Bárány Boldizsár

3 4

Első bégetés

Bárány Bertalan az apja.

Borbála az édesanyja,

s tudja fű-fa-kismadár:

ő meg Bárány… (be-e-e)

Bárány… (hát te tudod-e?)

Bárány… (mi is a neve?)

Bárány Boldizsár.

Mint a hó, fehér a gyapja,

van cipője, zöld kalapja,

vállán uzsonnáskosár, iskolába

mégse jár,

csak az éren, csak a réten,

a tónál, a faluvégen

meg az erdő hűvösében

futkos, kóricál,

Boldizsár,

Bárány Boldizsár.

Bertalan, az édesapja,

nem ezt a példát mutatja,

sürgölődik untalan,

mindig tenger dolga van,

mert hogy kovács Bertalan.

Üti a pörölyét – csattan.

Nyomán a szikra kipattan,

száll a szikra, száll,

mint a fénybogár,

dübörög a pata,

fut a sok paripa,

csattog a kalapács,

kalapál a kovács.

Megpihen ebédre,

beül a konyhába,

csillog az edénye,

úgy várja Borbála.

Amikor jóllakik,

akkor se nyughatik,

dehogy ül egy helybe,

bemegy a műhelybe.

Dolgozik Bertalan,

mindig jókedve van:

csattog a pörölye – csatt!

jó volt a derelye – csatt!

Dagad a köténye,

alig fér beléje

s munka közben dudolász

Bertalan kovács.

Látod ott a ludakat?

Falu végén kis patak,

fodros tükrén ringanak,

mint a csolnakok.

Lúd Lőrinc most érkezett meg,

köszönget az öregeknek,

kíván jó napot.

Szárnya alatt palatábla,

pirul minden tolla szála,

azt mondja, az iskolában

jó jegyet kapott,

szépen olvasott.

„Nagyra nőjél! –

mondja bátyja. –

Vártunk tejfeles tokányra,

itt a villa, itt a kés;

moss kezet, de el ne késs!”

Vízen abrosz, rajta tálka,

abban tejfeles tokányka,

ennék Lúd Lőrinc családja,

ennék ám, csakhogy hiába,

mert egy kő úgy eltalálja,

hogy cseréppé hull a tálka,

a szép abrosz elsüllyed,

tejfel festi a vizet,

ha ki enni még akar,

merüljön le, mint a hal,

mi a tokányból maradt,

ott úszik a víz alatt.

Az eltűnt ebéd nyomába

tűnik Lúd Lőrinc családja,

lenn a feje, fenn a lába,

zsíros lett a palatábla,

jaj, mi lesz az iskolába?

Legörbül a Lőrinc szája,

úgy bámul a zsírra;

nincs tokány, nincs a tálka,

s milyen ez a palatábla!

Dörzsölgeti sírva.

„Hahaha!

Hehehe!”

Ez mi, vajon tudod-e?

Nevetés. De ki lehet?

A más kárán ki nevet?

Látják ám a messzilátó,

napra hágó, holdra hágó,

nagyüstökű fellegek!

Fűzfa mögött ki dobog?

Azt a követ ki dobta?

Ki az, aki a parton

ólálkodik titokba?

Ki az, ki miatt

Lőrinc nem eszik,

s Lúdék a tokányt

estig keresik…

Van cipője, zöld kalapja,

vállán uzsonnáskosár,

fütyörész, s már messze jár,

a réten, az erdőszélen,

a tónál, a faluvégen

meg a berek hűvösében

futkos, kóricál,

hogy kicsoda: tudod már.

Bárány Boldizsár.

Borbála, az édesanyja

nem ezt a példát mutatja.

Rendben tartja a kis házat,

sose pihen, mégse fáradt,

súrol, takarít,

mos meg tereget,

süt-főz, mosogat,

hajlong eleget,

foltot varr a nadrágra,

szorgos asszony Borbála.

Dehogy sértene,

dehogy bántana,

arany a szíve,

szelíd a szava.

Nyolcra elkészül a házzal,

akkor sem ül egy helybe,

megy felhúzni a vasredőnyt,

igyekszik a műhelybe.

Nem ám az ura

kis műhelyébe,

hanem a maga

munkahelyére.

Fésű repdes, kefe táncol,

ragyog minden üstök,

friss samponnal tölti tele

a fejmosó üstöt.

Csitt-csatt, csattog az

olló szára,

surr-surr, surrog a

burák nagy szája.

Ló Laura a sörényét

naponként mosatja,

Kokas Pál a taréját

hullámosíttatja,

karmát Cica Kornél

hetenként vágatja.

Kicsi még Eb Elemér,

legörbül a szája,

ha megvillan szeme előtt

az olló két szára.

Sajnálja

Borbála,

az ölébe ülteti,

egy szép mesét mond neki,

s Elemérke – láss csodát! –

nem fakad már sírva,

Elemérke engedi,

hogy a haját nyírja.

Bizony, nincsen párja,

jó asszony Borbála.

Délig nem ül, nem pihen,

annyi a munkája,

amíg fürge keze jár,

rágondol fiára.

Ugyan mit csinál

Bárány Boldizsár?

Ül a padban, jól felel,

számol, olvas, énekel…

Az a pár év majd elhussan,

elröpül az idő gyorsan,

hisz a szárnya sosem áll,

nagyra nő kis Boldizsár,

fejében tudás, temérdek,

megnő apja örömének,

anyja okos gyermekének,

és – – – – –

belép Egér Editke,

s a gondolat, mint a lepke,

elrebben és messze száll,

nincs idő most elmélkedni,

mivé nő kis Boldizsár.

„Nem divatos már a farkam

– szól Egér Edit zavartan –,

át lehetne formálni?”

„Jó, meg fogom próbálni!

Nem tetszik a farka?

Segíthetek rajta.

Ez a csavaró

ugyan mire jó?

Épp erre való!”

Titokban felpillant

a faliórára:

ebédszünet van már,

sietne Borbála

De ezt még megvárja,

ne múljék őrajta

Egér Editkének

divatjamúlt farka.

Megmossa, azután

becsavarja szépen,

megszárad hamar a

bura melegében.

Amikor kibontja,

– ámulj el csak rajta!

Mint a dugóhúzó

Egér Edit farka.

Edit megcsókolja,

oly nagy a hálája,

szelíden mosolyog

a szelíd Borbála.

Lerántja a redőnyt,

szinte fut, rohan,

tudja, hogy azóta

éhes Bertalan,

s az is megjött már,

aki messze volt,

írt meg olvasott,

számolt és dalolt.

Egyék, ki a nap felét

szépen átdolgozta,

nem dolgozott hiába,

várja a káposzta.

No még öt lépés,

bent van a házban,

szétnéz a kertben,

szét a szobában.

Bertalan, az itt pipázik,

fél kézzel harmonikázik,

hanem hol marad a másik,

ugyan hol van már,

ugyan merre kóricál,

mért nem jön az iskolából

Bárány Boldizsár?

Második bégetés

Borbála sürög-forog,

kavargat-keverget,

Bertalan kovács dohog:

„Hol jár az a gyermek?”

A vén tűzhely duruzsol:

„Az ebéd már kész is…”

Vár a három teríték,

három puha szék is.

„Reggel óta nem ettem,

dolgoztam szünetlen,

hol az étel, Borbála?

Tálald ki, de menten!

Mindjárt három óra van,

együnk!” – mondja Bertalan.

„Aki késik, nem éhes,

nem kell annak a béles.”

„Talán hosszabb a tanítás,

több volt ma a lecke…

– szól félénken Borbála –

tessék a leveske!”

Telemeri a tányért,

a férjét kínálja,

maga bezzeg nem eszik,

le sem ül Borbála.

Jár fel s alá nyugtalan,

azt susogja: hátha

elesett kis Boldizsár,

kitört keze-lába.

Addig mondja, siratja,

már holtnak is látja,

míg Bertalan kovácsnak

elmegy az étvágya.

„Ne pityeregj, majd hazajön,

aki lelke van!” –

lecsapja a kanalát,

s feláll Bertalan.

Jaj, de mintha koppanna

valakinek lépte!

Mosolyog már Borbála,

bár könnyes a képe.

Most majd bejön és megáll,

vállán uzsonnáskosár,

az a kedves kis alak,

piros cipő, zöld kalap… –

pattan is a zár,

csakhogy megjött már!

Ám a küszöbön

aki beköszön,

az nem Boldizsár,

hanem a jó tanító úr,

a vén Nyúl Mihály.

Ki enné, ugyan ki

most már az ebédet?

Borbála elsápad,

Bertalan elképed.

Hát még mikor Nyúl Mihály

így szól nyájasan:

„Hogy van a kis betegünk?

Magas láza van?”

„Tudtam, ugye, éreztem!

– sikoltja Borbála –

Tanító úr, mondja meg,

keze vagy a lába?”

„Keze? – kérdi Nyúl Mihály. –

De hiszen a mája fáj

szegénynek, a mája!

Pulyka Péterrel üzente,

hogy magas a láza,

s míg fel nem épül egészen,

nem jön iskolába.”

Ránéz az édesapa

az édesanyára,

sápad Bárány Bertalan,

elpirul Borbála.

„Jaj, hiszen le sem ültettem,

foglaljon itt helyet menten!”

Ámde az csak áll,

körbehordja pápaszemét

a vén Nyúl Mihály,

hej bizony, tenger a gondja

Boldizsárka miatt – mondja,

de hát hogy is lehetséges,

hogy oly ritkán egészséges?

