Igen tisztelt Uram!

Megvallom Önnek: levelét először félretettem, úgy határoztam, nem felelek rá, Ön közölt valamit, amit nemrégiben átélt, tanácsot nem kért tőlem, kommentárt se fűzött hozzá, azt gondoltam, nyilván ezzel pontot is tett nem kellemes élménye után – kiírta Magából. Sok levelet kapok, sok időmbe kerül a válaszolás, nem tagadom, megörültem, hogy Ön csak elmesélt valamit, s nem zárta sorait azzal, hogy megkérdezi, mit szólok mindehhez, nem tett indulatos kijelentéseket sem, hálás voltam, hogy nem kell vitatkoznom, nem kell senkit sem megvédenem, sőt azt se kívánja: vigasztaljam meg én. Folytattam a napi munkámat, levele abba a csomóba került, amit nem is akartam megőrizni, mert én se tartok meg minden írást, különben kiszorulnék a lakásunkból.

Pár nappal később, egy este, nagyon későn álltam fel a géptől, s elkészültem arra a bizonyos rossz éjszakára, amelyet minden kollégám ismer, ha egy bizonyos időmennyiségen túl is dolgozik. Olyan fáradt voltam, hogy számoltam vele: éppen emiatt nem fogok tudni aludni. Meg se próbáltam lefeküdni, levittem a kutyánkat a kertbe, abban a reményben, míg a hóban szaladgálunk, a mozgás talán lazít azon a feszültségen, amely még a gondolatát is lehetetlenné teszi annak, hogy bebújjak az ágyba. Körben már aludtak a villák, fény csak a mi 266ablakunkból hullott a kertre, labdáztam a kutyával, s éreztem, a figurák, amelyek elől menekültem, utánam jöttek a kertbe, s megint megtörtént, ami már annyiszor: regényem átvette az irányítást, további munkát követel, nem érdekli, hogy én már pihenésre vágyom, szabadnak lenni egy kicsit tőle, s önmagamat szeretném vissza, hőseim helyett. Hogy szabaduljak, mindenfélére próbáltam gondolni, s egyszer csak eszembe jutottak az Ön sorai is. Mire feljöttem a kertből, már tudtam, hogy írni fogok Önnek, és csodálkoztam magamon, miért is nem érzékeltem hamarabb, hogy igényt tart erre, hogy azért nem kért rá, mondjak véleményt mindarról, ami Önnel történt, mert újabb visszautasítástól tart, s hogy levele, amit én olyan rokonszenvesen tárgyilagosnak és tartózkodónak tartottam, azért olyan hűvös, mert annyira megsebezte Önt, ami történt, hogy vigyáz a szavaira: el ne árulja magát.

Nem vigasztalni akarom ebben a válaszban – nincs szüksége rá. Csak meg szeretném magyarázni Önnek, mi játszódott le voltaképpen azon a levélben említett bizonyos délutánon, s megnyugtatni, senki sem akarta felkínált rokonszenvét visszautasítani, senki sem kívánta megsérteni Önt, és senkinek sem jutott eszébe, hogy ne méltányolja figyelmességét. Sőt.

Mi történt voltaképpen?

Ön elolvasta egyik jelentős írónk könyvét, s ez olyan hatással volt Önre, hogy azt érezte, tüstént meg kell köszönnie annak, aki ezt a különleges élményt szerezte, és azt is, meg kell ismernie a könyv íróját személyesen is, kérni az idejéből, nem többet, csak öt percet, csak annyit, míg elmondhatja neki, mennyit gazdagodott a művével, s maga is vethet pár pillantást arra a környezetre, ahol a mű elkészült. Engedett az olvasmány felkeltette lendületnek, nem várt egy percet sem. Tudta, hol lakik az író, elhatározta, azonnal felkeresi. 267Az autóbusz felé haladtában betért egy virágkereskedésbe, vett két szál szegfűt. Az író ugyan férfi, de nyilván van felesége – gondolta –, majd annak adja át. Megérkezett hozzájuk, csengetésére a feleség nyitott ajtót.

Magyarázkodás következett. A feleség kérdésére, mit óhajt, Ön elmondta, csak megköszönni szeretné az írónak azt az élményt, amit művészetével nyújtott Önnek, látni kívánná, váltani pár szót, beszélni vele, nem sokáig, csak öt percig. Az asszony elnézést kért, közölte, férje éppen dolgozik, ilyenkor nem zavarhatja meg, hanem miután Ön ismeri a címüket, azt tanácsolja, írjon egy levelet a férjének, s kérdezze meg tőle, milyen időpontban találkozhatik vele. Férje feltétlen válaszolni fog, majd megállapodnak valamiben. Most, sajnálja, nem engedheti be. Aztán csak állt a nyitott előszobaajtóban, szemmel láthatólag várta, hogy Ön elmenjen, Ön meg – most idézem – úgy érezte magát, „mintha gyerek volnék, akinek a kezére vertek, mert venni akart a felnőttek asztaláról”. Sarkon fordult hát, elment, s azt gondolta, ide ugyan el nem jön többet, de írni se fog, ha valaki öt percre nem hajlandó kijönni a szobájából, talán nem is veszít vele semmit az ember, ha nem ismeri meg személyesen. Az autóbuszon vette észre, hogy a virágját nem adta át. Hazavitte a szegfűt. Nem volt semmi értelme már.

Ha megtisztelt a levelével, s megírta nekem mindezt, feltételezem, azért tette, mert bízik bennem, s ha felelek Önnek: hisz majd nekem. Higgye el, kérem, nemcsak hogy nem akarta megbántani Önt senki, de az asszony, aki ajtót nyitott Önnek, igazat mondott. Nem hívhatta ki a férjét egy ötperces beszélgetésre, mikor a rutinélet végre adott neki pár összefüggő órát, egy olyan délutánt, amelyen az önmagának feltett kérdésre feleletet kapott; azaz: tudott írni.

Gondolatban alakuljon át most egy időre íróvá. Próbálja meg beleélni magát abba a foglalkozásba, amelyben valaki268nek hús-vér figurákat kell teremtenie, s erre a teremtő munkára még annyija sem áll rendelkezésére, mint a jóistennek, amikor Ádámot előállította, még egy marék pora sincs, csak anyanyelve szavai. A prózaíró regényírás közben három különböző fázisban kerül, nem egyszerű idegállapotba. Először, míg olyan határig üressé teszi magát, egész mivoltát, hogy szállásává, szócsövévé válhatik mindennek, amit teremt, formál, beszéltet, s a figurák, akiket papírra akar idézni, végre hajlandók lesznek közeledni hozzá, mellette maradni és megszületni, s nemcsak kapkodtatnak maguk után a híg levegőbe, mint az antik eposzok hőseivel teszik a holtak árnyai. Mikor a feszültség már akkorára nő benne, hogy írássá oldódhatik, az író elindul azon a láthatatlan kötélen, amelyen minden alkotó mozog munka közben, jobbra-balra billen, művészete, kifejezőkészsége egyensúlyozó rúdjával meg-megszilárdítja, kibalanszírozza a lépteit, ilyenkor nem szabad rákiáltani, mert elvétheti a mozgást, és leesik. Ha nem is töri a nyakát, mehet vissza a kötél legelejére, s kezdhet megint görcsös, bizonytalan izmokkal újra lépegetni az egyszer már majdnem megtett úton. Ez az első fázis.

A másodikban már megtörtént az az átváltás, ami a folyamatos munkát lehetővé teszi: a regény minden lényeges eleme a helyére került az író tudatában, hőseit is úgy ismeri, mint magamagát, tájékozódni tud lakásukban, életük eseményei között. Ilyenkor az író már nem azonos önmaga életével, az író megszűnt, életét a születő mű veszi át, az diktálja a regény munkatempóját, formálja fejlődését, ha az írónak szerencséje van, s mindehhez elég ideje – ha nem szabadúszó, hanem állásban van valahol, munkaideje letelt, nem rángatják értekezletekre, tanácskozásokra, nem kell vendéget fogadnia, és a családjában sincs semmi baj, ami elszomorítaná, felizgatná –, a mű még halad is. (A múlt örökségéhez tartozik az a hiedelem, milyen serkentőleg hat az alkotóra a terméke269nyítő szenvedés. Serkentőleg? A közeledő halál, a rettegés, a nyomor vagy a kétségbeesés ellenére, nem is mindig tudatos tiltakozásként, valóban létrejöttek remekművek, alkotóik pompeji strázsa helytállását saját életük vagy a nekik jutott történelmi korszak pernyeesőjében, lávakitörésében iskolában tanítjuk. Ám isten óvjon ilyen ihletéstől, és adjon minden írónak harmonikus indítékot a munkára. Úgyis megkeresi mindenki a maga szenvednivalóját, nagy társadalmi-történelmi katasztrófák segítsége nélkül is. Mert, látja, azt, hogy valamennyien meghalunk egyszer, az olvasó – szerencséjére – ritkán érzékeli, ritkán is gondolja végig. Az író mindig. A termékenyítő szenvedés dicsérete helyett reálisabb volna egyszer azt számba venni, mi vetélődött el az erőbírás és az érzelmi élet túlterhelése, a kedvezőtlen körülmények, a kritika félrefogása, a nyomor vagy a kor ellenállása miatt. Ha Csokonainak segít valaki, ha a háza nem ég le, ha nem beteg, ha legalább Kazinczy nem süket arra, amit csinál, ha Kazinczynak nem keservesebb porkolábja a saját anyja meg testvérei, mint a kufsteini börtönőrök, ha Katona apja nem kap rohamot arra a gondolatra, hogy a fia nem vállalja a polgári létformát, ha a Bánk bán nem tűnik el rejtelmes körülmények között egy időre… De ez már egy másik, egy külön levél. Az Ön problémájáról akarok írni, nem játszhatom tovább a gondolattal, mivel lenne gazdagabb a magyar irodalom a nélkül a bizonyos ihlető szenvedés nélkül.)

Annyi mindentől függ, elkészül-e, halad-e az író munkája: a születő könyv struktúrája megbillenhet a rossz légkörben, a bánat, a betegség, az aggodalom, az időhiány hátráltatja, vagy rossz esetben megakadályozza az alkotás létrejöttét, a képzelet teremtette figurák nem hajlandók megosztott gondolatok között időzni. Ha nem övék a teljes tudatmező, vértelenné válnak, esetleg hosszú időre eltűnnek, s csak akkor maradnak életerősek, ha írójuk egész figyelme rájuk irányul, 270és semmi nem vonja el az alkotót attól, hogy velük foglalkozzék. Minden prózaíró tudja, hogy a legkomplikáltabb, leghosszabb regényt is úgy volna jó megírni, mint egy dalt, egy lélegzetre, egy ültő helyünkben; minden prózaíró tudja, hagyja csak valami kényszerítő körülmény hatására abba, nem is pár hétre, csak pár napra, amit csinál, mintha akkor tanulná a mesterségét, olyan nehezen lendül munkába megint; alkotó izmai elvesztik rugalmasságukat, s a figura, akit elhessentett valami, isten tudja, meddig várat magára, míg újra testet ölt a sorok között. Hogy mi hessentheti el? Olykor egy csengetés. Egy váratlan látogatás a jól haladó munka közben, ami miatt az író, akármilyen rövid időre is, de másra kényszerül figyelni. Kérdezzen meg közülünk bárkit, akit egy összetett mondat első tagmondata megírásakor hívtak a telefonhoz, meg tudja-e, a maga megelégedésére, úgy fogalmazni a beszélgetés után az összetett mondat további tagmondatait, ahogy eredetileg megálmodta, ahogy a belső fülével a mondat ritmikáját – mert a prózának is van dallama – érzékelte. Megírjuk rutinból, jól-rosszul, emlékezetből, de valami, alig elemezhető, hiányozni fog belőle örökre.

Az író felesége, aki nem engedte be Önt, nem megsérteni akarta ezzel, egyszerűen csak tudta, az Ön ötperces látogatása megszakított volna valami fontos folytonosságot. Amit a régi iskolás könyvek ihlet néven tanítottak valamikor, azt úgy képzelje el Ön, hogy nem más, mint az a bizonyos szerencsés óra, amelyben az író megérzi: most ki tudja fejezni végre, ami benne alaktalanul él, most menni fog a munka, van ideje rá bőven, semmi sem zavar, senki sem beteg, semmi gond nem árnyékolja be az asztalát. Tudja, Anyám szép magyarsága hogy fogalmazta meg ezt? Ha bepillantott hozzám, s észrevette, ott gubbasztok az asztalomnál, szép csöndesen visszacsukta az ajtót, s azt susogta a belépni akarónak: „Nem sza271bad. Kotlik.” Kotlott az író, akinél járt, kedves Uram, ezért nem tudott beszélni vele; nem akarta Önt megbántani.

Ha az író felesége azt mondta Önnek, kérdezze meg a férjétől írásban, mikor találkozhatnak, tegye meg, kérem. Bizonyos, hogy előbb-utóbb sor kerül rá, mert hamarosan elkövetkezik majd az író munkájának ama bizonyos harmadik fázisa, amiről még nem beszéltem, s amiben már szüksége lesz Önre, az Ön társaságára, a külső világ hangjaira, fényeire. Ez a harmadik fázis az, amikor már elkészült a könyvével, s mint Goethe bűvészinasa a seprűtől, nem bír megszabadulni a figuráitól ő sem, mert egyszerűen nem akarnak távozni a házából. Idegrendszere hónapokon, talán éveken át egy bizonyos munkának a hullámhosszára volt beállítva, nem tud megpihenni, s bár már ő maga űzi azokat az alakokat, akiket olyan nehezen formált, megint csak hosszú időbe telik, míg hajlandók lesznek szétfoszolni, míg békén hagyják. Most aztán kell a látogató, a más hang, a más arc, az idegen munkahelyek élménye, kell az olvasó, aki többet segít mindenkinél abban, hogy az író elfelejtse, mennyit dolgozott – mikor elmondja azt, amitől egyszeriben minden alkotó semmiségnek érez minden fáradtságot, átvirrasztott éjszakát: hogy mikor a regényét megírta, adott, adhatott valakinek valamit a könyvével.

Sok üdvözlettel kíván kellemes ünnepet:

Szabó Magda

Igen tisztelt Asszonyom!

