Horváth Iván (a 2000 című folyóirat 2001. októberi számában) találóan epés mondatokban bővelkedő kávéházi dohogása igazságtalanul bánik Gyurgyák János terjedelmes könyvével, amely A zsidókérdés Magyarországon címet viseli. Gyurgyák pozitivista dolgozata fontos, hiánypótló mű, s bármennyi bajunk lehet is vele, méltatlan a szerzőt felelőssé tenni azért, ami a mű megszületése idején a magyar politikában történt.
Horváth Iván két, egymással még csak távoli logikai kapcsolatba sem hozható tárggyal foglalkozik füstölögvén: egy vaskos, több éven át gyűjtögetett könyvvel és egy napi politikai gyakorlattal; ez a politikai gyakorlat – a „népiek” és az „urbánusok” egymásnak ugrasztása, valamint igényeik egyenkénti, egymás rovására történő ki-kielégítése – a Kádár-korszak konszolidációját követő népfrontos divide et impera típusú ügyeskedés továbbélése, a lehetséges belső (jobboldali vagy baloldali elhajló) pártellenzék megfélemlítése és kiegyensúlyozása a kommunistának éppenséggel nem nevezhető népi ellenzék által.
Ez a napi politikai gyakorlat megmutatja ugyan, mennyire kádárista módon politizálnak a pártok akár hatalmi pozícióban, akár ellenzékben mind a mai napig, sőt még azt is állíthatom, hogy az összes párt MSZMP-utód módjára bolsevik módon szerveződött, s ma is a bolsevik gyakorlatot követi en- és külköreiben, ha teheti, ám ezt szellemi teljesítménynek óvakodnék minősíteni, és semmilyen tudományos dolgozatot e gyakorlathoz nem óhajtok kapcsolni. Ennyit a „szimmetriakövetelésről”.
Ami mármost Gyurgyák művének szemléletét illeti, úgy gondolom, Horváth Iván az általa is sokszor méltán kárhoztatott túlzásba esik, amikor azt antiszemitának minősíti. Én ennek semmi jelét nem tudtam felfedezni, még akkor sem, ha Gyurgyák olykor valóban feltűnően pongyolán fogalmaz, még akkor sem, ha adatai nem mindig stimmelnek, még akkor sem, ha át-átveszi az antiszemiták szóhasználatát. Ha Horváth Iván azt kifogásolná, hogy a rossz körben mozgó, immár másfél évszázados szóhasználat helyett Gyurgyák nem talált ki újat, amely a rossz körből kivezet, egyetértenék vele – ez valóban tudomá5nyos kérdés, éppenséggel a tudományos eredetiség feltétele. De nem ezt kifogásolja, hanem a zsidókkal szembeni valamiféle ellenszenvet. Azt azonban nagyon pontosan meg lehet érezni, hogy Gyurgyák a legmélyebb szimpátiával annak a Komlós Aladárnak a működését írja le, aki a magyar–zsidó ellentét totális tagadására építette szemléletét, és igazi szomorúsággal állapítja meg, hogy a második világháború után Komlós, a világban helyét nem találván, visszahátrált az Ady-nemzedék immár idillinek látszó, szinte mesei világába, amikor a magyar–zsidó összeölelkezés még reálisnak tűnt – és amikor a jogegyenlőség elve még gyakorlatként működött.
Nem, Gyurgyák János nem antiszemita, annál rosszabb a helyzet: ő is a kollektivista szemlélet alapján áll, mint annyian a magyar eszmetörténetben, szemléletében az egyénnek nincs helye.
Nem menti, de magyarázza Gyurgyák szemléletének e döntő hiányosságát, hogy a XX. századi magyar elméletírók egyike sem volt hajlandó az individuumot komolyan venni – még Bibó sem, lásd éppen a zsidókérdésről írott tanulmányát. Gyurgyák valamiért azt a viszonylag toleráns, a legtisztábban Németh László által kiérlelt álláspontot tette a magáévá, amelynek a lényege: tiszteljük-becsüljük a magyar zsidót, ha bevallja, hogy zsidó; ha azonban magyar magyarnak álcázza magát, akkor kivetjük. Ez a nézet teszi érhetővé, miért becsülik nagyra a népiek Pap Károlyt, s miért nem hajlandók az olyanok érdemeit elismerni, mint például Radnóti. Gyurgyák kommentárjai e nézetet illetően akkor a legvilágosabbak, amikor a zsidóságon belüli vitákat értékeli: több helyütt is kifejezetten azok iránt a zsidók iránt árul el pozitív elfogultságot, akik a maguk zsidóságát valamilyen módon megtartották és hirdették. Ezt semmiképpen sem lehet antiszemitizmusnak értékelni; ez a gondolkodásmód még a cionizmushoz is közelebb áll, mint bármifajta zsidóellenességhez.
Amikor Gyurgyák azt a végső következtetést vonja le, szellemi Endlösung gyanánt – akár a könyv megírása előtt, akár utána –, hogy a magyarországi zsidóság asszimilációja kudarccal végződött, akkor két kollektívumot feltételez: egy kompakt magyarságot és egy kompakt zsidóságot, amelyek hol közeledtek, hol távolodtak egymástól, s a végén, sajnos, történt, ami történt, ami pedig történt, az jóvátehetetlen volt, 6és az is marad. Gyurgyák nem tagadja, hogy ez a két entitás át- meg áthatotta egymást az elmúlt kétszáz évben, ám őszinte sajnálattal konstatálja, hogy a teljes összeolvadás elmaradt, majd disszimilációval végződött.
Könyvének központi tétele a jogegyenlőség, ennek a megsértése fáj neki a leginkább. Gyurgyák tiszteletre méltó módon konzervatív liberálisnak mutatkozik, ami, legalábbis a mai Kelet-Európában, jelentős tett. A jogegyenlőséget úgy kezeli, mint olyan elvet, amelynek ésszerűsége, erkölcsi magasrendűsége megkérdőjelezhetetlen, s valahányszor a társadalom e jogegyenlőség-követelményt áthágja, bűnt követ el. Úgy tetszik, Gyurgyák meg van győződve arról, hogy az ép, erős, egészséges, működőképes nemzetállam a jogegyenlőség megsértésével maga is sérül; ez persze akár igaz is lehet bizonyos esetekben; Kelet-Európa azonban évszázadok óta nem az a terület, amely a nemzetállami szuverenitás gyakorlóterepe lett volna. Gyurgyák jogegyenlőség-tiszteletének persze valóságos történeti magva van, ez a jogegyenlőség rövid időre valóságos gyakorlattá vált az elmúlt évszázadok legszerencsésebb magyar korszakában, az Adyék által amúgy minden egyéb szempontból jogosan gyűlölt Monarchia idején.
Gyurgyák kedvenc jogegyenlőség-elvének gyakorolhatóságát a XX. századi Kelet-Európában nem tette lehetővé a történelem. Ettől még az elvont jogegyenlőség-követelmény mint használható nézőpont jelentősebb mű szervezőereje is lehetne, a történetírói probléma azonban jóval mélyebb, semhogy egy zsidó tárgyú műben meg lehetne oldani: a romantikus nacionalizmus nemzetállam-eszményéről, egyáltalán a nemzetállamok kialakulásának folyamatáról sehol a világon nem értekeztek eddig szellemi módon. Benne élünk mi is, és még nem látunk rá. Nagyon nagy talány, miért és hogyan alakultak ki a feudális világrendszer összeomlását követően ezek a nemzeti eszmével mint alapvető, kvázivallásos vagy valláspótló ideológiával felvértezett, szekularizált államok, szuverenitásuk mennyire volt valóságos, mennyire nem, s hogy ezekre az államokra a mai körülmények között miféle kataklizmák is várnak (megroppantó erejűek, hamarosan tapasztalni fogjuk). Ehhez az akkor is, ma is talányos nemzetállamhoz, egy virtuális közösséghez kellett asszimilálódniuk a zsidóknak a XIX. században – akik7nek „zsidósága”, miután sem a vallást, sem a kultúrát, sem a nyelvet nem gyakorolták többé, legalább ennyire tisztázatlan maradt.
Az „asszimiláció” fogalma, amelyet Gyurgyák is, Horváth Iván is használ, mind a befogadni hajlandó többség, mind a befogadtatni vágyó kisebbség szóhasználatában az adott nemzetállamba (vagy állam nélküli nemzetbe, mint a németeknél, lengyeleknél és magyaroknál) való részleges vagy teljes betagolódást jelentette egész Európában a XIX. században. A zsidóság alkalmazkodása (a vallás és a nyelv elhagyása, a befogadó többség identitásának átvétele) a német államocskákban és Ausztria–Magyarországon volt a legteljesebb; mindkét esetben maguk a zsidók óhajtották, kezdeményezték és komoly ellenállást leküzdve érték el; nem erőszakos, rájuk erőltetett asszimiláció volt ez, mint aztán a XX. században sok helyütt más nemzetiségek esetében, hanem önkéntes mozgalom annak belátása miatt, hogy az archaikus zsidó vallás, a nemzeti társadalomtól való elzárkózás a modernitásban tovább nem tartható. (Ebből a szempontból az ortodoxokkal, lett légyenek rabbinikus vagy haszid beállítottságúak, nem kell foglalkozni, mert ők nem akartak beolvadni, és problémátlanul maradtak zsidók.) Az asszimiláció óhajtása egyéni döntés következménye volt: ugyanabból a családból egyforma eséllyel lehetett valaki Herzl Tivadar vagy Heltai Jenő, az előbbi unokaöccse. Ezt követte aztán a XX. században az eleinte részleges, majd teljes, erőszakos disszimiláció, amely már nem asszimilánsokat, hanem magyarokat érintett, és ami végül páratlan méretű, ipari jellegű tömeggyilkossághoz vezetett. Mind a két folyamat a romantikus nacionalizmus nevében történt; ám a disszimiláció eléréséhez szükségképpen még egy, múlhatatlanul szükséges, új elv járult, a fajiság elve, miután sem kulturálisan, sem nyelvileg, sem gazdaságilag, sem politikailag – pártállás szerint – az egykor asszimiláltakat, pontosabban az ő immár keresztény vagy vallástalan, másod-harmad-negyedízigleni leszármazottaikat a nemzetből másképpen már nem lehetett kivetni.
Az egyes nemzeteken belüli politikai és gazdasági harcok megvívására, vagyis a belső konkurencia legyőzésére a XX. század során mindössze két erős érvrendszer állt rendelkezésre: a fajiság elve és az osztályelv. Ezt a kettőt alkalmazták felváltva – olykor egyszerre – az európai 8nemzetállamok vezetői. Ma sem léteznek más kategóriák a valóságos politikai gyakorlatban, hogy egyértelmű legyek. Hogy ennek ellentmondó demokratikus és parlamentáris elvek vannak meghirdetve, sőt valamennyire érvényesülnek is, az más kérdés.
Az osztályelvet tagadó törvényhozóknak – ilyenek voltak a magyarok Trianon után – csak a faji törvények elfogadása és elfogadtatása állt rendelkezésre, hogy jelentős tömegek vagyonát, szakmai és politikai státusát, tekintélyét megszerezzék. A faji elvnek megvolt az az előnye, hogy a különböző helyzetű „zsidókat” egy kalap alá vonhatták. Azzal hivatalból nem törődött senki, sem a „magyarok”, sem a „zsidók”, vajon ezek a „zsidók” minek is tartják magukat, hogy történetesen már nemzedékek óta csak és kizárólag magyar tudattal rendelkeznek-e, vagy magyar nyelvű, magyar tudatú vallásos zsidók-e, vagy zsidó tudatú magyar állampolgárok-e, nincstelen proletárok-e vagy nagytőkések, vagy akármik. A lényeg mindenképpen az volt, hogy az egyént valamely kollektívum részének tüntessék fel, e kollektívumnak valamely elvont bűnt tulajdonítsanak, s ezért a csoport lehetőleg minél több tagját büntessék. Kényelmes volt ezt az elvont, kollektív bűnt az antijudaizmusból átvenni, át is vették.
Gyurgyák könyvének legnagyobb problémája az, hogy egyfelől működteti a jogegyenlőség elvét, amely az ő számára láthatóan abszolút érték, másfelől le kell írnia, miként terebélyesedett el a faji gondolat az egykor már jogegyenlőségre építő magyar törvénykezésben. Egyszerre fajt és jogegyenlőséget mondani azonban nem lehet. Ha fajt mondok egy államban, úgy feltételezem, hogy az állampolgárok között más, idegen fajhoz tartozók is vannak, akiket diszkriminálni kell.
Vagy a faj egy nemzetállam vezérlő elve, vagy a jogegyenlőség. A Trianon utáni Magyarországon e két, egymásnak ellentmondó elv keveredése, harca, s végső kimenetelében a faji szemlélet győzelme játszódott le a második világháború végéig, s némi átmeneti kitérő után ma is ez a harc folyik.
A jogegyenlőségből az következik, hogy az adott állam minden polgára egyenlő a törvények előtt. Nincs egyén, akit ebből a szempontból bármely csoportba vagy alcsoportba be lehetne sorolni, az egyének kiterjedés nélküli pontokként vannak ábrázolva. A jogegyenlőség csak 9és kizárólag elszigetelt individuumokra vonatkozhat, függetlenül vallásuktól, nemüktől, pártállásuktól, iskolai végzettségüktől, vagyoni helyzetüktől és bármi egyébtől – tekintet nélkül az úgynevezett fajukra elsősorban.
Az elvont jogegyenlőség követelményével remekül lehet küzdeni az elvont fajiság elmélete ellen, feltéve, ha a szemlélet középpontjában az individuum áll, ami annyit tesz, hogy az illető magáról tett kijelentéseit komolyan vesszük és tiszteletben tartjuk, és külső megítélésnek semmiféle teret nem hagyunk. Vannak olyan fejlett társadalmak, amelyek így működnek. Formálisan persze akkor valódi a jogegyenlőség, ha az individuum magáról nem is köteles semmiféle kijelentést tenni, avagy bármiféle, akármilyen őrült kijelentést tehet, az nem számít, amíg köztörvényes bűnt nem követ el, mert elegendő, hogy az adott állam polgára; erre is van példa.
Gyurgyák azonban az egyének magukról tett kijelentéseit éppen úgy nem tartja tiszteletben, mint a mindenkori magyar törvénykezők. Horváth Ivánnak igaza van abban, hogy kifogásolja: Gyurgyák a zsidóság körébe utalja Hevesi Simon főrabbit, Rákosi Mátyást és Radnóti Miklóst egyaránt. A példa valóban jó, ugyanis Hevesi zsidó vallású magyar főpap, Rákosi internacionalista tudatú kommunista diktátor, Radnóti magyar tudatú katolikus költő, és az égvilágon semmi közük sincs egymáshoz. (Én még ide venném mondjuk a katolizált nagyiparos Chorin Ferencet is, aki, számos elvtársával együtt, a Horthy-féle keresztény kurzus ideológiáját mind szellemileg, mind anyagilag támogatta, sőt az alapítói közé tartozott.) Ha egy kalap alá vesszük őket, ezt nem tehetjük másként, csakis faji alapon.
Gyurgyák megfelelő részletességgel tárgyalja a zsidótörvényeket, ismertetései korrektek. Azt azonban nem szögezi le, hogy ő a fajról mit is tart voltaképpen, hogy e kategória az ő számára egyáltalán létezik-e és miképp. Nem foglalkozik azzal sem, vajon miként is vélekedtek maguk a nácik és a fasiszták a fajról a német, olasz, lengyel, magyar zsidótörvények meghozatala idején. Meglepődnénk, ha olvashatnánk, ugyanis a német, az olasz, a magyar korabeli fajbiológusok, akiktől a minimum, amit elvárhatnánk, a faji alapú antiszemitizmus megteremtése, valójában soha nem állították, hogy a zsidóság faj lenne, sőt 10ellenkezőleg, a többségük ezt kifejezetten és nyilvánosan tagadta; még olyan olasz fasiszták is akadtak, akik a zsidókat a sémi népek közül is kivonták. A magyar – és a többi – zsidóellenes törvényt tehát olyan „fajelmélet” alapján hozták meg, amelyet még a nácikkal és fasisztákkal szimpatizáló biológusok sem vallottak. Oly nyilvánvalóan babonás képzeteket kellett tehát a politikának a tömegekbe csöpögtetnie, hogy az valóban minden képzeletet felülmúl. Éppen e minden tudományosságot nélkülöző, primitíven babonás képzelmek erejének a feltétele volt ez.
Chorin, Hevesi, Rákosi és Radnóti tudata, kultúrája, vallása, társadalmi helyzete, vagyoni állása gyökeresen eltérő. Egy csoportba sorolásuk csak akkor lehetséges, ha kimondjuk: őket a faji alapon álló misztikus gondolkodásmód tereli egybe kívülről ekkor és ekkor (akkor, amikor a faji törvényeket meghozták, és, ez a baj, akkor is, amikor Gyurgyák a könyvét írja).
Ugyanez érvényes a második világháború utáni helyzetre. A nem faji gondolkodás számára a legtökéletesebb abszurdum, ha akár Gyurgyák, akár Braham, akár Kovács András, Kőbányai János vagy bárki más, hogy tudósokat és áltudósokat egyaránt soroljak, százezer vagy annál is több túlélő magyar zsidóról beszél. A Magyarországra a német, lengyel, osztrák táborokból, a Szovjetunióból visszatért és a honi rejtekekből előbújó, majd a felszabadult Magyarországon maradó – nem emigráló, nem alijázó – „zsidók” nem zsidókként, hanem magyarokként viselkedtek; demokratikus, vagy szocialista, vagy kommunista-diktatórikus, vagy nagytőkés, vagy kispolgári-kapitalista Magyarországban hittek, kinek mi volt a magyar nemzeti hagyománya; őseik vallásába egészen ritka kivételektől eltekintve nem tértek be ismét; a nyelvük magyar volt, a kultúrájuk magyar volt, a múltjuk, a jelenük, a jövőjük magyar volt, magyar identitásukról, hogy úgy mondjam, lábbal szavaztak azáltal, hogy visszajöttek és nem mentek el sehová – ugyan minek az alapján sorolták és sorolják be őket ma is a zsidók közé vajon? Ugyan milyen alapon csonkítják meg folyamatosan, őket újra meg újra kitaszítván, az összmagyarságot? Ha a rémséges tapasztalatok hatására sem képzelték el a jövőjüket másutt, mint Magyarországon, akkor magyar identitásukban senkinek sem lehet joga kételkedni, tekintet nélkül ar11ra, mit is gondoltak ők politikailag vagy ideológiailag, erkölcsösen vagy erkölcstelenül éltek-e, ávós gyilkosok lettek-e vagy azok áldozatai – s ez azt is jelenti, hogy már a szüleik, a nagyszüleik sem lehettek mások, mint kizárólag magyar tudatú emberek. Nem mintha őket erről megkérdezték volna, amikor a zsidótörvényeket meghozták. De utólag mégis fel lehetne tenni bizonyos kérdéseket. Vajon milyen alapon lehet becsléseket közölni a mai magyarországi zsidóságról, amikor ezek a „zsidók” az elmúlt évtizedekben számtalanszor emigrálhattak volna, de nem tették? „Magyar” oldalról ugyanúgy lezsidózzák ezeket az embereket, ahogyan „zsidó” oldalról felzsidózzák; a konstrukció azonos. Amikor hívő zsidó – ők valóban zsidók – a mai Magyarországon kétezernél több a legmerészebb becslések szerint sincs. Zsidónak lenni egyébként se nem jó, se nem rossz, mert ténykérdés; de ahhoz a zsidó vallást vallani kell, és a vallási előírásokat szigorúan be kell tartani.
A XX. századi „zsidókérdés” történetét úgy is fel lehet fogni, mint folyamatos, szüntelen, hol hivatalosan meghirdetett, hol lappangó zsidógyártást, zsidószaporítást olyanokból, akik már rég nem zsidók semmiféle szempontból. A faji gondolkodásmód számára ez a számolgatás persze magától értetődő, lett légyen náci vagy cionista jellegű. A náci, a cionista és az antiszemita bolsevik szemléletben a fajiság létező kategória; e szemléletek közös vonása, hogy egyik sem ismeri az egyéni önrendelkezést. A vérség abszolutizálása az osztályalapú szemléletben is benne van: akinek kizsákmányoló volt az apja, maga is az, és az utódai is azok lennének hetedíziglen, ha nem tennének róla a derék kommunisták, hogy meg se szülessenek. Ugyanígy zsidó marad e szemlélet számára az, akinek már a szépszülei kitértek.
A modern korban kialakult kollektívumokról bármiféle általános kijelentést tenni életveszélyes; ha mást nem is, ezt azért megtanulhattuk volna a XX. században. Gyurgyák jogegyenlőség-elve termékeny és dicséretes, szöges ellentétben áll azonban azzal, ahogyan – talán maga sem tudván, mennyire, bizonyára naivan és jóindulatúan – az öntudatlanban munkáló faji szemléletet hallgatólagosan elfogadja.
Gyurgyák persze nem áll egyedül: ugyanúgy azt feltételezi, hogy kutyából nem lesz szalonna, vagyis zsidóból nem lesz magyar, ahogyan, hogy csak egyetlen fontos példát mondjak, Tatár György sem tudja el12képzelni, hogy egy vallását odahagyó, emancipálódni vágyó zsidó ne akarna újonnan választott népében vagy mozgalmában ismét csak „kiválasztott” lenni, mondjuk a kommunizmus élcsapatában, avagy radikális, netalán antiszemita sovinisztaként vagy neofita keresztényként új nemzetében, odahagyott zsidóságát minden átmenet nélkül ilyeténképpen konvertálva (Jelenkor, 2001. május). Vannak erre is példák, természetesen. A történelmi valóság mégis az, hogy négy-öt nemzedéknyi, sok százezer magyar „zsidó” élt már ebben a hazában, akinek ősei hitéhez, nyelvéhez, kultúrájához, habitusához, évezredes hagyományaihoz az égvilágon semmi köze sem volt, és a kiválasztottság eszelős menedékéről már nemzedékek óta nem tudott, amikor a faji törvények a harmincas évek végén lecsaptak rá.
A mai „magyar zsidóságot” akként szokták definiálni, hogy ugyan már semmi közük sem a zsidó valláshoz, sem a zsidó kultúrához (mellesleg: az utóbbiról nem is tudni, micsoda), sem Izraelhez, a zsidó államhoz; a zsidó vallási parancsok közül semmit sem tartanak be, sőt nem is tudnak róluk immár, de, így az érvelés, összetartja őket a „holokauszt-emlékezet”. Nehéz ezt elfogadni, ha tudjuk: ezeknek az embereknek maximum a szüleik, a nagyszüleik voltak fenyegetve, s ha létezik is családi emlékezetátadás, a leggyakrabban negatíve, azért ez édeskevés ahhoz, hogy elkülöníthető, szolidáris csoportot képezzen.
Nem azt jelenti ez, hogy Gyurgyák, mondjuk, ne idézné Radnóti, a katolikus-szocialista magyar költő bármiféle fajiságot elutasító nézeteit. Idézi. Csak, könyvének egészéből ez derül ki, ő sem hiszi egészen, hogy egy „zsidó származású” ember őszintén így vélekedhet. Zsidó oldalról ezt úgy szokták mondani, hogy „Radnóti katolikus magyarként élt, de zsidóként halt meg”. Abszurdum. (A származás emlegetése önmagában a faji szemlélet vegytiszta megjelenése, lásd Kőbányait és másokat.) Azt meg aztán pláne nem hiszi el, hogy a XIX. és XX. században tömegek vélekedtek így. Gyurgyák vélelmezi, Tatár pedig utólag erősen kívánja, tehát állítja, hogy az ilyen-olyan törvények, vagy – ma – csupán az ellenséges közvélekedés által fajilag zsidónak minősített egyének valóban azok is voltak és ma is azok, vérségi leszármazásuk elháríthatatlan, isteni parancsát mégiscsak teljesítve, legalább egy kicsikét. Igaz lehet ez a lengyel zsidóságra, amelynek habitusára Tatár 13önkéntelenül érzékenyebb, mint mások, csakhogy az a magyarétól nagyon eltérő történet.
Mi más ez, mint a náci (nürnbergi) faji törvények elfogadása és érvényesítése akkor, amikor azok a magyar alkotmány szerint már ötvenhat éve nincsenek hatályban?
A mai magyar alkotmány semmiféle faji elkülönítést nem ismer el – a mai magyar bíróságok ugyanakkor a fajilag uszítókat újból és újból felmentik. Két alkotmány létezik a mai Magyarországon: egy hivatalos, elvont, olykor-olykor a társadalomra ráerőltetett, többnyire azért mégiscsak érvényesülő, és egy underground, a gyakorlatban spontán módon fel-felvirágzó, aminek a legvilágosabb példáit nem is annyira a „zsidókkal”, mint inkább a cigányokkal kapcsolatban szemlélhetjük. (Ez a kettősség persze a Kádár-korszakban is megvolt már: egyrészt elnyomták az antiszemitának vélelmezett jelenségeket, még A velencei kalmárt se volt szabad bemutatni, másrészt iparvállalatok, minisztériumok, sőt nagyobb szövetkezetek vezetői sem lehettek zsidók, ők csak a másodhegedűs szerepét kaphatták, nehogy a felső vezetés által kollektíve antiszemitának tételezett magyar lakosságot bosszantsák.) Nem meglepő, szellemileg mégis tűrhetetlen, hogy ez a kettősség egy becsületes, nem antiszemita, pozitivista történészi munkába is behatolhat csak azért, mert ez a munka az egyéni szabadság (szabad identitásválasztás, szabad identitásmegélés) állampolgári kategóriáját nem ismeri el.
A jogegyenlőség elve absztraktabb elv, mint a kommunisták által hirdetett (a francia forradalomból átvett) Szabadság – Egyenlőség – Testvériség elve. Az „egyenlőség” minden szempontból való követelménye, láttuk, utópikus; a kommunista gyakorlattal szemben, balról, éppen ennek az egyenlőségnek a hiányát lehetett eredményesen hangoztatni; ebbe a kommunizmus bele is bukott. A „jogegyenlőség” elve, mint a gazdagabb nyugati államokban láthatjuk, elég hatékonyan megvalósítható, mert szűkebb és szerényebb: csupán a törvény előtti egyenlőséget mondja ki, az anyagi, kulturális, esély- és egyéb egyenlőséget nem állítja, igen helyesen, mert a tőkés termelésre alapozott parlamentáris demokrácia ennek megvalósítására szintén képtelen; a „jogegyenlőség” megsértése ellen a kapitalizmusban ugyancsak eredményesen 14lehetett és lehet harcolni, mint sok helyütt – nem éppen Kelet-Európában – kitűnt.
Gyurgyák, a konzervatív liberális történész pozitivista szellemtörténetet írt, csaknem mindent összegyűjtött és szemelvényezett, amit a „zsidókérdésben” az elmúlt másfél száz évben írtak Magyarországon, munkája alapmű, ami nagy szó, és elismerést érdemel. A jogegyenlőség központi kategóriaként való használata azonban feltételezi az individuum középpontba állítását is, és könyvében ez elmaradt. Gyurgyák sem vizsgálta a zsidónak minősített, tisztán magyar tudatú és habitusú százezrek önazonosságának kérdését a két világháború között és után. Persze ez a szellemtörténetbe nem fér bele, ehhez szociológiai és társadalom-lélektani módszereket kellett volna alkalmazni, sőt feltalálni. Gyurgyák e tömegek vizsgálatát azért is elhagyásra ítélhette, mert Magyarországon általában feltételezik, hogy aki beszél, az automatikusan egy csoportot reprezentál, annak a szóvivője, sőt ezt a szónoktól meg is szokták követelni; senki sem a saját, személyes véleményét mondja, azt csoportjával feltétlenül egyeztette, vélik; illetve az a magyar előítélet munkálhatott benne is, miszerint ha a sokaságról beszélnek, akkor annak ügye már képviselve is van. Holott ebben az ügyben az igazán érintett száz- és százezreket soha nem hallgatták meg, és nem hallgatják meg az érintetteket ma sem. Az az osztályharcos vélekedés is erős nálunk, a vulgármarxizmus utólagos dicsőségére, amely az egyént csak társadalmi viszonyhálózatának metszéspontjaként, önállótlan, dróton rángatott bábként tudja elképzelni, pókjafosztott pókhálóba szorult légyként, nem pedig pókként, amely a hálóját maga is szövi.
Nem a zsidókérdés tárgykörébe tartozik mindez, annál sokkal általánosabb: ugyanez az egyéntagadó elképzelés működik, amikor a jugoszláv állampolgárokat hirtelen egymásra uszítható csetnikekké, usztasákká és egyebekké minősítik, vagy a „bozgor” magyarokat román szempontból minden téren egységesen gondolkodó és cselekvő ellenségnek tüntetik fel, vagy amikor az iszlám sok százmillió hívét egyöntetűen terroristának kiáltják ki. (Nem vagyunk messze attól, hogy az iszlám vallású arabokat, négereket, indiaiakat, malájokat, indonézeket, óceániaiakat is egyetlen fajba tereljék, ez sem abszurdabb, mint nem15zetközi zsidóságról vagy imperialista összeesküvésről beszélni; a világméretű kultúrkampfot hirdető Huntington mindjárt eljut odáig.) Ezen a kollektivista szemléleten alapult az osztályellenség-képző furor. Egész népek kollektív megbüntetése, ez a modernitásban igencsak elterjedt, minket, magyarokat is sújtó háborús gyakorlat is ennek a szemléletnek köszönhető.
A szorgos anyaggyűjtő Gyurgyák János nagy, fáradságosan összeállított munkáját azzal a részben nagyon is elismerő, részben igen szomorú érzéssel tettem le, hogy ma is a könyvében tárgyalt korszakban élünk, szerte a világon.
Kertész Imre Sorstalanság című regénye látszólag olyan, mintha lágerregény lenne: mintha a lágerről szólna, és mintha regény lenne valóban, mármint olyan, amilyet megszoktunk, amelynek van eleje, vége, közepe, és van valami íve, sztorija, hogy úgy mondjuk, hősökkel. Valóban megtévesztő a szerkezete első pillantásra: egy pesti zsidó fiú apját elviszik munkaszolgálatba, aztán magát a fiút is lefogják és egy transzporttal Auschwitzba invitálják, ahonnét Buchenwaldot megjárva egy Zeitz nevű helység melletti lágerba jut, majd visszakerül Buchenwald kórházába, ahol is életben marad és hazatér Pestre. Fokozatosan egyre mélyebbre merülünk a lágeréletbe, ahogyan általában megszoktuk a túlélők emlékiratai és regényei alapján, mégis, a regény első mondataitól kezdve valami mást kapunk, többet, mint szokványos regénytől, akár lágerregénytől is várhatnánk, valami lényegit, egzisztenciálisat: létfilozófiát, amely már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja, és amilyen még nem volt sem (láger)regényben, sem filozófiai rendszerben. Ez a robbantás azonban irodalmi módszerekkel történik. Regény tehát a Sorstalanság, csak éppen nem olyan.
Az alig háromszáz karcsú oldalnyi regény szövegének minősége tűnik szembe azonnal. Ennyire megformált, sajátos, kikalapált stílust nemigen olvastunk magyarul az utóbbi évtizedekben. A lényeg nem a 16stílus sajátossága, eredetisége, hanem funkcionalitása, és a regényen végighúzódó, természetesen csalafinta homogenitása. A szöveg kissé körülményes, túlpontosító, a mondatok ritmusa időnként megtörik, szinte gondolkodás folyik előttünk, ám valamely, eleinte nem könnyen meghatározható, magasabb szempont köré szervezve, visszatérő mondatkunkorokkal a gondolati egységek végén. A regény kezdete azonnal ebbe a hangulatba dobja az olvasót:
„Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak, hogy haza kéredzkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben »családi okokra« hivatkozva kérelmezi felmentésem. Kérdezte: »Mi volna az a családi ok?« Mondtam neki: »Apámat behívták munkaszolgálatra«; akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.”
A fiú szülei elváltak, ő apjával és mostohaanyjával él, de bizonyos napokon anyjával kell lennie; a fenti alkalomból mostohaanyja „azt mondta, reméli, hogy ezen, a számunkra oly szomorú napon az én »megfelelő viselkedésemre« is számíthat. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, s nem is mondtam semmit. De talán félremagyarázta a hallgatásomat, mert mindjárt olyasféleképpen folytatta, hogy nem az érzékenységemet akarta érinteni ezzel az intelmével, ami – tudja – úgyis fölösleges. Mert hiszen nem kétli, hogy tizenötödik esztendőmben járó, nagy fiú létemre magamtól is képes vagyok felfogni a bennünket ért csapás súlyosságát, így fogalmazta. Bólintottam. Láttam, be is éri ennyivel. Egy mozdulatot is megindított énfelém a kezével, s már-már attól féltem, hogy tán meg akarna ölelni. De aztán mégse tette, hanem csak mélyen felsóhajtott, hosszú, reszketeg lélegzettel. Észrevettem, a szeme is megnedvesedik. Kellemetlen volt. Azután elmehettem.”
Az apa átadja kereskedését a faji tekintetben feddhetetlen alkalmazottnak, aki „…hosszan, elborult arccal rázogatta apám kezét. Mindamellett úgy vélte, hogy »ilyen percben nincs helye a sok beszédnek«, s ezért egyetlen búcsúszót kíván csak apámnak mondani, »A mielőbbi viszontlátásra, főnök úr.« Apám egy kis, ferde mosollyal felelte néki: »Reméljük, úgy lesz, Sütő úr«. Ugyanakkor mostohaanyám kinyitotta a táskáját, egy zsebkendőt emelt ki onnan, s egyenesen a szeméhez vitte. Torkából különös hangok bugyogtak. Csönd lett, s nagyon kínos volt a helyzet, mivel olyan érzésem támadt, hogy nekem is ten17nem kéne valamit. De hirtelen ért az esemény, nem jutott semmi okos az eszembe. Láttam, Sütő urat is feszélyezi a dolog: »De nagyságos asszonyom – így szólt –, nem szabad. Komolyan nem.« – Kissé ijedtnek látszott. Lehajolt, szinte ráejtette a száját mostohaanyám kezére, hogy elvégezze rajta a szokásos kézcsókját…”
A tragikusnak mondott eseményt a valamiért érzelemtelen fiú szemszögéből látjuk, s a cselekedetek ilyen mértékű felbontása óhatatlanul nevetségessé teszi az alakok viselkedését. A fiú érzéketlensége magyarázható azzal, hogy elvált szülők gyermeke, mégis, megfigyelőképessége mélyebben gonosz pártatlanságról tanúskodik. Lemennek a sportüzletbe hátizsákot vásárolni apjának. „Legújabban még saját gyártású sárga csillag is kapható náluk, mert hát sárga kelmében most persze nagy a hiány. (Ami nekünk kellett, arról mostohaanyám még idején gondoskodott.) Ha jól látom, az a találmányuk, hogy valami kartonlapra van ráfeszítve a szövet, s így persze csinosabb, no meg a csillagok szára sincs oly nevetséges módon elszabva, mint ahogy némelyik otthoni készítményen látni. Észrevettem, hogy nekik maguknak is a saját portékájuk díszlik a mellükön. S ez olyan volt, mintha csak azért viselnék, hogy kedvet csináljanak hozzá a vásárlóknak.”
A megbélyegzetteket érő gúny a másik oldalt sem kerüli el, a fiút leküldik a pékhez a kenyérjeggyel: „Nem is felelt a köszönésemre, mivel a környéken köztudott dolog róla, hogy nem szíveli a zsidókat. Ezért is lökött oda pár dekával kevesebb kenyeret. Viszont azt is hallottam, hogy így nem marad neki több fölöslege a fejadagokból. És valahogyan, a mérges pillantásából meg az ügyes mozdulatából, abban a percben egyszerre meg is értettem a gondolatmenete igazságát, amiért nem is lehet szívelnie a zsidókat: akkor ugyanis az a kellemetlen érzése lehetne, hogy becsapja őket. Így azonban a meggyőződése szerint jár el, s egy eszme igazsága kormányozza a cselekvését; ami már viszont – beláttam – egészen másvalami lehet, persze…”
Ez a „beláttam” és ez a „persze”, a mondatvégeken gyakori „természetesen” társaságában a könyv első pár kulcsszava. A fiú előtt lépésről lépésre egy létforma tárul fel, s a fiú, akit családidegen helyzete erre a tárgyilagosságra képesít, egy-egy újabb tényt regisztrálva, átgondolva a dolgot, bólint: persze, hiszen így ésszerű.
18Az ésszerű tettek azonban e különös, érzelemszegény stílusban nevetségesen, kisszerűen azok. A helyzet sejthető súlyához képest a kijelölt áldozatok ideológiája elképesztően időszerűtlen, s alapja az a hit, hogy a dolgok valamiképpen vannak, a papíroknak értékük van, az egyén magatartása, az államrezón által diktált előírások betartása nyom valamit a latban. A fiú igazolványt kap, amellyel Csepelen dolgozhat (természetesen a tanulás helyett), ennek pedig mostohaanyja örül. „Addig ugyanis, valahányszor csak valami útra keltem, mindig igen aggodalmaskodott, miképpen igazolnám magam, ha netán úgy hozná a szükség. Most viszont már nincs miért nyugtalankodnia, hisz az igazolvány tanúsítja rólam, hogy nem a magam kedvére élek, hanem hadiszükségű hasznot hajtok a gyáriparban, s ez már egész másfajta elbírálás alá esik, természetesen.” Az egyik rokon pedig „intett, ne feledjem, hogy a munkahelyen nem csupán magamat, hanem »a zsidók egész közösségét« is képviselem, s hogy így miattuk is vigyáznom kell a magaviseletemre, mivel ebből most már őrájuk, mindőjükre nézve vonnak le ítéletet. Csakugyan, erre nem is gondoltam volna. De hát beláttam, persze igaza lehet.”
Finoman elrejtett fokozás után jutunk el a regény első látomásáig. Egy rendőr leszedi a fiút a buszról, mint más fiúkat is korábban, s az egyetlen szem rendőr egymaga minden erőszak nélkül egész napon át több tucat embert tart fogva egy vámházban, s majd szintén egyedül e jókorára dagadt csoportot a többi hasonló csoporttal együtt egy kaszárnyába hajtja, ahonnét majd ugyanilyen magától értetődő természetességgel, különösebb atrocitások alkalmazásának kényszere nélkül szépen bevagonírozzák őket, és némi megkopasztási kísérletek után elindítják Auschwitz felé. Főhősünk, aki egyes szám első személyben adja elő a történteket, megléphetne ugyan, mint a sok száz ember közül egy alkalommal ketten-hárman, mégsem teszi. „Magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvéért – mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak –, s azt hiszem, még lett is volna időm: de hát aztán mégis, a becsület érzése bizonyult bennem az erősebbnek.”
A fiú iróniája ezúttal öniróniába vált át, s az önirónia – a stílus egységének megbontása nélkül – a korábbi gúnytól eltérő szempontot hoz 19a látszólag lineáris, az időrendet látszólag szigorúan betartó történetbe: a főhős egyszerre naivvá válik, ám naivitását ő maga leplezi le egyes szám első személyben. Az idővel tehát, úgy látszik, kissé csínján kell bánnunk ebben a történetben, már csak azért is, mert a többnyire múlt idejű igehasználat a regényben mindvégig jelen idejűnek hat, jelenné azonban mégsem válik. Az elbeszélő, aki nem az író nevét viseli a könyvben, mégiscsak a múltat beszéli el, noha igen közel hozva hozzánk, s mihelyt a korábban másokra hitelesített gúny őt magát is eléri, vagyis mihelyt a fiú is úgy, oly megalapozatlanul reménykedik abban, hogy amit mondanak neki, az igaz, belopódzik a regénybe egy másik idő, valami abszolútum, amelynek a mibenlétével még nem lehetünk tisztában, de minden mondat a meglétét igazolja. Különösen így van ez az első auschwitzi nap leírásakor. A fiú már-már túlzottan naiv, a csíkos ruhájúakat fegyencnek gondolja, akik valódi gonosztevők; meglepődik, hogy egy egyszerű trükkel sok-sok ezer embert ellenállás nélkül meg lehet fosztani a ruhájától és értékeitől; elcsodálkozik, amiért őket is, akik dolgozni mentek a Reich szíves késztetésére, szintén lenyírják, és fegyencruhába öltöztetik – hogy a nap végére azért lassan végre már a bőrgyári kéménynek gondolt alkalmatosságok valódi rendeltetésével is tisztába jöhessen. Már-már túlzottan naiv, már-már hihetetlenül az, csakhogy a történet rekonstrukció, s az egyes szám első személy, most derül ki, nemcsak arra alkalmas, hogy a történet elmondását személyesebbé tegye, hanem arra is, hogy egy, éppenséggel a lágerban meglelt szemlélet felől, indulatosan, önkínzó gúnnyal is akár, minden emlékképben magát a szemléletet jelenítse meg.
Látszólag fejlődésregény a Sorstalanság – valójában egy már megkövesült szemlélet önreflexiója. (A főhőst Köves Györgynek hívják – Kewischtjerd-nek, mint egy ízben a névsorba jegyzik, bár amúgy inkább csak száma van –: árulkodó név.) S bár a stílus valóban változatlan marad, fokozatosan, magához a szemlélethez közeledvén, eltűnik a regényből az irónia. Ahogyan a főhős a lágerlét egyre valódibb, egyre halálközelibb bugyraiba érkezik, úgy válik a szöveg – s ez ennek a szemléletnek talán az egyik legnagyobb újdonsága – költőibbé és líraibbá. Az akasztófahumor természetesen továbbra sem hiányzik, ám az inkább testi, mint lelki szenvedés fokozódván, az éhség és a betegség egyre 20kizárólagosabbá válván, a főhős halálra tompultával, amikor már valóban csak a gáz marad hátra, megtörténik a csoda, vagy csodasorozat inkább: akadnak emberek – orvosok, ápolók, más nemzetiségűek ráadásul, hogy a csoda még hihetetlenebb legyen –, akik minden érdek nélkül segítik. S a fiú, aki nemcsak a táborokban, de előzőleg, az aránylag békés, „normális” életben sem találkozott szolidaritással soha, Buchenwaldban ámuldozva tapasztalja létezését.
A folyamat, amit a főhős bejár, pszichológiailag tökéletesen motivált, mégis egészen eredeti. Átgondolván az őt és társait ért újabb és újabb megpróbáltatásokat, mindig újra és újra be kell látnia, hogy mindez más, magasabb szempontból tökéletesen ésszerű és célszerű, és noha a játék az ő bőrére megy, soha nem talál érvet, amelyet e nagy, békés és háborús világot egyaránt szépen, zökkenésmentesen irányító rendszer, a fasizmus ellen szegezhetne. Saját érvei sem mások eleinte: szinte nehezményezi, amiért az embert veréssel kényszerítik arra, amit hiúságból sokkal rendesebben megcsinálna, a fasizmus nagyobb hasznára.
S amikor már győzött ez a tökéletes, a gyilkosok és áldozatok szép együttműködésére épülő, jól kitalált rendszer, tapasztalja meg a főhős azt, amit e gondolatkörben valóban csak irracionalitásként lehet megélni. Nem mintha ez az ésszerűtlen: tehát indokolhatatlan, csodaszerű, váratlan segítség igazán erős, hogy úgy mondjuk, konstruktív lenne, mégis, maga a létezése mond ellene gyökeresen a lágerlét törvényeinek. Hogy egy más barakkban szolgáló cseh ápoló neki, a magyar betegnek is ad csak úgy élelmet még akkor is, amikor egy cseh fiút is hoznak, s a főhős teljes joggal várja, hogy kedvezményében ezentúl csak az új fiú fog részesülni, az valóban olyan képtelenség, amilyen csak egy lágerben fordulhat elő. Az ápoló netán istenre utaló nevén megütközve – Bohús – visszamenőleg itt tűnik fel, hogy a regénynek nevetséges figurái vannak ugyan, de gyűlöletes egy sem.
Nem lágerregény tehát, hanem létfilozófia; minden eleme ennek a csodának az érzékeltetésére szolgál. A csodát azonban nem lehet magyarázni: körül kellett – és kell a regényben később is – fonni mindazzal, ami nem csoda, hanem az ésszerűen gondolkodó ember elképesztő hülyesége, gondolatainak alapvető gyávasága.
21A tábor felszabadulása után a főhős visszatér Pestre, ahol semmi sem változott ahhoz az állapothoz képest, amelyből őt oly előzékenyen vitték a remélhető halálba. A hatos villamos is ugyanott jár, Sütő úr elvette a mostohát, persze, és az emberek semmivel sem lettek okosabbak – a lágert jártak sem. A főhős változott meg: itt már tételesen is kifejtheti azt a szemléletet, amely a regény elején a stílus iróniájában bujkált. Logikus következmény, noha első olvasásra didaktikusnak hat. Megfogalmazhatja a kötet másik két alapszavát: az „unalom” és az „idő” a valódi kérdés, a lágerek unalma, s a mindenkori élet napokra, átvészelendő napokra bontott ideje. És az a kérdés, ami a regényt a már ismert kérdéshez is kapcsolja, amelynek variációihoz legalább századunkban muszáj eljutni:
„…ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont (…) szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy (…) akkor mi magunk vagyunk a sors…”
A létélmény tehát, amelyre a regény címe utal, korántsem egyértelmű. A „sorstalanság” jelenti egyfelől ama meggyőződést, hogy ha volt sorsuk az embereknek valaha (ez korántsem biztos, de esetleg feltehető), akkor ma nincs: külső erők rángatják halálra ítélt bábként. Másfelől még sincs végzet az ókori értelemben, s nem is lehetséges, mihelyt az isteneket – vagy az egy istent – önmagunkba helyezve szemléljük, nincs tehát kívülről megszabott sors egyáltalán, s abban, ami mindig időben zajló folyamatban történik, az összes szereplő bűnös, bármekkora is a botrány. S minthogy a botrány nem tör ki, aki nem élte át: nem hiszi, aki átélte: elfelejti, ez a botrány tart és tartani fog.
Aki átélte és még éppen nem felejtette el, mint a főhős, az jogosan érezhet honvágyat a láger után:
„Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény. Emlékszem, valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos vagy valami efféle legyek. Így is lesz minden bizonnyal, úgy, amint kívánja; nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a »borzalmakról« kérdez: holott az én számomra tán ez az él22mény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nekik legközelebb, ha majd kérdik.
Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”
A regény vége első olvasásra csapja csak fejbe a felületes olvasót – végül is úgy szoktunk olvasni, ahogyan arra a korábban e témáról szóló szövegek képesítettek. Újraolvasva a művet, világossá válik, hogy valaki létélményéhez ragaszkodik az ehhez képest habkönnyű, de vészterhes látszatvilágban, ahol a csodának az alapdolgok leplezettsége folytán nincs sok helye, legalábbis nemigen vehető észre. S noha tudja – erről szól a regény befejezése –, hogy ez az élmény nem adható át, mert hiszen az olvasó csak azt értheti meg, amit maga is eleve tud, a csoda munkál benne is: megírja, bár semmi értelme.
A könyveknek is megvan a maguk sorsa – vagy sorstalansága. Kertész Imre regénye 1975-ben jelent meg alappéldányszámban, összesen ketten írtak róla, igaz, ők szépet, Ács Margit a Magyar Nemzetben és Eva Haldimann a Neue Züricher Zeitungban. Azóta sem jelent meg újra, nem fordították le sehol. Ha nekem annak idején nem szól Hajnóczy, hogy feltétlenül olvassam el, kevesebb lennék egy alapművel – alapművekre, nemcsak gondolkodást, hanem személyiséget is formáló alapművekre pedig az embernek valahogy szüksége van. E témakörből Tadeusz Borowski sem lágertörténetet írt, hanem a kor létfilozófiáját alkotta meg, egy másmilyet, persze, de éppen ennyire érvényeset.
Egyébként a Sorstalanság visszhangtalansága lényegében a sikere. Egy annyira zárt, foggal-körömmel az előítéleteibe kapaszkodó irodalomban, mint a magyar, a siker csak a mű másodlagossága mellett szólt volna. Nincs ez persze másként a nyugat-európai irodalmakban sem, érthető, hogy ott se kell senkinek. (Borowski se tartozik a kultúrköztudatba külföldön.)
De azért vannak csodák, még jóval enyhébb határszituációkban is. Az Ecserin a Sorstalanságért 150 forintot is adnak. Hetvenötben én még 14 forintért vettem.
Kertész Imrét Hajnóczy Péternek köszönhetem.
Hajnóczy művelt, okos ember volt, s ezt csak a beavatatlanok előtt titkolta. Hetvenöt tavaszán megjelent nálam, a Corvina Kiadóban – rendszeresen fölkeresett hetente egyszer, és a szerkesztőségi szobámban órákig beszélgettünk –, s ez alkalommal, miután alaposan lehordott az első regényem miatt, igaza is volt, izgatottan hozzátette:
– Hanem, bazmeg, van egy igazi, Kertész Imre, Sorstalanság, az bazmeg igazi, hát az hihetetlen, azt muszáj elolvasni!
Alig ment el Hajnóczy, leszaladtam a Váci utcába, akkor még tele volt könyvesboltokkal, s az elsőben megvettem azt az aránylag vékony, jelentéktelennek látszó kötetet. Nézegettem a borítóján a szerző képét, kemény vonású, kopaszodó, kiérdemesült bokszolónak látszó arc volt rajta magas nyakú garbóban, szvetterben, s mindenre elszántan, zordan nézett nem szembe, hanem jobb felé, a fejét öklelésre készen kissé lehajtva.
A könyvet még aznap végigolvastam, elámultam, áldottam Hajnóczy csalhatatlan irodalmi érzékét, s a következő napokban minden barátomat riasztottam: ezt el kell olvasni.
Vártam a kritikákat, Ács Margit írt is egy szép, dicsérő szöveget, megjelent még két jóindulatú, vállveregető kis írás, más nem történt.
Hetvenhat februárjában három hétre beutalót kaptam a szigligeti alkotóházba. A negyvenes évek végén egy volt Esterházy-kastélyt alakítottak ki szovjet mintára a Balaton partján a kommunista irodalmi vezetők, ebbe terelték az írókat, akiket így együtt könnyen meg lehetett figyelni és jelenteni róluk; cserében az írók kitűnő ellátást kaptak nagyon olcsón. Az alkotóház egyelőre még ma is működik, bár olcsónak már nem nevezhető.
Első este vacsora alatt az ablak felőli sor közepén felfigyeltem egy magas nyakú garbóban eddegélő megtermett alakra, ismerősnek tűnt. Vacsora végére rájöttem, ez nem lehet más, csak Kertész Imre. Figyeltem, hogyan társalog az asztaltársaival, az érdemdús magyar írókkal, hát, elég furán viselkedett: rendkívül udvariasan vigyorgott rájuk, sűrűn bólogatott, olykor csodálkozó hangokat hallatott; az volt az érzésem, hogy végtelenül megveti őket.
24Amikor kifelé indult, felálltam és megszólítottam. Ugye Kertész Imre? Meg kellett állnia, arcán udvarias vigyor jelent meg, éppen olyan, mint amilyennel az asztaltársait tüntette ki. Bemutatkoztam, és mondtam, nagyon tetszett a Sorstalanság.
– Valóban? – kérdezte, udvariasan meghajolt, ha lehet, még udvariasabban vigyorgott rám, a személytelen, megvetésre méltó tömegegyedre, és kimenekült az ebédlőből.
Másnap este vacsora után megint elébe álltam. Láttam, kényelmetlen neki a dolog, a legszívesebben a világ végére menekülne. Soha nem törleszkedtem senkihez, írókhoz aztán különösen nem, még a felajánlott barátságot sem fogadtam el neves, befutott emberektől, kivéve Kardos G. Györgyöt – az írót olvasni kell, nem pedig barátkozni vele. Kertész udvarias, hajlongó zárkózottsága azonban felbosszantott. Mondtam neki: azért van ám, amit a Sorstalanságban elrontott.
Akkor nézett először a szemembe. Csodálkozott.
– Micsodát? – kérdezte.
Kimentünk a folyosóra, és állva beszélgettünk vagy két órát.
A következő három hétben szinte egyebet sem csináltunk, mint beszélgettünk; harmadik társunk a hatalmas röhögésekkel tarkított sétákon Bart István volt, az Európa Kiadó akkori szerkesztője. Illetve csináltunk mást is, Kertész A nyomkeresőn dolgozott éppen, én Az Ikszeken, de annak a három hétnek az volt a lényege, hogy Kertésszel lehetett beszélgetni. A többiekkel úgy bánt, mintha debilek lennének: minden szavukat mélységes helyesléssel fogadta, komolyan bólogatott egyetértőn, olykor csodálkozó nahátokat és ténylegeket hallatva, mi meg Barttal kissé odébb állva akkor már pontosan tudtuk, hogy Kertész ilyenkor vagy nyitott szemmel alszik, vagy harsányan kacag magában.
Három hét múlva sajnálkozva utaztam haza, Kertész még maradt, március végéig szólt a beutalója. Két, sőt három hónapot maradhatott az alkotóházban, mert nem volt állása, keresete pedig nulla, s az ilyen egyénekkel akkor még kivételt tettek. Azzal búcsúztunk, hogy ha hazaér Pestre, hívjam fel.
Mondtam otthon Marinak, későbbi feleségemnek, hogy megismerkedtem Kertész Imrével. Mari szeme felcsillant, a Sorstalanságot ő is remekműnek tartotta persze.
25– Milyen pasas? – kérdezte.
– Kőkemény – válaszoltam.
Április elején felhívtam. Féltem kissé, hogy nem fog emlékezni rám, de emlékezett; sőt javasolta, hogy találkozzunk valahol; mondtam: a szerelmemet is elvinném; mondta, ő hozná a feleségét. A Margit híd budai hídfőjét javasolta, találkozzunk a parkban egy padon. Csodálkoztam, nem értettem, de megbeszéltük.
Ott ültünk a padon Marival, s egyszerre megjelent Imre kifogástalan tavaszi ruhában, választékosan öltözve, mint egy harmincas évekből szalasztott gigerli, mellette pedig egy színes szalagokkal ellátott, bakfislányokra illő ruhában a felesége lépdelt, aki, úgy vettük észre, Kertésznél idősebb lehet. Némi szorongással üdvözölt minket Imre, leültünk a padra, mint a verebek a villanydrótra, egymás mellé, Kertész és Mari a két szélen, és Albina, a feleség, beszélni kezdett. Elképesztő volt a szövege: a szódáskocsisok és a legfinomabb úriasszonyok szóhasználatának, a népi, valamint a szaloni szellemességnek utánozhatatlan, egyéni vegyüléke. Marival mi már a negyedik mondata után vinnyogtunk a nevetéstől, miközben Kertész aggódva figyelte a hatást. S miután konstatálta, hogy két perc alatt beleszerettünk Albinába, azt javasolta, menjünk fel a lakásukba, itt van közel, a Török utcában.
Akkor voltunk először abban az egyszobás garzonban, amelyet Kertész kíméletlen pontossággal írt meg A kudarcban, s aztán, sok-sok éven át hetente legalább egyszer ott fürdőztünk Kertész szellemében és Albina szövegelésében, meg ők is gyakran vendégeskedtek nálunk, miután elkészült a lakásunk végre, amelyben, macskaőrzés címén, Kertész gyakran dolgozott, amikor mi elutaztunk valahová. Albina, a pincérnő, a hajdan szabadkai úrilánynak született későbbi börtöntöltelék és TEFU-sofőr, a család egyetlen keresője, aki minden világnyelven tudott, és szerbül is lehetett vele beszélgetni, remekül főzött abban a kicsi beugróban, amit konyhának neveztek ki – mosogatni a kádban lehetett –, Kertész pedig legelegánsabb – egyetlen – tréningruhájában királyként trónolt az ingatag, pozdorjából készült fotelban az állólámpa alatt és filozofált. Nagyszerű beszélgetések voltak ezek, a hetvenes és nyolcvanas évek szellemileg így voltak kibírhatóak egyáltalán. Kertész lucidus, rosszhiszemű agya az emberi múlt, jelen és jövendő szá26mos olyan zugába világított be akkoriban, amelyeket meglátni még nem voltam eléggé érett. Nem gondoltam akkor, hogy Kertész egyes történeteiből és Albina életének bizonyos mozzanataiból némelyiket – Imre engedélyét kérve és megkapva – jóval később beépítem majd egy darabomba.
Nem volt valójában semmi irodalmi a mi barátságunkban, annak ellenére, hogy sokszor elemeztük nagy írók műveit, vagy inkább alaphabitusát. Mi egy nagy emberhez látogattunk, akinek volt egy fantasztikus és nehezen elviselhető, ám a férje művészetét áldozatosan szolgáló párja, s lassanként elvált Mariban és bennem a Sorstalanság és más művek szerzője, valamint Imre, az ember. Embernek legalább olyan nagy, mint írónak, állapítottuk meg egyetértőleg. S mennyire jó volt, amikor Kállai Pistáékkal is találkozhattunk náluk vagy Szigligeten, a gyerekkori baráttal, aki Imre életét éppoly hűségesen kísérte végig, mint Imre az övéket. Annyit ember nem nevethet, mint mi, amikor Imre és Pista, a népszerű bohózatszerző, nekikezdtek a dumának. Nem úgy kell elképzelni egy nagy író életét, hogy minden pillanatban a Wesen és a Dasein mélységeiben tanyázik – bőven elég, ha arról csak ír. Azt hiszem, abban a tökéletes elszigeteltségben, az elismerés, a pozitív kritikai fogadtatás tökéletes hiányában volt Kertész Imre a legszabadabb. S ha boldognak kell elképzelnünk a főhősét Auschwitzban, mint a Sorstalanság végén állítja, a diktatúrában ő is volt annyira boldog: független volt szellemileg mindentől, ami az embert nyűgözni képes. Életstratégiáját a katakombaléthez igazította: ha már abba kényszerül az ember, hasznosítsa, amennyire lehet. Pozitív program volt ez és radikális. Tőle hallottam azt, amit nagyon megjegyeztem: „a művészetben csak a radikális létezik”. Igyekszem is tartani magam hozzá.
Mégis bosszantott, hogy szinte senki sem tudja: él és alkot Budapesten egy nagy író. Voltak még nagy írók akkoriban, de azokat ismerték. Kertészt nem.
Élt még akkor Pilinszky János, a nagy költő, akivel Kertész Szigligeten közeli, bizalmas kapcsolatba került, élt még Weöres Sándor, a század egyik legnagyobb költője és drámaírója – ő soha nem járt sem Szigligeten, sem más társaságban akkoriban már; élt és máig él Juhász Ferenc, aki szintén méltán kaphatott volna Nobel-díjat a hatvanas 27években publikált nagy verseiért, élt még Illyés Gyula, aki öregkori, szép verseit írta éppen, és élt Kardos G. György, aki három, a negyvenöt utáni Palesztinában játszódó regénye bármelyikéért szintén Nobel-díjas lehetett volna, sőt Kertésszel ismerték is egymást az ötvenes évek budapesti éjszakai alvilágából, amit rajtuk kívül nem ismert más annyira mélyen – voltaképpen nagy idő volt az, amikor Kertész a hatvanas években, 1972-ig, a Sorstalanságot írta: persze csak szellemileg volt nagy idő, mert az élet akkor is kínos és kellemetlen volt mifelénk. De volt min gondolkozniuk akkoriban a tudatos embereknek, és még időt is tudtak szakítani rá. Még nem szakadt meg a magyar művészi gondolkodás két évszázados folyamatossága, de már megtapasztalták a magyar írók és költők a sztálinista elnyomás, az ötvenhatos forradalom, a megtorlás, majd a gerincet leginkább megtörő kommunista konszolidáció egymást váltó rövid szakaszait. Béke volt, és nagyjából mindenki nyomorgott. Éhen halni ugyan nem kellett, de arra sem volt esély, hogy a tehetséges ember anyagi sikert arathasson. Ilyenkor lehet gondolkozni igazán. Az emberek pedig olvastak: egyetlen tévéműsor létezett, és abban is hazudtak.
Kertész Imre választása, hogy ugyanis sok pénzt kereső zenés vígjátékszerzőből igazi íróvá vedlik, csak visszanézve különös és egyedi. Ez volt az a korszak, amikor a világirodalom – a sztálinista diktatúra cenzurális tiltása után – egyszerre rázúdult a magyar kultúrára. A hatvanas évek elején a Nagyvilág című folyóiratban és az Európa Kiadó jóvoltából sorra jelentek meg az addig betiltott nyugati és szovjet művek, s ezekből Kertészre elsősorban Kafka és Camus hatott erősen. Meg Thomas Mann esszéi. Aztán Kierkegaard, Schopenhauer és Nietzsche – az utóbbi egyik művét később fordította is. Valamiképpen visszafelé haladt az időben, hogy a XX. századot már a XIX. században leleplezze magának. Ez volt az az időszak, amikor a zenerajongó Kertész mind a budapesti Zeneakadémián, mind az Operaházban a klasszikus és modern zene nagyjainak műveivel szembesülhetett. Wagner és Bartók, Britten és Sztravinszkij addig nem volt hallható.
Formában gondolkodó ember számára az ilyen gátszakadás igen ihlető lehet. Kertész tudatosan döntött úgy, hogy igazi író lesz, és pontosan tudta, ez mivel is jár: ekkoriban kezdett olaszul, angolul és né28metül tanulni egyedül, s miközben semmiféle állást, munkát nem vállalt – eltartotta Albina, a pincérnő, a társa –, módszeresen végigolvasta, amit a második világháborúról és a holokausztról bárhol is írtak. A legnagyobb lelkiismeretességgel bogarászta végig az életfogytig tartó börtönre ítélt náci háborús bűnösök naplóit és feljegyzéseit. Kevés jobb szakértője van a fasizmusnak és a náci ideológiának a világban, mint Kertész. Véletlenül jelen lehettem, amikor a kiváló történésszel, Mussolini legjobb életrajzírójával, a magyar XX. századi történelem legalaposabb, elfogulatlan kutatójával, Ormos Máriával vitatkozott Szigligeten éjszakákon át; annyira mély és számomra meglepő gondolatokat vetettek fel akkor, amelyekre több jelentős tudományos életművet is föl lehetne építeni.
Kertésztől hallottam először Primo Leviről, Jean Améryről. Borowski novelláskötetét, amely magyarul hetvenkettőben jelent meg, hozzánk hasonlóan ő is igen nagyra becsülte, sőt a Sorstalanság egyik adatát – hogy ugyanis volt Auschwitzban futballpálya – éppen Borowski egyik novellája támasztotta alá a számára, mert ugyan ő emlékezett rá, de sehol máshol nem esett róla szó, és Kertész már-már azt hitte, hogy téved. Semprun A nagy utazását egyformán ítéltük meg: szentimentális, ideologikus zagyvaság.
Mit is becsültünk Marival, a feleségemmel annak idején a Sorstalanságban igazán?
Nem a témát, tehát nem azt, hogy olvasható lágerregényt írt valaki magyarul. A magyar értelmiség zömétől eltérően mi tudtunk oroszul, és elolvastunk mindent, ami be volt tiltva. Ismertük Szolzsenyicint, Salamovot, Ahmatovát, Jevgenyija Ginzburgot, Mandelstam özvegyét, Platonovot, Bulgakovot, Csukovszkaját, szóval mindazokat az óriásokat, akik a totális rendszert és a szovjet lágerek világát megrázóan tudták ábrázolni. De az a naiv és mélységesen ironikus hang, amelyet Kertész kevert ki magának tíz éven át küszködve, és minden egyes mondatának hangzására fülelve, a tizenöt éves fiú és a későbbi felnőtt szemléletének e különös, egyszeri keveréke, azt nem találtuk meg mások műveiben. Borowski novelláiban megvan Kertész regényének egyik alapja: hogy ugyanis a béke és a háború világa strukturálisan azonos, s hogy Auschwitz a „normális” XX. századi társadalomnak nem tragikus ki29siklása, hanem természetes következménye. De főhősének a hazug békéből a lágerbe, majd onnét egy következő, éppoly hazug békébe történő mozgását Kertész regényben volt képes ábrázolni, nagy formában tehát, és ez a novelláit szigorú ciklusba rendező lengyel zsenitől, Borowskitól is megkülönbözteti.
A koncentrációs táborokba hurcolt nagy alkotók közül később, a békében öngyilkos lett Primo Levi, Jean Améry, s a legkorábban, huszonkilenc évesen, Tadeusz Borowski. Nem bírták elviselni, hogy Auschwitznak szemmel láthatólag semmiféle tanulsága sincs, az emberiség önhitten, tudatlanul és vakon lohol a következő hasonló rémségekbe, és a sok millió ártatlan áldozat halála mit sem számít. Salamov, a Gulagon eltöltött sok évtizedes tapasztalatait csodálatos novellákban rögzítő nagy orosz író szintén öngyilkos lett valamiképp: tökéletesen leépülve, súlyos alkoholistaként halt meg Moszkvában az öregek menhelyén. Csak az olyan szerzők tudták egykori borzalmas tapasztalataikat élve megúszni, akik a legkönnyebb, legolcsóbb megoldást választották: valamely vallásos hitbe menekültek, lett légyen az zsidó vagy kommunista, mint Elie Wiesel vagy Semprun.
Kertész a nagy kivétel. Ő nem menekült semmiféle vallásba vagy ideológiába, és mégsem lett öngyilkos. Erkölcs és esztétikum soha nem választható szét, az önveszítés perspektíváját tehát neki is végig kellett gondolnia; meg is tette a Sorstalanságot követő műveiben, többnyire szintén egyes szám első személyben fogalmazva – ezek a regényei A kudarc és a Kaddis a meg nem született gyermekért –, de őt magát az öngyilkosság gondolata nem érintette meg. Talán az emberi alkata óvta meg ettől: nemigen találkoztam még alkotóval, aki az élet kínálta élvezeti lehetőségeket oly nagy örömmel fogadta volna, lett légyen szó nőről, ételről, italról, szép tájról, jó könyvről, jó zenéről, mint a hedonista – noha évtizedekig szerzetesi szegénységben, elzártságban és tudatosan vállalt magányban alkotó – Kertész Imre.
Életem kevés igazán jó ötlete közé sorolom, hogy amikor a nyolcvanas évek elején átmenetileg divatos író lettem, vettem egy nagy lélegzetet, írtam egy tanulmányt a Sorstalanságról és bevittem az Élet és Irodalom című hetilapba, amely az egyetlen ilyen lap volt akkor, és az egész magyar értelmiség azt olvasta, egyéb híján. A főszerkesztő-he30lyettes, isten nyugosztalja, nem akarta közölni. Nem most jelent meg a regény, már írtak róla hét-nyolc éve, közepes mű, a téma lerágott csont, minek ezt most? De hát éppen divatos voltam és igen elszánt, úgyhogy nagy fogszívások között csak lehozták. Pár évvel korábban és egy évvel később már nem közölték volna. Ez ilyen.
De a tény tény marad: Kertészt Hajnóczynak köszönhetem, és a lassan induló, ám mind szebben terebélyesedő világhírének is Hajnóczy volt az elindítója ekképpen. Próbált barátkozni Hajnóczy Kertésszel, időnként becsöngetett hozzá, hóna alatt egy-két üveg borral; nem tudhatta szegény, hogy Kertésszel így nem lehet. Bele kellett volna kötnie valamilyen harmadrangú fontosságú, csak nagy rosszakarattal kifogásolható párbeszédbe a remekmívű Sorstalanságban, hogy Kertész figyelemre méltassa. De ő, a jó író rajongott a nagy íróért, így hát lepergett róla, s aztán meghalt fiatalon, alkoholistaként.
Kertész Sorstalanságát és további könyveit az egyre szűkebb, egyre jelentéktelenebb magyar értelmiség voltaképpen befogadta lassan: mint magyar kiadója nyilatkozta most, minden egyes könyvét el lehetett adni 3-4 ezer példányban. Ez valóságos adat. Amikor Kertész a Sorstalanságon dolgozott, a jó írók jó művei – ha nem álltak éppen perben és haragban a rendszerrel – akár 60-80 ezer példányban is megjelentek; mire Kertész ismertté vált, a kilencvenes években, a jó művek példányszáma a korábbi huszadára csökkent. Kelet-Európában is csak az értelmiség töredéke olvas. Ugyanilyen 3-4 ezres példányszám a Magyarországnál négyszer több lakosú Lengyelországban nagy siker lenne. Ekkora példányszám kivételes sikernek számítana New Yorkban is akár.
Kertésznek sok tízezres olvasótábora Németországban alakult ki a kilencvenes években, nem véletlenül: a német értelmiség még olvas, egyedüliként és talán utolsóként Európában – sőt, mondhatni, az egész világon. Kertész könyveinek német sikeréhez a máig tartó német lelkifurdalás feltétlenül hozzájárul, de egészében mégsem magyarázza: a németek úgyszólván minden németellenes könyvet kiadnak, vezekelvén, ám Kertész könyvének egyetlen írásjele sem németellenes. Nem is magyarellenes. Nem is filoszemita. Nem is antiszemita – holott erre hivatkozva utasította el a regény kiadását Budapesten egy zsidó és kommunista kiadóigazgató a hetvenes évek elején. Kertész azt nyilat31kozta, és igaza is van: a Sorstalanságot semmilyen politikai vagy ideológiai célra nem lehet felhasználni.
Kertész írói pályájában mindazonáltal van valami rendhagyó. Azonnal remekművel, a Sorstalansággal lépett a nyilvánosság elé 1975-ben, s miután lassan elterjedt a híre, Kertész előbb-utóbb publikálni kezdte azokat a följegyzéseit – utólag olykor újjáformálva és esszévé tágítva –, amelyek egykor, a hatvanas években, a Sorstalanság megformálásával küszködve ötlöttek fel benne. A remekmű szellemi magaslatát megelőző, nem szépirodalmi jegyzetei több kötetben is napvilágot láttak azóta, a legismertebb közülük a Gályanapló; s a kilencvenes években kötetekbe szerkesztette azokat az előadásait és nyilatkozatait is, amelyeket elsősorban a németeknek szánt. Nagyszerű esszék is vannak köztük, mégis az az ember benyomása, hogy valaki megmászta a Himaláját, és utólag publikálja azokat a fényképeket, amelyek nem a hegycsúcson, hanem még útközben, egy-egy táborhelyen mutatják.
