak az üdülőben, nagyon jól érzik magukat.

Jól megnézte az elnököt megint. Hiába, akárhogy nézi, csak egy öreg bácsi, alighanem nagyon öreg, sokkal idősebb Ügyvéd155bácsinál. Hogy is magyarázta Bárány tanár úr a közismereti órán? Hogy azelőtt negyvenkilenc évvel jött a szigetre, két kutyájával, azóta itt lakik, megtanította az itt élő meg a magával hozott állatokat mindenféle mesterségre, tudományra s lassan aztán kialakult a Sziget olyannak, amilyen most. Nagyon érdekes. Bizonyosan mérnök lehet tulajdonképpen, különben nem tudta volna kitalálni az eseményrögzítőt meg a Tükröt. Illik megkérdezni egy elnököt, hogy alapjában véve mi a foglalkozása? Valentin úgy gondolta, nem illik.

Nem unatkozott, csak most először, mióta új barátaival érintkezett, nem tudott mit kezdeni közöttük. Most csak Mami volt benne, s olyan mindent áthatóan benne volt, hogy más számára nem is maradt hely a szívében vagy az érdeklődésében. Az elnök Kelement kereste valami miatt, aztán Valentin elvesztette szem elől, mert egyre csak a bejáratot figyelte. Nem jött senki. Egyszer csak János megrántotta a kabátja ujját, s azt mondta, hogy az elnök felment a lakásába, s arra kéri őt, menjen fel hozzá.

Akármennyire olyan is volt az öregember, mint Boltosbácsi, azért mégiscsak az elnök volt. Valentin önkéntelenül körülnézett, hallja-e valaki, hogy meghívták, és csodálkozik-e. Többen hallották, de senki se csodálkozott, a kis békalány azonnal ajánlkozott, hogy felvezeti. Ő szerette volna, ha Kandúrka vagy Harisnyás is vele megy, de János határozottan kijelentette, hogy az elnök csak Valentint magát hívatta. Kandúrka megígérte, hogy ügyel az ajtóra, s azonnal értesíti, ha az Ubis megérkezett.

Útközben, sajnos, kiderült, hogy az elnökhöz mindenki jár. Hol ő hívatja egyiküket-másikukat, hol meg maguktól mennek, a kis békalány is volt már, nem is egyszer, a múlt héten is volt, mert elvesztette a vonalzóját, és nem mert hazamenni. Neki csak nagymamája van, aki iszonyú spórolós és szigorú. Az elnök aztán adott neki egy másik vonalzót, és akkor nem volt semmi baj többé.

156

Sok-sok emeleten át futott a lift. Valentin emlékezett az épület beosztására, jól látta lentről is meg a Fülöpből is: a palota olyan volt, mint egy alul széles, felül elkeskenyedő üveg. Az üveg nyakában volt az elnök magánlakása. Izolda, a békalány nem kísérte, csak a lakásig, Valentin egyedül maradt egy gömbölyű üvegajtó előtt. Az ajtón nem volt csengő, s ahogy a kilincshez ért a keze, mindjárt ki is nyílt. Inas vagy szobalány nem látszott sehol, úgy látszik, az elnök egyedül él. Valentin átment az előszobán – igazán nem volt valami híres, inkább szokatlanul egyszerű, az otthoninál is egyszerűbb; régimódi ruhafogas volt a falra szerelve, tükör meg esernyőtartó, de minden nagyon ódivatú. Valentin illedelmesen kopogott, s mikor az elnök azt mondta: „Szabad!”, bement a belső szobába.

Ez volt az az üvegnyak, amely annyira felkeltette a figyelmet, mihelyt valaki a Szigetre érkezett. Tető, oldalfal, minden vastag, gömbölyű üvegből, néhány mindennapi használatra való bútor, egy nagyon pici íróasztal, egy heverő, három szék, egy telefon, egy eseményrögzítő. Csak virág meg könyv volt sok a szobában, különben minden kevés, kép is csak kettő, két tájkép. Az elnök egy karosszékben ült és pipázott.

Valentin meghajolt, mint az imént Kandúrka, és önkéntelenül megcsóválta a fejét. Az elnök elnevette magát, míg helyet mutatott neki maga mellett, egy alacsony kis széken. Sajnos, meg kellett okolnia, mi nem tetszett neki az előbb. Valentin megmondta, mert az volt az érzése, hogy bár ebben a szobában nincsen gondolatolvasó, az elnök azért, ha akarja, meg tudja állapítania gondolatait. Az elnök még jobban nevetett, mikor megtudta, mi a kifogása.

– Minek nekem nagyobb íróasztal meg térképek a falra? – kérdezte, folyton nevetve. – Nem szeretek én írni. És minek nézném a térképet? Nézik a miniszterek.

Valentin ezt nagyon helytelennek találta, és meg is mondta, hogy szerinte egy elnöknek óriási nagy asztalának kell lennie, 157rengeteg térképének meg fegyverének. Az öregember a fejét rázta, azt mondta, attól nem függ semmi. Aztán jól megnézte Valentint még egyszer, és Valentin érezte, hogy elkezdődik a tulajdonképpeni beszélgetés. Most, hogy itt ült a kis széken, abban a szobában, amely kívülről, lentről vagy a Fülöpből olyan titokzatosnak látszott, bármilyen nehéz is volt a szíve, és tele izgalommal, jobban érezte magát, mint lenn az ünnepségen. Elmúlt a torkából a szorítás.

– Két dologról akartam beszélni veled – kezdte az elnök. – Az egyik sürgősebb, a másik még ráér. Elsősorban Lukácsról akartam veled beszélni.

Lukács! Ugyan hova szállhatott a villanyóráról? El akarta mondani az elnöknek a mai találkozást, de az már tudta.

– Lukács a te városodban van – mondta az elnök. – A törvény nem engedi, hogy a mieink közül valaki észrevegye. De te meg fogod látni. Gondolkoztál már azon, hogy helyes-e a harmadik szigeti alaptörvény?

Valentin tűnődött egy cseppet. Lukács miatt majdnem elpusztult Cocó, Kesely apó és még huszonnyolcan. Lukács áruló. Az árulót el kell felejteni. Hogy ne lenne helyes?

– Azt hiszem – mondta az elnök elgondolkozva –, hogy talán mégsem az. Legközelebb, ha felülvizsgáljuk a törvényeket, azt fogom ajánlani, hogy tárgyalják meg a módosítását. Igen, minél hamarabb. Talán egészen gyorsan, valami rendkívüli értekezleten. Hogy miért? Mert nagyobb szükségünk van egy olyan polgárra, aki az árulását hőstettekkel teszi jóvá, vagy esetleg az életét is feláldozza a Sziget védelmében, mint olyanra, aki feltétlenül elpusztul. A lehető leggyorsabban intézkedni fogok. Remélem, nem halok meg addig.

– Csak nem fogsz te is meghalni? – kérdezte Valentin megdöbbenve. (Micsoda gondolat! Csak nem hal meg egy elnök?)

158

– Dehogynem. Sajnos, nem is nagyon sokára. Már iszonyúan megöregedtem.

Valentin rémülten nézte. Csak nem akar rögtön meghalni? Csak nem azért hívta?

– Egy-két év – Valentin megkönnyebbült –, s talán már nem is vagyok. Sebaj, lesz helyettem másik elnök, aki éppen így vagy talán még jobban elvezeti az ügyeket. Ez lesz a másik dolog, amiről beszélni akarok veled, az új elnök személye. De előbb még térjünk vissza Lukácsra!