Remélem, nem veszi rossz néven, hogy levelére nem a lakására küldött sorokkal, hanem egy lap hasábjain válaszolok, de kedves riadalma, mely írásából pontosan érzékelhető, érzésem szerint nagyobb nyilvánosságot érdemel, mint két ember levélváltása. Mindjárt előrebocsátom, hogy a válaszolás korántsem esett olyan nehezemre, mint feltételezte, eleve megadva számomra a bűnbocsánatot, ha esetleg úgy elszomorodnám levelén, hogy nem is kívánnék felelni rá, sőt köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával.

Ön, Asszonyom, arról panaszkodott levelében, milyen kínos élménye volt nemrég, mikor teljesült régi vágya, s egy társaságban végre személyesen is megismerkedhetett egyik legkedvesebb írójával. Izgatottan készült erre az együttlétre, ám csalódás érte, mert mihelyt a háziak bőkezű vendéglátása megoldotta a nyelveket, s Ön elérkezettnek látta az időt, hogy a jelenlevő író munkásságán kívül más kedvencei művét is szóba hozza, megdöbbenve tapasztalta, hogy az író vendég elkomorodott, majd percek alatt bebizonyította, hogy azok az írótársai, akikről szó esett, csupán a körülmények szerencsés összejátszásának köszönhetik, hogy kiadóhoz jutottak, jellemük, magánéletük mindennek nevezhető, csak nem makulátlannak, de ez mind hagyján, csak ne volnának olyan 273tehetségtelenek. Ön elképedt, érvelni próbált, ismert kritikusokra hivatkozott, ám ez csak olaj volt a tűzre, író vendégük a „kritikus” szó hallatára majdnemhogy rosszul lett a méregtől, s Ön az írókollégák elmarasztalása után már meg a kritikusok kártevő munkásságáról értesült, kivéve egyetlen nagy műveltségű férfi működését, aki, mint utóbb egy könyvtáros ismerőse felvilágosította Önt, író vendégükről mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott. Ön csalódottan tért haza a társaságból, hetekig törte a fejét, megossza-e kiábrándító élményét valakivel, végül aztán úgy döntött, megírja nekem, s tőlem kérdezi meg, lehet-e, hogy sikeres író más sikeres írókollégájáról rosszat mondjon, pusztán csak azért, hogy kisebbítse, vagy esetleg valami személyes ellentét ingerelte így ellene. Ha így van, megpróbálja megérteni, bármint furcsállja is, ám ha nem, ha Apollo egyik fia minden komoly ok nélkül így le tudja pocskondiázni Apollo másik fiát, akkor legalább tudni fogja, hogy az atomkor az alkotót is eltorzította, s igazán egyéb vágya sincs, mint amit Kosztolányi a Virág Benedekhez írt ódában kifejez, hogy bár élhetett volna ön is máskor, nem a modern technika korában. Egy mindenképpen bizonyos, soha nem akar többé találkozni kedvelt írójával, még azt se tudja ezek után, hogy a könyveire kíváncsi lesz-e.

Sokáig gondolkoztam, mielőtt válaszomat megírtam volna, nem azon, mit feleljek Önnek, hanem hogy miképpen tegyem a mondanivalómat egy kívülálló számára is olyan világossá, amilyen világosan mi, írók látjuk egymást és ugyanakkor önmagunkat. Azt hiszem, azzal kezdem, hogy megkérem Önt, feledje el az író-költő lényének azt a nemes pátoszú megfogalmazását, mellyel az iskolák az Ön kislánykorában a tanulók elé próbálták vetíteni az alkotók figuráját. Nem lesz könnyű, a biedermeier széplélek vagy a hősi pózba merevedett félisten-kísértet még visszajár olykor. (Egyik legelké274pesztőbb élményem 1958-ból, tanárkodásom utolsó esztendejéből az, hogy megkérdeztem tízéves tanítványaimtól, akik könyvnapokon, kulturális rendezvényeken épp eleget látták élő irodalmunk jeleseit a sátrakban vagy a dobogón, hogy voltaképpen milyennek képzelik az alkotót. Természetesen belső, szellemi képletre gondoltam a kérdés feltevésekor, azt kerestem, mit éreznek-sejtenek meg a gyerekek az alkotás folyamatából. A válasz, amit kaptam, konkrét volt és meglepő. Az osztály egy része arra az álláspontra helyezkedett, hogy ma egyáltalán nincsenek is alkotók, a költő vagy író mind a felszabadulás előtt élt, régen meghalt, illetőleg megölték, a másik rész pedig kollektív munkával összeállította az alkotó ismertető jeleit: padlásszobában lakik, nyomorog, levágják a fejét, nem mosdik, nem is fésülködik. A fejlevágásra és a padlásszobára könnyebben találtam magyarázatot – az osztály szerette Petőfi Apostol-át–, az ápolatlanságra addig nem, míg egy határozott irodalmi tehetséget mutató gyerek szülei meg nem kértek, beszéljem le lányukat a kísérletezésről, mielőtt „elzüllenék és elpiszkosodnék”. Rájöttem, még mindig vannak szülők, akik úgy ítélik meg mesterségünket, mint a jó öreg kocsmáros, s arra is, hogy osztályom számára csak a halott költő-író az igazi, az élő irreális, nem is veszik komolyan, halhatatlanság és effektív halál valahol egybeolvad a tudatukban.)

Abból kell kiindulnia, hogy az író, a költő ugyanolyan ember, mint akárki más, különleges adottságán kívül átlagos jó és rossz tulajdonságok jellemzik. Hogy a bírálatra érzékenyebb másoknál, annak is megvan az oka, hiszen a róla szóló elmarasztaló sorok többnyire nem egy zártkörű munkaértekezleten hangzanak el, hanem kinyomtatódnak, s nemegyszer akkora nyilvánosság előtt elemzik, miért nem kifogástalan kitalált figurái jellemzése, vagy miért nem szerencsés az a versforma, amelybe gondolatait öntötte, amilyen általában 275a népgazdaság megkárosítóinak vagy gyilkosoknak szokott jutni. Ez magyarázza, hogy esti vendége miért nem fogadta higgadtabban a kritikát. Hogy kollégáiról nem nyilatkozott elismeréssel, azon se lepődjék meg, és egy percig se képzelje, kérem, hogy különleges rosszindulat beszélt belőle, mikor érveit kifejtette. Nem volt az önök vendége torz lélek, gonosz indulatú, csak őszinte. Őszintén úgy érezte, hogy amit társaitól olvasott, nem elégíti ki, őszintén úgy érezte, hogy kollégáinak egyszerűen szerencséjük van, hogy megjelenhetnek, őszintén úgy érezte, ha ő volna kiadó, ő ugyan ki nem adná őket. Ha hallaná az írókat irodalomról vitatkozni, jobban megértené ezt; ez olyan mesterség, ahol az alkotó „elvérzik egy fonák igén”, s ahol egy nem tetsző állítmány, egy nem megfelelőnek érzett szerkesztési mód napokra fejtörést okoz annak, aki nem úgy veti rá magát az olvasnivalóra, mint Ön, az olvasó, hanem a szakmai szenvedély egész dühével. Nem, higgye el, ha nem tetszünk, mi őszintén nem tetszünk egymásnak, s nem tudom, nem az-e az oka, hogy mindenkinek igazában az a dal az igazi, amilyet ő tud énekelni, még ha el is ismeri más hangja vivőképességét. (Hogyne lenne az az igazi, mikor ő nem tud, s talán voltaképpen nem is akar mást.)

Hogy nem akarja többé látni kedves íróját, rosszul teszi, s nem is igazságos hozzá egészen. Mert könnyen megeshetik, hogy esti vendégük, ha ugyanaz az írótársa, akin az Önök társaságában olyan irgalmatlanul elverte a port, rossz sorba jut, beteg lesz, igazságtalan támadások kereszttüzébe kerül, elsőnek megy el hozzá, együtt szidja vele a támadóit, ha szüksége van pénzre, szerez neki, s abban a pillanatban ugyanolyan őszintén fogja érezni, hogy kollégáját súlyos injuria érte, és átok ellenségeire, mint amilyen őszintén agyarkodott ellene, míg úgy látta, hogy túlbecézik. „Nagy természetje 276van” – mondják szülővárosomban bizonyos típusú emberre. Az írónak is nagy természetje van, azért tud olyasmit kitalálni, ami nem volt, de úgy hat, mintha lett volna, azért hall rímeket, azért fejezi ki mások helyett az élet alapérzelmeit, indulatait.

Ami pedig a modern technika ilyen jellegű kártékony hatását illeti, az alkotókat eldurvító atomkort, arra is hadd feleljek valamit. Mikor nekiültem ennek a hosszú levélnek, magam mellé készítettem néhány könyvet, szándékosan olyan korból, amelynek talán több a hitele az Ön számára, mint a mienknek. Kimásolok Önnek levéltöredékeket, s ítéletére bízom, leülne-e az olvasottak után másodszor is a levelek íróival vagy azokkal az alkotókkal, akikről a levelekben szó van.

„Tisztelt barátom! Én a kritikát csak most kaptam kézhez. Ez a kritika annyira áthágta a maga határait, annyira megvet minden illendőséget és emberséget, s annyira elárulja tisztátalan kútfejét, hogy az okosok előtt magamagát megcáfolja, de mivel igen tudós módon van írva, szükségesnek tartom, már csak az irodalom érdekében is, hogy ezt a garázda kritikust emberségesebbé tenni megpróbáljam. Mert az ilyen gorombaság végtelen károkat fog okozni, elidegeníti az írástól a legszebb lelkeket, azokat, akiknek a dicsőség semmi, a gyalázat meg minden. Én ennek a pimasznak a kamuti szeméből már akkor semmi jót ki nem néztem, mikor nekem a pesti kávéházba egy öl nyekegő verset hozott…”

„Az ilyenfajta versgyártók nekem nem tetszenek. Neki ízlése nincs, a káplár, kivált humoros verseiből, nagyon kikandikál. Hogy el van kapatva, V. az oka.”

„Ő nagynál nagyobb irodalmi bakokat lő. Valaki azt írta róla a Pesti Napló-ban, hogy mostani versei jobbak a régieknél, s ezen annyira megharagudott, hogy minden szerkesztőnek felmondta a barátságot, hogy ő nincs méltatva, hogy az ő múltját kisebbítik. Minap ugyancsak a Napló-ban azt írták egy verséről, hogy az a Losonczi Főnix-ből kimaradhatott volna, erre ő úgy felpattant a Magyar Hírlap-ban, mint a sajtkukac, és átkozza a forradalmat, hogy minden kritikust el nem vitt.”

Az első levél „garázda kritikus”-a, a pimasz, a kamuti szemű, a „nyekegő versek” szerzője Kölcsey Ferenc; költőtársa, Berzsenyi Dániel tisztelte meg így. A másodikban szereplő ízléstelen káplár Petőfi, mégpedig Sárosi Gyula, az Arany Trombita szerzője szerint, V. meg, aki elkapatta, Vörösmarty Mihály. A harmadik levél baklövő, vérszomjas lírikusa (Erdélyi János írja ezt róla Szemere Miklósnak), aki a forradalmat átkozza, amiért nem végzett minden kritikussal, és halálra sértődik, mert a bírálat költői fejlődését regisztrálja, Tompa Mihály nagy tiszteletű úr.

Szívélyes üdvözlettel:

Szabó Magda

Kedves T. J.!

Azért szólítlak ilyen rejtelmesen, mert tizennégy évig voltam tanár, s tapasztalatból tudom, milyen hullámverést eredményezett volna bármelyik iskolában, ha egy növendék ilyen levelet ír egy írónak, amilyet Te nekem. Hasonló esetben nem is igazgatói utasításra, inkább megdöbbenésük reakciójaképpen, feltétlenül összeült volna a magyar szakos tanárok munkaközössége, hogy megbeszélje, mi a teendő, s olyan is akadt volna a nevelők között, aki azt kérdezi, hol, miben hibázott ő munkája közben, hogy egy tanulójuk azt írhatta egy írónak: neki, az önálló embernek, akit már nem köt iskolai szabály, hogy lehet olyan különös szenvedélye, hogy rég elfelejtett vagy pláne számon se tartott írók életművét porolgassa, s olyan írások elemzésével töltse az idejét, amelyek olvasásától mindenki csak elalél. Hasznosabbat is tehetne pedig az irodalomtanítás érdekében, ahelyett hogy unalmas szövegeivel a néhaiakról szónokol, például nekimehetne egy cikkben a kötelező olvasmányok rendszerének, általában az irodalomoktatásnak, és megértethetné az illetékesekkel, hagyják már békén a tanulókat, ne tukmáljanak rájuk mindenféle ócskaságot, foglalkozzanak kizárólag az élő magyar és (főleg) világirodalmi jelenségekkel. Ha osztálytársaid nem volnának lusták – írod –, ők is ugyanazt közölhetnék, mert 279Ti voltaképpen Adyt is unjátok, Móriczot is, Petőfi meg Arany még csak elmennek az általánosban, de gimnazistáknak annyi tizenkilencedik századbeli, meg még régebbi holtat adagolni mégiscsak túlzás. Semmi sem indokolja a közölt anyag ilyen aránytalanságát, hiszen a haladó írók eszméi megvalósultak, vagy rövidesen teljesen megvalósulnak, a reakciósok meg elavultak, amúgy is nevetségesek, Tiborc éppúgy nincs többé, mint Rhidegváry, Molière zsarnok apái vagy az inkább érthetetlenül reagáló, mint szánni való Margit a Faust-ból. „Kezdjék a magyar és a világirodalom oktatását a 19. századdal, ha már muszáj, ami addig volt, úgysem teljes értékű alkotás még, Shakespeare is élvezhetőbb modern feldolgozásban, az előzményeket elég volna megemlíteni egy bevezetésben.”