Különös, de így van: a Sorstalanság a legkevésbé „zsidó” műve Kertésznek, aki – nem függetlenül az azóta ismét feléledő magyar antiszemitizmustól – előbb-utóbb olyan, az identitását érintő kérdésre is kénytelen volt valamilyen választ találni, hogy kicsoda is voltaképpen: magyar vagy zsidó, esetleg magyar zsidó, netalán zsidó magyar, vagy inkább magyarul író európai, aki kicsikét vagy nagyon is zsidó. Ezek ideológiai és politikai kérdések, és a szépirodalom művelésétől mindenképpen elvezetnek. Vannak magyar tisztelői Kertész művészetének, akik ezt a folyamatot lehangoltan veszik tudomásul, és a szépirodalom világszerte tapasztalható általános térvesztésének egyik nagy példáját látják benne.
Ilyenkor azzal szoktam nyugtatni magam: Isaac Bashevis Singer már megkapta a Nobel-díjat, amikor nekilátott legjobb könyve, az önéletrajza megírásának.
Non habent sua fata libelli – nincs sorsuk a könyveknek – írtam tizenkilenc évvel ezelőtti Sorstalanság-tanulmányom élére a keserűen kiforgatott latin idézetet. Most ezt már nem írhatnám: a Sorstalanságnak mégis lett sorsa. Kivételes véletlenek kellettek hozzá, elsősorban mégis az emberek: a sok lelkes olvasó közös erőfeszítése Nyugaton. Nagyon kellett hozzá Magdi, a második feleség kiapadhatatlan ener32giája, hatalmas diplomáciai készsége, szünetet nem ismerő gondoskodása – büszke vagyok rá, hogy én lehettem az egyik házassági tanújuk –; kellettek hozzá a magyar íróbarátok, Nádas és Esterházy, akik Imre nyugati pályafutását önzetlenül segítették; kellettek hozzá a fordítók, a szerkesztők, a kiadók, az alapítványok, a svédországi magyarok; kellettek hozzá a külföldön élő nagy magyar zenészek: Ligeti és Schiff, s kellett hozzá elsősorban, az utolsó tíz évben, a német irodalmi nagyipar, amelyben derék emberek is dolgoznak, elvégre derék emberek mindig, mindenütt találtatnak, még béke idején is, és nem csak a haláltáborokban, ahogyan Kertész oly szépen megírta.
Remekműért kapta idén valaki a legnagyobb irodalmi kitüntetést. Ritkaság, de mégis van ilyen. Ettől a világ nem lesz jobb annál, mint ahogyan Kertész ábrázolja a műveiben – megtéveszteni ezúttal se hagyjuk magunkat. De amikor mégis örülni lehet, akkor ne mulasszuk el.
Amikor Kertész Imre a Sorstalanságot írta, 1962 és 1972 között, magányosan dolgozott és elszigetelten. Ebben az időben magányosan, elszigetelten, szilenciumra ítélve írta remekműveit Pilinszky, Weöres Sándor, Juhász Ferenc; ismeretlen, jövendőbeli íróként írja első remekművét Kardos G. György; ekkor írja meg a Tótékat Örkény; a hatalommal kínosan huzakodván ekkor írja meg első öregkori szép verseit Illyés Gyula. Ennek az évtizednek a közepén hal meg Hamvas Béla, a fantasztikus Karnevál szerzője, és írja remekmívű, máig lebecsült lektűrjeit és életműnek szánt hatalmas, bár végigolvashatatlan Szent Orpheuszát Szentkuthy; ekkor lesz Fejes Endre igazi író; hogy a többiekről, akik szintén számosan írnak jobbnál jobb, akkor még a hatalom által közölhetetlennek ítélt műveket, most ne szóljak.
Nevezettek nemigen ismerik egymást személyesen, később is kevesen kötnek ismeretséget egymással, mint mondjuk Kertész Pilinszkyvel Szigligeten; semmi sem rokonítja, semmi sem köti össze ekkoriban írt műveiket egymással, hacsak az nem, hogy a margóra kitaszíttatván, 33vagy még csak nem is a margón, hanem annak a margóján vegetálva, szűkölködve és társtalanul valamennyien végtelen bizalommal viseltetnek egyrészt az irodalom mint örök műfaj iránt, részben pedig a magyar befogadókban bíznak határtalanul, akik, e szerzőket magányukban ez a hit élteti, egyszer, máskor, jobb időben a műveik értő olvasói lesznek.
Ha majd egyszer nem aktuálpolitikailag, hanem esztétikailag lesz valaki hajlandó e korszak jelentős alkotóinak ekkoriban írt műveit elemezni, meglepődve fogja tapasztalni, hogy az a kemény diktatúrát lassan puha, tehát hatékonyabban mérgező és korrumpáló diktatúrára felváltó rendszer nem tette lehetetlenné ama hitet, amely nélkül művészi alkotás nem jöhet létre, hogy ugyanis a XX. század számos végzetes magyar traumája után – Trianon, a Horthy-korszak, a nyilas uralom, az ostrom, a felszabadulás, a Rákosi-korszak és az ötvenhatot követő megtorlás után – sem távozott el még a magyarságból az, amit szellemnek kell neveznünk, jobb szó nem lévén arra, amiben ők olyannyira bíztak, és, a későbbi fejlemények alapján ezt kell mondanom, akkoriban valóban joggal reménykedtek. Akkor ível fel a magyar film, a képzőművészet, a zene; ilyesmi nem történhet véletlenül.
Hasonló hit éltette a legsúlyosabb emberi tapasztalatokra szert tévő nagy alkotókat egész Kelet-Európában, ez a hit éltette egy darabig Tadeusz Borowskit, ez a hit éltette Varlam Salamovot is: az a hit, hogy rettenetes, új emberi tudást felmutató műveiket olyan imaginárius közegben írják, amelyből az emberség maradéka nem veszett ki még, és ez a közeg ezt a tudást értékelni, élvezni és megtartani is képes.
Abban reménykedtek, jogosan, hogy véren és verítéken szerzett tudásuk a szó legnemesebb értelmében épületes, a befogadókat élni segíti, s hogy ez a tudás a tágabb közösségnek, a nemzetnek is maradandó tapasztalata lesz.
Elszigetelt, magányos hősök hozták létre ezt az irodalmat Magyarországon a hatvanas-hetvenes években, szemben az iparosított ideológiai szeméttel, és bizonyosan nem gondolták, hogy az ideológiai szemetet majd az üzleti szemét váltja fel a kilencvenes évektől kezdve. Aligha gondolták, sőt bizonyosan nem gondolták, hogy maga az irodalmi mű olvasása lesz majd iparilag visszavonva az új évezred küszöbére, mert 34ha gondolták volna, a műveiket nem képesek létrehozni. Nem is gondolhatták, hiszen évezredes tapasztalat szólt még amellett, hogy a műveltség elterjedése, demokratizálása és államosítása újabb és újabb értő olvasókat szerez az irodalomnak. Hittek a fejlődésben, és visszatekintve azt kell mondanom, hogy időlegesen jogosan.
Magyarország el volt vágva a világtól, amikor eme nagy íróink a nagy műveiket írták; nagyon nehezen, mindenféle idióta cenzurális korlátozásokat kijátszva jutottak csak hozzá ahhoz, amit a világ – elsősorban Európa – ebben az időben, sőt a korábbi időkben is létrehozott, és az örök magyar fáziskésést éppen azon a módon igyekeztek behozni, ahogyan kétszáz éve minden tisztességes és tehetséges magyar szerző tette.
Nem gondolhatták, hogy a XXI. század elejére a maradék magyar irodalom olyasmit fog művelni, immár teljesen európaiként, ami Nyugaton mára már kihalt: azt a hagyományosan „európai kultúrának” nevezhető valamit, amit a nagy személyiségeket alkalmazott iparművésszé lefokozó, szalagmunkássá, részbeszállítóvá bedaráló újkori kapitalizmus testületileg kivet magából.
Fogalmazhatnék úgy is, hogy több mint egy évtizeddel a rendszerváltásnak becézett, szabadrablásos komédia után, a kapitalizmussal rokonított parlamenti demokrácia látszólag teljes dicsősége idején a magyar kultúrában, paradox módon, győzött a proletárdiktatúra, amely az ilyeténképpen nevezett hosszú korszakban soha nem volt képes az igazán jelentős alkotókat és a magukat szellemi lényként definiáló befogadókat maga alá gyűrni.
Igaz lenne, ha ezt mondanám, de mégsem egészen pontos: Magyarország ugyanis, kicsi ország lévén, soha nem volt önelvű, és most sem az; ki van szolgáltatva a hatalmas világáramlatoknak mind gazdaságilag, mint politikailag, mind szellemileg; a kulturális proletárdiktatúrát nem a kommunistának nevezett rendszer vezette be nálunk végül, hanem a világkapitalizmus.
Kertész Imre Nobel-díját, a díjat messzemenően megérdemlő alkotón kívül, olyan magyar politikai rendszer is kapta, amelyet a díjat odaítélő nemzetközi – nyugati – közösség ebben a pillanatban éppen – átmenetileg – elfogad.
35Hiába voltak nekünk hatalmas alkotóink korábban: Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Krúdy, Radnóti vagy Móricz Zsigmond, nem részesülhettek az őket méltán megillető díjból, mert a nyugatiak vagy az Osztrák–Magyar Monarchiát, vagy a Horthy-rendszert semmiképp sem akarták elismerésben részesíteni; azt is mondhatnám, hogy ahol lehetett, büntették. És nem akarták elismerésben részesíteni az ötvenhatos, a Nyugat által példaszerűen cserbenhagyott magyar szabadságharcot leverő Kádár-rendszert sem, következésképpen a bevezetőben említett, Kertész Imrével egy időben élő, nagy-nagy alkotók sem kaphattak Nobel-díjat, holott egytől egyig megérdemelték volna.
A politikai gondolkodás nem tud a Szellemről, vagy ha tud is valamicskét, csak a politikával párosítva képes felfogni. A nyugatiaknak fogalmuk sincs arról, milyen is ama helyzet, midőn egy nagy alkotó nem politikailag, hanem szellemileg ellenzéki, maguk az ilyen helyzetet immár sok-sok évtizede nem tapasztalván. Nem sejtik, hogy egy alkotót az a politikai rendszer, amelyben élnie adatik, alkalomadtán egyáltalán nem minősíti; a nyugatiak ma már nem tudnak a szuverén egyénről, mert az az iparrá vált mai művészeti termelésbe egyszerűen nem fér bele.
Kertész Imrét és remekművét soha nem féltettem semmitől, amióta őt személyesen ismerem; 1976 óta volt időm megtanulni, hogy rendíthetetlenül önmaga, és a Sorstalanságot időnként újraolvasva azt is tudom, hogy azon sem fog az idő. Nem számít, hogy valakik ezt a mélységesen magyar művet ki akarják zárni a magyarság fogalmának köréből – ugyan kérem! Aki nem kizárólag a magyar olvasóra számít, hanem a külföldre kacsingat, nem ilyen, csakis magyarul zseniális és élvezetesen, ravaszul ironikus, más nyelvekre alig-alig lefordítható mondatokat ír. Kész csoda, hogy valami mégis átment belőle.
Féltem azonban azt a magyar szellemet, amely egykor megvolt – hiszen sok nagy alkotó hitt benne akkoriban, Kertész Imrével egyetemben –, s amelyből mára nem maradt voltaképpen semmi: az új nemzedékek nem azért nem olvasnak immár, mert szubjektíve érdektelenek, hanem mert objektíve nem tanították meg őket olvasni az általános iskolákban. Féltem ezt az országot, az országomat, attól, hogy a világkapitalizmus diktátumának engedve a lumpenproletár-36diktatúrát, amely az összes médiumból agresszíven támad, hagyja magán végképp elhatalmasodni. Ha ez ünneprontás, legyen az. Nem arra szerződtem, hogy kellemetes hazugságokat döngicséljek a süketté tett páriák fülébe.
Kertész Imre nagyon is megérdemelt, felemelő Nobel-díja ne homályosítsa el a látásunkat: nagyon nagy a baj. Ebben a Nobel-díjban nem a mai magyar közeg osztozik vele, sajnos, hanem a harminc-negyven évvel korábbi Magyarország, amelynek már szinte nyoma sincs. A mai Magyarországból a Szellem észvesztve menekül.
Negyven év elegendő, hogy az érték értéknek, a hamisság hamisságnak bizonyuljon.
Negyvenegy éve jelent meg Fejes Endre Rozsdatemetője, és ma legalább annyira érvényes, mint akkor volt, sőt bizonyos értelemben még érvényesebb: a körülötte kavart, manipulált viták elévültek, a mű tisztán, keletkezési és fogadtatási körülményeitől mentesen áll előttünk, és elmondhatom: az egyik legkitűnőbb egzisztencialista regény, amit a világon valaha írtak. Újraolvasva ugyan láthatóvá válnak egyes, akkoriban aligha érzékelt, durvábban megmunkált eresztékei, de hát a remekművek jellegzetessége, hogy vannak bennük hibák, hibátlan művet csak a középszerűek tudnak írni. Csikorognak egyes eresztékei, ki-kiütköznek a vakolat alól néhol a gerendák, de az épület alapja és tetőzete hihetetlenül szilárd. S amit elképedve látok: Fejes hatalmas, keserű indulatát micsoda finom érzék tartja kordában, mennyire nem lép ki a választott formából és közegből, s mennyire nem enged a giccs kísértéseinek, amelyek pedig a huszadik század első kétharmadának tematikájából eredőleg számosak. A valódi részvét nem ismer kegyelmet; Fejes kegyetlen író, mert szereti a hőseit.
Egy magyar Száz év magány áll előttünk voltaképpen, csak éppen annak bombasztikus, hatásvadász, Nobel-díjra kacsintó, üres szerzői önmutogatása nélkül. Fejes igazi, emberi tudást csöpögtet belénk ízléssel, óvatosan, minden lehetséges elfogultságot hallatlan tudatossággal 37kerülve. Hihetetlen nagyságú tárgyi tudást tart kordában e meglepően kevéssé terjedelmes műben a szerző magára kényszerített vasfegyelme, amelynek tárgya a transzcendencia nélkül maradt, kiszolgáltatott, vegetáló ember küzdelme a létért magáért. Magyar regény a Rozsdatemető, persze, mi más is lenne, de egyetemes érvényű: a mindenkori fölösleges ember küzdelme a létért, egyúttal pedig, ösztönösen, a méltóságért, ami nélkül kevéssé tudatos ember sem tud élni. S ha körültekint az ember Európának eme szegletében, ahol immár százmilliók élnek pontosan úgy, ahogyan azt Fejes a Rozsdatemetőben fél évszázada észrevette és ábrázolta, nemcsak művészi, hanem politikai éleslátása előtt is hódolattal hajtom meg a fejemet: aki a témát és a formát megtalálja, az vátesszé válik még akkor is, ha erre egyébként semmi hajlandóságot sem érez.
Fejes nagy találata a szerénység diadala voltaképpen. Köznapinál is köznapibb, hagyományos családregényt játszat le aránylag sok szereplővel, és ragaszkodik ahhoz, hogy ne is történjék velük semmi különös. Óriási önfegyelemmel alig jelzi a második világháborút, épphogy jelzi az ostromot, alig közöl valamit ötvenhatról, és ebben a megfontolásban nem a korabeli cenzurális nehézségek játszanak szerepet, hanem az a született prózaíróra valló meggyőződés, hogy az írónak ott a helye, ahol az élet valóban megtörténik, s minden mellékes témát kerülni kell. Mellékes a kenyérharc, a szerelem és a halál kivételével szinte minden. Mellékesek azok a társadalmi csoportok, amelyek az ábrázolt többség alatt vagy fölött helyezkednek el. A szürke életeket kemény, fekete-fehér vonalakkal vázolja fel, a kontúrokat nem színezi ki, és nem oldja fel vízzel.
A mából visszarévedve elgondolkozom: ez a transzcendenciát nem elvesztő, hanem azzal eleve nem bíró létezés – amely felől minden utópia és minden hiedelem csakis nevetséges babona lehet – mégis bír valami otthonossággal, valami bensőségességgel. Ezek a társadalom alján küszködő emberek (akik nem lumpenproletárok, mint azt az egykori szaksajtó elhitetni igyekezett, hanem szociológiailag a társadalom mindenkori többsége) még szóba állnak egymással, még hülyéskednek, veszekszenek, huzakodnak, felpofozzák egymást. Ez az egyetlen vonása ennek a regénynek, amely kifejezetten idillinek tűnik, a mai magyar 38– és nem csak magyar – állapotokhoz képest. A modern, ipari társadalomba vetett, nagyvárosba szakadt emberről készült pontos, elfogulatlan, minden érzelmességtől mentes látlelet ez a nagy mű, amelyet korábban is, később is, a fejlett világ bármely központjában vagy perifériáján megírhattak volna szinte ugyanígy – és mégis, egyedül Fejes vette észre, és ő írta meg elsőként, s ilyen formában máig utolsóként.
Nem csodálom, hogy az első, művészileg érvényes magyar családregény, a Rozsdatemető után szinte azonnal előálltak azok az írók, akik a családregény végéről értekeztek vehemensen, és írtak kacifántos módon mégiscsak családregényszerű műveket: Fejes lehetetlenné tette a műfajt azzal, hogy megcsinálta. Nem csodálom, hogy a családregény felbomlásából táplálkozó későbbi irodalom Fejes nevének még az említését is kerüli: tabu lett, tiltás alá esik. Elvileg lehetetlen, és valaki mégis képes megteremteni? A Sátán sugallta neki!
Megpróbálták beleszuszakolni a „hivatalos” irodalomba, megpróbáltak bolsevikot csinálni belőle, hogy ne kelljen a művészetével szembenézniük. A Rozsdatemető megérdemelt itthoni és külföldi olvasói sikere a hazai kritikában kinyírta a szerzőt. Magányosan, klikkeken kívül alkotva eredeti, nagy művet hozott létre anélkül, hogy az irodalomtörténet-írás és a kritika akkori és későbbi moguljaihoz törleszkedett volna, bűnhődnie kellett tehát. Immár három ifjabb nemzedék kritikusai tesznek úgy, mintha a Rozsdatemető nem létezne, s közülük a tekintélyesebbek valószínűleg már őszintén nem olvasták.
Kis országban így szokás.
Negyven évvel ezelőtt éppen feloldották Juhász Ferenc hosszú, többéves szilenciumát. Azért tudom ezt ennyire pontosan, mert amikor másodikos gimnazistaként Nagy László költészete mellett az ő verseivel szerettem volna ismerkedni, még be voltak tiltva a köteteik, és a legnagyobb könyvtárakban sem adták ki őket olvasásra. Pár hónappal később jelentek meg Juhász példátlan remekművei az Új Írásban: a József Attila sírja, az Ady Endre utolsó fényképe, a Babonák napja, csütörtök és a többi. Ez volt a jelzés, hogy vége a megtorlásnak, és valami mégis megmozdulhat a magyar szellemi életben végre.
Juhász Ferenc a hatalmas magyar költőkben bővelkedő XX. századnak is egyik legnagyobbja. A kiábrándulás legkétségbeesettebb költője 39ezen a tájon, a kétségbeesés apostola, és a kétségbeesése, függetlenül attól, miféle – egyébként nemes – ideákban kellett is csalódnia személyesen, a legnagyobb XX. századi siratók közé emelte, Ahmatova, Krleža, Broniewski, Zogović, Pilinszky társaságába, s nem utolsósorban Adyéba, aki eleve úgyis mindent tudott és előre elsiratott.
Elképed az ember, hogy egy huszonéves fiatalember már megírta a Rezi bordalt, s hogy a Templom Bulgáriában, ez az önkény elleni kivételes, forradalmi lázadás, megírásakor, ötvenkettőben, megjelenhetett. Nemcsak szerzői, hanem szerkesztői bátorság is kellett ehhez akkor, s aligha tévedek, ha azt hiszem, hogy halált megvető. Ekkora veszélyt költő és szerkesztő akkor vállal, ha a társadalmat maga mögött tudja. A szellem és a szabadság áhítása, eszerint, 1952-ben eléggé erős volt a magyar társadalomban.
A komolyság Juhász súlyos költészetének az alapja, s ha eltűnődik is az ember, hogyan és miképpen oldódtak fel a formái később, párhuzamosan Pilinszky és Jancsó formáinak szintén elemzésre méltó szétmállásával, Juhász ötvenes és hatvanas években írt, ma is döbbenetes erejű költeményei mit sem veszítettek emberi és költői értékükből. Elhivatottan komoly és humortalan ez a költészet a lírai csúcsdarabjaiban, s ha a kétségbeesés állapota, az élet törvényei szerint, nem is tartható fenn huzamosan, még kevésbé tartható fenn az az eltökélten laza, privatizáló, posztmodern komolytalanság, amely az utóbbi évtizedekben a magyar lírát és prózát ellepte, s amely, noha kezdetben, valamikor a hetvenes években voltak is művészi és társadalmi hozadékai, mára szinte az egész magyar irodalmat súlytalanná és érdektelenné tette, az egyre fogyó befogadókat pedig lenevelte arról, hogy az irodalomban megrendülést keressenek.
„Vétkeinket te sohasem takartad, / de van-e szavad, amely újulást hoz? / Van-e szavad, mely tisztább, mint a harmat, / és hazát teremt, vagy világot átkoz?” – írta Juhász egykor az Elkésett üzenetben; a „haza teremtése” minden komoly, nemzeti költészet elsőrendű feladata akkor is, ha e célkitűzés a valóságban illuzórikus. A költő lírai énjében megteremti azt a virtuális személyiséget, amely a nemzet egészét képes reprezentálni aktuálisan, ettől lesz több mint önmaga, ettől válik egyáltalán befogadhatóvá. Nem véletlen, hogy a kisebb nemzetek költészetében 40az utolsó másfél száz évben a vátesz-költők vitték a főszerepet, akik pedig ellen-váteszi költészetet műveltek azóta, hogy Juhász a nagy lírai verseit megalkotta, és ilyen a mai magyar líra és próza egésze, különös helyzetbe kerültek: vátesszé kente fel őket is a közeg, mást nem akarhatván, nem tehetvén, s ebből inkább hervasztóan nevetséges, mintsem szellemileg mulatságos helyzetek, valamint szűkössé fakult, amúgy jobbra érdemes életművek születtek.
Nyelvében él a nemzet, mondta Széchenyi, igaza volt, de ma már az is látható: nyelvtelenségében hal a nemzet, főleg az annyira kicsi, mint a magyar. Nemzetet alkot a mű, ha van nyelv, és van olvasója; ha nincs olvasó, nincsen semmi.
Juhász a vátesz-költészetet tudatosan vállaló utolsó nagy költő Magyarországon. De úgy is fogalmazhatnék: ez most éppen nem is ország voltaképpen. Hogy micsoda is azon állampolgárai számára, akik még ma is normálisan éreznek és szeretnek? Juhásszal válaszolhatok, a József Attila sírja című költeményének, a magyar irodalom legnagyobb káromkodásának néhány sorával:
„Mert te itt fekszel az út másik felén, e pici proletár-sírban, e kapitalista kő, bronz, márvány, gránit-mocsokban, e gazdagság-förtelemben, e dühöngő pénz-paradicsomban, gőgös bronz-gyárosok, elhülyült márvány-atyák, fehér márvány-rózsákkal behintett muraközi kancák, kő-páncélsisakos hülye tábornok-urak, duplacsövű puskával merengő bronz-vadászok között, kiknek bronz-kalapját, bajszos arcát a galambok, harkályok, cinkék, rigók lefosták, itt fekszel márványba-álmodott kurvák, könnyű habkő-tunikás segg-tehetségtelen arisztokrata leánykák, hajnalra-tárt-szárnyú márványangyalok, mellkasra-omló-hajú Jézuskrisztusok, feketemárvány mellszobrú nagyiparosok, idióta kő-grófok, fém-cicomás kitüntetésű gügye katonatisztek, töprengő bronz-hájas kupecek, gránit-pocakú bankárok, mennyországba-nyilalló úrifiúk, Apollónak álcázott márvány nagyiparos fiúk között…”
Végleg-halott kapitalizmusnak nevezi ezt a temetői világot Juhász pár sorral alább. De hát, ez lett az életünk. Aki költő lesz ebben a feltámadott temetőben, az Juhász Ferencet fogja folytatni valamiképpen.
1997. november 22-én hajnalban meghalt Kardos G. György, és azóta ez a világ nekem nem az a világ többé.
Sokan ismerték, majdnem ugyanannyian szerették – és mélyen gyászolom mindazokat, akik nem ismerték, és akik már nem ismerhetik meg. Nagy író volt és nagy ember. Sokan a szeretetre méltó, vicceket gyártó és mindenre vicceket idéző pesti linket, a pletykás kisembert, a jó italok, a cigaretta, a szép nők szerelmesét kedvelték benne – maga Kardos is ebbe a szerepbe menekült a saját nagysága elől szemérmességében és riadalmában.
Nagyon is megkönnyítette a haveroknak meg az irodalmi hivatalosságoknak, hogy ne vegyék igazán komolyan. Annyira szerette az embereket, hogy megpróbált hozzájuk törpülni, és akiben a jónak halvány jelét látta, annak nyilvánvaló galádságait is mentegette. Nem ismertem senkit, aki ennyire csak a jót akarta volna mindenkiben észrevenni, még azokban is, akik az életére törtek ilyen-olyan színtereken. Csak az emberi szépre volt szeme, és ha mást látott, inkább félrenézett, és ivott, amíg kancsítani nem kezdett, hogy ne lássa. Nem ismertem senkit, akiben ilyen mélyen dolgozott volna a keresztényi alázat, holott ő halmozottan hátrányos helyzetbe született, a legkínosabb helyek egyikére és a legrosszabbkor: egyszerre volt magyarnak és zsidónak és tehetségnek számkivetve.
Megpróbálta elfelejteni és másokkal is elfeledtetni, hogy az ország legműveltebb embere. Másodvonalbeli múlt századi magyar prózaíróktól is hosszú oldalakat volt képes idézni fejből, mert őket is rajongva szerette. Páratlan memóriáját igyekezett a viccelődésekkel elfedni, sőt nekünk, átlagos embereknek azt mondogatta, hogy túl pontosan emlékszik mindenre, s ezért, állította ő, az íráshoz szükséges általánosítás, tipizálás neki nehezebben megy.
Arra volt igazán büszke, hogy Veres Péter parasztírónak nevezte az Avraham Bogatir alapján. Pedig nem parasztíró volt, hanem népi író, a kifejezés egyetlen igazi: magasztos értelmében. Népművész volt, plebejus ember, a történelem mélyén bolyongó mindenféle slemilek lelkének ismerője, a hőssé sosem váló emberek nagyságának felmutatója, 42s közben minden korábban létrehozott irodalom élvezője, értője és szerelmese, sok-sok nemzeti és nemzetközi hagyomány eleven hordozója. Ilyesfélék lehettek a szóbeli irodalom legnagyobbjai egykor, amikor még a legszebb történeteket sem jegyezték le, csak továbbmesélték, de még gyönyörűbben. Lehet, hogy az ő személyében a Homérosz előtti nagy embert adatott megismernem valamennyire, gondolom most utólag meglepődve.
Szinte szégyellte, hogy nyelvzseni, és bármely ismeretlen nyelven egyszer hallott verset negyven évvel később is pontosan idéz. Azt különösen röstellte, hogy ő lett a művész, és nem a haverok, a kollégák, a nagy nevek, a beérkezettek. Mert azt persze pontosan tudta, hogy mit ér. Csak nem beszélt róla. Óriási buzgalommal fedezett fel ifjú tehetségeket, minden közepesnél valamivel jobb írásműnek végtelenül örült – megpróbálta kompenzálni, hogy neki tehetségből is, emberségből is, belátásból is szinte mindenkinél több adatott.
Fájt ugyan neki, de ösztönösen megkönnyítette az úgynevezett irodalmi életnek, hogy kigolyózzák, hogy csak a gegmant, a szösszenetírót, a jópofa Kardost lássák benne, szinte kiprovokálta, hogy az itthoni minimumot, a Kossuth-díjat se kapja meg, az ország örök szégyenére. Amúgy persze a Nobel-díj-bizottság is szégyellheti magát.
Prózában tévedhetetlen volt az ízlése. Görcsben is volt rendesen, amikor a műveit írta. Minden másban hagyta magát átverni: operettben, színdarabban, forgatókönyvben, bármiben, ami nem volt igazán az ő szent műfaja, amelyben nem kínlódott az óriás feladattal annyira. Ő aztán igazán tudta, hogy csak egyetlen mérce van, az abszolút. Prózában a legnagyobbakhoz mérte magát, a nagy angolokhoz, amerikaiakhoz, franciákhoz, akiket betéve tudott, de persze Olbrachtban éppoly járatos volt, mint Amos Ozban vagy Bolesław Prusban. Ha valaki, hát ő túllátott e mai kocsmán. Túl sose lépett rajta – az egyszerre lett volna gőg és öngyilkosság, és ő még az elmúlt évek sok operációja és az állandó betegeskedése ellenére is imádott élni, a gőg pedig annyira távol állt tőle, hogy meg sem értette, ha találkozott vele. De ha valakinek itt sem ideológiai, sem esztétikai szemellenzője nem volt, ha valaki igazán nem akart hatalmat, akkor az Kardos – és hadd írjam le a nevét először úgy, ahogyan megérdemli: Kardos György, a G. nél43kül, aminek felvételére egy hasonnevű ideológiai alpotentát miatt kényszerült.
Ez a magyar irodalom ebben a században: nem a nagy író, nem a nyelv mestere a magától értetődően Kardos, hanem egy belügyi tisztből kiadói korifeussá ejtőernyőző akárki, akiről azért elmondandó, éppen Kardos modorában, hogy az ő könyveit is kiadta, sőt valamely mély ösztöntől vezettetve tisztelte is. De mégis tény, hogy Ő csak az értelmetlen G.-vel lehetett Kardos ebben az országban.
Természetesen ő volt a kommunista, és nem az ejtőernyős kiadó. Az ő kommunista vallása a mindenkori jövő gyönyörű utópiája volt, és nem valamely létező, tehát szemét rendszer igenlése vagy kiszolgálása. Az ő kommunista hite a benne lakozó szeretet nyilvánítása volt – ezért mondtam róla, hogy keresztény, ami nyilván minden keresztényt és zsidót megbotránkoztat, csak őt nem botránkoztatná meg, akinek mindegy volt, keresztény-e valaki vagy muzulmán, csak ember legyen, és aki véletlenül volt magyar is, zsidó is, vagy egyik sem. Alapvetően szent ember volt, bármely szép, esendően emberi vallás felkentje. Ha valakit szentté és linkké egyszerre lehetne avatni, kizárólag őt javasolnám. Az avatásához szükséges csodákat még életében létrehozta, a műveit. És ezek a halála után is csodákat fognak művelni, ez a feltétel is megvan tehát, bármennyire igyekszik is a magyar irodalmi közélet minden művészi értéket és minden nagyságot eltüntetni a könyvesboltokból és a nemzeti emlékezetből mostanában.
A hetvenes évek közepe táján voltaképpen már elhallgatott, pár csodaszép rövid remeklést még összehozott nagy könyörgésre, de regényt nem akart írni, a Jutalomjátékot vonakodva körmölte, a kedvét is elvették tőle menet közben, Vámos Miklós nyuvasztására sok évvel később összecsapva mégis befejezte – de az nem olyan lett, hiányzott belőle valami. Már nem volt meggyőződve arról, hogy az ember alapvetően jó és szép. Be kellett látnia, hogy az utópia, amelyben ő naivan és idealistán, olykor szándékoltan szemellenzősen hitt, tönkrement.
A szeretett emberei közé menekült, a szűkös biztonságba, a szerkesztőségek súlytalan pletykálgatásába. Élt, ahogy tudott: szeretett, ivott, bevásárolt, főzött, dohányzott, anekdotázott, viccelt, pótlék gyanánt értelmetlen pénzes melókat vállalt, elkövetett mindent, hogy bujkálhas44son az irodalom elől. Szeretni született, ez volt a fő hivatása, és egyre rohadtabbul érezte magát ebben a régi gyilkos indulatokat és újmódi bálványimádást létrehozó és pártoló világban.
Sokan voltunk, akik önző, élveteg célból megpróbáltuk rávenni az írásra, mert hiszen mesélt ő folyton, csodaszép, kerek, nyomdakész történeteket próbált ki rajtunk, amilyeneket csak ő tudott volna megírni. Hihetetlen, mennyi szépet és szörnyűt tudott például az ötvenes évek magyar értelmiségi alvilágáról. Élőszóban, a szájhagyományt művelve, baráti körben még tudott úgy szeretni, ahogy csak ő, de írásban már nem volt hozzá ereje, attól tartott, és azt hiszem, jogosan, hogy ha megírná, szándékosan és gonoszul félreértik azok, akiknek nincsen humoruk. Elvette tőle a korszak az irodalom szentségébe és hatásosságába vetett hitet, amit örökölt az általa tisztelt imádott elődöktől, Radnótitól például. Nem a láger, nem a háború vette el a kedvét, hanem ez a hosszú, hazug, humortalan világbéke, amely mindazt újra létrehozta, ami ellen ő a szeretet nevében hol viháncolva, hol napokon át egyetlen mondaton gyötrődve küszködött.
Nagyot változott a világ 1997. november 22-én.
Mély, megingathatatlan, még csak nem is lázongó szomorúság van bennem azóta. Az olyan világ, amelyből a mindenkori harminchat igazak egyike, egy lammed vóv, ahogy hatvanadik születésnapján írtam róla, csak úgy kiveszhet, sivár és megbízhatatlan és kilátástalan világ. Persze vannak még az igazak a legenda szerint most is harminchatan, mert mindig harminchatan vannak ezek a cadikok, és őrajtuk nyugszik a világ, mely nélkülük összeomlana, és senki sem tudja róluk, hogy ők azok, éljenek bár New Yorkban vagy Berdicsevben – és most valahol valakiből, hogy a világ véget ne érjen, őhelyette a harminchatodik lett. De a gyönyörű haszid misztika arról sosem szólt, mi történik valójában, amikor egy szent a harminchatok közül meghal.
Nagy baj történik a világgal. Nagy baj történik azokkal, akik ismerték és tudták, hogy ő az. Magyarország nekem nem az többé, ami volt. Most, Kardos Györggyel süllyed el végleg a szemem elől a jobbik Magyarország, mert ő mindazzá lényegült csudálatosan, amit és akiket szeretett. Elsüllyed most a szemem elől a remények, a melegség, a szerelem és a barátság országa, az anekdoták, a viccek, a finom megfigye45lések, az ugratások, a kávéházak Magyarországa, a szolidaritás, a hűség, a költészet országa – és ami maradt, az kietlen hely lett most nekem, a világpokol egyik kicsiny lapálya, olyan hely, mint a többi, érdektelen pötty a huszadik század végi térképeken.
Minden csak emberben van az életben. A tárgyak, a körülmények esetlegesek. Csak a csodálatos emberek valóságosak, de azok mindig – és bennük más csodálatos emberek élnek tovább.
Kardossal rengeteg csodálatos halott halt meg másodszor is, most már örökre.
Úgy vagyok vele, gondolom, teljesen normális módon, hogy akiket nagyon szeretek, azokat igyekszem összeterelni, szeressék meg egymást ők is. Aránylag gyakran előfordult, hogy ebbéli igyekezetemben sikerrel jártam, szeretteim mély barátságot kötöttek, ezek a barátságok sokszor évtizedek megpróbáltatásait is kibírták.
Kardos G. Györgyöt már nem tudom személyesen megismertetni az újabb szeretteimmel. Pontosan tudom, mennyire imádnák egymást. Látom magam előtt, amint Kardos szép szerelmemre bámul, engem leplezetlenül irigyelve, kissé véreres szemeit el-elkapja róla, szemhéját félig lehunyva, lopva és szégyenlősen bámulva őt, és legjobb formáját futva megállíthatatlanul önti rá remek sztorijait, szerelmem pedig, aki tökéletesen érti minden apró belső poénját, egyik kacagásból a másikba ájul.
Látom Kardost magam előtt, amint a gyerekeimmel is elhülyéskedik, akiket csak egészen kicsi korukban látott, noha persze a szerelmem sokkal mélyebben érdekli, hiszen nő. A gyerekek általában untatták, mert kulturáltság, olvasottság, személyes, megélt emberi tapasztalatok nélkül az ő élőbeszédben is pontosan formált, poénra kihegyezett mondatait értékelni nem lehetett, márpedig ő vágyta a sikert, társalgásban még inkább, mint írásban, úgyhogy a gyerekeket joggal unta.
46Egyre gyakrabban kapom rajta magam, hogy ilyen jeleneteket képzelek, vele a főszerepben. Nem tudok úgy elhaladni valamelyik volt lakásának közelében, hogy ne szeretnék felugrani hozzá. Ez az egyre kedélytelenebb, egyre üresebb, egyre rémesebb város mindinkább megtelik a képzeletemben ővele. Ha valamit Budapestben még szeretni lehet, az az ő emléke, meg még néhány csodálatos emberé, akik mostanában halnak kifelé, egyébként velünk együtt, akik túlságosan törpe minoritás vagyunk ahhoz, hogy a Kardos-féle csodákat át tudjuk hagyományozni azokra, akik már nem ismerhették.
Egyre gyakrabban jut eszembe az egyik mondata. Amikor még rendszeresen találkoztunk, legalább hetente egyszer, de inkább kétszer, én nemigen szóltam semmit, boldogan hallgattam, és szakadatlanul röhögtem, mert ő mesélt. Egyik alkalommal megállt a mondat közepén, rám bámult, és azt mondta: „Spiringer, te mindenen nevetsz, neked nincs is humorérzéked!” Ezen is nevettem akkor, mint minden élesen megfogalmazott paradox mondatán. Lehet, hogy mára megjött a humorérzékem, mert ma már nem nevetnék ezen. Megjött a humorérzékem, csak a humor esélye tűnt el az életünkből, és talán nem egészen véletlen időbeli egybeesés, hogy éppen akkor, amikor ő is eltűnt.
Egyre kevésbé érdekel ma már, ami annak idején lenyűgözött, hogy mekkora nagy író. Persze, az, akár elismerik ezt valamely korlátolt, mérvadó körök, akár sem. De egyre fontosabbá válik az ember, akihez hasonlíthatót sem előtte, sem utána nem láttam. Biztos vonatkoztatási pont volt. Nem mintha ma nem lenne az, legalább annyira fontos nekem, amit képzeletemben ő gondol és ő mond mostanában, mint akkor, amikor még tényleg mondhatta. De nagyon fáj, egyre jobban fáj, hogy személyiségének varázsában ezentúl azok, akik értékelni és szeretni tudnák, már nem részesülhetnek. És hogy amit nekem mond ma is, és mondja folyamatosan, azt nem tudom tolmácsolni másoknak.
Ezt a varázst nem próbálom le- vagy körülírni, mert reménytelen.
Hogyan érzékeltethetném például a gyávaságának természetét úgy, hogy a mindenkori primitívek félre ne értsenek?
Aki ismerte, értette és szerette, az megbocsátotta többnyire jelentéktelen kiegyezéseit a fennálló hatalommal abban a furcsa, akkor még hosszúnak tűnő, nyomasztó és hazug békekorban, amikor a külső és 47belső erőknek, tőlünk, normális emberektől független folyamatoknak hála, az életbe éppen nem kellett feltétlenül mindenkinek beledöglenie és beleőrülnie. Ha nem is aranykora volt az a két-két és fél évtized a magyar kultúrának, de az e századi ezüstkora mindenképpen.
Kardos maga rótta meg magát mentegetőzve minden kicsi megalkuvásáért, a szemrehányásokat előre elhárítva azzal, hogy a dolgot maga fújta fel érdemén felül, túlzott, hogy a túlzással mások vitába szálljanak – de mindig azonnal talált valamilyen súlyos veszélyt, melynek elhárításán ügyködött, és ami a megalkuvást busásan indokolta. Akkor is sejtettem, utólag pedig világosan látom: talán senki sem érzékelte nála világosabban, hogy füstölgő vulkán tetején ücsörgünk iszogatva, tréfálkozva és cigarettázva, és ez a vulkán bármikor kitörhet, bármikor beomolhat alattunk a föld, és a semmibe zuhanhat mindaz – ember vagy eszme, kisvendéglő, presszó, kávéház, szerelem, ételrecept vagy irodalmi mű –, amit és akit méltán szeretünk.
Máskor pedig, ezt nem volt könnyű felfogni, annak szentelt meglepően nagy erőfeszítést, hogy ordas eszmék hirdetőit a lehető legjobb oldalukat felvillantva háziasítsa a maga számára és a hallgatói számára egyaránt. Olykor írásban is megtette ezt, nem csak társaságban. Merevebb elmék meg is rótták érte. Ilyenkor elbámult a szemrehányó füle mellett a messzeségbe. Ott ő valamit látott. Félt, de a félelmét nem akarta megosztani mással, a mondatait ilyenkor elharapta, egy viccel elhessentette a saját ellenérveit is, és mentegetőzve mondott gyorsan még két adomát. Aki értette, értette. Arról ő tudta, hogy maga is fél. Aki nem értette, azt érzésem szerint szánta.
Az ordasok domesztikálása mégsem gyávaság volt, nem jó szó ez erre: megszenvedett emberi tudás volt, történetfilozófiai, antropológiai tudás, amelyről ő maga is igyekezett nem tudomást venni, hogy életbeli szerepét, az adomázó, minden feszültséget viccekkel feloldó kávéházi ember szerepét, ezt az erőszakkal és a században folyamatosan, vaskövetkezetességgel kipusztított szerepet végig tudja játszani. Védekezésül, a tudását maga elől is leplezendő vette magára a pesti kispolgár, a link slemil jelmezét, és sokszor voltam tanúja, hogy még értelmes emberek is képesek voltak a jópofa bohóccal azonosítani az embert. Az ilyen haverok soha nem tudták felfogni, hogyan is írhatott egy ilyen 48pesti link szépséges könyveket. Kicsúszott neki, gondolták, és nyilván azt is gondolták, hogy akkor őnekik is kicsúszhat bármikor. Jellegzetes kortársi vakság az ilyen.
Mostanában, hogy rendszeresen én is főzésbe menekítem alkotói fantáziámat, fel-felteszem a kérdést magamnak, vajon ebben az ő példája nem befolyásol-e. Fürkészem magamat, vajon mely áltevékenységeimnek szellemi atyja ő. Hát igen, értelmetlen dramatizálásokat, átírásokat, szellemi segédmunkákat vállalgatok, akárcsak ő, s noha meg tudom indokolni, mint ő is, hogy kell a pénz, bizony én is azért teszem, hogy ne kelljen szünet nélkül a szakadékkal szembesülnöm, amelybe egy egész kulturális korszak belezuhant. Azon kapom magam: szellemesebb lettem társaságban, mint voltam. Mintha kitölteni vágynám az űrt, amit ő hagyott. Nem mintha azt hinném, hogy lehet. Inkább ezzel is csak menekülök, mint ő. Erről egy Nagy Lajos-cím jut az eszembe, ő azonnal ki is mondaná – én már nem mondom ki, minek, legföljebb szerelmemnek árulom el gyorsan, mielőtt ő mondja ki előttem, ő ki tud ilyeneket mondani, azon kevesek egyike, mert alig maradt, akinek ebben az országban műveltsége lenne.
Mostanában hosszabb prózát próbálok összeeszkábálni maradék időmben, jobbat nem tudok kitalálni. Az olyan műfajok ismét lehetetlenné váltak, amelyekhez valami kis pénz, csekélyke szervezés kell, mint a színház, a film, a televízió, az újságírás, a könyvkiadás, maradt a papír meg a ceruza megint, és van cenzúra, szigorúbb, mint tíz-tizenöt éve volt.
Írom a mondataimat maradék időmben, és Kardos szemével nézem őket.
Kardos elégedetlen. Nem ezt várja tőlem. Meleg, emberi érzelmek ábrázolását várja, azt, ami korszakoktól, divatoktól függetlenül a nagy irodalom lényege, én viszont most szatírát, paródiát írok keserűen, ami lehet szórakoztató, okozhat szellemi izgalmat, de az emberek érzelmeit nem ragadja meg.
Mit felelhetek neki? Dühös vagyok, elsősorban magamra, de hát rá is haragszom. Hát ő mit talált ki, mit csinált? Feladta előbb az írást, aztán az életét is. Hagyja felnőni a jövendő nemzedékeket, nélküle.
Szemrehányásomra, hallom, azzal érvel, hogy a műveit megírta, azokat el lehet olvasni bármikor.
49Én meg azt mondom neki: ez nem érv. Olvastatom az egyetemen a diákokkal a műveit, és egyetlen kukkot sem értenek belőle. Faragatlanok. Műveletlenek. Semmit sem tudnak a történelemből. Semmit sem tudnak az országról, amelyben élnek. Semmit sem tudnak a második világháborúról, Palesztináról, a lengyel Anders-hadseregről, az arabokról, a magyar színházról. Nem ők tehetnek róla: nem tanították meg nekik. Kardos finom utalásait nem értik. Az összefüggéseket, amelyeket ő páratlan művészi érzékkel a műveibe kódolt, nem érzik. Túl finom, túl emberi, túl bölcs, túl megengedően ironikus nekik Kardos, ehhez nekik már nincsen fülük, őket csak a durva dolgok tudják megragadni ideig-óráig.
Egyetlen módon tudnék megértetni velük valamit: ha becipelném az egyetemi órára, hogy meséljen. Elámulnának a fiúk, belezúgnának a lányok.
De nem jön, és nem mesél. Világéletében lusta volt. Egy link, pesti slemil.
Sietősen szedelőzködünk, sebesen öltözünk, olajozottan megy ez nekünk, megszoktuk, hogy mindig, minden napszakban rohanni kell, amikor csöngetnek. Ki a fene lehet ilyenkor, délben? Megint csöngetnek. Postás nem lehet, az nem csönget kétszer. Mondom: én ugyan nem várok senkit. Megint csöngetnek, erőszakosan, valaki most már folyamatosan nyomja. Kinyitom a konyhaablakot, lenézek, hát egy vedlett öregasszony, kezében salátaszerű virágcsokor meg egy nagy vászoncekker.
Húzzuk fel a cipőnket és baktatunk le a lépcsőn. Kinyitom kulccsal a bejárati ajtót – szigorúan veszik a lakótársak, hogy mindig kulcsra zárjuk, ezen a környéken is lopnak, amit érnek –, és kilépünk. Az öregasszony, a szeme eszelős, szinte nekem támad, fel van háborodva, hogy ő hiába csönget, ő messziről jött vonattal, és itten csönget mióta. Elnézését kérem, de hát mi sietünk, sok a dolgunk; hátat fordítok, gon50dosan kulcsra zárom a bejárati ajtót. Vera odébb álldogál a füvön, őrá az öregasszony, aki lehet ötvenéves vagy nyolcvan, rá se hederít.
Elindulunk a kertkapu felé, én a betonon, Vera odébb a füvön, az öregasszony mellettem, és magyarázza, hogy ő alapítványt tett, és nekünk őt segítenünk kell. Vera részvevően nézi. Én csak ideges vagyok. Kinyitom a kertkaput, kilépünk, a szegény öregasszony szintén. Kezében a virágcsokor, nekem hozta, a kezembe akarja nyomni, nekem gyűjtötte náluk a mezőn, ez egy mezei virágcsokor, mondja, a kezembe szuszakolja, lehajol, a cekkerben kezd kutakodni, közben azt kiabálja, hogy várjunk és hallgassuk meg, mert ő tényleg és igazán, a Dani, a Danika is megmondhatja, meg az Anikó – és előhúz egy vaskos könyvet, felismerem, megállok. A néni büszkén mutatja, hogy azt őneki ajánlotta az Író Úr, a Kardos.
Olyan az a könyv, a három szépséges regény egy kötetben most, mint egy közjegyzőileg hitelesített megbízólevél.
A kocsikulcs a kezemben, de nem nyitom ki az ajtót. Kezembe veszem a könyvet, látom, az ajánlás Verának szól. A mesebeli vénasszony is Vera tehát. És Kardos keze írása az ajánlás kétségtelenül.
Az öregasszony elhadarja, hogy ő mindent olvasott a Kardos Író Úrtól, és tőlük nem messze, Vác környékén van egy nagy erdőrész, amit meg lehetne venni, abból ő emlékparkot fog csinálni a Kardos Író Úrnak, aki nagy író volt, és sokan szeretik, és az emlékére akarják, és hozzám küldték, mert én biztosan segítek, mert ő egyedül nem bírja, de meg lehetne venni azt az erdőt, ugye most le is kéne kaszálni, csak hát ő egyedül van, nem bírja, de sokan szeretik a Kardos Író Urat, nagyon sokan, és meg fogják csinálni, és nekem segítenem kell.
Borzongok. Előveszek egy kis jegyzetfüzetet, a néni feldiktálja a nevét és a pontos címét, a rajongó olvasó, aki valakitől megtudakolta a címemet, és aki a telefonszámomat ugyan nem tudja, de fogta magát és egy szép nap vonatra ült és megkereste a házat, ahol lakom, és nem furcsállja, hogy délben, munkaidőben, otthon talált. Férje van, címe van, a címének irányítószáma van. Vera a kocsi túloldaláról bámulja a nénit.
A néni még magyarázna hosszasan, megint Danikára hivatkozik, Kardos fiára, meg Anikóra, az özvegyére. Biztosítom, hogy mindent 51el fogok követni, kinyitom a kocsit, sürgősen beülünk, a mezei csokrot a hátsó ülésre dobom és indítok.
Vera hallgat, hallgatok én is.
Amióta együtt vagyunk, fáj, hogy Verát nem tudtam már Kardosnak bemutatni.
Hátrasandítok a visszapillantóban, a néni megnyugodva baktat a lejtős utcán felfelé, a küldetésének eleget tett.
Rekedt a hangom és nem nézek oldalra, amikor megszólalok:
– Hát mégis talált módot, hogy megismerjen téged.
Ki se kellett mondanom, úgyis tudja.
Hatvankilenc őszén a pesti bölcsészkar első emeletén, a KISZ-bizottság belső szobájában vacakoltunk a sok év után végre engedélyezett Tiszta Szívvel című lapba szánt anyagokkal, a szerkesztés lezárásának napja volt éppen, amikor beloholt a költő Tábor Ádám, és elénk tett egy verset azzal, hogy azt feltétlenül közöljük. Prózaírónak számító szerkesztőtársam a verset enyhe undorral, olvasatlanul átpasszolta hozzám. Hosszú, ideologikus, furcsa, eredeti, gondolatritmikus szabad vers volt, haboztam, de hát Tábor Ádám hozta, akinek megbíztam az ízlésében. Még egyszer elolvastam, nekem a vers idegenszerű volt, de valami alapvető komolyság sugárzott belőle. Kérdeztem, ki ez a pasas. Mondta: filozófia szakos. Azt igen bölcsen nem mondta, hogy az illető költő már nem egyetemista, mert akkor nem tehettük volna bele a lapba a verset.
Ez az első Petri-vers, amit olvastam, és amelynek véletlenül a szerkesztője is lettem.
Három évvel később ismertem meg Petrit személyesen.
A Kőszeg-féle lakásban találkoztunk, ahol a későbbi „demokratikus ellenzék” rendszeresen műelemzéseket tartott. Egyszer engem kértek fel, hogy tartsak előadást Ady költészetéről, és Petri volt a korreferens. Valószínűleg azért engem kértek fel erre, mert én lehettem az egyet52len, aki abban a körben Adyért kifejezetten rajongott. (Vezér Erzsébet nem volt ott, különben ő is rajongott volna.) Miniesszémben, amelynek a vázlatát megőriztem, Ady érett költészetét teljes egészében szerepjátékként értelmeztem, amely aztán beleégett a bőrébe, a csontjaiba, és kimutattam, vagy kimutatni véltem azt a folyamatot, ahogyan a közepes, igénytelen és tehetségtelen emberből merőben a nagyot akarás révén valódi vátesz nőtt ki végül, és páratlan zsenialitása valóban megteremtődött. Petri értetlenül hallgatott, majd kikelt – nem is az én elemzésem, hanem Ady ellen. Elmondta kóklertől és felfuvalkodott hólyagtól kezdve mindennek.
Hát pedig ha valaki ebben a században Ady szerepét újra eljátszotta, az éppen ő volt. Gúnyosan és öngúnyosan, sebzően és öntépően, szellemesen, ám iróniátlanul volt költő ő is, és a költői és az életbeli szerepet megint teljesen egybeforrasztotta. Talán ezért akart Adynak még az árnyékától is menekülni annyira.
Hetvenhárom decemberének elején úgy alakult, hogy Gödöllőre kellett hazavinnem kocsival. Azért tudom ilyen pontosan, mert pár hét múlva az apám után maradt Skodát el kellett adnom. Akkor már megszületett a fia is, Ádám. Nem tudta, hogy fiának anyját régóta ismerem, nem mondtam neki. Nem is volt fontos. Hideg téli éjszaka volt, szemerkélt a hó és ráfagyott a szélvédőre. Nem tudtam, hol kellene bekapcsolni a fűtést, néha leálltam az úton, a körmeimmel dörzsöltem a jeget a szélvédőről, visszaültem, mentünk egy darabig, megint leálltam, kiugrottam, dörzsöltem a jeget, hogy legalább egy kicsi résen kilássak. Petri egykedvűen ült az anyósülésen, egyetlen rossz szava nem volt. Úgy ült, magába süppedve, szakállal tovább markánsított állát a mellébe fúrva, mint mindig mindenütt: sovány testébe görnyedten, csontos koponyájában lakozó túlsúlyos agyát megadóan cipelve. Teljesen józan volt, végig élénken dumált mindenféléről. Nyilván pontosan tudta, hogy abszolút életveszélyben forog, egy gyakorlatlanul, rosszul vezető pasas mellett ül a halálülésen, aki még a kocsi fűtését se képes bekapcsolni, aki szó szerint vakon vezet a jeges, ködös úton az éjszakában. Valami hihetetlen bizalom volt benne a Fátum iránt eszerint. De ha akkor meghalunk, az se hozta volna ki a sodrából. Amikor megérkeztünk a kietlen lakótelepre, kiszállt és ment be a kapun. Eszébe 53se jutott, hogy behívjon. Nem azért, mert hajnal volt már, nem azért, mert Éva meg a gyerek feltehetőleg aludt: volt benne valami született és másokat lekezelő arisztokratizmus, ő volt az úr, a többi ember pedig legföljebb csak cifra szolga. Egyszerre volt igénytelen vagabund és minden érte tett szolgálatot természetesnek vevő királyi lélek. Néhányan belehaltak ebbe, ő pedig megverselte akkurátusan, lírikusnak született elvégre.
A hetvenes évek elején pár évig volt valami sajátságos abban, ahogyan a besúgók által üzemeltetett és kötelezően látogatott Fiatal Művészek Klubjában ott ücsörgött az ellenzékinek tartott, még nem teljesen betiltott ifjú művészsereg, és ivott és pletykált, és feljelenthetőleg politikai kijelentéseket tett. Sok derék ifjú egyén lebzselt hajnalig az alagsori levegőtlen büfében, amelynek egyetlen ablaka sem volt, majd hazament és a jelentését a hatalomnak megírta. Volt ott avantgárd, konzervatív, tehetséges, féltehetséges, tehetségtelen, tájékozatlan egyén is dögivel, rendszeresen koncerteket tartottak a kérlelhetetlenül modern zenészek, voltak néha érdekes kiállítások, hepeningek, egyszer még Déry Tibort is bepalizták, hogy jöjjön el, eljött, és nem mondott semmit.
Ott Petrivel rendszeresen sakkoztam. Kardos G. György kibicelt néha, illetve inkább beszélt hozzánk, mert rólunk tudta, hogy meg is értjük. Olykor beletekintett az állásba Berkovits, meg pár képzőművész, Galántai például, néha Bereményi vagy Cseh Tamás, meg Csalog, hemzsegtek a nők, és mi Petrivel soha irodalomról nem beszéltünk egymással egy szót sem. Ez jó volt. Hogy van valaki, akivel nem kell hülyeségekről beszélni. Én olvastam az ő verseit, ő nem olvasta, amit én írtam, én nem akartam okos dolgokat mondani a költészetéről, őt nem érdekelte sem a próza, sem a dráma; ennél szebb és tisztább viszonyba aligha kerülhet két alkotó, aki hallgatólagosan valamiért becsüli egymást, egyébként azonban nem sok közük van egymás gondolkodásmódjához.
Én azért jártam abba az infernális klubba, abba az ablaktalan, szó szerint kilátástalan, bűzös belterjességbe, mert az addigi legjobb barátaim részben szétszóródtak, részben nem bíztak a tehetségemben – hiába írtam bármit, egyetlen novellám kivételével nem jelenhetett 54meg tőlem semmi –, új barátaim még nem akadtak, az apám meg éppen haldoklott, majd meghalt. Hogy Petri miért járt oda, nem tudom. Talán mert nem lehetett máshova járni. Mi akkor is sakkoztunk többnyire, amikor fent, a földszinti teremben jelentősnek kikiáltott művészi esemény zajlott. Csak testileg voltunk jelen, mert testileg valahol mégiscsak jelen kell lenni.
Petri ott is ivott. Az akkor már gyönyörűen barázdált arcú, fáradt Maya magányosan, némán ücsörögve türelmesen kivárta, amíg Petri elájul, akkor gyalog hazacipeltük az aránylag közeli Eötvös utcai lakásba. Nem volt könnyű, az út gyakran egy órát is eltartott. Petri addig ivott, amíg egyik pillanatról a másikra elájult, ezt a szokását sok évtizeden át megtartotta, de amíg nem ájult el, úgy vágott az agya, mint a borotva. Előfordult olykor, hogy útközben magához tért, akkor megint úgy vágott az agya, mint a borotva. Annak mondta éles elméjű megjegyzéseit, aki éppen ott volt. Tudhatta, hogy engem az ideologikus rendszergyűlölet nem nagyon érdekel, noha részben egyetértek vele, de azért mondta. Nagyon okos fiú volt, hogyne ismert volna engem is, ő kevés információból tudott véleményt alkotni, legföljebb azt nem tudta, mit is gondolok róla én. Illetve lehet, hogy tudta, de mélységesen nem érdekelte. A hozsannázói sem érdekelték. Nem láttam még eleven alkotót, aki a közegét ennyire semmibe vette volna. Sok tehetséges költő és esztéta igyekezett a barátságába férkőzni, egy darabig tűrte, aztán kirúgta őket. Őt megismerve el tudtam végre életesen képzelni a múlt század nagy balkáni költőit, főleg a szerbeket: a részeges, nyomorgó, kóborló Ďura Jakšićot és az eleve idejét múlt, erős indulatú posztromantikus Vojislav Ilić-et; ezt sosem említettem neki, nem ismerhette a verseiket, vagy ha mégis, hiszen művelt volt, csak gyatra fordításban.
Egyszer visszaéltem a nevével. Neki nem mondtam el, azt hiszem, nem értesült róla.
A Mozgó Világ-botrány idején történt, hogy Kulin Ferenc a pesti bölcsészkaron megvárt az órám előtt és odasúgta, hogy előző nap megállapodott Aczéllal, én leszek a Mozgó Világ főszerkesztője. Nem vágytam ilyen tisztességre, és arra sem, hogy Aczéllal személyesen találkozzam, amit addig sikerült elkerülnöm. Másfél napig törtem a fejemet, 55mit tegyek. Szerencsére harmadnap az Írószövetség választmánya ülést tartott. Ott volt az ülésen Tóth Dezső miniszterhelyettes, az elnökség meg az egész választmány, sok-sok híres magyar író, és valamiről beszéltek. Én is szót kértem, kipenderültem középre, az én szavaimat is két parlamenti gyorsíró jegyezte, és azt mondtam: „Lehetetlen helyzet, hogy az egyik legnagyobb élő magyar költő, Petri György, nem tagja az Írószövetségnek, valamit tenni kellene”. Ennyit mondtam mindössze, a helyemre mentem, nagy volt a csönd, hallgatott a sok-sok híres magyar író, aztán folytatták a lefetyelést arról, amiről addig. Ezzel megúsztam, hogy Aczél behívjon. Mégsem tiszta a lelkiismeretem: kínomban, önös indokból jutott csak eszembe, hogy ezt az anomáliát szóvá kéne tennem, hogy megbízhatatlan őrültnek tartsanak, Petri visszavételét úgysem tudtam volna elérni, ő pedig erre a tisztességre nem vágyott akkortájt.
New Yorkban, a River Side Drive és a 118-ik utca sarkán álló diákszállóban buliztam vele egyszer nyolcvannégy kora tavaszán. Sok magyar volt ott abban a kicsi szobában, disszidensek is, ösztöndíjasok is, meg néhány véletlenül odavetődött bennszülött. Mintha Pesten lettünk volna. De főleg ő volt Pesten. Illetve akárhol. Részt vett a társalgásban éles elméjűen, majd egyszerre elájult. Mindenki tudta, hogy ez ilyen, minden hímnemű természetesnek vette, hogy a nők legyeskednek körülötte, egyébként fölöslegesen, ilyenkor úgyse lehetett tenni semmit. Aludt pár kurta órácskát, majd mielőtt elszéledtünk, felébredt, és mintha mi sem történt volna, ment az utcán aránylag biztos léptekkel és okosakat, szellemeseket mondott. Nem volt lenyűgözve attól, hogy New Yorkban van. Gyengén beszélt angolul, de még azt sem erőltette. Minek? Mindenütt ott volt, ahol ő volt meg a világ, de hogy a világ éppen miféle csábos felszíni arcát is mutatja feléje, az végképp nem tudta meghatni.
Sok évig nem találkoztam vele aztán. Olvastam a verseit, olvastam a nyilatkozatait a rendszerváltásnak nevezett hacacáré után, és csodálkoztam, hogyhogy egy ennyire okos ember bedől, hogyhogy őszintén azt képzeli, hogy másik, jobb korszakba értünk. Megfordult a fejemben párszor, hogy néhány gondolatomat megosztom vele; tudtam, hogy Mari ápolja, akit mindig szerettem, felkereshettem volna őket elvégre, 56valamiért nem tettem mégsem. Még egy ilyen öntörvényű embernek is szüksége van illúziókra talán. Meg hát neki valóban jobb lett, legalább nem vegzálták többé. Egyszer összefutottunk a másik épületszárnyba átköltöztetett Akadémiai Könyvtárban, megörültünk egymásnak, kitüntető bizalommal felvilágosított róla, hogy a Duna felé eső részen van egy kis szoba, ahol dohányozva lehet olvasni, meg is mutatta, csodálatos onnét a kilátás a budai várra valóban, aztán én megkaptam a könyvemet és eljöttem.
Ő ment vissza a dohányzószobába olvasni. Kossuth-díjas volt már, de nem volt feljogosítva, hogy könyvet kölcsönözhessen ki otthonra.
Rácsodálkoztam tavaly lányom alsó tagozatos olvasókönyvére: az élén egy lombos fotó alatt néhány megnyerő verssor dicsérte a természetet, alája pedig az volt írva: Shakespeare. Felüvöltöttem: hogy tehetnek ilyet! Lányom szegény azt hitte, megőrült az apja.
Kérdeztem, tudja-e, honnét van az idézet, mert hiszen már olvastuk együtt. Zavarba jött, nem emlékezett. Mondtam neki: a Romeó és Júlia című drámában mondja az egyik szereplő, Lőrinc barát, amikor először jelenik meg a színen. Lányom kérte, mutassam meg. Fellapoztam a drámát, kikerestem a hosszú monológot, az idézett sorok benne voltak, a lányom ennek örült, hátha mégse teljesen bolond az apja.
Mondtam a lányomnak: az igaz, hogy ezt a pár sort Shakespeare írta, de nem ő mondja, hanem az egyik szereplő, aki nem azonos ővele. Ez nem Shakespeare véleménye, magyaráztam; én ugyan nem tudom, mit gondolt Shakespeare a természetről, könnyen meglehet, hogy nem is gondolt semmit, de biztos, hogy nem ezt és nem így gondolta. A természetet dicsőítő sorok, tettem hozzá, szándékosan kétértelműek: Lőrinc barát kis kosárkát lóbál a karján, amelyben gyógynövények vannak, és a monológ értelme az, hogy bármely, a természetben található növény anyaga kis adagban gyógyszer lehet, nagy adagban méreg; 57a monológ végkicsengése pedig a halál, amelynek a bekövetkeztéhez, vagyis a főhősök halálához a leginkább éppen ez a kedves, szépen szavaló Lőrinc barát járul hozzá.
Lányom továbbra is zavartan pislogott, nem volt még tízéves, okfejtésemet nem értette. Beláttam: nem az a baj, hogy ő nem érti, hanem az, hogy a felnőttek se értik, aki pedig értette is valaha, mostanra elfelejtette. Mi mást tehettem volna, megsimogattam a fejét.
Akár drámai, akár prózai művet írok, az elmúlt másfél évtizedben minduntalan a drámai jellegű gondolkodás leépülését, sőt teljes eltűnését kell tapasztalnom. Nem lep meg igazán, önállóságukban korlátozott kis államokban ez a jelenség eléggé gyakori, minden valódi konfliktust el szoktak kenni a nemzet sohasem létezhető egységének védelmére hivatkozva, mégis kellemetlenül érint, mert az általános elhülyülést tudom mérni vele, aránylag pontosan.
Akár drámát, akár prózát írok, a szakavatottak szinte mindig hajszálpontosan tudják, melyik szereplőm mely nézetei azonosak hajszálpontosan az enyémmel, és ezt a szememre is hányják. Ha egy szereplőm Amerika-ellenes szöveget mond, meg vannak győződve róla, hogy én vagyok Amerika-ellenes. Ha egy szereplőm kommunista szöveget mond, én vagyok kommunista. Ha egy szereplőm, aki határozott karakterrel bír, amit nem lehet nem észrevenni, egy egész regényt ír, szövegének egyes, tetszőlegesen kiválasztott részeit mégis az én személyes véleményemként fogják fel az arra hivatottak, az olyan kritikusok, akik engem legfeljebb látásból, ha ismernek, de azért hajszálpontosan meg tudják mondani, mit gondolok én, és mit a szereplő-elbeszélő. Ha pedig, ajvé, valamelyik szereplőm véletlenül zsidó, és ezzel neki problémái vannak, akkor aztán végképp meg vannak győződve arról, hogy csakis az én legszemélyesebb nézeteimet visszhangozhatja, semmi mást, akkor is, ha ez a szereplő mondjuk nő, és az életkörülményei egészen mások, mint az enyémek.
A rekord talán az volt, amikor egy New Yorkban tanuló magyar egyetemista a Shakespeare-könyvemet recenzálva le tudta írni, és ezt egy tekintélyes lap le is közölte, hogy Shakespeare esetében tökéletesen mindegy, a szövegek élére milyen szereplő neve van írva, mert nem az a fontos, ki mondja a szöveget, hanem a szöveg maga, amely 58mindenképpen Shakespeare-é. Az illető ifjú szaktekintély valószínűleg észre sem vette, hogy egy csodálatos, sok ezer éve diadalmasan virágzó műfajt, az emberről megszerzett tudásunk egyik alapját, magát a drámát vonta vissza.
Általánossá vált nálunk, hogy feltételezik: az írót nem az emberábrázolás szándéka vezérli, hanem hogy a saját politikai és ideológiai nézeteit kifejtse és hirdesse. Általános a feltételezés, hogy csak azért írok egy hétszáz oldalas regényt, mert bosszúszomj vezérel (ők igen pontosan tudják is, miért), és mindenáron oda akarok mondogatni a kortársaimnak. Észérvekkel nehéz ez ellen hadakozni: hiába mondom, hogy ha oda akarnék mondani, nem építgetnék évekig egy bonyolult struktúrát, amit egy-két ezer ember olvas el legföljebb, hanem a legnépszerűbb napilapban háborognék két-három oldalon, azt elolvasná egymillió ember, és vagy még jobban megutálna, vagy csettintene.
Nem hiszik, hogy a drámáim hősei nem én vagyok. Na jó, annyit megengednek, hogy a leghülyébb szereplőim nem azonosak velem. Megtisztelő ez a bizalom. Nem is tudják, milyen kemény munka magamból az éppen odaillő hülyeséget előbányászni, ez az igazi költészet, ez az igazi önismereti mélykaland. Arról azonban meg vannak győződve, hogy aki a szereplőim közül legalább egy szimpla szillogizmus megfogalmazására képes, az már biztosan én vagyok. Hiába mondom, hogy a legjobb esetben is csak pár tízezer ember látja a darabjaimat, nem pedig egymillió, és dráma helyett is inkább cikket kellene írnom a legnépszerűbb napilapba, ami összehasonlíthatatlanul könnyebb, és fajlagosan sokkal jobban fizet.
Másfél évtizede még evidencia volt, amit ma már nem képesek elhinni, hogy az ember, ha író, azért próbál magától eltérő gondolkodásmódokba belebújni, mert meg akarja őket érteni belülről, és minél eltérőbbek az övétől, annál inkább. Semmi sem lehet idegen egy írótól, amit ember gondolni, képzelegni, vizionálni és tenni képes. Ezt belülről, a saját lelkében felidézni és megvizsgálni maga a JÁTÉK, amire a természet által a kisgyerekek valamennyien képesítve vannak, és ez az, amit a felnőttek, amint a gyerekeket az iskola, sőt már az óvoda révén a markukba kaparintják, módszeresen kiölnek belőlük.