Valentin elkábult. Ebben a pillanatban még Mami is messzebbre került a lelkében. Mit akarhat vele az öregember, mi a terve ezzel a beszélgetéssel? Már nagyon öreg, gondoskodni akar az utódjáról. Hát persze! Neki megvan a képessége, minden igazi barátja szigeti polgár – ó! Mit fog szólni Mami, ha megtudja, hogy ő lesz a szigeti elnök? A palotát egy kicsit át kell alakítani, neki több szoba kell, egy szoba mégiscsak kevés egy elnöknek. Vajon Ginevrát is el lehet hozni? És hogy lesz a tanulással? Csak nem járhat itt iskolába Cocóval, mikor ő az államfő?

– Figyelsz? – kérdezte az elnök. Valentin felriadt.

– Szóval, vigyázz Lukácsra! A törvény még áll, de tudod, hogy rövidesen módosítani fogjuk. Ha véletlenül azt látnád, hogy Lukács megtanult áldozatot hozni, vagy szenvedni másokért, akkor segíts neki, hogy életben maradhasson! Ha mást tapasztalnál, akkor, persze, hagyd sorsára. Megértetted?

– Hogyne – mondta Valentin, de a felét se hallotta. Legalább hét szoba kell, de nem itt, itt csak ez az egy helyiség van, érthetetlen. Valahol a tengerparton kellene építkezni. Felhőn fognak járni. De akkor mi lesz Gabriellel? Vajon Szakácsnéni megeszi a mesterséges disznóhúst?

– No most a másik dolog – folytatta az elnök. – Ha meghalok, az új elnöknek azonnal el kell foglalnia a hivatalát. Jó figyelj rám, 159Valentin! Nem szabad majd visszatartanod, se szeretetből, sem önzésből. Mindenki őt akarja, minden szigeti polgár, s a Tükör rámosolygott, mikor először meglátta. Ő nagyon ragaszkodik hozzád, s habozni fog, hogy teljesítse-e a parancsot. De jönnie kell! Igazságosabb, jobb szívű elnöke nem lehet a szigetnek. Fogalma sincs róla, mi vár rá, neked se szabad megmondanod neki. Ám ha eljön az óra – majd megtudjátok a Követség útján –, akkor engedd őt útjára, és bátorítsd, hogy legyen ereje elhagyni téged.

– Kiről beszél? – töprengett Valentin. Két perc óta nem ért semmit az egészből. Az elnök nagyon komolyan nézett rá, s akkor az a bizonytalan érzése támadt, hogy az imént félreértett valamit. Már nyitotta a száját, hogy kérdezzen, mikor kopogtattak, s a megnyíló ajtón belépett Kandúrka. Az elnök szeme megvidámodott, ahogy megpillantotta, s amint Kandúrka megállt előttük, Valentint egyszerre elfogta a szégyen, a pirulás, a zavar, a boldogság és a lelkesedés, egyszerre tudott volna pityeregni és táncolni örömében meg restelkedésében, mert tudta már, hogy az elnök egyáltalán nem róla beszélt, ő csak Valentin, egy kisfiú, és hol van még az a pillanat, amikor rá fontos és nagyszerű dolgokat lehetne bízni, s hogy a Sziget elnöki tisztje Kandúrkára vár, az ő barátjára, erre a drágára, aki most itt áll előttük, és a földre süti a szemét.

– Azt hiszem – mondta Kandúrka, és a szőnyeget nézte –, le kellene jönnöd, ha itt már nincs szükség rád. Megjött Danubis a laboratóriumból.

– Nagyszerű! – mondta az elnök. – Csakhogy végre! No indulj! Tartsd eszedben, amit mondtam!

Valentin ránézett, mérhetetlen szomorúsággal. Mert ebben a percben ő többet tudott, mint az elnök. Tudta, amit Kandúrka nem bírt vagy nem akart kimondani: hogy az ezredik szer se használt és Maminak nincsen orvossága.

160

Visszafelé a felhőn nemigen beszéltek. Danubis búcsúzóul odaadta a ledugaszolt, értelmetlenné vált lombikot, s Valentin csak ült a Fülöp sarkában, ki-kinézett az alattuk elmaradó tájra, és két térde között szorította a lombik nyakát. Harisnyás és Kandúrka nem mertek hozzá szólni. Kandúrka közel húzódott hozzá, le nem vette róla a szemét, érezte bundájának kedves melegét. Harisnyás maga elé bámult, komor, töprengő pillantással, János idegesen gyújtogatta-oltogatta a szigeti lámpát.

Valentin sok mindenre gondolt, sok, egymással nem is összefüggő dologra. Egy nyári délutánra, amikor elhagyta Mamit a strandon, és előbb ért célhoz, mint ő, és Mami iszonyúan csalt, hogy ő nyerhessen. Harisnyásra, aki egyszer – milyen régnek tűnik, ha így visszagondol – ott ült egy pocsolyában a házuk előtt, Danubisra, aki az imént a vállát veregette különös, karmos kezével, s azt ígérte, hogy új nyomon indulnak el, a futár már elröpült Egyiptomba, az ős orvosi könyvekért, amelyek egy piramis belsejében vannak a falfestményeken – ezek az utolsó orvosi írások, amiket még nem tanulmányoztak át. „Van még remény!”– mondta az elnök is. Lehet, a szer is elkészül, csak éppen későn. Milyen az, ha az embernek sem apja, sem anyja? Attól esetleg olyan rossznak lehet lenni, mint amilyen Lavinia néni. Lehet, hogy tíz év múlva már ő is rossz lesz, gyűlölködő, kapzsi, és Kandúrka egyáltalán nem fog barátkozni vele?

A Követségre érkeztek, és nem beszéltek meg semmit. Harisnyás annyit mondott, hogy majd értesíti az új kísérletek eredmé161nyéről. Ezúttal nem hívta a Szigetre, s Valentin örült is ennek; nem akart megbántani senkit, de úgy érezte, hogy most már azért inkább otthon maradna. János csak köszörülte a torkát, ő se tudott mit mondani.

Elbúcsúztak. Harisnyás mintha mondott volna valamit, de Valentin nemigen értette. Csak később, mikor már csak ketten lépegettek Kandúrkával az erdei úton, akkor eszmélt rá, hogy Harisnyás azt mondta: higgyen neki, Mami mégis meggyógyul. Ő megígéri. Dehogy hisz neki. Dehogy hisz neki! Most megint nehéz volt jó szívvel gondolnia Harisnyásra. Mégiscsak miatta történt minden.

Mentek a mélységes sötétben, Kandúrka vezetett, ő látott a holdtalan estében is. Még nem volt nagyon késő, elérik az utolsó autóbuszt. Ugyan mit mond majd Lavinia néninek meg Ginevrának? Azt hitte, ma mindenki őt csodálja majd, mert hazahozta Mamit a kórházból. Fáradt is. Álmos is. Minden olyan nehéz.

Az autóbusz ismét tele volt, Kandúrkát összenyomták a hátizsákban, minden majdnem olyan volt, mint a múltkor, csak éppen a remény pusztult ki a szívéből azóta, hogy a Szigeten járt. Lassan lépegetett, mintha nagy súly volna a hátizsákjában, görnyedten, mint egy öregember. Vajon lefeküdtek-e már a többiek, vagy még várják? Milyen kellemetlen lesz, ha már a kapuban megkezdődik a magyarázkodás.