Leveledtől olyan dühbe gurultam, amikor végiggondoltam, hogy az általad proponált időhatárral miféle névsort tennél az „előzőleg futottak még” listájára, hogy először azt gondoltam, nem válaszolok. Határidős munkám van, éppen egy ócska életművet porolgatok, a Kármán Józsefét, most lesz márciusban a születésének kétszázadik évfordulója, s úgy élek életének, életművének közelségében immár ősz óta, mint valami nagy szenvedély megszállottja, minek zökkenjek ki miattad a munkából is, a jó hangulatból is, amit a Kármánnal való foglalkozás eredményez. Hogy mégis felelek, az az oka, hogy egy tizennyolc éves egyetemista arra figyelmeztetett: nem válaszolni a leveledre, generációmra jellemző megoldás, ezzel aztán nem intéződik el semmi. Neked különben is igazad van, amit írtál, kőbe lehetne vésni: klasszikusaink őszerinte is elviselhetetlenek. A honfibú meg az erkölcsnemesítés úgy lóg ki az irodalmunkból, mint a szentek szájából a szalag a középkori képeken, őt az egyetemen álomkór fogja el, az órák tömény unalmát csak azzal tudja ellensúlyozni, hogy közben Huxleyt és Duhamelt olvas. Csak legyen kezé280ben a diploma, ostorral se tudják rákényszeríteni, hogy Babitséknál idősebb íróval foglalkozzék, nem mintha Babits formakészsége nem volna egy kicsit túlzott, s nem érezné hitelesebbnek Szabó Lőrinc mesterséges sordöccentését. Persze az is lehet, hogy egyáltalán nem fog magyar irodalmat olvasni többet, ha végez, mert ami volt, az semmi, ami van, annál jobb van külföldön, s ami lesz, miért lenne különb a réginél. Addig magyarázott, míg meggyőzött, ne hagyjam válasz nélkül a leveledet. Íme, a felelet. Eszem ágában sincs az érzelmeidre hatni, nem tartozol Te az én nemzedékemhez, sem a nálam idősebbekhez, Te csak azt fogadod el, amit megértesz – még nagyon fiatal vagy. Az értelmedhez szól ez a levél.

Az a tény, hogy az irodalomoktatás folyamatában ábrázolja irodalmunkat, tehát a kezdet kezdetétől máig, s a kezdettől napjainkig eltelt idő érthető módon hosszabb, mint a jelen, így aztán többet kell olvasnotok bizonyos műveket, melyek problematikáját részben vagy egészben valóban megoldotta már az idő (ha szegény időnek azt még nem is sikerült elérnie, hogy az alap emberi indulatok és szenvedélyek területén is hasonló eredményt érjen el!), s hogy most, mikor Endymion rövidesen eléri kedvesét (keresd csak meg a lexikonban, ki volt ő, hadd légy rám még dühösebb!), Nektek, Tőletek messzebb álló alkotásokat kell elemeznetek, mint a Hold van a Földtől, az bizony, kedves T. J., valóban tragédia.

Ne reménykedj, hogy most lelepleztél, hogy kiderült, magam is tragikusnak érzem a régi irodalommal való foglalkozást, miközben sunyi módon porolom az ősöket, ki tudja, miért – nem erről van szó: az anyag, amit unsz, kidobnál, olyan, hogy büszkének kellene rá lenned. Nem a régi irodalom olvastatásának kényszere a tragédia, amire céloztam, hanem az időpont, amelyben foglalkoznotok kell vele. Annak az 281egy-két osztálytársadnak a kivételével, aki irodalomszakos lesz az egyetemen, egyőtöknek sem lesz már többé ideje arra, hogy megismerkedjék azzal, ami volt, ha állásba kerültök, teljesen más munkakörülmények közé fogtok jutni, s lesznek olyan napok, amikor olyan fáradtan jösztök haza a munkából, hogy tökéletes szellemi kielégülésnek fogadjátok el, sajnos, ha valaki a képernyőn szájharmonikázik. Az a tragédia, hogy klasszikus irodalmunkat most kell, most lehet csak Nektek adagolni, mikor se testetek, se lelketek nem kívánja, mikor csupán a jelen érdekes meg a jövő, s legnagyobb ellenségeteknek a moralizálást tekintitek, ilyennek érzékelve mindazt, amiről azt gyanítjátok, hogy nem Benneteket fejez ki, a Ti vágyaitokat, problémáitokat, egyáltalán bármit, ami visszatekint, hazafiasságról beszél vagy pozitív érzésekről. Az a tragédia, hogy most kell kapnotok ezeket az élményeket, mikor nem hathatnak élménynek, mikor még nincs reális történelmi távlatotok és kiforrott ízlésetek (ne haragudj, de igazán nincs, egyébként annak idején nem volt nekünk sem), hogy el tudjátok dönteni: érzelmes-e, amit olvastok, vagy csak gazdag az érzelmekben, mert a kettő nem azonos, és csakugyan honszerelem van-e a műben, vagy valami más, keményebb, fényesebb, mint e biedermeier szó, olyasmi, aminek a megfogalmazására még nincsenek szavaitok, de amit pontosan megéreztek, ha sor kerül rá, ami miatt meghalni is meg tudtok egyszer, csak ne kívánják Tőletek a nálatok idősebbek, hogy mint húshoz a körítést, még lírai mondatokat is tálaljatok mellé.

Láttam pár éve külföldön, egy boltocska kirakatában egy falra akasztható cseréptáblácskát. Úgy nagyjából ez volt a szöveg rajta: „Mikor tízéves voltam, azt mondtam, apám a legerősebb a világon. Mikor húsz, azt, hogy az apám hülye. Mikor harminc: hogy apámnak olykor azért mégiscsak igaza van. Mikor negyven: hogy bizony nagyon okos ember volt 282az én szegény apám. Mikor ötven, azt: Istenem, bár csak még egyszer láthatnám az édesapámat!” Nem kell Neked sok magyarázat, hogy került a levelembe az olasz bolt meg a táblácskája. Próbáld elhinni, hogy idősebb fejjel iskolai oktatás és kötelező olvasmány nélkül is eltalálnál a régen élt alkotóhoz (hiszen, mint írtad, szeretsz olvasni, s éppen azért fordultál hozzám, hogy még többet olvashass, ne vegyék el az idődet jelentéktelen, régi művekkel), csakhogy nem lesz rá lehetőséged többé, hogy rendszeresen foglalkozz irodalommal, s ha most meg nem tanulod, amit az anyag előír, és át nem futod azokat a nem méltányolt alkotásokat, később még csak tájékozódni se tudsz majd saját nemzeted irodalmi múltjában. Pedig akkorra már biztosan fogod tudni, hogy apádnak azért olykor igaza volt, s azt is, hogy látni szeretnéd, csak még egyetlenegyszer; sőt azt is, hogy nem ismered a fát, ha sem gyökerét, se törzsét nem nézted meg, csak a koronáját, mert nem értheted egyetlen, most élő író életművét sem elődjei életműve nélkül. Kérdezd csak meg a rádió illetékes munkatársait, ők majd elmondják Neked, hogy műsoraik közül talán azoknak az adásoknak van a legnagyobb sikerük, amelyekben a mostani felnőttek újra hallhatják azt az anyagot, amelyet iskoláskorukban éppúgy utáltak, mint Te. Ha van valami, ami miatt irigyellek, T. J., az a perc, ami a Te életedben is elérkezik egyszer: amikor először leszel büszke az elmúlt idők magyar irodalmára, s úgy őrzöd-nézegeted majd a ritkán vagy ma már talán egyáltalán nem is használt, fényes szavakat, mint fösvény a kincsét. Légy türelmes majd a fiadhoz, aki fülig érő szájjal néz rád, miközben te Jókait olvasol fel a feleségednek, vagy Arany-balladákat.

Ne haragudj hát, ha nem biztatom az illetékes szerveket arra, hogy dobják ki nemzeti múltunk értékeit, inkább azt kérném tőlük számon, miért hagynak ki annyit régi irodal283munkból a tankönyvek, miért követelnek Tőletek egyre kevesebbet. Nagyobb lelkesedéssel indulnék harcba kötelező irodalomtörténeti ismereteitek rohamos sorvasztása ellen.

Most befejezem ezt a levelet, és visszamegyek Kármán Józsefhez, akit szintén bizonyára rettentően unsz, s azt tartod róla, ha egyáltalán belenéztél műveibe, hogy Fanni-ja nyekergés, és híres tanulmánya, A nemzet csinosodása, olvashatatlan. Halálának kétszázadik évfordulóján, 1995-ben, mikor én már feltehetően régen nem leszek, de Te annál inkább, lehet, hogy éppen Te fogsz írni róla megemlékezést (kitelik Tőled, hogy szakmabeli leszel, hiszen annyira szeretsz olvasni), s megírod áhítattal, micsoda korban élt, hogy világította körül Párizs rőt sugárzása, s a kazamaták zöldjének foszfora, ahol a magyar jakobinusok szenvedtek, hogy alkotta meg az első magyar pszichológiai regényt, és adott olyan kulturális programot a nemzetnek, amelynek egy része még napjainkban sem valósult meg teljesen. Ha van túlvilág, megnézlek, fiam, spórolok rá, hogy olvashassam, mint írod meg, micsoda alkotó volt az a Kármán, aki az európai mértékkel mérhető magyar szépprózát megteremtette, hogy tudott írni, ábrázolni, micsoda lenyűgöző szépséggel: „Suhog az estszél a falevelek között, magas tölt hold függ a levegőben, csípős hűvösség harmatoz. Minden homályos szegletéből a bokroknak csuda árnyékformák ballagnak elő. Jövel, édes borzongások órája, estvéli szürkület; a képzeletek országlása kezdődik…”, és azt is, hogy körvonalazta a mindenkori író szerepét, kötelességét, aktuális lesz az még 1995-ben is. „Igaz s egyenes legyen, aki felveszi pennáját, ne nyúljunk mosdatlan kézzel a szent hivatalhoz. Merész legyen az író, vívjon meg bátran a tudatlansággal, az erőszakkal, hagyja az örökkévaló »úgy van«-t, »igenis«-t a tányérnyalóknak. Sziszegjenek bár a kígyók, huhogjanak a sötétség madarai, ő szóljon igazat, vagy hallgasson.”

Majdnem elfelejtettem megírni Neked, ki volt az a tizennyolc éves egyetemista, aki olyan pimaszul nyilatkozott nemzeti klasszikusainkról, és csak külföldi modern szerzőket akart olvasni. Én.

Igaz melegséggel üdvözöl:

Szabó Magda

Igen tisztelt Asszonyom!

Elnézést kérek, hogy csaknem két hónapot kellett várnia erre a válaszra, de levelét csak akkor találtam meg a postámban, mikor végre hazakerültem az ezúttal a szokásosnál hosszabbra nyúlt nyaralásból. Még az is lehet, nemcsak kérdésének ilyen hosszú ideig való válasz nélkül hagyása miatt neheztel majd rám, hanem a forma se lesz örömére, az ugyanis, hogy zárt boríték helyett egy irodalmi lap hasábjain felelek Önnek. Ne vegye rossz néven, de írása valami olyannak adott hangot, amivel az írók magánbeszélgetésben, olykor ingerültté váló hangú ankétokon, író-olvasó találkozókon, néha glosszákban, szakszervezeti lapok kedvetlen feljegyzéseiben gyakran találkoznak. Hadd válaszoljak Önnel együtt másoknak is, akiket az Ön levelében foglaltak érdekelnek vagy irritálnak.

Ön, Asszonyom, azt kérdezte meg udvarias soraiban, mi lehet a magyarázata annak, hogy a magyar próza és dráma valósággal kipécéz bizonyos foglalkozási ágakat, munkaterületeket (többek között azt is, amelyen Ön, a levél írója tevékenykedik), s visszariasztó módon ábrázolt figurákkal rontja az illető foglalkozási ág, illetőleg munkaterület hitelét. Mivel érdemelték meg például a ..........-ok, hogy X. író ábrázolása szerint lányaik nemi erkölcsi bázisa, enyhén szólva, labilis, 286az .... -ok, hogy inkább hivatásnak tekinthető foglalkozásuk munkaköpenye közönyt, karriervágyat, pénzsóvárságot takar, a ….-ok, hogy az életüket ábrázoló írásokban szerencsétlenkedő hősök mintha mind egy ideggyógyászati szakkönyv lapjai közül léptek volna ki, vagy hülyék, vagy szadisták, vagy tetszhalottként érzéketlenek, a ….-ok, hogy az élet savát jelentő munka helyett a semmittevésben és az ivásban lelik örömüket, s minden jóra-szépre intő szón vagy mulatnak, vagy dühös gúnnyal felelnek rá, s nem utolsósorban az ….-ok, akik alkotójuk bemutatásában hiú, sértődékeny, alapjában véve tehetségtelen és saját magukba szerelmes alakok. E válasz terjedelme nem engedi meg, hogy a magyar próza- és drámairodalom beható ismeretéről tanúskodó összes utalásait ismertessem, pedig igazán nem volna unalmas, annál kevésbé, mert riadt érdeklődése feltétlen jó szándékból, irodalom és író megbecsüléséből ered.

Kérdéssé udvariasított szemrehányását nemegyszer hallottuk-olvastuk már, többnyire ingerültebb hangvétellel. Nem tudom így kapásból megmondani, hányfajta munkaterületet ábrázolt a magyar próza és dráma az utolsó másfél évtizedben, de nem tudok olyan jelentős műről, amelynek bizonyos foglalkozást képviselő, nem éppen rokonszenves vonásokat felmutató regény vagy drámabeli figurája ellen ne emelt volna szót valaki, azzal az indoklással, hogy az ábrázolás hamis: „Nem ilyenek vagyunk.” (Ha véletlenül olyan mű született, amely egy kivételesen nagy lélek, egy kitűnő szellem, egy páratlanul lelkiismeretes, munkájában örömet, kielégülést találó dolgozót ábrázolt, olvasóink bíráló kedvét – valahogy – kevésbé serkentette írásra, nemigen tiltakoztak.) Még levele utolsó szakasza is olyan ismerősen csengett: „Miért árt-sért az író – kérdezi Ön –, ahelyett hogy örömet 287szerezne olvasójának. Az emberek – zömükben – mégsem olyanok, amilyeneknek az alkotó ábrázolja őket, s ha ír valaki, és mindenképpen torzult lelkű vagy ellenszenves hősökkel vágyik elmondatni a mondanivalóját, vigyáznia kellene rá, hogy olyan tevékenységet keressen a számukra, amelynek ábrázolásával nem gázol senki érzékenységébe.”

