5 6

– Jeruzsálembe indulsz holnapután!

Uri felriadt.

Az apja állt fölötte.

Uri felhúzódzkodott a rongyain, a kezéből kicsúszott tekercset felvette a földről, és ültében bocsánatkérően felnézett. Zavart félmosoly jelent meg az ajkán, mint mindig, amikor rajtakapták, és mindig rajtakapták, akkor is, ha nem tett semmi rosszat.

Ácsorgott még az apja a félhomályos zugban egy darabig, az udvarról a szürke, februári délután megvilágította komoly, szakállas arcát, kiugró pofacsontjait, mélyen ülő szemeit, a falba vágott kicsi négyzet épp Uri bozontos, zsíros haja fölött fénylett. Komoran állt az apja, nem nézett rá többé, az udvart bámulta, aztán sarkon fordult, és az ajtónyílásra akasztott szőnyeget a vállával olyan erővel lökte félre, hogy abban benne volt a mélységes elégedetlensége a fiával, a saját helyzetével meg a Teremtéssel általában.

Uri még nem érkezett vissza a tudata felszínére, csak a szégyent érezte, amiért az apja rajtakapta: olvasás közben elaludt. El szokott aludni délutánonként, s noha semmi dolga nem volt, bármikor a vackába húzódhatott, és aludhatott is akár, mégis lelkifurdalást érzett. Mintha az olvasás magára rótt vezeklés, kínos kötelesség lett volna valamely ősbűnért, amit el se követett. Pedig szeretett olvasni, azt szeretett egyedül.

Kezében a tekerccsel felállt, fájós derekát nyújtogatta, a nyakát csavargatta, ropogtatta, a vállát húzogatta, hajladozott, és kibámult az ablakon.

Lucskos, nyirkos, hűvös a február eleje Rómában, Uri borzongott. A lelkében az álom képei úsztak még, mind mélyebbre merülve, mint az iszapba iszkoló halak a Tiberisben, és összeolvadtak az udvar homályos fényköreivel. Nem lehetett kellemetlen az álom, mert valami jó érzés bujkált még benne, valami reményteli kép, de már hiába 7próbálta visszahívni. Mintha álmában igazán élt volna. Emberek mászkáltak az udvaron, eléggé messze ahhoz, hogy ne tudja felismerni őket, csak a megsokszorozódott körvonalaikat látta. Nők lehettek ilyen idő tájt, mert a férfiak még a dolguk után jártak.

Urinak rossz volt a szeme.

Rossz volt a lába is, lábfejében, bokájában fájdalmat okozott a járás, meg gyakran fájt a dereka is kicsi kora óta, a jobb csípője nagyobbra sikeredett, mint a bal, de leginkább a szeme volt elátkozva: csak közelre látott élesen. Nem volt ez mindig így, tizenegy-tizenkét éves koráig mindent tudott, amit a vele egykorú fiúk, de aztán kimaradt a játékaikból, bizonytalanabbul mozgott náluk, hunyorgott, és olvasás közben egyre közelebb hajtotta a fejét a tekercsekhez. Eleinte nem zavarta, nem is vette észre, mert fokozatosan történt, csak a feje fájt gyakran.

Eusebius, a tanító, aki tíz-tizenöt másik fiúval együtt vele is foglalkozott az imaházban, ezért fizette a gyülekezet, megmondta Józsefnek, hogy szerinte Uri nem lát jól. József tiltakozott: az ő családjában senkinek se volt rossz a szeme, az ő fiáé sem lehet az. A tanító a fejét csóválta. Józsefnek csak az elsőszülöttje volt fiú, és a kisebbik lány születése óta a felesége már nem esett teherbe, értette a tanító, hogy nehéz a helyzete Józsefnek.

Aznap este az apja kérdőre vonta.

– Igaz, hogy te nem látsz jól? – kérdezte élesen.

A nagyszoba legtávolabbi sarkába ment és megkérdezte, hány ujját tartja fel. Nem volt tágas a nagyszoba, mégis messze volt a kéz, homály is volt, az olajmécses alig pislákolt, de füstölt, mint mindig, az is zavaró; Uri felsóhajtott és találomra azt mondta: kettőt. A csöndből megértette: tévedett.

Akkor romlott el a viszonya az apjával.

Addig ő volt az egyetlen fiú, az egyetlen egész ember, akit József nemzeni volt képes. Addig ő volt a kedvenc. Az apja boldog volt, amiért a fia előbb tanult meg írni és számolni, mint a kortársai, büszkélkedett vele, és az üzleti elgondolásaiba is beavatta, mintha már felnőtt ember volna.

Fél évvel később apja megismételte a kísérletet. Uri akkor becsületesen megmondta, nem látja, hány ujjat mutat az apja.

– Mert nem akarod látni! – kiáltotta dühösen József.

Urit ez a mondat azóta kísérti.

Attól kezdve az apja elbújt előle. Nem akarta látni, hogy a fia nem lát. A balzsamfa szárított gyantájának az orvosok szerint kedvező a hatása a hályogra és a rövidlátásra, s mivel József korábban balzsammal és datolyával is kereskedett, és még most is szállítottak neki néha 8ezekből a júdeai árukból, meghagyta Urinak, hogy a balzsamgyanta vízben oldott porával borogassa a szemét minden este. Uri szorgalmasan borogatta, a balzsam illata émelyítette, és a látása nem javult. Újabb fél év múlva, amikor Uri megint nem látta, hány ujját mutatja fel az apja, József közölte: ne borogasson többé, a balzsam drága.

Uri megkönnyebbült és kétségbeesett.

Holott olvasni tudott, sőt ha nagyon hunyorgott, szinte egészen jól látott távolabbra is, ha pedig a kezének ujjaiból kicsi tölcsért formált és azon keresztül nézett, egészen messzire is el tudott látni. Igaz, hogy nagyon kicsi körben, de tényleg egészen messzire. Sokat próbálgatta magányában, mert lassanként a kicsi vacokba vonult vissza, és az udvarra is alig lépett ki: a kicsi vackon belül mindent jól látott, ott minden közel volt. Nézdegélt kifelé az udvarra az ujjai közötti résen át, és így igen távoli szögleteket is meglátott.

Nagy volt az udvar, és nem is lehetett tudni, hol a vége. Igazából sem kezdete, sem vége nem volt sehol.

A házak a Tiberisen túl, amit latinul Transtiberimnek, a római zsidók pedig Túlnan néven emlegettek, mintha ők is máshonnét, az igazi Rómából néztek volna magukra kívülről sajnálkozva, sőt kissé megvetően, az udvaraikkal együtt eredetileg összeépültek. Egyetlen bonyolult, kiszámíthatatlanul kanyargó, elnyúló ház- és udvarrendszert képezett a régi Túlnan, s mert úgy építették a házaikat, mint otthon, Palesztinában valaha rég, vagyis kifelé csak egybefüggő fal létezett, és ablakok és szobaajtók csak befelé, az udvarra nyíltak, így hát végtelen, kívülről átláthatatlan földszintes, rendszertelen közökben erős kapukkal megtűzdelt, cikcakkos erődítményrendszer jött létre hajdan, titokzatos és egzotikus azok számára, akik a Transtiberim e részében nem voltak járatosak. De hogy nyomorultul élnek a zsidók, azt tudták: a Porta Capena környékén, a Via Appia elején leprás zsidók kéregettek, ezt láthatta akárki, és sokan vetődtek arra, lévén a közeli Via Ostiensisen kívül ez volt a déli kereskedelem kapuja, s mert ott olcsóbbak voltak a termények, mint a Forum környékén, fél Róma odajárt vásárolni. Azt is láthatták, hogy nyúzott, hajlott hátú emberek mászkálnak korsóikkal szakállasan, vedlett saruban, rongyos tógában: ivóvízért mentek, mert a Túlnant ellátó vezeték vize szennyezett, legföljebb öntözésre ha alkalmas, de hiába kérelmezték nemzedékek óta, nem kaptak jobb vizet a Várostól, és a jobb vízzel megáldott kerületekben pénzért kellett venniük a helyiektől, amit azok ingyen kaptak. A Tiberis elvileg iható volt, a zsidók azonban tisztátalannak tartották, minthogy időnként túl sok volt benne a hulla, és nem ittak belőle, s még mosásra se használták. A ciszternák vizét használták inkább, s akadtak megveszekedettek, az őseik vallási 9előírásait az átlagnál szigorúbban betartók, akik a más kerületekből származó vizet is tisztátalannak tartották, és családjuknak a használatát tiltották. Lehetett valami igazuk, mert az ólomcsövön érkező víz szürke bevonatot képezett a gyerekek bőrén, és az ilyenek lassúbbak és butábbak lettek a többieknél.

A leprásokkal egyébként rendesen bántak, a közösségből nem taszították ki őket, egy nagyobb hodályt jelöltek ki a lakhelyükként, a minimális ellátásukat biztosították, megkapták a cupát, amelyre a világ minden zsidó közösségében számíthatnak a legszegényebbek és a vendégek, de mert a leprások tisztátalanok voltak, többé a családtagjaik sem érintkezhettek velük, csak messziről, kiabálva társaloghattak, s kötelességük volt a betegeknek, hogy az egyszer használatos agyagedényüket, amellyel a közösség látta el őket, minden étkezés után összetörjék és három lábnyi mélységben elássák, az edénykereskedők örömére. Ettől még szabadon mászkálhattak és a zsidónegyed falain túlra is járhattak kéregetni, akárcsak a többi beteg ember. Imaházba nekik is kellett járniuk, de pap nemhogy nem érinthette, de még csak nem is láthatta őket, hogy tisztátalanná ne váljék, így aztán a leprások a templom deszkával elkülönített, sötét zugában ácsorogták végig az istentiszteletet; előbb érkeztek, mint a pap, és jóval utána távoztak. A papok tisztaságát a legősibb, legszigorúbb rendszabályok szerint védelmezték, mert nagyon kevés volt belőlük; őket, Áron leszármazottait, Júdeából küldték Rómába a nagyobb ünnepekre, hogy áldást osszanak, és aztán mentek is vissza Jeruzsálembe. Néhány lévitát is küldtek Jeruzsálemből az évtizedek során, akik papok nem lehettek, de a papok segédei igen: ők fújták meg ünnepekkor a sófárt, ők énekeltek és zenéltek, ők szedték be az adókat, és a rituális metszők meg a mészárosok is közülük kerültek ki; belőlük több volt Rómában, mint papból.

A papi és a lévita családok az előírt vallásos ténykedésen kívül nem szóltak bele a gyülekezetek életébe, nem úgy, mint Keleten: Rómában a gazdag és tekintélyes családok nem engedték át a lényeges döntéseket senkinek, így a római léviták közül sokan vissza is kéredzkedtek Jeruzsálembe, és a római magisztrátus szívesen elengedte őket. Jöttek a helyükbe látogatóba Jeruzsálemből mások, az alsópapság és az alsóbb léviták köreiből; ott sem mehetett fényesen minden papnak és minden lévitának; némi ügyintézési huzavonát követően általában beengedték őket Rómába, különösen, ha gazdag zsidó családok kezeskedtek a megélhetésükért. Ha ez megtörtént, a magisztrátus tisztviselői fellélegeztek: nem kell ingyengabonát juttatniuk a jövevénynek és családjának, mert hiszen családostul érkeztek az ilyenek, ez is volt a lényeg, amiért a Szent Várost odahagyták, és a tisztátalan 10diaszpórába utaztak; pár hét vagy hónap múltán azonban megunták a római klímát és visszamentek Jeruzsálembe, és vagy küldtek helyettük mást, vagy sem. Aztán néhány lévita család letelepedett és meggazdagodott, főleg a rituálisan tiszta olaj és bor révén, amelyeket Júdeából és Galileából importáltak.

Nem nagyon érdekelte a római nem-zsidókat, hogyan is élnek a zsidók a Tiberis jobb partján.

Sok kicsi etnikai zárvány élt Rómában, a kívülállók azokba se láthattak bele, és a zsidó enklávé nem tartozott a nagyobbak és jelentősebbek közé: lehettek akkor az egymilliós városban legföljebb harminc-negyvenezren, többségük a ritkás időközönként Rómába hurcolt rabszolgák lassanként felszabadult ivadéka. De volt imaházuk, szám szerint tizenkettő, ebből egy a Via Appián, ahol egy katakombájuk is volt: temetőjük a föld alatt – a majdani feltámadásra számítva nem égették el a halottaikat, mint a balga latinok –; hét imaházuk volt csak az ostiai út mentén; ez az az útvonal, amelyen a tengeren szállított áruk a szárazföldön Rómába érnek.

Az első, időközben Marcus Agrippáról, a zsidókat pártoló római nagyúrról elnevezett imaház, amelyet csaknem száz éve építettek, még állt, s bár Uriék nem oda jártak, József megmutatta a kisfiának, és elmesélte, hogy az első zsidó fogolyszállítmány tagjai nem voltak hajlandóak dolgozni, amíg a római rabszolgatartók bele nem törődtek, hogy ezek a rabok szombaton pihennek, vallási törvényeiket mindenáron betartják és imaházat is akarnak maguknak. Néhányat megöltek közülük emiatt, de a többi mégsem engedett. Uri tapsikolt örömében ezt hallván, és megfogadta, ő is lesz ilyen bátor, ha kell.

És annak is örült, amikor az apja elmondta: az urak a férfi és női rabszolgáikat összeboronálták, hogy ingyen gyarapítsák a rabszolgáik számát, de a zsidó férfiak erre csak akkor voltak hajlandóak, ha a nem-zsidó nők, akiket nekik szaporodásra kijelöltek, áttértek és zsidók lettek maguk is; később aztán, az egyszerűség kedvéért, a zsidó birodalomból importáltak nőket a számukra. Nagy Heródes, Marcus Agrippa barátja jó viszonyba került Augustus császárral és kieszközölte, hogy nőket szállíthasson Rómába. Voltak köztük prostituáltak meg tolvajok meg folyósok, de zsidó nők voltak, és az áttérésükkel nem kellett bajlódni.

A szállításuk azonban pénzbe került, mesélte az apja, és ezt semmilyen államhatalom nem szereti. Nagy Heródes és Augustus császár is belátta ezt, és ez a nőforrás hamarosan elapadt.

A római törvény szerint a rabszolgák ivadékai az uruk vallását örökölték, de a zsidók így nem voltak hajlandóak szaporodni, velük kivételt kellett tenni. A nem-zsidó rabszolgák, nem hivatkozhatván 11arra, hogy az ő vallásuk is ezt kívánja, ezeket a kedvezményeket nem kapták meg, és a zsidókat utálták, ami nem volt új dolog: amióta Nagy Sándor meghódította a Keletet, az ott élő nem-zsidók mindig haragudtak a kivételes elbánást követelő zsidókra, akik a perzsa uralom alatt kiharcolt előjogaikra hivatkoztak mindenütt. Más dolog, ha görög és zsidó egyaránt idegen – perzsa – uralom alatt áll, és más, ha a zsidók görög uralom alá kerülnek; ám ezt a zsidók évszázadok óta nem akarták elfogadni, amióta pedig mind a görögök, mind a zsidók római uralom alá kerültek, immár Rómát tekintették Babilonnak a zsidók, amelynek buzgóbban hódoltak a gyakorlatban, mint a görögök. A rabszolganők egyébként szívesen álltak zsidónak: tudták, hogy a zsidók, a görögöktől és a latinoktól eltérően, nem tesznek ki gyereket. Voltak zsidó hitre áttérő férfi rabszolgák is, őket az a számítás vezette, hogy a zsidó gyülekezetek hozzájárulnak a felszabadításuk összegéhez, és egy-egy zsidóvá lett rabot valóban ki is vásároltak. Őket a körülmetélés gondolkoztatta csak meg, fájdalmas procedúra ez felnőttkorban, és nem is mindig veszélytelen; ám a nőket a csikló kimetélése nem fenyegette, a római zsidók nem követelték meg, így hát rengeteg szír, görög, arab, etióp, abesszin, egyiptomi, germán, gall, hispán, thrák, illír és egyéb származású rabszolganő lett zsidóvá Rómában, az Egyetlen Isten dicsőségére, és szült zsidó gyereket a zegzugos nyomornegyedbe, amelynek Túlnan a neve. S mert a Transtiberim területén, amely akkoriban még körül sem volt kerítve, noha már a város részének tekintették a szervek, bár nem hivatalosan, nemcsak zsidók éltek, hanem mindenféle meghódított népség, gyakran csak néhány háznyira költöztek odébb a zsidóvá megtért, otthonukban fölösleges lányok, és a szülői házba visszajárhattak, ha akartak. Nem nagyon akartak: minden nem-zsidó szülő örült, hogy végre megszabadult tőlük, és ezt az értésükre is adták. Amúgy is a férj családjába került a nő örök időkre, és a szülei családjához nem kötötte többé semmi, ebben a latin és a zsidó törvény egyezett. Hálát adhattak ezek a lányok az Egyetlen Istennek, akinek a kebelébe megtértek, amiért a szüleik egykor nem tették ki őket farkasok vagy emberek prédájául, vagy nem fojtották meg azonnal a születésük után.

Így lett zsidó diaszpóra a birodalom fővárosában.

József ugyan méltánytalanságnak tekintette, hogy nekik idegen földön kell élniük, hiszen szigorúan véve mindenki, aki nem a Szent Földön él, tisztátalan, s nincs az a víz, amely ezt lemossa, de hát nem új dolog ez a zsidó történelemben, mondta, s felhívta Uri figyelmét arra, hogy a római zsidók igen hasznosak az otthoniak számára, akik ezt maguk is tudják: amolyan állandó, nagy létszámú követségként 12működnek ők Rómában, és ha ügyesen kereskednek, ha még több szállal kötik össze Rómát és a zsidóságot, amire már csak kényszerből is hivatva vannak, azt cselekszik, amivel a Teremtő a jelek szerint megbízta őket.

Csaknem egyetlen labirintusrendszer volt hát eredetileg ez a nagy, kiszámíthatatlanul kígyózó belső udvar, egy spontánul létrejött erődítmény tere voltaképpen, noha a leggazdagabbak udvarukat a közös udvartól magas fallal elzárták, sőt külön őrökkel is védették, ahogy ez történni szokott mindenütt, ahol Mammon az úr, legyen átkozott a pénz az idők végezetéig, s mostanában még inkább, mert egyre több a gazdag a római zsidók között, és még annál is több az egyre szegényebb; lehet e két jelenség között valamiféle összefüggés.

Az eredeti Túlnan a zsidó negyed közepén állt, köréje épültek az új házak, mostanában emeletes bérházakat is kezdtek építeni a gazdag vállalkozók, és József tartott attól, hogy az ő düledező viskójukat a környező kis házakkal együtt egyszer letarolják, és négy-öt emeletes bérházat húznak a helyébe. Ez történt a Túlnan velük közvetlenül szomszédos, nem-zsidó részeiben, ahol egyiptomiak, szíriaiak és kisázsiai görögök éltek éppoly nyomorultul, mint a zsidók többsége, és a zsidó területen éppoly otthonosan mozogtak, mint a magukén.

Azért épültek egyetlen szeszélyes, kiszámíthatalan térbe egykor az udvarok, mert ünnepek alkalmával a zsidó kétezer cubit, vagyis könyök, magyarán rőf távolságnál messzebb a házától nem mehet, a saját udvarát nem hagyhatja el. Körülbelül negyvennégy centiméter egy rőf, de az alkar méretétől függően lehet rövidebb is, hosszabb is, mert az alkar hossza, az a rőf. Nem mehettek hát a zsidók ünnepekkor az otthonuktól messzebbre, mint szűk egy kilométer, vagyis nyolcszáznyolcvan méter, ami nagyjából fél antik stadion, mert hiszen egy stadion egyenlő 1776 méterrel.

Sok volt a zsidóknál az ünnep: volt az évi négy nagy ünnep, ezek mind soknaposak, meg voltak a szombatok péntek napnyugtától szombat napnyugtáig, és az emberek akkor is tovább akartak menni, mint kétezer rőf, ami nagyjából száz lépésnek felel meg. Szerettek szomszédolni, trécselni, pletykálkodni, ami ünnepkor sem tilos, kivéve, ha munkavégzés, de a csevegés nem az, ezt a Teremtő is így tudja, aki maga is biztosan fecserészik a főangyalaival, hiszen a munkáját ama hat napon már elvégezte; így hát az emberek az udvaraikat egybeépítették, s akkor nemhogy kétezer rőfnyi távolságot, de akár tízezer rőfnyit is megtehettek, noha ünnep volt, elvégre a saját udvarukban maradtak, legalábbis ezt mondhatták a szigorú Teremtőjüknek, akinek ezen érvelés makulátlanságát el kellett fogadnia. Így játszották ki a Törvényt a római zsidók, akárcsak a többiek, az a 13körülbelül összesen ötmillió zsidó az akkori világon, vagyis hát éppenséggel így tartották be a Törvényt, mert hiszen a betűjét betartották.

E furfang szentesítésére külön szabály is született, a vegyítés törvénye, amelynek szép altörvényei is keletkeztek; ebből Rómában az élt, hogy az egykori Túlnan egyetlen udvarnak számít, s benne szombaton is, ünnepek alkalmával is mindazt lehet csinálni, amit az ember a saját házában tehet. Ádáz vita folyt arról, vajon a régi Túlnan falain kívül emelt új zsidó házakra is vonatkozik-e az udvarok vegyítésének törvénye; egyesek azzal érveltek, hogy egész Jeruzsálem egyetlen vegyített udvarnak számít, s benne szombaton is lehet szállítani bizonyos dolgokat; mások ezt ellenezték, mondván, hogy Róma nem zsidó város, és a Transtiberim sem az (Trasteberin, általában így mondták már akkor, az „s” előtti nazális eltűnt, s a szó végét elharapták, ebből lett nemsokára a „Trastevere”, ahogy azt a területet kétezer évvel később is hívták); egész Róma tisztátalan, a Túlnan is az, érveltek a vallás alapjaihoz visszatérni szándékozók, akik maguk is tisztátalanok voltak, hiszen a diaszpórában minden zsidó az; mindenesetre a régi Túlnan lakói a vegyítési törvény áldásait továbbra is élvezhették.

Ebben a túlnani udvarlabirintusban nem volt szükség arra a kegyes csalásra, amit Júdeában csaknem minden zsidó elkövetett azzal, hogy az ünnep beállta előtt kétezer rőfnyire tette ki az étket, jelezvén, hogy ott van a háztartása határa, s így ünnepkor az elesége távolságától további kétezer rőfnyire elmehetett. Ők is úgy tartották be a Törvényt, ahogy kellemesebb. Rómában ezt a furmányt nem lehetett alkalmazni, a kitett ételt azonnal ellopják; korrumpálja a külső világ a belsőt, rongálja a belterjes zsidó társadalmat a sokistenhívő, tehát istentelen római, és kéjeseket lehet lamentálni emiatt. Jellemző a latinok butaságára, hogy még az első császáruk is azt hitte: szombaton a zsidók nem esznek semmit, mintha a szombat böjtnap lenne!; ezen évtizedek óta nem győznek eleget kuncogni a római zsidók, akik az imaházaikban szombaton imádkoznak is, a Tórát is magyarázzák nekik meg a próféták írásait is, de a lényeg mégiscsak a közös étkezés, amelynek költségét a gyülekezet adójából fedezik. Az ünnepi étek nem lehet szűkös: bornak is, húsnak is muszáj lennie az étrenden, meg zöldségeknek és gyümölcsöknek is, a kovásztalan kenyérről már nem is beszélve; a szegény családok egész héten alig esznek valamit, de szombaton végre egész hétre töltekezhetnek, a gyülekezet jóvoltából ingyen.

Vallási – vagyis éhhalál elleni – oka volt tehát elsősorban ennek a sajátságos építkezésnek, de az erődítmény-jellege sem volt egészen oktalan.

14

Amikor tizenhat évvel korábban Tiberius császár úgy döntött, hogy az Ízisz-vallás meg a zsidó vallás hívei takarodjanak ki Rómából, a szagot kapott római csőcselék megpróbálta megostromolni ezt a titokzatos falrendszert, de mert nem láttak át rajta, nem bírtak betörni, a zsidók megvédték magukat a lapos tetőkről nyilazva és a dárdáikat hajigálva.

Házaikat mégis el kellett akkor hagyniuk, József is elmenekült Rómából a feleségével és a hároméves Urival.

Rómától húsz mérföldnyire, a kicsiny Aricciában húzták meg magukat egy lyukas tetejű istállóban, József trágyát hordott ki, szántott, a felesége almozott, Uri naphosszat a tyúkokat hajkurászta, hogy fél év múlva, hála a kegyes római nagyúrnak, a patrónusának, akinek a felszabadult apja révén a kliense lett, József a családjával egyetemben visszatérhessen a lerombolt, kirabolt házába.

A négyezer nőtlen zsidó ifjú kivételével, akiket besoroztak és Szardíniára vittek, állítólag azért, hogy valami rablóbandák ellen vessék be őket, de ott a klíma és a honvágy vitte el őket inkább, lassanként visszaszivárogtak a családos zsidók szinte mind, mindössze pár százat öltek meg a rablógyilkosok vidéken, és Tiberius császár többé nem adott ki hasonló rendeletet.

A házakat rendbehozták, a berendezést lassanként pótolták. Nem volt sok a pótolnivaló, szegények voltak a római zsidók.

Uri ebből az oda-vissza hurcolkodásból nem emlékezett szinte semmire, csak a tyúkszar szagára, meg arra, hogy az apja a nyakába vette, úgy vitte soká, és ez annyira jó volt, hogy még most, tizenkilenc évesen is szokott ezzel álmodni. Álmában arra szeretett volna ébredni, hogy az apja áll előtte, és azt mondja: „gyere, fiam, ülj a nyakamba megint”.

Ebből az ideiglenes kiűzetésből annyi maradt még, hogy Sára, az anyja most is fel-feljajdul, amikor egy-egy hajdani szép edény hiánya jut az eszébe, amit azok a nem-zsidó szabadosok, szintén az ő patrónusuk kliensei, akiknél elrejtették, nem adtak vissza, és hosszasan sopánkodik emiatt. Pedig az az igazság, hogy páran a letétbe helyezett értékeket becsülettel visszaadták, ma is ilyen edényekből esznek, mint az apja olykor meg szokta volt jegyezni. Ettől még Sára lamentál.

Apja mostanában már nem néz fel, morcan kanalazza az ételt, s ha felnéz is a feleségére, a felesége csúf, kendővel takart fejére, mélységes gyűlölet csap ki a szeméből. Nem a tolvajokat gyűlöli, hanem a feleségét. És hallgat. Rómában a zsidóknál nehéz a válás: kevesen vannak. Júdeában könnyű a válás, és ezt nemcsak mesélik, hanem ott törvénybe is van iktatva: ha valaki a feleségénél szebb nőt talál, ezt 15olyannyira alapos oknak tartják, hogy már válhat is; akkor is elűzheti a feleségét, ha az meztelenkedik, ami pedig házastársak között bizonyos alkalmakkor nem tilos; de hát Júdea nem a zsidóság végvára, hanem a nemzet teste, ott sok mindent lehet. Rómában unokatestvért is elvehet a zsidó, a latinoktól eltérően, mert úgy érzik, hogy kevesen vannak, s különben is ez az elv a régebbi; Júdeában és Galileában ez vérfertőzésnek számít és tilos, mert ők ott sokan vannak. Másfelől a római özvegynek nem kötelező az elhalt férje fivéréhez feleségül mennie, ami Palesztinában még mindig kötelező.

Apja soha nem beszélt erről a féléves hányattatásról. Mesélték, a kiűzetést négy aljas, bűnös zsidó okozta volna, akik Saturninus szenátor feleségét, Fulviát valamiképpen megnyerték, pénzt csaltak ki tőle, hogy a jeruzsálemi Templom számára drága szőnyegeket vegyenek, a pénzzel persze megléptek, Fulvia felháborodva számolt be erről a császárnak, ekkor dühödött volna fel Tiberius.

Uri másoktól hallott kombinációk alapján azonban inkább arra gyanakodott, hogy ez csak ürügy lehetett, és őket Germanicus miatt űzték ki Rómából.

Germanicus, a híres hadvezér a császár unokaöccse és fogadott fia volt, de Tiberius megorrolt rá, és elküldte Keletre. Germanicus elkövette azt a hibát, hogy Szíriából elindult Alexandriába, holott Egyiptom tiltott terület minden rangosabb római személy számára, lévén, ezt Rómában a legutolsó utcagyerek is tudja, Egyiptom Róma éléskamrája, onnét kapják az ingyen gabonát, amiből a polgárjogot nyert zsidók is részesülnek. Ha valaki Egyiptomot fellázítja, súlyos ínséget hoz Rómára. Antonius volt az utolsó, aki megpróbálta, de Augustus Actiumnál megverte, és a lovagokat és a szenátorokat Egyiptom látogatásától eltiltotta. Tiberius úgy vélhette, hogy Germanicus, Júdeán áthaladván, megegyezett az ottani zsidókkal, hogy mellé állnak, ha háborúra kerül sor Egyiptom és Tiberius között. Sőt biztosan így gondolta, különben a zsidókkal együtt nem űzi ki ugyanakkor az egyiptomiakat is, akik pedig a zsidóktól elkülönülve éltek a Transtiberimben. Germanicust aztán megmérgezték és meghalt. Mondják, az előző júdeai helytartót, Valerius Gratust is azért váltotta le a császár, mert Germanicusszal találkozott, holott aligha tehette volna meg, hogy a császár fogadott fiával ne találkozzék, amikor az Júdeában barangol. A dolog nem nagyon érdekes, egyik helytartó olyan, mint a másik, Rómából nézve különösen, mégis híressé lett ez az eset: a császár hétévnyi késlekedéssel váltotta le Gratust, ami nem a feledékenységének a jele, mondják a politikai elemzők, hanem éppen annak, hogy soha nem felejt, és előbb-utóbb bizonyosan bosszút áll. Nem volt szokása egyébként Tiberius császárnak, hogy a prokurátorokat és prefektuso16kat leváltsa, inkább helyben hagyta őket, mondván: „a jóllakott légy kevesebb vért szív, mint az éhes”.

Persze az is lehet, hogy az előző prefektus a Seianus-ügybe keveredett bele valahogy.

Másik példának Agrippinát hozzák fel, Germanicus nagy népszerűségnek örvendő özvegyét, akit tizennégy évvel a férje halála után halasztott éhen Tiberius. De nem is így történt, szól közbe egy másik politikai elemző, Agrippina Pandateria szigetén, ahová száműzték, éhségsztrájkolni kezdett, egy centurio kiverte a fél szemét, majd Tiberius parancsára tömni kezdték, de rosszul, és abba halt bele. Mindegy, megölték. A zsidók ugyanúgy ismerik a római pletykákat, mint a többi náció, és legalább annyi hites politikai elemzővel büszkélkedhetnek, mint a többi nép.

Urit érdekelte a történelem, érdekelte minden fordulatos mese, temérdek görög és latin auktort olvasott a zugban, ahol békén hagyták, és naphosszat álmodozott és kombinált. Azok a képek, amelyeket éber álmában látott, élesek voltak és fényesek, szinte tapinthatóak. Nagy dolog a képzelet, már ha valakinek jutott belőle.

Görögül azért tudott, mert a zsidó negyed lakóinak görög volt az anyanyelvük, a római zsidó gyerekek többsége görög névre is hallgatott. Palesztinából hozták magukkal, ahol a hellenizálás a nyelvben bizonyult a legsikeresebbnek, s utódaikra Rómában is áthagyományozták. A művelt latinok szebb görögöt beszéltek, de azért görög volt ez is; a zsidók ugyanazt a görögöt beszélték, mint a görögök, a kiejtésükről nem lehetett megkülönböztetni őket.

József és a családja kivételesen arámiul is beszélt otthon, ami a héberrel, a Szentírás eredeti, immár halott nyelvével rokon; volt valami összeesküvésszerű abban, ahogy az arámit használták; József úgy gondolta, hogy amíg csupán arámiul beszélő közvetítő kereskedőkkel is üzletelnie kell, csak tanulják meg ezt a nyelvet a gyerekei is, még jól jöhet nekik.

A római zsidók rég nem tudtak sem arámiul, sem héberül, és az előimádkozók héber szövegét az imaházban a hívek számára görögre fordították. Létezett már a Szentírás görög fordítása, a Septuaginta, amit hetvenkét zsidó fordított le a Fárosz szigetén, Alexandriában hetvenkét nap alatt vagy kétszáz évvel korábban, és otthon, egyedül imádkozván mindenki ezt a görög Tórát olvasta magának hangosan. Kívülről nem volt szabad a szent szövegeket idézni, nehogy az a végzetes hiba történjék, hogy valaki rosszul emlékszik és mást mond, mint ami írva van, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek az egész Teremtésre nézve. Az imaházban azonban, a közösség előtt, elvileg rögtönözve fordították a héber szöveget. Az persze nem 17volt tiltva, hogy valaki a Septuaginta aznapi adagját betanulja, de úgy kellett tennie, mintha a hébert értené, és azt fordítaná.

Uri gyerekként nemigen gondolt arra, hogy anyjának arámi tudása nem egészen magától értetődő, s hogy a többi anya jobban ragoz görögül, mint az övé. Kamaszkorában tűnődött el először azon, hogy anyjának Sára a neve, márpedig ezt a nevet, addigra megtudta, gyakran adták a zsidó hitre áttért prozelita nőknek. Akkor már nem volt jóban az apjával, és nem kérdezte meg, vajon zsidónak született-e Sára. Anyját meg aztán végképp nem akarta erről megkérdezni, vele soha nem volt jó viszonyban, anyja csak azzal törődött, hogy a férje meg a gyerekei a vallási parancsokat szigorúan és maradéktalanul tartsák be. Ha Sára nem zsidó volt eredetileg, amire vallási túlbuzgalma is utal, a frissen áttértek már csak ilyenek, akkor rabszolgának született, és József váltotta ki. Ha Józsefet üzleti ösztöne is vezette, akkor olyan rabszolganőt választott, aki tudott arámiul, tehát Szíriából vagy Babilonból származót. Uri úgy gondolta, hogy apja, aki kicsi korában elárvult, nem lehetett elég tehetős, hogy zsidó lányt kapjon, még a hozományról lemondva sem minősült eléggé jó partinak, ezért kellett rabszolganőt elvennie. A Palesztinában érvényes törvények szerint ebben az esetben ő, Uri, egy prozelita rabszolganő fia igen alacsony származású lenne odaát, az óhazában, mert az anyja származása illetné meg őt is. Ugyan nem lenne se rabszolga, se prozelita, izraelitának számítana, ám azok közt a legméltatlanabbnak. Milyen szerencse, hogy a zsidó Rómában született, ahol csak az apai leszármazás számít.

Latinul Urinak nem volt könnyű megtanulnia.

A zsidónegyed fiataljai csak törték a latint; nemigen jártak át a Tiberis másik partjára, ahol az igazi Róma feküdt, megelégedtek a Túlnan belterjes életével, ha pedig mégis átmerészkedtek, a görög anyanyelvükkel remekül elboldogultak. A Túlnan nem-zsidó lakói is görögül beszéltek, vagy pedig olyan nyelvet használtak, amit rajtuk kívül nem ismert senki.

Szokásuk volt a zsidóknak, hogy görög betűkkel írták a latint, az inkább kézre esett nekik. Persze a héber betűket is megtanulták, ők asszír írásnak nevezték, hogy legalább a Semát fel tudják olvasni maguknak, meg az ünnepi zsoltárokat szükség esetén, ha erre az imaházban éppen felkérik őket. Olykor a három ábécét egyetlen mondatban, sőt egyetlen szóban is keverték. Uri élvezte az ilyen keverést, ő nem hanyagságból vagy tudatlanságból, hanem játékból tett át héber ábécére latin vagy görög szöveget és viszont; kitalált magának rövidítéseket mind a három nyelven, hogy gyorsabban tudjon másolni, ha olyan tekercset kapott kölcsön pár napra, amely különösen érdekelte; 18ki-kihagyott magánhangzókat, diakritikus jeleket, úgyhogy rajta kívül a gyorsírását senki el nem tudta olvasni, és pár hónap múlva már ő maga sem. A tisztán héber szöveget bal kézzel írta jobbról balra, a görögöt és a latint jobb kézzel balról jobbra, maga se tudta, miért. Igen meglepődött, amikor olyan tekercshez jutott, amelyből kiderült: létezik már görög és latin gyorsírás, más is feltalálta, amit ő; boldogan tanulta meg azokat is.

Gaius Theodorus, írta le a hivatalos nevét hol így, hol úgy kiskorában, mert az Uriel nevet, ami azt jelenti, hogy „Isten az én fényem”, csak a családi körben használták; nem is tudta senki, hogy otthon erre a névre hallgat.

Apja sem József volt hivatalosan, hanem Lucius Ioses.

Uri nevében a Gaius a patrónusának első neve, József pedig a Luciust a patrónusa apjának nevéből vette át, aki József apját felszabadította. Ez volt a szokás: a szabados zsidók első neve, amely gyakran az egyetlen is maradt, a patrónusuk nevével volt azonos; így lett a római zsidóknak elsősorban latin, másodsorban görög nevük, és nem volt sémi neve szinte senkinek. Hogy Józsefnek az apja mégis sémi nevet adott, árulkodó: a rabszolgaságot nehezen viselte és visszavágyott Palesztinába, amelyet pedig sose láthatott, hiszen ő is Rómában született rabszolgának, sőt már az ő apja is.

Latin és görög nevük volt hát a római zsidóknak, de attól még zsidók voltak: tréflit nem ettek, a szombatot és az ünnepeket megtartották, és imádkoztak előírásszerűen és szorgosan.

Ha éppen nem olvasott vagy jegyzetelt, Uri a zegzugos, cikcakkos udvarban körülbelül a harmadik házig látott el szabad szemmel hunyorogva, és a hatodik-hetedik házig az ujjai között. Akart ő látni élesen, eleven sebként élt benne az apja megjegyzése, néha, reggel, szemét próbálgatván, jobban is látott talán, de aztán estére meg kellett állapítania, hogy aznap sem akart jól látni eléggé.

Deszkából eszkábált magának egy orrnyeregre helyezhető alkalmatosságot nemrég, hogy ne kelljen állandóan az ujjain keresztül néznie; két kicsi lyukat fúrt bele a szemei számára, és amikor feltette az orrára, a két lyukon keresztül szép, bár szűk képet kapott. Szép volt a kép, mert minden dolog élesebb lett így, és egymáshoz képest határozottabb helyszínű, mint amikor egy szemmel hunyorgott bele a hüvelykujja és mutatóujja által képezett lyukba, pont olyan, mint amikor mindkét szeme elé odaemelte a két öklét és azokon keresztül nézett. A deszkának megvolt az az előnye, hogy egy kézzel lehetett tartani. Ezzel az orrdeszkával azonban a vackán kívül nem mert mutatkozni, kinevették volna. Még az ablakához sem mert közel állni, sem ezzel az eszközzel az orrán, sem anélkül, mert tudták az 19udvarban, mindent tudtak, hogy ott szokott ácsorogni és bámul kifelé; csúfolták is emiatt, és az apja is felszólította, hogy ne tegye: „csúf dolog a kémkedés”, mondta ebből az alkalomból; úgyhogy Uri a zug mélyén, az ablaktól a lehető legtávolabb ácsorgott hosszasan, és remélte, a félhomályba kívülről nem látni be. Mesélték, hogy a gyönge szemű gazdag latinok ügyesen csiszolt gyémántot tartanak a szemük elé, azon keresztül néznek, és mindent jól látnak; ilyennel Uri nem találkozott, drágakövet sem látott még soha.

Félt, hogy teljesen meg fog vakulni.

Nem volt gyakori a vakság az udvarlabirintusban, és aki megvakult, az sem mászkált odakint, de hallani lehetett, hogy ezt vagy azt az embert az Úr haragja sújtotta ekképpen. A vakokat, a trachomások kivételével, nem különítették el, nem számítottak tisztátalannak, csak szerencsétlennek. Uri napokon, heteken és hónapokon át töprengett, ugyan mi is történt, vajon az Isten eleve vaknak rendelte-e, vagy egyszerűen, sok egyéb dolga mellett, nem figyelt oda rá, vagy netán a Sátán avatkozott közbe, vagy inkább a Fátum, a Sors okozza-e nagy baját – Urinak vegyes zsidó–latin–görög képzetei voltak, mert sokat olvasott. Azt végképp nem értette, miért nem született vaknak rögtön, ha már ez a sorsa – hogyhogy menet közben változtat a szándékán az Úr? Miféle meggondolások vezethetik Őt vajon? Kutatott addigi gyermeki múltjában Uri, de oly hatalmas vétket, amiért feltétlenül meg kellene vakulnia, az Isten iránti legjobb szándékkal sem tudott utólag felfedezni a tetteiben.

A legkézenfekvőbb magyarázat volt a legmerészebb: nem törődik az Úristen senkivel, még kiválasztott népének egyedeivel sem, Őrá csak a Teremtés műve volt bízva, meg az, hogy a kőtáblákat Mózes révén a népének eljuttassa. Ez a magyarázat nem Uri fontolgatásainak eredetiségéből fakadt: az Úristent a római zsidók, a zádokisták, akiket szaducceusoknak is neveznek, s akik csak Mózes öt könyvét fogadták el és semmi egyebet, a szóbeli hagyományból semmit, ilyennek képzelték el testületileg, s ez volt a jeruzsálemi főpapság hivatalos álláspontja is: a Teremtő nagyvonalúan megteremtette a világot, s benne az embert, hogy legyen, aztán magára hagyta, életébe a továbbiakban nem szól bele, mindenki azt kezd az életével, amit akar, természetesen csak a Törvény szabta kereteken belül, ám aki a Törvényt megszegi, arra persze lesújt.

Él az ember, ahogy tud, aztán meghal, és nincsen pokol, nincsen menny, ahogyan a primitív zsidók képzelik odaát, Palesztinában; nincsen lélekvándorlás, amiben a primitív, farizeus zsidók szintén hisznek, és nem támad fel senki, csak azt követően – bár akkor mindenki és azonnal –, hogy eljövend a Felkent, de ez még odébb van: 20nem szenvedtünk még eleget, hogy kényszerűen megtisztulni képesek lettünk volna már, mondta egyszer az apja, ellentétben a hiszékeny palesztinai zsidó földművesek, a lelkileg szegény am-haarecek buta, elvakult, korlátolt és káros képzeteivel, amelyekről borzongva és helytelenítőleg szoktak megemlékezni a Palesztinából a római zsidó negyedbe visszatérő kereskedelmi utazók.

A feltámadásról sokat töprengett Uri a vackán, és megállapította: ha szemernyi részvét van a Teremtőben, a feltámadást lehetővé teszi, s ő, Uri, sok szép, okos, bölcs emberrel fog találkozni majdan, akik az ő születése előtt éltek, s az ő halála után élnek majdan, és időtlen, tartalmas társalgást folytatnak a végítélet utáni, idő nélkülivé váló, illatos és fényes térben, ahol a testek súlytalanná, fájdalomtalanná válnak, és úgy fognak lebegni és szárnyak nélkül is úgy tudnak majd repülni az éppé varázsolt emberi testek, ahogyan legszebb álmaiban ő szokott, mintegy a végítélet utáni lét előzeteseként. Ez így ésszerű, így természetes, mert ha esetleg nem lenne feltámadás az idők végeztével, az egyes ember életének az égvilágon semmi értelme se volna.

Uri vagy az udvar életét bámulta hunyorogva, sejdítvén, hogy voltaképpen boldogan, amiért lát még, vagy pedig olvasott.

Tanítani nem kellett már semmire, ő taníthatott volna másokat, de ehhez nem volt kedve, holott még az apja is kérlelte. Ha már nem teljes értékű férfi, legalább haszna legyen belőle a közösségnek, és a tanárt meg is fizetik, ez sem utolsó szempont. A tanára, Eusebius is kérlelte, aki Urit szerette és képességeit becsülte, de hiába: Uri a közösséget utálta.

A többiek jól láttak, ő nem.

A többieknek nem fájt a fejük, a lábuk, a derekuk.

A többiek jól tudtak harapni, ő csak a jobb oldalon, mert baloldalt a fogai nem értek össze, és ott már el is kezdtek lötyögni, ami a korai fogvesztés előjele. Az pedig szörnyű, hogy a végleges metszőfogai annyira előremerednek, hogy a száját nem is tudja becsukni tőlük rendesen. Igaz, e metszőfogak miatt a nyelvével képzett résen át szépen tud fütyülni, és ennek olykor a csodájára járnak, de inkább nőttek volna szabályosan a fogai.

A többi korabeli fiú még nem kopaszodott, ő már tizenhat éves kora óta.

A többi nem volt szörnyszülött, ő igen. Nem látszott ugyan nyomoréknak, de ő annak érezte magát, és az is lett.

De nem csak a testi bajai miatt zárta be magát a vackába.

Vagy öt éve, amikor még jobban látott, nem sokkal a bármicvája után, tehát azt követően, hogy az imaházban ünnepélyesen férfivá avatták, elég gyakran mászkált át a Tiberis másik oldalára. Oda 21mehettek Rómában a zsidók, ahová csak akartak, és Uri, hála a nagyapjának, aki rabszolgaként a váltságdíjat kinyögte, megnősült, fiat nemzett s rögtön utána meg is halt, Uri, az unoka, már római polgárnak született.

Zsidó volt, ám teljes jogú római polgár is, aki a nem-római és nem-itáliai egyénekre kivetett adót a rómaiaknak nem fizette, sőt Róma fizetett őneki: az uraság közbenjárására odaítélték neki a tesserát – amely törvény szerint tizennégy éves korától járt neki, de a magisztrátus képes volt évekig húzni-halasztani a dolgot, ha nem dörrentek rá –, azt a kis ólomlapocskát, amelybe kicsi lyukat fúrt, s a tunikája alá rejtve, a nyakába akasztva hordta, el ne lopják, s kezével a mellén kényszeresen, rövid időközönként ki-kitapogatta.

Ennek felmutatására a Marsmezőn lévő legnagyobb kiosztóhelyen megkapta a római dologtalan szabadosok, a libertinusok, más néven a proletárok, a csupán nemzőképességgel rendelkező nincstelenek havi fejkvótáját gabonából. A húst a Tiberis jobb partján, otthon váltotta ki, kóser húst a másik parton nem lehetett szerezni; a bort is ott vételezte. Akadt jó pár kocsma odaát, amely azt hirdette magáról, hogy kóser ételt és italt is tart, ezektől a kocsmáktól azonban eltiltotta a közösséget a római gerouszia, más néven szünedrion, vagyis júdeai nevén a Szanhedrin, az egyes gyülekezetek rendszertelen időközönként ülésező felettes hatósága, érdekelt lévén abban, hogy mindenki csak a hivatalos transtiberisi zsidó mészárosok termékeit vegye, s hogy csak azt a bort igya, amelyet a nagyhatalmú római zsidó borkereskedők árulnak. A borral még a húsnál is jobban lehetett keresni, mert ünnepi alkalmakkor a borivás kötelező; a borkereskedők árulták azokat a tisztátalanságtól megszabadított, kétfülű, fehér agyagból égetett flaskákat is, amelyekből a bort inni kellett. Sok bort ittak a római zsidók és nem-zsidók, mert a bortól nem kaptak hasmenést, a víztől viszont gyakran. És valahogy úgy alakult, hogy a tiszta olívaolajat is éppen ezek a kereskedők szállították Palesztinából a római közösségnek, és az itáliai olaj használatát főbenjáró bűnnek minősítve megtiltották, és ezt a gyülekezetek közös vezetősége újra meg újra jóváhagyta, lévén e közös vezetőségben, a vének között bor- és olajimportőrök nagy számban találtattak.

Uri a tessera révén járó fejadagból rátartian jóval kevesebbet fogyasztott, mint amennyire a fejadag kiszabói feljogosították, ezért apja mellett ő is családfenntartónak érezhette magát. Azokon a napokon, amikor a tessera felmutatására az adagját kiszolgáltatták, vele volt egész családja, vagyis az apja, az anyja és a két húga; együtt cipelték haza a raktárból a számukra kiutalt élelmet. A gazdagabbak talyigával mentek, ők zsákokkal és sportulával, mert a talyiga 22drága. Ilyenkor Uri boldog volt, hogy a véletlen folytán, a sose látott nagyapjának hála, a családján segíthet. Apja se látta az apját, mert pár hónapos volt József, amikor Tadeus meghalt huszonöt évesen, a rabszolgák átlagéletkoránál öt évvel korábban; nem tehetett jót az egészségének, hogy a váltságdíjat hosszú évek kemény munkájával kinyögte.

Ha a havi kiosztás szombatra vagy zsidó ünnep napjára esett, ők az áldott emlékezetű Augustus császár most is érvényes rendelete értelmében hétfőn mehettek érte kivételesen, illetve az ünnep elmúltával; ezt a rendeletet Tiberius nem vonta vissza még akkor sem, amikor a zsidókat kiűzette. Akadtak tesserával rendelkező zsidók, akik azokban a hónapokban Róma környékén rejteztek, ám pofátlanul visszalopakodtak a Városba, és a magisztrátus ételosztói fogukat szíva, ám tiltó határozat híján kénytelenek voltak az adagjukat kimérni. Akadt olyan kiűzött zsidó, mesélték, aki a vonakodó hivatalnokot perrel fenyegette meg, és a hivatalnok engedett végül, pedig hívhatta volna a vigileket, hogy a hepciáskodó zsidót tartóztassák le. Bolond a világ, mindig bolond volt, és az is marad a Felkent eljöveteléig.

Igazság szerint József is lehetett volna római polgár, mert három gyereke született, és Augustus rendelete, amely szerint a háromgyermekes szülők kapjanak római polgárjogot, az érvényét nem vesztette el. Próbálta is rábeszélni az apját Uri, kérvényezze a polgárjogot a gyerekeire hivatkozva, a patrónus közbenjárására ő is biztosan megkapná, s azontúl neki is lehetne tesserája.

József azonban nem akarta.

Jó neki így is, mondta József. Uri erősködött, az apja végül kibökte: inkább megdolgozik a pénzért, mert akadhat nagyon nagy ügy egyszer, igazán fontos ügy, és majd abban kéri Gaius Lucius, a patrónus segítségét, addig nem akarja háborgatni, nehogy a nyomuló kérelmezőt időnek előtte megutálja.

Uri látta, hiába érvel, többé nem hozta szóba a dolgot. Eltűnődött, mi lehet az a nagyon nagy ügy. Csak nem újabb kiűzetéstől fél az apja?

Gyakran sétálgatott Uri magányosan odaát, a Tiberisen túli Rómában, az „igaziban” és bámészkodott. A folyón túlról érkezett odaátra; valahogy mindig valamely folyón túl laknak a zsidók, a nevük, a héber is ezt jelenti: Babilonban is az Eufrátesz túlsó partján laktak, mielőtt megengedték, hogy elinduljanak haza, Nyugatra.

Uri mászkált, bámészkodott, nem volt semmi dolga, fizikai munkára alkalmatlannak bizonyult. Akkor mondtak le róla végleg, amikor a gyülekezet tagjai rábeszélték Józsefet, adja tetőfedőnek, az könnyű munka. Urinak tériszonya volt, a legelső munkanapján leesett és 23eltörte a jobb karját. A karja összeforrt – szerencse, hogy a bal keze amúgy is ügyesebb volt, bal kézzel írt héberül és arámiul, ez alkalomból görögül meg latinul is megtanult ballal írni –, és azóta békén hagyták az apját.

Amikor a mészégetéssel jött elő József, mert az is jó szakma, Uri fellázadt és kiabálni kezdett: ő nemhogy mészégető, de üvegfúvó sem lesz soha, inkább meghal. Ez megrázta Józsefet, aki üvegfúvóként kezdte, vagyis voltaképpen aranyművesként, mert a zsidók tudtak csak hajszálvékony aranyábrázolatok köré üveget fújni az egész Római Birodalomban, és szó nélkül otthagyta a fiát, aki felháborodásában még percekig üvöltött és ugrált és azzal fenyegetőzött, hogy beáll dokkmunkásnak.

Ez komolytalan volt, a fájós lábával és a vacak derekával egy napig sem bírta volna a cipekedést. A bőrcserzésen kívül ez volt a legalantasabb munka, amit zsidók vállaltak. Rosszul fizették, de ha valakinek volt tesserája, az ingyen juttatásból és a dokkmunkási kiegészítő jövedelemből többgyermekes családot is eltarthatott. Meg hát a rakományt meg is lehetett csapolni, ha a hajcsár nem figyelt oda, és nem figyelt oda, ha a zsákmányból maga is részesült.

Zsidó szállítmányt zsidó munkás elvileg, a vallás szerint, nem csapolhat meg, de nem-zsidót igen. Nehéz azonban megállapítani, mi jön Júdeából vagy Alexandriából a zsidóktól, és mi az, ami nem tőlük jön. És nem is zsidó már az áru, ha nem zsidóhoz jut majd, hiába tiszta eredetileg, a célállomás bepiszkolja. A bér kevés, a család nagy, lopni a szükség tanítja meg az embert, amit nem az Isten idéz elő, hanem az Isten igéjét meghallani süketek. Az istentagadóknak kárt okozni istenes cselekedetként is felfogható. Pontosan annyit loptak hát a zsidó dokkmunkások, mint a többiek: amennyit éppen lehetett. S hányan loptak egy-egy rakományból útközben! És ez még semmi azokhoz képest, akik számításból hajtják fel az árat, azok vannak csak sokan!

De azért dokkmunkásnak lenni a zsidók közt is alantas foglalkozásnak számított. S mert tisztátalan árukat is ki kellett rakodniuk, megtisztulásuk elősegítéséért a papok is levették a sápot, akik senkinek sem engedték el a rituális fürdő adóját, ami pedig Palesztinában nem létezett, és Rómában sem az összes imaházban volt mikve.

A Tiberisen sajkák és sekély merülésű hajók hozták fel az árut Ostiából, hozták az árut éjjel-nappal, egymásba ütköztek, mintha megcsáklyáznák egymást, kereskedelmi miniháború dúlt a kikötői helyekért, éjjel-nappal folyt a pakolás a Tiberis mindkét partján, és prosperáltak a kocsmák és a kuplerájok. Részeg volt a parton és a hajókon mindenki, zsidók és nem-zsidók egyaránt, és nem is lehetett 24tudni, ki kicsoda, mert mind görögül ordított és káromkodott. S voltak ugyan csigás emelők is rendszeresítve a dokkokban, de a rakodás elsősorban mégis kézzel folyt. Pakolták és cipelték a bálákat, amelyeket szinte nyomtalanul nyelt el, falt fel ez a hatalmas város, s ürített ki magából a csatornákba, amelyek szintén a Tiberisbe ömlöttek. Nem csoda, hogy a zsidók óvakodtak inni belőle, és mosni se mostak benne soha, járvány idején pedig a dokkmunkásokat elkülönítették.

A járvány megállapítására a Palesztinában régóta ismeretes receptet használták: ha egy ötszáz fős közösségből egymást követő három nap alatt naponta háromszor három hullát visznek el, akkor az pestis. Ha kevesebbet, akkor az nem pestis, és karanténra nincs szükség. Letagadtak egyes gyülekezetekben hullákat a szegények ilyenkor, hogy a családfenntartók tovább dolgozhassanak, és csak később jelentették a haláleseteket; ez ellen az arkhiszünagogoszok erélyesen felléptek, valamint a léviták is, akik a temetések jól fizetett szakértői voltak; óriás perpatvarok keletkeztek mindebből másodnaponta, harmadnaponta; minden volt akkor is, ami szokott lenni mindenütt, ahol csak ember a többi ember által közrefogva, megbéklyózva él.

Még egy kísérlete volt Józsefnek, hogy emberi munkához juttassa a fiát.

Megüresedett a gyülekezetükben a grammateus állása.

Írnok a grammateus, jegyző és titkár, az arkhiszünagogosz jobbkeze, befolyásos egyén, mert a gyülekezet vezetőjének súgni és sugallni tud bármikor akármit; tud kicsit használni és tud nagyon ártani. Beteg is volt, feledékeny is volt az előző grammateus, Fortunatus, amikor meghalt, mégis a gyülekezet sok tagja kísérte ki a Via Appián lévő katakombához a testét, jelen volt a temető félkörívű, apró amfiteátrumra emlékeztető, lépcsőzetes bejáratában tartott temetési ünnepen József és Uri is.

Nem nagy egy ilyen zsidó gyülekezet Rómában, és ha valaki meghal közülük, az a kisvárosnyi 5-600 férfi a temetésen ott van, és nők és gyerekek is jelen lehetnek, mert Rómában a nők a férfiakkal szinte egyenrangúak, nem úgy, mint Palesztinában, ahol a nő semmit sem ér.

Hosszú volt az út, nem a távolság miatt, a Túlnan és a városkapun közvetlenül túl fekvő temető között lehetett vagy három-négy stadion mindössze, de hétszer kellett leülni útközben, először persze a Zsidó-hídon, amelynek a szigeten inneni részét hivatalosan Pons Cestiusnak, a szigeten túli részét Pons Fabriciusnak nevezik, s valaki, mindig más, hétszer ecsetelte hosszan az elhunyt érdemeit.

Nem ettől volt ez a temetés emlékezetes, hanem mert pap is volt éppen a gyülekezetben Jeruzsálemből, Philipposz. A Pészahot Rómában 25töltötte, és Pentékosztáig, vagyis Pünkösdig maradt, s ha már ott volt, a temetés alkalmával is megáldotta a népet. Nagy dolog a papi áldás, mert azt nem-pap nem mondhatja el; Uri is mindig borzongott, valahányszor egy-egy nagy ünnep alkalmával a méltó személy, Áron leszármazottja kimondta. Philipposz nem mehetett a holttest közelébe, s nemcsak nem láthatta a tetemet szállító kordét, de az árnyékot sem vethetett rá, mert tisztátalanná tette volna; a temető félkörívű bejáratában áldotta meg Philipposz a gyászolókat, szintén méltatva az elhunyt érdemeit, kifejezve reményét, hogy az általános feltámadás már nincsen messze, s az élőknek és holtaknak nem kell már sokáig nélkülözniük egymás társaságát; felolvasta az imát, a jelenlévők sírtak és áment mondtak rá, majd a papot elvezették, és a kordét csak akkor húzták a temető bejárata elé, amikor Philipposz már messze járt. A fehér vászonba csavart testet a lévita temetőszolgák, akik a beszéd alatt az ásójukra támaszkodva unottan bámészkodtak, a kapun át levitték a mélybe. A családtagok megszaggatták ruhájukat, majd bementek a kapun, hogy lássák, melyik lyukba helyezik a testet, s hogy a katakomba falába, a tufába vájt sekély, téglalap alakú mélyedésre ráhelyezzék a magukkal hozott vékony márványlapot, amelyen Fortunatus neve állt csak, meg az, hogy hatvanegy évet élt és grammateus volt. Fortunatus legidősebb fia a Tóra-tekerccsel ment le, fejét a nyaka közé húzva az alacsony bejáratban, a többi családtagnak égő fáklya és olajmécses volt a kezében, hogy a föld alatti járatokban lássanak is valamit.

József váratlan kijelentést tett ekkor: kérte, Uri csak akkor lépjen be a föld alá, amikor őt, az apját temetik, és ne lépjen be oda soha többé. Kérte, Sára és a lányok maradjanak kívül. Azt is kérte, a sírlapján ne legyen egyéb, csak egy menóra. Se a neve, se az életkora, semmi más. Ne legyen a sírlapjára festve vagy karcolva se madár, se sófár, se borosflaska, se lulav, sem etrog; semmi.

Urit megrázta, hogy az apja a haláláról beszél.

Nem sokkal később rájött, apja őt szemelte ki, hogy Fortunatus örökébe lépjen, és ezzel a vallomással már erre akarta előkészíteni lelkileg.

Noha apja érzelmi zsarolását megalázónak és alattomosnak érezte, a jegyzői munka nem lett volna ellenére. Kényelmes állás, nem is kell naponta ott lenni az imaházban, otthon is lehet körmölni a mindenféle érdektelen iratokat, csak az a kellemetlen, hogy az arkhiszünagogosz szolgája lesz, és nem beszélhet neki vissza.

Az arkhiszünagogosz nem pap, hanem polgári személy, aki tekintélynek örvend a gyülekezetében, például mert pénze van, és általában öt-tíz évre választják, hogy a gyülekezet dolgait intézze. 26Annianus, a mostani arkhiszünagogosz rátarti, hisztérikus ember, nehéz kijönni vele, viszont a grammateusnak jól fizetnek, kétszer annyit, mint egy tanárnak, és négyszer annyit, mint egy mészégetőnek. Igaz, hogy az üvegfúvók sokkal jobban keresnek, az ügyesebb kereskedők pedig náluk is jobban, de egy grammateus jó parti, válogathat a lányok között. Húszéves koráig csaknem minden római zsidó fiú megnősül, egy éve van hát még. Grammateusként szabadon válogathatna a tizenkét évesnél idősebb facér lányok között, és azok nagyon sokan vannak, és minden apa retteg, hogy vénlány marad a lánya. Uri irtózott a nősüléstől, de belátta, hogy a sorsát nem kerülheti el. Napokig izgatta, hogy szemelgethetne a lehetséges jelöltek között, a lányokra méricskélő szemmel nézett, idomaikat latolgatta, és rettenetes álmokat látott, és reggelente a tunikáját sietve kimosta. Sem Sára, sem József nem tett megjegyzést a kötélen száradó tunikájára soha, úgy tettek, mintha nem látnák.

Egyik este József dühöngve mondta: Honoratus a tizenhat éves idióta fiát akarja benyomni grammateusnak, pedig alig tud írni, a görögön kívül semmilyen nyelvet sem beszél, és számolni se tud. Honoratus gazdag, befolyásos ember, a szírek negyedében három bérháza van, és a felesége az unokahúga Tullius Basileusnak, a bankárnak. Honoratus fiát csak olyan ember tudná kiütni, mint Uri.

Uri nem szólt semmit, csak bólogatott. Gaudentius, a fiú annyira hülye, hogy a grammateus állására semmi esélye sincs.

József boldogan elmosolyodott, Uri hallgatását beleegyezésnek vette, minden követ megmozgatott, mégis az az idóta lett a grammateus, Annianus neki kedvezett.

Uri megnyugodott. Nem olyan jó dolog jegyzőnek lenni egy hisztérikus arkhiszünagogosz alatt. A nősülés is ráér.

Aztán Gaudentius, Honoratus idióta fia két hónappal később váratlanul meghalt, élt tizenhat évet, két hetet és három napot, rá is vésték a sírlapjára szépen, Uri a zugban imádkozott érte. Őszintén szánta azt a hülyét. Nem tehetett róla, hogy az Úristen kegyelméből semmit sem fogott fel az életéből.

József felélénkült és újra látogatni kezdte a gyülekezet befolyásos tagjait.

Aztán a gyülekezet befolyásos tagjai Annianus javaslatára úgy döntöttek: Honoratus majdan megszületendő fia legyen a grammateus, s amíg e fiú meg nem nemződik és meg nem születik, legyen e tisztség helyettesítve mások által, akik háromhavonta váltják egymást. Józsefet biztosították, hogy Uri e helyettesítők listájára előkelő helyen van felvéve, noha vaksi. József erre mondott nekik valami cifrát, így aztán Gaius Theodorust, Lucius Ioses fiát a listáról nyomban törölték.

27

Ettől kezdve Uri békében és biztonságban élt, és ha nem a zugban olvasott, odaát, az igazi Rómában tekergett.

Sok mindent látott és hallott, a kóborlásairól szívesen beszámolt volna az apjának, de az apja a vele való beszélgetést kerülte. Szívesen beszámolt volna a barátainak, de nem voltak barátai. Kinevették és gúnyolták a testi hibái miatt, és utálták, amiért jobban ír, olvas, számol náluk, és mégsem dolgozik.

Boldog, magányos kóborlásait az élete végéig folytatta volna, eléldegélt volna az állam és a patrónusa adományaiból, tengődött volna olvasgatva, élősködőn, gondtalanul és igénytelenül, ha nem történik valami.

Váratlanul, egyik napról a másikra zavargás tört ki odaát: letették Seianust, aki a Capri szigetén élő Tiberius császár teljhatalmú megbízottjaként despotikusan uralkodott (mármint a latin gazdagokon, mert a zsidókat nem bántotta: nem érdekelték); elfogtak egy csomó embert és a testőrgárda teljes vezetését lecserélték, sőt fel is koncolták már. A Forum közelében, az aranyművesek utcájában, a Via Sacrán bóklászott éppen Uri, szerette nézegetni az ékszereket, akkor kezdtek kiabálni a polgárok, és sodortatott a hullámzó tömeggel a Tiberis felé, lökdöstetett a Gemonia lépcső aljába, ahol a hullákat közszemlére tették ki. Ott látott hullát életében először, nem is egyet, legalább egy tucatot, többnek nem is volt feje már. Uri szeretett volna eliszkolni, de a tömeg nem engedte, sőt az első vonalba lökték, közvetlenül a velük szembeforduló és a tömeget visszafelé taszigáló katonák elé, amikor a hóhér és a segédei egy kamaszfiút és egy tíz év körüli kislányt hurcoltak a hajuknál fogva a lépcsőhöz; hosszú, szőke haja volt mindkettőnek, hurcoltatásra éppen megfelelő.

– Seianus gyerekei! – kiáltották a tömegben.

Uri közel állt a lépcsőhöz, úgyhogy látta.

A hóhér először a fiúnak esett neki, a fiú igen bölcsen nem tiltakozott, és egy csapásra lerepült a feje.

A kislány azonban sírva kiabálta: nem kétli, hogy elkövetett valami bűnt, és kéri, büntessék is meg érte, mint a gyermekeket szokták, de főbenjáró bűnt soha nem követett el, ne vegyék el az életét.

Csönd lett. A hóhér habozott.

A tömegben azt kiabálták:

– Szűzlányt megölni nem szabad!

Ez igaz volt, ennyire Uri is ismerte a római jogot, amelyet merőben önszorgalomból tanulmányozott, mert őket, saját kérésükre, a nagy Augustus engedékeny rendelete értelmében csak a zsidó jogra okították. Nem valami bölcs döntés, gondolta Uri sokszor, hacsak nem az volt a ravasz Augustus célja, hogy zsidóból ne lehessen ügyvéd.

28

A hóhér gondolt egyet, szétnyitotta a tógáját, az ágyékkötője alól előkapta a hímtagját és elkezdte a jobb kezével húzogatni, amíg meg nem merevedett. Nagy farka lett a hóhérnak, vagy félrőfnyi, a makkjáról a fitymája eltűnt, olyan lett a szerszáma, mint egy vízszintes, hosszú szárú kalapos gomba. A katonák nekiestek a kislánynak, letépték a ruháját, leteperték és kétfelé húzták szét a vékonyka lábait. A hóhér letérdelt és belevágta a hímtagját. A kislány sikított. A hóhér a tömeg ütemes biztatására egyre gyorsabban mozgott, a feneke fehéren villogott, aztán felüvöltött, megremegett, a fejét felszegte és lihegett. Kihúzta a farkát a kislányból, véres volt, büszkén felmutatta, ellépdelt a tömeg első sora előtt, akár egy győztes hadvezér, jobbjában a még mindig felmeredő véres farkával, a baljával integetve, a tömeg röhögött, majd a hóhér felvette a kardját, és megittasulva döfölni kezdte a kislány testét. Összevissza szabdalta, csak miszlikek maradtak belőle. Ezeket a darabokat dobták és rugdosták a lépcsőre, a többi hulla közé.

A tömeg, amely addig lelkesen biztatta a hóhért, elcsöndesedett. Ez még a római plebsnek is sok lett. A hóhér megérezte a hangulat változását, gyorsan magára csavarta a tógáját és a segédeivel együtt elinalt.

A tömeg némán, elégedetlenül oszlani kezdett. Egy koldus még felment a lépcsőre és az egyik fejetlen hullát kezdte megerőszakolni; erre aztán a maradék katonaság sürgősen a Tiberisbe dobálta a hullákat.

Uriról patakzott a veríték, didergett, a szíve kalapált, szédült, az izzadság a szemébe vette magát, csípte, a gyomra háborgott. Végig el akarta fordítani a fejét, de nem volt rá képes. Azt kiabálták: várjatok, most hozzák Seianus feleségét, nézzük meg, hogy gyászol, de ő futott, amennyire bírt. Útközben a saját lábára hányt. Nem emlékezett rá, melyik hídon ment át, vagy az Aemilius-hídon, vagy a Zsidó-hídon át kellett futnia, azok vezettek a zsidóvárosba. Bevette magát a vackába, és hetekig ki se mozdult.

Nem is mozdulhatott volna, megtiltották a vének.

Valaki meglátta a hídon, amint mocskosan, lihegve fut hazafelé, és jelentette. A vének összeültek és behívták az apját. József azzal védekezett, hogy Uri férfikorú, dolgozni nem tud, és oda megy, ahová akar. A vének azonban, akik hetvenen voltak, hogy a jeruzsálemi Szanhedrint nagy ritkán, csakis a legfontosabb ügyekben összegyűlve, méltó módon leképezzék, és az egyes gyülekezetek tekintélyes családfői voltak a tagjai, hosszas vita után arra a következtetésre jutottak, hogy bárki, aki ezekben a vészes napokban és hetekben odaát jár, ahol dúl a megtorlás, az egész római zsidó közösséget veszélyezteti.

29

– Nem keveredhetünk bele – mondták –, ez a latinok dolga, nekünk semmi közünk hozzá, és nem szabad, hogy az eszükbe jussunk. A fiad veszélybe sodort valamennyiünket, bár igaz, hogy nem szándékosan. Amíg nem üzenünk, a házadat nem hagyhatja el.

Józsefnek meg kellett hajtania a fejét.

Ebből az alkalomból váltott pár szót a fiával. Azt magyarázta neki, hogy mások is jártak odaát, de azok nem kaptak szobafogságot, jellemző, mert, mint mondta, „mi vagyunk itt az őshonosak, nem ők, és ezt sose fogják megbocsátani nekünk”.

Nem kérdezte meg, mit is tapasztalt Uri a felbolydult Rómában, az igaziban.

Uri némán hallgatta. Már kiskorában felvilágosították, hogy a római zsidó közösségben megannyi feszültség lappang, s hogy a „régiek” és az „újak” között ádáz vetélkedés folyik.

A régiek azoknak a leszármazottai, akik az első zsidó fogolyszállítmánnyal kerültek Rómába. Abban az évben hurcolták el őket Júdeából, amikor Pompeius elfoglalta Jeruzsálemet. De nem Pompeius ejtette őket foglyul, hanem Gabinius, aki az Alexandrosz mellett harcoló zsidók közül háromezret lemészárolt, másik háromezret pedig foglyul ejtett. Fájdalom, a római zsoldosok oldalán Arisztobulosz – Alexandrosz testvére – parancsára zsidó katonák is harcoltak a hitsorsosaik ellen; Nagy Heródes hatalomra kerülése ugyanígy történt később, római segítséggel, amikor megint zsidók mészároltak zsidókat tízezrével.

A Gabinius által elhurcolt háromezerben találtatott Uri ükapja.

Hozzájuk képest új jövevénynek számított Rómában az a harmincezer ember, akiket Cassius ejtett foglyul nem sokkal később, amikor Szíriából betört Júdeába, és elfoglalta Taricheait. A töredékük jutott el Rómába, a nagyobbik részt menet közben eladták vagy elhullott.

A még újabbak öt-tíz-húsz-harminc évvel később kerültek Rómába, az újabb és újabb, Nagy Heródesnek köszönhető vérontások következtében. S mert az újak lettek többen, a már megszervezett, kezdetleges római zsidó élet vezető posztjait a régiektől elorozták. „Beleültek a készbe”, mondogatta keserűen az apja, mintha személyesen tőle vettek volna el valamilyen fontos pozíciót, holott a dédapjától és a nagyapjától, akik rabszolga létükre kiharcolták, hogy imaházuk lehessen, s hogy a rabszolganők, akikkel utódokat nemzettek, zsidó hitre térjenek; a felmenőitől József sem vagyont, sem tisztséget nem örökölt. Uri unta ezeket a sirámokat, s még jobban unta, hogy ezek a feszültségek, amelyek három-négy nemzedékkel korábban keletkeztek, sehogyan sem tudtak kihunyni. Nem értette, miért olyan büszkék a „régiek”, akik azzal érvelnek, hogy ők több évet töltöttek már 30el a „római fogságban”; úgy gondolta, szerencséjük volt az őseinek, hogy a későbbi palesztinai vérengzéseket a véletlen folytán megúszták. Ha akkor Gabinius nem ejti fogságba az ükapját, ő valószínűleg meg se foganhatott volna.

A „régiek” még most is azzal bosszantják az „újakat”, hogy tolvajok és rablók ivadékainak nevezik őket, amit azok hevesen, gyakran vért is ontva tagadnak. Pedig Rómában mindenki tudja, hogy a tolvajokat Nagy Heródes rabszolgának adta el külföldre, s közülük a legtöbben az állandó rabszolgahiányban szenvedő Rómába kerültek. Addig a zsidóknál az a törvény volt érvényben, hogy a tolvajokat legföljebb hat évig lehet rabságban tartani, akkor is csak belföldön, zsidók szolgálatában, és az eltulajdonított holmi értékének négyszeresét kötelesek megtéríteni.

A tolvajokon kívül Nagy Heródes rablókat is eladott rabszolgának, s valóban nemigen lehetett utólag kibogozni, miféle bűnökért is kerültek Rómába a később érkezett zsidók.

A „régiek” azzal is érvelnek mindmáig, hogy ők a zsidó szabadságharcosok ivadékai, ellentétben a köztörvényes bűnözőktől származó „újakkal”, akik a „zsidó söpredékből” valók. Urinak ez ügyben voltak némi kétségei. Alexandrosz a saját testvére ellen verbuvált harcosokat, ez zsidó polgárháború volt, amibe persze Róma fürgén beleszólt, és el is veszett akkor a zsidó állam. Nem volt Uri ínyére, hogy szabadságharcosokat kreáljon olyanokból, akik véletlenül kerültek a vesztes oldalra, de ezt inkább nem hangoztatta. Azt a gondolatát sem osztotta meg senkivel, hogy amennyiben a „régiek” felmenői Róma ellen küzdő szabadságharcosok voltak, ugyan miért örülnek ők, a büszke ivadékok annyira, ha végre római polgárjogot kapnak. Az azonban meglepte, amikor hallotta, hogy az óhazában az egész, Rómában élő zsidó kolóniát árulónak tartják. Mit akarnak azok az őrültek, újabb Makkabeus-felkelést? Róma ellen, holott Róma nem bántja a zsidókat?!

Öt-hat éves korában Uri az egyik történeten erősen elgondolkozott. Hatévesen még zseni az ember, csak később tompul el, gondolta a vackában, ha erről olvasott.

Amikor Pompeius körülzárta Jeruzsálemet, a város igencsak meg volt erősítve, és a templomudvart a várossal összekötő hidat is lerombolták a zsidók, hogy a római ostromlók ne használhassák. Csak észak felől nem volt fal, ahol szakadék húzódik, és a védők nem hitték, hogy azt fel lehet tölteni. Pompeius mégis kezdte feltölteni, a zsidók meg felülről rombolták. Amit Pompeius felhúzott, azt a zsidók felgyújtották, így ment ez öt napon át. Csakhogy eljött a szombat, amikor hadi cselekményt végrehajtani tilos, hacsak nem közvetlen 31támadást kell kivédeni. Közvetlen támadás nem történt, Pompeius nem volt buta ember, így hát a zsidók békésen áldoztak a szombatnak, az ünneppel foglalatoskodtak a zsidó védők mind, és nem rombolták le a sáncot, amit aznap húzott fel Pompeius, és a rómaiak be is törtek másnap, így esett el Jeruzsálem.

A hit iránti csodálatos hűség példájaként idézték ezt az esetet a gyerekeknek, a rabszolgák ivadékainak a római zsidó negyedben, „inkább essen el Jeruzsálem, de a Törvény tartassék be”, mondták, és a tanítóknak könny szökött a szemükbe, és mindenki könnyezett, aki ezt a magasztos tapasztalatot az utódokra hagyományozta, és könnyeztek az utódok is derekasan. Uri nem könnyezett: az az eretnek gondolat jutott az eszébe, hogy talán jobb lett volna megszegni a Törvényt, és aznap is lerombolni a Pompeius által emelt sáncot; aztán csak megbocsátott volna az ő Egyetlen Istenük nekik, az Ő kiválasztottainak az engesztelő áldozatok hatására előbb-utóbb. Biztosan voltak mások is, akik ezt gondolták, de ennek a vélekedésüknek nem adtak hangot. Uri korán észlelte, hogy nem kell mindent kimondania, ami az eszébe jut. Egyszer jegyzett meg valamit ezzel kapcsolatban az apjának, aki meg is hallgatta, mert Urinak még jó volt a szeme; József a fejét ingatta, de nem utasította rendre. Eszerint az apja is gondolt erről a szomorú esetről valamit.

A zavargás keltette rémület elmúlt, Uri szobafogsága letelt, megint járhatott és járt is odaát, a zsidók a megtorlást testületileg megúszták, csak a dúsgazdag római elit nagyobbik részét végezték ki, a vagyonukat az államkincstár – Tiberius császári magánkincstára – számára jótékonyan elkobozva, de Róma, az igazi, Uri számára elveszítette a hímporát.

Pedig kifejezetten jó volt zsidónak lenni akkoriban Rómában, és rossz volt szenátornak vagy lovagnak lenni, jó volt szegénynek lenni, és rossz volt gazdagnak lenni, mert bárkit bevádolhattak, hogy elvegyék a vagyonát és kivégezzék, és minden feljelentésnek hitelt adtak azokban a hetekben; a szegényeket nem volt miért bevádolni, a szegények túlélték, kivéve, ha a patrónusuk ellen kellett vallaniuk a kínpadon. Noha csak rabszolgát volt szabad kínvallatni elvileg, szabadost nem, ettől a törvénytől ekkoriban nagyvonalúan eltekintettek. Módszeres volt a megtorlás, mesélték az igazi Rómában később, amikor már meg mertek szólalni; proskribáltak előre mindenkit, még Seianus hatalmának fénykorában; Seianus évekig vérengzett Rómában szabadon, és senki sem sajnálta sem őt, sem a családját, sem a barátait, amikor Tiberius végre megszabadította tőle a Várost.

Mindenki mondta a magáét, rémtörténetek keringtek egyre szebben kiszínezve, idejük volt a rómaiaknak, nem dolgoztak, pletykál32kodtak, és élvezték, hogy a világhatalom hírhedett centrumában éldegélnek ingyen. Tiberius maradt Capri szigetén, Rómába azóta sem tért vissza, Capriból az emberei révén irányította a világbirodalmat.

A zsidók élték a maguk életét, József kereskedett tovább, a patrónusa, Gaius Lucius szintén megúszta, pedig gazdag volt, nagyon gazdag. Azt mesélték a szolgái, hogy egyszer magához hívta mindazokat, akikről feltételezte, hogy a vagyonára pályáznak, királyian megvendégelte őket, elmagyarázta nekik, hogy a vagyonát nem ők kapnák meg, hanem Tiberius, és életük végéig szép havi apanázst helyezett nekik kilátásba, ha nem jelentik fel. Igaz vagy sem, a lényeg az, hogy nem jelentette fel senki.

Uri egyre ritkábban járt át az igazi Rómába, bezárta magát a vackába, olvasta a tekercseket mindenféle nyelveken, és rettegett attól, hogy a hóhér fénylő, gyorsan mozgó fenekét lássa maga előtt ismét, és a kislány vérző alhasát lássa és a kiforduló beleit, s hogy ettől az újra meg újra felmerülő képtől alantas vágyak nyűgözzék.

Uri rettegett az alvástól. Nem akart álmodni.

De el-el kellett aludnia, hol éjjel, hol nappal. És ilyenkor látta a képeket, és más rettentő képeket is látott a rongyokból tákolt fekhelyén; apja szemébe nézni nem mert, anyja és húgai szemébe nézni nem mert, csak a zavart félmosoly jelent meg az ajkán, amitől az apja undorodott; tudhatott az álmok borzalmas erejéről valamit ő is.

Tanulmányozta az Írást eközben Uri szorgosan, és úgy találta, hogy ő nem Onán módjára vétkezik. Az álmaiért nem felel, azokért a Teremtő felel. Mindent a Teremtő akar, a rosszat is ő akarja, a kínzó álmait is ő akarja – de a Teremtő jó, mert az álmok képei élesek, tiszták, álmában a szeme jó, és ezt is a Teremtő akarja. A Teremtő talán azt akarja, hogy ő, a Kiválasztott, lássa a Rosszat, lássa a Sátánt. Szemét azért rontotta el, mert szándéka van vele: lásson mélyebbre. Tanulmányozza az Írást. Az Írásokat.