59Másfél évtizede még volt kultúra Magyarországon, ma már nincs. Másfél évtizede még lehetett az emberi elme szélsőséges lehetőségeivel játszani, az írót nem rótták meg érte, sőt tisztelték, ma már nem szabad, aki pedig megteszi, az kilóg a sorból, és veszedelmes ellenfélnek számít. Persze tudom: csak az ép, önbizalommal bíró társadalmat jellemzi, hogy drámai gondolkodásra képes, hogy ellentétekben tudja látni az emberi világot, és bölcsen, noha korántsem megadóan belátja: nem minden konfliktus kezelhető, sőt, a legtöbbet nem is lehet megoldani, és ezzel együtt kell élni. A gyáva társadalom szűkölve elfordul és behunyja a szemét, ha a drámaisággal találkozik.
1969-ben az első, általam végre egész jónak tartott drámám élén egyszer már idéztem József Attila sorait, aki 1937-ben arra a körkérdésre, miért nem jár színházba, többek között ezt válaszolta: „Az előadott darabok ötlettelenek, unalmasak, más szóval nem tárják fel a kor valóságához kapcsolt formában az igazi szenvedélyeket. Az ún. irodalmi darabok nem mutatnak másra, mint arra, hogy az emberek ma sem mernek szembenézni indulataikkal.” Akkor épp a dicstelen csehszlovákiai bevonulás utáni depresszióban éltünk, és volt okom, hogy József Attila vélekedését időszerűnek tartsam.
Most még időszerűbb, de most már, úgy kell látnom, teljes szellemi életünkre vonatkozik.
Nyolcvan éve, 1922. november 12-én született Żytomierzben a XX. század egyik legnagyobb írója, Tadeusz Borowski, és 1951. július 3-án lett öngyilkos. Ötvenoldalas tanulmányt írtam róla két évtizede (Magániktató című kötetemben megtalálható), erre a páratlanul bátor emberre emlékezve ezért most csak azzal foglalkozom, mi is az, hogy művész.
Időszerűséget e szempontnak az ad, hogy a világot azóta elöntötte a kisebbnél is kisebb polgári befogadók számára adekvát táplálékul szolgáló szentimentális papedli, a holokauszt-ipar, s hogy azt a kevés 60nagy művet, amit a XX. században – és az előtte volt évezredekben – valaha is írtak, kizárólag aktuálpolitikailag és ideológiailag képesek befogadni és falvédőileg magyarázni azok, akik a lefetyelésből élnek. Immár szinte soha nem esik szó arról a hatalmas munkáról, amit a művész az anyag formálásával tudatosan végez, s amitől a lágerléttel foglalkozó jelentős műalkotások a túlélők személyes emlékeinél és a történészek elemzéseinél mérhetetlenül értékesebbek, mert velőtrázóan megrendítőek. Rosszabb szellemi állapotba került a mai emberiség, mint valaha volt; a mi újközépkorunk sötétebb, mint a régi; mindazt a szörnyűséget, amit az emberiség a XX. században produkált, nyálassá oldja az emlékezés.
Borowskiról már igen fiatal korában tudták, hogy tehetséges költő, s mielőtt 1943. február 4-én a németek a megszállt Varsóban elfogták és Auschwitzba vitték, a földalatti egyetem diákjai már ismerték és vitatták a verseit. Jó versek is voltak közöttük, lehetett volna a közepesnél jobb költő is akár. De mert tudatos alkotóként élte át azt a több mint két évet a lágerekben – akárcsak a francia szakos egyetemistaként évtizedekre a Gulagra hurcolt Varlam Salamov, a XX. század másik hatalmas írója, aki szintén jó költőként kezdte –, másféle művek megalkotására képesítette magát, mint a szimpla élménybeszámolók írói, és máshová jutott, mint a kiskamaszként elhurcolt Kertész Imre, aki művészileg és emberileg később érhetett csak meg, és a hatvanas években – éppen Salamovval egy időben – gondolta végig, de akkor aztán radikálisan, mi is történt vele és a többi áldozattal.
Kertész rendkívüli szellemi erőfeszítéssel egy, a valóságosnál naivabb kamasz és a valóságosnál ironikusabb visszaemlékező felnőtt hangjának elegyéből hozta létre utánozhatatlan, egyszeri nyelvét; Borowski és Salamov, a két felnőtt rab számára ez a lehetőség nem volt adva: nem ábrázolhat az író belülről olyan lelkiállapotot, amelyet nem ismer, s így ők nem tudhatták, hogyan éli át a lágert egy gyerek.
Borowski írt verset a lágerekben is, a felszabadulás után is, az adekvát formát mégis a prózában találta meg, s akárcsak orosz kortársa, akivel nem ismerhették meg egymás írásait, hatalmas művét novellákban írta meg 1945 és 1948 között. Már a Búcsú Máriától című kötet nagy vihart kavart, a Kővilág pedig végleg eldöntötte, hogy Borowski, 61a zseniális művész, kimarad a lengyel – és a világirodalmi – kánonból. Azóta sem került bele, természetesen: a művészeten élősködő szakmának és az önmagával szembenézni végzetesen gyáva emberiségnek nem kell az igazság, nem kell a megrendülés.
Borowski – akárcsak az ő novelláit alaposan ismerő és elemző Kertész, sőt gyakran Salamov is – egyes szám első személyben fogalmazott. A különbség az, hogy míg Kertész feltalálta a naiv fiú szempontját és a benne bujkáló későbbi felnőtt ironikus nyelvét, Borowski a saját keresztnevét viselő elbeszélőt minden pátosztól, sőt elemi ártatlanságától is megfosztotta, és olyan túlélővé tette, akinek ahhoz, hogy megússza, magának is bűnözővé kell válnia. Nem akármilyen lépés ez, Dosztojevszkij óta – Csehov vallástalan drámáinak gyakorlati hittanán kívül – az első radikális tett az európai irodalomban: magát az elbeszélőt tette kollaboránssá.
A kortársaktól tudjuk, hogy a szerző nem követte el mindazt a cinikus aljasságot, amit a nevében elbeszélő állít magáról, s magától Borowskitól – kritikáiból és tavaly lengyelül kiadott leveleiből – is tudjuk ma már: tudatosan választott művészi fogás ez, noha csaknem perbe fogták érte azok, akik a szerzőt az elbeszélőtől – a valóságos embert a művésztől – képtelenek vagy nem akarják elválasztani.
Borowski pontosan tudta, mi a művészet, és nagyon nehezen jutott el odáig ő is: egy antológiában már negyvenötben megjelent két novelláját a Búcsú Máriától kötetbe nem vette fel (ez most már a három éve megjelent második magyar kiadásban is így van végre). Az az első két írás is jó, de még nem lép túl az emlékirat sémáin, túlteng bennük a véleményalkotás az ábrázolás helyett, az elbeszélő még maga Borowski, és nem a tipikus rab, aki kollaboráns; ez a két írás jól megírt önéletrajzi beszámoló, de Borowski szemében nem művészi alkotás.
Akárcsak Kertész regénye, beavatási történet Borowski két döbbenetes novelláskötete is, beavatás az emberi társadalom legmélyebb bugyraiba.
Kertész regényének egyik nagy érdeme, hogy képes megérzékíteni: Auschwitz nem különleges történelmi kisiklás s a legkevésbé sem metafizikai esemény, a fiú eleve hazug társadalomból érkezik a lágerbe, s onnét valamely csoda folytán egy éppoly hazug társadalomba érkezik 62vissza, amelyben nem történt semmi, a tömegmészárlás befogadása a szokásos elkenő, szentimentális módon zajlik, és emiatt elvileg bármikor ugyanúgy újrakezdhető.
Borowski ezt a folyamatot szintén ábrázolja, ám az ő számára Auschwitz nem csupán a modern társadalom természetes folyománya, hanem a mindenkori emberi lét velejárója, amely sohasem volt mással leírható, mint a rabszolgasággal. A Grünwald-novellában azt is képes ábrázolni, ami a modern rabszolgaságra jellemző: az ókori őszinteséggel szemben immár azt próbálják a rabokkal elhitetni, meglehetős eredménnyel, hogy a rablét jó nekik.
Ez így kissé ideologikusan hangzik, s valóban van Borowski novelláiban valami a programzene monotóniájából; ám mert művész volt, a mellékalakok pár vonással felvázolt karakterképe, a tárgyi világ rendkívüli gazdagsága és hangsúlyozott köznapisága, a zeneileg felépített kontrapunktikus szerkesztés újra meg újra fejbe és gyomorszájba vágja a gyanútlan olvasót. Programszerű az is, ahogyan Borowski, a XX. századi líra és próza valamennyi avantgárd kísérletének kiváló ismerője, bármiféle mitizálással szemben a lehető leghagyományosabb, ezerszer bevált, legklasszikusabb novellaformát választja, a szigorúan realista próza hagyományát, amelyet a XIX. században összehasonlíthatatlanul enyhébb világ ábrázolására találtak fel, ám most is ez a forma a leghatásosabb; s ahogyan ragaszkodik ahhoz – pontosan úgy, mint később Salamov és Kertész –, hogy a táboron kívüli és táboron belüli szürke mindennapok némileg sűrített, ám természetes közegébe helyezze valamennyi borzalmas történetét, oda, ahol az élet és a halál valóban megtörténik.
Kertész, az epikus, akiben lírikus lakozik, elsősorban a nyelvvel dolgozik, voltaképpen költő – Borowski, aki lírai költőnek indult, a háború után egyszerre halálosan pontos, drámai kisprózában kezd fogalmazni és látomásosan; ráébred, hogy nem lírikusnak született. Borowski elbeszélője nem válhat regényhőssé, mert noha az elbeszélő egykori, láger előtti önmagát – a megszállt Varsóban ellenállogató modoros költőt és hozzá hasonló lilalelkű, mellesleg a háborún a németekkel közösen élősködő társait – maró gúnnyal ábrázolja, a fejlődését regényszerűtlenül befejezetté nyilvánítja már a Búcsú Máriától közepén (szimbolikus 63cím, hát persze), s attól kezdve ez az elbeszélő minden addig állított érték radikális tagadójaként – Nietzsche örült volna, ha olvashatja – az emberi lét minden formáját maró gúnnyal szemléli, s a teremtéssel szembeszállva még a nemekre való felosztást is helyteleníti egyik elképesztő kis remekében, amely már az úgynevezett békében játszódik.
Kertész a Sorstalanság végén a halál közeli állapotban, az egzisztenciális határhelyzetben csodaképpen megjelenő ép lelkű emberekre emlékezvén utólag még a szolidaritás otthonosságára is rálel a lágerben líraian, s persze paradoxul.
Borowski kérlelhetetlen dühvel esik neki mindennek és mindenkinek, akár béke tombol éppen, akár háború: ő minden csodát tagad, és nem enged abból, hogy valamennyi mondatának, egész világérzékelésének az alapja a tömegsír legyen, ahová a bármilyen származású emberek millióinak hamvait elkaparták. Egyetlen pillanatra sem engedi meg magának azt a luxust, hogy meghatódjék: a varsói fölkelés táborba hurcolt hősei éppen annyira galáddá, sőt nevetségessé válnak, mint a régebbi, túlélésre szakosodott rabok, az SS-ek hűséges és találékony kiszolgálói, ha pedig kiszúrnak velük, magukra vessenek; nem lázadnak fel a zsidókból verbuvált elit Sonderkommando krematóriumszolgálatra beosztott tagjai akkor sem, amikor pedig tehetnék; semmi gondot nem okoz a raboknak a kivégzettek agyvelejét nyersen megzabálni; s az immár felszabadult rabok magukkal viszik a békébe azt, amit a lágerben alaposan, kitörölhetetlenül megtanultak, a kannibáli közönyt, és az álmos, immár békés német kisvárosban gyereket ölni indulnak könnyedén. E mélységes kétségbeesésnek mindvégig az az alapja, hogy Borowski úgy érzi: az ő dolga azok nevében beszélni, akiket ártatlanul halomra gyilkoltak. Az ő hazája ott van az áldozatok között, nem pedig a feledés céljából maguknak idillt hazudó túlélők között.
Nem csoda, hogy huszonkilenc évesen öngyilkos lett.
Tett egy kitérőt előtte, menekülvén: beállt bolsevik tollnoknak, megpróbált elvakulni, hinni ő is, hiába. Pár napos volt a lánya, amikor, sokadik kísérletre, végre meg tudott halni.
Borowski még valamit végigjátszott, amit tudatos művész nemigen mulaszthat el: reflektált a művészetre magára, és mind a múltban, mind 64a jelenben alapvetően hamisnak, csalónak találta. Művének egyik fő témája ez. Velőbe és rekeszizomba markolóan ábrázolta, hogyan válik hazugsággá minden nacionalista, internacionalista, ideologikus, pénzen vett, hatalmi célú művészet, s azt kellett látnia, hogy a világháború után nem is maradt más a világpiacon voltaképp. Nem azt mondta, amit a széplelkű filozóf, hogy Auschwitz után nem lehet többé verset írni – verset is írt ő, prózát is –, csak azt állította, amit látott maga körül, hogy mindenből üzletet: giccset csinálnak a szerzők és a befogadók szép egyetértésben, s hogy a hullahegyeken nagyüzemi módon élősködnek a túlélők, köztük nem utolsósorban a velejükig rothadt irodalmárok. Állítása azért annyira erős – és akár a lengyel, akár az európai, akár az amerikai kiadók számára máig tűrhetetlen –, mert szuggesztív képekben és nagyvonalúan odavetett jellemekben volt képes megformálni.
Borowski iróniája éppúgy nélkülözi a humort, mint Adyé vagy Wyspiańskié: nem tud nem gúnyolódni mindazon, ami az ember. A nagy, tragikus költészet mindenkori hangneme ez. Gyűlölik is azóta egyfolytában a kommunisták és a keresztények, e két rivalizáló ikervallás hívei, valamint a zsidók, az ikrek szülői, akiket Borowski nem volt hajlandó sem felmenteni, sem kiválasztott népnek tekinteni szenvedéstanilag. Pontosan olyan embernek tekintette őket, mint akárki mást. Ez az antiszemitizmus igazi ellentéte, és nem a filoszemitizmus.
A többi túlélő írót ekképpen intette:
„…Auschwitzról nem lehet személytelenül írni. (…) Ne felejtsék el: az olvasó, aki a jelentésüket olvassa és keresztülrágja magát minden szörnyűségen, óhatatlanul megkérdezi: na jó, de hogyan történt, hogy Ön, uram vagy hölgyem, végül is túlélte? (…) Mondja meg végre, hogyan vett húst a kórházban, a jobb kommandókban, hogyan gyömöszölte a muzulmánokat a kemencébe, hogyan vásárolt nőt és férfit, mit művelt az unterkunftokban, a kanadákon, a krankenbaukban, a cigánytáborban, beszélje el mindezt és még sok egyebet, mesélje el a tábor mindennapjait, a rettegés szervezettségét és hierarchiáját, minden egyes ember magányát. De írja meg, hogy Maga mit csinált. Hogy Auschwitz komor dicsőségéből Maga is részesült.”
Erre a felszólításra a mai világ tipikus válasza a Schindler listája: az emberséges náci gyáros, a vele lelkesen együttműködő derék zsidó 65könyvelő, meg a fekete-fehér filmben fel-feltűnő piros ruhás kislány, akinek a vérét ontják, de azt nem látjuk, ugyan dehogy; ez már valóban az emberileg kiötölhető giccsek netovábbja.
Van Salamovnak egy kicsi novellája, magyarul persze nem olvasható, címe: „A hóban”. Rabok tapodják libasorban a méteres havat Szibériában, tapodják, tapodják. „Az elsőnek a legnehezebb, és amikor elfogy az ereje, a helyére lép az első öt főből valaki más. A nyomában haladók közül mindegyik, még a legkisebb is, a leggyöngébb is, kénytelen a havas szűzföldet is tapodni egy kicsikét, mert nem léphet pont az első által kitaposott nyomba. A traktorokon és a lovakon aztán nem az írók haladnak, hanem az olvasók.”
Így váltotta egymást a szűzföldön Borowski, Salamov, Kertész.
Öt-hat évvel ezelőtt, már a változás után egyszer felhívtak, írnék darabot az Új Zrínyiász ötletéből, de a mai, élő közéleti szereplőkkel. Elvállaltam. (Nem mondták, hogy először Esterházynak ajánlották fel, de ő nem vállalta – nagy kár, mondom utólag.) Újraolvastam a regényt, borzasztóan tetszett. Feltámad Zrínyi Miklós, a szigetvári hős, belekerül a Mikszáth számára adott korba, és az akkor élt eleven, valóságos szereplőkkel, az akkori politikai-parlamenti élet nagyságaival találkozik, és azoknak okoz fejfájást. Az egész XX. században nem akadt magyar író, akinek ekkora ötlete támadt volna. Nekiláttam hát a darabnak, írtam tavasszal pár hónapon át, benne volt néven nevezve az azóta elhunyt miniszterelnök, az összes pártvezér, az összes főideológus, a legtöbben ma is élnek és ténykednek közülük – megmutattam a színháziaknak, néhány változtatást kértek, írtam tovább – és mire ősszel kész lett, előállt egy különös helyzet, talán Mikszáth sem álmodhatott ilyet: én, a szerző kértem a színházat, ne adják elő a darabot, és a színháziak kérleltek, engedjem előadatni.
Én győztem, nem adták elő.
66Mialatt a darabot – Mikszáth ötletének megfelelően – megírtam, a magyar parlamenti politikusok 1992 során elvesztették szememben a jogukat, hogy a színpadra kerülhessenek. Nekem a színpad szent hely. Aki ott megjelenik, az valaki. Akkor is, ha a butaság vagy a szemétség megtestesítője, de valaki. És úgy gondoltam, ma is úgy gondolom, hogy amit Mikszáth megtehetett egykor, azt mi már nem tehetjük meg, sajnos. Nem olyanok, akikről írnunk adatik, és mi se olyan írók vagyunk. A mai szatirikus nem talál annyi emberi vonást a hőseiben, mint Mikszáth még talált. Holott a társadalmi alapstruktúrák, úgy látszik, nem alakultak át honunkban radikálisan száz év alatt.
Sokat tűnődtem a darab írása közben, vajon mi is a különbség közte és köztünk, az ő kora és az én korom között. A kor persze nagyobb volt, jelentősebb, emberszabásúbb, ennek megfelelően nagyobb, plasztikusabban megformálható figurákkal. Az akkori fejlett világhoz is közelebb voltunk annak idején, mint mostanában. De mindent mégsem lehet a korra kenni. Eltűnődtem, mitől nem tudunk mi jól megformált, kerek történeteket írni – mint a Szent Péter esernyője, például –, mitől nem tudjuk a hőseinket annyira felnöveszteni, mint ő tette a Beszterce ostromában, miért nem ismerjük annyira mélyen az országot, mint ő a Két választás Magyarországon vagy a Különös házasság tanúsága szerint; miért nem tudunk olyan őszintén együtt érző portrékat írni, mint ő a Tót atyafiakban. Nálunk valahogy minden ideológiává fehérül és satnyul, nála meg minden humoros meg életes.
Eltűnődtem az életén. Megnősül, aztán elválik, mert nem akarja, hogy a felesége nyomorban éljen, és amikor végre jobban megy neki anyagilag, megint elveszi. Az ő tollára méltó remek regénytéma, de eszébe se jutott megírni. Mi egyebet se tettünk volna, mint líraian, szentimentálisan, önmutogatóan, váteszileg és rokokó érzelmességgel ezt írtuk volna le újra meg újra, az író személyét aktuálpolitikailag, s nem a műveket esztétikailag bíráló kritika hozsannái közepette.
Ő másokról mesélt – például az egyik legnagyobb igaz magyar mesét írta meg, Jókairól. Hatalmas tudás van abban a könyvben, legközelebb csak Krúdy produkált valami hasonlót. Benne van Magyarország előre és hátra, benne van a paradigma, ahogy mi mondanánk. De nála könnyedén, minden hivalkodás nélkül. Nem volt, azóta sem akadt 67magyar író, aki legnagyobb elődjét ilyen szeretettel és megértéssel egy jelentős műve főhősévé tette volna. És megírta az egyik legnagyobb európai mesét, A fekete várost. Kiábrándultan, keserűen, lemondóan, már a halálra készülve. Antropológiai mű, nem csak magyar, nem csak úgynevezett „közép-kelet-európai”.
A gonosz legenda szerint Mikszáth az élete végén elolvasott pár Dosztojevszkij-regényt, megdöbbent és azt mondta: ha előbb olvassa, egészen másmilyen műveket írt volna. Ugyan kérem! Ez a legenda egészen biztosan hazug, ez a legenda „világirodalmat” feltételez, valamiféle kötelező „művészi fejlődésvonalat” feltételez, vagyis nem létező dolgokat állít. Minek kellett volna Mikszáthnak dosztojevszkiji regényeket írnia? Okos ember volt, bölcs ember, a sokféleséget, a gazdagságot becsülte jellemben, mesében, színben, illatban, szivarban, mindenben. Hogyan is lehetne egy írón számon kérni valamit, amit másnak adatott megírnia? Még azt sem lehet számon kérni, amire ő képes. Inkább hálásan és hódolattal meg kellene neki köszönni, hogy hajlandó volt a műveit az emberek gyönyörködtetésére megalkotni. Nem olyan könnyű az, rengeteg munka, vesződség, bajlódás, lemondás fekszik benne, a legegyszerűbb meséket a legnehezebb kigondolni.
Mondták, ma már nem is mondják, annyira biztosak benne, hogy az „anekdotikus irodalomnak” vége van. Ezt hiszik, miközben az emberek, ha összejönnek, ma is mulatságos, tömör történetkéket mesélnek egymásnak, jellemző és megjegyezhető, könnyen továbbadható történetkéket a korról, az emberről, az országról, a világról. Csak hát ezek a történetkék ma nem kerülnek bele az irodalomba. Voltaképpen őrület. A szóbeliség ma művészibb, mint amit leírunk. Az irodalom mintha lemondott volna mindazon pompás eszközeiről, amelyek évezredeken át éltették. Lemondott a meséről, a jellemről, a leírásról, lemondott az érzékiségről, le a csattanóról – csak az úgynevezett nyelvet tartotta meg. De miféle nyelv az? Kifigurázó, parodizáló, valami külsőhöz képest létező nyelv, amely meghal, mihelyt a rendszer, az állam, az ideológia, amellyel szemben állt, letűnik. És le szoktak tűnni mindezek. Semmi sem tart örökké, csak a jól megformált, klasszikusan egyszerű és az emberi alapérzelmekre építő mese. Amilyeneket Mikszáth írt egész életében.
68Sokféle irodalmi áramlat hivalkodott ebben a többihez képest nem is különösen rémes XX. században, de figyelemre méltó, hogy a magyar olvasók csaknem végig – már ameddig egyáltalán olvastak – Jókaihoz és Mikszáthhoz ragaszkodtak. És az is érdekes, hogy a pokol legmélyebb bugyrairól írók valamennyien tudatosan a klasszikus novella legegyszerűbb, legkötöttebb formáit használták – mint az Auschwitzot megíró Tadeusz Borowski, vagy a Gulagot megörökítő Varlam Salamov. Nincs helye a nemzedékek tucatjai által kipróbált és szentesített hatásos elbeszélő módokat valamilyen mellékes okból megtagadó szemléletnek ott, ahol valóban fontosat kell az utódokra hagyományozni.
Mikszáth elég pontosan tudta, hogy amit ír, az megörökítésre érdemes. Ő még emberben gondolkozott – és embert is ábrázolt. Ez ma furcsa, ódon eszme – ma, amikor pont úgy szűnt meg az embernek ember által való ábrázolása, mint az ötvenes években. De ahogy az ötvenes évek megszűntek, meg fognak szűnni ezek a kilencvenes évek is. Az írók, horribile dictu, megint megformált, kerek történeteket fognak kitalálni, és megint rá fognak jönni, hogy csak a létező alapérzelmekre építhetnek: a szeretetre elsősorban, és annak agresszív hiányára, a gyűlöletre.
A napokban a lányommal hallgattam az esti mesét a Kossuth Rádióban. Egy Mikszáth-mesét olvastak fel Jánoskáról, aki gyerekként meghalt. Egyszerű mese volt, karácsonyi történet, de nem az a giccses fajta, mint Dickensé; olyan könnyed és egyszerű volt, ahogyan csak a legnagyobb emberi tragédiákról szoktak az igaziak írni. Én alig bírtam visszafojtani a könnyeimet. Hatéves lányom látta rajtam, hogy mindjárt elsírom magam – és volt annyira tapintatos, hogy nem érdeklődött tőlem a mese számára még homályos részletei iránt.
Egyszerre lehettem hálás Mikszáthnak és a befogadójának.
Szép kötésű, gusztusos, karcsú kötet, jó kézbe venni. Petőfi Sándor a címe, aki, illetve inkább AMI nekem, nekünk kicsi korunk óta eleve adott, eleve ismerős. Mintha egy időtlen idők óta létező mesét akarna újramesélni a szerző, amire semmi szükség: feleletek, iskolai és házi dolgozatok fűződnek hozzá, szó szerint bemagolt és szigorúan számon kért hosszú minősítések jutnak az eszembe, amit jó alaposan a fejünkbe vertek, olyannyira, hogy nem is tudunk többé reflektálni rá; csupa magától értetődő közhely rémlik fel, ha e nevet halljuk, hát inkább eltoltuk magunktól a messzi, gyermeki múltba.
Ha van hivatalosan unalmas és érdektelen téma az elmúlt százötven évben Magyarországon, akkor Petőfi Sándor az.
És úgy is indul a kis kötet, hogy idézi mindazon jól ismert közhelyeket, amelyek agyunkban szilárdan és újragondolatlanul megkövesülve hevernek. Csakhogy valamely elégedetlenséggel, valamely eleinte meghatározatlan ellenszenvvel idézi őket eme „kísérletében” a szerző, akinek eszerint különvéleménye van. S bár fennen hangoztatja, hogy ő „semmi újat nem mond, amit már ne mondtak volna előtte”, az ilyen közlés gyanút kelt: hátha mégis érdemes elolvasni a könyvét.
S a kis kötetet most már érdeklődve olvasván, és a közhelyek ismertetésén átevickélvén, egyszerre azon veszem észre magamat, hogy nem Petőfi Sándorról szól a könyv, hanem rólam: az én fejtetőmet lékeli meg a szerző, az én agyamba kukucskál bele, bennem turkál, az én agyamat műti, miközben, mint agyműtétek közben elég gyakori, nem altatott el, csak érzéstelenített, és komolyan beszélget velem, a tumoromat nyiszálván közben körül.
Fájdalmas és kéjes érzés egyszerre. A nagyon korán belém ültetett előítéletek agyi területét operálja ki belőlem, magyarságom, történeti tudásom, irodalmi érzékenységem, formaérzékem határterületeit sérti, sebzi meg minduntalan, s noha választékos, olykor némileg túlbonyolított, szakmai zsargonnal dúsított, gondosan hűtött szikével operál, egyszerre úgy érzem: megfosztottak valamitől, ami eddig nyűgözött, ami eddig bénított: megfosztott magyarságom, egyéniességem, népisé70gem, történetiségem idilli tudatától, és beledobott a történelmileg és társadalmilag valóságos, megoldhatatlan, sőt fel nem is oldandó ellentmondások életes közegébe.
Ez nem az a Petőfi Sándor, akit nekünk, gyerekeknek nálunk nagyobb gyerekként ajánlottak játszótársul és szellemi vezérül. Nem a jól ismert életrajz alakja, nem a helyes és szemtelen kölök, akinek állandóan igaza van, nem a szabadság problémátlan prófétája, nem a születése óta lánglelkű vátesz, nem a plebejus népfi, nem „maga a nép”; ez csak egy ember, aki történetesen költő, akinek poétikai elvei, sőt kemény üzleti megfontolásai vannak, aki benne él abban, amibe beleszületett, és számtalan önellentmondásából nem tud, de nem is akar kikeveredni, és így tervezi, így csinálja meg magát tudatosan és akaratosan. Semmi idilli, semmi gügyögés nincs benne, voltaképpen, ahogy a szerző beállítja, túlságosan sok eredeti gondolata sincs neki, de férfi. Ahogy két-három, a korban eleve adott romantikus magatartásformát elegyít, ahogy az elegy kibékíthetőségére nem ügyel, ahogy a világot magával egyenrangú félnek tekinti, vagyis magát a világgal egyenrangú ellenféllé növeszti fel, ahogy a világot – s benne az embereket, a népet, a magyarságot – hol megveti, hol felmagasztalja hektikusan, következetlenül, ahogyan saját ilyen-olyan poétikai elveihez hol tartja, hol nem tartja magát, felrémlik egy végtelenül irigylésre méltó, szabad ember képe, olyan emberé, akit nem ismerek, de akit nagyon is érdemes volna megismernem. A maga szubjektumában fürdőző, romantikus költőt kapom meg egyszerre, akinek víziói vannak, és akinek a számára a valóság, sőt még az istenített „szabadság” is másodlagos – mert él.
Petőfi Sándor a kötet címe, és jogosan, mert a kötet utolsó harmadában ragyogó poétikai alapelemzést kapunk a műveit ihlető indulatról, pedig nekünk mindig úgy tálalták, hogy a versei az életéből és a körülményeiből fakadnak. Mintha bárkinek az életéből művek fakadnának csak úgy. De éppen ilyen joggal lehetne a kötet címe az is, hogy Petőfi Sándorról. A befogadás elemzése legalább akkora figyelmet kap ebben a kötetben, mint akit százötven éve folyamatosan lelkesedve befogadnak. A korabeli eszmék elemzése megvilágítja, mennyire abban élt benne a nekünk időtlen idolként tálalt szobor, és ritkán kéjelegtem 71abszurditáson annyira, mint most, amikor a Petőfit egykor még életében veszettül támadó kör vezetőjének e könyvben idézett elveit olvastam, amelyeknek Petőfi éppenséggel tökéletesen megfelelt.
Ennyire komplex szemléletű esszéíróról és korabeli, majd későbbi befogadói közegéről ritka az ilyen mű, magyar párjáról szinte nem is tudok. Talán a nagyon érett Mikszáth könyve ilyesféle, a Jókai Mór élete és kora. Mikszáth emberekben és történetekben gondolkodott érzékileg, Mikszáth jólesően, bölcsen – és persze végtelenül szomorúan – adomázott.
Margócsy számára maguk a gondolatok érzékiek, így hát az esztétikailag és történetfilozófiailag megformált interpretációkban mutatja be hőseit, akik a Petőfi-irodalmat alkották folyamatosan az elmúlt másfél száz évben, s e mellékhősök a főhőssel együtt adnak ki különös, groteszk képet – megint csak Magyarországról, a modernitás örök magyar tudatáról. Ez a kép nem szomorú, még csak nem is lesújtó, noha vidámnak se nevezném, inkább elgondolkoztató és tanulságos. Valaki valamit kimerítően, bensőségesen ismer belülről, ám mégis kívülről, nagyon messziről szemléli, hogy orvosként a kórismét tárgyilagosan fel tudja ismerni. Borzongató, ahogy Margócsy hideg szikéje működik az agyamban, s felmutatja a kivágott daganatot, hogy lássam: pont az idillre vágyó, infantilis tudatközpontomat vágta ki. Azt a belém nevelt sejttömeget metszette ki és helyezte górcső alá, amely nem tudja az önellentmondásokat elfogadni, amely rémületében, gyávaságában fejlődéstörténetet eszkábál a véletlenből és a kaotikusból, és amely egy hatalmasra növesztett egyént nem tud elviselni, hát inkább bezárja a rokokó, szentimentális, kispolgári giccsbe, hogy elfogadható legyen. A konfliktuskerülő agysejtjeimet vágta ki, azokat a nagyon is tipikusan magyar sejteket, amelyek a szembenézés és a nagyban való hideglelős gyönyörködés helyett mindig a domesztikálást választották. Az elmúlt százötven évben hazámban nem történt szellemi rendszerváltás, ébredek rá a műtéttől kóvályogva, de mégis boldogan, hogy megtudtam valami alapvetően fontosat. A kultusz mindvégig bedarálta a nagy egyéniséget, és aktuális állami ideológiáktól függetlenül mindig hasonló módon: azt hirdette róla, hogy az imádandónak beállított tömeggel mintegy elrendelésszerűen azonos.
72„Kísérlet”, ez a kötet műfaja. Újfajta műtét esetén mindig az a kérdés, vajon a kísérlet alanya életben tud-e maradni. Életben marad-e vajon a tudatunkban Petőfi, akiről szó van, és mi, akikben Petőfi élhet egyáltalán.
Ami engem illet, én elevenebb vagyok, mint valaha.
Izgalmas könyvet adott közre Margócsy István (Nagyon komoly játékok), az elmúlt másfél évtizedben írott kritikái gyűjteményét. Ezek az írások annak idején a régi Mozgó Világban, a Kortársban, a Holmiban, majd a 2000-ben jelentek meg, együtt azonban mást, többet és jelentősebbet mondanak, mint külön-külön. Még azt is megkockáztathatom, hogy ez a könyv valójában az első hiteles könyv az elmúlt másfél évtized magyar irodalmáról, holott az egyes kritikák nem azzal a célzattal születtek, hogy a tárgyalt művek kanonizáltassanak. A szerző minden ilyen irányú gyanút el is hesseget magától előszavában, és valóban: hiányoznak jelentős alkotók művei – az egykori megrendelés, vagyis a véletlen döntötte el, melyik fontos műről ír a szerző, melyikről nem. (Elemzésre érdemtelen műről Margócsy egyáltalán nem ír, nem hivatásos kritikus, mindvégig megőrizte szellemi szabadságát.) Az azonban biztos, hogy az itt közölt írások olyan művekről szólnak, amelyeket valamiért a kritikus jelentősnek tartott. Még fontosabb az, hogy az egyes kritikák valóban csak és kizárólag magukkal a művekkel foglalkoznak, semmiféle külső – politikai, ideológiai, sőt esztétikai – szempontrendszer sem nehézkedik rá az elemzésekre, minden mű a maga vállalt belső törvényszerűségei szerint ítéltetik meg, a kritikus a mi irodalmunkban újabban ritka módon az irányzatok közül egyiket sem tekinti eleve értékesebbnek a többinél, őt az érdekli, miféle nézetrendszer munkál abban a műben, amely befogadói élménye alapján az elemzést megérdemli. Amit én, mint olvasó élvezek, véli Margócsy, azt érdemes alaposabban is megvizsgálni. Van ebben jó adag hedonizmus: jó dolog jó műveket olvasni, szellemi izgalomban részesülni a legmagasabb rendű 73élvezet, és nem árt, ha e szellemi izgalom összetevőit valamennyire tisztázzuk a magunk számára. Ez nem azt jelenti, mintha ebben a kötetben csak remekművekről esne szó – Margócsy keményen bírál, ha azt látja, az alkotó felemás művet hozott létre –, de azt igen, hogy a tökéletlennek talált alkotások is olyan érdekes hibát, olyan izgalmas tisztázatlanságot rejtenek, amellyel szembenézni tanulságos, sőt felemelő.
Az első meglepetés, ami az olvasót éri: milyen gazdag, sokszínű irodalmunk is volt nekünk az elmúlt húsz évben. Ezt menet közben nem is vettük észre. (A véletlenül nem tárgyalt jelentős művekre gondolva ez a gazdagság még e kötet által sugalltnál is nagyobb.) Nemcsak sokszínű volt ez az irodalom, de művészileg igényes is, a művek komoly filozófiai erőfeszítések nyomait őrzik, mintha valamely titokzatos utasításnak engedelmeskedtek volna a különböző alkatú és tehetségű alkotók: a műnek igenis koherens, nagy világmagyarázattal kell bírnia. (Ez a világmagyarázat aztán vagy élvezetes művé vált, vagy sem; mindkét eset kihívás a kritikus számára.) Ehhez persze olyan filozófiában, poétikában jártas, egyúttal pedig elfogulatlan befogadó kell, mint Margócsy, aki a burkokat lefejtve mindenkor az alapképletre kíváncsi, és azt közvetíteni is képes.
A második meglepetés az – erről a könyv tematikusan ugyan nem szól, de az egymást követő írások után ez az élményünk marad meg –, hogy e sokszínű irodalom művelőit gyakorlatilag szinte semmi sem rokonítja. Mintha minden egyes költő és író valamely rejtekhelyen, egyszemélyes cellában dolgozott volna az elmúlt másfél évtizedben: művészi megoldásaik között nincs hasonlóság, egymáshoz világnézeti vagy aktuálpolitikai okokból közel állók művei is egészen eltérő képletet mutatnak. Nem volt semmiféle fősodor vagy főcsapás a magyar irodalomban a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években, legalábbis ennek a kötetnek a nagy tanulsága ez. Megszoktuk, hogy a kritikusok, az esztéták, az irodalomtörténészek mindig valamely vonalra esküsznek, és köteteiket úgy is állítják össze, hogy az előnyben részesített szellemi áramlat diadala bizonyíttassék. Amikor Margócsy befogadói alázattal közeledik azokhoz a művekhez, amelyek őt, az embert, megragadták, vagy problematikusságuk miatt elgondolkoztatták, áldásos módon kiiktatja azt a kritikusi fennhéjázást, amelytől az egész magyar 74irodalmi élet sok-sok évtizede bűzlik. Ő soha nem hatalmi pozícióból és nem az irodalmi életet befolyásolni kívánva elemez, hanem úgyszólván naivan, élvezkedve és elfogulatlanul.
Ebben a szokatlan megvilágításban az látszik, hogy valamikor elég régen, talán a hatvanas évek vége felé, megszűntek az iskolák. Minden alkotó magára maradt – és megpróbálta egyedül értelmezni a világot. Ettől a tárgyalt művek megdöbbentően eredetiek és egyediek lettek – ráadásul akkor, amikor az irodalmi élet ennek éppen az ellenkezőjét próbálta sugallni, újabb és újabb irányzatokat kreált és próbált egyedülinek feltüntetni, meglehetősen agresszívan. Ha vannak is bizonyos választóvonalak – talán nemzedékiek, ki tudja –, ezekről határozottan bármit is állítani elhamarkodott vállalkozásnak tűnik. (A kötet utolsó tanulmánya, az egyetlen, amely nem egyetlen konkrét művel foglalkozik, a magyar líra ilyen választóvonalát próbálja felvázolni, számomra azonban kérdéses, hogy a régebbi magyar líra a szóra, az újabb a mondatra építene mint alapegységre, mert nem tudom meg, hol is van a határ a szó és a mondat között.) A kényszerű és valószínűleg szorongásosan átélt eredetiség talán ennek az elmúlt tizenöt évnek az igazi nyeresége, és ebből a kötetből egészen szembetűnő. Rettentő magányban, iszonyú kitartás, hatalmas munka eredményeként jött létre az itt tárgyalt művek jelentős része, akár sikerült az alkotó küzdelme, akár nem, és e magatartást ma már hősinek kell neveznem utólag, csodálkozva. Ráadásul az eredetiség követelménye mintha az újabb elméletekben el is veszítette volna varázserejét, mintha az elméletek szerzői csak csoportokban, vonulatokban – gyakorlatilag hatalmi klikkekben – tudnának gondolkozni, holott a valóságos irodalom alkotói erre hol öntudatosan, hol ösztönösen, de fütyültek. Egyszeri megoldások születtek, és az egyes alkotók saját művei sem nagyon hasonlítanak egymásra, mint látjuk, amikor Margócsy egy alkotótól több művet is elemez: minden műhöz más filozófiát és más formát kellett kidolgozni.
Az egymás mellett – ábécérendben – tárgyalt alkotók műveinek elemzéseit olvasva arra döbbenünk rá: mintha az alkotóknak már nem lett volna kiktől tanulniuk, és megszorulva elkezdtek saját maguktól tanulni. (A félsikerek is ebből a magányból származnak.) A kritikus attitűdjének e belátásban annyi a szerepe, hogy mindig csak a műről 75ír elemzést, s bár ki szokott tekinteni a szerző fejlődésére vagy bizonyos jelentős példákra, azért a műelemzés van figyelme központjában, megközelítése elsősorban poétikai, mint ezt előszavában le is szögezi. De ez a választott szempont – amely valószínűleg inkább ösztönös lehetett az egyes elemzések írásakor, és a már kész kritikák kötetbe rendezése közben válhatott igazán világossá magának a szerzőnek a számára is – legalább nem homályosítja el a tényt: a mai magyar irodalom fontosabb alkotói már mesterekre való tekintet nélkül csinálták, amit csináltak, s bár pontosan látható, valamennyien mennyire mélyen gyökereznek mind a magyar, mind a világirodalmi hagyományban, ebből a hagyományból meglepően keveset tudtak közvetlenül hasznosítani. Nem tudom, miért történt ez így; erre nézve e kritikagyűjtemény semmiféle utalást nem tartalmaz, s talán ez nem is tudatosult a szerzőben, mint ahogyan bennem sem korábban. De most itt van, és érdemes eltűnődni rajta.
Olyan műveket tárgyal ez a kötet, amelyek ilyen-olyan töredékét mások ezért-azért, így vagy úgy, időközben többnyire kanonizálták. De egy olyan állapotot rögzít elsőként ez a kötet, amelyre éppen a kánon teljes hiánya lehetett a jellemző. Meglepően magas szabadságfok tűnik a szemünkbe ezáltal: a politika már nem, az üzlet még nem kötötte gúzsba az alkotók képzeletvilágát, és még megvolt az esélye annak, hogy valóban színvonalas mű is lehet siker, netalán pusztán esztétikai kiválósága okán. Ha ezeket a műveket ennyire mélyenszántóan lehetett elemezni, akkor volt mit elemezni rajtuk, és volt, aki erre az elmélyült elemzésre képes lévén még fórumot is talált magának. Ha nem is aranykor, de ezüstkor lehetett az az időszak a magyar irodalom e századi történetében. Súlyos ellentmondások között evickéltek persze az alkotók, és e kritikák néha kissé nehézkes nyelvezete is ebből származik: a kritikus maximális pontosságra törekedett, és nem adhatta vissza egyszerűsítve azt, ami magában a műben is bonyolult.
Szívesen biztatnám a szerzőt, hogy az általa nagyra tartott, de e kötetből véletlenül kimaradt művek (pl. Nádas, Kertész Imre műveinek) elemzését is végezze el utólag, és vegye föl kötetének következő kiadásába, mert nagy esélye van annak, hogy egykor majd irodalomtörténeti alapműként fogják kötetét forgatni – mint ebből a korszakból a talán 76egyetlent, amelynek valóban irodalmi volt a szempontja. Ugyanakkor szomorúan csukom be a könyvet: szép volt, igaz volt, nemrég még milyen gazdagok is voltunk, de hiába szeretném olvasni tovább; az a fájó érzésem támad, mintha egy termékeny irodalmi korszak ezzel a kötettel zárulna le végképp.
Kétezeregy kora őszén Iowa Cityben, a Nemzetközi Íróprogram egyik felolvasóestjén találkoztam Tyihon Burdulovics Artanyovval, a jó nevű, burját származású svéd irodalomtörténésszel. Valójában eliszlámosodott varég családból származik anyai ágon, és csak apai ágon burját, de ez most mindegy. Sokat ittunk, beszélgettünk, és széles jókedvében egyszer dalra fakadt. Tetszett nekem a dal, a szövegéből persze semmit sem értettem, nem tudok burjátul. Kérésemre hevenyészve lefordította angolra, hozzátéve, hogy az orosz fordítás jobb, azt még az ötvenes években maga Szemjon Kukolovics Bolotnyec készítette, az a híres Bolotnyec, akinek a verseit a XX. század vége felé fedezték fel Szemipalatyinszkban, egy padláson. Bolotnyec Barguzinban szolgált közkatonaként az ötvenes években, ott kapta meg egy burját pincérnőtől a versek nyersfordításait, és ő műfordításokkal fizetett a vodkáért. A pincérnőnek ugyanis volt egy lánya egy orosz tiszttől, aki nem engedte, hogy a lánya burjátul beszéljen, de az anya annyira szerette ezeket a verseket, hogy ha másként nem is, de oroszul fel akarta olvasni őket a lányának. E miatt a viszony miatt Bolotnyecnek a tiszt levágta az egyik fülét, mint tudjuk.
Mondtam Tyihon Burdulovicsnak, hogy tudok oroszul. Ennek megörült, és elkezdte szavalni kedvenc burját költőjének a verseit. Kedves, naiv, életörömtől duzzadó versek voltak, jobbára amolyan dalocskák.
Az Én nem vagyok burját?! kezdetűnél felfigyeltem. Milyen fura, gondoltam, Adyra hasonlít.
– Ki ez a költő? – kérdeztem.
77Artanyov elmondta: Alehilla Potomak a XIX. század második felében élt Burjátföldön, és különös sors volt az övé: huszonhét éves koráig nem írt semmit, akkortól viszont ontotta szebbnél szebb burját verseit. Ezeket csak a XX. század második felében, jó száz évvel később kezdték oroszra fordítani, mert a költő gyűlölte az oroszokat, és az oroszok a holta után azzal büntették, hogy száz éven át nem fordították le, sőt tudomást se vettek róla.
Alehilla Potomak életéről nem sokat tudni, talán juhokat őrzött ifjan, de iskolába az Orosz Birodalomban bizonyosan nem járt, mert nincs nyoma, hogy bárhol bármilyen bizonyítványt kapott volna. Az is lehet, hogy valamiért fiatalon elítélték, és Szibériából visszatérve álnevet vett föl. Még az sincs kizárva, hogy csak felnőttkorában tanulta meg a betűvetést valakitől. Az egész családját kiirthatták, mert egyetlen, akár csak távoli rokona sem jelentkezett, amikor 1850-ben egy csapásra híres költő lett belőle.
– idézte Bolotnyec szándékosan hibás orosz fordításában Potomak egyik leghíresebb kétsorosát Artanyov, amit én így fordítanék:
Artanyov elmesélte: Alehilla Potomak magas kort ért meg, és volt hat fia, majd egy tucat lánya (azokat nem tartották pontosan számon), körülbelül tizenkilenc unokája és negyvenhét dédunokája. Születési dátuma bizonytalan, mint akkoriban minden burjáté, mindenesetre hatvan évvel az után halt meg, hogy első kötete megjelent, és ő maga azt terjesztette, hogy akkor volt huszonhét éves. Nagyon szeretett pipázni, de a füstöt utáló feleségei miatt ennek a szenvedélyének csak a konyhában hódolhatott. Pipával a szájában halt meg. Nagyon hamar igen népszerű lett, de sose hagyta magát lefestetni se pipával, sem anélkül. Élete végén fényképezkedni sem akart. Végrendeletében azt kérte, égessék el a holttestét, és a hamvait szórják szét. Sírja emiatt nincs is, de máig benne él minden burját ember szívében.
„Úgy kell legyőzni az oroszokat, hogy többen leszünk náluk!” – ez volt nemzeti és költői programja Artanyov szerint, aki annak a meg78győződésének adott hangot, hogy Potomaknál életszeretőbb költő soha nem élt még a világon. Ezért is imádják a burjátok a mai napig annyira. Egyik elbeszélő költeményében Burjátföld Japánnal határos, és az oroszok ellen hadakozó japán császárt a burját Jun, az árva juhászfiú menti meg; tehát, Artanyov szerint, a költő Nagyburjátföld megteremtését tűzte ki célul, és ez páratlan hazafiságának legszebb bizonyítéka. Maga Potomak homályosan utal rá több versében is: azért szereti annyira az életet, mert a sírból jött.
De azért gyűlölni is nagyon tudott, mondta Artanyov: főleg az oroszokat, de az osztrákokat is. Senki sem tudja, hogyan és mikor tanult meg Alehilla Potomak németül, franciául és valamennyire angolul, sőt még latinul is; elég sok a rejtély körülötte, de hát ezért is volt zseni. Oroszul nem volt hajlandó rendesen megtanulni, bár értette. Ha nagyon kellett, az oroszra hasonlító szláv nyelven fejezte ki magát, de senkinek sem mondta meg, miféle nyelv is az.
Homályos gyanú kezdett megfogalmazódni bennem.
– Mégis – kérdeztem izgatottan –, hogy nézett ki ez a titokzatos költő?
Artanyov elmondta: alacsony volt, sovány, sötét hajú, látszólag gyönge, de igen szívós. Egyik szemére kicsit rosszul látott, mert egyszer a Napba nézett.
Felkiáltottam, és hirtelen oroszul is, angolul is elfelejtettem; Artanyov, aki addigra derekasan berúgott, ezt nálam a szesz hatásának tulajdonította.
Másnap az ottani egyetemi könyvtárban elolvastam Bolotnyec Potomak-fordításait.
A többit már mindenki tudja: Potomak, a burjátok nagy költője nem más, mint Petőfi Sándor.
Egyetlen komoly érvet kellett nekünk, akik Potomak magyar összkiadását és Petőfi Összes Műveihez való csatolását szorgalmazzuk, leküzdenünk: a magyar tudományos élet nehezen barátkozott meg azzal, hogy az Orosz Birodalomba kerülve Petőfi nem oroszul, tehát világnyelven, hanem egy kicsi nép nyelvén írta tovább a műveit.
Mi úgy látjuk, ez is bizonyíték amellett, hogy Alehilla Potomak és Petőfi Sándor azonos személy.
79Petőfi már első életében sem németül, angolul, franciául vagy – isten őrizz – szerbül, avagy szlovákul írta a verseit, hanem magyarul. Ha bele akart volna kerülni a világirodalomba, biztos, hogy nem a magyart választja, hanem valamilyen világnyelvet, vagy, végszükség esetén, az anyanyelvét, a szlovákot, vagy apanyelvét, a szerbet, melyeket minden oroszul tudó megértett volna. Magyarul írni semmivel sem jobb, mint burjátul. Petőfi második életében is hű maradt önmagához: a világirodalomba nem akart bekerülni, mert ő maga volt a világirodalom.
Örömmel jelenthetem, hogy Alehilla Potomak költeményeinek magyar összkiadása jól halad. Verseit már fordítja Parti Nagy, Nádasdy, Ferencz Győző, Rakovszky, Tandori, Várady Szabolcs, Kovács András Ferenc, Orbán János Dénes, Orbán Ottó és Kemény István, sőt Juhász Ferencet is felkértük, hogy az ötvenes évekbeli stílusában ő is fordítson le néhány rövidebb verset, és legnagyobb örömünkre elvállalta.
Püski–Ab Ovo–Osiris–Európa közös kiadásban lát hamarosan napvilágot ez a reprezentatív kötet, Somogyi Győző borítójával, amely Potomak fiait és unokáit ábrázolja. A Magvető is beszállt volna eredetileg, de sajnos kiszállt, mert Esterházy mégsem fordít, inkább regényt ír Bevezetés Potomakba, avagy Én édes légtornász öcsémbátyám, a határokon búrj át! címmel. Potomak verseit németre és románra Balla Zsófia fordítja, ezt a magyarországi kisebbségi önkormányzatok finanszírozzák, és a Múlt és Jövő adja ki jövőre, Tel Avivban, Barguzinban és Budapesten egy időben.
Az egyik kereskedelmi rádiót hallgattam dél körül április közepén a kocsiban. Az amerikai hangképzésű műsorvezetőnő feladta játékos kérdését: melyik az a regény, amelynek főhőse fiatalítókúrán esik át, majd egy ifjú leányt az őrületbe kerget. A harmadik megfejtő nyer, ígérte. Zene következett, én tépelődtem, ugyan miféle regény is lehet ez, de egyik általam ismert regény sem felelt meg a kritériumoknak. Pár perccel később a műsorvezetőnő közölte, hogy ez a regény Goethe 80Faustja; nem telefonált be senki, ment a zene tovább. Nem telefonált be senki, hogy megmondja az ifjú műsorvezetőnőnek: a Faust nem regény, hanem dráma.
Hallgattam még azt az adót egy darabig, hátha a szerkesztő, a főszerkesztő vagy bárki szól az orrhangon hadaró nőnek, gyakoroljon önkritikát, hiába.
Eltűnődtem, annyira megbántódtak-e a hallgatók e műfajtévesztésen, hogy azért nem telefonáltak be, vagy netán egyetlen hallgatónak sem jutott az eszébe, hogy ez voltaképpen a Faust, csak a műsorvezetőnő – meg aki neki a kérdést kitalálta – nincs ezzel tisztában. Hosszas tépelődés után – és huszonhárom év egyetemi tanárkodással a hátam mögött – arra a következtetésre jutottam, hogy a hallgatók se tudják. De hogy egy se tudná?! – róttam meg magam a rosszhiszeműségemért. Még ott a kocsiban megpróbáltam kiszámítani fejben, ugyan hányan is szólhattak volna, ha módjukban áll, vagy ha érdemesnek tartják.
Napközben kb. háromszázezer ember szokta ezt az adót hallgatni honunkban; ennyien ne tudnák, hogy a Faust dráma?
Persze szinte bizonyos, hogy közülük néhányan tudják. Egy-két illető talán még Marlowe művéről is hallott. Azoknak vagy telefonjuk nincs, vagy mobiljuk nincs, vagy rádiójuk nincsen, vagy nem hallgatják, vagy nem tartják érdemesnek, hogy szóljanak.
Tudjuk, sőt még én is tudom, hogy az idei könyvhéten megjelenő regényemnek maximum ezerötszáz-kétezer vásárlója lesz. A regény több mint hétszáz oldal – ebben én vagyok a ludas, írtam volna rövidebbet –, emiatt nem lehet olcsón adni. Az árát ugyan a kiadó még nem kalkulálta ki, de becslésem szerint lesz legalább háromezer forint, vagyis több, mint a minimálbér nettójának tizede. Ez tömegeket riaszt el a művemtől. E tömeg persze nem annyira számos, a legsikeresebb könyvet is csak maximum százezer ember olvassa el, és én nem sikerkönyvet írtam, hanem csak azt, ami épp az eszembe jutott.
Az én könyvemet is meg fogják venni pár százan, akik a borítóját tartják vonzónak, akik ajándéknak szánják, és maguk bele se néznek, akik csak a könyvespolcra teszik, hogy lássák a vendégek, még ez is megvan nekik, és az én regényem elég vastag lesz ahhoz, hogy ezt a funkcióját maradéktalanul betöltse. Ezzel voltaképpen számos vevőt 81nyerek. Olvasóm, aki bele is néz, lesz talán ezer. Végigolvasni – hát, nem tudom, hányan fogják végigolvasni.
Fel vagyok rá készülve, hogy dedikáláskor megint a régi könyveimet hozzák el, hogy írjak beléjük. Akkor vették őket, amikor a könyvet meg lehetett fizetni. Ezt az újat, kora-időskori művemet, amikor sejthetőleg már tényleg tud valamit az író, talán megemelik, a súlyát latolgatják, majd általában vissza fogják tenni, mert ekkora luxusra most nem telik. Én pedig lesunyt fejjel írok be a régi könyveimbe, tudván, hogy minden ilyen embernek ajándékoznom kellene egy példányt az új regényemből, elvégre ők az én hűséges, drága olvasóim, nagyon meg kellene becsülnöm őket, csak hát erre nekem se futja.
A Cseh Köztársaságban, ebben a hozzánk hasonló méretű nevezetes kultúrállamban világhírű cseh írók új műveit maximum ötszáz példányban lehet eladni, mint a legnagyobb cseh magánkiadó tulajdonosától tudom. Mi ennél még mindig jobban állunk, több mint kétszer annyian vesznek nálunk szépirodalmi művet, mint náluk. A nálunk négyszer számosabb Lengyelországban éppannyian vesznek új szépirodalmi művet, mint honomban.
Némi fejszámolást követően úgy találtam: a Faustra vonatkozó kérdésre a helyes választ a hallgatók közül körülbelül harmincan tudták; ők azok, akik nem telefonáltak be, hogy a műsorvezetőnőt a helyére tegyék. Minek.
A nyolcvanas évek második felében a színházban, ahol dramaturgoskodtam, azt a feladatot kaptam, hogy szerkesszem meg az április negyediki műsort. Csak a városi meg a megyei vezetők fogják a színházat megtölteni, nekik – mondta az igazgató. Az ilyen megbízás kiszúrás-számba ment, persze. Eltűnődtem, ugyan miféle anyagokból állítom én össze az ünnepi műsort.
Ez volt az az alkalom, amikor mindent elolvastam, amit a magyar írók a második világháborúról és a felszabadulásról összeírtak.
82Kicsit keveset írtak a magyar írók erről a témáról, és az írások zöme nem egyéb lapos hazugságnál. Nagy Lajos Pincenaplója hagyján, Szabó Magda verses regénye nem érdektelen, Szép Ernő Emberszaga jó (de az később jelent meg, mintsem én a megtisztelő feladatot kaptam), Déry Tibor egyik drámája, az Ablakok, nem tisztességtelen, ha nem is nagyon jó, Hubay C’est la guerre-je jól van szerkesztve, bár szimpla – a többi néma csend. Illetve mégsem. Márai naplói ugyan hivatalosan még nem jelentek meg akkor Magyarországon, de azért azokból bőven idéztem. Persze a szerző nevének említése nélkül. Azok igaz följegyzések. Úgyse tudják a funkcik, miféle szöveget is kapnak, gondoltam. Nem is szólaltak fel később, az már fellazult korszak volt.
A legérdekesebb tanulság az volt, kik is írtak vagy nyilatkoztak igazat és érvényeset a háborúról meg a háború végéről.
Egyikük Kertész Imre, akinek Sorstalanságából nem volt kedvem idézni a funkciknak. Másikuk, nem fogják kitalálni, Szentkuthy Miklós, akinek utolsó interjúkötetében (Frivolitások és hitvallások) ragyogó passzusok szólnak az ostromról. Túl remek dolgokat mondott Szentkuthy, hát tőle sem idéztem. Disznók elé gyöngyöt? azt azért mégsem.
A harmadik író, aki a háborút, az ostromot mindenki másnál teljesebben megírta, és ezt végképp nem fogják kitalálni, Hamvas Béla. Tőle aztán óvakodtam bármit is idézni. Ünnepi műsorba Hamvas-szöveg sem akkor, sem azóta, sem a jövőben nem való. Vagyis Hamvas élt, Hamvas él, Hamvas élni fog.
Hamvasról ma is ezotériába ájult tisztelettel, a humanizmustól pihegve illik csak szólani, lehetőleg mindenféle buddhista és kereszténymisztikus szakszavakat halmozva. Ezt nálunk könnyen meg lehet tenni, a magyar alapvetően vallástalan és misztikátlan kultúra, és aki annyit ki tud nyögni, hogy „karma”, már jelentős magyar filozófusnak számít.
Ha annak a szónak, hogy realista, van még valami értelme, akkor Hamvas az egyik legrealistább írónk. Vagy inkább így fogalmazok: az egyik leginkább valóságközeli. Ő erről a maga szokásos dialogikus formájában azt mondja: „Azt hiszem, realizmusból egy kicsit sok lesz – Sose lehet belőle elég sok.”
83Persze ha arra gondolok, hogy a könnyed, személytelen, légies és gyermekded nyelvi játékokba oly szívesen búvó Hamvas-tanítvány, Weöres Sándor írta meg a legmagyarabb és legvalóságosabb XX. századi drámát – A kétfejű fenevadat –, lehet itt valami törvényszerűség is akár.
Weörestől egyszer egy tévéműsorban a riporter megkérdezte, ugyan hol is áll a költő a történelemhez képest, benne-e vagy fölötte. Weöres félrehajtotta kicsit a fejét, és elnyújtott madárhangon azt felelte: „Mellette.” Hülye kérdésre adekvát válasz. Hamvas, a Mester, az ilyen buta riportereket megúszta – hát inkább maga alkotta meg azokat a butákat, akik az elmebeteg emberi működést megfelelően reprezentálni tudják, és akiknek marhaságain nyerítve lehet röhögni. A tudást hordozó könyvek mindig a nem tudást tartalmazzák időtlen idők óta, bölcsen, mert gúnyosan. Nem is igen lehet a tudós könyvnek más tárgya, csak a tudatlanság, az őrület.
A szatíraszerző földhöz ragadott realista volt minden korokban, és az is marad minden korokban. Szatíraszerző volt Weöres, és még inkább mestere, Hamvas. Állítom, hogy volt akkora, mint Swift vagy Voltaire vagy Hašek – ezen ő jót nevetne, persze, mivel is méricskélek én, kolbászhosszban számolok? Én erre azt mondom, a szerző magánügye, valamint a boldogtalan szellemtörténészek magánügye, miféle filozófia is áll egy-egy nagy mű mögött, valamint mely véletlenszerű korban írta, amit írt; ha a mű szatíra, akkor szerzője szatirikus, ez pedig alkati kérdés. A Karnevál, Hamvas főműve, az utóbbi pár száz év legnagyobb magyar szatírája – ha történetesen nem magyarul írja, Foucault nem Borgesre hivatkozik egyik könyve előszavában, hanem Hamvasra. De hát magyarul írt ő is, mint Vörösmarty meg Ady és annyi nagy magyar művész, nem is fog belekerülni az úgynevezett világirodalomba. Hamvast fordítani pedig feltehetőleg van annyira nehéz, mint Joyce Finnegan’s Wake-jét. Ő írta le a Karneválban: „Az a mester, aki nyelvileg erősebb.” Hát ő igazán erős volt nyelvileg.
A nyelven a gondolkodást magát kell érteni. Az észlelést magát kell érteni. Hamvas az alakok gondolkodását észlelte, de oly mértékben érzékien, hogy e gondolatoknak ízük-bűzük-szaguk van.
84Elfogulatlanná nevelte a pillantását. Belekerült vagy harminc-harmincöt tudatos évébe, amíg sikerült, észlelése mögött hatalmas munka áll. A szerepeit, az előítéleteit először kitartó munkával megszerezte, körülszagolgatta, megtapogatta, aztán undorodva elhajigálta. És megfestette a magyar tájat magyar ecsettel. Ezt nem szeretik nálunk, lehetőleg észre sem veszik, mert Hamvas nem kegyes szerző. Azt pedig, hogy mint MŰVÉSZ mit művelt, eddig senki becsületesen le nem írta. Pedig a Karnevált, ezt a tüneményes remekművet művész írta, ki más írta volna.
A Karnevál először és utoljára 1985-ben jelent meg – és persze, hogy nem kapta meg a minimálisan járó hódolatot. Minden korban van objektív mérce, már csak ilyen az emberi működés: a szabad és normális szellem minden nemzedékben megnyilvánul műalkotásban, legalább egyszer, és azon túl ehhez kell viszonyítani a többit. Ez a művészetet gyártó iparágnak kellemetlen. A mérce nem valamely ideológia, esztétika kívánalma, hanem ember alkotta tény. A többi mű elhalványul mellette. A magyarázók kifakulnak. A politikusok és ideológusok a fakó színben utaznak, az éles színek, éles kontúrok esküdt ellenségeik. A szakma dilettánst kiált, valahányszor egy Brueghel, egy Van Gogh, egy Vámos Rousseau, egy Csontváry fellép: nem tartja meg az akadémizmusok zsinórmértékét! nem tartja meg az illendőséget! a bűzről azt mondja, büdös! a lábról azt mondja, lábszagú! Az iparszerű művészeti termelést az ilyen mű odautalja, ahova való: falvédő-gyárak giccspiacára.
Kínos, valahányszor kiderül, hogy most is volt mérce. Az irodalmi pályázatokon a második, harmadik díjat szívesen kiosztják, az elsőt szeretik elsinkófálni, azt nemigen adják ki, mert Shakespeare és Homérosz, más elfoglaltságára való tekintettel, éppen nem pályázott. És akkor jön valaki kívülről, és benyújtja a művet. A művész-szakma, Wittgenstein szavait csak kissé modulálva, ilyenkor úgy jár el, hogy amiről beszélnie kéne, arról hallgat. És átadja a terepet a vajákosoknak, az okkultistáknak, akiknek mindenhez van közük, csak a művészethez, a kreativitáshoz nincs. A szakma fellélegzik: megmondtuk, hogy dilettáns, mert dilettánsok dicsérik!
85Kétlem, hogy a szakmabéli jobbak az elmúlt tizenkét évben, amióta a Karnevált kiadták, nekiveselkedtek volna, hogy figyelmesen végigolvassák, tisztelet a kivételnek, persze. Értem én: nem volt idejük, rendszerváltaniuk kellett meg sok egyéb ilyesmit. Hamvas centenáriumán felhívom figyelmüket a Karnevál második kötetének hatodik fejezetére, kezdjék el olvasni a 362. oldaltól. (Az irodalmi szakma egyébként nálunk hagyományosan nem szeret és nem is szokott olvasni, ezért is állítottam össze előzékenyen ezt a mini-szöveggyűjteményt – elvégre az író próbája mégiscsak a szövege.)
Azt mondja többek között Hamvas:
„A háború egyébként 1944. április harmadikán, délután három óra tizenkét perckor kezdődött, amikor Hermina néni lement a boltba élesztőért, a kapuban a masszőrnővel találkozott, és az így szólt, vegyen kékítőt, mert nem lesz. Hermina néni azonnal húsz üveg kékítőt, tíz doboz sárga és tíz doboz fekete cipőpasztát, mert hátha az se lesz, aztán lámpabelet és köménymagot, lúgkövet és klozettkefét vett. (…) Üvegdugó már nincs, szólt a szatócsné másnap reggel, és nem is lesz. Hermina néni megijedt. Egy sincs? Most vitték el az utolsót. Nézze csak meg. Mennyi kellene? Legalább száz darab. Szerencsére még volt hetvenkettő. Enyv se lesz. Adjon öt kilót.” (362.)
„Hallotta? kérdezte a masszőrnő. Mit? A bőrkereskedőt elvitték. Pócsmencsert? Igen. Másnap elvitték a cipőkereskedőt és a játékboltost. Harmadnap elvitték a könyvelőt, a nőorvost és a szappangyárost és a papírkereskedőt és a szabót. Negyednap elvitték a fűszerest, a fakereskedőt, az ószerest, a műszerészt, a rabbit, a tanárt, az üvegest, a vásznast, a korcsmárost, a virágkereskedőt és a könyvkötőt. Hová viszik őket? Nem tudom, szól a szatócsné, talán Németországba. És mit csinálnak velük? A szatócsné suttog. Azt mondják, szappant főznek belőlük. Hermina néni csodálkozik. Pócsmencserből? Hiszen az sovány ember.” (363.)
„Őrületünket eddig magunkban hordoztuk, és kizárólag magánéletünk számára tartottuk fenn. Ó, a mérték! Meddig lehetek bolond a magam szakállára? Morál? A moralisták hülyék. Logika? Lélektan? Hülyék. Hol kezdődik az őrület közveszélyes volta? Eddig azt hittük, hogy csak olyan privát őrület van, és ebben az őrületben láttuk életünk leg86főbb értelmét. A fontos az volt, hogy legyen valamink, amiben tönkre tudunk menni. Éljen! De az őrületek az egyéni életeken túlcsaptak. Elárasztottak mindenkit. Most megjelentek az őrületek, amelyeken százmillió ember egyszerre tönkre tud menni! Éljen!” (369.)
„Nem a bombáktól félek, szól Gergely. Egyedül csak attól, hogy az ablak betörik. Bejön a hideg, és fázni fogunk –
Az ember nem a nagy dolgoktól fél, hanem a kicsinyektől.” (372.)
„Hagyma van? Még egy kicsi. Só? Nincs. Liszt lesz? Talán. Ígértek rozslisztet. Ez a sajt száraz, de jó. Tortalapok, mindegy. Krumpli nincs. A péknél van kenyér, de. Szóval ötször annyi? Nem baj. A hátizsákba rakja és indul. Tegyen el nekem lisztet, árát nem kérdezem. Gyertyát és gyufát is adjon. Délután úgy fél öt felé. Az utca üres, a téren két rendőr, két pisztolylövés. A másik oldalon emberek sietnek, a patak felől kocsi jön, paraszt, a szénában az asszony didereg, előtte hordó. A rendőr visszanéz, a kocsi felé indul, mi van a hordóban? Pisztolyához nyúl, mire a paraszt azt mondja, hozza az üveget, kóstolja meg, szóval magának nincs üvege? A kulacsban kis törköly, eladja, úgyis elviszik. Mire a másik rendőr is odajön, kulacsát tartja és iszik. A távolban négy bomba robban szabályos ütemben. Két ember odamegy, adjon nekem is, megfizetem. Menjünk a kapu alá. Odamegy, üveget nyújt. Fizet és körülnéz. A házakból kijönnek, a kocsinál sorba állnak, hallgatagon az üveget nyújtják és fizetnek. A paraszt méri a vizes törkölyt, az asszony a pénzt beszedi. Ott állnak tizennégyen, bomba robban, a ló fejét lógatja, és a paraszt a törkölyt méri, és az asszony a pénzt beszedi. A kocsi mellett tizenkilencen állnak sorba, a téren bomba robban, jön két szuronyos katona, azt mondja, ott törkölyt mérnek, siessenek, a parasztnak már nincs sok.” (375–376.)
„Ez most engem nem érdekel. Csak az, hogy őt csakis azért, mert zsidó, el akarják hurcolni. Ezt én nem engedhetem. Nekem az mindegy, hogy milyen. Nekem most nem szabad azt mondani, ezt megmentem, mert jó, ezt nem mentem meg, mert nem jó. Kata azt mondja –
Bombarobbanás egészen közel. A falról pereg a homok.
Kata is azt mondja, de ezt én biztosan tudom. Ha elém kerül, hogy megmentsem, akkor, ha tehetem, megmentem. Mindegy, akár igen, akár nem. Azt intézze el ő. Nekem ő nem uzsorás és kapzsi állat, hanem Zákány Simon, akit csak, mert zsidó, meg akarnak ölni –
88Miért magyarázza ezt nekem?
Azért, mert nem így gondolkozik –
Pázmán hallgat. A bombázás megszűnt.
Igaza van, szól aztán. Mindegy. Már nem tart soká. Most már ajánlatos a zsidókkal jóban lenni –
Nekünk nincs jogunk válogatni, szól Jusztin. Én ezen sokat gondolkoztam. Ez nem tartozik a mi hatáskörünkbe. Akivel igazságtalanság történik, azt nekünk meg kell mentenünk –
Pázmán hallgat.