Nem kellett csengetni, nem is feküdtek még le. Sőt! A ház minden ablaka világos volt, egészen a kistérig elhallatszott az elcsendesült utcáról a kiabálás. Mindenki emelt hangon beszélt, felhevülten, ingerülten, még Gabriel is. A néni magasan, vékonyan, Ginevra rekedten, Szakácsnéni különös éneklő hangon, Gabriel meg mélyen, lassan. Csattogás hallatszott, ablaknyitogatás. Valentin meggyorsította a léptét, és Kandúrkát kiengedte a hátizsákból.

162

Kopaszbácsi kinn könyökölt a kerítésen, ráköszönt Valentinra.

– De későn jön ma haza, Valentin! Iparkodjék már, segítsen, mert a nagynénikét megüti a guta, ha így felizgatja magát.

– Gyere! – sikoltotta a néni, ahogy meglátta a kertkapunál. – Te is ilyenkor kérezkedel el! Még ilyet nem is láttam!

Mi lehet itt? Ginevra kezében kefeseprű, Gabrielnél egy hosszú vascső, Szakácsnéninél a rézüst, nagyokat üt bele a habverővel, a néninél meg egy hosszúnyakú esernyő.

– Félek, összetörtük minden csontját – mormogta Gabriel. – De ha nem akar kimenni a buta!

– Nem látok semmit! – mondta Kandúrka. – Mit kergetnek ezek? Te érted?

Valentin értette. Fenn a szobája függönyrúdján, magasan a mennyezet alatt, ott pihegett-lihegett Lukács. Lukács volt, bár elég nehezen lehetett megismerni, mert a fél szárnya törötten lógott le, a feje, a nyaka merő egy vér. Alatta az ablakpárkányon tollak hevertek, s a tépett, iszamós tollazatról le-lepottyant egy vércsepp a fehér ablakdeszkára. Lukács már alig bírta tartani magát a rúdon, félrenyaklott a feje, de hiába nyúlkált utána és ütött a lábára Ginevra a pókháló-szedő, hosszú kefeseprűvel, csak kiáltott egy gyöngét, de nem mozdult el.

Ginevra dühösen törölgette izzadt homlokát.

– Kerek egy órája vesződünk ezzel a nyavalyással. Hát látott ilyet, mondja? Ez az a nyomorult, akiről a reggel beszéltem, de csak nem képzelte tán, hogy beszállhat mihozzánk a szobába, és itt maradhat örökre. Még kinn a kertben a fán valahol, Isten neki. De itt? Éppen ágyaztam, az ördög majd elvitt, mikor besuhant az ablakon.

Kandúrka a foszfort is kinyitotta a szemében, de látszott az arcán, hogy nem érti, mi a probléma.

Szakácsnéni verte az üstöt, a néni az esernyőt nyitogatta, Gabriel lement a garázsba, hogy egy még hosszabb rudat keres163sen. Valentin csak bámult felfelé. A madár hosszan nézett rá, lassan, nagyon lassan megfordította a fejét és megszólalt:

– Te vagy az a Valentin nevű fiú, akinek az anyja a kórházban fekszik?

– De ronda hangja van! – mondta Szakácsnéni.

Kandúrka rosszkedvűen kiment a kertbe. „Szemorvoshoz kell mennem – gondolta zavartan. – Hihetetlen! Valaki van a szobában, és nem látom. Most, amikor úgyis annyi a bajom, s fogalmam sincs, mit csinálunk Mamival.”

– Én vagyok! – mondta odabenn Valentin. Lavinia néni csak rábámult, nem értette mire felel.

– Üzenetem van a számodra – folytatta a madár. – Már nagyon régóta várok rád.

– Csalja le! – mondta Ginevra. – Tán magára hallgat az istenadta. Csalja le már valahogy!

– Mondd neki, pi-pi-pi! – ajánlotta Lavinia néni, és fáradtan leereszkedett egy székre.

– Szállj le! – mondta Valentin, és alig tudta mozgatni a száját a rémülettől. – Talán ha leszállnál, és kijönnél velem a kertbe…

– Még ugyan megtiszteli – nevetett Szakácsnéni, és legyezte magát a zsebkendőjével. – Hallod, te madár?

– Nem tudok repülni – mondta Lukács csendesen. – Az a kövér férfi eltörte a szárnyamat. Tedd alám a botot, abban megkapaszkodom.

– Ne bántsa már szegényt! – mondta váratlanul Ginevra, amikor Valentin feltartotta a botot a függönyrúd mellé. A madár lassan, látható szenvedéssel, rákapaszkodott, Valentin így vitte ki a kertbe. Valóságos diadalmenet kísérte. A néni Kandúrkát biztatta, hogy vigye el a madarat, de Kandúrka nem jelentkezett, hátul a kis medencénél borogatta a szemét kamillateával. Most lesz beteg, rémes, mikor a barátjának a legnagyobb szüksége van rá.

164

– Visszajövök! – súgta Valentin Lukácsnak. – Maradj itt a fán!

Felsegítette a cseresznyefára, s mikor látták, hogy nem mozdul, lecsillapodott a ház is. A kertben megmaradhat, ott nem piszkol – volt a Ginevra véleménye. Végre mindenki aludni ment. Lavinia néni motyogott valamit, hogy muszáj a házban rendnek lennie, Gabriel morgott, dünnyögött, de voltaképpen mindenki szégyellte magát egy kicsit, hogy ilyen csúnyán elbántak a madárral. Persze a fürdés nem maradt el, de Ginevra szerencsére beérte azzal, hogy Valentin a néni engedélyével maradt ilyen sokáig, s hogy még mindig nem mondhatja meg, merre járt. Lavinia néni viszont be se nézett hozzá, a nyitott ablakon át még sokáig lehetett hallani, hogy tárcsázik. Valentin tudta, hogy a kórházzal beszél. Vajon kienged-e valaha a görcs a torkából?

A lombikot az ágya melletti kis asztalra állította, az Api képe alá. Ginevra ki akarta dobni, de utóbb megkegyelmezett neki. Ez is olyan borzasztó volt, bár dobta volna ki. Mert mikor betakarta, Ginevra rekedt torkából egyszer csak kitört valami furcsa hang. Összecsókolta Valentint, még a kezét is, mint valaha kisbaba korában, s azt mondta neki: „Jaj, édes gyerekem!”– aztán sírva kirohant a szobából. Azt hiszik ezek, nem tudja, mit jelent? A néni elhalasztotta a holnapi utazást. Azt gondolják, nem sejti, miért?

Milyen jó, hogy Kandúrka még mindig a szemét kezeli, legalább nem kell magyarázkodnia. Kicsúszott az ablakon, a cseresznyefa alá.

Lukács már csak suttogni tudott, olyan gyenge volt. Valentin vizet hozott neki a tenyerében.

– Nagyon megdobáltak reggel, és nem mertem a városban maradni – kezdte Lukács. – Messze kiröpültem a városból, túl a kertségeken. Egy kórháznál álltam meg pihenni. Az első emeleten szálltam le egy ablakpárkányra. Meghúzódtam a virágláda mögött. Nem vettek észre.

165

Pihent egy kicsit. Kop-kop-kop – vert a Valentin szíve.

– Sok orvos járkált ki-be, sok ápolónő. Csak estefelé csendesedett el a szoba, akkor mertem beljebb menni. Egy nő feküdt a szobában és nyitva volt a szeme.