Az Írást tanulmányozni zsidó gondolat, de Írásokat tanulmányozni nem az. Sokféle Írás létezett Rómában akkor, hozzájuk lehetett jutni, ha az ember akarta, és Uri akarta; márpedig vagy egyetlen Írás az Úré, vagy egyik sem az Övé.

Uri gyűjtötte a görög és latin műveket. A tessera révén kapott javak egy részét, amelyre a családjának nem volt szüksége, időnként eladta odaát, a pénzen tekercseket vett, és inkább nem evett, bár otthon úgyis részesült az étkezésekből, éheznie nem is kellett voltaképpen, így könnyű. A pompás közkönyvtárakat is látogatta, a belépésért nem kellett sokat fizetni, s lehetett olvasni egész délelőtt. Titokban arra vágyott: apja tiltsa el az olvasástól, ne engedje, hogy pogány írásokat tanulmányozzon, ne engedje, hogy végigolvassa a görög és 33latin költőket és filozófusokat, de apja nem tiltotta el, pedig sejthette, miket olvas. Nem tiltotta semmitől, lemondott róla.

Kitagadta, anélkül, hogy ezt kinyilvánította volna.

Csak azért, mert rossz lett a szeme.

Ő nemzett engem hibásan, gondolta Uri sokszor, hanyagul nemzett, oda se figyelve, és most engem hibáztat ezért.

De hát nemcsak őt nemzette az apja hibásan, a húgait se nemzette jobban. Idősebbik húga, Hermione buta volt, a kisebbik pedig, aki értelmesnek született, folyton köhögött, szörcsögött az orra, levegőért kapkodott, a krákogásával éjszaka mindenkit felvert és a nyivákolásával az őrületbe kergetett.

Urit a legkevésbé: ő egyedül aludt a vackában, az ablak alatt dideregve, apja és anyja a két lánnyal együtt a nagyszobában, ahol a tűzhely is volt, amelyen főztek. Uri nem csodálta, hogy így nem lesz több gyerek a családban. Meg is könnyebbült ettől: akkor hát nem lesz öccse, aki, ha egészséges lenne, mindent örökölne majd, ha az apja őt a rossz szeméért hivatalosan is kitagadná. Mégis ő fog örökölni mindent, bármennyire rokkant legyen is.

Az a négyszer öt rőfnyi kicsi zug, amelyet vékony, rothadó deszkafal és egy silány szőnyeg választ el az izzadmányos szüleitől és a nyirkos húgaitól, rá kellett ébrednie, kivételes adomány, amelyre soha nem tehetett volna szert, ha egészséges. Börtöncella, de önkéntes, maga a szabadság.

Álmatlanul forgolódott ugyan éjszakákon át a vackán, és a gyomrából maró savanygás mászott fel a gégéjébe folyton, s ha el-elszunnyadt, istentelen képek kísértették, és fulladozva, végső levegőtartalékából köhögve ébredt, mert a tüdejébe hatolt a savanyú, keserű nyálka; nem volt kihez szólnia, csak az Úrhoz, akinek lett volna a papja szívesen, de nem lehetett azzá sok okból: testi bajai okán sem, az ő nyavalyái közül egy is elég, hogy ne lehessen pappá, de elsősorban azért, mert nem Áron nemzetségéből származott, neki földet túró névtelen zsidó ősei voltak, akiket a hepciáskodó Alexandrosz egykor erőszakkal besorozott és római fogságba estek, két év híján egy évszázada; nem volt kihez szólnia, az Úr sem szólt neki vissza soha, amikor imádkozott; de ez a négyszer öt rőfnyi kicsi zug, ez kivételes adomány, ide nem jön be senki, itt olvashat, álmodozhat, tűnődhet kedvére, ki-kihunyoroghat az ablakon, és ez is élet, s ha megteremtette, az Istennek bizonyára tetsző.

Kihunyorgott az ablakon, fájó derekát ropogtatta, és most már eljutott a tudatáig, mit is mondott az apja az imént:

– Jeruzsálembe indulsz holnapután!

34

Jeruzsálembe, ó, Istenem!

És éppen én?!

Visszakuporodott a rongyaira, a kezében tartott tekercset, egy Itáliában épp divatos szír vándorfilozófus görögül írt művét óvatosan a döngölt földre tette, elfordult az ablaktól és maga elé bámult.

Mégis szeret engem az apám, ez volt az első éber gondolata. Kieszközölte, hogy Jeruzsálembe mehessek! Mégis törődik velem!

Annyira jó érzés volt ezt gondolni, hogy Urinak könnyek szöktek a szemébe.

Jeruzsálembe! Haza! Oda, ahol a Templom van!

Jeruzsálem felé néz minden imaház bejárata, amióta Templom van és amióta diaszpóra van; Jeruzsálem felé néz mindenki, aki a bimah, a szent szószék padozatára áll, hogy a Tórából felolvasson. Otthonukban Jeruzsálem felé hajladozva imádkoznak a világon mindenütt a zsidók; ő is Jeruzsálem felé hajladozva imádkozott naponta háromszor, délkelet felé, az északra néző ablaknak háttal, az ajtónyílást fedő szőnyeg melletti bal oldali zugban, ahol mást nem is cselekedett soha. Illetve dehogynem: onnét bámult kifelé az ablakon. Nem bámulhatott kifelé máshonnét, ha nem akarta, hogy meglássák, de az ott elvégzett imáktól az a sarok hatalmas erővel bírt, és nem számított, hogy erről nem tud senki más: ő tudott róla, és az emberekkel nemigen törődő Istennek is az a kötelessége, hogy lássa, elvégre ő a nyomorult életének egészével mást sem tesz, mint az Isten tudomására hozza: létezik. Hátha egyszer mégis besandít abba a zugba az Úr.

Azóta, hogy az ükapját Itáliába hurcolták, ő lesz az első a családban, aki Jeruzsálembe eljut. Mégis feléje fordult hát a nemtörődöm Istene figyelme.

Nem jutott el Jeruzsálembe az apja, a nagyszülei, a dédszülei, az ükszülei, senki, akit ismert vagy akiről meséltek neki, akiknek a nevét kicsi kora óta újra meg újra fel kellett mondania, hogy a törzsi emlékezet ne vesszen el. Sok-sok tucat halott ember nevét kellett az imáiba foglalnia mindennap.

Róma csak a nagyvilág közepe, de Jeruzsálem az Istené: a zsidó világ közepe, a Kiválasztottak Szent Városa, s mert Egy az Isten, az egész Teremtésnek is középpontja ekként. És ő el fog jutni oda.

Váratlan ajándék, s annál inkább váratlan, mert soha nem kérte, soha nem vágyott rá.

Ezen most el kellett tűnődnie.

Apja, akiről balgán és rosszhiszeműen feltételezte, hogy nem törődik vele és szívesen kicserélné egy ép gyerekre, a legnagyobbat ajándékozza neki most, amit egy diaszpórában élő zsidó csak kaphat: elküldi Jeruzsálembe.

35

Lelkiismerete háborogni kezdett. Hogyhogy nem kérte az Urat, hogy Jeruzsálembe vezérelje vissza? Miféle kishitűség kerítette a hatalmába őt, aki a kiválasztottak egyike, hogy ez eszébe se jutott? Hogyhogy eddig megelégedett azzal, hogy Rómában született és ott is él?

De azért ebben a lassan feltámadó és minden porcikájában szétáradó örömben az volt a lényeg, hogy „az apám mégis szeret engem”.

Ült Uri az ablak alatt, a szobácska mélye felé fordulva, és maga elé bámulva morfondírozott. Most február eleje van. Ha minden jól megy, április elején ér Jeruzsálembe… Talán éppen Pészahra! Pészahkor Jeruzsálemben lehet!

Megborzongott: megértette.

Az apja elintézte, hogy a fia annak a delegációnak a tagja legyen, amely az áldozatot viszi; ez a Szent Pénz, az aparkhai.

A delegációval megy Jeruzsálembe!

Négy nagy ünnepük van a zsidóknak évente, és a római időszámítás szerint a Pészah az első, a tavasz ünnepe, amikor az őszi vetés beérik. Ez a kovásztalan kenyér ünnepe, ezt vitték magukkal az ősök, amikor Mózes vezetésével Egyiptomból kivonultak. Erre az ünnepre mindenhonnét elküldik áldozatukat Jeruzsálembe a zsidók, bárhol éljenek is. Aki három napi járóföldre lakik Jeruzsálemtől, az áldozatát – húst, gabonát, gyümölcsöt – maga viszi oda. Akik távolabb laknak, elküldik a választott képviselőik révén. Akik pedig olyan távol élnek Jeruzsálemtől, mint a római zsidók – ilyenek például a Babiloniában, vagyis a Parthus Birodalomban, meg a görög szigeteken és az Egyiptomban élők –, azok a terményáldozat pénzbeli megváltását küldik el. Meg lehet pénzzel váltani a kötelező állat- és gabonaáldozatot mindenkor, ebben az esetben egyötöddel többet kell fizetni az áldozati állat vagy termény hivatalosan megállapított értékénél.

Évente egyszer, Pészahra küldenek pénzt a római zsidók Jeruzsálembe; pénzbeli megváltást küldenek, és nem azért, mert a termények megromlanának útközben, hanem mert a római zsidók mezőgazdasági termeléssel alig foglalkoznak, ami keveset termelnek, abból magukat meg a saját lévitáikat látják el. Kicsi kertekben termesztenek csak valamit, mert a római zsidóknak termőföldjük nem lehet sem a városon belül, sem kívüle. Teljes jogú római polgár sem gazdálkodhat Rómában és a város környékén, ha zsidó. Földje csak a közösségnek lehet, az is a városfalon túl: a temető. A Túlnan sem a zsidóké, hanem az államé, ilyen a törvény. A Via Appián lévő temetőt már kinőtték, azt bővíteni nemigen lehet, most folynak a tárgyalások a magisztrátussal, hogy valahol még egy temetőt nyithassanak; jelenleg a Via Nomentana a magisztrátus ajánlata, a zsidó negyedtől 36az van a legmesszebb, a zsidó elöljárók a közeli Monteverdén kérnek helyet, folyik a huzakodás.

Az áldozati pénzt választott delegáció viszi Jeruzsálembe. Nagy összegről van szó, s nem veszélytelen a vállalkozás: előfordult már, hogy a pénzszállítókat kirabolták és lemészárolták; olyankor a pénzt a római zsidók megint összeadták, és a legközelebbi Pészah alkalmával megint elküldték. Az aparkhai a fejenkénti fél sékel (didrachma, tehát két drachma, vagyis két dénár) adót és az önkéntes felajánlásokat foglalja magába. Boldogan fizetik meg a fél sékel adót húsz- és ötvenéves kor között a zsidó férfiak, mert vagy az Úr kiválasztottja egy nép tagja, vagy nem, de ha az, akkor becsülje meg magát.

A delegációk összetételét bölcs megfontolással állapítják meg.

Ahogyan az egész zsidó népesség, mind az ötmillió éppen eleven ember elvileg huszonnégy részre van osztva, éppen úgy, ahogy a jeruzsálemi papság, úgy a római zsidó népesség is huszonnégy részre van tagolva, és minden egyes vallási tevékenységet illetően szigorú rotáció érvényesül. Egy-egy nagycsalád huszonnégy évente jogosult arra, hogy a Pészah ünnepére igyekvő pénzvivők egyikét adja. Erről Rómában kilencvennyolc éve pontos könyvelést vezetnek. A papok egyetlen könyvelést vezetnek még ennél is pontosabban: a saját leszármazásuk könyvét, amelybe minden pap házastársa és utódai is be vannak jegyezve. Pap csak papi származású nőt vehet el, s ezt papírokkal mindig bizonyítani kell. Ha az utazás nem lenne veszélyes, a rotációt persze nem tartanák be szigorúan, és a leggazdagabb családok tagjait nyomnák be folyton a delegációba természetesen.

Uri nem tudta, és a Túlnan lakói sem igen tudták, hány tagja is van egy ilyen delegációnak. Nem közlik a vének azt sem, mikor és honnan indul egy-egy ilyen delegáció. Aki nagyon akarja, persze megtudhatja, vannak csalhatatlan előjelek, de a titkolózásnak közösségi varázsa van, és a kíváncsiak sem kérdezősködnek fölöslegesen. Szent dolog ez, és jobb, ha nem tud róla előzetesen senki. Azért is jobb, mert ki tudja, miféle gonoszok támadnak közöttünk, sohasem tétlen a Sátán; nem kell a gonoszok tudtára adni, mit jelentsenek az ellenségeinknek.

A Jeruzsálemből visszaérkezettek mesélhetnek.

Összegyűlnek az emberek az udvaron, ennek az átláthatatlan labirintusnak valamelyik kiöblösödő részén, és büszkén hallgatják, milyen gyönyörű is az a jeruzsálemi Templom, amelynek építését Nagy Heródes kezdte el, és még most is folytatják, huszonötezer munkás dolgozik rajta folyamatosan.

Csodás kalandokról, épphogy megúszott életveszélyes helyzetekről, elvetemült kalóztámadásokról, elraboltatásokról és csodás 37szabadulásokról számolnak be a visszaérkezettek, akik már mesélhetnek, hiszen az áldozati pénzt derekasan leszállították, és huszonhárom évig biztosan nem fogják szállítani újra. Mesélnek Júdea csodás klímájáról, az ottani ételek hasonlíthatatlan zamatáról, az ottani zsidók bámulatos erkölcsiségéről és helytállásáról, az ottani nők csodás szépségéről, a Haza páratlan kincseiről, valamint a palesztinai zsidók körében tapasztalható riasztó, barbár, babonás, orvosolhatatlan elmebajokról, amelyektől, Istennek hála, a római zsidó enklávé mind a mai napig, s ekként az idők végezetéig mentes.

Uri is hallgatott ilyen beszámolót tátott szájjal, s noha fel-felrémlett benne, ugyan miért nem maradt Júdeában a delegációk tagjai közül senki, ha már az a föld ennyire csodás, hanem hanyatt-homlok igyekezett vissza megvetett, pogány, tisztátalan Rómájába, hogy a száműzöttek keserű kenyerét egye, mindig megrótta magát a rosszhiszeműségéért, s ilyenkor egy-két Semával többet mondott el este, s néha még a Tefillahból is hozzátett valamit.

Delegátus leszek, mormolta maga elé Uri álmélkodva, boldogan.

Aztán eszébe jutott: öt éve az ő családjukból valaki már tagja lett a delegációnak. Mégsem ő az első, aki a családból hazamehet. Különös, hogy elfelejtette. Nem tulajdoníthatott fontosságot ennek a küldetésnek, ha elfelejtette.

Harmadunokafivére az illető, bizonyos Siculus Sabinus, a kovács, akit Uri csak távolról ismer, és aki az ő házukban nem is járt soha. Nagydarab, erős, bamba ember, akit hiába kérdezgettek a visszatérte után, mit látott, csak arról tudott beszámolni, hogy épp elegendő volt az élelem, viszont azóta, mint híres ember, még több megrendelést kap, mint előtte; megéri a zarándoklat üzletileg. Egyébként is jó szakma az övé, betegre keresi magát a bilincsekkel, az igazi Rómából rengeteg megrendelést kap, mert hiány van a rabszolgákból, amióta kevés a háború, és emiatt még kevésbé örülnek az urak, ha az a kevés is megszökik, és egyre rafináltabb bilincsekkel kötözik össze őket.

Siculus az ő nagycsaládjukba tartozik, s mert ő ment fel Jeruzsálembe öt éve, tizenkilenc évig más az ő nagycsaládjukból Pészahkor nem mehetne föl Jeruzsálembe a rotáció szigorú rendje szerint. De most mégis megy valaki, ő.

Itt valami nem stimmel.

Józsefnek nagyon nagy áldozatot kellett hoznia, hogy a fiát egy ilyen delegációba benyomja. Minden mégoly szigorú szabályozást is felrúg az Élet, ha a Teremtő nagyon akarja; de ugyan mit akar olyan nagyon a Teremtő, ha az ő apja kieszközölhette, hogy Siculus Sabinus 38nem oly régi küldetésétől az ő nagycsaládjukat illetően tekintsenek el?

A vénekkel Uri nem volt szívélyes viszonyban. Tudták a vének, hogy Uri művelt, sokat tud, s ha akarná, az imaházban megszégyeníthetné bármelyiküket; nem tette soha, de megtehetné, s emiatt meggyűlölték. Vele soha nem nyájaskodtak úgy, mint a többiekkel. Más gyönge szeműt, hiszen nem ő az egyetlen, pátyolgatnak, ajnároznak, őt soha. Várták talán, hogy hozzájuk fordul, támaszt keres valamelyikükben, ahogy a gyöngék szokták, ő nem tette. Várták talán, hogy valamelyikük gyülekezetébe átmegy. Elvileg nem csábítgatnak el egymástól híveket a gyülekezetek felügyelői, de igen örülnek, ha ilyen egyén adódik. Mindenki hiú, az arkhiszünagogoszok a leginkább, még a színészeket is felülmúlják. Uri ismert látásból néhány zsidó színészt, noha színházban odaát nem járt, ám ők még a zsidó negyedben laktak; hát azok éjjel-nappal színészek voltak, soha nem bírtak megszólalni természetesen, öblögettek egész életükben. De ahogy az elöljárók felöltik az ünnepi öltözéket, ahogy páváskodnak benne, ahogy ima közben a tagjaikat mozgatják, ahogy mutogatják, hordozzák magukat… Mintha kizárólag ők volnának a vallás letéteményesei, holott nem is papok.

Eléggé kiterjedt egy nagycsalád, hogy bárki mást válasszanak e küldetésre helyette, ha ideje jő, és Urinak nem volt kétsége, hogy nincs a római zsidó elöljárók körében egy sem, akinek róla kedvező véleménye lenne.

Miért küld engem az apám Jeruzsálembe fel? Mivel érte el?

Korán kellett kelni másnap, a patrónusához volt hivatalos az apjával, minden második reggel elébe kellett járulniuk. Gaius Lucius lovag minden volt rabszolgájának s azok ivadékainak a jelenlétét számon tartotta, a hiányzókról listát vezetett, és ha a hiányzásnak nem volt nyomós oka, kegyét tőlük megvonta. Nem jó, ha egy patrónus a kliensét kirúgja, mert az számos életfontosságú kedvezményből kimarad.

Gaius Luciusnál is mindennap volt salutatio, mint az összes gazdag római portán, de annyi volt a kliense, hogy kénytelen volt két részre osztani őket, különben nem fértek volna el a házában.

Uri egész éjjel nem aludt. Tunikáját átizzadta, az ablakon hideg szél fújt be, rongyaiba hiába burkolódzott, didergett.

Nem akart világot látni, nem akart dicsőséges küldetést teljesíteni, nem akart eljutni Jeruzsálembe, a zugában szeretett volna maradni örökre.

39

Nem fogja bírni a gyaloglást. Ha a társai messzire vetődnek tőle, soha többé nem látja meg őket a rossz szemével, eltéved, rablógyilkosok martaléka lesz. Nem fogja bírni az éhezést; nem fogja bírni az idegen ételeket, végzetes hasmenés jön rá, pestis viszi el, leprát szerez, maláriás lázba pusztul bele; nem tud helytállni, ha megtámadják őket; idegen hordák kényének-kedvének lesz kiszolgáltatva; elfogják és eladják rabszolgának.

Ki kell jelentenie, hogy erre az utazásra alkalmatlan.

Elképzelte, ahogy az apja elé áll és megmondja.

És látta, hogy apja éktelen haragra gerjed, és kitagadja. A kitagadást közzéteszik, a közösség megvonja tőle a támogatását, hivatalosan is kitaszítja, ezt az imaházakban kihirdetik, és étlen-szomjan döglődve kiszenved egy szeméttelepen.

A lelke mélyén Uri a kitagadtatást szinte áhította. Felmerült benne, hogy végre az igazi Rómában élhetne. Beállna írnoknak valami nagyúrhoz, s úgy tengetné életét azontúl magányosan. Nem muszáj éhen halni Rómában, nem szoktak a hajléktalanok sem. Elvinné magával a tesserát. Csúnya dolog lenne, de megtehetné. A zsidónegyedbe soha nem térne vissza, még imádkozni sem. Imádkozhat egyedül egy zsidó, attól még zsidó marad; csak a szombati és ünnepi imát kell valahogy megosztania másik kilenc hasonló kitagadottal. Az áldozati pénzt rendszeresen elküldi a Tiberisen túlra, és az Isten semmit sem vethet a szemére. Itt az alkalom, hogy megszabaduljon a pereputtyától, az anyjától és a húgaitól. Megszabadulna az apjától, aki úgysem szereti. Csak annyit kell tennie, hogy apja elé áll, és azt mondja: nem megyek.

Kucorgott az ágyán, a gyomra sajgott, felhúzta a lábát, karjával átkulcsolta a térdét, előre-hátra hajlongva szavak nélkül, halkan dúdolt valami imafélét, meg volt rettenve az utazástól, s főleg attól, ami most váratlanul az eszébe jutott.

A felrémlő szabadság súlyos sötétjétől szíve kalapált, és görcsbe rándulva savat hányt. Amíg az okádékot felmosta, s ezzel a fizikai cselekvéssel lelke háborgását lecsillapította, meghozta a döntést, de abban a tudatban, hogy nem is kellett döntenie voltaképpen. Izzadt testét a takaróval dörgölte, és a szokványos logikába menekült vissza.

Nem. A delegátusságot visszautasítani nem lehet, ha megbízták ezzel a gyülekezetek összeült vezetői, a vének, és megbízták vele, ha az apjával a döntésüket már közölték. Nem világos, ővele miért nem közölték, elvégre ő lesz delegátus, nem az apja. De hát miért is közölték volna ővele, még csak tizenkilenc éves, még a fél sékel adót sem fizeti, a valódi felnőttségig van hátra egy éve. Ha megéri, 40ha valahogy visszavergődik Rómába, jövőre fogja először leróni a fél sékel adót. Addig nem teljes értékű felnőtt, hiába avatták férfivá a bármicváján. Pár napja rótta le az apja ezt a fél sékel adót, Ádár 15-e óta gyűjtik Rómában, amiképpen az egész diaszpórában is az imaházakban; a gyülekezet kincstárnoka számolja meg ilyenkor a pénzt, és a többi gyülekezetben is ez történik; az összes húsz és ötven év közötti felnőtt római zsidó férfi évi kötelező adóját veszik át, váltják az érmeket, ők is adnak vissza, a pénzt a szolgák nagy zsákba gyömöszölik, és elviszik valahová, ahol aztán a főkincstárnok számolja át újra, s váltatja fel az aprópénzt nagyobb értékű érmekre. Uri elkísérte az imaházba az apját, és a kincstárnokot is látta. Nem sejtette akkor, hogy ezt a pénzt is, meg még sok-sok egyéb termény pénzbeli ellenértékét ő fogja abban az évben Jeruzsálembe vinni.

A vallásgyalázás legotrombább formáját követné el, ha e megtiszteltetést visszautasítaná. Uri nem kívánta a vallást meggyalázni, ő csak delegátus nem akart lenni. Attól ő még nagyon jó zsidó maradhat, a lábát megmossa, az imákat elmondja, a törvényeket betartja.

De hát ezt hiába is magyarázná.

Az ilyen megbízatás a lehető legnagyobb kitüntetés, a megbízott presztízsét emeli, jelentős erkölcsi tőke, amely akár még aprópénzre is váltható; sürgölődnek, forgolódnak, ügyködnek, sőt fizetnek is az ilyen megtiszteltetésért, ám többnyire hiába, mert a rotáció elvét be kell tartani.

A rotáció elve ugyan nincsen kimondva Mózes könyveiben, mint ahogyan nagyon sok egyéb sincsen benne, ami időközben hagyomány lett, szóbeli ugyan, de mégis erős, el kell ismerni azonban, hogy a rotáció is igen régi gyakorlat immár, Jeruzsálemben is eszerint élnek, a római zsidó közösségnek is ehhez kell tartania magát. A római vének nem kedvelik a jeruzsálemi főpapi családokat, mert Nagy Heródes hozta be őket Babilonból, miután a régi papi családokat egytől egyig kiirtotta; akkor már létezett a zsidó diaszpóra Rómában, s az akkori vezetőség úgy döntött, a félzsidó Nagy Heródes átkozott főpapjainak új rendelkezéseit nem fogadja el. Azóta persze elfogadják, de a rotáció elvét Nagy Heródes mészárlásainál régebben határozták el valakik valamikor, és az elv Rómában is eleven.

Visszautasítani a vének kegyét, akik a rotáció elvét az ő kedvéért megszegték? Lehetetlen.

Lázas félálomba süppedt.

Igen rossz bőrben volt, amikor az apja belépett a zugba.

Uri az átizzadt tunikájára kapkodva felvette a tógaszerű leplet, és a lábára rángatta a saruját. A szokottnál is nyomorultabbul festhetett, mert apja arcán megjelent az undor.

41

Miért küld engem Jeruzsálembe? – gondolta Uri elgyötörve, és apját követve kilépett a zugból. Gyomra fájdalmasan korgott az átvirrasztott éjszaka után. „Nem nekem való ez az egész”, szerette volna odakiáltani az apjának, felverve a még alvó zsidónegyedet.

A ház előtt beleléptek a rézedénybe, amelyben esővíz poshadt; egy kis padra ülve nyirkos vászonba törölték a lábukat, gyorsan felolvasták maguknak a Semát. A Tekercs mindig kéznél van: a zsidók kicsi bőrerszényben a homlokukra vagy a bal felkarjukra kötik a henger alakú bőrdarabot, ha nagyobb útra indulnak. Persze ha estig hazaérnek, nem vesződnek ezzel többnyire, csak azok, akik zsidóságuk bélyegét hivalkodva viselik mindig és mindenütt; ők a homlokukra kötik. A szemérmesek a köpenyük alatt viselik, a karjukon, ha útra kelnek. Uri nem szokta viselni, igaz, Rómát eddig nem is hagyta el. A Tízparancsolat a házak bejáratára szögezve is ott lóg, ez a mezuza. Rómában mindegy, hivalkodva hordja-e a homlokán egy zsidó a vallásának bélyegét vagy sem, annyi csudát látni Rómában, annyiféle viseletet, kultuszt, bőrszínt, hajszínt, őrületet, hogy nem törődnek ezzel a nem-zsidók.

Az apja a kezébe nyomta a sportulát.

Az ő kezében is volt egy.

Azoknak a javaknak a szállítására szolgált ez a szatyor, melyeket a kliensek a patrónusuknál szedhettek maguknak össze ingyen a reggeli alatt. Róma minden proletárja ilyen szatyorral mászkált naphosszat, a zsidók is. A zsidók gyakran vesszőből font, szalmával kibélelt kosarat is vittek magukkal, amit útközben vettek vagy találtak, abba tették bele, s abban vitték a piacra azt, amit éppen el akartak adni. Senki sem tudta, honnét ered ez a hagyomány, talán az óhazából, bár az onnét hazatérők állították, hogy az ottaniak nem mászkálnak kosárral a karjukon. Ez a szalmával bélelt kosár eredetileg a szombati étel melegen tartására szolgált, csak hát a téli Rómában ennek már nem volt értelme, és el is feledték, mire való. Ha egy szokás a kötelező olvasmányba nem vétetik fel, értelmét veszti, és mégis megmarad.

Gaius Lucius személyesen ellenőrizte, hogy klienseinek sportulái megfelelően degeszre vannak-e tömve, amikor távoznak tőle, s ha úgy találta, hogy nem, a szolgákkal további ételeket és italokat tömetett beléjük, jóságosan kacarászván. Szeretetre méltó akart lenni mindenáron. Súlyos baj lehet a lelkével, vélte Uri tízévesen, aztán elfelejtette, hogy ezt gondolta a jóságos patrónusáról.

Uri tizennégy éve, ötévesen járt először a patrónusa házában. Gaius Lucius lovag kedvesen fogadta, megcsipkedte az arcát, és Józsefet is vállon veregette; ezt a szokását azóta is megtartotta. Uri tisztelettudó vigyorra szánta magát, valahányszor a nagyúr keze az arcát illette. 42A lovag azóta kétszer akkorára hízott, nagy, puha, zsíros teste lett, hatalmas tokája, amely a dagadt tarkójával együtt kerekded keretbe foglalta a vereslő fejét, mint egy zsírsál, és a legdrágább selyemből vagy muszlinból készült tógákat viselte, mint a gazdag nők, volt e tógákból több száz darabos készlete, és naponta legalább ötször-hatszor cserélte őket, minden fürdés után újat vett magára. Tiberius császár épp Uri születésének évében betiltotta, hogy férfiak selymet és muszlint viseljenek, de azóta is viselték. Hatalmas fürdőépület tartozott Gaius Lucius házához négy nagy medencével, és szakavatott rabszolgák olajozták és dögönyözték őt és a vendégeit. Mielőtt a selyemre rákapott volna, gyapjú- és vászontógákat viselt, de soha nem volt hajlandó kallósok által tisztított leplet hordani; külön embere volt, aki a napi három-négy vadonatúj tógát beszerezte. A használt, ványolt tógákat a kliensei és a szolgái kapták, vagy eladták a gazdatisztjei.

Uri a selyemtől és a muszlintól iszonyodott, talán mert jelentős részük az apja jóvoltából került a nagyúr birtokába, de talán inkább azért, mert főleg nők hordták, akik a testüket a selyemmel és a muszlinnal úgy leplezték, hogy mutogassák.

József sokáig olyan árukkal kereskedett, mint a többiek: kézműves cikkeket szerzett be, épületfát, datolyát és balzsamot közvetített, és csekély, de biztos haszonnal adta tovább. Gaius Lucius megkövetelte, hogy felszabadított rabszolgái ne csak a reggeli ingyenadományok révén, hanem üzletileg is kapcsolatban maradjanak vele, ezzel jótékonyságot gyakorolt, hiszen biztos megrendelőjüknek számított, ám a szabadságukat is korlátozta ezáltal, mert megszabta, milyen cikkek beszerzésével foglalkozzanak. Emberségesnek gondolta magát, a rabszolgáival jól bánt, de a szabadosokkal sem bánt másképpen, mintha a szabadulólevelükért fizetett váltságdíjat nem vette volna át tőlük soha, holott azt húsz-harminc év alatt spórolták össze a lovagtól kapott napi aprópénzből. Igaz, a szállásért és az ellátásért nem kellett fizetniük, és nem éheztette őket.

– Ti vagytok az én igazi családom – mondogatta a lovag reggelente a salutatio céljára felépített új, nagy átriumában, karját színpadiasan az égnek emelte, és imát mondott a klienseiért. Két fia és a felesége ferdén mosolygott, ezeken a reggeli összejöveteleken nekik is jelen kellett lenniük. Százak láthatták, hogy a fiai és a felesége Gaius Luciust gyűlölik. Az új átriumban álltak a házi istenei: az elődeiről készített mellszobrok és maszkok. A lovag a legjobb görög szobrászokkal dolgoztatott, megengedhette magának.

Nagyon gazdag ember lett Gaius Lucius az elmúlt évtizedben, igazság szerint rég szenátornak kellett volna lennie, fel is szólították, hogy csatlakozzék az Egybegyűlt Atyákhoz, de ő inkább a klienseire, 43a lakomákra és különleges ünnepi játékok rendezésére szórta el a vagyonát, és az évi négy-ötszázezer sestertiuson kívül, amit Róma környéki ingatlanokba fektetett be, nem tett félre semmit.

Gaius Lucius egy salutatión, a gyermek Uri füle hallatára, azt mondta Józsefnek:

– Szerintem többet kereshetnél, József, ha selymet és muszlint hoznál be. Én minden mennyiségre vevő vagyok.

Nem kósza ötlet, nem udvarias kérés volt, hanem parancs. József elsápadt, bólintott, és napokig elveszetten téblábolt otthon.

Annyit Uri is konyított a kereskedelemhez, hogy selymet és muszlint a messzi Keletről behozni kockázatos vállalkozás. E két finom szálú anyagnak óriási divatja lett Rómában, ahol a mesés vagyonokat felhalmozó szenátorok és lovagok minden pénzt megadtak, hogy magukat és családtagjaikat kényeztessék, de ha egy-egy szállítmány a hosszú úton szerencsétlenül járt, a befektetett pénz elveszett, és igen nagy összeget kellett e két ritka anyag meghozataláért befektetni. A messzi Kínából és Indiából vagy Abesszínián, így Afrikán, vagy a Parthus Birodalmon, tehát Ázsián és Kis-Ázsián át vezetett a selyemút, az ottani vad törzsek birtokai között, s hogy a rablók a karavánokat békén hagyják, le kellett fizetni a törzsi vezetőket, akik rengetegen voltak, minden tizedik-huszadik mérföldnél másik törzs területének a határa kezdődik, mint mesélték. A megbízott helyiek aztán vagy átadták nekik a pénzt, vagy eldugták, s az utóbbi esetben a selyem nem jutott tovább. A provinciákon megtermelt termékek Rómában százszoros áron kerültek eladásra, de a selyem és a muszlin ára akár tízezerszeres is lehetett a távolság, a kockázat és a divat miatt. A szállítók értettek hozzá, hogy egyéb cikkek szállítóinak tüntessék fel magukat, a selymet és a muszlint összehajtották és a legképtelenebb helyekre rejtették, néha lenyelték és a célállomáson ürítették ki magukból, de megérte: többszörös volt az áruk, mintha ugyanakkora súlyú aranyat nyeltek volna. Aranyat is nyeltek egyébként, és sok minden egyebet, hogy a hivatalos és nem hivatalos vámosokat megtévesszék, akik az ártatlan, becsületes kereskedelmi utazókra is ennek megfelelően rótták ki a vámot: ha nem nyelt is aranyat, drágakövet vagy selymet, de megtehette volna. Ettől aztán inkább nyeltek is.

Értette Uri az apja félelmét, de azt is felfogta, hogy Gaius Lucius nem kíván lehetetlent. A Parthus Birodalomban, az egyik selyemút közbeeső állomásán rengeteg zsidó élt, ők nem tértek vissza Babilonból Júdeába annak idején, és a palesztinai és egyiptomi zsidók révén, Alexandrián keresztül tartották a kapcsolatot Rómával, illetve a másik nagy keleti kikötőben, Antiokhiában, a szír fővárosban éltek, s 44onnét kereskedtek. Évszázadok óta kialakult, szilárd, a zsidóságon belüli kereskedelmi kapcsolat volt ez, és a háborúk sem tudták megzavarni. Kereskedni mindig muszáj, legföljebb van idő, amikor edények, szépítőszerek és ennivaló helyett fegyvereket kell szállítani.

József nem vágyott nagy haszonra, engedékeny tárgyaló volt egész életében, a lánckereskedelem közeli és távoli résztvevőivel igyekezett szívélyes viszonyt ápolni, ezt hosszabb távú befektetésnek vélte.

Egyszer próbált újítani életében, amikor olyan üvegedényt látott a patrónusánál, amelyet nem lehetett összetörni, bármihez vágta is hozzá az ember, csak pattogott, mint a felfújt labda, a császárok és a gyerekek kedvenc játékszere, és eredeti formájára lehetett visszakalapálni. Itáliai termék volt, és a gyártóhoz könnyen el lehetett jutni. A zsidók idegenkedtek a törhetetlen üvegedénytől, elterjedt a vélekedés, hogy tisztátalan, noha nem is látták, de Gaius Luciusnak és más gazdagoknak bőven lehetett volna szállítani belőle. József el is jutott a feltalálóhoz, aki nem volt más, mint az a mérnök, aki pár éve egy régi, megdőlt oszlopcsarnokot helyrehozott: megerősítette a talapzatát, a többi részt gyapjúba csomagolta és összekötötte kötéllel, és csörlőkkel és rengeteg emberrel visszahúzatta. Nagy pénzjutalmat kapott Tiberius császártól, de valamiért a Rómából való kiűzetést is elnyerte. József már megállapodott vele a törhetetlen üveg forgalmazásáról, amikor Tiberius elé került az edény egyik példánya, a császár felmérte, hogy a találmány az addigi cserép- és aranyedények árát meredeken levinné, megkerestette az elbizakodott feltalálót és kivégeztette, a törhetetlen üveg készítését pedig betiltotta. Fennállt a veszélye, hogy a feltaláló minden ismerősét felkutatják és kivégzik, hátha megtudták a gyártási titkot. József a vének segítségét kérte, hogy töröljék el a nyomokat, amelyek őt a feltalálóval összekötötték. A vének úgy hallották, hogy zsidó a kivégzett feltaláló, valószínűnek is tartották, hiszen az üvegfúvás zsidó mesterség; nekik is érdekükben állt, hogy a zsidóságot ebben a kínos ügyben ártatlannak tüntessék fel. Nem tudni, mit tettek a vének, mindenesetre sem Józsefnek, sem a közösségnek nem esett bántódása a törhetetlen üvegedény miatt, a kivégzett feltalálónak pedig a nevét is elfeledték.

Uri még jól látott, amikor az apját Gaius Lucius selyem- és muszlinbeszerzésre buzdította, és koravén gyerek lévén nem csodálkozott, hogy apja a kételyeit megosztotta vele. Kivel mással osztaná meg, ha nem az egyetlen fiával? József zaklatottan, mégis józanul mérlegelt. Bár részleteket a selyemüzletről nem tudott, hiszen más típusú árukkal foglalkozott addig, feltételezte, hogy a selyemmel, mint a távoli cikkekkel általában, legalább két nagy maffia foglalkozik, s az egyik minden bizonnyal arab. Feltételezte azt is, hogy a zsidó és az arab 45maffia valamikor kiegyezett egymással, s ezt a kiegyezést meg-megújítják, mert Rómában a selyem- és muszlinellátás folyamatos, noha a mennyisége a nagy kereslet ellenére viszonylag csekély, bizonyára szándékosan, hogy az árat magasan tartsák. Ez is a maffiák kiegyezésére vallott. Ebbe a jól működő rendszerbe függetlenként belépni lehetetlen, valamelyik maffiához csatlakozni kell. Kézenfekvő a zsidó maffiát választani. Ennek azonban az a hátránya, hogy ő, mint névtelen római szabados kiskereskedő, a zsidók között semmiféle tekintéllyel nem bír, s mert a selyem óriási üzlet, egészen biztos, hogy a tekintélyes, dúsgazdag parthusi, szíriai, júdeai és alexandriai vezetők nyakig benne vannak, és azok soha nem fognak vele szóba állni.

Más a helyzet az arábiai törzsekkel. Ugyan feltehető, hogy az alexandriai és antiokhiai zsidókkal e nem-zsidó törzsek kapcsolatban állnak, de az alexandriai és antiokhiai görögök is részesülnek az üzletből, az ádáz görög–zsidó kereskedelmi vetélkedésnek hála. Hátha éppen a nem-zsidó láncba lehetne valahogy belépni. S mivel mással, mint pénzzel.

Ez volt József másik nagy ötlete, a rosszemlékű törhetetlen üvegedény után. Módszeresen végigházalta a római görög, szír, abesszin és arab kereskedőket, a fiával együtt ballagott át a hídon, és együtt bolyongtak a városban, ahol senkit sem lehetett egyhamar megtalálni, mert az utcáknak nem volt nevük, s a házakat sem számozták.

József azonnali készpénzt ajánlott a selyemüzletben való elhanyagolható, s kezdetben bizonyosan veszteséges részvétele fejében. Volt, aki tőkeerős lévén elutasította az ötletet, s volt, aki elfogadta, vagy mert éppen rászorult, vagy mert kapzsiság lakozott benne. Különös házakban fordult meg Uri az apjával, furcsa életmódokkal, elképesztő szokásokkal találkozott, s ekkoriban vált a meggyőződésévé, hogy mindenkivel a maga nyelvén érdemes beszélni. Uri csak arámiul és görögül tudott még akkor, akárcsak az apja, holott nem ártott volna arabul és egyiptomiul is tudniuk, mert jobb üzletet tudtak volna kötni. Az üzlet nem egyszerűen a haszonért köttetik, értette meg gyerekként Uri, hanem a mulatság és a társaság kedvéért legalább annyira, ha nem éppen inkább.

E vendégeskedések során ismerkedett meg az abakusszal, azzal a több rekeszre osztott táblával, amelynek egymás fölött lévő rekeszeibe kavicsokat helyeztek, és a tologatásuk révén hihetetlenül gyorsan tudtak számolni. Uri hamarabb jött rá a rendszerre, mint az apja: a legalsó rekeszben az egyesek, a fölötte levőben a tízesek, afölött a százasok helyezkedtek el és így tovább, és nagyon gyorsan, oda se figyelve lehet összeadni, kivonni, vagyis szorozni és osztani is ezen a módon. Az abakusz a tízes számrendszeren alapult, a helyiértékeket jelölte, bár 46ezt így nem mondta ki akkor senki. Otthon, az udvarban Uri a földre rajzolta a maga abakuszát, kavicsokat és fadarabkákat mindig lehetett találni, és büszke volt, hogy a számolásba fáradt apja néha kiballagott az udvarra és megkérte, számolná ki ezt vagy azt az összeget. A görög ábécé betűit használták egyébként a számolásra a zsidók is, az alfa volt az egyes, a béta a kettes, a gamma a hármas, a delta a négyes és így tovább, és nem volt könnyű az összeadás, a kivonás, a szorzás, az osztás, a négyzetre emelés és a gyökvonás hosszú betűsorait megfejteni. Uri a többi gyereknek és a tanítójának is el akarta magyarázni e csodálatosan egyszerű számológép működési elvét, de azok meg se hallgatták: az abakusz nem része a zsidó hagyománynak.

Apja szorongva tárgyalt, hajszoltan és eltökélten, partnerei ráérősen, élvezkedve csevegtek, akár hajlottak a megegyezésre, akár nem; szívesen múlatták az időt csacska beszélgetéssel, s az üzlet komoly részleteit nagyvonalú legyintéssel elhessintvén temérdek római pletykát meséltek Józsefnek és fiának halkan heherészve, döcögősen nevetve vagy harsányan hahotázva, a térdüket csapkodva, az élet furcsaságain ámulva-örvendve. Étellel és itallal is kínálták őket, apja többnyire elhárította, Urinak azonban innia kellett, rátukmálták, s gyerekként sokszor került ki e bérházakból, magánpalotákból, viskókból szédelegve, részegen.

Végül József közel százezer sestertiusért került bele a selyemüzletbe.

Őrült nagy összeg, ha meggondoljuk, hogy egy provinciát vezető prefektus évi fizetése ennek a két és félszerese, és lovaggá már négyszer ekkora vagyon birtokában válhat az ember. Ez a százezer sestertius nem József saját pénze volt, sose volt jelentős forgótőkéje, családjával napi néhány asból és a sportulából tengődött (Uri tesserája még nem volt meg akkor). Az összeg egy részét a római zsidó bankárok kölcsönözték évi negyven százalékos kamatra (az ilyen magas uzsorát mind a zsidó, mind a római törvények a legszigorúbban tiltották), részben pedig Gaius Luciustól kapta kölcsön mindössze évi tíz százalékos kamatra; ez két százalékkal volt alacsonyabb, mint a hivatalos római banki kamat.

József lefogyott, a szeme körül elmélyültek és elkékültek az árkok, éjszakákon át nem aludt, csak járkált az udvaron, és imádkozott Istenhez, hogy jó legyen a széljárás, a hajók ne süllyedjenek el – a hajók ugyan biztosítva voltak, a hajózó társaságok gazdagok lévén, de a szállítmány maga általában nem, a kockázatot a kereskedők viselték –, és imádkozott azért is, hogy a megállapodásokat tartsák be az arabok meg az egyiptomiak meg az alexandriai görögök, az egész megbízhatatlan banda, nem beszélve azokról a távoli törzsekről, amelyeknek 47még a nevét se tudni, amelyek valahol Tibetben, Kína és India között a nagy hegyek oldalában, sivatagi vidékeken szállítják az árut, valamint – ezért ajánlatos volt külön imádkozni – hogy a zsidó maffia ne figyeljen fel rá, és ne átkoztassa ki a római zsidó vénekkel. Volt ilyen próbálkozás, mint később kiderült, de mert a római zsidó vének jó része a zsidó bankárokhoz erősen kötődött, sőt némelyikük éppenséggel bankár volt, nem állt érdekükben József tönkretétele, és a dolgot a negyven százalékos kamat reményében elsimították.

A hitel lejáratakor Józsefnek nem volt annyi pénze, hogy a zsidókat is, a lovagot is kifizesse. Gaius Luciustól halasztást és újabb harmincezer sestertius hitelt kért, meg is kapta, abból és a keresményből kifizette a zsidó bankokat, és csak a harmadik év végén tudta Gaius Luciusnak a tartozását megadni. Addig mást sem tett, mint szenvedett és aggódott. Fellélegezni egyetlen napig se tudott: mihelyt a zsidó bankárok bezsebelték a kamatostul visszaadott kölcsönt, József átmeneti védettsége megszűnt, és a nyakára telepedett a zsidó selyemmaffia. Jutalékot követeltek az üzletből, noha József nem velük, hanem az arabokkal szerződött. József tőlük is haladékot kért, s miután kinyögte az adósságát Gaius Luciusnak, azontúl minden szállítmány után kénytelen volt a zsidóknak is leadni tizenöt százalékot, ami azt jelentette, hogy ő maga a selymen alig keresett valamit. Ezt persze senki nem hitte el neki, azt hitték, dúsgazdag, és csak a megtévesztés kedvéért él a családjával szűkösen. Igaz, a zsidók ettől kezdve nem bántották, sőt még az is előfordult, hogy egy-egy elakadt szállítmánynak a zsaroló hitsorsosok nézettek utána.

József évekig kínlódott, mígnem kitalálta, hogy megpróbálkozik egy harmadik úttal: a Parthus Birodalomból titokban Görögországon és Dalmácián keresztül szállíttat selymet, végig a szárazföldön, hogy a hajókatasztrófát kikerülje, a közmondásosan megbízhatatlan illíreket is bevonva. Az illírekkel üzletelni van akkora katasztrófa, mint egy borzalmas tengeri vihar, de ha évente egy-két szállítmány valami csoda folytán mégis átjön, már megéri. Ebbe a tervébe a kamaszodó Urit még beavatta, a lelkére kötve, hogy erről senkinek se szóljon, mert a dolog életveszélyes, ha a vének és a zsidó kereskedők megtudják. Valamennyire működhetett a dolog, mert József attól kezdve néha végig tudta aludni az éjszakát.

Józsefnek ekkoriban jutott az eszébe, hogy nem a selymet kellene behozni Kínából, hanem azt a növényt, amelynek a hihetetlenül vékony szálaiból készül; puhatolózni is kezdett, de az arab és görög kereskedők kinevették: ezt az ötletet már mások is felvetették, ám a kínaiak azt a selyemnövényt úgy őrzik, hogy még senki se látta, aki pedig túl merészen próbálkozik e csodanövény közelébe jutni, 48azt megölik. Meséltek egy megszállott antiokhiai szír kereskedőről, aki pókfonálból próbált selymet készíteni, de nem sikerült neki, és bánatában felvágta az ereit; kétmillió drachma maradt az árváira. Ezt néggyel szorozva megkapjuk, hány sestertius: nyolcmillió!!! – ez még talentumban is iszonyúan sok: 333 ⅓.

A lovag meg volt elégedve a József által szállított selyemmel és muszlinnal, és a rabszolgalányait is ezekbe a drága anyagokba öltöztette, általában csak kurta muszlinstólát adva rájuk, hogy a saját és a megbecsültebb vendégei vágyát felkorbácsolja. Meg is nőtt a szaporulat a rabszolgái körében. Uriban felrémlett, hogy a nagyapja sem feltétlenül zsidó apától származik. Mamzer, vagyis fattyú lehetett Tadeus, a nagyapa, aki a szolgasorból kiváltotta magát. Az is lehet, gondolta Uri borzongva, hogy én Gaius Lucius harmadunokaöccse vagyok; talán azért olyan kedves minden volt rabszolgájához és azok leszármazottaihoz, mert a tulajdon vérrokonait sejti bennük. Amikor erről megpróbált szót váltani az apjával, József annyit mondott: „rabszolganépek jól teszik, ha nem tűnődnek fölöslegesen”. Félig latin vagyok, félig perzsa, így vagyok zsidó, gondolta Uri tízéves kora körül, sőt etruszk is vagyok valamennyire, mert Gaius Lucius etruszk ősöket is számon tartott.

Bölcsek azok a népek, szűrte le a tanulságot gyermekként Uri, amelyek a rabszolgasorban anyajogot követnek. Voltak ilyen népek Rómában; a zsidók nem tartoztak közéjük. Uri mégis örült, hogy a zsidóknál apajog van érvényben: csúf és zsémbes anyjától iszonyodott, akárcsak az apja, és nem szerette, noha anyján időnként szeretetrohamok törtek ki, és még nagy kamaszként is össze-összenyálazta hisztérikusan a csókjaival. Ő csak az apját szerette, aki lemondott róla, mert elromlott a látása.

Indult hát kora reggel József és Uri a patrónushoz, jobbjukban lóbálták az üres, degeszre tömendő sportulát, és hallgattak. A sportula napi adagját pénzben is meg lehet váltani, 25 ast ért egy sportula, Gaius Lucius kliensei azonban ezzel nem éltek, mert ennél jóval többet érő élelmet tudtak a szatyrukba tömni. Általános irigység övezte a lovag klienseit, sokan jelentkeztek Gaius Luciusnál, vegye fel a pártfogoltjai közé, hiszen egy kliens több patrónushoz is tartozhatott, s ígértek mindenféle ellenszolgáltatást, de a lovag elhárította az ajánlkozást azzal, hogy az őseinek szolgált rabszolgák ivadékain kívül más kliensre nem vágyik. Nem nagyon tudták, mi az oka ennek. József tudta, el is mondta Urinak egyszer: Gaius Lucius nem az apjának a feleségétől született, aki meddő volt, hanem egy germán rabszolganőjétől. Ezt a nagy titkot Gaius Lucius az apjától, Luciustól a halálos ágyán tudta meg. Lucius megtehette volna, 49hogy a rabszolganőtől származó gyereket adoptálja, akkor is a gyerekre maradt volna a vagyon, de a titkolózást biztosabbnak érezte. Gaius Lucius reagálhatott volna persze úgy is, mondta József, hogy a többi rabszolgaivadékot meggyűlöli, sőt ez lett volna a természetes, de véletlenül nem úgy reagált. Urit apjának ez a közlése, vagy inkább a hang, amelyen mondta, meghökkentette. Tudhat a lélekről valamit. Szóval még germán vér is van bennem, gondolta Uri akkor, talán ettől vörösesszőke a hajam.

Apja komoran ballagott, súlyos gondok felhőzték a homlokát. Vörös, ragacsos szeméből ítélve ő sem tudott aludni aznap éjjel. Uri a háláját szerette volna nyilvánítani, ékes szavakkal illett volna megköszönni apjának a jeruzsálemi küldetése kieszközlését, de nem talált szavakat. Félt az utazástól.

Némán mentek át a hídon. A sziget elvileg lakatlan volt, mert az árvíz gyakran elöntötte, buján tenyésztek rajta a fák, a bokrok, s főleg a szúnyogok. Pár száz éve a hídtól délre építették Aesculapius templomát, amelynek a romjai még álltak, de gyógyerő aligha sugárzott belőlük. Uri sokszor érzett késztetést, hogy a híd közepén a régi lépcső nagy kőkockáin lemásszon, és az átláthatatlan növényzet közepén kicsi sátrat verve ott éldegéljen egyedül. El is képzelte, hogy halat fog a folyóból és azt eszi, de belátta, hogy ott sem lenne egyedül: csavargók vették be magukat a szigetre, amikor éppen nem volt víz alatt, és a betolakodókat szikével szokták fogadni.

Némán gyalogoltak egymás mellett északkeletnek, a hajnali, részegen álmodó, félhomályos, titokzatos igazi Rómába, s odaát a pálmafák között a színházak, a fürdők és a paloták hatalmas tömbjei sötétlettek.

Sokan háltak a másik parton így tél végén is. Volt, aki takaróba burkolózva aludt a földön, volt, aki anélkül. Ezekhez a hajléktalanokhoz, nyomorékokhoz, koldusokhoz képest ők, a Tiberisen túli nyomorult zsidó világ lakosai dúsgazdagnak számítottak. Nekik volt fedél a fejük fölött.

Ezt a megfigyelését is szerette volna megosztani Uri az apjával, de nem olyan volt a hangulat.

Az apja zordan gyalogolt, nem nézett a fiára, súlyos gondjai támadtak. Uri sejtette, hogy őmiatta, de nem értette az egészet. Mintha az apja nem tudná magától, hogy ő erre az útra alkalmatlan. Miért akarja mégis? Jót akar neki, a legnagyobb jót? Vagy így akar megszabadulni tőle?

Az igazi, alvó, hajnali Rómában így gyalogoltak ők ketten, apa és fia, mentek a gazdag patrónusukhoz, a puhány Gaius Luciushoz, aki a Capitolium aljában lakott, és aligha akadt a világot benépesítő zsi50dók közül, kivéve az alexandriai szerencsés, gazdag zsidókat, aki ne irigyelte volna őket a patrónusuk miatt.

Mire Gaius Lucius házához értek, már egész Róma talpon volt, a kliensek loholtak a patrónusukhoz; az ügyesebbek több patrónussal is rendelkezvén kiváltképp siettek, hogy a többieket is felkereshessék a délelőtt folyamán; mindenki loholt, hogy a rangban eggyel fölötte lévő patrónusát köszöntse, a lovagok a szenátorokhoz igyekeztek, s még a szenátorok is loholtak, hogy a konzul reggelijére odaérjenek, s már akadtak kliensek, akik a patrónusuk nyomában lihegtek a Forumra, ahová valamely bírósági vagy egyéb tárgyalásra kísérték őket. Egyik pillanatról a másikra felébredt a város, zaj lett és por, pedig a Nap még alig emelkedett a láthatár fölé.

Tucatnyi kliens lebzselt már a csarnokban a lovagot körülvéve, József megállt a bejáratban, és Uri is megállt mellette.

A nemrég épült új átriumban gazdagon voltak megterítve az asztalok, és volt belőlük abban a hatalmas térségben huszonkettő. Mindegyik asztalon más és más finomságok díszelegtek. Lehetett helyben, állva enni, vagy le lehetett heveredni a szőnyegekre és úgy eddegélni, mindenki rohanhatott, nyomulhatott és tülekedhetett, hogy a sportuláját étellel és itallal megtömje. A zenészek az átrium végében már rázendítettek.

A zsidók e bőségből részben ki voltak zárva. Húst és bort ilyen helyen nem vehettek magukhoz. Gyümölcsöket, bogyókat, füstölt vagy nyers halat betömhettek a szatyrukba. József arra tanította Urit, hogy a tülekedésben ne vegyen részt; ami marad, abból szemelgethet, de az sem baj, ha a sportula nem telik meg egészen.

Másodnaponta József és Uri nagyjából két napi családi ellátmánynak megfelelő eleséget tett bele a szatyrába. Hogy napi néhány asból kijöttek, abban ez a napi 25 asnál nagyobb értékű ingyenélelem benne volt, és immár öt éve benne volt az Uri tesserájára kapott élelem is.

De hát sok volt a kiadásuk: a házukért magas bérleti díjat fizettek a zsidó közösségnek, holott a házat Uri nagyapja építette saját kezűleg, még a házhelyet is megváltotta pénzzel, s a kiűzetés után József építette újjá saját kezűleg. Annál is különösebb volt ez az adó, mert a Túlnan területe soha nem ment át a zsidók tulajdonába. A római közigazgatás többre becsülte a parancsszóra beszedhető akármilyen magas bérleti díjnál, hogy a jövevényeket bármikor kiűzheti, és nem kell perekkel számolnia. Az igazán sok pénzt a zsidók vitték 51el: pofátlanul drágák voltak a kóser húst szállító és feldolgozó lévita mészárosok, meg a tiszta olajat és bort szállító kereskedők.

Más patrónusok megvetően és lekezelően bántak a klienseikkel, külön asztalhoz ültették és gyöngébb minőségű ételekkel és italokkal traktálták őket, mint amilyet maguk fogyasztottak. Gaius Lucius gyakran kifejtette: őt ne azért keressék fel a kliensei, hogy a jobb ellátásért hízelegjenek; hízelegjenek, ha akarnak, de ennél jobb ellátásról úgysem álmodhatnak.

József és Uri mindig olyan gyümölcsöket és halakat rakott el, amilyeneket Sára és a lányok szerettek. Ha maradt hely a szatyorban, s ha maradt még valami az asztalokon, csak akkor gondoltak magukra. József soha nem vett el olyasmit, amit valóban szeretett: hedonistának született, hát sanyargatta magát. Urinak elnézte, ha nyalánkságot tett a sportulába, de Uri érezte magán a pillantását, s az utóbbi években a gyatrább étkek közül válogatott magának ő is. A rákokat, csigákat, kagylókat jóízűen falatozó nem-zsidó klienseket irigykedve nézte: minden olyan élőlény, amely a csontozatát kívül viseli, a zsidók szerint tisztátalan, sajnos.

Ha Gaius Lucius nem ennyire bőkezű, József és családja éhezett volna.

Ezért az ajándékért azonban meg kellett fizetni: minden második reggel beszélgetésbe kellett elegyedniük a többi klienssel meg a rabszolgákkal, akik még nem tudták a szabadságukat megváltani, vagy pedig, és ez volt a gyakoribb, eszük ágában sem volt szabaddá válni. Nem annyira a sok évnyi takarékoskodás tartotta vissza őket a szabadságtól: látták, hogy a szabadság terhes, a szabadság idegesítő, a szabadság magányt és önálló döntéshozatalt jelent, és ők inkább uruk szeszélyeire bízták magukat. A felszabadult rabszolga nem lett római polgár, csak amolyan metoikosz: megtűrt idegen; még a fia sem kapta meg a teljes polgárjogot s vele az ingyenes ellátmányt biztosító tesserát: ez csak az unokáknak járt. Uri néha elképzelte, hogy rabszolgának születik, és azon kapta magát, hogy nem is lenne voltaképpen ellenére: kapna valamilyen könnyebb munkát, amit a rossz szemével, a rossz derekával, a rossz lábával is elvégezhet, takarítana vagy főzne, szabadidejében pedig heverne a fekhelyén egy zugban és olvasna. Azt csinálná, amit szabadon, de mégis jobb lenne: nem furdalná a lelkiismeret, hogy nincs rendben, amit művel, vagyis hogy a szabadságával nem kezd semmit.

Nem volt kellemes ezekkel a korlátolt, buta emberekkel évődni, az érveikre bólogatni, a bölcsességüket dicsérni. Barátságot kellett színlelniük, nehogy megsértődjenek rájuk, nehogy a féltékenységüket, irigységüket kiváltsák, mert ha mást nem, de ártani tudott a többi 52kliens és rabszolga: belesutyorognak valami gonoszat Gaius Lucius fülébe, és a nagyúr többé nem hívja meg őket az asztalaihoz. Látott már ilyen esetet Uri is.

Szürkének kellett látszani ebben a színes tömegben, butának és veszélytelennek. Akárcsak otthon, túlnan, a zsidók között.

Amióta József lett Gaius Lucius lovag udvari selyemszállítója, a többi kliens és idősebb rabszolga sosem mulasztotta el, hogy ilyen-olyan kicsinyke, elhanyagolható pénzügyi segítséget kérjen tőle az apjával, Tadeusszal eltöltött sokéves közös szolgaság, a sok-sok éves közös szenvedés, az évekkel korábbi állítólagos gyámolítás és segítség viszonzásaképpen. Azok is azt hitték, amit a zsidók, hogy József degeszre keresi magát, csak titkolja. Gaius Lucius maga is hozzájárult ehhez a képzethez, mert büszkén híresztelte, hogy egyik nap szólt Józsefnek, hogy hozzon be selymet a számára, s két héttel később már hozta is; ez nem volt igaz, de jól hangzott, és Gaius Lucius presztízsét emelte, hogy ilyen tehetséges kliense van.

A selyem akadályozta meg eddig, hogy az irigy kliensek és a még irigyebb ismerős rabszolgák, a barátok, ártani tudjanak nekik: Gaius Lucius nagyra értékelte József selyembeszerzési szolgálatait, s még inkább azt, hogy üzleti tehetséggel megáldott zsidó kliensével a többi nagyúr előtt büszkélkedhet. Amíg Gaius Lucius ezzel a százszor elmesélt buta mesével szórakozik, nincs esélye, hogy Józsefet megfúrják, és ezt mindenki tudja is. Mihelyt azonban Gaius Lucius kitalálja, hogy márpedig holnaptól csak vászonban vagy gyapjúban jár, Józsefre és családjára sanyarú idők várnak.

József egy sarokba húzódott és igyekezett minél kisebbnek látszani; Uri mellette állt és szemét hunyorítva bámészkodott. Várták, hogy Gaius Lucius hozzájuk érjen. Uri indult volna, hogy kezdje megtömni a sportuláját, de apja rámordult. Uri megállt. József a fejét rázta. Uri nem értette, vállat vont, ott maradt mellette.

A lovag egy csomó kliens kíséretében, frissen mosdva, frissen borotválva, egyik csodálatos, színeváltó selyemtógájában nyájasan mosolygott rájuk.

– Á, kedves József, á, édes Uri – mondta, és magához ölelte őket. Adott rá, hogy minden kliensének tévedhetetlenül tudja a nevét, sőt nemcsak a hivatalosat, de a családban használatos becenevét is; soha nem szorult a névmondó szolgák, a nomenclatorok segítségére.

Ritka kenőcsök tűrhetetlen illatai borították el őket, közülük Uri kiszagolta a balzsamot, amelyet kiváltképpen utált, de nem azért, mert júdeai termék volt: a szeme miatt nem bírta a szagát.

Ekkor rendhagyó kijelentést tett az apja, a tőlük elforduló lovagot megszólítván:

53

– Uram, a fiam néhány hónapig távol lesz a tűzhelyedtől, Jeruzsálembe indul holnap.

Gaius Lucius meglepetten visszafordult.

– Jeruzsálembe, tényleg? Az nagyon messze van!

– Ünnepre küldjük oda – folytatta az apja.

– Nagyon helyes – mondta Gaius Lucius, és elfordult, hogy odébbálljon.

– Uram! – szólította meg a lovagot József megint. Gaius Lucius csodálkozva, már-már türelmetlenül fordult vissza. – Kérlek, uram, ne említsd ezt senkinek, fiam utazása bizalmas természetű. Pészah ünnepére utazik oda.

– Persze, persze – mondta Gaius Lucius szórakozottan; látszott rajta, fogalma sincs, mi az a Pészah, és habozott is egy pillanatig, hogy megkérdezze, de látván a kliensek tömegét, inkább odébbállt. József kérése fölösleges volt: a lovag máris elfelejtette az egészet.

Uri hallgatott. Jól következtetett, hogy delegátus lesz, az apja kimondta. Apja is hallgatott. Aztán az apja azt mondta:

– Hozz neki ajándékot. Feltétlenül. Valami ritka különlegességet. Nehogy elfelejtsd!

– Dehogy felejtem el – mondta Uri.

Apjához léptek, Uri tisztelettudóan üdvözölte őket, József arcán megjelent az erőltetett, igyekvő mosoly, mint mindig, amikor olyanokkal beszélgetett, akikhez nem volt semmi köze. Házi pletykálkodás kezdődött, szolgák és kliensek beszéltettek ki, József mosolyogva bólogatott és figyelmet mímelt. Uri látta az arcán, hogy nagyon feszült. Nagy lehet a baj, gondolta Uri. Mi baja az apámnak, és miért kell nekem Jeruzsálembe mennem?

Egy kövérkés, vidám képű, résnyi szemű, borotvált, kopasz ember lépett a társasághoz, Uri undorodva nézte: Pancharius volt az, szintén Gaius Lucius lovag szabadosa, a rabszolga-kereskedő. Kitettek gyerekeket a rómaiak, az itáliaiak, mindenféle népek kitették a gyerekeiket, ha nem kellettek, főleg a lányokat, akik értéktelenek voltak, de fiúkat is szép számmal; csak a germánok és a zsidók tiltották ezt a gyakorlatot. Így lettek gazdag polgárok, lovagok és szenátorok nem kívánt gyermekei is rabszolgákká, és valódi származásukat sose tudták meg. Amióta béke honolt a világban, mert Augustus a további hódításról lemondván a határok megtartását tűzte ki célul, és ebben Tiberius bölcsen követte, nem áramlottak a legyőzött népek foglyai Rómába, mint egykor Uri ősei, és a fölösleges gyerekekért még pénzt is fizettek a szülőknek.

Pancharius bizalmasan megveregette József vállát, de mielőtt bármit mondhatott volna, József Urira mordult, a legközelebbi asztalhoz 54sietett, kinyitotta a sportuláját és pakolni kezdte bele az ételt. Uri követte, ő is pakolt. József válogatás nélkül tömte a sportulát, ez nem volt szokása. Uri megpróbált válogatni, ellépett egy szomszéd asztalhoz, hogy gyümölcsöket vegyen, de apja utána ment és megfogta a karját.

– Menjünk – mondta.

Uri pár szárított fügét gyömöszölt a szatyrába és követte az apját.

Az ajtóban az őrök meglepetten néztek rájuk, ilyenkor még senki sem távozik.

Az utcán József majdnem szaladt, az eltunyult Uri alig ért a nyomába, lihegett. József megállt és szembefordult a fiával, és a füle mellett messzire bámulva mondta:

– Tegnapelőtt Agrippa üzent értem és fogadott. Azt mondta, hallotta, hogyan szedtem össze pár éve százezer sestertiust. Azt kérte, sürgősen szedjek össze neki kétszázezer sestertiust.

József elhallgatott. Uri szédelegve hallgatta.

Agrippa!

Agrippa hírhedett ember, Nagy Heródes egyik unokája, a szenátorok kedvence, lakomákra hívja őket és ajándékokat osztogat, sőt a császár is fogadni szokta Capri szigetén.

– Te mit mondtál? – kérdezte Uri.

– Mit mondhattam volna?

– De mi történt?

– Összeszedtem. Tegnap reggel adtam át neki.

Uri körül megfordult a világ.

Apja mérhetetlen adósságba verte magát. Ki tudja, Agrippa mikor adja meg a tartozását, s hogy addigra mekkora összegre rúg majd a kamat, amelyre az apja a kölcsönt kapta. Biztos, hogy a kölcsönt magas kamatra adták. Amíg az apja él, a kölcsönt és a kamatokat törleszteni fogja, ők pedig nélkülöznek.

– Agrippa a bankároktól kérte a kölcsönt, de azok nem adtak, aztán némi tanakodás után engem ajánlottak, akkor üzent értem. Agrippától nem mertek volna kamatot kérni. Félnek tőle. Tőlem nem félnek.

Uri didergett.

– Mennyi a kamat?

– Húsz százalék.

Adhatták volna magasabb kamatra is, de így is nyolc százalékkal több a törvényesnél.

– Nem lehetne – kezdte Uri – a lovagtól, ugyanúgy?…

– Nem! – nyögte ki József, és szomorúan nézett a fiára. – Tisztességes ember ilyet nem csinál.

Uri azt akarta mondani, hogy tíz százalékos kamatra kellene 55kölcsönkérni Gaius Luciustól, és abból törleszteni a bankároknak, apja pedig elértette. Uri elvörösödött. Az apja fejében is megfordult az ötlet, ha ennyiből kitalálta. Én vagyok tisztességtelen?! Agrippa a tisztességtelen, aki állandóan el van adósodva!

Hallgattak. Valószínűtlen volt ez az egész.

– Nem tudom, kik lesznek a társaid az úton – mondta József –, de erről a kölcsönről tudni fognak. Nem fognak szeretni érte. Készülj fel a legrosszabbra.

Kis hallgatás után hozzátette:

– Nem tehetek róla, fiam. Nem volt választásom.

Uri azt akarta mondani, hogy Agrippának meg kellett adni, amit kért, különben bosszút áll, de bele se kezdett, mert látta, az apja nem figyel rá.

József leült a földre és összegörnyedve rágcsálni kezdett egy szárított datolyát. Uri melléje ült és átfutott az agyán, hogy apja mit kért Agrippától cserébe: hogy a fia delegátus lehessen. Agrippa üzent a véneknek, ők pedig sürgősen elfelejtették, hogy az ő nagycsaládjukból öt éve már járt valaki Jeruzsálemben. Agrippa nagy úr, félnek tőle a bankárok.

Mégis szeret engem az apám!

Uri izgalomba jött, benyúlt a sportulába és kivett egy fügét.

A járókelők ügyet sem vetettek rájuk, az utcán üldögélő két zsidóra, de ha éppen egymás belét ontják, az se keltett volna nagyobb figyelmet. Pedig most nagy dolog zajlott, így érezte Uri: éppen megbékélt a fiával az apja.

– Mit mondott, mikor fogja megadni? – kérdezte Uri.

József legyintett.

– Mindegy. Inkább arra gondolj, hogy fogod kibírni.

Eszerint az apja tudja, hogy szívesebben maradna otthon.

– Sose legyél fennhéjázó – mondta József. – Ha valamit jobban tudsz náluk, hallgass. Inkább higgyék rólad, hogy hülye vagy. Eleve utálnak, ne adj okot rá, hogy ki is mutassák.

Ez az a hang volt, mint régen, amikor még látott, és az apja a barátjaként kezelte.

Hallgattak, rágtak.

– Nagy dolog, hogy eljutsz Jeruzsálembe – mondta József. – Én már biztosan nem fogok.

Uri nem mert elaludni, félt, hogy nem ébred fel időben, de mégis aludhatott valamennyit, mert az apja rázta fel.

56

Uri első gondolata az volt, el ne felejtse átadni az apjának a tesseráját, amely átruházható, sőt adni-venni is lehet, de apja azt morogta: még este odaadtad. Uri a nyakához kapott, a tessera nem volt ott. Visszarévedt a lefekvés előtti hangulatára: úgy adta oda az ólomlapocskát, mint aki végrendelkezik.

Amíg a sötétben a tunikája alá felrángatta az ágyékkötőt, arra gondolt: a tessera nélküle többet ér, mint vele.

Apja ráterítette a köpenyét. Uri tiltakozott, apja megszorította a vállát. Téglalap alakú, varratlan szövetből volt a köpeny, négy sarkáról a kék, fonott rojtok előírásszerűen lógtak le. Urinak eddig nem volt köpenye. József vesz magának másikat. Ha lesz rá pénze.

Odakint lábukat a rézedénybe mártották, megtörölték, kevés vizet magukra, vagyis a ruhájukra spricceltek, majd délkelet felé hajlongva elmondtak egy Semát. Uri a homlokáról az imaszíjat nem tette vissza a földre, hanem a baljára tekerte, aztán József a jobbját Uri fejére tette áldón, álltak így egy pillanatig, majd József visszament a házba és visszahúzta a bejárati függönyt. Uri nézte a függönyt, ujjával megérintette az ablakfélfán függő mezuzát, könnyek szöktek a szemébe, de gyorsan elfordult és elindult.

Jeruzsálembe megyek elvégre, Őhozzá, az Ő Házába!

Igyekezett örülni.

Az öreg Simeon háza előtt öten álltak, lilásak voltak a holdfényben. Alig ért oda Uri, megjelent a hetedik.

– Én leszek a vezetőtök – mondta egy szálas, középkorú férfi –, Máté a nevem. Ostiában élek. Eddig ötször vezettem delegációt Jeruzsálembe. Minden parancsomat végre kell hajtanotok.

Ők hatan beleegyezően morogtak.

Máté kiosztotta a ház falánál heverő csomagokat. Azt mondta, ez a közösség ajándéka, és nyomatékosan figyelmezteti őket, hogy ami tartós, azt visszatérvén vissza kell adniuk, úgy vigyázzanak rájuk. Nem voltak nagyok a vászonzsákok, és nem is voltak különösebben súlyosak. Uri megtapogatta a magáét, egy köcsögfélét érzékelt benne, meg kerekded formákat, gyümölcsök lehetnek, és az ujjai alatt megroppant a macesztábla.

– A költőpénzünk nálam van – mondta Máté –, én fogok a fogadókban, a vámosoknak, a kordékért és a hajóért fizetni. Amikor visszaérünk, el kell számolnom, és a megtakarítást, ha lesz, vissza kell adnom.

Urinak az ajkán volt, hogy megkérdezze, vajon ki viszi azt a rengeteg pénzt, amit a római zsidók az ünnepre összeadtak, s amelynek a kézbesítésére őket választották, de lenyelte. A többiek sem kérdeztek semmit.

57

Talán ők sem tudják, mennyi pénzt is szállítanak. De biztos, hogy óriási vagyont. Érdemes lemészárolni őket érte.

Máté a hátára kerítette a zsákját és elindult. A többiek is felvették a csomagjukat, és mentek utána.

Kimentek a kapun, a két őr álmosan pislogott utánuk, mielőtt a kaput visszazárták volna.

Mellette meglett, erős férfiak lépkedtek ruganyosan. Ő volt a legfiatalabb. A legméltatlanabb. A leggyöngébb. Meddig fogja bírni a lába?

Balkezes lévén a jobb vállán vitte a zsákot, a vállával fel-fellökte időnként, hogy a súlyát érzékelje s kitalálja, vajon a pénz nála van-e. Sok száz talentumnak kell lennie, gondolta ismét, annak aztán van súlya. De a zsákja nem volt súlyos. Nem ő viszi.

Felváltva fogják vinni?

Szétosztották közöttük?

Emelgette a zsákját, úgy becsülte, nem lehet nehezebb harminc fontnál, vagyis négy unciánál. (Tíz kilogramm volt ez az én időmben.) Tíz-tizenöt unciányi élelmet szokott hazacipelni az apjával, amikor a fejadagját a tesserára megkapják. Mennyi sestertius fér el a zsákjában vajon, vagy inkább hány dénár, amely négy sestertiust ér? Mondjuk visznek ők heten 20.000 dénárt. A hetedét viszi esetleg ő. Egy dénár, az egy-nyolcvannegyed fontot nyom. Négy-öt unciánál nem nehezebb a zsákja. 2500-3000 dénár lehet nála.

De ugyan hol?

Csak létezik egy kipróbált rendszer, gondolta Uri, és menetelt, és a súlymértékek átszámolásába volt zárva teljesen. Csak nem hiába menetelnek ők, a világ teremtése óta a 3760-adik évben.

Eddig mindig eljutott az áldozati pénz Jeruzsálembe, és ha elrabolták, akkor újra összegyűjtötték és eljuttatták később. Ez így megy 98 éve, amióta az első zsidók Rómába kerültek. Már az első évben elküldték az áldozatukat a hagyomány szerint, és ez biztosan igaz. Kicsi összeg lehetett, néhány száz as mindössze, de megspórolták a gyomrukon, összeszedték és elküldték. Ők maguk nem mehettek, a fülüket átfúrták, rabláncba verve éltek. Nem-zsidókat bírhattak rá, azokat külön meg kellett fizetni. Megfizették. Elküldték. És azóta is minden évben. Egyre többet, ahogy a római zsidóknak jobban kezdett menni, és most már jó ideje ők maguk viszik, hivatalos engedéllyel.

Már odaát, az igazi Rómában jártak. Uri nem fordult vissza, hogy még egy pillantást vessen a túlparti zsidónegyedre, mert úgyse látott volna mást, csak elmosódó foltokat.

A Circus Maximusnál délkeletre fordultak. Csupa ismerős utca, Uri sose gondolta volna, hogy egyszer magas hivatással fog arra menni.

58

Némán meneteltek, mint akiknek fontos küldetésük van.

Kimentek a Porta Capenán. Az áruval megrakott szekerek már nyikorogtak befelé a piacokra.

A Via Appia elején, a zsidó imaháznál, a temető közelében megálltak.

– Most pihenünk egy kicsit – mondta Máté. – Aki akar, reggelizhet.

– Kinyithatjuk most a zsákot? – kérdezte egy férfi. Uri hunyorogva nézte. Erős ember volt, sűrű, fekete szakállal.

– A tiétek – mondta Máté –, a közösség ajándéka.

Uri a maceszt rágcsálta, az volt a kedvence. Voltak napok, amikor nem is evett mást, a macesszal a gyomrából fel-feltörő sav marását csillapítani tudta.

– Induljunk már tovább! – kiáltott fel egy zömök férfi.

– Nem cél, hogy halálra gyalogoljuk magunkat – mondta Máté. – Fogunk még sántikálni eleget. Várjunk.

Hallgattak, ettek.

– Vizet hol fogunk szerezni? – kérdezte a zömök.

– Lesz majd víz mindenütt, ahol megállunk – mondta Máté. – Bor is lesz.

Virradt. Egyre több szekér jelent meg az úton. Lassan poroszkáltak az ökrök, fulladoztak a nyakukat szorító szíjaktól.

Aztán egy üres szekér jött a Via Appián. Két ökör volt befogva eléje. Máté felállt, intett, a szekér megállt.

Máté felmászott a kocsis mellé előre. Ők hatan felkapaszkodtak hátra. A szekér megfordult és elindult dél felé.

Amikor a zsákját a dereka alá gyömöszölte, akkor kezdett Uri szívverése lanyhulni. Mindenki hallgatott, Uri nem merte nyíltan bámulni őket, társait a hosszú úton, akikkel hónapokig össze lesz zárva. A tájat bámulta, az útközeli ciprusokat aránylag tisztán látta, de a száz-százötven rőfnél távolabbi épületeket és növényeket már nem, zöldes, sárgás, barnás foltok voltak azok a számára, s felettük az ég a február ellenére tiszta kék. Uri hunyorgott, s mint szokta, főként a bal szemével, mert azzal látott jobban; a jobb szemét olvasásra használta inkább, meg a kicsiny tárgyak vizsgálatára.

Némán zötyögtek a szekéren. Uri megnyugodott: unalmas és eseménytelen is lehet ez az út, s ha a társai nem beszédesek, nem faggatják fölöslegesen, akkor talán ki fogja bírni velük. A jelek szerint ők is meg vannak illetődve, hogy ezen a megszentelt utazáson részt 59vehetnek. Uri lelkifurdalást érzett: kétszázezer sestertiust fizetett az apja, hogy ő most egy szekéren zötyöghessen, és mégsem örül igazán. Elhatározta, hogy örülni fog.

Nehezen gyűrte le a felháborodását, amikor belátta: körülbelül két és félszer annyi pénzt kölcsönzött az apja Agrippának, mint amennyit a római zsidók teljes évi áldozataként ők visznek Jeruzsálembe.

Nem gondolni erre.

Zötyögött a szekéren és elálmosodott.

Úgy érezte, burok veszi körül: a közeli, jól látható dolgokat mintegy a testére szorította a színes foltok szövedéke, s mert semmi érdekes nem volt közel, a látható világban, homályos bizakodás kerítette végül a hatalmába, hogy e hosszú úton akár még elmélkedni is lesz majd alkalma, úgy, ahogyan otthon, a kicsi zugában szokta, legföljebb a szeretett tekercsei nem lesznek kéznél, de hát azok java része amúgy is szó szerint megtapadt az emlékezetében. A látott világ ketrece kívül, s gondolatainak tere belül a rabok biztonságérzetével töltötte el: neki nincs is gondja semmire, ellátásáról, védelméről a társak gondoskodni fognak, s úgy látszik, még csak erőltetett csevegésbe sem kell bocsátkoznia velük, amitől pedig igen tartott.

Elvégre az ő kivételével, aki ezt a kitüntetést semmivel sem érdemelte ki, a társai bizonyára valamennyien rászolgáltak arra, hogy a jeruzsálemi ünnepi delegáció tagjai legyenek, a vének a rotációs sorsolást követően, az egyes gyülekezetek arkhiszünagogoszait meghallgatva, javaslataikat elfogadva – vagy olykor módosítva, ki tudja, hogyan zajlik ez pontosan a csak ritkán ülésező római Szanhedrinben – éppen ezek mellett az emberek mellett döntöttek, nyilvánvalóan alapos okkal; jobb, ha minél kevesebbet beszél velük, hogy testi-lelki alkalmatlansága ki ne derüljön túl hamar.

Ahogy Uri ott zötyögött néma társaival együtt a szekéren, bámulva a lassan hátramaradó közeli fákat – az ökrök nem húzták gyorsabban a szekeret, mint amilyen sebességgel ők gyalogoltak volna –, s ahogy e fák egyre bizonytalanabb körvonalú foltokká váltak a messzeségben, ráébredt, hogy ő az igazi Rómában és a Túlnan belső magvának egybefüggő, labirintusszerű udvarában a látása megromlása után azért mozoghatott továbbra is biztonságosan, mert korábbról származó emlékképeit rávetítette az aktuális látványra, pontosan tudta, mi hol van, és csak akkor esett zavarba, ha az igazi Rómában egy épületet nem talált ott, ahol az korábban állt, mert leégett vagy lerombolták és másikat építettek a helyére. Ilyenkor többször is megkerülte a helyet, hogy megjegyezze. Most azonban csupa új színhelyen fog megfordulni, amelyekről sem emlékképe, sem elképzelése nincs, és szomorúan kellett megállapítania: bizony mást kellett volna 60küldeni e nagy útra helyette, ő még a jeruzsálemi Második Templom szépségét sem fogja látni, még akkor sem, ha eléggé közel engedik hozzá, sőt ha netalán ott állhat közvetlenül az oltárkő mellett, amely épp a Templom előtt áll, mint mesélik. Az oltárkő közelébe kerülni óriási kegy, nagy a tülekedés, és a kicsi térségbe csak az igazán választottakat engedik be. Talán a római delegációt beengedik, bár az is lehet, hogy csak a vezetőjét.