Zákány Simon nekem sem rokonszenves, felesége sem. Fia rosszabb, mint az apja, mert műveltebb. Nem kell. De nekem nem szabad válogatnom, és nem szabad hagynom, hogy elvigyék –
Úgy –
Az öreg Bernát, rabbinus, törékeny kis öreg, nagy szakállal. És Eszter is olyan, mint az öreg Bernát. De nem azért, mert tiszta. Érti? Nekem nem azért kell őt megmenteni, mert tiszta –
Sziréna, légiriadó elmúlt.” (377–378.)
„Semmi zűrzavart. Semmi filozófiát. Fülelj, Máté, Jusztintól sokat tanulhatsz. Máté még az Übermensch jegyében áll. Jusztin már előrement a tiszta ember felé. A megszállottságokat te is kineveted, Máté, de semmi egyebet nem tudsz, csak kineveted azokat és pont. Belátod? Még csak az kéne, hogy be se lásd. Jusztin továbbmegy. Ő ezeket a rögeszméket magából kidobálja, és azokat állandóan keresi, és ha egyet fülön csíp, tikk, körmére teszi, mint a bolhát, kivégzi, és utána kezet mos. Piha. Eggyel kevesebb. Nagy dolog. Azt merném mondani, hogy valamennyiünk közül Jusztin a legveszedelmesebb őrült, mert az ő fixa ideája, hogy normális ember akar lenni. Érti?
Értem, szól Gergely.
Szabályos ütemben, egy, kettő, három, négy bomba. A ház reszket.
Nos, ez a színjózan és kristálytiszta ember nem egyéb, mint annak a másiknak a visszája. És ellenfele. Melyik másiknak? Annak az embernek, aki semmi más, mint a felfordult zűrzavar, a bábeli rögeszme, a meghülyült Übermensch, a színtiszta őrült, az idióta pátosz és a nagyszájú hazudozás. Ezt én már nem is tartom szorosan véve embernek. Ez a Csiba, mondjuk, szélsőséges határeset, az állatszelidítő, a diktá88tor, vagyis a táncmester, ahogy Máté őt igen találóan elnevezte. Én ezt, mondom, már nem tartom embernek. Ez a lény bárgyú tébolyában tulajdonképpen kolosszális szakrilégium. (…)
Ne hagyjuk Jusztint egyedül –
Ő nincs egyedül. Bernát bácsi, az öreg rabbinus jól jellemezte őt. Neki szabad büntetlenül a jót tenni. Kivételes nagy dolog –” (384–385.)
„A kövesúton még egy bombatölcsér, gránátok és aknák, távolról gépfegyver. Minden élelmet, amit csak lehet. Gergely, vedd ki az ablakokat, és tedd a kamrába. Minek? Kihűl a lakás. Hülye, vedd ki, mert ha bennhagyjuk, betörnek, és amikor hazajövünk, nem lesz ablak.” (392.)
„Mindenki arról beszél, hogy a nagy ellenség a betegség, és egészségesnek kell lenni. Vagy a bárgyú moralisták, hogy az ellenség a rossz, és jónak kell lenni. Sterne tudja egyedül, hogy a baj nem a betegség és nem a bűn, hanem az őrület. (…) My madness is my castle. Mindenki beugrott neki. Még én is. Csak a főőrült, Mihály arkangyal nem. Minden tiszteletem az övé. Mihály arkangyal észrevette, hogy senki se lehet saját szakállára őrült. Az őrület ragály. Mindenkit, aki reá néz, inficiál. Az őrület őrjít. Nézz körül. Amit látsz, azt az őrület csinálta. A végponton vagyunk. (…) Ostrom? A rögeszme a valóságnál fontosabb. Hallod? Valódi sterne-i tétel. Először jönnek a rigolyák, aztán következik a valóság. Örök emberi tudás.” (392–393.)
„Ezt még kibírjuk, de ha innen kimegyünk, minden más lesz, szól Máté. Bormester Mihály vigyorog. Siheder vagy, Máté, még sokat kell tanulnod. Máté felnéz. Rosszabb lesz, szól Bormester Mihály, mert ez még nem az utolsó. Ez még nem a pokol feneke. Nem mondom, elég közel van hozzá, de még nem az. Meglátod, ez nem az utolsó.” (397.)
„Hová lett Armeniusz Armén? Még egy órával ezelőtt itt volt, és akadozva, de arról beszélt, hogy őket az ítélet már elérte, és mindnyájan el fognak pusztulni. Ne reménykedjenek a felmentő seregben, ne reménykedjenek, hogy a város mégiscsak elesik, és akkor kimehetnek. Senki se fog innen megszabadulni. Amikor ezt mondta, csontos kezeit kinyújtotta és köhögött, közben meggörbült, mert az éhség csikarta. Hová lett Armeniusz Armén? Kolophon úr a lyukon kibújt, és kint kereste. Csak néhány puska szólt. Armeniusz Armén ott ült, a bejárat89tól alig egylépésnyire, egyenesen, túl egyenesen ült, és hideg volt. Mind a két kezén ütőerét felvágta. Ott ült, és vére elfolyt a hóba, egészen sárga volt, álla leesett, ott ült tátott szájjal és megmeredt nagy szemekkel, a világítórakéták tüzében. Kolophon úr visszabújt, de először megnézte, hogy zsebében van-e valami ennivaló. A fél darab kétszersültet megtalálta, kivette és megette. Aztán visszament és beszólt, hogy Armeniusz Armén öngyilkos lett, és a hóban ül megmeredten és –” (435–436.)
„Kint tűzszünet volt, és a rokkant kinézett, sőt kibújt, és egész a kövesútig kúszott. Egyszerre csak visszajött, és azt mondta, hogy az áruház ég. Valóban, a nagy, négyemeletes áruház égett, és egész sereg ember ott nyüzsgött, és mentette, ami menthető. A rokkant csekély értelmére jellemző, hogy a helyzetet nem ismerte fel. Az áruház ég, szólt, és azt hitte, ezzel a dolog el van intézve. (…) Árpád nem volt ilyen gyanútlan. Ő rögtön tudta, hogy az oltási munkálatokban nekik is részt kell venniök. El is indult, és a műszerész is vele ment, aztán a rokkant, a pincéből Rella is kibújt, és futni kezdett, az ősz hajú asszony beszólt a pincébe, az áruház ég, aztán ő is kibújt a pincéből, és a többiek után sietett. (…) Árpád máris megérkezett, egy nagyobb és két kisebb szőnyeget hozott, gépszőnyeg volt ugyan, de elég csinos, gyorsan fekvőhelye alá dugta, és sietett vissza. Lőnek, mondta felhevülten. Rella is megérkezett, kendőjében alumínium poharakat, kisebb edényeket, habverőt, merőkanalat, reszelőt, tálcát hozott, gyorsan ágyára döntötte, letakarta, és futott vissza. De máris ott volt a rokkant, ponyvában kétszáztizenkilenc tucat ceruzát hozott, radírt, tollat, tollszárat, szivacsot, palavesszőt, bélyegzőt, ceruzavédőt, zsebkönyvet, írógépszalagot és naptárt, és az ősz hajú asszony képeskönyveket hozott a Mackóról és Róka komáról és a varjúról és az egérről, a tündérkirálynőről és a varangyról, valami ötvennégy kötetet, gyorsan lerakta, és sietett vissza, és utána Mojzesné jött, és keféket hozott, ruhát és cipőt és fogkefét és súrolókefét és hajkefét és klozettkefét, százkilenc darabot (…), Pázmán pedig hintalovat, Fenyő Rafael pedig a gyerekeknek csinos bábszínházat, díszletekkel és figurákkal, Árpád ismét megérkezett, és négy darab íróasztal-karosszéket hozott, Finta pedig mindenféle népművészeti remeket hozott, szőtteseket és csikóbőrös kulacsot és fuvolát és csillámos pruszlikot, Szervác atya pedig egy zsák művirágot hozott (…), Doma 90Edgárné pedig akváriumot hozott, Kolophon úr pedig kilenc lourdes-i Máriát, négy Szent Ferencet, három aranyozott Napóleont, hat Liszt Ferencet, két Wagnert, négy Petőfit, tizenegy Kossuthot és egy Kolumbusz Kristófot hozott, a trafikosné pedig ötvenkét darab zseblámpát hozott, Quitt Illés és neje gumicsónakot hozott, Fenyő Rafael a gyerekeknek kis vasutat hozott, szemaforral és alagúttal. (…) a nappali fényben ott látták az úttól öt méter és huszonkét centiméterre észak-északkelet irányában Armeniusz Armén holttestét, ülő helyzetben megmerevedve, arccal a pincének. Finta és Kolophon úr rúddal egy méter és hatvan centiméterrel odább emelték, nehogy útban legyen, most fenékkel a pincének és arccal az égő áruháznak feküdt. Úgy látszik, támadás indul, Fenyő Rafael sietett, a rokkant a hóban bukdácsolt, Toldi néni és Endivia szuszogva bárszekrényt cipelt, közben akna sivított, Pázmán festőállványt hozott, a rikkancs kötéllel átkötve harminckilenc esernyőt, Mojzesné kölnivíz-automatát hozott, bal kezében pedig milói Vénuszt, az út porzott a golyóktól, és a világítórakéták égtek, és akkor már mindenki megérkezett, csak a tábori ágyas fiatalember nem, bal oldalába gépfegyversorozatot kapott, és ott feküdt a kövesút mellett, zsákjában hétszázhatvannégy csomag pudingpor volt, tőle húsz méterre, huszonhat fokos elhajlásban feküdt Mojzesné, koponyájába aknaszilánkot kapott, és azonnal meghalt, ott feküdt mellette tizennyolc darab kerékpárgumi és Szent Terézről készült olajlenyomat széles aranykeretben, csaknem Armeniusz Armén mellett feküdt a parasztasszony tizenöt éves fia, hátába golyót kapott, kezében több tölcsér és tollseprű és egy fürdőszobatükör, a pince bejáratában pedig Quitt Illésné, haslövést kapott, idáig kúszott, de itt meghalt, teljes pedikűrládával és négy pakfon gyertyatartóval, ott feküdt a pince bejáratában, arccal a hóban, körülötte a vér szétfolyt, és a havon megfagyott.” (444–448.)
„Nagy hűhó a szellemmel. Piha. Itt a cadik, a csodarabbi, adj neki egy kenyeret, lakasson jól vele ötvenhat embert. Most itt az alkalom, már elég éhesek, szemük ég. Itt vagyunk ebben a gödörben, az ostrom tart, még holnap is, holnapután is, egy hét múlva is, három hónap múlva is, kolosszális tömegsír. Egy hét múlva sorsot húzunk, kit főzzünk meg elsőnek. Szervác atyát ajánlom, ő közöttünk még mindig 91a legkövérebb, gondos beosztással egy hétig élhetünk belőle. Aztán ki következik? A szatócsné! Kitűnő húsban van, egy héttel ezelőtt még evett. Egymást megesszük. Éljen a szellem!” (448.)
„A város ideiglenes polgármestere tényleg Csiba lett, a hódító katonaságot hűségesen kiszolgálta, a védőcsapatok rejtekhelyeit megmutogatta. Csiba már rendőrséget is szervezett, élelmiszert rekvirált, és az üldözött zsidóknak élelmet osztott ki. Kamilla azzal a hadnaggyal akkor el is ment, de másnap már kapitányt szerzett, aztán őrnagyot, most ezredesnél tart, cukrot, húst, zsírt, lisztet kap tőle.
A romok között találkoztak Fenyő Rafaellel, aki összedőlt lakása helyén élelmiszert keresett. Aztán találkoztak Moch Antallal, az ő lakását is kifosztották, összedúlták, és a szoba közepére odarondítottak. Gergely volt, kiáltotta Máté, nálunk is ő csinálta.” (459.)
„Mi történt? Semmi, csak félig megnyúztak bennünket, de minden maradt a régiben, Csiba Csiba maradt. Kamilla Kamilla, Quitt Illés Quitt Illés, Zákány Zákány maradt, mindenki maradt az, aki volt, és senki se kapott észbe, még én sem, még Jusztin sem, minden maradt a régiben, és most már készülhetünk a pokol fenekére.” (465.)
„Azt hiszem, realizmusból egy kicsit sok lesz –
Sose lehet belőle elég sok.” (469.)
Lassan megszokjuk, hogy a könyv drága, és kis példányszámban jelenik meg, és lassan a sirámokat is megszokjuk, amelyek ezt a jelenséget kísérik. Én ezeket a sirámokat egyre inkább unom. Felmerül a kérdés, vajon miért olyan nagy baj, ha az emberek egyre kevesebbet olvasnak, ha a gyerekek szórakozásának nem része az olvasás, ha a klasszikus meséket és a magasabb rendű irodalmat nem kapják meg idejében. Ha nézik a tévét, hát nézik. Ha inkább számítógépes játékokkal foglalkoznak, az se olyan nagy baj. Lehet, hogy nekik másra lesz szükségük, mint az előző nemzedékeknek volt.
A dolog mégsem olyan egyszerű, a folyamat pedig régebben kezdődött, mint az írott szó leértékelődése, a szellemi áramlatok mindig meg92előzik azt, ami a technikában történik. Még a nyolcvanas évek közepén figyeltem meg a budapesti bölcsészkaron, hogy a magyar szakos hallgatók, egyébként általában értelmes, nyílt eszű gyerekek, nem tudnak olvasni. Ezen azt értem, hogy a szavakat ugyan megértik, talán még az egymást követő mondatokat is, mégsem áll össze vízióvá a fejükben a mű, még egy rövid elbeszélés sem. Pár éven át kínlódtam velük, míg rá nem jöttem, hogy nekem kell pótolnom, amit az általános és középiskolában elmulasztottak: meg kell őket tanítanom olvasni. Azóta gyakran ott az órán hangosan, szinte szótagolva olvassuk fel az elemzendő művet, és csaknem minden mondat után megállunk, mi is történt, miért ezt és így írta az író. Ezt szöveg közeli olvasásnak, művelten close readingnek hívják egyébként, és ott, ahol az olvasással korábban támadtak bajok, vagyis Nyugaton, korábban is kezdték alkalmazni.
A valódi baj, kezdem látni, nem az, hogy az emberek keveset vagy egyáltalán nem olvasnak, ez csak a felszín. Nem a Guttenberg-galaxist, vagyis a könyvnyomtatást fenyegeti veszély, hanem az emberek képzeletét.
Amíg nem volt könyvnyomtatás, addig élőszóban meséltek az emberek. A szöveget füllel fogadták be a hallgatók, és a történet a maga színhelyeivel, szereplőivel megképzett az agyukban, a fül passzív volt, de a képzelet aktív, a hallottakat képpé, színné, szaggá, emberi alakokká maguk a befogadók alakították át. A könyvnyomtatás ezen a fajta befogadáson érdekes módon nem változtatott lényegesen: attól kezdve a szöveget szemmel fogadták be, de a képzelet ugyanúgy arra kényszerült, hogy az írott mondatokat képpé – és immár hangokká is – alakítsa át. A történeteket a befogadók a maguk tehetsége, hajlamai szerint a maguk képére formálták, az ilyen kép sajáttá válik, és mélyen bevésődik. Ez a befogadás aktív, munkát igényel. Az egyetlen különbség a füllel hallgatott és a szemmel olvasott szöveg befogadása között az, hogy a szemmel olvasott szöveget nem kell szóról szóra memorizálni, a könyv a polcról bármikor leemelhető.
Ami a film, és főleg a televízió elterjedésével és egyre agresszívabb nyomulásával változott, az az eddig aktív emberi képzelet passzívvá silányítása. Amit a filmvásznon vagy a tévé képernyőjén látok, az erős és primér érzéki élmény, úgy is mondhatnám: diktált látvány, amely 93helyett másikat, sajátot nem tudok látni a képzeletemben, és nem tudom a magam hajlamai, vágyai szerint másmilyen képpé átformálni. Egyenképet látunk a világon mindenütt, ugyanazt a képet látjuk, és nem tudunk mást látni. Lettek hivatásos bérképgyártók, akik minél lenyűgözőbb, minél hatásosabb, minél primitívebb képek kitalálásáért kapják a fizetésüket, s mert a képgyártás üzleti célzattal történik, ezek a képek olyanok, hogy a leghülyébbekre is hassanak. A bérképgyártók mindent, ami kép lehet, lefelé, a legprimitívebb képzelet felé hajlítanak, az össztársadalmi képzeletet tehát lefelé nivellálják. Ezt a fajta képgyártást szolgálja a legmodernebb számítógépes technika.
Nem a képi kultúra elterjedése a baj önmagában, hanem az, amivel jár: a képzelet ellustulása, passzív alkalmazkodása a diktátumhoz. Nem azért olvasnak rosszabbul a mai gyerekek, mert rosszul tanítják őket olvasni, vagy mert hülyébbnek születtek, mint az a sok száz nemzedék előttük, hanem azért olvasnak rosszabbul, mert a belső, saját, privát képzeletüknek nem volt ideje kifejlődni és megerősödni. A képzeletem én vagyok. Ha megfosztanak tőle, a személyiségemtől fosztanak meg. Ha nem hagyják kifejlődni, megölik bennem azt, amivé lehetnék. Nem teszik lehetővé, hogy az legyek, amire minden ember hivatott: egyszeri, egyedüli példány.
Ezt a bajt nem fogja orvosolni az interaktív televízió: már most látható, hogy a bérképgyártók előre betervezik a választási lehetőségeket, és nekik nem az az érdekük, hogy valaki a saját feje után, önállóan válasszon – esetleg olyasmit, amit ők nem tartanak alternatívának. Olyan ez, mint valami rossz felvételi teszt: van A, B, C válasz, valamelyik jó, a másik kettő rossz. Ami ezeken a lehetőségeken kívül marad, az mintha nem is létezne.
Pedig létezik. Szinte másról sem szól az emberi történelem, mint hogy mindig másról volt szó, mint amit a felszínen látni és láttatni, tanulni és tanítani lehetett. Csak éppen ez a létező most el van nyomorítva. Az önálló, aktív képzeletet fenyegeti rettenetes veszély a tömegre tervezett diktált képzelet részéről, azt a fajta képzeletet, amely nélkül semmiféle haladás nincs. A diktált képet használó média akkor is csal, ámít és hazudik, ha a művelői nincsenek is feltétlenül a tudatában, vagy éppenséggel a fősodorral szemben kívánnak és vélnek úszni.
94Az talán világos, hogy nem a könyvmolyok irodalmát sírom vissza, és hogy nem arról a művészetről beszélek, amelynek most éppen befellegzett. Nem azon háborgok, hogy remekművek maradnak a jövőben olvasatlanul vagy megíratlanul – még a legműveltebb elmék sem képesek arra, hogy memóriájukban mindazt tárolják, ami tárolásra valóban érdemes. Én a szabadságot siratom, amely eddig az azt egyszer megízlelt és azontúl arra törekvő embereknek legalább képzeletben megadatott.
A képzeletre gyakorolt diktátum ellen beszélek – ahogyan eddig is ez ellen a diktátum ellen születtek azok a művek, amelyeket most nem olvasnak.
Akárcsak mások, én sem tudom a megoldást. Az ember, eddigi tapasztalataink szerint, arra is hajlamos, hogy szívesen hajtsa rabigába a fejét, és arra is, hogy fellázadjon a rabság ellen. Egyelőre nem látom a jelét, hogy az új rabság ellen tömegek kelnének fel. De egyszer fel kell kelniük. Nem nálunk, a periférián fognak először felkelni, mi itt mindig csak követünk mindent, akár jó, akár rossz. Valószínűleg megint a legfejlettebb nyugati társadalmak egyikében hirdetik majd meg valamikor azt az emberi alapjogot, amelyről egyelőre nem esik szó, és amely úgy hangzik: „a képzelet szabad”.
2001. december 15-én este véletlenül az egyik magántévé adására kapcsoltam: egy divatos szemüvegben pompázó, harmincas, lenyalt fejű riporter vitatkozott lekezelően egy idealista kinézetű, szakállas, kissé göcsörtösen, mert felelősséggel fogalmazó középkorú férfival, aki egy jó nevű Budapest környéki középiskola igazgatója. Annyit tudtam a sajtóból, hogy az intézményt ő tette jó hírűvé a kollégáival együtt az elmúlt néhány évben, nem pedig beleült a készbe, ahogy mások szokták, kíváncsi lettem, mit mond. Kiderült: azért háborog a tantestületével együtt, mert a tanárok a fizetésükből nem tudnak megélni, a gyerekeket nem tudják tisztességesen tanítani és nevelni, idejük és ener95giájuk jelentős része máshol vállalt munkákra megy el, és ennek most már véget kell vetni.
Hát igen.
A hatvanas évek második felének egyik tavaszán, amikor Kádár elvtárs – Aczél elvtárs és Orbán elvtárs és más fontos elvtársak társaságában – kivonult hozzánk az Eötvös Kollégiumba demokratikusan elbeszélgetni a jövő értelmiségével, a feltűnően érdektelen, jórészt nyilván előre egyeztetett kérdések és válaszok után szót kértem, gyanútlanul megadták, felálltam, és az akkori közelmúltban történt vasúti katasztrófákra utalva felvetettem: azoknál mérhetetlenül súlyosabb katasztrófa lesz abból, ha a tanárokat nem becsülik meg továbbra sem, mert csak a legbutábbak mennek majd tanárnak, és még azok is ott fogják hagyni a pályát, és emiatt egy-két nemzedéken belül tudatlanná válik a jövő magyar ifjúsága.
Barátaim ott a kollégium földszinti tanácstermében rémülten hallgattak, és láttam az arcukon: nekem immár végem. Sokkal jobban ismerték nálam ezt az országot: ők vidékiek voltak, én meg jószerivel az egyetlen – hozzájuk képest elkényeztetett – pesti. Vidéken kevesebbért is végem lehetett volna akkoriban, sőt még annak is, aki csak hallotta, amit mondtam, hiszen vidéken a politikai törésvonalak személyek között húzódnak, s azokat a kisebb közösség minden tagja ismeri, míg a fővárosban el lehet rejtőzni, a törésvonalak absztraktak, személytelenek, intézményesen elidegenedettek. Ezért nem érdemes fővárosi regénnyel kísérletezni, hanem vidékit kell írni, pár év múlva magam is beláttam.
Akkori kollégista barátaim sem aznap este, sem másnap és később sem tettek úgy, mintha nem ismernének; nem dicsértek meg, de nem is határolták el magukat. Akkor ezt még természetesnek tekintettem, fel se tűnt, csak most, utólag hajtom meg a fejemet elismerőleg, miután később ilyen-olyan csip-csup vagy kardinális ügyekben sokan és sokszor mutatkoztak ki és tettek úgy, mintha sose láttak volna korábban.
Szimpla feltűnési viszketegség működött bennem akkor, aminek az volt az oka, hogy még nem sikerült valamirevaló művet létrehoznom, amit pedig igen szerettem volna. Egyébiránt tanár soha nem akartam lenni, a véletlen műve, hogy hetvennyolc óta folyamatosan oktatok. 96Akkori feltűnési viszketegségemet nem menti semmi, még az sem, hogy igazat mondtam nyilvánosan, hiszen tisztában voltam vele, hogy úgyis hiába mondom.
Nem az egykori hősiességemről állítok ki magamnak bizonyítványt, nem voltam hős, egy kis fontoskodó voltam. De én tényleg tudom: harminc évvel ezelőtt még egy hülye egyetemista is pontosan láthatta, merrefelé tart ez az ország.
Hát mostanra odaértünk.
Odaértünk, köszönhetőleg mindazoknak, akik nem követtek el mindent, hogy ne váljunk az írástudatlan bambák gyülekezetévé, amelyben a gondolkodó és alkotni képes műveltek, származzanak bármely rétegéből a társadalomnak és dolgozzanak bármely szakmában, egyre kilátástalanabbul faragják a széklábat.
Évek óta jobbra érdemes, többé-kevésbé tehetséges egyetemisták sokaságának próbálom az olvasás tudományát a fejébe verni, mert őket erre sem az általánosban, sem a középiskolában nem képesítették kielégítően, elég nagy részük, önhibáján kívül, egyetlen szót sem ért abból, amit a legnagyobb zsenik valaha leírtak, és akiknek példaképpen már rég nem hivatkozhatom sem a magyar, sem a világirodalom legnagyobbjaira, mert a hírüket se hallották.
Ők azonban legalább sikeres felvételi vizsgát tettek, valamit tehát mégiscsak megtanultak előzőleg, szemben azokkal a tömegekkel, akik az egyetemen kívül rekedtek valamiért. Azok a kirostálódott mai magyar fiatalok még kevésbé tudnak írni és olvasni, tőlük végképp megtagadtatott az emberi nem által alkotott szépségek és bölcsességek ismerete, élvezete és használatának esélye.
Ma sokkal többen vannak a kedves, okos, jobbra érdemes, önhibájukon kívül olvasástudatlan diákok az egyetemen, mint tíz éve; számokban utolértük az európai átlagot, Patyomkin herceg legnagyobb dicsőségére (gyöngébbek, vagyis a mai magyar ifjúság zöme kedvéért: e nevezetes orosz herceg építtetett egy szép kis mintafalut, de csak a házak homlokzatát készíttette el, hogy az arra hajtó, reformokat pártoló cárnő a vidéki Oroszország fejlődésével meg legyen elégedve, meg is volt). Évek óta nem tudok normális szemináriumot tartani, egyénenként foglalkoztatva a diákokat, ahogyan kellene, mert kapok sze97meszterenként százötven-kétszáz gyereket, akiknek az átlagos tudatlansága az észak-amerikai vagy a nyaszaföldi diákokéval ér fel, és ez a jövőben sem fog változni, mert a felvettek után kapott fejpénzből élünk mi, meg él az egyetem.
Tíz éve teszegetem el a dolgozataikat, amelyekre a jegyeket adom nekik, ez az én kis magánarchívumom, amely tanúsítja, hogyan haladunk lefelé a lejtőn. Ezek a dolgozatok azt mutatják, hogy ma már a legtehetségesebbek sem mind képesek normális, alannyal, állítmánnyal, tárggyal korrekten ellátott, nem nagyon bővített mondatokat leírni; amikor pedig megszólalnak, többnyire hebegnek-habognak, és képtelenek aránylag árnyaltan kifejezni magukat az anyanyelvükön. Az okosak aránya pont olyan, mint volt évtizedekkel korábban, nem születési rendellenesség miatt makognak. Megvonták tőlük az anyanyelvüket, a legcsodálatosabb adományt, amit ember kaphat. Nem kisebbségi magyarok ők, akiknek a nyelvhasználatát a többségi nemzet tiltja: ők többségi magyarok, és így nem tudnak magyarul eléggé.
Zömük soha nem fog tanítani, nincs is rájuk szükség egyáltalán. Felesleges emberek tömegeit bocsátjuk ki évről évre, de közülük éppen a leggyengébbek, a legélhetetlenebbek igenis tanítani fogják a jövendő magyar nemzedékeket. Nekik azonban legalább valamilyen látszatdiplomájuk lesz, és valami csak ragad rájuk óhatatlanul, ellentétben a képzetlen tanárokkal, akikből egyre több van, még a középiskolákban is. Kimutatták, hogy tíz év alatt meredeken zuhant a magyar diákok összes szerzett képessége a nemzetközi mércékkel mérve; hát persze.
Akinek a magyar nyelvhez, a magyar kultúrához, a magyar irodalomhoz köze van, arra nincs többé szükség. Gyönyörű, a nemzet szempontjából alapvető szakmák szűntek meg az elmúlt tíz évben: nincs szükség jó szerkesztőre, jó korrektorra, jó nyelvi lektorra, jó fordítóra, jó íróra, jó történészre, jó tanárra, jó tankönyvíróra, jó kritikusra – nincsen többé szükség senkire, aki nem termel azonnali hasznot valaki másnak, akit nem lehet minden határon túl kizsákmányolni, aki nem sorolható be szimpla bérrabszolgának vagy szavazógépnek.
A klasszikus állami funkciókat a magyar állam a rendszerváltás óta egyre kevésbé látja el. Korábban megindult ez a folyamat, nyolcvankilenc-kilencven nem volt cezúra szellemi és lelki tekintetben, és szá98mos szempontból intézményesen sem. Ami a magyarság testi, lelki és szellemi újratermelését illeti, a helyzet siralmas.
A mai magyar kisiskolás alultáplált, idegbeteg, csenevész, nem engedik eleget aludni, nulladik órára lohol reggel hétre a húszkilós táskájával a gyönge, ferdülő, csonthiányos gerincén, cipeli a táskáját és a ruháit osztálytermek között bolyongva óráról órára ide meg oda, és a hetedik-nyolcadik óra után, egy pocsék közétkeztetést követően fejfájósan és gyomorfájósan mehet csak haza leckét írni. Az anyanyelvén csak makogni képes, nem olvas semmit, és még játszani se lehet vele, mert a tanév túlnyomó részében hullafáradt, maximum arra képes, hogy lerogyván a hülyébbnél hülyébb tévécsatornákat bámulja.
A mai magyar gyerekeket lelkes idealisták, valamint fáradt, kiábrándult, az órát szétfecsegő, kelletlen, öreg gyerekgyűlölők, továbbá azonnali kezelésre szoruló tébolyultak tanítják. Minden tantestület tele van őrültekkel, hogyne lenne tele velük; örülni kell, hogy még ott vannak egyáltalán, és nem lehet kitenni őket, mert nincs helyettük más. Bele is lehet őrülni már önmagában abba, hogy a tanárokat újabb és újabb értelmetlen továbbképzésekre taszigálják központilag, így egy minisztériumi tisztviselő a fizetését az újításaival megszolgálja, s emiatt órák maradnak el, és a tanároknak nincs idejük felkészülni. Évente újabb és újabb hevenyészett tankönyveket sóznak a nyakukba, és a gyerekeknek minden évben vadonatúj könyveket kell megvenniük méregdrágán, hogy valamely kiadók többet kereshessenek. Újabb és újabb látszatmércék átugrására kényszerítik őket, hogy azt mondhassuk: teljesítettük az európai normákat.
Őrült tanár őrült gyerekeket produkál. Fáradt, nyomorult tanár fáradt, nyomorult gyerekeket produkál. Az otthoni környezet csak kis részben felelős a mai gyerekért, mint kimutatták: a szülők is hajtanak látástól vakulásig, fáradtak és nyomorultak ők is, a gyerek többnyire csak púp a hátukon, nevelje az iskola, vélik hárítólag. Olvasni nem, de a tanárok mániáihoz alkalmazkodni igen korán megtanulnak a mai magyar gyerekek, életiskola ez is, de a legrosszabb: a konformizmus, a szolgalelkűség iskolája.
Azok pedig, akik lelkesen és felkészülten mennek tanárnak, mert mindig vannak ilyenek, öt-tíz év után belefáradnak; beletörnek, és jobb 99esetben bértollnoknak állnak be valahová. Tisztelet a kivételnek, aki továbbra is imád tanítani és kitart a helyén; személyesen ismerek ilyen elhivatott tanárokat, csakhogy a kivételre, egyes emberek hősiességére egy oktatási rendszer nem építhet. Vagy intézményesen becsülik meg a tanárokat, és ebbe minden beletartozik, az emberhez méltó fizetés is, vagy jelentsék be, hogy a magyar jövő nem érdekli őket.
Ezt nem jelentik be, de azt kell látnom, hogy az egyik tiszteletre méltó kivételt egy lenyalt hajú fiatal riporter dühödten lehülyézi, mondván: nemcsak a tanárok helyzete rossz, hanem az egészségügyieké is, meg az összes közalkalmazotté is; azok is sztrájkolhatnának, de az országnak nincs annyi pénze, mondja jól értesülten az ifjú riporter, akinek nyilvánvalóan nem volt egyetlen szerethető, jó tanára sem: ő már ennek a sok évtizede tartó, ilyen-olyan néven tisztelt politikai rendszereken átívelő, lopakodva nyomuló katasztrófának a szülötte.
Magasból vagy oldalról nézvést megvolna az ország, csak az emberek hevernek romokban. Azok az idealista, lelkes tanárok azon kevesek közé tartoznak, akik még országban gondolkoznak. A nemzet érdekében szeretnék a szellemi és lelki újratermelésüket biztosítottnak látni, hiszen nekik hivatásuk van, s mert erre süket a hatalom, hát sztrájkolni akarnak. Igazuk van. Jobb helyen az egész társadalom melléjük áll. Nálunk a felháborodásuknak nincs visszhangja, és egyik jeles képviselőjüket még egy lenyalt fejű, kádárista-populista közhelyeket szajkózó médiadumáló is ledorongolhatja bármikor.
Felczak professzor, a kitűnő történész mondta Krakkóban a hetvenes évek elején, hogy a Stary Teatr új előadását feltétlenül látnom kell, ő már többször látta, Wyspiański Novemberi éj című drámáját adják Andrzej Wajda rendezésében, és ha van kedvem, akkor velem aznap este újra megnézi.
Felczak professzornak köszönhetem hát életem talán legmélyebb színházi élményét, és voltaképpen Wyspiańskit is, akiről addig nem100igen gondoltam semmit. A szerzőről írtam aztán éppen eleget, Felczak professzorról meg, aki nemrég halt meg, annyit illik tudni, hogy a háború alatt ifjú emberként ő volt a Honi Hadsereg magyarországi összekötője, jó párszor megtette az életveszélyes utat a Kárpátokon át, ült is érte aztán éveket a népi Lengyelországban. Jól megtanult magyarul, és történésznek is kiváló volt. Bennem, aki a Corvina Kiadó harmadosztályú szerkesztőjeként kerültem vele kapcsolatba, talán azt becsülte, hogy valamiért megtanultam lengyelül; nem tudhatta, hogy írok majd két lengyel tárgyú regényt, hiszen nem sejtettem akkor még én sem.
Elmentünk hát a színházba, hála Felczak összeköttetésének, elkezdődött az előadás, és olyasmi történt, amit nem vártam volna: gólyalábakon közlekedő, görög istennek öltözött színészek kezdtek éktelenül hangosan énekelni egy első hallásra is színvonalas, bonyolult dallamvilágú, modern operazenét (Jerzy Konieczny volt a zeneszerző, akkor hallottam a nevét először). Nem írom le az előadást, életem legnagyobb színházi élményét, mindenesetre rendezői rendszer volt, hogy a görög istenek operát énekeltek, a valóságos szereplők pedig zene nélkül mondták Wyspiański verseit.
A második vagy harmadik operabetétet hallgatva felfigyeltem egy középkorú férfira, aki két vagy három székkel ült a tőlem jobbra ülő Felczaktól odébb: félhangosan énekelte az operaáriákat, mégpedig negyed-harmad taktussal a színészeket megelőzve. Nem utánuk énekelt, hanem valamivel előttük. Kívülről tudta a megjegyezhetetlenül bonyolult modern áriákat.
Felczak, észlelvén, hogy felfedeztem az illetőt, hozzám hajolt és a fülembe súgta: „Minden előadáson itt van, bolond.”
Attól kezdve a figyelmem megoszlott a gyönyörű előadás és a bolond között.
A bolond néző végigénekelte magában az előadást fejből.
Nemrég mutatták be, és akkor sem láthatta túl sokszor, ha az addigi összes előadást megnézte.
Elfelejtettem aztán ezt a bolond embert, de az előadás kitörölhetetlenül élt bennem, és a bolond néző csak akkor jutott eszembe ismét, amikor pár év múlva feleségemmel utaztam Krakkóba. Mondtam ne101ki még itthon: ha még adják a Novemberi éjt, akkor megnézzük, mert csodálatos. Elmeséltem neki a darab tartalmát részletesen, mert nem tudott lengyelül.
Azt is megemlítettem neki: amikor először láttam, ült egy bolond pasas a nézőtéren, és végigénekelte az egészet; jó lenne, ha őt is láthatná.
Marit ugyanúgy fejbe verte az előadás, mint engem.
De a bolond néző nem volt ott. Arra kellett gondolnom, hogy már nem is él. Mert ha élt volna, ott lett volna.
Mostanában úgy gondolom, az a bolond pasas volt az egyetlen ideális néző, mondhatni az ideális nézőség kvintesszenciája, akit látnom adatott.
Azért volt ott minden előadáson, mert végtelenül élvezte. Azt nem tudom, jutott-e ideje, hogy a színészekre, a cselekményre, a rendezésre, a látványra, a finomságokra figyeljen, nem tudom, „megértette-e” – de hogy teljesen azonossá vált az előadással, az bizonyos.
Az előadást, főleg a zenéjét tudta kívülről.
Én úgy gondolom: az a néző, aki az előadást nem tudja kívülről, nem is igazi néző. Akkor is tudnia kell kívülről, ha még sose látta. Erről persze a szerzőnek, a rendezőnek, a színészeknek kell gondoskodniuk: az ő szent feladatuk, hogy azt mutassák fel a nézőnek, amit az eleve úgyis tud. Passzívan tudja csak, persze, ezért nem ő a művész. De tudja.
A nézőnek nem az a dolga, hogy bármit is megértsen. Nem dolga továbbá, hogy a befogadáson kívül egyéb interakcióba keveredjék a színpaddal. Nem dolga, hogy „normális” legyen. Nem azért ülünk be egy színházi előadásra, hogy felfogjunk a világról akármit, hogy jobbá váljunk, nemesebbé, hogy történelmi vagy társadalmi tudásunkat gyarapítsuk, hogy felnőttebben jöjjünk ki belőle. Nem.
Azért ülünk be a színházba, hogy azt dalolják nekünk, amit mi amúgy is dudorászunk magunkban, vagy amit azonnal dudorászni fogunk az első előadás után úgy, ahogy a susztergyerekek fütyörészték a múlt században a legszebb operákat azonnal.
Nem jó néző az, akinek nincs hallása, aki a zenére süket. Ez a tisztán prózai előadásokra is érvényes. Nem jó néző az, aki nem nézi meg 102kedvenc előadását újra meg újra. Amiként nem jó olvasó az sem, aki kedvelt regényét nem olvassa el egymás után többször, aki kedvenc verseit nem tudja fejből idézni.
Nem jó néző az, akinek előzetes vagy utólagos megfontolásai vannak, aki nem tudja magát az élménynek feltétel nélkül, tökéletesen átadni. Nem jó néző az, aki a színházban nem gyerek.
Az a bolond ember – fogalmam sincs, ki volt, mi volt, miféle élet állt a háta mögött, mi lett vele, hova tűnt – a számomra a tökéletes nézőt testesíti meg.
Ha azt mondtam, hogy ő volt az egyetlen ideális néző, akivel találkoztam, akkor nem fogalmaztam elég pontosan. Ő volt az egyetlen ilyen egyén, akit láttam. Mert egyébként sokszor találkoztam vele, csak éppen egy-egy teljes tömeg alakjában, egy-egy teljes nézősereg alakjában. Voltak ilyen, a szakralitásban gyermeteg, bolond, őszinte módon résztvevő közönségek (sic!), amelyekkel találkozhatnom adatott. Sőt olykor-olykor, főleg, ha az előadás erre alkalmat adott, magamból is elő tudtam ezt az esszenciális nézőt hívni. Még magamból is, pedig én sokszorosan elrontott közönség vagyok: az úgynevezett szakmám is valami ilyesmi, meg a kritikai ösztön is kifejlett bennem, meg távolságot is óhajtok tartani szinte betegesen mindentől, ami bánthat, fájhat, megölhet.
Azt hiszem, a színház lényegével esett találkozásom ott Krakkóban, a hetvenes évek elején, Felczak professzor úr balján, miközben fél szemmel a bolond embert figyeltem, aki negyed-harmad taktussal megelőzte a színpadon éneklő isteneket.
Az Új Színház sztárszínésze hónapok óta egy bank hirdetésében szerepel mind az írott sajtóban, mind a televízióban, s ebbéli minőségében az olimpiára is kiküldték, ahol a bank ajándékocskáit az előző napi magyar nyertesek kezébe nyomta.
103A cannes-i filmfesztivál életműdíjának nyertese, a nagy színésznő egy tévés beszélgetésben őszintén elmondta: szívesen reklámozna drága gépkocsit, ha egy olyat meg is kapna érte.
A méltán népszerű színművész, az előző hölgy gyakori partnere orosz gyártmányú személygépkocsit reklámoz.
Fiatal színművészek hangját mindenféle cégek megvették, ezek a hangok nyalókától kezdve fogyasztóeszközig az égvilágon mindent a fülünkbe hízelegnek.
Magyar színészek testüket-arcukat bocsátják áruba, akármely mosópor védjegyeként. Annyival súlyosabb prostitúció ez, mint a szokásos, hogy a cégek már imázzsal bíró arcokat-hangokat vásárolnak a legszívesebben, ezeket az arcokat, hangokat – mai gyönyörű szóval – lenyúlják. Ezek mögött az arcok mögött több évtizedes munka áll: ezekbe az arcokba, hangokba évtizedekig befektettek, amíg ők valakivé váltak, amíg az arcuk megtelt jelentéssel.
A beruházást sokan eszközölték.
Elsősorban maguk az említett művészek kitartó tanulással, próbálással, sok-sok művészi kudarc feldolgozásával, amíg valamely archetípushoz váltak hasonlatossá; előző sikeres szerepeik az arcukba, hangjukba ivódtak, s a következő szerepekre átsugároznak; a korszak önképét, vágyait hordozzák úgy, ahogyan senki más nem képes.
Másodsorban mindazok, akik őket segítették rendezőként, íróként, operatőrként, kritikusként, akik az imázs továbbépítését lehetővé tették, ápolták, a kultuszt egyáltalán megteremtették. Köztük vannak a színészkollégák is, akiktől az említettek tanulhattak, akiknek fortélyait a próbákon elleshették, akik tanácsaikkal, barátságukkal kitüntették őket.
Harmadsorban a közönség, más néven az állam, amely iskoláztatásukat és havi jövedelmüket a létező szocializmus idején biztosította. Ez a jövedelem nem volt magas, de azt azért lehetővé tette, hogy ne kelljen mondjuk autómosást vagy takarítást vállalniuk a színművészet gyakorlása mellett. Az állam többnyire magas presztízsű művészeti díjakkal is honorálta az említettek tehetségét és teljesítményét. A társadalom önmaga legszebb, legjobb lehetőségeire ismert rá nevezettek arcában, hangjában, apró gesztusaiban, ezért e teljesítmény egyúttal szak104rális is volt. Az említettek olyan művészeti életben dolgoztak, amelynek valláspótló funkciója senki számára nem volt titok. Valláspótló filmekben, színházi előadásokban vettek részt, s bár nem hirdettek igét a saját nevükben, foglalkozásuk papi jellege volt az az alap, amelyre mind az állami ideológia funkcionáriusai, mind az állami ideológiával többé-kevésbé szembenálló rendezők és írók építhettek.
A jelenleg bankreklámban tündöklő színésznek ifjúkorában az a Latinovits Zoltán volt a vezérlő csillaga, aki a színészet szakrális-misztikus válfaját a legerőteljesebben képviselte, s aki nemcsak Ady, a szentember verseinek tolmácsolásával kavart szenvedélyeket, hanem – kivételesen – saját maga által fogalmazott igét is hirdetett könyvében.
Az imázzsal bíró színész nemzeti kincs akkor is, ha ezt az illető nem tudja. Évtizedek alkotását egy perc alatt zúzza szét egy reklám. Ja, hát megvehető? – ébred fel a néző –, akkor már nincs is. A nemzeti kincs nem romlandó – de ha mégis, már nem az. A befogadó kegyetlen, és neki van igaza. A színésznek ezt ösztönből kellene tudnia. Ha ösztöne kihagy, akkor arca nem is volt valódi, csak luftballon, az pedig pukkadjon is ki.
Nem volt-e persze vajon abban is kurvaság, ahogyan a színészek ideológiailag eleve manipulált színművekhez, filmekhez adták az arcukat, hangjukat, szakmai tudásukat a XX. század során mindvégig? A színészek világszerte olyan szerepet vállalnak, amelyben sokat kereshetnek és népszerűek lehetnek, s ha az állam adja a pénzt, hát eljátszanak akármit, amit az aktuális állami hivatalnokok jónak látnak. Játszanak totalitárius irányultságú műben is, személyes politikai meggyőződésüktől függetlenül – és színészek esetében a személyes meggyőződés amúgy is bizonytalan, a szerepjátszás gyermeki képességével szilárd nézetrendszer nem is fér össze igazán. Van persze jellemes színész, hogyne lenne, én őket szeretem a legjobban, de hát, mint tudjuk, Jávor Pál derekassága nem rontott és nem javított a színészi teljesítményén, és Págerről is elmondható ugyanez, noha ő nem mindig viselkedett derekasan.
Valami azonban a keményen ideológiai irányultságú művekben sem volt a színészetükből eladó: az emberábrázolás képessége, a törekvés és tehetség, hogy valamely típust magukból előhívjanak és plasz105tikusan a közönség elé állítsanak. Erre a jelentős színész gyatra színműben, átlátszóan manipulatív propagandafilmben is képes. Éppen ezt a képességüket értékeli a közönség – és a hatalom. Azt vették meg belőlük, ami valójában nem volt eladó. Azt használták, azzal manipuláltak, amit és amivel nem lehet. Nagy paradoxon ez, talán ideje volna ezt is Diderot színész-paradoxonja mellé állítani.
Ha egykori lázadó öltözik be yuppinak, akkor általa megnyerhetik, vélik a cégek reklámosai, ügyfélnek azokat, akik önképük idealizált mását látják ebben a színészben. Ha a kisemberek alakításában tündöklött színész Ladában ül, akkor a kisember ilyen kocsit fog venni, gondolják. Felteszem, valóban akadnak, akik ezért lesznek majd az illető bank ügyfelei, vagy vesznek maguknak Szamarát.
Elkopik azonban közben az imázs, amely mögött több évtizedes kemény, kollektív munka áll. Elvész az a szentség, amelyért nemcsak az egyes színészek harcoltak, hanem az egész magyar művészeti élet.
A magyar színjátszás szentsége nem az államszocializmus hozadéka, az már csak épített a meglevőre. A csepűrágók a XIX. és a XX. század folyamán mindvégig hadakoztak azért, hogy a színművészet emancipálódjék. A magyar nemzeti függetlenség és polgári állam bölcsőjénél nem véletlenül álltak ott éppen a színészek. Nagyon jól tudta Arany és Petőfi, miért is kellene színésznek állniuk. Nagyon jól tudta Jászai Maritól Kabos Gyuláig és Honthy Hannáig mindenki, mit jelent a népszerűségük, mennyivel több az, mennyivel vallásibb, mintsem egy-egy karaktert, egy-egy szerepet szakmailag jól megoldani.
Az nem rázza meg a mai nézőt, ha egy rádiós szakember, akit most tüntettek ki hatvanadik születésnapján állami csingilingivel, egy mosóporreklámban tűnik fel: az újságírás – benne a televízióval és a rádióval – épelméjű befogadó számára finoman fogalmazva sem rendelkezett a szentségnek azzal a fokával, mint a színművészet. Az sem megrázó, ha a legnépszerűbb magyar televíziós az olimpiai bajnokoknak valamely cég nyalókáit nyújtja át: eddig is ezzel kereste a kenyerét.
Az azonban megrázó, ha a szeretett színész bankot vagy gépkocsit reklámoz. Ilyet beérkezett színész Nyugaton általában nem tesz, mert azonnal kifúrná magát a szakmából. Amíg be nem érkezik, persze vállal reklámfilmet – utána azonban soha. Nincs olyan tisztességes producer a világon, aki ezt eltűrné.
106Nem kétlem, hogy az Új Színház sztárjának szüksége van pénzre, mert a színházában nem keres eleget. Bizonyos, hogy a mai magyar állam nem képes – vagy szándékosan nem akarja – a színművészeit anyagilag megbecsülni, zavartalan alkotómunkájukat biztosítani. A Lada-reklámmal a népszerű színész nyilván többet keres, mint két jól megoldott színházi szereppel. Jól fizető film- vagy tévészerep ma nincs, marad a kétes értékű szinkronizálás, meg a rádiós munka, abból is egyre kevesebb.
Az azonban elképesztő, milyen felelőtlenül dobják oda jelentős színművészek mind a saját imágójukat, mind az egész magyar színjátszás múltját és imágóját fillérekért. Hogyhogy nem akadt a szakmában senki, aki leült volna velük és megmagyarázta volna, hogy amit oly naivan és könnyelműen művelnek ezekben a szerencsétlen reklámokban, az végső soron a magyar államiság gyöngítése?
Szinte beteges az az önbizalomhiány, amiről ezek a jelentős művészek reklámszerepet vállalva számot adnak: tanúsítják, hogy a saját művészetükben nem hisznek, a művészetben általában nem bíznak. Hogyan bízna akkor a közönség, ha már ők sem? Ugyan miféle tapasztalat munkál most bennük, amikor tudhatnák, hogy a neandervölgyi ember óta még nem volt olyan társadalom, amely megszemélyesített szentségek nélkül képes lett volna létezni?
A művészek persze gondolhatják, hogy a reklámokban való szereplésüktől független az, amit a filmekben vagy a színházban művelnek. Lehet, hogy arra gondolnak: az alacsony színvonalú tévésorozatokban rendszeresen szereplő szaktársak népszerűsége és ismertsége jóval nagyobb, mint azoké, akik ebből kiszorultak, nem árt tehát, ha feltűnnek a televízióban ők is, és mindegy, reklámban-e, vacak sorozatban-e.
Úgy vélem, hogy nem mindegy. Akármely mosópor védjegyének lenni a cinikusan bevallott és kiúttalan kurvaság. Vacak sorozatban szerepelni viszont ugyanaz, mint mondjuk Kotzebue vagy Lengyel Menyhért által írott darabban fellépni, vagyis művészet, legföljebb annak kissé fantáziátlan válfaja, amelyből az emberábrázolás lehetősége egyáltalán nincsen kizárva.
Megpróbálom elképzelni, valójában mi is történt. A közepes tehetségeket hívták a tévésorozatokba, mert a nagyobbakat nem volt aján107latos hívni: netalán sokat kértek, netalán imázsuk a sorozat-írókat nyomasztotta, vagy pedig az anyaszínházuk nem adta ki őket, mert igényt tartott arra, hogy imázsuk egyetlen ápolója és haszonélvezője legyen. Az életfeltételek nehezedtek, és a nagyok – felteszem – azzal álltak anyaszínházuk vezetői elé, ha egyáltalán volt még anyaszínházuk: nem lépnek fel többé, ha az ennyit meg ennyit fizető reklámban nem szerepelhetnek. S a vezetők nehéz szívvel bár, de kiadták őket. Persze az is lehet, hogy a színész maga döntött, és a színház vezetői e döntést utólag elfogadták, mert sztárok nélkül, vélik, nem tudnak megélni, s hátha mégsem roncsolódott el a sztár imázsa teljesen.
Csakhogy az már nem ugyanaz a színház, ami volt, és amit annak a színháznak a művészeti vezetése gondolni akar magáról. Szakralitását, nemzeti jellegét elveszítette, merőben szórakoztatásipari üzemegység, amelyben újabb színész-imázs felépítésére sem anyagilag, sem szellemileg nem telik. Kifacsarja a roncsolt sztárból, ami benne van, feléli egyetlen tőkéjét: az erkölcsit, aztán lehúzhatja a rolót, mert a közönség, amely szentség nélkül nem tud élni, máshová fordul illúzióért.
Mi hagyományosan minden filmet szinkronizálunk, német mintára. Sok más országban feliratozzák a filmeket, vagy hangbemondást alkalmaznak még mindig. A szinkront megszoktuk, nem is tudnánk meglenni nélküle. A magyar lakosság ma már nem is képes olyan tempóban olvasni, hogy feliratos filmeket élvezhessen – erre vonatkozólag pár éve tudományos kutatási eredményeket is közzétettek elérhetetlen folyóiratokban.
A filmnek esztétikailag nemigen elhanyagolható része a szöveg, pontosabban az, hogyan mondják – élik – a szöveget a színészek, és ez a szinkronizálás során többnyire elvész. De ha a szinkron művészi értékű, és a hanghordozást éppúgy lefordítják magyarra, mint a mondatokat, akkor a szinkronizálás elvileg megéri.
108A videotékákban szinte kizárólag csupa magyarra szinkronizált film található, azt lehet eladni. Az összes magyar televízió mindent szinkronizál. A szinkronizálás nagyüzem, ipari mennyiségben állítanak elő magyar filmszöveget a különböző stúdiókban (sufnikban, vidéki tévéstúdiókban, a volt Pannóniában, magánlakásokban) országszerte. Szinkronizálnak a mesétől a pornóig akármit. A kétezer magyar színész jelentékeny része ma már kizárólag a szinkronból él. A nagyipari termelés egyik fontos elve, hogy a szinkronszínész lehetőleg legyen olcsó. Sztárok manapság ritkán kapnak szinkronszerepet, és akkor is csak úgy, ha valamikor régebben, a nagy-átkos esztétikailag túlfinomodott szemléletéhez igazodva, alkatilag egy nyugati sztárhoz párosították a hangjukat a szinkronrendezők (pl. Woody Allen magyar hangja így lett Kern András). Sztárokat nem érdemes túl gyakran szinkronizálásra felkérni, mert drágák. Sokkal kifizetődőbb ismeretlen vidéki vagy kezdő színészeket alkalmazni. Őket egyeztetni is könnyebb. Vidéki színésznek Magyarországon áldás, ha városa televíziójában elcsíphet egy-két szinkront.
Valaha volt néhány jelentős szinkronrendező, aki a mesterségét művészetnek tekintette, és jó pár kitűnő szinkrondramaturg, vagyis fordító, aki képes volt magyaros mondatokat szájra írni, és egy-egy fordulat pontos visszaadását kihívásnak tekintette. Valamikor a szinkronizálás szakma volt. Valamikor a magyar hangok kiválasztását hosszas mérlegelés előzte meg. Aztán elszaporodtak a szinkronizálandó filmek, és a szakma felvizeződött. Ugyanaz történt, mint a könyvkiadásban: a piacot ellepték a magyarul törve tudó fordítók, a szakmai felügyelet megszűnt, a kontrollszerkesztőknek bealkonyult. Bestsellert magyarul ma garantáltan basic-Hungarian nyelven, rossz szórenddel, leiterjakabokkal megtömve, a mondatritmust kerékbe törve lehet – és szabad – csak kiadni. Miután minden szinkronizált film bestsellernek készül – más kérdés, azzá is válik-e –, a szinkronszöveg pontosan megfelel a mai magyar fordításirodalom színvonalának, annál nem jobb, bár nem is rosszabb (azt már alulmúlni úgyse nagyon lehet).
Történik ez egy olyan kelet-európai országban, amely a maga nyelvét másfél száz-kétszáz évvel ezelőtt a fordításirodalommal teremtette meg, és ahol 1990-ig az volt a megkérdőjelezhetetlen, magától értető109dő hagyomány, hogy a legjobb világirodalmi műveket a legjobb magyar írók és költők magyarítják, ahol a műfordítás-elemzésnek nemzetközileg is jelentős művelői voltak, ahol a bölcsészkarokon a legjobb műfordítók tanították, hogyan kell ilyen vagy olyan típusú művet magyarra áttenni, és ahol még arról is értekeztek egykor, ötvenvalahány éve, hogy a német és a latin hexameter nem fordítható magyarra ugyanúgy. (Igaz, az illető magyarságát akkor is, most is kétségbe vonták, akkor meg is ölték, ma pedig, ha lehetne, megint megölnék az erre mindig illetékesek.)
Mindazonáltal a filmszövegek fordításában annyit nem lehet hibázni, mint a silány prózai művek még silányabb fordítása során. Ma egy film szövegét világszerte csak akkor hagyja jóvá a producer, ha egy nyolcéves gyerek értelmi színvonalát garantáltan nem haladja meg, és ha a tőmondatai nem érik el a hemingwayi, ma érthetetlennek bizonyuló bonyolultságot. A szinkronszövegek emiatt jobbak, mint a regényfordítások, pontosabban az eredetihez jóval közelebb vannak.
A katasztrófa mégsem az, hogy mit mondanak el a szinkronizáló magyar színészek, hanem az, hogy hogyan.
Valamikor, a nagy-átkos virágkorában a gyerekfilmeket is a legnagyobb színészek szinkronizálták – és ezek most mind kaphatók kazettán. Bár utálom az összes Walt Disney-filmet, azért mindig könnybe lábad a szemem, valahányszor a Hamupipőkében meghallom Rozsos István, Keleti László, Tőkés Anna és a többi nagy ember hangját. (Akkor is könnybe lábad a szemem, ha a jóval később készült Vukban Csákányi László és Pogány Judit hangját hallom.) A fiam egészen elképedt, amikor egyszer Helyey Lászlóra mutatva azt mondtam: ez a bácsi Mátyás király hangja. A magyar színészet néhány óriása gyakorlatilag csak a rajzfilmek hangjaként marad halhatatlan. De úgy maradéktalanul. Azokat a giccses Disney-filmeket azért bírom végignézni a lányommal, mert hallgatom a régi nagy magyar színészek hangját – hogy mit tudtak azok egy-egy negyedhangnyi csavarással kifejezni! micsoda beszédtechnikájuk volt! mennyi szabadság és méltóság van a hangjukban, még az ilyen bugyuta kis történetkék szinkronhangjaként is! Ők még urak és hölgyek voltak, ők még értelmiségiek voltak – és nem az a kocsmatöltelék népség, amivé a mai magyar szinkronhangokat alázták.
110Anyám, a volt színésznő azt mondja a kocsmatöltelék-színészekre: „csajvadék”. A harmincas évekből való ez a műszó, ma már kevesen ismerik, az értelmező szótárból hiányzik. Nyelvérzékem azt sugallja, hogy cigány szó, és zabigyereket jelenthet. Nem tudok a züllöttségre jobban illő, hangban is kifejezőbb szót ennél.
A mai magyar szinkronhang – az ismeretlen magyar tömegszínész hangja – először is színtelen, szagtalan, fénytelen, karakter nélküli. Másodszor jellemzésre – s így játékosságra – alkalmatlan. Harmadszor a mai tömegszínésznek fogalma sincs a magyar hanglejtésről és a mondathangsúlyok helyéről és fontosságáról. Emiatt a mondatok egyszerűen nem is érthetők. A tömegszínész, ha férfi, és megszállja az ihlet, általános macsóhangon beszél. A tömegszínész, ha nő, valami nem létező egyenszajha-kellemkedést produkál.
Sokfelé mászkáltam a világban, és a primitív emberek mindenütt ugyanazt a nyelvet beszélték, ezt a nyelvet hallom ma is a Nagykörúton vagy a Rákóczi úton: a szavakat gombócként lökik ki a torkukból, kaffogva, szinte arab torokhangokat produkálva torokhangmentes nyelven is, monotonul, a szóvégeket szégyenkezve visszanyelve, vagyis a szókezdetkor még agresszívan, támadólag, a szóvégen már gyáván és sunyin, hogy a következő szóra a bátorság megint összegyűljék, és a szóvégen megint lekonyuljon. Minden szókezdet egy alattomos tőrdöfés, minden szóvég az áldozat kurvás önmegadása. Nem a töltelékszavakról beszélek, azokat aránylag tisztán és erőteljesen bírják kimondani – a job tvaju maty, a fuck it, a bazmeg azért uralkodik minden bővítetlen tőmondat fölött minden nyelvben, mert attól nem kell félni, az semmit nem jelent, csak az agressziót önmagában, és ebben van meg a közmegegyezés egyedül. Azokról a szavakról beszélek, amelyeknek elvileg jelentésük lenne. De a jelentésben való meggyőződés oly mértékben bizonytalan, hogy a szót egészben kimondani már a tömegszínész nem képes. Emiatt a szavak között a kapcsolat elvész, minden szó egyedül próbál a tudatból kitörni, más szavak segítsége nélkül persze sikertelenül.
Mondatokat a tömegszínész sem tud produkálni. Fogalma sincs mondathangsúlyról, mondatlejtésről. Kiejtését a tömegemberétől általában az különbözteti meg, hogy a torokhangú kaffogás helyett hang111szalag-röcögtetést alkalmaz. A szóhatárok ettől nem lesznek plasztikusabbak, persze, sőt. A tömegszínésznek van egy olyan elmebeteg meggyőződése, hogy neki orgánuma van. A süket szinkronrendezők szintén azt hiszik, hogy létezik orgánum. Még a hatvanas években mondták egyik Kossuth-díjas szavalónkról: „Azt hiszi, hogy orgánuma van, pedig csak a slejm szánkázik a torkában fel és alá”. Történetesen az illető néhány nagy verset megrendítően tudott előadni – eltérően a mai orgánum-hívőktől, akik zöngétlen mássalhangzókról még csak nem is hallottak. Ama Kossuth-díjasról a gonosz megjegyzést azért találták ki, mert gyakran hazudta az érzelmeket, és akkor még volt fülük az embereknek, hogy ezt meghallják. A mai tömegszínész nem hazudja az érzelmeket, mert nincs neki. Az érzelmi sivárságot leplezi modulálatlan orgánumával – és már azt se tudja, mit kéne hazudnia.
Ezt a nyelvet – ezt az antinyelvet – tanulják meg a mi gyerekeink a mostanában szinkronizált mesefilmekből, a mostanában forgalmazott kalandfilmekből, a nem nekik való sorozatokból és mindenhonnan. Ez megy bele a fülükbe. Isteni szerencse, hogy a Süsü, a sárkány is létezik, Bodrogival. De hát nem lehet folyton azt a pár kivételes hang- és videokazettát játszani a kölköknek, amelyekben még léteznek mondatok. Mondatok a magyar gyártmányú kazettákon léteznek – és ki tudja, még meddig.
Sejthetőleg a mondat előbb volt meg, mint az egyes szavak, legalábbis sok jel mutat arra, hogy nem szavakban, hanem gondolategészekben képes csak megnyilvánulni a logikátlan emberi logika. Amikor a mondat lehetetlenné válik, a gondolkodás, a képzelet és a zene döglik bele. Mondat zene – érzelem – nélkül nincs.
A szinkronizáló tömegszínész zenélni már csak azért sem tudhat, mert a szöveget nem meg- és átéli, hanem olvassa. Nem mintha a régiek, a nagyok nem olvasták volna a szinkronizálandó szöveget – de ők még tudták, hogy élőbeszédet kell imitálniuk. S mert megvolt a szakmai képzettségük, erre képesek is voltak. Ha ma egy csajvadék-színész véletlenül, kivételesen korrektül tud olvasni, akkor is baj van: felolvas, nem pedig drámai helyzetben éli a szerep életét, s ezzel a gyereket leszoktatja arról, hogy a beszéd az elsődleges, s hogy élethelyzetben a zenével mit is lehet kifejezni és elérni. Ráadásul beszéd önmagában 112nincs, mindig csak párbeszéd van, mondat indulat nélkül nem születik meg, mindig drámai helyzetből beszélünk: akarunk valamit a másiktól – vagyis ha az élőbeszédet felolvasott szöveggé alakítjuk át, a beszédaktust meghamisítjuk. Hazudik a híradók műsorvezetője világszerte, mert úgy tesz, mintha a saját meggyőződését hangoztatná, és nem valamely politikailag egyeztetett véleményt olvasna fel, holott azt teszi. A szószéken ágáló pap műfaja igazabb: ő szónokol, az más műfaj. Hazudnak a hirdetések utószinkronizált hangjai a világ minden nyelvén, mert olyan beszédhelyzetet imitálnak, amely nem igaz: mi nem beszélhetünk, nem kérdezhetünk vissza, nem ajánlhatjuk fel a magunk termékét az övékért cserébe. És hazudik minden film utószinkronja: az ideális esetben színészileg átélt valóságos, drámai beszédhelyzetet felolvasott szöveggé rontja le. A filmek úgy tesznek, mintha maximális naturalizmusra törekednének, s közben az utószinkronnal mesterkéltté – de nem stilizálttá – teszik az egészet.
Tompa befogadók jönnek így létre, üres klónok, szerencsétlen, nyelvtelen, dallamtalan rabszolganépség. Csajvadék.
Mostanában hihetetlenül nagy bűnök történülnek a világban, s különösen ama fertályán, ahol van szerencsétlenségünk élni. Ki lehet árusítani az országot, bérbe lehet adni pornófilm-forgatás céljából a Parlamentet, mindegy, majd jön egy magyar rabszolgalázadás, és az adósságleveleket elégetik, az APEH-székház helyét behintik sóval, a levéltárakat felgyújtják, a Parlamentet szétlövik, a nyugati beruházókat megruházzák, a keleti maffiákat a nyeregben hátrafordulva lenyilazzák, és megint kezdődhet a magyar államiság elölről. Az azonban, hogy a gyerekeinktől elveszik a nyelvet, mindennél súlyosabb. A Halotti beszédet vonják vissza a csajvadékok. Ha van árulás, ez az.
Természetesen csajvadék mindaz, aki elkezd egy mondatot, és képtelen befejezni, csak hablatyol. Csajvadék eszerint az úgynevezett politikusok kilencven százaléka is, akiket a televízióban és a rádióban reklámoznak a nyaloncaik. Csajvadékok a nyaloncok, akik ugyan valaha megtanultak mondatul, de sürgősen elfeledték, a kurzusváltásoknak engedelmeskedve. Csajvadék az a művésztársadalom, amelynek nincsenek értelmes mondatai, immár hat-hét éve, erre az egészre.
113Hogy miért a tömegszínészre fenekedem mégis leginkább? Mert az ilyen félig feudális, félig rabszolgatartó kelet-európai társadalmakban, bárki bármit hazudik is mostanában, a csepűrágó továbbra is a nemzeti lét egyik legfontosabb hordozója. Hihetetlen bűnt követnek el azok a csepűrágók, akik beállnak csajvadéknak. Politikusok jönnek-mennek, hol kinyírják, hol kivégzik egymást, ahogy szokták, nem érdekes, és az sem számít, hogy hívják őket, és mennyit rabolnak maguknak és nyaloncaiknak időlegesen. A színész azonban a nyelv fenntartója, a zene, a forma felkent szentje, az anyanyelvi gondolkodás legfőbb aktora, aki a gyerekeinket megtermékenyíteni és tönkretenni ma is egyaránt képes. Sőt ma még inkább, mint eddig bármikor. A tévé éjjel-nappal szól, a dallamtalanság napi huszonnégy órában mászik bele a gyerekeink fülébe.
A csajvadék színésznépség, a szinkronizáló hangokat adó senkiháziak – a szinkronszövegeket gyártókkal együtt – ma nagyobb kárt okoznak Magyarországon, mint az összes csaló, maffiózó gyilkos gazember együttvéve.
Elég rémes év volt nekem 1995.
Márciusban kirúgtak a színházból, amelyet addig igazgattam, szeptember végén kirúgtak a kiadóból, ahol addig kiadtak, és még áprilisban lerúgtak focizás közben, porcleválás, két szalag szakadása, mankózás hónapokig, a szimpatikus, hozzáértő doktor úr megnyugtatott, hogy soha többé nem fogok már futballozni, és az a térd már igazi térd nem lesz. Igaza is lehet, háromnegyed év múltán is sántikálok.
Szóval, nagyjából olyan rossz évem volt, mint egy átlag magyar állampolgárnak.
De azért valami jó is történt, hozzám vágtak egy három hónapos ösztöndíjat Amerikába, úgyhogy a magyar Alföldre rémisztően hasonlító Iowában dolgozhattam következő könyvemen anélkül, hogy bárki belém akart volna rúgni. Érdekes könyv lesz Shakespeare-ről, és ha 114nem akad Magyarországon kiadó, amelyet egy ilyen tanulmány érdekelne, és erős a gyanúm, hogy nem akad, majd fellövöm az internetre, olvassa el ott, aki akarja. Van az interneten Shakespeare-könyvtár, hál’ istennek, még az is lehet, hogy idézettségi indexem, amely nemzetközileg az abszolút nullához közelít, ilyen módon megugrik majd.
Még javában mankózgattam, amikor elért a hír, hogy meghalt Vajda László. Nagyon szerettem, és nagyon megsirattam. Azt mondják, a szíve vitte el. Tudtam, hogy folyton vacakol a szívével, de hát színész esetében az ember arra gyanakszik, hogy csak pszichoszomatizál. Nagyon nagyot játszott a Csirkefejben, az Apa szerepében. Abból az előadásból is meghaltak már hárman, Gobbi, Ronyecz meg ő – kilenc éve volt a bemutatója mindössze. Szóval, megrázott, hogy Vajda László is meghalt.
Iowa Cityben aztán november közepén váratlanul felolvasták az ottani színészhallgatók a Csirkefejet angolul. Ez a felolvasásdi persze nem pótol egy normális előadást, de mégis különböző hangokon szólalnak meg a különböző szerepek, annál tehát jobb, mint amikor egy ember olvassa fel. Magán a felolvasáson nem lehettem jelen, mert aznap kellett előadást tartanom pár száz mérfölddel odébb, de próbára még el tudtam menni. Ott ültek a fiatal színészjelöltek, az iowai Theatre Department diákjai – és ott ült közöttük a fiatal Vajda László. A srác lehetett húsz-huszonegy éves, szemüveges volt és borostás és kövérkés és sötét hajú és mackós. Szóval, az egykori Vajda László maga.
Az Apa szerepét osztották rá.
Ha hinnék a lélekvándorlásban, akkor most az esetet döntő bizonyítékként tálalhatnám. Sajnos nem hiszek. Kosztolányival tartok, aki szerint minden ember egyedüli példány, és olyan soha többé nem lesz senki, mint ő volt.
De azért mégis van valami, és nem ez volt az első eset, hogy valakinek a duplikátját láttam – nekem is van egy ilyen ikrem például Észtországban, három hónappal fiatalabb nálam, színházi rendező, és Magyarországon is, Észtországban is mindenki testvérnek nézett minket. Az alaptípusok megvannak mindenütt.
Különösen a színházban.