A Mami szeme, ami olyan, mint a Valentiné, csak kék. Ginevra elfelejtett zsebkendőt kiadni reggel. Mindegy. Azért se fog sírni.

– Éhes voltam, és szerettem volna kérni a vacsorájából. Piskóta volt mellette, de nem nyúlt hozzá.

Lukács megint megpihent. Valentin most látta csak, hogy a lába is véres.

– Láttam, hogy nagybeteg, és gondoltam, úgyse kell neki. Felszálltam az éjjeliszekrényére, és ettem a piskótából. A nő elmosolyodott, és azt mondta, csak egyem meg az egészet nyugodtan.

Persze hogy ezt mondta. Mikor engedett el Mami étel nélkül éhes embert vagy állatot? Azért mégis kellett volna zsebkendőt hoznia.

– Értette a szavamat – mondta Lukács, és még beteg suttogásában is benne volt a csodálkozás. – Értette, úgy, mint te. Neked megvan a képességed, hallottam a Szigeten. De nem tudtam, hogy neki is megvan.

– Mit üzent Mami? – kérdezte Valentin, olyan nehezen, mintha seb volna a nyelvén.

– Azt mondta, hogy még ma éjjel menj ki hozzá, mert látni szeretne. Megígértem, hogy átadom az üzenetet neked, személyesen. Jó madárnak nevezett, megcirógatta a szárnyamat. Ezért jöttem. De még hajnal előtt ki kell érned, megértetted?

Hát szóval, akkor vége. Mami sose engedte éjszaka fenn lenni, még karácsonykor is le kellett feküdnie fél tízkor. Érti. Jó. Megy.

166

Már fogta a csatornát, hogy visszakapaszkodjék, mikor eszébe jutott az üzenethozó. A madár félrebillent nyakkal, lehunyt szemmel gubbasztott. Szegény. Majdnem agyonverték miatta.

Valaki beszélt neki Lukácsról valamit, de most nem tud erre gondolni. Érezte, hogy tennie kellene valamit a madár érdekében, de egyszerűen nem volt semmi gondolata. A rémület kitöltötte az agyát. Majd holnap. Most nem fontos semmi. Visszamászott a szobájába, és behívta Kandúrkát.

Ha Mami üzent, mondta Kandúrka, akkor induljanak azonnal. Valentin összekapkodta a holmiját, tornacipőt húzott, ez kényelmesebb lesz és főleg nesztelenebb. Már nincs autóbusz, a Fülöp elment. Gyalog mennek. Oda kell érniök hajnal előtt. A kórház kívül van a városon, nagyon-nagyon messzire. Valentin induláskor zsebre dugta a lombikot, nézze meg Mami, legalább nézze meg, ha nem is segít rajta, lássa meg, hogy gondoltak rá.

167

Ilyen messzinek még sose tűnt a kórház. Kandúrka megpróbált énekelni, hogy könnyebb legyen az út, de aztán ránézett Valentinra, és elharapta a nótát. Csak mentek, Valentin kábult volt, mint valami nagy betegség után. A Sziget, Ofélia esküvője, Danubis meg az elnök – micsoda nap! Mintha hetek óta nem aludt volna már. Mindegy, oda kell érni még hajnal előtt.

Kandúrka félt, hogy nem engedik fel őket, s Valentin is azt gondolta, hogy baj lesz a kapunál. Közel volt a virradat, mikor utolsó erejével átkapaszkodott a magas kerítésen. Kandúrkának könnyebb volt valamivel, de azért ő is húzta a lábát. Valentin jól ismerte a Mami ablakát, ott van a félemelet napozó terasza felett, ahol a sárga virágok nyílnak. A félemeletre egy jó tornász elég könnyen fel tud kapaszkodni. Sajnos, a jó tornász most olyan fáradt volt, hogy állva elaludt volna a parkban, de Kandúrka segített. Kandúrka lenyújtotta a kezét, Valentin elkapta. Összeszorította a fogát, mikor a kőcirádák lehorzsolták a bőrt, a térdéről, s aztán már fenn is volt a Mami erkélyén. Csak csendesen, csendesen!

Bent égett az éjjelilámpa, és Mami ott feküdt, pontosan úgy, ahogy Lukács mondta, nyitott szemmel, és az erkélyajtót nézte. Csakhogy nem volt egyedül, egy ápolónő bóbiskolt mellette. Kandúrka a szájára tette az ujját. Nem volt most idő vagy mód a magyarázkodásra. Valentin odahúzódott az erkélyajtóhoz, egészen odalapult a falhoz, hogy meg ne lássák, Kandúrka pedig bement a szobába, az ápolónő mellé, és megcibálta a kötényét.

A virágládán át jól lehetett leselkedni. Mami egy egész picit elmosolyodott. Persze hogy megismerte Kandúrkát, hiszen öklömnyi kora óta nevelte már. Most tudja, hogy Valentin se lehet messze, hogy Valentin is itt van már valahol.

Az ápolónő felriadt. Dühös lett, mikor megpillantotta Kandúrkát. Kóbor dögnek nevezte, először az erkély felé űzte 168volna, persze csak suttogva, mert nem mert hangosan beszélni Mami miatt, de Kandúrka a folyosóajtó felé inalt, s az ápolónő azt nyitotta ki neki. Ki is ment utána, s akkor Valentin belépett, mert tudta, hosszú percekig csalja majd a barátja maga után az ápolónőt, s addig ő egyedül lehet Mamival.

Mami mosolygott, és egy egész kicsit felemelte a kezét. Most azt is meg kellene mondani, hogy egész télen a mosdóba eresztette a vitamintablettákat, mert utálta bevenni. Mindent meg kellene mondania, míg nincs itt a hajnal.

– Szervusz, Tinti – mondta Mami nagyon halkan. – Szervusz, Drágám!

Vajon érthető az, amit beszél? Hogy Mami várjon egy kicsit, mert a futár már elment Egyiptomba a falfestményekért, és Danubisnak van még reménye, és eddig is mindent elkövettek, nézze meg. Odamutatta a lombikot, a dugót valahogy kisodorta belőle.

– Ugye nem fogsz bőgni? – kérdezte hirtelen Mami.

De igen. Fog. Eddig még ment a dolog, eddig még minden ment. De most már nem lehet tovább bírni. Mert ennek a mondatnak van egy másik fele is, amit Mami elhallgat, egy „ha”-val vagy „amikor”-ral kezdődő fele, és arra csak azt lehet válaszolni, hogy az ember csak sír, hetekig és hónapokig csak sír, sőt az is lehet, hogy egész életében és örökre. Valentin végre, annyi kemény hallgatás után, sírva fakadt, és könnyei elmosták a külső világot. Nem hallotta a folyosóajtók csapódását, amely elárulta volna, merrefelé játszik Kandúrka fogócskát a méregbe jött ápolónővel, nem hallotta a csengetést, és nem tudta, hogy kinn az éjjeli portás kaput nyitott egy különös vöröskeresztes autónak, s hogy amikor a kocsi ablakán Harisnyás nézett felé, s az autóból Félharisnyás, Danubis és Gergely szálltak ki, nagyot ordított, és kirohant az éjszakába. Nem tudta, hogy Gergely kívül maradt a 169kapunál, feltette a portás sapkáját, és elkezdett keresztrejtvényt fejteni, Harisnyás, a professzor és Danubis pedig elindultak felfelé a lépcsőn. Nem látta, hogy az ajtó nyílik, hogy három fehér kórházi köpenybe öltözött barátja belép a Mami szobájába, mert csak potyogtak a könnyei, a Mami arcára, a párnára, még a lombikba is. Csak arra rezzent össze, hogy Mami megint megszólal, és beteg kis hangján csak annyit mond: – Ó de szép!