Ha már ebbe a pénzszállító társaságba kerültem, hadd lássam meg ama nevezetes oltárt és ama gyönyörű Templomot közelről, gondolta erőlködve, mert nemigen észlelte, hogy a Templom és az oltárkő majdani láthatása boldogsággal töltené el. S bármennyire nem akarta is, eszébe jutott: most még visszafordulhatna.

Egyszerűen lelép a szekérről és elindul északnak, Róma felé. Még nincsenek messze. Vagy megvárja az éjszakát, s amíg a többiek alszanak, megszökik. És nem Rómába megy, hanem keres magának valami várost, eladja magát rabszolgának, nem ritka az ilyesmi, és ha szerencséje van, még azt is letagadhatja, hogy zsidó. Nem mindig tekintik meg a rabok körülmetélt péniszét elvégre.

Borzongott a gondolataitól, felrémlett benne, hogy már eszébe jutott ilyesmi, s némán fohászkodott, hogy egészen más jusson az eszébe.

Az jutott az eszébe, hogy ő Rómát jobban szereti, mint valaha gondolta. Honvágya támadt, holott még nem jártak messze. Elborzadt a jövőtől: minden órával, minden nappal távolabb kerül az otthonától.

Odaát, az igazi Rómában a külcsín mindennél fontosabb, a látszatra adnak, nem a lényegre, a bolondok, ez okozza majd a vesztüket egyszer, a Teremtő nem fogja az idők végezetéig tűrni a tűrhetetlent; most azonban úgy érezte, hogy odaát, az igazi Rómában felnőttként volt kezelve.

Bámulhatta a világ minden tájáról Rómába sereglett népeket, s jó közel somfordált hozzájuk, hogy alaposan szemrevételezze őket, így aztán a kipárolgásukkal is megismerkedett. Volt köztük a sötétfeketétől a mély- és halványsárgán át a tejfehérig mindenféle ember, volt mindenféle viselet, bizonyos tereken és sikátorokban óriási a tömeg, hihetetlen a nyüzsgés, és nagyszabásúak az épületek és a szobrok. Uri igen közelről szemlélte meg mindet, hogy jól lássa, a köveket is megszagolta, az épületek falát végigtapogatta, rendszeresen és módszeresen mászkált, és a fejében egész Rómát, ezt a hatalmas, egymilliós csodavárost minden szagával és minden apró, éppen még tapintható kiszögellésével együtt megjegyezte.

Tudta, melyik sikátorban érdemes minden második-harmadik lépésnél felnézni, mert várható, hogy szennyvizet vagy más mocskot 61öntenek a lent járók fejére; tudta, melyik sikátorban szeretnek vágtatni a szekeresek, a járókelőket eltaposva; tudta, hol hadonásznak az utcára települt borbélyok, és a késükkel oda-odaszúrnak a járókelőknek minden különösebb ok nélkül. Volt egy utca a Saeptán, amelyet soha nem érintett a kóborlásai során, mert ott egyszer egy bivalyerős illír óriás kötekedő kedvében váratlanul nekitámadt, és majdnem megfojtotta. Urinak szerencséje volt, éppen arra vetődött egy katonai tribunus a kíséretével és kiszabadította.

Az igazi Rómában a sok százezernyi korcs ember között az ő korcs volta eltörpült. Látszólag nem is volt korcs: nála roncsoltabbak, betegebbek, csonkoltak, fekélyesek, sebhelyesek, végtaghiányban szenvedő volt légiósok és kirúgott, használhatatlan rabszolgák nagy számban óbégattak és kéregettek mindenütt. Otthonos lett a Tiberisnek azon a másik oldalán, és szemtanúja sok mindennek, amitől zsidó kortársai el voltak zárva, mert épek lévén a Túlnan életébe már be voltak kapcsolva, és nem volt idejük az igazi Rómában mászkálni. Ő mászkálhatott, apja nem kérdezte, mihez kezd az idejével, és nem kérdezte más sem.

Teljes jogú római polgárként beszédbe elegyedhetett az igazi Rómában mindenféle emberrel, és igyekezett mindenkivel a saját anyanyelvén érintkezni. Remek nyelvleckék voltak ezek, s még fizetni sem kellett értük. Odaát kivirult, ragyogott, szerepet játszott, blöffölt; egy volt a római léhűtő proletárok közül. Otthon, a vackába húzódván pária volt a zsidók között, mert rossz volt a szeme, rossz a lába, rossz a dereka, és nem volt alkalmas a testi munkára. A zsidók között senki, ám az igazi Rómában egyenrangú ember, akit, ha mond valamit, éppúgy meghallgatnak, mint akárki mást, és éppen úgy nem törődnek a véleményével, mint akárki máséval. Otthon nem mert véleményt nyilvánítani semmiről, odaát fecsegett, ítélkezett, szónokolt és bármilyen társalgásba belepofázott. Volt egy zsidó énje, és lett egy római. Meglepődtek volna mindkét részről, ha a másik közegben látják. De nem látták.

Nem tagadta, hogy zsidó, ha kérdezték, de ebből nem következett semmi: „a zsidó is olyan, mint a többi, csak még hülyébb”, ez volt az általános, vállveregető vélekedés róluk, az egyetlen istenüket az összes többi isten fölé helyező, ateista, alaptalanul gőgös zsidókról, de nem volt e vélekedésben semmi ellenséges, inkább lenéző megbocsátás volt benne, inkább mulattak rajtuk a többiek: ebben a hatalmas, kozmopolita városban megszokták a polgárok, hogy sokféle nép vegetál a világon, s a maga vicces babonáival és röhejes szokásaival kivétel nélkül mind ott nyüzsög Rómában. Ahol a császárnak szálas germánok a legjobb testőrei, akik éppenhogy törik a latint, és ahol 62a mindenfelől zúduló filozófusok csak görögül szónokolnak, latinul nem, s ahová a világ minden tájáról érkeznek fényes delegációk, ahol számtalan levitézlett s ezért a trónjára visszakészülő szövetséges király éldegél a nagyszámú udvartartásával, s ahol minden hódolt nép istenei ott szoborlanak a Forumon, egyedül a zsidó Istent, az Ábrázolhatatlan Egyet kivéve, ott egy római polgárjogú zsidó nem sok vizet zavar, és indulatot nem kelt.

Uri csak azt szégyellte, hogy mocskos, mezítlábas, négy-öt éves zsidó gyerekek mászkálnak az igazi Rómában és csapatostul koldulnak. A gyerekeket a reménybeli adakozók lelki életében járatos felnőttek, az egykori kolduló gyerekek tanították ki, mit kell mondaniuk latinul és görögül, hogyan kell egy-egy gazdagabb urat vagy hölgyet körülvenni és erőszakosan kunyerálni tőlük, és hogyan nézzenek ki még nyomorultabbul, mint amilyenek; ezek a felnőttek aztán a napi bevételt a gyerekektől elszedték. Minden jóérzésű zsidó viszolygott ettől a gyakorlattól, de a vének nem tiltották, közülük egyesek alighanem részesültek a bevételből, nevek is röpködtek, sokszor talán alaptalanul, kik is nyerészkednek a gyerekeken.

Amikor kiderült, hogy rosszul lát, Józsefet is megkeresték, hogy Uri felügyelőként kövesse a kolduló kicsinyeket, nehogy az összekoldult pénzt elrejtsék valahol, de az apja üvöltve kergette ki őket a házából. Uri pontosan tudta, hogy az odaát császkáló, dologtalan zsidók közül kik azok, akik a kolduló gyerekcsapatokat tartják szemmel. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a rossz szemét áldotta, mert apja, amikor a vének a botrányos viselkedése miatt beidézték, a fia vaksiságára hivatkozhatott, s mondhatta azt, hogy azért háborodott fel annyira, mert úgy érezte, a fia köztudott fogyatkozásán gúnyolódnak. Józsefre ezúttal nem róttak ki büntetést.

Talán gyerekfelügyelőnek lenni is jobb otthon, Rómában, mint az ismeretlen felé zötyögni, gondolta most.

A kocsis mellett ülő Máté hátát nézte hosszasan. Megtermett, vállas férfi volt ez a középkorú ember, markáns, napszítta vonásokkal, haja sűrű és szőkésbarna, szeme kék, ahogy Uri még hajnalban megfigyelte. Jó lenne olyan erősnek lenni, mint ő, aki az utazásban van otthon.

Túl hosszúra nyúlhatott a csönd Máté számára is, félig hátrafordulva beszélni kezdett.

A társak bocsánatát kérte, amiért szavaival a szent elmélkedésüket megzavarja, de úgy érzi, tartozik nekik, hogy az életét röviden elmesélje, ha már a vezetőjük, s ettől mintegy a parancsnokuk is ezen az úton. Röstelli, hogy a római gyülekezetek közösségének küldöttségét nem római illetőségű ember vezeti Jeruzsálembe, ő csak itáliai 63polgárjoggal rendelkezik, de a vének úgy találták, ez a biztonságos megoldás, s eddig valóban az is volt; azon az öt útján, amikor ő volt a vezető, semmi baj nem érte őket.

Ostiában él, mint már mondta, s büszke a városára, amelyben a mintegy húszezer lakó között immár legalább kétezer zsidó. Van imaházuk, van fürdőjük az imaház mellett, mindenük van, ami csak kell, s a gazdagabb polgárok házában vagy mellettük további medencék is vannak.

Sokféle népség él abban a fontos kikötőben, amelynek fontossága csak növekedni fog; van benne szentélye Ízisznek, van szentélye a nevezetes Magna Maternek, Kübelének, meg sok más keleti istennek, Mithrasnak meg ilyeneknek, egy kikötőváros már csak ilyen; igen reméli, hogy nemsokára olyan zsidó imaház is épül majd, amelynek messze földről a csodájára járnak.

Van a latinoknak Ostiában csodaszép fürdőjük, pompás stadionjuk, négyezer főt befogadó amfiteátrumuk, tekintélyes levéltáruk, van a gazdagabb házakban padlófűtés, egyes zsidók házaiban is, és ezek egy része emeletes, jókora balkonnal ellátva, ahová ki lehet ülni esténként; nem dicsekvésből mondja, de az ő háza is ilyen immár, most készült el, nincs fél éve; igaz ugyan, hogy a városfalon kívül áll, a tengerparton, magától a várostól délkeletre, de az az extra muros terület – egyébként ingyen kapta a magisztrátustól, pontosabban az a terület nem is a városé, de ő azért írást kért és kapott is arról, hogy ott építkezhet – értékes lesz egyszer, talán még a városi telkeknél is értékesebb. Korábban egy bérházban lakott a gyerekeivel együtt, de azt a két szobát kinőtték, és a felesége tiltakozása ellenére a megtakarított pénzét ebbe a villába ölte, s eddig nem támadta és nem rabolta ki a házát senki. Nem messze van a házától a két mauzóleum és a Bona Dea szentély, a Porta Marinán szintén kívül; az új mauzóleumot nemrég avatták fel, ő még személyesen ismerte azt, akinek emelték, a nevezetes Cartilius Poplicolát, azon kalózok felkoncolóját, akik a kikötőben veszteglő valamennyi hajót ki akarták fosztani egyszer, de valamennyien rajtavesztettek. Méltóságteljes agg volt Poplicola, az új mauzóleum öröklétre szenderült lakója utolsó éveiben, szerette a társaságot és nagy lakomákat rendezett; ő, Máté, kétszer is járt nála, és elmondhatja, hogy Poplicola mind a kétszer végigsimította a kezével az arcát, mert élete alkonyára teljesen megvakult.

Uri megborzongott.

Ostia nevezetessége, folytatta Máté, a több tucatnyi márványülőkés, szobrokkal és fali mozaikokkal díszített nyilvános foricája, rengetegen szarnak ott egyszerre a népek egymás mellett s egymással 64szemközt, és közben isznak, esznek, társalognak, tréfálkoznak, olvasgatnak egymásnak hangosan; kívülről is igen csinos e nyilvános illemhely; ha arra járnak, feltétlenül keressék fel, mert tudomása szerint Rómában még nincs ilyen szarolda.

Áldott jó természetű feleségétől, folytatta, hat gyermeke született; négy fia közül három felnőtt, s már hajózik is. Ő maga két évtizeden át állt a zsidó flotta aktív szolgálatában, eleinte beosztott hajósként, majd kapitányként, és megszokta, hogy embereknek parancsol, ezért előre is a társak bocsánatát kéri, ha netalán olykor-olykor kurtán és keményen fog bánni velük, ezt nem a tisztelet hiánya okozza, csak az ő kényszerűségből megkeményedett lelke, elvégre senkin sem eshet meg a szíve egy tisztnek, ha evező rabszolgákat dirigál. A leggyakrabban Alexandriába szállított terményeket, illetve Alexandriából szállított cikkeket Kaiszareába, majd az alexandriai és egyiptomi vámot elkerülendő egyenesen Ostiába hajózgatott Kaiszareából a júdeai termékekkel; számos alkalommal vállalt bérfuvart Alexandriából Ostiába és vissza, és a görög szigetekre is elvetődött.

Miután a veszélyes ostiai kikötőt alaposan megismerte, a zsidó flotta vezetői felkérték, telepedjen le ott végleg mint a zsidó flotta képviselője, révésze és egyben raktárnoka. Miután igent mondott, a római hatóságok gyors egyetértésével elfoglalta az állását. Amint letelepett Ostiában, immár sok-sok éve, az itáliai polgárjogot azonnal megkapta, még csak fizetnie sem kellett érte.

Nos, ötödször vezet most delegációt Jeruzsálembe, és néhány információt, úgy érzi, tartozik elmondani.

Nála van a Tóra-tekercs.

Nála van a római magisztrátus pecséttel ellátott levele arról, hogy ő, Máté, ostiai polgár, öt társával együtt fontos küldetésben jár, és a római illetékeseknek őt és társait segíteniük és támogatniuk kell mindenütt.

Ekkor Uri felé fordult és szabadkozva mondta: azért nem hat társról szól az okirat, mert Gaius Theodorus az utolsó pillanatban került a delegációba, s az útlevelet már nem volt idő újraíratni; ez azonban semmiféle gondot nem fog okozni, ebben egészen bizonyos: a vámosok örülnek, hogy még egy utazó után lesz bevételük. Ilyenkor a plusz ember után többet kérnek, persze; ezt azért általában le lehet alkudni egy kicsikét.

Urit dermesztő szellő legyintette meg a gyomra tájékán, de mosolyra húzta a száját és bólintott.

Nála van, folytatta Máté, az a pénz, amit a vének a delegáció költségeire megszavaztak; ez minden útján így volt, és el is szokták költeni maradéktalanul; elszámolását eddig mindig szó nélkül elfogadták, 65noha valahonnét igen jól tudják a római vének, mi mennyibe kerül Rómán kívül.

Az út, folytatta, megfelelően elő van készítve. Megvannak a biztos helyek, ahol szállást fognak kapni. Magánházaknál és fogadókban fognak éjszakázni felváltva, amíg Itália földjén haladnak dél felé, bár lehet, hogy olykor a szabad ég alatt is, de csak ha jó idő van; nem cél, hogy betegen vonszolják magukat Jeruzsálemig. Messanánál hajón érkeznek Szicíliába, és újabb szárazföldi út után Szürakuszai kikötőjéből hajóznak át Kaiszareába a görög szigetek közelében, ahonnét az új hadi úton mennek Jeruzsálemig. Ez a legbiztonságosabb és a második legrövidebb út a tapasztalatok szerint, és ha semmi nem jön közbe, akár hat hét alatt megtehetik; mindenesetre, mint szokásos, erre még ráhagytak két hetet. Ebből persze az egyik hetet a szombatok teszik ki, amikor nem utaznak; úgy van kialakítva az útvonal, hogy a szombatokat lehetőleg zsidó családoknál töltsék, akik a delegációk fogadására fel vannak készülve, és örülnek, hogy velük ünnepelnek.

Felmerül a kérdés, tette hozzá, vajon miért nem hajón mennek Ostiából Kaiszareába, hiszen az volna a legegyszerűbb, sőt még ennél az útvonalnál is gyorsabb, ha kedvező a széljárás, és tavasszal kedvező szokott lenni. Nos, az Ostia és Júdea között közlekedő közvetlen járatok túl vannak terhelve árucikkekkel és embert nemigen szállíthatnak, vagy csak annyira magas áron hajlandóak erre, noha zsidók lévén e delegáció küldetésének fontosságával tisztában vannak, hogy az már a római közösségnek nem éri meg. Ostiából görög vagy latin hajón is el lehetne ugyan jutni Alexandriába, s onnét zsidó hajón Júdeába, de a kockázat, hogy valami baj éri őket, nagyobb, s akkor az alexandriai vámot is meg kellene fizetni, ami horribilis összeg, s az sem biztos, hogy nem várakoztatnák őket a kikötőben napokig, sőt hetekig.

Végezetül kifejezte meggyőződését, hogy jól fognak utazni, valamint hálát adott a Teremtőnek, hogy kiváló társakkal lehet együtt, akiket a vének nyilvánvalóan nem érdemtelenül választottak ki erre a magasztos feladatra.

Uri elpirult.

Miután bemutatkozását Máté befejezte, a többiek felélénkültek, s különböző kérdésekkel halmozták el.

Elsőként a zömök ember érdeklődött a nyilvános illemhelyről, hogy zsidók is látogatják-e vajon. Az igenlő válasz hallatán méltatlankodni kezdett, és vallásgyalázást emlegetett: csak a Teremtőnek van joga kiválasztottjait pucéran vagy méltatlan helyzetben látni, nem-zsidókra pedig egy zsidó szarása végképp nem tartozik. Há66borgására sem Máté, sem mások nem válaszoltak. A zömök ember a fejét csóválta és hörögve átkozódott. Uri nem tudta elképzelni, miféle foglalkozása is lehet.

Számos kérdés az ostiai kikötőre vonatkozott, főleg az az erős, fekete szakállú férfi érdeklődött iránta. Máté elmondta: a kikötő, ott a Tiberis torkolatában, szerencsétlen helyen fekszik, kitéve az uralkodó nyugati szélnek, s a partja nem alkalmas arra, hogy vihar esetén a nagyobb hajók be tudjanak futni. Ez a probléma nem létezett az elmúlt századokban, amíg kisebbek és sekélyebb merülésűek voltak a hajók, de ma már olyan nagyok, hogy a kikötőnek egyetlen előnye maradt, a Rómához való közelsége, az a húsz mérföld mindössze. Ezek a mély merülésű hajók nem tudnak már felhajózni a Tiberisen, mindent át kell pakolni a sajkákra, amelyeket veszedelmesen dobál a hullámzás, és rengeteg szerencsétlenség történt már úgy, hogy a kisebb hajók széttörtek a nagyobbak oldalán. Kétségkívül szerencsésebb Puteoli kikötőjének déli tájolása a szelektől védett öbölben, de ő biztos benne, hogy Ostia, ha a kikötőjét egyszer átépítik, Puteolit le fogja győzni, mert sokkal közelebb esik Rómához.

Látott terveket, hogyan kellene a kikötőt átépíteni, hol kellene a tengerfeneket mélyíteni, miféle hullámtörőket és hol kellene a parti vízbe telepíteni, de ezek igen drága munkálatok lennének, s megítélése szerint a császár, akinek e terveket már bemutatták, nemigen fogja rászánni magát arra, hogy belekezdjen. Magánvállalkozók erre nem fognak pénzt adni, a megtérülés túl hosszú, másfél-két nemzedéknyi a számítások szerint, ezt a római államnak kell tehát finanszíroznia. Nem is lesz ezekből a tervekből semmi, amíg egy nagyon nagy vihar szét nem szórja a kikötő előtt horgonyzó összes hajót, s azok a gabonarakományukkal együtt el nem süllyednek, Rómára éhínséget hozván; megítélése szerint akkor majd sürgősen hozzálátnak a kikötő átépítéséhez, de csak akkor. Igaz, tette hozzá nevetve, nekem az az érdekem, hogy a kikötőt ne korszerűsítsék, mert csak addig van szükség tapasztalt révészre; én az ostiai kikötő fogyatkozásaiból élek.

A fekete szakállú megkérdezte, hozzáférhetőek-e az ostiai kikötő átépítésének tervei valahol. Máté azt mondta, ő egy latin ismerősénél látta őket, aki a helyi levéltárból vette kölcsön.

Halk kérdés hangzott el arra vonatkozólag, vajon a kocsis süket-e. Máté felnevetett: nem, dehogy; egy süket kocsis sokba kerül, akár húszezer sestertiust is megadnak érte a gazdagok; de miután váltják egymást az úton, ennyi süket kocsist lehetetlen volna felfogadni; ám nyugodtan beszéljenek előtte s a következők előtt is hangosan, mert a kocsisok az információikat aligha tudják átadni a következő kocsisnak, nincs rá idejük, rögtön fordulnak vissza.

67

A beszélgetés görögül folyt, és a delegáció tagjai okkal feltételezték, hogy a kocsis ért görögül valamelyest, de erre a párbeszédre a kocsis nem reagált, félig szundikált a bakon.

Urinak eszébe jutott: hátha nem is ők viszik az áldozati pénzt, hanem más úton egy másik társaság, amelyik még kevésbé feltűnő, mint ők; ők csak a csali. Mert azért lerítt róluk, hogy zsidók; nem az öltözetük miatt, hanem mert ők nem borotválkozhattak, ellentétben a rómaiakkal, akik a köztársaság vége óta a szakáll viselését elhagyták, hogy rengeteg proletárnak és rabszolgának biztosítsanak megélhetést a borbélykodás révén.

Felmerült, vajon van-e fegyvernek minősülő tárgy a vezetőnél. Máté a fejét rázta: a tapasztalat azt mutatja, hogy fegyverrel veszélyesebb utazni, mint anélkül. „Aki fegyvert ragad, fegyver által vész el”, idézte Máté a közismert mondást, és hozzátette: aki fegyveres kísérettel utazik, szükségtelenül kelti fel a rosszindulatú emberek figyelmét.

Jó pár mérföldet megtettek már a Via Appián, amelyen a katonai őrhelyek három mérföldenként, vagyis háromszor nyolcadfél stadiononként álltak, nem mintha szükség lett volna rájuk, Hannibál óta Itáliában nem folyt háború, de nem árt, ha mindenki látja: Rómában katonai diktatúra van. Az úton gyalogosok, katonák, fuvarosok tűntek fel időnként, és a zsidókkal megrakott szekérre ügyet sem vetettek. Uri elcsodálkozott, milyen jól van megépítve az út, s ahhoz képest, hogy szekéren zötyögnek, akár olvasni is tudna, ha magával hozott volna valamilyen tekercset. Sajnálta, hogy erre, izgalmában, nem gondolt. De aztán belátta, hogy a többiek rossz néven vennék, ha olvasmányába merülne: feltételezhetnék, hogy megveti őket, és náluk okosabb emberrel, a szerzővel óhajt csak társalkodni.

Soha nem járt Rómán kívül, s a Via Appia végtelenbe vesző csíkja lenyűgözte. A többiek is így lehettek ezzel, mert egyikük – Iustus volt a neve, bemutatkozott – elmondta, hogy az apja, még fiatal rabszolga korában, dolgozott útépítésen, és nem győzte mesélni, milyen alapos munkát végeztek. Uri összehúzott szemmel nézte, s rájött, hogy látásból ismeri: az ő gyülekezetükbe tartozik. Kicsi, vékony, izgága ember, tanulatlan és korlátolt, a falazáshoz nem kell műveltség. Tagbaszakadt ifjak szokták erre a szakmára adni a fejüket; Iustus nyilván azért kényszerült erre, mert buta. Talán munkaszervezőként vagy anyagbeszerzőként foglalkoztatják. Ennyire én is vagyok érdemes erre az útra, gondolta Uri megkönnyebbülve. Aztán rossz érzése támadt: Iustus ismerheti Józsefet, s alkalomadtán pletykál is majd róla a többieknek.

Iustus elmondta: az utat az útmérők útmutatásai szerint először is ásókkal kijelölik, jól ledöngölik, jobbról és balról árkot húznak az eső 68levezetésére, mert ha az eső megfagy, szétrepeszti az utat; akkor két rétegben kőlapokkal borítják, és a közöket a cementum nevű anyaggal töltik ki. Ez a cementum három rész kavicszúzalékból és egy rész mészhabarcsból áll. A legjobb mésztufát Puteoliból lehet szerezni, de nem mindig sikerül. A fedő kőlapokra kavics szóratik egyenletesen, erre kiváltképpen ügyelnek, majd e réteg fölé nagy kőlapok kerülnek, a hézagokat murvával tömítik és úgy döngölik le, hogy balra és jobbra kissé lejtsen, megint csak az esővíz miatt. A kőlapokat rabszolgák faragják ki a kőbányákban, s onnét szállítják egymásra fektetve, készen.

– Merre is fekszik Puteoli? – kérdezte a fekete szakállú.

– Délre – mondta Iustus –, nagy kikötő, száznegyvenhárom stadion Rómától.

– Nem fogjuk érinteni – mondta Máté –, csak elhaladunk mellette.

Iustus még elmesélte, hogy az apja rettentően megizmosodott az útépítéstől, de egyszer megroppant a dereka az útépítés közben, és amíg élt, csak bottal tudott járni; eladni nem tudta a gazdája, hát engedte, hogy olcsón megváltsa magát. „Engem a botjával nemzett az apám”, mondta Iustus, kevéssé ízlésesen.

Ha Iustusnak az apja szabadult fel, még nem lehet római polgár, gondolta Uri. Vajon a többiek polgárok-e mind? Nem mintha a hatóságot nagyon érdekelné, miféle emberek araszolnak Rómából Jeruzsálem felé, de Uri mégis megnyugodott kissé, hogy nála jogilag értéktelenebb egyén is akad a delegációban.

Dél felé megálltak egy fogadónál, de nem étkezés céljából, hanem hogy igyanak, kezet és lábat mossanak és imádkozzanak. Naponta háromszor kell kezet és lábat mosnia és imádkoznia egy zsidó férfinak, bárhol tartózkodjék is. Máté kihozott a fogadóból egy nagy réztálat, a kútból vizet merített bele, és letette a földre. A társak a derekukat egyengették, a lábukat masszírozták, majd Mátét követve sorra beleléptek a réztálba, lelötykölték magukat úgy felöltözve és kiléptek belőle. Uri maradt utoljára, mint legfiatalabb, magára lötykölte hát tisztulásul a többiek minden mocskát. Aztán délkelet felé fordultak, és az imaszíjat vagy a karjukra, vagy a homlokukra csavarva, hajlongva imádkoztak egy sort. Vizet a köcsögjükből ittak, abba merte bele a vizet Máté egy kupával; mindegyikük köcsögje vaskos volt, durván megmunkált tucatdarab, meglepően nehéz, ahhoz képest kevés víz fért bele, Uri nemesebbet is el tudott volna képzelni magának. Máté visszavitte a réztálat, felkapaszkodott a bakra, ők pedig visszamásztak a szekérre, visszagyömöszölték a zsákjukba a köcsögöt, az imaszíjat, és indultak tovább.

Uri letört egy darab maceszt és rágcsálni kezdte, mert megfájdult 69a mellkasának közepe, s arra egy kis macesz jó. Most már Máté sem beszélt, talán el is szunyókált, Uri pedig azon tépelődött, vajon nem kellene-e bemutatkoznia neki is, s nemigen értette, hogy miután Máté bemutatkozott, vajon a társak, egy kivételével, miért nem mutatkoztak be őneki, ahogy illett volna. Vagy a vének már elmondták Máténak, kikkel fog utazni? Ha igen, ugyan mit mondhattak róla? Attól tartott, hogy a társai ismerik egymást, noha ennek nem adták jelét, de hát volt idejük ismeretséget kötni akkor is, ha különböző gyülekezetekből valók, elvégre felnőtt, dolgos emberek, ám őt nem ismerhetik, látásból legföljebb, s talán azt sem tudják, hogy Józsefnek a fia. Na majd Iustus elmondja nekik, és alaptalan kitalációkkal fogja traktálni őket.

Sajnálta, hogy az apja nem ment vele a találkozóhelyre, és nem segített, hogy a társakkal megismerkedjék. Vajon ezzel azt akarta jelezni, hogy megbízik benne és felnőttként kezeli, vagy ellenkezőleg, azt juttatta kifejezésre, hogy nem érdekli a sorsa? De az utóbbi nem lehet igaz, különben nem látja el tanácsokkal és nem ébreszti fel hajnalban: ahhoz virrasztania kellett. Urinak eszébe jutott, hogy az apja immár második éjszakáját virrasztotta át egymás után, és megsajnálta. A maga éjszakai kínjai most nem jutottak az eszébe.

Le-lekókadó fejjel zötyögött, mígnem arra ébredt, hogy megállnak. Máté vidáman és frissen ugrott le a kocsiról.

– Szeretek februárban utazni – mondta –, ilyenkor még lehet nappal közlekedni, nem úgy, mint a többi ünnepre menet. Nyáron nappal garantáltan megfő az ember.

Egy fogadóba tértek be, ahol Mátét ismerősként üdvözölték. Kezet és lábat mostak egy réztálban, megint imádkoztak, aztán leültek egy hosszú asztalhoz, és kisvártatva hozták nekik az ételt. Halat sütöttek frissen, bort és kenyeret szolgáltak fel hozzá. Latin volt a fogadós, de pontosan tudta, mit tálalhat fel a zsidóknak. Uri a halat megette, a kenyeret megette, a borát azonban felajánlotta a többieknek, mert ő csak vizet iszik. Csönd fogadta a közlését, pedig nem volt benne semmi sértő. Máté, érzékelve a váratlan feszültséget, köszönettel elvette és felhajtotta a borát.

Uri azt hitte, hogy a fogadóban éjszakáznak, de nem így történt: az ökrök vontatta szekérről egy szamár által vontatott kordéra pakolták át a zsákjaikat, s miután könnyítettek magukon, valamint ismét imádkoztak, megindultak a kordé mellett gyalog, továbbra is dél felé. A szamarat a kordé mellett gyalogolva Máté hajtotta, ők pedig poroszkáltak utána.

Urinak hamar megfájdult a lába, összeszorított foggal menetelt. Úgy érzékelte, hogy az országút bazaltkövei istentelenül kemények. 70Nem akart leszakadni a többiektől, akik, úgy látta, a fizikai terheléshez hozzászoktak és könnyedén menetelnek, pár lépéssel mégis lemaradt mögöttük. Uri a maga bajával volt elfoglalva, s csak jó idő múlva vette észre, hogy a társak kettesével-hármasával az elöl lépdelő Mátéhoz lépnek és halkan beszélgetnek vele. Amikor harmadszor tapasztalta ezt, észrevette, hogy Mátétól kissé lemaradva sunyi pillantásokat vetnek őrá, aki hátul kullog. Meggyorsította a lépteit, pedig már nagyon fájt mind a két lábfeje, és a dereka is sajgott. Ezek rólam sutyorognak, gondolta.

Erőlködött, hogy tompa zsibbadássá változtassa a fájdalmat és a sajgást, felnézett az égre, ahol ő a fénylő csillagok helyett csak homályos, egymásba érő, villódzó köröket látott, és látta a holdat, nagyobb és szélesebb folt volt, mint gyerekkorában, határozatlan, többszörös körvonalú, és a Teremtőjéhez fohászkodott némán, s megkérdezte tőle, ugyan mi a célja, hogy erre az útra vezérelte. Ugyan miért nem mást küldtél ide, erre a sötét, elhagyatott útra, Istenem?

Máté váratlanul megállt, a gyeplőt átadta Iustusnak, és bevárta Urit.

– Bírod még? – kérdezte.

– Bírom – mondta Uri.

– Még megyünk egy darabig, aztán leheverünk és alszunk.

– Bírom én – mondta Uri.

Némán mentek, Máté mellette lépkedett.

– Nem akarlak faggatni – mondta Máté –, de nem tudjuk, a családodból miért éppen téged jelöltek az útra.

– Én se tudom – mondta Uri.

– Nem baj – mondta Máté –, az úton meg fogsz erősödni.

– Biztosan – mondta Uri.

Mentek tovább.

Uri észrevette, hogy a társak közül hárman-négyen közelebb gyalogolnak hozzájuk, mint addig. Uri alkalmasnak találta a pillanatot, hogy bemutatkozzék. Elmondta, mintha csak Mátét akarná tájékoztatni, hogy Józsefnek, a kereskedőnek a fia, anyját Sárának hívják és két húga van; mást nem tudott magáról elmondani.

– Na és az apád – szólalt meg a fekete szakállú –, az apád Agrippának is selymet szállít?

Uri még nagyobb zavarba esett.

– Nem tudom – mondta –, apám üzleti ügyeibe nincs betekintésem.

Kijelentését helytelenítő morgás fogadta. Nem ezt kellett volna mondania. Már régen az apja keze alá kellene dolgoznia.

– Nem jól van ez így, tudom – szabadkozott –, de nekem nem jó a szemem…

71

– A kereskedéshez nem szem kell, hanem ész – jelentette ki a zömök.

Ez igaz volt, de Uri nem lett tőle boldogabb.

– Szóval semmit sem tudsz az apád ügyeiről – összegezte a dolgot Máté.

Talán csak le akarta zárni a terméketlen és kínos párbeszédet, de Uri megrovást hallott ki a szavaiból, és szeretett volna imponálni ennek az erős, határozott embernek.

– Azt tudom, hogy apám sok pénzt szedett össze Agrippának – mondta.

Közlését most csend fogadta. Uri megértette, hogy erről a kölcsönről mindenki tud, sőt bizonyára többet tud, mint ő.

– Na és Agrippa – mondta a fekete szakállú – ezért vette rá a véneket, hogy te gyere velünk?

Uri hallgatott. Ő aztán végképp ártatlan volt, amiért e kéretlen, kínos megtiszteltetésben részesült. Ezek azt hiszik, hogy törleszkedünk Agrippához, és boldog-boldogtalant lefizetünk, holott nincs egy vasunk sem. De hát ezt úgyse hinnék el.

– Agrippát sose láttam – mondta keserűen –, de talán hallotta valakitől, hogy sok nyelven tudok.

Amint kimondta, rájött, hogy még nagyobbat hibázott, mint az előbb. Már az út elején elkövette azt a bűnt, amitől az apja óvta: hivalkodott a tudásával, holott el kellett volna titkolnia.

– Nocsak – kapott az alkalmon a zömök –, milyen nyelveket beszélsz?

Nem volt visszaút, Uri felsorolta. Hallgattak és ballagtak a kordé nyomában.

– Nincs értelme egyiptomiul és héberül megtanulni, tiszta időpocsékolás – mondta Máté –, és latinul se muszáj. Mindenhol beszélnek görögül. Az arámi jól jöhet, ha vidéken akarsz bolyongani… de arra most nem lesz idő, az ünnep végeztével rögtön indulunk vissza.

Máté, a volt hajós nyilván sok nyelvet beszél, ez a tudás a számára természetes, tehát értéktelen. Nem nyertem el a szimpátiáját, vonta le a tanulságot Uri, és sajgott a lelke: nagyon szerette volna megnyerni ezt a határozott, erős embert. A többieknek pedig lehetővé tettem, gondolta aztán, hogy utáljanak.

Fogait összeszorítva lépkedett, fejét előreszegte, jelezve, hogy többet hiába is kérdezik. Elhúzódtak tőle, aztán Máté is előrement, és kivette a gyeplőt Iustus kezéből, aki útépítési szakértőnek bizonyult. Mert tényleg Iustus volt az, addigra Uri biztos lett benne, a kőmíves és házépítő, akinek a gyeplőt Máté kölcsönadta, az a Iustus, akinek a nagyapja egyszer följelentette Gaius Lucius apjánál az ő nagyapját, 72hogy lopott, pedig nem is lopott soha semmit. Ezt az apja mesélte egyszer.

Már félálomban gyalogolt, amikor Máté megállt, a szamarakat kifogta és egy fához kötötte. Kiszedték a zsákjukból az imaszíjat, a karjukra vagy a homlokukra tekerték, délkelet felé hajlongva imádkoztak, majd a zsákot a fejük alá téve leheveredtek. Kezet és lábat nem volt miben mosni, hát földdel dörgölték meg a végtagjaikat, mert a föld tiszta. Senki sem kérdezte meg Mátétól, vajon éppen ahhoz a facsoporthoz igyekeztek-e szándékosan, vagy nem értek el egy tervezett fogadóig. Miattam haladtunk lassabban, gondolta Uri. Ettől se fognak jobban megszeretni.

Már majdnem elaludt, amikor észlelte, hogy a többiek Mátéval suttognak. Rólam beszélnek, gondolta Uri, meg akarnak szabadulni tőlem, én vagyok a kerékkötő.

Mindegy.

Az első fogadó, amelyben megszálltak, kicsi volt és rozzant, de aránylag tiszta; hat férfi lebzselt benne tógában, egymás mellett ültek egy padon. Ők melléjük ültek, Uri fáradtan tornáztatta a lábujjait. Derekasan küszködött, keveset evett és kevesett ivott, nem bírt többet bevenni a gyomra; láthatták a társak, hogy zokszó nélkül szenved és igyekszik tartani velük a lépést.

A társak lapos pillantással méregették a férfiakat, odasandított, de ő nem látott semmi különöset. Ha rablók is, békések. Aztán, meglepetésére, e férfiak női hangon szólaltak meg. Összehunyorította a szemét: a tógás illetők nők voltak, de a tógát úgy hordták, mint Rómában a férfiak. Uri csodálkozott, mert a nők Rómában hosszú ujjú tunikában jártak. Eszerint hát ilyen a női divat vidéken.

Nézdegélte volna e nőket Uri, de ott voltak a társak, s előttük nem mert nyíltan bámészkodni. Addigra, Uri úgy érezte, megenyhültek az irányában, sőt beszélgetésbe is elegyedtek vele.

Megtudta a társak nevét addigra lassanként.

Egyiküket, egy izmos, büszke férfit, Alexandrosznak hívták és kereskedő volt; Józsefet, mondta, ismeri és jó véleménnyel van róla; ennek Uri igencsak megörült.

Másikuk a Valerius névre hallgatott és hüperétész volt a foglalkozása, vagyis az arkhiszünagogosz segéde, de nem grammateusként, hanem karbantartóként, ami jószerivel a takarítót jelenti; s így, bár senki és semmi, mégis ő számított a delegáció egyetlen vallási személyének. Uri sose látta korábban, Valerius a héber templomban 73teljesített szolgálatot, amelyik messze esett Uriék templomától, mert az Aurelia úton állt, a városfalon kívül, a Túlnan központjától nyugatra. A héber templomban is görögül beszéltek, pár nemzedékkel korábban talán még héber vagy arámi lehetett náluk az istentisztelet nyelve, innét származhatott a gyülekezetük neve, vagy pedig a folyón túli színhelyet jelölte, hiszen a „héber” jelentése: „túl a folyón”.

Az erős, fekete szakállú embert Plotiusnak hívták és ácsnak mondta magát. Többnyire hallgatott; Uri szívesen hallott volna róla többet.

A zömök, ugribugri kis ember tanító, a neve Hilarus. Hát persze, hogy tanító, azok kötnek bele mindenbe és mindenkibe. Uri hálát adott az égnek, hogy az ő tanítója nem ilyen volt.

Nem merte hát szemügyre venni Uri a nőket, de észlelte, hogy a vacsorára várva társai, ezek az erős, felnőtt férfiak vágyakozva bámulják őket, és Máté meg Plotius kivételével izgatottan izegnek-mozognak a lócán. Felrémlett Uriban, hogy a házasság netalán mégsem csillapítja a nemi vágyat maradéktalanul; Istenem, fohászkodott némán, miféle kísértések, csúf késztetések várnak még az életben engem?!

Még vacsoráztak, amikor négy latin ifjú esett be a fogadóba. Ruhájukat, ékszereiket tekintve gazdagok voltak, talán egyikük apjának vidéki házába igyekeztek, lovaikat a fogadó elé kötötték. A fogadóba lépve azonnal felmérték a helyzetet és a kókadozó dámák mellé telepedtek, akik felélénkültek, s mialatt a zsidók a táljukba meredve rágták az ételt, ők már ittak is. Amikorra pedig a zsidók befejezték az étkezést, a négy római ifjú és a hat nő felment a lépcsőn a fogadó emeletére.

Addigra Uri is felfogta, hogy a dámák hivatásosok. Olvasmányaiból tudta, hogy ami a fogadókban történik, a bíróság előtt nem számít házasságtörésnek. Hallgatott, hallgattak a társak is. Fentről hamarosan nevetés, ütemes sikongatás, ritmikus hörgés, valamint a padlózat dobogása és recsegése hallatszott.

Látott már Uri prostituáltakat Rómában, kedvenc városrészében, a Suburában járván őt is le-leszólították a rövid, ujjatlan tunikát viselő hölgyek, és két-három asért elbántak volna vele; közmondásosan olcsók a római kurvák, túl sok van belőlük. Uri mindig fejvesztve menekült, éppen mert apja jóvoltából mindig volt annyi pénz nála, hogy a szolgálataikat elfogadja. Most hálát adott az Istennek, hogy nincsen nála pénz, s e tiszteletre méltó dámáknak még akkor sem tehetne ajánlatot, ha pillanatnyi téboly kerítené a hatalmába.

Ők egy raktárépületben háltak, egymásnak szorulva feküdtek a földön, Uri sokáig nem tudott elaludni, a társak horkolását, szuszogását hallgatta, és arról képzelődött, ami a fogadó emeletén folyhat.

Látott már mezítelen férfiakat és nőket: a római szobrok nem vol74tak szemérmesek. A közkönyvtárban a festmények faunokat és nimfákat is ábrázoltak, azokon sem volt semmi, s még Helénára sem sok ruhát adott a festő, aki a daliás, csaknem teljesen meztelen, feltűnően meredt farkú Párisz oldalán ábrázolta.

Uri rettegett a nemiségtől, és ugyanennyire vágyott rá, hogy egy nő beavassa végre. Az igazi Rómában ténferegve nem hunyhatta be a szemét a nemiség nyílt megjelenései és ábrázolásai előtt. A gazdagabb római zsidó házakban is voltak emberszobrok, és voltak pucér nimfákat ábrázoló falfestmények is; ezeket Uri nem látta, nem lévén bejáratos sehová, de mesélték Túlnan-szerte; büntetlenül vásárolhattak meztelen Venust vagy Poszeidont ábrázoló szarkofágot a nem-zsidó szakboltokban a zsidók, és a lévita temetőszolgák e gyakorlaton nem akadtak fenn. A római véneknek az volt a véleményük, hogy állat- vagy emberábrázolat csak dombtetőn van tiltva, mert ott bálványként imádhatnák, bárhol másutt azonban meg van engedve. Sára nem győzött e fertelmes, barbár szokás ellen sipítva átkozódni, valahányszor a hazatérő, fáradt Józsefet kellett volna ellátnia étellel, itallal vagy tiszta öltözékkel, ami a feleségek feladata elvégre; az ember- és állatábrázolás általános tiltása Uri szerint is benne van a Tórában, és nem tudta eldönteni, vajon az írott törvényt vagy a szóbelit támogassa-e a lelkében.

Egy-egy római kocsmában ülve – jó idő esetén, ami nyolc-kilenc hónapig tart, a lócákat kitették az utcára, onnét lehetett bámulni órákon át a forgatagot, és nemigen volt ennél jobb szórakozás Rómában akkoriban – Uri a nőket nézegette, s elképzelte, melyikükkel miféle kinézetű gyermeket is nemzene és hogyan.

A távoli vidékekről származó, fekete bőrű, vad kinézetű nők, elsősorban az etiópok, kiváltképpen vonzották. Magasak voltak, karcsúak, díszes leplüket kecsesen viselték, nem is jártak, hanem hosszú lábukon ringva, akárha tulajdon gyaloghintójuk lennének, vonultak az utcán, holott át volt fúrva a fülük. Uri el-elábrándozott, hogy egy ilyen etióp nőt egyszer a zsidó vallásra áttérít, a rabszolgaságból kivásárol, és szekérderéknyi gyermekcsapatot csinál neki, Isten dicsőségére.

Alig volt Rómában kocsma, amelyben ne ücsörögtek volna nők is a férfiak mellett, e nők szintén hivatásosok voltak, és Uri ugyan elfordíthatta a fejét, de a fülét nem csukhatta be, hogy a pajzán megjegyzéseket ne hallja. Latin tudása szépen gyarapodott ezáltal. Szokás volt Rómában, hogy a házak falára erotikus rajzokat varázsoltak avatott kezek, ezeket sem lehetett nem látni. A Palatinus villáinak falait is meg-megszentségtelenítették olykor, ezek a rajzok azonban hamar eltűntek, a vigilek gyorsan lemosták. Mesélték nem-zsidó 75proletárok, akikkel Uri az igazi Rómában jó viszonyba keveredett, hogy a thermákban találhatók az igazi festmények, azokból minden figurát meg lehet tanulni, és a női személyzet nem olcsón ugyan, de kapható, hogy a kívánt figurát a vendéggel gyakorolja; Uri szerencséjének tartotta, hogy zsidó lévén ezekbe a fürdőkbe nem járhat, és igen vágyakozott, hogy mindet kipróbálja.

Későn aludt el, már majdnem pirkadt, és alig bírt a reggeli imához felkelni. Amikor a maceszt ki akarta venni a zsákjából, először nem találta, s megijedt, hogy valahol útközben kirázta. Aztán mégis megtalálta, de összetörve.

Kutattak a zsákjában.

Előző napi jó érzése elpárolgott.

Nem bíznak benne. Gyanakodnak rá.

De mit kereshettek a zsákjában, amelyet Mátétól kapott, és láthatták, hogy apja vedlett köpenyén kívül nem volt nála semmi, amikor az indulás színhelyére érkezett?

Reggeli ima után bőséges reggelit ettek, hogy bírják az utat; a nők ott darvadoztak a helyükön, a gazdag római ifjak már ellovagoltak. Uri mégsem őket bámulta, miként is festenek egy csoportos szeretkezés után, hanem rémisztő ürességgel a gyomrában tömte magába az ételt. A társai vidáman fecserésztek, hozzá is kedvesen szóltak, s nem észlelték, hogy Uri hangulata megváltozott.

Indulás előtt – megint egy teherhordó kordé várt rájuk, ezúttal két szamárral, tehát gyalogolni fognak – Uri Mátéhoz lépett és komoran mondta:

– Kutattak a zsákomban.

Máté ránézett. Tekintetében nem volt részvét, de rosszindulatot sem árult el.

– Elloptak valamit? – kérdezte.

– Nem – felelte Uri meglepetten.

– Akkor semmi baj – mondta Máté, és elfordult.

Uri kétségbe volt esve. Szeretett volna hasonulni ezekhez az erős férfiakhoz, tetszeni nekik, Mátét elfogadta volna személyes vezetőjének, mentorának szívesen, de gyanakszanak rá valamiért. Igaza lesz az apjának: eleve rosszindulattal viseltetnek iránta. Csak mert a nyomorult apja még rosszabb helyzetbe került Agrippa kérése miatt, mint valaha. És ezt el sem mondhatja nekik, úgyse hinnék.

Rágta magát, mialatt gyalogolt, emiatt a fájdalmat is kevésbé érezte a lábában. A tájat nem bámulta már, unalmas örökzöld ciprusok mindenütt, lankák, dombok, száraz, telelő szőlők, alvó vetések, lombjukfosztott ligetek, minden huszonötödik stadionnál posta, ahol a gazdagok válthatnak lovat és ahová ők nem térnek be, nem tilos 76ugyan, de ott minden drágább. Nem bámult meg már semmit, szemét nem hunyorgatta, csak keserűen morfondírozott.

Aztán eszébe jutott: hátha nem volt semmi szándékosság abban, hogy kiforgatták a zsákját. Egyforma zsákok ezek, valaki a sajátját össze is téveszthette az övével.

Ennek a gondolatnak megörült.

Biztosan ez történt, ő pedig meggyanúsította a társait, hogy kutatnak a zsákjában. Még azt a hibát is elkövette, hogy Máténak szólt emiatt. Adandó alkalommal bocsánatot fog kérni tőle.

Amióta elindultak, most árasztotta el a lelkét a derű először.

Mégiscsak pazar dolog az élet: fontos küldetéssel, kiváló társak között gyalogol Itáliában Jeruzsálem felé ő, a nyomorult kis római zsidó, összekötött szíjú szandáljával a nyakában, ő egyedül mezítláb a társak közül, mert drága jószág a szandál, óvni kell.

Igaza lesz Máténak: meg fog erősödni az úton. Máris könnyebben megy a gyaloglás. Máris erősödött a teste, máris kérgesedett a talpa. Igen valószínű, hogy a szeme is megjavul.

Az út menti fák sokszoros, egymásba villódzó körvonalait bámulta: a csupasz ágakat gyönyörű zöld lomb borítja majd, amikor, néhány hónap múlva, nemes küldetését teljesítvén, visszafelé gyalogol.

Lassabban haladhattak, mint Máté tervezte, mert az első péntek napnyugta, a szombat bejövetele a nyílt mezőn érte őket.

A kövezett utat elhagyták már, kordéjuk éppen nem volt, és Máté után gyalogoltak völgyeken és hegyeken át, vállukra kerítve a zsákjukat; Máté, úgy látszik, jól ismerte az útvonalat, amely a drága városi vámokat elkerülendő volt annyira cikcakkos.

Szép lombos fa alatt mondták el a szombat esti imát, s ezúttal a Tórából is felolvasta Máté a vonatkozó részeket – a Tóra-tekercs, amit kivett a zsákjából, kicsi volt, ám a két fahengere míves megmunkálású, talán a római vénektől kapta ezt is –, és felkérte Urit, fordítsa görögről arámira. Uri elpirult, ekkora megtiszteltetés még soha nem érte. Meglepte, miért éppen arámira kell fordítania, amit Mátén kívül senki más sem ért, de a Tórát fordítani mindenképpen magasztos feladat.

A tehetős római zsidó imaházakban a kijelölt előimádkozó mondatonként olvassa fel a Bibliát héberül, és valaki, egy erre előre felkért, szintén tiszteletre méltó személy, minden szombaton és minden ünnepkor más, mondatonként fordítja a hívőknek görögre, hogy értsék. A szegényebb, vidéki gyülekezetekben, mesélték, csak görög Tóra 77van, azt nem kell fordítani. A hívők az előimádkozóval csak az áment mondják együtt. Mindig van egy személy minden imaházban, hol a hüperétész, hol valaki más, aki egy nagy kendővel a kezében a bimah mellett egy másik pódiumon áll, és a kendőt mindig meglengeti, valahányszor a mit sem értő vagy figyelmetlen, aluszékony hívőknek az áment együtt kell kimondaniuk.

Uri arámira fordította a Septuaginta görög mondatait, holott mindenkinek görög volt az anyanyelve. A társak a megfelelő helyeken – Máté intésére – áment mondtak engedelmesen. Uri folyékonyan és választékosan fordított, az arca égett, büszke volt magára. Máté, aki nyilvánvalóan tudott arámiul, nem dicsérte meg. Aztán, amikor a maceszt kezdték falatozni, és egész napos pihenésükre készültek, Máté azt mondta – beszélgetni ilyenkor is lehet, csak dolgozni nem –, hogy vasárnap fogják látni azt a házat, amelyben ma éjszakáztak volna.

– Beköszönünk majd – mondta –, nehogy azt higgyék, baj ért minket.

Urinak ez volt az első szombatja életében, amelyet az otthonától távol ünnepelt. Korán ébredt, elmondta az imát, a harmattal lemosta a lábát, a tógájával letörölte, és a ki-kifakadó hólyagokat nyomkodta és a bőrkeményedések felszínét hámozta a körmével. Ez csak henye nyomkodás, könnyed, játékos hámozgatás, nem pedig orvoslás, biztatta magát, hiszen szombaton a gyógyítás, így az öngyógyítás is tilos. Nagy szerencse, hogy harmat szállt a tájra, de a vallás gondoskodik róla, hogy harmat híján is megtisztulhasson a kiválasztott nép fia: föld mindenütt van.

Jól intézte az Úristen, hogy hat nap után beiktatott egy pihenőnapot; látta Isten, hogy éppen hat napot bír ki az ember gyalogolván, és hetet már nem bírna ki.

Elvonult, hogy szükségét elvégezze, és látta, hogy a széklete véres: piros csöppek voltak rajta. Napok óta viszketett és sajgott a végbele, a gyaloglástól talán. Apját szokták végbélgörcsök kínozni, kiváltképp olyankor, amikor valamely bizonytalan üzleti ügyben tehetetlenül szorongott.

Uri a véres székletének megörült.

Úgy érezte, a közös baj távollévő apjával összekapcsolja, aki szintén szombatot tart otthon, s épp ez idő tájt indulhat az imaházba Sárával és a lányokkal, ahol szombat reggel az imádságot a gyülekezet tagjai közösen hallgatják, együtt a nők és a férfiak, és velük együtt a járni képes gyerekek. Hallani, hogy Júdeában a nők számára a férfiaktól elzárt helyet jelölnek ki, Uri nem értette, mire való e megalázó megkülönböztetés. Adandó alkalommal megkérdezi Mátétól egyszer.

78

Egész nap csak heverészett a füvön, jó meleg volt, a zsákját – a köcsögöt kivette belőle, a macesz épp most fogyott el, a gyümölcsöket rég megette – a dereka alá terítette; apja rossz köpenyével takarózott, hálát adván Józsefnek a megfogantatásáért, és nézte az eget. Zavaros, többszörös körvonalak homálylottak odafent kéken, fehéren, szürkéskéken egymásba folyva, beláthatatlanul. Azon túl van a menny, ahová élete fogytán, ha derekasan helytállt majd idelent, remélhetőleg feljut, s találkozik mindazon édes lelkekkel, akikkel rokon. Ez ugyan görög idea eredetileg, de a zsidók is átvették, igen helyesen, mert megnyugtató.

A társak sétálgattak, kettesével-hármasával beszélgettek, de nem mentek messzire, mert az már utazásnak számított volna, ami szombaton tilos. A fától, amely alatt a Tórát olvasták, kétezer rőfnél messzebb nem távoztak el. Ővele nem beszélgetett senki, de Urit ez most nem zavarta. Jól intézte az Úr, hogy a hetedik napon meg kell pihenni. Láthatta az Úr a rabszolgák nehéz fáradalmát Egyiptomban, és azt akarta, hogy a hetedik napon örüljenek még ők is. A lábfejét tornáztatta, fájt, de volt ebben valami kéjes is. A végbele pedig nem is fájt most, hogy feküdt: mintha a romlott vérrel a fájdalom is távozott volna belőle.

Édeni érintetlenségű táj vette körül, kies dombok és lankák, erdők és mezők, Campania áldott földje, s persze patak is csörgedezett a közelben, mert inniuk és rituálisan mosakodniuk muszáj volt; tudta Isten, hová kell patakot is varázsolnia.

Nem művelték meg egész Itáliát, rengeteg föld hevert parlagon, ez itt talán nem is volt senkié, vagy a császáré, ami ugyanaz. Ezeket a lankákat talán még nem is művelték meg soha, csak birkák vagy kecskék legelésztek olykor erre kóborolva, mint a jelek mutatták. Ilyesfajta tájakról irkálták verseiket a bukolikus latin költők, akiknek szemük lett a tájra, mert tömött városokban éltek.

Derű és iránytalan vágyakozás töltötte el Uri lelkét hevertében. A teremtett világgal volt kibékülve éppen, vagyis hát a Teremtővel voltaképpen, éspedig azért, mert a jövendőjét igen vágyta megélni most, azt, ami a számára elrendeltetett. Abban ez az utazás eleve benne volt. Hogyan is kerülne különben éppen most ide? S mert nem tett semmi rosszat, most így érezte, amiért büntetné az Úr, ez a jeruzsálemi út valójában az Ő ajándéka.

Akarta az Úr, hogy pogány olvasmányai közül szakadjon ki végre, váljék férfivá, és lássa meg a Templomot, amelyet a diaszpórából kevesen láthatnak csak meg, s hogy a hite – mármint hogy ő, Uri is kiválasztott, bármennyire nyomorultnak érzi is magát – megerősödjék. S már hogyne lenne az Úr választottainak egyike ő is, ha azokhoz 79tartozik, akik ma reggel a világon mindenütt ugyanazokat a passzusokat hallgatták a Tórából, amelyeket ő fordított arámira az imént.

Nem járt arrafelé egész nap senki, csak a madarak repkedtek és csiviteltek, de ha járt volna, s látott volna hét férfit tunikában – a köpenyt levethették, annyira meleg volt, korán jön a tavasz ebben az évben –, nemigen sejthette volna meg, mennyire boldogok.

Nem tudják a nem-zsidók, gondolta Uri, miféle boldogság is ez. Minden szenvedés ellenére, amit az Úr a választott népére mért, mégis ők az Ő választott népe: pusztán a létük okán értékesebbek, mint az összes többi. Ez a tudat biztonságot ad. Ez a tudat a garanciája annak, hogy mindig minden jól van és jól lesz, bármi rossz történt vagy történik is valaha. Amikor pedig eljő a Felkent, aki ugyan minden népnek a Felkent Papja lesz, de azért mégiscsak zsidó, a népével együtt ő, Uri is a kivételezettek között megy majd fel a Fényes Öröklétbe.

Most, hogy kevésbé sajgott a lába és nem görcsölt a végbele, ebből a finom, odaáti öröklétből ízelítőt kapott.

Vasárnap hajnalban, másfél nappal később értek a házhoz, mint kellett volna, de ennyi késedelem ekkora úton nem számít, mondta Máté nyugtatólag.

Négy, magas kőkerítéssel körülvett ház állt a településen, és kívülről semmi sem árulta el, hogy az egyikben zsidók laknak, pont olyan ház volt, mint a többi. El is tűnődött Uri, honnét tudják az Úristen meg a szolgái, az angyalok, melyik házba kell bekopogniuk, amikor ideje jő, de aztán arra gondolt: azok a lelket ismerik, falakon és testeken átlátnak, és érzékelik a hitet. Ha nem így lenne, igen nagyokat tévednének, de az lehetetlen.

A háziak megkönnyebbülve fogadták őket, igen aggódtak már értük.

Nagy család volt az övék, nagyszülőből három, szülőből kettő, gyerekből nyolc, a felnőttől a kisdedig; öt fiú és három lány. Saját tulajdonú földjük ugyan nem lehetett, bérelték, de rengeteg birkát tartottak, a gyerekek legeltették őket a legelőn, és ők is hajtották a megfelelőket a napi járóföldre lévő kikötőbe, ahonnét hajóval küldték fel Ostiába a római lévita mészárosoknak.

Melyik kikötő ez? Hát Dikaiarkhia, természetesen.

Uri megkérdezte, milyen messze van Rómától.

Plotius rábámult.

– Egyszer már mondtuk – jelentette ki.

Uri nem értette.

– A latinok Puteolinak nevezik – mondta Plotius. – Talán a sok kút miatt. Görögök alapították, és még ma is sok benne a görög.

80

Uri elszégyellte magát.

– Tudom már – mondta elpirulva –, büdös víz fakad a környéken, gyógyerejű… Cicerónak is volt itt birtoka…

A háziak elmondták: maguk nyírják a gyapjat, és maguk is fonják; a fonalat jó áron tudják eladni. Az egyik szobában hatalmas faszerkezet állt, a szövőszék. Nyilván a kislányok fonnak, édesanyjuk taníthatta meg rá őket. A konyha falán a markolatuknál szögre akasztva hosszú tőrök lógtak, arra az esetre, ha védekezni kell, de még sose kellett.

A delegátusok fogadására fel voltak készülve, és egész hétre elegendő maceszt sütöttek, alig fért a zsákjukba. Bort is osztogattak nekik, elkötött végű, viasszal lepecsételt tömlőkben.

Együtt imádkoztak, együtt reggeliztek.

Reggeli közben Uri megszólalt, egy latin vers részletét idézte emlékezetből:

A háziak zavartan nevetgéltek. Uri rájött: nem tudnak latinul.

Társai, akik közül páran érthették, de aligha tudták, kinek a költeménye ez, hallgattak.

Uri bocsánatkérően, vöröslő füllel nevetett.

Ezt sem kellett volna.

Másnap a delegáció felcihelődött és indult tovább.

Jó lehet nekik, gondolta Uri. Igen fájlalta, hogy az este folyamán a család egyetlen tagjával sem beszélgethetett.

Mindenki folyton kiabált, egyszerre beszélt, egymás szavába vágtak, nevettek, viccelődtek, lökdösődtek. Megszokták, hogy mindenki üvölt, különben nem figyelnek oda rájuk, süketek is kissé emiatt, ez különösen tetszett Urinak. Jó nekik, gondolta, az ő otthoni görcsös némaságaikra, a házuk nyirkos homályára gondolva.

Egyszer ilyen családom lesz nekem is, határozta el. Azt is eldöntötte, hogy ha a jeruzsálemi Templom oltárához eljut, ott szent fogadalmat tesz erről, kerül, amibe kerül, mert ott a fogadalomért fizetni kell.

Derűje a gyaloglás alatt lassanként eloszlott. Végbelébe bele-belekapott a görcs. A lábfeje meg-megsajdult.

Vissza akart gondolni a szépre, amit ez a szombat hozott, és sötét sejtelem borzongatta meg: Máté azért kérte fel, hogy arámira fordítson, mert vizsgáztatni akarta. Hátha belesül. Mátén kívül arámiul 81nem ért a társak közül senki, de Máté tudni akarta, mit tud. Nem hitte el, hogy nyelveket ismer.

De ha mondtam, gondolta Uri kétségbeesetten, miért nem hitte el?

Unalmas és nehéz volt a gyaloglás, Uri szívesen olvasott volna közben akármit.

Az Acta Diurnát például.

Az Acta Diurna aznapi példányát szokta olvasgatni a patrónusa házában, amíg a többiek zabáltak és spájzoltak; az olvasó ember viszonylagos védelmet élvez, kevésbé háborgatják a fecsegésükkel az idióták. Már ötévesen rávetette magát erre a kézzel írott napi újságra, amelynek néhány példányát Gaius Luciushoz is kézbesítették a másolásra és terjesztésre szakosodott nagyvállalkozók. Szenátusi közlemények, törvények, bírósági határozatok és mindenféle egyéb hivatalos közlemények voltak ebben az újságban, és Uri imádta. Gaius Lucius észrevette a gyerek olvasási dühét, és kijelentette: az egyik példány csak és kizárólag Urié. Az évek során ez persze elfelejtődött, de Uri csaknem minden második nap végigböngészte az aznapi, és, ha megvolt még, az előző napi Acta Urbis császári rendeleteit, magisztrátusi intézkedéseit, a gazdagok alapítványairól szóló híreket, a házassági híreket és a halálozási rovatot, mert minden volt ebben az újságban, a világon az elsőben, aminek egy újságban benne kell lennie, csak a sport hiányzott belőle egyedül, amit Uri nem értett: ha ő szerkesztené az Actát, a stadionban folyó versenyekről naponta beszámolna, s ezzel a példányszámot meg tudná sokszorozni. Néha dühöngött, mert a másoló kézírása aznap hanyag volt, rosszul olvasható, vagy hemzsegett a helyesírási hibáktól.

Amíg Rómában élt, mintha róla is szólt volna az Acta Diurna, legalábbis így érezte, bár a hírek fontos emberekről számoltak be, akiket sose látott és soha nem is láthat; mégis, amit leírtak, Rómában történt, Rómára vonatkozott, vagyis őrá is, a római polgárra. De hát elment Rómából, egyre messzebb kerül tőle, és az Acta Urbis érvénye ott, ahol ő jár, semmis. Uri kétségbeesve gyalogolt: semmi értelme Rómától távolodni, ha minden vágya az, hogy hazakerüljön.

A tenger azonban, az nagy dolog volt.

Akkor látta meg életében először, amikor Rhegiumba érkeztek, hogy a keskeny szoroson, amelyet Szkülla és Kharübdisz néven emleget Homérosz, Messanába áthajózzanak.

Nem egészen igazi tenger volt, mert a túlparton Szicília közeli masszívumnak látszott, a tenger pedig csak nagyobbacska tónak, de 82mégis hatalmas víz volt, s amíg a hajóra vártak, Uri elvarázsoltan tocsogott a sekély, s a tél ellenére egészen langyos vízben, és a felszín fölé hajolva bámulta a fickándozó halakat. Megmerítkeztek a társak is, a déli imájukat elmondták és gyorsan kimentek a partra, köpenyükbe törülték magukat és felöltöztek. Uri tovább maradt: erős késztetést érzett, hogy nekivágjon a tengernek, s ebbe a hatalmas vízbe teljesen beleolvadjon, belehaljon, de fegyelmezte magát, és különben sem tudott úszni, mint ahogyan akkoriban szinte senki sem; bámulta hát a teljesen átlátszó vízben a csodás halakat, a burjánzó vízi növényeket és boldogan dúdolt magában. Nem törődött vele, hogy a társai a szárazon kinevethetik, a jóindulatukat már nem akarta elnyerni. Azt nem hitte, hogy a társai megkedvelték, de a jelenlétét megszokták, és nem váltott ki indulatot belőlük. Az utazás fáradalmaitól lefogyott, szikárabbá, inasabbá vált a teste, csípőjéről és hasáról a korai zsírpárnák leapadtak, a gyomrából immár napok óta nem szivárog fel a maró ecet, s még a köhécselést is abbahagyta. Talpán vastag, kemény bőrkéreg képződött, és a bokája, amely gyerekkora óta fájt, beletörődvén a megpróbáltatásokba, a sajgással felhagyott.

Amint Messanában a kompról kiléptek a partra, két zsidóval találkoztak, akik Szicíliából tartottak az itáliai szárazföld felé. Azok, látván, hogy ők is zsidók, megszólították őket, és égő szemmel követelték, hogy azonnal tartsanak bűnbánatot. Kapkodva, sietve beszéltek, az idők immár végképp elkövetkezett végéről szónokoltak és arról, hogy Kaiszareában immár elkezdődött, és most már mindenki előtt nyilvánvaló, amit az Úr akar, aki a véget akarja…

De hát mi is történt Kaiszareában voltaképpen?

Egymás szavába vágva magyarázták, hogy Júdea helytartója valami hadijelvényeket vitt volna be Jeruzsálembe, éjszaka, lopva, aranyozott pajzsok voltak, bevitette a palotába, mire sokan vonultak Kaiszareába, tüntettek a helytartó palotája előtt hat napig, majd bevették magukat a stadionba; katonákat küldött rájuk a helytartó, ők a földre vágták magukat kiterjesztett karral és követelték, hogy öljék meg őket, mert ők élve nem tűrik, hogy megszegjék a törvényt, erre a helytartó megrettent és hazabocsátotta őket, és a pajzsokat kivitette Jeruzsálemből.

– Ez már a kezdet! Szórjatok a fejetekre hamut! – kiáltotta egyikük, s társával együtt futva ugrott be a kompba.

Mulatságos volt, ahogy a lábacskáikat szedték ezek a nagy testű, egyformán szakállas és egyformán kopasz emberek. Semmi értelme nem volt a sietségnek: a kompról az árut még csak most kezdték a szárazföldre hordani, beletelik egy-két óra, mire a hajó visszaindul. De ezek ott akartak lenni rajta minél előbb, siettek.

83

Némán bámultak utánuk. Ők nem mehettek vissza, hogy részletek felől érdeklődjenek: a hajóra lépésért fizetniük kellett volna megint.

Máté nevetett:

– Futóbolondok – mondta.

A társak is nevettek.

Alexandrosz úgy tudta, hogy Júdeában, de főleg Galileában, mostanra várják az utolsó ítéletet sokan; hamis próféták állítják éppen ilyen égő szemmel, hogy napokon belül eljön immár a Felkent; e próféták követői szanaszét bolyonganak a két tartományban, és megtisztulást ajánlanak a közelgő utolsó ítélet előtt hol olajjal való kenegetéssel, hol vízbe való merítéssel, hol hetekig tartó bűnbánó böjtöléssel.

– Ahelyett, hogy tennének valamit – tette hozzá megvetően.

– Ártalmatlan maflák – mondta Máté. – Volt egyszer egy galileai próféta, aki aszálykor esőt csinált és kézrátéttel gyógyított, meg is kövezték Jeruzsálemben éppen Pészah után, még a születésem előtt, mert mégsem jött az eső.

– Az csak Honi lehetett – mondta Plotius. – Kört vont maga köré aszálykor, és addig nem lépett ki belőle, amíg meg nem jött az eső. Ő a körön belül böjtölt, a többiek kívüle, és biztatták egymást… Találkoztam egyszer az unokájával, annak is Honi a neve; a népek őt is csodatévőnek tartották, és minden aszálykor üldözték, állna bele a körbe ő is, de ő nem akart a körbe állni, ő nem varázsló, kiabálta, elbújt az illemhelyen, és elő se jött napokig…

Nevettek.

– Én egy pont ilyen Oniásról hallottam – mondta Alexandrosz.

– Ő az – világosította fel Máté –, görögül Oniás, arámiul Honi.

Hét szamarat béreltek a kikötőben, miután megfizették a fejenkénti egy-egy sestertius városhasználati vámot.

Nem volt könnyű a vámosokkal egyezkedni, mert a fejadón kívül két és fél százalékot követeltek a poggyászuk értéke után; hiába mondták, hogy nincs náluk semmi értékes, kipakoltatták velük a zsákjaikat, és meg is motozták őket. Nézték a vámosok az imaszíjakat, amelyekre kicsi skatulya volt erősítve, bennük a Sema bőrre írva és összetekerve, nézegették a durva agyagból készült, olcsó köcsögjeiket, és nem akarták elhinni, hogy ez mindenük. Miután látták, nincs más, fejenként még három-három sestertiust követeltek, nem tudni, milyen alapon. Máté lealkudta egy-egy sestertiusra, és nekiindultak az útnak.

Máté nevetett: nem vették észre a vámosok, hogy csak hat név van az útlevelükben hét helyett, és Urira kacsintott. Uri nem kacsintott vissza, továbbra sem volt boldog, hogy az ő neve az útlevélen nem szerepel.

84

Messanából, ebből a csinos kis városkából nem láttak semmit.

Uri az utazásnak ezt a formáját hamarosan a gyaloglásnál is kényelmetlenebbnek találta: a szamár göröngyös háta nem az ő érzékeny és vérzékeny alfelének való. Egymás mögött szamaragoltak, s miközben arra kellett ügyelniük, hogy a lábuk ne ütközzék minduntalan a talajnak vagy az útmenti fáknak és szikláknak, ülepük pedig felsebződött, a júdeai és galileai hiedelmekről cseréltek eszmét.

Uri konstatálta, hogy Máté, a hajós, Plotius, az ács és Alexandrosz, a kereskedő járatos a júdeai ügyekben valamelyest, a többiek éppen annyira tájékozatlanok, mint ő. Neki homályos családi regéken kívül semmi elképzelése sem volt, hogyan is élnek és mit is gondolnak az emberek Júdeában és Galileában.

Alexandrosz a mostani helytartó nevét is tudta, Pilátusnak hívják, kilenc éve helytartóskodik, ez idő alatt egyszer került összeütközésbe a zsidókkal, amikor új vízvezetéket akart építeni Jeruzsálemben, s ehhez a Templom kincstárából kért pénzt. Az új vízvezeték nem épült meg, mert a tömeg tiltakozott, és a főpap nem mert szembeszegülni velük.

– Tüntettek is a templomtéren emiatt – mondta Alexandrosz –, s ott a katonák nekiestek volna a tömegnek, és sokat meg is öltek volna a tiltakozók közül; én magam azonban senkivel sem találkoztam, aki jelen volt az esetnél. Nem szokás gyilkolászni a templomtéren – folytatta –, oda tömeg nem is tud bemenni, az oltár közelébe semmiképpen, nekem még sose sikerült, úgy őrzik, mint a szemük fényét.

– Azóta őrzik ennyire – szólalt meg Valerius, a templomszolga –, hogy a szamáriaiak emberi csontokat szórtak szét az oltárkő körül, hogy megszentségtelenítsék.

– Mikor volt ez? – kérdezte Uri.

– Régen – felelte Valerius.

– Tíz évvel azelőtt – mondta Máté –, hogy a zsidókat kiűzték Rómából. Nagy botrány volt, némelyeket alig lehetett visszatartani, hogy Szamáriába be ne törjenek.

Uri kiszámolta, hogy ez hét évvel a születése előtt történhetett.

Máté azt mesélte, hogy Pilátus nagy építkezésekbe kezdett, mihelyt kinevezték; Kaiszareában ő építtette fel a Tiberius császárnak szentelt templomot, a Tiberiumot, amint kinevezték, első dolga volt, hogy az alapkövét letegye; nemsokára látni fogjuk, mondta, nagyon nagy épület, és a hellén fogalmak szerint valóban szép is. Mesélte még, hogy a helytartó Jeruzsálemben, a templomhegy alatt stadiont is szeretett volna építeni, de erről a Szanhedrin lebeszélte.

– Aztán persze – tette hozzá nevetve – a Szanhedrin építtette fel, ez 85ellen már nem tiltakozott senki… Nem is lehetett volna, mert a Heródes által épített hippodromot alakították át, és azt már megszokták… De nemigen használják semmire, nem laknak ott görögök. Ünnepek alkalmával ott is elszállásolnak embereket, erre a célra megfelel.

Kérdezték, ő maga találkozott-e ezzel a Pilátussal.

Találkozott, nem is egyszer, aggályosan körültekintő, közvetlen, sima modorú ember, a légynek sem bír ártani.

– Ki van zárva – mondta Máté –, hogy a római hadijelvényeket belopatta volna Jeruzsálembe.

– Talán nem tudja, hogy ez nálunk tilos – vélelmezte Hilarus.

– Már hogy ne tudná – hördült fel Máté –, kilenc éve ott eszi a fene Júdeában, pontosan tudja, mit szabad és mit nem.

Hallgattak. Jobb lenne talán, gondolta Uri, ha nem ismerné a törvényeinket, ha ugyan az égő szeműek igazat mondtak.

– Én láttam egyszer Rómában – mondta Alexandrosz –, még mielőtt kinevezték helytartónak. Ott volt, amikor néhány ügyfelemmel találkoztam. Azt mondták, érdekli Palesztina, arrafelé akar kereskedni, mert hogy lovag.

– Lovag – erősítette meg Máté.

– Csak lovag, egy helytartó? – kérdezte Uri.

– Júdea harmadrendű provincia – mondta Máté –, oda elég lovagot küldeni.

– Amennyire emlékszem – folytatta Alexandrosz –, nem volt tájékozatlan az ügyeinkben. De hát ennek így is kell lennie, ha aztán Tiberius őt nevezte ki prefektusnak. Felteszem, akadtak más kandidátusok is.

Máté felnevetett. Uri látta, hogy feléje pillant, nevetvén. És a többiek is felnevettek. Mintha ellene nevettek volna. Nem értette. Rossz érzését elhessentette; eddig is fölöslegesen érzékenykedett.

Csönd lett, némán és gondterhelten szamaragoltak tovább.

– Ugyan, ezek eszelősök – szólalt meg Máté. – Nem történt Kaiszareában semmi, és nem vittek be Jeruzsálembe semmit, ami tiltva van. Képzelegnek, hogy történjék végre valami, amin izgulni lehet. Képtelen meséket regélnek nekem a hajósok egy-egy eseménytelen út után, legalább egy tucat szirént látott mindegyikük, és még Pluto is meg-meglátogatja őket, Proserpina társaságában. Az Ostiába érkező júdeaiak dicsérték a mostani helytartó mértéktartását: soha nem szól bele semmibe, nem próbál még többet lopni, mint amennyit amúgy is lehet. Nyilván üzletel a főpapokkal, ugyan miért is akart volna helytartónak állni különben; kilenc év alatt jól megszedhette magát, szépen megy az üzlet, minek rontaná el. A vízvezetékkel is csak jót akart. Abban neki volt igaza, nem a csőcseléknek.

86

– A Templom kincseiből akart vételezni! – csattant fel Hilarus, a tanító.

– Na és? – kérdezte Máté. – Ott őrzik a júdeai államvagyont. Nekünk épült volna meg, nem? Mi miért nem áldozunk egy új vízvezetékre? Sose lehet ellátni azt a tömeget, amelyik ünnepekkor összesereglik! Nekünk, mert delegátusok vagyunk, jut majd víz, de nekik?… A patakokban mosdanak lökdösődve, és utána hetekig nem lehet inni belőlük! Az maga a pokol, ott a Hinnom völgyében… Aztán hetekig tart az ürülék eltakarítása… A Templom építőit rendelik ki, azalatt nem is épül a Templom tovább… És rögtön jön a következő ünnep, és kezdődik minden elölről… Nem mintha nem lenne gyönyörűség látni azt a tömeget – tette hozzá óvatosan, amitől Uri egyszerre rosszul érezte magát.

Plotius egyetértett vele:

– Júdeában és Galileában néhány kerge őrültön kívül senkinek semmi baja. A helytartó nevét még ezek a kergék se vették a szájukra, szerintem azt se tudják, hogy hívják, sose látták, még csak nem is hallottak felőle. Az a jó helytartó, akinek a nevét se tudni. Ennek nem tudják, mert béke van. Jó rég van béke, hála legyen az Úrnak, az emberek megszokták, és elvannak vele. Majd meglátjátok ti is…

– A helytartóval nincsen baja senkinek – tette hozzá kis szünet után Máté, és elhallgatott.

Uri érteni vélte: a főpapi családokkal viszont baj van. És van is baj, valóban; nemzedékek óta főpaposkodnak, amióta Nagy Heródes legyilkoltatta az elődeiket; s ugyan nem a mostani főpapi családok gyilkoltak, de e szörnyű bűnténynek a haszonélvezői azóta is, és a nép nem felejt. Ha Rómában nem felejtettek, akkor Júdeában még kevésbé.

Ők hamar elfelejtették a két kerge zsidót, és szamaragoltak feltört üleppel és zsibbadó lábbal tovább.

Uri már nem tartott az utazástól. Bírja, és végig is fogja bírni. Amikor megerősödve, férfiként hazaér, apjának megcsókolja a kezét, amiért erre az útra befizette.

Egyszerre egy magas, füstölgő hegyet láttak jobbra, az volt az Etna; három napig látták füstölögni. Máté azt mondta, ez a füst semmi a jeruzsálemi oltár füstjéhez képest, majd meglátják; Plotius bólogatott: az is van ekkora. Valerius szívesen felmászott volna a tetejére, Alexandrosz is hajlott rá, de a többiek leszavazták őket. Urinak sem volt kedve fölösleges erőfeszítést tenni. A talpa megkeményedett 87ugyan – a saruját továbbra is a nyakában vitte –, de a lábfeje fájt. Azért kellett napi néhány órában gyalogolniuk, hogy a szamarak pihenhessenek, különben megmakacsolják magukat. Máté azt mondta: okos állat a szamár, ha látja, hogy az ember is jár teherrel a nyakában, néhány órát ő is hajlandó. Plotius olyan szamárról mesélt, amelyik az embert utánozván két lábra emelkedve járt, sőt értelmes szavakat is képes volt kinyögni, hüledeztek a társak, de Plotius idő előtt elnevette magát, az ugratásnak vége lett.

Catinát kikerülték, nem akartak vámot fizetni.

Szürakuszaiban a városkapuban fizették meg a vámot. Máté ugyan tudta, hogy a romos városfalon néhol át lehet mászni, de jobb nem kísérteni az Istent, hátha éppen akkor járőröznek arra a helyi vigilek.

A városhasználati díj ott is egy-egy sestertius volt fejenként, de a poggyász után öt-öt sestertiust kellett fizetnie Máténak, hiába bizonygatta, hogy ez az eljárás törvénytelen, mert a személyes poggyász nem adózik.

– Persze, hogy nem adózik – mondta a fővámos vidoran, akinek a fegyveres beosztottjai szorgosan kurkásztak a zsákjaikban. – Úgyhogy fejenként még öt-öt sestertius.

– Vallási kellék nem adózik – jelentette ki Máté, amikor az imaszíjakat babrálták a katonák, s ezzel sikerült tisztátalanná tenniük; majd meg kell meríteni a szíjakat.

– De a korsók adóznak – mondta a vámos.

– Két ast érnek legföljebb, annak a két és fél százaléka quadransban is kifejezhetetlen – mondta Máté.