Vajda Lászlónak minden valamirevaló színházban lennie kell. Ő szegény meghalt. De az alaptípus nem tud kihalni.
115Iowában, abban a kissé alulfűtött teremben, ahol a fiatal színészek angolul olvasták a darabomat, én lopva végig azt a fiatal Vajda Lászlót figyeltem, és vigyáztam, hogy el ne sírjam magam.
A hetvenes évek közepén váratlanul ott találtam magam a Nemzeti Színházban. Ösztöndíjas drámaírónak vett fel Marton Endre, maga se tudta, miért; tanácstalan, riadt, a politika által megnyomorított igazgató volt, noha igazából bájos és tehetséges ember; soha nem tudtam értésére adni, hogy megszerettem.
Amint a színházban megjelentem mint Marton kádere, Major Tamás azonnal elrabolt tőle, így lettem Major segédrendezője két darabban is; amit a színházról megtanultam, ennek köszönhetem. Marton Endre csak ezután ébredt, felkért, legyek neki is a segédrendezője, ezt gyomorbajra és egyebekre hivatkozva elhárítottam. Azt azonban már nem háríthattam el, hogy a próbáira, szemlélőként, bejárjak.
Egy magyar drámát próbáltak éppen, és az egyik szerepet Sinkovits Imrére osztották.
Sinkovitsnak nagy tisztelője voltam és maradtam; soha egyetlen szót sem válthattam vele; nagy kár, hogy rajongásomat nem vallhattam meg neki sem, nem olyanok voltak a körülmények. Igen sajnáltam sok évvel később, hogy Honderű című darabom egyik szerepét – neki szántam – némi hezitálás után nem vállalta el. (A rádióban megcsinálta, remekül.) De akkor, negyedszázada, fel sem merült még, hogy valamely drámámban játszhatna. Szépreményű ifjú idegen voltam a Nemzeti Színházban, ahol hihetetlenül nagy színészek próbáltak a szemem előtt egy később sikeresnek bizonyult, ám tökéletesen színészellenes darabot.
Sinkovits Imre ott ácsorgott Kállai Ferenccel és Kálmán Györggyel együtt a próbaszínpad elnyűtt padlatán, és az egész darabból nem értett egy kukkot sem. Nem is volt mit érteni belőle. Amit egy igazi színész nem ért, az garantáltan értelmetlen.
116Ott volt Marton Endre a távollátó, vastag szemüvegébe mint páncélba burkolózva, ott volt az ügyelő, a segédrendező, a súgó, ott volt a lelkes és művelt szerző, és ott ücsörögtem szemlélőként én, szemközt az ácsorgó és tanácstalan színészekkel.
Nem volt ez kedvező helyzet nekem, én inkább a szenvedő színészekkel tartottam volna, de hát nem lehetett. Volt valami kijelöletlen, ám áthághatatlan, mindenki által érzékelt határvonal azon padlaton a színészek és miközöttünk, akik színészek nem voltunk, akik velük szemben a nem-színészetet, a nem-művészetet, valójában a politikai hatalmat képviseltük. Még én is, a tétlen bámész. Nem is állt velem szóba sem Sinkovits, sem Kállai akkor. Igazuk volt. Ők méltatlanul szenvedtek, én pedig szenvtelenül figyeltem a vergődésüket.
Pedig nem egészen voltam szenvtelen.
A darab gyönge volt, ettől is lett később sikeres; közhelyeket rakott színpadra a szerző szakavatottan, csakhogy az az elismert, lelkes szerző egyáltalán nem volt tehetségtelen. Olvastam én már akkor a szerző több tehetséges művét is, fiatalon írta őket, köztük egy páratlanul érdekes és szembetűnően tisztességes verses regényét is egy vidéki város háborús megpróbáltatásairól, úgyhogy a színészek néma utálkozását nem osztottam egészen. Vélelmeztem, hogy a színészek a szerző egyéb műveit nemigen olvasták, csak ettől a művétől kaptak gutaütést jogosan, ez így is lehetett. De azt is érzékeltem, hogy a szerzőt mégis kímélik valamiért, és a legkínosabb, jellemekre és szituációkra vonatkozó egyszerű kérdéseket meg sem fogalmazzák, inkább a mellékes dolgokba kötnek bele. Azt hiszem, a hivatalosság felkentségét nem oly régen élvező szerző korábban kárhoztatott „polgári” mentalitását becsülték a színészek annyira, hogy nem estek neki lépten-nyomon, pedig megtehették volna.
Nem tudom, miféle viszonyban voltak ezek a nagy színészek az akkori direktor-rendezővel, de azt láttam, hogy nemigen mertek neki visszabeszélni. A direktor teljhatalmú tényező, támogatja pártunk és kormányunk, bármely szeszélyét végrehajtani muszáj. De a direktor-rendező sem mert nekik mondani semmit. Félt tőlük. Pontosan tudta, hogy nagy színészekkel dolgozik épp, és azt is tudta, hogy rossz darabra veszi rá őket. S ha valamilyen kérdésük volt a szituációval kapcsolatban, gyorsan a mindvégig jelenlévő szerzőhöz utasította őket.
117Kálmán György nem kérdezett semmit, csak demonstratívan, némán szenvedett, ahogy szokta. Elnézték neki, „ő ilyen”; ez volt a páncélja, amelyet magára teríthetett védekezésül, valahányszor lehetetlen szerepet vágtak hozzá. Egyetlen zokszava sem volt, csak meresztgette a szemeit fölfele, ahol a mennyben nem lakik az Úr.
Kállai megátalkodottan akadékoskodott és kérdezett. Pontosan tudta, hogy a szituációk átgondolatlanok, homályosak, tisztázatlanok, és a kérdéseit finoman megfogalmazva véleményt mondott a darabról is, a szerzőről is, meg hát a rendszerről is, amelyben neki élnie és játszania kell.
A szerző válaszolt, érvelt, magyarázott; élvezte, hogy színészeket taníthat, okíthat, ily módon fölibük kerekedve. Sinkovits zordonan és figyelmesen hallgatott. Egy-két lényegtelen kérdése volt csak, egyébként fegyelmezetten végrehajtott minden következetlen, önellentmondásos rendezői és szerzői utasítást. A szeme olykor elhomályosult, végtelen kétségbeesés látszott az arcán, de ezt a kifejezést derekasan leküzdötte, és próbált fegyelmezetten tovább.
Néhány csaknem félénk megjegyzése nyomán rájöttem: játszana ő karaktert, ha lenne olyan, továbbgondolná ő azt az embert, akit játszik, ha az emberi volna, támadna neki számtalan ragyogó játékötlete, ha le nem beszélnék róla, de hát lebeszélték. Láttam a fáradt arcán: hát akkor működtetni fogja a zengzetes orgánumát megint, az elnyomhatatlan kisugárzását, ahogy máskor is szokta előadástól, darabtól függetlenül, megint Sinkovits Imre lesz, „a Sinkovits”, ha mást ezúttal sem tudnak kínálni, hogy az előadás sikeresen lemenjen. Nem volt ez diadalmas távozás abba „a Sinkovitsba”. Kényszer szülte, és ő, hivatásának minden trükkjét ismervén, végül ebbe az általános, semmitmondó, mindig sikert arató üres szerepbe menekült a darabbéli szerepe elől, amely nem volt megírva, és amelyet pompásan megírt volna, ha hagyják.
Borzalmas próbaidőszak volt, amelyre most emlékezem. Egy hazug társadalom hazug előadásának próbáján igaz színészek szenvedtek konokul, és akik a hazugságot rájuk kényszerítették, maguk nem is voltak feltétlenül hazug és tehetségtelen emberek. Tehetséges volt a rendező, csak hát igazgatóvá kenték fel, amit az adott körülmények 118között élő ember nem láthatott volna el jól; tehetséges volt az író, csak hát másban és másként, mint ahogyan elfogadta és immár támogatta a hatalom; remek volt az ügyelő, lelkiismeretes a súgónő, szorgos a segédrendező, és még én, a szemlélő sem voltam tehetségtelen; mégis ott szenvedtek ezek a nagy színészek a Nemzeti Színház próbatermében kétségbeesve, fogukat halkan, alig észrevehetően csikorgatva.
Hihetetlen szellemi és asszociációs képességekkel volt megáldva Sinkovits Imre, a színész, akinek az orgánumát, a testét, az arcát, a lelkét a hatalom kihasználni igyekezett. Nem csodálom, hogy ez a kivételes játékintelligenciával megáldott ember politikai hitvallásokban, a maga számára színházon kívüli szerepkört kialakítva próbált kitörni. Ebből lett az, hogy aztán minden gyatrán megírt szerepben az úgynevezett „önmagát” adta évtizedeken át. Ha a szerepe jó volt, „meg volt írva”, vagyis emberi folyamatokat élhetett végig a színpadon, eszébe sem jutott ilyesmi, boldogan lubickolt. Csak hát egyre kevesebb ilyen szerepet kapott. Magával is el akarta hitetni, hogy ő nem is színész voltaképpen, hanem próféta. A próféta darabon, előadáson, művészeti konszenzuson kívül létezik. A próféta azonban már nem színész, annál sokkal kevesebb. Hogy a prófétaságát Sinkovits Imre, minden önhergelésének ellenére, őszinte pillanataiban – próba közben – lefokozásként élte meg, abban bizonyos vagyok.
Elég reménytelen az olyan ország, ahol tehetséges színész, tehetséges író, tehetséges rendező, tehetséges szemlélő nem válthat egymással néhány őszinte, görcsöket oldó mondatot, egy közepes darabból nem tud jó darabot faragni, és a közönség amúgy is sérült ízlését együttes, kitartó munkával tovább rongálja.
Bonyolult és változékony viszonyokba születünk bele, ennek azonban sokáig nem vagyunk a tudatában. Mintha eleve adottak lennének, és öröktől léteznének azok a körülmények, amelyek között eszmélkednünk adatik; életstratégiánkat ehhez szabjuk, aztán, pár évtized múl119va, ha megérjük, elképedve kell tapasztalnunk: sok minden elmúlt, amiről azt hittük, mindig fog létezni.
Az én életemből így múltak el lassan a színészek. Nagyon nagy fájdalommal tapasztalom ezt.
Amikor gyerek voltam, magától értetődőnek tarthattam, hogy van színház, ahová engem is elvisznek a szüleim, hogy sok színház van és sokféle színház, van opera, van balett, van olyan színház, ahol furcsa módon nem énekelnek és nem táncolnak, csak beszélnek. Anyám, a színésznő, ugyan már jóval az én születésem előtt leparancsoltatott a deszkákról, és soha nem is ment vissza, de hogy a színészet ugyanolyan természetesnek veendő foglalkozás, mint mondjuk mérnök apámé, afelől sose voltak kétségeim.
Emlékszem, mennyire megrázott mégis, amikor kicsi koromban a Katona József Színház öltözőjébe felvonásközi szünetben anyám becipelt magával. Ott ült a korszak ünnepelt színésznője, Mészáros Ági, aki anyámmal tegeződött, hiszen együtt játszottak egykor; az a színésznő ült ott jelmezben, sminkben, akit az imént még a színpadon láthattam, és úgy beszélt, mint egy közönséges ember.
Megrázott az is, amikor Tamási Lajosné, a magyartanárom, felső tagozatos koromban elhozta hozzánk Szirtes Ádámot. Népszerű színész volt akkoriban Szirtes Ádám, a filmjeinek javát már mi, gyerekek is láthattuk, és akkor leült a katedrához, és kedvesen, szerényen beszélt velünk, embernek tekintett minket, tizenhárom-tizennégy éves gyerekeket, ami nemigen fordult elő velünk akkoriban sem iskolában, sem azon kívül, és a kérdéseinkre eltűnődve, komolyan válaszolgatott. Nem lehetett nem rajongani érte. Nem is értem, miért nem beszéltem erről Szirtes Áginak soha, holott biztosan örülne neki.
Megrázott később, amikor tizenhét éves koromban nyáron egy hónapig a Magyar Rádióban figyelhettem, hogyan készülnek a rádiójátékok. Egy évvel korábban döntöttem el, hogy drámaíró leszek; apám valahonnét, talán még az illegális időkből ismerte Hárs Istvánt, aki a rádió elnökhelyettese volt akkoriban, és ő engedélyezte, hogy gimnazistaként ott ücsörögjek a technikusi szobában. Ott is nagy színészeket láthattam: Balázs Samut, Pálos Györgyöt, Mádi Szabó Gábort, Sinkovitsot, Majort, Örkényi Évát, Ruttkayt és még sorolhatnám. Azok a szí120nészek is egyszerű, normális emberek voltak – és nagy művészek, akik keményen dolgoztak, semmi linkséget nem tapasztaltam bennük soha, annál inkább a technikusokban, a névtelenekben.
Huszonkilenc évesen kerültem a Nemzeti Színházba. Lecsúszófélben lévő színház volt, de még ott voltak a nagyok közül sokan, és még ott volt egy csomó idős színész, jobbára kitűnő epizodisták – és akkor figyeltem fel rá, hogy ezek a régi színészek igazi úriemberek és értelmiségiek is egyben. Ha ezt észre tudtam venni, rá tudtam csodálkozni, akkor annak a szép korszaknak már vége volt.
Később aztán barátaim is lettek a színészek között, kaposvári nagyon szép tíz évem alatt. Nagy színház volt az akkor, és ha egy írónak a színészek iránti bizalmát még külön is meg kellett volna erősíteni, akkor is kialakulhatott volna ez a bizalom bennem, ha nem lett volna meg már eleve. De hát megvolt, semmi nem szólt ellene. Amikor lassanként elkezdték végre játszani a darabjaimat, a színészekkel mindig remekül megértettük egymást. Még a gyöngébb darabjaimat is szerették – megérezték, hogy azért azok is nekik, színészeknek vannak írva, hogy sikert arathassanak bennük. Konfliktusaim színészekkel csak színigazgató koromban lettek – az lett volna csoda, ha ezt megúszom.
Szóval idilli volt a kapcsolatom ezzel a különös népséggel, amelyet szeretek, értek, és amelynek egyetlen szavát sem hiszem, mert foglalkozásukból fakadóan hűtlenek, gyávák, csalárdak. Soha nem sértődtem meg, ha színész elárult. Ha író vagy más efféle, akkor igen.
Végtelen bizalmam jele csaknem minden darabom, a jók is, a gyöngébbek is. Nincs olyan drámám, amelynek a mélyén ne az a meggyőződés munkálna, hogy ezeket a szerepeket el lehet játszani, sőt hálás szerep mind, és hogyne játszanák el őket jól. Elvégre ha én el tudtam őket játszani magamban, akkor ezek jó szerepek. Nincs tűrhető drámaíró, aki valójában ne lenne színész maga is.
Végtelen bizalmamat a kor sok évtizeden át igazolta.
Aztán valami történt.
Kezdtek kihalni azok a nagy, idős színészek, akik korszakok emberi tapasztalatait hordozták magukban. Kezdtek kihalni a mély emberi tudású epizodisták. Kezdtek elszürkülni nemzedékem nagy tehetségű, intellektuálisan is felkészült színészei. Hogy ebben a „rendezői szín121ház” miféle szerepet is játszott, arról már mondtam egyet s mást Amíg játszol című interjúkötetemben.
A lényeg az: ma már nem vagyok meggyőződve róla, hogy ha szerepeket írok, azokat el is tudják majd játszani.
Nem mintha a legfiatalabbak között ne lennének a nagyságnak várományosai. Hogyne volnának: minden nemzedékben nagyjából azonos a tehetségek és a féltehetségek aránya. Áldom a sorsot, vagy inkább Békés Andrást, amiért az egyik bábosztállyal megcsinálta a főiskolán Kvartett című darabomat meg a Honderűt, ezekben tűnt fel Kocsis Gergely, akinek egészen kivételesen mély emberi képességei vannak. Nagyon nagy színész lehet belőle. Más fiatalok nevét is említhetném. Mégis, valami alapvetően megváltozott.
A közönség változott meg.
Nem az emberi finomságokat és mélységeket jutalmazza ma már felhördüléssel, szipogással, nevetéssel, kuncogással, csönddel, hanem a giccset és mindazt, ami durva, ami triviális. Akár színházban, akár filmen lát még az ember magyar színészektől szép, mély alakítást, a közönség vak és süket marad. Nem az egész közönség, persze, minden közönségben akad egy-két érzékeny ember, aki azt látja, amit látni kell, azt hallja, ami a hangban és mögötte van.
De a közönség mint olyan a színészt ma már nem képes inspirálni.
A primitivizálódott, eldurvult lelkű, közönyössé vált közönség szünteti meg azt a fajta színészetet, az úriemberek és az értelmiségiek színészetét, amely sok nehéz küzdelmen át a XIX. század eleje óta mégiscsak sok-sok évtizedre kivívta magának az egyik legfontosabb helyet a magyar nemzeti kultúrában. Mintha a rendszerváltás óta nem egyéb győzött volna a magyar szellemiségben és lelkiségben, mint a proletárdiktatúra, amely soha korábban nem tudta a szellemi és lelki elitet maga alá gyűrni. Akármely mosópor reklámarca lett a magyar színész, vagy primitív filmek rossz szinkronhangja. Önkifejező, vagyis önző rendező-diktátorok idomított háziállata lett a magyar színész, és önálló gondolata, saját megszenvedett emberi tapasztalata már nincs.
Megszakadt egy két évszázados hagyomány, a tipikus magyar jellemeket színpadra állító, a társadalmat megfigyelő, emberi problémákra érzékeny színészet hagyománya. A színészt a pillanatnyi siker élteti, 122és ha a primitív, giccses hatásra lehet csak számítani, hát azt erőlteti. A színészeket e súlyosan negatív változásért nem tudom hibáztatni. Inkább a rendezőket, még inkább a direktorokat, és a leginkább a közönséget.
Gyáva, a pillanatnak élő, felszínes szórakozást kereső, gondolkodni a világ semmi kincséért sem akaró lett a magyar közönség általában. Nincsenek illúzióim a korábbi magyar közönségekről egyébként: sok randa dologhoz adták a tapsukat a két évszázad alatt, sok semmirekellőt imádtak a színházban is, a filmen is; de hogy a magyar színészetből Heti Hetes legyen, az mégiscsak túlmegy még az én nagyon engedékeny tűréshatáromon is.
Politikai pornográfia akkor lesz a művészetből, amikor nagyon nagy a baj. Amikor nincsen semmiféle kép a jövőről. Amikor az önbizalom hiánya teljes.
Különös, hogy békés korszakban jutottunk idáig: nem vagyunk megszállva, nagyhatalmi bekebelezés nem fenyeget minket, a politikai akaratát nem kényszerítheti ránk senki. Gazdasági kényszer persze van, kicsi ország vagyunk, évszázadok óta kicsik vagyunk, igazán megszokhattuk volna.
Csak totálisan szétesett társadalomnak nincsenek színészei.
Elég különös, hogy akkor estünk szét, amikor elvileg másnak kellett volna történnie.
Nem kizárólag magyar jelenségről beszélek. Ugyanez látható a térségben csaknem mindenütt. Románia és Oroszország kivétel egyelőre, ott a szétesés jól láthatólag csak most kezdődik – és nekik vannak még szellemileg és lelkileg csodálható színészeik egyelőre. Lengyelország jobban áll nálunk valamivel, persze négyszer akkora ország, mint mi vagyunk, az már számít. De a többi kicsi kelet-európai országban éppúgy elveszett a színészet társadalmi presztízse, mint nálunk.
Nem tudom, mi következik mindebből. Személyesen nálam az következett, hogy három éve visszakoztam a prózába. Persze nem fogom kibírni, hogy ne írjak darabokat megint. De azt nem tudom, hogyan leszek képes ezeket a darabokat megírni, ha nem bízom már annyira korlátlanul és feltétlenül a színészekben, mint korábban.
Vagyis ha már nem bízom a közönségben.
A Macbeth III. felvonásának 1. színében (tudjuk, a felvonásokra és színekre való felosztás utólagos szerkesztői lelemény, Shakespeare színpadán a darabot szünet nélkül játszották) Macbeth egy szolgát arra utasít, hogy vezesse be „azokat az embereket”. A szolga a két gyilkossal tér vissza, majd kimegy. Macbeth a két bérgyilkosnak szépen, módszeresen bebizonyítja, hogy Banquo gáncsolta el a szerencséjüket, és ezért meg kell ölniük. A jelenet kifejezetten vígjátéki (noha versben van írva), hiszen a gyilkosok a pénzért ideológiai és lelki fejtegetés nélkül is megtennék a dolgukat. Macbeth mintegy mellékesen Banquo fiának, Fleance-nek a meggyilkolásával is megbízza őket – mi, a nézők, akik mindig többet tudunk a shakespeare-i színházban, mint a szereplők, tudjuk, hogy Macbeth számára ez a lényeg, hiszen a boszorkányok („Weird Sisters” az eredetiben) nem azt jósolták, hogy Banquo lesz király, hanem azt, hogy a leszármazottai válnak királlyá.
A gyilkosok szépen elmennek, Macbeth meg lehet nyugodva.
A következő jelenetben Lady Macbeth és Macbeth találkozik, hogy a gyilkosok következő jelenetéig valami kis idő elteljék. Párbeszédük semmi újat nem hoz, csak megerősíti, amit addig is tudtunk róluk. Van a jelenetben némi kényszeredettség, persze szépséges sorokkal elfedve, amelyek közül az egyik valóban fontos:
(Szabó Lőrinc fordítása, mint a következőkben is.)
Azért jelentős ez a kicsi részlet, mert maga Macbeth idézi meg a szellemvilágba Hecatét, aki eddig nem szerepelt, mégis megjelenik hamarosan, mint a boszorkányok (a jós-nővérek) főnöke. A szellemi és a földi világ oda-vissza hat egymásra, közli ezzel Shakespeare, és nem arról van szó, hogy a tőlünk független szellemvilág dróton rángatott bábjai vagyunk.
124De most nem erről akarok szólni.
A következő jelenetben megint a két gyilkost látjuk – illetve, meglepetésünkre, nem kettőt, hanem hármat.
A két, általunk már látott gyilkosnak fel is tűnik a dolog, mert a jelenet így kezdődik:
De ki küldött, hogy hozzánk csatlakozz?
Macbeth.
Bízhatunk benne, ismeri
A ránk bízott munkát s ő hozza a
Pontos utasitást.
Tarts hát velünk –
Nem nagyon érthető, miféle pontos utasítást hozhat a Harmadik Gyilkos, azon kívül, amit, láttuk és hallottuk, Macbeth már kiadott a másik kettőnek: tessék megölni Banquót és a fiát. Netalán gyilkolástechnikai ötleteket? Ugyan.
De nincs idő ezen törni a fejünket, mert máris jön Banquo Fleance-szel, Banquót meg is ölik, ám Fleance elmenekül. Teheti: valaki leverte a fáklyát (a fáklya ezen a délutáni, természetes fényű színpadon soha nincs meggyújtva, csak poétikusan jelzi, hogy éjszaka van), és a beállt sötétben a fiú megszökött.
A gyilkosok észlelik, hogy a feladatnak csak a felét teljesítették:
Ki verte le a fáklyát?
Hiba volt? (Was’t not the way?)
Itt csak egy fekszik; a fiú megugrott.
Megbízásunk jobb fele odavan!
(We have lost / Best half of our affair.)
Menjünk; jelentsük, ami sikerült.
És vége a jelenetnek.
Hogyhogy a két gyilkos ennyire problémátlanul befogadja a harmadikat, holott, gyilkos-logikával, ez azt jelenti, hogy a vérdíjat immár három részre kell osztani, ami nem lehet az eredetileg megbízott két gyilkos érdeke?
125Honnét tudja a Harmadik Gyilkos, hogy nem Banquo, hanem Fleance meggyilkolása volt Macbeth megbízásának jobbik fele? (Az angolban itt is vicc van, nem „better half”, hanem „best half” szerepel, a gyilkosságot pedig „ügynek” nevezi a szemérmes gyilkos.) Persze tudhatja, ha Macbeth valóban találkozott vele, és azért küldte a másik két gyilkos után, hogy főleg Fleance-re vadásszanak.
Csakhogy ilyen jelenetet nem láttunk.
Láthattunk volna, ha Shakespeare fontosnak tartja: az előző jelenetbe ezt a Harmadik Gyilkost behozhatta volna, akár Lady Macbeth jelenlétében, akár a távozása után Macbeth fogadhatta volna ezt az urat. De ilyen jelenetet nem láttunk.
Vajon miért nem?
Vajon a kavarodásban miért az Első Gyilkos veri le a fáklyát – hogy a „sötétben” Fleance elmenekülhessen? Hiszen éjszaka, ha gyilkolni akarnak, ezt így szokták, „it is the way”, ami az Első Gyilkos ártatlan kérdésében benne van.
Az Első Gyilkos tájékozatlanabbnak tűnik, mint a Második és a Harmadik. Ő kérdezi meg a jelenet elején, ki az ördög ez az újabb pali, és a Harmadik Gyilkost a Második legitimálja valami gyanús általánossággal.
A dolog, ismerjük el, homályos. Melyik gyilkosnak a lelkén szárad, hogy Fleance elmenekülhet, s így a jós-nővérek jövendölése beválik?
A kérdést nem én teszem fel először. Shakespeare-kutatók nemzedékei akadtak fenn ezen a jeleneten. Volt, aki úgy vélte: ez a váratlanul megjelenő Harmadik Gyilkos maga Macbeth álöltözetben, mert biztos akar lenni a dolgában. Van, aki a Ross nevű szereplőt léptetné fel a Harmadik Gyilkos szerepében. Más úgy véli, Macbeth még a gyilkosok közé is kémet küld, annyira bizalmatlan. Ezek elég mondvacsinált magyarázatok, mint a kutatók többsége véli.
Ez a kurta jelenet, így, ahogy van, a mi naturalisztikus színpadunkon ebben a formájában színészileg eljátszhatatlan. Kevés az információnk ahhoz, hogy a gyilkosok között különbséget tudjunk tenni. A kavarodást, a véletlent érzékeljük csak, és hát a gyilkosok szerepeit a mi korunkban segédszínészekre, szakmailag kevéssé megbízható epizodistákra szokták bízni, hiszen egyikük kivételével, aki majd a történ126teket Macbethnek jelenti, sose látjuk őket többé. (Pontosabban látjuk őket, amikor Lady Macduff és kisfia lemészárlását végzik, de ott csak az egyik gyilkos beszél, a többi hallgat, bár nem biztos, hogy ezek a gyilkosok azonosak a mostaniakkal. A kisfiú „kócos gazember”-nek – „shaghaire’d villain” – nevezi majd abban a későbbi jelenetben a megszólaló gyilkost, vagyis feltehető, hogy paróka van rajta valamiért. Figyelemre méltó elszólás, hiszen tudjuk, hogy a boszorkákat játszó színészeken is paróka volt, erről rajz is maradt fenn.) Az Első Gyilkos, az ölésben a jelek szerint legkevésbé járatos jelenti a dolgot Macbethnek, de karakterré még ezzel sem tud válni. Csak funkciója van, emberi jelenléte nincs.
A mi színpadunkon ez a kurta jelenet voltaképpen fölösleges. Bőven elég lenne, ha az egyik gyilkos azt jelentené: Banquót elintézték, de a fia elmenekült.
Ha azonban a Shakespeare-kori színpadon zajlik le ez a jelenet, elvileg telítve lehet emberi és filozófiai tudással. A dolog attól függ, kik is játszották ezt a három gyilkost.
Nem voltam jelen a korabeli előadáson, így fogalmam sincs, a tizenkét részvényes színész közül kik játszották a három gyilkost, azt azonban tudom, hogy mind a három színész korábban már jelen volt egy csomó más szerepben. Nem lehetett másként, mert annak a színháznak a lényegi eleme volt a „doubling”, vagyis a kettőzés: a színészek – az egy főre eső bevétel maximalizálása érdekében – egy előadásban több szerepet is játszottak, a főszereplő (vagy főszereplők) kivételével: ne kelljen más színészekkel is osztozni a bevételen.
A korabeli színpadon a három gyilkost olyan színészek játszották, akiket ugyanebben a darabban más szerepekben is láttunk már korábban.
Ha ennek nincs jelentősége, vagyis ha én, a korabeli néző, nem jövök rá, milyen szerepben is láttam előzőleg például azt a váratlanul felbukkanó Harmadik Gyilkost, akkor a jelenet a számomra értelmetlen, pontosan úgy, mint minden mai néző számára.
Ha azonban rájövök, hogy az a színész, aki most a Harmadik Gyilkos szerepében van jelen, ugyanebben a darabban korábban ezt és azt a szerepet játszotta már, akkor óhatatlanul kapcsolatot teremtek a ko127rábbi szerepei és a mostani között, és akkor ez a Harmadik Gyilkos nem egyszerűen egy Harmadik Gyilkos, hanem egy szereplánc része, s a korábbi szerepei rávetülnek.
Nyilvánvaló, hogy a Harmadik Gyilkos nem lehet maga Banquo, sem Fleance, mert hiszen közös jelenetben vannak jelen.
Feltehető, hogy ez a Harmadik Gyilkos nem lehet Macbeth, az egyik tudós feltevéssel ellentétben, mert a Macbethet játszó színésznek nincs ideje átöltözni: Macbeth kimegy az egyik ajtón, a másikon meg azonnal bejön a három gyilkos.
De akkor ki lehet ez a Harmadik Gyilkos? És ki lehet a Második Gyilkos, aki őt azonnal, habozás nélkül, logikusnak látszó érvvel legitimálja a csodálkozó Első Gyilkos előtt?
A legkézenfekvőbb megoldás: a Harmadik Gyilkos és a Második Gyilkos – akik a boszorkák jóslatának beteljesülését ebben a jelenetben elérik – korábban két boszorka-szerepben voltak jelen. Szellemlények, csak olykor emberi alakot is öltenek.
Az Első Gyilkos, a tájékozatlan, eszerint nem a harmadik jós-nővér. Ő korábban más, emberi szerepekben volt jelen, és semmiből nem ért semmit. Talán nem egészen véletlen hát, hogy a kudarcot éppen ő jelenti Macbethnek – a másik kettő röhög a markába. (Ezt nem látjuk, de el tudjuk képzelni.)
Az a közönség, amelyik egy ilyen szereposztást észrevesz, ezt a kurta kis gyilkolási jelenetet végtelenül élvezi, ellentétben velünk, akik az egészben csak a kuszaságot érzékeljük. A tét e beavatott közönség számára nem az, vajon megölik-e Banquót és Fleance-t, vagy sem: a közönség előre tudja, hogy Banquót meg fogják ölni, és a jóslat szerint életben maradó Fleance tényleg életben marad. Ezt a közönséget a „hogyan” érdekli.
Shakespeare megtehette, hogy a három gyilkos szerepében azt a három fiút lépteti fel, akik a nőiséggel felruházott boszorkányokat is játsszák. Szép kis hármas lenne: Macbeth pont azokat béreli fel gyilkosnak, akik Banquo fiát életben akarják hagyni.
Illetve dehogy tehette volna meg. Legalábbis nem egészen.
Hiszen a drámában három női szereplő is van, és nagy valószínűséggel azokat is a boszorkákat játszó fiúk játsszák. Lady Macbethet is 128az egyik olyan fiú játssza, aki egyúttal boszorkányként is fellép. (A másik eljátszhatja Lady Macdufföt, a harmadik pedig a névtelen Ladyt.)
A Lady Macbethet játszó fiúnak nincs ideje átöltözni Első Gyilkosnak, mert együtt megy ki az egyik ajtón a Macbethet játszó színésszel, és a másik ajtón azonnal bejön a három gyilkos.
Kényszerhelyzet a korabeli színháztechnika értelmében: csak a Harmadik és a Második Gyilkos lehet azonos egy-egy boszorkával.
Az Első Gyilkos nem játszhatott korábban boszorkát. Ő eszerint korábban csak emberi alakokat játszott.
Nem is ért az egészből semmit. Ő becsülettel leverte a fáklyát, hogy sötétben és nyugodtan gyilkolhasson. Ő nem érzékeli azt, amit a közönség látva lát, hogy nem emberek, hanem szellemek veszik körül, úgyis mint gyilkostársak. Jelenti is majd félszegen, hogy istenkém, a kettős gyilkolásból csak az egyik sikerült. Fogalma sincs, mi okozta a bajt.
Nem a fáklya, nem a véletlen, hanem a társak: a boszorkányok, akiket ő sohase látott.
Van persze egy másik, szintén vígjátéki, bár kissé bonyolultabb lehetőség: az Első Gyilkos nem naiv, hanem álnaiv, és ő az egyik boszorka, a másik kettő pedig beavatatlan, valóságos ember. A Harmadik Gyilkos és a Második Gyilkos valódi szakember, de az Első Gyilkos – az átöltözött boszorka – a fáklya szándékos leverésével meghiúsítja Fleance megölését, hogy a jövő, amit a jós-nővérek előrevetítettek, olyan legyen, amilyen lesz.
Bármelyik szereposztási lehetőséggel élt is Shakespeare, ez a kurta kis jelenet mindenképpen hihetetlenül mulatságos, és a maga szűkszavúságában hihetetlenül gazdag. Sőt, már az az előző jelenet is mélyebben vígjátéki, mint eddig véltük. Hiszen a Macbeth által meggyőzni akart két gyilkos közül az egyik mindenképpen szellemlény – vagy az Első Gyilkos, vagy a Második. Ezt Macbeth nem látja, de a közönség igen.
Az ő akkori színpadukon ez a szerepösszevonás a darab egyik legszellemesebb poénja.
A mi mai színpadunkon viszont a gyilkolási jelenetet a legjobb lenne kihúzni.
Shakespeare III. Richárdjának a vége feltűnően unalmas, nem történik egy hosszú jelenetsorban semmi. Azt mondja a magyar szöveg Vas István fordításában az V. felvonás 3. színében a színhelyről, hogy Bosworth mező. Ezt ki kell húzni, Shakespeare színpadán nem volt díszlet, csak néhány kelléket és jelmezeket használtak. Vas István fordítása 1961-ben jelent meg, kezemben John Dover Wilson 1961-es angol kiadása, az első kiadás ötvennégyes, a magyar szöveg szerint Vas István ezt használta. Dover Wilsonnál is szerepel helymeghatározásként a Bosworth Field, de a jegyzetekben becsülettel megadja, hogy ilyen a Folióban nincs.
Richárd urakkal belép, pár sort szövegelnek, majd Richárd azt mondja: Up with my tent! Here will I lie to-night – magyarul: Sátramat! Itt alszom ma éjszaka, és egy szerzői utasítás következik: „Katonák kezdik felütni Richárd sátrát.” Dover Wilsonnál nincs ilyen. A kollációban sincs. Vagy úgy gondolta Vas István, hogy kijavítja Shakespeare-t és szerzői utasítást ad a nevében, vagy valamilyen angol kiadásban így szerepelt. Vagy pedig, ez a legvalószínűbb, előreutal pár sorral, ahol Dover Wilsonnál az áll, hogy Richmond – a Richárddal szembenálló had vezetője – társaival belép, és Soldiers pitch Richmond’s tent, amit Vas le is fordít: Néhány katona felveri Richmond sátrát. Vas arányérzéke jól működött: ha Richmondnak sátrat vernek, akkor Richárdnak is vertek. Dover Wilson a kollációban becsülettel megadja, hogy a Folióban nem szerepel ilyen szerzői utasítás, de azért valamiért csak beírta mégis. S miután az utolsó pár száz sor a Folióban a hatodik kvartóra épül, az meg a harmadikra, amelyik az első javított kiadása, sehol sem szerepelt olyan szerzői utasítás eredetileg, hogy sátrat verjenek a puszta színpadon, különben valamelyik kiadásból a lelkiismeretes Dover Wilson megadta volna.
De hát minek is sátrat felverni egy színpadon, ahol semmi sincs, csak két járás jobboldalt és baloldalt hátul, meg hátul középen, az emeleten egy balkon, meg a színpad közepén egy süllyesztő? Ebbe az elvont térbe minden néző azt képzeli bele, amit a szereplők mondanak. S ha a szereplők a sátrukról beszélnek, ahogyan ezt mind Richárd, mind 130Richmond teszi, akkor az a sátor ezentúl ott van. És bármelyikük megy is ki a saját oldalán a járáson, akkor a sátrába távozik.
Ha azonban nem vernek fel sátrakat, akkor a további szerzői utasítások is pontatlanok. Nem mehetnek be a sátorba és nem jöhetnek ki a sátorból, netalán a sátor elé a szereplők, hanem egyszerűen bejönnek és kimennek, ahogy a Folióban áll is. A sátor nem nyílhat ki, mert az a két járás végig nyitva van. Az üres, tehát magas fokon stilizált színpadon nem csapdostak ajtószárnyakat.
Naturalista színpadon persze fel kell húzni azt a két sátrat, statiszták verdesik a talajba, vagyis a deszkákba, vagy netalán betolják kocsin, és úgy vacakolnak vele, közben megy a drámailag fontos idő hülyeségekre. Minek nekünk sátrat látnunk, ha korábban a fényes királyi palotát se láttuk, csak a trónt és a megkoronázott III. Richárdot? El tudtuk azt a palotát képzelni így is.
A komplikációk azonban nem a sátor ottlétéből vagy nemlétéből következnek.
Richmond a magyar szerzői utasítás szerint „elalszik”, s utána sorban jönnek a szellemek. Dover Wilsonnál „sleeps” szerepel. A kollációban megírja, hogy ilyen a Folióban nincs, mint ahogyan az sem szerepel, amint ő írja önkényes szerzői utasításában, egyébként a sátrakhoz tartván magát logikusan, hogy a szellemek a két sátor között jelennek meg, és ahogy egyébként Vas is írja, hanem a Folio szerint: Enter the Ghost of Prince Edward, Sonne to Henry the sixt. Ennyi, sátrakról szó sincs, és arról sincs szó, hogy Richmond levágná magát az álmossága okán a világot jelentő deszkákra, és ott úgy tenne, mint aki szendereg.
A szellemek mindvégig először Richárdot átkozzák, aztán Richmondot dicsőítik, és ha Richárd nincs jelen, akkor Richmond sem lehet jelen, illetve ha Richmond ott alszik a színen, akkor Richárdnak is ott kellene aludnia. Sehol nincs jelezve, hogy Richmond kiment volna a színpadról, azonban ez a logikus: álmosan bevonult a maga „sátrába”. Miután sem Richárd, sem Richmond nem reagál a meglehetősen gépiesen belépő – vagyis a süllyesztőből fellépő – szellemek szavaira, nincs is a mostani és a jövendő királynak helye a színpadon. Eddig se láttuk őket együtt, most sem látjuk. Egyébként van olyan Shakespeare-nél, hogy a színpadon valakik alszanak, de annak mindig 131drámai funkciója van, pl. Puck varázsolja el a szerelmeseket vagy Zubolyt.
Amikor a Folio vagy valamelyik kvartó azt jelzi, hogy az éppen szövegelő szellem most Richárdhoz vagy éppen Richmondhoz beszél, akkor pusztán a járás irányát adja meg, amelyen azok ki-be szoktak ebben a jelenetben járkálni. Két járás van, az egyiken Richárd járkál ki-be, a másikon Richmond, és soha nem egyszerre vannak kint vagy bent. De a szellemek nem is akarják őket „felébreszteni”, nem akarnak párbeszédbe elegyedni velük, nem akarnak hatni rájuk. Mechanikusan jönnek egymás után, unalmas és hosszadalmas jelenet, ilyet, főleg egy nagyszerű dráma végkifejletének közelében, csúcsformában Shakespeare nem szokott írni, az ember kénytelen eltűnődni ezen. Néha még Shakespeare is szundikál netán?
Tizenegy szellem jön fel, átkozza Richárdot, dicséri Richmondot, majd távozik. Dover Wilsonnál mindegyikük külön, Vas Istvánnál a végén együtt. Dover Wilson tiltakozik az olyan kiadások ellen, amelyekben együtt távoznak a kísértetek, mondván: Rowe and most subs. edd. read „The Ghosts vanish”, as if they had been lining up on the stage meanwhile! („Rowe és a legtöbb alapkiadás szerzője itt azt olvassa, hogy »a szellemek eltűnnek«, mintha időközben sorba álltak volna!”) És még hozzáteszi, a Folio csak annyit közöl, hogy Richárd jön kifelé, felébredvén.
Márpedig, úgy hiszem, Vas Istvánnak, Rowe-nak és a többieknek itt jobban működött a drámai érzékük, mint Dover Wilsonnak: iszonyúan mulatságos, hogy önképzőkörszerűen minden szellem végigáriázza a maga átkait és áldásait, majd beáll a sorba és várja a következőt. Formailag ebből adódik a jelenet bohóctréfa-jellege. Ha pedig megnézzük, ki mindenki átkozza Richárdot és ki mindenki áldja Richmondot – akit eddig alig láttunk, a darab első négyötödében nem szerepelt –, akkor sok olyan, Richárd által a másvilágra küldött szereplő mondja ugyanazt a gonosz Richárdról és a jó Richmondról, aki Richárdot a gyilkosságai elkövetésében vagy passzívan, vagy aktívan nagyon is segítette: Lady Anna, akinek a férjét Richárd megölte, feleségül ment hozzá, Buckingham a cinkosa volt, a többiek csak átkozódni, és a siránkozásban versengeni voltak képesek, ellene közösen fellépni nem tudtak, 132nem mertek; egyedül a gyerekek nem járultak hozzá, hogy Richárd minden gaztettét feltűnően könnyedén elkövesse, s mindig mások önkéntes segítségével. S hogy most ugyanazt darálják a pokolból – hiszen alulról jönnek fel a színpadra, ezen a színpadon menny nincs, csak pokol –, az hihetetlenül mulatságos. Shakespeare nem szundikált, van min kuncognunk.
Nem is biztos, hogy a szellemek egyáltalán kimennek. Közel már a darab vége, néma jelenlétük igen súlyos lehet, ha bent maradnak.
Richárd előjön a maga „sátrából”, vagyis a járásán át, „másik lovat” kér, majd rájön, hogy álmodott – ez a ló már szerepelt, van miért álmodnia vele. Nem is ez a lényeg: Jézust emlegeti. (Krisztus egyik említését a kvartókhoz képest a Folióból kihúzták, addigra már erősebben működött az egyházi cenzúra.) Jézust e richárdi felkiáltásban benne hagyták, mintha bizony ő álmodtatta volna Richárddal a szellemeket. Holott erről szó sincs. Richárd nem tért meg Jézushoz, felkiáltása üres.
Richárd szépen felmondja a maga álmát, amit mi már hallottunk, bemegy, Richmond kijön, ő is felmondja a maga álmát, azt is hallottuk. De miért kell nekünk ezt újra meg újra meghallgatnunk? Hisznek ők az álmokban? A dráma elején az uralkodó király igen könnyen, mondhatni gyanúsan könnyen hitt egy jóslatnak, amire Richárd tanította be a jóst, be is csukatta miatta a rokonát, akit aztán Richárd ölt meg – ezek a szellemek valódi gaztettek áldozatai, s bár Richárd lelkifurdalása nem valami mély, Richmond örülhet az álomnak – de azért mégis van abban valami különös, hogy ugyanazt az álmot látják mind a ketten. Azt, amit mi is láttunk. Persze csak a magukra vonatkozó átkot vagy áldást veszik ki belőle. De miféle páros az, amelyik ugyanazt az álmot láthatja? A többi szereplő ezt az álmot nem látta. Van ebben valami nyugtalanító.
Történik a csatában, aminek le kell zajlania, Richárd utolsó szavai szállóigésültek: „Országomat egy lóért”, és kirohan.
Mind el.
Riadók. Belépnek két oldalról Richárd király és Richmond, aztán vívás közben kivonulnak. Hátrálás és riadók… Így Vas István.
They pass on.
133Alarum. Enter Richard with Richmond; they fight; Richard is slain. A retreat is sounded… Így Dover Wilson.
A kollációból nem derül ki, vajon a Folióban benne van-e, hogy Richárdot ledöfi Richmond, és ha igen, ott marad-e holtan a földön. Vas István kiviszi őket a színről, hogy Richárdot klasszicista módon a színfalak mögött döföljék halálra. Amúgy is rögtön jönnek Richmond emberei a koronával, ebből világos, hogy Richárd meghalt.
Mulatságosabb persze, ha a „véres kutya” most már a darab végéig ott hever a földön, mégsem ez a lényeg.
Ez az első alkalom a drámában, hogy a szembenálló hadvezérek találkoznak egymással. Azt várná az ember, hogy legalább vívás közben váltanak néhány szót. Átkozza meg Richárd az utódát, vágja a fejéhez, hogy majd gazember lesz ő is, mert a hívei erre kényszerítik, vagy mondjon akármit a maga mentségére, itt a helyén lenne. Shakespeare-nél vívás közben néha hosszasan beszélnek, pl. a Hamletben. De nem: nem beszélnek. Ezt a nyilvánvaló lehetőséget Shakespeare kihagyja. Ilyen jó drámai lehetőséget író csak akkor hagy ki, ha nagyobb hatással élhet.
Mármost mindebből immár csak az következhet, hogy azonos színész (a hagyomány szerint Richard Burbage) játszotta mind Richárd, mind Richmond szerepét, és a vívás-jelenetben, minthogy Richmond ruhájában van jelen a főszínész, valaki, egy néma segédszínész, Richárd ruhájának tökéletes másában vívott és esett el. Ez a helyettesítés egyik alapesete, ami mind Shakespeare-nél, mind a kortársainál gyakori.
Az is gyakori, hogy azonos színész játssza a legjobb, valamint a legrosszabb jellemű szerepet: két nemzedékkel korábban a moralitásban épp ez volt a kötelező: mindig azonos színész játszotta az Angyalt és az Ördögöt.
Hát ezért nem lehet egyszerre a színen Richárd és Richmond: mert azonos színész rohangál ki-be mind a két járáson felváltva.
A színfal mögött az átöltözés mindössze annyiból áll, hogy Richárd királyi öltözékére rádobják Richmond köpenyét, leveszik a koronáját, a színész pedig kihúzza magát, és nem sántít, amíg éppen Richmondot játssza.
134Hát ez bizony durva tréfa. Még Shakespeare tréfái közül is az egyik legdurvább.
Az ennyire gyors átöltözés még Shakespeare-nél is ritka: kimegy Richárd szövegelve, és azonnal bejön a másik ajtón Richmondként szövegelve. Még egy-két sort sem mond más színész közben, időhúzás céljából, mint sok más drámájában. Az átöltözés ebben az esetben csak a legegyszerűbb jelzés lehet. Fel sem merülhet, hogy a közönség ne látná: Richárdot és Richmondot ugyanaz a színész alakítja. Maszkírozásra nincs idő.
Csak felfogja akkor a közönség azt is, hogy nemcsak a két alakot játszó színész, hanem ez a két alak is alapvetően egy!
Az, akit a legnagyobb gonosznak mondanak, még maga is ezt mondja magáról, és az, akinek a jóságában annyira reménykednek azok, akik feltűnően könnyen álltak a gonosz Richárd szolgálatába, és bele is haltak.
A bohóctréfa nem akkor kezdődik tehát, amikor a szellemek felsorakoznak és áriáznak, hanem korábban: a „sátrak” párhuzamos emlegetésekor. Akkor kezd a színész hol az egyik, hol a másik szerepében ki-berohangálni a két járáson. A közönség rögtön látja, hogy az a színész, aki eddig nem kettőzött, vagyis nem játszott más szerepet, csak Richárdét, egyszerre az ellenlábas hadvezér szerepét is megkapta. Még azon is izgulhat a közönség, nem téveszti-e el a járását a színész, nem jön-e be véletlenül Richárdként Richmond járásán… Ha ez nem bohóctréfa, akkor nekem nincsen humorom.
Váratlan tünemény: Shakespeare főszereplői a III. Richárdot megelőzően írt darabjaiban nem szoktak kettőzni. De hát egyszer ki akarta próbálni ezt is. Aztán, körülbelül két év múlva, 1599-ben még egyszer élt ezzel a trükkel, kissé más értelemben: az esztéták szerint „a két külön részre szakadó, ormótlan” Julius Ceasar nagy találmánya az lesz, hogy Ceasart és Octaviust ugyanaz a színész játssza, vagyis hiába gyilkolták meg a zsarnokot, a funkciót, ha már kialakult, nem lehet meggyilkolni.
Nézzük csak az új király, a jó király, Richmond hosszú, kötelező utolsó monológját. Háromszor ejti ki Isten nevét, egyszer Urat mond, és kétszer használja az áment. (A magyarban az ámen csak egyszer sze135repel.) A múltról minden rosszat, a jövőről minden szépet elmond, ahogy egy közepes drámában kell.
Az utolsó két sor magyarul:
Az eredetiben:
A rímkényszer, a magyar Shakespeare-fordítások örök átka, amelyről végre le kéne mondanunk nekünk is, megváltoztatja e súlyos szavak értelmét.
Az angolban nem szerepel fejedelmi többes. Richmond mindvégig Istenre hivatkozik, ha Ő úgy akarja, akkor minden jó lesz, a polgárháborús vérontás megáll. Nem mi, hanem Ő. Mitőlünk nem függ semmi, minden Tőle függ.
Ami eddig lezajlott, kérdi a gyanútlan néző, az is az Ő jóváhagyásával történt eszerint? És ha Ő nem akarja a békét, akkor folytatódik a háború?
Nem mond Isten áment az angolban semmire: Richmond éppenséggel kéri Istent, hogy a békére mondjon áment, nem kijelentő mód ez, hanem óhajtó vagy felszólító. Nem tudni, hogy Isten, aki a vérontást eddig megengedte, mit fog engedni még. Nem az van, hogy God sais Amen, hanem az, hogy God say Amen. Ráadásul van olyan kvartó-variáns, amelyben a „here” helyett „heare” áll, nem is logikátlanul: akkor nem az a szöveg értelme, hogy itt, nálunk uralkodjék a Béke, hanem: Hogy hosszú legyen a béke, halld meg, isten, és mondj rá áment, a központozás pedig így alakul: That she may long live, heare, God, say Amen! Zaklatottabb, kétségbeesettebb lenne így az utolsó mondat, és azt jelentené, hogy Richmond a lelke mélyén sejti, hogy másik énje III. Richárd, akit épp az imént döfött le.
Ráadásul ez a nagybetűvel írott Peace, ami magyarul csak kisbetűs béke: gyanúsan hangzik. Shakespeare különböző darabjaiban legalább annyira következetesen használta a nagybetűket, mint Ady. Ami nála nagybetűs, az tőlünk, emberektől függetlenül van vagy nincsen, önálló entitás, legalábbis a szereplő vélekedése szerint. Csakhogy 136Richárd bevezető monológjában is a békéről volt szó – ugyanez a színész mondta el azt is! –, a béke minden szépségéről, vidámságáról, amit ő, Richárd, nem bír elviselni. A már beállott, stabilnak látszó társadalmi állapotot, a súlyos háborút követő boldog békét óhajtja Richárd megszüntetni – és nagyon-nagyon könnyen sikerül neki.
Ha a most Richmondot játszó színész csak egy kicsit is megpendíti Richárd hangjának baljós regiszterét, ha csak egy hajszálnyit is meggörnyed – és teheti, a hangja az övé, a teste az övé –, akkor ez az unalmas, formailag és ideológiailag kötelezőnek ható, megnyugtató, feloldó, üres befejezés, immár a hosszú bohóctréfán túl, borzalmas kételyeket ébreszt a nézők lelkében a jövőt illetően: Richmond és Richárd azonos anyagból való. Nem a béke az ember természetének való dolog. S ha magunkban nem, hát valóban csak Istenben bízhatunk.
Olvasom július közepén, hogy a XIX. században élt lengyel Alexander Fredro klasszicista vígjátékát, a Bosszút viszi filmre még az idén a hetvenöt éves Andrzej Wajda.
Jó hír ez nekem, mert jó film lesz ebből. Miért ne lenne jó? Nagyon-nagyon jó film a Pan Tadeusz is, amelyet több mint egy év késéssel mutattak be nálunk, s noha nem hatalmas filmvásznon, amilyenre szánták, hanem csak egy videósított, megnyomorított, szemet rongálóra csíkozott olcsó, homályos, apróka változatát a Művész mozi egyik kicsi termében néhány szűkös hétig, de azért még így is lehetett élvezni.
Majdnem kipofoztak kettőnket a Művész mozi kicsi terméből pár hónapja, mert az első képsorok alatt kuncogni kezdtünk, és az istennek se tudtuk abbahagyni, Wajda és a színészei nem hagyták.
Előre elhatározottan meghatott, szigorú képpel ültek a teremben a többiek, az elit magyar értelmiség legalább három nemzedékének derék tagjai, akik a Nagy Kelet-Európai Mester legújabb filmjét óhajtották megtekinteni, amely, ezt tudhatták, mert olvashatták, a Nagy 137Lengyel Váteszköltő, Mickiewicz hazafias elbeszélő poémája nyomán készült. Mi más is lehetne egy ilyen mű, mint fennkölt? A magyar értelmiségiek, szám szerint aznap este nyolckor vagy hatvanan, azért vonultak moziba, hogy a lengyelek minden bizonnyal szent poémáját filmen megtekintsék. Néztük a lengyelségért rajongó, bevonuló nézőket a vetítés előtt álmélkodva: voltak köztük jellegzetes szarmata fejek, nagy magyaros harcsabajszok, sémi jellegű orrok és állak; mintha genetikailag lett volna eldöntve, hogy csak népies és urbánus elit értelmiségiek jöjjenek, akik ilyen vagy olyan szélsőséges okból Wajdára meg a lengyelekre érzékenyek, s közöttük normális kinézetű ember ne is igen akadjon.
Az ilyen magyar néző meg van győződve róla, hogy egy szent poémán nem illik nevetni. A szent poéma szent. A szent poéma komoly. Ugyan aligha valószínű, hogy a mű két magyar fordítása közül bármelyiket olvasták volna, ám eleve feltételezték, hogy a nemzeti komolysággal, a nemzeti tematikával magával a humor nem fér össze. S mert a lengyelek nekünk testvéreink, ők az egyetlenek, akiket szeretünk, nekik meg mi vagyunk az egyetlenek, akiket szeretnek – elárulom: azért, mert közös határunk, s ennek következtében határvillongásunk sose volt, illetve ha volt is, a XX. század elején Morskie Oko környékén, erről ma már illendő módon nem beszél senki –, ennek okából a Pan Tadeusz című filmet ünnepélyes ábrázattal, a lengyel nemzeti romantika iránt érzett komor tisztelettel kelletik végignéznie minden magyar hazafinak, aki pedig a film vetítése során kuncog vagy hahotázik, az bizonyára nemzetáruló, vagy még ennél is rosszabb.
Nem nevettek, nem kacarásztak, nem mosolyogtak a magyar nézők azon a XIX. századi, eredetileg is fájdalmasan önironikus, mert akartan idilli, bájos elbeszélő költeményből készült remek, édes humorban és maró gúnyban bővelkedő XX. század végi Wajda-filmen, amikor mi láttuk, hanem úgy érezték, mert azt akarták érezni, hogy súlyos mondandójú, ránk, magyarokra is kiterjeszthető hatályú, nemzeti tanulságokban bővelkedő, megtartó és megtartandó etikájú művet néznek, netán a minden korokra érvényes kelet-európai etikai útmutatást magát, ugyan miként is kell hősileg és nemzetileg működni, s az ellenséget miként kell kivetni magunkból.
138Nem vették észre a magyar nézők, legalábbis azon a vetítésen nem, hogy a nagy lengyel sztárok, köztük a nálunk is jól ismert Olbrychski, Linda, Trela meg a többiek mind sok paraszthajszálnyira túljátszották a szerepüket, vagyis szinte gúnyolva ábrázolták a valamely zárt nézetrendszerbe bonyolódott, vakon ténykedő embert. Ez volt igazán kelet-európai ebben a filmben – s már Mickiewicz édesbús, visszavetített idilljének is ez volt egykor a mélyén fenyegetően. Nem vették észre a magyar nézők, hogy a hősi pátoszú fényképezés a lengyelek „két szomszédvár”-történetét szándékosan tette mosolyogtatóvá. Nem vették észre, hogy Wajda az oroszokat individuálisan, nem pedig a gyűlölködő kollektivizmus nevében mutatja be. Nem vették észre, hogy Wajda kegyetlenül ironizál az általa imádott váteszköltő Mickiewiczen, a lengyel Petőfi-Vörösmarty-Aranyon: az első képsorokban a felolvasó, színpadiasan zilált szakállú, zárt tekintetű vátesz körül igencsak unatkoznak a hallgató, kézimunkázó hölgyek, s a hatalmas vaskályhába a felolvasásra oda sem hederítő szolga szuszogva hoz fahasábokat, azokat le is vágja a földre, s az elit művészi aktust ezzel népként rombolja szét. Egy lengyel Tiborc szuszogott le a vászonról, ezt találtuk mi annyira mulatságosnak, hogy a magyar nézők helytelenítését a nevetésünkkel kiváltottuk.
Az agyafúrtabb lengyel néző persze észreveszi, ki mindenki ül ott azon a felolvasáson: a költő felesége, a tébolyult, meg a költő szeretője, a ledér, ők legalább annyira részei a lengyel mitológiának, mint nálunk Szendrey Júlia, s még Niemcewicz is ott ül, a vátesz előfutára és idős barátja, az első nagy lengyel komédiaíró, aki szintén emigránsként végezte életét. A magyar néző ezt nem tudja, nem is kell tudnia, isten őrizzen tőle. De hogy az iróniát egyetlen pillanatig se érezze meg, az azért már mégiscsak túlzás, az már nagy baj. Lebeszélték a magyar közönséget az ironikus látásmódról. Elfeledtették vele, hogy mi is az emberábrázolás, hogy mire kell egy film vetítése közben figyelni. A magyar néző nem tudja, mit művel a színész, s emiatt már a színész se tudja.
Pontosabban: nem szoktatták hozzá a magyar rendezők, akik halálosan komoly szerzői filmeket csinálnak, maguk eszkábálnak össze valamilyen gyöngécske történetet, maguk alkotnak kevéssé érdekes, 139közhelyes figurákat, maguk vesznek bele a giccses álpátoszba újra meg újra, tematikától, nemzedéktől, pártállástól és irányzattól függetlenül dögivel, nem úgy, mint Wajda, aki tudja: klasszikus remekműből érdemes csak igazán filmet csinálni, mert annak a cselekménye és figurái sok nemzedék befogadói által garantáltan érvényesek, és azt elrontani nem is igen lehet.
De nem csak bölcs rendezői gyávaságból folyamodott és folyamodik mind a mai napig a zseniális Wajda a lengyel alapművekhez. Annyira mélyen szereti őket, hogy ez a számára a természetes. Nem teheti meg, hogy a nagy lengyel művek bűvköréből kilépjen. (Persze megtette néhányszor, gyarló ember a művész, rendezett ő propagandafilmeket is böcsülettel, Gomulka mellett is, Gierek mellett is, a Szolidaritás mellett is, de aztán amint lélegzethez jutott, megkönnyebbülve mindig visszahátrált az irodalomhoz.)
Minálunk viszont az a természetes, hogy nem készült játékfilm a Toldiból, a Két szomszédvárból, a János vitézből, A nagyidai cigányokból, a Dorottyából, A helység kalapácsából, az Özvegy és leányából, a Rajongókból, A délibábok hőséből. A Pan Tadeusznak megfelelő magyar romantikus művekből nem készült játékfilm soha. Várkonyi Jókai-filmjei üzleti vállalkozások, Zsurzs Éva Fekete városa ismeretterjesztés. Nem szeretik a magyar filmesek a magyar irodalmat. Üdítő kivétel volt egyszer a Liliomfi, de annak is immár fél évszázada. És annak is húsz éve, hogy Jelesnek Az ember tragédiájáról eszébe jutott valami.
A XX. századi magyar alapművek közül is feltűnően kevés került filmszalagra, Krúdy meg Kosztolányi egy-két regénye; a többi néma csönd. Holott micsoda nagy íróink voltak.
Andrzej Wajda kortársai, a magyar filmesek nem áldoztak tíz évet az életükből arra, hogy egy Pan Tadeuszhoz hasonló produkcióra a pénzt összekunyerálják. Nem lett volna pedig lehetetlen, ezt mint egykori játékfilmes kurátor mondom, aki Pacskovszky Esti Kornél-filmtervét lelkesen támogattam, csak hogy legyen. Ha egy államideológiailag éppen preferált politikusról kell filmet csinálni, akkor elfogadják a milliókat. De létező remekművet ismerni, szeretni és újraalkotni, azt már nem.
Tévedések elkerülése végett: Wajdának sem volt könnyű. Lengyelországban is elfelejtettek olvasni az utóbbi másfél évtizedben, s az if140jabb nemzedékeket ott sem tanítják meg a betűvetésre, akárcsak nálunk. Sőt még kevesebben olvasnak szépirodalmat abban a nálunk négyszer számosabb nemzetben, mint szomorúan hallom. Wajda régóta meg akarta rendezni a Pan Tadeuszt, csak mert szereti, csak mert a lényének része lett gyerekkorában, és egy másik, modernebb és ma éppen hatásosabb médiumban újra akarta költeni, hogy abban is meglegyen, s ha másként nem, hát maradjon meg filmként a jövőnek. Talán épp az hajtotta, hogy belátta: a maga könyvbe zárt versállapotában ma már nem hat igazán. Kunyerált, előszobázott, megalázkodott, hajlongott, könyörgött tíz évig, mert persze Lengyelország sem a Kánaán, ott sem adnak pénzt elavult, nyereséget bizonyosan nem hajtó irodalmi lilaságokra, ott sem törődik az állam a nemzeti kultúrával, magukat éppen függetlennek vélő nemzetek felkent vezetői és pénzemberei így szoktak eljárni rendszerint. Nem számított, hogy ő a legnagyobb lengyel filmrendező, hogy a világ egyik legnagyobb rendezője, nem számított semmi ott sem. De Wajda nem hagyta magát, és a pénzt szívós munkával összekunyerálta. Biztos volt benne, hogy amit ő szeret, azt szeretniük kell a jövő lengyeleinek is.
Csodák csodája: nyolcmillióan nézték meg aztán a Pan Tadeuszt Lengyelországban, a producereknek váratlanul óriási hasznot hajtva. (Ez nálunk kétmillió nézőt jelentene, ennyi nézője még a leghülyébb amerikai horrorkomédiának sincs.) Wajda legyőzte Hollywoodot. Csak Lengyelországban, de legyőzte. Legyőzte a globalizációt. Hol máshol kellene a globalizációt legyőzni, mint a periférián? Csak mert szerette ezt a művet, amely gyerekkorában a lelkébe égett.
Nálunk ezt a filmet nem vették át a terjesztők annak ellenére, hogy éppen akkor kapott életművéért Wajda Oscar-díjat, annak ellenére, hogy Wajda köztudottan nálunk is népszerű. Minek? Van olyan Wajda-film is, három éve készült a varsói gettólázadásról, amelynek világsikere volt, nálunk pedig nem hogy nem vették át, de egyetlen betűt sem írtak róla. Minek? És az itt még kínos is lehet éppen. Egyetlenegyszer vetítették a Pan Tadeuszt a Puskin moziban, a bunkó terjesztők fanyalogtak, hogy hát a csatajelenetekben alig van ember, milyen szegényes is ez így, meg hát olyan erőltetetten, túlzóan játszik még Olbrychski is, már nem is fiatal, nem is szép, és úgy döntöttek: nem kell. Aztán, 141talán kegyeletből, vagy hogy ne bírálják őket, csináltak egy szemkitoló, videóra átírt vacak magyar kópiát, a szinkronja pont olyan, mint a többi kommersz filmé: pocsék, és pár tucatszor levetítették. Láthatta vagy ezer sznob összesen. Megadták Andrzej Wajdának, a filmművészet egyik legnagyobbjának, ami neki Magyarországon dukál. Le lett tudva szépen, kipipálható.
Andrzej Wajda most Fredro komédiáját filmesíti meg.
Nem állítom, hogy Fredro műve a vígjáték-irodalom csúcsa, a Tempefői vagy a Karnyóné jóval több filmes lehetőséggel kecsegtetne. A Bosszú is „két szomszédvár”-történet; úgy fest, ebben lelte meg Wajda korunk kisnemzeti belpolitikai csatározásainak kulcsát, és eléggé fontosnak tekintheti, ha ismét visszatér hozzá. Maradiság és haladás a lengyeleknél e vita lényege, népiesség és urbánusság néven erről mi is tudhatunk ezt-azt. Világirodalmilag jelentéktelen mű, de a lengyeleknek fontos. Wajda elérte, hogy még egy fontos lengyel műből film legyen. Hogy a világban nem fog érdeklődést kelteni? Istenkém. Elegen vannak a lengyelek: negyvenmillióan. De ha csak ötmillióan lennének, akkor is megérné.
Eltűnődöm, vajon van-e nekünk ilyen értékű vígjátékunk. Hogyne volna, nem is egy. Semmivel sem alábbvaló a magyar vígjáték-irodalom, mint a lengyel. Például mennyire időszerű lenne Nagy Ignác Tisztújítását filmre vinni, azt a kivételes remekművet, amely a XIX. században végigsöpört egész Kelet-Európán, és mindenütt, minden itteni nyelven megírták a származékait. Ebből lett Caragiale néhány komédiája is például.
A románok ki tudták aknázni filmen Caragialét, és még világsikerre is tudták vinni. Mi nem tudtuk sztárolni a magunk hasonló nagyságait. (Meg a horvátok, a szerbek, a szlovákok se tudták, pedig nekik is voltak ilyesfajta nagyságaik. Mi a lengyelekhez képest maga a Balkán vagyunk eszerint.)
Szegény Csokonai. Szegény Balog István. Szegény Vörösmarty. Szegény Szigeti. Szegény Szigligeti (kivéve a Liliomfit.) Szegény Csiky Gergely. Szegény Molnár Ferenc. És sorolhatnám.
Nem politikai rendszer kérdése, mely nemzeti alapművekből születnek filmek, és azok milyenek. Politikai rendszereink olyanok, ami142lyenek, mindegy, mindet kívülről erőltetik ránk, nekünk pedig alkalmazkodnunk muszáj. A magyar politika mindenkori aktorai azonban éppúgy rendelkeznek módosítási, enyhítési, ellenállási képességgel, mint a lengyelek, legalábbis elvileg. Valójában, szerintem, erre vannak felhatalmazva. Lehet állami megrendelésre kétes politikusokról filmeket csináltatni garmadával, olyanokat nálunk is csinálnak, nem baj, hadd legyen olyan is. De miért nem szeretik a magyar filmesek a magyar irodalom alapműveit annyira, hogy összekoldulják rájuk a pénzt? Ez nem politikai kérdés, nem ideológiai kérdés, ez mentalitás kérdése, ez a néplélek, a filmkészítők lelkének a kérdése, a magyar értelmiség kérdése.
Elismerem: ott rejlik a néplélek mélységeiben, ellenálltak-e a gonosznak fegyveresen az elmúlt kétszáz év kataklizmáiban; mi csak kétszer álltunk ellen, negyvennyolcban és ötvenhatban, a lengyelek viszont az összes fordulóban. Ez számít, mert önbizalmat ad nekik. A nagyságuk is önbizalmat adhat: Lengyelország az egyetlen középhatalom Kelet-Európában, s mivel ott nyűglődnek a németek és az oroszok között, őket Európa akkor is be fogja fogadni, ha minden tárgyalási pontban megbuknak, minket pedig akkor is a Balkánhoz csapnak ez idő tájt, ha minden csatlakozási pontban csillagos ötösre vizsgázunk, és baj, hogy ettől nem rettegünk eléggé.
Annál inkább fontosnak kellene tekintenünk, hogy legyen nemzeti filmgyártásunk. De hát nem úgy fest. Nem szeretik nálunk a magyar műveket a szellemi hatalommal valamennyire még bíró magyarok, s azt gyanítom, nem is ismerik őket immár.
Nem a politikai hatalomnak kell erről tudomással bírnia, a politikai hatalom mindig bornírt a világon mindenütt, ez a dolga. De hogyhogy a szellem emberei ennyire bénák?
Így nem lesz magyar folytonosság.
Humortalanság lesz, gyilkosan szellemtelen, amely az öniróniát megöli, és ha egy-egy kivételes műben mégis formát ölt, befogadására a lelkek nem készülnek fel, zavarukban agresszivitással és bezápulással válaszolnak. Nem is lesz, mert máris ez van: aki a moziban nevet azon, amin nevetnie kell, azt minimum kinézik. Provincializmus lesz, magyarul önkiherélés, vagyis ami van: idegen formák szolgai átvétele. 143Semmi sem lesz szerves. Semmi az elmúlt két évszázad nagy magyar szellemeinek erőfeszítéseiből, hogy valós helyzetünket, tulajdon lelkületünket megértsük, a jövőbe át nem szivárog.
Nulláról fogja kezdeni minden nemzedék, szellemileg és lelkileg vértezetlenül.
Lengyelországban is elég nagy lehet a baj.
Maciej Pieprzyca filmjében – Érettségi 2000 a címe – középiskolások drogoznak, szeretkeznek, buliznak, s a három barátnő közül a keresztet viselő, kurvoid leányt a másik két barátnő előbb-utóbb jó alaposan megfojtja.
Artur Urbański Belissima című filmjében a leányát egyedül nevelő vállalkozó anya a tizenöt éves kislányból mindenáron topmodellt akar faragni, s ezért semmi áldozatot, pénzt nem sajnál. Különös fordulattal egy fiatal sráctól az anya esik teherbe, a szentképhez imádkozva eldönti, hogy megszüli a gyereket, a szülésbe belehal, a gyerek megmarad, és az immár topmodell leány nevelgeti a babát fölfele.