Nem sértem meg Önt, Asszonyom, azzal, hogy ironikusan folytatom, s kérdésére kérdéssel felelek: megítélése szerint ugyan melyik az a tevékenység, az a munkaterület, amelyet annak a veszélye nélkül népesíthetünk be figuráinkkal, hogy azokat, akikre az ábrázolás nem vonatkozik, megsebeznők? Ehelyett inkább mondanék valamit az alkotás, az írói munka, a jellemzés, az ábrázolás folyamatáról, arról, ami kevés mesterségünkből egyáltalán megfogalmazható, hiszen az író munkája mégiscsak különbözik minden más tevékenységtől.

Az író, ha regényt ír, ha drámát, nyersen fogalmazva azért teszi, hogy formába öntsön valamit, amit látott, érzékelt, tapasztalt, ami hatott rá. A látott, érzékelt, tapasztalt jelenség az íróban bizonyos feszültséget eredményez – ez a téma jelentkezése –, s ez nem oldódik, múlik el addig, míg a mű meg nem születik. A mű maga: a világra való reagálás. És itt kezdődik valami, amit szeretném, ha értelmével és érzelmeivel egyaránt el tudna fogadni: az írói tudat már az alkotás folyamatának megindulta előtt szelektál a látottak, tapasztaltak között, s nem mindenre reagál akkora hevességgel, hogy művé tudja transzponálni. Jóra, szépre, szelídre, elzsongítóra nem felel akkora erővel és indulattal bizonyos írói alkat, mint arra, ami torz, ami rossz, ami felháborítja. (Néha azt hiszem, a legpesszimistább író is optimistának született, és sajátságos módon azt tekinti természetes állapotnak, ha a világban – és a világ itt egyszerre a makro- és mikrovilág is, s ez utóbbin éppen a munkahelyet értem – minden rendben van. Ha aztán olyat tapasztal, ami a tudat alatt várttal, 288remélttel, feltételezettel ellenkezik, a visszásság, amely erkölcsi képletét megsértette, megteremti azt a történetet, amelynek a formájában az író közli, amit meglátott, átélt, észrevett, közli, hogy ez is van, figyeljenek rá.)

Kedves Asszonyom, nem azt mondjuk az Önnek éppen problematikájuknál fogva visszatetsző művekkel, hogy más, hogy szép, hogy egészséges, harmonikus, progresszív, örömmel teli nincs a makro- vagy mikrovilágban, csak azt, hogy amit észrevettünk, van az is, és éppen az az a valami, aminek és tudatunknak az összeütközéséből, fájdalmas súrlódásából írásunk született. Az is van, figyeljen erre a kurta kis szóra, azt jelenti, hogy nem kizárólagosan, egyedül, de van valami, és emiatt ülünk hónapokig, esetleg évekig íróasztalunknál, és idézzük a fejünkre mindazok kelletlenségét, olykor haragját, akiknek és akik miatt a könyvünk megíródott.

Mert, látja, egy probléma mégsem ábrázolható úgy, mint hajdan, mikor a moralitások primitív színpadán ott ágált a Gonoszság, a Kapzsiság, a Bujaság, az Irigység, elvonatkoztatva mindentől, testben, mégis önmaga szimbólumaként. Tapasztalataink, etikánk sérülése, amire művel felelünk, emberhez kötődnek, s az embereknek általában foglalkozásuk, munkahelyük van. Ezek a munkahelyek néha azért éppen azok, amelyeket az írójuk választ, mert annak légkörét, miliőjét, problémáit és visszásságait ismeri a legjobban (esetleg, még nem hivatásos író korában, maga is abban a munkakörben dolgozott), néha meg azért, mert annak a bizonyos munkaterületnek a dolgozói a legalkalmasabbak arra, hogy annak, amit az író kifejezni akar, tolmácsai legyenek. De lehet más ok is, művészi, szerkesztési, regény- vagy drámafelépítési meggondolás, amely a hős foglalkozását eldönti. Hadd illusztráljam ezt az utoljára említett lehetőséget. Elné289zését kérem, hogy a magam regényével teszem, de nem akarom tovább váratni a válasszal, s míg barátaimat elérem telefonon, s megkérem őket, indokolják egyik-másik hősük foglalkozásának kiválasztását, lapzárta lesz, s egy héttel később kerülnek a kezébe ezek a sorok. A Katalin utca Elekese azért lett pedagógus, mert a lelkészeken kívül a pedagógus foglalkozik hivatásszerűen etikai alapok lerakásával, s nekem olyan bűnösre volt szükségem a regény mondanivalójának kifejtése érdekében – ismét a tipikusság igénye nélkül –, aki erkölcsre oktat, maga is vitathatatlanul erkölcsös, a szó igazi értelmében is, s a bűnig vivő engedelmességig törvénytisztelő. Held Henriett apja pedig azért lett fogorvos, mert olyan értelmiségi házat akartam ábrázolni, ahol a gyermekkor biztonságát és derűjét jelképező darazsak zümmögése egy más hanggal – a fogorvosi fúró zümmögésével – azonosítható, s mert olyan foglalkozású figurára volt szükségem, akihez munkája végzése közben saját otthonának falai között is be lehet lesni, s egy, az ajtórésen át vetett pillantással átélni betege felé hajló, segítésre kész alakjában a védelmet, a minden fájdalom ellenszerét megtaláló biztonságot. A rejtőző, a menekülő vagy a halálra sebzett Henriett tudatába így tömörül, egyszerűsödik és tisztul majd az emlék egy résnyi képpé és egy zümmögő hanggá, egyszerre vizuálisan és akusztikusan. Szerettem Held Lajost, kívántam, hogy az olvasó is megkedvelje, de előfordulhatott volna az ellenkezője is, hogy nem szeretem ezt a fogorvost, és úgy ábrázolom, hogy ne legyen szeretnivaló. Ha az egészségügyi dolgozók megdicsértek volna a kedvező, vagy megtámadtak volna a kedvezőtlen ábrázolás miatt, egyaránt rossz nyomon járnak: Held Lajos figurájának megformálását strukturális és esztétikai, nem pedig a szakmájukkal kapcsolatos szempontok döntötték el. Látja, ilyen egyszerű ez, vagy ha tetszik, ilyen bonyolult.

Egyet feltétlenül higgyen el, Asszonyom, bármi ok vezette is az imént felsoroltakon kívül az írót hőse foglalkozása kiválasztásában, az írás – éppen művészet volta miatt – áttétes folyamat, és higgye el azt is, hogy míg az esetleges írói megrökönyödés, keserű nevetés, kétségbeesés vagy harag alkotássá érik, s a részletigazság azonossá válik a részletvalósággal, több jó történik végeredményben a fejlődés érdekében, mintha egy álidill mézéből merednek ki éjjel-nappal mosolygó, jóságos és boldog arcok, akik gondjai múlóak, mint a pillangók, problémái pedig mindig belül maradnak a megoldhatóság szükség esetén enormmá tágítható körén. Ezek egyébként példás szorgalmukkal és permanens elragadtatásukkal éppoly kevéssé fogadhatók el általános és tipikus emberi képletnek, mint a szörnyek, a közönyösek vagy az idióták, legfeljebb kellemesebb olvasni róluk. Már akinek.

Bocsásson meg néhány személyes jellegű mondatért. A mi családunkban sok magunk gyártotta szó járta; ha valami kifejezésére nem volt fogalom, csináltunk rá. Anyám memóriája konzekvensül csődöt mondott, ha nevekről, foglalkozásokról volt szó, mindig keze ügyébe készítettük a papírt, jegyezze fel, ha valaki keresett bennünket, sose tette meg, s mikor apám vagy én hazaértünk, zavartan, mosolyogva jelentette, valaki beszélni akart velünk, de ki is volt az, ki is… Egy idő múlva egyéb, titokzatos családi figuráink mellé megszületett Kiis, a nagy ismeretlen, aki egy cseppel reálisabb volt ugyan, mint egyéb teremtményeink, mert hiszen nálunk járt, és anyám látta is, de azért lokalizálhatatlan képlet volt, mert nem tudtuk sem a nevét, sem a foglalkozását. Ne kívánja, hogy úgy üljünk munkához, Asszonyom, hogy latolgatni kezdjük, melyik munkaterület dolgozói veszik majd kevésbé rossz néven, ha egy, a munkájukat végző kitalált figura korrupt vagy gyilkos. Ha a regény, ha a dráma hősének nincs háttere, bázisa, tevékenysége, Kiis lesz belőle; ha – az érzé291kenységre való tekintettel – lágyítani kezdjük a vonásait, a végén egyáltalán nem lesznek vonásai.

Sosem akarjuk Önöket, olvasókat sérteni, bármilyen foglalkozást űzzenek is. Önök se nehezteljenek az íróra, amiért minden alkotó minden korban megálmodott álmai folytatója: hogy azt hiszi, meghallják, mikor tüzet kiabál. Attól, higgye el, tudja az író, hogy nem mindenütt ég, sőt többnyire nem is ég, és azt is higgye el, hogy mikor mégis tüzet érzékel, nem a maga házát félti, hanem az Önökét.

Egyébként a legújabb irodalmi irányzatok olyan határig kezdenek kilúgozni mindenfajta realitást a művekből, hogy az is lehet, máris elkéstem a válaszommal, s az egész probléma túlhaladott. Hovatovább nem lesz a prózában vagy a drámában valódi történet, s nem lesznek valódi foglalkozású figurák sem, csak típusok, esetleg nemek vagy kategóriák képviselői: Nő, Férfi, Gyermek, Vadállat. Lehetséges, hogy felesleges is volt a Kiisektől óvnom Önt, mert az új irodalmi hős, akivel majd számolnia kell, már nem is a Kiis lesz, hanem a Ki sem…

Kollégáim nevében is szívből köszönöm, hogy olyan sokat olvas, és azt is, hogy ha valami elbúsította, megzavarta, nem névtelen telefonhívás formájában közölte az íróval, hanem olyan hangú levélben, amilyet kapni megtiszteltetés, és amire érdemben válaszolni – úgy érzem – kötelesség.

Sok szíves üdvözlettel:

Szabó Magda

Igen tisztelt Tanár Úr!

Elnézést kérek, hogy csak most válaszolok hosszú levelére: pár napja, hogy visszatértem Budapestre, nem találtak itthon a sorai. Most viszont minden más munkát félretéve, azonnal géphez ültem, hogy feleljek; remélem, nem lesz ellenére, hogy ilyen formában. írása annyi őszinte aggodalomról tanúskodott, olyan megható szakmai lelkesedést tükrözött, problémája meg annyira közérdekű, hogy talán nem lesz felesleges, ha nyilvánosság elé kerül az, aminek levelében hangot adott.

Ön, Tanár Úr, egy jó nevű, régi középiskola irodalomtanára, arról a riadalmáról számolt be soraiban, hogy bár foglalkozásának választásában egykor igazi lelkesedés és hivatástudat vezette, s nem egy évtizeden át az iskola, ahol oktatott, nemcsak munkahelye, hanem talán még a valódi otthonánál is melegebb, több élményt, örömet adó kerete volt az életének, ahogy az évek múlnak, egyre csüggedtebben érzi: feleslegesen dolgozik az osztálytermekben, sőt – ami még riasztóbb –, mintha nemcsak Ön vált volna feleslegessé, de szaktárgya, az irodalom is. Növendékeire, általános magatartásukat illetőleg nincs panasz, látványos jelenetek nem zavarják meg a munkáját, erről az iskola értelmesen szigorú vezetősége és a jól működő ifjúsági szervezet gondoskodik. 293(Bár – írja Ön – olykor talán még az is jobb volna, valami kirobbanó botrány, pezsdítő összeütközés, akár vita, mint az a szelíd közöny, az a jóakaratú unalom, amely a foglalkozásokat belengi.) Azzal ugyan nem vádolhatja lányait-fiait, hogy nem tanulnak, vagy eredményeik ne volnának voltaképpen kielégítőek, mégis egyre növekvő nosztalgiával gondol arra a percre, mikor elmehet az iskolából, pedig a pályakezdéskor azt hitte, talán meg se tud majd lenni, nem is munkája: hivatása gyakorlása nélkül.

Mi változott? Megírja világosan.

Gyermekei, ha nem volnának jobban neveltek és udvariasabbak annál, mint amilyenek, leplezetlenül ásítanának és legyintenének klasszikus irodalmunk tárgyalásakor. Hiába építi fel valódi műgonddal a nagy Balassa-, Csokonai-, Arany-, akár Ady-órát is, azok az esztétikai örömmel járó feledhetetlen pillanatok, a szellemi gyönyör kisülései, mikor azonos pillanatban találkozik a hajdan élt alkotó ma is ható műve, annak átadója, értelmezője, a magyartanár, és befogadója, az osztály, szinte teljesen elmaradnak. Ha egyáltalán valamikor, az élő irodalom oktatása idején ébred nagy ritkán valami érdeklődés, igaz, hogy ez is hátulütővel jár; akik osztályai növendékei közül rendszeresen olvasnak, szűknek érzik a tankönyv válogatását, s a maguk igénye szerint másokat állítanának a tankönyv közölte, most élő magyar és külföldi írók helyére vagy mellé.

Hogy jobban megkedveltesse anyagát, speciális tematikájú szakkört akart indítani szeptemberben. A vállalkozás csalódást hozott: mikor összeült a tagokkal, azonnal kiderült, hogy munkaterve megvalósíthatatlan. Ön ebben a szakköri évben a minores-t akarta megismertetni, klasszikus irodalmunk nem élvonalbeli, de izgalmas figuráit, akik tanítására nem ad módot és időt a tanmenet, de akik ismeretével nagyot tágult volna a tagok irodalomismereti horizontja. Ám tanít294ványai nem köntörfalaztak, azonnal közölték, nem érdekli őket Virág Benedek, se Csokonai nem kötelező olvasmányműve, ők a fiatal magyar alkotókkal szeretnének behatóan foglalkozni meg a Nagyvilág szerzőivel, és azt javasolták, kövessék inkább nyomon az abszurd drámát, vagy vitassák meg becsületesen Salingert. Élményeire az tette fel a koronát, mikor az idén érettségiző osztályról kiderült, egy sem akad a növendékek között, aki nemhogy irodalom-, de bármiféle tanár akarna lenni. Mikor az okot kérdezte, a gyerekek azt felelték, ha már továbbtanulásról van szó, ők mint műszaki, vegyipari, külkereskedelmi dolgozók, esetleg orvosok akarnak elhelyezkedni, mert nincs az a munkáját félig alva végző, képesítés nélküli segédmunkás, aki meg ne keresne annyit, mint egy középiskolai tanár, s még arra se kényszerül rá, hogy éveken át lehetetlen nyelvtani dolgokból tegyen vizsgát, meg olyan múmiákat tanulmányozzon, mint Berzsenyi Dániel.