– Nem baj – mondta a vámtiszt –, akkor is öt-öt sestertius fejenként.

– Összetörjük őket – mondta Máté eltökélten –, úgysem érnek semmit, nézze meg, nagy, durva darabok, majd veszünk helyettük másikat.

A vámtiszt nem jött zavarba.

– Akkor a cserepek után fognak adózni – mondta –, sőt a takarítás díját is meg kell fizetniük, az újabb öt sestertius.

Máté savanyú arccal előszedte a köpenye alól a nyakában lógó bőrzsákot és leszámolta a pénzt a fővámos kezébe, aki nevetett, és barátságosan megveregette Máté vállát.

Uri ismét eltűnődött: ugyan hol van az a temérdek pénz, amit állítólag ők visznek a jeruzsálemi Pészahra. Nincs az a pénz sehol. Mások viszik, és már rég odaértek. Vagy pedig Máté testére van tekerve egy zsák a tunika alatt. Nem értette, miért vitatkozott Máté a vámossal: a vámosok motozni is szoktak. De mégsem lehet a derekára tekerve: amikor Messanában megmerítkezett a tengerben, az ágyékkötőjén kívül nem volt rajta semmi.

88

Utólag jutott Uri eszébe, hogy a vámosok Szürakuszaiban sem nézték meg az útlevelet. Igaza lesz Máténak: nem számít, hogy hét delegátus helyett csak hat van beleírva.

Izgatott volt és csalódott is egyszerre. A romos városfal nem keltette azt az érzetet, hogy ez az a remek város, amelyet Arkhimédész védett a pompás találmányaival, s miközben a porba rajzolgatott, egy idióta ledöfte. Hol van az a hely vajon? Állított valaki emléktáblát?

A szamarakat leadták; a szamarakat üzemeltető társaság helyi képviselője, egy krétai gazember nem akarta átvenni az állatokat, arra hivatkozva, hogy leromlott az állapotuk, majd mégis hajlandónak mutatkozott, jókora plusz összeget követelvén; Máté a felére lealkudta. Támadt a társak közt némi vita, ugyan miért kell a szamarakat leadni és utólag megint fizetni, holott egyszer már fizettek értük; ott is hagyhatnák őket gazdátlanul a kikötőben, ez volt a közvélekedés, Máté azonban, először az úton, üvöltött velük: őneki évtizedes kapcsolata van ezzel a társasággal, s bármekkora gazemberek is, nem hagyhatja sorsukra a szamaraikat, amelyek egy árva csalánbokrot sem érnek, mert ha megteszi, soha többé nem fognak bérbeadni neki semmit, és rossz hírét keltik Itáliában és az egész Keleten.

Úgy tervezték, hogy másnap behajóznak, de kiderült, hogy a viharok miatt két járat kiesett, és olyanok is várnak, akik előbb érkeztek náluk. Máté káromkodott, de nem tudott mit tenni, hiába próbálta megkenni a kikötői hatóságot, amely az utasokat rangsorolta, a pénzt ugyan elfogadták tőle, de nem tudtak hajót biztosítani, így aztán, sok utánjárásra, kivett éjszakára egy raktárépületet.

Patkányok, egerek, bolhák, szúnyogok és más élőlények társaságában aludtak a puszta földön, de volt fedél a fejük felett. Csakhogy a raktárból reggel távozniuk kellett, három hajórakományt is vártak oda Alexandriából, s mert másnap sem tudtak továbbmenni, bárhogyan üvöltözött is a kikötői hatóság képviselőivel Máté, megint muszáj volt éjszakázniuk valahol.

Máté talált egy olcsó alagsort, de Valerius, a templomszolga nem volt megelégedve vele, és a zsákját sértődötten hátrahagyván, büszkén elvonult. Erre Hilarus, a tanító is közölte, hogy szarban nem fog még egyszer éjszakázni, ő nem akárki, ő tanító; vállára vetette a zsákját, és elfele indult, de Máté váratlanul megpofozta, elvette a zsákját és ráült. A többiek tanácstalanul ácsorogtak a hatalmas kikötőben, ahol rájuk mit sem hederítve zajlott az élet.

– Nem fogtok ti lázadozni nekem – üvöltötte Máté –, aki fellázad, azt megölöm!

Hilarus az orrát törölte, sírt, és úgy kiáltotta:

– Őt mért engedted elmenni, őt mért engedted elmenni???

89

– Mert otthon bevádolom – üvöltötte Máté –, és úgy kirúgják az imaházából, hogy a lába sem éri a földet!

Uri szerette volna Máté pártját fogni, ezét az erős, határozott és szilárd jellemű emberét, akit addigra megszeretett, noha nemigen beszéltek egymással. Szerette volna megvédeni ezt az erős embert ő, a gyönge ifjonc, csak nem tudta, mit is kéne ebben a helyzetben mondania vagy cselekednie, állt hát némán és tanácstalanul ő is.

Hilarus megtört és maradt, az alagsorba behurcolkodtak, s aztán, bezárva sok-sok lánccal az ajtaját, a láncok és a lakatok ott hevertek kulccsal együtt az egyik sarokban, mintegy a Gondviselő által előre odakészítve, elvonultak enni.

Máté javaslatára a köcsögjét mindenki magával vitte, hogy majd abba is vegyenek bort. Egy mocskos tavernába vonultak Máté vezetésével, aki értett hozzá, hogyan kell a lázadozó emberekkel bánni és a köznapi evést megszentelni; mocskos volt ugyan a taverna, tele kurvákkal meg förtelmes alakokkal a Nagy Tenger akárhány kikötőjéből, de a bor, az jó volt; s aztán kimentek a piacra, halat vettek, és ott is ittak bort, mérettek a köcsögjükbe és kimentek a mólóra, ott folytatták az ivást, és annyira berúgtak, ahogyan Uri soha nem sejtette, hogy lehetséges, amint azt sem sejtette, hogy a tengerbe fog rókázni. Szürakuszaiban megtette; Iustus, a kőműves tartotta a homlokát. Áldott legyen Szürakuszai mindörökké, ámen, annak ellenére, hogy a halat nem volt hol megsütniük, és reggelre megbüdösödött, úgyhogy ki kellett dobniuk.

Másnaposan, fejfájósan ébredeztek abban az alagsorban, amely egy néhai gazdag, leégett villa pincéje volt, ahol a megereszkedett tartályokból valószínűleg évek óta szivárgott valami borecetszerű bűzös folyadék, amikor Valerius bűnbánóan megjelent közöttük. Az arcát és a nyakát karmolások és harapások égő piros foltjai borították. Máté biccentéssel vette tudomásul a jelenlétét, és elment, hogy a kikötőben a behajózásukat valahogyan kieszközölje. Megbeszélték, hogy a mólón találkoznak.

Bezárták az alagsort és kimentek a mólóra, amelynek a végén magas világítótorony állt, a tetején egy kicsi szobában állandóan égtek a fáklyák, s úgy mondták a helybéliek, a tornyon belül van a csigalépcső, amelyen fel lehet oda mászni. Várakozás közben más léhűtőkkel is szóba elegyedtek, s lassanként kiderült, hogy a várakozásuknak a viharoknál súlyosabb oka is lehet: a görögök élnek azzal, hogy a zsidó flotta helyi képviselője új ember – a régit leváltották, talán túl sokat lopott –, és tapasztalatlanságánál fogva még át lehet rázni. A kikötő katonai parancsnoka, egy centurio, a görögöknek kedvez; a zsidók nyilván nem kenték meg eléggé.

90

Sok bajuk van a zsidóknak mostanában, ez volt a latinok, görögök, szírek, gallok és hispánok általános vélekedése; amikor megkérdezték, ugyan miért, a kaiszareai lázadásról és valami jeruzsálemi felkelésről hallottak hihetetlen meséket. Hogy Jeruzsálemben összetűztek volna a zsidók a római légióval, és elvették volna a hadijelvényeiket, s azokat most a Templomukban, annak is a legbelső szentélyében őriznék. Hogy a zsidók meg akarták volna kövezni a római helytartót a kaiszareai stadionban egy kocsiversenyen, s a helytartó alig úszta volna meg élve. És még hasonló képtelen történeteket meséltek a szürakuszai görögök és latinok és szírek és arabok és abesszinok és a többi népség.

A jeruzsálemi Templomba a római hadijelvényeket nem vihették be a zsidók maguk, a legbelső szentélybe egyetlen ember léphet be egyáltalán, a főpap, ő is csak évente egyszer, az Engesztelés napján, ami ősszel van, és most a tavasz közeleg. Az is rémhír lehet csak, miszerint a helytartót a zsidók a stadionban kocsiversenyen akarták volna megkövezni: feltűnnek a kövek a nézők kezében az őröknek. De azért nyugtalanító hírek voltak ezek, valami mégis történhetett Júdeában eszerint, s ők éppen oda igyekeznek.

Amikor Máté megtalálta őket a világítótoronynál, faggatni kezdték, ő mit tud. Máté elismerte, hogy a késedelmet valószínűleg nem az állítólagos viharok okozzák, a kaiszareai kikötőből az elmúlt napokban nem érkezett zsidó hajó, noha a tenger csendes, mint a Kaiszareát érintő görög hajósok tanúsítják; valóban igaz, hogy új helyi képviselője van a zsidó flottának, a régit leváltották, s az új fiú eléggé erélytelen, a katonai parancsnok azonban nem kedvez a görögöknek, ő, Máté, különben is lefizette már kétszer, de hogyan soroljon be a centurió zsidó hajókat a görögök elé, ha egyáltalán nem is jönnek napok óta?!

– Nem kellene inkább görög hajóra szállnunk? – kérdezte Iustus.

Nem volt rossz ötlet, több görög hajó is elment Kaiszarea felé az elmúlt két napon, kettő közülük Krétát érintve; Máté azonban a fejét ingatta: a görögök piszokul magas árat kérnének, és fennállna a veszély, hogy az úton kirabolják őket. Zsidó hajót kell keríteniük, a zsidók nem merik kifosztani őket, ha megtudják, hogy ők a delegáció.

– Ha nem így lenne, kifosztanának? – érdeklődött Uri.

– Semmivel sem vagyunk rosszabbak a többi kalóznépnél – felelte Máté önérzetesen.

Ezen nevettek, és a déli ima alkalmával valamennyien fohászkodtak az Úrhoz, hogy érkezzenek végre zsidó hajók Szürakuszaiba.

Jött aztán hajó három is, de Alexandriából, és oda is mennek majd vissza, kettő görög volt, egy zsidó. Beszéltek a görög hajósokkal, azok is hallottak már a jeruzsálemi botrányról; szerintük azonban 91a helytartó aligha adhatott ki olyan parancsot, hogy a templomtérre a római hadijelvényeket vigyék be, hiszen ez azonnali zsidó tiltakozást vált ki, és ezt ő is tudja; valamelyik cohors parancsnoka lehetett túlbuzgó talán. Néhányan közülük azt hallották, hogy Tiberius képmását is bevitték volna a Templomba. Ezt mások vitatták. Állítólag a zsidók az üggyel kapcsolatban levelet írtak Tiberiusnak, legalábbis az alexandriai zsidó főpap, az ottani Szanhedrin elnöke, Alexander, a gerousziarkhosz, aki egyúttal alabarkhosz is, ezt mondta volna. Alexander, az alexandriai zsidók főnöke azt is mondta volna, hogy a császár egészen biztosan meg fogja feddni a helytartót, sőt az is lehet, hogy leváltja, mert nem célja, hogy a Pax Romana a provinciákon veszélybe kerüljön. Dicsérték ezt az Alexandert az alexandriai zsidó hajósok, s bár nem mondták ki, éreztették, hogy ellenben a jeruzsálemi papi családok nem érnek semmit; a római delegáció tagjai pedig még azt is kihallották az alexandriai zsidók szavaiból, hogy ők ott Rómában szégyellhetik magukat, amiért nincs egy olyan hatalmas, a jeruzsálemi Templommal vetekedő imaházuk, mint Alexandriában a Bazilika, pedig erre az alexandriai hitsorsosok végképp nem tettek utalást. De gondolni biztosan gondolták, vélték a római zsidók. Plotius tudni vélte, hogy Alexander nem papi családból származik, hanem Egyiptomba telepített, köztörvényes zsidó rabszolgák leszármazottja, a papi cím tehát nem illeti meg; gerousziarkhosz lehet, alabarkhosz lehet, de pap semmiképpen, nem tudnak ezek a görögök semmit.

– Mi az az alabarkhosz? – kérdezte Iustus.

– Vámparancsnok – felelte Plotius.

Máté a rokonszenvesnek tűnő zsidó kapitányt megpróbálta rávenni, hogy Kaiszarea felé hajózzon vissza Alexandriába, és elég sok pénzt kínált neki, de a kapitány széttárta a karját: ő időre hajózik, és nem tudna elszámolni a négynapos késedelemmel, amit ez a kitérő okozna. S még ha Kaiszareában értékes árut tudna felvenni! – de nem tud: ugyan maradt hely a hajójában, de Júdeában nem terem semmi, amit érdemes lenne Alexandriába vinni.

Ezt Máté vitatta, mire a kapitány megkérdezte, ugyan miért nincsen rendes hajóközlekedés Kaiszarea és Alexandria között.

Máté vélelmezte, hogy az alexandriai vám miatt, amely arcátlanul magas, és a Júdeából érkező hajókra is pofátlanul kivetik.

A kapitány, az alexandriai zsidó patrióta azon a véleményen volt, hogy ez így helyes; járt ő már Jeruzsálemben, és az a két drachma kapuvám, amit minden zarándoktól beszednek, tipikus jeruzsálemi pofátlanság. Abból élnek, hogy a zarándokokat fosztogatják, a mikvehasználatért is két drachmát szednek, mintha kisebb pénz nem 92is lenne forgalomban odaát, és akinek nem igazolják, hogy hat napon át tisztult, ami tizenkét drachma, az nem léphet be a templomtérre. A szállás is piszok drága, mert az olcsó szállást legalább egy évre előre le kell foglalni, és egy hajós ezt nem teheti meg. Az étel olcsó, ezt nem tagadja, viszont pocsék.

A méltatlankodó kapitány azt ajánlotta, tartsanak vele Alexandriába, s onnét a szárazföldön menjenek Júdeába, olcsón elviszi őket a hajóján, s már másnap. Uri megörült, mert Alexandriát, azt a csodavárost szívesen megnézte volna. De Máté nem élt az ajánlattal, szerinte ez akkora késedelemmel járna, ami a küldetésüket veszélyeztetné; ráadásul ő még Alexandriából Júdeába nem gyalogolt soha és nem is akar, tevegelni semmi kedve, a sivatagban nem tud tájékozódni, a felelősséget nem vállalja, mert találkozott már olyanokkal, akik ezt az utat nagy keservesen megtették, és hajszál híján odavesztek. A Nílus Alexandria közelében nem hajózható, egészen Nikopoliszig kellene lejutniuk valahogy, és csak ott szállhatnának hajóra; Thmuiszban ki kellene szállniuk, és keletre fordulniuk gyalogosan; Herakleopolisz és Péluszion érintése nélkül nem képzelhető el az út, márpedig ezekben a városokban bizonyosan magas a vám; Péluszionnál lehet csak átkelni a nílusi gázlókon, s ott kezdődik a sivatag; erőltetett menetben is nyolc-tíz napig tartana, amíg a víztelen vidéken Gázába érnek, ha ugyan szomjan nem halnak addig; az Alexandria–Júdea gyalogútra csak jól felszerelt, hadtáppal ellátott katonaság vagy jelentős kereskedelmi karaván vállalkozzék, ne pedig egy néhány tagú pénzszállító delegáció.

Iustus csodálkozott, hogyhogy nem építettek eddig hajózható csatornát a Nílus és Alexandria kikötője között.

– Ha már a fáraók sem építettek ilyet – vélte Plotius –, akkor ennek csak egy oka lehet.

– Micsoda? – kérdezte Iustus.

A többiek nevettek, még Uri is, mert tudták a választ: ez még a piramisépítő fáraóknak is drága lett volna. Iustus megsértődött, és aznap nem szólt senkihez.

Alexandrosz azt mondta: lett volna pénzük a fáraóknak, hogy a Nílust a tengerpartig hajózhatóvá tegyék, csak nem akarták megkönnyíteni az ellenségnek, hogy a tengerpartot elfoglalván hajón hatolhasson az ország belsejébe. Urit meglepte ez a szempont, tűnődve nézett Alexandroszra, a kereskedőre.

Másnap Máté kora reggel elment „az ügyet intézni”, ők hatan céltalanul kószáltak a mólón. Hilarus, a tanító azon a véleményen volt, hogy nekik is tenniük kellene már valamit, mert szégyenszemre lekésik a Pészahot Jeruzsálemben.

93

– Máté remek ember, de határozottabban kellene a behajózást szorgalmaznia – vélekedett.

Plotius úgy vélte, hogy még csak három nap késedelmük van, s ez a két hétbe, amennyivel a biztonság kedvéért előbb indultak, belefér, még akkor is, ha útközben van hat szombat összesen.

Hilarus azt javasolta, válasszanak vezetőhelyettest maguk közül, és Máté távolléte idején az parancsoljon.

Alexandrosz tapasztalt utazóként rögtön ajánlkozott erre a szerepre. Iustus Alexandrosz pártját fogta. Valerius Hilarust javasolta. Várakozóan néztek Urira. Uri Plotius szemét kereste, aki elbámult a messzeségbe.

Nagy lett közöttük a feszültség váratlanul, Uri nem értette. Ha ő most akár Hilarus, akár Alexandrosz mellett szavaz, Plotius már csak annyit tehet, hogy a vezérhelyettes megválasztását megakadályozza azzal, hogy a másikra szavaz, s akkor az eredmény döntetlen, és nem történik semmi. De minek kell vezetőhelyettest választani, aki éppúgy nem tudja, mihez kezdjen, mint a többiek? És Máté úgyis előkerül hamarosan.

Plotius törte meg a csendet: közölte, ő most elmegy, és estig elmélkedni fog. Hilarus kiabálni kezdett, hogy mi van, ha közben befut egy hajó, s ők elindulnak, ugyan hol találják meg Plotiust?

– Estig nem lesz hajó – mondta Plotius –, mert ha érkezik is egy, azt kipakolják, bepakolják, és reggel előtt nem indul.

Ezzel otthagyta őket, és ment a mólón a város felé.

Urit nézték, akinek döntenie kell. Uri felsóhajtott és azt mondta, hogy ő is elmélkedni akar. És sietett Plotius után.

Plotius lassan ballagott, mintha be akarta volna várni. Amikor Uri melléje ért, biccentett. Együtt tűntek el a házak között.

– Feltűnően sok a buta ember a világon – szólalt meg az egyik sikátorban Plotius. – Nem muszáj mindig, mindenben engedni nekik. De összeveszni sem kell velük, nem tehetnek a butaságukról, a Teremtő végtelenül bölcs akaratából nem lettek okosabbak.

Uri álmélkodott, hogy ezt Plotius mondja, az ács, akinek szinte a szavát se lehetett venni egész úton, s hogy éppen neki mondja, aki jobbára szintén csak hallgatott.

Leültek egy kocsma mélyén; nem az utcára telepedtek, mint a helybéliek, mert erősen sütött a nap. Plotius nem kertelt, megkérdezte Uritól, ugyan hogyan került be az utolsó pillanatban a delegációba létszámfölöttiként.

Uri őszintén elmondta, hogy ez az apja ajándéka, amit Agrippától eszközölt ki a mérhetetlen összegű kölcsön fejében, s hogy ennek azért örül, mert eszerint az apja mégis a fiának tekinti, noha gyönge a 94szeme, és semmire sem alkalmas. Plotius bólogatott: észrevette, hogy Uri nem lát jól; de azért ács még lehetne belőle. Uri elmesélte, hogyan esett le a tetőről első nap, amikor dolgozni kezdett; Plotius nevetett: csak az esik le, aki nagyon akar. Uri tiltakozott. Plotius legyintett: a lélek jobban tudja, mit akarunk, mint mi magunk.

Plotius bort rendelt, Uri elé is letettek egy korsót. Uri tiltakozott: ő nem iszik. Plotius biztatta, igyék csak. Uri hát ivott egy keveset. Jó íze volt a bornak, erősen mézezték.

– Neked van saját pénzed? – kérdezte aztán Uri csodálkozva.

– Mindenki tart magánál – felelte Plotius –, rajtad kívül.

Uri elgondolkozott. Aztán megkérdezte, mit ért Plotius azon, hogy ő létszámfölötti.

– Hetekkel korábban megszületik a döntés – mondta Plotius –, ki megy a delegációval. Rólad az utolsó pillanatig nem volt szó. Nem is igen értettük, minek sóztak a nyakunkba egy gyönge, ifjú legényt.

Uri némán szürcsölte a bort.

– Veszélyes küldetés ez – mondta Plotius –, odafele még hagyján, de visszafele sokkal több pénzt hozunk, azért már tényleg érdemes legyilkolni minket.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy odafele csak az áldozati pénz van nálunk, visszafele azonban azt az összeget visszük, amivel a római hatóságot kenik meg a vénjeink, hogy római vagy itáliai polgárjogot adjanak a júdeai gazdagoknak. Meg is adják nekik.

Uri megdöbbent.

Nem osztogatnak a provinciák lakóinak polgárjogot a rómaiak; a jeruzsálemi Szanhedrin tagjai s azok családjai a lehetséges római polgárok köréből törvényileg ki vannak zárva. Júdeai vagy galileai alattvaló elvileg soha nem válhat római vagy itáliai polgárrá, s ez vonatkozik a szírekre és az egyiptomiakra is.

Szóval mégis el lehet intézni, s mivel mással, mint pénzzel.

Mivel mással, mint pénzzel. Ezt a fordulatot használta az apja, amikor a selyemüzletbe kellett beszállnia.

Küldetésüknek csak a fele magasztos tehát, és eszerint a kisebbik fele.

De honnét tudja mindezt ez az ács?

Uri a borát szürcsölte és hallgatott. Nem jutott eszébe, hogy megkérdezze: ha Plotius szerint valóban ők viszik az áldozati pénzt, ugyan hol lehet.

Jó foglalkozás az ácsé: a zsidó negyeden kívül is dolgozhat Rómában bárhol, s mert gyakran leégnek a házak, munka mindig akad, és meg is fizetik rendesen. A fényes jövő eme kilátásával próbálta 95rábeszélni az apja, hogy legyen tetőfedő, ami az ács munkájánál könnyebb, mindössze cserepeket vagy kőlapokat kell elhelyezni egymásra és egymás mellé. Munka közben Plotius felszedhetett néhány nyelvet, a megbízói akármely nációhoz tartozhattak, és sok mindent hallhatott jártában-keltében. Lehet, hogy jóban van egyes római vénekkel, köztük bankárokkal is, dolgozhatott nekik is, hatalmas házakat építenek bérbeadás céljából mostanában.

– Ezt mindenki tudja közülünk? – kérdezte Uri.

– Az a gyanúm, hogy igen – mondta Plotius. – Egy kis jutalék nekünk is jár belőle, elvégre megszolgáljuk. Szépen meg leszünk fizetve.

Uri hallgatott, a borát szopogatta.

Plotius nevetett.

– Nem szép dolog – ismerte el –, de ha már arra jár egy pénzszállító küldöttség, miért menjen vissza üres kézzel? S nekünk még védlevelünk is van.

– És ki adja oda nekünk a pénzt?

– Mindegy – mondta Plotius –, jön majd a helytartótól valaki egy jókora, csörgő zsákkal. Minket még abban az irdatlan tömegben sem lesz nehéz megtalálni, mi fontos delegáció vagyunk.

– Miért a helytartótól?

– Mert ő már addigra levette a sápot.

Uri eltűnődött. Hát így megy ez.

– Végeztél már ilyen munkát? – kérdezte.

– Nem. De hallottam, hogy így szokás.

– Na és az illető a listát is átadja, kiket kell Rómában polgárrá avatni?

– Kötve hiszem, hogy írásba adnák. Majd egy jó emlékezetű egyénnek elmondják a neveket, és megjegyzi. Nem sok nevet kell megtanulni, maximum húszat-harmincat.

– Nekem jó a memóriám – mondta Uri büszkén –, amit egyszer elolvasok, szó szerint tudom.

– Ki is néztem belőled – mondta Plotius.

Uri gúnyt hallott ki a hangjából és elszégyellte magát. Megint dicsekedett, hiába óvta az apja.

Hálás volt Plotiusnak az őszinteségért. Talán arra rendelte az Úr ezt a szürakuszai várakozást, hogy megtudjon a társairól végre valamit.

Kérdezett volna még ezt-azt ezzel az üggyel kapcsolatban, de nem mert. Plotius kitalálta, mire gondol:

– Nem szoktak a szállítók Rómában más neveket bediktálni, mint azokét, akik valóban fizettek – mondta. – Nem lehet benyomni senkit, aki nem fizet. Az ilyesmi előbb-utóbb kiderül, és súlyosak a követ96kezményei. Szabott ára van mindennek, ingyen nem lehet polgárjoghoz jutni. Gondold csak meg, mekkora szerencsénk van minekünk: úgy jutottunk római polgárjoghoz, hogy hozzánk vágták, amiért szíveskedtünk megszületni.

Uri bólintott. Neki tényleg szerencséje van; a nagyapjának köszönheti, aki belepusztult abba, hogy felszabaduljon, s hogy az unokája, akit nem is láthatott, teljes jogú római polgárrá váljék.

– A júdeai zsidók, akik római polgárjoggal bírnak, nem fognak tehát adózni többé, és szabadon mehetnek Itáliába – mondta okosan.

– Nem ez a lényeg – mondta Plotius –, nekik továbbra is minden zsidó adót meg kell fizetniük, és külön engedély nélkül nem hagyhatják el azt a provinciát, ahol eddig éltek. De kikerülnek a Szanhedrin fennhatósága alól, és a római törvénykezés alá tartoznak azontúl. A zsidó hatóság tehetetlen lesz velük szemben, le se fogathatja őket, ügyükben a helytartóhoz kell fordulni, aki messze van. A helytartónak a római magisztrátus megküldi az új római és itáliai polgárok hivatalos névsorát, ha azok Júdeában élnek. Attól kezdve a zsidó bíróság számára érinthetetlenek. Ez a nagy üzlet, mert ez a jogbiztonság, ami Júdeában nincs. Ez a megfizethetetlen.

Uri álmélkodott.

– Egyszer – mondta Plotius – Jeruzsálemben bevádoltak, és hogy ne citáljanak a Szanhedrin elé, bizonyítanom kellett, hogy római polgár vagyok. Megmondtam nekik, megijedtek, nem is mertek hozzám nyúlni, de erősen figyeltek, és a várost nem hagyhattam el. Írtam a helytartónak Kaiszareába, és két és fél hét múlva megjött a válasz, hogy valóban római polgár vagyok. Kaiszarea és Róma között a levelek két hét alatt megfordulnak, mert állami postán mennek. Úgyhogy a zsidók kénytelenek voltak békén hagyni.

– Mivel vádoltak meg?

– Nem emlékszem – mondta Plotius.

A választ Uri bölcsen elfogadta.

Aztán Plotius mondott még valamit, amire Uri nem figyelt fel akkor. Azt mondta Plotius mosolyogva:

– A római posta lassúbb a zsidónál. Jeruzsálemből Antiokhiába maximum másfél nap alatt eljut a hír, mert a hegytetőkön tűzjelek továbbítják; eljuthatna akár egy nap alatt is, de Szamáriát tanácsos kikerülni, mert zavaró jeleket gyújtanak azok a mocskok, hogy az üzenetet ne lehessen megfejteni.

Jó volt ücsörögni a sötét kocsma mélyén, Uri homályos, színes alakokat látott mozogni a napfényes utcán, sokan ugyanolyan sportulákat cipeltek, mint Rómában ők; itt is vannak hát patrónusok és kliensek, csak kevesebben; a sportula szakasztott úgy fest, mint Rómában, ez 97a divat, a divatot Róma diktálja, ez Urit büszkeséggel töltötte el; ott bent pedig Plotius derűs, gunyoros, mélyen barázdált arcát nézte a kócos, sűrű, fekete szakálla fölött. Jól látta ezt a közeli arcot, s mert jól látta, a rokonának is érezte. Ha nem tudná, hogy zsidó, ha Plotius borotválhatná az arcát, nemes római arcélnek is vélhetné a képét akárki, büszke sasorral a közepén. A kopaszsága végképp római jellegű, érdemes lenne szoborba formázni a fejét mint latin patríciusét. A rabszolga nagyapja vagy dédapja vérében patríciusvér is folyhatott valóban.

A bor feloldotta a görcseit, és Plotiust a szakmájáról kérdezgette.

Plotius elmesélte, hogy Rómában ácsként kereste a kenyerét, nem fizették rosszul, sőt, aztán pár éve az egyik jeruzsálemi megbízatása után ott fogták, hogy római stílusban építsen villákat a gazdagoknak, s mert a házépítés minden fortélyát még otthon, Rómában megtanulta, vállalta. Hatalmas villák épültek újabban Jeruzsálem közepén, és olyan szépek, olyan nagyok, hogy Rómában is a legjobbak közé tartoznának, s közülük nem egy az ő keze munkáját dicséri, majd megmutatja. A tehetős zsidók adnak arra, hogy a város közepén, főleg a divatos felsővárosban, és ne a szélén tüntessenek a gazdagságukkal, homo novus valamennyi, tette hozzá megvetően. Éveket töltött villaépítéssel Jeruzsálemben, kézről kézre adták a megrendelők, és igen jól fizettek, ő pedig alig költött valamit, mert Rómával összevetve Jeruzsálemben hihetetlenül olcsó az élet.

– Azok a gazdagok kereskedők?

– Nem – mondta Plotius –, földbirtokosok.

Óriási latifundiumok jöttek létre Júdeában az elmúlt másfél-két évtizedben, amióta béke van, mert a földet öröklő elsőszülöttek és a többi testvér általában nem tudnak megegyezni a föld felosztásában, hát inkább eladják, a pénzt szétosztják, mindenkire kevés jut, így a városba költöznek hajléktalan proletárnak; ettől oly nagy lett a földkínálat, hogy csak mélyen áron alul lehet eladni. Ugyanaz történik hát Júdeában, mint Itáliában, azzal a különbséggel, hogy Palesztinában a föld elvileg közös, illetve minden ötven évben újra fel kellene osztani, de hát ez már rég nem így van; több lett hát a gazdátlan föld Palesztinában, amit el kell lopni.

Akinek volt befektethető tőkéje, az mind földet vett, így a főpapi családok is, noha ez elvileg tiltva van nekik; nem is a saját nevükre vették, mégis az övék; a főpapi családok személyes tulajdona immár Júdea háromnegyed része, és hatalmas feláron a rómaiaknak is adnak el belőle, noha nem-zsidónak szent földet eladni végképpen tilos. Minden hetedik évben, ugye, parlagon kellene hagyni a földet, hogy magához térjen; senki se hagyja parlagon.

98

– Nincs olyan törvény – mondta Plotius –, amit át ne hágnának Júdeában. Rómában is áthágnak minden törvényt, ha tehetik, de Júdeában könnyebben tehetik.

Uri megkérdezte, miért nem maradt Plotius Júdeában, ha ennyire jól ment a sora, a családja hívta vissza netalán?

– Van feleségem, van fiam is, Plotius Fortunatus a neve, de ritkán látom őket, nem is nagyon hiányoznak – mondta Plotius –, megszokták, hogy ilyen a munkám, nem ők az oka. Az az oka, hogy Júdea érdektelen. Jeruzsálem porfészek. A Templom állítólag szép lesz, ha kész lesz, de ez badarság, semmit se látni belőle, évtizedek óta fel van állványozva. Rémes a tömeg, amely az ünnepekre beözönlik, és ragályos kórokat hurcol be. Jeruzsálem unalmas, semmi szórakozási lehetőség sincsen benne, csak a kurvák vannak sokan, de nyomorultak mind, azokban sincs élvezet. Rómában csaknem annyi zsidó lakik, mint Jeruzsálemben. Még a Transtiberim is érdekesebb, mint Jeruzsálem, ahol soha nem történik semmi, és nem is fog soha.

– De most történt.

Plotius legyintett:

– Lázongás mindig előfordul, főleg ünnepek idején, amikor rengeteg holdkóros özönlik be a városba, de a zsidó vigilek könnyűszerrel leverik. Nem tudom, bevittek-e hadijelvényeket a zsoldosok, de ha igen, ebből akkor sem Jeruzsálemben lett zűr, hanem Kaiszareában, és az görög város, nem a miénk, sose lesz az, hiába élnek benne a zsidók többségben mostanában.

– Mégsem járnak a hajók valamiért – mondta Uri.

– Máskor se járnak – mondta Plotius. – Kétszer is eltöltöttem heteket Szürakuszaiban hajóra várva, és majd megőrültem az unalomtól. Nincs sok zsidó áru, amit érdemes volna Itáliába szállítani. Datolya már máshol is van, a balzsamból nem fogy sok, csak fával érdemes kereskedni. Egész Palesztina Rómának irtja az erdőket. Júdeába inkább szállítanak, de nem szeretnek üres hajóval átjönni. Várnak odaát, amíg végre összegyűlik mégis valami. Vagy amíg összegyűlnek valakik.

Uri nem értette, Plotius csodálkozott is, hogy kénytelen megmagyarázni:

– A kémek. Fontos emberek, és tudnak fizetni. Szíriából jönnek, Babilonból, Arméniából, akárhonnét. Hadi és üzleti híreket hoznak. Mi is fontosak vagyunk, mert visszafele fontos pénzt viszünk. Visszafelé könnyen fogunk hajót találni Kaiszareában: lesz annyi pénzünk, hogy a kapitánynak üres raktérrel is megérje. Itt Szürakuszaiban sok árut tud bepakolni, és boldogan indul vissza, mert Júdeában megveszik. De itt, ha épp nincs a kikötőben júdeai hajó, senkit nem tudunk 99rábeszélni, hogy átvigyen. Mit hoz vissza Júdeából? Semmit. Az összegyűjtött fát a mi hajónk hozza majd; időbe telik, amíg kivágják a következő erdőt.

Uri eltűnődött.

– Lehet, hogy nem jutunk át Júdeába időben?

– Dehogynem – mondta Plotius –, Kaiszareából négy nap alatt hason csúszva is eljutunk Jeruzsálembe, az már csak kétszáz stadion. Csak adódik előbb-utóbb valami.

Uri elmerengett, imponált neki ez az ember. Aztán megkérdezte:

– Miért lettél a delegáció tagja?

Plotius nem válaszolt azonnal.

– Dolgom van Júdeában – mondta végül. – És így ti fizetitek az utamat, ti, római zsidók.

– Ez hogy megy, jelentkeztél az arkhiszünagogoszodnál, és ő javasolt?

Plotius felnevetett.

– Nem megy az csak úgy… Előbb a gazdagoknál kilincseltem a gyülekezetemben… Érdekeltté kellett tennem őket… Van a rotáció, ugye, s noha én még nem voltam delegátus, de a családomból egyesek már igen, nem olyan rég… Az utolsó pillanatban kerültem fel a listára, talán még nálad is később… Üzletileg ígérgettem nekik valamit.

Mást is utólag nyomtak be, nem csak őt. Lehet, hogy a többség így került be. Nincs mit a szememre vetniük, gondolta Uri megkönnyebbülve.

Este értek vissza a mólóra, a társak mind ott voltak, és Máté is közöttük. Izgatottan tárgyaltak éppen: Máté talált egy hajójavítót, akinek a dokkjában áll egy kész kétsorevezős. Két hét múlva jön csak érte a gazdája, addig a hajó térülhet-fordulhat Szürakuszai és Kaiszarea között. A mester titokban hajlandó odaadni a hajót, a visszaútra nem is kér érte pénzt, hiszen így is jobban jár, mint ha a hajó, amely nem is az övé, a dokkban állna; még evezősöket és tiszteket is verbuvál ingyen; azoknak persze az oda-vissza utat ki kell fizetniük. De kauciót kér, a hajó értékének a felét, amit persze visszaad, amikor a visszaúton ismét Szürakuszaiba érnek.

– Én nem szavazok – jelentette ki Máté –, nekem ehhez semmi érdekem nem fűződik; döntsetek ti.

Két véglet küzdött egymással, az egyiket Hilarus, a másikat Alexandrosz képviselte. Hilarust Valerius, Alexandroszt Iustus támogatta, akárcsak reggel.

Hilarus szerint az ajánlatot el kell fogadni, csak a kaució összegét kell lejjebb faragni, és erős szerződést kell kötni.

100

Alexandrosz ezt hülyeségnek tartotta: mi az, hogy „erős szerződés”: nem lehet megtámadhatatlan szerződést kötni egy tárgy használatáról, ha az aláíró fél nem is a tulajdonosa.

Hilarus azt mondta: meg kell érteni a hajójavítót, aki eszerint tudja, hogy a fele értékre biztosították a hajót; a mester csak annyit kér érte, amennyit a tulajdonos hajótörés esetén kapna, és a mester állíthatja azt, ha a hajó elsüllyed vagy nem ér vissza időben, hogy tőle ellopták. Ez belefér a keretbe, állította, és várakozóan Mátéra nézett, aki a fejét csóválta, jelezvén, hogy nemcsak hogy nem szavaz, de információt sem nyújt a delegáció pénzügyi lehetőségeiről.

Alexandrosz vázolta, mi történik, ha a mester által verbuvált tisztek meg a rabszolgák nem értenek a hajózáshoz, amire minden esély megvan:

– Mi fogunk csak evezni a viharos tengeren, mindössze mi heten, napi huszonnégy órában, és mielőtt zátonyra futtatnánk a hajót és elsüllyedvén megfulladnánk, az Úr kegyelméből megszakad a szívünk.

Uri megrémült.

Hilarus ezt hülyeségnek minősítette: ha a kapitány alkalmatlan, majd Máté átveszi a parancsnokságot, ez a szakmája elvégre. Mátéra nézett, aki megint a fejét ingatta. Hilarus hozzátette:

– Mi is tudunk verni úgy, mint a tisztek.

Uri megrémült: semmi kedve sem volt ütlegelni az evező rabszolgákat.

Valerius és Iustus helyeslő vagy helytelenítő morgásra vállalkozott, véleménynyilvánításra nem.

Plotiusra néztek.

Mintha én itt se lennék, gondolta Uri keserűen.

Plotius eltűnődött.

– Milyen az a hajó? – kérdezte.

– Alkalmasnak látszik – mondta Máté.

– Ha megvesszük, el tudjuk adni?

Uri nem értette, mit kérdez Plotius, a többiek azonban kapcsoltak.

– Ez az! – kiáltotta Hilarus. – Itt megvesszük, átvisszük, és ott felárral eladjuk!

– Helyes; de kinek? – kérdezte Máté.

Csönd lett.

– Mondjuk megvesszük – mondta Máté –, jó ötlet. A mester olcsóbban fogja adni, mint a tulaj adná; neki majd hazudik valamit, és szerez neki kártérítést, a mester így is keres egy rakás pénzt munka nélkül, ez rendben van. A tulajdonos sem jár rosszul, mert nem olyan biztos, hogy csak a fele értékre biztosította: tele van a világ hamis 101hajókatasztrófákkal, és a biztosítók nemigen tudják bizonyítani, hogy csalás történt; a tulajdonos megkapja a biztosítótól a teljes értéket, és még keresett is rajta: azt, amit a mestertől kapott. Ez is rendben van. Még az is lehet, hogy a tulaj és a mester összejátszik a biztosítóval szemben, szokták. Hadd keressenek. És hadd veszítsenek végre a biztosítók, azok a szemetek. Valahogy átvisszük, ez is rendben van. De ki veszi meg tőlünk Kaiszareában?

Hallgattak.

– Csak akad ott valaki – mondta Hilarus reménytelenül. Nagy kalandra vágyott a tanító, és fájt neki, hogy semmi se lesz belőle.

– Urit meg sem kérdeztétek – mondta Plotius.

A többiek rábámultak, Uri elpirult. Egyiküknek sem volt barátságos a pillantása. Mondani kell valamit.

– Nem értek a hajózáshoz – szabadkozott. – Általában semmihez sem értek. Mélyen sajnálom, hogy nem méltóbb ember jött veletek helyettem.

– Mindenkit méltónak teremtett az Úr – mondta Plotius –, aki az oktalan állatokat is megteremtette, mert célja volt velük. Mi nem sejtjük a Teremtő szándékait, de végzéseit elfogadjuk. Nos?

Mégis mondani kellett valamit.

– Nem jön jól egy ilyen hajó valakinek odaát? – kérdezte. – A zsidó flottának, esetleg…

– Ingyen adományként biztosan elfogadnák – bólogatott lelkesen Máté. – Talán meg is vennék, ámbár mélyen áron alul. De ezzel a veszteséggel nemhogy elszámolni nem tudnék, de ki se tudom gazdálkodni.

Csönd volt.

– És a rómaiak? – kérdezte Uri.

Máté felnevetett, a többiek is vele nevettek.

– A rómaiak – magyarázta Plotius – szépen átvennék a hajót, minket pedig lefognának azzal, hogy loptuk, és átadnának a Szanhedrinnek, hogy ítéljen el. Senki sem kelne a védelmünkre a jeruzsálemi vének közül. Rabláncon evezhetnénk az életünk végéig.

Uri felhorkant:

– Mi vagyunk a delegáció! Nekünk védlevelünk van! Mi római polgárok vagyunk!

Plotius hozzálépett és megpaskolta a vállát.

– Édes fiam, igen jó kapcsolatban áll a Szanhedrin a rómaiakkal – mondta –, igen-igen jó kapcsolatban, és ez így helyes. Ez a béke, legyen áldott. Rómából persze Júdeába loholnának páran az érdekünkben, szeretett családtagjaink nem adnák fel soha, és minden fórumon bizonygatnák, hogy a Szanhedrin nem is ítélkezhet fölöttünk, római 102polgárok fölött; szerető rokonaink előbb-utóbb be is tudnák ezt bizonyítani; a római hatóság aztán kerestetne is minket égen-földön becsülettel; ez eltartana fél évig, egy évig vagy még tovább, ha nagyon igyekeznek; azalatt azonban mi rég meggebedtünk egy gályán, talán éppen azon, amelyet a rómaiaknak mi ajánlottunk fel megvételre.

Uri nem adta fel:

– A Szanhedrin nem ítél el római polgárokat! Te mondtad!

Plotius felnyögött.

– Édes fiam – mondta –, a Szanhedrinben olyanok ülnek, akiket a főpap vitt be oda. A főpapot a római helytartó nevezte ki, és akármikor leválthatja, meg se kell indokolnia. Nem-vallási ügyekben a főpap úgy táncol, ahogy a helytartó fütyül, a bizalmasai pedig úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Azt hiszed, nem kapna a főpap sokezer sestertius hallgatási pénzt a rómaiaktól azért, mert egy zsidó tulajdonú hajót elcsakliztak? Megkapná a hajó teljes árát, vagy még annál is többet.

– Ez korrupció! – kiáltotta Hilarus.

– Ez a neve latinul – bólintott Máté.

Hallgattak. Plotius Urihoz fordulva mondta, de a többiek is erősen figyeltek:

– Mindemellett én messzemenően, meggyőződéssel támogatom a mindenkori jeruzsálemi főpapot és a Szanhedrint, bármi rosszat követnek is el, mert azoknál az eszelősöknél, akik zavaros eszméikkel és beteg képzeletükkel az ő hatalmukat rongálják és a békét, a vallásunkat, a zsidóság létét veszélyeztetik, mindenképpen jobbak.

A kérdéses hajót megtekintették ugyan másnap, de belátták, hogy nekik túl nagy, és a döntést elnapolták, hátha történik valami. Az alagsorból el kellett költözniük, az omladozó városfal mellett találtak egy elhagyatott, romos épületet, a földszintjét kitakarították. Nem volt valami biztonságos hely, de nem került semmibe és közel esett a kikötőhöz. Úgy döntöttek, hogy hárman mindig „otthon” tartózkodnak, a többiek pedig figyelik a forgalmat és tájékozódnak.

Uri a várost járva csodálkozott, hogyhogy egy ilyen jelentős kikötőváros ennyire elhanyagolt állapotban van: nemcsak a városfal omlott be sok helyen, de a szentélyek nagy részére is ráfért volna a renoválás.

Az egyik falra ragasztott papiruszhirdetmény előtt megállt.

Máté is megállt.

A hirdetmény azt adta tudtul, hogy az amfiteátrumban másnap 103fellép a híres-nevezetes Makedóniosz, és a téziseit személyesen fogja elmondani.

Uri izgalomba jött.

– Két műve is megvan nekem otthon – mondta. – Szellemes ember, jó lenne meghallgatni.

Máté nem szólt semmit.

– Nyolc ast kell fizetni a teátrumban – mondta Uri –, ide van írva.

– Látom – mondta Máté. – Nem olcsó.

– Nem megyünk el meghallgatni? – kérdezte Uri.

Máté rábámult. Uri látta, hogy csodálkozik, holott nincs előírás, amely tiltaná, hogy egy nem-zsidó filozófus téziseit egy zsidó meghallgassa, nem idegen szertartás papja elvégre.

– Én meghallgatnám – mondta Uri csökönyösen.

– Hallgasd meg – mondta Máté, és indult tovább.

Uri utána eredt.

– Nincs pénzem – mondta. – Adj kölcsönt nyolc ast, Rómában megadom.

Máté megállt, a tógája alá nyúlt, kis zacskót vett elő, amelyet a derekára kötözve hordott, kivett belőle egy sestertiust és Uri felé nyújtotta.

Uri habozott.

– Vedd csak el – mondta Máté. – Eljössz egyszer hozzám Ostiába, és meghívsz egy kancsó borra a legjobb kocsmában.

Uri megköszönte és elvette.

Fohászkodott, hogy másnap még ne jöjjön hajó. Imádsága meghallgattatott, ő pedig délután az amfiteátrum bejáratában az őröknek odaadta a pénzt, és várta, adjanak vissza. Az őrök odébb taszigálták, és hátulról is nyomták a belépni szándékozók, kénytelen volt továbbmenni. Veszített nyolc ast, mert egy sestertius az tizenhat as. Milyen jól jönne pedig az a nyolc as! Belekötötte volna az ágyékkötőjébe, és azzal a boldog tudattal nem költötte volna el, hogy bármikor megteheti.

Harminc sor futott körbe az amfiteátrumban, Uri korán érkezett, hogy az első sorok valamelyikében leülhessen, mert följebbről végképp nem látta volna a szónokot. Remélte, közel jön majd hozzájuk. Az amfiteátrum nem telt meg teljesen, de azért rendes közönség jött össze, és Uri megkönnyebbülve látta, hogy zsidók is vannak közöttük. Ezt majd elmondja Máténak, aki az ő pogány filozófia iránti érdeklődését mintha helytelenítette volna.

A félkörívek által közrefogott térség közepén deszkából ácsolt emelvény állt, hátul öt lépcsőfok vezetett fel rá, a szónok tehát oda fog felhágni, talán az akusztika miatt. Ha Uri néhány sorral feljebb 104ül, kilát a táj fölött a tengerre, a kékjét látta volna, legföljebb a horizontot nem, de mindenképpen a dobogóhoz akart közel ülni.

Kellemes koratavaszi délután volt, a porondon megjelent egy kis csapat, négyen hordszéket hoztak, abban ült a filozófus. Kopasz homlokát babérkoszorú ékítette. Nagy testű, vörös fejű ember volt, ezt a második sorból Uri világosan látta, mert a hordszéket körbehordták az első sor előtt, és a filozófus vidáman integetett a nézőknek, akik biztatóan kiabáltak feléje, mintha kocsiversenyző lenne. A szolgák mögötte loholtak, köztük egy kicsi emberke szedegette a lábát.

Az orvosa, mondták a tömegben, mindenhová vele utazik, és ha kell, akár szónoklat közben is eret vág rajta. Kiváló orvos, magánál Celsusnál tanult.

Uri csalódottan nézte, ahogy a nagy testű filozófus két szolga támogatásával nehézkesen mászik fel a lépcsőn az emelvényre. Bár a tógája redőit még a földön szépen rendbehozták, mégis rosszul állt rajta, idomtalanul nagy csípője kétoldalt kinyomta. Uri a tekercsek alapján másmilyen külsejű embert képzelt el magának: magas, szikár alakot éles vonásokkal, hegyes orral, gunyorosan villogó szemmel. Ennek tömpe volt az orra és dülledő a szeme. Igaz, hogy Szókratésznek is teljesen torz feje volt, turcsi orrú, mulatságos mellszobra ott áll a Capitoliumon, a többi nagy görög társaságában, akiknek szintén nem vonzó a külsejük, az egyetlen Eurüpidészt kivéve, aki gyönyörű férfi volt.

A tömeg zajongott, a filozófus mellé asztalkát tettek a dobogóra és egy amforát, amelyben bor lehetett. A segédek hátul félkörívbe álltak és áhítatos mozdulatlanságba süppedtek. Az orvos az emelvény mellett ácsorgott, szemét a szónokra szegezte. A filozófus felemelte a jobbját. A tömeg elcsöndesedett. Aztán a filozófus megszólalt, zengzetes, mély hangja volt, betöltötte a teret.

Humoros témával kezdte: a krokodil ember akar lenni, és megkérdezi a tevét, mint az ember szolgáját, ugyan melyek is az emberi lét differencia specifikái, a teve pedig sorolja, majd tanácsokkal látja el a krokodilt, hogyan legyen teve, mert az már majdnem ember. A második vagy harmadik mondat után Uriban felrémlett, hogy ezt a szöveget ismeri, s valóban tudta kívülről. Nevetgéltek az emberek, boldogan követték a nem teljesen szellemtelen, de nem is igényes szöveg fordulatait, és Uri rájött: nemrég egy másik szerző tekercsében olvasta ezt a mesét több hasonló mű között. Még mindig remélte, hogy téved, de szeme előtt megjelent a tekercs, és még arra is emlékezett, a tekercsen melyik szó hol helyezkedik el.

A filozófus úgy mondta a szöveget, mintha az ő szerzeménye lenne.

105

Uri körülnézett, az emberek önfeledten kacarásztak.

Plágium. Ellopta egy másik filozófus szövegét. Annyi fáradságot sem vett, hogy újat írjon, vagy legalább a saját régebbi szövegét mondja el.

Uri elszomorodott. S amikor a szónok, a megérdemelt sikert learatván, hajlongva ünnepeltette magát, majd ivott a borból, és felemelt karral csöndet kérvén új témába kezdett, nem lepődött meg, hogy ezt a mesét is ismeri. Ez egy másik filozófus vidám dolgozata volt arról, hogyan tetteti magát Zeusznak egy varga, hogy a barátja feleségét megszerezze, s az erényes hölgy miként is kéri magának Zeusznak a segítségét, aki aztán a hölgyet isteni szerelmében részesíti.

A közönség gyanútlanul nevetgélt, a hölgyek az illetlen fordulatoknál illedelmesen sikongattak kissé, mert gazdag, felékszerezett hölgyek is ültek a nézők között férjük vagy szeretőjük társaságában, és nem tiltakozott senki. Uri erős késztetést érzett, hogy a meglopott szerzők nevében felálljon és a tolvaj ellen mennydörögjön, de fegyelmezte magát, s megvetően nézte, ahogyan a különböző szerepeket a magát filozófusnak nevező kövér férfiú egy személyben eljátssza. Nem volt rossz ripacs, a női szerepben riszált, pipiskedett és magas hangon vinnyogott, miközben az alak jellemét is ábrázolta.

Felnőtt férfiak és nők élvezték a gyermeteg meséket, felnőttek, mégis tök hülyék.

Uri leverten ballagott haza. Kidobott tizenhat ast, ami nem is az övé, egy ilyen méltatlan bohóckodásért. Emlékeiben felidézte az imént látott filozófus ama két művét, és úgy találta, hogy azok, most feltámadt, elfogult ellenszenve ellenére, jó művek. Nem hasonlíthatóak a nagyok műveihez, de van bennük valami komolyság, valami méltóság, a szellemnek némi emelkedettsége. Borzasztó, hogy egy komoly filozófus pojácaként, mások szövegét elorozva keresi a pénzét.

Megpróbálta megbecsülni, mennyit kereshetett ezen a délutánon a filozófus. A harminc sor körülbelül kétharmadig telt meg; egy sorban elfér körülbelül 150 ember; lehettek ott tehát háromezren. Ezerötszáz sestertius. Költségei is vannak a filozófusnak, a teátrum bérleti díja, ki tudja, mennyi, talán ennek a harmada lehet, meg az állandó kísérőinek a fizetése, amit nem könnyű megbecsülni. A hordszéket nyilván helyben bérelte. Az állandó orvos biztosan drága. A szolgák mindegyike többe kerülhet naponta, mint Rómában az ő egész családja.

Nem lehet nagy összeg ennek a nyomorult tolvajnak a tiszta bevétele, ha ennyi léhűtőt kell eltartania. Mennyi maradhat meg neki személyesen? Legföljebb kétszáz sestertius. Ebből az ő családja persze hónapokig elélne. De azért ez nyomorult fizetség.

106

Vajon hogyan tervezi meg az itáliai körútját ez a pojáca? Minden harmadik-negyedik nap másik városban léphet fel. Lehet, hogy gazdag városokban nemcsak amfiteátrumban tündököl, hanem a tehetősek is meghívják a házukba; Szürakuszaiban sok a gazdag, a jobb villákból ítélve; lehet, hogy holnap magánházakban is hajlong, s azért még többet kap, mint a teátrumban. Az is lehet, hogy ilyen alkalmakkor komolyabb szöveget deklamál.

Platón vagy Arisztotelész nem művelt ilyesmit.

Uri kötelességének érezte, hogy másnap a filozófus előadásáról beszámoljon Máténak. Őszintén elmondta, mennyire csalódott benne, s hogy a filozófus mások műveit lopta el.

– Nekem tetszett – mondta Máté.

Uri elképedt.

– A legfelső sorban ültem – mondta Máté –, odáig is tisztán elhatolt a hangja. Láttalak a második sor közepén. Sokat forgolódtál, a közönséget bámultad.

Figyel, gondolta Uri. Követ és figyel. Mi vagyok én, kém, akinek a szürakuszai amfiteátrumban volt titkos találkám valakivel?

– Próbáltalak utolérni a tömegben – mondta Máté –, de a kijáratban megrekedtem, és mire átverekedtem magam, már nem voltál sehol.

Uri felsóhajtott. Megint rosszat feltételezett valakiről, holott valóban nagy volt a kijáratban a tülekedés.

Jött végre egy hajó Júdeából, péntek délután futott be, két-három órával a napnyugta, a szombat bejövetele előtt.

Valerius épp a kikötőben őrködött, ő jelentette rohanvást, hogy máris sikerült megegyeznie a kapitánnyal, aki vasárnap hajnalban felveszi őket, akkor indul vissza Kaiszareába. Máté nem volt boldog, hogy a hajófogás dicsőségét elorozták előle. Valerius repesett és részletesen leírta, milyen az a kétsorevezős, amelyen hajózni fognak. Uri csodálkozott, milyen gazdag hajózási szókincse van Valeriusnak, ő a felsorolt árbocfélék és vitorlafajták nevét sose hallotta addig. Valeriusnak, a templomszolgának a hajózás lehet a mániája. Meg is kérdezte, hajózott-e már valaha. Valerius azt felelte, hogy igen: Itáliából Szicíliába pár napja a kompon. De majd most, majd most, mondta, és a szeme eszelősen ragyogott. Uri kevésbé örült: jön egy kóbor kis vihar, és máris a tenger fenekén találják magukat. Most, hogy lett hajójuk, a legszívesebben visszafordult volna.

A júdeai hajó vagy százötven-kétszáz rőfnyi távolságban horgonyzott a parttól, és egy hatalmas, száz-százhúsz láb magas csigás 107szerkezettel húzták fel a hajó által szállított hatalmas rönköket, majd leeresztették a csónakokra, amelyek a rönkökkel kieveztek. A csigás szerkezetnek a tengerben volt a talapzata. Máté azt mondta, azért sem jön közelebb a hajó, nehogy a rabszolgák a vízbe vessék magukat és kiússzanak. Nem lenne ugyan sok esélyük, mert egymáshoz vannak láncolva, de nem árt az óvatosság.

Urinak feltűnt, hogy a hajón és a parton csak rabszolgák dolgoznak néhány hajcsár felügyeletével, és ezt szóvá is tette.

Iustus, aki Valeriusszal őrködött a parton, nevetett.

– Láttad volna, ahogy a partra ugráltak a matrózok – mondta –, és ahogy rohantak! Siettek, hogy a szombat bejövetele biztos helyen érje őket.

Máté is nevetett, pedig nem is látta:

– Mellettünk fognak ünnepelni – mondta.

Fél órával a szombat beállta előtt érkeztek a fűrészmalomba, ahová Máté vezette őket.

Amíg a Nap le nem hanyatlott, a rabszolgák – teljes családok: apák, anyák, gyerekek – szünet nélkül körbe-körbejárva forgatták a hatalmas, bordázott kereket, amelyhez rézsút másik, hosszú tengellyel ellátott kerék volt szorítva, s a tengely megvastagított végére erősített szíj forgatta meg a hatalmas körfűrészt. Mások a friss szállítmány gömbfáit fűrészelték négyzetesre: egy bevágott réssel bíró asztalon tolták a rönköt, amelynek a felénél a fűrész sisteregve kapott bele a fába és hasította le a fölösleget. Újabb rabszolgák a fölösleg aprításával voltak elfoglalva. Látott már malomban körbejáró lovakat Uri, és csodálkozott, itt miért nincs belőlük egy sem; Hilarus arra tippelt, hogy a rabszolgák takarmányozása olcsóbb.

A rönköket még Júdeában szárították ki, ott kedvező a klíma; nedves fát nem érdemes megmunkálni, mert később megvetemedik, és nemcsak az építészt, de a szállítót is beperelik, ha emiatt egy többemeletes bérház összeomlik, ami csaknem minden héten előfordul Rómában. Plotius magyarázta mindezt. S amellett, hogy drágábban lehet továbbadni feldolgozva, a négyzetes kiképzésnek az az előnye is megvan, hogy egymáshoz illesztve többet tudnak belőlük a következő, észak felé induló hajóra pakolni, folytatta aztán a fűrészmalom tulajdonosa, Áron, aki vendégül látta őket.

– Az lenne az igazi – mondta Máté –, ha négyzetes törzsű fák nőnének maguktól.

– Nem örülnék – mondta Áron –, mert akkor kevésbé jövedelmező szakmát kereshetnék magamnak.

Uri csodálkozott, hogy még a fűrészport is zsákokba gyűjtik. Máté megmagyarázta: azokat is Rómába szállítják, hogy felszórják vele a 108gazdagok háza előtt a sarat. Uri csodálkozott: még ez is Júdeából jön? Sokszor látta, ahogyan fűrészport szórnak Rómában a sárba. Nem gondolta, hogy ehhez a fűrészporhoz köze lesz egyszer.

Nem sokkal olcsóbb a fűrészpor, mint a gerenda, mondta Máté, a Júdeában kivágott erdők maradéktalanul hasznosulnak. Ő is rengeteg fát szállított életében; Júdeában majd megmutatja azoknak az erdőknek a helyét, amelyeket az elmúlt évtizedekben kivágtak: a fák hiányában a földet elfújta a szél, és a sziklák kiütköznek a talajból. De hát mit tegyünk, mondta, ha mást nemigen lehet exportálni Júdeából.

– Datolyát is lehet – mondta Uri.

– Eddig lehetett – mondta Máté –, de újabban betelepítették Itáliába is, sajnos.

Pontosan napnyugtakor a rabszolgák abbahagyták a munkát, hogy vasárnap kora hajnalban, az első fénynél kezdjék majd újra. Elvonultak egy nagy, istállószerű hodályba, ahol valamennyien laktak, s ahol a maguk szombatját ők is megünneplik. Nem volt rajtuk lánc, csak a fülük volt kifúrva; a legalább tíz lábnyi kőkerítést elnézve Urinak nem volt kétsége afelől, hogy nem tudnak megszökni. Az egyetlen kapuban két őr is állt, kezükben pajzs és dárda, azok nem zsidók voltak, így hát őrködhettek szombaton.

Uri eltűnődött, miért érzi magát kínosan, hogy a zsidó malomtulajdonos zsidó rabszolgákat tart. Rómában a zsidók már felszabadultak, és nem érkezett utánpótlás Palesztinából, évtizedek óta béke van. Hogy lettek ezek a zsidók rabszolgák mégis?

Plotiustól meg is kérdezte.

– Nem tudták az adósságukat kifizetni – mondta Plotius –, és családostul eladták magukat.

Uri megborzongott.

– Úgy gondolják – folytatta Plotius –, hogy kedvezőbb, ha a család együtt marad, és azt is gondolják, hogy zsidó házban jobban járnak. Nem mindig járnak jobban.

Uri elképzelte, hogy apjával és a húgaival körbe-körbeforgatja a bordázott kereket órákon át, és beleszédült. De nem érkezik faszállítmány Szürakuszaiba naponta. Talán nem csak szombaton pihenhetnek.

Lelkifurdalása támadt, hogy a rabszolgákat ő sem üdvözölte, holott a háznéphez tartoznak ők is. Na majd holnap este.

Hatalmas, igazi itáliai ház volt Ároné minden hozzávalóval: átriummal, konyhával, hálótermekkel, s a kertjében két nagy medence is állt, az egyik rituális tisztálkodásra – ők is megmerítkezhettek benne, valamennyien kaptak egy tiszta köténykét, ami a szemérmüket 109takarta –, a másikban pedig gyönyörű, különös formájú halak úszkáltak. A nem-zsidó rabszolgák, mert olyanok is voltak, egész éjjel kiszolgálták őket, rájuk a szombati tiltások nem vonatkoznak. A ház csatornázva volt, s akárcsak a gazdagabb római villákban, az árnyékszékben vízöblítést alkalmaztak. Uri az est folyamán háromszor is hosszasan ücsörgött az ovális agyagülőkén, az illemhely mennyezetig felcsempézett, Salamon-csomókkal díszített falát nézegetve, meztelen talpát a padlócsempe kellemesen melegítette: a padlófűtést az összes helyiségbe bevezették.

Áron középkorú, átlagos kinézetű ember volt, és igen meg volt elégedve az élettel. Két fia is velük töltötte a szombatot, fiatal felnőttek lévén már saját házukban laktak és önálló ipart folytattak, bár még nem nősültek meg. Uri úgy érzékelte, hogy az ő delegációjukat lenézik. Messze van Róma, nem sok közük van hozzá. Sikeres, jó házból való szürakuszai üzletemberek, akiknek a római zsidó közösség nem jelent semmit. Valószínűleg soha egyetlen tekercset sem olvastak el életükben. Ők se tudták volna, ha ott vannak az amfiteátrumban, hogy a szónok más műveit deklamálja. Boldognak látszottak.

Áron azt javasolta, sorsoljanak maguknak borkirályt. A társak lelkesen helyeseltek.

Uri nem tudta, mi ez a tisztség.

Kockát vetettek, ami szerencsejáték kelléke, s az a zsidóknak nemcsak szombaton, de mindennap tilos, ám most csak sorsolásra használták, és arra semmiféle tiltás nem vonatkozik. Több forduló után Valeriust hozta ki a véletlen. A templomszolga annyira örült a szerencséjének, hogy önfeledten ugrándozott és tapsikolt, mint egy gyerek, Uri bámulva nézte.

A nem-zsidó szolgák kihoztak egy hatalmas bronztálat, teleöntötték vízzel, hoztak még néhány nagy tálat meg egy tucat jókora amforát, és díszes murrhapoharakat raktak eléjük az asztalra.

Valerius megparancsolta a szolgáknak, hogy fele-fele arányban keverjék a vizet a borral. A nagy tálakat – a nevük keverőtál, mint kiderült – fele-fele arányban megtöltötték borral és vízzel, s ebből tölcséren át mindenkinek a poharába mertek egy nagy kanállal.

Akkor Áron azt mondta: itt az idő, hogy az imákat elmondják.

A két áldás közül az elsővel kezdték, mert a második a papi áldás, azt ők nem mondhatták el, aztán elmondták a Semát, majd a hét áldást, ami szombaton kötelező, végül elmondták a szombati kiddust, amire a magánházakban kötelezően bort kell inni.

Akkor Valerius azt mondta: mindenki egy hajtásra igya ki, aztán kapja meg a következőt.

Megtették.

110

Attól kezdve Valerius szabta meg, milyen arányban kevert bort és hányszor igyanak. Parancsának engedelmeskedniük kellett, hiszen ő lett a borkirály. A borkirályi tisztségről sem az írott, sem az íratlan Törvény nem mond semmit, tehát szabad borkirálynak engedelmeskedni szombaton.

Iszogatás közben társalogni és a kertben üldögélni szintén szabad. Uri át-átsandított a magas kőkerítésen túl sötéten magasodó emeletes épületre, amelyben a matrózok ünneplik a szombatot. Észrevette, hogy a többiek is oda-odanéznek. Olajmécses világított a pici ablakokban a függönyök mögött, akárcsak náluk, a kertbe telepített asztalon, és néha macskasivításhoz hasonló hangokat lehetett hallani. Talán van menórájuk nekik is odabent. Mert az ő kertjükben volt egy hatalmas, bronzból öntött, márványtalapzatú menóra, s mind a hét gyertyája égett.

– Már döfölnek – mondta Áron.

A többiek nevettek.

Urinak sejtése támadt, miféle is lehet az a szomszédos, sötét épület.

De azért megkérdezte. Az volt: a szürakuszai zsidó kupleráj.

A matrózok oda siettek annyira.

A bordélyház zsidó tulajdonban van, mesélte Áron, és zsidó nők laknak benne, lehetnek vagy három tucatnyian, így mesélik legalábbis, mert ő bizony sose látta őket. Gurgulázva nevetgélt, s a fiai ugyanolyan undorodva nézték, mint Rómában Gaius Luciust a fiai. Csak itt a feleség nem volt jelen; senki sem kérdezte meg, él-e, hal-e, vagy netalán Áron elkergette, kiadván neki a válólevelet.

A prostituáltak Júdeából és Galileából érkeztek, mesélte Áron, és érkeznek is folyamatosan; aki megszökik vagy meghal, azt azonnal pótolják, mert igen nagy a forgalom; van közöttük kicsi, nagy, sovány, kövér, nagy mellű, apró mellű, vékony combú, vastag combú, széles csípőjű, keskeny csípőjű, vörös hajú, fekete hajú, rövid hajú, hosszú hajú; akad, aki táncolni tud, akad, aki hárfázni, akad, aki szépen olvas fel, akad, aki teljesen hülye, de a szerelmi művészetben valamennyien járatosak. Elvált feleségek, zsoldosok által felcsinált gyereklányok, elhagyott vagy kiátkozott lányok, asszonyok, megerőszakolt szüzek, megesett nagymamák, tolvajok, eszelősök, varázslás miatt kiátkozottak, szóval szerencsétlen némberek egytől egyig, akik rég felfordultak volna, ha nem itt lennének, ahol fedél van a fejük felett, és ahol enni is kapnak, és nem is rosszat, nem is keveset. Nemcsak zsidó kuncsaftokat fogadnak, de a zsidó matrózok mindenkor előnyt és árengedményt élveznek, mert a tulajdonos a vallási parancsokat mindenben és mindenkor szigorúan betartja.

Csönd támadt, iszogatták a bort, és próbáltak nem a sötét, emeletes 111épület felé pislogni, amely ott magaslott a kert végében, a medencéken túl, a magas falon is túl, s ahová, Uri így érzékelte, vele együtt valamennyien vágynak.

– Szombaton a bukott nők sem dolgozhatnak, ha zsidók – szólalt meg Uri.

Ezzel Iustus is, Hilarus is élénken egyetértett: felháborítónak, sőt égbekiáltó bűnnek találták, hogy zsidó nők szombaton munkára legyenek kényszerítve, ráadásul egy zsidó által, még ha kurvák is.

Uri Plotiusra nézett, de az nem szólt. Valerius a fejét csóválta, és újabb, ezúttal egyharmad-kétharmad arányú keverést parancsolt, a kétharmad a bor volt.

– Nem is dolgoznak – mondta Máté és nevetett. – Szombaton a házasoknak házaséletet élni kötelező.

– Ez igaz, de ezek a nők nem házasok! Ezek ócska kurvák! – jelentette ki Hilarus, a tanító.

– De igenis házasok – mondta Máté, és hamiskásan nevetett. – Itt Szürakuszaiban az a szokás – Áron felé fordult –, javíts ki, ha rosszul tudom…

– Nem tudod rosszul – mondta vigyorogva Áron.

– …szóval úgy hallottam, hogy a matrózok bármikor beeshetnek a bordélyba, és minden további nélkül kiszolgálják őket. Ám ha éppen szombatra érkeznek, mert rossz volt a széljárás vagy fellázadtak az evezősök vagy meg akarták csáklyázni a hajójukat a kalózok és időbe telt visszaverni őket, akkor előre megírt házasságlevéllel fogadják őket szívélyesen, s ezeken az okiratokon csupán a kuncsaftok neve nincs kitöltve. A lányok neve be van írva szépen, csak a férfiaké hiányzik. Gyorsan kitöltik, miután a férfiak nőt választottak maguknak; a kupleráj tulajdonosa személyesen áldja meg az összes fiatal házast, és egész éjszaka törvényesen hentereghetnek. A szombatot úgy töltik, mint minden Istenfélő zsidó, és mert házasok, henteregniük kötelező is: Isten parancsát teljesítik szorgalmatosan. Aztán szombat este, amikor a Nap lemegy és a szombat véget ér, az előre megírt válási okiratba beírják a megfelelő neveket, aláírják mind a ketten, aláírják a tanúk is, azok is ketten vannak, és a továbbiakban törvényesen elváltnak tekintik magukat, mi tagadás, jogosan.

– Micsoda cinizmus! – szisszent fel Uri.

– Ugyan miért? – kérdezte Máté. – Valóban összeházasodtak. Sehol sincs leírva, hányszor köthet házasságot egy zsidó. És valóban elválnak. Minden a törvények szerint történik. Láttam ilyen házasságlevelet, nem is egyet, mert van, aki gyűjti. Többnyire persze elégetik, a valódi házasok mindenképpen, meg ne találják náluk véletlenül. A bordélyban nem marad bizonyíték. De az Úristen úgyis látja, amit 112látnia kell. És eddig egyszer se szólt közbe, nem sújtotta járvánnyal a házat, és sem földrengés, sem tengerár nem sodorta el, pedig elég régen üzemel.

– Amikor én idejöttem – mondta Áron –, akkor már megvolt, és annak majdnem húsz éve.

Ezen el lehetett tűnődni. Lyukacsos törvényeket adott az Úr a zsidóknak. Ennek persze örvendeni is lehetne éppenséggel.

– Ez a szürakuszai kupleráj a legemberségesebb, amelyről valaha hallottam – szólalt meg Plotius váratlanul. – A tulajdonos bevezette, hogy a férfiak nem előre fizetnek, hanem távozáskor, és pontosan annyit, amennyit a kéjnő mond, s akinek a státusa szombat estére valóban a frissen elvált feleségé. Itt nem verik a nőket, mert az a nő, akit vernek, bosszúból iszonyatosan nagy összeget mond be, és ha az ipsének nincs annyi pénze, a tulajdonos behajtja a többitől. Amíg nem fizettek valamennyien, senki sem mehet el. Vannak ott bivalyerős szolgák, akik a pénzt bárkiből kiverik. De erre nincs szükség, mert aki oda belép, a szabályokkal tisztában van. Állítólag előfordult, hogy a nő nem kért semmit. Persze ez csak legenda, a tulaj az ilyen nőt rögtön kitenné.

Itták a bort, kevés volt benne a víz.

– Cornelius, a ház birtokosa – mondta Áron – ugyanúgy Pater synagogae, mint én. Mozaikpadlót ajándékozott az imaháznak, tízezer sestertiusba került. Nem mint bordélytulajdonos, hanem mint kereskedő. Hiszen kereskedik elvégre. És adományát a közösség elfogadta.

– Előfordult már – kérdezte Uri izgatottan –, hogy a házasságot másnap este nem bontották fel?

Sem Áron, sem Máté, sem Plotius nem hallott még ilyen csuda esetről.

Hilarus határozottan helytelenítette, hogy a házasélet szentségéből a bordélyban gúnyt űznek, és azon a véleményen volt, hogy a törvénytudóknak kötelességük az ilyen esetekre vonatkozó tiltásokat előbogarászni.

Plotius felhorkant: nincsenek törvénytudók, csak papok vannak és hívők; a törvénymagyarázók kártékony emberek, mert nem Mózes öt könyvének talaján állnak, magukat önhatalmúlag vallási tekintéllyé tolták fel, holott erre semmiféle legitimitást nem szereztek az Úrtól.

Uri csodálkozott, micsoda vad tüzek égnek Plotius szemében, aki az imént maga is olyan törvényt magyarázott, amelyet nem az Isten nyilatkoztatott ki. Lehet, hogy Őneki terjesztették fel valamikor talán, de még nem hagyta jóvá, mert ha jóváhagyta volna, tanítanák.

Áron engedékenyebben viszonyult a kivonulóknak nevezett mesterekhez, akik odaát sokan vannak és legalább száz éve tanítják a 113népet: tanácsaikkal, törvénymagyarázataikkal tekintélyt szereztek, még a Szanhedrinben is ott ülnek, igaz, kisebbségben. Mind Jeruzsálemben, mind a többi városban jogi tanácsukat bonyolult esetekben a bíráskodásra választottak kikérik.

– Na és ebben az esetben mit tanácsol egy mester? – érdeklődött Uri.

– Nem tudom – mondta Áron –, de gondolom folytak a prostitúcióval kapcsolatban kemény viták a Szanhedrinben is. Eredmény nincs: a prostituáltakról csönd van. Mintha nem is léteznének. Pedig ők is zsidók, és rengetegen vannak odaát.

– Ez nem egészen igaz – mondta Iustus. – A prostituált, akárcsak a vámszedő, bíróság előtt nem tanúskodhat, még a saját ügyében sem. Hozatott tehát ellenük rendszabály.

– Ez igaz – mondta Áron –, de aki a prostituáltat használja, az tanúskodhat. Azt semmi hátrány nem éri. Holott nem a feleségével hál. Bűnt követ el, de nem büntetik. Mi ez, ha nem tanácstalanság? Egyes mesterek a prostituáltak védelmére kelnek odaát, és könyörületet kérnek a számukra, mert a prostituált a cupából sem részesülhet, vagyis a foglalkozásával képtelen felhagyni, különben éhen hal. Circulus vitiosus. De erről a főpapok eddig soha nem szóltak egyetlen szót sem.

– Van itt Szürakuszaiban pap egyáltalán? – kérdezte Hilarus.

– Néha van – mondta Áron –, odaátról szokott jönni néhány napra, ingázik, most éppen itt van, holnap reggel az imaházban megismeritek. De hamarosan visszamegy, Jeruzsálemben él a családja, közel a tűzhöz, ott osztják ki nekik az áldozati ételt, azok sose jönnek át. Van vagy nyolc gyereke neki, ha jól tudom…

– És ő mit mond erről a gyalázatos gyakorlatról? – kérdezte Hilarus, fejével a szomszéd épület felé intve.

– Nem mond semmit – nevetett Áron –, miért, mit kellene mondania? Tiltsa meg a matrózoknak, hogy nővel háljanak, miután hetekig hánykódtak a tengeren? Mondja nekik azt, hogy váltsanak át férfiszerelemre? Ezt nem mondhatja: súlyos bűnre beszélné rá őket. Úgyhogy hallgat. Azt persze nem tudom – tette hozzá –, hogy kitől és mennyit kap ezért a hallgatásért. Végtére is jogában állna ezt a házat elátkozni. De sose átkozta el. Ám arról sem tudok, hogy fizettek volna neki azért, hogy a házat átkozza el.

Ittak, mert Valerius ismét felszólította rá őket, és ő volt a borkirály.

– És mi történik – kérdezte Uri –, amikor a szombat a tengeren éri a hajót? A rabszolgák abbahagyják az evezést? A matrózok nem másznak fel az árbocra?

– Az ilyen helyzet más – mondta Máté –, életveszély esete forog 114fenn, és akkor dolgozhatnak, mert ilyenkor a kivételes törvény érvényes, miszerint nem az ember van a szombatért, hanem a szombat van az emberért.

– Ez nincs benne a Tórában – mondta Uri.

– De a hagyományban benne van – mondta Máté.

– Két év híján száz éve még nem volt benne – jelentette ki Uri –, amikor Pompeius elfoglalta Jeruzsálemet, mert a támadás ellenére mi szombatot tartottunk, ahelyett, hogy védekezvén a töltést romboltuk volna aznap is. Nem lehet ez régi hagyomány, ha azóta került bele. De hol van ez leírva?

– Le van írva – mondta Plotius. – Láttam vaskos törvénygyűjteményt Júdeában és Galileában, nem is egyet, amelyek nem a Tóra törvényeit tartalmazták, hanem a Tórára alapozott későbbi törvényeket. Vastag, lelakatolt ládákban őrzik őket, és annyira értékesek, hogy nem is nézhet beléjük akárki. Kérdeztem, mennyiért vehetnék egy ilyet, úgy néztek rám, mint egy hülyére: ezek annyira értékesek, hogy nincs áruk, nem lehet adni-venni őket, csak öröklés útján szállnak a mester kedvenc tanítványára, az elsőszülött fiára vagy a testvérére. Az új törvények elvileg nem rögzíthetőek, számos esetben ugyanis a Tóra törvényeivel ütköznek, tehát ezek a törvénygyűjtemények nincsenek. De a gyakorlat mégis az, hogy azok is ezekhez a jogi esetgyűjteményekhez tartják magukat, akik ilyen könyvet sose láttak. Ha bonyolult esetben kell bíráskodniuk a kijelölt bíráknak és végképp tanácstalanok, olyan mesterekhez küldik a követeiket a kérdéseikkel, akik ezeket a gyűjteményeket ismerik. Persze ők is csak hallomásból, ahogyan meg van engedve, ők ilyet sose láttak, dehogy… Aztán persze, a tanácsot meghallgatván, a belátásuk szerint döntenek a bírák, mert a nemlétező törvénykönyv szerint ítélkezni nem kötelező… De mégiscsak aszerint ítélnek többnyire… Rómában precedensjognak hívnák az ilyet…

Ez az a hiányos jogbiztonság vajon, amelyről Plotius mesélt?

Itták a tiszta bort, amelyet Valerius, a borkirály parancsolt a gégéjükbe éppen, s tudatuk annyira elnehezült, hogy másnap egyikük sem ébredt fel időben, az imaházba nem is mentek el, és a szombati istentiszteletből nem részesültek.

– Csak az ebédet sajnálhatjátok – mondta Áron, fejét vizes kendővel borogatván –, hozzájárultam a beszerzéséhez és mennyeinek kellett lennie. Viszont a prédikációt megúsztátok. A papunk hosszan és unalmasan tanítja az erényt, mást nem is igen enged szóhoz jutni ilyenkor, buta ember szegény, mit tegyünk.

Nagy szerencse, hogy ilyen esetekben kéznél van a Tóra, s abból fel lehet olvasni azt, ami szombaton esedékes. Felolvasni pedig bárki 115felolvashat, akit a közösség, legalább tíz férfi, erre kijelöl. Ők éppen tízen voltak férfiak Áronnal és a fiaival együtt, nem kellett hát a rabszolgákkal együtt imádkozniuk. Máté gyorsan kitekerte a görög Tóra-tekercset és felolvasta belőle, amit kell, és ők annyira már voltak józanok, hogy az áment jó helyeken mondják.

Ahol tíz felnőtt zsidó férfi van együtt, ott jelen van az Isten, pontosabban ott mindenkiben benne van a Sekinah, az Isteni Jelenlét, és emiatt az a hely szent. Szent hely lett hát a puszta férfiúi jelenlétüktől a fűrészmalom tulajdonosának a háza. Annyira mindenképpen szent lett, mint az imaház maga, sőt meg is merítkezhettek az ima előtt a medencében ismét, miközben az imaházban elhelyezett tálban csak kezet mostak a hívők, talán némi vizet spricceltek magukra hanyagul; és ők is nagy ebédben részesültek, ami a szombatnak mégiscsak a leglényege, mert úgy rendelte a Mindenható, hogy a hetedik napon az addig netán éhező zsidók is emberhez méltó élelemhez juthassanak végre.

Uri eltűnődött: szent hellyé vált-e a szomszédos bordélyház is a szombat alkalmából vajon? Biztosan van abban az épületben legalább tíz férfi, aki az előírt módon imádkozik éppen. Meglehet, a többségük Corneliusszal és családjával együtt jelen van a szombati istentiszteleten az imaházban, jókor mondja ki az áment, és betegre zabálja magát az ingyenebédből. S még az is lehet, hogy tegnap elvett feleségüket, akitől még ma el fognak válni, magukkal vitték, elvégre a nők és a gyermekek az imaházban egyenrangúak, csak nekik nem háromszor, csupán kétszer kell a Semát elmondaniuk: reggel és este.