Nehéz hámba fogni

a vizet: folyik.

Könnyű rajtakapni,

aki hazudik.

Öt percig se beszélgettek,

mégis mindent megértettek:

nem tanul, bukásra áll,

iskolába alig jár,

csak üzenget, hogy beteg,

bántja a kisebbeket,

hogy kicsoda, tudod már:

van cipője, zöld kalapja,

vállán uzsonnáskosár,

erre-arra kóricál,

hogy ki, régen kitaláltad:

Bárány-Boldizsár.

Elbúcsúzik Nyúl Mihály,

tovaballag végre,

rá se tekint Bertalan

a kihűlt ebédre.

Jó vastag a dereka,

nadrágszíj van rajta,

leoldozza, leteszi

a konyhaasztalra.

Jól látja

Borbála,

reszket is

a szája;

nem szól az

urára.

Leszedi az edényét,

elviszi az ebédjét,

felmossa a konyhát,

jó, hogy dolga van,

mert a szemét villogtatja

Bárány Bertalan.

Néz, néz ki az utcára,

néz, hogy jön-e már

az az ismerős alak,

piros cipő, zöld kalap:

Bárány Boldizsár.

Harmadik bégetés

No, hiszen azt várhatja

az anyja, az apja.

Hej, ha tudná Nyúl Mihály,

merre kóricál,

miben sántikál,

hol járkál most, s mit csinál

Bárány Boldizsár.

Ott, ahol a ludakat

úgy megijesztette,

jobbra tér a kis patak,

ráhág nagy kövekre.

Hab a patak cipője,

hab a harisnyája,

nem csoda, ha a kövek közt

megbotlik a lába,

s nem folyik már egyenesen,

hanem zuhan egyet,

s zuhantában váj magának

egy kerek kis medret,

abban aztán megnyugszik,

tovább nem szalad,

kicsi tó lesz, fodrozik

csepp hullámokat,

fájós lábát lehúzza

puha fövenyére,

hanyatt fekszik, úgy bámul

a kékszemű égre.

Füzes van a tó körül,

sok fűz bólog ott.

Ki az, aki Fűz apó

mögött sompolyog?

Jaj, de ismerős alak:

piros cipő, zöld kalap,

vállán uzsonnáskosár…

Ugyan mit csinál?

Ugyan mire vár?

Kit les úgy a kis tó partján

Bárány Boldizsár?

Hallga, hallga!

Zeng a tó,

jaj, de szép az ének!

Minden hal-lány felfigyel,

örül a zenének.

Ej be víg egy nóta!

Szól már reggel óta.

Nagy nap van ma! A hal-fiúk

egymásnak kiáltják:

„Férjhez adja Ponty Ferenc

szép Piroska lányát!”

Este lesz az esküvő,

mikor a hold felkel,

köpülik a hal-vajat,

készül a hal-tejfel.

Süti Pontyné a lepényt,

úgy várja a vőlegényt.

Van ám annak becsülete,

Sügér Sebestyén a neve,

megérdemli, hogy Piroska

legyen a hű párja:

legügyesebb távírász a tavi

távirdába.

Közeleg az esküvő,

Sebestyén is készül,

három legjobb barátját

hívta segítségül.

El is mennek, lefektetik

Sebestyént az ágyra,

kettő Szidolt csepegtet rá,

harmadik sikálja:

„Er-re húz-zad,

ar-ra von-jad

azt a rongyot, hej!

Csil-log-jon már,

vil-log-jon már

az a sok pikkely!”

Amikorra elkészülnek

– no csak hallj csodát! –

eltakarja ám szemét a

három hű barát,

mert a pikkelyek

úgy tündöklenek,

hogy ki rájuk néz,

tegyen fel

napszemüveget.

Tó fenekén lányos ház,

nyugalom ott sincs még,

kapkodják a kagylóajtó

kákabél kilincsét.

Tükre előtt Piroska

fátyolát próbálja,

koszorúja vízisás,

tajték az uszálya.

Ponty néninél vasaló,

a farkát vasalja,

meggyűrődött valahogy

szivárványos alja.

Kuncog a sok nyoszolyólány,

várja már az estet,

csak valakit nem látni: az

öreg Ponty Ferencet.

Merre járhat?

Mit csinálhat?

Azt lesi most

Boldizsár.

Ha egy hal-lány férjhez megy,

így szól a ponty-törvény:

kap lakásul egy kétszobás

fürdőszobás örvényt.

Egyet kell csak, hogy vigyen

a szép új lakásba,

ez minden kis hal-leánynak

a hal-hozománya:

vízből egy láda,

gyöngyszem a zárja,

s mert a törvény úgy kívánja,

vigyen benne otthonába…

– ugye, nem tudod, hogy mit,

csak tátod a szádat? –

…vigyen benne gömbölyű

buborékot százat!

Ponty Ferenc a tó közepén

felveti fejét,

nézi, süt-e fönn a nap,

vagy felhős az ég.

Meglátja a tó vizében

a nap karimáját,

s uszonyára emeli

a menyasszonyládát.

Akkor szép a buborék,

ha a napfény látta,

akkor ragyog igazán

gyöngyös karikája.

Ő bizony most kihozta,

hadd örüljön Piroska.

Mire este visszaviszi,

sötét lesz az ég,

mint száz lámpa,

úgy ragyog majd

a száz buborék,

villanyt se kell gyújtani,

s majd a víz alatt

buborékfénynél táncolnak

a vendég halak.

Lábujjhegyen úszik-úszik,

tolvaj meg ne lássa:

oda lenne az esküvő,

ha oda a láda.

Hiába a szép lakás, a

fürdőszobás örvény,

ha nincs meg a buborék,

megtiltja a törvény.

Gondolni is iszonyú,

mit tenne a lánya,

hát még a nászasszonya,

özvegy Sügér Sára.

Senki sem jön, szél se leng,

partot ér most Ponty Ferenc,

s hol a fűz a tóba néz, és

haját vízbe ejti,

ládáját a sás között

gondosan elrejti.

…Ha egy kicsit maradna,

csak egy percig maradna,

hogyha úgy nem szaladna,

szíve meg is szakadna,

jaj, mert mit is látna:

megvan a fűz, meg a sás is,

meg a part, a napsugár is,

de nincs meg a láda.

Azt biz az a rossz lelke,

azt bizony elemelte,

hóna alatt viszi már,

ni, ott szalad, meg sem áll

az az ismerős alak,

piros cipő, zöld kalap,

vállán uzsonnáskosár…

Tudod, hogy ki. Ugye, tudod?

Bárány Boldizsár.

Negyedik bégetés

Merre tart? Tán hazamegy,

hol az anyja várja?

Dehogy megy, ott lépeget

a másik irányba.

Vállán uzsonnáskosár…

Vajon mi van benne?

Mit tett bele mamája?

Megéhezett, enne.

„Gyere csak, te kis kosár!” –

bontogatja Boldizsár,

s megörül, hogy látja:

nyolc fahéjas fűpogácsát

rejtett a kosárka.

Fűpogácsa? Nagyszerű!

Ez kell a bendőnek!

Nekiindul Boldizsár

a kerek erdőnek.

Az erdőben szorgoskodnak,

munka pezseg szerte,

jár a Harkály ács kezében

a harkály-szekerce.

Pók Adorján műhelyében

szálat gombolyítnak,

hangya fiúk, hangya lányok

bábokat gurítnak.

Cinke Csaba kottából

fújja furulyáját,

Csiga pallér most vakolja

egyablakos házát,

senki sem ül tétlenül,

henye nyugalomba;

lyukas sárga esernyőjét

foltozza a gomba.

Szitakötő lisztet szitál

a déli kalácsba,

mozog a kis földtúrás,

dolgozik a bánya,

a prémkucsmás vakondok

lenn a földet vájja.

Dolgozik itt mindenki,

nem ül tétlenül,

Ki az, ki a tisztáson

lomhán elterül?

Puha pázsit alatta,

a kosarát kirakja.

Jaj de jó a fűpogácsa,

milyen friss, porhanyó,

s az a sok fahéj belében,

az is jaj be jó!

Csakhogy kevés nyolc darab,

ez ám nagy hibája…

Kiürült a kis kosár,

belefér a láda.

Hej, ha tudná Ponty Ferenc és

szép Piroska lánya,

hol van a száz buborék?

Uzsonnáskosárba!

Most aludni kellene,

forgolódik, ásít,

karjára dől Boldizsár,

jó puha a pázsit.

Szunnyad is már, ráborul

árnya egy bükkfának,

ám egyszer csak csatt-csatt-csatt,

éktelen zaj támad.

Zeng a tisztás, zeng a fa,

mint a zivatar,

emelkedik Boldizsár:

„Ki az? Mit akar?”

Valami gyors, illanó,

barna ruhás, villanó,

könnyű, mint a lenge toll,

mint a labda, pattanó,

kis kezében poroló,

az ugrándoz itt.

Éppen takarít.

Mind kirakta a tisztásra

a bútorait,

a ruhákat meg a paplant,

porolóval rájuk csattant,

száll a por az égre.

„Szorgalmas egy menyecske!” –

dicséri meg a lepke.

Arcába fut vére:

tűzpiros lesz a szép szótól

a nagy hírű Mókus doktor

ifjú felesége.

„Szorgalmas egy menyecske? –

duzzog Boldizsár –

épp most szenderültem el,

hát nem ideáll?

Jól kiválasztottam,

szép kis pihenő,

ebben a bükkfában

van a rendelő.