A Szia, Tereska című filmben (rendezte Robert Gliński) egy kamaszodó lány nehéz életét kísérhetjük végig. A lány varrodába kerül, mert divattervező szeretne lenni, ott nem foglalkoznak vele, utálják, végre szert tesz barátnőre, aki megtanítja inni, cigarettázni, lopni, hazudni, fiúzni; Tereska apja részeges rendőr, aki mellékesen szétveri a házban a liftet; a kislány csak egy béna lábú éjjeliőrhöz járulhat beszélgetni, aki mindenáron csókolgatni akarja, és annak is örül, ha a kislány veri; Tereska mindenféle disznóságot elkövet, és persze kiderül, hogy a barátnője lopta meg egykor őt; a végére a kislány nagylány lesz: mindenből kiábrándult, szerencsétlen senki.
A Sárga sál című filmben (Janusz Morgenstern rendezte) egy alkoholista topmenedzser alkoholizálását láthatjuk mindvégig, meg akarja menteni a volt felesége, a szeretője, az anyja, mindhiába.
A Purim csodája című filmet Izabella Cywińska rendezte. Egy antiszemita család hőbörög a zsidók ellen, az állását vesztő apa a privati144zálást fogja a zsidókra, a Widzew-drukker fia a Légia ellen ágál, mert ott az az MTK, és a Widzew a Fradi – ám kiderül, hogy egy gazdag amerikai zsidó az apára hagyta minden vagyonát, mint legközelebbi rokonára, vagyis a Jan Kochanowski nevű szereplő igazából Cohen, sőt a fia nem is félzsidó, hanem egészen az, mert bizony a feleségről is kiderül, hogy zsidó. A család, minthogy a végrendelkező így kívánta, a pénz kedvéért kezd valóban zsidóvá válni, a Purimra az addig gyűlölt zsidó szomszédot hívják meg, akinek a lánya immár szinte családtag, mikor beállít az ügyvéd és közli, hogy bizony közben közelebbi örökösök jelentkeztek, és Cohen úrék nem kapnak semmit. Erre aztán az egész társaság boldog, haszid zsidó táncot lejt, halleluja, így lett csak minden lengyel zsidóvá igazán.
Małgorzata Szumowska jegyzi a Boldog ember című filmet. A címszereplő tétova, dologtalan és munkátlan fiatalember, aki az anyjával lakik, és kétségbeesik, mert az anyjánál tüdőrákot állapítanak meg. Ő nem mondja meg az anyjának, anyja – akinek az orvos megmondja – nem mondja meg a fiának, és szenvednek dosztig. A fiúnak akad egy szeretője, aki egyedül neveli a kislányát, a nő baráti viszonyba kerül az anyával, de a fiú olykor megveri, mert az anyja neki mindenkinél fontosabb, és azon a három hónapon kívül, ami még hátravan, nem számít neki semmi. Történik azonban, hogy kiderül: az anya nem rákos, hanem csak tébécés, ami gyógyítható, ki is engedik a kórházból, ahol addig előszeretettel nézte a focizó szerzeteseket; a fiú azalatt egyik szomszédjánál iszik, részegen bebiciklizik a kórházba, miközben persze zuhog az eső, és az üres ágyat meglátván a vonat alá biciklizi magát, amely pont egy már korábban is beexponált faszentnél üti el. A két nő hiába vár, és hull a hó.
Jan Jakub Kolski filmje, a Messzebb az ablaktól Hanna Krall sikeres giccsregénye alapján készült. A második világháború alatt egy lengyel pár befogad egy zsidó nőt, akinek a férfi főhős, civilben szoba- és falfestő, gyereket csinál. A németekkel kollaboráló lengyel tiszt ezt észreveszi, és zsarolja őket, míg a főhős ki nem nyírja. A gyerek megszületik, és a lengyel feleség, aki már-már feljelentette a zsidó nőt, a szentkép előtt imádkozva megjavul, mindenben segít, és a sajátjaként szereti és neveli a gyereket. A németek elmennek, a kislány nődögél, a vér szerin145ti anya által küldött férfiaknak a gyereket nem adják ki, szép nagylány lesz belőle, és apjától annak halálos ágyán megtudja, hogy igazi anyja Hamburgban él. Odautazik, az igazi anya kidobja. Marad tehát a lengyel anyánál, hepiend.
Nagy baj lehet Lengyelországban is: pocsék forgatókönyveket írnak a szerzők. Minden ki van módolva, minden túl van bonyolítva, minden túl van dramatizálva. Nagy baj lehet Lengyelországban persze a valóságban is: mállik a vakolat, sötét minden, iszik mindenki, ki van semmizve mindenki, át van verve mindenki, a munka gyötrelem, a modern épületek kietlenek, csak a vallás adhatna enyhet, csak hát az emberek immár nemigen vallásosak. Nagy baj lehet Lengyelországban: gyorsan csattannak a pofonok, kéjelegnek egymás megszégyenítésében, megalázásában, vernek kézzel, bottal, fojtogatnak lánccal, akármivel, a szerelem azonos az erőszakkal. Nagy baj lehet Lengyelországban: zsidóbarát filmeket csinálnak lelkesen.
Nagy baj van Lengyelországban: csupa merő giccset fényképeznek az operatőrök. Csupa közhelyet, amit az elmúlt pár évtized sikerfilmjeiből untig ismerünk. Az persze már negatív csúcs, amit a Messzebb az ablaktól giccsképei mutatnak, de ott a giccs legalább be van vallva; ennél amerikaibb filmet lengyelben még nem láttam.
Az Érettségi 2000-ben még ennél is nagyobb a baj: abban nagyon rosszak a színészek egytől egyig. Meg hát túlkorosak is, legalább hat-nyolc évvel idősebbek azok a középiskolások a megszokottnál.
A többi filmben azonban a színészek eljátszhatatlan, ideologikusan megkomponált, hazug szerepeikben remekelnek.
Még sincs akkora baj Lengyelországban, mint minálunk.
Nálunk jó szerepekben sem remekelnek immár a színészek.
Szájtátva nézem, ahogy egy középkorú színésznő eljátssza a Belissimában a vállalkozó anyát, hihetetlenül energikus, célratörő, kíméletlen, és még azt a váltást is el tudja hitetni, hogy megtér és szülni fog. Bámulom A Purim csodája Jan Kochanowskiját, azt a lapos és riadt pillantású pasast, aki szinte mimika nélkül éli végig a lehető legnagyobb identitásválságot egy amúgy vacak, kimódolt vígjátékban. Nézem a feleségét, és ebben a szerepében is tökéletes. (Láttam már másik filmben is, azt véletlenül egyik darabomból készítették, nagyszerű volt 146abban is.) Nézem a Tereskát játszó amatőr lányt, és mozdulatlan arcán, mélyen ülő szemében mindvégig magát az alakot, az élő embert látom. Nézem a rákosnak gondolt anyát meg a fiát, és ebben a szenvelgő filmben hihetetlenül gyönyörűen, igazul játszanak a színészek.
Idősek és fiatalok, középkorúak és öregek, hivatásosak és amatőrök úgy játszanak fő- és alszerepet, ahogy csak a legjobb orosz és amerikai színészek képesek manapság.
Nem tudom, hogyan csinálták, hogy a színművészet Lengyelországban nem halt ki, hiszen nem indultak jobb kondíciókkal, mint mi. Nálunk a féltehetségek, a stúdióba az utcáról beesett haverok és szeretők makognak és kullognak és hadonásznak és grimaszolnak – ott azt is képesek gyönyörűen átélni, amit egyszerűen nem lehet. Négyszer több Lengyelország lakossága a miénknél, igen – de miért nincs akkor ma nagy francia vagy spanyol színművészet? Mert nincs. Igen, több főiskola van Lengyelországban, mint nálunk, sok kulturális központ van, nem csak egy – de az ottani főiskolákon sem csupa zseni tanít, és ott sincsenek megbecsülve a tanárok. Láttam néhány dicsőített lengyel színházi előadást az elmúlt évtizedben, egyik rosszabb volt, mint a másik, és bennük a színészek is rosszak. S most ezekben a gyatra, 2000-ben gyártott filmekben a színészek szinte kivétel nélkül tündökölnek.
Nem értem a dolgot.
Az a gyanúm, a lengyel forgatókönyvírók – zömükben ott is szerzői filmeket csinálnak persze – azért merészelnek ennyire pocsék forgatókönyvekkel előállni, mert tudják, hogy a színészek így is, úgy is sikerre fogják vinni.
A nyúlós, szenvelgő és unalmas alkoholizmusellenes propagandafilm mégiscsak egy nagy férfiszínész elképesztő diadala. Minden vacak trükkön, közhelyes beállításon átüt az emberismerete és a szenvedélybetegségben való mély jártassága. A zsidó csecsemőt a magáénak tekintő lengyel anyát játszó színésznő annak a borzalmas giccsnek minden pillanatában tökéletesen hiteles.
Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a világban ma létezik-e, létezhet-e még egyáltalán művész-színház és művészfilm, de hogy a lengyeleknél a színészet a művészet maga, azt bizonyítva látom.
Van valami nagyon jó Szomjas György Gengszterfilmjében: az, hogy annyira magyar.
A bankrablás, a betöréses lopás meg a gyilkolászás kisipari módszerekkel, pontos terv nélkül, olykor véletlenszerűen folyik, a haverok kevesen vannak, és folyton huzakodnak, s miközben az igazi rablás sok nagyságrenddel több pénzért más szférában, a privatizációban folyik, a mi hétköznapi hőseink napi garasos gondokkal küszködnek és nem jut eszükbe semmi. Messze vannak ők attól, hogy intellektuális bűnözéssel foglalkozzanak. Képzeletük a kocsilopásig, a cigarettalopásig s legföljebb a bankrablásig terjed. Így is eljutnak persze a gyilkolásig, olykor előzetes szándék nélkül is, mint a film egyik legjobb jelenetében, amikor céllövést gyakorolnak, a lövések hangjaira halőrök felfigyelnek, azt hiszik, rabsicokat fognak, és meglepett hőseink mindkét halőrt kinyírják. A véletlen szerencse olykor segíti őket: egy fegyveres rablás után egyik hősünk kocsija – pontosabban a nőjének a kocsija – lerobban, és a közúti ellenőrzést stopos utasként egymással veszekedő külföldi fiatalok kocsijában vészeli át. (Érdemes lett volna anyanyelvű angolokat vagy amerikaiakat találni a fiatalok röpke szerepére, az ember fülét sérti a magyaros kiejtés.) A lopások vagy fegyveres rablások gyakran minden eredmény nélkül, illetve fölösleges gyilkolással zárulnak. Két ember már sok ebben az országban, hogy olajozottan együtt tudjon működni. Ami megy, az a magányos bankrablás. Ebben az országban az emberekből hiányzik a minimális szervezettségre, a közös munkálkodásra való képesség, sugallja a film, a maga groteszken ironikus formájában; az egyik rabló meghágja a másik rabló csaját, emiatt lelkifurdalása nincs, és a dolog mérhetetlen veszélyével sincs tisztában, noha sejthetné, hogy a haver a csaja félrelépéseit ideig-óráig elnézi, de azért számon tartja. Az üzleti érdek a szűk, pillanatnyi személyes indulattal keveredik, a perspektivikus gondolkodás teljesen hiányzik. Bűnözőink máról holnapra lopnak és rabolnak. A filmben szereplő rablók, betörők normális kisemberek, a maguk életét a lebukással mint reális eséllyel számolva voltaképpen nyugisan élik, az életükkel elégedettek, véletlenül úgy alakult, hogy törvénytelen tevékenységből pró148bálnak megélni, de ettől nem rosszabbak – nem is jobbak –, mint bárki más. A betörők és rablók alakítói jó színészek. Nagyon jó Scherer Péter, nagyon jó Szőke András. Élik a szerepüket, belülről.
Ez eddig nagyszerű filmet ígér.
A film mégsem elég jó.
A baj oka az egyik főszereplő karakterének pontatlan, túlzó megírása. Arról a főszereplőről van szó, akiben valamitől gyilkos indulatok élnek, és aki teljesen szükségtelenül boldog-boldogtalant halomra öldös. A szerzők kerítenek köréje egy nem nagyon tipikus életsorsot. Apuka vérengző ügyész a Rákosi-rendszerben, talán a Kádár-korszakban is; a fiúka valamiért börtönőrként dolgozik, mígnem első bankrablását elköveti; a sitten kerül össze a magyar népi figurákkal, de mindvégig kirí közülük: a nép figurák sose akarnak gyilkolni – bár egyikük belevonódik lassan –, ő azonban igen. Hogy örökletes idegbaja van-e, vagy apuka tette ilyenné, nem derül ki világosan. Valamit mégis sugall a film: a nép legföljebb lop, csal, betör, de gyilkosságra nem szokott vetemedni, a gyilkosságra a vérengző kommunista ügyész törött lelkű fiacskája kényszeríti őket. Minden bajnak ez az idegbeteg, amúgy kétbalkezes rablógyilkos az okozója. Nélküle a többi hős élete végéig nyugodtan fosztogathatná a cigarettaraktárakat.
Hogy a szerzői koncepciót kicsit nehezebb legyen kitalálni, apukát a film végén látjuk egyszer, Mádi Szabó Gábor játssza jól, nyugdíjasként öltönyben, nyakkendőben ücsörög egy padon, ott látogatja meg sokszoros gyilkossá vált fia, aki a rövid beszélgetés alatt egyszerre görcsösen sírni kezd. Itt szimpla apakomplexust gyaníthatunk, mintha a fiú atyai szeretetlenségben élte volna le a gyerekkorát, és az tette volna félresiklott emberré. Egyúttal más is bele van keverve a jelenetbe: az idős nemzedék kemény törvénytisztelete versus a fiak törvényenkívülisége. Nemcsak a kommunizmus bűnös tehát a rablógyilkosságokért, hanem valamilyen nemzedéki szembenállás is, valamilyen dekandencia, sugallja a film.
Hát ez nagyon zavaros.
Felrémlik előttem, hány nagyszerű népi rablógyilkosunk is volt nekünk valaha. Ha csak Rózsa Sándort említem, kinyílik a bicska a zsebemben. Úgy vélem, alaptalan és dehonesztáló a magyar népre nézve (minden népre nézve 149az lenne), ha egy műben azt állítják, ölésre nem szokott vetemedni, csak kisstílű lopásra és rablásra. Már hogyne vetemedne! De nem a nép, hanem egyesek, akiknek megélhetési bűnözése nem attól függ, milyen népcsoporthoz tartoznak.
Hogy itt történetfilozófiai koncepcióról van szó, és nem egyszerűen egy rosszul elképzelt karakterről, a film egyik szerkezeti eleme is bizonyítja. A történet 1979-ben kezdődik és 1989-ben folytatódik – mit tesz isten, a rendszerváltás évében. Időnként nemzetközi és hazai politikai eseményeket kell szereplőinknek nézniük a tévében, egyebek között az NDK-sok Ausztriába engedését, Todor Zsivkov börtönbüntetésének bejelentését, meg Clinton első elnökválasztási győzelmét. Egyetlen művészileg indokolható tévébejátszás van csak: az a privatizációról szól. A többi óhatatlanul azt a képzetet kelti, hogy a világpolitikai változások alapvetően meghatározták, hogy hőseink rablók, majd rablógyilkosok lesznek.
Ezt nem tudom elfogadni. Ilyen közvetlen összefüggés akkor sincs, ha az utóbbi tíz évben megsokszorozódott a rablások és rablógyilkosságok száma.
Én különben is egy sztorit látok, engem a hősök érdekelnek, és nem a világtörténelem maga.
Túl sok mindennel terhelték meg a szerzők ezt a valószínűtlen figurát. Amolyan dosztojevszkiji hőst akartak faragni belőle, a köréje egyébként hitelesen felvázolt magyar közegben. Raszkolnyikov azonban nem passzol egy tömörkényi közegbe. Az is baj, hogy ez a főhős mintha valódi főhős akarna lenni, és a népi figurák inkább mellékszereplők. Ehhez képest soha nem tudom meg pontosan, mi volt a baja az élettel ennek a gyűrött lelkű figurának, mitől döntött úgy, hogy odahagyva szép börtönőri egyenruháját bankrablónak áll; nem tudom meg, valójában miből származik az idegbaja; nem tudom, miért pont azok a csajok kellenek neki, akikkel lefekszik, és nem tudom meg, mi is volt a viszonya kommunista ügyész apukájához. (Anyuka nem volt?)
Az életet kissé ismerve, egy vezető beosztású ügyész csemetéje csak akkor állhatott a kevéssé intellektuális és kevés fizetéssel kecsegtető börtönőri szolgálatba, ha tök hülye volt; különben akadt volna más, jobb állás, ahová apuka benyomja. Kicsit is értelmes (csak kicsit is 150kevéssé idióta) csemete nagy karrierre számíthatott a sajtóban, az üzleti életben, a külügyi pályán vagy akárhol. Ha viszont a csemete hülye, akkor nem nagyon érdekel, miért öldököl. Hát mert hülye. Raszkolnyikov nem hülye volt, hanem filozófus. Ha egyszerűen hülye lett volna, nem érdekelne, beleáll-e a baltája egy öregasszony fejébe.
Felteszem, sok igazi rablógyilkosság tanulmányozása alapján döntöttek úgy a szerzők, hogy pont ezeket a hősöket fogják ábrázolni, mint tipikusakat. El tudom képzelni, hogy az igazi rablógyilkosok között lehetett olyan törött lelkű egyén is, akinek magas pártállami funkcionárius volt a papája. Csak ezt tessék elhitetni velem.
Ez a figura nem valódi. Nincs mit eljátszani benne, mert ez a figura nincs. Mucsi Zoltán mindig megnyerő, ha egy-két perces jelenetben alakíthat embert akár színpadon, akár filmen. Karakterszínésznek született, és erre predesztinálja karakteres külseje is. Nagy dolog, ha valaki jó karakterszínész; a mindenkori rendezőnek kell tisztában lennie azzal, hogy főszerepben lebénul. Itt egy kimondottan művelt férfiút kellene alakítania – erre szöveg is van, ő tudja Faria abbé nevét a börtönben, ahol az egyik népi alak a Monte Cristo grófját meséli a társaknak. Egy magyar Alain Delon lehetősége lenne a szerepben, ha kristálytisztán írták volna meg, ha nemcsak a népi figurák lennének eltalálva, de a magyar értelmiségi is valamennyire, az a hisztérikusan érvelő és túlideologizáló alak, amilyenből nyilván a bűnözők között is akad egypár. De nem ez van megírva, semmi sincs megírva. Más sem tudná eljátszani hitelesen. Mucsi becsülettel szenved, mély értelműen néz olyan helyzetekben, amikor fogalmam sincs, mit is kéne néznie, okosan és mély értelműen hallgat, amikor fogalmam sincs, ugyan miről is kell hallgatnia.
Egy gengsztertörténet is jó lenne, bármilyen szélsőséges történet jó lenne arra, hogy a létező magyar mentalitásokat bemutassa. Ahogyan az Ügyészffy lelkének nem a rendszerváltás a kulcsa, a jól eltalált népi figurák lelkének sem. A legfőhősebb főhős alakjának és a történetfilozófiai koncepciónak ugyanaz a baja: túlterheli a sztorit, többnek akarja mutatni, mint ami.
Még valami nagyon kellett volna: a magyar női mentalitások eltalálása. Van egy ilyen, a nagymama, akit egyszer-kétszer látunk csak fel151villanni, nagyon jól és nagyon jókor. Ez a paraszti nagymama van, létezik, és bízhatunk benne, hogy a gyilkossági előgyakorlatot tartó unokát és haverját nem fogja beköpni. A másik két nő a mindenkori kanok mindenkori vágyálma a nőről, aki folyton szétteszi a lábát. Azok a figurák egyáltalán nincsenek, ehhez képest túl sokat látjuk őket.
Zavar, hogy a színes felvételek időnként fekete-fehérre váltanak. Nem időmúlás érzékeltetése ennek a célja, mert a folyamatosan, egy időben zajló cselekmény során is akad ilyen. Zavar még, hogy pár perccel azután, hogy Clintont – hat éve – megválasztották az Egyesült Államok elnökévé, a pár pillanat alatt mit sem változó figurák egyszerre egy G-vel kezdődő rendszámú Zsiguli kombiba ülnek bele. A G-vel kezdődő rendszámok 1998-asok. Ennyi időt egy, a realizmusra látszólag sokat adó filmben nem lehet csak úgy átugrani. Ha a szerzők ezt jópofáskodásnak szánták, jelentem: nekem nem jött át, el se mosolyodtam.
Ami jó a filmben, az a linkség, a szervezetlenség, az átgondolt összmunkára való képtelenség, a célhoz nem illő eszközök bemutatása pitiáner bűnözők esetében. Ami rossz a filmben, az ugyanez, csak már a filmesek munkáját illetően. Magyar film hát a Gengszterfilm kétszeresen is: mind tárgyában, mind megvalósításában. Így is kirí azonban a mai magyar filmek átlagából, így is örömet okoz, mert amit megcéloz, az nagyon is létezik, és felettébb ajánlatos foglalkozni vele.
Srdjan Dragojević írta és rendezte ezt a szerb filmet, amely komoly szakmai felkészültséggel, jó színészekkel, remek operatőri munkával tökéletes kudarcot eredményezett.
A szerző a jugoszláv polgárháborút, pontosabban annak a felnövekvő nemzedékre gyakorolt hatását kívánta ábrázolni. A jugoszláv és az európai filmművészet bevett fogásait anyanyelvi szinten ismerve, valamint a jugoszláv filmművészet és drámairodalom eredményeit hasznosítva a következő képlethez jutott: adva van három gyerek – egyikük Josip Broz Tito halálának napján születik, Titónak is akarják nevezni 152a szülei, de ezt akkor nem lehet, hát lesz belőle Pinki –, akik az erőszak légkörében, a sovinizmus kibomlása idején eszmélkednek. A szerző a neorealizmus bevett módszereivel és groteszk látásmóddal ábrázolja a lakótelepi – nyilvánvalóan újbelgrádi – kisközösség életét, az apa egy bajszos, kinevetnivaló balfácán, aki a nacionalizmus lózungjait hangoztatja, egyébként ártalmatlan, a szomszédok szokványos alakok, van közöttük kurva, hülye, mafla, mindenféle, a kölykök pedig közöttük unatkozva ütik agyon az időt. Ámde hazaérkezik közéjük a már éppen felnőtt, nagyszájú németországi vendégmunkás, aki bankrablással szerezte a vagyonát, mint később kiderül, és állandóan revolverrel hadonászik és lövöldözik. A belgrádi lakótelepi sivatagban a három fiú a huszadik század végi soviniszta politikai uszítás, az olasz neorealista kisemmizettség, az idióta kispolgári család tizenkilencedik századi vígjátéki csököttsége és a huszadik századi abszurd-morbid jugoszláv drámairodalom szabályai légkörében elveszíti szüzességét a temető környékén kóborolva a példaképük, a bankrabló vendégmunkás által lefizetett nagy testű, talán Fellinit idéző kurva révén; megtanulnak csak szitokszavakkal beszélni, állandóan fegyverrel hadonászni, valamint persze kábszerezni is, a kábítózásba a paraszti származású, állandóan a horvát usztasákat szidalmazó nagymamát is belevonva. A nagymenő bankrablót lelövik a nagyhatalmú maffiózók, persze, a fiúk rablógyilkosokká válnak, persze, és a végén a három barát egymást nyírja ki a shakespeare-i meg a hollywoodi dramaturgiának megfelelően, persze.
Látunk diszkót, látunk a tévében felvételeket a háborúról, meg látunk tüntetéseket, szépen, jó szakmai tudással vannak ezek az áldokumentum-felvételek megcsinálva, már ahogy ezeket a világban szokták. Látunk tévés bemondónő-kurvát, akit aztán lelőnek, látunk tévésztárt, akit aztán lelőnek, látunk maffiafőnököt, akit majd lelőnek, mindenkit lelőnek ebben a filmben, és a narrátor az a Pinki, akit nem hagytak Tito névre keresztelni, és akit szintén lelőnek, de halála után is tovább narrál, mintha Nádas regényéből, az Egy családregény végéből vette volna – nem onnét vette – az író-rendező az ötletet, hogy egy halott fiú mondja el a maga makogó, szűk szókincsű újszerb nyelvén a történetet. Ezzel aztán a halál komolysága visszavonatik, jelentőségét elveszti, és az egyszeri élet sem annyira fontos már, ha a halottak képesek rá, hogy tovább dumáljanak nekünk.
153Gyakorta császkálnak a fiúk a városszéli temetőben, hogy lássuk, hogyan veszik semmibe a sírokat; sokszor látunk nagy, fekete, nyugati gépkocsikat; látunk neorealista lakótelepi közelképeket; van a filmben fekete humor, meg amerikai filmparódia, sok minden van benne, sok-sok eminensen felmondott lecke a század filmművészetéből, valami még sincs benne, ember nincsen benne.
Közhelyes minden alak: a bajszos, gyönge apa, aki felfele köpköd az erkélyről a szerb származású, de horváttól elvált nő erkélye felé, s aki főbe lövi magát egy groteszk képsorban, a vécét magára zúdítva; a nagymama, aki csak a horvát usztasákról bír beszélni, és szívja a füvet az unokáival együtt; közhelyes a Németországból hazatért bankrabló – egyébként remek színészi alakítás –, aki a fiúk példaképe lesz; és a legnagyobb közhely az egész történetet a feszületre rájátszatni.
Sokszor szerepel a feszület a filmben, hangsúlyosan, nyakból levéve, külön fényképezve, s még szöveg is van rá, meg a cselekmény leghangsúlyosabb mozzanatában, egy szemét módon manipulált élő tévéközvetítésben is szerepel. Jézus sebei az öntudat mélyén fetrengő szereplők testén egymásután felfakadnak, s ők bele is halnak – sajátos háborús és hátországi krisztológia jön létre, szándékoltan babonás, és három, öntudatra sosem vergődő ifjú hősünk egyenként is Jézus Krisztus inkarnációjává nemesül ebben a barokkosan fényképezett képvilágban.
Artisztikum, aktuálpolitikai szemtelenkedés és állami sovinizmus keveredik a képsorokban, közhelyes baszások és még közhelyesebb lövöldözések kíséretében, s noha felsejlik egy sajátos mentalitás, az egész mű mégis belesüllyed az ábrázolni kívánt eszméletlenségbe, s mintegy visszamenőleg minden disznóságot igazol, amit a szereplők elkövetnek.
Nem kis kérdést vet fel a Sebek című alkotás: vajon lehetséges-e a fasizmus kritikai ábrázolása egy alapvetően mégiscsak fasiszta szemlélettel, amely a legnagyobb szimpátiával kezelt szereplőket is akarattalan bábnak, a körülményeknek kiszolgáltatott rabnak láttatja.
Ez a szemlélet bevon az örvénybe, és azt állítja, az ábrázolt világon kívül nincsen más világ. Ebben a szemléletben az öntudattalan hősökkel szemben alternatíva nincs, és sorsuk, miután gyilkolnak és meggyilkoltatnak, tragikusnak tételezhető. A három fiú érdektelen tör154ténete ebben a szemléletben világtörténetivé magasodik, legalábbis ez a szerzői szándék; ezek az idióta gyerekek mintegy a szenvedésre kiválasztott nép reprezentatív képviselőiként jelennek meg, és nekünk, nézőknek, az lenne a dolgunk, hogy halálukon megrendüljünk, hogy véletlen és öntudatlan életüket, amely katasztrófába torkollik, tragikumként értékeljük.
Ami engem illet, erre nem voltam képes.
Díjaztam a más nyelvre nehezen lefordítható neoszerb szövegelést, díjaztam e szövegelés nyammogó, artikulálatlan előadását, de az egykor emberi céllal megalkotott filmtörténeti közhelyek alkalmazásától idegenkedtem, és az erőszakra erőszakkal válaszoló képektől viszolyogtam.
Erős képek, többnyire jó színészi játék, és mérhetetlen unalom mindvégig.
Egyetlen alakja sincs ennek a filmnek, aki engem emberileg érdekelne.
Illetve egy akad, egy nyomozó, Radoslav Milenković alakítja – jelenléte egyetlen percnyi sincs talán –, aki az egyik sebesült fiút a kórházban meglátogatja, majd otthagyja, mert látja, az eset reménytelen. Visszahúzódik az ágytól, kimegy a kórházteremből, tapasztalt nyomozónak látszik, engem nagyon érdekelne, mit gondol az okos kopasz fejével, sose tudom meg. Pedig akár a főhőse is lehetne egy igazi műalkotásnak: a nyomozó apró bűntények ügyében nyomoz kitartóan, korábbi történelmi korszak szokásai szerint, miközben az egész lét már egy újfajta, csaknem mindent elöntő bűnözésre van alapozva.
A többi jelenet közhely, és egy csomó mozzanata a nyugati értelemben vett political correctness kritériumának is megfelel. (Adott is pénzt a film elkészítésére például a McDonald’s. A nyugatiak gyakran hiszik, a saját szemellenzőiktől szabadulni egyetlen pillanatig sem óhajtva, hogy ellenzéki művet támogatnak, csak mert az ő számukra értelmezhetetlen keleti közhelyek között pár nyugati közhely is előfordul.)
Engem, aki elég közel élek az ábrázolni kívánt világhoz, nem érdekelnek az ilyen-olyan kurvák, az ilyen-olyan maffiózók, akik vagy meggyilkoltatnak, vagy sem. A számomra ennek az egész dolognak nincs igazi tétje. Hiába a kiváló alakítások, a remek operatőri munka, az egész mű benne reked abban, amit ábrázolni szeretne.
155Ennek a három fiúnak, akik a szerző szándéka szerint mind a hárman Jézus inkarnációivá emelkednek a film végén, amikor lemészárolják egymást, semmi köze a kereszténységhez, természetesen az ortodox válfajához sem. Semmihez sincs közük, ami valamennyire is normális és emberi lenne. Hábetler Janival nem ér fel egyikük sem, pedig az is gyilkol. Nincs dráma és nincs tét ott, ahol az ifjak minden ellenállás nélkül tagolódnak bele a rémséges ürességbe. Nem kétlem, sok százezer ilyen kölök mászkált és mászkál arrafelé, de kötve hiszem, hogy a művészetnek őket kellene szenvedő hőssé felkennie. Ha egy mai délszláv mű Tito halálát a rémségek egyetlen okaként tünteti fel, akkor nem beszél mindarról, amiről pedig mindenki tud, sőt kimondatlanul, de határozottan azt állítja, egyetlen jó diktátor a dolgokat akár meg is oldhatná. Látszólag bátor alkotás a Sebek, valójában ködösít és misztifikál, társadalomkritikája vékony és felszínes, s mert szakmailag jó színvonalon teszi, megtévesztő és veszélyes.
A szerb és bosnyák lövészárkokban ugrásra készen lapulnak egymással szemben a felek, de fegyverszünet van, amelyet az UNPROFOR felügyel. Eltéved az éjszakai ködben egy kis bosnyák egység, és a szerbek reggel legéppuskázzák őket. Az egyik bosnyák egy elhagyatott, a két fél állásai közt húzódó lövészárokba zuhan sebesülten, vár. A szerbek a lövöldözés eredményét kikémlelendő két főt küldenek a senki földjére, egyikük tapasztalt öreg katona, másikuk fiatal, csak tíz napja van ott, és a puskát sem tudja megtölteni. Odakúsznak a senki földjén ásott árokhoz, amelybe közben a bosnyák az egyik elesett bajtársát behúzta, hogy a cigarettájához jusson, és a szerbek láttán elrejtőzik. Az idősebbik szerb elővesz egy különleges aknát, a hulla alá helyezi és kiélesítteti a fiatallal. Az akna nem nyomásra robban, hanem a nyomás megszűntére; ha a bosnyákok el akarják temetni a honfitársukat, mind a levegőbe röpülnek majd.
A bosnyák gyorsan lelövi az idősebbik szerbet és megsebesíti a fiatalt. Hol az egyiknél van fegyver, hol a másiknál; ez elég kimódoltan 156történik, annak az ideológiának a kimondatása céljából, hogy „annak van igaza, akinél a fegyver”. Hogy az egzisztencialista határhelyzet teljesebb legyen, a hulla feléled, mert csak megsebesült; megmagyarázzák neki, hogy nem mozdulhat, különben mind felrobbannak.
Ami a filmben jó, az a groteszk helyzetek ügyes kihasználása. A lövészárokban lapulók fehér zsebkendőt lobogtatva, alsónadrágban ugrálva adnak jelt magukról a szembenálló feleknek. Mind a bosnyákok, mind a szerbek jelentik a nemzetközi erőknek, hogy két azonosíthatatlan alak ugrál a senki földjén; kínosan bürokratikus huzavona után egy francia páncélos végre oda is érkezik; kiderül, hogy utász kell; a bosnyák és a szerb közben gyűlölködik, alig lehet szétválasztani őket. A dolog eljut magas békefenntartói szintre, ahol a legszívesebben nem csinálnának semmit, de közben egy angol anyanyelvű riporternő is előkerül, aki elég agresszív ahhoz, hogy telekürtölje a világot ezzel a hírrel, mire a senki földjére uszul a nemzetközi riporterhad; kényelmes, messzi fedezékükből a jól táplált, szakmájukat szerető hírszerkesztők igen kérlelik a riporternőt, menjen a helyszínhez minél közelebb, amire az életveszéllyel tisztában lévő nő kissé elfintorítja az arcát (ez a film legjobb jelenete); a bosnyák és a szerb kivezettetik a lövészárokból, ott a bosnyák lelövi a szerbet, a békefenntartók meg a bosnyákot; a német utász megállapítja, hogy az aknát nem lehet hatástalanítani, a nemzetközi népség békésen elvonul, a sebesült bosnyák pedig ott marad fekve az aknán.
A sztori alkalmat ad fekete humorra és némi bírálatra a nemzetközi erőket, a bürokráciát és a médiát illetően. A bosnyák harcos a szerb fiú osztálytársnőjével járt együtt valaha Banja Lukán, a nő még a háború kezdetén külföldre ment; „ez volt a legokosabb”, mondja erre a bosnyák. Felvillan az esélye annak, hogy megegyezzenek egymással, csak hát a gyűlölet győzedelmeskedik. „Mániákusok, tébolyultak”, mondják róluk a nyugatiak, akik megnyugodva távoznak, még az addig derekasan küzdő riporternő is távozik, meg se nézi a lövészárkot, amelyben semmi érdekes sem lehet már, „egy lövészárok”, mondja megvetően, mert elhitte, minthogy neki is így volt a kényelmesebb, hogy az aknát hatástalanították. Ez jó, és kár, hogy nem ezzel ér véget a film: az utolsó képsor szimbolikusnak van szánva: ott fekszik tőlünk, 157felfelé távolodóktól egyre messzebb a fekvő sebesült, és alatta egyszer majd felrobban az akna.
Az exjugoszláv és a nemzetközi színészek karaktereiket jól hozzák, emlékezetes a hústorony szerb parancsnok, a nemzetköziek jóképű, ernyedt ezredese, a francia tank jó szándékú békefenntartója, jó a szemüveges szerb újonc, a bosnyák harcost alakító Šovagovic pedig remek, a film mégsem tud megrázni. Valami visszafogta az alkotókat, nem mertek szenvedélyesek, kétségbeesettek, elfogultak lenni. Patikamérlegen van kiegyensúlyozva minden, nehogy bármelyik exjugoszláv nemzetiség megsértődjék. Ironizálnak az alkotók a békefenntartókon, de módjával, csupa rendes ember van köztük is, legföljebb hiúak a tisztek, és önösen a médiának játszanak. A szerb és a bosnyák parancsnokok megígérik, hogy nem lőnek a békefenntartókra, és ígéretüket be is tartják. Milyen civilizált kis háború ez voltaképpen, vonom le ámulva a konzekvenciát.
Engem zavar, hogy az ügyes, olykor kifejezetten szellemes fordulatok önerejében nem bíztak eléggé az alkotók, és közhelyeket engedtek meg maguknak. Az ezredes telefonál, asztalára pedig letelepszik a titkárnő, a combjait mutogatván. Bejátszanak egy sor eredeti dokumentumfelvételt a szarajevói piactéren történt vérengzésről, szükségtelenül; aki nem követte az eseményeket, nem is tudja, hol rohangálnak a vérző áldozatokkal valakik. Mutatják a szónokló Radovan Karaðićot, fölöslegesen. A bosnyák és a szerb harcos gyanakvása, majdnem-kibékülése és fel-feltámadó gyűlölete előre kiszámítható; nem becsülöm túl nagyra az olyan művet, amelyet minden gondolkozás nélkül én is meg tudnék írni, holott nekem arról a háborúról közvetlen tapasztalatom nincs. A film képi világa tárgyszerű, de semmi eredeti nincs benne, ha csak az nem, hogy a lövészárok nekem túl jól, túl gondosan megépítettnek tűnik. A jó művekből annyit már megtanultam, hogy egy ilyen elhagyatott lövészárok sáros, koszos, omladozó, emberi tartózkodásra alkalmatlan.
Valójában rendkívül illedelmes film ez, nem firtatja senkinek a felelősségét, a nyugatiakét aztán végképp nem. Azzal a benyomással távozunk, hogy ez a Balkán reménytelen hely, kár is vele foglalkozni, ezek a balkániak ilyenek. Holott azzal a kellemetlen sejtéssel kellene távoz158nunk, hogy ilyen őrült háborúba a mai világon bárhol és bármikor viharos gyorsasággal bele lehet csúszni.
A múlt nélküli jellemek ugyan könnyen és jól játszhatóak, mégsem ébresztik fel a részvétünket. Egy családi fényképet tart a kezében az aknán fekvő sebesült, miközben a német utász erőlködő arcát nézhetjük, de a fényképet nem látjuk. Nem tudjuk meg, hogy került a szemüveges fiatal szerb a csapatba – erőszakkal sorozták be talán? Nem tudjuk meg, mi volt a bosnyák hős előélete – csak van valami szakmája neki, aligha volt mindig katona. Csinált pártatlanságot szimatolok, és elkedvetlenedek. A bosnyák hős megkínzott arcával egy tapasztalatlan, a bárgyúságig ártatlan szerb fiú sima arca van szembeállítva, nehogy bármelyiküket jobban megkedveljük a másiknál. Derék nő az az agresszív riporter, de nagyon keményre van fényképezve az arca, nehogy véletlenül ő legyen a legpozitívabb figura.
Nehéz háborús filmet csinálni a XX. században készült nevezetes filmek után, amelyek között nagy jugoszláv filmek is voltak – negyedszázada készítették például a Reggelt –, és még nehezebb háborús filmet csinálni úgy, hogy a pénzt olyan országokból kell összeszedni, amelyek a jugoszláv háborúban sárosak lévén, előre eldöntött közhelyet támogatnak, a „pártatlanság” közhelyét, amely a lelkiismeretüket nem borzolja. Csak nehogy az okokat kezdje valaki firtatni. Valójában mindenki ártatlan, az antik végzet okozta az egészet. Akiben a gyűlölet túlságos, az öl, és azt meg is ölik. Aki fegyvert fog, fegyver által vész el. Mintha ilyen egyszerű lenne.
Derék dolognak érezhetik a szponzorok, hogy részt vettek a Senki földje című produkcióban, és annak érezhetik az alkotók; valami igazuk van is: ez a film valóban nem uszít se nyíltan, se leplezve. Nagy dolog ez is manapság, nyugtázom. Megérdemelten lehet díjakat kapni érte a mai világban, de azért a művészethez ez kevés.
Egy havas február végi éjjelen, 1984-ben, megbabonázva néztem New Yorkban a Public Broadcasting Service műsorát. Egy csuklyába burkolt alak ült a műsorvezetővel – és velünk, nézőkkel – szemben, és rendkívül színes, árnyalatokban gazdag amerikai szlengben, felismerhetően olasz kiejtéssel, szellemesen és szinte hadarva válaszolgatott a riporter kérdéseire, vajon mikor és hogyan is kezdte, hányszor dolgozott egyedül, hányszor társakkal, és amióta főnök, hány műveletre adott személyesen megbízást. Véletlenül, már adás közben akadtam erre a csuklyás alakra a csatornaváltót csavargatva, és eleinte nem is értettem, miről beszélnek, csak a csuklya látványa ragadott meg. Aztán amikor megértettem, miről beszélnek, nem hittem a fülemnek, és azért néztem tovább. De végül is meg kellett békülnöm a ténnyel, hogy a csuklyába burkolt alak hivatásos bérgyilkos, és a műsor élőben megy.
A hivatásos bérgyilkos nem konkrét ügyekről számolt be, inkább azt igyekezett bizonygatni, eléggé meggyőzően, hogy az emberölésnek valódi piaca van Amerikában, és ahol igény van, megrendelés van, ott szállítók is akadnak, mint minden becsületes iparágban. Ő maga hol kisebb, hol nagyobb összegért gyilkolt, és a maga részéről az ölést szakmának tekinti, mint bármely más szakmát. És ha ő nem gyilkol, más úgyis megteszi. Meggyőződését hangoztatta, hogy nagy vagyont sorozatos gyilkosságok elkövetése nélkül felhalmozni nem lehet. Mondotta ezeket voltaképpen cinizmus nélkül, érezhető büszkeséggel, szeretett szakmája iránti érthető elfogultsággal. S amikor a riporter megkérdezte, ugyan miért vállalta ezt az élő adást, sőt miért ő maga, a szakmájában elismert bérgyilkos jelentkezett személyesen a tévétársaságnál, hogy e dolgokról nyilatkozni akar, a csuklyás alak közölte: azért vállalta, sőt szorgalmazta ezt az interjút, mert felháborítja a társadalom álszentsége; az Egyesült Államok teljes évi költségvetésének körülbelül a 40 százalékát a maffia termelése adja, a maffia nélkül New Yorkban nem létezne például szemétszállítás, nem létezne a Broadway, nem létezne sok kulcsfontosságú iparág, és szerinte legfőbb ideje, hogy tiszta vizet öntsön valaki a pohárba.
A riporter legalább annyira el volt képedve, mint én. Adás közben időnként gyanakodtam, hátha megrendezett, valaki által megírt és re160mek színészek által előadott tévédrámát nézek, de be kellett látnom, hogy nem: az a csuklyás alak igazi bérgyilkos, aki jó pár éve már nem maga gyilkol, hanem fölveszi a megrendelést és szerződteti a hóhérokat, és ez után az adás után kint a páncélozott kocsiban a testőrei várják. A riporter meg is kérdezte, nem fél-e, hogy az adás után le találják mészárolni; dehogy fél, volt a csuklyás alak válasza, mitől félne, a megrendelőinek a nevét nem adta ki, és amiről beszél, azt voltaképpen úgyis tudja mindenki. Ő az amerikai álszentséget nem bírja már idegekkel.
Sok mulatságos adalékkal szolgált a csuklyás azon az éjjelen, egyet elmondok. Amikor a pályát kezdte, az egyik nagy maffiafőnök mellé volt beosztva testőrnek. A főnök új irodát terveztetett, és a fogadószoba mellé egy fürdőszobát. A fürdőszoba ajtaja az íróasztalba épített gomb megnyomására fel tudott pattanni. A fürdőszobában ugyanis éhes tigrist tároltak arra az esetre, ha a vendégek fegyvert találnának emelni a főnökre. A tigris beront és ráveti magát a merénylőkre, gyorsabban, mintsem a főnök vagy a testőrei maguk fegyvert tudnának rántani. Na és használták a tigrist? – kérdezte a műsorvezető hitetlenkedve. – Nem volt rá szükség – felelte a csuklyás –, mindenki tudta, hogy a fürdőszobában ott van a tigris. – Na és ott volt? – kérdezte a műsorvezető. – Ott volt – felelte a nagyérdemű bérgyilkos.
Ilyen sztorit nem lehet kitalálni. Ez megtörtént.
A műsor után eltűnődtem, mit szólna szegény Brecht, ha ezt hallotta volna. Valamennyi, a kapitalizmust és imperializmust leleplező darabja halavány ahhoz képest, amit ez a hivatásos bérgyilkos két óra alatt elmondott a rendszerről.
Reggel bementem az egyetemre és kérdezgettem a doktorandusokat, nem látták-e véletlenül ezt a műsort. Nem látták. Röviden elmeséltem nekik. Hümmögtek. Hát igen, biztos van ilyen, mondták, csöppet sem felajzva.
Aznap és a következő néhány napon megvettem a fontosabb újságokat, kíváncsi voltam, mit írnak erről az adásról.
Nem írtak semmit. Mintha meg se történt volna. Kicsit meg is sajnáltam a becsületes bérgyilkost, hiába adta azt az élő interjút, hiába támadt neki oly vehemensen a képmutatásnak.
Ha van kapitalizmus, akkor kapitalista realizmusnak is léteznie kell, különösen, ha a kapitalizmus létező. A szocreál és a kapreál voltaképpen már akkor egyesült, amikor a húszas évek végén, a harmincas évek elején az amerikai népszerű zenés filmek mintájára megalkották a Szovjetunióban kitűnő rendezésben, nagyszerű színészekkel azokat az operettfilmeket, amelyeket még ma is szívesen sugároznak az orosz és nem orosz csatornákon. Dunajevszkij mindmáig halhatatlannak tűnik. (A mi Duna tévénk műsorpolitikája szépen beleillik ebbe a sorba.) A termelési film, főképpen a termelési tévésorozat az Egyesült Államok legnézettebb műfaja mostanában, legkitűnőbb darabja az ER címre hallgat. (Nálunk később a Vészhelyzet címet kapta.) Az ER minden csütörtök este látható egy órán át az NBC csatornáján, George Clooney pedig, a sorozat egyik színésze, a legnépszerűbb színész az észak-amerikai földtekén, talk-show-k állandó vendége, új kaliforniai házáról több száz millió amerikai beszél – a ház hatalmas, mint nemrég láthattuk, George egy jámbor disznóval lakja egyedül, mert nősülni, mint elmondta, élete végéig nem akar. George, a harmincnégy éves, markáns arcélű mai amerikai férfiideál beleszületett a show-bizniszbe, apukája népszerű talk-show házigazda volt évtizedeken át, de fia nézettsége – amiben ma a művészet súlyát latolják – már rég felülmúlja az övét. Az ER tavaly minden létező díjat megkapott, jogosan.
Az ER az Emergency Room rövidítése, magyarra úgy fordítanám, hogy sürgősségi osztály. Az amerikai orvosok ugyanúgy dolgoznak, mint a magyar orvosok, csak éppen más körülmények között. Az égvilágon minden, amit a modern tudomány, technika és szervezettség létrehozott, a rendelkezésükre áll, hogy az emberek életét megmentsék. A sorozat menedzserei keményen ragaszkodnak a realizmushoz, ami annyit tesz, hogy valódi orvosok tömegei szakértik az eseteket, és a színészeket addig idomítják, amíg képesek hitelesen eljátszani a legnehezebb operációt is. Amerikai orvosnézők szerint eddig még egyszer sem fordult elő, hogy szakmai hiba csúszott volna az epizódokba. Eset pedig van mindenféle, a képernyőről gyakran csurog a vér.
A sorozat tehát a sürgősségi osztályon játszódik, a kamera a legritkább esetben mutat mást, mint az állomás termeit és folyosóit, ha pe162dig igen, akkor is csak az állomás közvetlen környékét, amikor a dolgozók műszakváltáskor jönnek vagy mennek. A színhely az életmentés gyára, a főszereplők orvosok, nővérek, ápolók, a kisebb szerepek a betegekre jutnak. Az egyes epizódokat persze mi más tartaná össze, mint a szerelem, meg a rivalizálás. Orvosok és nővérek bolondulnak egymásba és egymásból kifelé, de a szocreál – vagyis a kapreál – törvényeinek megfelelően azért valamennyien nagyszerű emberek, függetlenül attól, éppen ki kivel él. (Ezt mi is tudjuk, ha máshonnét nem, hát a Szomszédokból.)
A homogén színhely a szocreálnak mindig központi motívuma volt – gondoljunk csak a Távol Moszkvától gyárára, Makarenko gyerekjavító telepére, vagy akár Szolzsenyicin Rákkórházára. Az egyes ember annyiban érdekes, amennyiben a gyárban javító-nevelő-életmentő funkciója van, amennyiben csavar. Ezen a funkción kívül nem érdekes. A szerelem és a rivalizálás közvetlenül kapcsolódik az életgyárban betöltött pozíciójához, a drámai feszültség azáltal teremthető meg, hogy a szerzők egy-egy epizód erejéig lebegtetik, vajon a magánérzelmen az ügy érdekében a szereplő felül tud-e kerekedni – megnyugtatásul közlöm, hogy igen. A kudarcok – vannak, hogyne – azért vannak, hogy túltegyük rajtuk magunkat –, „a nehézségek azért vannak, hogy legyőzzük őket”. A két legjobb orvos hol összevész, hol kibékül – a George Clooney által játszott hőbörgősebb figura odamondogat, fel-felkapja a vizet, mint a vadnyugati hősök szokták, de aztán a melóban persze mindig bizonyít. Riválisa és közvetlen főnöke szemüveges és kopaszodó, persze, de amúgy ő is nagyszerű pasas. Meg az egyetlen néger orvos, hát ő is remek pasas, csak hát ugyanabba a szép – politikailag korrekt módon félig színes, félig fehér – orvosnőbe szerelmes, akibe a vadnyugati orvos is szokott időről időre. Meg van egy csetlő-botló orvostanhallgató is közöttük, aki a sürgősségi osztályon tölti gyakorló idejét – ezt ott úgy hívják, hogy rezidens –, hát majd abból is remek orvos lesz egyszer. Meg a takarítók is remek emberek, meg a haldoklókat becipelő mentősök is remek emberek, meg általában a betegek is remek emberek, annak rendje és módja szerint az orvosokkal együtt küzdenek az életükért, kivéve néhány javíthatatlan alkoholistát vagy elmebeteget; az apáca is szépen imádkozik a halottakért, 163mert olykor halottaknak is lenniük kell, a realizmus már csak ilyen. Legutóbb az egyik takarítónő élesztett újra egy klinikai halottat – mert „odahaza orvos volt” –, vagyis bevándorlóról van szó. Szóval, a positive thinking uralja a sorozatot, az életért mindent meg kell tenni, a levágott végtagot vissza kell varrni, az első a munka, a második a munka, a harmadik a munka, és minden más csak ezután jön. Hogy ezután még mi jöhet? Hát a tréfálkozás. Például legutóbb az ügyeletes orvostanhallgató jobb lábát gipszelték be álmában viccből. Körülbelül ez annak a humornak a felső határa, amelyet az átlag amerikai még éppen megért.
A jó szocreálnak alapkövetelménye, hogy az epizodisták karakteresek legyenek – és az ER epizodistái azok is. Az ember nem nagyon érti, honnét van annyi tehetséges színész Amerikában, de van. A csak néha felbukkanó adminisztrátorok, technikai munkások valamennyien ragyogó színészek. A legkülönbözőbb életkorú betegek ragyogó színészek, a rendelkezésükre bocsátott egy-másfél percben egész életeket képesek megjeleníteni, hogy aztán soha többé ne kerüljenek elő. A kórház alkalmas színtér az amerikai lakosság reprezentatív mintavételére, a WASP orvosok némelyike spanyolul gagyog, ha csak spanyolul értő hiszpanik betege akad. A kórházat a szerzők gondoskodásából az amerikai társadalmi hierarchiába beágyazva látjuk, olykor a magasabb pénzosztó személyek partijába is betekinthetünk, néha megjelenik egy idősebb, alacsony bácsi, aki főszakértőként, amolyan atyaúristenként működik, ha az orvosok munkájában zavar támadna, vagy ha végső igazságot kell szolgáltatni. A bőségesen ömlő művér látványa ellenére mindig azzal az érzéssel zárjuk el a sorozat epizódjának végeztével a tévét, hogy jó kezekben vagyunk.
Az ER azért jobb, mint az összes többi sorozat, mert az amerikai álom és az amerikai realitás legkedvezőbb vegyülete. A többi sorozat általában vagy a családi életre koncentrál – például a hosszú évek óta futó Roseanne –, vagy kénytelen az egyórás krimik dramaturgiájával élni – a Baywatch is ilyen a maga rémesen bugyuta, szőrős mellű férfiaival meg dús keblű hölgyeivel. Az ER a tiszta kapreál, és a kapreál a legtisztább Amerika. Mármint ahogyan az amerikaiak magukat látni akarják. Az ER tiszta ideológia, és ez az ideológia működik. Ahol 164a társadalom négyötöde a középosztályba tartozik, ott voltaképpen nem érdemes pénzről, életszínvonalról, politikáról, maffiákról beszélni, ott a kapitalizmus tőkeérdekeltsége kizárható. Az élet, az egészség, az örök fiatalság vágya mindennél erősebb, és a hősök e vágy kielégítésén munkálkodnak. A termelési eposz tárgya az élet gyártása, az egyes emberi élet megmentése, úgy is fogalmazhatnám: a legfőbb érték az egyes ember – egészsége. Nem maga az egyes ember, persze, a kapreál – akárcsak a szocreál – az individuumot voltaképpen nem ismeri. Elnagyolt jellem mindenki – az állandó hősök éppúgy, mint az epizodisták. Ezért is szükséges, hogy minden szerepet kitűnő színész játsszon – a sémát, mert a kapreálban is minden csak séma, a színész a maga egyediségével hitelesíti.
Az ER a munka eposza, ahogy azt a szocreál esztétái annak idején megkövetelték, végrehajtatniuk azonban sohasem sikerült igazán. Zsdanov boldog lenne, ha az ER epizódjait láthatná. Csak hát ehhez az kell, hogy egy társadalom technikailag, szervezetileg valóban működőképes legyen, hogy mindenre legyen pénz – a valóságban is legyen pénz az egészség megmentésére, meg a tévétársaságok se garasoskodjanak, ha a sztárok és a szerzők és a szakértők honorálásáról van szó. Ha a társadalom nem működőképes, ha nincs pénz semmire, a kapreál nem jöhet létre – voltaképpen a szocreált pénztelen kapreálnak is nevezhetnénk. A szocreál magas követelményei a kapreálban megvalósíthatók. A szocreál magas követelményei, mint az elmúlt évtizedekben Kelet-Európában láthattuk, a működőképtelenség körülményei között a társadalmi gyakorlat bírálatába csaphatnak át, soha annyi ellenzéki szocreál szerző nem működött a világon, mint a Szovjetunióban a hruscsovi olvadás után. Szolzsenyicin esztétikája a szocreállal való tökéletes azonosuláson alapult az Ivan Gyenyiszovics óta. Ezt a tényt az aktuálpolitikai szempont fedte el sokáig, de annak idején már Lukács György felismerte.
Ezzel kénytelen vagyok azt mondani, hogy a szocreál kapreál változata a mai tömegművészet korában esztétikailag jogosult.
Nem könnyű szívvel vallom be ezt.
A kapreál – akárcsak a szocreál – az individuum megvetésén és elvetésén nyugszik, és a társadalmi gyakorlat garantálja. Az ER, ha kicsit 165mélyebben akarjuk megérteni, arról is szól, hogy idealizált héroszok – az orvosok – az egyedeket fűrészelik, vagdalják, foltozzák annak érdekében, hogy embernek látszó robotokat adjanak vissza a társadalomnak, amely ilyen robotokra tart igényt, mi pedig, a tévé robotnézői, ennek örülünk, a robotgyártás látványa és sikere robotlétünk igazolására szolgál. Az egész működőképes modern társadalom – és ezt legtisztábban az Egyesült Államokban láthatjuk – a robotlétért való. Érdemes az amerikai embert dolgozó emberként szemlélnünk, mert az a lényege. Ha órákon át nézünk, mondjuk, egy mixert valamelyik hub (repülési csomópont) bárjában, Chaplin etetőgépe jut az eszünkbe, csak éppen itt a mixer maga a gép: egyik kezével mosogat, másik kezével tölt, harmadik kezével számlát ír alá, negyedik kezével az italkeveréket rázza, napi legalább nyolc órában, megállás nélkül, és még mosolyog is hozzá, mint Siva. Aztán valahová nyilván hazamegy, és ágyba ájulása előtt még egy kicsit bekapcsolja a tévét, hogy az ER adását megnézze, amely ugyanerről szól. Ha gyárba látogatunk, a Csepel méretű csarnokban, az automatika árnyékában csak néhány embert látunk lézengeni, pontosabban kegyetlenül keményen végezni ugyanazokat a mechanikus mozdulatokat, arcukon oldalról is védő műanyagszemüveggel. Aztán a műszak végén ők is hazamennek, többnyire a gyár mellett lecövekelt mozgó faházakba, nézik kicsit valamelyik tévésorozatot, és ágyba ájulnak. Néha persze a robotutánpótlást is elvégzik, a szakszó erre a szex.
Az ER a személytelen robotműködés eposza. A világon minden valamennyire is működő kórházban személytelen gyógyítás folyik, nem betegek vannak, hanem esetek. Az ER által ábrázolt kórház a mai technikai és társadalmi fejlettség csúcsát reprezentálja. Az ER önmagára büszke sorozat, és megértem a többi város irigységét Chicago iránt, mert az ER Chicagót jelöli meg színhelyként. (Nem tudom, de feltételezem, hogy a város tőkével is beszállt.)
Mélységes irigységgel néztem heteken át az ER folytatásait. Sok-sok évtizedre vagyunk attól, hogy nekünk ilyen kórházaink legyenek. Irigyeltem az ER szerzőit, mert könnyű munkával rengeteget keresnek. Elismeréssel adóztam a kitűnő színészeknek.
De ha csak ennyi, amit a történelemben eddig talán legszerencsésebben létrejött társadalom emberileg produkálni képes; ha az ER tár166sadalomképe igaz, és úgy érzékelem, hogy igaz; ha mindaz, ami működni tud, így és ennyire működik, akkor a dolog végtelenül és javíthatatlanul sivár.
Ezt persze csak az olyan ember láthatja sivárnak, aki az európai évezredek megalapozatlan vágyainak emlékével felhőzött szemmel nézi azt, ami meg van alapozva.
A Spiegel TV, ahogy nézem, az utóvédharc egyetlen folytatója az általunk is fogható csatornákon. Nem tudom, hogyan csinálják, és gyanakszom, már nem sokáig.
Július elején a havi műsorukban valamiképpen végig a mai – hétköznapi – fasizmussal foglalkoztak. A hétköznapi fasizmusnak sok ága-boga van, ezt ők is tudják, végül is németek az istenadták; ugyanígy tudhatnák nálunk az istenadta magyarok, de pont ezzel nemigen foglalkozik nálunk senki. Nyilván félnek. A félelem rossz tanácsadó, mint tudjuk.
Nos, a Spiegel TV szerkesztői és riporterei sok magas labdát lecsaptak.
Hosszasan tudósítottak a berlini Szerelem-fesztiválról, amelyen ruhában, félmeztelenül vagy csaknem egészen pucéran sok százezer fiatal hetero és homo jelent meg, és persze nem tudtak mit kezdeni magukkal, unatkoztak, vedeltek, kábítóztak, integettek, betört szélvédőjű kocsiban ücsörögtek egykedvűen. A fontosabb cégek PR-szakemberei értelmesen nyilatkoztak, tehették, övék volt a haszon, meg az utcaseprőké másnap – mutatták. Az idősebbek közül volt, aki szörnyülködött, volt, aki liberálisan helyeselte a dolgot. Az ifjak sokat nem tudtak beszélni, ott is szó szűkében szenved a legújabb, reményteli nemzedék; amit mondtak, felejthető közhely, dadogósan. Jó kis szkeccs volt, világvégi.
Aztán mutattak a műsorban egy kilencvenhármas felvételt, melyen az eisenachi Opel-főnök büszkén avatja fel a Corsát; az apropót az ad167ta, hogy az államügyészség vádat emelt ellene csúszópénz (Schmiergeld) elfogadása miatt. Ama főnök nem állt többé a kamerák elé, kertjében a fák mögé rejtezett, láttuk, mialatt felesége bizonygatta, hogy nincs otthon, és nem is megy haza.
Láttunk továbbá egy motoros koncertet, vékony bőrből készült alig-bugyiban billegő lányok tisztogatták erotikusan a több száz lóerős járgányokat, minden pókhasú férfiú fekete bőrbe öltözött és üvöltött Rolling Stones-számokat, felkészülőben a híresek koncertjére, amely majd elközelg; a lányok tinik voltak, a palik olyan negyvenes-ötvenesek, és kéz a kézben verték el az unalmukat szegények.
A műsor főszáma a blokk közepén szerepelt.
Bevetésre készülnek a Bundeswehr repülői Boszniában. Jugoszláviáról kérdezgették a derék tiszteket a riporterek, nemigen volt értékelhető válasz. Az egyik pilóta azt mondta, parancsot teljesít. Ezt már ismerjük. A másik indignálódva mondá: ne hozzanak fel már ötven évvel ezelőtti sztorikat, kit érdekel. A Bundesverteidigungsminister beült az egyik vadászgépbe és integetett, majd sajtóértekezleten elmondta: a németeknek kötelességük segíteni a hollandokat és a franciákat, akik ottan szenvednek Boszniában. Nagy dolog az európai egység, díjaztam az érvelést.
Aztán a stáb elment szépen Zágrábba, és ott talált egy igen figyelemreméltó egyéniséget, becsületes neve Sviban, hajdan usztasaként a németekkel együtt harcolt a második világháborúban, és erre szerfölött büszke mindmáig. El is énekelt néhány német katonanótát, köztük a Lili Marleent. Sviban úr mostanában képviselő a horvát parlamentben. Sviban úr nemcsak énekelt, hanem felidézte az egykori német parancsszavakat is nagy boldogan. Elmondta: Augen rechts – és jobbra kapta a fejét. Aztán: Die Augen links – és balra kapta a fejét. Miután ezt párszor megismételte, közölte: Augen rechts – nincs névelő, Die Augen links – van névelő. Úgyhogy már a névelő hiányából vagy meglétéből tudhatták a katonák, mikor merre kell kapni a fejüket! Gyöngébbek kedvéért Sviban úr hozzátette: e névelő megléte, illetve hiánya egyszerűen zseniális. Mert ugye ha nincs névelő, abból a katona tudja, hogy jobbra rántsa a fejét. Ha pedig van névelő, abból már tudja, hogy balra.
168Aztán elmentek a riporterek Split városába – odáig futott a mi IV. Béla királyunk a tatárok elől –, a város polgármestere büszkén mutogatta az egyik utca nemrég megváltozott nevét, mely a táblákon olvasható. Az utca új neve: Kohl–Genscher utca. A riporterek arrafele portyázó német turistákat is megkérdeztek, mi erről a véleményük. A kérdezettek – két középkorú német házaspár – szerfölött elégedettek voltak mindennel, a vendéglátással is, az utca új nevével még inkább, le is fényképezték gyorsan. A feleségek sokat és felszabadultan beszéltek, a férjek bólogattak. A férjeken simára vasalt kockás ing volt, úgy vélem, ez a feleségük szorgalmát bizonyítja.
Láttuk aztán, hogy a szuvenírboltok kirakatában együtt látható Tudjman elnök, Kohl kancellár és a Pápa szobrocskája, ha jól láttam, marcipánból – a mi vidékeinken ez Lenin privilégiuma volt, Ausztriában pedig Mozarté szokott lenni.
Elbűvölten néztem órákon át a TVN (a lengyel Nova-tévé) adásait az ő Nagy Testvér-vetélkedőjükről. Éppen olyan volt, mint a többi változat, csak éppen olyannyira kelet-európai, hogy a szívem repesett belé. Áldottam a technikai haladást, amiért az Astra jóvoltából ez a program nálunk is fogható.
Honunkban ez a sorozat késik, talán mert a Nova-tévé még nem tette be hozzánk a lábát, talán mert valamelyik kereskedelmi csatornánk még nem tudja a licencdíjat megfizetni, vagy mert a honi politikusok veszélyt szimatolnak (nem megalapozatlanul, mint látni fogjuk). Ahogy azonban a tévéket ismerem, előbb-utóbb lesz ilyen nálunk is.
Mint bizonyára mindenki tudja, ez az orwelli című és szellemű vetélkedő abból áll, hogy önként jelentkezőket bezárnak egy díszlet-lakásba, sok-sok kamera kíséri figyelemmel a tevékenységüket a nap huszonnégy órájában, esznek-isznak-dolgoznak-pihennek-társalognak-főznek-ürítkeznek-stb., ebből a szerkesztők pár órányit kiválogatnak és levetítenek heteken és hónapokon át, a nézők pedig, legalábbis akiknek szavazatra jogosító telefonjuk van, betelefonálva (beesemesezve) rendszeres időközönként egyet-egyet a díszletben lakozók közül kiszavaznak, s az utolsó, a legnagyobb túlélő óriási összeget kap.
Ő a legszimpatikusabb, ő a legemberibb, ő a leglengyelebb (mármint az adott esetben).
A vetélkedőt a lengyel tévében beszédhibás műsorvezetők manipulálták, egyikük éltes, protézises úr volt, a másikuk feszes nadrágban feszítő ifjú hölgy; a láthatatlan Big Brother basszus hangon (az ottani Úr Hangja) kérdezgette hamis pátosszal a szavazás eredményére várakozó, félájult jelölteket, vajon mire is számítanak; hatalmas, főleg tizenévesekből álló tömeg gyűlt össze a fűre épített stúdió körül – a stúdióban volt a légmentesen elzárt lakás, ahol tucatnyian kezdték, és fokozatosan egyre kevesebben maradtak; egy másik, közeli stúdióban ült a tapsolást és lelkesedést intésre produkáló, szintén önkéntes – ingyenes – közönség, amely előtt a kiszavazott mint nemzeti hős vagy hősnő megjelenik és azonnal interjút ad.
A műsort általában sok órával a megadott időpont utánig húzták, s közben számos hirdetést adtak le; a közönség soraiban foglaltak helyet a még bent lévő versenyzők – férfiak és nők – családtagjai: anyukái, apukái, öccsei, bátyjai, húgai, nővérei, gyermekei, házastársai vagy ágyastársai, akik őket immár sok-sok hete nem látták, s azon izgultak, lehetőleg ne is lássák még minél tovább; nagy úr a pénz, elvannak a szeretett versenyző nélkül ők remekül, nyilatkozták, csak nyerjen. Meg is voltak interjúvolva rendesen és rendszeresen, szereplőkké váltak ők is, noha nem jelentkeztek, és ők nagyon derekasan pontosan azt nyilatkozták dadogva, hebegve, hülyén és idiótán, amit nyilatkozniuk kellett. És nyilatkoztak ingyen hónapokon át.
Nem akármilyen pénzügyi zseni, aki ezt az őrületet kitalálta.
Persze a szavazatokat számlálókat senki sem ellenőrzi: soha nem lehet tudni, a névtelen számlálók kit hoznak ki aznap vesztesnek. Nincs olyan bizottság, amely e bölcs cinikusok tevékenységét társadalmilag ellenőrizné, kit ejtenek ki és miért; megszoktuk ezt, így szokott ez menni minálunk Keleten, meg, ha közelebbről és elfogulatlanul szemléljük, Nyugaton is.
De nem is ezt akarom mondani.
170Azt akarom mondani, hogy ez a program politikailag kifejezetten veszélyes az éppen uralmon lévőkre. Nem azt mondom, hogy ellenzéki, csak azt látom, hogy rivális.
Óriási ennek a műsornak a nézettsége világszerte, azért is csinálják. Az olyan közegben azonban, amely a politikusok színészetén alapul, amelyben a politikusok a művészeket, színészeket, bohócokat a képernyőn lejátsszák, arról kiszorítják, amelyben a bohóccá vált színészek óhatatlanul politikai szereplőkké válnak, nem marad tehát a politikán kívül egyetlen más közeg sem, egy ennyire népszerű szórakoztató műsor egyszerre más dimenziót nyer, az egyetlent, ami megmaradt: politikait.
Gyönyörű példáját szolgáltatta a lengyel Big Brother (Wielki Brat).
Sok heti helytállás után az öt bent maradt versenyző közül valakik (vagyis a névtelen manipulátorok) kiejtették a legszimpatikusabbat.
Az illető kopasz, fülbevalót viselő harmincas férfi, remek a humora, kicsi a reakcióideje, amúgy római eredetű lengyel keresztnevet, valamint szerb vezetéknevet viselő, magát öntudatosan és rátartian katolikus, sziléziai lengyelnek valló szakács; a kilencvenes évek elején Németországban szakácskodván tett szert angol feleségére, aki egy kukkot sem tud lengyelül azóta sem. Van már két gyerekük, és boldogan élnek Sziléziában. Hogy vallásosan nevelik-e a gyerekeket? „Én katolikus vagyok – mondja erről a szakács liberálisan –, a feleségem nem úgy vallásos, mint én; a gyerekekre rá van bízva, mit választanak”.
Klaudiusz Ševković a lengyel tévénézők millióinak szívét megejtette. Az arctalan és névtelen zsűri kiejtette. Klaudiusz nem nyerte meg a félmillió zlotyt. Nyert sokkal többet: nyert hatalmas népszerűséget.
Klaudiusz családi háttere felettébb zavaros. A nagymamája szerb volt, Németországba vitték dolgozni a háború alatt, ahol az anyukája valamiképpen megfogant; a nagymama a lányával visszakerült Jugoszláviába, ahonnét valamiért Lengyelországba mentek negyvennyolcban; valahogy a kis Klaudiusz is megfogant és fel is nőtt derék lengyelként, bár anyai néven, hogy még időben megpattanjon Németországba főzőcskélni, és utóbb egy angol lányt feleségül venni, s vele derék lengyeleket nemzeni a hazának.
Sok tucat csatornát tudok fogni itt Budapesten, számtalan politikust sztárolnak nekem különféle nyelveken, de annyira felkészült, szelle171mes, slágfertig, higgadtan politikus elmét, mint Klaudiusz Ševković, az utóbbi években nem láttam egyet sem.
Népszerűsége jogosan veri a legnépszerűbb lengyel politikusokét. Pártot lehetne rá alapítani. Ezért is ejtették ki a legjobb négy közül. Rájöttek, hogy veszélyes.
Maradt a négy között egy nagydarab, kurtára nyírt hajú, nehézkes, paraszti mozgású, középkorú kedves mackó, meg három nő, akiktől az isten mentsen meg, az egyik rémesebb, mint a másik: vagy randa szegény, vagy tudálékos, kurvoid állat.