Hol követett el hibát? – kérdezi keserű levelében, Tanár Úr, a jó nevelő, a mély érzésű ember szokásához híven, tüstént önmagát okolva mindezek miatt. Hol követett el hibát, hogy idáig jutottak az osztályok? Klasszikus irodalmunk értéke nem változott, Mikes ma is felülmúlhatatlan prózaíró, Katona drámája remekmű, s nincs az az élő magyar vagy külföldi költő, aki szebben ki tudná fejezni a szerelmet, mint Petőfi. Ön tanítana rosszul? Vagy a gyerekekkel történt valami jóvátehetetlen, talán a második világháború lehelete még azokat az ártatlanokat is megfertőzte, akik nem is éltek dúlása idején, s ahogy az atom sterilizál vagy deformálja a magzatot, kiölte ezekből a háború után született fiatalokból a lelkesedni tudást, a szépérzést, azt az igényt, hogy az esztétikai katarzis önkéntes áldozataiként megnemesedve, valódi irodalmi élmények befogadóivá váljanak? Feleljek én, kérte, akiről tudja, szeretem a régi magyar irodalmat, s olykor már 295visszatetsző módon fiatalságpárti vagyok, segítsek Önnek találgatni, mi történt a gyerekeinkkel. Egy írónak – írta Ön – végtére is nem lehet közömbös, ha a felnövő nemzedék vagy egyáltalán nem érdeklődik a magyar irodalmi hagyomány iránt, vagy ha valami mégis felkelti az érdeklődését, részint az idősebbek fülének érthetetlenül zagyva magyar legfiatalabbak, részint a külföldi írók, többnyire a mi irodalmi tradícióinktól és a társadalmi rendünk kívánta etikai igényektől egyaránt eltérő munkássága.

Felelek, Tanár Úr, ugyan hogy is ne tenném, mikor tizennégy éven át magyart tanítottam magam is, s valóban nincs olyan napja az évnek, mikor ne olvasnék, ha csak pár lapot is, nemcsak régi irodalmunk mestereitől, de szerényebb munkásaitól is. Sok mondanivalóm lesz, olvassa, ne csak közös ügyünk iránti szeretettel, de türelemmel is, milyen visszhangot vert bennem a levele.

Azzal kezdem, amit a gyerekei olyan tárgyilagosan közöltek Önnel, s amit Ön, Tanár Úr, nyilván csakúgy tud, ahogy én: tanárnak lenni valóban nem nevezhető lukratív foglalkozásnak. A folyamat, míg olyan valakiből irodalomtanár válik az egyetemi tanulmányok végeztével, akiben nem él valami speciális, valami szokatlan érdeklődés az irodalom egészének, folytonosságának megismerése iránt, s nem vágyik arra, hogy egységében lássa, mi született nemzete irodalmárainak lúdtollával vagy írógépén, szintén nem szórakoztató, nem lepődtem meg hát azon, hogy – hacsak valakit szakmai szenvedély nem vezet – nemigen jelentkezik utánpótlás. Azt viszont, ha nem veszi rossz néven, hogy legifjabb írótársaink mindegyikének „érthetetlenül zagyva” volna a termése, vagy hogy fiai meg lányai sosem éreznek nemes katarzist, s elmaradnak azok a csodálatos pillanatok, amelyek az Ön s az én emlékeim szerint is sűrűn előfordultak gimnazista éveink alatt, azt, Tanár Úr, ne haragudjék, de kétségbe vo296nom. Azt hiszem, az a bizonyos elragadtatott eggyé válása műnek és olvasónak ma is bekövetkezik nemegyszer, de ezt az élményt sem Kund Abigél kacér magatartása, sem a nős Szentirmay Rudolfot szerető Mayer Fanny mardosó, s végül sírba hervasztó „bűnös” szenvedélye nem képes előidézni, csak valami frissebb, a gyerekeinkhez közelebb álló, általuk felfogható, elfogadható, modern életérzés, amire hálásan reagálnak, ami miatt akár órákig gyalogolnak is, ami hallásáért, látásáért súlyos pénzt fizetnek, s hajlandók akár sorban állni.

Azt írta, Tanár Úr, Ön annak idején szinte aludni se tudott Bárczi Benő tragikus sorsa miatt, s elhiszem Önnek, engem is feldúlt Melinda és Bánk tragédiája. Csakhogy a mi gyermekeink szemében – engedelmet a fogalmazásért – Bárczi Benő neuraszténiás hülye, Bánk pedig, ama tragikus konfliktussal együtt, amit mi valamikor könnyezve tanultunk (országos főméltóság, a király helyettese, férfi, lovag, megsértett férj), lelketlen és igazságtalan alak, akkor is az volna, ha Melindája jobban érezte volna magát a kényes szituációban, aminek méghozzá nem is kezdeményezője, hanem áldozata volt. Tárgyilagos és pátosz nélküli nemzedék jött utánunk, amely megtanulja ugyan Tiborc panaszát és Csokonai vágyakozását az egyszer csak eljövő világosság korszaka után, de nem hat, nem hathat úgy rá Katona vagy Vitézék szövege és emberábrázolása, mert szerencsére nincs róla olyan közvetlen élménye, mint Önnek vagy nekem, akik mindketten láttuk még Tiborc ükunokáit az embervásáron, cérnasoványon, kubikostaligájuk mellett, s tanúi voltunk, milyen szinten állt nálunk a népoktatás, vagy mint kortársunk, József Attila példája igazolta, annak, hogy poétának lenni Magyarországon, az annyi reménnyel várt tizenkilencedik századot követő huszadikban sem volt egyszerű dolog. A gondok és tennivalók nagy részét, amiért legjobbjaink ágáltak, sírtak, olykor 297meghaltak, megoldotta a történelem, gyermekeink elfelelik ugyan Önnek, mint melengette ujjait Petőfi a pipáján, de sokan közülük távfűtéses lakásban élnek, ismerik a képernyőről az élő irodalom sok képviselőjét, tudnak az írói alkotóházról Szigligeten, s úgy adnak számot az órán Csokonai beteg tüdejéről, hogy életükhöz hozzátartozik az SZTK és az évi tüdőszűrés. Az apostol forradalmi ívének kis horpadását nem a mű változása, avasodása okozza szemükben, hanem bizonyos jelenségek vagy típusok eltűnése a mindennapi életből, az elsődleges nyomor, a kilátástalanság, a kitett gyermek kallódása, vagy akár a zsarnok apa is. Szendrey Ignác ma nem szabhatna határidőket nem kívánatos vő-jelöltjének, s Vajda uram is nézhetné, mit idéz magára, ha társadalmi-gazdasági meggondolásokból elmarja a háztól a költő udvarlót. Vajda Julianna, ha valóban hozzá akarna menni Csokonaihoz, a gyámhatósághoz fordulna, vagy egy lap szerkesztőségébe futna panaszra, s Vajda uram nem tűzné a kalapja mellé a glosszákat, amelyeket a sajtótól kapna. Nem kívánhatjuk ezektől a gyerekektől, Tanár Úr, hogy azzal a szemmel-füllel érzékeljék klasszikus irodalmunk alkotásait, mint mi. Történelmi-folytonossági tudatuk még nincsen, ahhoz még fiatalok, hogy akár értelemmel, akár érzelemmel követni tudják az irodalom fejlődését, hogy úgy megkülönböztessenek korokat-korszakokat, mint mi, s el tudják helyezni az ekkor vagy akkor élt alkotót a születése és halála között feszülő történelmi-politikai-esztétikai-társadalmi vetületű idősíkon. Egyszer majd sor kerül erre, de jóval később, mikor a gyermekkor, az ifjúság emlék lesz számukra is már, mikor nekik is lesz valamelyes múltjuk, nemcsak a világnak, az országnak, az irodalomnak, az öregeknek. Akkor, higgye el, egy-egy, a Rádióban elhangzó vers vagy prózarészlet rábírja majd őket az otthonukban, hogy arcukat a saját gyermek- és iskoláskoruk felé fordítva, újra meghallgassák az egykor unal298masnak, feleslegesnek érzékelt művet, melynek fontosságát, szépségét akkor fogják fel majd először teljesen, abban a pillanatban, mikor már kettős funkciót teljesít, hisz önmaga abszolút értékén túl önmaga szubjektív és relatív értékét is képviseli: a tovaszállt időt.

Persze mindezt még csak ígéri a jövő, s tanítványait most kell tanítania, a jelenlegi körülmények és adottságok között, ezzel a visszhangtalansággal, ahogy most teszi, én meg még semmi olyat nem írtam, amiből kiderülne, mivel vigye közelebb nemzeti kincseinket a saját örökségük ellen unottan védekező fiatalokhoz. Szakmai tanácsra igazán nincs szüksége, levele mutatja, milyen ihletett nevelő. De valamit azért elmondanék személyes tapasztalataimból: tudja, hogy sokat és rendszeresen érintkezem a tizenévesekkel.

Amint az imént már céloztam rá, klasszikus irodalmunk jeleseinek problematikáját, hálistennek, nagyjából megoldotta az idő, a problémák oldaláról tehát nemigen lehet megközelíteni tizenéves bölcs aggastyánainkat, akik a prófétaság legcsekélyebb jelére is azonnal allergiás tüneteket mutatnak. Ám az ember, főleg az az ember, aki mint egy Bergman-film hőse egy színüres színpadon többnyire partner és segítőtárs nélkül sikoltja el felismeréseit, még őket is érdekli. Az egykori ember kedvéért, akit megszeretnek, olykor még az is előfordul, hogy elgondolkoznak azon, ami miatt az a hajdani, legendásan távoli időben (mondjuk, az első világháború vagy a századforduló, a Bach-korszak vagy a napóleoni háborúk tanújaként) élő valaki fenyegetőzött, átkozódott, nevetett vagy sírt. Ingyen persze nem szeretnek meg senkit, sokat kell magyarórán kapniuk ahhoz, hogy ez az érzelmi telítettség létrejöhessen. Valami intim indítást, valami meggyőzőt, elfogadhatót, személyeset, valami olyat, ami a Zefirelli Rómeó és Júliá-ját olyan döbbenetesen újjá és maivá tette a kukorékoló, angyali és pimasz veronai huligánokkal és a két 299csodálatos kölyökkel, akik könyökkel döfölik egymást az oltár előtt, míg kuncogva-sírva házasságot kötnek egymással és a halállal. Bessenyeinek úgy lesz profilja, ha ott muzsikál mögötte az olasz opera Bécsben, Bakonszeg homálya akkor masszív, akkor hiteles, ha az emlékek között ott villog a Burg és valamennyi fáklya meg van gyújtva a testőrpalota bejáratát övező fáklyatartó vasrudakban. A ló, az a hajdani, akivel megosztotta végső nyugvóhelyét, minden egyéb fogalmazásnál világosabban kidobogja néma patájával az aufklerizmus riadóját, hisz zablája vége Voltaire kezéből siklott ki, és az enyészetből visszavicsorgó bús fogsora nem gazdája Jámbor Szándékán mulat illetlen módon, inkább azon, hogy az annak nyomán mégiscsak létrejövő Tudományos Akadémia főtitkári székéből hogy fog majd kibillenni Döbrentei miatt Kazinczy Ferenc, akiről majdan egyszer a huszadik század vége felé azt fogja hinni minden fiatal, hogy tüstént százévesnek született, pedig elfogatása percében nem Martinovics kátéját dugdosta a boldogtalan, hanem a szerelmes leveleit, és mikor végre kiszabadult, zöld ruhában, bokázva és kurjongatva rohant ki a börtönéből, önmagától és a holta napjáig mindig adósa maradt élettől részegen.

Megnézte valaha napra pontosan, mikor született Petőfi Zoltán? Nyilván igen, s csak úgy tudja, mint én, hogy 1848. december 15-én. Ha utánaszámolt, bizonyosan kiszámította: kerek kilenc hónapra ama bizonyos nagy nap után. Azért említem ezt, mert Ön utalt rá a levelében, hogy a „szabadság-szerelem”-mottóra felépített Petőfi órája is süket közönybe fulladt. Az osztály nyilván nem gondolta végig, micsoda nap lehetett az a Március Idusa annak a fiatal férfinak az életében, mikor minden betellett körülötte, s a mottó két szavát testében-lelkében átélhette, micsoda nap lehetett az, hajnaltól másnap hajnalig, a sajtószabadsággal, a pontokkal, a rohangálással, Táncsiccsal, a Bánk bán-nal, és hajnal felé végre 300ismét kettesben az asszonnyal, aki mindebben osztozott vele, akit szeretett. Zoltán fogantatásának éjszakája a frissen kivívott szabadság leheletével szított szerelem ideje.

Hogy a ma élő legfiatalabb magyar meg a nyugati, izgalmas szerzőket annyira kedvelik, gondolom, szíve mélyén nem veszi rossz néven a tanítványaitól. Minket is saját évtizedeink speciális tematikája érdekelt legjobban iskoláskorunkban, azokkal a kísérleti, izgalmas módszerekkel, amelyekről úgy éreztük, nekünk és miattunk születtek. A kortárs irodalom varázsa nagy, hadd hasson az is párhuzamosan a másikkal. Ha a holt alkotót fel tudja támasztani, az élő nem lesz annak konkurrense, sőt. A lánc, amely e pillanatban csupa magános szemből áll, lassan egybekapcsolódik, az elszigetelt és különböző korokban élt alkotók megfogják egymás kezét. Ön úgy tanítja majd ezt a jelenséget, hogy irodalmi kontinuitás. Nagy pillanat lesz, mikor elérkezik idáig, ne veszélyeztesse azzal, hogy olyan reakciókat kérjen számon lányaitól-fiaitól, amelyek korunkban és az ő életkorukban csak kivételesen jelentkezhetnek. Ha a tanítványai megtanulnak rendszeresen olvasni, ha a könyvek felnyitása készségszerűen jelentkezik zömük életében, s ha irányítása alapján azok, akik olvasókká váltak, azok is maradnak egész életükben (ne számítson száz százalékra, nem lesz minden gyerekéből olvasó), körülbelül megtett értük mindent, ami e pillanatban tehető. A többit meghozza az idő, mint annyi mást. Egyszer még az Ön akkorra esetleg már elnémult hangja is visszatér a fülükbe, a hang, amely arra tanította őket, hogy az egyén, a nép, az ország, a világ centrális problémáját írók fogalmazták meg, akik olykor nem évtizedek, de évszázadok elébe futottak, és nem volt más fegyverük, csak a tehetségük, és nem volt más védelmük, csak az igazság, amely hányszor bizonyult elégtelennek, ha szembekerült az igazmondástól rettegő, elnyomó hatalommal. Ha valaki, Ön, ennyi aggodalommal, szakmai 301áhítattal, ilyen kitűnő képzettséggel, bizonyosan megtalálja a varázsszót, amelyre az alkotó szobra lelép a talapzatáról, s megmutatja az osztálynak hajdani, árva arcát.