Ki van írva – hapci, hapci! –

prüszköltet a por most:

DOKTOR MÓKUS DÁNIEL

fő sebész szakorvos.”

Piros cipő, zöld kalap,

Boldizsár továbbhalad,

szemben a nagy bükkfával

leül a mohába,

mint a gyöngy, a buborékok

csengnek a kosárba.

Mókusné most békét köt

a porolójával,

megjött Terhenyés Szamárka

postás a postával.

„Tessék, itt egy meghívó,

feladó: a Kerektó,

címzett: Mókus Dániel meg

kedves életpárja:

Esküvőre elvárja

Ponty Ferenc és családja.”

Alig hangzik el a szó,

elbámul Szamárka:

nincs itt csak a poroló,

de hol van a meghívó,

s hol van Mókus Márta?

Ott van ni, ott integet fenn

bükkfalakásába,

felugrott a meghívóval,

hogy a férje lássa.

„Tessék, kérem, visszajönni –

kiált föl Szamárka –,

csomag is jött!”

„Hogy? Csomag?” –

kérdi Mókus Márta.

„Persze. Tessék, vegye át,

itt írja alá, ni!

Hogy akarnak máskülönben

a víz alá szállni?

Ott nincs fa, nem ugorhatnak,

ott úszni muszáj.

Két nylonkopoltyút

küld az ifjú pár.”

Az a sürgés, az a forgás,

hát azt látni kell!

Alig tud rendelni

Mókus Dániel.

Csatatér lett a lakás,

nem kell most a porolás,

van helyette kismosás,

van helyette vasalás.

„Hallgass meg hát legalább ma,

teljesítsd kérésem!” –

kiált Márta a férjének

a rendelőrésen.

„Olyan éterszagú vagy,

csupa jód meg vegyszer,

mind beszívta a bundád.

Vesd le, szívem, egyszer!

Tíz perc alatt kimosom,

megszárítom menten,

kivasalom, s felveszed.

No Danikám, szentem!”

Doktor Mókus Dániel

kidugja fejét,

nem hiszi el a fülének…

„Ugyan, feleség!

Ha a bundámat lehúzom,

nem lesz rajtam, csak a húsom,

mint akit megnyúztak,

majd olyan leszek!”

„Ej, ott van a köpenyed,

magadra veszed!”

Ott azon a fagallyon

mi barnul vajon?

Mit fúkál a lomb között a

csendes fuvalom?

Olyan, mintha mókus lenne,

csakhogy nincsen mókus benne,

üres, mint az üres zsák,

könnyen bírja a faág,

hintálja,

szárad már a gyenge szélben

Mókus doktor bundája.

Mókus Márta dudolászik

egy pattogó nótát,

bekapcsolja a villanyba

pöttyös vasalóját.

Ni, hogy telik az idő!

Az óráját nézi.

Dániel oly nyugtalan,

folyton, unos-untalan

a bundáját kéri.

Kilép Mókus Márta

a kerek tisztásra,

eláll szeme-szája,

leesik az álla,

először még szólni se tud

szegény Mókus Márta.

Ugye, már tudod is,

ugye, kitaláltad?

Üresen zizegnek,

lengnek a faágak.

Volt-nincs Dániel bundája,

úgy eltűnt az, mint a pára.

Nagyot sikolt Márta,

mindenki megszánja,

mindenki sajnálja,

csakhogy attól meg nem kerül

Dániel bundája.

Messze van már, messze jár,

viszi uzsonnáskosár,

száz kis buborék a társa,

ott van Dániel kabátja,

viszi-viszi már

az a jómadár,

az az ismerős alak,

piros cipő, zöld kalap,

tudod, hogy ki. Ugye, tudod?

Bárány Boldizsár.

Ötödik bégetés

„Nyolc fahéjas fűpogácsa

nem valami sok,

jó lesz már, ha valami

meleget kapok.

Aranykezű Borbála

mindig remekel;

eriggy haza, Boldizsár,

ott majd ehetel!” –

így szól korogva

Boldizsár gyomra.

Hazafelé kocog már az

uzsonnáskosár,

ott viszi a vállán

Bárány Boldizsár.

Kevés volt a pogácsa,

csupán nyolc darab,

iparkodik is haza már

az a zöld kalap.

Csakhogy előbb még

máshova tart:

túl a pataknál

dombos a part.

Kökénybokor árnyékában

verem van a domb aljában,

nem tátong az hiába:

ott van Bárány Boldizsárnak

rejtekhelye, kincstára.

Ott vannak a golyói,

tartalék labdája,

ott van ugrókötele,

a búgócsigája,

s ott búsul a vaksötétben

egy szép új lakktáska,

tolltartó van benne, meg

könyvek, palatábla.

Az az ismerős alak,

piros cipő, zöld kalap,

reggelenként azzal indul

el az iskolába.

Hiszen ha elmenne,

ha járna oda!

Csakhogy Boldizsárnak

nem kell iskola.

Hiába van lakktáskája

annyi mindennel teli,

ham-ham-ham – az éhes verem

majd mindennap elnyeli.

Nem marad más nála, csak

uzsonnáskosárka csak,

benne Bárány Boldizsárnak

elemózsiája csak.

Azzal cselleng százfelé, de

csak ritkán oda,

ahol nyitott kapujával

vár az iskola.

Délig kóricál,

erre-arra jár,

délre, mikor friss ebédre

várja már a tál,

csak hazatalál

Bárány Boldizsár.

„Gyere ki, te lakktáska,

ráülhetsz a hátamra,

a játékból már elég,

vár otthon a jó ebéd.

Te is gyere haza szépen,

uzsonnáskosár,

nem lehet ma panaszod,

teli van a horpaszod,

benned száz kis buborék meg

a menyasszonyláda,

és hogy meg ne fázzék

szegény a homályba,

betakarja, melegíti

Mókus doktor bundája.”

Uccu, fut már Boldizsár,

ily gyorsan a szél se jár.

„Döngi-döngi-döngicse,

zümme-zümme-szépen…”

Most száll haza Méhike,

sajtár van kezében.

Reggel óta dolgozik már,

elfáradt a szárnya,

de meg is telt mézzel

csordultig a sajtárja.

Ha beér a kaptárba,

beadja a raktárba,

este meg moziba megy,

itt van nála már a jegy.

Messzi az út hazáig,

meg kéne pihenni,

legjobb lesz a patak partján

végigheveredni.

„Döngi-döngi…” Méhi száll.

Ni, a domb alatt ki jár!

Ej, be ismerős alak,

piros cipő, zöld kalap;

megismeri, jól látja,

a hátán egy lakktáska,

vállán uzsonnáskosár…

Nagyot kiált Méhike:

„Szervusz, Boldizsár!”

Nagyot dobban a szíve

Bárány Boldizsárnak.

Errefelé Méhike

jaj, mióta szállhat?

Mit látott meg? A vermet?

Még ilyen veszedelmet!

Látta, hogy betette a…?

Vagy azt, hogy kivette a…?

Ej, hogy ez a Méhi éppen

most röpül haza!

Mit tolakodik?

Mit leselkedik?

„Sietnem kell, ne állíts meg!” –

ráripakodik.

„Azért szóltam, mert sietsz,

drága Boldizsár! –

száll közelebb Méhike. –

Már későre jár,

úgy elfáradt a karom,

hogy a sajtárt tartom,

egyfelé visz az utunk,

nem segítenél rajtam?

Engedd meg, hogy rád szálljak,

hogy rád telepedjem,

kedves Bárány Boldizsár,

vigyél haza engem!

Én megférek kis helyen,

megülök a fejeden,

a sajtárom se ken össze,

majd ölbe veszem!”

„No hiszen csak az kéne! –

mondja Boldizsár. –

Mi vagyok én? Targonca

vagy piaci kosár?

Akinek szárnya van, száll,

akinek lába van, jár.

Ne mászkálj a nyomomba,

eriggy haza magadba!”

Méhike elhallgat,

dehogy szólna még,

földre süti szégyenében

gömbölyű szemét.

Nem akart ő sérteni,

tolakodni se.

Miért oly dühös Boldizsár?

Megáll az esze!

Csak ne volna az a sajtár

csordultig teli…

Jaj, be messze lesz hazáig,

míg elcipeli!

Bezzeg, aki ott halad,

piros cipő, zöld kalap,

ugyan frissen jár,

az nem fáradt, gyorsan lép,

meg se látja Méhikét,

ugrál, kiabál.

Réten vezet át az út,

rét közepén gémeskút,

a kút alatt vályú áll.

Lenéz a kút fenekére,

beleiszik a vödörbe,

nagyot kurjant jókedvébe

Bárány Boldizsár.

„Rét közepén gémeskút?

A kút alatt vályú áll?

Hátha szárnyam jobban bír, ha

megmosdom a vályúnál?” –

reménykedik Méhike,

s hogy a vályú mellé lép,

leteszi a sajtárt meg a

sárga csíkos mellényét.

Licsi-loccs! Ne nézz ide!

Mosdik a kis Méhike.

Boldizsár épp elindulna,

de egy percig áll még.

Jaj, be kedves az a sajtár,

mint valami játék!

Olyasmi az alakja,

mint az ő zöld kalapja,

csakhogy van egy csepp füle,

annál fogja Méhike.

Hogy villog a belseje!

Finom mézzel van tele.

Méhike most mosdik,

hátra úgyse néz,

meg lehetne tapasztalni,

édes-é a méz…

Licsi-loccs! Ne nézz ide!