Nem érheti a matrózokat és a kurvákat szemrehányás: betartják a törvényt.

Bölcs rendelése az Úrnak, hogy a Tóra a vallás lényege, nem pedig az imaház, ahol felolvasnak belőle. A Tórát felolvasni, amióta a diaszpóra létezik, bárhol lehet, ha van jelen tíz férfi, és annyi össze szokott gyűlni.

Így hát a bordélyház ügyében hallgatag, egyéb ügyekben szószátyár ingázó pappal nem találkoztak, sem a helybéli zsidó koldusokkal, akik az imaházak udvarát és kertjét ilyenkor – akárcsak a római imaházak környékét – fölös számban ellepik. Ám a törvényt ők, a római zsidó delegáció érdemes tagjai, noha a szombati, imaházi istentiszteletet átaludták, végeredményben betartották mégis.

116

Vasárnap kora hajnalban az evező rabszolgákkal együtt rakodtak be a hajóba mindenféle drága rakományt, ennek a fele luxuscikk volt, amire a júdeai gazdagok áhítoznak, meg főleg a feleségeik: ilyen-olyan olajok, amivel újabban Itáliában kenegetik a testet, ilyen-olyan testszépítőszerek, testfestékek és ékszerek ládikákban; minden bajt garantáltan gyógyító füvek nedves, frissen tartó hordókban, meg szárított és porított alakban zsákokban; tükröcskék, tégelyecskék, ifjító kenőcsök, székrekedést oldó szerek, hasmenést megfogó szerek, hajhullást gátló szerek, kopaszodást megszüntető szerek, levált körmöt újranövesztő szerek, pattanást és szemölcsöt kiirtó szerek óriási mennyiségben.

A szállítmány másik fele szicíliai bor volt és jókora zsákokban mandula. Ennyi mandulát Uri el se tudott volna képzelni korábban. Egyszer evett életében: pörkölt mandulával szórták meg vékonyan a sült halat a bármicváján.

Uri is cipelt kisebb csomagokat a pallón át a csónakba, amely az öbölben horgonyzó hajó és a part között ingázott; oldalvást pislogva bámulta közben a rabszolgákat, akik zokszó nélkül hordták, csak hordták a ládákat, tompa szemmel, érdektelenül, mintha malmot hajtó ökrök vagy öszvérek volnának. Amikor végeztek, leültek, amennyire a lánc engedte, kényelmesen; tízen-tízen voltak egymáshoz kötve, a római decimális rendszer újkeletű divatjának hála, amit a júdeai zsidók is átvettek; itáliai gyártmány lehetett a rabszolgalánc eszerint. Nyilván kényelmesebb, ha nem oldják le a láncaikat róluk, amikor imádkoznak. Eltűnődött Uri, vajon Istennek tetsző dolog-e, ha láncraverve imádkoznak hozzá; persze megszokhatta az Úr az ilyesmit az évezredek során.

Jött a hajcsár a segédjével, és kiosztotta az ételüket a kis tálkáikba, amit a bőrövvel összefogott tunikájuk alól vettek elő. Mohón szürcsölték és maszatos kézzel matattak benne. Uri arra gondolt, mi lenne, ha rabszolgának születik; éhen halna, ha nem moshatna kezet.

Nem köszöntem el Áron rabszolgáitól, jutott Uri eszébe, és kellemetlen sajgást érzett a gyomra tájékán. Mit gondolhattak ők a delegációról? Mit gondolhatott az urakról Tadeus, a nagyapja, a rabszolga?

Amikor álmosan, imbolyogva megjelentek a matrózok, a kapitány, aki nem tartott velük a bordélyba, hanem a hajón ünnepelte a szombatot a rabszolgákkal és a hajcsáraik egy részével együtt, kiadta a parancsot az indulásra. Uri eltűnődött, vajon vittek-e fel neki a hajóra prostituáltat, vagy fiúszeretője van a rabszolgák közül.

A hajnali imát az utasok már a hajón mondták el holtfáradtan a hajó orra felé délkeletnek, sőt már inkább keletnek hajlongva. A hajó orra furcsán festett: a hajlított, két oldalról egymás felé és felfelé szé117pen ívelő gerendák mintha össze akartak volna érni ott elöl büszkén, hegyesen, de csak egy tömpe, vastag rönkben találkoztak. Uri összehúzott szemmel nézte a rönköt, és lassan rájött: valamilyen szobor állhatott ott egykor, ahogy a római hajókon szokás, isten vagy istennő, de amikor a zsidók megvették, a szobrot lefűrészelték. Körülmetélték a hajót, gondolta Uri kajánul, aztán megrótta magát.

A hajó azért késett, mert a balzsamra vártak, valamiért nem jött meg a szállítmány időben. Galileából is vártak egy jókora adagot, és onnét mindig minden késik, azok ott nagyon ráérnek. A fát már rég felpakolták, de a balzsamnak most magas az ára, érdemes várni rá.

A kapitány is hallott róla, hogy Kaiszareában a stadionban volt valami tüntetés, de azt nem ők, kaiszareai zsidók szervezték, nekik semmi közük hozzá, ők valamennyien megfontolt és nyugodt emberek, azok Jeruzsálemből jöttek, de nem ezrek és százak, csak néhány tucat dühöngő csavargó; semmi bajuk nem lett, elmentek haza békével. Nem emiatt késtek, hanem mert nem jött meg a balzsam.

A hajó tele volt balzsamillattal, Uri undorodva próbálta kirázni az orrából, hiába. A hajó gyomrában volt a szállásuk, de ott ez a förtelmes szag még áthatóbbnak bizonyult, felment hát a tatra, leült a fedélzeten, hátát a parancsnoki állás falának vetve, és úgy aludt el ültében a szélben.

Arra ébredt, hogy a keze fázik és csikland. Odakapott, vonyítás volt a válasz. Kinyitotta a szemét, egy alacsony, rövid lábú, rövid szőrű, mulatságos pofájú, megnyúlt orrú, világosbarna kutya ugrott el tőle, de megállt vagy két rőfnyire, és várakozón nézte. Nemcsak kurták voltak a lábai, de görbék is, a hosszú farka jobbra-balra csapdosott. Urinak nem sok dolga volt állatokkal, legföljebb a macskákat kerülgette Rómában, ahol rengeteg van belőlük; a Túlnan lakói közül néhányan tartottak kecskét és birkát, a hagyományra való tekintettel, de keveset, mert nem volt hol legeltetni őket.

– Remus a neve – mondta egy matróz arámiul, éppen lemászott az egyik árbocról.

– Az anyja pedig Romulus? – kérdezte Uri jókedvűen, hogy a titkos családi nyelven szólhat.

A matróz nem értette, a fejét rázta, és eltűnt.

Uri cöcögött a kutyának, a nevén szólította, a kutya még lelkesebben csóválta a farkát, odatotyogott Urihoz és várakozóan nézte. Uri lassan kinyújtotta a megnyalt kezét és megsimogatta. A kutya hagyta, sőt erősen tolta a keze alá a homlokát, hogy simogassa még. Kurta lábacskái miatt nem tudta saját magát simogatni.

Uri a következtő imáig az ölébe fészkelt alvó kutyát simogatta.

Nem Remus volt az egyetlen kutya a fedélzeten, volt belőlük nyolc 118vagy kilenc, létszámukról megoszlott a matrózok véleménye. A rakományt fosztogató egerek és patkányok ellen valók. Mind ilyen kicsi testű, hosszú orrú kutya, átférnek a réseken. Minél kisebb egy ilyen kutya, annál jobb. Vadászkutyák voltaképpen, a rómaiak tenyésztették ki őket, és igen hasznosak. Nem kell etetni őket, hadd dolgozzanak, csak vizet kapnak néha.

Bárhová ment Uri, Remus követte. Uri arra gondolt: ez a kutya jobban ismeri, mint a társak, tudja, hogy megbízható, szerető ember. Vagy talán a magánynak van szaga, azt érezte meg?

A hajóra számtalan tömlő vizet, továbbá szárított fügét, sózott nyers halat, füstölt halat és szárított halat pakoltak az emberek számára, meg többszáz font kovásztalan kenyeret, amit vastagabbra sütöttek, mint a maceszt általában. Uri már estére megunta az egyhangú étket. Vizet visznek a tengeren, és halat visznek a tengerre. Még sincs a Teremtés tökéletesen kitalálva.

Felvont vitorlákkal, a kedvező északnyugati széllel haladtak keleti, majd északkeleti irányban, a kapitány azt mondta, tavasszal mindig jobb Szürakuszaiból Kaiszareába menni, mint fordítva. A rabok, akik a kétsorevezős hajó alsó szintjén eveztek – a felső sor üres maradt –, pihenőt kaptak. Uri lenézett rájuk. Ott hevertek egymáshoz láncolva a hajó gyomrában a félhomályban meztelenül. Levegőt és fényt felülről kaptak, onnét, ahol a létrán le lehetett volna menni hozzájuk, de a létra fel volt húzva éppen. Csak akkor bocsátják le, amikor a fegyveres hajcsárok az ellátmányukat leviszik, s amikor a szarral teli edényekkel felmásznak, a létrát is felhúzzák maguk után. Az egyik hajcsár mindig lent van velük, ő vezényli az evezés ritmusát; most is ott hever mellettük, ez a dolga. A hajcsárt váltani szokták, a rabokat nem.

A hosszú evezők be voltak húzva. Volt belőlük ott lent vagy negyven darab. Az egyik hajcsár észrevette, hogy Uri érdeklődve nézi a rabokat, és rögtön magyarázni kezdte görögül, hogy a felső teremben található evezők sokkal hosszabbak, s azokból húsz van.

– Ritkán használjuk – mondta –, mert azokkal nehezebb evezni; csak nagy vihar esetére valók, akkor sem haladásra, hanem a hajó stabilizálására. Olyankor a legjobb evezősöket vezényeljük fel.

Kopasz, izmos ember volt a hajcsár, a jóléttől már hízásnak indult. Uri nézte a széles pofahúsát és a tokáját, hízelgő törleszkedését visszataszítónak találta, de örült, hogy valakitől információkat nyerhet.

– Hogy lesz valaki hajcsár? – kérdezte.

A hajcsár meglepődött.

– Érdem és szerencse kell hozzá – mondta.

– Nem választhattál volna jobban jövedelmező, kevésbé veszélyes foglalkozást?

A hajcsár csodálkozott, aztán megértette, elvigyorodott.

– Boldog vagyok, uram, hogy hajcsár lettem. Nyolc évig gályáztam előtte odalent.

Uri némán nézte a lent fekvő testeket.

A hajcsár is rabszolga, csak vezetővé léptették elő.

A hajcsár további kérdésre várva alázatosan állt, és igyekvőleg meghajolt, hogy Uri sóhajtását is meghallja.

– Veritek őket? – kérdezte Uri, fejével lefelé intve.

– Muszáj – mondta a hajcsár. – A korbács nyelvét értik egyedül.

– Téged is vertek?

– Hát hogyne. Azt a nyelvet értettem egyedül.

– Gyűlölted azokat, akik vertek?

– Hogyne gyűlöltem volna. Ők is gyűlölnek engem azóta, hogy hajcsár lettem. De amíg gályáztam, nem gondoltam arra, hogy akik vernek, azok is gyűlölnek engem. Most már tudom, mert én is gyűlölöm őket. Ennek így kell lennie, különben nem bírnám ütlegelni őket.

Uri elfordult, összehunyorított szemmel a tengert nézte. Szürkéskék volt, fehér foltokkal. Valahol messze, a horizont elmosódott vonalán zöldes-barnás színek sziporkáztak, mintha durva szemcsékből rakták volna ki a mozaikot, az lehet a szárazföld. Még nincsenek messze a parttól.

– Itália partját követjük eleinte – mondta a hajcsár előzékenyen –, aztán átvágunk és a dalmát partok mellett hajózunk a görög szigetekig, majd Krétát érintjük, aztán továbbhajózunk a szíriai partig, és ott fordulunk délnek. Ha jó szelünk van, nem állunk meg Krétáig. Három hét az egész, vagy még kevesebb.

Uri a hajcsár fülét nézte, a lyukat, amely az évek során majdnem teljesen benőtt. Előbb is észrevehettem volna, gondolta.

Terhes volt neki a hajcsár jelenléte, de izgató is.

– Rabnak születtél? – kérdezte.

– Nem, dehogy, uram – tiltakozott a hajcsár –, mi, zsidók, ha nem tudnád, nem születünk rabnak.

Uri megszégyenülten hallgatott. Valóban nem tudta, hogy is van ez Júdeában.

– Volt nekem családom – mondta a hajcsár –, volt nekem munkám is: asztalos voltam; de megszállt az ördög, és megöltem a feleségemet meg az anyját, szekercével vertem szét az agyukat. A gyerekeimet is meg akartam ölni, annyira megszállt az ördög, de akkor már letepertek. A bíróság örökös rabszolgaságra ítélt, pedig meg is kövezhettek volna. Hálás vagyok a bíróságnak, uram. Meghagyták az életemet, persze ráadásbüntetésként, hogy sirassam az én boldogtalan kicsike 120porontyaimat, amíg élek, szám szerint hatot, akik atya és anya nélkül kénytelenek hányódni a világban… Azóta is keservesen siratom a sorsukat, és imáimban hőn kérlelem az Urat, hogy gondoskodjék felőlük… Ez az én nagy bűnhődésem, amitől a megkövezés megmentett volna…

Urit émelygés fogta el a készségesen valló hajcsár szavai hallatán, maga sem tudta, miért; talán a hangjának a színe volt förtelmes valahogy.

Odébb akart állni, tett is néhány lépést a párától csúszós fedélzeten, de a hajcsár ment utána. Uri visszafordult.

– Amikor rab lettél, nem jutott eszedbe, hogy megöld magadat?

A hajcsár megállt, meglepte a kérdés.

– Nem, uram – mondta némi gondolkodás után, és a hangja még magasabb lett a szellemi erőfeszítéstől. – Nem jutott eszembe. Megszállt az ördög, az tette, amit tettem, nem én. Nem tehetek róla, uram. A démont büntették, nem engem. A démon kiszállt belőlem azóta, érzem, de bűnhődöm, mert hagytam, hogy belém szálljon… Ez az én bűnöm, uram, nem figyeltem a démonra, és beengedtem a lelkembe…

Uri nézte a hajcsár zavaros szemét. A hajcsár Uri átfúratlan fülei mellett messzire nézett.

– Tudtad, hogy soha nem lehetsz szabad – mondta Uri. – Érdemes hát rabságban is élni?

– Nem tudom, uram – mondta a hajcsár, a saját visszaszerzett hangján. – Nem gondolkozik az ember. Él.

– Mégis éltetett valami – erősködött Uri.

– Meglehet, uram. Sőt igen valószínű. Bár, ami azt illeti, ha meg akarom ölni magam, nem lett volna mivel. De nem jutott eszembe. Amikor verni kezdtek a hajcsárok, és rögtön verni kezdtek, hogy tudjam, hol a helyem, az volt bennem, hogy én is hajcsár leszek egyszer. Hajcsár leszek, és visszaadom kamatostul. Nem nekik, nekik nem lehet, hanem az evezősöknek. És vissza is adom. Igen, uram. Ez így volt. És így is lett, uram.

Uri hunyorgott. A hajcsár ott állt előtte. Ha az arcába vágnék, gondolta Uri, engem nem róna meg senki, és ő nem merne visszaütni.

Különös.

Isten két egyforma teremtménye vagyunk, és mégsem. Hogy gondolta ezt a Teremtő voltaképpen?

– Őket is ez hajtja – mondta a hajcsár, fejével lefelé intve. – Nem lehet évszám evezni úgy, hogy az ember ne akarjon valamit. Hajcsár akar lenni mind. Ha nem most, akkor egy év múlva, tíz év múlva, húsz év múlva. Mert hajcsárnak lenni jó. Jobb verni, mint veretni. Mást ütlegelni, az maga a szabadság, uram. Aki nem ezt akarja, és 121nem akarja eléggé erősen, pár hét alatt megdöglik. A legerősebb ember is elpusztul, ha nem akar hajcsár lenni mindenáron. Ha nem él benne a bosszú szelleme.

Uri elfordult, nézte a tengert. Ha balra nézett, még látta a zöldesbarna foltokat, a partot. Ha jobbra nézett, csak a szürkés kékséget látta. Ki gondolná, hogy ezen a végtelen vízen túl mégis ott van Afrika.

Másfél napja hajóztak, amikor estefelé balra, a messzi parton hatalmas fények gyúltak, és valami tompán morajló zajongás hangjai is elhatoltak hozzájuk. A társak összegyűltek a fedélzet bal oldalán és a part felé bámultak. Bámult Uri is összehúzott szemmel, kezének ujjai között. Nem törődött vele, hogy a társakon kívül immár a tengerészek is látják, mennyire vaksi. Uri színes kis világítóbogarak tömegét látta a messzeségben, a kis fénykörök egymásba értek.

– Ma van a hajózás születésnapja – mondta Máté megindultan. – Ma van március nyolcadika.

– Kár, hogy nem maradtunk Szürakuszaiban még néhány napig – vélekedett Plotius. – Csuda dolgokat láthattunk volna.

Nemcsak Uri nem tudta, mi a hajózás születésnapja, hanem Hilarus és Iustus sem. Valerius, a templomszolga azonban tudta.

– Március nyolcadikáig – mondta Valerius – nem szokás hajózni, csak szükség esetén.

– Vagyis mindig – nevetett Máté –, a kereskedelmi hajók egész télen járnak.

– Igen, de személyszállítás nincs – erősködött Valerius. – És még mostantól is veszélyes, egészen május 27-ig, a Fiastyúk feltűnéséig. Onnantól kezdve az Arcturus feltűnéséig nyugodtan lehet hajózni…

– Szeptember 24-ig – mondta Máté.

– Igen. Szeptember 24-én köszöntenek be a napéjegyenlőségi viharok, október 5-én feltűnnek az esőt jelző Bakok, október 13-a táján pedig a Bika. Novemberben lemegy a Fiastyúk, és akkor a hajózásnak vége.

– A katonai liburnák, a gyorsjárású naszádok egész évben közlekednek – mondta Plotius.

– Szóval ebből annyi igaz – mondta Máté mosolyogva –, hogy március nyolcadikán minden tengerparti városban megünneplik a hajózás születésnapját. Szürakuszaiban ilyenkor gladiátorviadalok vannak, kocsiversenyeket tartanak és színházi előadásokat az amfiteátrumban – Uri felé fordult –, ahol az a mulatságos filozófus beszélt. Láttam én abban a teátrumban egyszer, március nyolcadikán egy előadást, valami görög vígjátékot adtak, erkölcstelen egy darab volt, és volt még sok minden, olyan táncok, hogy nem is illik mesélni róluk… Csuda dolgokat láttam én, bizony…112

Vágyakozva néztek a part felé valamennyien, ahol hatalmas fények éghettek, ha ők is látták, és csuda dolgok történülhettek az ünneplő tömegben bizonyára.

– Akkor mi még a veszélyes időszakban szálltunk hajóra? – kérdezte Hilarus rémülten.

– Bizony – mondta Plotius komolyan –, és az utóbbi két napban minden esélyünk megvolt, hogy hajótörést szenvedjünk. Csoda, hogy még élünk.

Nevettek Hilarus ijedezésén, Uri velük nevetett.

– Végig a part mellett fogunk haladni? – kérdezte Iustus. Talán azt remélte, hogy hajótörés esetén valahogy a partra tud evickélni.

– Végig – mondta Uri. – Le a dalmát partok mellett, a görög szigetek mellett, és csak Krétán állunk meg, útban a szír partok felé.

Kis csönd támadt. Plotius és Máté a partot bámulta. Uri megbánta, hogy megszólalt.

– De hát ez óriási kitérő! – mondta Iustus. – Miért nem Afrika partja mellett haladunk?! Máltán keresztül?!

– Kétsorevezőssel így szokás – mondta Máté.

Hüdrisznél hagyták el Itáliát, és jó széllel másfél nap alatt átértek az Adrián. Uri megnyugodott, hogy ismét a biztos part közelében fognak hajózni.

Látta, hogy Máté és Plotius összemelegedett, sokat beszélgetnek, s hogy a többiek irigyen nézik őket, és amikor lehet, hozzájuk lépnek beszélgetni. Be akarják nyalni magukat, hogy Mátéval és Plotiusszal triumvirátust alkossanak, gondolta Uri, és a kutyát simogatta.

A vihar a görög szigeteknél kapta el őket. Váratlanul támadt a szélvész, Uri fent állt a fedélzeten, és csodálkozott, mert messze voltak még a felhők, amikor a kapitány ordítani kezdett, és Máté üvöltve parancsolta le őt is az evezőtérbe.

Termetes rabszolgák másztak fel a létrán a felső evezőtérbe a hajcsárok parancsára, a láncaikat gyorsan leoldották róluk. Úgy látszik, viharban minden ember egyenlő, és nem kell szökéstől tartani. Helyükbe ők kerültek, a delegáció tagjai, és néhány matróz, akikre nem volt szükség a vitorlák bevonásához, mert arról a többiek gondoskodtak. Alexandrosz volt a delegációból az egyetlen, aki a felső térbe ment. Azt mondta, nagyon jól evez. Uri csodálkozott, bár ahogy Alexandrosz hatalmas hátát elnézte, igazat mondhatott. Lehet, hogy szökött rabszolga, és nem is igazi kereskedő?

Uri egy jobbos evezőt kapott, a mellette ülő Iustus egy balosat. 123Előttük hatalmas rabszolgahátak feszültek neki az evezőknek. Mögöttük ült Hilarus és Plotius. Az evezést addig vezénylő hajcsár is felmászott a felső evezőtérbe, és Máté kezdte vezényelni a ritmust. Jó hangon, jó ütemben kezdte, csak egy kurta pillanatra állt meg az evező a rabok kezében, s aztán rögtön követték a parancsait.

– Cseréljünk helyet – lihegte Uri Iustusnak az első pár húzás után.

– Nem – mondta Iustus határozottan. Pedig ő jobbkezes volt, neki is jól jött volna, ha cserélnek. Uri nem próbálkozott többé.

A lábához valami puha ütődött. Odanézett: a kutyája volt az, Remus. Szűkölt. Uri nem tudta megsimogatni, két kézzel kellett markolni az evezőt.

Az evezőnek síkos volt a markolata annak a rabszolgának az izzadságától, aki felmászott a felső evezőtérbe. Az evezőt a hajó oldalában e célból hagyott résen át lehetett kidugni és a vízbe meríteni; az evezőn a markolat közelében átfúrt lyukon vastag bőrszíj ment át, a szíj az evezőtér egyik gerendájához volt erősítve, hogy az evező ne zuhanjon ki a vízbe, ha elengedik.

Uri próbált abban a ritmusban evezni, ahogy a többiek, de inkább csak kaszálhatott a levegőben – az evezőlapátot nem láthatta, nem volt ablak az evezőtérben –, mert feltűnően könnyen ment neki. Aztán egyszerre egy hatalmas rántást érzett a karján, a vállában, a nyakában: egy hullám elkapta az evezőjét. Az evező kiesett a kezéből, fel kellett állnia az imbolygó hajón, hogy elkapja. Megszégyenülten ült vissza a helyére. Máté nem szólt rá, más dolga volt: vezényelt.

A következő másfél órában, amíg a vihar tartott, az evező sokszor rándult ki a kezéből. Hilarus és Iustus sem volt nála sokkal jobb evezős. Plotius kezéből egyszer sem esett ki. Valerius is jobban bírta náluk, vele csak annyi baj volt, hogy hányt.

Uri alig merítette vízbe az evezőjét, csak kaszált vele, mégis halálosan elfáradt. Amikor a vihar véget ért, és a hajó csöndesen ringott a vízen, s a rabok is megpihenhettek, Uri ott maradt fekve a padlón. A hajó egy helyben himbálódzott, a vitorlákat nem húzták fel még; a felső szinten evező rabok és a matrózok is pihenhettek; nem az volt a fontos, hogy haladjanak, hanem hogy magukhoz térjenek. Lemásztak a felső evezőállásból a rabszolgák, Urinak fel kellett volna kelnie, de nem bírt. Mellőle a létrán felmásztak a társak egymás után, de Urinak nem volt hozzá ereje, féloldalán feküdt. Máté hajolt föléje.

– Nem eveztél – közölte gúnyosan. – Figyeltelek.

Máté is felmászott a létrán.

Fel fogják húzni a létrát, és én itt maradok a rabszolgák között, gondolta Uri.

124

És Máté, felérve, valóban felhúzta a létrát. Máté, Uri így látta, gonoszul nevetett rá vissza.

Szét fognak szedni a rabok, megesznek.

Aztán leereszkedett a létra, de nem Máté eresztette le: a vezénylő hajcsárnak kellett lemásznia.

– Ne! – üvöltötte Uri, minden erejét összeszedve felállt, és reszkető végtagokkal felküzdötte magát a fedélzetre.

Odafönt majdnem leszédült a mélybe, ahogy visszanézett. A kutyát kereste. Nem volt sehol.

Savat hányt a síkos fedélzetre. Testének egész felszínén fájt a bőre. A szíve borzalmas sebességgel vert.

Odalent megint egymáshoz láncolták a rabszolgákat.

– Remekül helytálltatok – hallotta Máté gúnyos hangját. – Valamennyien.

Miért gyűlöl engem ennyire? – kérdezte magában Uri kétségbeesve.

Elveszetten bóklászott a vizes, csúszós fedélzeten, hamar fel fog száradni, ha továbbra is ilyen erősen süt a Nap. Nyílást vett észre a deszkák között, valami csapóajtót, amelyik fel volt hajtva. Eddig mindig csukva volt. Megállt, lehajolt, benézett a kicsi fülkébe.

A kapitányt látta felülről, a nagy, kopasz fejét megismerte, térdepelt és hajlongott. Uri hunyorgott, és a félhomályban különös, talán három láb magas csillogó szobrot látott meg egy asztalkán, az előtt hajlongott a kapitány.

Uri elképedt. A zsidó kapitány egy szobor előtt imádkozik?

Visszafojtotta a lélegzetét, és megpróbált úgy lejjebb hajolni, hogy a napfényt ne vegye el. A kapitány érzékelte, hogy valaki nézi, felpillantott. Uri megrémült, hátracsusszant, de a kapitány igen jó kedvében volt, hogy élve megúszták, és azt kiáltotta:

– Gyere le, bárki vagy is!

Uri lemászott a létrán.

– Ő mentett meg minket – jelentette ki a kapitány, és a szoborra mutatott.

Álló férfitestre kígyó tekeredett hétszer, spirálalakban, a férfi vállából szárnyak nőttek ki, a feje oroszlánéra emlékeztetett, baljában gömböt tartott, amelyen két, egymást metsző vonal futott körbe, jobbjában pedig kés volt.

– Az Ég Ura ő – mondta a kapitány. – Megmentett minket. Engem már vagy hússzor mentett meg, és apámat több mint ötvenszer!

125

Itallal kínálta Urit, erős volt, kaparta a torkát. A kapitány örült, hogy valakihez beszélhet, nem nézte, ki a hallgatója.

Így tudott meg ezt-azt Uri Mithrasról, aki a bikát megölte, és akit a kalózok meg a csillagjósok Rhodoszon és Tharszoszban az Ég Uraként tisztelnek.

A kapitánynak kalóz volt az apja és tharszoszi. De nem is kalóz volt, hanem egyszerűen tengerész, csakhogy az egész tharszoszi flottát kalóznak minősítették a rómaiak, pedig csak a királyuk hivatalos hadiflottája voltak ők, és amit el tudtak rabolni, azt elrabolták, akárcsak a római kalózok, akikkel vetélkedtek és olykor-olykor megcsáklyázták egymást. Végül aztán átvették őket a rómaiak, amikor győztek, és attól kezdve megbecsült kereskedelmi hajósokká minősültek át.

A kapitány apja tudós ember is volt, csillagjós és kapitány, a negyedik fokozatába jutott a Mithras-rejtélynek, de tovább nem juthatott, ahhoz nem tudott elég jól számolni, mert nagyon-nagyon okos emberek a beavatottak, csillagjós valamennyi, és mindent tudnak, és vannak nekik agyagtábláik és papiruszaik igen régről, és még azt is tudják, az apja mesélte, hogy valaha régen a Bikában volt a tavaszi és őszi napforduló, de Mithras úgy döntött, hogy odébb viszi, és ennek már vagy ezer éve. Számítgatják is a bölcsek, mikor fogja visszavinni a napfordulót a Bikába, mert ha elvitte, vissza is fogja vinni, és akkor beáll a kezdőállapot; ezt a tartamot hívják a Nagy Évnek, és mindenki mást mond, hány ezer évig tart. Nagy úr hát Mithras, aki az Észak-csillagot pontosan észak felé varázsolta, mert, így mondják a bölcsek, korábban nem ott volt, de Mithras az embereket ezzel a könnyen megtalálható, fényes csillaggal akarta tájékoztatni, hogy biztonsággal hajózhassanak.

És mesélt még ilyen dolgokat a kapitány Urinak, aki a felét se bírta követni.

Kérdezte Uri, vajon a Teremtő mit szól Mithras ténykedéséhez, aki eszerint az állócsillagokat odébb tudja vinni.

A kapitány azt mondta, hogy természetesen egy az Isten és örök, ő is zsidó és az apja is az volt, de ettől még egy Nagy Erő a csillagok, a Nap és a Hold teremtése után működni kezdett, és ha működhet, akkor ez nincsen a Teremtő szándékával ellentétben, áldott legyen. Szokták is a Teremtőt Napként ábrázolni, mint akinek Mithras, az oroszlánfejű és mennyboltozat-süvegű, alázattal áldoz. Némi habozás után hozzátette a kapitány, hogy ezen ábrázolatokon általában egyforma magas a Nap-Teremtő meg Mithras, aki valójában Perszeusz is, mert a perzsáktól jött; de nem ő az egyetlen tharszoszi zsidó, aki Mithrasnak köszöni meg, ha egy-egy vihar után ő maga vagy valamely családtagja életben marad.

126

Attól kezdve Uri néha lemászott a kapitányhoz, aki csuda dolgokat mesélt neki Mithrasról, a Felső és az Alsó Égboltozat uráról, akinek akkora az ereje, hogy a csillagképeket mozgatni tudja. El is határozta Uri, hogy Rómába visszaérvén az ottani Mithras-hívőktől megérdeklődi, hol lehetne e szép meséknek írásos nyomát megtalálni.

Vagy két hét múlva kikötöttek Krétán.

Uri nem ment ki a kikötőbe a többiekkel. Nem érdekelte Kréta, sziklás sziget, fehér kőházak, ott is élnek emberek valahogy. Plotius ugyan csábította, a krétai zsidók igen vendégszeretőek, mondta, és rendkívül gazdagok, de Uri vállat vont.

Előzőleg Máté és Plotius, akik már többször hajóztak arrafelé, sorolták a teljesen egyforma, sziklás, kietlen szigetek és a rajtuk lévő települések nevét. Néha Alexandrosz segítette ki őket, aki, mint mondta, kereskedő lévén szintén gyakran járt már errefelé. Uri csodálkozott: a római kereskedők nem szoktak utazni. Urinak homéroszi sorok jutottak az eszébe, és halkan skandálta őket. Ezeken a görög szigeteken istenek és félistenek születtek és halhatatlan hősök barangoltak. Összehúzott szemmel sem látott azonban sokat: fehér sziklák, valami zöldek és a távolban sötétebb foltok, amelyek magas hegyek éppen úgy lehettek, mint felhők.

Egy teljes napot álltak Phalaszarnában, Kréta nyugati kikötőjében, a rabszolgák mezőgazdasági terményeket pakoltak a raktér üres zugaiba, Uri a kutyáját simogatta és beszélt hozzá. A kutya néha úgy nézett rá, mint aki majdnem érti.

– Remus – mondogatta neki Uri, és a kutya hevesen, boldogan csóválta a farkát, mert a saját nevét értette.

– Uri – mondogatta neki Uri, magára mutogatván. A kutya erre is lelkesen csóválta a farkát, de homályló szemébe nézve Uri látta, hogy ezt már nem érti. Buta ez a kutya. Csak szeretni tud.

Mi értelme van egy kutya életének? Mi értelme van egy ember életének? Mit akart velünk a Teremtő?

A kapitány elhaladtában helytelenítő pillantásokat vetett feléjük: a fedélzeten ülő ember s az ölében fészkelő kutya felé, de nem szólt semmit. Római delegátus, fontos ember, hülye, de ártani tudhat. A hajón maradt matrózok hol görögül, hol arámiul ugratták: „kutyák lesznek az ivadékaid”. Uri nem hederített rájuk.

Kicsit sajnálta, hogy nem állnak meg Hérakleionban vagy Milétoszban, noha Rhodosz felé arra tartanak, ott talán ő is kiszállna. De hát Ithakában sem szállt ki, ahol szintén megálltak egy fél napra 127korábban. Nem tartotta tisztének, hogy Odüsszeusz nyomait kutassa. Ráadásul nem is biztos, hogy ez az Ithaka az az Ithaka; ezt Valerius, az elméleti hajós is megerősítette, aki végig hányt, mert nem bírta a hullámzást: Homérosz Ithakája valószínűleg északabbra, Leukasz szigetén feküdt.

Uri egyre kevésbé értette, mit keres ezen a hajón. Mit keres majd Jeruzsálemben? Ha már jót akart neki az apja, miért nem Athénba küldte? Ismerve a fia olvasási szenvedélyét, gondolhatta volna, hogy ott beveszi magát a könyvtárakba és boldogan hallgatja az akadémikusokat. Athénban is vannak zsidók, élhetne közöttük.

Vagy miért nem küldte Alexandriába? Az a legcsodálatosabb város a világon, ezt mindenki tudja.

A társai tajtrészegen tértek vissza a hajóra, alig álltak meg a lábukon. Derekasan imbolygott Máté és Plotius is. Az a két férfi, akinek a megbecsülését Uri el szerette volna nyerni. Nem rótta meg őket, inkább szégyellte, amiért nem tartott velük berúgni.

Egyszer nagyon be fogok rúgni, határozta el. Sokkal jobban, mint amikor a tengerbe hánytam Szürakuszaiban.

Rhodosz és Ciprus után Szidónban álltak meg, a termények egy részét, a mandulának a háromnegyedét kipakolták. Uri megkérdezte, hova visznek még mandulát. Máté rábámult.

– Az egészet itt kellett volna lepakolni – magyarázta tagolva, hogy Uri meg is értse –, de a kapitány azt hazudta, hogy közben felment az ára, és csak ennyit kapott a pénzért, amit a kereskedő előre odaadott. A maradék negyedet a kapitány majd máshol adja el, az már az ő tiszta haszna. A kereskedők sokáig üvöltöztek vele, a kapitány visszaüvöltözött, mindenki meg volt magával elégedve, aztán a kereskedők hagyták abba előbb: ez a szokás, be van kalkulálva.

Türoszban piperecikkeket raktak ki. Gazdagabb városok ezek, mondta Máté, mint bármelyik város Szíriában, Galileában, Szamáriában és Júdeában, persze Jeruzsálemet és Kaiszareát kivéve.

Rómánál egyik se gazdagabb, gondolta Uri, a római polgár.

Végig dél felé haladtak a part mentén.

Pészah előtt egy héttel érkeztek Kaiszareába. Valaha Sztratónosz Pürgosz volt a neve, vagyis Sztratón erődje; Nagy Heródes építtette át, és persze hogy a császárról nevezte el, mondta Valerius tájékozottan és boldogan, amiért többet nem fog háborogni a gyomra.

Bőven marad idejük, hogy a kétszáz stadionnyi utat Jeruzsálembe megtegyék, mondta Máté vidáman. Hálát adott Istennek, hogy a 128hosszú hajóút immár véget ért, s még pihenhetnek is néhány napot. Uri érezte, Máté megkönnyebbült, hogy megúszták az utat, pedig ő a tapasztalt hajós. De talán éppen ezért. Ezen Uri csodálkozott: ő végig nem érzékelte a veszélyt, még a vihar alatt sem: el volt foglalva az evezővel, és nem volt ideje megijedni. Az ifjak határtalan bizalmával viseltetett a Teremtő iránt, aki nyilván akar tőle valamit, ha már élni segítette, és nem kívánja, hogy fiatalon elpusztuljon.

Uri a társak kiáltozására eszmélt, hogy már látják. A hajó bal oldalán gyűltek össze valamennyien. Amit a távolban láttak, olyan nagy volt, hogy még Uri is látta hunyorgó szemmel: egy dombon emelkedő, hatalmas, kör alakú, fehéren villogó épület.

– Augustus temploma – mondta Máté. – Előtte Augustus szobra áll, és a római farkasé. Körben végig oszlopcsarnokos! Belülről is nagyon szép, hatalmas, kerek lyukon át kapja a fényt felülről. Még Nagy Heródes építtette, amikor Augustus megbocsátotta neki, hogy korábban Antonius szolgálatában állt.

A kikötő nagynak látszott, Plotius tudni vélte, hogy pontosan akkora, mint Pireuszé. De nem, nagyobb! – kiáltotta Valerius. És közölte a kikötőnegyed nevét is: Szebasztosz, Augustus császár görög nevéről.

Máté nevetett: találkozott olyan római zsidókkal, akik a kaiszareai kikötőnegyedet Szebaszté galileai várossal szokták összekeverni, nem tudván, hogy azt a várost a zsidók által földig rombolt Szamária városának helyén emelte Nagy Heródes.

A kikötő valóban nagy volt, egész hajóhadak befogadására alkalmas. A kikötőnek északra nézett a bejárata, mert Kaiszareában az északi szél a legritkább; a déli, Afrikából jövő, mindent beterítő homokot szállító széltől magas, egybefüggő kőpárkány védte.

A kikötőbe érve balra nagy, kerek tornyot láttak a tengerben, széles, négyszögletes talapzaton nyugodott, az volt a kaiszareai világítótorony, és csak a vízen, csónakokkal lehetett megközelíteni. Nappal lévén a legfelső emeletén nem égett a tűz. A móló kétszáz láb széles, mondta Máté, Nagy Heródes építtette ezt is, amiként az egész várost, mindössze tizenkét év alatt, és iszonyatos összegeket költött rá; az építőanyagot – a követ és a márványt – messzi vidékekről szállíttatta ide a mérnökökkel együtt. A móló a tengerbe húsz rőfnyi mélységre süllyesztett óriási sziklatömbökön áll, átlagosan 50 láb hosszúak, 18 láb szélesek és 9 láb magasak; ennek a mólónak itt jobbra „hullámtörő” a neve; a másik mólón tornyokkal ellátott kőfal húzódik, mint láthatják. Mielőtt e két móló építésébe fogott volna, Nagy Heródes kikotortatta az öblöt, a homokzátonyok eltűntek, többé nem fenyegetik a hajókat megfenekléssel; időnként azonban újra kotorni kell.

129

A legmagasabb és legszebb torony az alexandriai Fárosz kicsinyített mása, Augustus korán meghalt fiának, Drususnak a nevét viseli, ez hát a Druseion, magyarázta Máté. Valóban impozáns épületet bámulhattak meg közeledvén: négyszögletes volt és tizenhárom plusz három emeletes. A Druseionban szállhatnak meg a messzi földekről érkező hajósok, mondta Máté; ő nem lakott benne soha, sajnos, de sokszor járt benne: négy külön lépcsőház van kialakítva, minden fronton egy-egy, belül az udvarában kert van, és mindenféle üzletek is találhatók, amelyekben mindent meg lehet kapni; a nyolcadik emelet a prostituáltaknak van berendezve, de itt nagyon drágák a nők, legalábbis ezt mesélik az idegen hajósok. Az alexandriai Fárosznak is tizenhárom emeletes az alsó tömbje, folytatta Máté, de a felső hatemeletes, s még afölött is van egy torony, abban ég a tűz. Heródes talán az egészet le akarta másolni, de a felső szintek építése idején elfogyhatott a pénze. A Druseiontól indul a parton az a hosszú, széles sétány, innét már látszik is, amelyet paloták szegélyeznek, ezek mind csiszolt márványból épültek, s ezek fölött áll az Augustus-templom a két szoborral, amit már messziről láttak, a kikötőből hosszú, széles márványlépcsősor vezet oda.

– Amikor a Druseiont felavatták – mondta Máté –, Nagy Heródes rá akarta venni Augustust, hogy utazzon ide, de hiába.

– Érdemes megnézni azt is, mi van a föld alatt – mondta Plotius. – Olyan szélesek és magasak a csatornák, s akkora termek vannak bennük kialakítva, hogy akár lakomákat is lehetne adni bennük, amikor a víz éppen alacsony. Párhuzamosan épültek, egy keresztcsatorna is összeköti őket, az eső és a szennyvíz könnyedén le tud folyni, dagálykor beárad a tenger, és az apály minden szennyeződést kimos. Nincs szükség rá, hogy emberi erővel takarítsák.

Alexandrosz élénk érdeklődést tanúsított a csatornák iránt, ő mindenképpen megnézné, ha lehet.

Plotius elmondta: látta, amikor a Heródes által építtetett vízvezeték egyik szakaszát a rómaiak a duplájára szélesítették, mert nőtt a lakosság és több vízre lett szükség; azóta elkészült az egész. Hihetetlenül ügyes mérnöki munka ez a hétmérföldes vezeték: körülbelül ötszáz láb magasságú boltíveken nyugszik, egy helyütt a hegyből kivájt alagúton át vezet a városba, és a szem számára észrevehetetlenül lejt a hét mérföldnyi hosszúságban a forrástól a városig; sehol sincs a lejtésében hiba, szinte hihetetlen, hogy Nagy Heródes ilyet tudott építtetni, s hogy ezt a rómaiak később szintén hiba nélkül tudták a kétszeresére vastagítani.

Uri megjegyezte, hogy elvégre az összes vízvezeték ezen az elven működik, és Rómában ennél magasabbak is vannak.

130

– Igen – mondta Plotius dühösen –, de azokat nem a lusta és pontatlan Keleten építették!

Uriban feltámadt az ördög.

– Azt mondják, a piramisok is hihetetlenül pontos épületek. Egyiptom nem Kelet?

Plotius legyintett.

A kikötő bejáratával éppen szemben, a kikötő legdélebbi pontján, a stadion alatt hatalmas, a tenger felé, vagyis északra nyitott teátrum állt, Máté azt mondta, a legmagasabb pontjáról messzire el lehet látni, és nincs az a ladik, amit már húsz-harminc stadion távolságból ne lehetne észlelni. Tizenötezer ember fér el benne. Pilátus a festett gipszpadlót nemrég márványra cseréltette.

– Pontosan így kellene megépíteni Ostiát is – sóhajtotta Máté. – Nagy Heródesnek volt pénze, Augustusnak és Tiberiusnak nem volt…

– Nagy Heródes minden képzeletet felülmúló módon gyilkolt és rabolt – vélekedett Alexandrosz –, ebből lett a pénze. Nem kívánom a rómaiaknak, hogy ilyen áron jussanak szép kikötőhöz.

– Azért mégis nevetséges – mondta Máté.

Uri eltűnődött magában, ugyan gyilkolt-e többet Nagy Heródes, mint Tiberiusról mesélik. Először Seianusszal gyilkoltatott, aztán Seianust és a híveit gyilkoltatta le Macróval, az új testőrparancsnokkal; mondják, gazdagokat erőszakkal rávesz, hogy az ő javára végrendelkezzenek; alighanem neki is van elég pénze, hogy kikötőt építsen, ha akar.

Máté elmondta: abban bízik, lesz akkora szerencséjük, hogy Pilátus a Heródes-palotában fogadja őket; egyszer már fogadott egy általa vezetett római delegációt vagy hat éve; kevés kedvesebb, udvariasabb, tapintatosabb, a zsidók ügyeiben járatosabb rómaival találkozott, mint ő. De a lényeg mégis a palota, az a hatalmas és gyönyörű épület, amely a város déli végén áll egy tengerbe beugró sziklafélszigeten, közvetlenül a tenger fölött: a hossza 240 rőf, a szélessége 130 rőf, a közepén csodaszép oszlopsorok által körülvett medencével, az egyik oszlopon rajta van az eddigi római prefektusok neve görögül és latinul, érdemeik felsorolásával; ott éltek a helytartók valamennyien, Pilátus is ott lakik, és csak ritkán látogat Jeruzsálembe; az az épület valóban csodás. Jó lenne megint látni belülről.

– A palotánál is kiköthet hajó? – érdeklődött Alexandrosz.

Máté elgondolkozott. Ő nem látott arrafelé hajót, de voltaképpen, úgy véli, nem lehetetlen. Kicsit csodálkozva nézett Alexandroszra.

– Közvetlenül a palotába akarsz szállítani valamit? – kérdezte mosolyogva.

131

Alexandrosz a fejét ingatta, ő csak úgy érdeklődött.

– Biztosan azért helyeztette oda a palotáját Heródes – szólalt meg Plotius –, hogy szükség esetén hajón menekülhessen el, egy esetleges kikötői blokádot kikerülve.

Uri nem értette, mitől lett Plotiusnak annyira éles a hangja. Máté is érzékelhetett ebből valamit, mert a város ismertetését elkedvetlenedve abbahagyta, és a partot nézte merőn.

Uri örült, hogy megérkeztek, de a kutyától nem tudott elbúcsúzni, kereste, szólongatta, Remus nem volt sehol, talán bánatában bújt el valahová. Uri csodálkozott magán, majdnem sírt egy buta kutya miatt.

Amikor leléptek a pallóról a parton, Máté letérdelt és megcsókolta a talajt, amely itt márványlapokból állt. Uri habozott, majd látván, hogy a többiek is ezt teszik, letérdelt ő is. A lapot nem csókolta meg, az orra hegyével érintette csak. Hilarus és Alexandrosz könnyezett. Valerius is meg volt hatva, orrát a köpenyébe törölte.

Két sestertius vámot fizettek fejenként a görög vámosoknak. Máté előre figyelmeztette őket, hogy ezek nem olyanok, mint az itáliai görögök, azokkal lehet viccelni, ezek azonban a zsidókat gyűlölik. A zsidók hiába szaporodnak gyorsabban a görögöknél, mégsem az ő városuk ez igazából.

Jellemző, mesélte Máté, hogy a legnagyobb imaház egy görög kereskedő telkén áll, és a görög a telket nem adja el, arra pedig nincs mód, hogy kényszerítsék. Egyelőre nincs gond vele, de valahányszor újabb vételi ajánlattal keresik fel, azzal fenyegetőzik, hogy a szomszédos telkekre építkezni fog, mert azok is az övéi, és az imaház bejáratát eltorlaszolja. Kaiszareában és általában Júdeában ismerik ugyan a szolgalmi út fogalmát, de nincs pontosan meghatározva, mekkorának kell lennie. Nem lenne jó, ha csak egy sikátornyi utat hagyna a görög tulaj a zsidó hívőknek.

– Egy kicsi Alexandria – mondta Alexandrosz gúnyosan, talán az ottani görög–zsidó vetélkedésre célozva, de talán azért, mert feltűnően kevés hajó árválkodott a túlméretezett kikötőben.

Plotius megjegyezte, hogy Alexandriában a lakosoknak kevesebb, mint a fele zsidó, úgyhogy az összehasonlítás nem pontos. Alexandrosz közölte: ha Kaiszareában több a zsidó, mint a görög, akkor ideje, hogy a görögöket kiszorítsák; Máté ezt bolondságnak tartotta, mert akkor a szír városokban élő zsidó kisebbségen állnának bosszút a görögök; Hilarus azzal próbált az értelmetlen veszekedésnek véget vetni, hogy lelkesen hajtogatta: megérkeztünk, megérkeztünk.

Uri azon tűnődött, mialatt a mólóról a nagy épületek övezte sé132tányra értek, hogy rá kellene bírnia a társakat, a visszautat Alexandria felé tegyék meg. Lehet, hogy többe kerül a hajó, de rövidebb az út, és a többletköltség egy része megtérül.

Kaiszarea tele volt pompás épületekkel, hatalmas palotákkal és villákkal, amelyek a legszebb görög stílusban épültek. Egy kicsi Róma ligetekkel, színházzal, stadionnal, fürdőkkel. A város fekvése kedvező, a hegyoldal a város fölé emelkedik, s azon is szép, nagy épületek állnak. A kikötője felülmúlja Szürakuszaiét: talán kisebb, de rendezett és tiszta; telepített, egyformára vágott, gondozott datolyapálmák és ciprusok szegélyezik a sétányt. Volt egy része a sétánynak, amit lulavval és etroggal ültettek tele, Uri alig hitt a szemének, hunyorgott, közelebb ment, még jobban hunyorgott, hogy könnyezett is belé: a lulavot, ezt a pálmafélét, amelynek hosszú, vékony, sok kicsi levélből álló ága van, meg az etrogot, a cédruscitrát gyümölcsét addig csak rituális célokat szolgáló képeken vagy faragványokon látta a menóra és a sófár mellett, mint a zsidó vallás szimbólumait. Létező növények tehát! Engesztelés napja után öt nappal, Tisri 15-én, a Szukkot ünnepén, amikor az őszi aratásnak örülnek Palesztinában, a lulavot és az etrogot be kell vinni a Templomba, ez a hagyomány; a diaszpóra imaházaiba nem lehet bevinni, részben mert másutt egyik sem honos, részben mert Templom csak egy van, a jeruzsálemi; hírlik, hogy ezt csak az alexandriai zsidók nem hajlandók tudomásul venni, ők a maguk legnagyobb imaházába, a Bazilikába a lulavot és az etrogot pofátlanul beviszik.

Hatalmas templom mellett kellett elhaladniuk. A dór oszlopok előtt, a lépcső tetején magas kőpilléren Tiberius császár óriási márványszobra állt. Ő volt az, felismerhetően. Legalább olyan magas szobor, mint Augustusé Rómában.

– A Tiberium – mondta Máté. – Öt év alatt épült fel; Pilátus, amint kinevezték, azonnal építtetni kezdte, a terveket Rómából hozta magával, a helyét előre kinézték, egy csomó drága villát le kellett rombolni miatta, a tulajdonosok szép kártérítést kaptak, bár nem könnyen: a perek évekig elhúzódtak. Bent, az épületben szobra van Julius Caesarnak és Augustusnak, továbbá Iuppiternek, Venusnak és Priapusnak. Seianusnak is készült egy márványszobra, de amikor megbukott, Pilátus szétverette a fejét.

– A törzse el van rakva – mondta Plotius mosolyogva –, rossz nyelvek szerint a következő császár számára. Csak a fejet kell majd kifaragni, és csapolással a törzshöz illeszteni.

Uri közelebb ment a templomhoz, a társak megálltak, és türelmetlenül nézték, amint Uri felmegy a lépcsőn és körbejárja a szobrot.

Legalább hatvan lábnyi kolosszus. Alulról Tiberius kiugró állát 133látta csak jól, amely az orrát és arcának többi részét is eltakarta; a szobrász, akárki lehetett is, erőszakos, hatalmas állat formázott neki. Rómában az uralgó császár számos mellképét látni, Uri szinte személyes ismerősének tekintette már. Mégsem volt túl sok Tiberius-ábrázolás Rómában, uralkodásának első éveiben a császár megtiltotta, hogy szobrot állítsanak neki, aztán persze mégis megengedte, de a szobrászok lassan dolgoztak, és Itália számos városának megrendelését kellett teljesíteniük.

Uri kereste az egymáshoz illesztett márványtömbök szélét, de jól dolgozták el – vagy olyan magasan voltak, hogy már nem látta tisztán –, s a szobor közelről is egy tömbből faragottnak tűnt. Pedig nem lehet az. Mennyibe kerülhet egy ekkora szobor? Csak a márvány maga óriási összeg. Hát még a szállítása.

A lépcső tetején megállt, visszafordult a kikötő felé.

Egyenes vonalú utak, gondosan tervezett épületek, márvány, aranyozott tetők, vakítóan fehér oszlopsorok. Hunyorgott és az ujjain át nézett.

Hideg, barátságtalan város. Itt nincsenek sikátorok, véletlenszerű ki- és betüremkedések, tulajdonjogi okokból megtörő, kígyózó vonalak. Ezt a várost tervezték. Ez a város nem is él.

– Lesz időd megbámulni mindent – mondta Máté dühösen, amikor Uri visszaért hozzájuk. – Menjünk, várnak minket.

Kevesen jártak az utcán, nem siettek. Béke honolt mindenütt és unalom. Semmi sem sugallta, hogy ebben az álmos, csinos városban néhány hete rendzavarásra került volna sor. Túloztak a hírvivők, mint szoktak.

Felkapaszkodtak a hegyre. A társai is meg-megálltak és vissza-visszanéztek a kikötő felé. Magas kőkerítéssel védett, gazdag, sűrű növényzettel ékített kertek mellett haladtak el, a kertek mélyén hatalmas villák lapulhattak, amelyeket a kerítés és a növényzet miatt nem lehetett látni. Néhány ház bejárata mellett kis házacskák épültek az őrök számára. Uri különös ürességet tapasztalt a gyomrában. Volt ebben a csöndes, halott, birodalmi városban, a római helytartó székhelyében valami fenyegető, amit máshol nem érzett. Nem lehetett jó soruk a zsidóknak Nagy Heródes uralma alatt, aki ezt a várost kitalálta.

Nem volt teljesen néptelen a hegyoldal, megrakott szekerek kapaszkodtak fölfelé, néhol egy-egy gyalogos cipelt valamit a hátán vagy a fején; annyira elütött azonban ez az Augustus Caesarról elnevezett város minden addigitól, amit az út során látott, különösen pedig Rómától tért el ez a kicsiny, mesterkélt görög város annyira, hogy Uri most az eddigieknél is jobban szerette volna, ha nem ott lenne, ahol éppen van.

134

– Mindjárt megérkezünk – lihegte Máté –, de ha akarjátok, még egy kicsit följebb kapaszkodunk, mert odaföntről látni Jeruzsálemet.

Hilarus és Iustus előrefutott, s nyomukban a többiek is felkapaszkodtak a hegytetőre. Megálltak. Máté inkább kelet, mint dél felé mutatott. Az idő tiszta volt, a Nap hátulról sütötte őket, és a társak ujjongásából Uri arra következtetett, hogy valóban látják. Arrafelé fordult ő is, amerre ők, de nem látott semmit, csak a kék és a zöld egymásba folyó, villódzó végtelenjét.

– Látod?! – kérdezte tőle is ujjongva Valerius. – A Templom!!!

– Látom – mondta Uri.

Nem látta.

Elérkezett az idő, hogy imádkozzanak. Máté a korsójából vizet öntött a réztálba, egymás után megmosták a kezüket, elővették az imádkozás eszközeit, az imaszíjat a felkarjukra vagy a homlokukra tekerték, és Jeruzsálem felé fordulva, hajlongva mondták a Semát: „Halld, Izrael, az Örökkévaló Egy, az Örökkévaló a mi Istenünk”. Urinak úgy tűnt, Izrael nem hallja, senki sem járt a közelükben. Megrótta magát ezért a gondolatért: szent földön áll elvégre. Valerius, Hilarus és Iustus szétterjesztett karral hasra vetette magát, a többiek álltukban hajlongva imádkoztak. Alexandrosz sírt. Uri nem érzett semmit. Apjára gondolt: érezne-e bármit is, ha itt lehetne?

Lefelé ereszkedtek a hegyoldalban.

– Nem is láttad – mondta Plotius.

– De láttam – mondta Uri dühösen.

Plotius halk, helytelenítő, gurgulázó hangot hallatott. Bizalmas hang volt, a többiekhez nem jutott el. Uri összeszorította a fogát. Bánt, de figyel, gondolta. A bántás rosszul, a figyelem jól esett.

A kőkerítés, amelynek a kapujában megálltak, szőlővel volt befuttatva. Máté bezörgetett. Vártak. Máté megint zörgetett, hiába.

– Pedig a szolgák biztosan itt vannak – mondta Máté zavartan.

Lehet, hogy ott voltak, de vagy nem hallották, vagy nem akartak kaput nyitni.

Dörömbölt aztán a kapun sorban Alexandrosz, Hilarus, Valerius és Iustus, hiába.

– Kinél lesz a szállásunk? – érdeklődött Plotius, és a zsákját a földre téve nekidőlt a falnak.

– Simon mágusnál – felelte Máté. – Fontos ember. A helytartó feleségének az orvosa.

– Ó! – mondta erre Plotius. Várták, mond-e még valamit, de nem szólt, nem derült hát ki, ismeri-e.

Álltak, aztán leguggoltak, végül leheveredtek a kerítés mellett. A kerítés nyugati oldalán feküdtek, erősen sütötte őket a Nap.

135

Máté szabadkozott: ő úgy tudja, Simon itt lakik még; azóta bérli ezt a gyönyörű házat, amióta a helytartó feleségének a bizalmasa lett; ő semmiféle értesítést nem kapott, hogy Simon elköltözött volna; az utolsó két útján is nála szálltak meg, legutóbb fél éve Tisri havában, amikor az Engesztelés napjára vezetett delegációt; tudná, ha valami történt volna vele. De ha mégis elköltözött, akkor visszamennek a kikötőbe, van neki ott egy ismerőse, a zsidó flotta képviselőjének a titkára, együtt hajóztak évekig, nála biztosan megszállhatnak.

– Ne féljetek – mondta Máté –, lesz fedél a fejünk felett.

Volt még kovásztalan kenyerük, azt falatozták, volt még vizük a hajóról, azt itták, és félálomban hevertek a kerítés tövében.

Uri eltűnődött, miféle delegációt vezethetett fél éve Máté Jeruzsálembe vajon. Engesztelés napjára nem visznek pénzt, csak Pészahra. Folyamatos lehet Jeruzsálem és Róma között az információcsere meg az üzletelés; különös, hogy erről soha nem beszélt neki az apja.

Amikor a Nap nyugaton a tengerbe hanyatlott, megint Jeruzsálem felé fordultak és imádkoztak.

Máté nyugtalanul járkált.

Ők ültek, hátukat a kerítésnek vetve, és kedvetlenül, szótlanul nézték.

Uri arra gondolt: jó lenne, ha ezzel véget is érne a küldetése, ha most azonnal visszamehetne a kikötőbe, és felszállhatna az első Alexandriába induló hajóra.

Egyedül.

Bevenné magát abba a híres, hatalmas könyvtárba, amelyet hetvenhat éve ugyan felgyújtatott Julius Caesar és odaveszett sokezer év minden pótolhatatlan kézirata, agyagtáblája, kővésete, pergamen- és vászontekercse, de, hírlik, azóta mindent pótoltak, amit lehetett, s még a római zsidók közül is meggazdagodtak egyesek, akik az alexandriai könyvtár számára értékes kéziratot tudtak felajánlani. Újragyűjtik az egészet folyamatosan, s bár nem lehet mindent pótolni, azért az újjáépített alexandriai könyvtár ismét a világ leggazdagabb könyvtárának számít.

Elolvasná azokat a műveket, amelyekhez Rómában nem jutott hozzá.

Hosszú lista volt a fejében a feltétlenül elolvasandó művekről. Főleg matematikai munkák címét gyűjtötte ki azokból a római közkönyvtárakból, amelyekben maguk a művek nem voltak meg, csak az utalások. Aztán, ha már mindet elolvasta, felülne egy Alexandriából Ostiáig közlekedő hajóra, és megérkezne végre Rómába, az otthonába, leheverne a zugban, ahol fejére, fájós derekára, sajgó hátára dőlne a nyirkos, miazmás, leprás, maláriás, hűvös római levegő, 136és amikor belép hozzá az apja, hogy valamiért megszidja, mesélni kezdené neki, miket is olvasott, és az apja leülne mellé a vackára, és elvarázsoltan hallgatná, ahogy sose hallgatta addig. Ő, Uri, akkor mindazon szerzők lelkétől és szellemétől volna ihletve, akiket olvasott, akiknek a művei beléje csöpögtek és a vérévé váltak, és apja ettől a pazar, hatalmas emberi tudástól, mely a tulajdon fiából árad, meg lenne érintve végre, és napi gondokba süppedt lelke fölszabadulna. József nemigen olvasott, nem volt rá ideje. Uri azonban bizonyos volt, hogy nehéz sorsú apján a művek segíteni tudnának.

Lent, a kikötőben pazar fények gyúltak. A legfényesebb a kaiszareai Fárosz volt.

Máté az alexandriai Fároszról kezdett mesélni, amely a királyi kikötő bejáratában áll.

– Azt látnotok kéne! – mondta Máté. – Hajók százai horgonyoznak kétfelől, és irtóztatóan nagyok is vannak köztük, egyszer egy akháj ötsorevezőst is láttam. Alig lehet bejutni, mert mindig tömve van. Ha egy hajósnak nincsenek megbízható kapcsolatai a városban és nem tud „jó nevet” bemondani, hetekig rostokolhat a tengeren. Csónakok tucatjai cirkálnák révészekkel és vámosokkal a kikötő és a horgonyzó hajók között, és ha a kapitány nem fizet nekik irdatlan összeget, mert persze a saját zsebükre dolgoznak ők is, akkor a hajóját újra meg újra hátrébb rangsorolják, amíg meg nem jön az esze, vagy be nem evez ladikon a városba, és hitelt nem vesz föl egy bankártól…

Jó lett volna többet hallani Alexandriáról, de egyszerre szolgák tűntek fel a lejtős utcán tömött kosarakkal a fejükön, először a kosarak imbolygását látták, csak azután a fejeket; néhány fegyveres követte őket, s mögöttük nyolc rabszolga haladt felfelé egy díszes gyaloghintóval a vállán. Nyolc rab által cipelt hintó még Rómában is ritkaság, ott a gazdagok is beérik néggyel. A kapunál letették, oly finoman, mintha tojást szállítanának, és kiszállt belőle egy borzas, fekete szakállú, őszülő és kopaszodó, kövérkés, finoman redőzött tógát viselő alak, szemöldöke vastag volt és bozontos.

Ő volt hát Simon, a mágus.

Megérkezett a vendéglátójuk. Felálltak, hogy köszöntsék.

Simon nem szabadkozott, elvégre érkezhettek volna egy-két nappal előbb is, később is, bólintással üdvözölte őket, Mátét jó ismerőseként köszöntötte arámiul és meg is ölelte, bár mosoly nem volt az ajkán; a kaput kinyitották, és ők bemehettek végre.

Gyönyörű, gondozott kertben vonultak a szép kőház felé, amely nagyobb volt, mint a szürakuszai fűrészmalom tulajdonosáé.

Ők egy hatalmas, átriumszerű szobában kaptak helyet, derekuk alá fából készült lóca került, arra pedig finom lenvászonnal leterített 137matrac. Megmerítkeztek a díszes, csempézett medencében, imádkoztak, majd vacsorához gyűltek. Addigra Simon is átöltözött, tiszta tunikát vett fel. Haját és szakállát nem fésülte meg, szeme fáradtan dülledt kifelé.

Számtalan fogásból állt az étel, rengeteg és sokféle húst kaptak – Simon tudta, hogy a hajón hetekig nem ehettek húst –, és finom borokat szolgáltak fel. Rávetették magukat az ételre, Simon mágus mindenből csak csipegetett.

Uri körülnézett, a házban semmi sem utalt arra, hogy orvos a lakója.

Simon görögül kezdett beszélgetni velük, de nehezére esett a ragozás, az aorisztosz rejtelmei megviselték, és néhány pohár után áttért az arámira. Könnyen felismerhető tájszólása volt: galileai. Máté tudott arámiul; váratlanul kiderült, hogy Plotius is tökéletesen beszéli; hát persze, gondolta Uri, elég sok évet lehúzott Júdeában, bár furcsállta, hogy ez eddig nem volt nyilvánvaló; szóval Plotius is vizsgáztatott engem arámiból, amikor fordítottam akkor szombaton.

Hilarus értett héberül, úgyhogy többé-kevésbé tudta követni, miről beszél a házigazda; Iustus, Valerius és Alexandrosz számára egy zsidó szolga fordított görögre, s mint Uri odafülelve megállapíthatta, tökéletesen.

Simon tréfálkozni igyekezett, de nem állt jól neki a világfi szerepe, s láthatólag nem tudta maga mögött hagyni a gondjait. S bár nem kérdezte senki, ezekről kezdett beszélni.

Azért érkezett haza későn, mert az adósaitól próbálja behajtani a kintlevőségeit, és ez nem megy könnyen. Néhány hete immár szinte kizárólag ezzel foglalkozik, s be kellett látnia: a kölcsönzőnek nagyobb a kockázata, mint azt gondolta volna valaha. Ő szegény volt egész életében, gyalogos vándormágusként vánszorogta végig Galileát és gyógyított, ahol kérték, és pénzt nem is igen látott, mert ellátásért és szállásért dolgozott általában, mígnem váratlanul rámosolygott a szerencse: Pilátus, hallván eredményes gyógyításairól, érte küldetett, s megkérte, betegeskedő feleségét gyógyítsa meg. Sikerült is a hölgyet jobb állapotba hoznia, sok pénzt kapott a hálás Pilátustól; akkor elment, pár hétig a galileai falvakban gyógyított ismét, mígnem utolérték Pilátus emberei és a palotába szólították, ahol Pilátus nejének állapota időközben romlott; pár napi beszélgetés a hölggyel újra javulást hozott, Pilátus ottfogta, és azóta is folyamatosan pénzeli, igen nagyvonalúan. Most azonban úgy látszik, ez a gyógyítás már nem hatásos, állását nem sokáig tarthatja meg, és az összegyűjtött pénzét biztos helyen szeretné tudni. Nem fájlalja, hogy ezt a szép villát el kell hagynia, ő istállókban, ólakban is jól érzi magát, sőt hi138ányzik is neki a föld és az állatok szaga; hiányoznak neki az emberek, a falusi nép, amely hálásabb, mint a gazdagok, noha alig tud fizetni, vagy éppenséggel nem fizet még terménnyel sem, ha nincs neki. De ha már lett valami pénze, ne vesszen el.

Máté azt javasolta, fektesse be Simon mágus a pénzét földbe, az most olcsó, de biztosan megdrágul majd. Plotius mást javasolt: vásárolja fel egy jól menő bank egy részét, s akkor a bank nyereségéből az alaptőkéje arányában részesül, és pénze jóval nagyobb mértékben gyarapszik, mintha egyszerűen csak kamatozna.

Simon mágus a fejét ingatta: ő maradi ember, a kamatos kamat kiszámolását nem érti, nem is érdekli, ő a legbiztosabb helyen akarja tudni a pénzét, az pedig a jeruzsálemi Templom kincstára. Azt annyira jól őrzik, hogy ott biztosan nem vész el. Plotius elismerte, hogy ez igaz, és ő is tudja, hogy magánvagyonokat is tárolnak ott, ám a kincstárban nem számítanak fel kamatot. Nem számít, mondta Simon mágus, csak biztos helyen legyen.

Szóval, a kintlevőségeit próbálja mostanában behajtani, és bizony megbánta már, hogy uzsorakamatra adott kölcsön korábban, mert ha alacsony kamatra adta volna, már rég visszakapta volna. Megvan minden adósságlevele, három példányban fogalmazták két tanú jelenlétében, ahogy kell; az egyik nála van, a másik az adósnál, a harmadik a kaiszareai levéltárban, a Druseion mellett; de hát egy levéltárat bármikor fel lehet gyújtani, tőle az adósságlevelet el lehet rabolni, az adós a maga példányát megsemmisíti, s akkor a pénze elveszett.

– A Templom kincstára, az a biztos, mert azt soha nem hagyják felgyújtani a zsidók – mondta Simon mágus. – Ha akarom, egy részét átminősítem adománnyá, s akkor aztán végképp Istennek tetsző tettet hajtok végre, és talán a papok is békén hagynak azontúl, és nem próbálnak kiátkozni évente kétszer-háromszor amiatt, hogy segítek a betegeken, és kiűzöm belőlük a démonaikat.

Uri boldog volt, hogy a mágus minden szavát érti. Micsoda szerencse, hogy az anyanyelve arámi, és csak az apanyelve görög.

Sose gondolta volna, hogy egy mágusnak ilyesfajta gondjai vannak. Pontosan olyan, mint egy normális üzletember. Holott Rómában ezekről a mágusokról riasztó mendemondák terjednek, a kézrátételen kívül nem értenek semmihez, mondják, és sötét, gyanús varázslásokba bocsátkoznak, ahelyett, hogy Celsust tanulmányoznák.

– Súlyosbodott Pilátus feleségének a betegsége? – kérdezte Máté. – Attól tartasz, kirúgnak?

– Nem súlyosabb a baja, mint korábban – mondta Simon mágus. – Krónikus szeretetlenségben szenved, ami aztán különféle módokon üt ki a testén és a testében. Tudok vele társalogni, meghallgatom, 139a barátja vagyok, a pártfogója, a lelki atyja, de nem vagyok a férje. Gyereke nincs, a rokonai távol vannak, a szolgákkal nem kerülhet bizalmas viszonyba, a férje elfoglalt és nyugtalan, és az én iránta való részvétem kezdeti varázsa is elmúlt már, amitől oly látványos volt a javulása korábban. Megszokott engem és visszaesett. Én is megszoktam őt: már untatnak a nyavalyái. Túl jól ismerem, s emiatt semmi sem jut már róla az eszembe. Új orvos kell neki. Akárki, csak nem én. Akiben megint korlátlanul bízhat. Hit kérdése a gyógyulás többnyire. Pilátus okos ember, ő is tudja ezt. Nem várom meg, hogy ő mondjon fel nekem.

Uri ámulva hallgatta. Értelmes ember ez a mágus. Egy mágus, és úgy beszél, mint egy filozófus. Lehet, hogy mégis várják meglepetések ezen az úton.

– Pilátust is gyógyítod? – kérdezte Plotius.

– Nem – felelte a mágus. – Neki római orvosa van, igen helyesen. Az csapolja meg a vérét, szabja meg a diétáját, rója ki rá a fürdések sorrendjét. Ő ebben hisz, és miért ingatnám meg ebben a hitében? Én, egy zsidó? A feleségével kapcsolatban bevallhatta, hogy a görög orvoslás csődöt mondott, de saját magával kapcsolatban nem teheti. El se vállaltam volna a kezelését. Nem vagyok bolond, én falusi zsidókhoz szoktam, fogalmam sincs, mi bánt egy előkelő rómait; a latin orvos kencéi lehetnek gyatrák, de azt bizonyosan jobban tudja nálam, mire rándul görcsbe Pilátus gyomra. Sőt, mindvégig igyekeztem minél kevesebbet megtudni róla. Valahányszor a felesége pletykálni kezdett, közbevágtam és kértem, ne tegye. Biztos, hogy ezt elmondta a férjének, akinek ezáltal még inkább elnyertem a bizalmát, mint azzal, hogy a feleségét eleinte eredményesen gyógyítottam. Hát, ebből lett ez a villa – mutatott körbe. – Amúgy nem az enyém, csak bérlem. Nem akarok saját ingatlant, sose volt házam, és ne is legyen. Csak vesződség van vele.

A delegáció tagjai némán eszegettek és iszogattak tovább. Máté kivételével őket is meglepte a mágus. Ők se ilyennek képzeltek egy galileai sarlatánt. Máté is némán evett, de Uri jól látta, hogy csöndes, gúnyos diadal szikrázik a szemében.

Uri ennyire nyíltan fogalmazó emberrel még nem találkozott. Rómában csak gondoltak ilyesmit a zsidók, ha gondoltak valamit egyáltalán, de soha nem mondták ki. Nem fél ez a mágus, hogy valaki följelenti? Igen bízhat a tudományában, s főként abban, hogy Pilátus kedveli.

– Szóval mostanában Pilátus nyugtalan? – kérdezte végül Alexandrosz görögül.

– Úgy látszik – felelte Simon mágus görögül. – De már a tüntetés 140előtt izgatott volt. Korábban csak egy-két postást küldött Rómába vagy Antiokhiába hetenként, újabban naponta ötöt-hatot, és annyian is érkeznek hozzá. Nem tudom, mi baja, de történhetett Rómában valami.

A delegátusok egymásra néztek. Mi történhetett Rómában vajon? Amikor eljöttek, nem volt semmi. Az állami postások gyorsabban haladnak náluk, a postaállomásokon váltott lovakkal a Róma–Nápoly utat öt nap alatt képesek megtenni, s ha egyenesen Alexandrián keresztül hajóznak Kaiszareába, akár két hét alatt odaérhetnek. De ez mégsem jelentős különbség. Nemigen történhetett Rómában semmi, arról ők még Szürakuszaiban értesültek volna egy Ostia–Szürakuszai vonalon közlekedő hajó pletykás hírvivői révén, elvégre már Messanában hallottak a kaiszareai tüntetésről.

Máté éppen erről érdeklődött aztán: mi történt voltaképpen pár hete?

Simon elmondta: valóban jöttek Jeruzsálemből pár százan és Pilátus palotája előtt tüntettek napokig. Pilátus az ablakon kihajolva, az esetleges nyilaktól és dárdáktól mit sem tartva udvariasan kérte, hogy menjenek haza, de ott maradtak. Szétverethette volna őket a katonáival, három cohors és egy ala állomásozik Kaiszareában a kaszárnyában, de nem tette, sőt kiadta a parancsot, hogy egyetlen zsidó haja szála sem görbülhet, s megpróbált az értelmükre hatni nekik, az őrjöngőknek, miszerint a hadijelvényeken, amelyek bekerültek a jeruzsálemi palotába, nincsenek ábrázolatok, csak feliratok, Tiberius császár neve és az övé, ráadásul a zászlók össze is voltak csavarva, amikor a felsővárosban a Phaszael-toronyba vitték őket, mint eddig is mindig, amióta római helytartó tartózkodik ott; ezt eddig nem nehezményezte senki, tehát ő úgy gondolja, ilyen formában igenis bevihetők a zsidó vallás törvényei szerint.

Hiába érvelt azonban Pilátus, a tömeget felheccelték ellene.

Aztán a zsidók a stadionba vonultak, ott a fegyveresek valóban körbevették őket, mi mást tehettek volna; a zsidók a földre vetették magukat és követelték, hogy végezzék ki őket, de rohanvást megérkezett Pilátus, a katonákat a stadionból kiparancsolta, és azt mondta a zsidóknak: ugyan ez a császári tekintély súlyos megsértése, de a béke érdekében a hadijelvényeket visszavonatja. Ennyi történt. A haja szála sem görbült meg senkinek. Az elégedetlenkedők hazakotródtak, azóta csönd van.

– Igaz, hogy Tiberiushoz írtak panaszkodó levelet? – kérdezte Máté.

– Hallottam ilyen pletykát, de nem tudom. Állítólag Tiberius rögtön visszaírt és megszidta Pilátust. De hát ez is csak pletyka. Pilátus postásai nem szokták a leveleit felbontani.

141

– És azóta nyugalom van? – kérdezte Alexandrosz.

– Nyugalom van – mondta a mágus, és kételkedve ingatta a fejét. – Csak az emberekben nincsen nyugalom. Egyre több az eszelős. Hónapok óta nem jártam Jeruzsálemben és a két országban, ideje ezt a szép, hűvös villát magam mögött hagynom, ideje segítenem az olyan eszelősökön, akiknek a baját érzem és felismerem. Itt egyetlen eszelős van rám bízva mindössze, és azon sem tudok már segíteni.

Kis hallgatás után hozzátette:

– Túl régen van béke. Már a második nemzedék nőtt fel úgy, hogy nem látott háborút. Úgy látom, az emberek nem bírják elviselni a békét. Békében van idő gondolkozni, és az fáj. Túl sok a csalás, a hazudozás, mint mindig, de most van idő fennakadni rajtuk. Lassan ölő méreg a méltánytalanság, de öl. Békében a lélek rokkan, háborúban csak a test. Előbb-utóbb háború lesz. A lélek akarhatja így, amit a Teremtő belénk ültetett.

Alexandrosz felélénkült, a szeme villogott:

– És mit akar az Úr?

Simon mágus fáradtan nézett rá.

– Az Úristen ránk bízta, mit kezdünk egymással és önmagunkkal – mondta, ezúttal ismét arámiul. – Azt mondta: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ezt mondják a törvénymagyarázók is mind: ne tégy felebarátodnak olyat, amit magadnak nem kívánsz. Ez az Egyparancsolat, ebben még Hillel és Sammaj iskolája is egyetért. Aki azonban önmagát sem szereti, attól józan ésszel nem várható, hogy a felebarátját szeresse.

Ez volt a legkényelmesebb szállásuk eddig, és Máté megengedte, hogy napközben arra kószáljanak, amerre csak akarnak.

– Estére mind legyetek itthon – adta ki a parancsot. – Nem tudom, mikor indulunk. Van egy teljes hetünk, hogy odaérjünk.

Hozzátette még:

– Ne vigyetek magatokkal semmit, minden itt marad.

Ez a minden a zsákjukat jelentette, amiben semmi sem volt, csak a korsó, az imaszíj meg a köpenyük.

– Jeruzsálemben nincs elég szálláshely – magyarázta Plotius Urinak. – Sok százezer ember zarándokol az ünnepre, gyakran egymilliónál is több, és minket se könnyű elhelyezni, noha kivételezett személyek vagyunk. Minél később érkezünk, annál jobban örülnek nekünk. Nem baj, ha az utolsó pillanatig itt rontjuk a levegőt.

Uri örült, hogy egyedül maradhat, egyedül mászkálhat végre. 142S hátha Máté kieszközli, hogy Pilátus fogadja őket. Pilátus nem érdekelte, Gaius Lucius is sokkal gazdagabb lehet nála, egy provincia kormányzója nem nagy ügy; de Heródes palotáját megnézte volna belülről, ha már odavetődött.

A palota környékére eljutott, hatalmas épület volt, kívülről olyan impozáns, mint Máté lefestette. Nemigen volt esélyük, hogy belülről is megszemléljék: Simon mágus a hiteleinek behajtásával volt elfoglalva, nélküle pedig Máté nem állhatott a palota elé, hogy márpedig fogadja őket a helytartó. Fontos delegáció vagyunk, de nem Pilátus számára.

Ünnepi készülődésnek a kaiszareai zsidók körében nyomát sem lehetett tapasztalni. Persze nekik könnyű: elegendő, ha négy nappal az ünnep előtt kelnek útra. Máté nem szorgalmazta, hogy a kaiszareai zsidókkal felvegyék a kapcsolatot, annál szebb és kényelmesebb házban, mint Simoné, úgysem lakhattak volna. Bőséges reggelit kaptak, és a vacsora is remek volt: az ebédlőben állandóan meg volt terítve, és a szolgák gondoskodtak róla, hogy azonnal friss ételt és italt kapjanak, amint feltűntek egyedül vagy többedmagukkal. Uri napközben mégis éhezett: egyetlen as sem volt nála. Fogalma sem volt, mennyit érnek az itteni pénzek, és nem is látott ilyet, mert nem ülhetett le egy kocsma teraszán, hogy eddegéljen és iddogáljon.

A társak esténként főleg a pénzről beszéltek. Plotius és Máté próbálta nekik megmagyarázni, melyik mennyit ér; elalvás előtti mindennapos foglalkozásuk lett ez a második estétől kezdve, Uri hevert a fekhelyén, hallgatta őket, és átszámítási vitáikat egyhangú zsoltárdalolásként érzékelte. Rengeteg pénz van itt forgalomban, mint kiderült, szinte az összes, amit a Nagy Tenger vonzáskörében valaha vertek, és az átszámítás lehetetlenül bonyolult. Szela, szentély-sékel, rendes sékel, dínár. Tropaik, aszper, meáh, tresith, pondion, isszár, perutah, zuz, minah, sékel, dipondion, zuz, minah, sékel, dipondion, drachma, drachma, drachma, dínár, perutah, lepton, perutah, lepton – dúdolta magában Uri az ágyon a pénzneveket, amelyeket hallott, és álomba dúdolta e csodás szavakkal magát. Egyetlen átváltási adatot jegyzett meg: egy lepton az egynyolcad as, vagyis fél quadrans. Mulattatta, hogy a legkisebb római pénznek itt még fele is van, holott még ő, a római proletár sem számolt quadransban otthon, hanem asban, az pedig külön megnyerte a tetszését, hogy ennek a pici pénznek, a leptonnak két neve is van itt: a másik, a sémi neve a perutah. Azért jegyezte meg, mert a társak állandóan Hilarust ugratták, mondaná meg, hány perutah egy lepton, és a tanító mindig más átváltási számot mondott, de soha nem tudta azt mondani, hogy az ugyanaz a pénz.

143

Nagyon fájt Urinak, hogy Szürakuszaiban fél sestertiust pofátlanul elraboltak tőle; soha többé nem leszek ennyire mamlasz, fogadkozott keserűen.