Mindegy, ki nyerte meg a félmillió zlotyt, tarolt a szakács.
Szerintem tíz éven belül ő lesz Lengyelország elnöke.
Vagy ha nem is ő, de valaki hasonló.
Orwellibb ez a világ, mint Orwell valaha is képzelte volna.
Korántsem megrovólag mondom ezt. Orwelli volt ez a világ mindig, csak soha nem tudták a benne élők, mindig valami mást, többet képzeltek magukról. De hát ma egészen nyilvánvalóan apokaliptikus időket élünk. Az apokalipszis nem misztika: maga a realitás. Feltárul, aminek fel kell tárulnia: a valóságos emberi működés.
El kell ismernem: szép, hogy a jövendő lengyel elnök egy vérengző római császár nevét viseli.
Talán léteznek a világban megalapozott szociológiai és pszichológiai felmérések, mitől, hogyan hatnak különböző országokban a sportadások a nézőkre, én sajnos nem ismerem őket. Abban biztos vagyok, hogy a legnépszerűbb tévés műfajt egyszer mindenképpen érdemes lenne alaposan megvizsgálni. Vagy húsz évvel ezelőtt vezető lengyel lapokban olvastam szociológiai és politológiai érveléssel megírt vitát a futballról – akkoriban a lengyel foci a világ legjobbjai közé tartozott. A vitában sok okos dolgot írtak a törzsi ösztönről, a vallásról, a művészetről, a nemzeti érzésről, az idol-képződésről – emlékszem, mégis elégedetlen voltam: azt az alapvetően elképesztő jelenséget ugyanis, hogy huszon172két ember egy labdát kerget, amelyet valamiért nem szabad kézzel megérinteni, s így kell valamilyen célba juttatni, és ennek százezrek, akik a dolgot passzívan nézik, tébolyultan örülnek, egyik tanulmány sem volt képes megmagyarázni. Pedig még az is lehet, hogy egyszer a mi XX. századi mentalitásunkat, amelyet nem nagyon ismerünk, mert nem látjuk kívülről, éppen a foci révén fogyják megérteni.
A sportközvetítések közül Európában egészen biztosan a labdarúgásé a pálma – észak-amerikai területen az amerikai futballé, a kosárlabdáé és a baseballé. Feltűnő, hogy ezek csapatsportok, és a tenisz az egyetlen, amely az egyéni sportágakat ebben a mezőnyben valamennyire képviselni tudja. A játékosok fizetése az üzleti sport korszakában megfelelően tanúskodik magának a sportágnak a népszerűségéről. Nemigen van olyan kiemelkedő művész a világon, aki a csapatsportok legjobbjaival felvehetné a versenyt – s ha van is, bizonyosan a popzene sztárja.
Mi a fenét szeretünk a focin? Én például imádom, és képes vagyok rossz meccset is végignézni (bizonyos határokon belül persze, mert magyar csapatok mérkőzéseit évek óta nem bírom végignézni, egyszerűen szégyellem magam, lásd alább).
Először is feltűnő, hogy a hadijátékszerű sportok az igazán népszerűek. Népszerűségük tartós – évezredek óta a hadijátékot élvezzük igazán, mi emberek, és erre az antropológiai vonásunkra a mindenkori politika és a mindenkori üzlet nyugodtan építhet. Nincs elvi különbség a görög sport, a római gladiátorjáték és a mi játékaink között. Shakespeare korában a törvények egyszerre születtek a kakasviadal, a medveharc meg a színház mellett és ellen, és számos színházban felváltva tartottak állatviadalt, vívóbemutatót és előadást.
A futball mint hadijáték elveszítette közvetlenül gyilkos jellegét – elvégre eléggé mesterkélt, természetellenes dolog, hogy a labdát csak pont kézzel nem szabad érinteni, holott az lenne a legegyszerűbb –, de katonai jellege nyilvánvaló. (Alig van olyan emberi játék, amely ne a vetélkedésre, háborúskodásra épülne, és minden ilyen játék elsősorban szellemi természetű.) A hadijáték minden változata közösséget teremt azok között, akik a játékban tevőleg nem vesznek részt, csak nézik. Kiválóan alkalmas tehát a hadijáték arra, hogy akkor is közösséget 173– álközösséget – teremtsen, amikor valódi közösségi érzelemnek semmiféle reális alapja nincs. Ettől a hadijáték mindenkor a hivatalos ideológia és a vallás fennhatósága alá kerül, a játékosok pedig idollá – félistenekké – válhatnak.
A hadijáték, éppen mert csapatsport, egyszerre mutatja egy társadalom szervezettségi fokát – mint a társadalom része –, valamint szimbolizálja azt a fokot is, amely felé a társadalom öntudatlanul törekszik. A hadijáték elitsport, mert szimbolikus; a tömegsport ellenben valóságos dolog, modern államban az ágyútöltelékek valódi harcra való felkészítését szolgálja – ezért jobbnak tartom, ha nincs tömegsport, mint ha van. Kisebbrendűségi komplexusban szenvedő közösségek – kiszorított népcsoportok, elnyomott rétegek, háborúban vesztes, nyomorult országok – a hadijátékban kiélhetik azt a természetes vágyukat, hogy valamiben mégis győzhessenek. Ettől volt a második világháború utáni években annyira fontos a jó futball Nyugat-Németországban és Magyarországon például, ettől van az, hogy a legnyomorultabban élő munkásrétegekből kerülnek ki világszerte a legnagyobb futballisták. A hadijáték ott és akkor terjed el tömegméretekben, ahol a lelki terhek elviselhetetlen mértékűek – s ha repülőről nézzük a nagyvárosokat, feltűnik az újonnan épült amfiteátrumok, a stadionok elképesztő mérete, a túlkompenzálás emlékművei ezek az épületek mindenütt, és a társadalom betegségének fokmérői is egyúttal.
Azt azonban nem állítom, hogy ami biológiailag velünk született, önmagában kóros lenne. Az állatok is játékos hajlammal születnek. Amikor szurkolóként valamely csapatért üvöltünk a stadionban – és üvöltünk, ahogy azt a tömegpszichózis, az azonosulás vágya diktálja –, a magunk győzelmi vágyát mintegy delegáljuk tizenegy, más szempontból teljesen átlagos és érdektelen emberhez, és hogy ez alapvetően emberi ösztön, azt a vallás- és kultúrtörténet is igazolja. Hősökre az emberiségnek szüksége van – sajnos, mondaná erre Brecht –; amikor a csapatunk győz, katarzist élünk át; és az álközösségben való összeforrás érzete valódi emberi érzés, valódi öröm. (Kérdés az is, vajon léteznek-e valódi közösségek még a modern világban; feltehetőleg alig, különben a hadijátékok nem lehetnének ennyire népszerűek.)
Amikor a hadijáték sztárjait nézzük és beszélünk róluk – mert egyébként nemigen van már miről beszélnünk embertársainkkal –, volta174képpen igazán nagy emberekről váltunk szót, akiket a magunkénak érzünk. Az, hogy Pelé, van annyira fontos fogalom a XX. században, mint az, hogy Einstein. Pelé véletlen fizikai adottságai, amelyek semmi másban nem tették volna őt olyan zseniálissá, mint amilyen a futballban lehetett, számunkra, akik láttuk és emlékezetünkben őrizzük átemeléseit, cseleit, góljait, az emberi teljesítőképesség, szellemesség életszemléletünket és magatartásunkat erősen befolyásoló része. A hadijáték mindig átsugárzik a társadalom többi területére, éppen, mert ugyanannak a társadalmiságnak a tudatunkban kivételezett helyet elfoglaló része. Meggyőződésem, csak a véletlenen múlt eddig, hogy nagy sportolóból még nem lett valamelyik vezető állam elnöke (ahogy színészből már igen). Politikus mindenesetre már sok futballistából lett sokfelé. Ez azt is mutatja, hogy vallásvesztés idején – és ilyen az egész XX. század – a vallással rokon szakmák felértékelődnek, és az egyik ilyen a sport, annak is a hadijáték válfaja.
A hadijátéknak sok előnye van az egyéni sportokkal szemben – az egyik az, hogy nem lehet stopperral mérni, nincs abszolút rekordra lehetőség, mindig csak relatíve lehet jobb az egyik csapat, mint a másik. Ettől a hadijáték – leszámítva a politikai és üzleti célú bundázásokat, amelyek természetesek – valójában a kokszolástól aránylag mentes lehet. A bíró fújhat elfogultan, annyira mégsem lehet elfogult, mint a pontozásos sportágak bírói kara. A fizikai és a szellemi – stratégiai, taktikai – felkészülés nagyjából egyenlő arányban van jelen. A futballban éppenséggel az összjátékra való képesség számít elsőrendűen, s bármennyire élveztük is Garrincha vagy Czibor kacsázásait, azért a szellemes kipasszolgatás eredményezte a győzelmet hozó gólokat elsősorban.
Van a hadijátékban továbbá valami nagyon megnyugtató: ez az élet valójában egyetlen területe, ahol a szabályokat maga az ember alkotta. A futball szabályai ránk ugyan már mintegy természeti adottságként hagyományozódtak, de azért tudjuk: e pogány játék szabályait nem az istenek állapították meg, hanem emberek; ezek a szabályok könnyen megtanulhatóak, átláthatóak, még emberi önkény is akad bennük (pl. a lesszabály, amely nélkül egyébként a foci önmaga marad, mint Amerikában kipróbálták, de a hagyománytisztelet is mélyen emberi 175dolog); s mert ember alkotta szabályokról van szó, ehhez a játékhoz valóban mindenki érthet, mindenki hozzászólhat, speciális szakképzettségre nincs szükség. A buta emberiség nagy játéka a futball – és az emberiség, mint a kultúrtörténet csaknem minden korszakban megmutatta, nagyjából valóban olyan buta, gyermeteg, és félistenek imádására született, ahogyan azt a hadijátékai mutatják.
Mélységesen emberi igény hozta létre és tartja életben tehát a futballt, ezt az igényt manipulálni nemigen lehet, legföljebb aktuális politikai és üzleti érdekből ennek az igénynek a megnyilvánulásait irányítani. Egyébként is, a politika és az üzlet sosem építhet huzamosan másra, mint antropológiailag garantált igényre. A hadijáték iránti érdeklődés nem kívülről generált igény, hanem immanens. A futballsztárok valódi hősök, és elsősorban mentális képességeik okán azok: aki nem szellemes, aki rögtönözni nem képes, aki váratlan húzással az ellenfelet nem ejti át látványosan, akinek a technikája gyatra, abból sztár nem is lehet, mert nem képes a társadalom egészséges vágyait megtestesíteni. Nagyon emberi paradoxon egyébként, hogy az egyéni teljesítmény csapatjáték keretében létezhet csak egyáltalán – a társadalmiságnak a hadijáték kongeniális leképezése, és ezt az emberek pontosan tudják. Markáns egyéniségek csak jó csapatban lehetségesek.
Amelyik társadalom a hadijáték iránti igényt kielégíteni nem képes, az a fennmaradását sem képes biztosítani. Tűrhető társadalomban a szurkoló ordítása ima. Tűrhetetlen társadalomban káromkodás. A káromkodással nemcsak az a baj, hogy szentség ellen irányul, hanem az, hogy egyáltalán nem marad szentség, és a hadijátékból maga a játék vész el, vagyis a priméren gyilkos indulatok finomítása és delegálása, ami egy emberi társadalom együttműködésének alapfeltétele. Ahol az agressziót játékosan nem lehet levezetni, ott az életet önti el.
A magyar futball pontosan leképezi a társadalom valóságos állapotát, a Magyar Televízió futballközvetítései pedig azt, hogy e valóságos állapotot miképpen próbálja a hatalom a népnek lefesteni. A mai magyar futball romokban hever. A televíziónk a bajnokság meccseit közvetítve és kommentálva úgy tesz, mintha ez a futball mégis létezne. A válogatott meccseket közvetítve ugyan mentális és fizikai elmaradottságunk mindenki számára kiderül, a kvázilét fenntartása azonban 176mind a hatalom, mind a közvetítők elsőrendű egzisztenciális érdeke. A futballközvetítésekkel a magyar tévé mélyen és tartósan demoralizálja az amúgy is demoralizált lakosságot.
Abban az országban, ahol a hatalomnak évtizedeken át huzamosan érdeke volt, hogy a londoni 6:3 – és a pesti 7:1 – a nemzet öntudatának legalább annyira mitologikus és jelentős része legyen, mint mondjuk az 1848-as forradalom, és ezt a mítoszt a Rákosi-, a Kádár- és az Antall-korszak is egyaránt ápolta, 1996. május 18-án a londoni Anglia–Magyarország válogatott mérkőzést a televízió 1-es és 2-es csatornája nem merte közvetíteni (csak az esti összefoglalóban mutatta meg a gólokat, egy angol kapufát és egy magyar helyzetet két percben), így arra a Duna TV-re hárult a kilencvenpercnyi szégyen, amelyet a lakosságnak csak töredéke foghat. A Duna tévében persze megint nyilatkoztak az aranycsapat életben maradott tagjai, sőt két olyan játékos is, aki jó pár éve a Wembleyben 4:1 arányban vesztes csapat tagja volt – és bejátszották egyikük gólját egy franciák (!) elleni régi meccsből. Így kenik el általában, hogy létünk alapjaiban kétséges.
Nem a televíziósok tették tönkre a magyar futballt, de mert úgy közvetítik – vagy úgy hallgatnak róla –, mintha lenne, a kvázilétet támogatják, vagyis bűnsegédek. Egyébként a tévé is a magyar társadalom része, és az egész ország úgy züllik szét, ahogy a magyar futball.
Mindig hülyének néznek minket, időnként azonban mégis keveslik a hülyeségünket, és előzékenyen továbbképzést kínálnak a közszolgálatinak nevezett, immár hat párt által cenzúrázott Magyar Állami Televízióban.
Ferenc József alapvetően egyszerű ember volt, mondja a nyilatkozó az Exkluzívban, és hozzáteszi: jó ízlése volt. Történelmi lecke mindannyiunknak, a lehető legrövidebb kurzus. Ezután mindenféle porcelánokat mutatnak. Férfiak vonulnak fel ilyen-olyan öltönyökben, alulról vannak fényképezve, mint a szocreál meg a nácireál idején, arcukat őr177zővédővé keményítik, szájuk megvetően lefelé görbül, ahogy kell, szemükön napszemüveg, és nőiesen vonaglanak hozzá. Népszerű ifjú színész is nyilatkozik, majd ő is felvonul. Hogy zavarunk teljes legyen, El Kazovszkij műveit villantják fel ezután, a nagyszerű festőnő nem tudhatja, miféle társaságba is kerül a műsorban, amelynek egyetlen célja: kisajátítani. Mennél inkább nivellálunk mindent, annál jobb. A műsorvezetőnő pár éve egy filmstúdiót igazgatott, majd vállalkozókról szóló műsorokban lépett fel mediátorként, a filmstúdió azóta sehol, a vállalkozók ki tudja, hol, a mindenhez tökéletesen értő műsorvezetőnő most sci-fi-jelmezben feszít, mit sem öregedett, arcán kemény, eltökélt mosoly: övé a képernyő, övé a magyar glóbusz, akinek meg a bicska kinyílik a zsebében, vágja bele a közvetlen szomszédjába.
Az Exkluzívot követő Áloműzőben tehetséges, szerencsétlen színművészek egykori nagyságuk cserepeit adják el vacak hülyéskedéssel, szánalmas hangicsálással, a Novo-film produkciójának pár beállítása a tulaj – hajdan kitűnő filmrendező – egykori képeit idézi, ezt kegyeletből talán hagyjuk, különben is, a főműsor a Boszorkányszombatnak nevezett borzalom.
A műsorvezető azonos a rádióban a „magas” kultúrát szeretettel ápoló hölggyel – vajon melyik énje az igazi? Lehet, persze, hogy nincs is neki énje, csak a harács működik benne.
A cél: a felsőbbrendű ember – nyilatkozza az egyik mágus, és senkinek egyetlen megjegyzése sincs erre a közlésre. Talán azt se tudják, mit beszélnek. Vagy nagyon is jól tudják, csak nem számít nekik. A dalmát nevű hölgy tarokk-kártyát vet és jósol. A telefonszámot sokszor bemondják, mindenki megkönnyebbülésére akadnak nézők, akik betelefonálnak, és a jósnő jósol. Kártyát vet és jósol intelligensen, óvatosan, empátiával – jó szakember, el kell ismernem, nem mond olyasmit, amivel bajt okoz, büntetőjogilag egyetlen mondatába sem lehet belekötni. A táltos már nem ennyire visszafogott, hablatyol auráról, kozmikus erőkről, minden közismert misztikus frinc-francról, jól megtermett fiatal legény, eredeti foglalkozására nézve villamosmérnök, de hát azzal ma sok pénzt keresni nem lehet; ő is felszegi a fejét, mint a divatbemutatón azok az őrzővédős küllemű manökenek, határtalan önbizalma alá is támasztatik: szépen átmegy mezítláb a parázson, nyo178mában átmennek a parázson a vihorászó tévéhölgyek, majd a műsorvezetőnő is, hála istennek, lábikója nem ég meg – aztán látjuk, gyerekeket produkáltat a táltos, van köztük egy zseniális kis srác, ő aztán pontosan tudja, mit várnak tőle, elmondja az előtte álló férfi aurájának színét, nagyságát, mindent, az aurában sötét pont van, erre a férfi bólogat, ezek szerint ott valamikor sérülés érte, de ezt már nem mondja senki, úgyis értjük mi, jóllehet hülyék vagyunk – és a kissrác a látó emberek homlokán meglátja a foltot – mit tesz isten, az egyik ilyen látó ember maga a táltos! ki hitte volna! Az a gyanúm, amikor majd végre beindul a magyar lámaképzés (részben vállalkozói alapon, részben állami támogatással, ahogy szokott indulni az ilyesmi), a kissrác eséllyel indulhat a futóhomoki főláma címért. A gyerekek, hála istennek, az angyalokat is látják, beh jó. (Az ördögökről nem esik szó, azokat majd jövőre, vagy másfél év múlva, a választás előtt.) Táltosunk a táltosiskolán, mint elmondja, hetente több tucat táltost képez – és általános iskolákba is gyakorta meghívják, ahol mind a gyerekek, mind a tanárok pillanatok alatt rájönnek, hogy minden úgy van, ahogyan a táltos mondja. (El tudom képzelni, hogy tömegével vannak ilyen általános iskolák, eszerint a táltos igazat is bír mondani.) A neve alatt időnként feltűnik az inzert, megerősítendő, hogy ő „táltos”, ez legalább annyira bevett foglalkozás lehet már hazánkban, mint az, hogy „könyvelő” vagy „tanár”.
A helyzet fokozódik: a dalmát nevű Blanka asszony a tarokkból jósol a félvak betelefonálónak, aki attól tart, hogy a másik szemére is meg fog vakulni, a táltos ezt is überolja: „meghívja a fantomját”, vagyis a hölgy szellemét (kicsiben) a stúdióba, s a szellemmel való rövid, ám beható foglalkozás eredményeképpen (e foglalatosság közben nem láttuk sem a táltost, sem a hölgy szellemét kicsiben) tanácsot ad a hölgynek, mit is kezdjen az életével, de mindenesetre a sugárzást védje ki, a fejénél vizek kereszteződnek, mármint erőterek, ugye, ezért az ágyát cipelje arrébb. A betelefonáló megköszöni a tanácsokat, mi mást is tehetne.
Az igazmondó Éva néni régi formáját futja, sokat, határozottan és okosan beszél – emlékszünk, megtette ezt már Friderikusznak, Fodor Jánosnak és másoknak is, erre a tényre a műsorvezetőnő is felhívja 179a figyelmet. Úgy látszik, teszem hozzá én, nincs is olyan sok léleklátó és jósnő Magyarországon egyelőre, kis ország vagyunk. Új fiú viszont a szerelmi varázslással foglalkozó úr, őt még eddig nem láttam sehol, haján kendő, mellén láncon valami lóg, „leöncsük viasszal”, mondja jelentő mód jelen időben, és szemünk láttára megfurkálja a viaszbabákat, a mellbimbójukba döf, a nemi szervük helyébe döf, ahogy azt a woodoo-filmekben láthatta. Asztalán gyertya, koponya, miafrász. Művészneve Lui Padre. Blanka jósnő váratlanul lecikizi Lui Padrét, aki a stúdióbeszélgetés alkalmával öltönybe bújt és haját pirosra festette, nem szívelik egymást a két szakemberek, hát igen, kicsi ez a szakma is, nálunk minden szakma oly kicsiny! (Mindketten jogosan tiltakozhatnának persze e megállapításom ellen, más dolog a kártyajóslás, és más dolog a szexuális tanácsadás.) Ez a szép dalmát nevű Blanka egyébként, ha nem jósnőként keresné a betevőjét, akár még szimpatikus is lenne, jósnő létére egy Voltaire a többiek között! utálja a misztikus hókuszpókuszt, és helytelenítését kifejezésre is juttatja! – egyetlenként a sokórás szombat esti műsorban. Isten éltesse sokáig.
A másik délszláv származású hölgy, Gordana rosszabbul beszél magyarul Blankánál, nemrég tehette át ide hozzánk a székhelyét, de azért ő is ki tudja magát fejezni, ha akarja, tehetséges nő lehet valóban, a lélekvándorlás mestere, az előző életek emlékeit tudja előhívni a páciensekből. És a páciensek el is mondják, bele a kamerába, hol éltek, mint éltek előző megtestesüléseik alkalmával. Nekem különösen az a hölgy tetszik, aki gazdag feleség volt pár száz éve Spanyolországban, jó lehetett neki. Sok szép szakszót használnak valamennyien, keletje van a „regressziónak”. Nem lehet teljesen véletlen ez a két délszláv származású hölgy ebben a műsorban, ma a Balkán felől jön be sok minden, ami a sajátlagos magyar állatságot megtámogatni képes, és nemcsak az unalmas, szürke, érdektelen pénzmosás, útonállás, rablógyilkolászás érint minket.
A pszichiáter hölgy kemény arcú, okos nő – sok mindent elmesél a hipnózisról, és aki a rejtett gondolatokat venni tudja, az megérti, hogy ő az egészet csalásnak tartja – de ezt az istennek se mondaná ki, inkább motivációról beszél, és szakszavakat használ. Tűnődöm, vajon miért nem mondja meg a véleményét. Mitől ilyen óvatos és visszahú180zódó a tudomány? Talán mert máskor nem hívják meg szakértőnek? Vagy visszaesne a magánrendelőjének forgalma, ha a hazugságot annak minősítené, ami?
A műsorvezetőnő kedvesen, kissé zavartan, kislányos bájjal ücsörög és mosolyog mindvégig, és egyetlen szóval, egyetlen apró gesztussal sem jelzi, hogy e tömérdek eszméletlen marhaságot csak a mulattatásunkra találták ki, és mindjárt lehull a lepel. De a lepel nem hull le. Kétszer vagy háromszor persze elmondja, hogy ő nem hisz ezekben a dolgokban, ilyenkor bocsánatkérően, szégyenkezve tekint a magabiztos sztárcsalókra, akik e hitetlenkedésre nem is reagálnak, olyannyira alaptalannak tekintik. A műsorvezető e mentegetőzéseket követően úgy adja alá az álnaiv kérdéseket a táltosnak meg a jósnőknek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Büntetőjogilag tiszta, ezt nyilván elmagyarázták neki a jogászok. Az understatementtel sem az erkölcsi kódexek, sem egyéb törvénykönyvek nem tudnak mihez kezdeni.
Órákon át tart ez az őrület szombat estétől vasárnap hajnalig a hat párt által cenzúrázott közszolgálati Magyar Állami Televízió egyes csatornáján.
Cui prodest? – kérdezem magamtól.
A tévé jól jár: órákon át sugároz műsort, amelyben a szereplésért kevés embernek keveset kell fizetni. El tudom képzelni, hogy a táltosnak, a jósnőknek nem fizetnek semmit, azoknak ez ingyenreklám, sok tíz- és százmillió forintot érő hirdetés, ők mindenképpen jól járnak.
A hat párti felügyelőknek miért lehet ez jó?
Az MSZP ebbe, gondolom, nem szól bele, tanúsítván, hogy a „tudományos világnézettel” végképp szakított.
Az SZDSZ már csak elvileg sem szólhat bele, mert a liberalizmusba, mint köztudomású, és mint tudományosan is le szokták szögezni, a legkeményebb náci és fasiszta nézetek hangoztatása is belefér.
A FIDESZ nem szól bele, minek is szólna, ez nem közvetlenül hatalmi kérdés.
A Kisgazdapárt nem szól bele, ők az elokvens szédítést imádják.
Az MDF szívének a táltosi idea kedves lehet, gondolom.
A Kereszténydemokrata Párt örülhet, ha a spiritualizmusnak bármely formája tért nyer, az se baj, ha eretnekség-szaga van.
181A kormánynak biztosan jól jön, ha a magyar népesség elhülyül, minél kevésbé látja a nép a maga helyzetét, annál jobb a kormánynak.
Az ellenzéknek szintén biztosan jól jön, ha a magyar népesség elhülyül, minél kevésbé látja a nép, hogy sehol senkinek semmi programja, csak a nyers hatalomvágy, annál jobb az ellenzéknek.
Az egészségügyi kormányzatnak jó az ilyen műsor, olcsóbb a kuruzslás, mellesleg ma még, egyelőre, nem is állami feladat, mint a népegészségügy finanszírozása; a kuruzslók a magyar átlagéletkor alászállításában bölcsen és szorgosan közreműködnek, úgyhogy a tb-önkormányzat is örülhet.
Persze nem biztos, hogy a pártok képviselői egyáltalán odahederítenek, mi folyik a Magyar Állami Televízióban szombat este és éjjel – még az sem biztos, hogy van joguk közvetlenül cenzúrázni, jól elvannak ők a maguk belső harcaival.
Pár éve, közvetlenül a jugoszláv háború kitörése előtt volt szerencsém tévéjegyzetet írni egy magyar dokumentumfilmről, amely Bosznia-Hercegovina jugoszláv köztársaságban készült, ott akadt egy-két Madonnát látó fiatal, és magyar zarándokok is elmentek abba a bizonyos Medjugorjéba, ha nem is Szűz Máriát látni, de legalább azokat, akiknek megjelent. Akkori háborgásomat apokaliptikus vízióval zártam: azt jósoltam benne, hogy a legközelebb odavetődő zarándokok már valódi boszorkányégetést, nyilvános kivégzést fognak látni a sátánkultusz minden rendű és rangú kulisszái és kellékei között (el lehet olvasni Kanásztánc című könyvem 137–140. oldalait).
Apokaliptikus víziómat a valóság sokszorosan felülmúlta. Szürke minden elmélet, zöld az élet aranyfája. Százezreket és milliókat sikerült totálisan elhülyíteni, százezrek haltak bele, milliók váltak földönfutóvá és keserülik utódaik hetedíziglen, amit az egykori Jugoszláviában a tévések, az írók, az újságírók, a modern média szereplői létrehoztak.
Most az Exkluzív meg a Boszorkányszombat láttán legalább olyan véres vízióim támadtak, de már nem merem leírni őket, nehogy a valóság azokat is überolja.
Létezik egy rejtelmes magán-tévécsatorna egy ideje, Filmmúzeumnak hívják, régi magyar filmeket játszik reggeltől késő estig, régi magyar sportsikereket és régi színházi közvetítéseket is ad. A harmincas-negyvenes évek fekete-fehér filmjei, csupa giccs, remek színészek, humor. A negyvenes-ötvenes évek szocreál giccsei, többnyire még fekete-fehérek, remek színészek, néha felcsillanó humor. A hatvanas-hetvenes évek filmjei, immár színesek, még jó színészek, de humor már alig, lila művészkedés, rejtett ideológia. Ritkábban, de adnak filmeket a nyolcvanas évekből is, sőt a kilencvenes évek legelejéről, időnként jó színészek, némi népi ellenzékiség, humor szinte semmi, majd a teljes zavarodottság, kivéve a dokumentumfilmeket, amelyek még jók. Aztán maga a semmi. A színházi előadások rendszeres felvételét megszüntették, játékfilmek egyre ritkábban készültek, ami pedig elkészült, annak jelentős része a vetíthető kópiáig el sem jutott.
A Filmmúzeum az egyetlen csatorna, amelyen magyar filmeket és színházi közvetítéseket lehet látni napi tizenkét órában. Az elmúlt hónapokban nem sikerült rájönnöm, mitől kerül egy film a vetítendők közé. Lehet, hogy valaki csak úgy felmarkol néhány, a keze ügyébe kerülő tekercset valahol, és azzal kész is van a napi műsor. Mindegy, csak jó régi legyen.
Egyetlen állami csatorna szokott rendszeresen magyar műveket közvetíteni, a Duna tévé, amely mindent ad minden televíziós műfajban, ezért a művészet nem foglalhat el túl sok műsoridőt; de azért a szerkesztők még igyekeznek a művészetnek is helyet szorítani.
A magyar nyelvű kereskedelmi televíziók a művészettől bevallottan irtóznak. Törvényesen tehetik: pocsékul fogalmazták meg a médiatörvényt valakik, a mi erre felkent magyarjaink.
A Filmmúzeum tulajdonosai, nem tudom, kicsodák, senkinek se fizetnek jogdíjat, sőt akkor se tehetnék, ha akarnák, mert nem létezik filmtörvény, amely a Magyarországon született művek megóvásáról és szerzőségéről rendelkezne. Arról sem rendelkezik törvény, hogy magyar művek egyáltalán megszülethessenek, nem is igen születnek ma már, ami pedig megszületik, margóra van szorítva, pár tucat, pár száz, 183pár ezer nézőnél nem láthatja több. Amióta kívülről ránk szabadították a szabadságot, az eleven magyar mozgóképművészetet valójában felszámolták. Van még filmszemle, hogy a szakmának be legyen fogva a szája, látszólag filmek is készülnek, egy-egy mű ilyen-olyan fesztiválokon valamilyen díjakat is leszakít, csak éppen nem láthatóak se a moziban, se a tévében. Egy-két úgynevezett „közönségfilm” elkészül még minden második-harmadik évben, főleg privát pénzből, ezekről lehet cikkezni optimistán, állítván, hogy van még magyar filmművészet. A többi néma csönd.
Diktatúrák és féldiktatúrák uralták az elmúlt száz évben Magyarországot, és a filmművészet – beleértve a tévéművészetet – 1990-ig virágzott. A diktátorok, illetve a belső tanácsnokaik minden egyes korszakunkban felismerték, hogy Leninnek igaza volt: a film (és a televízió) hatalom, s hogy érdemes a művészetet politikai és ideológiai okokból finanszírozniuk. Így volt ez szerte a világon, a magyar kemény és puha diktatúrák nem találtak fel semmi különöset, legföljebb Nyugaton ügyesebben manipuláltak (bár a szovjet manipuláció, amíg bírta, a művészetben átmenetileg igen erősnek bizonyult).
Általában erkölcstelen, manipulatív forgatókönyveket írattak nálunk a megfelelően aljas, megfelelően pénzéhes és megfelelően tehetséges írókkal, s ezeket aztán a megfelelően aljas és cinikus rendezők a legnagyszerűbb színészekkel minden ilyen-olyan korszakunkban elkészítették. Nem mintha a törvény szövedéke nem feslett volna fel olykor valahol, nem aljas és nem cinikus művek is születtek, már csak a nagy számok törvénye miatt is; született néhány remekmű, az előzetes, a gyártás közbeni és az utólagos cenzúra ellenére is; nagy volt a csatározás a nyolcvanas évek végén, kihez is csatlakoznak a filmesek meg a tévések és persze az írók, akik között a bértollnokok aránya jelentős szokott lenni; aztán jött a társadalmilag alig, de kulturálisan valóban gyökeres változás: a magyar színészetet mint olyat a képernyőről letörölték, ami pedig addig készült, múzeumba utalták.
Jöttek a szappanoperák, amelyek kapcsán színművészetről beszélni illetlenség. Nem mintha a magyar szappanoperákban ne tűnnének fel ma is jó színészek, csak éppen oly sietve kell a sorozatok következő epizódjait legyártani, hogy az emberábrázolásra a legjobb szándékkal 184sem juthat idő. Nem a szappanopera műfajával van bajom, Shakespeare is csinált ilyesmit; az időhiánnyal van a gond, amitől mindig az első – szükségképpen még gyatra – ötletet kell azonnal megvalósítani. Shakespeare, a legnagyobb drámai zseni, évi két drámára szerződött, tudva tudván, hogy minimum fél évet kell egy műre fordítani; a mai Shakespeare-ek hol hetente, hol másod-harmadnaponta kénytelenek letenni az új forgatókönyvet, olyanok is.
El-elhangzottak tiltakozások ez ügyben az évek során olykor, nem történt semmi, és ma már nem is tiltakozik senki. A magyar színészeket, a magyar mozgókép valódi nagyjait, akik csacska és hazug történeteken, közepesen vagy nagyon tehetségtelen rendezőkön is ravaszul kifogva karaktereket voltak képesek előállítani, akik az emberábrázolás gyönyörű képességét másfél századon át átörökítették a következő nemzedékre, akiknek a gesztusain, hangsúlyain pocsék művekben is képesek vagyunk önfeledten hahotázni vagy sírdogálni még ma is, lemészárolták. Azokat a színészeket, akik a magyar társadalom alakjaiból, őket magukon átszűrve és sűrítve, plasztikussá téve magyar típusokat alkottak, és így adták a társadalomnak vissza, hogy lássa, és az életben is ismerje fel. Hatalmas, más módon pótolhatatlan tudás volt egy-egy ilyen nemzeti alaptípusban letéve. Ma már ilyenek nem jönnek létre. A sírt egy nemzet veszi körül némán, illetve mit is beszélek: észre se veszi a gödröt, átlép rajta könnyedén, belesüpped a székébe a képernyővel szemben, bámulja az idegen típusokra szakosodott színészek képét megadóan, és a magyartalan szövegű és hangsúlyozású szinkron már fel se tűnik neki. Mai legjobb, emberábrázolásra elvileg még képes színészeink láthatatlanok, csak a hangjukat fizetik meg idegen alakok iparszerű, gyatra, sietős szinkronizálásakor, meg persze a reklámokban.
Nem követelte tőlünk ezt a mészárlást senki.
Ma olyan Bach-korszakban élünk, amikor nincsen magyargyűlölő idegen elnyomó, a magyar színház-, film- és tévéművészet mégis bujdokol. S ugyan nyolvankilenc-kilencvenben nem volt forradalom – „tetszett volna forradalmat csinálni”, mondta Antall József szellemesen még az elején –, de attól az, amiben élünk, minden objektív mérce szerint ellenforradalommal áthatott önkéntes gyarmatosításnak ne185vezhető. Nem kellemes a konszolidáció sem, amely a forradalmakat és az ellenforradalmakat később követni szokta, akkor roppannak össze a gerincek végleg, de azért az ellenforradalom határozottan a kellemetlenebb időszakok közé tartozik.
Mégsem magától értetődő az a helyzet, amelybe a magyar képkultúra került. Nem volt törvényszerű, hogy ez történjék. Ezt magyarok csinálták meg nekünk, magyaroknak.
Az természetes, hogy a tőkeerős nyugatiak benyomultak hozzánk, és mind a jobb, mind a legrosszabb áruikkal elárasztottak minket is az összes lehető műfajban, elsősorban persze a leginkább reklámhordozó játékfilmjeikkel és népszerű televíziós műfajaikkal. Az is természetes, hogy az aljas és számító honfitársaink a nagy pénz biztos reményében, a tisztességes, gyanútlanul idealista honfitársaink pedig a nálunk igen kevéssé ismert nyugati demokrácia elvi bűvkörében e benyomulást minden erejükkel elősegítették. Ez a kétféle eredetű önkéntes szolgaság olykor mulatságosan és felfejthetetlenül keveredik egymással egy-egy emberben, egy Móricz Zsigmondba és Hamvasba oltott Nagy Lajos kellene, hogy ezeket az alakokat megírja.
Az azonban nem természetes, ahogyan erre az új helyzetre az elmúlt tizenkét évben a magyar államot menedzselő kormányzatok reagáltak: a magyar kultúra elmúlt két évszázadát, valamint a teljes mai magyar kultúrát önként és dalolva kidobták a szemétbe, megszüntették a magyar filmet és a magyar televíziós műfajokat, s ha mégis akad egy-egy mű, amelyben valami emberi megjelenik, annak a jövőjét elvágják. S ugyan akadtak közben páran, akik e folyamatot megpróbálták visszafordítani, de munkálkodásuk nem sokat nyomott a latban, és mára már nyoma sem maradt.
Nem természetes ez azért, mert vannak hozzánk hasonló sorsú és helyzetű nemzetek, ahol a kezdeti önmegadás után felhorgadt a nemzeti büszkeség, s noha a behatolást ők sem állították meg, nem is tehetnék a mai kapitalista világban, de a maguk saját nemzeti mozgóképművészetét és színészetét erős akarattal mégis visszanyerték a szemétdombról. Például a lengyelek, akikre évtizedek óta újra meg újra hivatkozni vagyok kénytelen.
Nem természetes azért sem, mert tehetséges alkotókban és nagyra hivatott műhelyekben nálunk a nyolcvanas évek végén nem volt hiány. 186A műhelyeket szétverték, az alkotókat vagy teljes, vagy félemigrációba kényszerítették és elhallgattatták. Nem természetes a magyar politikusok súlyos kisebbrendűségi komplexusa, amitől a színészekben látják a legveszedelmesebb vetélytársat, és ezért leparancsolták őket a filmvászonról és a képernyőkről. Nem természetes, hogy az elmúlt tizenkét év a magyar képi művészetben nincsen dokumentálva, amelyik mű pedig mégis felmutat valamit, az nem látható.
Groteszk, hogy ha jó magyar színészetet akarok ma látni a képernyőn, évtizedekkel ezelőtt készült magyar filmeket kell néznem, amelyek témája, formája, stílusa vízözön előtti, amelyek rég semmivé lett ideológiákat közvetítenek, és amelyekben rég meghalt magyar színészek kínlódtak meg azért, hogy mégis embert tudjanak ábrázolni. Gyáva az a korszak, amely a maga egyidejű képi művészetét nem teremti meg, és szerencsétlenek azok a művészek, akik ilyen, a nemzeti emlékezetben semmiféle nyomot sem hagyó korszakban élnek.
Folyó év május végén a National Geographic Channel – szokása szerint egy héten többször is – közvetített egy bizonyos Koko nevű majomról szóló filmet. Gondoltam, megnézem, mert azt a majmot én 1984 májusában személyesen is láttam a San Franciscó-i állatkertben.
Éppenséggel az ő megtekintése céljából bumliztam ki oda Berkeleyből, mert korábban már olvastam róla ezt-azt. A buszról persze előbb szálltam le, mint kellett volna, kutyagoltam másfél órát, aztán végre odaértem, a hatalmas állatkertben megtaláltam a majomházat, amely nem ház volt, hanem egy kör alakú, szabadtéri terület. Sokan ácsorogtak ott körben, és velem együtt bámulták a három teljesen egyforma gorillát meg a szőke ápolónőt, aki ott ült köztük farmerben és trikóban, és ráérősen vakarászta őket. Az egyik majom volt Koko, a zseni. A másik kettő közmajom volt.
Eltöltöttem ott egy teljes órát, és nem történt semmi. A majmok unottan ücsörögve vakarászták egymást meg a szintén ücsörgő szőke 187ápolónőt, az meg őket. Árgus szemmel figyeltem, de egyik majomnak se jutott eszébe, hogy a süketnémák jelbeszédét használja. Holott egyikük azt a jelbeszédet használva, körülbelül hatszáz szó birtokában remekül megértette magát a nevelőivel, a mindenféle lapokban olvasható híradások szerint. Feltűnt nekem, hogy az ápolónő sem használta a süketnéma jeleket. Talán megérdemelt szabadságukat töltötték éppen. Jól elvoltak egymással egyébként, csak nekem elzsibbadt a lábam, és kissé csalódottan továbbálltam végül.
Eltűnődtem a buszon visszafelé zötyögve, milyen nehéz is ránézésre megállapítani, ki a zseni és ki nem az. Úgy éreztem, ezt az állati tapasztalatomat netalán az emberi világra is kiterjeszthetem.
Koko tényleg zseni lehetett a majmok között, legalábbis annak alapján, amit addig olvastam róla. Leírták, hogy a jelbeszéd segítségével csuda dolgokra volt képes. Például előre elmutogatta magának, hogy „én most fel fogok mászni a fára”, és aztán tényleg felmászott. Vagyis birtokában volt a célkitűző emberi gondolkodásnak. Amikor rosszat álmodott és felébresztették, elmutogatta, mit is álmodott. Egy nagy, sok fogú, kígyószerű, vízben élő, hatalmas állat tátotta rá a száját álmában, vagyis egy krokodil; a cikkíró szerint Koko soha életében krokodilt nem látott, vagyis rendelkezett a jungi törzsi álmok áldásaival. Egyszer pedig, amikor megharagudott az ápolójára, elmutogatta neki, hova is menjen: menjen az ápoló a vécében abba az anyagba, amit ő ürített. Vagyis még káromkodni is bírt az istenadta. Egy káromkodó majom! Sokat jelentett ez nekem akkor, mert éppen ott, Amerikában találtam ki a Csirkefejet.
Hát ezért gondoltam most, tizenhét évvel később, hogy ezt a filmet feltétlenül megnézem.
Egyórás film volt, persze sokszor megszakítva a csatorna aznapi, másnapi és előző napi előzeteseivel, vagyis jutott Kokóra és társaira kb. negyvenöt perc. Nagy idő, egy egész felvonásnyi idő, ennyi idő alatt egy antropológiai mélységeket feltáró görög tragédiát el lehet játszani.
Megtudtam, hogy kicsi korában elkezdték nevelni, hogy megtanították neki a jelbeszédet, hogy felnőtt, hogy szeretett játszani, hogy imádott festeni – a képeit nem mutatták –, hogy szereztek neki egy hímet, de valahogy nem akart vele párosodni, aztán szereztek neki egy má188sik hímet, aki megtanult vagy húsz szót – ő nem lehetett majomzseni eszerint –; mutatták, mennyire szeretett cicákat dajkálgatni; nyilatkozott róla dr. Penny Paterson, a pszichológus, aki a jelbeszédre megtanította, a szavaiból nem derült ki semmi; nyilatkozott róla az a szőke nő, akit én nyolcvannégyben tényleg láttam a San Franciscó-i állatkertben, hogy milyen édes állat; nyilatkozott egy pasas, aki évtizedeken át filmezte Koko minden rezdülését, de nem mondott semmi érdemlegeset; láthattam, hogy Koko valóban gesztikulál, de hogy mi mit jelent, azt nem mondták el. Ja, és nyilatkozott egy nyelvész, aki a Koko által használt szavakat számítógépen rendszerezte, de hogy miféle szófajokat és milyen összefüggésben használ a majom, azt nem közölte.
Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, a filmben Koko valóban a fejére ütött, mielőtt felmászott egy létrán; erről a gesztusról azt mondták, hogy a „fel” szót jelenti; elhiszem.
Elég régi film lehetett ez, a felvétel technikájából következtethetőleg, és Kokóról mint élőlényről szóltak – noha a sajtóból tudom, hogy jó pár éve meghalt már. A hetvenes évekről szóltak, a nyolcvanasokról már nem (pedig én nyolcvannégyben láthattam élőben), a többi néma csönd. Igaz, a film végén egy feliratban közzétették, hogy Michael, a húsz szót mutogató hím 2000-ben, huszonhét évesen elhunyt, de Kokó haláláról elfeledkeztek megemlékezni.
Vacak kis film volt, hogy tömören fogalmazzak. Egy nulla. Kiábrándító.
Tévedés ne essék: nem vonom kétségbe, hogy Koko majomzseni volt. Nem tudom, az volt-e, felém nem mutogatott semmit, amíg bámultam az állatkertben zsibbadó lábbal, de hát ez is a zsenisége számlájára írható: a maga majomi felsőbbségéből le se szart minket, humán halandókat, és jól tette. Megvolt neki a maga szórakozása, vakirászta az ápolót meg a másik két majmot, és azok is őt. Jól elvoltak, tanúsíthatom. Vizsgálom a lelkemet, de akkori viselkedését nem éreztem irányomban sértőnek. Elvégre honnét tudhatta volna, hogy az emberiségben is lehetnek zsenik?
Nem vonom kétségbe, hogy hatszáz szót képes volt elmutogatni. Miért ne? Az én hajdani macskám ugyan nem tanulta meg az emberi jelbeszédet, nem tanult meg semmit, de engem rákényszerített, hogy 189az ő jelbeszédét én tanuljam meg, és ez sem akármilyen teljesítmény. Ha elindult a fürdőszoba felé, már nem vártam meg, hogy befészkelje magát a kádba, hanem azonnal vizet adtam neki. Ha a frizsider elé ült, felfogtam, hogy éhes. Ha a mancsával verte az ajtót, tudtam, hogy ki kell engednem. Amikor elvált feleségemet, fél évvel az elköltözése után, amikor először látogatott hozzám, végre meglátta, követte a kapuig, békésen felloholt utána a másfeledik emeletre, és csak a lakásajtóban marta meg a lábát bosszúból. Ilyet addig soha nem tett. És ő csak macska volt, és nem is biztos, hogy zseniális macska.
Koko feltehetőleg valóban zseni volt a majmok között.
Én csak azért vagyok felháborodva, hogy ezt nekem, akit érdekel, nem mutatják meg tisztességesen. Végigfilmezték Koko életének minden mozzanatát, de nem azért, hogy ebből egy szenzációs egyórás filmet készítsenek, amely kilódít minket emberi önhittségünkből, hanem hogy ezeket a felvételeket töredékesen csöpögtetve, újra és újra vágva, évtizedeken és évszázadokon át újabb és újabb jogdíjat vehessenek fel.
Nagyon sok Koko-filmet fognak még összevágni, és mindegyikért újabb jogdíj jár.
Mi pedig nem láthatunk semmi lényegeset.
Voltaképpen megnyugtató: nem csak a magyar média pocsék.
Az USA lakosságának negyven százaléka napi egy óránál többet nézi, a világ valamirevaló – angol nyelvű – televíziói külön telefon-, fax- és e-mail vonalakon fogadják az érdeklődők kérdéseit, szakértők szakértenek napi több órában, és a sok százmillió ember – mert annyian nézik több-kevesebb rendszerességgel – órákon át bámulja a semmit.
Ez a semmi persze bonyolult semmi. Ez nagyon ki van találva. Volt ennek az O. J. Simson-ügynek pár éve egy főpróbája, amolyan tévés világ-preview: az anyai ágon Kennedy-fiú William perét közvetítették heteken át Palm Beachből, a tárgyalóteremből. Nem volt sikertelen műsor, de William csak félig volt Kennedy, az a mítosz a múlté, a dol190got hamar be is fejezték valamilyen ítélettel. Akkor még hátulról mutatta a kamera a tanúkat – most már félprofilból képes mutogatni az O. J.-ügyben mindenkit: vádlottat, védőket, ügyészeket, bírót, tanúkat. Sokat tanultak a médiafiúk. És O. J. sokkal érdekesebb ember a kis Williamnél, ő a saját jogán lett milliárdos szupersztár, és mégiscsak produkáltak két valódi hullát is ebben az ügyben, bárki ölte is meg őket.
Nézem a műsort hetek, hónapok óta, és már-már arra kezdek gyanakodni: O. J. elvált feleségét meg annak barátját igazából a tévések ölték vagy ölették meg, hogy minden korábbi médiasikerüket felülmúlhassák. Mert felülmúlják. Ekkora nézettsége egy Spielberg-filmnek sem lehet. Nincs az a természeti katasztrófa, nincs az a korlátozott világháború, amely ennyire le tudná kötni az embereket, mint ez az O. J.-per. Nézem a többi százmilliókkal a tárgyalótermet, már személyes ismerősöm Marcia Clark, az ügyésznő, akinek évi fizetése 62 500 dollár, és a múlt héten ötezer dollárért vásárolt új ruhákat magának, elképedek a DNS-szakértő védőügyvéd, Burry Scheck agyafúrt keresztkérdésein, nagyra becsülöm a féljapán Ito bíró higgadtságát, tudom, hogy az esküdtek válogatásáért a két szakértőnek O. J. fejenként százezer dollárt fizetett, drukkolok a tanúk közül a legbutábbnak, a félkoreai (vagy félkínai?) nyomozónak, Dennis Fungnak, hogy kevésbé égjen le szegény, látom, hogy a védők között van néger, zsidó, WASP, az ügyészek között WASP, zsidó, néger, az esküdtek között ez is, az is, meg persze etnikai feszültségek az esküdtek között, amelyek miatt lehet, hogy az egész tárgyalást az elejétől kezdve meg kell majd ismételni – monumentális szappanopera ez az egész, mindenki a kameráknak játszik, már senkit sem izgat, hogy az ügyben tényleg van két hulla is, azokat feltámasztani már úgyse lehet – az a gyanúm, már az sem érdekes, O. J., az egykori futballsztár és filmszínész-e a gyilkos, villamosszék nem várja, Kaliforniában az életfogytiglani a legsúlyosabb büntetés, vagyis 25 év – de mi az érdekes ebben az egészben, mitől nézzük órákon át azt a tárgyalótermet, amelyben semmi látnivaló nincs, ahol órákon át többé-kevésbé beijedt tanúk adnak rövid válaszokat a kérdésekre, amelyek jelentős része tökéletesen érdektelen?
Valamitől ez a hónapok óta tartó, és talán még évekig elhúzódó per érdekesebb, mint a számítógépes dinoszauruszok, mint a húsz Oscar-díjas filmek, és méltán nagyobb is a sikere.
191Számomra például érdekes, hogy ezzel a perrel kapcsolatban fejleszthető a nézők jogérzéke – persze csak a nyugati féltekén, vagyis ott, ahol ezt a műsorfolyamot nézik. A Magyar Televízió ebből – is – kimarad, nálunk a nézők jogérzékét nemcsak a társadalmi gyakorlat rongálja, hanem a média közömbössége is. De ez sajátos kelet-európai szempont, el is vetem rögtön, sok százmillió társam nem ezért nézi a műsort.
De miért nézzük?
Valószínűleg elsősorban az arcokért. A szemrebbenésekért. És azért, mert a dolog valóban vérre megy.
Nem O. J. exnejének és barátjának vérére, az már rég felszáradt, hiába mutogatják videofelvételeken és fényképeken állandóan, hiába elemezték laboratóriumokban, halottak vére nem hoz lázba élőt. A dolog a tanúk számára megy vérre, akik élnek, és valójában a tanúk padja már réges-rég vádlottak padjává változott. Attól függően, hogy szavahihetőnek bizonyulnak-e vagy sem, változni fog hivatali előmenetelük esélye, sőt ők is perbe foghatók bármikor, a tanúk padja valóban vádlottak padjává változhat. Az ő bőrükre megy a játék. Az ügyésznő már „megcsinálta” magát, már felkérték, egy filmben majd játssza el saját magát, amit nyilván meg is fog tenni egyszer, ha a per véget ér; a védőügyvédek már megkeresték a maguk milliócskáit, függetlenül attól, védencüket fölmentik-e vagy sem; a bírót ugyan felülbírálhatják, de eddig bírta türelemmel, sokszor mondta ki a vádlók vagy a védők egyes kérdéseire, hogy „sustained”, vagyis hogy a kérdésre nem kell válaszolni, s azt az esküdtek ne vegyék figyelembe – de a nyomozók, a szakértők minden egyes szemrebbenése mögött egzisztenciális rettegés van, a tanúk az érdekesek, főleg, ha hét-nyolc-kilenc napon át némi ebédszünetet beiktatva napi nyolc órán keresztül nyúzzák őket.
Mellékesen pedig, bármennyire elővigyázatosan, a faji előítéletet elhárítandó példás kiegyensúlyozottsággal válogatták is meg a szereplőket – és ez a bíróra, az ügyészekre, a védőkre is vonatkozik, különösen pedig az esküdtekre –, ebből az egyszeri perből azért olyasmi is kiviláglik, amit az amerikai tévések nem akartak bemutatni: hogy ugyanis ez a példásnak tekintett jogrendszer alapvetően lyukas és elavult. Egyrészt a faji feszültségek óhatatlanul belekerültek a perbe, ezeket szé192pen fel is fújják, erről nyilatkoznak, könyveket írnak, ez botrány. Másrészt azonban, amint az egyik Los Angeles-i jogi szakértő nyíltan ki is mondta: felvethető az a tétel, hogy egész Kaliforniában nem lehet olyan esküdtszéket összeállítani, amelyben a résztvevők bármelyike normálisnak, alkalmasnak volna tekinthető.
Ugyan miféle jogrendszer az, amelyben napi pár dolláros térítésért idióták ülnek és döntenek súlyos ügyekben, mindenféle bonyolult technikai fejtegetéseket átásítozgatva, a jogi érvelések finomságaira garantáltan érzéketlenül?
De vajon létezhet-e ennél elvileg tökéletesebb jogrendszer?
Valószínűleg nem. Ha van valóban demokratikus jogrendszer, az amerikai az. A „nép” dönt, döntése ellen persze fellebbezni lehet, de azután megint a „nép” fog dönteni. A kérdés csak az, döntésképes-e a „nép”. Valóban a démoszt reprezentálja-e a sokfelől megvizsgált, opponált, hitelesített esküdtszék, amelyből már eddig három esküdtet kifúrtak erre-arra való hivatkozással? Miféle igazsága lesz annak a döntésnek, amit ezek az emberek hoznak? És miféle démosz is ez? Hát nem előítéletek rabja ez a démosz is? A fehér ilyené, a színes bőrű olyané… Kit fizetnek le és hogyan? Ami persze bármely jogrendszerben reális veszély.
Ülünk pár száz millióan napi több órán át a képernyő előtt, és bámuljuk az O. J. Simson-pert, a pszichológusok már O. J.-függésről beszélnek, kábítózunk hát napi több órán át, bámuljuk ugyanazt a tárgyalótermet hetek, hónapok óta, és kétségkívül elfog minket valami biztonságérzet. Naponta ugyanazokkal az arcokkal találkozni kellemes. Minden olyan szép, korrekt, formás: a nyakkendők, az öltönyök, a kosztümök, Ito bíró talárja, és működik a technika, számítógépek, notebookok tömege van a teremben, zsinórok szövik át a színhelyet, a videofelvételek lassíthatók, gyorsíthatók, a hangosítás megfelelő, csak a side-bar tárgyalásokat nem halljuk (amikor a bíró a vádlókat és a védőket kis megbeszélésre magához hívja), de szakértők szerint ez nem szándékos, csak éppen így sikerült bemikrofonozni a termet.
Megnyugtató, hogy van valami állandóság az életünkben. Megnyugtató, hogy bárki, a leghíresebb ember is vádolható (a kis Kennedy-pernek is ez volt az egyik legfontosabb üzenete). Megnyugtató, hogy nem 193kell állandóan csonkolt tetemeket, élőhalott gyerekeket néznünk, mint a napi híradókban világszerte óránként tíz-tizenöt percen át. Ez a tárgyalóterem maga a sterilitás, noha két hulla árán. De őket nem látjuk. Láttuk őket korábbi felvételeken, elevennek. Láttuk nejlonzsákba csomagolt testüket – vagyis a nejlonzsákot láttuk, az csak nejlonzsák. Meg láttuk és látjuk a vérfoltokat – de azok csak foltok, foltocskák, érzelmi közünk hozzájuk nincs.
A megírt szappanoperákkal (folytatásos tévésorozatokkal) szemben nagy előnye ennek a pernek, hogy nem buta, korlátolt forgatókönyvírók, jól fizetett gegmanek írták – mintegy az „élet” írja, vagyis történhetnek váratlan dolgok, felmerülhetnek újabb szempontok, valamicskét tanulhatunk is belőle, például hosszú passzusokat a Los Angeles-i rendőrség belső szabályzatából. Ezt a műsort még az unalom is élteti. Az unalom, ezt már Ottlik Géza is megmondta, a nagyepika integráns része.
Az okosabb tévések hosszú kísérletezés után rátaláltak az igazi tévés műfajra: a dokumentumdráma-sorozatra. Ez az O. J.-ügy az. Előfutára volt színpadi műben a Tizenkét dühös ember vagy harminc éve – nagy sikere volt világszerte. De a filmesek már korábban is tudták, micsoda drámai térré válhat a tárgyalóterem – hogy a rengeteg példa közül csak egy világsikert idézzek: A vád tanúja, Marlene Dietrichhel, még fekete-fehérben. A tárgyalóterem a XX. századnak olyasfajta elvont – drámailag stilizált – tere, mint a klasszikus görög drámáé a palotatér volt. Ama palotatér ugyanazt a célt szolgálta, mint a XX. században a tárgyalóterem: a bűnt feltárni, az okokat kinyomozni, az ítéletet meghozni. A görög drámát csak a legsúlyosabb bűntettek érdekelték, és csak a leghíresebb mítosz-figurák bűntettei. A XX. századi film, majd a televízió lassan, de biztosan eljutott ugyanoda. A legsúlyosabb bűntettek tárgyalását kell közvetíteni, és a mai legmitikusabb figurákét. O. J. Simsonnál nemigen van ma mitikusabb figura Amerikában. Minő szerencse, hogy lehet, hogy gyilkolt!
Ha beleképzelem magam a világtévések fejébe, eszembe jut: Magic Johnsont, az AIDS-fertőzött kosárlabdást rá kellene beszélni, indítson pert az ellen a nő – vagy férfi, mindegy – ellen, akitől – feltételezése szerint – a HIV-vírust megkapta. Vagy rá kellene beszélni egy kis tiné194dzser csajt, indítson pert Magic Johnson ellen… Tyson, a bokszoló már szabadlábon van, leülte a magáét – de ott vér nem folyt, csak sexual harassment, azt már különben is unják, abból nem lehet dokumentumdráma-sorozatot csinálni. De valamilyen nagy hős nagy bűnét előre ki kellene találni, mert az O. J.-ügy egyszer majd véget ér, és a népnek, lám csak, ez a fajta dráma kell igazán.
Lehet, hogy az O. J.-ügy közvetítésének sikere magukat a tévécézárokat is meglepte. Elvégre az elmúlt pár évben időnként úgy látszhatott, Hollywood újra feltalálta a filmet, és a számítógépes tervezés lassan bármilyen csodákra képes látványvilága tarolni fog. Most pedig kiderül: az emberek szeretik ugyan a meséket, főleg a horrort meg a pornót, mint sok ezer éve mindig, de még jobban szeretik a leghíresebb emberek lehetőleg legnagyobb bűneit retrospektíve látni. Úgy, ahogyan a görög drámaírók szerkesztették a műveiket. A nézők, milyen különös, azt szeretik, ha ezekről a bűnökről beszélnek, méghozzá a tanúk, és azt is szeretik, ha e tanúskodás szigorúan megkötött, szinte megkoreografált keretek között zajlik. Van valami alapvető zeneisége, vagyis ritmizáltsága a tanúk igen vagy nem feleleteinek az egyes, hol kissé hosszabb, hol kissé rövidebb, de még követhető kérdésekre. A szenvedélyek, érdekes, ebből a műfajból ki vannak zárva. Jobb, ha a tárgyalás mögé képzeljük, mintsem közvetlenül látjuk. Van valami alapvető táncjellege a tárgyalóteremben lehetséges mozgássoroknak.
És vajon nem maszkot hord-e mindenki? Ito bíró a japán arcával, a sokdioptriás szemüvegével, a talárjában ücsörögve modern forgótrónján, amelynek fejtámláját sosem használja, de azért oda van formatervezve, mindenképpen. Maszkot hord az ügyésznő, haja festve, dauerolva, arca, szeme, ajka kifestve, koturnusa magas sarkú cipellő. Maszkot hord a vádlott maga is: feltehetőleg védőügyvédi tanácsra mindvégig felvont szemöldökkel csodálkozik, meg nem szűnik csodálkozni, akkor sem, amikor félig alszik. Maszkot hordanak a tanúk, amíg tehetik – amikor a maszk szétesik, és a rémült emberi arc rebbenése látszik, a néző ujjong, a stilizáción átüt a múlt század óta dívó naturalizmus; ez a nézői örömünk, ha őszinte akarok lenni, nem sokban különbözik a középkori tömegétől, amely imádta látni, miként válnak füstté eleven emberek a máglyán.
195Maszkot hordanak a védőügyvédek – közülük a kezdetben legmutatósabb, legsikeresebb Shapiro rosszul járt, passzivitásra kényszerült, magán hagyva nagyképű, magabiztos maszkját. Cochran, a néger védőügyvéd arca annyira furcsa, mimikája annyira változékony, hogy grimaszait érdemes megfigyelni akkor is, amikor csak ücsörög órákon, napokon át, ő az egyik bohóc a drámában. De a legjobb bohóc – és ezt ne tessék pejoratíve érteni, bohócra valamirevaló darabban szükség van – Burry Scheck, a buldog, aki alacsony termetével és előnytelen arcával szemlátomást réges-régen megbékélt, és arra használja, amire egy alaptörténetben használhatja: bevallja és él vele. Nem lennék meglepve, ha ő is kapna filmajánlatot: ragyogó színész. Goldberg, a vád egyik karaktere színtelen, szagtalan, unalmas, szakértők szerint az ügyésznő azért (is) választotta maga mellé, hogy el ne homályosítsa őt; lehet; ravasz direktorok és még ravaszabb főszínészek szoktak így szerepet osztani.
Színjátékot láthatunk tehát hetek, hónapok óta minden munkanapon órákon át; az USA-ban az egyenes közvetítést munkaidőben is nézi, aki nézheti, egyébként a többórás esti összefoglalókat bámuljuk. Súlyos bűn, mitikus bűnöző, állandó karakterek, állandó színhely, valamint újabb és újabb tétek – a darab évezredek óta sikerrel használt patentekkel operál. De ami a legfontosabb, és amiről a technika századában színháziak, filmesek, tévések el szoktak feledkezni: a sikerhez elengedhetetlen, hogy minden emberben legyen kifejezve. A látvány, az embert kivéve, érdektelen.
Voltaképpen nem a szenzációt bámuljuk a képernyőn órákon át megbabonázva. O. J. gépkocsiját csak a kezdetek kezdetén videózták oldalról, felülről, alulról, amint menekült – vagy amint nem menekült, mindegy. A nagyszabású gépkocsis-helikopteres üldözés helyszíni közvetítése minden korábbi autósüldözést felülmúlt. De az csak a bevezetője volt ennek a sok hónapos, rendkívül figyelemreméltó unalomnak. A szenzáció már nem fog meg minket, különben is, közben kivégzésre váró gyilkost is láthattunk, akit aztán tényleg kivégeztek, nem a szenzációt bámuljuk, hanem azt a folytatásos ünnepet, amely immár a hétköznapokat is ki tudja tölteni.
A görögök még nem áldoztak az ilyesfajta történetekre évi egy hétnél többet. A modernitásban azonban minden egyes nap ünnep: erre 196épült a szocreál, és erre épül a kapreál is. Lemezen, CD-n bármikor meghallgathatok egy olyan hangversenyt, amilyet a múlt században még csak egy életben egyszer vagy maximum kétszer hallhattam volna, amikor hangversenyteremben előadták. Az ünnep a hétköznap része lett – ami persze azt is jelentheti, hogy nincs többé ünnep. Nincs is. De valamilyen ünnepi feszültség, borzongás nélkül már a hétköznapokat sem bírjuk elviselni. Idegbetegek vagyunk világszerte: ha valamicske kicsi szenzációt egy nap nem tapasztalunk meg, az a nap mintha nem is lett volna.
Ez az unalmas dokumentumdráma-sorozat a maga archetipizált személyeivel, civilizált koreográfiájával, megnyugtatóan altató illemtanával, s valahol a mélyben mégiscsak egy véres, némileg még minket, cinikus, sörözgetve bámuló XX. századvégi nézőket is megborzongató szörnyűséggel talán pontosan az, amire öntudatlanul vágyakozunk. Házhoz hozták nekünk a végzet-tragédiát, megfelelően megszelídítették, és semmiféle tudásra, műveltségre nincs szükségünk ahhoz, hogy a történetet megértsük. És még a sport egyidejűségét is megadják nekünk. Akár fogadásokat is köthetnénk – biztos van ország, ahol kötnek is – arra, elítélik-e O. J.-t, vagy sem. (Ami nem feltétlenül azonos azzal, hogy valóban ő-e a gyilkos, vagy sem.)
S amíg azt az egyetlen percet csócsálják, amely alatt valaki lelőtt két embert, szépen eltelik egy csomó hónap, mi nézzük szorgalmatosan ugyanazt a tárgyalótermet ugyanazokkal a főszereplőkkel; örülhetünk, hogy belőlünk, szürke emberkékből nem lett az amerikai futball kétméteres izompacsirta sztárja, mert lám, az se jó; sok egyéb bajról nem kell tudomást vennünk, elfelejthetjük világszerte, hogy valahol a szomszédunkban koncentrációs táborokban ezrek halnak épp éhen, és menekültek milliói vándorolnak épp keletre, nyugatra, északra vagy délre; ők nem szereplői a mitikus történetnek, túl sokan vannak hozzá, és arctalanná teszi őket a médiahatalmi közmegegyezés; akiknek pedig arcot biztosít a nemzetközi média, azoknak a szereplőknek nem fizet egy kanyit sem. Ennél olcsóbban gyártható tévésorozatot már nem lehet kitalálni. Ezek a színészek máshonnét kapják a fizetésüket, ki többet, ki kevesebbet. A tévétársaságok reklámideje pedig az O. J.-ügy idejére drágább lett, mint valaha.
A képen balra hátul vázában virágok. Jobb középen hátul barna ajtó, csukva. Falak. Szemben egy férfi öltönyben, arcát gondosan minden irányból megvilágítják, hogy árnyéktalan legyen, nyakkendője divatos, bár nem hivalkodó. Nem látom a széket, amelyen ül, mintha támlátlan lenne. Rám néz, vagyis bele a kamerába. Felszólítják olyanok, akiket nem látok, hogy tegyen esküt. Esküszik, felemelt kézzel. Esküszik egy hang után, hogy az igazat, csakis az igazat fogja vallani. Jó délutánt kívánnak neki olyanok, akiket nem látok. Ő is jó délutánt kíván. És kérdezik a hangok, szám szerint kettő, ő pedig válaszol, órákon át.
Clintont, az Egyesült Államok elnökét látom, amint az esküdtszék számára vallomást tesz arról, mi is történt az orális irodában. Egyetlen hosszú snitt az egész. Operatőr nincs, a kamerát fixen ráállították a fejre, a törzs látható, a kezek láthatók, egyéb nem. Olykor árnyék vetül az arcra, amikor iratot visznek el, vagy iratot hoznak, de a teremben levő többi szereplőt nem látjuk. Csak a kérdések hallhatóak, és a főszereplő, akit látunk és hallunk is egyszerre.
Andrzej Wajda nyilatkozta a hetvenes években: számára Jancsó az a hosszú snitt, amikor egy ember, akinek az arcát nem látni, elkezd futni a pusztában a kamerától indulva, a kamera hosszan követi, aztán egyszerre a képbe belekerül hátulról, a nézők feje mögül egy puskacső, céloz, majd eldördül a lövés, és a távoli, kicsivé vált alak felbukik. Nem látjuk azt, aki a fegyvert elsüti. Mintha a néző sütné el a fegyvert. Mintha a néző a gyilkosság tevőleges részesévé válna. A szöveg egy Corvina-kiadványban olvasható, már nem emlékszem, mi a címe, Wajda szövegét én fordítottam a kiadó szerkesztőjeként.
Most olyan hosszú snittet látok, amilyenről filmes eddig nem is álmodott. A kérdezők, ketten-hárman – egyikük az Elnök ügyvédje, mint kiderül – végig láthatatlanok. Az Elnök felel, vall, mellébeszél, csúsztat, füllent, néha talán igazat is mond – és mindvégig látom az arcát és a kezét. Látom, ahogy a vizespohárért nyúl. Látom, ahogyan a fülét vakarja, vagy a haját simítja, vagy a nyakkendőjét igazgatja, vagy a kezeit egymásba kulcsolja, vagy mintegy imádságra támasztja össze. Látom a szemét, szempillájának minden rebbenését, arcizmainak min198den rezdülését. Arca tökéletesen, perverzül pucér, hála a világításnak és a kamerának. Ki van szolgáltatva nekem, aki ugyan nem kérdezem, de azon az oldalon vagyok – a néző oldalán, a gyilkos oldalán –, ahol az ügyész.
Megalázáshoz, erkölcsi kivégzéshez járulok hozzá, amikor ezt a felvételt nézem, az Elnök vallomását a Monica Lewinsky-ügyben, amelyet a tárgyalóteremben az esküdtszék (a Grand Jury) egyidejűleg hallgat, s ítéletét aszerint hozza meg, miképpen hatott rá az Elnök válaszadási technikája, de mindenekelőtt az arcjátéka.
Az első pár kérdésből kiderül, itt igazából nem azt firtatják, hogyan és miképpen csinálta az Elnök a Fehér Házba beosztott gyakornoklánnyal azt, amit minősíteni nehéz. A szexuális kapcsolat definíciójáról hosszas alkudozás folyik, bizonyos testrészek érintése kerül szóba örömszerzés céljából, és különbség tétetik az Elnök részéről szexuális zaklatás, szexuális viszony, valamint közösülés között. Az Elnök krákogás és vízivás után erről nyilatkozatot olvas fel, el lehet képzelni, hány kiművelt emberfő adta össze e semmitmondó pár mondathoz antropológiai és szexuál-szociálpszichológiai tudását. De mégsem ez a lényeg. A lényeg az, hogy az Elnököt bizonyos előző kijelentései alapján most hazugságon akarják rajtakapni.