A prófétának nehéz sora volna a mi fiataljaink között, ám az embert jobban szeretik, tisztelik, fura módon, még féltik is, mint elismernék, s Önnek tudnia kell, mennyi etikus igényességet takarnak el pózaikkal és bánatos fürtjeikkel. Lesz még öröme köztük, ebben bizonyos vagyok. Hadd kívánjak Önnek ne csak mihamarabbi eredményt szép munkájában, de boldog ünnepeket is,

sok meleg köszöntéssel:

Szabó Magda

Igen tisztelt Tanár Úr!

Levelét többször elolvastam, mert bizonyos akartam lenni abban, hogy a sok gond-baj miatt, ami az utóbbi időben ért, nem az én szemembe került valamiképpen az Andersen-mese jégsziklája, amitől lát ugyan az ember, de az optikája eltorzul. Ám akárhányszor tanulmányoztam is át, mindannyiszor ugyanarra az eredményre jutottam: Önt megtámadták és megfenyegették olyan valamiért, ami miatt nyilvánvalóan hálát és elismerést érdemelne. Azért küldöm most egy lap hasábjain a válaszomat, mert levele, és az, amit felelek rá, túlmutat egy pedagógus és egy író írásbeli párbeszédén. Egyéni problémája – mint voltaképpen minden személyes ügy – valahol közéleti jellegű, s aki Önt méltatlanul megbántotta, valamiképpen a magyar művelődéspolitikát sértette meg.

Csüggedt lehetett, amikor beszámolt róla, mi történt, mert, mint közölte, arra is felkészült, nem válaszolok. Ez esetben – írta – ezt is tudomásul veszi, s marad, ami eddig is volt, „Pompei strázsája, egyedül”. Ne vegye rossz néven, hogy szép metaforáját cáfolnom kell: Ön saját maga győzött meg róla, hogy nélkülem, vagy a nyilvánosság nélkül – mely pilla303natok múlva megismerkedik majd problémájával – sem állt egyedül mostanáig sem. Leveléből tudom, hogy kiállt Ön mellett az igazgatója, kiálltak nevelőtársai, vádlója mindjárt az első nekirugaszkodásnál láthatta, nem ver visszhangot senkiben, amit kiabál. Nem volt, nem is lesz Pompei strázsája Ön, Tanár Úr, egyébként ne is legyen, nem Önnek való szerep, nem való az senkinek. Isten ne vegye bűnül, sose volt nagy véleményem a pompei strázsáról, ha méltányoltam is a latin helyőrségek tiszteletreméltó figyelmét. Már gimnazista koromban a sarokba parancsoltak büntetésül, mert nem voltam hajlandó meghatódni a strázsa sorsán, s azt tudakoltam a tanárnőtől, hogy mikor már látta, mi folyik körötte, miért nem csinált a megboldogult illető valamit, miért nem segített menekülni egy gyerekes anyának, egy vénnek: még mindig ráért volna kimagyarázkodni, ha ő is életben marad, meg a feljebbvalója is. Látja, hiába pallérozták érzéketlen lelkemet a sarokba állítással, máig sem értem, mi jó származott egy vitatható értékű antik példaképen kívül szegény strázsa mechanikus engedelmességéből. Ön egyébként ha akarna, se tudna pompeibeli strázsa lenni, leveléből láttam, hogy alkalmatlan erre a szerepre. A strázsa csak állt a hamuesőben, Ön viszont kapta a fegyverét, és még mielőtt a Vezúv újabb lávatömeget hömpölygethetne iskolájuk felé, olyan világos, szabatos és magyaros figyelmeztető sorozatot adott le soraival, hogy cseng a fülem. Remélem, cseng majd a másoké is.

Nézzük, Tanár Úr, mi a bűne. Ön három évvel ezelőtt egyik tanítványában, Sz. K.-ban szokatlan irodalmi érdeklődést fedezett fel, a kislány nemcsak feltűnő készséggel fogalmazott szóban és írásban, de ítélőképessége is meglepően fejlett volt. Magyarórák végeztével Ön után sietett 304a folyosón, új és új, az imént hallott anyagrészre vonatkozó adatokat kívánt Öntől, mint aki nem tud belenyugodni abba, hogy a foglalkozásnak vége van, s nyújtani szeretné azt az időt, amit a költők-írók társaságában tölthet. Az iskolában működő irodalmi szakkör voltaképpen Sz. K. alakja körül fejlődött olyan színvonalúvá, amilyen végül is lett, tanítványa aktivitása irodalombarát társaságukba vont más növendékeket is, akik szívesen vettek részt a munkában, ha nem is olyan eredménnyel, mint Sz. K. A harmadik esztendőre, melyben tanította, Sz. K. kinőtt az irodalmi szakkörből, nyilvánvalóvá vált, az átlagosnál komolyabb képzést igényel, érdemel. Ön, Tanár Úr, azt a ritka örömöt érezte, amit a tudós, ha évek kísérletező munkáját eredmény igazolja: lám, nem csapta be a szeme, ennél a gyermeknél nem is kétséges, milyen pályára kell irányítani, ez irodalmár lesz, s aligha utolsó. Mivel Önnek magának is élmény volt újra bejárnia választott szaktárgya nagy területének nemcsak az anyag megkívánta pár fő vonalát, de többi útjait is, külön kezdett foglalkozni Sz. K.-val, beiktatott speciális képzésére hetente egy különórát, s elkezdte arra is tanítani, ami hiányzik az iskolakönyvekből. A gyermek, mint a homok, szívott fel mindent, legigazibb örömüket abban találták ezeken a külön foglalkozásokon, hogy előbányászták ennek vagy annak a nemzeti klasszikusnak, most élő mesternek valamikori elődjét, aki kezdetlegesebb kifejezési eszközeivel, de voltaképpen ugyanazt szerette volna közölni sok-sok idővel ezelőtt, mint ami modernebb szókinccsel, tudatosabb esztétikai, ideológiai ismeretekkel kimondódott vagy kimondódik. „Sz. K. teljességre vágyott, megpróbáltam hát számára első jelentkezésében megmutatni ennek vagy annak a gondolatnak, nemzeti programnak, célnak a csíráját, mert szerintem az irodalom olyan folyamat, amely kapcsán az eszmék meg-305megpróbáltak már hamarabb is felszínre kerülni, a népköltészet, az író tolla iparkodott is rögzíteni, épp csak a kivitelre nem volt még érett az idő.”

Ön sem jutalmat, sem ellenszolgáltatást nem várt ezért a külön munkájáért – folytatta levelében –, a gyermek képzését olyan kötelességének tekintette, ahogy az iskola testnevelő tanárának feladatai közé tartozik, hogy az olimpiai győzelem lehetőségét ígérő tanulót azonnal speciális edzésre fogja. Persze azt sem várta, ami bekövetkezett. Sz. K. apja ugyanis felkereste Önt, s felszólította, hagyja békén a gyermekét. A lány, ha egyáltalán jut valamire ideje, jó keresetet ígérő jövendő pályáját elősegítő tanulmányokkal foglalkozzék, ne irodalmi ostobaságokkal, nem járul hozzá, hogy egy nevelő túlbuzgalma miatt deformálódjék. A kár, amelyet Önnek köszönhet, már eddig is elég nagy, s egy netán megnyerendő irodalmi verseny gyér vigasz amiatt, hogy a gyerek viszolyog a technikumtól, ahová szánták, s érdeklődése humánná torzult. A beszélgetés végén Sz. K. apja olyan indulatba jött – írja –, hogy már-már azt hitte, megüti Önt. Nem tehetett mást, abbahagyta a gyerek külön oktatását, aki néhányszor még megpróbálkozott a közeledéssel, aztán egyszer csak még az irodalmi szakkörből is kimaradt. Később téma lett a tantestületben, mert valahányszor figyelmeztették, szokatlanul nyers hangot ütött meg, figyelmeztetésre pedig gyakran sor került, mert a gyermek egyszerűen nem tanult semmit, sajátságos módon még a magyart sem. „Apja ekkor ismét felkeresett, engem tett felelőssé azért, ami a gyerekkel történt, aki idáig ha nem is jeles, de egyenletesen jó tanuló volt, azzal vádolt, tönkretettem a lányát, aki az elmaradt külön órák pótlására garmadában csempészi haza a könyvtárból a nem is a kislányoknak való, hanem szakkönyveket, azokat olvassa 306fél éjszaka. Se verés, sem ajándék nem használ, beszéljek én a gyerekkel, én szoktattam az esztelen olvasásra. Most már torkig a család, ha rákapattam, szoktassam le az irodalomról, különben feljelent. Feljelent pedig valami megbízható fórumon, mert szólt már az osztályfőnöknek, az iskola igazgatójának, de azoktól ugyan nem kapott elégtételt, sőt. Nyilvánvaló, hogy a pedagógusok összejátszanak. De ő majd megkeresi, hová forduljon, vannak neki magas helyen is pártfogói, barátai.”

Bárcsak feljelentené, Tanár Úr! Csak, sajnos, nem fogja. Azt ne képzelje, hogy ostoba tréfákkal szaporítom a gondját. Valóban kívánatosnak tartanám, hogy Sz. K. édesapja feljelentse Önt valami általa is „megbízható”-nak ítélt szervnél, hogy megtanítsák rá, hol lakik az isten. Akkor Ön nem a Postámból rovatban kapna elégtételt és teljes elismerést áldozatkész nevelői munkájáért, hanem a tanács vagy a minisztérium közölné Önnel, mennyire méltányolja, hogy soha vissza nem térő, saját vagy a családja érdekében hasznosítható, pihenésre, esetleg a fizetését kiegészítő pénzkeresésre fordítható óráit adta oda ingyen, hivatásszeretetből olyan valakinek, akinek a valóságos élete még meg se kezdődött, ám lehetséges, hogy egyszer éppen az Ön gondos képzése következtében nemcsak az iskolának, az országnak is büszkesége lesz. Csakhogy nem kerül erre sor. Sz. K. édesapja pártfogói és barátai között nyilván nem egy akad, aki szokott újságot olvasni, és visszatartja az indulatos atyát attól, hogy az államtól kérjen pártfogást és segítséget az állam ellen, s egy kulturális szervet nyaggasson azért, hogy az illető szerv meg azt a nevelőt nyaggassa tovább, aki már azelőtt is iparkodott végrehajtani napjaink művelődéspolitikai programját, a minél szélesebb területen, minél nagyobb mélységben 307megkívánt műveltség terjesztését, mielőtt hivatalosan meghozták volna. Nem, Tanár Úr, nem lesz ennek az ügynek ilyen drámai folytatása, pedig be szívesen olvasnám beszámolóját a fegyelmi bizottság tagjainak arcjátékáról, amikor meghallják, Ön azért került a vádlottak padjára, mert különleges képességeket fedezve fel valakiben, ingyenes különórákon képezte tovább, alattomos módon tudatosította benne, hogy a magyar irodalom több, gazdagabb, jelentősebb annál, mint amit a tankönyvek tükröznek, abba a gyalázatos bűnbe esett, hogy Illyés munkásságának gyökereit valahol a Dózsa kora irodalmi-társadalmi-történelmi képletei között nyomoztatta vele, a Nem volt elég szenvedélyét a hitújítás századának feddő énekeihez kapcsolta tudatában, sőt eléggé el nem ítélhető módon az Illés Endre-i életmű megértetésére emberközelbe igézte számára a magyar irodalom európai színvonaláért részint a saját műveivel, részint a maga felfedezte írók aktivizálásával küzdő, oktatásunkban viszont jobb képességű nyelvtanárrá zanzásított Kazinczyt, nem is szólva arról a merényletről, hogy nem átallotta sorra kifeszegetni a magyar irodalomoktatás egyre nagyobb számban beszegezett ablakait, amelyeken át visszanézve a századokba a panoptikumi író-figurák megelevenednek, s a részletekre is fény esik, a részletekre, amelyek nélkül nem érthető se kor, se mű, sem alkotó. Ha mégis tévednék, Tanár Úr, akkor is csak ünnepeljen békén, jóstehetség nélkül is megnyugtathatom: Ön glóriával fog kikerülni az ügyből, ellenfele erkölcsi tetemét viszont kampón húzzák ki a porondról, mint egy, az erőviszonyokat nem tisztázó, és a núbiai oroszlán ellen fakarddal harcot kezdő gladiátorét.

De nem tévedek. Eltart egy ideig, míg a köztudatba rögzül, mi az állam elgondolása, míg erkölcsi-anyagi ereje megfeszítésével növelni akarja az igazán művelt fejek számát, de előbb-utóbb még Sz. K. apja is rájön: valaki képességeinek 308kifejtése, tudásának bővítése megakadályozására nem fog tudni ebben az országban mozgósítani senkit. Nem lesz feljelentés, dehogy lesz – ismétlem: kár. Nem ártott volna, ha vet egypár hullámot az az akvárium, amelynek fenekén Sz. K. atyja gyilkolja a fantáziáját: melyik legyen hát az a jó kereseti lehetőséget kínáló foglalkozás, amibe belepofozza irodalmárrá gárgyult gyermekét. Még csak azzal sem vádolhatja meg Önt, hogy oktatását maximalista túlkapás jellemezte: Ön egyetlenegy, kivételes képességű gyerek számára tágította a horizontot, egyébként nem tért el az előírt anyagtól, egyszer sem énekelt sziréndalt osztálya többi, átlagos képességű tagjának, egyszer sem csábította ki őket a teljesség kék tengerére. Nincs jogalap, Tanár Úr, nemhogy eljárásra: vádemelésre sem.