Kora reggel minden társa elment hazulról, Uri úgy gondolta, ő sem maradhat a házban. Mind egyedül indult el és egyedül is érkezett. Uri nem kérdezte meg, mi az ördögöt csinálnak, teleette magát reggel, és késő estig céltalanul mászkált éhesen és szomjasan.

Látott egy imaházat, szép nagy épület volt, Rómában a legnagyobb imaház sem ekkora, talán erről mesélték, hogy görög telken áll; be is ment volna, de zárva volt. Sok zsidó él itt, hogyhogy zárva az imaházuk? Van talán másik is? Megkérdezte egy görögtől. Van másik, persze. Uri az útmutatás nyomán odament. Az is zárva volt.

Este megkérdezte. Máté megmagyarázta:

– Palesztinában csak a vásárnapokon tartanak nyitva az imaházak. Hétfő és csütörtök a vásárnap, ekkor jönnek be a parasztok a falvakból, hozzák a terményeiket, és ha el tudják adni, vesznek maguknak valamit. Akkor az imaházba is elmennek, ha már erre jártak. De nem imádkozni mennek be, hanem pereskedni, ami pénzbe kerül, így kevesebb pénzt visznek haza, mint amennyivel jöttek, akkor is, ha eladtak valamit. Imádnak pereskedni a palesztinai zsidók, az imaházak ebédlőjében ülésezik a bíróság, és késő estig tárgyalja az ügyeket. Szombaton is nyitva tartanak az imaházak, persze, de olyankor csak a helyi gyülekezetek tagjai eszik meg az ebédet, mert a parasztok, szombat lévén, nem jöhetnek be a városba.

– A hétfő és a csütörtök itt böjtnap is egyúttal – mondta Plotius. – Estig, ugye, nem szabad enni. Bölcsen döntöttek a mi eleink, nehogy a parasztok pereskedés vagy imádkozás örvén ingyenételt követeljenek a városokban.

Uri kísértést érzett, hogy egy bírósági tárgyalássorozatot végigüljön, aztán inkább a kikötő környékén kószált céltalanul. Hátha akad érdekesebb szórakozás, mint peres ügyeket hallgatni.

Egy falragaszt vett észre. A teátrumban egy Agathón-darab előadását hirdették, az érdekelte volna, a stadionban viszont, a kocsiversenyek szünetében fellép a neves filozófus, Makedóniosz.

Ugyanaz, akit Szürakuszaiban hallott.

Előttük indulhatott keletre Szürakuszaiból, és néhány város közbeiktatásával utánuk ért ide. Mástól lop ezúttal is, vagy végre a saját műveit olvassa fel?

Agathón drámái közül Uri egyet sem ismert. Azóta érdekelte ez a különös szerző, amióta olvasta, hogy Arisztotelész megrója a minden szabályt felrúgó drámáiért. Csak lehet bennük valami, ha Arisztotelész utálta. Feltétlenül meg kellene nézni.

144

Igen, de mit mond vajon a filozófus Kaiszareában a kocsiversenyek közti szünetben?

Egy nap van e két esemény, azonos időben. Melyiket válassza? Hát amelyikért nem kell fizetni. Kölcsönkérni semmi kedve.

Érdeklődött a kikötőben, kiderült, hogy mindkét rendezvény ingyenes.

Kaiszareában is van tehát proletariátus, szűrte le a tanulságot Uri. Csak azt nem értette, hogy a köznépet miért nem látja az utcákon kóborolni, pletykálkodni, fontoskodni tömegestül, mint otthon, Rómában. Rájött, mitől is halott ez a szépen megépített város valójában: a kikötőben nem mászkálnak dokkmunkások, nincsen forgalom. Még ezt a hideg fejjel kitalált várost is élet töltené be, ha szegények fecsegnének és randalíroznának benne.

A stadion mellett döntött. Agathón-művet otthon, Rómában is láthat még talán.

Kora délután volt, gyönyörű idő, az épület felé áramló tömeg nagy része katonákból állt. Fegyvert nem vittek, de katonai öltözékben voltak. Tisztjeik vezetésével vonultak, a civilek, a többségük zsidó, tisztelettel utat engedtek nekik.

Két bejárat vezetett az U alakú épületbe, s azon túljutva a vomitoriumok egyikén lehetett a felső és az alsó tribünt elválasztó folyosóra jutni. Minden egyes vomitoriumhoz külön lépcső vezetett, hogy a tömeg ne a nézőtéren, hanem már előbb kisebb csoportokra tudjon oszlani. Urit elbájolta a bejárati folyosók fölött függő felirat: Vomitorium I, Vomitorium II és így tovább; mintha e kapukból valami hatalmas erő a rossz ízű tömeget a nézőtérre hányná.

Amikor az északról számítva harmadik vomitoriumon át a nézőtérre ért, megállapította, hogy ebből a stadionból is messzire elláthatna a tengerre, ha jó lenne a szeme. Szívesen felkapaszkodott volna a felső szektorba, de végül úgy döntött, az alsó szektorban fog helyet foglalni minél lejjebb, hogy lásson is valamit. A katonák a felső tribünre rohantak, sasszeműek, így válogatják őket. Uri mellett, az alsó szektorban civilek foglaltak helyet.

A stadionnak kövezett volt a padlója, vastagon fűrészpor borította. Az észak felé nyíló U közepén egyenes, vagy három láb magas, öt-hat rőf széles, észak–déli fekvésű fal húzódott, amelynek tetején nyilván az előkelőségek, valamint a kocsiverseny bírái foglalnak helyet. A kocsiverseny fordulóját jelző csonkolt márványgúla a fal északi végén állt. A négy állású starthely a pályaszakasz déli végén helyezkedett el.

Világos, miért siettek a felső tribünre, annak is a felső soraiba a katonák: az alsó tribün nézői elől a fal a túlsó, nyugati pályaszakaszt részben takarja.

145

A stadionhoz délen, a közvetlenül szomszédos színházhoz tapadva kisegítő épületek: víztorony, istállók és öltözők csatlakoztak, valamint egy széles, a közönségtől két magas fallal elzárt bejárat: ott hajtanak majd be a versenyzők, hogy a starthelyre álljanak.

Mintha azt mondták volna, hogy Pilátus ellen a kaiszareai stadionban lázongtak a Jeruzsálemből jött zsidók.

Uri megborzongott.

Ez az a stadion.

Pár hete itt feküdtek, ezen a fűrészporral felszórt porondon a lázongó zsidók, itt követelték, hogy vágják le a fejüket.

Körülnézett, hunyorgott.

Áradtak befelé a vomitoriumokon át a nézők békésen, látványosságra éhesen. Nem emlékszik arra a lázongásra senki.

Az a két mulatságos alak, akivel Messanában találkoztak, azóta Rómába érkezett, és az egész Túlnanban hirdetik, hogy rémségek történülnek Kaiszareában. Bizonyára akadnak, akik hitelt adnak nekik, rémüldöznek, aggódnak, s a két hírvivőt étellel és itallal traktálják.

Ha egyszer hazajut, ezt is elmeséli az apjának, hadd mulasson.

Uri hunyorogva nézelődött és rájött, hogy a stratégiai megfontolás a stadion helyének kijelölésében is szerepet játszhatott: közvetlenül a tenger partján állt, akárcsak a Heródes-palota, rejtett hadikikötő hát ez is voltaképpen. Nem nagyon bízhatott a hatalmában Nagy Heródes, ha három rejtett kikötőt is épített ide, gondolta Uri; aztán évtizedeken át háborítatlanul uralkodott, és ezrével gyilkolászta az előkelő zsidókat, meg persze a saját családtagjait, elsősorban az imádott feleségét, meg a fiait mind.

Tizenöt sor volt a felső tribünön, és ugyanannyi az alsón. Uri megbecsülte, hányan férnek el egymás mellé szorulva egy sorban, hát körülbelül ötszázan, összesen 15–20 ezren. Semmi a római Circus Maximus 180 ezres befogadóképességéhez képest. Uri, akinek összeszorult a gyomra az ismeretlen katonák és civilek között és elveszettnek érezte magát, sokkal inkább, mint Szürakuszaiban, talán mert az még Itáliában volt, otthon, itt római fensőbbséggel nézett körül: neki mindenből több, nagyobb és szebb jutott. Nem mintha valaha belépni merészelt volna a Circus Maximusba, csak hallott róla, és sokszor elhaladt mellette. Fogadalmat tett: ha egyszer hazaér, a Circus Maximusba elmegy. Római polgár, jár neki.

A stadion nem telt meg teljesen, háromnegyed ház lehetett. A nézők kiabáltak egymásnak és az árusoknak, akik a felső és alsó tribünt elválasztó úton mászkáltak nagy kosarakkal, bort, lepényt, borecetben pácolt olajbogyót, mézet és csecsebecséket kínáltak, és rekedt146re üvöltötték magukat. Uri úgy látta, hogy a zsidók a nézők között mintha többségben lennének. Alexandrosznak lesz igaza, a város fele zsidó. Itt is járhatott már párszor Alexandrosz, gondolta Uri. Furcsa egy kereskedő az olyan, aki maga utazik.

Egyszerre Alexandrosz tűnt fel a közelben, megfelelő helyet keresett magának. Uri megdöbbent, mintha a gondolatai hívták volna ide, de meg is örült, és addig kiabált, amíg Alexandrosz meg nem hallotta. Az ő arcára nem öröm ült ki, inkább zavar, de aztán úgy döntött, hogy elvigyorodik, és a lábakon átküzdve magát leült Uri mellé. A szomszédok morogva szorítottak helyet.

– Nem gondoltam volna, hogy szereted a cirkuszt – mondta Alexandrosz.

– Nem is szeretem – mondta Uri –, a filozófus miatt vagyok itt.

Alexandrosz nem tudta, hogy a programban filozófus is fellép, ő csak a kocsiversenyekről és a birkózókról tudott.

– Ja – mondta Alexandrosz –, hiszen Szürakuszaiban is voltál az amfiteátrumban, valami filozófus miatt.

Uri meglepődött, ezt ugyan honnét tudja.

– Máté mondta.

Uri hallgatott. Minden mozdulatát megbeszélik a társak? Alexandrosz a nyakát tekergette, és főleg a felső tribünön ülő katonákat tanulmányozta.

– Ingyen kapnak mindent – mondta sötéten, fejével feléjük intve. – Még a bor is ingyen jár nekik. A civilek meg fizethetnek.

Urit meglepte a méltatlankodás.

– Néhány nap múlva – mondta Alexandrosz – ők is Jeruzsálemben lesznek. Mind a három cohors és az egész ala.

– Honnét veszed?

– Mindenki tudja.

– Te már jártál Jeruzsálemben?

– Nem. De mindenki tudja, hogy a négy nagy ünnepen mind a négy cohorsnak és az alának is ott kell lennie, a helytartóval együtt. Ilyenkor Kaiszarea kiürül. Ha valaki el akarná foglalni, ilyenkor tegye.

– Minek ennyi katona Jeruzsálembe?

– Félnek tőlünk – mondta Alexandrosz gonoszul nevetve. – Rettegnek a nyomorultak. Ha lenne bennünk egységes akarat, nekik esnénk és letaszítanánk őket a felső sorokból kifelé; mind szörnyethalna.

Uri jobbnak látta hallgatni, és a versenypályát elválasztó, két oldalról korláttal ellátott fal felé fordult, amelynek a déli végére épített lépcsőjén kezdtek felvonulni a notabilitások. A felső tribünön a katonák üdvrivalgással fogadták őket. A notabilitások úgy integettek és hajlongtak a közönség felé, mintha színészek volnának.

147

– Nagy senkik – mondta Alexandrosz. – Helyi quaestorok és aedilisek.

Másfél hónapja utazom a társaimmal, gondolta Uri, és semmit sem tudok róluk. Mi az, hogy félnek, „tőlünk”? Kik vagyunk mi voltaképpen, Alexandrosz meg én? És még kik tartoznak „miközénk”?

Sokáig tartott a kocsiverseny előkészülete, mindenféle hókuszpókuszokkal szándékosan húzták az időt, s miközben a nézők már a négy színt éltették – itt is a zöld érződött a legnépszerűbbnek, akárcsak Rómában, a katonák egyöntetűen azt biztatták, a zsidó polgárok meg, úgy hallatszott, inkább a kéket –, Uri, hogy valamit mondjon, megkérdezte, Alexandrosszal mehet-e majd, ha elintézi, hogy a csatornát megnézze.

– Már megnéztem – mondta Alexandrosz. Kicsit hallgatott, aztán hozzátette: – Tényleg nagyszabású építmény. Minden épület bele van csatlakoztatva, a nagyobbak tíz-húsz rőf átmérőjű lefolyóval. Odalent az egész várost be lehet járni. Ha jó a térkép, az ember mindig tudja, éppen melyik épület alatt jár.

– Ilyen térkép is van?

– Van, amolyan vázlat. Kellett az építéséhez, és kell a javításhoz. Rendszeresen javítgatják. Úgy is kell.

– A stadion alatt is van csatorna?

– Hogyne lenne. Itt alattunk vannak az illemhelyek. Ha befogod az orrod, akár fel is mászhatsz bármelyik szektorba odalentről. Az esőcsatorna is oda csatlakozik. Nézd meg, ott húzódik a porond mellett végig, és ott van a vizesárok a fal mellett két oldalról. Az istállók is be vannak kötve. Többe került a város odalent, mint amennyit látsz belőle idefent. Ez a magas torony itt balra, ez a stadion külön víztornya. Nézd meg: a fal tetején, a díszhely mellett ott a szökőkút, és működik… Mert a víztoronynál alacsonyabb… Minden fontosabb épületnek külön víztornya van, nem láttad? De vízvezeték csak egy van… Nem állíthatsz mellé őröket tízlépésenként, sok tízezer ember kellene hozzá, annyit nem bírnak kiállítani…

Idejön Rómából, a csatornák és vízvezetékek városából egy bivalyerős ember, állítólag kereskedő, és ez érdekli. Mi a csudával kereskedhet Alexandrosz? Sose beszélt erről. És mitől kellene egy tíz-tizenöt rőf vastag, öt-hat ember magas, kőből épült vízvezetéket megvédeni? Tőlünk netalán?

Uri nem észlelt magában késztetést, hogy ő ezt a remek vízvezetéket meg akarja bontani.

Óriási hangzavar támadt: délen megjelentek a lovak, a quadrigák, s bennük állva a hajtók. A starthelyhez hajtottak, ott megfordultak. Négy kocsi állt rajthoz, a négy színnek megfelelően. Az emberek fo148gadásokat kötöttek, a helyi fogadóiroda ügynökei a sorok között cikáztak és tesserákat osztogattak, amelyek pontos mibenléte Uri előtt rejtve maradt, hajtók és lovak nevei röpködtek, elkezdődött az őrület.

– Veszélyes pálya – mondta Alexandrosz izgatottan, Uri fülébe lihegve, orrlukai pulzáltak. – Maximum három és fél kocsira elegendő, takarékoskodtak. Itt vér fog folyni!

Uri meresztgette a szemét és hunyorgott. Meg nem tudta volna állapítani, hány kocsi fér el egymás mellett a pályán. Alexandrosz gyakorlott kocsiversenynéző lehet. A starthely előtt megjelent az indító a narancsvörös kendővel a jobbjában, a tömeg felüvöltött. Amikor az indító a feltartott kendőt teátrális mozdulattal eldobta, a négy starthely kapuját egy szolga egy csigás szerkezet révén egyetlen mozdulattal felrántotta, és megkezdődött az öldöklő küzdelem. Még nem ért a földre lebegve a kendő, s ők már vágtattak.

Rögtön az első félkör végén az egyik kocsi bal oldali kereke beleakadt a fordulást jelző gúlába és feldőlt, egy másik átgázolt rajta, két ló törött lábbal hevert, a hajtók egyikének a feje vérzett és az oldalán feküdt, a másik sántikálva, egy lábon ugrálva próbált a vizesárok felé menekülni; szolgák loholtak, hogy a széttört kocsikat a két versenyben maradt kocsi elől eltolják, a hajtókkal nem törődtek. A két másik kocsi előbukkant a fal mögül és ismét a nézőtér felőli hosszon vágtatott balról jobbra, lassítaniuk kellett, hogy a pályán keresztben heverő lovakat kikerüljék. Hajszálon múlt, hogy nem akadtak egymásba ők is. A közönség tombolt. Hét teljes kört vágtattak, és a zöld színű hajtó győzött. Véletlenül az, amelyiknek a többség szurkolt.

Mindenki üvöltött, Uri mellett felugráltak az emberek, a győztes hajtó diadalkört ment, fütyültek, tapsoltak, ordítottak. A győztes imbolyogva fellépdelt a falra és koszorút kapott. A sántikáló jobbról balra a starthelyig araszolt és eltűnt a kapuban, sántikálását fütty és fújolás kísérte. A véres fejű ott hevert a fal mellett eszméletlenül, otthagyták. A második helyezett zokogva hajtotta a fújtató lovait a starthely felé, és eltűnt az istállóba vezető úton.

Következett a második futam. Az egyik kocsi rögtön az indulás után felborult és széttört, a lovak megálltak, a kocsit lekapcsolták, a lovakat visszavezették a starthelyre, a hajtó gyalog menekült vissza, úgyhogy a megmaradt három kocsi már akadálytalanul vágtathatott. Az első futam ájultan heverő vérző fejűjét csak a második futam eredményhirdetése után vitték el ölben négyen. Őt is kifütyülték, bár aligha hallotta.

Aztán birkózók jöttek balról, felléptek az elválasztó fal déli végére, ahol a falon kétoldalt korlátot feszítettek ki kötélből, hogy le ne essenek. Mindkét oldalról jól lehetett látni őket. Fegyver nem volt 149náluk, ágyékkötőt hordtak csak, bármilyen ütés, fogás, rúgás, harapás meg volt engedve. Akkor lett vége, amikor az, akit félig agyonvertek, jelzett, hogy feladja. A győztes felállt, hosszan verte a mellét a jobb öklével, a földön fekvő ellenfélbe bele-belerúgott, a közönség minden rúgását boldog hujjogással nyugtázta. A győztes meghajolt a notabilitások felé, a közönség felé, majd imbolyogva lelépdelt a lépcsőn az istálló irányába. A vesztes ugyanarra távozott, leérve a porondra négykézlábra ereszkedett, úgy araszolt kifelé, a farát mulatságosan riszálva, a közönség röhögött és megtapsolta.

Jött két atléta, szintén a fal tetejére mentek fel, a notabilitások közvetlen közelébe, az egyik a másik atléta homlokán egyensúlyozott, hosszú botra mászott fel, mint egy majom, és egykezesen kézen állt. Hosszú percekig ott állt kézen, és nem történt semmi. Az unott, eszegető, iszogató és trécselő közönség akkor hördült fel, amikor az egyensúlyozó a botot a homlokáról ellökte. A kézen álló repült a levegőben, aztán két és félszeres szaltó után csodálatosan beleállt a lenti fűrészporba, rugózott párat és meghajolt. Taps, hangorkán. A két atléta elkotródott.

Ekkor a fal tetején ülő notabilitások felálltak, a lépcső felé vonultak és egymás után kezdtek lelépdelni. Erre tört ki az eddigi legnagyobb hangorkán, úgy ünnepelték őket, mintha kivételes haditettet vittek volna véghez. A notabilitások és a kísérőik kimentek a porondról az istálló felé. A tömeg felállva ünnepelte őket.

– Vége van? Szünet van? Mi történt? – kérdezte Uri értetlenül.

– Szerintem – mondta Alexandrosz izgatottan – most jönnek a nők…

Nem jött senki, várni kellett. A közönség ujjongott. De aztán valóban: a starthely felől tíz fátyolba burkolt nő loholt be, felrohantak a lépcsőn és a fal közepén megálltak.

A starthely felől zenészek ballagtak be a porondra, ütős és fúvós hangszerekkel muzsikáltak. A nők táncolni kezdtek, fátylukat eldobták, pallában illegették magukat, pallájukat ledobták, melltartóban és ágyékkötőben táncoltak, melltartójukat levetették, ledobták, a közönség vihogott, megjegyzéseket tett, a nők ágyékkötőjüket ilyen-olyan tekervényes mozdulatok kíséretében megoldották, ledobták, meztelenül lejtették kihívó táncukat, a legvégén hanyatt fekve, rángatózva. A közönség tombolt. Táncuk végeztével fátylaikat összeszedték, magukra borították és lerohantak a lépcsőn balra, az istálló felé. Taps. A zenészek lassan araszoltak utánuk. Szolgák loholtak be, az eldobált ruhákat összeszedték. Egy fiatal fiút igen megtapsoltak, mert az egyik ágyékkötőt az orrához dugta, teátrálisan szagolgatta, majd a lábai közé helyezte, s kifelé futtában fűrészelő mozgást végzett vele.

150

Alexandrosz fújtatott.

– Nem birkóztak – mondta csalódottan, inkább magának.

Uri nem tudta, kiknek kellett volna birkózniuk, a szolgáknak-e, vagy a nőknek.

Szünet következett, a notabilitások ismét megjelentek, méltóságteljesen felhágtak a falra és helyet foglaltak. Örömujjongás kísérte a vonulásukat: a közönség hálás volt, hogy az előbbi tilos műsorszám megtartását távollétükkel tüntetve engedélyezték. Uri megértette: ilyen erkölcstelenséget a helyi méltóságok nem nézhetnek, csak a plebs.

Zavarban volt. Életében most látott eleven női mellet először, s mindjárt húszat. Ugyan alig látta őket, hiába hunyorgott kitartóan, de annyit észlelt, hogy eléggé eltérőek, még egy-egy összetartozó pár egyes darabjai is képesek különbözni egymástól. Női ölet már látott, az vérzett, és álmaiban kiomló bél kígyózta körül. Ezekkel a keblekkel nem fog álmodni se jót, se rosszat.

Ezután lépdelt fel balról, az istálló felől érkezvén néhány kísérője társaságában a fal tetejére a filozófus. Az, akit Szürakuszaiban is látott. Most fehér csillagokat viselt a sötétkék selyemköpenyén, fején babérkoszorú díszelgett. Az alacsony termetű orvos megállt a lépcső aljában, onnét bámult felfelé.

Makedóniosz kezet fogott egy előkelőséggel, egy fent ülő hölgy előtt mélyen meghajolt, majd a közönség felé hajlongott. Ugyanúgy üdvözölték, mint a kocsiversenyzőket, az atlétákat és a nőket. Felhajtott egy pohár bort, aztán erős hangján, amelyet itt éppoly jól lehetett hallani, mint Szürakuszaiban, deklamálni kezdett.

Ugyanazt a két történetet mondta el, egyetlen szórenden sem változtatott.

A katonák nevetgéltek, egy-egy ócska fordulatnak gyermetegen örültek és közbekiabáltak. Nagyobb volt a sikere, mint Szürakuszaiban, csaknem annyira megtapsolták, mint a pucér nőket; a nők előbbi sikere rá is átsugárzott. A filozófus hálásan hajlongott, majd orvosa és egyik szolgája társaságában helyet foglalt a fal tetején, hogy végignézze a műsor csúcspontját, a döntőt, amelyben a két addigi győztes mérte össze a tudását. Mind a kettő zöld színben indult; mindenképpen a zöld győz, hogy a katonáknak meglegyen az örömük, gondolta Uri, és rá kellett jönnie, hogy ez nem lehet véletlen. Az első két futamot felváltva nyerték, úgyhogy a harmadik futamban döntötték el a versenyt. A második helyezett a földhöz verdeste magát, égnek emelt karral hadonászott és a lovait ütlegelte, hogy a közönség kiröhögje.

Színészkednek, előre megszabott táncot lejtenek. Ezek is pojácák. 151A filozófus is pojáca, a helyi előkelőségek is azok. Lehet, hogy a kocsitörések is előre meg voltak beszélve: legyen izgalom. A lovak lábát, Uri most gondolt erre először, nyilvánvalóan biztosították.

Alexandrosz a női műsorszám kivételével körbe-körbetekingetett a nézőtéren, arcán komor figyelem látszott. Nem engem kémlel, gondolta Uri, hanem mindenkit, aki jelen van.

Kifelé menet elvesztették egymást, bár nem beszélték meg, hogy együtt távoznának. Uri gondolt egyet, átugrott a nézőtér és a porond közötti vizesárkon, és megszólította a falról a lépcsőn lefelé szuszogó filozófust.

Csak ő lépett a filozófushoz, a tömeg a győztes versenyző körül tolongott, a tunikája díszesen szegett szélét mindenképpen meg kellett érinteni. A versenyző testőrei hátrébb taszigálták a rajongókat. Nagy volt a káröröm, amikor ketten a vizesárokba potyogtak, de azok is nevettek.

Uri gratulált a két rendkívül mulatságos történethez, és elhadarta, a filozófusnak mely műveit ismeri. A filozófus megállt, mellette türelmetlenül ácsorgott az orvos és a legyezőt lefelé tartó szolga, Uri érdeklődése nem volt ínyükre. A filozófus arcán szomorú mosoly jelent meg, amíg Uri a címeket sorolta.

– Régen írtam őket – intett lemondóan, és büszkén kihúzta magát. – Olyan művekkel ma már nem lehet sikert aratni, túl jók. Rettenetes a romlás mindenütt. Fiatal barátom, nem mondhatok mást: rettenetes.

Uri nem említette, hogy Szürakuszaiban ugyanezeket a lopott meséket már hallotta tőle, inkább a filozófus további útiránya felől érdeklődött. A bölcs elmondta, hogy innét északnak indul, Szidónban és Damaszkuszban már türelmetlenül várják, és onnét majd megszervezi a további turnét. Uri arra következtetett, hogy eszerint Alexandria felől jött.

– Szicíliából Afrikába hajóztam – mondta a filozófus –, Leptiszben és Kürénében volt fellépésem, de Alexandriában nem álltam meg… Túl sok ott az úgynevezett bölcselő, ott nem lehet tömegeket vonzani, egy Platónt, egy Arisztotelészt is kifütyülnének ma már, el vannak kényeztetve és el vannak durvulva, megvannak a maguk divatos, primitív helyi kedvenceik.

Uri az éppen készülő mű felől érdeklődött.

– Évek óta nem jut az eszembe semmi – mondta a filozófus bánatosan. – Amit valaha írtam, már azt is elfelejtettem. Nem tudtam gazdag mecénásra szert tenni, folyton utaznom kell, noha utálom, rosszul intéztem a sorsomat.

Uri hitetlenkedve rázta a fejét.

– Szóval Rómában még a zsidók is ismernek engem – sóhajtotta a filozófus boldogan. – Ki hitte volna. Egyszer talán fellépek még Rómában… Van vagy húsz éve, hogy utoljára ott jártam… Nagyon nagy volt a sikerem, elementáris. De hát akkor még volt kultúra, volt szellem a világban…

Lassan bandukolt Uri a civilek között a belváros felé, a katonák csapatokba tömörülve gyorsabban haladtak, keményen verték a bakancsuk szögecselt talpával a kövezetet, és eltűntek a laktanya irányában, amely óvatosságból itt is a városfalon kívül épült, mint birodalomszerte mindenütt.

Uri úgy érezte, hogy azoknak a zsidóknak a társaként, akik Júdeában adóznak a rómaiaknak, őt is meglopták. Eltűnődött, mennyi is lehet a fejadó meg a terményadó, amit minden palesztinai zsidótól beszednek, és amiből ezt az ingyenműsort finanszírozták. Még otthon hallotta, hogy itt is önadózás van, és csak minden tizennegyedik évben jelentik be az újonnan születetteket és a halottakat. De hány százalék lehet az adó? Adandó alkalommal megkérdezi.

A közelben ballagó zsidókat nézte óvatosan, észre ne vegyék, hogy bámulja őket. Ezen a megcsalatáson kívül nem érzett velük közösséget. Idegenek. Pedig azonos a vallásunk, gondolta Uri bizonytalanul, egy nép vagyunk, a kiválasztott.

Arra a kedves családra gondolt, amelynél még Campaniában éjszakáztak, Puteolihoz közel. A sok gyerekre, akik vidáman üvöltöztek egymással. A szövőszékre. A birkákra. Ha Isten adja, megint meg fogom őket látogatni, határozta el.

Úgy döntött, hogy ez ügyben fogadalmat tesz. Csodálkozott, milyen közel ért már a Templomhoz, ahol e fogadalom esedékes. Csak azt nem tudta elképzelni, miből veszi meg a fogadalomhoz szükséges áldozati galambot.

Unalmas napok jöttek. Uri egyedül mászkált a városban, a társak kora reggel eltűntek, és elhárították, hogy együtt menjenek. Miféle fontos dolguk lehet Kaiszareában?

Plotiust többször is látta messziről, ilyen sűrű, szénfekete szakáll és őszülő, a feje búbján kopasz fej nemigen akadt más a környéken. Összehúzott szemmel bámulta a kikötő környékét, Plotius a kocsmák teraszain iszogatott vénemberek társaságában, és elmélyülten beszélgetett velük. Többnyire zsidók voltak ezek a vének, de görögök is akadtak közöttük. Lepusztult arcú és testű, vénségesen vén férfiak. Ezek már nem fognak palotát építtetni maguknak. Plotius, az építész mit tudakol tőlük vajon?

153

Egyik este úgy döntött, megkérdezi. Imádkozás és vacsora után Plotius az egyik lugas felé indult egyedül, és Uri csatlakozott hozzá. Plotius megállt és bevárta, mint pár hete a szürakuszai kikötőben.

– Láttál az öregekkel, mi? – kérdezte Plotius.

Uri nyelt egyet. Plotiusnak jó a szeme, észrevehette, hogy figyeli.

– Igen.

– Na jó – mondta Plotius, és leült egy padra az egyik szőlőlugasban. Uri mellé ült. Meleg volt, a Nap épphogy lehanyatlott. Plotiusból borszag áradt. Egész nap itatta az öregeket.

– Azért akartam ennek a delegációnak a tagja lenni mindenáron – mondta Plotius –, noha engem itt legutóbb hamisan bevádoltak, és alig tudtam meglépni… Lopással vádoltak meg, engem! Na majd vigyázz magadra errefelé… Szóval, azért jöttem, mert érdekel a kaiszareai kikötő!

Szünetet tartott, várta a hatást. Uri hülyén bámult.

– Biztosan emlékszel, Máté mesélt az ostiai kikötőről, hogy mennyire veszélyes, át kellene építeni…

– Emlékszem.

– Én akarom átépíteni.

Uri továbbra sem értette.

– Ez a nagy üzlet, barátom – mondta Plotius. – Milliókat lehet keresni vele, valamelyik császárnak muszáj megcsinálnia egyszer. Puteoli messze van Rómától, Ostia közel, Ostiáé a jövő. Csak egy probléma van: a sós víz szétmarja a cementet… Illetve mégis lehetséges, mert Nagy Heródes mérnökei megoldották, éppen itt… Feltalálták a tengervízben megkötő cementet, csak azóta elfelejtődött a módszer. Latinok voltak az építők, Nagy Heródes hívta őket ide, kutattam utánuk Itáliában, rég meghaltak. De néhány ember, aki ezt a kikötőt a saját kezével építette, él még. Tőlük próbálom megtudni, milyen anyagot használtak.

Uri felvidult. Eddig is kedvelte Plotiust, de most már azt is tudja, miért. Ennek az embernek célja van. Pénzt akar keresni, nagy pénzt. Ez méltányolható törekvés.

– És megtudtál valamit?

– Nem sokat – mondta Plotius. – Óvatosan kérdezgetem őket, persze, per tangentem… „Ne tedd magad észrevehetővé a hatalom szemében”… ez igen bölcs júdeai szabály, még a titkos törvénykönyvekben is benne van… Annyit már tudok, hogy a négyzetesre faragott sziklákat fakeretbe foglalták, lesüllyesztették, s minden rést kitöltöttek valamilyen homokkal… A fa elrohadt, de a fakeretbe öntött homok megkötött… Azt mondják, két évszázada ugyanígy építették Cosa kikötőjét Itáliában. Jártam Cosában, a kikötője tönkrement. Ez a vizes cement, ahogy hívják, kétszáz évet nem bír ki… De négy-öt 154évtizedet biztosan kibír, ha Kaiszarea kikötője áll, és látjuk, hogy áll… Egy császárnak ennyi bőven elég. Azt mondják, vulkáni hamut hoztak ide Itáliából, néhány öreg váltig állítja, hogy a Vezúv hamuját, és az a neve, hogy puteolanum… Ketten is latinul mondták, pedig az a két öreg nem is tud latinul… Talán Puteoli környékéről hozták, a Vezúv valamelyik kitörésének a hamuja lehet. De valamilyen más anyagot is keverhettek hozzá, amely a tenger sóját érezve a vulkáni hamuval együtt a tengervízben szilárdabb lesz, mint a sziklák… De erről az anyagról még semmit sem tudok…

Elhallgatott, Máté lépett hozzájuk, leült melléjük a lugasban.

– Nem zavarok? – kérdezte.

– Dehogy – mondta Plotius. – Éppen azt mesélem Gaiusnak, hogy az ostiai kikötőt én akarom megépíteni.

– Hallottam – mondta Máté. – Mesélték az öregek, hogy a vízre kötő cement titka felől faggatod őket.

Plotius felnevetett.

– Akkor hamarosan Rómában is megtudják az én titkos tervemet – mondta vidáman.

– Tőlem nem fogják megtudni – mondta Máté. – De megnyugtatlak: ki van zárva, hogy azt a munkát neked adják. Túl nagy beruházás, óriási kenőpénzzel fogják megszerezni, lefizetik az egész szenátust, a testőrparancsnokot, a császárt… Kicsi ember vagy te ehhez.

– És ha csak én tudom a vízre kötő cement titkát?

– Akkor kiszedik belőled, aztán a Tiberisbe hajítanak.

Plotius elgondolkozott.

Uri nem tudta, örüljön-e, hogy jelen van. Vajon most fel kellene állnia, hogy ők nyugodtan beszélgethessenek egymással?

– Te mit gondolsz? – kérdezte hirtelen Máté.

– Én? – kérdezte Uri.

– Te, te – mondta Máté.

– Nem értek hozzá.

– Apád befolyásos ember – mondta Máté –, tudja ő, hogyan lehet a jó üzleteket megszerezni. Minél nagyobb a beruházás, annál többet lehet lopni. Ezért is ajánlatos minél nagyobb beruházáson dolgozni. A kikötőépítés olyan, mintha selyemmel kereskedne az ember, a többiek háta mögött, például Dalmácián keresztül, az illírekkel vesződve…

Uri hallgatott. Apjának minden titkát ismerik, és ha akarják, tönkreteszik. De rosszul ismerik az apját, mert ő nem lop, ő megdolgozik a pénzéért.

– Mit is mondtak, honnét származik az az anyag, Puteoliból? – kérdezte Máté. – Milyen messze van az Rómától?

155

– Nem tudom – mondta Plotius.

– Száznegyvenhárom stadion – mondta Uri.

– Igazán? – kérdezte Máté.

– Iustus szerint – mondta Uri.

– Az az anyag – mondta Máté – valakinek a birtokán volt, és az a birtok ma is valakié… Nagy Heródes megfizette az informátorokat, neki volt pénze. Neked annyi pénzed nem lesz, édes Plotiusom. Nem fogsz hozzáférni ahhoz az anyaghoz soha.

Plotius hallgatott.

– Ajánlok én neked egy biztosabb üzletet – mondta Máté. – Építsd fel az ostiai imaházat! A terület a tengerparton az enyém… Van már hozzá négy csodaszép görög oszlopom, csak az épületet kell köréjük keríteni… Nagyobb imaházat akarok, mint a déloszi!

Máté szemében téboly csillogott.

– Elültettél a házad kertjében négy kicsi oszlopot, locsolgatod őket és nődögélnek, mint a pálma? – érdeklődött Plotius.

– Nem állnak, mert vízszintesen ástam el őket a házam előtt – mondta Máté –, homokos a part, könnyen be lehetett temetni. Iszonyú mázlim volt, ingyen jutottam hozzájuk. Jött egy oszlopszállítmány Görögországból, de a megrendelő, egy etióp, nem sokkal előtte ment tönkre, és kiirtotta a családját, aztán magával is végzett; vagy harmincat a kapitány el tudott sózni féláron, de négy a nyakán maradt. Nem akarta visszavinni, sok helyet foglal el, sietett, nem volt ideje vevőt keríteni, mondtam neki: én elviszem. És odaadta ingyen. Nekem csak a szállításért kellett fizetnem. Elástam őket a házam előtt.

– Milyen magasak? – kérdezte Plotius.

– Tizenkét rőf és két láb, az oszlopfők miatt.

– Nocsak – mondta Plotius.

Egy szolga jött ki a házból, kérdezte, kérnek-e valamit. Máté bort rendelt.

– A legjobb márványból valók – mondta Máté büszkén.

– És hova dugod őket egy imaházban? – kérdezte Plotius.

– Nem mindegy? De legalább akkora legyen, mint a déloszi!

A szolga hozott pár kancsó bort és három finom poharat.

Máté Urinak is töltött. Ittak. Máténak tűz égett a szemében, a jövendő imaháztól előre meg volt részegülve.

– Mozaikpadló – folytatta Máté. – Körben kőpadok… Gyönyörű falfestmények… Mikve… Közel a tenger, ahogy kell… Kutat lehet ásni… Ciszternából megy majd a víz a konyhába…

– Milyen konyhába? – kérdezte Plotius.

– Szálloda is lesz egyúttal a zsidó tengerészek számára. Most nincs hol enniük és aludniuk, magánházaknál húzzák meg magukat, egy 156szobában hatan-heten. Mintha a hajó gyomrában hevernének egymás hegyén-hátán. Az enyém az ő imaházuk lesz, be se kell menniük a városba. Valamit nekik is kell enniük. Szerény térítés fejében majd főzünk rájuk, és nem csak szombaton. Sok tengerész, sok kicsi térítés, óriási haszon.

– Azért építettél magadnak villát a városfalon kívül, hogy imaház legyen a közeledben?

– Azért – mondta Máté. – És ha felépül, én leszek az arkhiszünagogosz.

– Ha felépítem, én leszek az arkhiszünagogosz – mondta Plotius. – Ez a feltételem, a béren kívül, amely persze megfizethetetlen.

Nevettek, ittak.

– Komolyan beszélek – mondta Máté. – Óriási üzlet, de ez meg is valósítható.

– Na és ki fogja finanszírozni? – érdeklődött Plotius.

– Én a négy oszlopot adom hozzá – mondta Máté. – Több ezer sestertiust érnek egyenként. A többit összeadják a zsidó tengerészek, nekik épül. Az ostiai zsidókat is megfejem, elvégre az övék is lesz. Eddig egy gyülekezet volt Ostiában, most majd lesz kettő.

– Ennyiből nem jön ki – mondta Plotius. – Arról nem beszélve, hogy nem érdekük még egy gyülekezetet létrehozni.

– Ahogy megérkezünk Jeruzsálembe, beszélek a főpappal, adjon a kincstárból.

– Hülyeség – mondta Plotius. – Sose támogattak imaházépítést a papok. Valahány imaház épül, annyival csökken a Templom súlya, s ezzel az övék is.

– Én azért megpróbálom.

Itták a bort. Uri meg volt illetődve, hogy nyíltan beszélnek előtte. Befogadták, felnőtt férfinak tekintik.

Plotius a levegőbe rajzolt.

– Mondjuk itt van a délkeleti oldal, ez néz Jeruzsálem felé, itt van a bejárat… Egyenesen kell továbbmenni, be a templomba… A bimah szemben van a bejárattal… Kell oda egy pódium, körben a padok… Hova rakjam a hülye oszlopaidat? A bimah fölé? Itt a bejárat, szemben a szentély… Jobbra vagy balra egy másik nagy terem, az iskola meg a bíróság számára…

– Balra – mondta Máté határozottan.

– Miért? – kérdezte Plotius.

– Mert így fér el, a tengerpart miatt.

– Nekem mindegy – mondta Plotius –, legyen a másik terem balra… De ha annyira szép az a négy oszlop, akkor azt a szentélyből is, a másik teremből is látni kell… Legyen éppen közöttük?

157

– Legyen – mondta Máté.

– De milyen tetőt csinálok? Lyukasszák át a hülye, két és fél emelet magas oszlopaid a tetőt?

– Olyan magas legyen az egésznek a teteje, mint az oszlopoké – mondta Máté.

– Meg vagy őrülve! Sehol nem láttam ilyen magas imaházat. Hat rőf, két láb!

– Az a jó – mondta Máté. – A miénk lesz a legmagasabb.

– Mániákus ember vagy te, Máté – mondta Plotius elismerően.

– Az vagyok – mondta Máté. – És a pénzt is össze fogom szedni. A római zsidókat is megfejem. – Urihoz fordult. – Adni fog a te apád is. És még sokan.

Uri hallgatott.

– Adni fog Agrippa is – mondta Máté. – Őt is megfejem.

– Ha Agrippa benne van – mondta Plotius –, akkor én kilépek. Mocskos gazember.

– Pénze mindig van.

– Hogy a szenátorokat meg a császárt megkenje, de zsidóknak még sose adott egyetlen árva ast sem. Nagy-Izrael királya akar lenni, amelyik nagyobb, mint a nagypapájáé volt.

– Agrippából sose lesz király – jelentette ki Máté. – Túl sokan utálják.

– De az alexandriai zsidók akarják – mondta Plotius. – Azoknak semmi se drága… Az se érdekli őket, ha Agrippa fellázítja azokat a nyomorult am-haareceket egész Júdeában!

– Nem fogja fellázítani őket – mondta Máté. – Nem is tud beszélni velük, egyetlen kukkot se tud arámiul.

– Majd az ügynökei megteszik – mondta Plotius. – Beteg lelkű ember, minden eddigi zsidó királynál nagyobb akar lenni… Ebbe már sokszor belepusztultunk. Legutóbb a nagypapája tett tönkre minket. Hogy Agrippa adna pénzt az ostiai imaházra? Ő Júdeát akarja, Galileával együtt, és semmi más nem érdekli!

Uri kínosan érezte magát. Megtisztelő, hogy nyíltan szidalmazzák előtte Agrippát, de most már neki is meg kell szólalnia.

– Köszönöm – szólalt meg Uri –, hogy nyíltan beszéltek előttem.

Kis csönd után Máté azt mondta:

– Igen. És?

– Tudom, hogy tudjátok, hogy apám pénzt adott neki, és megkérte, hogy én jöhessek veletek… De apámnak semmi pénze nem volt… Húsz százalékos kamatra vette fel a bankároktól, egész életében nyögni fogja… Agrippa a bankároktól kért kölcsönt, azok nem adtak, hanem apámhoz küldték, és ő nem mondhatott nemet…

158

Csönd volt.

Máté felnevetett:

– Egyetlen vacsorára költötte el Agrippa – mondta –, nincs a világon olyan madár, amelynek a nyelvéből ne szolgáltak volna fel pástétomot…

– Ott voltál? – kérdezte Plotius.

– Nem – mondta Máté –, de ismerek valakit, aki ott volt.

Uri megszédült.

Egyetlen vacsorára szórta el ezt az irdatlan összeget, az a szemét!

Plotius Urihoz fordult:

– Egy feltűnően okos kereskedő, amilyen az apád, nem szokott megbolondulni. Arra számít, hogy magas állás hull az öletekbe, amikor Agrippa lesz a király. Megtérül nektek ez a kölcsön, ha Nagy-Izraelt Agrippának ítéli a császár. Nagy rizikó, de apád úgy számított, hogy érdemes kockáztatnia.

– Apám nem olyan!… Mi nem vagyunk Agrippa ügynökei!…

Bort szopogattak. Uri nem ivott.

– Itt mindenki valakinek az ügynöke – szólalt meg Máté barátságosan. – Pénzt szállítani akármelyik barom tud. Ebbe a delegációba senki se került véletlenül. Közöttünk csak fontos emberek vannak.

Urit elöntötte a düh.

– Na akkor ki vele! – üvöltötte. – Ki kinek az ügynöke? Hadd halljam!

Máté és Plotius összerázkódott, ezt nem várták.

– Elmondom – mondta Máté halkan. – De ne üvölts, mert meghallják. Elmondjam?

Plotius vállat vont:

– Legalább én is megtudom.

Máté habozott, aztán vállat vont:

– Valeriust az arkhiszünagogosza nyomta be a delegációba, van nála egy csomó szerződés, földeket vesz a főnöke Júdeában… Az eladók aláírják, Valerius visszaviszi, aztán a következő delegációval a pénz is megjön az eladókhoz… Valerius nem keres semmit, de megtarthatja az állását, hüperétész marad élete végéig… Ahelyett, hogy elmenne hajósnak, és a belét is kihányná…

Máté nevetett, folytatta:

– Hilarus ékszereket vett Kaiszareában, itt olcsó, és ettől kezdve kitöri a frász, el ne lopják a zsákját…

– Megnézted a zsákját? – kérdezte Uri.

– Meg.

– Az én zsákomban is te kutattál? – kérdezte Uri elszántan.

– Én. Hiányzott belőle valami?

158

– Nem hiányzott. – Uri gyomrából kezdett visszafele szivárogni a bor. – Na és mit kerestél nálam?

– Agrippa levelét.

Uri elképedt.

– Logikus – próbálta enyhíteni a dolgot Plotius. – Agrippa kérésére kerültél a delegációba. Te vagy a hírvivője.

– Nem így van! – kiáltotta Uri. – Semmiféle levél nem volt nálam soha!

– Nem volt – erősítette meg Máté. – Akkor még nem tudtam, hogy jó a memóriád.

Uri a fejét rázta, nem értette.

– Száznegyvenhárom stadion – mondta oktatólag Plotius.

– Mi a száznegyvenhárom stadion?!

– Puteoli távolsága Rómától – mondta Plotius. – Egyszer hallottad, és megjegyezted. Oda se figyeltél. Úgy kérdeztem, mintha nem tudnám, Iustus mondta meg, és Máté azonnal másra terelte a szót. Ha valamit el kellett volna felejtened, ez volt az. De épp az imént te mondtad meg nekünk, hány stadion Puteoli Rómától. Agrippa jó futárt választott.

– Bocsánat – suttogta Uri, felugrott és a bokorba hányt, aztán megtörülte a száját és fogait összeszorítva visszaült közéjük.

Ezek végig őt kémlelték, őt vizsgáztatták. Hát akkor vizsgáztassák tovább.

– Hallgatlak, Máté. Alexandrosz?

– Kártékony vadállat – mondta Máté. – Római légiós szeretett volna lenni, de nem vették fel, mert zsidó. Bosszúból zsidó hadvezér akar lenni, és meg akarja verni a Római Világbirodalmat, egymaga. Most éppen fegyvereket vásárol a légiósoktól, a zsidók pedig barlangokba rejtik, hogy majd fellázadjanak…

– Milyen légiósoktól? – kérdezte Uri.

– A szebasztéi nem-zsidó cohorsok tagjaitól – mondta Plotius türelmesen. – Azok bejelentik, hogy sajnos elveszett, és kapnak helyette ingyen másikat. Dárdákat, kardokat, késeket… Van nekik 39 as napidíjuk, az évi 900 sestertius, de mert az ellátmányukat és a fegyverzetüket a római állam fizeti, és ezeket az ellátmányukból levonják, végül kevesebbet keresnek, mint a 25 ast érő sportulájával egy római proletár, aki nem csinál semmit, csak lopja a napot, akárcsak te! És neked még tesserád is van, ami nekik nincs! Kétszer többet keresel te, a dologtalan római proletár, mint ők, akik gyakorlatoznak, akiket bevetnek, ha valahol reng a föld, ha tüzet kell oltani, nekik családjuk nem lehet, és évtizedekig szolgálnak a hülyék, aztán minimális kegydíjjal letelepítik őket valahová jó messzire, hogy 160ne lázadozzanak! Nem csoda, ha üzletelnek és lopnak, amikor csak tehetik. Az elveszett fegyvert az állam újra megveszi, de annak az árát nem terheli rájuk, mert az állam hülye, és a bután könyvelgető hivatalnokai révén nem gondolkozik! Nem Alexandrosz az első, aki fegyvervásárlással foglalkozik feketén. Júdea tele van barlangokkal, és mindegyikük dugig van fegyverrel. Olcsón adják a zsoldosok, kupacokban veszik a zsidók. Manapság még csak rabolgatnak velük az útonálló hitestársaink, de ez a barom Alexandrosz erősen készül, hogy Róma-verő zsidó hadvezér legyen!… És hányan vannak még az ilyenek!…

Uri hallgatott, emésztette.

– Iustus énutánam kémkedik – mondta Máté, és nevetett. – Nem volt még delegáció, amelybe ne nyomtak volna be kémet. De hát nemigen lesz mit jelentenie… Hacsak rólad nem jelent valamit. Egy gyülekezetbe valók vagytok, ha jól tudom.

– Igen – mondta Uri. – Plotiusról tudom már, miért jött… Hát te, Máté?

Máté ivott egy kis bort.

– Nekem mániám az ostiai imaház… Ha felépül, aligha járok rosszul. Kicsi összeget fogok beszedni a szállóvendégektől, még kisebbet a terembérletért a bíróságtól, nagyon-nagyon keveset az iskola működtetéséért, de sok kicsi sokra megy, és a városból is mindenki az én imaházamba fog jönni előbb-utóbb, bizony. Én leszek a világon az első arkhiszünagogosz, aki ezzel a tisztével pénzt keres. Ahhoz azonban, hogy a zsidók építhessenek, béke kell. A Pax Romana kell hozzá, legyen áldott, és legyen áldott Augustus Caesar, aki kitalálta… Jegyezd meg: mindent el fogok követni, mindent, hogy a békét a hülye zsidók ne veszélyeztessék.

– Én is így vagyok ezzel – mondta Plotius.

Uri gyomrát újabb görcs szorította össze.

– Nekem is béke kell – mondta rekedten –, hogy olvashassak, mert semmi más nem érdekel. Felmondom nektek kívülről az egész görög és latin irodalmat. Velem aztán nem üzent senki senkinek. Esküszöm az Örökkévalóra, aki Egy, hogy ez így igaz.

Kis csönd után Plotius azt mondta:

– Ámen.

Simon mágus váratlanul Jeruzsálembe távozott, levélben kívánta, hogy továbbra is érezzék magukat jól a házában. A szolgák egy részét magával vitte, a többiek mindenben az ő szolgálatukra állnak.

161

Eszerint behajtotta a követeléseit, és sietett a pénzt a Templom kincstárában elhelyezni.

Aznap késő este tértek vissza a társak, együtt valamennyien. Uri ilyet még nem tapasztalt, eddig egyenként értek haza, és nem ennyire későn. Nem voltak vidám hangulatban.

Leültek a kertben vacsorázni, Hilarus az alexandriai zsidókat szidalmazta. Beképzelt, hülye banda, felveti őket a pénz, de a zsidósággal, azzal nem törődnek.

Máté és Plotius hallgatott.

– A szemetek – mondta Alexandrosz –, meg se hívtak vacsorázni.

Kiderült, hogy a társak a Druseionban jártak aznap, az Alexandriából Jeruzsálembe tartó delegációnál, amelynek volt pénze, hogy a legdrágább lakosztályokat vegye ki abban a csodaépületben, de meg se kínálták őket, semmitmondó udvariaskodások után elbúcsúztak és a legdrágább benti vendéglőbe vonultak, persze úgy, hogy a római zsidók ezt még éppen lássák.

Megalázó procedúra lehetett.

– Százharmincháromszor több pénzt visznek, mint mi – mondta Máté tárgyilagosan.

– Az mennyi?! – kérdezte Uri elképedve.

– Száz talentum kereken – mondta Máté. – Ebben persze egész Egyiptom adója benne van, nem csak az alexandriai zsidóké…

Hogy viszik azt a rengeteg pénzt, Uramisten?! Uri gyorsan kiszámolta: legalább százhúszezer font arany! Mivel viszik, tevekaravánnal?

Uri örült, hogy a gazdagok dölyfét nem tapasztalta meg.

Aztán rájött, hogy egyedül őt nem vitték magukkal. Nem szép gesztus. Összeesküdtek ellene a társak. Holott ő megesküdött, hogy nem hoz Agrippától üzenetet senkinek. Mégsem hisznek neki. Plotius sem, Máté sem, senki.

Rájött: talán az is gyanút kelt, hogy ő nem üzletel a helybéliekkel. Az ő fejükkel mi más oka lehet ennek, mint az, hogy őt, Agrippa kémét, remekül fizetik, és jelentéktelen üzletelésbe nem kell bocsátkoznia?

Legyen már vége, érjenek Jeruzsálembe, adják át a pénzt, tudják le az ünnepet, és térjenek vissza Rómába mihamarább.

– Kár, hogy a mágus nem beszélt a helytartóval – mondta Hilarus, miután az alexandriai zsidók pocskondiázása kifulladt. – Nem fog fogadni minket.

Iustus helyeselt: jó lett volna megnézni a palotát. De talán a visszaúton lesz még lehetőség.

– Be lehet oda jutni – vélekedett Alexandrosz. – A csatornából fel lehet kapaszkodni…

162

– Ne hidd, hogy nem őrzik – mondta Plotius komoran. – És jól teszik, hogy őrzik. S ha nem őriznék, majd én szólok nekik.

Alexandrosz gúnyosan nevetett.

Uri értette: azért vizsgálta végig a csatornarendszert, hogy megtudja, hogyan lehet támadást indítani belőlük a fontosabb épületek ellen. Tényleg bolond ez az Alexandrosz.

Ültek, bort szopogattak és megint a kaiszareai pénzekről és árakról beszélgettek. Milyen olcsó itt minden Rómához képest. Ebben a boltban ennyi és ennyi egy vég vászon, a másikban annyi, de nem ugyanaz a minőség; az itteni bor savanyúbb; a bárány húsa a kikötői tavernában porhanyósabb, mint a Tiberium háta mögött.

Urinak régmúlt ízek éledtek fel az ínyén, de nem bor és nem bárány íze volt az, hanem az egykori maceszé, amit gyerekkorában evett, amikor apja még a munkatársának tekintette és a kereskedelmi árrésről világosította fel, meg a minőség hamisításának kivédésére oktatta. Ezek az árak gyermeki dolgok voltak, nem vehetők komolyan. Komolyan csak a művek vehetők. De azért jobb lett volna talán, ha nem romlik el a szeme, és nem olvasott volna egyebet, csak a Szentírást, és őt is érdekelnék az árak.

Imádkozás és vacsora után együtt ültek a kert ház fölötti részén, a meredek terület legmagasabb pontján egy szőlőlugasban, a gazdagon terített, hosszú asztal mellett; minden volt azon az asztalon a tenger gyümölcseiből, ami kósernek számít, vagyis sok-sok hal, és semmi rák, csiga vagy kagyló. Ugyan ki dönthette el és mikor, tűnődött Uri, mert az Ötkönyvben erről nincsen szó, vajon a csonthéjúak miért nem ehetők, és a meszes héjúak közül kivételesen melyek miért igen, és mi is a héjak között a különbség, mitől csont és mitől mész, és miért kóser szinte minden, a sertést kivéve, ami a meszes csontját belül viseli. Ha a Teremtő úgy teremti meg az embert, hogy kívül csontpáncél fogja össze, és belül van a húsa, vajon akkor az ilyen ember nem is lehetne zsidó? Képzeletében a Teremtő helyébe lépve Uri teknőcembereket képzelt el magának és kígyóembereket és madárembereket, és a társaknak az árakról folytatott, zsongító társalgása nem jutott el a tudatáig.

Nyugaton vörös volt az ég alja a tenger fölött, pár perce nyugodott le a Nap; a pálmák és a ciprusok közül a kikötő környéki nagyobb épületek teteje látszott, a magas tornyok szinte teljes egészükben. A Druseion legfelső szintjein lévő pici ablakokban fények pislákoltak. Ott valakik laknak, élnek és szeretnek éppen. Az alexandriai delegáció dőzsöl, teheti.

Nem mintha mi nem dőzsölnénk, vallotta be magának Uri tárgyilagosan; sőt azok a dölyfös zsidók fizetnek a Druseionban, mi meg ingyen lakunk és étkezünk. Lehet, hogy nekünk a jobb.

163

Aztán emlékeztette magát: nincs olyan, hogy „nekünk”.

Ő ebből a közösségből ki van zárva. S ha meggondolja, mit mesélt a társak indítékairól Máté, Máté és Plotius esetleges szövetkezésén kívül itt mindenki maga van. Nem közösség ez a delegáció, de miért is kellene azzá válnia? A közösség gyűlöletes: a tagjai egymást figyelik, kémlelik, valamely közösnek gondolt elvek megsértésével vádolják, följelentik, akár halálra is ítélik. Igen remélte Uri, hogy a küldetésük befejezése után egyik társát sem látja soha többé.

Aztán rájött: közösség ők bizony, annak minden jellemzőjével bírnak, s még az is meglehet, hogy ő, akit mindenki kémlel, mindenki kitaszít, ő ennek a közösségnek az összetartó enyve voltaképpen, s épp az a bizonyíték erre, hogy ma nem vitték magukkal a Drusieonba, őt egyedül. Egymással vetélkednek, egymással szövetkeznek, egymást figyelik, de közös ellenségük csak egy van: ő. Eszerint, gondolta, én vagyok ennek a delegációnak a legfontosabb tagja, és azért nem vittek el magukkal, mert az alexandriaiak Agrippát támogatják, akinek, így hiszik, én vagyok a kéme.

Meglepő gondolat volt, el is hárította azzal, hogy majd valamikor, tisztább fejjel, eltűnődik róla.

A kaiszareai Fároszban égett a tűz, még Uri is látta sziporkázni homályosan. Augustus templomának és a Tiberiumnak is látszott az aranyozott teteje, rőten csillogtak az alkonyatban. A kertben tücskök-bogarak ciripeltek, madarak csiviteltek, meleg tavaszi este volt, béke, nyugalom, jólét. Uri az ujjai közül, kis résen át nézte a tájat. Most még valószerűtlenebbnek érezte, hogy éppen ott van, ahol van.

A küldetésük Jeruzsálemben pár nap múlva véget ér, és indulnak haza. Még mindig nem tudta, ki viszi a pénzt. Talán a legkisebb és leghülyébb. Hilarus vagy Iustus. Vagy én.

De az én zsákomban nincs.

Nem lehet, hogy Simon mágusnak adta át a pénzt Máté, és ő azért ment előre? Neki fegyveres kísérete van, nála nagyobb biztonságban lenne. Újabban, hallotta még Rómában, csak nem figyelt oda, valamilyen lepecsételt, aláírással ellátott hitellevélre is adnak pénzt a bankárok akárhol; hátha ilyen hitellevél volt Máténál, azt átadta Simonnak, aki a levelet Jeruzsálemben pénzre váltja és elhelyezi a kincstárban.

Uri a lábát tornáztatta, a derekát nyomogatta. A sétáknak és a bőséges, jó ételeknek hála napok óta nem görcsölt a gyomra. Az a kínos vita következmények nélkül múlt el, sőt mintha Máté is, Plotius is rokonszenvezőbbnek mutatkozott volna. Ugyan ma nem szóltak, hogy az alexandriai delegációval találkoznak, őt ebből kihagyták, de a közös megaláztatást ezzel megúszta. Könnyűnek és gondtalannak 164akarta érezni magát. Meg volt békélve a világgal, mert meg akart békülni vele.

– Igazából neked kellene Pilátussal beszélned, nem? – kérdezte Hilarus váratlanul.

Uri körülnézett, kit szólított meg Hilarus. De Hilarus őrá nézett áthatóan.

– Hogy nekem, kivel, micsodát?

– Neked kéne Pilátussal beszélned, vagy rosszul gondolom? – kérdezte Hilarus ismét.

Uri semmit sem értett.

– Mit mondhatnék neki? – kérdezte.

– Azt én nem tudhatom – mondta Hilarus.

Mindenki hallgatott. Uri végignézett rajtuk. Szemükben a jóindulatnak nyoma sem látszott. Uri megborzongott.

– Ezen az úton hallottam a nevét először – mondta Uri. – Fogalmam se volt korábban, ki a júdeai helytartó. Miről kéne beszélnem vele?

– Honnét tudjam? Te tudod – mondta Hilarus. – De te csak lófrálsz a városban. Nők pucér mellét bámulod naphosszat.

Csönd volt.

Uri nem nézett Alexandroszra. Besúgta, hogy ott voltam az amfiteátrumban. Az nem számít, hogy ő is ott volt, csak az számít, hogy én voltam ott. De miért?

– Ti végig kémkedtek utánam – fakadt ki Uri. – Miért? Mondjátok meg végre, miért?

Némán nézték.

– Miből gondolod, hogy kémkedik utánad bárki is? – kérdezte Máté lágyan, kedvesen, résztvevően, atyaian.

Hogy tud hazudni, Úristen.

Uri felállt, fogta a borral teli poharát és bement a házba. Leült az ágyra és a sötétbe bámult.

Miért nem hisznek nekem?

Uri azontúl kint aludt a kertben. A péntek estét velük és a zsidó szolgákkal együtt imádkozva töltötte, utána otthagyta őket, egész szombaton nem szólt hozzájuk, azok se hozzá. Akkor evett, amikor ők már végeztek, és kerülte a társaságukat, azok is az övét. A kertben barangolt és rágta magát. Valami pokoli nagy tévedésnek vagyok az áldozata, gondolta, egyetlen szavamat se hiszik.

Csak vége lesz ennek a kínnak nemsokára: jövő pénteken este beáll a Pészah. Legkésőbb csütörtökön meg kell érkezniük, mert, így 165hallotta, pénteken már senkit sem engednek be a városba. Legkésőbb hétfő hajnalban útnak indulnak. Vagy talán már vasárnap este. Még egy éjszaka, gondolta Uri, és indulunk.

A csomagját megint átkutatták. Az imaszíja bele volt gyömöszölve a korsóba, amelyben hosszú napok óta nem tartott semmit. Neki soha nem jutott eszébe, hogy a korsóba bármit betegyen, különösen nem az imaszíjat. Azt akarták, hogy lássa: kutattak. Máté volt vagy más?

Nem tette szóvá. Valaki fenyeget, gondolta, hazudott rólam valamit a többieknek, és azok elhitték. De micsodát?

Tépelődött, mi baja lehet vele Hilarusnak. Egész úton egyetlen szót sem váltottak. Ott eveztek a viharban egymás mögött. Hilarus az ő hátát látta. Ő egyszer sem nézett hátra, nem láthatta tehát Hilarus arcán a rémületet, ha ugyan volt rajta. Azért haragudhatna esetleg. De így? És nem is Hilarus hányt, hanem Valerius, az elméleti hajós.

Minél több időt töltök velük, annál kevésbé ismerem őket.

Megfordult a fejében, hogy Plotiushoz fordul tanácsért, aki Szürakuszaiban kedvesen és atyailag beszélgetett vele és áment mondott, amikor ő megesküdött, de visszatartotta valami. Plotius sem kelt a védelmemre, amikor Hilarus ezt a hülyeséget mondta, pedig ő tudhatná, hogy milyen vagyok.

Tudhatja?

Nem biztos.

Miért, ki vagyok én?

Megpróbált kívülről nézni magára. Hunyorgó, résnyi szemű, hajlott hátú, vörhenyes szakállú, vörösesszőke hajú, korán kopaszodó fiatal férfi, az álla csapott és féloldalas, az orra kiugrik, az úton lefogyott ugyan, de a kicsi pocakját nem vesztette el, és a tokáját sem; bal füle eláll; fészkelődve ül, mert vagy a végbele fáj, vagy a dereka; lomhán, kacsázva jár; álmában állítólag beszél, kiabál, vitatkozik; állandóan taknyos, köszörüli a torkát; nem lehetek valami épületes látvány, vonta le a következtetést. De mi rosszat lehet egy ilyen lehetetlen alakba belelátni?

Agrippa ügynöke, én? Ugyan. Nem gondolhatják komolyan, hogy egy ambiciózus Heródes-ivadék fontos üzenetet éppen egy ilyen nyomorult ifjoncra bíz.

A Teremtő olyannak teremtett, amilyen vagyok, és rám bízta, mihez kezdek az adottságaimmal. Megkeményítem a lelkemet. Elviselem a méltánytalanságot. Olyan erős leszek, mint még soha senki.

– Indulunk – mondta Máté.

Ott állt fölötte a kertben és nézte, akárcsak az apja Rómában, otthon, két hónappal korábban.

166

Uri azonnal feltápászkodott, de mire megköszönte volna az ébresztést, Máté visszament a házba.

Hajnal volt, vasárnap. Uri didergett, zsíros hajáról a dermedt ujjaival lefésülte a harmatot.

Szerdán, de legkésőbb csütörtökön Jeruzsálembe érnek. Kétszáz stadion mindössze, napi negyven stadionnal számolva öt nap. Ez három egész egyharmad stadion óránként, napi tizenkét órán keresztül; kicsit erőltetett menet, de meg lehet tenni, Itáliában már meneteltek ennyit és ilyen sebesen néhányszor. Milyen szerencse, hogy tavasszal és nyáron a nappali órák hosszabbak, mint télen. És most még országút is lesz a talpuk alatt.

Jól megépítették a Kaiszarea–Jeruzsálem utat, szélesebb is volt, mint a Via Appia, hogy nagyobb seregek vonulhassanak rajta, és harci szekereknek is jusson hely. Volt ebben a túl széles útban valami baljós: nem épp békés provinciát képzeltek köréje az építői. Azért építették, hogy római zsoldosok loholjanak rajta, bármely zsidó felkelést leverendő. Pedig békeidőben építették, és azóta is béke van, sok évtizede immár, és a zsidó vezetők, éljenek bárhol, mindent elkövetnek, hogy e béke örökké tartson.

Háború lesz. Mindenki erre számít, noha béke van; a hadi út építői is erre számítottak évtizedekkel ezelőtt. Simon mágus is látja ezt, és menti a pénzét, amíg lehet.

Az országút szélén vásott ruhában egyiptomi módra kifestett nők ácsorogtak. Fehérre volt mázolva az arcuk, a szemöldöküket sötét festékkel húzták ki, a szájukat pirossal kenték be. Uri még az arcukat is látta, mindössze két-három rőfnyire álldogáltak tőle. Felmérte a nők közötti távot: úgy harminc-negyven rőfnyire álltak egymástól. Eszelős volt a tekintete mindnek, öregnek és fiatalnak. Volt, aki mozdulatlanul, lemondó szoborként állt, volt, aki tagjait szétvetve lengette, volt, aki fütyült, volt, aki a szája szélét nyalta a nyelvével gépiesen, volt, aki a seggét riszálta, volt, aki kivette a mellét és mutogatta. A társak úgy tettek, mintha nem vennék észre őket. Uri bizonyosra vette, hogy a nők keresetét éppúgy lefölözik valakik, mint ahogy az ő apjától elszedik a selyemből származó nyereség jó részét. Azért hagyják ezeket a kurvákat életben, amiért az apját is Rómában: keresnek rajtuk. Amint nem hoznak hasznot, végeznek velük.

Jó lenne ezt megbeszélnie Józseffel. De ezt nem lehet megbeszélni.

Nem mondhatja az apjának, hogy kurvaként bánnak vele. Nem is ez a jó szó. Nem mondhatja meg az apjának, hogy rabszolga.

167

Azért jók a gondolatok, mert hosszasan lehet rágódni rajtuk, ami a gyalogolást elviselhetőbbé teszi. A szandálját megint a nyakában hordta, és a mezítelen, elszarusodott talpa tapodta a Kaiszarea–Jeruzsálem hadi utat. Hamarabb fájdult meg a bokája, mint Itáliában, azon a földes, göröngyös talajon; talán a kaiszareai egyhetes tétlenség okozza, gondolta.

Kezdetben csak ők heten gyalogoltak az úton, aztán egyre többen lettek: mentek Jeruzsálembe, az ünnepre. Pedig ezeknek az embereknek nem kötelező: háromnapi járóföldnél távolabb laknak a Templomtól. Noha sehol sincsen írásban rögzítve, de a Nagy Heródes óta Palesztina és Szíria gazdag városaiban is bevezetett, ötévenként megrendezett olimpiai játékok nyomán a hírhedett maratoni távot szokás egy napi járóföldnek tekinteni, ami pontosan 24 stadion. Ők, a delegáció tagjai átlag másfélszer ennyit szoktak talpalni naponta, de ők úgyszólván hivatásos gyaloglók, és a kicsi zsákjukon kívül nem cipelnek magukkal semmit, főleg nem állatokat, málhát, egyheti élelmet és kicsi gyerekeket.

Nem volt feltűnő a gyarapodás eleinte, de már délben többszáz fős zsidó csoportba keveredtek: a környező falvakból is erre a hadi útra tértek rá az emberek, hogy az úttalan utak göröngyeit kikerüljék a kordéikkal, szekereikkel és talyigáikkal.

Nem kérhetnek tőlük útvámot most, hogy az ünnepre mennek, gondolta Uri, a Pax Romana logikájába belelátva.

Családok és törzsek gyalogoltak együtt, s magukkal cipelték mindazt, amit áldozatként a Templomnak szántak. Kerekek csikorogtak, a szekereken növényi és állati termények. A nők fején kosár, áldozati termények azokban is. A gyerekek fején kisebb kosár, azokban is áldozati termények.

Legszebb ruhájukban meneteltek, zsoltárokat énekeltek, a zsoltárok egymásba gabalyodtak, hangzavar támadt. Legszebb ruhája legtöbbjüknek rongy volt, legjobb szandáljuk a mezítelen lábuk. Fekélyes a bőrük, sovány a testük, s a szekereket húzó barmok is soványak, bőrüket a csontjuk csaknem kifúrta; puffadt volt számtalan kicsi gyerek hasa a vékonyka combja fölött, és puffadt volt a marhák, a szamarak, a tevék hasa – ilyen nyomort Itáliában vagy Rómában Uri soha nem látott.

Ez az én népem?

Nézte az araszoló véneket és a kicsi, szét-szétbitangoló, mezítlábas kölyköket – hat-hét éves gyereknek már fel kell mennie az ünnepekre Jeruzsálembe –; a legkisebbek, az egy-két évesek apjuk nyakában utaztak, őket irigyelte: így utazott ő is az apja nyakában, amikor menekültek, és a család egyetlen gyereke volt még.

168

Nézte a komoly, imasálba burkolódzó családfőket, az arcukat elkendőző nőket; ilyen arcokat, ilyen vonulást Rómában nem lehet elképzelni, pedig ott minden van, ami elképzelhető. Ott minden zsidó a saját imaházába megy Pészah alkalmával, és derekasan megebédel. De itt tömeges zarándoklat történik, és a családok, úgy látszik, nemcsak az áldozati terményeket, de egész vagyonukat, minden marhájukat viszik magukkal, és visznek sátrakat is, vagy a hátukon, vagy a kordékon; félnek talán, hogy ha otthon hagyják, ellopják; a szekerek elé és oldalához lovak, csikók, szamarak, ökrök, marhák voltak kötve, és a szekerekre feldobálva a szárnyasok; ez nem lehet mind áldozati állat, csak nem merik otthon hagyni, az őrizetlenül maradt falujukban, mert ellopják a nem-zsidók vagy a zsidó rablók, hát viszik magukkal Jeruzsálembe egész vagyonukat, mindenüket, és aztán visszahajtják őket az ünnep végeztével, már amennyi e nagy erőfeszítés után életben marad a marhák, a gyerekek és a vének közül, és történik ez a népvándorlás évente legalább háromszor oda-vissza, mintha a letelepedett zsidó parasztok ősi, vándorló életmódjukhoz térnének vissza évente háromszor, mintha a kóborlás a vérükben lenne, és az ünnepek csak azért lennének törvényesítve, hogy ennek az ősi ösztönnek szabad folyást engedjenek.

Ősszel az Engesztelés napjára, amely a legszentebb zsidó ünnep, még többen vándorolhatnak Júdeában. Az a sátoros ünnep, a termés betakarításának ünnepe, a maradéktalan boldogság ünnepe, úgy is hívják, hogy Szukkot, a szalmával befedett sátorról, amelyet felvernek az emberek maguknak, de most is viszik, most is felverik majd valahol, csak ennek az ünnepnek Pészah a neve éppenséggel, és részben Mózes kivonulására emlékeztet, részben pedig arra, hogy a tél elején vetett árpa beérett.

Annyi sátrat és sátorrudat cipeltek, hogy Uri úgy gondolta: Palesztinában a legjobb szakma a sátorkészítőé lehet.

Hol fog ez a hatalmas tömeg sátort ütni vajon? Aligha a városban, az biztosan ki van kövezve, sőt mintha mondták volna, hogy a város kövezése folyamatosan tart Nagy Heródes óta. Ez az egyre nagyobb tömeg a városon kívül fog táborozni az ünnep három legfontosabb napja alatt, és sokan az ünnep teljes hetét is sátorban fogják tölteni. Pár napnyi félünnep van a teljes ünnepi napok között, de ez a tömeg a félünnep idején még ott lesz Jeruzsálem környékén, s csak azután indul haza.

Nézte az arcokat, és kevés kivétellel idegennek tűntek.

Sok volt köztük az olyan arc, amilyennel sem a római zsidók közt, sem az igazi Róma lakói közt nem találkozott. Leginkább az arabokra, az egyiptomiakra, a numidokra, az etiópokra és az abesszinokra 169emlékeztették. Ha a férfiak fején nem lett volna imasál, a nők fején nem lett volna kendő, némelyiken pedig még fátyol is, aligha nézte volna őket zsidónak. Rómában nem ilyenek a zsidók. Rómában rómaiak a zsidók.

Hol görögül, hol arámiul beszéltek, és csak a zsoltárokat énekelték héberül. Hibásan énekelték, szavakat torzítva, ragozást elvétve; nemigen érthették ezeket a zsoltárokat, elnyújtva, panaszosan danolászták, ahogy a szüleiktől hallották. Talán az a lényeg, hogy nem kell érteni, csak dúdolni, dünnyögni e zsoltárokat egy nyelv alatti, értelmetlen nyelven. Azon a nyelven kell szólni az Istenhez, gondolta Uri, aminek értelme nincs, azt talán megérti. Értelmes szavakkal aligha bíbelődik az Úr, túl sok a dolga, minden létező világ rá van bízva, nemcsak a mi földi világunk; a mennyei világban is sok baj lehet, összetűznek az angyalok egymással, és ott vannak az ördögök is, Isten különös bábjai, akiket azért teremtett, hiszen mindent Ő teremtett, hogy legyen kikkel bajlódnia unalmában; talán rájuk hárítja át a szükségesnek mutatkozó rossz ügyek felkarolását, hogy ne Őt szidalmazzák miattuk az emberek; talán az ördögök épp olyanok, mint Seianus volt, és az Úristen épp olyan, mint Tiberius császár. Nem figyel oda ránk az Úr, s ha egyáltalán hall valamit, csak a panaszolkodó, kántáló dallamot hallja. De ha mindenható, ebből azért értenie kell.

Nyugtalanító volt ez az egyre gyarapodó, egy irányban gyalogoló tömeg; Uri a lába elé nézett, aztán lehúzódott az út menti árkon túli mezőre, amely kevésbé volt kemény. Társai közül már a mezőn gyalogolt Plotius és Máté, nekik is megfájdulhatott a bokájuk.

Uri a lába elé nézett, nehogy göröngybe lépjen és a bokája kiforduljon; kerülgette a napszítta gyökereket, a csípős gyomokat, s hogy ne kelljen a környező világra gondolnia, matematikai problémákat húzott elő az emlékezetéből, amelyek gondot okoztak neki, amikor a zugban megpróbálta megoldani őket, s amelyekre a tanárának sem volt megoldása, mert aritmetikában és geometriában gyönge volt.

Azon tűnődött Uri, miképpen is lehetne bármilyen nagyságú prímszámot gyártani. Értelmetlen, elvont feladvány, semmi gyakorlati értelme, hogy az ember olyan számot keressen, amely egyen és önmagán kívül mással nem osztható, ezért is jó feladat; s amikor délután a gondolkodásba belefáradt és úgy érezte, ha folytatja, mindjárt megtébolyodik, másik feladványt adott magának: másik tökéletes számot akart keresni az egyetlen ismeretes tökéletes szám, a hatos mellé, olyat tehát, amely azzal a nevezetes tulajdonsággal bír, hogy az összetevőinek – az egynek, kettőnek és háromnak – az összege is, a szorzata is egyaránt kiadja.

Egyszerre lovasok jelentek meg a hátuk mögött és üvöltöttek va170lamit; kürtök recsegtek; a tömeg lehúzódott az útról és megállt. A szekerek is megálltak, de azok nemigen tudtak lehúzódni; a katonák dárdával döfködték a népet, hogy térjenek le az út menti árokba. Sok szekér megrekedt, némelyik felfordult, és a termény a földre borult. Nem mozdultak: majd később összekaparják.

Nagyon sok lovas jött. A kaiszareai ala, hallotta Uri. Az élen haladó hatalmas római sast vitt büszkén. Uri közvetlenül az út szélén állt, úgyhogy jól látta a sast meg a csapatzászlót. A lovasoknak lándzsájuk volt, oldalukon kard. Nem annyira délcegen, mint inkább tettrekészen ülték meg a lovukat, mintha háborúban forognának, és az őket körülvevő tömeg nem egy baráti, szövetséges provincia civil lakossága lenne, hanem vérszomjas, legyilkolandó ellenség, amely az ő hadi jelvényeikre feni a fogát. Ha valóban Kaiszareából verbuválták őket, helyi nem-zsidó lakosok ezek a lovasok, akiket az egyszerűség kedvéért görögöknek neveznek a zsidók, holott se nem görögök, se nem latinok: mindenféle szedett-vedett népség, amelyet csak az egyesít, hogy nem-zsidók, és a zsidókat utálják.

Uri jobbnak látta, ha odébbhúzódik a mezőn, nehogy egy elszabadult kardmozdulatba belefusson. Ha egy ilyen júdeai illetőségű lovas véletlenül lekaszabolná őt, a római polgárt, halállal kellene lakolnia. Annyira mulatságos volt a gondolat, hogy felnevetett. Parasztok komor tekintete rótta meg. Uri elharapta a nevetést és távolabbra ment. Képesek és azt hiszik, őket nevetem ki.

A lovasok mögött hosszan elnyúló gyalogos csapat jött hatos sorokban igen sebesen, az egyik cohors. Ilyen gyorsan csak katonák haladnak, ezek még a delegációnál is gyorsabbak voltak. Élükön a századosuk menetelt talpig vértben, az izzadság a combjára folyt.

– A kaiszareai gyalogság. Pilátus is jön mögöttük valahol – mondta Alexandrosz, és megnyalta a száját.

Az elővéd lovasai, akik nem az alában léptettek, visszafordultak és letértek az országútról, hogy utat engedjenek a gyalogságnak. Később majd megint előrevágtatnak, és megtisztítják az utat.

Az egyik katonai őrhely közelében ácsorogtak, négy katona a bódé előtt állt tisztelegve. Máskor bizonyára ők szedik be az útvámot.

Egy teljes cohors elhaladt, bakancsa sarkát keményen a bazaltköveknek verve, amikor feltűnt a gyaloghintó, közvetlenül előtte és mögötte dárdás, pajzsos lovasok léptettek.

Nyolcan vitték, akárcsak Simon mágus hordszékét, de ezek a legények magasabbak és erősebbek voltak. Uri úgy becsülte, akár hét lábnyiak is lehetnek. Díszes, a szegélyein kockaspirálos hímzésű fehér tunikában voltak valamennyien, futólépésben, egyenletesen mozogtak, pedig nem vezényelt nekik senki, a gyaloghintó rezzenéstelenül, 171tökéletesen vízszintesen szállt a vállukon, ezek a futók szakmájuk legkiválóbbjai.

Az elfüggönyzött ablakon nem lehetett belátni.

Abban a fülkében ül Pilátus, a helytartó. Alszik vagy olvas, de még levelet is írhat akár. Talán vele utazik az érzékeny lelkű felesége is.

Uri elvarázsoltan nézte a gyaloghintó hordozóit. Gyönyörű, erős testük volt, akár a legtökéletesebb görög szobornak, s még csak nem is izzadtak, nem is lihegtek a futástól. Felső karjuk volt annyira vastag, mint Uri combja. A combjuk legalább háromszor vastagabb az övénél. A vádlijuk akkora, mint másnak a feneke. A fenekük kicsi, a hasuk lapos, a mellük domború. Sűrű, tömött hajuk rövidre nyírva, arcuk simára borotválva. Lábukon a legjobb minőségű bőrcsizma. Előre néztek, az útról lehúzódó népség iránti megvetésből, saját kivételes fontosságuk tudatában.

Uri igen megkívánta, hogy olyan legyen, mint ők. Olyan erős, olyan szép, olyan buta.

– Szebasztéból és Tiberiászból válogatják őket – suttogta Máté. – A szülők rengeteg pénzt kapnak értük. Tízéves koruktól edzenek, és aki nem fejlődik megfelelően, azt csapathoz osztják be sorkatonának. A legfiatalabb hintóhordó tizennyolc éves. Huszonnégy éves korukban lecserélik és csapathoz osztják be őket. Harmincévesen leszerelhetnek, megkapják az elit légiósok obsitját. Zsidó nem lehet közöttük.