Erre mégiscsak felnézett. Mi az a szép, amit még ebben az iszonyatos órában is észre kell vennie? Mami nézett valamit, s azt a valamit ő szorította piszkos, poros, összehorzsolt kezében. A lombik volt, amelyből valami soha nem látott színű kékség sugárzott, olyan erővel, hogy az éjjelilámpa fénye elhalványodott mellette. Élt a folyadék, villogott, melegített, olyan volt, mint az ég, de olyan is volt, mint a tenger, mégse hasonlított igazában egyikhez sem, de benne volt a világ minden kéksége. S akkor Danubis – most vette észre, hogy itt van – kikapta a kezéből a lombikot, magasra emelte, s különös, karcoló hangján azt süvöltötte: „Sziget-kék! Sziget-kék!”

Valentin hirtelen azt érezte, hogy kihúzzák alóla a földet, mint Ginevra néha, tréfából, ha felszedi a szőnyeget takarításkor. Megkapaszkodott az ágy szélében, de még így is, a közelgő ájulás lebegésében is látta, hogy a professzor felkapja az éjjeliszekrényről a kiskanalat, tölt bele a lombikból, Harisnyás pedig mondhatatlan gyöngédséggel felemeli egy kicsit a Mami fejét, Mami meg engedelmesen kitátja a száját, mint ő szokta, ha beteg, és lenyeli a kortyot a kiskanálból.

170

– Mélyet lélegzeni!… Mélyet lélegzeni! – hallotta valahonnan távolról. Lélegzett egy nagyot, valami szúrós, tiszta szag jött az orrába, amitől egy kicsit köhögnie kellett. Csupa ismerős hang beszélt körötte. Kandúrka azt mondta: „Nem aludt rendesen egy hét óta…. Teljesen kimerült…”Harisnyás: „A mai nap izgalmait se felejtsétek!”– „Csak bátran, mindjárt elmúlik…”– suttogott Félharisnyás, iszonyatos messziségből hallatszott hangja, pedig érezte bőrén a leheletét, tehát mellette kellett lennie valamerre.

Mi lehet ez a kellemes, sima, hűvös, amin fekszik? Valami ütemes, surrogó neszt is érzékelt: jármű fut alatta. Mikor végre rájött, hogy autóban fekszik, s az autó szalad vele valahova, a hirtelen aggodalomtól kitisztult a feje. Hol van Mami? Hozzák ezek Mamit is? Elkezdett tapogatózni, de csak Kandúrka bundáját érte a keze.

– Ébredezik – mondta a professzor. – Nincs semmi baj.

Felnézett. A mentőkocsiban feküdt. Gergely mozdulatlanul, szelíden tartotta legalsó gyűrűjében. Mindenki feléje hajolt, és mindenki mosolygott.

Kandúrkának reszketett a bajusza.

– Mami? – kérdezte Valentin.

– Alszik – mondta Félharisnyás. – Meggyógyult. Reggel majd hazajön. Már most is hazahozhattuk volna, de egy kórházban ilyenkor mindenféle hivatalos dolgokat kell elintézni. S ezt mégsem lehet éjnek idején.

171

Valentin felkönyökölt, és hirtelen elpirult, megrázta a fejét. Elájult, milyen szégyen. Most látta meg Danubist, aki az autó sarkában ült, és számokat meg betűket írt a térdén egy noteszbe. Kandúrka később elmesélte, hogy a Sziget-kék kémiai képletét próbálta feljegyezni.

Hát igaz? Elhiggye-e? Hát sikerült? Mekkorát kurjantana, ha nem volna olyan gyenge! Igazán rémes, de csak suttogni tud.

– Egész biztos? – kérdezte Harisnyástól. Az bólintott, és iszonyú megkönnyebbültnek és vidámnak látszott.

Azért nagyon jó volt, hogy kocsin hozzák haza, visszafelé már semmiképp nem bírná az utat. Közben lassan pirkadni kezdett, még szerencse, hogy náluk mindenki olyan jó alvó. A kocsi a ház előtt állt meg, de nem nézett ki senki, és Valentint Gergely vitte be a szobájába, mert ő volt a legerősebb, és ő járt a legnesztelenebbül. Valentin kérdezősködni akart, de nem volt rá idő, már hallotta is a motor távolodó neszét, és úgy maradt kettesben Kandúrkával, hogy el se tudott köszönni a barátaitól. Egyáltalán, hogy kerültek ide ezek éppen ma éjszaka? Kandúrkára nézett, aki a függönnyel bíbelődött. Kandúrka bizonyára fogja tudni.

Kandúrka tudta. Nem könnyen mondta meg, de mégiscsak megmondta. Valentin lehunyta a szemét, és egy pillanatig nagyon csendesen feküdt. Most már érti. Egy módon meg lehetett volna menteni Mamit orvosság nélkül is, és Harisnyás vállalkozott erre. Danubis és a professzor ismertek egy olyan módszert, amellyel ki lehet vonni valakiből a betegséget, és beoltani valaki másba. Harisnyás úgy gondolta, miatta történt a baleset; ha nincs más megoldás, vonják ki Mamiból, hadd menjen haza egészségesen Valentinhoz, s oltsák be őbelé. A Tükör azt mutatta, hogy… szóval Valentin úgyis tudja, mit mutatott. Sietni kellett. Danubius és a professzor vállalkoztak a műtétre. Gergely csak segítőnek jött, hogy minden simán menjen.

172

– És akkor mi lett volna Harisnyással? – suttogta Valentin. Kandúrka nem felelt. Valentin alapjában nem is várt választ. Jaj de jó, hogy nem került ilyen szomorú dologra sor, és Mami holnap hazajön! Hát erre célzott a nagykövet, amikor a Fülöpön búcsúzáskor megnyugtatta!

– Igazán hazajön? – kérdezte megint gyanakodva.

Kandúrka nem nevette ki, azt mondta, hogy igazán hazajön. Kihajolt az ablakon, mert úgy rémlett, valaki sóhajtott a kertben. Nem látott senkit. Visszafordult, hogy megkérdezze Valentintól, lát-e valamit ő, de a Valentin feje már eltűnt a paplan alatt, csak egyetlen kis fürt kukucskált ki a párnán. Valentin aludt, s Kandúrka leeresztette a függönyt, hogy ne zavara a hajnali fény.

Ilyen mélyen nem aludt még soha életében. Álmában sírt egy kicsit, szaladt, de minduntalan elcsúszott és nehezen tudott feltápászkodni, Kandúrkát látta, de Kandúrka nem tudott beszélni, és minden nagyod nehéz és félelmes volt. Azt is álmodta, hogy Ginevra sikoltozik, és Szakácsnéni sír, hogy Gabriel nyomogatja a dudát, mint egy őrült, a néni kiabál, és azt is álmodta, hogy hirtelen rásüt a nap arcára, és prüszkölni kell.