Amit nézek, valójában nem szexuális inkvizíció, az csak a felszín, hanem hazugságvizsgálat. Az Elnököt nem azért akarják elmarasztalni, mert valamit csinált egy nővel. (Hogy mit csinált, arról a kérdező hangok sem szólnak, egyetlen kivétellel, amikor az „orális szex” kifejezés elhangzik. A kérdezők legalább annyira prűdek és képmutatóak, mint a válaszoló.) Azért akarják elmarasztalni, mert különböző időpontokban mást és mást vallott akár eskü alatt, akár azon kívül.
Az első tudományos alapozású hazugságvizsgálatot körülbelül két és félezer évvel ezelőtt az első egyistenhívő teokrácia vezette be. A zsidók a tanúk és a vádlottak szavahihetőségét úgy próbálták ki, hogy szakértők előtt háromszor körbejáratták őket a jeruzsálemi templomban az oltárkő körül, s ha ezután arcukon, testükön piros foltok jelentek meg, hazugnak bizonyultak. A pszichoszomatikus működésről eleink legalább annyit tudtak, mint mi. Ennél durvább és célszerűtlenebb hazugságvizsgáló készülék gyakran használtatott a keresztény közép199korban is: ha egy vádlott a tűzben nem égett meg (megégett), vagy hiába kötöttek a nyakába követ és mégsem fulladt a vízbe (belefulladt), akkor igazat mondott. Hazugságvizsgáló készülékké avanzsált sok furfangos elmeszülemény: spanyolcsizma, akasztófa, karó, szűkösebb időkben bikacsök. A mi felvilágosult és túlfinomult korunkban elektródákat használnak, s a kérdésekre adott válasz idején az agyban kelt feszültségingadozásokat, olykor az izzadságkiválasztás változását mérik, eldöntendő, igazat mond-e a delikvens, vagy hazudik.
A hazugságvizsgálat eredetileg konszenzust követelt. A vizsgálóbírák két-háromezer éve teljes joggal feltételezhették, hogy a tanú vagy a vádlott tökéletesen azonos hitet, világnézetet, erkölcsi világrendet vall a vizsgálókkal. Ez az abszolút konszenzus az egyistenhit és mindaz, ami ebből következik. Amikor ez megbomlik, nem marad más, csak a kerékbetörés, a csiga, a felnégyelés.
Az esküdtek ott, valahol Washingtonban egy teremben tévén nézik az Elnök vallomását, akárcsak pár nappal később én. Elvileg véletlenszerűen vannak összeválogatva (tudjuk, az ügyvéd meg az ügyész is emelhet kifogást, de mindegy, azért átlag amerikai mind). Az Elnököt a vallomástételre felkészítő szakértők legfontosabb filozófiai problémája az lehetett, vajon az esküdtek és a tévénézők az Egyesült Államokban és bárhol a világon rendelkeznek-e valamilyen konszenzus-tudattal. Ha igen, akkor az Elnök arcjátékát ehhez kell szabni. A vallomást tevő Elnök – ez mind arcjátékából, mind a szavaiból kiderül – tudta, hogy ezt a felvételt nemcsak a zárt tárgyalás hivatalos nézői: az esküdtek, az ügyész, a bíró és a védő fogja látni, ki fog kerülni a világ elé.
Úgy kellett a szexuális viszony definícióját megfogalmazni, hogy ami „helytelen szexuális magatartás”, maradjon jótékony homályban, de mintegy a világ valamennyi ilyen vagy olyan nemmel bíró egyedével hamiskásan összekacsintva. Kisfiús mosoly jelenik meg az arcán, valahányszor erről faggatják. Nem a bűnbánat, nem a szégyen, hanem a bájos csábító csalafinta mosolya, mert pont ilyenné szeretne válni a világ valamennyi gyáva hímje. Újra meg újra visszatér a kérdéses leány dicséretére – „jó ember, jó lány, rendes ember”. Amikor az ajándékozást firtatják, a kisfiús mosoly elmélyül: ő annyi mindenkinek szokott ajándékot adni, boldog-boldogtalannak, és neki is annyian adnak mindenféle ajándékot! Hiszen ez szép dolog, bólintok a világ egyesült kis200polgáraival. Belemerül a kérdéses leány lelkének empatikus boncolgatásába. Konkrét időpontokra, alkalmakra szinte sosem emlékszik pontosan. Mellébeszél, mintha az emlékeiben valóban kutatna. Én, a világkispolgár, jólesően veszem tudomásul, hogy hazudik, mert nem szeretem, ha a magánéletemben kutakodnak, amit egyébként gyakran megtesznek az arctalan hivatalnokok.
Előző vallomásait idézik a fejére, hogy akkor homlokegyenest mást mondott, mire Ő elmosolyodik és csűrcsavar egy nagyot, legnagyobb kispolgári örömömre, vagy mélyen – és persze látom: álságosan – eltűnődik, és sikerül valamilyen üres közhellyel kivágnia magát.
A feltételezett konszenzus, amelyre a védekezés épül, az űzött vad és tanácsnokai jóvoltából elég pontosan megtudható. Szabad hazudni, és az se baj, ha rajtakapják az embert, csak a hazugság olyasmit fedjen el, ami általános emberi gyakorlat. Nem árt érzelegve hazudni. Szabad mellébeszélni, ha a mellébeszélésben van némi szellem. A politikai aspektusok kerülendők, a politika a világon senkit sem érdekel. Az ellenséges kérdezők iránti tisztelet feltétlenül mindvégig megőrzendő; nem baj, ha ezzel az Elnök piedesztálja ledöntetik, mert annál közelebb kerül az átlagpolgárhoz.
Színészt nézek, aki a megalázandó Elnök szerepét fegyelmezetten, intelligensen, elegánsan, belülről átélve játssza. Nagyon tehetséges színész adja elő ezt a monodrámát. Kedvem támad monodrámává átírni a Szent Johannát: csak a színésznő arcát látom, a záporozó kérdések a hangszóróból jönnek, díszlet semmi, a színésznő arca fényben… De nagyon jó színésznő kellene hozzá. Talán egy Barbra Streisand.
A „Megalázandó Elnök” című monodráma forgatókönyvét sokan írták meg előre, látszólag tele van rögtönzéssel, valójában minden rögtönzés be van gyakorolva. A megalázó szereplők gyengék, többnyire nem is bírják épkézláb mondatban előadni, amit szeretnének. Nem állnak az egyetlen látható színész elé. Szeretnék, de nem megy: ebben az előadásban nekik nincsen arcuk. Akkor szúrták el, amikor ezt a rögzített kamerás videovallomást kiagyalták. Azt hitték, a kép árulkodni fog. Tévedtek. A képpel vissza lehet élni.
Az volt a szándékuk, hogy az Elnököt lemondásra kényszerítsék. Ezért minden képi és hangi eszközt megragadtak ahhoz, hogy megalázzák.
201Azt hitték, nincs az az ártatlan bárány, aki egy ilyen rögzített kamera előtt agresszíven kérdezgetve előbb-utóbb ne válna ellenszenves idióta hazudozó apagyilkos anyaerőszakoló farkassá.
A média szinte bármit el tud érni. Rögzíti, premier plánba állítja, és minden lakásba elszállítja egy ember elszólásait, akkor is, ha csak apró gesztusok, ha csak szempillarezdülések. Kivéve, ha médiaszakértők hada és médiaszemély áll vele szemben. Ez a személy eleve csak a médiában létezik, önmagában nincs. A média kente föl Elnökké, a média akarja lejáratni. Csak arra nem gondolnak a lejáratók, hogy abszolút szakemberrel állnak szemben.
Az idő előrehaladtával az inkvizítorok egyre többször kergetik a közszemérmetlenségnek kitett személyt önellentmondásba. Húsz-harminc éve az ilyen azonnal felállt és lemondott magasztos hivataláról. De az rég volt. Ő már tudja: nem az számít, mit mond. (Illetve számít, de csak jogilag, ami a politikában és a szociálpszichológiában semmis.) Az számít, hogy kisfiús a mosolya, és mindvégig megőrzi a higgadtságát. Ha van igazi hazugság, ez az.
Pár nappal e monodráma amerikai sugárzása után az Elnök népszerűsége hat százalékpontot nőtt.
A képmutatásra épülő konszenzus működött.
Ez nem az egyistenhit konszenzusa, amely a boszorkányégetést örömünnepként képes tálalni. Ez annál finomabb, civilizáltabb és hazugabb. A boszorkányégetésben legalább megnyilvánult az ember antropológiailag gyilkos volta. Ebben a modern, erkölcstelen és embertelen inkvizícióban csak az nyilvánult meg, hogy a képmutató vádlók a képmutatás valódi erejét alábecsülték. A vádlott és tanácsadói ismerték fel helyesen. A világ hitetlen és cinikus. Hazugságvizsgáló gépet bevetni akkor, amikor mindenki hazudik, cél és eszköz végzetes tévesztése, és a vádlók ellen fordítható.
Órákon át bámulom ugyanazt a snittet és tűnődöm. Aránylag élhető az a világ, amelyben az inkvizíció áldozatának arcán nem lángolnak fel a foltok. És nyomorult is az a világ, ahol egy feltűnési viszketegségben szenvedő leány és a neki pontosan megfelelő férfiú nem lehettek egymáséi teljesen.
Be vagyunk a Kéttoronyba zárva, ahogyan az a sok sok ezer gyanútlan ember abba a büszke, összeomlott két toronyba, amelyben a halálát is lelte: be vagyunk zárva a képi képzeletünkbe, amelyet mások diktálnak nekünk.
A két torony eltalálása között eltelt tizennyolc perc. Romlott emberi elmémmel nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a terroristák bekalkulálták: az első repülőgép becsapódását még nem filmezik le (tévedtek), de az első égő torony látványa azonnal odacsábítja mind a hivatásos, mind az amatőr képrögzítőket, és a második becsapódást már milliárdnyian fogják látni egyenesben, majd újra meg újra az ismétléseit (ez bejött).
A terroristák főnökei is be vannak zárva az emberi képi képzeletbe: a katasztrófafilmek látványát másolták tudatosan. Godzilla New York-i felhőkarcolókat morzsolt össze a mancsával; pokoli, égő tornyokat mutogattak nekünk a képalkotók évtizedeken át; földönkívüliek a Fehér Házat támadták. A legmagasabb, ember által emelt, szimbolikus erővel felkent épületek lerombolása a mítoszokban mindig előkelő helyet kapott Trójától, a jeruzsálemi második templomtól és Karthágótól a II. világháborúban lebombázott német képtárakig, a mosztári hídig és tovább.
Van egy elég jelentős mozzanat mégis: a XX. századig nem tudtak katasztrófát képen ábrázolni, e véres cselekmények közlésének alapvető módja a szöveg volt, elsősorban az epika. Állóképen is megörökítettek persze döbbenetes pillanatokat; ezt a célt szolgálta a számtalan keresztrefeszítés-ábrázolás; Leonardo a vízözön drámai pillanatait rajzolgatta kiábrándultan élete végén; esztétikai alapvetések foglalkoznak hasonlókkal, például Lessing a Laokoónban; Goya kivégzési képein az utolsó pillanat van megörökítve; Dugovics Tituszt, az egyik korai kamikazét is abban a pillanatban ábrázolta a romantikus festő, amikor a törököt megragadván épp a mélybe veti magát – de a lángoló Nándorfehérvár egyetlen pillanatban ábrázolhatatlannak bizonyult. Az A Halál diadala festője a pisai Camposantóban egy freskón epikus történetet követett végig képregényszerűen és újrakezdhetően, 203sőt mások is kísérleteztek ezzel, ám a mi időnkben dívó naturalista képi ábrázolás nemcsak lehetetlen volt korábban, hanem bölcs társadalmakban egykor még tiltották is, például a régi zsidók, akiknek meglehetős tapasztalataik gyűlhettek össze a képi képzelet megsemmisítő erejéről, ha sem istent, sem embert, sem állatot, sőt növényt sem engedtek ábrázolni soha és sehol – elvileg a bálványimádás elleni harc jegyében, de talán inkább a képzelet kordában tartásának céljából. Tudhattak az emberi képzeletről valami nagyon embertelent, valami rettentően veszélyeset.
Van azonban a harmadik évezred kezdetének megejtően emblematikus képsorozatában egy a katasztrófafilmekben megszokottnál is riasztóbb elem. A CNN helyszíni közvetítésének elején – én véletlenül már délután négytől láttam, amikor az egyik torony még állt, összeomlását egyenesben szemlélhettem kényelmes fotelemből – olyan képek is feltűntek, amelyeken tisztán lehetett látni, hogy ember alakú valamik zuhannak lefelé, magam legalább három ilyet számoltam össze. E képek ismételt sugárzását még aznap megszüntették, azóta sem tűntek fel újra. Fotókon találkoztam csak velük elvétve a lapokban. Bizonyos, hogy vannak még ilyen fotók, és egészen biztos, hogy a jelenlévő amatőrök nemcsak a második gép becsapódását rögzítették a kameráikkal, hanem az öngyilkosok zuhanását is. Ezek a képek a jelek szerint be vannak tiltva. Akárcsak a halottakról, illetve azok testrészeiről készült felvételek.
A két torony újra meg újra lángol és összeomlik a világ tévéképernyőin, de az áldozatok nincsenek sehol, legföljebb a hozzátartozóik kiásását váró, reménykedő emberek kezében lévő képeken – de azokat sem mutogatták sokáig. Szóban beszámoltak arról, hogy egyes öngyilkosok kézen fogva ugrottak le a toronyból a biztos halálba, de ezt képen nem kötötték az orrunkra, nehogy másképpen rendüljünk meg, mint tanácsos. Azóta a politikusok nyomultak előtérbe, bőségesen lehet látni és hallani őket, magabiztosak, erőteljesek, fűzőt viselnek peckesen, és fenyegetőznek a megnyugtatásunkra – a politikusnak az a dolga, hogy mindenből a maga számára maximálisan kedvező eredményt hozza ki, természetesen még ebből is.
A hivatalos magyarázat szerint azért nincsenek egyének a képeken, mert nem akarják a nézők idegeit borzolni, nem akarnak gyilkos in204dulatokat gerjeszteni bennük, meg hát a halottak és hozzátartozóik emberi jogai miatt.
Ez az érvelés hamis.
Eléggé borzolják az emberek idegeit folyamatosan így is, úgy is. Csakhogy az a képi logika, amely az eltérített gépeket a diabolikus hatalommal felruházott épületeknek vezettette, mindenkinek megfelel, a hivatalos Amerikának is. Amerika éppen úgy szimbolikusan akar ezekre az épületekre gondolni, mint a terroristák. Azt kell mutatni, hogy a tudomány és technika XX. századi csodáit érte támadás, vagyis magát a civilizációt, és a meggyilkolt egyének látványa ezt a koncepciót alapjaiban ásná alá.
Sok ezer áldozatot követelő, semmivel sem igazolható, rettenetes tömeggyilkosság történt ismét – erről az írott és hallható források be is számolnak becsülettel. De a képek, amelyeknek erősebb a hatásuk, ezt a tényt úgy kendőzik el, hogy szimbolizálják. Az egyéni halál meggyászolása zavaró. Ez azt is jelenti, hogy az egyéni élet értéke immár nulla. Ez maga a háború; történetesen évtizedek óta folyik már, csak nem tettük kellő nyomatékkal szóvá, mi magyarok legutóbb a velünk a múltban is, a jövőben is szomszédos Jugoszlávia bombázásakor sunyítottunk embertelenül.
A jelentésekben beszámolnak róla, hány ország hány polgára hiányzik (missing), a többség nem is amerikai volt. De a kép amerikai épületek elleni támadásokról szolgáltat látványt, azt vési be, az egyénnel nem törődik, akár amerikai volt, akár külföldi.
Egyéni halál csak békében gyászolható meg. Háborúban az objektumok az érdekesek (épp e célból találták fel a neutronbombát, amely csak az embereket öli meg, az igazi használati értéket érintetlenül hagyja). A terroristák és a büszkeségében megalázott amerikai képszolgáltatás ebben egymásra talál. Goya döbbenetes képein még individuumok láthatóak, arcukon a sorsuk, a végzetük, még a kivégzők is karakteres egyének – de Goya a múlt. A jelen és a jövő az expresszionizmussal kezdődött embertelen szemlélet folytatása: nem a rettenetében kiáltó ember a fontos többé, hanem „a kiáltás” maga; meg lehet nézni Munch képeit ebből a szempontból, vagy annak a nagyon tehetséges festőnek azt a nagyon rossz képét, a Guernicát.
205Képek elhallgatása, hogy ezzel a képzavarral éljek, manipuláció. De képek sulykolása is az lehet. Azt mondják újabban, hogy a mostani terrortámadás hírére diadaltáncot járó, örvendező palesztin gyerekek és nők még szeptember 11-én mutatott képsorozata több évvel ezelőtti felvétel, az archívumból kaparták elő. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez igaz – de lehetetlennek sem tartom. Nincs megbízható nézői módszerem arra, hogy a képi hamisítást kiszűrjem. Ugyanígy nem tudhatom, vajon a szarajevói piactér elleni támadást ki követte el, vajon a hegyekből lövöldöző szerbek-e, vagy maguk a bosnyákok, hogy a nemzetközi beavatkozást kiprovokálják, mint később egyes újságírók állították, én csak a vérző, tagjaikat veszített áldozatokat láttam a képernyőn. Nem tudhattam volna, ha éltem volna akkor, ki gyújtotta fel a Reichstagot, valóban Dimitrov-e, vagy maguk a nácik; nem tudhattam volna, ha akkor éltem volna, sőt nem tudhatom ma sem, vajon kik bombázták meg Kassát, aminek hírére Magyarország hadba lépett a Szovjetunió ellen. Akkor még csak szóban folyt a maszlag. Ma már képekben. Az utóbbi az erősebb, mert naturalisztikus.
A „cui prodest” ősrégi, bevált elvét próbálja az ember alkalmazni, ha észnél szeretne maradni. Az elmélkedés nem képben van, tehát szabad. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy terrort elsőként azok alkalmaznak, akik reménytelenül kisebbségbe kerültek, akiknek a pénzforrásai éppen kimerültek, és a visszacsapás reményében indítottak gyilkos akciót, hogy a rokoni hullahegyek láttán kényszerűen hozzájuk térülőket megnyerjék. Hasonló jellegű visszacsapást szintén csak önbizalomhiányban szenvedők indítanak, akik a legutóbbi választást alig, sőt aligha nyerték meg törvényesen, s ez a váratlan válság egészen jól is jön nekik. Hallgatom a rádiókat, betelefonálnak mindenféle emberek, és időnként hozzám hasonlóan fura dolgokat mondanak. A kelet-európaiaknak, szorosabban a magyaroknak, úgy hallszik, meglehetős tapasztalataik gyűltek össze az elmúlt évtizedekben a manipulációt illetően, aránylag sokan nem tudnak annyira naivak lenni, mint a békésebb nyugati államok most elképedt polgárainak zöme. Nem mintha ez számítana, persze, ezek egyéni vélekedések, amelyeket az állami állásfoglalás kapásból elnyom.
Azon azonban el tudok tűnődni, ugyan miként is ábrázolták a nagy katasztrófákat a hajdani elbeszélők, és hogyan ábrázolják ma. Egykor 206a mesélők a tömegből egyes embereket választottak ki, az ő életük és haláluk állt a középpontban, mint mondjuk Homérosznál, Vergiliusnál, Danténél, vagy, ugorjunk, Viktor Nyekraszovnál, Fellininél, Bergmannál, Wajdánál és a többieknél. Egyének sorsa volt fontos, és a háború körülöttük az elmosódó háttér. Ezrek, milliók szenvedését és halálát nem tudjuk részvéttel követni, de egyesekét igen; ebből van a művészet, még Auschwitzot illetően is.
Ma a háttér a fontos, és az egyén abból kifehéredik. Az épület a fontos, és nem az ember, aki a mélybe veti magát, mert valamiért, ki tudja, miért, nem loholtak a még álló épület tetejére a mentőhelikopterek, hogy megmentsék.
Már Eisenstein nevezetes, lépcsőkön lefelé bukdácsoló gyerekkocsijában sem az a gyerek volt a fontos, hanem hogy a gyerekkocsi lefelé bukdácsol. Pars pro toto, hogyne, ahogyan a nagy esztéták ajánlották – de az ember ebből a részletből már eltűnt, maradt a giccses eszköz.
Az a gyanúm, e mostani katasztrófa máris szocreállá retusált képeit nézvén, hogy mindezekből szocreál háború következik. Bármennyire új is az, ami történt, bizonyosan nem lesz új a kollektivitás elvont logikája, amelynek képi, képzeleti medrében az egész tébolyt az összes lehetséges oldalról tartani fogják. Ebben a hülyeségben mi bizonyos előnnyel indulunk. Mi eddig is a Héttoronyba voltunk zárva. Lehajtom szépen a fejemet.
Gyerekkoromban igen megkapott két fekete-fehér fénykép: az egyiken futballdresszbe öltözött apám volt látható, amint egy nagy, sáros pályán jobbal éppen a labdába rúg, a másikon pedig egy feketébe öltözött kapus ácsorgott, ugyanazon a sáros pályán, a Lajos, akiről azt mondták, hogy ő apám legjobb barátja.
– Csak nem a Lajos bácsi? – kérdeztem hitetlenkedve.
– De igen, ő.
207Apám büszkén mesélte, hogy csak ők ketten voltak magyarok abban a csapatban, a többi mind cseh, és német egy sem akadt közöttük, noha Brünn városának csapata volt ez, és a csehszlovák bajnokság ötödik-hatodik helyén tanyáztak. Én ezt nem éreztem nagy dolognak, de apám igen, és magyarázta, hogy nagyon kemény bajnokság volt az, erősebb, mint a magyar, neki legalább ötször szétrúgták a bokáját, mert ő volt a középfedezet, vagyis az irányító, és csehszlovák válogatott is lehetett volna, de ő magyar állampolgár maradt, és a német egyetem elvégzése után hazajött.
– És Lajos bácsi milyen kapus volt? – kérdeztem.
– Nagyon jó kapus volt a Lajos – mondta apám.
Lajosékhoz el-eljártak a szüleim vendégségbe, és engem is magukkal vittek, mert Lajos lánya, az én tejtestvérem, Kati, értelemszerűen annyi idős volt, mint én. Gyakran nézegettem a magas, hajlott hátú, derékbántalmaktól szenvedő, nehézkesen mozgó bácsit, és nem tudtam elképzelni, hogy jó kapus lett volna valaha. Aztán ezek a látogatások megritkultak, majd kora kamaszkorom táján teljesen meg is szűntek. Várható volt a dolog: Lajos olykor ironikus megjegyzéseket eregetett, amiért apám hisz „ezeknek”, apám meg néha reakciós kispolgárnak nevezte Lajost. Eleinte nevetgéltek ezen, később már nemigen.
Láttam, apámat nagyon bántja a dolog, de nem szólt semmit, hallgatott, mint mindig, amikor valami érzelmileg mélyen érintette.
Sajnáltam, hogy a két hajdani jó barát ennyire eltávolodott egymástól hülye politikai okokból, és persze azt is tudtam, hogy a két feleség nemigen szenvedheti egymást. Apámnak igazi jó barátja nem volt több – de ha ennyire jóban voltak évtizedeken át, ha egy városban tanultak külföldön, ha egy csapatban fociztak, ha a gyerekeik tejtestvérek lettek, valahogy mégis megóvhatták volna a barátságukat, gondoltam megrovólag.
Láttam felnőttként is azt a két képet később, két boldog, mit sem sejtő ember, valamikor a harmincas évek közepén, egy sáros csehszlovák focipályán. Két boldog magyar egyetemista, akik idehaza nem tanulhattak volna, és előttük állt a század csaknem minden borzalma még.
208Aztán, évekkel később, Lajos feleségének temetésén mégis apám mondta a gyászbeszédet. Furcsa volt, hogy ő, az ateista, istent emlegetett. Aztán hamarosan apámat is eltemettük. Aztán Lajos is meghalt.
Mást gondolok ma már az ő barátságuk elmúltáról. Nem a baráttól távolodik el az ember, hanem önmagától. Felad valamit, ami ő volt, és aminek az a másik a tanúja. A tanútól menekül az ember, vagyis önmagának attól a részétől, amit magában megtagadott, hogy tovább tudjon vegetálni valahogy. Nem a politikai nézetek eltérése, nem is az egymást utáló feleségek okozzák, hogy az ember nem mer többé a barátja szemébe nézni, hanem a korral járó torzulások, a lélekben szaporodó nehéz, idegen anyag, a csalódás önmagunkban.
Súlyos dolog egy tartalmas, sok évtizedes barátság felmondása: gondos előkészület arra, hogy a halállal se tudjunk majd szembenézni.
1986. április 27-én reggel repültem Varsóba. Öt napra mentem mindössze, a barátaimmal akartam találkozni, és ki akartam puhatolni, mi is a helyzet. Az történt ugyanis, hogy egy lengyel úr (akkoriban elvtárs) megtámadta idehaza sikert aratott lengyel témájú regényemet, mondván, hogy lengyelellenes, történelemhamisító és hasonlók; ezzel olyan nagyon nem törődtem volna, de történetesen már gyűjtöttem az anyagot következő lengyel témájú regényemhez, és úgy látszott, hogy a lengyel könyvtárak e támadás következtében nem hajlandók könyvtárközi kölcsönzés útján az általam kért könyveket elküldeni. (Nem is küldték évekig, Párizsba kellett járnom, hogy az ottani lengyel könyvtárban az anyagokat összegyűjtsem.) Bagatell dolog, mondhatnám utólag, de akkor még úgy véltem, azt a következő regényt feltétlenül meg kell írnom; akkoriban még az emberek szerettek jó regényeket olvasni, akkoriban a szellemtelenség még nem öntötte el az egész világot.
Amikor már elhelyezkedtünk a gépben, furcsa beszélgetés ütötte meg a fülemet: a stewardessek és egy repülőtiszt társalogtak vala209milyen kijevi felhőről. Hogy abban fogunk repülni. Ez nem utólagos visszavetítés, pár nappal később ugyanis, az események hatására, szokásomtól eltérően, naplót kezdtem vezetni, és abban ez fel van jegyezve. Szép derült idő volt, meg is érkeztem Varsóba menetrend szerint.
Általában szép volt az idő Varsóban, ami ott ritkaság, és ha eső esett, langyos zápor volt, és kellemes volt az esőben fedetlen fővel sétálgatni. Sétálgattunk is a barátaimmal, és csevegtünk irodalomról, politikáról, ahogyan szoktuk a bomló szocializmus évtizedeiben.
Harmadik nap kezdett elterjedni a hír, hogy valami nem stimmel: némely hivatalokban megtiltották, hogy ablakot nyissanak, némely elit óvodákban a gyerekeknek megtiltották, hogy homokozzanak. Nosza mindenki rátapadt a lengyel Szabad Európa, az orosz Szabadság meg a BBC adásaira. Abból tudtuk meg, három nappal később, hogy a svédek irtózatosan magas radioaktivitást mértek, és hogy valahol a Szovjetunióban felrobbant egy atomerőmű.
Eszembe jutott az a kijevi felhő. Ezek szerint a Malév dolgozói valahonnét már pár órával a robbanás után tudták, hogy abban a bizonyos felhőben kénytelenek repülni – mert délkeleti szél fújt akkor. És a délkeleti szél azt a bizonyos felhőt történetesen Varsó felé fújta. Ezért is mérhettek a svédek olyan magas értéket: az a felhő keresztülhaladt Litvánián, Belorusszián, Észtországon és Lengyelországon, mire hozzájuk elért.
Negyedik nap a varsói tévében kerekasztal-beszélgetést néztünk egész este, a szakértők azt bizonygatták, hogy a hír nem igaz, de ha igaz lenne is, veszély a lengyel lakosságot nem fenyegeti. Az egyik jeles politikus váltig állította, hogy ő előző nap végig kint volt a természetben, esze ágában se volt a lakásába bezárkózni, és hogy a vezetők pontosan olyan veszélynek vannak kitéve, mint bárki más. Ebből már lehetett tudni, hogy nagy baj van. Tejet, azt ne igyunk, javasolták a szakértők, bár a hír nem igaz, és ha igaz lenne is, akkor se fenyegetné a lengyel lakosságot semmi veszély; a gyümölcsöt, a zöldséget mossuk meg alaposan, és aki akar, a gyerekének adjon jódtablettát.
Következő nap a gyerekekkel közölték, hogy másnap valamennyien jódtablettát kapnak. Meg is kapták aztán valamennyien, de akkor én már repültem haza. Történetesen akkor fordult meg a délkeleti szél, és 210lett belőle északi-északnyugati. Sikerült megint abban a bizonyos felhőben hazajönnöm Budapestre. Amikor felszálltam a repülőre, tréfásan megkérdeztem a stewardesst, vajon nem kerülünk-e Kijev fölé. Mogorván nézett rám és nem válaszolt.
Eltelt még néhány nap, mire világossá vált, mi is történt. Az történt, hogy az a számtalan kémhold természetesen azonnal észlelte a csernobili robbanást, pár perc múlva a világ legnagyobb titkosszolgálatai pontosan tudták, hogy emberek milliói kerültek veszélybe – és ezek a titkosszolgálatok, amelyeknek a kémholdjai már a csernobili robbanás előtt jó húsz évvel is képesek voltak egy újságcikket odafentről elolvasni, hallgattak. A svédek szólaltak meg először, a semleges svédek, akik a kémholdas hálózatba be se voltak kapcsolva, és aztán őmiattuk, lassan, napokkal később, mindenkinek be kellett vallania. Öt nappal később adtak jódtablettát a lengyel gyerekeknek. Ha azonnal adtak volna, ma sok gyerek még életben lenne.
Május elseje volt az a nap, amikor hazarepültem. Este még elcsíptem a felvonulás tévés összefoglalóját. Mindenki boldog volt, mindenki mosolygott, mindenki felvonult, sok-sok gyerek integetett fel a tribünre – akkor, amikor megfordult már a szél, és Magyarország fölé sodorta azt a bizonyos felhőt. Jó pár nappal később kezdték mondani a rádióban és írni a lapokban, hogy a gyerekek talán mostanában inkább kevesebbet napozzanak és homokozzanak. És az utcámban megjelent a locsolókocsi – mert két házzal odébb lakott egy fontos elvtárs, és a fontos elvtársak utcáit elkezdték locsolni. Ahol fontos elvtárs nem lakott, ott nem locsoltak. Locsolni a radioaktív port kellett ugyanis, a locsolás ilyen esetekben életmentő lehet.
Pár nap múlva ismerősöktől hallottam, hogy a Magyar Rádió varsói tudósítója azokban a napokban tért haza, amikor én is, Ferihegyen megmérték, és iszonyúan ketyegett. Ezek szerint iszonyúan ketyeghettem én is – pontosan úgy, mint az egész lengyel lakosság.
Akkor rájöttem, hogy nincs sok időm hátra. Ugyan az én jódanyagcserém a gyerekekéhez képest elhanyagolható, de cézium meg sok egyéb is van a világon, ki tudja, melyik részecske hova vágódott a szervezetemben, és könnyen meglehet, hogy az 1986-os év végét már meg sem érem. Baromi dühöt éreztem, mást semmit. Akkor már évek óta 211gyűjtöttem az anyagot ahhoz a következő lengyel tárgyú regényhez, amely miatt éppen a csernobili felhőben utaztam ki Varsóba – és őrjöngtem, hogy előfordulhat: már nem tudom befejezni.
Május ötödikén, noha nem volt még minden anyagom együtt, leültem és magamon kívül verni kezdtem az írógépet: kezdtem írni a regényt. Úgy gondoltam, mielőtt a csernobili felhő rákot gerjeszt a szervezetemben, talán sikerül befejeznem.
Tíz év telt el, a regényt nem annak az évnek a végén fejeztem be persze, hanem csak három évvel később; vagyis nem haltam meg rögtön; meg is jelent Csernobil után négy évvel, enyhén szólva nem lett sikere; és még ma is élek, tíz évvel később, amit ez a jegyzet is bizonyít.
Valamit mégis elveszítettem akkor. Nem az életemet, mint azok a százezrek Ukrajnában, Belorussziában, Litvániában, Észtországban és Kelet-Lengyelországban, akiket a mai napig senki sem tart pontosan számon. Elveszítettem a maradék illúzióimat. Magamban nem csalódtam: az életösztönöm – talán akkor egyszer kivételesen – jól működött, egy alkotó a végveszélyben ne törődjön semmivel, csak a művével, és én azzal törődtem. De az emberiség, benne szűkebb hazám: Magyarország és tágabb hazám: Kelet-Európa, levizsgázott. És levizsgáztak a nagyhatalmak mind. A huszadik századi emberi társadalom a maga elkenéseivel, gyávaságaival, elhallgatásaival olyan mértékben embertelen, gyilkos és közönyös, amilyen eddig a történelem során soha nem volt. Legalábbis nem ennyire egyöntetűen.
Akkoriban még lehetett nálunk fogni a szovjet tévé 1-es programját. Én rendszeresen néztem. És láttam azokat a litván, észt és belorusz fiatal katonákat, akiket Csernobilba irányítottak. A fiatal katonák boldogan nevettek a kamerába, mert nagy pénzt ígértek nekik, a nemzetiségieknek, a nem oroszoknak. Ők voltak azok, akik a szarkofágot felépítették. Közülük már senki sem él. Mi élünk, mert ők felépítették azt a szarkofágot, amely azóta is repedezik. Amelyet, meggyőződésem volt akkor is, és az ma is, nem véletlen baleset miatt kellett az életük árán felépíteniük, hanem mert valakik a robbanást szándékosan, politikai célzattal okozták. Nem mintha minden nukleáris balesetet céllal okoztak volna, dehogy, és ma már tudjuk, számos nukleáris baleset történt 212a Szovjetunióban is, amelyről nem adtak hírt. A mi lábunk alatt annyi az akna, hogy bárhova lépünk, robban. De Csernobilban annyi szabálytalanságot követtek el tudatosan és szándékosan, ami a véletlennek statisztikailag ellene mond.
A világ azóta is hallgat. Feltűnnek néha újságcikkek, tévériportok, most a tízéves évfordulón különösen – ezek mind beleolvadnak az általános kakofóniába, semmi sem fontos, semmi sem ügy mostanában, aminek az életünkhöz valóban elemi köze van. A világ Csernobil óta nem jobb lett, hanem rosszabb. Annyiban mindenképpen, hogy a cinikus, gyilkos gyakorlatot ma már sehol a világon nem kell leplezni, be lehet vallani nyugodtan, mert nincsen minek a nevében tiltakozni ellene. Ez az igazi Csernobil. Ezt nem azért írom, hogy a világot megjavítsam, illúzióim tíz év óta nincsenek. Azért írom, mert talán nem teljesen tanulság nélkül való, hogy egy regény végül azért született meg, mert a szerzője azt hitte, hogy a csernobili felhőbe hamarosan belehal.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép Szerbia, és nem tudja, merre kóborolt ott Ďura Jakšić.
Vörösmarty Mihály ifjabb kortársa volt, nagy költő és nagy drámaíró, akárcsak a mi csodálatos emberünk, aki Radnótinak jut eszébe a bombázások idején nálunk, kóbor volt és pénztelen és vagabund nagyivó, mint Petri György, és megírta a Bánk bánt szerbül, de még jobban.
Mondják az irodalomtörténészek, hogy nem ő, hanem kortársa, Laza Kostić dolgozta ki a szerb jambikus drámai verselést. Vagy húsz éve jöttem rá, hogy Jakšić pár évvel megelőzte. Nemcsak megelőzte, de annyira jó füle volt, hogy az ő szerb jambusa sokkal hajlékonyabb, görcstelenebb, mint egyébként tehetséges, de nacionalista érvelésbe vesző vetélytársáé. Élte Jakšić a nagy költő nyomorúságos életét egy polgárosodásra akkor még képtelen, törzsi viszonyokba vesző kicsi, a 213töröktől nemrég megszabadult balkáni államocskában, és füstös kocsmákban, álmatag falvakban kóborolva nemcsak nagyot, de mélyet, pontosat és filozofikusat álmodott. Volt benne valami Csokonaiból is. Előde lett sok nagy szerb művésznek, akik utána alkották meg az életművüket, és azoknak is, akik éppen most, idegen bombázók által megerősített saját diktatúrában szeretnének mélyet, pontosat és filozofikusat álmodni, de nem biztos, hogy a műveket megadatik megalkotniuk.
Soha senki nem állította, hogy Jakšić látta volna Pesten, ahol megfordult, Katona drámáját, de azt sem állította senki, hogy nem látta. Senki sem állította, hogy tudott magyarul, de azt még kevésbé állíthatták, hogy ne tudott volna. Abban az időben Pest a szerb szellemi és irodalmi életnek már évtizedek óta jól működő központja, s noha a Matica Srpskát, a szerb akadémiát Jakšić életében már Újvidéken találni, és a Szerb Nemzeti Színház ekkoriban költözik Újvidékről Belgrádba – első igazgatója magyar-szerb színész, Molnár György budai népszínházának oszlopos tagja, akinek hála a szerb színház a mai napig őrzi magyar népszínműi gyökereit –, Pestre a szerbiai szerbek úgy vándorolnak ekkoriban még, mint ahogy a magyarok Bécsbe és Párizsba európai levegőt szívni. Otthon vannak Pesten többszörösen is. Sok szerb él Pesten és a közeli Szentendrén, vannak szerb körök, van szerb újság, szerb nyomda, és a magyarok a szerbek iránt a szabadságharc kölcsönös népirtásának ellenére barátságosak. Elvégre sok magyarországi szerb harcolt a magyar szabadságért, például a szentendrei születésű első szerb regényíró is.
Volt a mi nagy szerb költőnknek egy jelentős előnye minden magyarországi magyarral szemben. Noha kicsike, feudális, archaikus jellegű, de mégiscsak független államnak volt a polgára, ellentétben a gazdaságilag és társadalmilag jobban eleresztett magyarokkal, akik a függetlenséget mégsem tudták kivívni, s emiatt voltak illúzióik, hogy a függetlenség milyen jó lehet. A mi nagy szerb költőnk már tudta, amit nekünk most kell megint megtanulnunk, hogy a névleges függetlenség mit se számít. Ilyen szemmel nézhette hát Katona József nagy drámáját, ha látta vagy olvasta, és úgy döntött, vélem én, hogy a motívumaiból ír egy javított változatot. Megírta. Ezt nem vélem, ez tény. 214A legnagyobb kelet-európai tragédiát alkotta meg a XIX. században. Azóta sem írtak pontosabbat ebben a hatalmas, most legalább százötven millió főt számláló térségben, amelynek valamennyi lakosa – zseni és idióta egyformán – jelenleg megint kizárólag mint ágyútöltelék jön számításba. Huszonöt éven át ajánlgattam ezt a drámát magyar színházaknak, nem kellett senkinek. Egyszer elkezdtem fordítani, mert egy dramaturgot a nyersfordítás fellelkesítette, de aztán szólt, hogy álljak le, mégsem fogják színpadra állítani, valami mai nyugati szart adnak helyette.
Jelisaveta montenegrói hercegnő a dráma címe, mintha a Bánk bánnak Gertrudis volna a címe. Montenegróban – azaz Crna Gorában, jelenleg még Jugoszlávia tagköztársasága – játszódik a cselekmény, amely a török porta és a Velencei Köztársaság kettős fenyegetésében megőrizte az önállóságát. Az uralkodó úgy dönt, hogy a trónörökös velencei lányt, azt a bizonyos Jelisavetát vegye el feleségül, így akarja országa helyzetét a török fenyegetéssel szemben megerősíteni. Velence csak úgy adja a lányt, hogy cserében kétezer válogatott vitézt kér Velence védelmére. Jelisaveta megérkezik a Fekete Hegyek országába, ahol számára minden vad és idegen, és ahol ellenségesen fogadják a legjobb montenegrói vitézek, mert úgy érzik, a kétezer vitéz elvétele országukat a törökkel szemben végzetesen meggyöngítette. Az indulatok elszabadulnak, egy derék, családos vitéz szerelmes lesz a lányba, aki már feleség; a török elleni harc legbátrabb vitézei az ártalmatlan, passzív Jelisavetában látják a főgonoszt – ez lényegbevágó és nagyszerű újítás Katona koncepciójához képest –, és a fokozódó gyűlölet éppen a legremekebb törökellenes vitézeket taszítja a törökkel való szövetkezésbe. Ők vezetik be az úttalan utakon a törököket Montenegróba, vagyis éppen ők válnak paradox módon hazaárulóvá, a nyugatos – velencei orientációjú – uralkodó réteg tehetetlen, az általános vérengzésben mindenki elhullik, Montenegró eltűnik a térképről.
Ebben a monumentális drámában nincsenek ügyetlen hallgatódzások, kimódolt és patikamérlegen kiegyensúlyozott jelenetek, mint Katona egyébként rendkívül tehetséges művében, a Jelisavetában primér emberi indulatok működnek a maguk természeti szabályai szerint. Egyik szereplő sem veszi észre, valójában mi történik vele. Sem a ve215lenceiek, sem a törökök nem gonoszak – és a montenegróiak sem azok. A velenceieket is, a törököket is világos érdekek vezetik, a nagyhatalmi érdekek – és közöttük őrlődik fel egy vitéz, szimpatikus, kedves nép, amelynek éppen a legjobbjai nem tudják, milyen történet szereplői voltaképpen. Montenegró hegyei a mindenkori harmadik világ, a mindenkori kis nép hegyei. Egymást végzik ki ezek a kedves, hirtelenharagú, bájos emberek, a török portának nem is kell tennie szinte semmit, hogy az addig meghódíthatatlannak látszó hegyi ország az ölébe hulljon. Velence vállat von, a kétezer vitézt megkapta, Montenegró és Jelisaveta sorsa nem érdekli. Jelisaveta egyébként életben marad a dráma végén, csak hát megőrül. (Ez is javítás Gertrudishoz képest.)
„Minden rendben van?” – kérdezi a dráma végén a megőrült Gertrudis-Jelisaveta, és a felelet a gyermekeit mind egy szálig elveszített apa részéről: „Minden rendben.” Minden rendcsinálás ilyen katasztrófával szokott véget érni. Élet csak addig lehetséges, amíg rendetlenség uralkodik. A rend: a halál. A legjobbak halála, egy egész nép halála, az egész világ halála. Az a rend.
Nem csodálkozom, hogy Jakšić kristálytiszta, csak és kizárólag valós emberi indulatokra építő drámája nem lett igazán népszerű a Balkánon, és hogy nálunk sem érdekel immár csaknem másfél évszázada senkit. Ebben a térségben a szerző életében is, azóta is minduntalan valakik rendet akartak csinálni. Belülről is, kívülről is. Rendetlenségnek fogták fel, hogy az embereknek nem egy, hanem két-három anyanyelvük van. Rendetlenségnek minősült, hogy vallásra, származásra, anyanyelvre való tekintet nélkül az emberek fogták magukat és nagy kedvvel keveredtek. Bűn, ha férfinak nő, nőnek férfi megtetszik. Tűrhetetlen, ha valakinek ebben a térségben nincsen úgynevezett identitása, ha nem válik teljesen hülyévé a beléje sulykolt, államilag előírt szűkös nézetek elsajátítása révén. Tűrhetetlen, ha faluban, városban a szomszédok szóba állnak egymással, noha a vezetéknevük és a keresztnevük nem azonos kultúrkörbe való.
Az az öngyilkos indulat, amelynek képződését és kifejlődését Jakšić páratlan világossággal elénk állította, mára elhomályosít az égvilágon mindent. Mítoszok, ködök és babonák uralják a lelkeket az én XX. századom végén, sokkal inkább, mint az úgynevezett sötét középkorban. 216Ezekkel a mi nagy költőnk még nem foglalkozott, nem foglalkozhatott, ezek nekünk jutottak.
Fiatalon halt meg ez a szerb költő, akiről egyetlen NATO-tagállam egyetlen döntéshozó politikusa sem hallott soha, és amikor a számítógépes térképek által vezérelt bombáit Szerbiára ledobja, egyetlen pilóta sem tudja, merre is kóborolt odalent.
Jakšić is írhatta volna, amit Radnóti 1944. január 17-én:
Kérdés, lesznek-e csecsszopók még, akikben megnő az értelem, ebben a 150 vagy 200 vagy még több száz milliós térségben, amelynek ebben a században harmadszor juttatják a vesztes szerepét.
Adva van egy történet, Verával esett meg.
Belép az orvosi rendelőbe, előtte két tucat ember. Leül és várakozni kezd. Utána egy öregasszony lép be. Leül, vár ő is. Lassan Vera után is két tucat ember várakozik immár. Eltelik egy óra, kettő… A Vera előtti utolsó ember megy be, most következik ő.
Akkor az öregasszony megszólal. Azt kéri, hadd mehessen be Vera előtt.
Vera a maga szelíd módján azt mondja: csak tessék.
Amikor a Vera előtti beteg kijön a rendelőből, az öregasszony feláll és bemegy.
Hadd meséljem el, hogyan reagálnának erre a lengyelek.
– Régi KGB-s – szólal meg egy idősebb férfi megvetően. – Azoknak ma is mindent szabad. Csak úgy bemehetnek. Mert most a CIA-nek dolgoznak.
217– Bocsánat – mondja Vera –, de én engedtem előre, mert megkért.
– Magának ehhez honnét volt joga? – kérdi egy középkorú, szigorú tekintetű, szemüveges nő. – Felhatalmaztuk mi magát erre?
– Hát – mondja Vera határozatlanul –, gondoltam, lemondhatok arról, hogy előtte menjek be, csak mert valamivel korábban értem ide…
– Arról csak úgy nem lehet lemondani – mondja a szigorú tekintetű nő –, nálunk a táborban az volt a szokás, hogy aki tolakodott, azt agyonvertük. Főleg a zsidók tolakodtak, meg az oroszok.
– Melyik táborban? – kérdi egy idős nő.
– Podlasie-ban.
– Melyik Podlasie-ban? – érdeklődik az idős nő tovább. – Mert van egy Wilno mellett, van egy Lublin mellett, és van egy Wrocław mellett.
– Én a Bydgoszcz melletti Podlasie-ban voltam.
– Mi a Wilno melletti Podlasie-ban az ilyeneket karóba húztuk – mondja egy kedves arcú bácsi.
– Nem helyes – mondja a szemüveges nő –, mert az ilyeneket agyon kell verni.
– Nálunk, Podgolgotne mellett – mondja ábrándozva egy idős, féllábú férfi – a keresztre feszítés dívott.
Nagy csönd támad a rendelőben. Irigykedve néznek az idős, féllábú férfira. Igaz ugyan, hogy ő nem feszült keresztre, csak az egyik lábát veszítette el, de legalább látta, hogyan feszítenek keresztre másokat.
Kijön az idős hölgy, akit Vera beengedett.
Vera feláll, mert ő következik.
Az idős hölgy tiltó mozdulatot tesz:
– Most nem lehet.
– Miért nem? – kérdi Vera csodálkozva.
– Mert a doktor úr és a nővérke imádkozik.
– És mikor lehet? – kérdi Vera fáradtan.
– Ha már meggyógyultam – mondja az idős hölgy; a padlóra vágja magát hasmánt, kereszt alakban fekszik és fekszik, és még csak meg sem fázik, mert a hit megóvja.
A többi beteg meghatódik, kezét összetéve imát mormol, és reménykedik, hogy az idős hölgy, aki előttük hasal a padlón, hamarosan meg218gyógyul, és ettől ők is meggyógyulnak. Vera áll, nem mer bemenni a rendelőbe. Mindenki szoborrá dermed, és így maradnak az idők végezetéig.
Mit tettek ezzel szemben a magyarok?
Vera tehát maga elé engedte az idős nénit, aki bement.
Felháborodás.
– Maga mit csinál, maga előreengedte?!… Mit képzel? Ki maga?
Vera zavartan feleli:
– Megkért rá a néni, és úgy gondoltam, ha annyira siet…
– Maga mit játszik a mi időnkkel, maga mit képzel?! – kiáltja egy alacsony, köpcös, idős férfi.
– Bocsánat – mondja Vera –, de a néni maguk előtt érkezett, úgyhogy maguknak mindegy, ki megy be előbb, ő vagy én.
– Hogyhogy nekünk mindegy? – háborodik fel egy idős hölgy. – Kicsoda maga, hogy eldöntse?! Mi nem adtunk rá engedélyt, minket senki se kérdezett!
– Minket soha nem kérdez senki – csóválja a fejét búsan egy negyvenes pasas. – A magyar embereknek kuss van, a saját hazájukban!
– Kérem szépen – mondja Vera szelíden –, magukat semmiféle hátrány nem érte. Nem mindegy, ki megy be azok közül, akik előbb érkeztek maguknál?
– Bement előttünk, vagy nem ment be? – kérdi egy harmincas férfi, akinek tikkel a szeme. – Megengedtük neki, vagy sem? Akkor meg mit okoskodik maga?!
– Igen! – kiáltja egy vénasszony –, maga ne csinálja, maga várja ki a sorát!
– Kérem szépen – próbálkozik Vera ismét –, én is kivártam a soromat, meg a néni is kivárta a sorát. Maguk később érkeztek nálunk…
– Az ilyenek miatt tartunk ott, ahol tartunk – jelenti ki meggyőződéssel egy középkorú, szabadidőruhába öltözött férfi, házmester vagy vállalkozó vagy pártember. – Csűrik-csavarják, mindent megmagyaráznak, és persze megint mi járunk rosszul. Mi meg tűrjük. Gyalázat.
– Kije magának az a vénasszony? Az anyja? A lánya? A testvére? A keresztanyja? A bátyja? Vallja be, mert úgyis tudjuk!
Vera becsukja a fülét, behunyja a szemét.
219Az idős néni pedig csak nem jön ki a rendelőből, mert az összes vizsgálatot elvégzik rajta, ami az orvosnak sok pontot hoz az egészségbiztosítónál.
Mit csinálnának a csehek?
Vera tehát maga elé engedi az öregasszonyt.
Megszólal az egyik várakozó, egy idős férfi:
– A néni, akit maga elé engedett, rokona magának, kedvesem?
– Nem – feleli Vera.
– Lehet, hogy a rokona – mondja egy idős hölgy –, csak nem tud róla.
– Tudomásom szerint nem a rokonom a néni – mondja Vera.
– Azt sose tudhatja, kedveském – mondja az idős férfi. – Én ismertem egy lányt és annak két mamája volt. Az egyiket ismerte, a másikat nem. Az egyik mamája Plzeňben lakott, a másik Budějovicében, és nem tudtak egymásról. Ráadásul három papája is volt neki. De a papák sem voltak egypetéjűek. Az egyik papája pincér volt Brünnben, a másik fürdőmester Vyšné Ružbachyban, a harmadik nőgyógyász Ostravában.
– Azt a lányt én is ismertem – mondja egy fiatal nő.
– Tényleg? – kérdi az idős férfi. – De maga ahhoz túl fiatal…
– Ő a mamám – mondja a fiatal nő.
– Nahát! – csapja össze a kezét az idős férfi. – Nem tudtam, hogy a Milenának ekkora lánya van!
– A Milenát anyám csak álnévnek használta – mondja a fiatal nő –, egyébként Hrdinkaként volt anyakönyvezve.
– Nekem volt egy Hrdinka nevű feleségem egyszer – szólal meg egy nagyon öreg bácsi –, és vele volt a legjobb. Mellette annyit ihattam, amennyit csak akartam. Különös egy asszony volt!
– A Hrdinkák már csak ilyenek – mondja egy húsz év körüli srác. – Az enyém Devinben született, és úgy járkál át a szlovák–cseh határon, mintha az nem is lenne. Amikor a határőrök rávilágítanak, üveggé válik a teste. Különös egy lány.
Hát így beszélgetnek a csehek a rendelőben.
Amikor az öreg néni kijön, Vera nem megy be, mert a következő érdekes történetet hallgatja. Kisvártatva kijön a rendelőből az orvosír220nok, hívná Verát, de hát éppen izgalmas történet közepén tartanak a betegek, úgyhogy ő is odafigyel.
Akkor kijön az orvos is, és ő is hallgatni kezdi a történetet.
Egy középkorú férfi lapos flaskát húz elő a belső zsebéből:
– Saját termés. Megkóstolja, doktor úr?
Az orvos körülnéz, a betegek is körülnéznek, de sehol senki, úgyhogy meghúzza a flaskát.
– Jé – mondja az orvos –, ebben sör van!
– Milyen? – kérdezi a férfi büszkén.
– Nagyon finom – mondja a doktor.
A férfi körbekínálja a flaskát. Mindenki meghúzza, Vera is.
– Hogyhogy soha nem fogy ki belőle a sör? – kérdezi Vera csodálkozva.
– Ez egy ilyen flaska – mondja a férfi titokzatosan.
– Egyszer már láttam ilyet – mondja az orvos –, éppen latrinát pucoltam a seregben, pucolom, pucolom, de sehogy se akar kipucolódni, feltöltődik újra meg újra, felnézek, hát ömlik a pofámba… Ez még hatvannyolc előtt volt, augusztus elején… Volt ott nekünk egy káplárunk, az még személyesen ismerte Masaryk unokáját, a Tomižka Garrikovát…
– A Garrikovát én is ismertem – mondja egy öregember –, én vettem el az első szüzességét a barátnőjének, aki cigánylány volt, de aztán norvég teniszbajnok lett belőle…
Így beszélgetnek a csehek a rendelőben.
Örökre.
Aki még tud oroszul, annak a cím jelent valamit: magyarul vigíliának mondhatnánk. A regény, amely ezt a címet viseli, a jeles orosz szerzőnek, Turgenyevnek nem éppen a legjobb műve, de azért valamit fél évszázaddal a bekövetkezése előtt megjövendöl: azt a forradalmat, amit később NOSZF néven vertek bele a fejünkbe.
221Két irkáló ember van nálunk, aki valóban ért valamit a világból. Az egyik Tamás Gáspár Miklós, aki meglátta, hogy a kommunizmus korántsem halott, jelen van nemcsak a magyar, nemcsak a kelet-európai, de a világ közgondolkodásában is. A másik Greskovits Béla, aki idén ősszel ragyogó cikket közölt a 2000-ben, a MIÉP meg a Kisgazdapárt gazdasági programjait elemezve liberális szempontból feltűnően eretnek következtetésekre jutott, mellékesen pedig felhívta a liberálisokat, vegyék már végre komolyan azokat a problémákat, amelyeket ma a legvilágosabban – olykor pedig csaknem egyedül – éppen ez a két párt artikulál. (Cikke hatástalan volt, mint lesz az enyém is, persze.)
Ha kissé távolabbra nézek, azt kell látnom, hogy TGM és GrB szempontjai globálisan is megállják a helyüket. Európában egy XVIII. századi felvilágosult, jozefinista eszme jegyében felülről vezérelt, bürokratikus, racionálisnak tűnő és biztos bukásra ítélt egységet próbálnak létrehozni rémületükben. Az USA egyedül maradt szuperhatalomként rettegve zárkózna magába, megpróbálja kizárni a világ problémáit gazdaságilag, politikailag és rendészetileg, perspektivikusan hiába. Egyetlen hatalmas, racionálisnak látszó piac a világ, ráadásul a tervgazdaság jól ismert elemeivel hatástalanítva, és ezen a piacon elementáris erejű, valójában mindenki által befolyásolhatatlan folyamatok zajlanak. A modern korban mindig nagy nyomás volt az éppen ismert világon, ekkora nyomás azonban talán még soha.
Minden hasonlat sántít, de engem ez a helyzet arra a kétezer évvel ezelőttire emlékeztet, amikor egy nevesincs római helytartó az akkori harmadik világ egyik érdektelen városkájában, melyet a békéről neveztek el, azt hitte, az alatt a pár év alatt ugyanolyan jól megszedheti magát, mint az elődje, és amikor egyszer két rabló mellett a kereskedőket a templom elől elzavaró zavaros szekta vezetőjét is kivégeztette, bizonyára azt sem tudta, hogy az illetőt Jézusnak hívják. A római helytartó legföljebb azzal lehetett tisztában, hogy Rómával versengeni képes másik nagyhatalom nem maradt a Földközi-tenger medencéjében, és hogy az ő léte elsősorban attól függ, miféle hatalmi áskálódásokban kik nyírják ki Rómában a másikat. Biztos vagyok benne, hogy a római delegációkat megkülönböztetett figyelemmel fogadta a béke városában, és az állandóan emelt helyi adókból, a nagy létszámúra duzzasz222tott helyi vámszedők tömegének hála, a delegációk tagjait királyi módon vendégül látta, s azok elégedetten tértek vissza Rómába.
Az elmúlt pár száz – sőt az elmúlt kétezer – évben öldöklő küzdelem zajlott a világban, hogy a „ráció”, a „haszon” elve diadalmaskodjék végre a haladás szent célja érdekében a „maradiság” felett. Ez a küzdelem, úgy látszik, egyetlen tényezőről nem vett és ma sem vesz tudomást: hogy az emberek nem teljesen racionális lények, hogy vannak érzelmeik, vágyaik, ösztöneik, és nem zsákmányolhatók ki a végtelenségig. Amikor nem bírják tovább, a józan észnek fittyet hányva lapos, primitív, gyermeteg álmodozásba, hitbe, vallásba menekülnek. Az elmúlt kétezer évben ez újra meg újra lejátszódott, hiába akadtak zseniális Metternichek a ráció oldalán, és most, úgy látom, minden eddiginél nagyobb méretekben fog lejátszódni újra.
Vallás előtti pillanatban élünk.
A világot egésznek véve most már észre kellene venni, hogy az iszlám fundamentalizmus hívei nem különböznek emberileg Jézus egykori híveitől. Eretnek gondolat, de hadd mondjak egy még eretnekebbet: ahogyan a Messiást látták Jézusban a hívei, úgy ténykedett messiásként a mi századunkban Mussolini, Hitler, Sztálin a maga módján, ugyanígy sikerül az emberek vágyait meglovagolnia sok etnikai vezetőnek mind a mai napig a Balkánon és a volt Szovjetunióban – és ilyen messiásként működik mostanában Farrakhan az Egyesült Államokban.
Természetesen tudom, hogy van egy óriási különbség: Jézus a szeretetet hirdette, az általam nevezettek pedig a gyűlöletet. Van ebben egy reményt keltő mozzanat: hogy az embernek a szeretet talán mégis inkább a meghatározó tulajdonsága, és a gyűlölet csak másodlagos, a szeretethiányra válaszol. Ha Jézus nem a szeretetet hirdette volna, akkor a benne való hit azonnal eltűnik, és a zseniális egyházteremtő Pálnak, majd Ágostonnak nem sikerül előbb Rómára, később egész Európára, még a barbár germánokra is átvinnie ezt a vallást. Éppen a szeretetnek a való világban tapasztalható ijesztő hiánya tartotta életben a kereszténységet máig, s ebből arra kell következtetnem, hogy a világhatalmi struktúrák és a regnálás módozatai minden azóta történt változás ellenére kétezer éve már igen hasonlóak lehettek a maiakhoz.
223Amerika – és az egész atlanti térség – ma ugyanúgy nem tudja, mi zajlik és mi érik a provinciákon, mint egykor Poncius Pilátus. Sőt azt sem tudják, mi zajlik és mi érik őnáluk. Farrakhant még nem veszik komolyan. Pedig tudjuk: amikor a bonyolultságokat az emberek nem bírják követni, és már évtizedek óta azt láthatjuk az egész világon, hogy nem bírják, szükségképpen előtör a vallás. Nem az intézményesített, államosított, üzleti jellegű, mint az összes hivatalosan bejegyzett vallás és egyház ma a világon, hanem az olyan gyermeteg mesékben, egyszerű képekben fogalmazó, amilyen a Jézusé volt. Amikor egy állampolgár nem bírja kitölteni az adóbevallását, mert nem érti a sok száz kérdést, csak azt tudja, hogy Lévi Máté, a lemondott vámtisztviselő helyére hármat állítottak háromszor annyi vámot szedni, és a haszon fele az ő zsebükbe vándorol törvénytelenül, akkor úgy dobja el a tollát, ahogyan a béna a mankóját, mikor csoda történik vele. Aztán már jöhet bárki, egy vándor koldus is akár, akit az imént szalajtottak a bezárt tébolydából, amelynek az üzemeltetésére nincs többé pénz, magántőkés pedig tébolydát miért is szponzorálna.
Hogy még nagyobb eretnekséget mondjak: mindez se nem jó, se nem rossz. A provinciák számára – és a miénk még aránylag tűrhető provincia, itt beletelik néhány évtizedbe, amíg tízmillió ember az anyanyelvével együtt kihal, ez rosszabb provinciákon pár hét alatt szokott manapság megoldódni – minden rossz, ami a centrumban történik: ha ott gazdasági válság van, azért, ha prosperitás, akkor azért. Aki erős, az a legerősebb, aki szegény, az a legszegényebb. Ezzel a kis cikkel nem akarok figyelmeztetni, valamire vagy valami ellen felhívni senkit, még csak Clinton elnök bizalmas tanácsadója sem óhajtok lenni például.
Csak kezd bosszantani, hogy elfogulatlanul, ideológiai szemellenző, olykor a fejet teljesen elborító kámzsa nélkül annyira kevesen hajlandók körültekinteni a golyóbison.
Hogy akkor mi haszna lehet az ilyen pillantásnak? Helyi jellegű bajok orvoslását például elősegítheti. Kis népek jól teszik, ha megúszási technikájukat csiszolják, tökéletesítik. Magyarországon jelenleg az előző évszázadokban felhalmozott ravasz túlélési stratégiák és taktikák leépülése zajlik, mentálisan hihetetlenül sokat romlott hét év alatt a társadalmunk – na persze nem előzmények nélkül, ezt nem állítom, 224de az eredmény kezd tűrhetetlenné válni. Ma már alig vannak olyan döntéshozók, akik ötvenhatra emlékeznének. Az is vallásos jellegű felkelés volt, természetesen, az NFF (a Nagy Francia Forradalom) mintájára, mint kétszáz éve minden forradalom a világon. Ez pedig veszélyes helyzet. A XX. században nem éppen elkényeztetett Magyarországon sem Szálasi, sem Rákosi nem kerülhetett volna a belső politikai erők összjátéka révén hatalomra, ha nem áll mögöttük Hitler vagy Sztálin.
Most nincs olyan rémséges nagyhatalom egyetlen magyar párt mögött sem, amely ekkora nyomást tudna gyakorolni. Ellenkezőleg: a kutya se figyel a világban arra, mi történik Magyarországon. Ez valóban a szabadság pillanata – persze a világgazdasági iszonyatos megkötésekkel, amelyek már Szent Istvánt is nyűgözték. Annál kínosabb, fájdalmasabb és árulkodóbb, hogyan és miféle maszkok hulltak le, és mivé váltak emberek, és hogy a nagy többségnek nem maradt más választása, mint vakon rohanni bármilyen megváltó hitbe.
Aztán imádkozhatunk, hogy a gyűlölet mellett azért a szeretet is kapjon benne egy kis helyet.
Vitte a gyereket haza, aki hátul be volt kötve, kérdezgette, mi volt az iskolában, kivel verekedett, miért verekedett, mert megint verekedett, nem is érti, miért nem kéne. Próbálta megmagyarázni neki, vannak más elintézési módok is. Előttük egy Skoda Favorit haladt lassabban a forgalom ritmusánál, kihúzódott a jobb sávba, amikor észlelte, hogy a Favorit balra indexel és a balra kanyarodó sávba tart. Miután elhaladt mellette, visszatért a bal sávba. A visszapillantóból észrevette, a Favorit visszarántja a kormányt jobbra, és jön nekik. Nem gyorsíthatott, piros lámpát kaptak előttük, és a Favorit hátulról nekik ment, tolta őket egy darabon, aztán úgy állt meg mellettük, hogy ki se tudta nyitni az ajtaját. Lecsavarta az ablakot, üvöltött. A Favoritos is lecsavarta, az anyósülésen egy fiatal suhanc, a volánnál egy fiatal csaj, a vo225lán mellett rádiótelefon. Üvöltöztek egy darabig, de ki se bírt szállni, a gyerek hátul megszeppenve hallgatott. Nem tudta megnézni, mennyire húzták meg a kocsiját, rendőrt hívni úgyse lehet, ki se jönnek, ha elmegy telefonálni, azok elhajtanak, tanút nem fog találni, a rádiótelefonjukat nem erre fogják használni, reménytelen. Amikor zöld lett, elhajtott, a visszapillantóból látta, azok még vacakoltak egy darabig, a csajnak nyilván jogsija se volt, nem bírt elindulni, aztán nem bírt a sávjába behúzódni.
Próbált normálisan társalogni a gyerekkel, iskoláról, egyébről. Már nem voltak messze otthonról, amikor balra indexelt, hogy áthajtson a villamossíneken. Mögöttük jó ideje egy nagyobb Volkswagen haladt, állandóan rájuk ragadt, de hát ő nem mehetett gyorsabban, nem volt hol előzni, és most a szemből éppen jobbra forduló Fiatnak is meg kellett adnia az előnyt. Miután a Fiat elment, balra tekerte a kormányt, gázt adott, amikor észrevette a periferikus látásával, hogy mögülük a Volkswagen kicsapódik, és kanyarodva megelőzi őket. Alig bírt lefékezni, hogy neki ne menjen. Rádudált, erre a Volkswagen pont a síneken lassított. Közben jött jobbról a villamos, még szerencse, hogy megállója volt ott. Ők álltak a síneken. Megint rádudált, a Volkswagen továbbment, aztán váratlanul, minden ok nélkül befékezett, hogy nekihajtson hátulról. Alig bírt megállni. Az is megállt. Látta, a vezető kiszáll, ő is kiszállt. Üvöltött. Az is üvöltött. Nála jó két fejjel magasabb gyerek, legföljebb tizenhat-tizenhét éves suhanc. A villamos közben mögöttük elment, sehol senki. A gyerek, érzékelte, a kocsiban bekötve rémülten lapított. A megtermett suhanc szemétkedett és röhögött. Neki eszébe jutott, azonnal állon kéne csapnia, mert ha nem, a suhanc fogja leütni őt, és akkor mit fog szólni a gyereke. Még üvöltöztek, amikor szemből jött egy nagyobb nyugati kocsi, leállt, kipattant belőle egy kétméteres, százkilós másik tizenéves, kiderült, a suhanc haverja. Pisztolyt kellene vennem végre, gondolta, visszavágta magát a kocsiba, indulni akart, de a két tizenéves idióta előtte táncolt az úttesten. Üsse el őket? Barmok. Visszatolatott, majd a másik úton elhajtott, csikorgott a kereke.
Amikor a házhoz értek, és kezdtek kiszállni, azok mögéjük kanyarodtak és megálltak. A rendszámukat megjegyezte, de minek. Nem 226járt arra senki. Tanú nincs. Kiszálltak és jöttek. Mondta a gyereknek, másszon vissza. Ő is visszaült. Addigra az ajtajához értek, feltépték. Indított, gázt adott, belecsimpaszkodtak az ajtóba. Még nagyobb gázt adott, mire az, amelyik az ajtót fogta, elesett. Elhajtott a keresztutcáig, ott visszafordult. Hogyhogy nem mehet haza a gyerekkel? Már haza se mehet a gyerekével? A két barom ott állt az utca közepén. Valami husáng volt az egyik suhanc kezében, vagy esernyőzár. Legalább bokszer lenne nálam, gondolta. Most mi lesz, kérdezte a gyerek.
Nem felelt. Elege lett a múltjából, elege lett a jövőjéből, elege lett a gyereke jövőjéből. Kettesbe kapcsolt és kihúzatta a motort. Az egyiket telibe kapta, a másikat csak odébb penderítette. A szélvédője nem tört szét, csak a motorháztető horpadt be, ahogy a test rázuhant. Még haladt vagy tíz métert, akkor megállt, kiszállt, kezében a saját esernyőzárával. A másik suhanc felugrott az aszfaltról, bevágta magát a kocsijába és elhajtott. A maradék test ott feküdt a földön, szétlapítva.
Visszaült a kocsiba, a garázs elé hajtott, kiszállt, a gyerek odabent kuksolt, nem szólt, kinyitotta a garázsajtót, behajtott, bezárta a garázsajtót, mondta a gyereknek, kösse ki magát, menjen föl a lakásba. Fölment. A vérfoltokat lemosta a kocsi elejéről, nézte a horpadást, nem is volt nagy. Persze ha kijönnek, meg tudják állapítani. Miért nem vett a lengyel piacon revolvert? Vagy az oroszoktól pár éve levágott csövű karabélyt? Azzal fogadhatná a rendőröket.
Fölment a lakásba, a gyerek eltökélten játszott, nem kellett vele megbeszélni a gyilkosságot. Mert az volt. Kinézett az ablakon. Ott feküdt a kis mocsadék. Gondolkozott, kihívja-e a mentőket, vagy a rendőrséget, vagy mindkettőt. Enyhítő körülmény lenne.
Meg kéne nézni, él-e. Ha él, segíteni valahogy.
Nem ment le a testhez, és nem hívta ki se a rendőröket, se a mentőket.
Vagy másfél órával később kijött a mentő, összepakolták a hullát, elvitték. Egy motoros rendőr is megjelent, csinált egy fényképet a színhelyről, elhajtott.
Horpadt motorháztetővel közlekedett utána sokáig, a kutya se kérdezte, mi történt. Vett egy pisztolyt, benne tartja a kesztyűtartójában. A bal zsebében bokszer. Milyen szerencse, hogy balkezes vagyok, gon227dolta többször elégedetten, arra nem számítanak. Hetek múltak el. Nem keresték a tettest. Kisebb gondjuk is nagyobb annál. A gyerekkel nem beszélte meg a dolgot. Ő néha felébredt éjjel, hallgatózott, hánykolódik-e álmában a gyerek, de nyugodtan aludt. Talán már tudta, de ha még nem tudta, és egyszer megkérdezi, ő elmondja neki: ez ököljog-ország; aki gyilkol, megmarad.