Öltözködik Méhike.

Hogy mellényét visszavette,

megfordul, csak áll meredten,

szava is eláll,

mert a sajtár… Mert a sajtár!

Vörösebb lett a főtt ráknál

Bárány Boldizsár.

Méhike nagyapja

vitéz kapitány,

sok gonosztevő nyomán járt

szúnyogparipán,

sokat forgatta fullánkját

iszonyú csatán.

Méhike se gyáva,

villog a fullánkja,

bezzeg inal Boldizsár

meg az uzsonnáskosár,

a sajtárt meg ijedtében

leejti nagy siettében.

Méz csak maradt benne, de

letörött ám a füle.

Hol fogod, ha nincs fogója,

szegény Méhike?

Akkor rí az ember,

ha van ideje,

máson töpreng, nem síráson

a Méhi feje.

Jót tett a jó hideg víz,

jól felfrissítette,

lankadt karját, vállait

megerősítette.

Fejkendőjét leoldja,

egyengeti simára,

egykettőre ott is van már

a kendőben sajtárja.

Összeköti a négy csücskét,

ráveszi karjára,

s máris a mező fölött

röpíti a szárnya.

„Döngi-döngi-döngicse…” –

hallik zümmögése.

Hátrapillant Boldizsár,

gyorsul szívverése.

„Akinek lába van jár,

akinek szárnya van, száll…

Jaj, csak ám a pihent szárnyak

jobban visznek, mint a lábak!”

„Döng-döngi-döngicse…”

Hiába igyekszik!

Jön nyomába Méhike,

jaj, meg hogy menekszik?

Közeleg a falu már,

itt fut az alvégen,

jaj, ha Méhi elmondja,

mi történt a réten?

Vagy csak azt, hogy hol találta,

hogy a patak partján látta…

Leesik a zöld kalap, de

érte meg nem áll,

nem veszi fel, úgy fut tovább

Bárány Boldizsár.

Hatodik bégetés

„Döngi-döngi-döngicse…”

Jaj, itt száll nyomába!

Nem néz körül Boldizsár,

belehág a sárba.

Ott ragad a fél cipője,

meg nem áll, csak fut előre,

de akárhogy iparkodik,

folyton hallja már:

„Döngi-döngi…” Jaj, be szalad,

ijedtében sírva fakad

Bárány Boldizsár.

Áll a falu népe, áll,

meg sehogy sem érti.

Ni, emitt fut Boldizsár,

ni, amott száll Méhi!

Boldizsáron nincs kalap,

fél cipője elmaradt,

Méhin nincs a kendője…

mit kötött a kendőbe?

Cica Kornél megbámulja,

szomszédját is odahívja:

„Nézd csak, nézd, te Pál!”

Dehogy ügyel a szavára,

rá se tekint Kokas Pálra

Bárány Boldizsár.

„Döngi-döngi-döngicse…” –

a hajlat közelget.

Itt jó ám csak játszani,

tudja minden gyermek.

Ki elkészül a leckével,

itt játszik a rollerével,

mint a szél, olyan

sebesen suhan.

Ki az, aki most is

itt szórakozik?

A a legjobb számoló,

a kis Sün Judit.

Nosza le! Meg újra fel!

Jaj, be jól mulat!

Száguld sárga rollere,

mint a gondolat.

Kinek könnyes a szeme,

nem lát semmit az,

aki folyton hátrafigyel,

nem ügyelhet az.

Kinek szíve kapuján

félelem dörömböl,

dehogy hallja, hogy a roller

csengője csörömpöl.

„Döngi-döngi… Jaj, vigyázz! –

sikolt Méhi rája. –

Mindjárt elüt Sün Judit!”

Csakhogy már hiába.

Vakon szalad Boldizsár, a

rollerben a lába

elbotlik, s ő orra esik

az utca porába.

Összetörik az orra,

elindul a vére,

csöpög, csöpög a Sün Judit

sárga rollerére.

Sün Judit holtra ijed,

támad roppant csődület,

dehogy nézi nyugodtan,

Méhi könnye kipottyan.

„Jaj, a vére folydogál!

Ó, te szegény Boldizsár!

Emeljük fel, leesett az

uzsonnáskosár!”

„Lépni is alig tud…”

„Ne hívjuk az apját?”

Kokas Pál meg Cica Kornél

hazatámogatják.

Hetedik bégetés

Ül a kovács asztalánál,

nem harmonikázik,

parázslik a szeme, míg

mérgesen pipázik.

A pipát morogva szívja,

asztalon a nadrágszíja.

Ablakdeszkán könyököl

a szelíd Borbála,

sóhajtozik, úgy bámul ki

az üres utcára.

Egyszer csak nagyot sikolt,

kifut az udvarra,

megy utána Bertalan is,

pedig nem akarja.

Jaj, ki az a kis alak,

merő vér az orra,

jaj, ki lép oly tétován,

olyan meghajolva?

Nincs meg, csak a fél cipője,

nincs meg zöld kalapja!

Kővé dermed Bertalan

termetes alakja.

Kokas Pál meg Cica Kornél

elengedi már:

ott sír az anyja ölében

Bárány Boldizsár.

Visszateszi derekára

azt a nadrágszíjat,

s útnak ered Bertalan,

hogy az orvost hívja.

Könnyét törli Borbála,

dehogy szól a fiára,

reszket, mint a nádszál,

beteg van a háznál.

Ágyban fekszik Boldizsár,

orrán nagy kötés,

párnájának sírdogál:

milyen szenvedés!

Kínálgatja az anyja

mindenféle jóval,

semmi sem kell Boldizsárnak,

a válasza sóhaj.

Hát ha tudná ki járt itt, hogy

itt volt Nyúl Mihály,

akkor sóhajtoznék még csak

Bárány Boldizsár.

Csitítgatja az anyja,

a szelíd Borbála,

majd talál az orvos egy jó

gyógyszert az orrára.

Ahogy telik az idő,

folyton kifigyel,

egyszer csak az udvar csöndjét

lépés veri fel.

„Megjött végre az orvos,

hallod, kisfiam?”

Kilincs moccan, ám magában

lép be Bertalan.

„Hát a doktor? Mókus doktor?”

„Az nem jöhet ki.

Ellopta a bundáját

délben valaki.

Hogy jöjjön el bunda nélkül?

Nem lehet, megértem.

Még a végén megbetegszik

ő is szégyenében.”

Patyolat a párnája,

pehely a dunnája,

mégis vacog Boldizsár,

fázik keze-lába.

Nem néz rá

Borbála

nem sejti,

mi bántja.

„Hát akkor mit tegyünk?” –

bámul az urára.

„Hozok másik orvost majd a

szomszéd faluból.

Mókus doktor jó barátja

Doktor Sas Tibor.

Szegény Mókus doktor

jobbulást kíván,

s küldte ezt a port, majd add be,

enyhíti talán.

Indulok is menten,

nyugodj meg már, szentem!”

Kakaóban adja be

azt a port Borbála,

mégis, jaj de keserű

a Boldizsár szája.

Pedig nyelvét nem a por,

nem az fanyarítja,

csakhogy okát az anyja

sehogy se gyanítja.

Száll a perc, az óra is,

várja férjét, várja,

mégse jön meg Bertalan.

Szomorú Borbála.

Nincs a házban nyugalom,

nem enyhül a fájdalom,

szegény gyerek lázas is tán,

mit nem súg a szája:

„Jaj a bunda! – mondogatja. –

Az a szép bundája!”

Ó, az ura, az ura

ugyan merre van?

Milyen fáradt lehet már

szegény Bertalan!

Autó fékez a ház előtt,

fel is csap a por,

autón jött el, úgy sietett

Doktor Sas Tibor.

Szárnyán orvosi köpeny,

hóna alatt táska,

ahogy belép, rámosolyog

Bárány Boldizsárra.

Nem is fél egy cseppet sem,

bár az orra fáj,

türelmesen odatartja

Bárány Boldizsár.

Sas Tibor a sebet

sokáig vizsgálja,

könnyét törli az ágy mellett

a szelíd Borbála.

.....„No, csúnya egy baleset,

de hogyha már megesett,

fekszel még egy keveset,

s mehetsz iskolába.

Tudom, hogy jobb padban ülni,

mint betegágyba kerülni.

Él még a vén Nyúl Mihály?

De nagyon szerettem!

Légy szíves, kis Boldizsár,

add át az üdvözletem;

ő tanított engem.”

Nagyot lobban valami a

Bertalan szemében.

„Hogyne élne Nyúl Mihály,

épp itt járt ma délben!”

Meg se mukkan Boldizsár,

csak sóhajt egy nagyot.

„Fel a fejjel, kisfiam,

mindjárt kész vagyok!”

Előkerül a táskából

a pólya, a vatta,

beköti a sebet, mikor

jól megtisztogatta,

s receptet ír Sas Tibor,

hadd gyógyuljon orra,

csak úgy röpül a karmában

fürge töltőtolla.

Nagyot sóhajt Borbála,

mikor kikíséri,

cseréli a borogatást,

szentül megígéri.

Pipára gyújt Bertalan,

csak szívja, csak szívja,

nagyon feszül derekán

dühös nadrágszíja.

Jaj, ha tudná, mire gondol,

fejében mi jár?

Nézi, nézi édesapját

Bárány Boldizsár.

Nyolcadik bégetés

Pénzt vesz elő Borbála,

megy a patikába,

az ajtóból visszatekint

a kis fehér ágyra.