Felnézett, és meghallotta, hogy Ginevra lent sikoltozik az ablak alatt, hogy Gabriel újra meg újra megszólaltatja a dudáját, Szakácsnéni egyszerre sír és nevet, a szobájában levő függönyt felhúzták, egyenesen az orrára süt a nap, és Mami ott áll az ablakban, fejét csóválja, mosolyog, és a fehér párkányt tapogatja, amely csupa karcolás, és egészen megkopott az éjszakai utaktól.

Most már meg is lehetett csókolni egymást. Az ember, ha nagyon örül, nem viselkedik valami szellemesen. Valentin a Mami derekához fúrta a fejét, és csodálkozott, hogy kigyalogolni a kórházba vagy elmenni a Szigetre a Mami orvosságáért sokkal könnyebb, mint mondani valamit arról, milyen volt ez az időszak nélküle. Igazán szerencse, hogy Mami mindig szokta tudni, mit gon173dol. Valentin sóhajtott egy megkönnyebbültet. Csak ne csatítanának ezek annyit a kertben, hogy az ember belesüketül! Mami nem tud semmit a Szigetről, mindent el kell mondani neki, attól kezdve hogy Cocó beleesett a gödörbe, és ő nekiindult az erdőnek.

– Tessenek sietni, terítek reggelire! – kiabált fel Ginevra, és hosszú hetek unalma helyett most vidám és izgalmas volt a fürdés megint, mert Mami vitte a fürdőszobába. Minden olyan volt, mint régen, Mami kétszer a víz alá nyomta a fejét, s ő ordított és forgatta a szemét, mert ilyenkor fóka volt, egy nagyon haragos fóka. Sajnos, csak rövid ideig lehetett játszani, mert Lavinia néni beszólt, hogy még délelőtt indulni szeretne, Szakácsnéni meg feljött a fürdőszoba ajtajához, és sírt és rimánkodott, hogy a kuglófnak vége, ha nem szelik meg. Napozóban lehetett reggelizni, nem kellett felvenni az undok vászonnadrágot, a Ginevra kedvencét, és Mami a régi helyén ült, sokat evett, és kétszer is töltött a Valentin csuprába. A néni viszont a teáját is alig itta meg, nagyon keveset beszélt, szinte csak annyit: meglepi ez a gyors gyógyulás, de igazán örül neki; bizonyos okokból megutálta ezt a várost. Mami álljon vissza minél hamarabba munkába, mert ő elutazik.

– Ni – mondta Ginevra, azon a különös síró-nevető hangon, amelyen azóta beszélt, hogy Mami reggel hazatelefonált a kocsiért –, még mindig itt van az a madár.

Valentin letette a csészét és elkomolyodott. Lukács, akinek tegnap eltört a szárnya, valóban ott gubbasztott még azon a helyen, ahol hagyták. A fejét bedugta a szárnya alá, s úgy látszott, már nem is törődik semmivel. Hát micsoda ember ő, hogy örömében elfelejtkezett mindenkiről? Mami meggyógyult, s most egyszeriben nem ismer kötelességet, elfelejti, mit bízott rá az elnök, elfelejti a barátait, Kandúrkát – egyáltalán: hol van Kandúrka?

174

Kandúrka nem volt sehol, Lukácshoz pedig nem lehetett se szólni, se hozzáférni. A szóra nem válaszolt, s mikor Valentin le akarta emelni, vert egyet az ép szárnyával és jajgatott. Szakácsnéni úgy gondolta, hamarosan bevégzi, kár kínozni a szerencsétlent.

Látszott a Mami szemén, hogy nem ismert rá a madárra. Csak amikor Lavinia néni nagy kelletlenül elmesélte, milyen hajtóvadászatot kellett tartani rá tegnap este, s hogy csak a Valentin szavára lehetett lecsalni, mutatta elboruló arca, hogy most már felismerte. Lement ő is a fa alá, szólt Lukácshoz. A madár felborzolódott tolla megrezzent a hangjára, Lukács felnézett. Csodálatos, Maminak megengedte, hogy levegye az ágról. Lavinia néni, a Valentin legnagyobb meglepetésére, nem tett semmi megjegyzést, sőt közelhajolt a tányérkához, amelyből Mami megitatta és megmosdatta Lukácsot. Nézte egy darabig, aztán teljesen váratlanul goromba pokrócnak nevezte Gabrielt. Ginevra kirohant a házból, és azt kiabálta, a néni maga mondta Gabrielnek, hogy mindenáron zargassa ki a madarat a szobából – Mami alig tudta lecsendesíteni őket.

Lukácsot lefektették egy párnára, Mami bekötötte a torkát meg a lábát, nagyon nevetséges volt szegény, mert olyan volt, mintha sálja lenne meg lábszárvédője. A néni visszavonult készülődni, Mami meg, aki megígérte Professzorbácsinak, hogy sokat fog feküdni eleinte, ledőlt egy kicsit a szobájában. Valentin odaült elébe a szőnyegre és elkezdett mesélni. A nap megint olyan igazi volt, mint régen: Ginevra porszívózott és énekelt, Gabriel kalapált a garázsban, Szakácsnéni csörömpölt a habverővel.

Mami tudott a legbeszédesebben hallgatni a világon. Mikor valami vidám dologról esett szó, még a hajaszála, minden foga is külön nevetett, mikor meg szomorúról hallott, még a keze is 175elszomorodott. Valentin úgy gondolta, nagyon ügyesen elmesélt mindent, mert Mami csak ritkán szólt közbe, s akkor is csupa lényeges dolgot kérdezett, hogy nagyon szorította-e a cipő, mikor Lauretta volt, hogy Cocó mennyi ideig jár iskolába, és Kandúrka hol tartja a ruhatárát. Ginevra néha beszaladt, mert a telefon szinte szakadatlanul csengett: hol Felügyelőbácsi jelentkezett, hol a kórház, hol meg Ügyvédbácsi. Kétszer, panaszolta Ginevra, valami gonosz kölyök tréfálhatott vele, mert csak nyávogtak a kagylóba. „Kandúrka próbált hazaszólni!”– könnyebbült meg Valentin. Ugyan hol lehet, és miért nem jön már haza?

Valentin körülbelül a végére ért a történetnek, és éppen Mami vette át a szót, hogy beszámoljon Lukácsról, és megbeszéljék, mi történjék ezek után a madárral, amikor meghallották a Postásbácsi szokott csengőjelét: két hosszú és egy rövid berregést. Valentin kiszaladt a postáért, de csak megtorpant a verandalépcsőn: mert Postásbácsi mögött meglátta Harisnyást és Félharisnyást, akik be akartak surranni az ajtón. Szerencsétlenségre Ginevra is kinézett, s biztatására Postásbácsi olyan ügyesen ugrott be, hogy a két látogató kívül maradt a kerítésen.

Ó, micsoda szégyen! Valentin már rohant volna ki, mikor valami nagyon különös dolog történt: a Professzor, aki járatlanabb volt az emberek világában, mint az öccse, türelmetlenül, kétszer becsengetett. Akkor már gyorsan kellett intézkedni, mert kitört a zivatar, Ginevra berohant a garázsba, és a belső keresztvassal elreteszelte az ajtót, Postásbácsi beugrott a konyhába, leverte a rézüstöt, minden csengett, Ginevra meg bent sikoltozott a garázsban. Ekkor már nagyjából úgyis mindegy volt minden, legalább felállhattak a méltatlan négylábas helyzetből: a professzor ismét felemelkedett a két lábára, fogta a kilincset, kinyitotta az ajtót, és bejöttek.