– Hamar elhíznak – mondta Alexandrosz megvetően. – A harmincöt évet nem szokták megérni. Gladiátornak nem valók.

Pilátus gyaloghintója elviharzott. Nyomában végtelennek tűnő sereg menetelt hatos sorokban sebesen: a másik két cohors. Előttük lovon a centuriójuk lovagolt a kíséretével. Különös zászlót vittek: a zászlórúd tetején menórán ült a római sas.

– Ezek is görögök? – kérdezte Uri furcsállkodva.

– Ugyan! – mondta Alexandrosz. – Ezek szamáriai zsidók, Szebaszté környékéről… Legalább annyira gyűlölnek minket, mint a görögök…

– A tisztek görögök – mondta Plotius halkan –, csak a közlegények szamáriai zsidók… A görög cohorsszal nem szokták összeereszteni őket, mert állandóan összeverekednek, a táboruk is el van különítve…

– Hol van ez a Szebaszté? – kérdezte Uri.

– Ahol Szamária városa állt. Heródes Antipász építtette fel a régi romokon… Amikor Tibériászba vitte a fővárost, Szepphoriszból…

– Temetőre építette Tibériászt – mondta Alexandrosz megvetően –, ott mindenki tisztátalan…

172

– Nem buta ember Heródes Antipász – mondta Plotius. – Szepphoriszból a régi elit nem megy tisztátalan városba, ezt lehetett tudni, úgyhogy Heródes Antipász kénytelen volt új elitet állítani, a régit így cserélte le, álságosan sajnálkozva, amiért a régiek nem hajlandók szolgálni neki…

Plotius nevetett.

Feltűnt egy ponyvával fedett harci szekér, négy ló vontatta, körülötte lovasok.

– Pilátus házi istenei – suttogta Máté. – Mindenhová magával viszi őket. Pedig nem voltak előkelők az ősei, ő csak benősült a lovagságba.

Állva nézték, ahogy a szekér odébbcsikorog.

– Korán megy Pilátus Jeruzsálembe az idén – mormolta maga elé Máté. – Igen korán.

Valami baj lehet Júdeában mégis eszerint.

Az út szélén most már hatalmas tömeg várta, hogy a zsoldosok elvonuljanak, s ők visszatérhessenek a hadi útra.

Hosszan vonultak a légiósok ütemesen csattogó bakancsban, teljes fegyverzetben.

Némán nézte a tömeg, ahogy a zsoldosok elvonulnak. A gyerekek is hallgattak. Ők is hallgattak, a római zsidó delegáció.

A mi népünk, meg a mi szövetséges hadseregünk. A mi népünket a mi seregünk letaszítja az útról.

Aztán a felfordult kocsikat visszafordították, a leesett állati és növényi terményeket visszapakolták, összesöpörgették, markukba véve visszaöntötték a sérületlen zsákokba; a nők összevarrták a sérült zsákokat, volt náluk tű és lenfonál; a gyerekek egy-két szemet hoztak a gabonából a kicsi, piszkos kezükben, azokat is a zsákokba pottyantották büszkén, és visszafordultak, hogy újabb szemeket keressenek; úgy látszik, gondolta Uri, valahol Jeruzsálem közelében fogják megőröltetni és meg is eszik, mert az ilyen termény papi szempontból tisztátalan.

A lesántult öszvérek és szamarak lábát idős emberek vizsgálgatták, némely lábat letört gally és kötél segítségével rögzítettek, a gyógyíthatatlan állatokat szekérre lódították, áldozati állat már nem lehet belőlük, nem épek, a léviták ilyet nem fogadnak el, de majd megeszik az ünnep alatt közösen ők maguk, és el is fognak számolni velük odahaza egyenként, és a zarándoktársak tanúsítani fogják, hogy minden úgy történt, ahogyan mesélik.

A tömeg visszafoglalta a hadi utat, de sokáig tartott a csend, a gyerekek is érezték, hogy most nem szabad sivalkodniuk.

Aztán persze megint felhangzott az ének, talán az útra csak most 173felérő törzsek énekeltek, akik ezt a viharzást nem látták, de az is lehet, hogy azok kezdték újra, akiket letaszítottak az árokba, a mezőre.

Bármi történjék is bármikor, zsoltárokat énekelni jó.

Magától alakult ki, mikor áll meg a tömeg kezet mosni és imádkozni. Talán az öregek jobban érezték az időt az ifjaknál. A delegátusok is megadták magukat e tömeges időérzékelésnek. Amikor a tömeg megtorpant, ők is megtorpantak. Amikor a tömeg vízzel spriccelte magát, Máté is megspriccelte őket. Amikor imádkozott, ők is imádkoztak. Amikor a víz elfogyott, az út menti földdel tisztították meg a kezüket, akárcsak a többiek. Úgy, mint Campaniában egyszer. De ez itt szent föld volt, a Haza földje, rituális szempontból eleve tiszta.

Volt ebben a sok-sok ezres tömegben valami felemelő, s egyúttal riasztó. Valami személytelen. Uri úgy érezte, hangyányi része lett a népnek, és nem tudta, hogy mit gondoljon erről. Belülről nézett ki a fejéből, de mintha felülről tette volna, sasként: látta önmagát is madártávlatból, éppen olyan kicsi volt, mint a többi. De mégsem olyan volt, mert a nép nem nézett magára felülről, gyerekek és vének, férfiak és nők magukba süppedve imádkoztak és vonultak. A Pészah Rómában nem ilyen. Kicsi és otthonos.

Uri azon kapta magát, hogy római nem-zsidó szemmel nézi ezt a hatalmas tömeget, amelynek pedig velük gyalogolván maga is a része. Mintha messzi, idegen népeket érdeklődve bámuló, dologtalan utazó lenne, akinek e történéshez semmi köze sincs. Mintha nem is köztük gyalogolna, hanem hordszékben ülne kényelmesen, és a magasból a lenti népségre csodálkozva és megvetően bámészkodna le. Mintha helytartó lenne, aki nem függönyzi el a kocsi ablakát, hanem érdeklődve nézi, kik fölött is uralkodik. Aki azt bámulja, miféle korhadásnak, rothadásnak, förtelmes élve enyészésnek vannak kitéve öregek és gyerekek, férfiak és nők, állatok és növények, és örömét leli abban, hogy csiklandva, kéjesen szemléli, miféle fekélyek borítják a testüket, és miféle rongyokban járnak. Nem mintha a római zsidók nagy része nem lett volna súlyosan beteg. Nem mintha általában a római proletárok nem szenvedtek volna számtalan nyavalyában. A betegség, úgy látszik, az élettel vele jár, csaknem mint az alapfeltétele. De ennyi torz arcot, ennyi ily mértékben hasonlóan torz arcot Uri Rómából sem annak zsidó, sem annak nem-zsidó negyedeiből nem tudott felidézni. A római zsidók szeme nem így csillogott, még ünnepkor sem.

Úgy bámulta őket, mintha kémkedni küldte volna közéjük valaki.

174

Ezek az emberek rajonganak. Boldogan menetelnek. Jeruzsálembe mennek fel, a Templomba! Rómában nem rajong senki, legkevésbé a szkeptikus, rabszolgautód zsidók. Zsidónak lenni Rómában tárgyilagosságot jelent: mindenkinek rossz, de a legrosszabb, halleluja, minekünk, áldott legyen érte az Úr neve. Holott Rómában zsidónak lenni, látnivaló, százszor jobb, mint itt, a Szentföldön, néha pedig jobb, mint a latinoknak az igazi Rómában, akik hatalomváltáskor alapos okkal rettegnek.

Én nem vagyok határtalanul boldog, amiért Jeruzsálembe menetelhetek a fájó lábammal és a szaggató derekammal. Én nem hiszem, Uri most ismerte fel, hogy az Úr a jeruzsálemi Templom legtitkosabb szentélyében lakik. Nem lakik Ő sehol, emberi alakja nincs, nem kell laknia sehol, ő a Minden, ő a Teremtés, aki magamagát teremtette meg, mert úgy akarta, és magát bennünk visszafogottan, sőt olykor bizonyára szomorúan szemléli. Rómában éppen úgy lakik, mint akárhol.

Ezek az emberek azonban mintha azt hinnék, hogy Ő ott lakik a Templomban, és Jeruzsálembe érve mintha a közvetlen közelébe juthatnának. Nem juthatnak. Nem juthat senki. Talán a Felkent, majd egyszer, aki az ő jobbjáról miközénk ereszkedik alá, hogy majd minket is az Úr mellé emeljen kegyesen. A Felkent eleve ott van, és eleve oda tart. De amíg a Felkent el nem jön, az Isten mindenütt van, ahol zsidók vannak, sőt ott is van, ahol nincsenek zsidók, elvégre minden embernek, minden teremtett állatnak Istene ő, csak a nem-zsidók erről még nem tudnak. De majd megtudják. Megtudják a postaállomások nem-zsidó szolgái, akik az épület elé kiállva, gyávaságukat vigyorgással leplezve, pedig megszokhatták volna már, ezt a borzalmas erejű tömeget bámulják, amint előttük békésen énekelve elvonul. Rettegnek, hogy a békés tömeg egyszerre megvadul. Ettől félnek. Megtudják a kurvák, akik szabályos távolságban állnak egymástól az úton, és e rémes szolgálattól, ha a Felkent eljő, ők is mentesülnek. Megtudják a katonai őrhelyek beosztottjai szintén. Azok is félnek. Nem-zsidók, de az Isten az ő egyetlen istenük is, csak még nem tudnak róla. Őket is meg fogja szabadítani minden bajuktól a Felkent. A földi jelenlétét, rémült szemükből látni, a Sekinát, ezt a mindent átható, mindent betöltő nőnemű Szellemet érzik. Csak még félnek tőle. Nem tudják, hogy örülniük kellene.

Kellemetlen érzése támadt Urinak, amiért ő sem örül igazán. Mintha nem volna zsidó. Holott ő kiválasztott, annak született. Bűn, hogy ennek nem tud eléggé örülni. De ezt a bűnét Isten, így érezte, kedvtelve mérte rá: ő lett a Mindenható szemévé, így érezte, aki látva lát. A rossz szemével. Hogy jelentse neki. Hogy a Felkent kéme legyen, 175aki imádkozva, fohászkodva, nyelv alatti nyelven énekelve megjelentse egyszer.

Ő küldött engem kémkedni ide, maga az Úr. És a gondolataimban talán már most is olvas. Látni talán nem látja, amit én, de a gondolataim feljuthatnak hozzá.

Az egyik közös, tömeges kézmosáskor megképzett előtte, hogyan is folyhattak nemrég azok a közös mosakodások a Jordánban, amit valamilyen János vezényelt, akit Heródes Antipász lefogatott, börtönben tartott, majd valamiért kivégeztetett.

Eljutottak ezekről a tömeges fürdésekről kósza hírek Rómába, fejüket csóválták Rómában a zsidók, nem értették. Minek a Jordánban teljesen megmerítkezni, bőven elegendő a kezet és a lábat megmosni minden imádkozás előtt, és a kezet minden étkezés előtt, és az egy lábnyi mély mikvében is meg lehet merítkezni tökéletesen. De mikvére sincs szükség feltétlenül. A római mikvék nem voltak a test teljes elmerülésére valók. Kezet és lábat lehetett bennük mosni csupán, ahogy a Törvény rendeli. Minek túlhajtani azt, amit a Törvény bölcsen és visszafogottan rendel?

Ez a Fürösztőnek nevezett János nem csinált voltaképpen semmit, gondolta most Uri. Ott volt, ahol a tömeg megtisztulni vágyván a Jordánban amúgy is meg szokott merítkezni. Rajongott az a tömeg, és a vallás parancsát túlteljesítette. Nagyon betegek lehettek azok az emberek, pont mint ez a mostani tömeg, és az őket kilátástalanul nyűgöző lelki nyavalyáiktól akartak megtisztulni annyira. János észrevette ezt és a rajongásnak élére állt. Mintha ő találta volna ki. Képtelenség. Ha most folyó állná az útjukat, belerohannának, hogy megtisztuljanak, s úgy érjenek Jeruzsálembe fel. Nekem is jól esne egy hűvös fürdő, gondolta Uri, és az izzadságot a homlokáról és a tarkójáról a tenyerével ismét letörölte.

Simon mágust kellene erről megkérdezni, ő is galileai, mint az a Fürösztő; lehet, hogy személyesen ismerte, nemrég végezték ki, talán egy éve sincs. Kár, hogy Simon előrement, hogy a piszkos pénzügyeit még időben, az ünnep beállta előtt elintézze.

Először a füst látszott, csak azután a Város.

Azt a füstöt nem lehetett nem látni, még Uri is észrevette. Felhő volt, mint a többi, de olyan, amelyiknek a föld felé tartván egyre vékonyabb a csíkja. Mintha köldökzsinóron függött volna az a felhő a Város felett. El lehetett képzelni ezt a felhőt fordítva is: az Isten teremtette oda a Város fölé, és magát mint dupla parabola formájú, 176vékonyodó emanációt bocsátja le kegyként a Város kitüntetett pontjára.

Az oltárkövön égő hús füstje száll fel vékonyan, s terjed szét aztán. A Templom előtti téren áll a magas, terméskövekből épített tűzhely, a tetejére, mondják, lépcsőn lehet feljutni, odafönt ég a máglya, oda viszik fel a léviták által szétdarabolt állatok testrészeit, és megsütik. Egész nap, hajnaltól estig égetik a napi szolgálatra kisorsolt papok az áldozati állatokat, amelyek húsa, bőre bonyolult törvények szerint hol csak a papokat magukat, hol a papi családok tagjait is megilletik, és egyes részeiből a léviták is kapnak.

Uri igen remélte, hogy hamarosan ott fog állni az oltárkő mellett, elég közel ahhoz, hogy alaposan megszemlélje, s majd odahaza az apjának lefesse.

Sötét és határozott kontúrú volt az a füst a horizont fölött közvetlenül, s bár a szaga nem jutott el hozzájuk, a tömeg a látványtól megittasult.

Isten kedvére tesz a zsidóság, amikor azt a rengeteg marhát elégeti, mint az Isten eledelét (noha a papok eszik meg, ám az ő közvetítői gyomruk révén mégis maga az Úr); a jóllakott Isten pedig megbocsátja kiválasztott népének bűneit, és élni és sokasodni hagyja őket.

A Város környéki mezőkön és dombokon mindenütt zsidók vonultak, sok százezer ember, hogy időben a Városba érjenek. Pedig még csak szerda délután volt. A delegátusok a vasárnap hajnali indulástól nagy igyekezetükben majdnem ötven stadiont is megtettek naponta, napi két maratoni távot, és csütörtök napnyugtáig bőven odaérnek, hogy őket, a kivételezetteket, beengedjék valamelyik városkapun.

A városfal is kivehető volt immár, és látható lett Heródes palotájának a teteje, pontosabban a mellette épült, igen magas tornyok teteje, meg a Templom teteje, és még több magas épület; mondták: a Phaszael-torony, mondták: a főpapi palota. Izzottak a súrló fényben, ezt a fényt Uri is látta, egybeolvadtak a szemében, közel voltak hát e két dombon épült paloták egymáshoz. Ez a város kicsi. Oda ennek a tömegnek a töredéke sem fér be.

Máté elmagyarázta: a huszonnégy részre osztott zsidóság a rotáció elve szerint jogosult magába a városba bejutni, és további bonyolult sorsolások révén döntik el, hogy a templomtérre, annak is melyik udvarába abban az évben mely törzsek jogosultak belépni. Ezt a városkapuban álló őrök tudják, és mást a városfalakon belülre nem is engednek. A törzsek vezetői márványtáblát, agyagtáblát vagy papirusztekercset visznek magukkal, hogy igazolják magukat, és az őrök e dokumentumok gondos átvizsgálása után irányítják őket erre vagy arra. Aki még nem járt Jeruzsálemben, vagy nagyon régen, az előnyt 177élvez. De aki a füstöt látja, noha a városfalon kívül rekedt, az a zarándoklatnak eleget tett, és úgy is éli meg, hogy a Várost és a Templomot is látta.

– Biztos, hogy mi be fogunk jutni? – kérdezte Hilarus idegesen.

– Biztos – mondta Máté –, nálam van az útlevelünk.

Megálltak, az emberek összetömörültek. Máté intett, hogy maradjanak szorosan mellette. Lassan csoszogtak előre, órák teltek el így. Urinak fájt a lába, a dereka, a nyaka: a menetelést megszokta, az ácsorgást nem.

Azért torpantak meg, mert másfél-két stadionnyira a városfaltól, kint a mezőn, a gondozott kertek és apró házak között zsidó rendőrök álltak egymástól hét-nyolc rőf távolságban, láncban, és egyes embereket, egyes családokat találomra ellenőriztek, némelyeknek a málháját, másoknak a ruházatát is átkutatták.

– Tőröket keresnek – magyarázta Máté.

– Ezt mindig így szokták? – kérdezte Hilarus.

– Nem.

Amíg az ellenőrzés tartott, a többiek nem mehettek tovább. A tömeg ugyan könnyedén elsöpörhette volna a rendőröket, de ez fel sem merült: álltak és csoszogtak az emberek, mint a birkák, és ha várniuk kellett, hát vártak. Ez már az ünneppel, az örömmel vele jár. Hiszen boldog ünnep a Pészah, a kovásztalan kenyér – az Egyiptomból való kivonulás – és az első tavaszi termés ünnepe; ez a rengeteg ember örülni és vigadni gyűlt össze, hát örömmel és vígan kell tűrnie az örömmel járó terheket is.

A megtermett rendőrök kitartóan válogattak a tömegben, Uri összehúzott szemmel figyelte a ténykedésüket. A vizsgálat hosszan tartott, és Uri hamarosan előre meg tudta tippelni, miféle embereket is fognak magukhoz inteni. A szegények közül az épebbeket meg is motozták, különösen, ha igen rongyosak voltak. A jómódúak közül azokat hívták ki, akik türelmetlenebbnek látszottak, mint az átlag. A nők közül az izgatottakat. A gyerekek közül a fegyelmezettebbeket. Volt ebben a válogatásban valamilyen, az emberi lélek ismeretéről tanúskodó rendszer, bár Uri nem értette, miért is kell egyes ünneplőket a júdeai közrend felforgatásának szándékával meggyanúsítani. Ez az ellenőrzés gyanúsítás volt a javából, akit pedig megmotoztak, azt gyilkossági szándékkal gyanúsították meg, nyilvánvalóan minden alap nélkül. Eszébe jutott, mit mondott Plotius Szürakuszaiban: Júdeában nincsen jogbiztonság, ezért is akarnak annyian római vagy itáliai polgárjogot nyerni.

A rendőrök sora elé értek ők is. Az egyik rendőr, szőke volt és fiatal, súrolta őket a pillantásával, és intett a fejével, hogy mehetnek tovább.

178

Máté odalépett hozzá, elővette az útlevelet és mondott neki valamit.

A szőke zsidó lepillantott az útlevélre, aztán felnézett Mátéra.

– Melyik? – kérdezte.

Máté Urira mutatott.

Erős markok ragadták meg Urit, a hóna alá nyúltak és a rendőrkordon mögé repítették. Uri mulatságosnak találta, hogy a levegőben kalimpál a lába, még fel is nevetett. Fejbe vágták. Elsötétült a világ, ezt még látta, és elámult, hogy van ilyen.

179 180

181 182

Fájt a feje, de a hideg még rosszabb volt. Megborzongott, összehúzta magát, észlelte, hogy vékony réteg szalmán fekszik a kövön. Kinyitotta a szemét.

Félhomály volt a magas, boltíves helyiségben, két megtermett alak üldögélt a kövön felhúzott térdekkel, hátát a falnak vetve, és őt nézték.

– Ez micsoda? – kérdezte Uri görögül.

– Börtön – mondta az egyik alak arámiul.

Uri feltápászkodott, négykézlábra állt, a tagjait mozgatta, a nyakát tekergette. Nem tört el semmije. A tarkója erősen fájt, de tompán.

Kicsi, tenyérnyi rést hagytak az építők a terméskövek között nagyon magasan, ott jött be a fény. A helyiség ablaktól balra eső falában, az ablakkal szemközti fal mellett vaspántos faajtót vett észre, nyilván csak kívülről lehet kinyitni. Uri felállt, és megszemlélte az ablakot: a boltív alatt vágták a falba középen. Otthoni szokása szerint megtapogatta a falat, még meg is szagolta. Az ablak alatt kisebb terméskövekből volt egymásra rakva, mint a többi fal, és ez a fal a boltívig húzódott csak. A kövek közeit cementszerű anyaggal töltötték ki bőségesen, a cement le-lecsorgott és úgy szilárdult meg. Később húzhatták, mint a többit.

Végigtapogatta a többi falat is. Az ablakkal szemközti fal aljában ülésre alkalmas kiugrás húzódott végig: egyforma magasságú, közel négyzetesre faragott termésköveket raktak egymás mellé, a közöket kaviccsal és földdel kitöltve.

Mi a csuda lehetett ez a cella, mielőtt börtönné alakították?

Leült és megnézte magának a két alakot. Durva arcú fiatal legények voltak, ültükben is látszott, hogy erősek. Mind a kettőn tunika volt és köpeny. Ezért is vethetik a hátukat a hideg falnak. Hol a köpeny? Benne volt a zsákban. Az apja köpenye. Azt a köpenyt nagyon sajnálta.

183

– Mióta vagyok itt? – kérdezte arámiul.

– Este hoztak be.

Uri felnézett. Napsugarak játszottak az ajtó fölötti fal tetején, de csak az ajtó fölött, rézsút súrolva a falat, a többi részét árnyékban hagyva.

– Most reggel van?

– Délelőtt.

Keletre, vagy inkább északkeletre néz az ablak eszerint.

Uri a gyomra tájékát nyomkodta.

– Adnak itt enni?

– A reggelit átaludtad. Lesz vacsora.

– Nagyszerű – mondta Uri.

A szemeit próbálgatta egyenként, de a tarkóütéstől egyik sem lett jobb. Rosszabb sem.

Megkönnyebbülést érzett. Hálával gondolt Mátéra, aki feljelentette és börtönbe juttatta. Most vagyok a helyemen, gondolta, és boldogan felnevetett.

A két alak összenézett.

Uri előtt világosan állt az egész.

Lett volna idő Rómában a nevét rávezetni az útlevélre, hiszen Plotius megmondta: ő még később került bele a delegációba, és az ő nevét rávezették. Csak Uri neve hiányzott. Máté őt meg sem említette a magisztrátusnak az indulás előtti napon, hiszen csak akkor mehetett oda a hírrel, hogy hat társa lesz, nem pedig öt. Plotius neve rákerült a listára, pedig csak később dőlt el, hogy ő is jön. Őt, Urit, Agrippa kérésére már két nappal korábban rátették a vének a listára. Máté mégsem jelentette be. Megtehette volna, amikor Plotius ügyében intézkedett. Nem tette meg.

Máté előre eltervezte, hogy Agrippa feltételezett kémét Jeruzsálemben följelenti.

Voltaképpen megmondta előre Kaiszareában, akkor este, amikor Plotius társaságában boroztak. Persze nem fogalmazhatott világosan, de Plotius biztosan értette. Plotius is tudta, mi fog történni, de nem szólt semmit: egyetértett vele.

Nem fájt Urinak, hogy éppen az a két ember árulta el, akiket a leginkább kedvelt a társai közül.

Nem vagyok egy ilyen delegációba való. A börtön is jobb. Az legalább tiszta helyzet.

Uri észlelte, hogy nem fél semmitől. Biztosan kikerül innét, nem fenyegeti igazi veszély. Olyan kalandok várják, amilyenekről nem is álmodott. Melyik római zsidó mondhatja el magáról, hogy börtönbe csukták, és éppen Jeruzsálemben?!

185

Uri hangosan nevetett.

Nem kell többé gyanús szándékú, mocskos állagú, titkolózó, politikai és üzleti számítgatásokba vesző, sárba ragadt emberek között szorongania.

Soha többé nem leszek a tagja semmiféle delegációnak, határozta el. Nincs hatalom, amely erre kényszeríthetne.

Örült, hogy az ösztönei nem hagyták cserben. Végig érzékelte, hogy baj van. Szerette volna azt hinni, hogy rémeket lát, de nem rémeket látott, ellenkezőleg: mindig azt érezte, amit éreznie kellett.

Ép ember vagyok!

Mélyeket lélegzett. Fájt a tarkója, de erősnek érezte magát. Elmeséli majd apjának, hogy egyik napról a másikra felnőtté vált. Ez történt meg vele, éppen most.

– Mi itt a szokás, kihallgatják a rabokat egyáltalán, vagy hagyják élve elrohadni? – érdeklődött Uri vidoran.

Kis csönd volt, aztán megszólalt az ablak alatt ülő.

– Honnét jöttél?

– Rómából.

– Na né. Akkor figyelj. Ítéletet kell hozniuk, hát meghallgatnak. Először te mondod el, hogy így meg úgy, nem csináltál semmit, sőt ellenkezőleg, aztán jön valaki és bevádol, és ha vannak tanúk, meghallgatják őket is, és akkor a bíróság tagjai sorban véleményt mondanak. Falun három bíró elég, városban 23 bíró a legtöbb, és két szavazat többség kell a döntéshez. Elkezdik mondani a döntésüket a két szélen, a fiatalok, és a végén az öregek szólnak, a sor közepén. Te addig ott állsz velük szemben, a bűnbánattól hosszúra nőtt a hajad és gyászban vagy és bűnbánóan állsz, lehajtott fejjel akkor is, ha ártatlannak vallottad magad. Ha valamelyik melletted szólt, újra szólhat a szavazás előtt, de aki ellened volt, az már nem szólhat még egyszer. Aztán szavaznak. Ha felmentenek, rögtön elmehetsz, de ha elítélnek, aznap már nem hirdetik ki, csak másnap… de ha a következő nap ünnep vagy szombat, csak azután.

– Nem értem – mondta Uri. – Ha három bíró elég, hol van ott a két szavazat többség?

– Ott nincsen – mondta a másik. – Vagy egyhangú a döntés, vagy behívnak még kettőt, és attól kezdve kell a két szavazatnyi többség.

– Huszonhárom bíró? – kérdezte Uri. – Kisvárosban is?

– Nem olyan kicsik a városok! – mondta az ablak alatt ülő megbántva. – Ahol ötszáz felnőtt férfi van, az város!… Az legalább ezerötszáz-kétezer lakos, de inkább sokkal több! Nem kicsik a városok minálunk!

Egy lokálpatrióta, gondolta Uri vidáman.

185

– Ilyen sok bíró van egy városban? – kérdezte. – Vagy ügyvédek is akadnak közöttük? Hol ügyészek, hol ügyvédek eszerint?

Azok nem értették, mit kérdez. Uri megpróbálta körülírni, mi az, hogy ügyész, mi az, hogy védő, és mi az, hogy bíró. Lassan felfogták.

– Ilyenek nálunk nincsenek – mondta az ablak alatt ülő. – Vannak férfiak, szabók, kovácsok, ácsok, sátorkészítők, rablók, tolvajok, ilyenek. – Nevetett a saját viccén, majd folytatta: – Ha bíráskodni kell, a mester üzen, hogy jöjjenek. És akkor odamennek az imaházba és bíráskodnak. És ha nincs meg a két szavazat többség, addig hívnak be újakat, amíg nem lesz. A 23 a legtöbb, és ha még akkor se bírnak dönteni, az ügyet átteszik a Szanhedrinhez, ide a fejünk fölé… De azok se mind ülnek össze, azok is három fővel kezdik… És így tovább… egészen hetvenegyig. De nem szoktak ügyeket idehozni, a két szavazat többség előbb-utóbb megvan helyben.

– Én még nem hallottam olyat, hogy helyben ne tudtak volna dönteni – mondta a közelebb ülő.

– És az a mester… annak honnét van joga, hogy bíráskodni behívjon másokat? Ő az arkhiszünagogosz?

Ezt a szót nem értették, Uri megmagyarázta, hogy az imaház vezetőjére gondolt. A fejüket rázták:

– Hát ő a mester! Kész.

– Ebből él? – kérdezte Uri.

– Dehogy él ebből! – mondta az ablak alatt ülő. – Tilos neki tanításért, bíráskodásért, tanácsért pénzt elfogadnia! Neki is van foglalkozása, túrja a földet vagy meszet éget vagy bútort csinál… Azért mester…

– Vagy rabol vagy lop – mondta most a másik.

Nevettek.

Ez itt tényleg másik világ.

– Nektek volt már tárgyalásotok?

– Még nem – mondta az ablak alatt ülő.

– Nekem se volt még – mondta a másik.

– És mikor lesz?

Az ablak alatt ülő felnézett a fény felé.

– Hát vagy még ma, mindjárt, vagy a Pészah után.

– Ha ma nem – mondta a másik –, akkor több mint egy hét múlva: legközelebb a hétfőt követő hétfőn. Tizenegy nap múlva. Hétfőn és csütörtökön van törvénynap. Máskor nincs.

Szóval Jeruzsálemben is akkor ül össze a bíróság, mint vidéken: a vásárnapokon. Ha ma, csütörtök napnyugtáig nem jönnek, hogy kihallgassák, akkor ezt a Pészah miatt nem tehetik meg sem Pészah hétfőn, sem az utána való csütörtökön, mert azok félünnepek, és ak186kor is tilos törvénykezni. Sok mindent lehet félünnepkor, amit ünnepnap nem, például temetni vagy gyógyítani szabad, de bíróság nem ülhet össze.

Tizenegy napig nem szívesen ücsörögne itt. Jöjjenek inkább ma, tisztázódjék minden, aztán megy haza Rómába. Még nem tudta, hogyan. Persze ha enni adnak, azt a tizenegy napot végtére ki lehet bírni itt is.

– Mit követtél el? – kérdezte az ablak alatt ülő.

– Semmit – mondta Uri, és megint nevetett. – Nem fogjátok elhinni, de semmit.

– Nem is hisszük el – mondta a másik.

– Nem baj – mondta Uri. – Gaius Theodorus a nevem.

Azok hallgattak. Uri vállat vont.

– Ti miért vagytok itt?

– Mi is ártatlanok vagyunk – mondta az ablak alatt ülő gúnyosan. – De ők rablással vádolnak minket.

Rablók közé kerültem, mulatságos. És még csak ki se rabolhatnak, mert semmim sincs!

– Az elég súlyos vád – mondta Uri.

– Ugyan – mondta a másik –, legföljebb négy-öt évi rabszolgaságra ítélhetnek, és ha az letelt, váltság nélkül szabadulunk. Mi nem vacak tolvajok vagyunk, hanem rablók!

– Mármint őszerintük vagyunk rablók – tette hozzá az ablak alatt ülő gúnyosan. – De ezt még be is kell bizonyítaniuk!

Uri azt gondolta, nem jól hallotta, vagy talán ezeknek más a szóhasználatuk, úgyhogy megkérdezte, szerintük mi a különbség a tolvaj és a rabló között.

Azok ketten elképedve megint összenéztek. Az ablak alatt ülő aztán mégis megmagyarázta, előzékenyen ordítva és szótagolva, hogy Uri meg is értse: a tolvaj lop, a rabló erőszakkal vesz el.

Uri mégis jól hallotta, amit hallott.

– A rabló enyhébb büntetést kap, mint a tolvaj? – kérdezte csodálkozva.

Azok megint összenéztek.

– Zsidó vagy te egyáltalán?

– Persze.

– Akkor te hülye vagy – mondta a közelebb ülő, felsóhajtott, és elmagyarázta: – A tolvaj nemcsak lop, de az Örökkévalót is megsérti, mert az Ő képmása elől bujkálva, orozva cselekszi a rosszat, az Isten elől akarja a gonosztettét rejteni. A rabló viszont bátran, szemből támad, és nem sérti az Örökkévalót, mert nem bujkál előle! A tolvaj bűne hát a súlyosabb!

187

Szép, tiszta, vallásos magyarázat, gondolta Uri. Mások itt a törvények.

Rómában a rablót halállal büntetik a zsidók, a tolvajt pedig pár évi vagy örökös rabszolgaságra ítélik. Két fokozata van ennek: rabszolgaként maradhat a Túlnanban, vagy pedig eladják Itáliában, például Puteoliban, ahol híres rabszolgapiac működik, mert a kikötőjébe az egész birodalomból érkeznek az emberszállítmányok.

Ha római polgár a bűnös zsidó, a zsidó bíróságnak a római törvényszékkel a súlyosabb ítéleteket elvileg egyeztetnie kell, de a gyakorlatban a Curia minden zsidó ítéletre rábólint, van más dolga elég. A halálos ítéleteket is jóvá szokták hagyni a latinok, s ha egyszer-egyszer újratárgyalják is, sem az elítéltet, sem a tanúkat nem hívják meg rá, a döntés formális és jóváhagyó. Ezt a fölösleges újratárgyalási jogát azonban a Curia fenntartja magának, előfordulhat ugyanis, hogy egy zsidó halálraítéltet politikai okokból meg akarnak menteni, mert egy befolyásos szenátornak vagy magának a császárnak kedves a személye, mondjuk a színész-kegyence, a szeretője vagy valami hasonló, és akkor a Curia a sarkára áll, amíg meg nem vesztegetik kellőképpen.

– Mit kap itt a tolvaj? – kérdezte Uri.

– Halálra ítélik.

Újkeletű törvény lehet.

Rómában úgy tanulta, hogy régen a tolvajnak meg kellett térítenie a lopott tárgy értékének négyszeresét, és ha ezt megtette, futni hagyták. Nagy Heródes rendeletére aztán a tolvajokat eladták rabszolgának, így került egy csomó zsidó tolvaj Rómába, az „újak”. A római prefektusok ezt a gyakorlatot Nagy Heródes halála után beszüntették.

– Egyszer – mondta a közelebb ülő – láttam egy tolvaj kivégzését. Nem szép látvány.

– Megkövezték? – kérdezte az ablak alatt ülő.

– Megégették.

A közelebb ülő kedvtelve mesélte: összejött a falu minden lakója, nők is, gyerekek is, hogy lássák, ki voltak vezényelve, hogy tanuljanak belőle, ahogy a kovács vasat forral hatalmas tűzön egy edényben, s amikor a vas már folyt, a megkötözött, álló tolvajnak sálat tekertek a nyakába és kétfelé meghúzták. A tolvaj erős volt és sokáig bírta levegő nélkül, de aztán csak kitátotta a száját és levegőért hápogott; na akkor a kovács segéde beleöntötte a gégéjébe a forró vasat, szépen megitatta vele, hát el is égett a tolvaj bele, jött kifele a megnyílt mellkasán, a szétnyílt hasán keresztül az izzó fém, és még élt a tolvaj, de üvölteni nem bírt, mert a torka nem volt már meg neki, csak rángott és égett belülről kifelé, és elesni se bírt, tartották a sálat húzók kétfelől, és lett belőle egy lecsorgó fémszobor elevenen.

188

Uri borzongott.

– És mi van, ha nem nyitja ki a száját? – kérdezte.

– Akkor megfullad – mondta a közelebb ülő –, de mert égetés az ítélet, és nem fojtás, a hullának kifeszítik a száját, és a folyékony vasat akkor is beléje töltik, mert az volt az ítélet.

– Nem szívesen égnék meg – latolgatta az ablak alatt ülő eltűnődve. – Inkább a fojtás.

– Az se jó – vélelmezte a másik. – Ha rosszul csinálják, soká tart.

– A megkövezés is sokáig tart – mondta az ablak alatt ülő. – Dobálnak, dobálnak, és még mindig élsz. Akkor inkább fojtsanak meg.

– A legjobb – mondta a közelebb ülő –, ha karddal nyisszantják le a fejedet. Egy pillanat, és kész.

– Az idegen módi kivégzés – mondta megvetően az ablak alatt ülő. – Edomita kivégzésből nem kérek. A feltámadáskor aztán kereshetik a testemhez az elgurult fejemet az angyalok, még képesek és meg se lelik, vagy más testéhez ragasztják, egy kurváéhoz, mi? Na ne; fojtsanak meg inkább!

Különös hely ez a Júdea. Különös hely lehet Jeruzsálem is. Uri mosolygott: már benne van, noha nem látott még belőle semmit.

– Hol van ez a mi börtönünk? – kérdezte.

– Itten laknak fölöttünk a főpapok – intett a fejével az ablak alatt ülő a mennyezet boltívei felé. – Szép, jókora épület a szállásunk bizony. Azoknak se sokkal jobb, mint minekünk, közös házban lakunk velük mostan – és döcögve nevetett.

– Hol van ez a palota, a templomtéren?

– Nem. Ez itten a felsőváros. Közel van a Templom, innét északkeletre… Számolsz ötszázig, annyit lépsz, és odaértél.

Uri a résnyi ablakot bámulta, az ég kicsinyke, kék, elmosódó szeletét látta, a Nap már nem sütött be. Ezek a kedves zsiványok is tudják, merre van északkelet, és amikor az esti ima ideje eljön, arra fognak hajlongani. Mostantól kezdve neki sem Jeruzsálem felé kell hajlongani ima közben, hiszen ott van benne, a kellős közepén, hanem a Templom felé, amely itt van ötszáz lépésnyire tőle.

– Boltok voltak itt, ahol most mi ülünk – mondta a közelebb ülő, és feltápászkodott, hogy járjon egyet. Magas volt és izmos; nyugodtan fölvehették volna a zsidó rendőrségbe, és ha nem lenne zsidó, akár Pilátus hintóhordozói közé is. – A főpapoktól bérelték drágán. De aztán a kereskedők áttelepültek a Heródes-palota elé a piactérre, mert ott még jobban keresnek, ők is meg a főpapok is, nagyobb ott a forgalom, így hát ezekkel a boltokkal kezdeni kellett valamit, úgyhogy befalazták, így lett börtön.

– Kényelmesebb nekik így – vélte az ablak alatt ülő, és ő is felállt. 189Ő sem volt alacsony, de kövérkésnek látszott. – Újabban idefönt ülésezik a Szanhedrin, nem kell a vádlottakat messziről idevezetni, jobb, ha itt vagyunk alattuk, közös épületben. Nem kell egész csapat, mint régen, hogy végigkísérjen a Xüsztoszig. Pofátlanságunkban még megszöknénk nekik.

Urinak korgott a gyomra. Egy teljes napja nem evett semmit. A szükségét is elvégezte volna. Körülnézett.

– Ott van – mondta a kövérkés, és az ajtóval szemközti fal sarkába mutatott.

Négyzetes márványlappal letakart, széles nyílású korsó állt ott, a csáléra álló lap jelezte, hogy a korsó nem üres. Uri bajlódott, forgolódott, egyik kezében a felhúzott tunikáját, másik kezében a leoldott ágyékkötőjét szorongatva, amíg végre úgy tudott ráguggolni, hogy a mások kitüremkedő bélsara ne kenődjék a bőrére sehol. Háttal guggolt a raboknak, akik röhögtek rajta. Jobb lenne azért, gondolta, ha még ma kihallgatnának.

Teltek az órák, kint sötétedni kezdett.

– Na fiúk – mondta a kövérkés, és visszaült az ablak alá –, még tizenegy napig egymás szarába szarunk.

Kinyílt az ajtó, két őr lépett be, az egyik a fáklyával a kezében az ajtóban maradt, a másik letette a tálakat a földre. Az egyik tálban valami étel volt, a másikban víz. A nyurgább zsivány a korsó felé ugrott, hogy átadja az őrnek, de az intett, hogy most nem; az őrök kimentek és rájuk zárták az ajtót.

Kint már majdnem teljesen sötét lett, de annyit még lehetett látni, hogy a két zsivány belelötyköli a kezét a vizes tálba, majd a korsó felé fordul és hajlongva elmondja az esteli Semát. Uri vizet spriccelt a kezére és velük mondta. A korsó felé volt északkelet.

A két zsivány letérdelt a tál mellé és kutyamód megszagolta az ételt. Fintorogtak, a fejüket rázták. Aztán leültek a sarkukra és az ételmasszát a tenyerükkel a szájukba tömködték. Uri nem mozdult. A két zsivány befejezte, és elmászott a tál mellől. Uri a tálhoz mászott és ő is megszagolta, aztán beletúrt a mutatóujjával. Valamilyen lepény volt, lenyalta az ujját, talán csipetnyi méz is van benne, ilyet még nem evett. Most se sokat evett belőle, mert hagytak ugyan neki, de keveset.

A tenyerével mert a vízből, ivott.

Most kellene elkezdeni vacsorázni igazság szerint.

Széder este van. Bárányt kellett volna adniuk, mint a zsidó világban mindenütt.

Lehet, hogy adtak néhány harapásnyit, de a zsiványok kiették.

Semmit se látott. Ilyen lehet a vakság. Megijedt.

– Ti se láttok semmit? – kérdezte.

190

– Hogy az ördögbe látnánk, te hülye, ha sötét van! – mondta az ablak alatt ülő.

Uri megnyugodott.

Arra riadt fel, hogy zörögnek. Kinyílt az ajtó, két fáklyás őr között két másik egy idősebb, kövér embert vezetett be a két karjánál fogva; a fáklyák lobogtak a huzatban, a rab arcán és tunikáján ugráltak az árnyak. Az egyik őr a tőrével szétnyiszálta a kövér ember hátrakötött csuklóin a kötelet, aztán kifelé indultak. Uri gyorsan körülnézett, a társai ott ültek a helyükön. Az új rab állt, nem nézett semerre. Kopaszodott, ápolatlan volt az őszülő, loncsos szakálla, mezítláb álldogált. Az ajtót becsukták, és sötétebb lett, mint valaha. Hallgattak. Az új rab talpa alatt halkan reccsent a kőre szórt ritkás szalma, aztán Uritól balra leült és nagyot sóhajtott.

– Aludni se hagyják az embert – mondta az ablak alatt ülő.

Csönd volt, az új rab nehezen lélegzett.

– Megvertek? – kérdezte az ablak alatt ülő.

– Nem – mondta az új rab. Szép, mély hangja volt, s bár halkan mondta, hangosnak tűnt. Galileai lehet, a kiejtése szerint.

– Na aludjunk – mondta a másik, Uritól jobbra.

Csönd volt, ébren voltak mind a négyen.

– Mit tettél? – kérdezte az ablak alatt ülő.

– Botrányt okoztam – mondta az új rab.

Hallgattak.

– Nem elég nagy botrányt, sajnos – tette hozzá később.

– Mért nem alszunk? – kérdezte a másik dühösen.

– Te csak aludjál, mi beszélgetünk – mondta az ablak alatt ülő. – Mi volt az a botrány?

– Felmentünk a templomtérre, a nők udvarába, még kedden, hogy megvegyük a galambokat, és láttam, hogy csalnak. Mondtam nekik, hogy ne csaljanak, de tovább csaltak. Akkor rájuk borítottam néhány asztalt.

Csönd lett.

– És kedd óta hol aszaltak téged? – kérdezte az ablak alatt ülő.

– Sehol, mert elmehettünk. Kint lakunk a városon kívül.

– Nem értem, akkor, kedden, le se tartóztattak?

– Nem. Szerdán visszamentünk, és megint mondtam, hogy ne csaljanak, mert még mindig csaltak. Az őrök odajöttek, vitatkoztunk, aztán mi elmentünk haza. Ma jöttek csak este, oda, ahol lakunk, mondtam a többieknek, hogy fussanak szét, de nem üldözték őket, csak engem kaptak el.

– Nem értem – mondta a másik, Uritól jobbra. – Utólag kerestek meg, hogy lefogjanak? Mért nem fogtak le azonnal?

191

– Nem tudom – mondta az új rab.

– Nem lehetett valami híres botrány – mondta az ablak alatt ülő –, a rendőreink kevesebbért is azonnal lefognak, hát még a templomtéren. Elég egy rossz szó. Direkt jutalmazzák őket érte, pláne ünnepkor. Fejpénzt kapnak, tudom én.

– Mire mondod azt, hogy csalás? – érdeklődött Uri.

– Nyilván arra mondja – felelt az új rab helyett az ablaknál ülő –, hogy a pénzváltók a váltásért többet számítanak fel, mint a kalubon.

– Az micsoda? – kérdezte Uri.

– A pénzváltás díja: egy ezüst meah – mondta az ablaknál ülő –, vagyis egyhatod zuz. Tudod, mennyi egy zuz?

– Nem tudom.

A rablók lázba jöttek, mocorogtak.

– Egy zuz az fél sékel, vagyis egy zuz az egy dínár, vagyis ugyanannyi attikai drachma, vagyis négy sestertius… Egy ezüst meah, az két pondion… Na – folytatta az ablak alatt ülő –, akkor hány sestertius a kalubon, kölök?!

Uri megpróbált gondolkozni, de össze volt zavarodva.

– Perutahban kell neki megadni, az a legkisebb rézpénz – mondta a másik –, olyan már biztos volt a hülye kezében… harminckét perutah… ennyi a kalubon…

– A perutah, az más néven lepton – mondta Uri büszkén. – Ezt tudom.

– Nem is volt még más a kezedben, te nyomoronc – mondta a közelebb ülő megvetően.

– Szóval, hány sestertius? – kérdezte újra az ablak alatt ülő.

– Nem tudom – vallotta be Uri.

A rablók nevettek, alig tudtak betelni vele, hogy valaki nem tud számolni.

– Kétharmad – mondta az új rab.

Kis csönd támadt.

– Annyi – mondta az ablak alatt ülő kedvetlenül, hogy a játékának véget vetettek.

Hallgattak.

– Miért, ehelyett mennyit számítanak fel? – kérdezte Uri.

– Van úgy – mondta az ablaknál ülő –, hogy hét-nyolc pondiont is! Láttam én olyat is, hogy hat-hét tresithet! A hülyék meg észre se veszik! Jönnek a falvakból, és fogalmuk sincs semmiről!

– Hogy értsed, hülyegyerek: egy meah, az csak két pondion, és csak négyharmad tresith! Egyhatod zuz helyett akár háromnegyed zuzt is beszednek! Négyszer annyit! Jönnek a népek, fingjuk sincs, 192mi mennyi, pont, mint neked, a parasztoknak sosincs pénz a kezükben, csak ilyenkor, és jól átvágják őket!

– A nyereség felét a pénzváltók leadják a főpapoknak – mondta a másik, és mocorgásából ítélve felült. – Persze, hogy csalnak. De főleg a főpapok csalnak, a rohadt idegenek!

– A galambokkal is csalnak – szólalt meg az új rab. – Azért a galambért, amelyik a bárányt váltja ki, kétszeres árat kérnek, pedig ezt nem szabad. Mondtam nekik, csak egyszeres árat kérjenek, de hiába mondtam azt is. – Fáradt volt a hangja és lemondó. – Élősködnek az emberek hitén az orcátlanok. És a nyomorult emberek minden pénzt megadnak, mert a két galambnak az áldozathoz meg kell lennie…

– Az a harmadik-galamb-adó – mondta a másik gúnyosan –, így hívja a nép, és az is a főpapok zsebébe megy… Azok a legnagyobb tolvajok, a főpapok! Azért is élnek itt, a börtön fölött… Tudják, hol a helyük… Itt a helyük, velünk együtt. Nagyobb gazok nálunk, nagyobb szobáik is vannak emiatt!

Hallgattak. Uri sajnálta, hogy soha nem volt palesztinai pénz a kezében és nem figyelt, amikor a társak Kaiszareában a helyi pénzek értékéről vitatkoztak. Most hát megtanulta, hogy egy meah az kétharmad sestertius. Alkalomadtán elmondja nekik.

Elmosolyodott. Azokat ő már nemigen fogja látni, hála az Úrnak, legyen áldott.

– Galileából jöttetek? – kérdezte az ablak alatt ülő.

– Igen – felelte az új rab, felriadva.

– Ti ott is adóztok?

– Ott.

– Hoppá! Akkor ti önként váltottatok pénzt az áldozati galambok miatt, és akkor tőletek tilos kalubont kérni! Nektek ingyen jár a pénzváltás, hallod? Nektek ingyenes! Nem tudtad?

– Nem tudtam – felelte az új rab fáradtan.

– Ezt a pofátlanságot! – kiáltotta az ablak alatt ülő. – Micsoda szemét, aljas söpredék! De őket sose dugják be ide, mert leadják a sápot a főpapoknak! A szemetek!

Hajnalban a világosságra Uri felriadt. Az új rab halkan imádkozott, térdelvén a korsó felé hajlongva. A régiek a fal felé fordulva, a köpenyüket a fejükre borítva aludtak. Uri didergett, neki nem volt köpenye, fájt a dereka, a háta, a válla. Az új rabnak se volt köpenye, csak fehér vászontunikája, de nem látszott rajta, hogy fázna. Az ima melegítette talán. Ima közben Urira nézett. Ott ült tőle az öreg egy lépésnyire, a hajnali fényben tisztán látszott az arca. Őszült a borzas haja és a szakálla, és szép, tiszta, világos színű, talán szürke szem volt 193a puffadt arcába ültetve; valamikor jóképű férfi lehetett. Annyi idős lehet, mint az apám, gondolta Uri, és rámosolygott. Az új rab odabólintott feléje és folytatta az imát.

Aztán nyílt az ajtó, a fáklyások bejöttek, lerángatták a takarót az alvókról, belevilágítottak mindenki arcába, végül megálltak az új rab előtt. Az felállt. Kétfelől megfogták a karját és kivezették. Az ajtót kívülről megint bereteszelték.

– Na, aludjunk még – mondta az Uritól jobbra fekvő, és visszafordult a fal felé.

Reggelire friss vizet és maceszt kaptak, és végre kivitték a korsót. Az ablak alatt ülő megpróbálta Urit az összes Palesztinában használatos pénznem értékére megtanítani, de Uri hamar megunta, neki itt úgyse lesz pénze. A zsiványok megkérdezték, mit keresett Rómában, és honnét került oda. Uri elmondta, hogy a római pénzszállító delegáció tagja. Hosszan hallgattak erre a rablók.

– Akkor te római polgár vagy? – kérdezte a másik, a szikárabb.

– Az vagyok – mondta Uri.

– Mért nem mondtad meg nekik?! – kiáltotta a másik. – Téged a zsidók nem is foghatnak le!

– Nem volt alkalmam értekezni velük – mondta Uri –, mert fejbe vágtak.

– Mondd meg az őröknek, amikor este bejönnek – ajánlotta az ablak alatt ülő. – Meg fognak rémülni, és jobb helyre visznek, mint ez itt.

Uri a fejét ingatta. Nem nagyon hitte, hogy kedvezményben részesülhetne: Máté jelentette fel, a delegáció vezetője. De azt a tíz napot kibírja e rokonszenves rablók között valahogy. Köpenyt, azt kérni fog.

A nap második órája lehetett, amikor nyílt az ajtó és bejött öt katona. Megálltak a két rabló előtt. Azok feltápászkodtak.

– Kifelé – parancsolta az egyik katona.

– Péntek van! – tiltakozott a szikár. – Pénteken nincs bíráskodás!

– Kifelé – ismételte meg a katona, és dárdájának nyelével megtaszította.

Olyan gyorsan zárult be az ajtó, hogy Uri se köpenyt nem kérhetett, se a hálótársaitól nem búcsúzhatott el.

Ott maradt a cellában egyedül.

Felállt, járkálni kezdett.

Nemcsak köpenyt fog kérni, hanem olvasnivalót is. Egészen jól el194lesz itt, az se baj, ha az ünnep miatt nem hoznak be már senkit. Két hónapja, amióta útrakeltek, sem egyedül lenni, sem olvasni nem tudott. Tűnődött, milyen tekercset kérjen, s vajon azt beszerzik-e neki. De mindegy, bármi megfelel, csak jó hosszú legyen.

Alkonyatkor egy őr behozta az üres korsót, meg sok vizet és jó pár tábla maceszt. Uri felállt.

– Bocsánat, uram… nincs köpenyem… és olvasnivalót kérnék…

Az őr rábámult.

– Itt nem olvasnak – mondta, és kiment.

Uri elkedvetlenedett. Így hosszú lesz a tíz nap. Elhatározta, hogy megpróbálja fejből elmondani az Iliászt vagy az Aeneist. Főleg az Iliászt szerette.

Rettenetes kürthangot hallott, megdermedt, olyan volt, mintha egy halálra sebesített oroszlán bődült volna épp a fülébe. Mi ez? Csak nem a sófár hangja ilyen? Megkezdődött volna a Pészah?

Hétfőn reggelig nem jött be senki. Akkorra abbahagyta az erőlködést, majd beleőrült, valahányszor egy-egy sor folytatása nem jutott az eszébe. Látta maga előtt a betűket, de mintha épp a kérdéses soroknál kitörölték volna a folytatást, bosszantásul. Mégsem annyira jó a memóriája, mint gondolta.

Kedden odalöktek neki valami köpenyfélét, azonnal beleburkolódzott, érezte, láza van, köhögött. Vérzett az ínye, és a széklete is véres volt. Fájt a gyomra. Könnyedebben kellene vennem az életet, gondolta. Nem volna szabad szoronganom, ha ártatlan vagyok.

Szerdán elhatározta, hogy testgyakorlatokat folytat, mint a görögök szokták. Volt néhány görög típusú gimnázium Rómában, a kerítésen át be lehetett látni a kertjükbe; Uri összehúzott szemmel, olykor az ujjain keresztül bámulta, hogyan szökkengetnek, hogyan hajladoznak a gazdag római gyerekek. Most hát itt az alkalom, hogy erősítse a testét, van rá idő. Estig erőlködött, minden gyakorlatot megcsinált pár százszor, és annyira túlhajtotta magát, hogy egész csütörtökön csak feküdt.

Már csak három nap, gondolta péntek reggel. Hétfőn jönnek értem és kivisznek. Bármivel gyanúsítják is, nem fogják itt hagyni, állami koszton. Még mindig köhögött, de lelohadt a láza.

Péntek délután húst kapott, rendesen átsütött bárányt. És még egy korsót, és abban bor volt! Méltó módon ünnepelhette meg a szombatot, bár egyedül. Jó jel: nem feledkeztek meg róla. Nem akarják, hogy teljesen leromoljon.

A hússal együtt datolyát, fügét és szőlőt is hoztak, meg voltak mosva. És frissen sütött árpakenyeret is kapott, a nyúlós kása helyett! Uri kiszámolta, hogy ez három napi élelem lehet, a három teljes ünnepnapra, így is volt, két és fél napig nem jött be hozzá senki. Vasárnap 195este az őr, amikor a szép, nagy gyümölcsöstálat letette a földre, azt mondta:

– Éjjel jönnek érted.

Az őr kivitte az éjjeliedényt, és nem hozott helyette újat.

Na végre.

Járkált a cellában, végigtapogatta a falait. Meg akarta jegyezni ezt a helyet, hogy sose felejtse el. Felidézte a rablókkal és az új rabbal folytatott beszélgetéseit, hogy el ne felejtse. Meglepte, hogy rokonszenvet táplál irántuk, és e félhomályos, hűvös cellát is megkedvelte. Ez volt hát a lakásom Jeruzsálemben, gondolta, és már-már meg volt hatva.

Odakint szürkülni kezdett. Egyszerre megszólalt a sófár, úgy érzékelte, nagyon közelről hallja. Csakis a Templom tetejéről szólhatott. Irtózatos, átható, rekedt hangja volt.

Lefújták a Pészahot.

Éjjel jöttek érte. Nem kötözték meg, a könyökénél fogva vezették kétfelől. Egy lépcsőn felmentek az első emeletre, a falakon fáklyák égtek. Hosszú, széles folyosóra jutottak, díszes márványpadló volt a mezítelen lába alatt, meleg volt: fűtötték. Egy terembe vezették, és abban igazi ablak volt, Uri összehúzott szemmel bámult kifelé a sötétbe, hátha lát a városból valamit, de az őrök elfordították, elengedték, és kimentek.

Uri egy fiatalos tiszt előtt találta magát, katonai öltözékben volt, valami főtiszt lehetett, és szigorúan nézte. Odébb néhány katona ácsorgott, azok is tisztek lehettek.

– Mossák meg alaposan – mondta a főtiszt –, és kenjék meg rendesen.

Csönd volt. A főtiszt kicsit közelebb lépett, szimatolni kezdett. Uri az ajkába harapott, nem akart nevetni.

– Nem vészes – mondta a főtiszt. – Tegyék tisztába. Enni már ne kapjon.

Sarkon fordult és kiment.

Urit kivezették a folyosóra. Lementek egy másik lépcsőn, egy görög oszlopokkal és ápolt növényekkel díszített szép belső kertbe jutottak, fáklyák világítottak ott is, a kert egyik oldalán nyílott egy ajtó, bementek. Uri orrát megcsapta a gőzölgő víz illata. Felsóhajtott.

Langyos volt a márványmozaikkal falazott medencében a derekáig érő víz, boldogan merítkezett meg benne újra meg újra meztelenül. A medence körül álmos katonák ácsorogtak, az arcukat a távolságtól és a gőztől nem látta, de nem is érdekelték. Elfeküdt a víz felszínén, lebegett. A fürdőépület mennyezete áttetsző kristálypalával volt borítva, Uri elmosódó csillagok halvány villódzását látta.

Hagyták egy darabig élvezkedni, aztán fütty harsant. Uri kimá196szott, fehér lepedővel borították a testét és dörgölték. Átvezették egy szomszédos terembe, ahol olajjal az egész testét megkenték. Urit még soha nem kenték meg olajjal és nem masszírozták a tagjait; álmélkodott, mennyire kellemes. A haját is beolajozták, a fejbőrét erősen bedörzsölték, majd a kéz- és lábkörmeinek estek neki, durva, szemcsés anyaggal csiszolták óvatosan. Amikor kész voltak, egy következő terembe vitték, ahol szintén megmerítkezhetett a vízben, de az hideg volt, és nem engedték, hogy sokáig mártózzék. Füttyszóval kiszólították, finom, vastag, fehér gyapjútakaróval megint ledörgölték az egész testét és visszavitték az előző terembe, ahol ismét bekenték olajjal, más volt a szaga, mint az első kenetnek.

Egy idős tiszt szemlélte meg az eredményt, Uri állt meztelenül, a tiszt körbejárta, mint egy szobrot. A tiszt bólintott és kiment. Urira friss, illatos, patyolatfehér tunikát adtak, s föléje tógát, igazi tógát, amilyet a római patríciusok viselnek. Uri nem tudta volna egyedül elrendezni az egyetlen darabból álló, bonyolult ráncokba gyűrendő leplet, ám avatott kezek ezt is elvégezték, majd a tóga egyik végét a jobb kezébe adták, hogy fogja meg. Úgy festek, mint Augustus császár szobra, gondolta Uri. A lábára a legfinomabb bőrből készült sarut adtak, a szíjait finoman tekerték a bokájára, és alig húzták meg, amikor megcsomózták.

Egy fiatalabb katona szemlélte meg ezúttal az eredményt, a tógát kicsit feljebb húzta, átvetette a végét Uri jobb karján kifelé, és neki csak a visszahajtott csücsköt kellett a markába szorítania.

– Járkálj egy kicsit – mondta a tiszt arámiul.

Uri engedelmeskedett.

– Húzd ki magad – mondta a tiszt.

Uri kihúzta magát, úgy járkált tovább. Nem hitte volna, hogy egy saru ennyire kényelmes lehet.

– Itt várjatok, amíg jövünk – mondta a tiszt, és ő is kiment.

Ott maradt Uri kikészítve, előkészítve, felkészítve öt katona társaságában. Úgy gondolta, közkatonák lehetnek. Összehúzott szemmel bámulta őket. Egyszerre észrevett egy fiatal, szőke férfit.

Ő volt az, akinek Máté az útlevelet megmutatta. Uri merőn nézte. A férfi elfordult.

Ő is megismert engem, gondolta Uri.

– Hova visznek? – kérdezte.

Nem feleltek. Uri biccentett. Hülye kérdés volt, úgyis kiderül.

Megkordult a gyomra. Hiába kérne ételt, a főtiszt megtiltotta, hogy enni adjanak neki.

Akkor megjelent az a főtiszt, aki megszagolta. A többiek tisztelegtek, pontosan úgy, mint a római katonák, pedig ez zsidó katonaság 197volt, a jeruzsálemi. Mindenben Róma diktálja a divatot, gondolta Uri, a római polgár. Majdnem elnevette magát, annyira groteszk volt mindaz, amit műveltek vele. Igaz lesz, hogy sok nagy kaland várja meg.

A tiszt kifele indult, az öt katona Uri mellé lépett, kimasíroztak az udvarra, majd tovább.

Fáklyások csapata közt egy gyaloghintó várta négy szolgával, és neki abba a hintóba be kellett szállnia. Kérdőn fordult hátra, de megtaszították, valaki kinyitotta a hintó ajtaját, s neki, fejét lehajtva, be kellett másznia. Alig találta meg a helyet, ahová le lehet ülni, egyszerre felragadták a hintót, s már mentek is vele.

Lópaták dobogtak kétfelől. Nemcsak a hintó volt díszes, még díszkíséretet is kapott.

A hintó ablaka el volt függönyözve. Uri elhúzta az egyik függönyt, fatáblát talált mögötte. Ebből a hintóból nem lehet kilátni. Dühösen felmordult. Most lett először türelmetlen, amióta leütötték. Sose fogom látni Jeruzsálemet, gondolta.

Vitték egy darabig, aztán letették a földre. A lovak is megálltak.

– Utat a szagannak! – hallatszott a kiáltás.

Felragadták és vitték tovább. A lódobogás nem kísérte többé.

Szagan!?

Az a fiatalos főtiszt, az maga a szagan, vagyis a sztratégosz! A jeruzsálemi lévita főparancsnok, a huszonnégy divízió főnöke, aki minden ünnepi áldozáskor a főpap jobbján áll az oltárkőnél, és a Tóra-tekercset is ő adja a kezébe! A zsidó templomőrség főparancsnoka! Az itteni testőrparancsnok! A legfőbb zsidó világi hatalmasság!

Saját orrúlag szagolt meg a sztratégosz!

Fontos személyt rejthet ez a hintó, ha a sztratégosz halad a menet élén.

Kivel tévesztenek engem össze?

Letették és kinyitották a hintó ajtaját. Uri kimászott, felegyenesedett. Megpróbálta kevésbé görcsösen szorongatni jobb markában a tóga végét. Fáklyások állták körül. A sztratégosz rápillantott, aztán elfordult. Egy palota kapujában álltak, kétfelől őrök sokasága. Uri úgy vette észre, hogy a palotának két, egybevágó szárnya van.

– Pilátushoz, vacsorára! – mondta a sztratégosz, majd visszafordult és elindult. Az üres hintót felvették, visszaindultak vele, és a kísérők is elindultak a sztratégosz után. Keményen dobogott a csizmájuk, Uri lenézett, márványkockákon állt.

198

Uri körbepillantott. Jobb felől embermagasságnál magasabb kőfal húzódott, előtte görögös oszlopsor, hosszú és szép, fáklyák világították meg. Fölötte égbenyúló bástyák, igen-igen magasak, három is egymás mellett. Hátrafordult, nagy, masszív palota körvonalait látta. Mi lehet az?

Meglökték, be kellett lépnie a kapun.

Díszes márványlépcsőn haladtak fölfelé, hatalmas fáklyák égtek mindenütt, a lépcsőfordulóban embernél nagyobb márványszobor állt, talán Apolló.

Ha Pilátushoz vezetik, akkor ez Nagy Heródes palotája, ahol a helytartó Jeruzsálemben lakni szokott. És a három torony egyike, amit még kintről látott, bizonyosan a Phaszael-torony, amit Heródes az öccséről nevezett el. Mi is a másik kettő neve? Pedig már olvasta. Igen: Hippikosz és Mariamne! Az egyik a barátja, a másik a felesége volt Nagy Heródesnek, mielőtt megölette. Negyven, harminc és húsz rőf magasak, de melyikük mekkora? Pedig tudta!

Uriban gondolattöredékek, olvasott oldalak viharzottak, megpróbálta összeszedni magát. Vigyázni kell. Észnél kell lenni. Most nem ilyesmikre kell gondolni. Érdekes volt a fogolylétet kipróbálni, de nem kell visszakerülni a börtönbe, ha nem muszáj.

Az emeleten egy hatalmas, aranylemezekkel díszített tölgyfaajtó előtt álltak meg. Két szolga kétfelé kitárta.

Uri belépett. Az ajtót bezárták mögötte.

Hosszú, terítetlen, arasznyi vastag asztallapot látott és egy csomó díszes, alacsony heverőt. A falakon körben nagy fáklyák égtek, az asztalon díszes, hatalmas gyertyák. Hárman fordultak feléje, az asztal bal oldali végén hevertek félkönyéken és őt nézték. Uri nem tudta kivenni az arcukat.

Uri állt, mélyen meghajolt.

– Gyere, csak gyere – hallotta meg Máté hangját.

Uri összeszorította a száját, felegyenesedett, feléjük indult, majd tisztes távolságban megállt.

– Heverj ide mellém – szólalt meg egy vastag hang, szintén görögül. Tunikát hordott, csillogó gyűrűket viselt az ujjain, kopasz, borotvált, testes ember, és mosolygott.

Uri megkerülte az asztal végét és leült a mutatott helyre. Felnézett. Máté nézett vissza rá szemből nyugtalanul. Uri mosolyogva biccentett. Máté is elmosolyodott és bólintott, s mintha hunyorított is volna. Uri az asztalfő felé pillantott. Idős, ősz, szakállas ember feküdt az 199oldalán, díszes, keleties ruhában, hajadonfőtt. Uri ültében meghajolt feléje. Az idős ember biccentett.

– Mátét nem kell bemutatnom – mondta a kövér férfi –, ez a férfiú az asztalfőn pedig jó barátom, Galilea királya, aki szintén kíváncsi rád, kedves Gaius.

Uri fegyelmezte magát.

Az asztalfőn Heródes Antipász heverészik, mellette pedig Poncius Pilátus, a júdeai prefektus.

Heródes Antipász Nagy Heródes egyik fia, s így Agrippa unokabátyja. Vigyázni kell.

– Mélyen meg vagyok tisztelve, hogy ilyen fényes társaságba kerültem – közölte a jelenlévőkkel.

Sikerült nyugodt hangon megszólalnia.

– Heverj csak el te is nyugodtan – mondta Pilátus. – Nem faggatlak, mivel töltötted az ünnep napjait. Remélem, hogy a hosszú út fáradalmait immár kipihented. Sajnos nekem sok sürgős dolgom akadt, a Pészah a számomra nem ünnep, ilyenkor is dolgoznom kell, a hétköznapoknál is keményebben… úgyhogy csak most tudlak fogadni. Remélem, van étvágyad, szigorúan kóser étek lesz felszolgálva, hiszen három zsidó van jelen, s én, az egyetlen nem-zsidó, mint mindig, ezúttal is szívesen alkalmazkodom a szokásaitokhoz.

Uri lehevert és félkönyökre támaszkodott, ahogyan a vendéglátók. Kényelmetlen testhelyzet, el sem tudta képzelni, hogyan fog így enni: ahhoz szokott, hogy a sarkára üljön a földön, ha étkezik.

Szolgák nagy aranytálat hoztak és letették Heródes Antipász elé. Antipász mind a két kezét belemártotta, őt követte Máté, majd Pilátus, és Uri is megcselekedte. Kezüket az asztalkendőkbe törülték. Nagyon finom, fehér mappák voltak ezek, a saját anyagukból kacskaringós mintákat hímeztek beléjük. A magáét Uri alaposan megszemlélte, alakok nem voltak rajta, csak magukba gombolyodó vonalak, nehogy ábrázolásnak lássanak. Zsidó mappákat használ Pilátus.

Antipász felállt, és az asztal távolabbi vége felé fordult. Máté is felállt, arrafelé fordult. Uri is felállt, ő is a Templom felé fordult; pillantásával, szentségtörő módon, a küblit kereste. Pilátus fektében lehajtotta a fejét és magába merült, hogy ne zavarja őket. A három zsidó: a galileai király, az ostiai révész és a fiatal római polgár elmondta a Semát, majd visszahevert.

Urinak eszébe jutott: nem-zsidónál ők elvileg nem étkezhetnének, mert tisztátalanná válnak. De hát az úton is étkeztek nem-zsidóknál sokszor, és a fogadósok váltig állították, hogy csupa kóser ételt és italt szolgálnak fel. A diaszpóra eleve tisztátalan, és mégis élnek zsidók szerte a világban. Itt, az eleve szent és tiszta Jeruzsálem szívében, a 200félzsidó Nagy Heródes által épített és nem-zsidó által bitorolt palotában sűrűsödik hát össze a diaszpóralét minden kétértelműsége.

Szolgák jöttek és bort töltöttek a murrhapoharakba. Még nagyobbak voltak ezek a kristálypoharak, mint a szürakuszai fűrészmalomban: három-négy sextarius bor fért beléjük.

– Egészségetekre, kedves barátaim – emelte poharát Pilátus. – Egészségedre, kedves Gaius Theodorus.

Uri felemelte a teli poharát, elgyöngült karjának nehéz volt, remegett a keze, félfektében megkóstolta a bort, de éppen csak, és igen vigyázott, hogy ne öntse magára. Éhgyomorra könnyen berúg az ember. Észnél kell lenni, észnél kell lenni. Itt nem is keverik a bort vízzel!

Nem tévesztettek össze engem senkivel, Máté mindent elmondott rólam, azt is, ami nem igaz.

Hatalmas, gyönyörű tálakban salátákat és gyümölcsöket hoztak a szolgák, majd visszavonultak.

– Imádok enni – mondta Pilátus –, a feleségem hiába hajtogatja, hogy egyre hízom, és hogy az életmódom egészségtelen, és testgyakorlást alig folytatok. Tudom én, de mit tegyek, ha nem bírom ki a diétát?

– „Jobb az étkezést savanyúságokkal, salátákkal és hasonlókkal kezdeni, utána jöjjön a hús, sülve vagy főve” – szólalt meg Uri, mintha olvasná, a maga számára is váratlanul.

Nem nézett a szemközti oldalra, de észlelte, hogy Máté meg van lepve.

– Milyen igaz! – kiáltotta Pilátus. – Celsus is ezt ajánlja. Meg önmérsékletet. Sajnos azonban ma este sem fogok a sokféle húsnak ellenállni, és neked sem ajánlom, kedves Gaius. Szeretnék megint olyan sovány lenni, mint te vagy! Hogy nyugodtan falhassak, mert így is eszem, csak nyugtalanul! És gyakori hasfájások gyötörnek.

– Ez a déli szél és a tavasz miatt lehet – mondta Uri csevegve, Pilátus felé fordulva. – Celsus azt mondja, tavasszal azok a betegségek keletkeznek, amelyek a folyadékok mozgásával vannak kapcsolatban… – Maga előtt látta Celsus tekercsének szövegét, és észre sem vette, hogy latinra vált és úgy folytatja: – „A szemek folynak, vérzik az aranyér, gyulladt az étkezőcsatorna, epebaj, őrület, angina, orrfolyás léphet fel, begyullad a mandula… Gyakoribbak az ízületi bántalmak, az ínbántalmak… Ami pedig a fogyást illeti, az ember forró vízben fürödjék, amely egyben sós is…”

Csönd támadt, Uri körülnézett. Máté elképedve bámult rá. Antipász is merőn nézte. Uri elszégyellte magát.

– Bocsánatot kérek – mondta görögül –, hogy szóltam…

201

– Jól tetted! – helyeselt Pilátus élénken. – Az én orvosom is Celsus alapján áll, noha persze Cassiustól meg Eristratustól is átvett bizonyos eljárásokat… Minden január elsején megkapja az évi fizetését, nyolcvanezer sestertiust… Sok, sok, de ma drága a jó orvos, a császár orvosa évi háromszázezret kap, és kevesli, mint hallom, pedig nem csinál semmit, az a mázlista arkhiatrosz, mert Tiberius igen jó egészségnek örvendett egész életében, és most is remekül van, mint hallom… Én meg túlzabálom magam, és bizony olykor hánytatót használok, noha Aszklepiádész nem javallja…

– A purgálást sem pártfogolta – szólalt meg Uri ismét –, erre Celsus azt mondja, hogy az viszont hasznos, ha erős gyógyszereket kell kiüríteni… Persze azzal egyetért, hogy nem jó, ha a luxus kedvéért alkalmazzák.

Máté továbbra is elképedve nézte. Ő egy gátlásos, korlátolt zsidót ismert meg ebben a fiúban, és most kitört belőle a fecsegő római léhűtő. Máté a fejét rázta.

– Na és, kedves Gaius – mondta Pilátus, és teljes testével balra fordult, hogy most már meg is nézze magának –, mi a véleményed a lázról?

– Nem vagyok orvos, prefektus… Csak olvastam ezt-azt, és megjegyeztem… – Ismét latinul idézte: – Celsus szerint „a láz gyakran maga is védekezés, bármennyire különösen hangzik is.”

– Remek! – kiáltott fel Pilátus. – Kedves Máté, el vagyok ragadtatva a delegátusodtól!

– Okos fiú – mondta Máté.

Uri kiérezte hangjából a figyelmeztetést.

– Na de lássunk neki – mondta Pilátus, és vett a zöldségekből és a gyümölcsökből.

Mindenki előtt nagy murrhatál volt és szépen megmunkált ezüstkanál. Uri is vett magának gyümölcsöt, s közben a szeme megakadt a fényes, tükörsima asztallap felületén, amelyben a falakon függő fáklyák tükröződtek. Ilyen szép erezetet még nem látott. Gyönyörű gyűrődések voltak benne, amelyek néhol sötét rózsaszínű pávaszemekben sűrűsödtek össze. Végigsiklott a szeme a lapon. Egyetlen fából készült. Egész vagyont érhet.

– Mindig kedveltem a zsidókat – mondta Pilátus. – Számos okos, sőt bölcs ember van köztük. Amikor, Júdeába készülvén, tanulni kezdtem a zsidó vallás alapjait, meglepett, mennyire célszerű és emberséges parancsaitok vannak. Nem osztom azt a Rómában elterjedt nézetet, miszerint a superstitio káros. Nem lehet az, ha kétezer éven át segített egy népet fennmaradni.

Uri úgy érezte, Pilátus őszintén beszél. Persze hazudni is lehet ko202moly, megfontolt hangon, a politikusok a legjobb színészek; de miért mondaná, ha nem ezt gondolja?

Zöldségeket, gyömölcsöket rágtak, minden friss volt, zamatos. Csönd volt, csak a fogaik keltette hersegés hallatszott. Uri felismerte a fejes salátát. Volt ott még valami, amiből mindenki csak nagyon keveset evett, mi lehet az, talán mályva?

Pilátus eltolta magától a tálat. Erre Máté is így tett. Uri is. Antipász még vett magának egy keveset.

Szolgák ugrottak, a táljaikat újakra cserélték. Most látta meg Uri, hogy mindnek van szakálla. Zsidó szolgák tálalják fel az ételt, hogy ne váljék tisztátalanná.

Hozták a halakat nagy rakáson.

Párolva voltak és egyben. Hatalmas, különböző fajtájú halak, valamennyi pikkelyes és uszonyos, előírás szerint. Egy szolga, ő volt a scissor, egy lapos kanállal pár ügyes mozdulattal mindből kifejtette a gerincét. Egy másik szolga a halfejeket kicsi késsel lemetélte. Egy harmadik az uszonyaikat vágta le. A szolgák eltűntek.

– Közepes nehézségű étel a hal Celsus szerint – mondta Pilátus. – Ne vegyünk sokat, ezt javaslom, mert csodálatos borsos borjúbélszín és fantasztikus ecetes birkapecsenye vár még ránk, ha jól tudom.

Uri előtt megjelent Celsus szövege. „A legnehezebbek, amelyeket besóznak, például a makréla.” Hallgatott. Fogalma sem volt, hogyan fest egy makréla. Ezek itt különben sem sózva voltak, hanem párolva.

Gyakran járt a halpiacon Rómában, imádta a halszagot, amitől sokan undorodnak, és látott mindenféle csodás tengeri élőlényeket, fejeslábúakat, lábasfejűeket meg páncélosakat, de a nevét egyiknek se tudta, és nem is kérdezte soha, ő azokból úgyse ehet.

Érzékelte, hogy Máté elégedetten morog, s nem a halak látványától, hanem mert ő nem szólalt meg ismét. Felnézett rá. Máté a halakat bámulta, és mintha biccentett volna.

Szövetségben vagyunk, Máté meg én, gondolta Uri. Az a Máté, aki fejbe veretett és lecsukatott. Érdekes.

– Ezt a helyes kis halat külön a figyelmedbe ajánlom – mondta Pilátus, kanalával az egyik halra mutatva. – Tengeri márna a neve.

Uri megborzongott.

– Tiberius császárnak küldött ilyet egyszer valaki – mondta Uri –, és a császár megparancsolta, hogy inkább árverezzék el, és meglepné, ha Apicius vagy Publius Octavius nem venné meg… Octavius szerezte meg, ha jól tudom, ötezer sestertiusért…

– Nagyon jól tudod, kedves Gaius! – kiáltotta Pilátus boldogan. – Nagyon jól! Honnét az értesülés?

203

– Rómában a piacokon mesélték.

– Szegény Apicius – mondta Pilátus –, fel is vágta az ereit…

– De nem ezért – vakkantotta Heródes Antipász –, hanem mert százmilliókat költött lakomákra, és amikor rájött, hogy csak tízmilliója maradt, nem akart többé szegényen élni!

Mindenki nevetett, Uri is. Nevetés közben kívülről látta magát. A cinkosuk lettem, gondolta.

Mindenki vett magának halat, Antipász sokat, Pilátus rengeteget, Máté keveset, Uri még kevesebbet. Uri a márnát szerényen kikerülte, pedig Pilátus biztatta, kóstolja meg, ennek csak háromezer volt darabja.

– Hát bizony – mondta Pilátus –, ez a mi szerény vacsoránk hol van azoktól a nagy lakomáktól, amelyekről ódákat zengenek! Lucullus, ő aztán érthette a módját! Amikor Cicero és Pompeius bejelentés nélkül esett be hozzá, olyan vacsorát tálaltatott azonnal, amely kétszázezer sestertiusba került! Meg Quintus Hortalus, az ügyvéd, akinek csak a halastavai legalább hárommillió sestertiust értek! Na és Maecenas vacsorái! Szamárhússal traktálta a vendégeit! – Pilátus döcögve nevetett. – Apicius fügével tömette ki a libákat, úgy tálalta sülve… Ki fogom próbálni egyszer. És halmáj-szószban tálalta a márnát, izgalmas lehet… Flamingók, pávák és fülemülék nyelvéből készített pástétomot, Vitellius imádja az ilyesmit, ő mesélte nemrég… Itt van, barátaim, a garum, mind a négy fajtája; mártogassátok bele a halat, minden alkotóelemük kóser: olívaolaj, őrölt bors, bor és méz az alapjuk, tiszta mind… Van vizes, olívás, ecetes és boros, Sparturiából hozattam, congiusa ötszáz sestertius… Külön meghagytam, hogy zsidó olajjal készítsék el, ami tízszer drágább, mint a nem-zsidó olaj… De hát, mondom, hol van a mi szerény lakománk a nagyokéitól!… Agrippa is elkölt egy-egy vacsorára kétszázezret mostanában, mint hallom… fahéjas mártást is készíttet, holott az kenőcsnek jobb, mint fűszernek…

Uri hallgatta, izgalmat nem érzett, a kanalával befejezte egy haldarab megtisztogatását, kezével a kis tálba mártotta, kicsit lötybölte, majd a szájába helyezte.

– Remek – mondta lelkesen.

– Tengeri hal mind – mondta Pilátus –, mert a zsidók szerint a tenger tisztább, mint a folyók, bár azok is tiszták. Jól tudom?

– Jól tudod, prefektus – mondta Máté.

– Alig van bennük szálka – mondta Pilátus –, mert a szálkákat, meg kell mondanom, utálom. Minden fölösleges nehézséget utálok. Az étkezésben is. Nehézségek pedig vannak. Rómában sokan nem nézik jó szemmel, hogy én ennyire jó viszonyt ápolok a zsidókkal. 204Veletek mindig remekül kijöttem. Ha bármely feszültség támadt is közöttünk, soha nem az én hibámból, és hozzá kell tennem: nem is a zsidók hibájából. Az összes feszültséget Rómából keltették. Hála azonban az én isteneimnek és hála a ti egyetlen Örökkévalótoknak, eddig mindig sikerült e feszültségeket orvosolnom. Igen remélem, hogy ez így is marad.

Pilátus eltolta a tányérját. Máté is azonnal eltolta. Uri még vett egy haldarabot a szájába, de a garumban már nem mártotta meg. Antipász szép darabot vett magának a márnából és eszegetni kezdte. Csönd volt. Mindenki türelmesen várta, hogy Antipász megegye. Amikor lenyelte, ő is eltolta a tányérját.