Most már igazán csak abban reménykedhetem, hogy engem jelent fel valaki, s így, ha másképp nem, hát vádlottként találok egy fórumot, amely előtt magammal együtt azt is védhetem, ami érdekében most én nem veszem tudomásul, hogy karácsonytájt csend szokott lenni a frontokon, és én adom le a magam sorozatát. Tanár Úr, kedves, Önnek nem különórán kellett volna ismertetnie mindazt, amit Sz. K.-val közölt, hanem a normális oktatás keretein belül, végrehajtva azt a bibliai csodát, amit Krisztus tett a hallal, a kenyérrel: belevarázsolva óraszámába és az órák nem is órányi mennyiségű perceibe mindazt, amit az irodalom egészéből kioperáltak. Meg kellett volna tennie, hogy egyszer elmondhassa: Önt nem terheli felelősség semmiért, Ön megpróbálta egyben tartani a hidat, amin át ebben az országban az Idő és a Gondolat haladt, a hidat, amelynek egyre több pillérét robbantják ki, s amelyről nem nehéz kitalálni, ha ilyen szorgalmasan pusztítgatják, majd csak leszakad. Ne kérje számon a gyerekek időnkénti döbbenetesen negatív megnyilvánulásait senki, ha éppen a magyar irodalmi anyag csökken309tésével spórolta el az iskolától annak az érzelmi nevelésnek a lehetőségét, ami nélkül jó atomfizikus se lehet a tanuló, sem igazán jó szakember, bármely munkaterületen; ahelyett, hogy új oktatási módszert próbált volna kikísérletezni az iskola számára. (Az iskolatelevízió, szerencsére, már kezdi, ezúton gratulálok a Magyar Jakobinusokkal foglalkozó adáshoz.) Mégiscsak furcsa, hogy tanári emlékeim között ilyet is őrzök: feketén kellett tanítanom bizonyos Petőfi-verseket, mert azt szerettem volna, tanítványaim úgy lépjenek ki az életbe, hogy tudják, ők magyarok, és az ő hazájuk a legszebb ország az öt világrész nagy területén. Nem voltam hajlandó tudomásul venni azt a hisztériát, amely kitessékelte az anyagból ezt a költeményt, attól rettegve, egyik-másik nemzet még rossz néven veszi. Én ilyen mitológiai irigységű nemzetekkel nem tudok számolni, ha nevelek, csak azzal a realitással, hogy minden nemzetnek ezt és így kell éreznie saját magáról, népéről, földjéről, s ezzel a szép, kölcsönös, egymást ugyanakkor megértő és tisztelő elfogultsággal kell együtt élnünk, azonos bolyban a világon. Senki képzelt rémei miatt nem nélkülözhetem a hazafias nevelésben saját nemzetem és a világ egyik legnagyobb költőjét, mint ahogy szükségem van a pópák fiára is, akinek már szinte senki nem említi a nevét, nekem bizony kell Vitkovics Mihály, hogy segítsen eligazítani az iskolásokat a józan nemzetiségi politika területén. Kazinczy baráti körének kedves triásza e tagja mögül a szelíd Szemere néz, Horvát, sőt a kamuti szemű Kölcsey, maga Vitkovics Kármán Józsefet vezeti kézen, aki már nem is él, akinek lenge Fanni-ját fordítja le szerbre, Kármán mögött viszont ott vannak Martinovicsék, mögöttük Párizs, Párizs mögött, ha úgy tetszik, a Rákóczi-forradalom, s a fejedelem párizsi lakóhelyétől nem is messze, azon a híres egyetemen meg a magiszterek, akiket még az Árpádok parancsoltak ki művelődni, hiszen minden mindennel összefügg. Kinek van 310joga elmarasztalni legeslegfiatalabbjainkat megható önérzetük miatt? Hát megtaníthatta őket a kiherélt anyag arra, hogy amit a saját felfedezésüknek tartanak, java részében még csak formáját tekintve sem új, nemhogy tartalmában? Persze hogy azt képzelik, velük kezdődött minden, ki beszélt nekik valaha „fütyörésző fák”-ról, amelyek a majd kétszáz évvel ezelőtt élt diákok verssoraiban „lengenek”, a szürrealista Tompáról, mikor már a vallásos, avas Tompát sem illik említeni. Sose hallották, hogy Kisfaludy, ha igazán dühös, nem mórikálja magát, hanem olyan goromba, mintha nem a vulkánhomlokú Sümeg szülte volna, hanem a pusztai szél seperte Debrecen, tessék már egyszer beleolvasni abba a sosem olvasott Boldog Szerelem-be, amiről mindenki azt hiszi, csupa rózsafüzér meg cseppentett méz. Hogy tudják a gyerekek felmérni: mi az, s mi lesz majd, amit kizárólagosan ők adnak-adtak hozzá az élethez, az irodalomhoz, a nemzeti fejlődéshez, mikor magunk fosztottuk meg őket az összehasonlítás lehetőségétől, puszta kíméletből megvonva tőlük a folytonosság tudatát. Lemondani épp azok nevelő segítségéről, akik a népköltészet mellett a nemzet érzéseit, gondolatait, terveit, eredményeit és kudarcait, mióta irodalom van ebben az országban, mindig megfogalmazták, akkora luxus, amekkorát egy tízmilliós nép akkor sem engedhet meg magának, ha már az utópiák kellemes korában él, nem ma, holnap, holnapután. A magyar irodalom nem tehet arról, hogy egyre kevesebben ismerik már művészi erejét, ütőképességét, s e nem ismerés következtében egyre kevesebben fordulnak hozzá azzal a bizalommal, amely azt a nagy nevelőt illeti meg, akinek óriási könyvtára van a folyton számon kért és kínnal-keservvel összekapargatott példaképekből. Tanár Úr, kedves, ha más nem akad, jelentsen fel Ön engem, hogy maximalizmusra biztatom az utasítások ellenére, hadd fejthessem már ki egyszer illetékesek előtt valamennyi mivoltomban, mint író, 311mint tanár, mint irodalomtörténész, milyen hálás volnék, ha felvilágosítanának arról: ha kötelező a nemzet esetleges sporteredményeit ígérő ifjúság testének átgondolt nevelése, ugyan miért képezzük ugyanennek az ifjúságnak a – hogy is fogalmazzam már – lelkét lóugrás szerint, s miért rögzítjük úgy a magyar irodalmat a legfogékonyabb tudatokban, hogy az voltaképpen nem is egész, csak egy soványka, egysíkú antológia.

Folytassa, Tanár Úr, munkáját olyan önzetlen tanári tisztességgel, mint eddig. Apát lánya, lányt az apja ellen nem fordíthatunk, a külön foglalkozásokat valóban nem folytathatja tovább, míg Sz. K. apja meg nem változtatja véleményét. De bízzunk benne, hogy erre is sor kerül. Kérem, hívjanak meg szabálytalan magyarórára, s úgy szabják meg az idejét, hogy délutánra essék, amikor a szülők is ráérnek, Sz. K. édesapját magam fogom meghívni. Ha nem jön el, érte megyek a lakására vagy a munkahelyére. Ne féltsen inzultustól, tizennégy évig voltam osztályfőnök, előfordult az is, hogy valami véleménykülönbség miatt elém köptek a földre, engem nem érhet meglepetés. Felőlem szónokolhat Sz. K. apja, sőt köphet is, akkor is elviszem magammal az órára, és ha én nem viszem el, akkor a mentők, mert megütötte a guta. Ám a gyereke nemzeti kincs, és a nemzet érdekeinek megfelelő hasznosítását kívánja tőle az ország, melynek szíveskedik elfogadni a kenyerét. Védelemre nem szorul, Tanár Úr, segítségre Sz. K. ügyében igen. Tisztelettel jelentkezem, s az az érzésem, ha körkérdést intézünk ehhez-ahhoz, leszünk még többen is.

Nálunk már kinn az erkélyen a dércsípte fűvel teli doboz a Háromkirályok tevéinek, ahogy illik. Ha valaki, Ön, Tanár Úr, igazán megérdemelte, hogy szép, békés és boldog ünnepe legyen, családjával együtt. Klasszikus példával kezdte, hadd fejezzem be én is ezt a levelet valami klasszikus utalással: szép, békés, boldog ünnepet érdemelt, Tanár Úr, mert a maga civil munkaterületén úgy viselkedett, mint egy termopülei hős, azt cselekedte, amit a hazája megkövetelt.

Igaz tisztelettel köszönti

Szabó Magda

Igen tisztelt Főorvos Úr!

Mint látja, szinte postafordultával válaszolok levelére, s ennek a foglalkozása iránt érzett különleges megbecsülésen kívül – életem úgy alakult, hogy a két utolsó évtizedben többet találkoztam orvosokkal, mint írókkal vagy szerkesztőkkel – még egy oka van. Nem Ön az egyedüli, aki a levelében foglaltak miatt megkeresett, gyakran felbukkannak postámban hasonló problémákat érintő írások. Ám ezek közül egy sem kérdezett, mind csak közölt valamit, többnyire küldőjük nézetét egyik-másik írótársam munkásságáról, illetve a sajátomról. Megesett, hogy a levél írója elismerését fejezte ki, de ez volt a kivétel. Tipikusnak inkább a levelek ingerült hangját nevezném, a feladók számon kérték azt a „garázdálkodást”, amit az írók különféle műfajú, történelmi tárgyú műveikben elkövetnek. Ön volt az egyetlen, aki arra méltatott, hogy mikor aggályait összefoglalta, választ is kért tőlem, s kíváncsi volt a véleményemre.

Főorvos Úr arra kért feleletet, mi az oka annak, hogy a könyvek lapjain, a színpadokon, a képernyőn egyre sűrűbben jelennek meg közismert történelmi személyek, események. Ez magában véve még nem volna baj, bár, mint írja, alapjában véve nem érti, miért tekint bárki is vissza az izgalmas jelenből, mikor egy-egy nap huszonnégy órája éppen elegendő 314témát kínálhat bárkinek. A hibát ott érzi, hogy a megidézett múlt alig vagy éppenséggel nem hasonlít arra, amit Ön egykor a vonatkozó időszakról megtanult. Pedig igaz a régi mondás a történelem tanítómester-szerepéről, így hát aligha használnak a módosítások, önkényes változtatások, azokból ugyan „nem gazdagodik senki, hacsak az írója nem. A néző meg az olvasó nem tudja már a végén, mi az igazság, mit is higgyen, nem arra való az irodalom, hogy zavart keltsen. Miért nem követik az alkotók történeti tárgyú műveikben a nagy elődöket, Vörösmartyt, Kisfaludyt, Katonát, s miért nem tanulják meg tőlük, hogy dolgozzák fel a mondanivalót? Önnek is hogyan juthatott eszébe csúffá tenni a saját hangjátékát napjaink szókincsével, ahelyett, hogy szavaival is közelebb próbálta volna hozni a magyar előidőket, amelyekről mindenki szívesen hallott volna, ha nem ilyen fülsértő formában jut el hozzánk.”

A történelem az élet tanítómestere! – erre figyelmeztetett Főorvos Úr. Nemcsak Ön hisz a mondás igazságában, hitt abban valamikor az egyetemről kikerült fiatal tanárnő is, aki büszkén oktatta első állomáshelyén a Tiszántúli Református Egyházkerület jóváhagyta tankönyvek anyagát, míg egyszer alaposan zavarba nem hozta egy új növendék, aki a közeli, nem református lakosságú nagyvárosból az osztályába került. Kérdezgetni kezdte az új tanulót, szondázott a fiatal tanárnő, mert kíváncsi volt arra, hogy harminc kilométerrel odébb, abban a másik hitvallás szerint imádkozó iskolában meddig jutottak már a tananyagban. Bár ne tette volna! Az új diák nem volt sem előbb, sem hátrább, mint a saját növendékei, tudása se volt ingatag, inkább nagyon is szilárd. Éppen csak másképp tudta ugyanazt, mint ahogy azt a fiatal tanárnő tanította; két ellentétes optikai sík fénytörésében villogtatta egymás szemébe a kérdező meg a felelő az adatokat. Babits, Kosztolányi ekkor már nem éltek, a jelentős kortárs lírikusok 315közül a tanárnő iskolájában Reményik és Áprily Lajos nevét tartották számon, meg Szabó Lőrincét, az új növendék nemigen ismerte őket, helyettük azonban nagy hozzáértéssel tudta elemezni Sík Sándor és Mécs László költészetét. Hamarosan kiderült; a történelem tényeinek értékelése is ugyanabban a bűvös optikai síkváltásban mozog, mert másképpen járja útját a tankönyvekben amott és emitt, tulajdonképpen mindenki és minden. Van egy katolikus Rákóczi Ferenc – borzadt el a fiatal tanárnő –, és van egy református, pedig nyilvánvaló, hogy nem lehet kétféle, csak egy, egyetlenegy, és nem lehet más-más arca itt meg amott Kossuthnak sem, vagy IV. Károlynak, csak azonos, csak egyféle, mert így kívánja az igazság.

Gondolom, magyaráznom se kell, mit akarok érzékeltetni a fentiekkel: a történelmi témához forduló író valamiképpen mindig az igazságot keresi. Hogy napjainkban nagyobb intenzitással, szenvedéllyel, nyilván azért, mert az idősebbeket saját romantikus életrajzuk, a fiatalokat pedig a réginél lényegesen politikusabb nevelés szoktatta rá arra, hogy a világ- vagy a magyar történelmet dialektikus egységben, mozgásában próbálja szemlélni: s ennek egy-egy izgalmasabb szakaszát, figuráját, mint a hirtelen megállított képet a filmen, bárki kimerevítheti magának, hogy körbejárhassa, megnézhesse minden oldalról, és saját adatgyűjtésével adjon feleletet magának arra, ami érdekli. Az eddig zárolt levéltári anyagok is most váltak hozzáférhetővé, a hajdani bécsi császári archívum éppúgy elérhető, mint a valamikori Fényes Porta levelezése.