176

Persze, amióta Mami itthon van, minden egészen más. Mami megnyugtatta Ginevrát, lecsillapította Postásbácsit és Szakácsnénit, mindennek adott valami elfogadható magyarázatot. Ginevra mondhatott, amit akart, a vendégeket a fogadószobába vezették be, s mikor Szakácsnéni is azt kiabálta, hogy égbekiáltó dolog kóbor veszett kutyákat beengedni, még akkor is, ha az egyik erre lóstat hetek óta, Mami egész egyszerűen becsukta az előszobaajtót.

A két vendég helyet foglalt az asztalnál. Az első percekben kissé merev volt mind a kettő. Valentin utóbb megmagyarázta, hogy ruha nélkül kellett jönniök, s ez természetesen feszélyezte a barátait. Eleinte izgult, hogy Mami talán étellel fogja kínálni őket, de Mami csak mosolygott a vendégekre, és eszeágában sem volt ilyen otrombaság. Nagyon megnyugtató volt, hogy hírt hallottak Kandúrkáról: kilenc órakor rendkívüli elnökségi gyűlés volt a Szigeten, s erre, ezúttal először, Kandúrka is meghívást kapott. Rövidesen itthon lesz, talán már útban is van.

Hogy meg szabad-e kérdezni, miről folyik a tanácskozás? Hogyne, ők végighallgatták a tanácsülést a távolbahallón, a Szigeten nincsenek titkos tárgyalások. Az árulóról szóló törvényt módosították. A mai naptól kezdve az áruló visszaszerezheti magának azt a tulajdonságát, hogy a polgárok számára megismerhető legyen: Kandúrka nagyon helyeselte a törvénymódosítást, s az egész Sziget örül neki. Most azért jöttek, mondta Harisnyás, mert Félharisnyásnak még van néhány orvosi utasítása a Mami számára. Jelentéktelen elővigyázatossági rendszabályok, de mégis meg kell tartani. Danubis, sajnos, nem jöhetett, Gergellyel és Jánossal együtt visszamentek a Szigetre, azzal a korareggeli Fülöp-járattal, amely Kandúrkát a tanácsülésre vitte. János különben még az éjjel elintézte a kagylóbontogató iskolások ügyét, visszautazott ő is.

177

A Professzor komoly beszélgetésbe merült Mamival. Harisnyás, aki még nem látta a házat belülről, szerette volna megnézni a Valentin szobáját, hogy feljegyezze, mekkorára készíttesse a rövidesen küldendő eseményrögzítőt. Úgy beszélték meg, hogy a gépezet a Valentin szekrényének belsejébe kerül, és nem lehet nagyobb, mint egy fél kilós csokoládédoboz. Ha használni akarja, vegye ki, és kapcsolja be a konnektorba. Szem előtt nem lehet, mit szólna Ginevra.

– Itt szoktál kijárni éjszaka? – mosolygott a nagykövet és kihajolt az ablakpárkányon. – Ezentúl ezeknek az éjszakai… –

Elhallgatott és még jobban kidőlt az ablakon.

– Ki ez a szegény, sebesült madár? – kérdezte meglepődve. – Sose hallottam, hogy madár van nálatok.

Harisnyás sose fogja megtudni, miért csókolta meg Valentin jobbról-balról, s miért rohant végig énekelve a hallon és az előszobán. Sajnos, a kertben nem az fogadta, amit remélt: valami borzasztó fogadta. Mert Lukács is észrevette, hogy a nagykövet tekintete ráesett, s kétségbeesetten próbálta kibontani sebesült szárnyát. Mire Valentin kiért, már a földön vergődött, aztán egészen elcsöndesült. Zuhantában megütötte a fejét, és elvesztette az eszméletét.

Valentin a tenyerében vitte be a szalonba. A Professzor izgatottan állt neki az első segélynek. Kimentek a fürdőszobába, Mami elpirult, mert Félharisnyás azt találta mondani, hogy nagyon szakszerűtlen szükségkötés volt a madáron. Lukács rövidesen magához tért, s bár a szárnyát már megrögzítette valahogy a professzor, csapkodni és meneküli próbált.

– Mi van veled, szegény madár? – kérdezte Harisnyás szánakozva. – Én a Sziget nagykövete vagyok, ez itt Zakariás professzor, a bátyám, s akit itt látsz még – meghajolt Mami felé, s Mami egy kicsit bólintott, nagyon szép és kedves volt ebben a pillanatban –, mind szigeti polgár. Nem hallottál még a Szigetről?

178

– Mélyet lélegzeni! – mondta Félharisnyás. Lukács engedelmeskedett.

– Nem hallott soha a Szigetről – mondta halkan Harisnyás. – Lehet, hogy a Követség mégis rosszul működik? Szegény madár.

Mami most váratlanul megszólalt.

– Nem jól értettem az imént. Hogy is szólt az a törvénymódosítás?

Nagyon kínos volt látni, hogy Harisnyás megütközve bámul Mamira, s látszik az arcán a rosszallás, hogy mikor ilyen súlyos beteget kezelnek, hivatalos dolgokról kérdezősködik. Egyáltalán: ő olyan világosan megmagyarázta az imént, miért nem figyelt. Ugyanakkor azonban csodálatos volt érezni a Mami okosságát és tapintatát, és tudni, hogy ami most következik, többet gyógyít majd Lukácson, mint Félharisnyás minden kötése és kenőcse. A nagykövet udvariasan elismételte a törvényt, s erre csodálatosképpen, a beteg sírva fakadt. Szegény Lukáccsal lenyelettek egy idegcsillapítót. Rémes, hogy olykor még Harisnyásnak se lehet megmondani a teljes igazságot!

A Professzor azt mondta, hogy Lukács, ha lassan is, és tökéletesen sose, de meggyógyul. Aztán gondolniok kellett a búcsúzásra: közeledett a dél. Bent kellett elbúcsúzniok, hogy Ginevráék ne lássák.

– Ne haragudj – mondta Harisnyás, és megsimogatta a Mami karját.

– Köszönök mindent, Harisnyás, köszönök mindent, professzor úr! – mondta Mami, és kezet fogott mindkettővel. A nagykövet még azt mondta, hogy Valentin tudja az utat a követségre, Kálmán pedig rövidesen küldi az eseményrögzítőt és a különleges telefont; valahányszor látni akarnak valakit közülük, vagy a Szigetre menni, beszéljék meg a követséggel, vagy hívják fel valamelyiküket telefonon. Ginevra kint dolgozott a kertben, amikor 179a vendégek elmentek sikoltva ugrott vissza a garázsba, úgy félt a professzortól. Szerencsére most egyikük se keltett feltűnést, Valentin nyitotta és csukta az ajtót.

Alig mentek el, Lavinia néni kiabálni kezdett, hogy indulni szeretne. Gabriel morogva hordta a csomagokat, nem tetszett, hogy éppen ezen a nagyszerű napon kell hazavinnie a nénit a birtokra, s nem örülhet együtt a családdal. Ginevra elbújt a Valentin szobájában, hogy ne kelljen kijönnie köszönni, s még a szelíd Szakácsnéni is magára húzta a konyhaajtót, és kikiabált, hogy senki be ne menjen, mert lisztet szitál. Csak Mami volt kedves, megköszönte Lavinia néninek, hogy gondot viselt a fiára, és hogy ellátta az ügyeit a távollétében. Valentin nagyon hangosan köszönt, és meg is hajolt.