Ó, ha apja szólna… Csakhogy

hallgat. Jaj be fáj!

Nagyokat nyel, nem mer szólni

Bárány Boldizsár.

Kopogtatnak. Ajtót nyitni

indul Bertalan

„Adjon isten!” A küszöbön

nini csak, ki van!

Lúd Lőrinc. Belép, az utat

nem is kell mutatni:

„Szegény Boldizsár barátom

jöttem látogatni.”

Hogyha ágyban nem feküdnék,

jaj, be futna már!

A tűznél is pirosabb lesz

Bárány Boldizsár.

Leteszi Lúd Lőrinc

teli hátizsákját.

„Nézd mit hoztam, Boldizsárka!” –

bontja a zsák száját.

Mi az, amit felmutat?

Egy fél cipő, egy kalap,

az a kalap, az a cipő

csupa-csupa sár…

„Elvesztetted, megtaláltam,

itt van, hát ne búsulj,

elég baj az, hogy az orrod

összetörted rútul.

Itt a cipő, a kalapod,

mégse nevetsz már?”

Könnyet pottyant párnájára

Bárány Boldizsár.

„Hoztam volna egyebet is,

mi ízlik a betegnek is,

csakhogy kamránk kiürült,

az ebédünk elmerült.

Rádobtak egy nagy követ

asztalunkra, s elsüllyedt,

oda lett a tokányunk,

ma nem is vacsorálunk.

Azért jöttem üres kézzel,

érte meg ne szólj!”

Könnyet pottyant Boldizsár,

de nem válaszol.

Búcsúzik Lúd Lőrinc,

mert későre jár,

sietni kell annak, akit

a leckéje vár.

Amit hozott, itt marad:

piros cipő, zöld kalap,

ha felgyógyul, felveheti

minden megvan már…

Néz a távozó nyomába,

amikor már nem is látja

Bárány Boldizsár.

Most Bertalan könyököl rá

az ablakdeszkára,

rágja, rágja a szopókát,

nem füstöl pipája.

Bezzeg Lúdék fia, Lőrinc

mindenki példája,

de az övé, de az övé

az ő Boldizsárja…

Kilencedik bégetés

Ni, jön már a patikából,

közeleg Borbála,

mellette meg… Jól látja?

Az ő régi barátja!

Lecsapja pipáját:

vitéz Márton kapitány

tapossa a járdát,

kantárszáron vezeti

szúnyogparipáját.

Lépés hangzik, pata döng,

figyel Boldizsár.

Kapu nyílik. Az udvaron

jaj, vajon ki jár?

Jó volna megkérdeni,

de apjától nem meri.

Felhúzza a szeméig, hogy

elfedje a dunna.

„Tessék, Márton kapitány!” –

mondja kinn az anyja.

Kezet szorít Bertalannal

Márton kapitány,

villog csíkos rangjelzése

vállán meg nyakán.

„Adjon isten jó napot,

jó Bertalan mester,

engedd meg, hogy pihenődet

zavarjam ez egyszer.

Épp most voltam indulóban

egy tolvaj után,

s elhagyta a fél patkóját

Pejkó paripám.

Sietnem kell, hogy ráleljek

a tolvaj nyomára.

Verj fel, kérlek, egy új patkót

a lovam lábára!”

Szinte örül Bertalan,

hogy megint munkája van,

nem kell másra gondolni,

mehet megint patkolni.

„Ülj le, Márton kapitány,

nem zavartál, igazán.

Egykettőre elkészülök,

csak egy pillanat.

Borbála! A mézlikőrt

s három poharat!”

Leoldja a fullánkját

Márton kapitány,

leül, s szeme körbejár a

kedves kis szobán.

„Ejnye, szinte megijedtem,

azt gondoltam, rosszkor jöttem,

hogy az ágyat megvetették,

már azt hittem, hogy betegség…

Hogy tán lázas lett az én kis

Boldizsár barátom.

De hisz üres az az ágy,

megnyugodva látom.”

Kezében a mézlikőr,

a pohár, a tálca,

megfordul a pohárszéknél

a szelíd Borbála.

Odanéz a kiságyra,

s eláll szeme-szája:

van az ágyban pehelydunna,

van két puha párna,

lenlepedő – csak egy nincsen:

az ő Boldizsárja.

„Jaj, dehogy nincs betegünk,

Márton kapitány!

Hova tűnt el, míg megjártam

azt a patikát?”

Az ágyhoz fut, a dunnát

jól megtapogatja,

s megtalálja a fiát,

ott lapul alatta.

„Alácsúszott a dunnának,

elaludt szegényke.

Jobb is, hogyha szundikál,

úgy hullott a vére…”

S elmeséli Borbála

Márton kapitánynak,

mivé lett az orra az ő

Boldizsár fiának.

„Biz, gond jár a gyerekekkel –

szól a kapitány –,

no de sebaj, majd meggyógyul,

s fut holnapután.”

„Bezzeg kisebb gondot ad,

aki kisleány” –

szól szelíden Borbála.

„Az én unokám?

Kisebb gondot adna Méhi,

az én unokám?”

Belesápad haragjába

Márton kapitány.

„Ilyen szégyen nem esett még,

mint ma a kaptárban:

fele mézet hozott haza,

és csorba sajtárban.

Kifaggattam, hogy esett,

azt sírta, hogy baleset,

hogy ő arról nem tehet,

ne bántsam, ne verjem;

elfogyott a türelmem.

Úgyis tudom, mit csinált,

hogy a réten kóricált,

az idejét elzümmögte,

s amikor már késő lett,

esze nélkül sietett,

s megesett a nagy kár:

leesett a sajtár.

Be is zártam mára

sötét kamarába,

dehogy megy el moziba,

kuksoljon odahaza

adta gonosz lánya,

ott gondoljon étlen-szomjan

a csorba sajtárra.”

A dunyhája pehelytoll

meg patyolatvászon,

mégis mintha szikla volna

Bárány Boldizsáron.

„No már készen is vagyunk

– lép be a kovács –,

felverte már a patkót a

fürge kalapács.

Ugye, mondtam, Márton,

hogy egy pillanat?

Kezes szúnyog Pejkó,

nem rúg, nem harap.

Töltsd tele már, Borbála, a

három poharat!”

Készülődik a kapitány,

fontos dolga van.

„Tolvaj, mondtad? Kit loptak meg?

– kérdi Bertalan. –

Azaz tudom magam is,

hisz most jártam nála:

persze szegény Mókus doktort,

nincs meg a bundája.”

„Ha csak Mókus doktor volna!

– szól a kapitány. –

Másról is jelentést

tettek délután.

Nagy a részvét, a fájdalom

az egész határba,

odalett a Ponty Piroska

drága hozománya:

száz hibátlan buborék

meg vízből egy láda;

haját tépi Ponty Ferenc

s özvegy Sügér Sára.

Szegény lánynak ma lett volna

épp az esküvője,

nincs a láda, így hát semmi

sem lehet belőle.

Annak megyek nyomába,

akinél van a láda

meg a szegény Mókus doktor

bundája.”

Kikísérik a vendéget,

villanyt gyújtanak,

megjött már a bársonytalpú,

sápadt alkonyat.

Messze zeng a patkó,

hol Pejkó halad.

Tizedik bégetés

„Igaz is – szólt Bertalan –

Majd elfelejtettem,

míg patkoltam, Sün Juditka

járt a műhelyemben.

Nagyon csendes, kedves,

okos kisleány,

csókoltatja a fiadat,

gyógyulást kíván.

Hozott neki – a műhelyben

feledtem a tányért –

milyen süteményt is? Várj csak…

Habos csalamádét!”

„Hallod, fiam, nem ennél? –

kérdezi Borbála. –

Mért fekszel a dunna alatt?

Nem nyom az a párna?

Nézz ki már egy cseppet,

szólj csak egyet bár!”

Csak lapul a dunna alatt

Bárány Boldizsár.

„Mit instállod annyit,

aki lelke van,

gubbasszon csak, ne is lássam! –

dörmög Bertalan. –

Én nem nyúlok hozzá,

ameddig beteg,

de ha felkél… A vacsorát

lassan főzheted.”

Térül-fordul a konyhában

a szelíd Borbála,

hagymát pirít, s közbe-közbe

benéz a fiára.

Meg se mozdul Boldizsár,

pedig szegény máskor

keresi a kanalát már

hagymapiruláskor.

Be is oson a szobába,

suttogó szavára

megmoccan egy cseppet

a dunna, a párna.

„Én vagyok itt, nézz ki már,

enned kell, te Boldizsár,

mit főzzek, mondd, mit szeretnél

enni vacsorára?”

Ez a kedves suttogás,

ez is jaj be fáj!

Kipislog a dunna alól

Bárány Boldizsár.

Jaj, de hogy megváltozott az

arca reggel óta:

nincs is arca, csak szeme,

meg egy roppant pólya.

Sírjon-e, nevessen-e,

nem tudja Borbála,

csókot nyom Boldizsár

bekötött orrára.

„No, mit ennél?” – súgja újra,

s várja, hogy kivallja,

közben félve néz körül, az

ura meg ne hallja.

Soká hallgat Boldizsár,

könny ül a szemében,

s azt suttogja, tejfeles

tokányt kérne szépen.

Egy csepp bors, egy kanál tejfel,

s tálalni lehet.

Nagyot szusszan Bertalan,

már megéhezett.

Térül-fordul Borbála,

külön tesz egy kis tálba,

jó púposan megrakja, és

otthagyja az ágynál:

„Jó volna már, kisfiam,

hogyha vacsoráznál!”