Itt kanyarodnám vissza a szép latin mondáshoz, melyet Főorvos Úr említett, amelyről most már tudom, csak úgy fogadható el, ha kiegészítjük. Lehet, hogy a történelem ta316nítja az életet, mind ez idáig mindenesetre elég kevésre tanította. Ideje volna már, hogy a História is tanuljon valamit az élettől, s mivel a történelem nem misztikus abrakadabra, hanem társadalmi jelenség, emberek csinálják, ideje már, hogy in posse alkotói és szenvedői egyaránt felismerjenek bizonyos történelmi alaphelyzeteket, egy-egy szituáció kísértő visszatérését. Ha nemcsak a történelem tanítómester, hanem az élet is az, akkor – esetleg – úgy léphetünk, hogy nem hágunk még egyszer abba a kátyúba, amelybe már nem egy nemzedék nyaka-dereka beletört. Ne nehezteljen Főorvos Úr azokra, akik szeretnék körülcölöpözni a múlt buktatóit, s mint a középkori térképeken a veszélyes helyeket feltüntető pontok, megpróbálnák betűikkel figyelmeztetni az úton haladókat: „Vigyázat! Sárkány!” Ne marasztalja el az írót, ha az kiáltja: ezt még egyszer soha, vagy ha arra figyelmeztet: ezt megint csak így, mert más században, más viseletben élő nemzedékkel már valamilyen formában megesett, hogy itt irányt tévesztett, vagy éppen az ellenkezője: kétségbeesett helyzetéből úgy menekült, hogy amott nekivágott egy meghághatatlannak tűnő ösvénynek. Próbálja elhinni a történelmi tárggyal foglalkozó írónak, hogy se témahiánya nincs, sem a jelentől nem menekül: éppen azt a hétköznapot iparkodik megmenteni, ami, ahogy Ön írta, annyi szép lehetőséget őriz huszonnégy órájában.

Ami azt illeti, hogy a történelmi tárgyú szépirodalmi művekben szükséges minden adat bizonyíthatóan a valóságnak megfelelő tényeket tartalmazó ábrázolása – ebben ellent kell mondanom Önnek. Ha megvalósulna kívánsága, megbízható információs tartalmú TIT-előadások születnének, vagy olyan színdarabok, melyek záróképei a gyermekkorom malátakávés dobozaiban található tarka ábrákra hasonlítanának, de elmaradnának a műalkotások, és elsorvadna a történelmi tárgyú szépirodalmi mű fő funkciója, az érzelmi ráhatás. Nincs 317olyan előírás, ami a szépíró számára kötelezővé tenné, hogy a történész munkamódszerével alkosson, s szerencse, hogy nincs, mert ha volna, mit kezdenénk nemcsak saját magunkkal, de a klasszikusokkal is. Szégyenkezhetnék a halhatatlanságban szegény Schiller, hogy olyan valakiről alkotott, méghozzá világhírű művet, aki sohasem élt – Tell Vilmosa ugyanis, mint Főorvos Úr jól tudja – a képzelet szülötte, sajnos, mégis megfogalmazta számunkra a szabadság epesztő igényét. Most kérjük Schillertől számon, hogy Don Carlos a valóságban deformált szörnyeteg volt, perverz, olvassuk a fejére, hogy Posa figuráját egy másik irodalmi műben találta, onnan emelte át, alakította a maga irodalmi-művészi céljainak megfelelően, s mondatta el megható baráti kettősükkel a felvilágosodás programját?

Félek, a régi magyar irodalom alkotásai se tudnak majd kedvére tenni: Kisfaludynk Stibor vajdá-jában egy merőben fantázia teremtette jobbágycsalád lesz különféle rémes halálnemek martaléka, a vajda fiát Rajnáldnak hívják, pedig a valóságban neki is Stibor volt a neve. Megróná az írót amiatt, hogy bizonyos jellegzetes figurákat kitalált, vagy számon kérné tőle: nem hiteles a főhős fiának keresztneve? Nem tenné, Főorvos Úr, hanem gratulálna Kisfaludynak, mert kezdetleges művében már a reformkor fészkelődik, s a jobbágyfelszabadítás gondolata. Nyilván nem azt kívánta volna tőle, ha véletlenül a kortársa, hogy a valóságnak megfelelően nevezze Stibor gyermekét, hanem sokkal többet: hogy nevezze meg kora uralkodó eszméjét, és segítse azt a maga sajátos eszközeivel a kibontakozásig. Mint ahogy ezt kérte volna Ön Katona Józseftől is, aki egyébként meg is tette. Megnevezte kora uralkodó eszméjét, a szabadság utáni vágyat, a függetlenség igényét, a zsarnokság elleni gyűlöletet, hogy megtehesse, ennek érdekében – hogy úgy mondjam – 318némileg szabadon kezelte azt az információs anyagot, amelyet az aranybulla koráról szerzett.

Mert a Bánk bán abban a formájában, ahogy írója megírta, nem igaz, mégis remekmű, sőt attól remekmű, hogy írója nem vette komolyan a történelem adatait, hogy kutatásai eredményeiből azt és úgy használta fel, ami művészi és politikai céljának megfelelt. Szinte szégyellem Főorvos Urat arra buzdítani, építsen csak fel, esti szórakozásképpen egy olyan színművet, amely a nemes bánról és az emelkedett lelkületű Endre királyról mindenben megfelel a tényeknek. Formáljon egy olyan Bánkot, amilyen az valóban volt, egy erős, kíméletlen, erőszakos, a királynál királyabb hatalmú és korlátlan anyagi lehetőségű férfit, akitől uralkodója annyira retteg, hogy a merénylet után csak a tisztesség kedvéért kéri meg, legyen szíves egy kurta időre mellőzni az Udvar látogatását, később majd visszatérhet. (Vissza is tér.) Állítsa a nézők elé a kapkodó, örökös anyagi- és időzavarral küszködő gyenge királyt, mellé meg az igazi Gertrudist, aki magyar királynénak nyilván nem volt valami fényes, de annál hűségesebb támasza saját családjának, egy olyan teremtést, aki apja mellett korán belekóstolt a politikába, s aki a férjénél lényegesen eszesebb, s akinek – ha nemzetünk számára vállalhatatlan is, de – legalább volt valami koncepciója. Darabjában, ha valóban a történelem bizonyítható tényeihez óhajt ragaszkodni, sajnos mellőznie kell Melindát, mert Melinda nem volt, azaz, ha volt, akkor nem Melinda volt – nem ismerjük Bánk reális házastársát, reális házaséletét. Melinda egyébként a darab első feldolgozásában még Katonánál is Adelhaid néven szerepel, de mint ilyen sem létezett bizonyítható módon, legvalószínűbb, hogy Zách Felicián históriájából szakadt ki, önállósult, került a későbbi hagyományba, s Katona lelkének kedves gyermeke. Őszintén érdekelne, mit kezd majd Ottóval, ha átnézi a forrásokat, Ottóval ugyanis hajdan319való jó királyunk olyan szíves baráti viszonyban állt, hogy a Szentföldre is vele kísértette el magát, Gertrudis halála után, így aztán aligha lehet azonos a tragédiabeli önmagával, már csak azért sem, mert nem is Ottó volt, aki ellen az általános ellenszenv irányult, hanem Berchtold, így aztán Ottónak, aki nem volt Ottó, nem lehetett köze Melindához, aki nem volt Melinda. Ha Ön csak a történelmi kor illusztrációját kapja Katonától, akkor Főorvos Úr ma nem ismeri Katona József nevét. Azért ismeri, mert a tragédiában az író saját korának töltete is benne van, saját korának igazságkereső igénye, attól izzik, attól gyújt, attól olyan csodálatos, hogy a meráni asszony túlnő benne önmagán, a magyarság elnyomói elleni gyűlölet megtestesítője lesz, minden idő „meráni”-jának a szimbóluma. Író, történész más-más fegyverrel küzd azért az igazságért, amelyre levelem elején céloztam, s előfordul, hogy a pontatlan, nem erővonalaiban, de részleteiben akár durván megváltoztatott valóságot tartalmazó szépirodalmi mű többet ér el, szuggesztívabb – nem mert az író többet tud a történésznél. Hogy tudna többet? Csak mást és másképpen érzékel, vesz észre, nagyit vagy minimalizál, mint a történész, és azok az információszilánkok, amelyeket az adatok között lel, másképpen helyezkednek el az ő közegében.

Ami a történelmi tárgyú szépirodalmi műnek nyelvét illeti, sajnos itt is ellent kell mondanom Önnek. Főorvos Úr azt állította, nem tanultunk semmit nagy elődeinktől, pedig hát tanultunk mi valamit, mindjárt megpróbálom érzékeltetni. De mielőtt erre rátérnék, egyezzünk meg valamiben. Van egy bizonyos nyelvi határ, ameddig az irodalmi művekben a régen éltek beszédmódja nemcsak hogy restaurálható (magam is örömmel restauráltam Kármán korát, a hitújításét), de el is viselhető a modorosság érzetének feszengése nélkül. Az az ag320godalmam: talán nem gondolta végig, mit is kíván, mikor az Árpádok szóhasználatát kéri tőlem számon. Hát hogy beszéljen Vajk, Géza fejedelem? Hodu utu rea? Látjátuk feleim szümtükkel? Hisz még 1200 körül sincs hangzóilleszkedés, a ragok még akkor is mint névutók, külön kullognak a szavak után, az -at, -et végű főnevek még őrzik a v-t. De ez a kisebbik baj, a hangtan, az alaktan kisebb-nagyobb plasztikával még csak előállítható bizonyos határig, ha az olvasó, a néző hajlandó némi továbbképzésre járni ómagyarból. Ám mit kezdjünk azokkal a hiányzó szavakkal, azzal az ezerrel meg ezerrel, amit művelt Árpádjaink a honszerzés idején vagy az államalapítás századában holtbizonyosan ismertek? Ismerniük kellett, mert végrehajtották a fogalom tartalmát, épp csak nem maradt ránk a hangalak, a szó fonetikai megfogalmazása. Mit tegyek hát? Pótoljam latinnal? Megtehetem, de kinek lesz jó? Vagy mondjam úgy, ahogy Ágis beszél, vagy Ilka a Nándorfehérvár-ban? Használjak félmúltat, nyelvújítási szószörnyeket, keverjek a szövegbe alig ismert, a közhasználatból eltűnt szavakat? Nem tehetem, Főorvos Úr, mert nem ezt tanultam a nagy elődöktől.

A tizenkilencedik század alkotói, ha történelmi tárgyú szépirodalmi művet írtak, saját koruk nyelvén beszéltették Árpád-kori, Zsigmond-kori vagy Anjou-kori hőseiket, és ennek nemcsak az ómagyar ismeretek hézagossága volt az oka. (Sajnovics Demonstratió-ja 1770-ben közölte már a Halotti beszéd-et, Révai 1803-ban még elemezte is az Antiquitates-ben – csak nem képzeli, hogy az akkori írók nem tudtak erről? Vörösmartyék előtt, alatt, után az irodalom és nyelv nemzeti ügy volt – szent.) Ha megpróbálták kikövetkeztetni, milyen lehetett az ómagyarok vallása, miért nem végezték el ugyanezt a teremtő munkát épp az ennél fontosabb közegben, a nyelv közegében? Aligha pusztán azért, mert éppen újítani akarták valamennyiünk első kincsét, az anyanyelvet, 321nyilván végiggondolták, hogy minden múltbéli időszak csak nekünk, most élőknek múlt, azoknak, akik akkor éltek, jelen volt, méghozzá a legjelenebb jelen. Ha az ábrázolandó kor nyelve a ránk nem maradt szavak és az irodalmi hagyomány hiánya miatt felidézhetetlen, vagy csak zavart keltene a megértésben, a hajdani valóság egyedül úgy közelíthető meg, ha az akkor éltek a ma nyelvén beszélnek, hiszen annak idején azok is a saját koruk élő szókincsét alkalmazták. Árpádék a kilencedik században nyilván a kilencedik század jellegzetes szófordulataival éltek, miért beszélnének akkor ma úgy, mint – mondjuk – Kisfaludy Károly, miért használnák a félmúltat, ami ma már nem él, mikor a vezérek is elfelejtettek és nem használtak már sok olyan nyelvi elemet, amit Etelközben vagy az Urálon túl még igen. Hogy nem hisz nekem? Nem kértem, hogy higgyen. Higgyen Vörösmarty Mihálynak. És hogy ne kelljen fáradnia a keresgéléssel, hadd idézzek mindjárt egy Vörösmarty-szövegrészt az Árpád ébredésé-ből. A mű elején a Sírszellem felébreszti a halott Árpád vezért, aki felemelkedik sírjából és így szólal meg:

Főorvos Úr, ha ez nem Vörösmarty Mihály korának nyelve 1837-ből, hanem a párducos Árpádé, én visszaküldöm doktori diplomámat az egyetemnek.

Köszönöm, hogy alkalmat adott mindezek elmondására, és hogy érdeklődésével megtisztelte munkánkat. Egyetlen megjegyzésére hadd válaszoljak még. Azt kérdezte levele végén: „Nem volna okosabb mindezt a történészekre bízni? Önöket végül is nem képezték ki erre.” Való igaz, Katona, a legnagyobb, jogász volt, Szigligeti orvosnak készült, Kisfaludy, ha egyáltalán kategorizálható, bencés diák volt meg katona. De csak nem tételezi fel, hogy akad köztünk olyan, aki úgy kezd bele bármilyen történelmi tárgyú munkába, hogy nem készül fel tudományosan is? Az író nemcsak ír, olvas is; olyan művek, mint amilyenekről itt most szó esett, általában úgy születnek, hogy olvasás közben az író tudatába valami olyan motívum került, amely arra izgatta: nyomozzon utána. Nyomoz. Ön az én esetemben külön hangsúlyt adott a suszternak és a kaptafának, s azt javasolta, maradjak meg a saját körömön belül. Sokkal tartozom az orvosok gyógyító művészetének, mestersége iránti tisztelettel kérdezem, mégis mire célzott? Mert ha a szakképzettségemre, akkor csalódást kell okoznom Önnek. Szégyenkező kivétel vagyok, nekem ugyanis harmadik szakom a történelem. Ezzel a levéllel igyekeztem bebizonyítani, én nem szabok az Ön számára semmiféle határt, s komolyan veszem nem a foglalkozásával járó esztétikai elmélkedését. Érdekelne, mégis milyen kört jelölne ki a számomra? Milyen kaptafát? Csak nem a konyhát?

Szíves üdvözlettel:

Szabó Magda