Gabriel kinyitotta a kaput. Valentin látta, hogy a néni még egyszer visszanéz, hosszan néz rájuk, ahogy ott állnak a lépcső tetején, kézenfogva, az arca olyan, mintha mondani akarna még valamit, de mégis hallgat, elfordul, baljával magához szorítja a kis bőrtáskát, amelyben az ékszereit meg a csekk-könyvét őrizte. Valentin sose látta eddig, milyen iszonyúan öreg. „Kellene mellé valaki – gondolta –, borzasztóan maga lehet. Talán egy kisfiú… Nem tudom. De nincs senkije. Csak a pénz.”Az autó elment, Ginevra, amikor látta, hogy elvonult a veszedelem, visszatért, a teraszra. Megállt a szék mellett, amelyen Lukács gubbasztott.

– Ezzel itt mi lesz? – kérdezte szokott, nyers hangján, s odabökött a Lukács fejéhez.

– Megtartjuk – mondta Mami –, nincs ennek gazdája, szegénynek.

Ginevra fordult egyet, elegyengette a terítőt az asztalon.

– Szedhetnénk beléptidíjat is, ha vendég jön – mondta, de Valentin hirtelen ránézett, mert volt a Ginevra hangjában valami olyan csengés, amit soha nem hallott azelőtt. – Mi leszünk a fiók-állatkert.

180

Ránézett Lukácsra, Lukács meg vissza rá. Mami megfogta a Valentin csuklóját, mindenki hallgatott egy pillanatig.

– Nagyon összevertük – mondta Ginevra a hamutartónak. – Béna lesz ez, hiába kötözgették a szárnyát. Voltaképpen ellehetne odalenn is minálunk.

Állával a szobájuk felé bökött, Mami hallgatott. Valentin se szólt.

– Majd leviszem – mondta Ginevra harciasan, mintha valaki vitatkozott vagy ellenkezett volna vele. – Pedig csúf egy madár!

– Te se vagy valami szépség – szólalt meg váratlanul Lukács.

– Még a hangja is kellemetlen – rázta a fejét Ginevra.

– A tied se kellemesebb – mondta Lukács sértődötten.

181

– Borbálának fogom hívni – határozta el Ginevra. Valentin voltaképpen meg volt hatva, de majdnem kitört belőle a nevetés.

– Lukács vagyok, és fiú vagyok! – mondta Lukács ingerülten.

– Na gyere, Borbála!

Ginevra óvatosan – de milyen óvatosan – alányúlt a Lukács összetört testének és felemelte. Lukács szeme megrebbent, de bizalommal elfeküdt a tenyerében.

– Miért nem tudsz beszélni, buta? – kérdezte Ginevra olyan gyöngéden, hogy Szakácsnéni, aki ismét kikönyökölt a konyhaablakon, csak úgy nyújtogatta a nyakát, hogy közelebbről lássa ezt a csodát. – Beszélgethetnél velem.

– Hát süket vagy te, fiatal nő? – rebegte Lukács, és megint lehunyta a szemét, mert nagyon fáradt volt.

– Pityeg a ronda! – mondta Ginevra önfeledten, és befutott Lukáccsal a szobájukba.

– Hol van Kandúrka? – kérdezte Mami.

Valentin elkomorodott. Hát mindenki örül, köszönti Mamit, csak éppen a barátja nincs itthon? Milyen hiányos a ház Kandúrka nélkül! Mami visszakívánkozott a szobájába, s ahogy benyitott az ajtón, egyszerre látták meg a kis szürke alakot; ott állt már a szoba közepén, kezében virágcsokor, hosszú szárú kék szigeti rózsák, s ahogy Mami belépett, meghajolt, és maga kis hangján énekelni kezdett:

Ó milyen szép volt a dal! Csak ne kellene az embernek annyiszor kifújnia az orrát. És Maminak sincs zsebkendője.

– Szervusz, Kandúrka! – mondta Mami, és most neki is reszketett a hangja. – Köszönöm, hogy vigyáztál Tintire.

– Szervusz, Mami – mondta Kandúrka, és odanyújtotta a virágcsokrot. – Nagyon boldog vagyok, hogy hazajöttél.

183 184

Gyerekkoromban nálunk minden nap azzal végződött, hogy vagy anyám, vagy apám mesélt nekem.

Ne úgy képzeljétek, hogy elővettek egy meséskönyvet, s elkezdtek felolvasni belőle! A mi családunkban mindenki tudott történeteket kitalálni, én a magunk meséit hallgattam évek hosszú során át. Apám többnyire Jani mackóról beszélt, néha pedig Tüzeskrampuszról, akit azért tiszteltem, mert hiába hívták Tüzeskamprusznak, szőke volt és kislány. Anyámnál viszont megrendelhettem, kiről szeretnék hallani, ki legyen a mese hőse, Ifi-e, a macskánk, Agancsos, a barátnőm, Telebutipáti, akit én találtam ki, a szomszéd padlásra felszökött görény, vagy a Néni, a rettenetes Néni, akitől iszonyodtam, mert éreztem, hogy nem szeret, s aki sokkal valószínűtlenebb jelenség volt Tüzeskrampusznál, mert szőlője volt, háza, és ősszel nagy kosárban sült csirkét hozott és somot a szüretéről. Hányszor elképzeltem, mi lenne, ha valami irtózatos véletlen a Néni hatalmába adna, ő gondolkoznék helyettem, esetleg mindnyájunk helyett – ilyenkor bebújtam a paplan alá, úgy megijedtem a gondolattól.

Ha aztán megmondtam, kiről szeretném a mesét, Anyám gondolkozott egy cseppet, begyűrte a takarót a talpam alá, ki ne takaródzam megint éjszaka, s nekikezdett a mesélésnek. Képessége szerint az én édesanyámnak írónak kellett volna lennie, de nem jutott ideje rá, mert édesanya lett, s attól fogva, hogy megszülettem, nekem adta az egész életét. Estenként csak mondta-mondta a maga-kitalálta meséket, s így teltek a napok, hármas185ban, mert a meseszóra apám is otthagyta a könyvét, s odaült mellénk, hallgatni a különös történeteket. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, mindig ezt az elalvás előtti félhomályt látom, álmosodó magamat s köröttem gyermekéveim őreit: anyámat, apámat meg a meséket.

Hát ilyen „megrendelt”mese Valentin története is. Valami csodálatosat kértem anyámtól, valami állatosat is és olyat, amiben a rettenetes Néni szerepeljen, de a végén ne neki legyen majd igaza, hanem annak, aki gyönge és kicsi, s akit erősebbé tesz a vagyon hatalmánál a szívében élő szeretet. Gyerekkorom eltűnt világát idézi ez a könyv, más társadalom emlékét, mint amiben ti éltek, olyan kort, amelyben a pénz mindenható volt, s családi ellentéteket okozhatott, ha valaki nem volt vérbeli üzletember. Ezt a regényt itt, amit olvastok, anyám találta ki – én csak megírtam helyette, s ha beleolvasok, mindig a régi szobát látom, ahol valaha hallottam. Hogyha megszeretitek Valentint, és megtetszik nektek csodálatos története, anyámra gondoljatok, aki mesélte, mert a lapok mögött ott lobog a régi kályha régi tüzének fénye, s megvilágítja hajdani arcukat: anyám fiatal mosolyát és apám szép fehér fejét, aki már nem tudta megérni, hogy elébe tehessem, mint mindent, amit írtam, a Sziget-kéket is.

SZABÓ MAGDA

186