Nyolc fahéjas fűpogácsa,

és azóta semmi!

Hogy is tudhat egy gyomor

ilyen üres lenni!

Dél se volt még, hogy evett,

akkor is csak keveset,

most az éhség, mint a farkas,

úgy mardossa már,

mégse nyúl a villájához

Bárány Boldizsár.

Fél szemével őt lesi

a szelíd Borbála,

mért nem eszik a fia,

mért bámul a tálba?

Bertalan is odapillant,

dühös lesz megint:

„Ha nem eszi, néz rá! –

mordul és legyint. –

Hagyd ott azt a tálat,

legyen idebenn,

ha éjszaka megéhezik,

egye hidegen.”

Nem érti, nem érti

sehogy se Borbála,

míg asztalt szed, mosogat,

a fejét csóválja.

Jól látja, hogy fia éhes,

mért nem vacsorázik?

Nagyot sóhajt. Bertalan

olvas és pipázik.

Megverik az ablakot.

„A kertben ki van?” –

felhőzik meg Borbála.

Kinéz Bertalan.

No, rossz ember nem lehet, mert

megörül neki,

sarkig tárja ki az ajtót,

úgy tessékeli.

Jaj, micsoda látvány!

eláll szeme-szája,

azt se tudja, mit csináljon

a szelíd Borbála.

Arcán fehér álarc,

kesztyű a kezén,

Mókus doktor áll előtte,

mint valami rém.

Földig érő köpönyege

elfedi bokáig,

csak fényesre kitisztított

kis cipője látszik.

„Bocsáss meg, hogy későn jövök,

jó Bertalan mester,

nem léphettem az utcára

ily maskara testtel.

Megpróbáltam, de ahogy a

lakásból kimentem,

körülvettek, kicsúfoltak,

meggóráltak engem.

De most már az est leszállt,

s bármi zokon essék,

ha tán te is kinevetnél:

fő a kötelesség.

Eljöttem hát, hogy eltakart

végre a homály;

mutasd, fiam, mi bajod van,

Bárány Boldizsár!”

Dehogy nevet a kovács, a

torkát reszeli.

„Mókus doktor… Mókus doktor!” –

ennyit mond neki.

Borbálának se furcsa már

bundátlan alakja,

Mókus doktor köpönyegét

végigsimogatja.

Egy – csak egy nem néz rá,

reszket, mint a nyár.

„Nem fog fájni, ne félj tőlem,

te kis Boldizsár!”

„Volt már nála Sas Tibor” –

dünnyög Bertalan.

„Helyes – mondja Mókus doktor –

arany keze van.

Jobb orvost a környéken

nála nem is lelhetsz.

Nini, te kis Boldizsár,

holnap fel is kelhetsz.

Heged már a csúnya seb,

légy ezentúl ügyesebb,

el ne ess megint!”

Mordul egyet Bertalan,

elfordul, legyint.

Elbúcsúzik Mókus doktor,

kilép a homályba,

nagyot sóhajt utána,

sajnálja Borbála.

„Hej, ha egyszer azt a tolvajt,

aki lelke van,

meglelem, szétkalapálom!” –

mondja Bertalan.

Ott lóg a fogas fogán az

uzsonnáskosár:

nézi, egyre nézi

Bárány Boldizsár…

„Ugye, fiam, újra fáj! –

kérdezi Borbála. –

Nézd már, apja, sír megint,

csupa könny a párna.

Itt a gyógyszer, kapd be gyorsan,

jó lesz éjszakára!”

Tizenegyedik bégetés

Lefeküdni még korán van,

ránéz az órára,

s kinyitja a rádiót

a szelíd Borbála.

„Hullámhosszunk: millió,

itt TILIÓ rádió,

Róbert beszél, a rigó;

hírek következnek:

Ponty Ferencék üzenik

az érdekelteknek,

s értesítik a tavat:

az esküvő elmarad.”

Nagyot sóhajt Boldizsár

a dunna alatt.

„Itt TILIÓ rádió,

Róbert beszél, a rigó:

tolvajt köröz szúnyoglován

Márton kapitány,

hajnaltájra, úgy jelentik,

meghozza talán.

Eltűnt egy menyasszonyláda,

Ponty Piroska hozománya,

s Mókus Dániel főorvos

sötétbarna bundája.

Aki megtalálja,

vigye vissza a sásba,

azazhogy a tisztásra –

a jólelkű megtalálót

bő jutalom várja.”

„Ha meglelem, a tolvajnak,

aki lelke van,

patkót verek a fülére!” –

morog Bertalan.

„Ejnye, apja, Bertalankám,

csendesülj le már!”

Hüppög-süppög az ágyában

Bárány Boldizsár.

„Hullámhosszunk: millió,

itt TILIÓ rádió,

Róbert beszél, a rigó;

csend legyen és béke:

egész nap rosszalkodott

ma Eb Elemérke.

Elnézést a mamája

ezúton kér érte:

a foga jön, azért nyűgös,

csak most vette észre.

Minden gyermek vigyázzon

a tulajdonára,

kicsorbult a Méhike

virágos sajtárja,

kamarába csukta ezért

Márton kapitány,

ésszel járjon minden gyermek

a dolga után!

A patakról jelentették:

ma kővel dobálták

idősb Lúd Lőrinc szabó

csendes házatáját.

Nem játék a kődarab,

Márton kapitány

bekíséri, aki kővel

górál ezután.

Legutolsó közleményünk

ma egy baleset,

Bárány Bertalan fia

csúnyán elesett,

csupa seb lett az orra.

Mindenki vigyázzon,

ne szaladjon az úttesten,

csak a járdán járjon!

Hullámhosszunk: millió,

itt TILIÓ rádió,

nyugodalmas éjt kíván

Róbert, a rigó.”

Csapkod, dünnyög Bertalan:

ilyen szégyen érte!

Rádióból pirítnak rá

az ő gyermekére!

Be is fordul Boldizsár,

ne hallja, ne lássa,

nagyot koppan homloka,

úgy a falba vágja.

Tizenkettedik bégetés

Feljött már a holdvilág,

szuszognak az ágyak,

rezegnek az ablak előtt

a jegenyeágak.

A mérgének vége van,

békén horkol Bertalan,

ám nyugtalan az álma,

forgolódik Borbála,

álmában is rágondol

Boldizsár fiára.

Bezzeg annak a szemére

nem száll ma az álom,

nézi, nézi a hold fényét

a jegenyeágon.

Tekintete vándorol a

holdfényes szobába:

ni, amott a fogason az

uzsonnáskosárka…

Hát ez vajon ki lehet?

Jaj, micsoda nap!

Kopogtatnak. Borbála

álmából riad.

Rákiált az urára:

„Ébredj, Bertalan!”

Papucsot ránt a kovács,

„Aki lelke van…”

Megy, a kaput kitárja,

aztán felnevet:

„Hát te, öcsém, éjszaka

hordasz levelet?

Tessék, tessék, ha már itt vagy,

gyere a szobába!”

Nagyot köszön a küszöbön

Terhenyés Szamárka.

Pongyolát kap Borbála,

ő is kisiet.

„Távirat, expresszlevél

jött valakinek?”

„Nem – feleli Szamárka –,

ügyeletes voltam,

épp záráskor kaptuk ezt,

elhozom, gondoltam,

úgyis itt visz az útam,

mellettetek, Bertalan.”

Kiemel a táskájából

egy csepp csomagot.

„Címzett: Bárány Boldizsár

csomagot kapott,

Hírül adta a rigó,

hogy szegény beteg,

hát, gondoltam, hadd örüljön

az a kisgyerek.

Mire jó a rádió?

Itt írd alá! Így ni. Jó.”

Vállán újra táska,

elköszön és kikocog

Terhenyés Szamárka.

Bontogatja a kovács a

pici csomagot.

Ki küldhette? Boldizsár

ugyan mit kapott?

Egy pirinyó kis doboz,

mellette levélke

– mi állhat a szivárványos

kis hártyalevélbe?

„Bemondta a rádió,

hogy az orrod fáj,

nekem is fáj a szívem,

te kis Boldizsár.

Tudom, mi a fájdalom,

megsajnáltalak nagyon.

Van nekünk egy sebkenőcsünk,

itt küldök belőle,

kend be vele az orrodat,

tüstént gyógyul tőle.

Mi is ezt használjuk, hogyha

horog sebezett,

majd meglátod, behegeszti

csúnya sebedet.

Holnap mehetsz iskolába,

ne gondolj a rosszra!

Ismeretlen

üdvözöltet:

szegény

PONTY PIROSKA”

Könnyét törli Borbála:

„Ej, ki gondolhatta!”

„Jó lány!” – dörmög Bertalan,

ő is meg van hatva.

„No majd reggel felkenjük,

úgyis alszik már…”

Pedig-pedig nem is alszik

Bárány Boldizsár.

Ballag már a holdvilág,

ballagnak az árnyak,

susognak az ablak előtt

a jegenyeágak.

Megint horkol a kovács,

elalszik Borbála,

ezúttal már nyugodtabb,

mélyebb is az álma.

Jó, hogy alszik, mert ha ébren

lenne, csudát látna:

nem lóg már a fogason az

uzsonnáskosárka…

Nincs az ágyban a beteg,

felkelt Boldizsár,

öltözködik, lábujjhegyen

ide-oda jár.

A sötétben megkeresi

piros perselyét

– ródlit akart, azért adta

gyűjtésre fejét –,

a perselyét beteszi az

uzsonnáskosárba,

mellé kerül a tokánnyal

telirakott tálka,

aztán nyikkan a retesz,

a házból kilép,

jaj, valami úgy szorítja

Boldizsár szívét!

De azért csak ott halad

az az ismerős alak,

piros cipő, zöld kalap,

vállán uzsonnáskosár,

hogy ki, te is tudod már:

elindul az éjszakában

Bárány Boldizsár.

Tizenharmadik bégetés

Nem tud a hold elaludni

önnön sugarától,

felhőt borít az arcára,

fedi, mint a fátyol.

Körbejár az éjszaka,

lábujjhegyen lépdel,

betakarja a világot

suttogó sötéttel.

Jaj, be más ám éjszaka,

mint ha süt a nap!

Az az ismerős alak be

tétován halad!

Hogyha ág reccsen, megáll,

körbenéz, figyel,

az a kis szív odabenn

jaj be ver, be ver!

Sötétek az ablakok,

Mind alusznak a lakók,

itt a Sün Jutkáék háza,

ő már régen alszik,

véges-végig, merre halad,

semmi nesz se hallszik.

Amott van az iskola,

fekete az ablaka.

Megtorpan a kerítésnél

Bárány Boldizsár,

akárhogy fél, bárhogy siet,

áll, csak áll, csak áll.

Az iskolaépületnek

ház a folytatása,

kis fehér ház. Abban van a

Nyúl Mihály lakása.

Jó szerencse, hogy alszik,

no, el is bámulna,

ha meglátná Boldizsárt

a léchez simulva.

Éjszaka az iskolához

ugyan mi hozhatta,

mikor nappal ezt az utat

nemigen koptatja?

Egy sebes orr, egy nagy pólya

megkoppan a szélen.

Azt mondják a gondolatok

Boldizsár fejében:

„Holnap… hiszen majd meglátod…

Holnaptól… ígérem.

Aludj, öreg tanító úr,

aludj békességben!”

Megszólal a toronyóra,

már éjfélre jár.

Szíve reszket, mégis indul

Bárány Boldizsár.

Most valami szörnyű hang szólt,

megremeg a térde,

de aztán megismeri:

sír Eb Elemérke.

Amoda az alvégen már

szaporábban lép,

ott már nincs oly iszonyú,

irdatlan sötét,

a kiflit a reggelihez

süti Cica pék,

beragyogja kemencéje

egész műhelyét.

Jaj, de jó volna bemenni,

Cica péknél megpihenni!

Hátha visszafutna még?

Oly riasztó a vidék,

suttog már az erdő szája…

Hogy menjen ő a tisztásra

vaksötétben, egymagába?

Visszafordul, vissza ő!

Zöld kalap, piros cipő,

két lépést tesz vissza már,

mikor vállán nagyot ránt az

uzsonnáskosár.

Felsóhajt, s folytatja útját

Bárány Boldizsár.

Bemegy az erdőbe,

lépeget előre,

meg-megbotlik a sötétben

kis piros cipője.

Messzi van a tisztás,

amerre halad,

jaj, de reszket a fejében

az a zöld kalap!

Ha egy madár pittyen, még a

szussza is eláll,

de azért csak megy előre

Bárány Boldizsár.

Ez az ösvény, ez az ösvény

olyan fekete,

akár otthon őnáluk a

pince feneke.

Tapogat a fák között.

Jaj, most mibe ütközött?

Szegény sebes orra fáj!

Hanem azért meg nem áll,

viszi, viszi kosárkáját,

a bundát, meg a ládát,

a perselyt meg a tálkát,

s lépeget a vaksötétben

Bárány Boldizsár.

Az a tisztás, az a tisztás…

Itt lesz valamerre.

Körbe nyulkál, tapogat,

nézne arra-erre,

semmit nem lát. Hátha

utat vesztett itt,

hátha többé meg se látja

már a szüleit?

Könny gurul az arcán,

hanem meg nem áll,

megy tovább, csak megy előre

Bárány Boldizsár.

Lép egy nagy merészet,

botlik, elesik.

Jaj, az orra! Újra zúzta

régi sebeit.

Nagyot rándít a vállán az

uzsonnáskosár,

s jajszó nélkül tovább lépdel

Bárány Boldizsár.

Mintha ritkulnának

körötte a fák,

nini, hisz már nem gyökérre,

puha fűre hág!

Nini, hisz ez itt nem gomba,

hanem kis virág,

nini, hiszen kimosolyog

fenn a holdvilág!

Átszalad már a tisztáson

a piros cipő,

ott van, ni, a tábla,

s rajta: RENDELŐ,

épp előtte ing az ág,

honnan… Szégyelli magát.

„Gyere ide, kinyitlak, te

uzsonnáskosár!”

Visszaakasztja a bundát

Bárány Boldizsár.

Végre megint itt forog,

csendes szélben imbolyog,

olyan, mintha mókus lenne,

csakhogy nincsen mókus benne…

Ejnye, mennyivel könnyebb az

uzsonnáskosár!

Becsönget a rendelőbe,

s mint a víg madár,

szinte röpül a tisztáson

Bárány Boldizsár.

Hanem most hát vissza

megint a sötétben.

Hányszor botlik vajon el a

sok kusza gyökérben?

Hanem… Nézd csak! Mi van ott?

Jobbra-balra fény ragyog,

két sor fényes ívlámpa,

éppen most kapcsolta be

védőkesztyűs mestere,

egy jánosbogárka.

Bátran lép már, biztosan

a piros cipő:

„Adjon isten jó éjszakát,

János szerelő!”

„Ki éjjel jár, fényben járjon,

hogyha jóban jár!

Jó éjszakát teneked is,

Bárány Boldizsár!”

Tizennegyedik bégetés

Csak az erdő volt világos,

ám a tó felé

oly sötét volt, hogy a szíve

reszketett belé.

Jaj, még messze van a sás?

Jaj, valami cuppogás!

Jaj, csak egy kis fény segítne,

egy csepp villanás!

Még a föld is iszamós,

olyan csúszós erre;

itt kettéválik az út…

Arra? Vagy emerre?

Arra tán… Ó! Ez gödör volt!

Megbotlik a lába,

s orra esik Boldizsár

egy mély pocsolyába.

Visszamenni? Még nem késő.

Jaj, az orra fáj!

Milyen lehet az a pólya?

Csupa-csupa sár!

Vissza tán… de nagyot ránt az

uzsonnáskosár;

s könnyben ázik bár az arca,

de az utat csak folytatja

Bárány Boldizsár.

Nini, megint itt a hold

kinevet a tájra,

szétterül a fűzeken

gyöngyös, bő uszálya.

Hangzik sebes suhogás,

itt a tó, ott leng a sás,

gázol a hold fehér talpa

a harmatos füvön

kis hullámok hegedülnek

pici hegedűkön.

„Gyere elő, kinyitlak, te

uzsonnáskosár!”

Lehajlik a parton

Bárány Boldizsár.

A Piroska hozománya

megint ott fénylik a sásba,

villog-ragyog a láda,

rajta a hold uszálya,

megvan mind a száz buborék,

össze egy se tört.

Elindulnak visszafelé

a piros cipők.

Most vissza a csúszós úton…

Hányszor esik térdre?

Hányszor ered újra el

még az orra vére?

Hanem nézd csak! Mi van ott?

Jobbra-balra fény ragyog!

Két sor fényes ívlámpa!

Éppen most kapcsolta be

védőkesztyűs mestere,

egy jánosbogárka.

Bátran lép már, biztosan

a piros cipő:

„Adjon isten jó éjszakát,

János szerelő!”

„Ki éjjel jár, fényben járjon,

hogyha jóban jár!

Jó éjszakát teneked is,

Bárány Boldizsár!”

Szállnak a kis piros cipők,

mint a víg madár –

ejnye, milyen könnyű már az

uzsonnáskosár!

Tizenötödik bégetés

Megy Boldizsár, megy tovább,

balra hívja a

fürgelábú kis patak

selypítő szava.

Patak partján egy kis ház van,

nincs világ az ablakában,

akik benne laknak, régen

elaludtak már.

Lábujjhegyen odaoson

Bárány Boldizsár.

„Gyere le a vállamról, te

uzsonnáskosár!

Te meg a küszöbre

ülj le, kicsi tál!

No, te finom tejfel,

aki holnap felkel,

majd csak megtalál!”

Ni, a szeme milyen fényes,

nem is érzi már, hogy éhes,

vagy hogy orra fáj,

tovább lépdel, meg se fordul

Bárány Boldizsár.

Megy egyenest, és

felfelé tart:

túl a pataknál

dombos a part.

Kökénybokor árnyékában

verem van a domb aljában,

nem tátog az hiába,

ott van, ott volt –

csak hogy nem lesz

ott ezentúl kincstára.

Kődarabbal meg homokkal

telis-teli hányja.

„Ugrálj eztán magadban,

ugrókötelem,

ki ne engedd a golyókat,

nagybélű verem,

búgócsigám, magadba

búgjál itt naphosszat,

itt a tartalék labdám is,

majd elszórakoztat!”

Kökénybokor árnyékában,

ahol azelőtt

a verem tátotta száját,

nincs, csak sima föld.

„Szinte nincs is súlyod már,

te uzsonnáskosár!”

…Megy az úton visszafelé

Bárány Boldizsár.

Jaj de fáradt az a kis láb,

és a falu vaksötét.

Lefeküdt már Cica Kornél,

becsukta a műhelyét.

No még egy út van hátra,

gyorsan el a kaptárba,

be a sötét kamrába,

akkor aztán hazamehet

végre a kis ágyába.

Csak a persely terhe már az

uzsonnáskosárnak,

bátrabban hág a cipő,

bár a kis láb fáradt.

Itt a kaptár. Hol keresse

benne Méhikét?

Melyik az a sötét kamra?

Itt minden sötét.

Lép egyet a vak homályban,

a szíve is eláll:

„Állj! Ki vagy?!” – kiáltanak rá.

Megáll Boldizsár.

„Ledöfjelek? Mit lődörögsz

itt éjfél után?”

Rászegezi zseblámpáját

Márton kapitány.

Tizenhatodik bégetés

Nagyot sóhajt Boldizsár:

minden hasztalan.

Hiába volt a tisztáson,

hiába gázolt a sáson,

mégis vége van.

Előveszi perselyét:

„Sajtárra adom,

engedje ki Méhikét!

Megbántam nagyon.

Ne tessék már tovább járni

a tolvaj után –

én voltam a tolvaj,

Márton kapitány!”

Elbámul a kapitány.

Tán tréfál vele?

Aligha, mert csupa könny a

Boldizsár szeme.

„Mit fecsegtél az imént?

Mi van Méhikével?

Minek jöttél perselyeddel

a kaptárba éjjel?

Te loptad el a ládát,

meg a doktor bundáját?

No, ha ez nem ámítás,

akkor nem kis állítás.

Tudod te, hogy lopásért a

tolvajnak mi jár?

Gyere csak utánam szépen,

Bárány Boldizsár!”

Betaszít egy ajtót

Márton kapitány,

lépked Bárány Boldizsár a

kapitány után.

Jó szénaillat hatol a

csupa-sár pólyán át,

az istálló asztalán

meggyújtja a lámpát,

s ránéz Márton kapitány

Bárány Boldizsárra.

„Hadd halljam, de elölről!” –

ripakodik rája.

„Gyűjtöttem egy ródlira…”

„Ejnye, ördögadta,

ne a ródliról beszélj,

elvetemült fattya!”

Elkezdi hát Boldizsár,

bár remeg a szája,

elmondja, mitől süllyedt el

a Lúdék tokánya,

hogy tűnt el a hozomány

s a doktor bundája,

mitől csorbult ki a Méhi

virágos sajtárja;

vitéz Márton kapitány

mogorván néz rája.

„Jó, ez volt ma délelőtt.

Most hol kóricáltál?

Talán most is lopni mentél?

Rosszba sántikáltál?

Hol jártál ma éjszaka?

Reszket Boldizsár szava,

elmondja, hogy mit csinált,

az erdőben merre járt,

mit tett le a sásba,

hova vitte vacsoráját,

hogy temette be kincstárát,

hol a lakktáskája hált,

míg ő szerte kóricált.

Hogy elhallgat, lüktető

orrát tapogatja

s csorog, csorog kétfelől

könnye kis patakja.

Soká hallgat a Boldizsár

szavai után,

csak bámul a fénybe

Márton kapitány.

Mikor végre megszólal,

ni, már nem goromba,

bajuszát pödörgeti,

nini, ezt morogja.”

„Patkója van a lovamnak,

fiam, Boldizsár,

még azzal is botlik néha.

Botlik, aki jár.

Helyén van már a láda,

meg a doktor bundája,

Lúd Lőrincet reggel

várja a tokánya,

lakktáskád sem alszik többet

a gödör torkába,

megy az iskolába.

Elhoztad a pénzedet is

ennek a kislánynak,

vegyen rajta új sajtárt

Márton kapitánynak,

az orrod is csupa sár,

egész éjjel jártál,

fáradt lehet, aki így

gyalogszerrel járkál.

Botlik, aki jár…

Így mondtam?

Te ne botolj… Érted?

Kezet adj rá! Így ni, látod,

most már megígérted.

Ezt a perselyt itt ne hagyd,

vedd csak meg a ródlidat,

s ideje lesz lefeküdni

ennyi út után –

eredj haza, hazaenged

Márton kapitány.”

Csendes a kék éjszaka,

legyeznek a fák,

illatozik a kertben

az alvó virág.

Ki az, aki ott lép,

aki ott halad,

piros cipő lábán,

fején zöld kalap?

Ki az, aki hazatart

a puha homályban,

az orrán egy nagy kötés,

a kötésen sár van,

ki az, aki éjjel jár,

ugyan messze kóricál?

Úgyis tudod, hogy kicsoda:

Bárány Boldizsár.

Tapogatja az utat,

sűrű a homály,

mégis vígan lépdel

Bárány Boldizsár.

Akkor is ily vígan menne,

ha kétszer ily sötét lenne,

pedig botlik, s orrát megint

beveri egy fába,

viszi, viszi hazafelé

agyonfáradt lába.

Hanem nézd csak… Mi van ott?

A faluban fény ragyog!

Nini, két sor ívlámpa!

Éppen most kapcsolta be

védőkesztyűs mestere,

egy jánosbogárka.

Bátran lép már, biztosan

a piros cipő:

„Adjon isten jó éjszakát,

János szerelő!”

„Ki éjjel jár, fényben járjon,

hogyha jóban jár!

Jó éjszakát,

lepihenhetsz,

Bárány Boldizsár!”

Tizenhetedik bégetés

Kapu nyikkan, retesz rí,

ajtó csikorog.

Felretten rá Borbála:

„Ki az? Ki mozog?

Kelj fel, nézd meg, Bertalan!”

„Ejnye, aki lelke van!”

Lámpát gyújt a kovács, de a

szava is eláll,

mert ott áll a küszöbön és

csupa-csupa sár,

a vállán meg üresen lóg

az a kis kosár,

s behúzza az ajtót

Bárány Boldizsár.

„Ejnye, aki lelke van!” –

tápászkodik Bertalan,

Borbála is felugrik, de

el is fakad sírva.

Körültekint Bertalan:

hol a nadrágszíja.

Fogason függ a kovács

nadrágja, kabátja,

azon lóg a szíja is,

Boldizsár meglátja.

Odalép és lekapja,

ne keresse az apja.

Odaviszi Bertalannak,

sóhajt egy nagyot:

„Itt a szíjad édesapám,

verj meg, itt vagyok!”

„Ejnye, aki lelke van! –

fohászkodik Bertalan. –

Hínnye, nagyon megbánod!

Még te magad ajánlod?

De nagy legény lettél! Akkor

azt mondd meg, hol voltál,

éjfél után két órakor

merre kóboroltál?”

Éjfél után két óra volt,

hogy mesélni kezdte,

éjfél után három lett,

mire befejezte.

Sírva néz a fiára,

fejét rázza Borbála,

nagy füstfelhőt ereget a

Bertalan pipája.

„Be az ágyba! – mordul rája

végre Bertalan. –

Nem aludtál egy szemhúnyást,

aki lelke van!

Vigyed, anyja, az ágyba,

vagy előbb tán a kádba,

súrold meg, hisz csupa sár!”

„Itt a szíjad, mért nem versz meg?” –

kérdi Boldizsár.

„Mért nem verlek?

Mért nem verlek?

Aki lelke van!

Mert nem érek rá ma éjjel…” –

dörmög Bertalan.

És bár lüktet még az orra,

csupa sár a fehér pólya,

fut Boldizsár az apjához,

öleli-csókolja.

„Ejnye, aki lelke van! –

mordul rá az apja. –

Nem vagyunk még jó barátok!” –

de azért csak hagyja.

A pólyát meg kicseréli

a szelíd Borbála,

bőven ken a pontykenőcsből

a fia orrára,

aztán kádba nyomja,

jól megcsutakolja,

Boldizsár meg lesi-várja:

meg mikor csókolja.

Csakhogy vár ám a csókkal

a szelíd Borbála,

hanem aztán amikor

beteszi az ágyba,

azt mondja a fiának

szelíd-csendesen:

„Soha többé, Boldizsár?”

„Mamám! Sohasem!”

„Azért, aki lelke van!” –

mormogja az apja,

s Boldizsár az orrára

a csókot megkapja.

Jaj, de jó az ágyban,

annak, aki fáradt,

bezzeg álom ül szemére

Bárány Boldizsárnak.

Odakinn meg beragyogják

a falu homályát

erre-arra-mindenfelé

titokzatos lámpák.

Tizennyolcadik bégetés

Rezegnek a fagallyak,

felkelt a madár,

egyengeti a szoknyáját

a kis rózsaszál.

A Borbála konyhájából

kávé szaga száll,

teli van pogácsával az

uzsonnáskosár.

Csodát tett a pontykenőcs, mert

ép az orra már,

s reggelizik, kiflit eszik

Bárány Boldizsár.

Zeng a műhely, cseng a hang, a

komoly kalapács,

dolgozik már s dudolászik

Bertalan a kovács.

Borbála az órára néz:

„Indulj, fiam, már!”

S felveszi a lakktáskáját

Bárány Boldizsár.

Megcsókolja az anyját,

s indul fürge lába,

hátán a szép táska, vállán

uzsonnáskosárka.

„Adjon isten, édesapám!” –

még visszakiált.

Áll a kovács a küszöbön,

nézi a fiát,

ahogy ott halad,

vidáman szalad,

lakktáskáján, kosárkáján

táncot rop a nap.

Az az ismerős alak,

piros cipő, zöld kalap

távolodik már,

s belép az iskolaajtón

Bárány Boldizsár.