A halas tálakban a feltálalt étel háromnegyede ott maradt. Ki fogja megenni? Kidobják a szemétbe?

Ugrottak a szolgák, a halas tálak eltűntek, és máris ott volt előttük három pecsenyés tál. Kegyetlenül illatoztak, gőzölögvén. Új tányérokat tettek eléjük.

Királlyal és helytartóval lakomázom. Nem lesz ennek jó vége.

– Felháborít – mondta Pilátus, mielőtt bárki vett volna magának a húsokból –, hogy közém és közétek akarnak állni valakik. Fegyelmezett ember vagyok, hála az isteneimnek és hála a ti egyetlen Örökkévalótoknak, és egyetlen provokációnak sem dőltem be eddig. Alacsony sorból származom, az önfegyelmet megtanultam, és máig nem feledtem el. A saját hibámból ezt a posztot nem fogom elvesztegetni. Leválthat a császár, de azért váltson le, hogy magasabb posztra állítson. A vízvezeték ügyében, noha a ti érdeketek lett volna, visszavonultam. Nem hagytam magam provokálni, amikor pár tucat elvakult rajongót felpiszkáltak egy hazugsággal, és ők Kaiszareába rohantak és tüntettek a palotám előtt; semmi bántódás nem érte őket. Ez a mostani Pészah feszültebb volt a szokásosnál, s nekem tartanom kellett attól, hogy újabb provokáció ér. Meg kellett előznöm. Három köztörvényes bűnöző zsidót keresztre vonattam, hadd lássák, hogy kemény is tudok lenni, és a türelmem véget érhet. Kajafás főpap szintén tartott tőle, hogy az ünnepet kétes elemek lázongásra akarják felhasználni, és kiadta nekem őket. Ők meghaltak; aki akarta, látta; aki nem látta, hallhatta. Sajnálom, hogy példát kellett statuálnom. Úgy látszik, üzenetem lényegét a zsidók megértették.

Pilátus húst vett a tányérjára.

– Minden zsidó tudja, hogy a személyes vagyonomból támogatom az északi városfal felépítését, noha a császár inkább ellenzi, mint támogatja. Nem tenném, ha konfrontációs politikát akarnék folytatni; miért építenék nektek falat, ha le akarom romboltatni?! Csak jót akartam a vízvezetékkel is, a stadionnal is, mindennel, 205amit javasoltam; valahányszor tiltakoztak a zsidók, visszavonultam: fontosabb a béke. De nem vonulhatok vissza állandóan! Nem szándékozom rendszeressé tenni, hogy a zsidó bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben én ítélkezzem. Erre se jogom nincs, sem időm. De ez kivételes helyzet volt. Ne gondolják se Rómában, se Júdeában, hogy én, akit lágyszívű és kedves embernek ismernek, nem tudok odacsapni, ha kell.

Heródes Antipász megmarkolt egy sültet és a tányérjába tette. Vett magának Máté és Uri is.

– Heródes Antipász királyi barátommal – mondta Pilátus – elhatározásomat előre egyeztettem, és ő kifejezte egyetértését.

– Teljes mértékben – morogta Antipász, evés közben.

– Az ő mostani jelenléte – mondta Pilátus – számomra rendkívül fontos és becses. Együtt lakunk ebben a szép palotában most, és ennek a híre hamar elér az illetékes fülekig. Ha ugyan nem ért el máris. A leveleinkre nem mindig válaszolnak, de a mi mostani együttlétünket meg fogják érteni. A római zugpolitikusok, akik rossz híremet szeretnék költeni és a császárt ellenem szeretnék hangolni, rosszul járnak. Júdeában béke van és nyugalom, és az is marad. Galilea királyának és Júdea kormányzójának szoros szövetsége garantálja ezt.

– Ellenem is szervezkednek folyton – morogta Antipász, sötéten meredve maga elé –, ellenem is hergelnek tudatlan népeket, sőt nekem háborúznom is kell, a volt apósom ellen! Se testem, se lelkem nem kívánja. A szomszédaimat Rómából hergelik ellenem, Róma hűséges szövetségese ellen, mindig ez van. Békésen kushadnának az egymással határos provinciák örökre, ha nem lenne római belpolitika, amely egymásnak uszítja őket…

– Biztosíthatlak, prefektus… – kezdte Máté, de Pilátus közbevágott, Uri felé fordulva:

– Hoztál üzenetet Agrippától? Mit, és kinek?

Uri már várta a kérdést.

Máté lélegzése felgyorsult az asztal túloldalán.

– Igen – mondta Uri könnyedén. – Azt üzeni a főpapnak, a hivatalában hagyja, ha ő lesz a király.

Csönd lett.

Máté lélegzése megakadt.

Antipász fújt egyet.

Pilátus felmordult, aztán elhallgatott.

Csönd volt.

Uri a tálba nyúlt, vett magának egy szép borjúszeletet, és a tányérjába tette. Aztán felnézett.

Máténak rémült volt a szeme, Pilátust nézte. Antipász a fogait csi206korgatta. Uri jobbra sandított. Pilátus keserűen mosolygott maga elé, aztán felnevetett.

– Hát persze! – mondta. – Érthető! Na akkor együnk.

A vacsora végeztével Pilátus megveregette Uri vállát.

– Remélem, ízlett, kedves Gaius.

– Ennyi finomságot életemben nem ettem.

– Helyes.

Mátét és Urit a palota elé vezették. Ott álltak a templomtéren, sötét volt, szinte semmit sem lehetett látni, a Hold alig fénylett.

– Várjatok – mondta egy katona.

Máté megvárta, amíg a katona odébb megy, akkor kérdezte meg:

– Tényleg hoztál üzenetet?

Uri felnevetett:

– Bármit válaszolok, úgyse hiszed el.

Máté lassan bólintott. Csönd volt.

– Te sem fogod elhinni nekem – mondta Máté komoran –, de én mentettem meg az életedet. Börtönbe csukattalak, igen. De megmondtam a helytartónak, hogy valószínűleg Agrippától hozol üzenetet. Azért nem végeztek ki téged is, mert azt mondtam: tudsz valamit, ami kell nekik. Akik nem tudnak semmit, azokat megfeszítik. Rólad azt mondtam, tudsz valami fontosat. Megmentettem az életedet. Hallod?

Uri megborzongott.

Hazudik. Római polgár vagyok, azért engedtek ki.

De hátha mégsem?

Feltűnt egy hordszék négy hordozóval, kicsi volt és rozoga. Intettek Máténak, ő beszállt. A hordszéket felvették, elindultak vele.

Egy csapat katona maradt Urival a Heródes-palota előtt.

– Indulás – vezényelt egy tiszt.

Uri fegyverüket leengedve lóbáló katonák menetének közepén haladt az oszlopcsarnok mellett. A fáklyák fényében megnézhette magának a csarnokot: némelyik boltív alatt asztalok és székek álltak, némelyik üres volt. Felülről dobogást hallott, felnézett. Az oszlopcsarnok tetején katonák járőröztek.

Jobbról azt a nagy palotát látta, amely már megérkezésekor felkeltette a figyelmét. Ez lehet a Hasmoneusok palotája: kevésbé díszes, mint a Heródes-palota. Mögötte magas, sötét, lapos tetejű épületet vett észre, amelyet a Hasmoneusok palotájától legalább nyolc rőf magas kerítés választott el. Mi lehet az vajon?

Az oszlopcsarnok végére értek, és egy kapun kimentek a térről. Hatalmas, négytornyú erőd állt előttük, annak a fala mellett meneteltek.

207

Az Antonius-erőd!

Akkor az a lapos tetejű épület – az maga a Templom!

Bevonultak egy kapun, három katona kísérte fel a lépcsőn, mentek fel vagy öt emeletet, ez valamelyik torony lehet a négy közül; be kellett mennie egy ajtón; rázárták.

A szobában terrakotta mécses égett, pont olyan, mint amilyet Rómában használnak. Volt a szobában fekvőhely, rajta gyapjútakaró, valamint egy réztál, egy kancsóban víz, egy másik kancsóban bor, egy pohár és gyümölcsöstál szárított fügével, szárított datolyával és mazsolával. Ablaka is volt a szobának, de magasan, nem is ablak volt, a téglák között rendszeres közönként réseket hagytak, hogy bejöjjön a levegő vagy ki lehessen nyilazni. Szellős éjszaka volt, a szobában is lehetett érezni. Ez is börtön, csak előkelőbb.

Az Antoniában vagyok, mondta magának csodálkozva.

Nagy Heródes építtette ezt az erődöt, és Antoniusról, akkori pártfogójáról nevezte el. Átnevezhette volna, miután Octavianus legyőzte Antoniust és Augustus lett belőle, de mert az ő kegyét is megnyerte, nem nevezte át. Mondják, Augustus tisztelte a hűséget. Vagy inkább nem érdekelte a dolog.

Vizet öntött a tálba, megmosta a kezét, az arcát, és mint lefogása óta mindig, most is imaszíj nélkül imádkozott. Nem tudta, merre van kelet, találomra kiválasztotta az egyik sarkot, és arrafelé hajlongva mondta el a Semát.

Könyörgött aztán Istenéhez, ne jöjjenek rá, hogy hazudott.

Utólag verte ki a hideg veríték.

Ennek az ügynek még lesz folytatása.

Reggel a főpap elé bocsátják és a hazugságot meg kell ismételnie. Hazudnia kell megint, ha már egyszer elkezdte, mert ha az igazat mondja, hogy ugyanis semmiféle üzenet nem volt rábízva, akkor megkérdik, miért hazudott Pilátusnak. Az is bűn. Lehet, hogy még nagyobb. Lehet, hogy Agrippa errefelé kóborol, elébe vezetik, és Agrippa elámul: ezt az embert sose látta. Igen, de mondhatom azt, gondolta Uri, hogy apám adta át ezt az üzenetet nekem, neki meg valaki mondta, akiről azt hitte, hogy Agrippa embere… Nem jó. Apámat nem szabad belekevernem, úgyis elég baja van.

Pár pillanatig azt hitte, hogy megbolondul: talán mégis rábíztak egy üzenetet, ha annyian hiszik, csak elfelejtette. Miért került volna bele egyébként a delegációba? Eddig sem értette, most már végképp nem érti. Erőltette az agyát, de nem tudott visszaemlékezni rá, hogy 208bárki bármit rábízott volna. Apja aztán végképp nem mondott semmi erre utalót.

Létezik-e kínvallatás Jeruzsálemben? Miért ne létezne. Nem fogja kibírni. De akármit ordít is kínjában, nem fogják elhinni, és kínozzák tovább.

Nem jó jel, hogy továbbra is börtönben tartják.

Jó jel, hogy ez kényelmes börtön.

Talán Agrippa fontos emberének vélik, és nem akarnak az ő megkérdezése nélkül elbánni vele. De ha megkérdezik felőle, Agrippa legyint, ilyen embert nem ismer, és akkor a legjobb esetben a fejét veszik, egyetlen nyisszantás az egész. Két hét alatt fordul a posta Róma és Kaiszarea között… Két hete van hátra az életéből?

Újrajátszotta a vacsorát és úgy találta, egyszer sem hibázott. Pilátus őszintének tűnt; Máté csodálkozott, hát persze; és mind a hárman elhitték, hogy Agrippa ezt üzente a főpapnak. Hogyne hitték volna el, ha Agrippa olyan ember, amilyennek Máté és Plotius lefestette. Lehet, hogy valamelyikükkel Agrippa valóban üzent, sőt lehet, hogy szó szerint azt, amit ő kínjában kitalált.

Elgondolkozott, ugyan miért is mondta éppen ezt. Nem készült fel a válaszra, csak arra, hogy kérdezni fogják. Rögtönzött, és elhitték. Ha elhitték, igazat is rögtönözhetett akár.

De miért ezt rögtönöztem?!

Ki tudja, hogyan működik az emberi elme. Utólag már meg tudta indokolni magának a válaszát: Róma mindig hatalomban hagyja a helyi vezetőket, ha hűséget fogadnak, mert úgy véli: ha képesek voltak hatalmat szerezni, alkalmas emberek, a megfelelő helyi kapcsolatokkal. Lázadókkal csak akkor tárgyal Róma, ha a helyi hatalmat meg akarja dönteni.

Megkordult a gyomra. Keveset evett, nem akarta túlterhelni a gyomrát az éhezés után. Kísértést érzett, hogy gyümölcsöt vegyen a tálból. Eszébe jutott: hátha meg van mérgezve. De miért mérgeznék meg, ha feltételezik, hogy tud valamit? Azt ölik meg, aki nem tud semmit… Kegyetlen, de találó. Hátha azt hiszik, tud ő még többet is… De ha ki is akarják verni belőle!?…

Úgy döntött, a hazugsághoz egyelőre tartja magát. Ha szembesítik Agrippával, megmondja neki, hogy csak így tudta megúszni élve. Hátha megbocsát.

Olcsó itt az élet. Persze Rómában is olcsó. Eszébe jutott: csak nem azt a két kedves zsiványt, meg a harmadik rabot, a botrányokozót vonatta keresztre Pilátus!? De nem. Azoknak főbenjáró bűnük nem volt, a botrányokozás bizonyosan nem az, és még a tárgyalásukat se tartották meg. Biztos másokat végeztek ki, őket pedig másik börtönbe vitték.

209

Nagyon nem kívánta, hogy véletlen társai a börtönben, akiket meg sem ismerhetett igazán, már ne legyenek az élők sorában.

Hajnaltájban szunnyadt csak el, a takaró meleg volt és puha, belebugyolálta magát.

Délelőtt ébredt. Kezet és lábat mosott, imádkozott, vett a gyümölcsből, ivott egy kis vízzel kevert bort. Valószínűtlen álom ez az egész. Hogy kerül ő ide, pont ebbe a szobába, épp Jeruzsálemben?

Jöttek az őrök. Kivezették egy folyosóra, lekísérték a lépcsőn. Bevezették egy terembe, a kísérők visszahúzódtak a falig és becsukták az ajtót. Uri hunyorgott: széles, magas ablakon át vágott be a fény. Hárman ültek a teremben egy asztal szemközti oldalán, háttal a fénynek. Uri meghajolt és közelebb ment hozzájuk. Közeledvén felismerte a sztratégoszt. Két idős ember között ült, nem papi ruhát viseltek. Uri fellélegzett: nincs köztük a főpap, mert annak soha nem szabad nem-papi öltözékben mutatkoznia. Aztán eszébe jutott: a főpap aligha lép be az Antoniába.

– Gaius Theodorus – szólalt meg a sztratégosz arámiul, az idős emberek felé fordulva – Rómában született, 19 éves, a római delegációval érkezett, Agrippától hozott üzenetet a főpapnak. – Urira nézett. – Azt mondtad éjjel a helytartónak, azt üzente Agrippa, hogy ha király lesz, Kajafást a hivatalában hagyja. Ez volt az üzenet?

Uri felsóhajtott.

– Igen – mondta.

Kis csönd támadt.

– Ha a főpapot Kajafásnak hívják – tette hozzá bizonytalanul.

Megint csönd lett.

A sztratégosz bólintott.

– Ezért lettél a delegáció tagja? – kérdezte a sztratégosz jobbján ülő ember. Nem volt a kérdésben semmi éles, semmi vádoló.

– Ezért – mondta Uri.

– Honnét tudsz arámiul? – kérdezte a másik idős ember.

– Anyámnak ez az anyanyelve. Otthon ezt használjuk.

– Római polgár vagy? – kérdezte ugyanaz az ember.

– Az vagyok.

Csönd volt. A két idős ember a fejét ingatta.

– Ha római polgár vagy – szólalt meg a sztratégosz –, nem ítélkezhetünk fölötted. Államérdekből mégis meg kell vizsgálnunk, igazat mondtál-e. Ha nem mondtál igazat, s egyúttal bebizonyosodik, hogy valóban római polgár vagy, átadunk Rómának, az majd elítél.

Az egyik idős ember kérdezett valamit halkan, a sztratégosz elbizonytalanodott.

– Mikor érkeztél Jeruzsálembe? – kérdezte Uritól.

210

– Pészah előtt… talán szerdán…

A sztratégosz bólintott és az idős emberhez fordult:

– Eltelt az egy hét, megtisztultnak tekinthető.

Az idős ember is bólintott.

– Most kivezetnek – mondta a sztratégosz –, várj a sorodra.

Urinak a nyelvén volt, hogy inkább bevall mindent, csak ne kínozzák meg, de már tolták is kifelé. A folyosón megálltak. A két őr mellette állt, de nem markolták meg a karját. Vártak. Uri is várt.

Jobbról két őr egy sovány férfit hozott a karjánál fogva. Megálltak vele az ajtóban, kinyitották, bekísérték, becsukták az ajtót.

Uri behunyta a szemét és újrajátszotta a kihallgatását. Amikor véget ért, kinyitotta a szemét. Akkor hozták ki a férfit. Az a két őr is megállt, közöttük a férfi, a lába elé nézett és lihegett.

Jobbról két őr másik férfit hozott. Ugyanaz a procedúra. Uri újrajátszotta a kihallgatását, és amikor végzett vele, ezt a férfit is kihozták.

Ha ez bírósági tárgyalás, gondolta Uri, gyorsan elintézik itt az ügyeket.

Urival együtt nyolcan voltak már vádlottak és tizenhatan az őrök, amikor a sztratégosz kijött a teremből, mögötte a két idős ember. A sztratégosz elindult a folyosón balra. A vádlottak és az őrök megindultak utána.

Kiértek a palotából. Urit szembe csapta a fény. Alatta több emeletnyi mélység. Megszédült. Visszasandított. Az erőd harmadik emeletén léptek ki a Templomot körülvevő kettős oszlopsor tetejére. A fehér márványoszlopokat cédrusfalemezek borították. Felnézett az erődre. Négy magas tornyot látott a négy sarkában, a keleti és a déli magasabb volt, mint a másik kettő.

Előrefordult, dél felé. Az oszlopsor tetején volt ugyan mellvéd kifelé, jobbra, befelé azonban nem, és a mellvéd nem volt magas, csípőig ért, ki lehet esni rajta. Üresség támadt a gyomrában, pedig nem volt keskeny a kettős oszlopsor teteje, tíz-tizenkét rőfnyire becsülte, mégis szédült. Ezen a kőlapokkal fedett párkányon kell végigmenniük. Előrenézett, hunyorgott: az oszlopsor a Templom masszívuma mellett vezetett el, és a végén derékszögben egy hatalmas, igen hosszú, kétemeletes oszlopsorhoz csatlakozott, amelynek a felső emelete keskenyebb volt, mint az alsó; az lesz a királyi portál. Valahol az oszlopsor közepe táján, jobbra lent híd látszott: a nevezetes viadukt, amely a felsővárost köti össze a templomtérrel.

Lassan mentek, Uri balra nézett, bámulta a felállványozott Templom hatalmas épületét. Különös, fekvő T alakú épület, a túlsó, keleti hasábja magasabb, mint a T feléjük eső, nyugati szára, amelyhez kétfelől alacsonyabb szárnyak csatlakoztak. A Templom felett füst 211terjengett. Égetik a húst, áldoznak most is. Az oltár nem látszott a falról, a hatalmas épület takarta. Ahol a T alakú épület nem volt felállványozva, sötétfehéren és sötétsárgán csillogott. Ahogy közelebb értek, látta, hogy a hatalmas kőtömböket hol márványlapok, hol aranylemezek borítják. Feltehetőleg ilyen borítás készül az egész épületre, azért is van felállványozva. A T alakú épület lapos tetején ugyanolyan mellvédet vett észre, mint az övék az oszlopsor tetején, ki volt csipkézve kőből, talán hogy onnét is nyilazhassanak lefelé a katonák, ha kell.

Erőd ez a templom, azért ennyire masszív és ennyire magas, lehetett az alapjától száz rőf is akár. Rómában ennyire magas épületet nem emeltek, Iuppiter temploma a Capitoliumon sokkal alacsonyabb.

Üres térség terült el a Templomtól északra, az Antonia felé, ki volt kövezve, néhány ember kószált benne mindössze. Mi lehet az?

Oldalba bökte a mellette állót, és fejével kérdőn a tér felé intett.

– Az idegeneké – mondta az morcan.

Vagyis oda beléphetnek a nem-zsidók, ha meg akarják bámulni a zsidó vallás központi épületét, máshova nem.

Uri a sor közepén haladt, lehetőleg minél távolabb a párkány két szélétől. Jobbra nézett: a viadukton túl, egy hosszú várfal végén ott állt Heródes palotája; ott költötte el tegnap este a vacsoráját. Látta a két épületszárnyat, és meglepte, hogy az észak felé eső végén a három torony mennyire magas. A nyugatabbra fekvő a legmagasabb. S mintha mindhárom torony tetején házféle építmények lennének ablakokkal, tetőkerttel. Hunyorgott, nem látta jól, az éles napfényben a fehér márványtornyok kegyetlenül sziporkáztak. Nem én vagyok való ide, hanem aki lát. Visszanézett balra. Megint jobbra. A Templom a legmagasabb toronynál is magasabb, ezt meg tudta állapítani. Előírás lehet, gondolta.

Az oszlopsor tetejéről homályosan azt is látta, hogy a templomtér több rekeszre van osztva, s ezek között embernagyságnál magasabb, vegyes építésű, kövekből és téglákból emelt vaskos falak állnak, a teret több részre osztva. Uri mindkét kezét a szeme elé emelte, az őrei hagyták. A Templomtól északra, az Antonia felé eső nagy, beépítetlen, kikövezett tér keleti felén hatalmas oszlopokon kampóra akasztott, megnyúzott állatok lógtak. Az a mészárszék tehát, ahonnét az áldozati állatok darabjait felviszik az oltár tetejére. Uri hunyorgott, kelet felé, a túlsó oszlopsoron túl nem látott semmit, csak békésen zöldellő dombokat fákkal és kertekkel. Ott húzódhat a dombok és a templomhegy között a Hinnom völgye. Az áldozati állatokat onnét szállíthatják fel a mészárszékbe. Valahol odalent kell lennie az átvevőhelynek, ahol a lévita mészárosok az áldozati 212állatokat megvizsgálják, és amelyik nem bizonyul épnek, azt visszautasítják. Kellemetlen lehet, gondolta Uri; vajon mi a követendő eljárás ilyenkor? Pénzben kell megváltani, az értékénél egyötöddel többért? Vagy utólag másik állatot hoznak, ha nincs annyi pénzük? Hogy van ez?

Jobbra, a Heródes-palotától gyönyörű oszlopsor vezetett a következő építmény felé, a Hasmoneusok palotája irányában. Sötét, dísztelen épület. Nem látta jól, a szemébe sütött a nap. Azt a palotát nem fehér márvánnyal fedték.

Felmásztak a falon egy kétrőfnyi emelvényre: a viadukt fölötti kapu tetején jártak. Uri nem mert lenézni; az egyik rab halkan azt mondta: a Szanhedrin. Uri erőt vett magán és lenézett, négyszögletű épületet látott a viadukt aljához tapasztva, ott ülésezne a Szanhedrin? Ez a Faragott Kő Terme? Ez az épület a Xüsztosz? Nem merte megkérdezni. A volt rabtársai azt mondták, a Szanhedrin már nem ott ülésezik.

Hunyorogva kutatta, merre is lehet a főpap palotája, amelynek a cellájában raboskodott, de a háztetőktől nem látta, és különben sem ismerte volna fel. Sűrűn be volt épülve a felsőváros, csak a legmagasabb épületek tetőzete emelkedett ki belőle. Egyenes utcát Uri nem látott, szeszélyesen kanyarogtak a sikátorok, hatalmas házak mellett viskók álltak. A Túlnan és az igazi Róma itt össze van keverve. Különös volt a fal tetejéről belátni a kertekbe, némelyikben csillogó tükröt látott: vízmedencék. A gazdagoknak saját mikvéjük van.

A felsőváros magas védfalához támaszkodó hosszú, széles oszlopsor teteje szintén lapos volt, és a Heródes-palota első emeletéről kijárat nyílt rá. Mintha most is emberek mászkálnának az oszlopsor tetején, akárcsak tegnap este: igen, a zsoldosok, jobbjában mindnek dárda. Biztos ők a híres „jobbkezesek”. Talán a felsőváros piacterét figyelik, hogy közbeavatkozzanak, ha valaki fel találná borogatni a kereskedők asztalkáit. De nem is ott borította fel az asztalokat a rabtárs, hanem a templomtéren, a Nők termében, balra.

Uri megállt, visszanézett. A Heródes-palotától a városfal tetején keresztül át lehet gyalogolni a templomhegyet övező oszlopsor tetejére, amelyre az Antonia-erődből is nyílik kijárat: az, amelyen őket hajtották ki. Több század katona elfér a templomhegyet három oldalról körülvevő oszlopsor tetején, s akkor a királyi portikusz alsó szintjének széles tetejével még nem is számolt. Egészen biztos, hogy oda is át lehet sétálni a falon. Nagy Heródest nem csak a fényűzés óhaja vezethette, amikor ezt az oszlopsort megépíttette.

– Néznek minket – hallotta a sorból.

A rabok közül páran jobbra néztek, a Heródes-palota felé. Uri mozgó 213alakokat látott a palota előtti kicsi építmények körül, talán bódék? Ott van a felsővárosi piac? Tegnap este nem látott ott semmit. Lehet, hogy mozgó piac, és a kordéját, bódéját este mindenki eltakarítja?

Uri vádlott-társai lehajtották a fejüket, némelyikük kezével vagy karjával takarta el az arcát, ők látták, hogy odalentről, vagy egy stadion távolságból bámulják a fal tetején vonuló menetet. De jó szemük van ezeknek.

Ismét leereszkedtek az oszlopsorra, mentek a következő kiemelkedés felé, amely a következő bejárata volt a templomhegynek a déli fal szegletén. Alattuk a mélyben hosszú, széles, pihenőkkel szabdalt lépcsősor, falához jobb felől, a völgyben kicsi házak ragasztva.

Az oszlopsorhoz balról támaszkodó lépcsőhöz értek, levezetett a templomtérre. Keskeny volt és meredek, kőkorláttal ellátva; egyesével fértek el csak rajta. Uri belekapaszkodott a kőbe, két őr közé fogva lépdelt lefelé, végre lent találta magát a talajon. Fellélegzett. Szemben a monumentális királyi portál nyugati, belső oldalát látta, magas oszlopok tartották. De nem ért rá bámészkodni, mert a Templom felé lökdösték az őrök.

Téglalap alakú, nagy, üres téren trappoltak át, amelynek a feléig benyúlott a királyi portál árnyéka; lábuk alatt durva kövezet, nem pedig márvány, mint a Heródes-palota előtt; tizennégy lépcsőn mentek föl, és díszes, alacsony, mellig érő kőkorlátok között haladtak tovább. A talajba a tér közepén két széles lépcsőlejárat mélyedt, a lejáratot kőcsipkékkel kerítették el; nyilván föld alatti folyosón lehet a királyi portál alatt kijutni a szabadba dél felé. Arra van az alsóváros, az Akra, ahol a szegények élnek.

Újabb öt lépcső vezetett a Templomot körülvevő belső falhoz, amelynek meglepően szűk volt a feléjük néző bejárata.

Kettesével fértek be a kapun.

Téglalap alakú téren találták magukat, oszlopcsarnokok voltak a falhoz építve jobbról, s bennük alakok mozogtak; az építmény, amelyet az oszlopok kétoldalt körülvettek, kicsi erődítménynek tűnt, csukott bronzkapuja előtt őrök álltak, a kapu egyszárnyú volt és alacsony. Mi lehet az vajon?

Emberek álldogáltak, hajlongtak, imádkoztak, térdepeltek, sétáltak a téren, s közöttük nők is. Mind szépen volt felöltözve, arcuk komoly, ihletett, rájuk szigorúan néztek. Feltűnően rongyos koldusok is bóklásztak, némelyiknek mindkét lába hiányzott. Egyikük a csonkolt törzsét az izmos karjai végén óriásira lapult tenyerére támaszkodva sebesen, ugrálva vitte feléjük, míg az egyik őr rá nem mordult; akkor ugyanilyen sebesen távozott. Itt nem gyerekek koldulnak, mint Rómában, hanem felnőttek. Árusok ácsorogtak a talyigáik mellett, az 214egyikben a lábuknál kötélre fűzve élő galambok kushadtak mozdulatlanul, csak a fejük reszketését nem bírták megállítani.

– A Nők terme – hallotta a sorból.

Szóval eddig jöhetnek be a nők, ha zsidók, de csak ha nincs vérzésük vagy folyásuk.

Uri előtt megjelent a Nők terméről szóló egyik leírás, a kincseskamrának is itt kell lennie valahol, de hol? Csak nem az a kicsi, szűk bejáratú épület az? Abba nem fér el mindaz a temérdek pénz, ékszer, arany- és ezüsttál, amelyről legendák szólnak. Ide hozta a pénzét Simon mágus? Vagy ez az épület csak a lejárata a kincseskamrának, amelyet a templomhegy mélye rejt? Mondják, természetes barlangok és mesterséges alagutak húzódnak a templomhegy alatt, és kivezetnek a városfalon túlra.

Félkörívben néhány lépcső vezetett a következő, vaskos kapuig. A fal lehetett vagy negyven rőf magas, balról keskeny, meredek lépcső vezetett fel a tetejére, s ott Uri néhány nőt látott ácsorogni, mit nézhetnek vajon? Azonnal rájött, mert a füst keskeny csíkban lebegett fel a fal túlsó oldaláról. A Férfiak termében van az oltár; oda nem léphetnek be a nők, de az égetést a fal tetejéről, úgy látszik, nézhetik.

Felmentek a félkörívű lépcsőkön, szám szerint tizenötön. Uri felnézett. Irdatlanul magas és széles, kétszárnyú bronzkapu előtt állt, tömör arany- és ezüstveretek díszítették. A kapu egy-egy szárnyába mélyített bronzfogantyúkat négy-négy őr ragadta meg, s kezdte együttes erővel kinyitni.

Ez az a hang! Ez a Templom híres kapuja, amelynek a csikorgása Jerikóig is elhallatszik!

Meglátta az oltárt.

Tizenöt-húsz rőf magas, az alapjánál vagy ötven rőf széles, felfelé keskenyedő négyzet alakú emelvény, amelynek tetejére bal felől emelkedő vezetett fel. Óriási terméskövekből rakták össze, a négyzet szögeit kosszarv formában megcsavarták. Tetején ember hajlongott, égetvén a húst: az ügyeletes pap. Körben emberek álltak és imádkoztak.

A vádlottak felzokogtak.

Uri megborzongott.

Mégis láthatja. Kivételezett az a zsidó, aki a Templom belső terére jut, boldogtalan milliók halnak meg úgy, hogy sose látták.

Balra, az oltár déli oldalához kísérték őket, ott meg kellett állniuk. Csönd volt, aztán ismét a lassú csikorgás: a bronzkaput becsukták. Uri az oltárt bámulta: ott volt előtte tíz lépésnyire. Hatalmas, megmunkálatlan kőtömbökből építették minden más anyag használata nélkül, sokáig válogathatták és illesztgethették.

215

A nap hátulról sütött, ők a fal tövében, árnyékban álltak az árkád előtt. Milyen szerencse.

A sztratégosz balra sétált, megállt a Templom bejárata és az oltár között, ahol egy hatalmas fémtál nyugodott a földön. Ez lehet az aranytál, amelyben a papok mosakodnak. Uri hunyorgott, az arany sötét volt, nem csillogott, árnyék vetült rá.

Uri felnézett a Templomra: innét, az aljából látni csak, mennyire hatalmas.

Néhány lépcső vezetett fel a kapuhoz, amelyet eltakart az állványzat. A két idős ember, aki kihallgatta, az oltár délkeleti sarkánál állt meg, szembefordultak a sztratégosszal, aki kelet felé nézett. Odafent a fehér ruhás pap égette a húst, marhacombok lehettek talán, vékonyan szállt fel a füst, ez nem az ünnepi áldozás vastag, tömör füstje, amit a mezőkről is látni, hanem a mindennapoké. Lent három lévita ügyködött, a következő égetendő húsdarabokat készítették elő: olajjal locsolták. A mészárszéket, amelyet már az Antoniából kilépve észrevett, szemközt fal választotta el a legbelső udvartól, de nem olyan magas, mint a Férfiak udvaráét a külvilágtól. Uri látta a márványoszlopokat, amelyeken az állatok lógtak. A lábuknál fogva voltak felakasztva, a combjuk közepéig látta őket Uri, többi részüket a fal takarta. Van mit áldozni az Úrnak, ma sem fog éhen maradni.

A jobbra álló idős férfiak irónt és viasztáblát húztak elő a köpenyük alól.

Uri a vádlottak sorának közepén állt. Majdnem felnevetett. Rabként áll a zsidó vallás központjában. Micsoda őrült álom.

A sztratégosz intett. A sor bal végéről előretaszítottak valakit, az felsírt. Elindult a vádlott az idős férfiak felé jobbra, megállt, az egyik idős férfi intett, a rab remegő lábbal átlépett egy térdig érő márványkorlátot, amely, Uri most vette csak észre, az oltárt és a Templomot végig körülvette, s amelyen belül senki sem állt, csak a papnak a földről segédkező három lévita; még a sztratégosz és a két idős bíró is a korláton kívül állt meg.

Felhördültek a szertartást figyelő férfiak. Jobbról, a fal tetejéről felsikoltottak a bámészkodó nők.

Rogyadozva ment a rab, elhaladt az oltár délkeleti sarka mellett, ott északra fordult és eltűnt az oltár mögött; kisvártatva kibukkant az oltár mögül, jött az északnyugati oldala mellett fejét leszegve, elhaladt a sztratégosz mellett, de ő a korláton belül, befordult az északnyugati sarkon, elhaladt a többi rab előtt, megint megkerülte az oltárt, zokogott, alig tudott járni, de ment tovább. A két idős férfi merőn nézte. A harmadik kör végén, amikor a sztratégosz elé ért, az felemelte a 216kezét. A vádlott megállt, átlépett a korláton, a két őrhöz botladozott, azok megragadták, visszaállították a sorba.

A két idős férfi valamit írt a viasztáblára.

A következő vádlott szakasztott ugyanezt csinálta. Uri hunyorgott, semmit sem értett. Az arcukat nem látta jól, de a sírásukat hallotta, és azt is látta, hogy botladozva mennek körbe. Bűnbánatot gyakorlunk itt talán?

A sztratégosz ezúttal az ötödik kör után emelte fel a kezét. A rabot az őrei visszavitték a sorba.

Uri megszámolta: a legtovább egy idős férfi keringett az oltár körül, hétszer. Akkor megállt, a sztratégosz közelebb lépett hozzá, hosszan nézett az arcába, majd intett, és az őrök csak akkor vezették vissza a sorba.

A két idős férfi megint húzott néhány vonalat a viasztáblába.

Amikor Urira került a sor, kilépett ő maga, nem várta meg, amíg előretaszítják. Átlépett a korláton, hallotta a felhördülést és a sikolyokat, ment körbe az oltár körül boldogan, hogy közelről nézheti. Az északi oldalon a kövek között kicsi, zöld valamik látszottak, talán moha. A Templom kapuját is meg tudta nézni most: nem voltak rajta ajtószárnyak! és a kapu kerete sötét fém, mintha bronz lenne, de hát aranynak kell lennie. Nem volt rajta olyan pompázatos díszítés, mint a Férfiak udvarának bronzkapuján. Belül, egy homályos térség mélyén újabb kapu látszott, függönyök lógtak alá e belső kapuban, hímzett, földig érő kék, fehér, skarlát és bíbor színű függönyök; a skarlát a tűz, a fehér a föld, a kék a lég, a bíbor a tenger jelképe időtlen idők óta. A kapu fölött nem volt ott a sas, amelyet Nagy Heródes utolsó napjaiban merész zsidók levertek: a Templom tetejére kapaszkodtak fel valahogyan, onnét függeszkedtek le kötélen, úgy verték le a sast, és halállal lakoltak ezért. Uri felnézett: el nem tudta képzelni, hogy ott lógjon egy kötélen. A belső kapu mögött a terem sötét volt, ablak nem nyílott sehol; abban a külső teremben kell lennie az asztalnak, a drága menórának: a hétkarú arany gyertyatartónak és a füstölőedénynek, ezeket elhaladtában nem látta. Ebből a külső szentélyből nyílik a belső szentély, a „szentek szentje”, amelyben semmi sincs; azért nincs benne semmi, mert a Frigyláda eltűnt, még az Első Templom lerombolásakor, amikor Nabukadnecár egész Jeruzsálemet feldúlta, s mikor pár évtized múlva a Templomot a zsidók újjáépítették, már nem volt meg, az üresség a szentek szentjében erre emlékeztet. A belső szentély ajtaját látnia kellett volna, de nem látta a függönyöktől. Aranykapu az, mindenki tudja: embernagyságú arany szőlőfürtökkel van díszítve. Szeretett volna megállni, hogy megszemlélje a Templom belsejét, és közelebb is lépett volna, elvégre belül volt a bűvös 217korláton, de megérezte, hogy most nem lehet. Elhaladt az aranytál mellett, víz csillogott benne. Uri felnézett, jobbról állt a sztratégosz és őt figyelte. Uri felszegett fejjel elhaladt előtte, balra fordult, elért a jegyzetelő férfiakig, nem nézett rájuk, és újabb kört kezdett.

Hétszer ment körbe, s azalatt a Templom állványzatát, az oltárt, a fönt ügyködő papot, a lévitákat, a benti függönyöket, egyszóval mindazt, amit hunyorgó szemmel, elhaladtában láthatott, alaposan megszemlélte. Indult volna neki a nyolcadik körének, de Uri a két idős férfi tiltó mozdulatából észrevette, hogy történt valami. Megállt, visszanézett, a sztratégosz karja fent volt. Uri állt. A sztratégosz közelebb lépett a korláthoz, és az arcába bámult. Uri visszanézett rá. Milyen fiatal, gondolta Uri, öt-hat évvel lehet csak idősebb nálam, és máris milyen magas posztja van. Volt valami különös az arcában, talán a szeme: igen! Eddig nem vette észre: a sztratégosznak szürke volt a szeme.

A két idős férfi is közelebb lépett, megálltak, egyikük intett a fejével, amit Uri úgy értelmezett, hogy kifelé; átlépett a márványkorláton, megállt és rájuk nézett. Jó arcú emberek voltak, a szemük okos. Az egyiké barna volt, a másiké csaknem fekete. Őszes szakálluk ápolt. A soványabbnak igen barázdált volt az arca, és a jobb felén a nyakáig hosszú forradás húzódott. A másik tokás volt, de tekintélyes. Bámulták Uri arcát, mintha csodát látnának. Uri önkéntelenül rájuk mosolygott. Az idős férfiak szeme megrebbent.

A sztratégosz vakkantott valamit. Őrei Urihoz léptek, legnagyobb meglepetésére nem a sorba állították vissza, hanem a keleti fal felé, a bronzkapuhoz kísérték.

Innét Uri még kevésbé látta, mit csinál a többi vádlott. Körbejárták párszor az oltárt ők is, de hétszer egyikük sem. Uri szemben állt az oltár és a mögötte magasló Templom keleti oldalával. Hunyorogva, ujjain át nézve ismét megpróbálta megbecsülni, mekkorák is lehetnek. Aztán a bámész férfiakat nézte, akik izgatottan álltak, és az oltár körül keringő vádlottakat figyelték merőn. Őrá nem nézett senki, talán mert közel állt hozzájuk, és nem akartak tolakodón bámulni az arcába.

Amikor az összes vádlott körbejárta már az oltárt, a sztratégosz és a két idős férfi a bronzkapuhoz sétált. Az őrök odavezették a vádlottakat. Azok mintha megnyugodtak volna valamelyest, nem sírtak már hangosan visítva, csak szipogtak. Arcukon Uri beletörődést és kimerültséget látott.

Elhaladtában a sztratégosz megint belenézett Uri arcába. Uri biccentett neki. A sztratégosz zavartan elkapta a tekintetét, ment tovább.

218

Azon az úton vitték vissza őket az Antoniába, amelyen jöttek. Uri biztosabban lépdelt az oszlopsor tetején. Ő haladt a sor legvégén, mögötte két őr.

A folyosón megállították. A többiek végigmentek a folyosón és eltűntek a végén a kanyarban.

A sztratégosz odalépett Urihoz. Mögötte ott állt a két idős férfi. Urit nézték csodálkozva.

– Bocsánatot kérünk – mondta a sztratégosz –, de az eljárást le kellett folytatnunk. Amíg határozunk felőled, a vendégszeretetünket élvezed, de semmiképpen sem rabként. Ígérem, hamar döntünk. A döntés után szabadon mozoghatsz Júdeában.

Uri megkönnyebbült. Nem értette, miért kért bocsánatot a sztratégosz, de a számára nem is ez volt a fontos.

– Mikor megy vissza a delegációm Rómába? – kérdezte.

A sztratégosz, aki már indult volna, visszafordult.

– Ma reggel indultak el – mondta. – A vizsgálat miatt nem mehettél velük.

– És én mikor mehetek utánuk? Kaiszareában hátha utolérem őket, amíg hajóra várnak…

A sztratégosz habozott, aztán kimondta:

– Nem mehetsz utánuk, egyelőre. Egyedül veszélyes az út, és nincsenek fölösleges embereink, hogy elkísérjenek. Már megígértem, hogy hamar fogunk dönteni.

– Nem esik semmi bántódásod – szólalt meg a tokás idős ember. – Néhány hét, és mehetsz vissza Rómába. De itt is érdekes az élet.

Elvonultak. Uri az őrökre nézett.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte.

Az őrök nem feleltek.

Csinos kis szobába vitték ezúttal: volt benne egy római stílusú heverő, drága keleti szőnyeggel letakarva, meg egy szép kis asztal. A feltűnően keskeny ablak mellmagasságban kezdődött, és a Nap sugarainak eséséből ítélve keletre nézett, nem a templomtér felé.

Uri kinézett, kihajolt, hunyorgott.

Jeruzsálem látványát várta meg a templomteret, de csak az Antonia-erőd belső udvarát láthatta. Az első emeletről nézelődött, és a magas tornyok közti épületrész is volt vagy öt emelet magas. A belső udvar végig fel volt kövezve, Uri hunyorgott, nem volt az udvaron senki és semmi. Kicsik voltak az ablakok, mintha nyilazás céljából építették volna őket ilyenre.

219

Nem sokáig kellett várakoznia, jöttek az őrök és kivezették a folyosóra.

Lementek a földszintre, betessékelték egy szobába.

Fiatal, köpenybe öltözött zsidó ült egy asztal mögött, mintha púpos lett volna, vagy csak rossz volt a tartása.

– Üdvözöllek, Gaius Theodorus – mondta görögül. – Foglalj helyet.

Uri leült egy támla nélküli székre, szemközt az asztallal. Ez is milyen fiatal, három-négy évvel lehet csak idősebb nálam, gondolta Uri.

– Örömmel közölhetem – mondta a hivatalnok színtelen hangon –, hogy kérelmedet, miszerint Júdeát, őseid honát a diaszpórából ide visszavágyó társaidhoz hasonlóan alaposan meg szeretnéd ismerni, és zarándokként itt akarsz maradni egy időre, a főpapok méltányolták és kedvezően fogadták. Lakhelyedül egy rendkívül kellemes klímájú falut jelöltek ki, szép hegyek között fekszik, Bethzacharia a neve. Még ma útnak indulsz két kísérővel.

– Nem kértem ezt a kegyet – mondta Uri. – Haza akarok menni Rómába!

– Egyedül veszélyes – mondta a fiatalember nyugodtan. – A delegáció már visszaindult. Nem szeretnénk, ha épségedet kockáztatnád egymagad.

– Szóval engem száműztek! – kiáltotta Uri.

– A zsidó jogban ilyen büntetés nem létezik – mondta az ember. – Tűztől és víztől való eltiltás nálunk nincs. Téged nem ítélt el senki. Hogyan is tehettük volna: római polgár vagy, csak római bíróság emelhet ellened vádat.

– Most mégis ítélkezel fölöttem!

– Nem ítélkezem, csupán társalgok veled. S hogy megnyugodj: római polgár vagyok magam is.

– És a kihallgatásom?

– Az nem tárgyalás volt, hanem adatfelvétel. Az a lényeg, hogy a hazugságvizsgálaton ártatlannak bizonyultál.

Uri elképedt.

– Helyt álltál az állításodért – mondta a fiatalember, s némi tisztelet érződött a hangjában –, nem ütköztek ki piros foltok az arcodon. Ritkaság. Többnyire azokon is megjelennek, akik ártatlanok.

Uri szíve hatalmasat dobbant. Mélyet lélegzett és gyorsan kifújta.

Ha ezt előre tudja, az oltár körül kerengve a piros foltok az egész testén kiütköztek volna. Máris úgy érezte: lánggal ég az arca.

Csönd volt. Uri összeszedte magát.

– Pilátussal akarok beszélni!

– Sajnos, nem lehet. A helytartó reggel visszaindult Kaiszareába.

220

– Én is Kaiszareába akarok menni!

– Nincs emberünk, aki odáig elkísérne.

– De abba a faluba, oda elkísérnek?!

– Oda igen.

Uri tűnődött.

– Írhatok levelet az apámnak? – kérdezte.

– Írhatsz – mondta a fiatalember –, de semmi értelme: a delegátusok elmesélik Rómában, mi történt. Az történt, hogy téged is megragadott a Szent Föld varázsa, és úgy döntöttél, hogy néhány hónapot közöttünk töltesz. Idős emberek szívesen telepednek át a diaszpórából, hogy itt legyen a sírjuk, de lelkes fiatalok is jönnek szép számmal, nem is tudjuk mindet elhelyezni. Kérelmedben nincsen semmi rendkívüli, legföljebb az, hogy soron kívül bíráltuk el, és kedvezően. Én sem jeruzsálemi vagyok, én is kérelmeztem, hogy itt élhessek, a Templom közelében, de nekem évekig kellett várnom az engedélyre. Boldog lehetsz, Gaius Theodorus.

A fiatalember szavainak értelme gúnyos volt, de a hanghordozása nem. Uri kutatva nézett az arcába, bámulta, és azt vette észre: ott van előtte, látja, de a vonásait nem tudja megjegyezni. Mintha nem lenne arca. Talán mert a hivatalával egybe akar forrani. El van függönyözve a pillantása. Nem engem néz, az embert, hanem a feladatát. Erőltette a szemét, hogy lássa, sikerült. Olajos képű, fekete hajú emberke volt, kétfelé kancsalított.

– Apámnak szüksége van rám otthon – mondta Uri reménytelenül. – Kereskedő, és én vagyok az egyetlen fia.

– Itt is létesíthetsz kereskedelmi kapcsolatokat, amelyek a családod javára válnak – mondta a hivatalnok és felállt. Kurta lehetett a lába, mert alig lett magasabb. – Előny, hogy tudsz arámiul. A sztratégosz épületes júdeai tartózkodást kíván neked, Gaius Theodorus.

Észak felé gyalogoltak a damaszkuszi úton, Uri középen, kétoldalt a köpenybe burkolódzó, megtermett fiatal civilek.

Az egyiknek dárda, a másiknak kard volt a kezében, lábukon pedig olyan saru, amilyet a zsidó rendőrök hordanak. Vedlett saruik voltak, és a köpenyük sem valami új. Uri bokájára még mindig az a vadonatúj, finom saru volt tekerve, amelyet a vacsora előtt kapott. Megállt, az őrök is megálltak. Uri letérdelt, kibontotta a csomókat, levette a sarut, majd összebogozva a nyakába akasztotta és felegyenesedett. Az őrök laposan pillantgatva nézték a sarut, de nem tettek megjegyzést. Indultak tovább.

221

Észak felé gyalogoltak. Uri visszanézett Jeruzsálem felé, de hegyek és dombok élénkzöld vonulatai takarták. Nem sokat láttam belőle, gondolta, de az a kevés nem volt izgalmaktól mentes. Azt mondták az őrök, hogy a Bezethán: az Újvároson haladtak át – Uri abból se sokat látott, viskók és új, gazdag házak vegyesen voltak benne, Plotius igazat mondott. Azt látta még, hogy nincs utca, amely egyenes lenne.

Jólesett a gyaloglás, a börtönben az izmai megereszkedtek, a talpán a szorgos gyaloglással szerzett kéreg elvékonyodott. Ha valaha visszajut Rómába, mindennap gyalogolni fog néhány órát, és nem ül le a kocsmák teraszán soha.

Észak felé haladtak a damaszkuszi úton, amely nem kövezett római út volt, hanem szekerek, ökrök, szamarak, tevék és emberek által kitaposott poros földút. Uri felidézte magában Palesztina térképét, ahogy Sztrabón tekercseiben látta. Keletre esik most tőlük a Jordán, és ők Szamária felé mennek. Meg is kérdezte, vajon Szamáriába kísérik-e. Az őrök elcsodálkoztak a butaságán.

– Mi oda nem mehetünk, ott meggyilkolnak minket – mondta az egyik, a jobb felől gyalogló, a dárdás. Kemény vonásai voltak, az orra előre meredt.

A sok évszázados ellenségeskedés e két zsidó nép között még tart. Zsidók a szamáriaiak is, az ottani izraeliták a helyi nőket vették feleségül, azok áttértek, de sok évszázada nem szeretik a többi zsidót, a jeruzsálemi Templomnak nem adóznak, sőt külön templomot építettek maguknak a Gerizim-hegyen, amit pár nemzedékkel ezelőtt Hürkanosz király lerombolt. Arkhelaosz halála óta ők is a római helytartó fennhatósága alatt élnek, Júdea népével együtt.

– Lehet tudni, hol a határ? – kérdezte Uri.

– Lehet tudni – mondta a dárdás fapofával. – Amint arra eszmélsz, hogy meggyilkoltak, már át is lépted.

Itt sem mindenki ostoba, még akkor sem, ha zsivány vagy civil köpönyegbe bújt rendőr.

Letértek az útról, ösvényeken haladtak. Teraszos művelésű földeket látott Uri, emberek hajladoztak egymástól távol, nem látta, nők-e vagy férfiak, csak a hajlongásukat tudta kivenni a kalászos táblák között. Némelyikük alacsonyabb volt a többinél, gyerekek talán. Amit gyűjtögetnek épp, valami gabonaféle lehet. Ahol már le voltak vágva a kalászok, kisebb-nagyobb kupacokba gyűjtötték a szárakat, és vagy önmagukkal, vagy szalmával kötötték át őket. Aratnak, igen! Most kell aratniuk, elvégre Pészah a téli vetés beérésének ünnepe. Omer az az árpakenyér, amit Pészahkor sütnek az új termésből, előtte nem szabad az új termésből enni. Az volt hát az a fura ízű kenyér, amit a börtönben kapott, miután a többi rabot már elvitték.

222

– Ez itt árpa, ugye? – kérdezte.

A kardos őr gúnyosan vakkantott. Szűken mérték a szemét, csak résnyi volt. Lehet, hogy ő sem lát jól, és a hunyorgás végleg beette magát a szemhéjába.

– De búza is van, ugye? – kérdezte Uri reménykedve. Rómában csak búzakenyeret ettek, ahhoz volt szokva.

– Hogyne lenne – mondta a dárdás csodálkozva. – Másfél hónappal később érik be. Ezért van a Pünkösd, hát nem? Az árpát Nisszánban kezdik aratni, a búzát Ijár végefelé. Szivánban mind a kettőt aratják.

Ez jó hír volt, Uri megnyugodva baktatott.

Kicsi, lapos tetejű vályogházak közelében haladtak, ez valami falu lehet. A házakon csak ajtó volt, az ablakok a belső udvarra nyílhatnak, mint a régi Túlnanban, amelynek maradék viskói Uri gyerekkorában még álltak. Némelyik vályogház magányosan ácsorgott, másokat egymáshoz tapasztottak. A kerteket nem kerítették el, datolyafák, fügefák, szőlőtövek nőttek, meg néhány olyan növény, amilyet Uri még nem látott. A kertek többségében ciszterna állt, némelyikből agyagcsövek vezettek ki, öntöznek talán.

A gyümölcsfák és a szőlőtövek között néhány kertben fabábuk álltak, a szél rongyokat lebegtetett rajtuk.

– Ezek micsodák? – kérdezte Uri.

– Madárijesztők – mondta a dárdás.

Uri nem értette.

– Jönnek a madarak és megesznek mindent – mondta a dárdás. – De ha embert látnak, megijednek és elrepülnek. Ezekről a bábukról azt hiszik, hogy emberek! – mondta, és nevetett a madarak butaságán.

– Nem árt, ha emberek is ijesztgetik őket néha – mondta a kardos. – Különben megszokják, és rájönnek a csalásra. Nem olyan buták a madarak. A hollók különösen okosak, azok ellen az ilyen madárijesztő nem is véd.

– Sáskák ellen sem hatásos – mondta a dárdás. – Én már láttam sáskajárást, annál nagyobb csapás nincs a világon. Elszámolsz hatig, és mindent letaroltak. Nekimennek a szemednek is, hátha ehető.

– De csak ha nagyon éhesek – mondta a kardos. – Ha nem nagyon éhesek, akkor nem verődnek össze, és alig esznek valamit. Szokták tudni az emberek, mikor érik be az éhségük, és korábban szüretelnek, hogy megelőzzék őket. Szárazság idején sáskaügyelet van a tüzeknél. Másfél nappal előbb már lehet tudni, hogy megindultak. Akkor az egész falu rohan, és leszed mindent, akár a sáskák, akkor maguk az emberek a sáskák!… – A kardos nevetett. – Rosszabbak is, mint a sáskák! Buta népek, azt is letarolják, amit a sáska nem eszik! Ami nem 223érett meg, azt megfőzik, érlelik, párolják, lepárolják megint… Ilyenkor nem kenyér lesz az árpából, hanem sör… És nem mazsola lesz a szőlőből, hanem bor. Savanyú az ilyen bor, hiába is mézezed.

– Nagy szerencse, hogy a sakálok meg az oroszlánok csak húst esznek – vélekedett a dárdás –, különben az embereknek nem maradna semmi.

Uri megkérdezte, valóban vannak-e Júdeában oroszlánok.

– Vannak – mondta a dárdás –, a Jordán völgyében élnek, kell nekik a víz. De néha ide is felhúzódnak. Nem jó magányosan, fegyvertelenül kóborolni ezen a vidéken.

– A rablók veszélyesebbek – állította a kardos. – Az oroszlán két-három embert nem támad meg, tudja, hogy van fegyverük, de a rablók igen.

– De ők csak akkor – mondta a dárdás –, ha nincsenek előre értesítve, hogy hagyják békén a csoportot.

– Rablók is vannak erre? – érdeklődött Uri megrémülve.

– Vannak – mondta a dárdás –, sok a barlang errefelé, hát vannak. De nem kell félned, értesítették őket, hogy mi jövünk.

Uri a fejét csóválta, ezen a viccen nem tudott nevetni. Biztosan túloznak az őrök. Aligha annyira fontosak ők hárman, hogy az engedelmes és törvénytisztelő rablóbandákat értesítsék felőlük. És hogyan is értesítenék?

Azért megkérdezte, találkoztak-e már rablókkal életükben.

A kardos felvakkantott. A dárdás kis csönd után fapofával mondta:

– Naponta szoktunk.

Uri nevetett.

Egy csűrbe kéredzkedtek be éjszakára, kaptak vizet, kenyeret és tavalyi szárított fügét. Uri úgy aludt el, mintha fejbe verték volna, meg se nézte, kik látják vendégül őket.

Hajnalban keltették, alig bírt felállni, sajgott a gyaloglástól elszokott lábfeje, a combja és a feneke. Kedd van, gondolta Uri. Fatálból vettek vizet a kézmosáshoz, dél felé hajlongva mondták el a Semát, a két őrnek volt imaszíja, a bal karjukra volt tekerve a kicsi faskatulyával együtt a köpenyük alatt; Urinak még most sem volt imaszíja, az övét éppen viszik vissza a zsákjában a társak. A két őr hosszabban imádkozott, mint Uri, itt valamit hozzátesznek a Semához eszerint. Fülelt, de nem értette a mormolásukat. Vizet ittak és árpakenyeret ettek, pont olyan volt, mint a börtönben, és indultak tovább.

Délben egy pálma alá heveredtek. Nagyon meleg volt már, Uri az utolsó órában úgy haladt, hogy karjait a feje fölé borította. Az őreinek volt gyapjúsáljuk, a derekukra tekerve vitték addig a köpenyük alatt, ők azt tekerték a fejükre.

224

– Szárazság lesz az idén – mondta a kardos, fektében a ragyogó kék égboltot bámulva. – Ki fog égni minden. Éhezni fogunk.

– Most kellene esnie – bólogatott a dárdás –, Nisszán és Ijár között, és nem esik.

Uri találgatta, hol is lesz ő, mire Palesztinában kitör az éhínség. Csodálkozva tapasztalta, hogy semmiféle úti- és életcélja nem maradt, s már nem is lázadozik, amiért a végzet sodorja ismeretlen jövője felé. Nézte a tájat, amennyire egyáltalán látta, és az őt éppen körülvevő tájék ugyanúgy nem volt valóságos, mint Róma, amelyet két és fél hónapja elhagyott. Kedves emberek az őrök, kedves emberek voltak a zsiványok is a börtönben, kedves volt Pilátus, de ha véletlenül piros foltok ütnek ki az arcán, amikor az oltár körül bandukol, talán már nem is élne. Valószínűtlen ez az egész. Nem érezni a súlyát semminek.

Még erősen sütött a Nap, amikor az őrök felkerekedtek.

– Már nem vagyunk messze – mondta a dárdás biztatóan.

Alkonyodni kezdett, amikor egy épületcsoporthoz értek. Vályogházakból állt, fal nem vette körül.

Az őrök megálltak.

– Megérkeztünk – mondta a dárdás. – Jehuda ben Mordeháj mestert keresd, az asztalost. Már tud rólad.

– Ti nem jöttök tovább? – kérdezte Uri.

– Nem – mondta a dárdás –, sietünk vissza. Üdvözöljük Jehudát és a házanépét. Béke veled.

– Béke veled – mondta a kardos is.

– Várjatok! – mondta Uri, és leakasztotta a sarut a nyakából. – Fogadjátok el.

Kísérői meglepődtek. Egymásra néztek. A dárdás meghatódva szipogott.

– Köszönjük – szólalt meg a dárdás. – De melyikünk viselje?

– Ha eladjátok a használt saruitokat – mondta Uri –, vehettek belőle egy újat, és mindkettőtöknek új saruja lesz.

Ezen erősen elgondolkoztak.

A dárdás átvette a sarut, nézegette, bólogatott. A kardos is átvette, ő is megszemlélte, meg is szagolta.

– Nem kell tartanod tőlük – mondta Urinak a kardos –, nem annyira gonosz népek ezek, mint mutatni fogják. Én is paraszt voltam.

Uri békét kívánt nekik és elindult a vályogházak felé. Visszanézett, azok álltak és nézték. Uri intett, azok visszaintettek.

Uri a vályogházak között megállt, nézelődött. Sehol egy lélek. Megint hátrafordult, de a két kísérő már nem volt látható.

225

Jehuda ben Mordeháj mester nagydarab, erős ember volt, a szaga is erős, átható, akárcsak a hangja: nem tudott halkan megszólalni, csak üvöltve.

– Téged küldtek hozzám?! – kiáltotta a homályból arámiul, amikor Uri átlépte a küszöböt, fejét lehajtva, mert alacsonyan volt az ajtófélfa. – Micsoda satnya ember vagy te! Nem sok hasznom lesz belőled! Mi vagy te, asztalos?! Egy gerendát se bírsz te megemelni!

Uri szoktatta a szemét a sötéthez. A szoba udvar felé eső falába nagyon kicsi, csálé ablak volt vágva, talán a tolvajok ellen, nehogy akár egy gyerek is beférjen.

– Mondjad már, hogy hívnak, te vakarcs! – üvöltötte Jehuda ben Mordeháj.

Uri bemutatkozott, a hivatalos latin nevét mondta.

– Gaius – bömbölte Jehuda elégedetlenül –, Gaius, és hozzá Theodorus! Minden rossz Edomból származik, hát nem tudod?

Az edombéliek nem engedték át Mózest és népét a Kánaán felé, Edomot ki kellett kerülniük, át kellett evickélniük a Jordánon. De mikor volt az? Kétezer éve. A későbbi edomiták Ézsau leszármazottai, és sok borsot törtek a zsidók orra alá, rokon nép lévén, míg le nem rohanták őket az arabok, aztán a nabateusok, és akkor visszaolvadtak a zsidók közé; félig edomita volt Nagy Heródes – őt akarná Jehuda mester pocskondiázni? Ugyan miért?

– Na és mit akarsz tőlem? – üvöltötte Jehuda.

Uri tisztelettudóan ácsorgott.

– Na gyere, te bamba Theo, megmutatom, hol fogsz aludni!

Jehuda feltápászkodott az ágyáról, amelyen addig feküdt, szuszogott, és kinyomakodott Uri mellett a házból.

Uri utána baktatott. Jehuda az udvaron kapirgáló tyúkok felé rugdosott és szidta őket. Egy ól előtt megállt.

– Hajítsad ki a tyúkokat – üvöltötte –, majd ellesznek idekint! De ne gondold, hogy megszeretnek érte!

Uri a tyúkólat nézte. Ez lenne a szállása ezentúl? Be se tud mászni, olyan kicsike. Hülye humora van a mesternek. Körülnézett. Az udvar házzal szemközti végén nagy csűr állt, magas ajtóval ellátva, amelyen akár egy szekér is befér, és falétra volt a falának támasztva, azon lehetett felmenni a padlásra.

– Azt nem adom! – jelentette ki Jehuda határozottan. – Ott van az én műhelyem! Megmutatom, te félember! Nem mutatom meg akárkinek, érezd magad megtisztelve!

Jehuda előreviharzott, Uri követte.

Félig kész asztalok és székek álltak a csűrben, a székek ülőkéje szalmafonatból készült. A csűr közepén durva asztal állt, azon vas226ból és bronzból készült szerszámok hevertek meg vasszögek. A padló faforgáccsal volt ledöngölve. A falnak támasztva szekercék és deszkák álltak.

– Szép, mi?! – kérdezte Jehuda ben Mordeháj.

Uri morgott valamit.

– Mi, mesterek – mondta Jehuda elégedetten –, nem a törvénymagyarázatból élünk, van nekünk becsületes foglalkozásunk, amit fizetnek, és akinek nincs becsületes foglalkozása, az nem is magyarázhatja a törvényt! Nem vagyunk mi papok! Hogy van ez Edomban?!

Uri nem tudta, hogy volt ez Edomban valaha.

– Ki magyarázza nektek a törvényt?! – kérdezte Jehuda.

– Hol? – kérdezte Uri.

– Hát Rómában, te kelekótya!

– Nekünk Rómában a tanítók magyarázzák – mondta Uri.

– Tanítók!!! – kiáltotta Jehuda gúnyosan. – Tanítók!!!

Jehuda kivonult a csűrből, Uri utána. Megálltak az udvaron. Jehuda szembefordult Urival és megszemlélte. Ingatta a fejét, nem volt megelégedve a látvánnyal. Beleszimatolt a levegőbe.

– Büdös vagy – jelentette ki.

Uri felemelte a karját és megszagolta.

– Hát – mondta.

– Leszel te még büdösebb is – mondta Jehuda elégedetten. – Olyan büdös leszel, mint a rabszolgáim! Úgy is foglak dolgoztatni, ne félj!

Uri csak állt, korgott a gyomra, a pokolba kívánta Júdeát, Jeruzsálemet és egész Palesztinát, legyen áldott az Örökkévaló.

Jehuda visszaindult a házába. Uri követte, de Jehuda visszafordult, és gonoszul elmosolyodott.

– A tyúkól a tiéd – mondta határozottan. – De ha egyetlen tyúkomnak is baja esik, lemetélem a bögyörődet.

Jehuda beviharzott a házába, Uri ott maradt az udvaron.

Nem valami szívélyes fogadtatás.

Esteledett, végre hűvösebb szellő lengett. A tyúkok kapirgáltak. Uri a tyúkólat nézte. Ha itt lenne a kutyája, Remus a hajóról, remek vacsorával kínálhatná meg.

Négykézláb mászott be a tyúkólba, a bent lévő tyúkok nem értették a dolgot, közelről bámultak a szemébe, nem tanultak meg félni az embertől. Uri ugatni kezdett, a tyúkok végre eszük vesztve menekültek kifelé. Urinak kilógott a lába, amikor hasra feküdve elhelyezkedett. Jobb volt hason feküdni, összenyomva a gyomrát, amelyben tátongott az éhség. Kicsire nyomva tűrhetőbb az éhség.

Vigye az ördög az egészet.

227

Arra ébredt, hogy fázik és nagyon éhes. A börtönben legalább enni adtak. Nem mindig jobb szabadlábon.

Sötét volt még, nagy-nagy csönd körös-körül, csak valamilyen állatok vinnyogtak valahol messze. Rendszeres időközökben visítottak, ugattak egymás után, aztán elhallgattak. Sakálok talán?

Uri hátrálva, hason csúszva mászott ki az ólból, felült, felnézett. Fényes, többszörös körvonalú sziporkákat látott odafent, a csillagok.

Ha tyúkok vannak, tojásnak is kell lennie, gondolta.

Hasmánt visszamászott az ólba, tapogatózott. Végre talált egy fészket, három tojás volt benne.

Jehuda a tojásokról nem szólt, csak a tyúkjairól. A tojás nem tyúk.

Kezébe vette az egyik tojást, a bal oldali, kiálló szemfogával két kicsi rést ütött rajta, egyet felül, egyet alul, apja mesélte, hogy így kell, és a tojás tartalmát kiszívta nyersen. Fenséges eledel! Megkereste a másik két tojást, kiszívta azokat is.

Gyomra és egész lénye megnyugodott. Ezt kell kihasználnom, gondolta, amíg meg nem éhezem megint. Megparancsolta magának, hogy azonnal el kell aludnia.

Szerda reggel Jehuda ben Mordeháj a bokájánál fogva húzta ki az ólból.

Uri odakint ébredt fel, akkor is csak félig. Világos lett, konstatálta; az oldalára feküdt, összehúzta magát és tovább akart aludni.

Jehuda mester letérdelt és a fejét beszuszakolta a tyúkólba. Erre már Uri is felfigyelt. Jehuda hatalmas válla, erős háta és jókora segge hullámozva mozgott, akár egy kígyóé, amelyik éppen most nyelt le egy elefántot. Aztán Jehuda hason csúszva kihátrált az ólból, felült.

– Hol vannak a tojások?! – kérdezte szigorúan.

– Megettem – mondta Uri büszkén.

Jehuda arca ellilult.

– Meg fogod fizetni – sziszegte.

– Megfizetem – mondta Uri könnyedén.

– Darabjának négy perutah az ára! – jajdult fel Jehuda.

– Vagyis négy lepton – mondta Uri jólértesülten.

Jehuda bámult.

– Hát akkor fizess – suttogta.

– Semmim sincs – mondta Uri sajnálkozva. – Nem tudom kifizetni.

228

Jehuda elcsodálkozott. Ámulva nézett Uri szemébe. Csönd volt.

– Nincs pénzed? – kérdezte Jehuda, egészen emberi hangon.

– Nincs – felelte Uri. – Sose volt, amióta útra keltem.

A mester emésztette a választ. Végigmérte Urit tetőtől talpig, ahogy ott ült tyúkszarosan.

Jehuda mester felállt, leporolta a köntösét, állt az ülő Uri felett. Gondolkozott. Uri feltápászkodott.

– Neked nincs pénzed? – kérdezte ismét Jehuda mester halkan.

– Nincs – erősítette meg Uri vidoran. – Annyi a vagyonom, amit magamon hordok.

Jehuda mester erősen tűnődött és hosszasan. Uri nem tudta kitalálni, ugyan mire is gondolhat a szállásadója.

– Ingyen kapod tőlem ezt a szállást – mondta végül Jehuda mester, és a tyúkól felé intett a fejével. – Élelmet nem kapsz.

– Jó – mondta Uri.

– Kaphatsz a peából és kaphatsz a cupából – mondta Jehuda. – Ehhez tartsd magad. Tőlem nem kapsz semmit!

Jehuda nagy meggyőződéssel bólintott is a saját szavaira, mint aki törvényt szentesít, és indult.

Uri utána szólt:

– Mi az a pea?!

Jehuda megállt, visszafordult, a fejét rázta, mint aki a süketséget akarja kivetni a füléből.

– Te nem tudod, mi az a pea?!

– Nem – felelte Uri.

Jehuda mester megint elgondolkozott.

– Tessék tallózni – mondta végül, mint aki nagyon súlyos ítéletet hirdet ki, és bement a házába.

Tallózni, tallózni – ismerős szó, de mit jelent?

Tallózni… Tarlózni…

Uri egyszerre meglátott egy tekercset, s azon eléje ugrott a szó. Ruth Könyve!

Ruth, a zsidó hitre tért moabita özvegy Betlehemben elhunyt férje anyjával, Noémival a hulladék kalászokat gyűjtögette össze a tarlón, és fél mérőnyi szemet megsütött. Így nem halt éhen az anyósával Ruth, aki aztán férjhez ment elhunyt férje rokonához, Boázhoz, és Dávidnak, a legnagyobb zsidó királynak lett a dédanyja.

Mesélik Rómában: olyan Felkent érkezését várják Palesztinában, aki Dávid házából származik.

229

Uri körülnézett. Az udvaron titokzatos faeszközök hevertek, a kertészkedéshez kellenek minden bizonnyal. A ház falától nem messze kerek rézciszterna állt. Uri kezével vizet mert magának, megmosta az arcát, ivott; eszébe jutott, hogy ezért is fizetnie kell majd; aztán dél felé fordulva elmondta a reggeli imát. Ha az embernek nincsen imaszíja s azon nem lóg a törvényt rejtő kis doboz, végszükség esetén kívülről is elmondhatja, csak nagyon vigyázzon, hogy semmit ne tegyen hozzá és semmit el ne vegyen belőle. Uri sokadszor mondta el az imát kívülről, egészen megszokta. Rómában ez soha nem fordult elő.

Kiment az udvarból, állt a házak között tétován. Meleg volt, a tyúkszaros tunikáját szagolgatta. Jó, hogy azt a szép, ünnepi tógát izgalmában ottfelejtette az Antoniában, amikor a bíróság elé vitték, mert ha vele volna, most az is tyúkszaros lenne.

A környező földek mind a faluhoz tartoznak, és nyilván mind be van vetve árpával és búzával, mindegy, merre indul. Elindult nyugatnak. Vissza-visszanézett, hunyorogva próbálta megjegyezni a vályogházacskák ritmikus tetőzetének látványát, hogy majd kérdezősködés nélkül hazataláljon a tyúkóljába.

Völgyben feküdt a falu, a kertek és a szántóföldek hol lankásan, hol meredeken húzódtak fel az erdőig.

Sokan dolgoztak a mezőn. Uri megállt, hunyorgott, az ujjai között bámult.

Az árpamező több táblára volt osztva, némelyiken arattak, némelyik már le volt aratva, némelyiken még bólogattak a keleti szélben a kalászok érintetlenül. De nem csak árpamező lehet ez a sok kicsi tábla, mert másféle kalászok is bólogatnak, talán az a búza… Árpa és búza egymás mellett… Rémlett Urinak, mintha mesélték volna Rómában azok, akik nemzedékek óta nem vethetnek és nem arathatnak, hogy egy táblába soha nem szabad egyfajta gabonát vetni, de kettőnél többet se szabad, tehát kétfélét muszáj, s köztük sorközt feltétlenül hagyni kell.

Az egyik learatott táblán különös szerkezet araszolt: két jókora kőkerékre deszkákból ülőalkalmatosság volt szerelve, előtte két ökör haladt lassan, és a kerekek fölött guggolva gubbasztó, feje búbjáig köpenybe burkolódzó alak – talán egy nő – ráncigálta az istrángot. Lassan haladt a szerkezet, amelynek furcsa, deszkából készült alja volt, és csíkokat hagyott maga után a talajban, mintha a főpap mellén viselt kövek lennének a szerkezet aljára erősítve. Aztán az jutott Uri eszébe, hogy a főpap díszes, ünnepi viseletét és a mellén a köveket soha nem fogja látni. Vajon a társai látták-e Pészahkor? Ott álltak-e az oltár mellett valamikor? Vagy csak ő, Uri részesült e megtiszteltetésből, noha megkésve? Felnevetett.

230

Odébb jobbjukban sarlót tartó emberek metélték a baljukkal összefogott kalászok alatt a szárat, a kalásztalanított szárakat továbbra is markolták, a kalászokat a földre dobták, és haladtak tovább görnyedve, mintha úgy születtek volna, hogy további kalászokat markoljanak meg. Aztán amikor a baljuk már tele volt szárral, összekötötték, azt is ledobták, és baljukba újabb szárakat markoltak össze, hogy a kalászokat lemetéljék és a földre dobják.

Uri állt, figyelt.

Tallózni csak ott lehet, ahonnét a magvakat már elvitték, és a hulladék hever a földön, de ott az ökrök vontatta szerkezet araszolt. Tovább kell mennie.

Észak felé haladt, a domboldalnak.

Négy férfit látott az egyik learatott táblán, mind a négy elé két-két ökör volt fajárommal befogva, a járom hátrafelé álló rúdját a baljukkal fogták, jobbjukban két egymáshoz rögzített, hajlított bot fogantyúval ellátott tetejét markolták, és nyomták bele a földbe. Uri közelebb lépett. A hosszabbik bot aljára fémből készült, hegyben csúcsosodó lap volt szerelve, és a talajt oldalra lapátolta.

Ilyen hát az eke.

Itt már szántanak. Uri nem értette. Télen van a vetés ideje, miért szántanak most, aratás után?

Egy férfi lépett hozzá, fején kendő, kezében bot volt.

– Mit keresel itt? – kérdezte.

– Tallózni szeretnék – mondta Uri.

– Nem szabad – mondta a férfi. – Kotródj innen.

– Jehuda ben Mordeháj mester vendége vagyok – jelentette ki Uri. – Ő tanácsolta, hogy tallózzak.

– Te vagy Theo, aki tegnap érkezett? – kérdezte a férfi csodálkozva.

– Én vagyok – jelentette ki Uri.

– Jehuda mester azt mondta, hogy tallózz? – kérdezte a férfi hitetlenkedve.

– Azt mondta.

A férfi gondolkodott, közben a legyeket hajtotta el az arca elől. Trágyaszaga volt, arra gyűltek a legyek. Nekem is trágyaszagom van, jutott Uri eszébe, mert őt is körüldönögték a legyek.

– Ha ezt mondta, akkor csak tallózz – mondta a férfi végül. – De ne akadályozd a munkát.

– Hol van olyan mező, ahol tallózhatok? – kérdezte Uri.

– Ahonnét már betakarítottunk – mondta a férfi, elfordult és elsétált.

Uri állt. A férfi az egyik szántóhoz ment, mellette lépkedett egy 231darabig, aztán a botjával egyszerre rávert a jobb kezére. A szántó egész testében megrándult, jobbjával mélyebbre nyomta az ekét, erőlködött, kínlódott, a férfi még sétált egy darabig mellette, aztán megállt, elfordult és körülnézett, kinek a kezére vághat még oda.

Ez valami felügyelő, gondolta Uri. Hajcsár. A munkálkodók vajon rabszolgák-e mind?

Uri egy learatott táblához sétált, amelyen nem dolgozott senki. Lenézett a földre, leguggolt. A szalmakötegek mellett a talajban itt-ott egy-egy árpaszem, egy-két hitvány kalász hevert. Ezeket kellene összegyűjtenem? Hány szemből lesz fél mérő vajon? Sok az a fél mérő, 33 font, nem lehetett könnyű dolga Ruthnak.

Elhevert a földön, és a hátára fekve kiszámította, hogy egyhuszad mérő lisztből egy napig megélne, ha volna mibe gyűjtenie, lenne mivel megőrölnie, volna vize és élesztője, hogy tésztává gyúrja és megdagassza, és volna edénye, amelyben megsüsse.

Anyja gyakran sütött kenyeret otthon, olcsóbb, mint a pékeknél venni, Uri látta, hogyan csinálja, kisgyerekként buzgón gyúrta ő is a tésztát, jó volt gyúrni, kéjes érzés az ujjaknak, de az búzakenyér volt, és volt kosaruk, amiben a lisztet hazavigyék a piacról, és volt otthon víz, élesztő, volt gyúródeszka, edény, olaj, ha lepény készült a tésztából, és volt agyagból tapasztott kicsi kemence az udvaron, ha felfúvódó, kovászos kenyeret sütöttek, azt külön be kellett fűteni, Uri szívesen vágott fát hozzá.

Az ágyékkötőjét használhatná zsákként. Nincs rá szükség, meleg van.

De amíg összekapar magának egyhuszad mérőt, eltelik az egész nap, és mire élesztőt, vizet, gyúródeszkát és edényt szerez, két-három nap is eltelik, addig nem bírja ki éhen.

Lehet, hogy a pörkölt magvak is megtennék, mint Ruthnak, ahhoz nem kell víz, nem kell élesztő, de hol fogja megpörkölni?

Surrogó hangokat hallott, felkönyökölt.

Két vénségesen vén, rongyos öregasszony csúszott térden feléje, kicsi vászonzsákba szedegették az elhullott kalászokat. Az egyes magvakat még ők sem kaparták ki a földből. Csúf, ráncos arcuk volt, ritkás hajuk kilógott a kendő alól. Nagyon hasonlítottak egymásra, vagy nővérek, vagy a vénség és az ínség tette rokonná őket. Az is lehet, hogy anya és lánya, és egyidőssé értek az életük során.

Üres volt a szemük, amikor a heverő Urira néztek. Nem csodálkoztak, nem ijedtek meg, ránéztek, aztán tovacsúsztak a térdükön és szedegettek tovább. A peához joguk van.

A mostani Ruth és a mostani Noémi, gondolta Uri. Vagy pedig én csöppentem ezer évvel korábbra.

232

Ez a gondolat derűvel töltötte el.

Fájt ugyan az éhségtől a gyomra, de felült és hangosan felnevetett. A vénasszonyok megrezzentek, négykézlábra álltak, a fenekük nézett Uri felé, nem fordultak vissza, nem néztek rá, meg voltak dermedve, aztán, mert nem történt semmi, araszoltak tovább. Ugyanúgy nem ijedtek meg tőle, mint este a tyúkok. Uri nézte őket boldogan, amiért szűkös, egyszeri élete sok-sok nemzedékkel visszafelé kitágult.

Ez itt valami nagyon régi, ilyet Rómában nem látni. Lehet, hogy mégis megérte idejönni.

Nem fogok tallózni, határozta el. Dolgozni fogok. Csak megfizetik valamennyire.

Felállt, hunyorgott, a felügyelőt kereste. Nem látta sehol. Mindegy. Majd útbaigazítják.

A felügyelő némi huzavona után felfogadta napszámosnak. Pénzt nem kap Theo, de ebédet igen. Napnyugtáig kell dolgoznia érte.

Asszonyok és lányok társaságában kötözte nagyobb halmokba – mint megtudta: kévékbe – a földre dobott szalmát Uri napnyugtáig, fárasztó munka volt, de nem igényelt szaktudást, bár az ő tenyerét a szárak felsebezték, a nőkét meg nem. Lehet, hogy megvetnek, gondolta, mert ő köztük az egyetlen férfi, vállat vont, vessenek meg. Kora délután valóban kapott ebédet: két szelet borecetbe mártott árpakenyeret, mint a többiek. Az ecetes tálat két szolga hordozta körül az aratók között, harmadik társuk a kenyeret szelte lehetőleg egyforma vastagra, és az ecetbe mártván egyenként nyújtotta át nekik.

Uri az első kenyerét öt falásra bekapta. Nagyot böfögött. Pár pillanatra meg volt elégedve az élettel. A második kenyeret lassabban ette, és rájött, hogy ezt az eledelt utálja. Marta a nyelvét, a gégéjét, a gyomrát. Lassan magába gyűrte, de elhatározta, hogy legközelebb megkéri őket, ne mártsák a kenyeret ecetbe. Hogy bírják ezt az ételt? Ezen élnek napkeltétől napnyugtáig?

Akkor hagyták abba a munkát, amikor teljesen sötét lett. Uri semmit se látott volna, de mind a városkába tartott vissza, Urit a hangjuk, a kipárolgásuk vezette közöttük botladozva hazafelé. Fent volt a Hold, világított is valamennyire, és ők láttak; nélkülük Uri a mezőn éjszakázott volna.

Székelési ingert érzett, de nem mert félrevonulni, mert mire végez, messzire jutnak, és sose éri utol őket.

Uri megkérdezte, az ebédért végzik-e a munkát. Először nem értették, Uri azt hitte, rosszul ejti ki a szavakat. De nem: a kérdés volt értelmetlen. Persze, hogy az ebédért, mondták, amikor sokadszorra megértették. Pénzt? Nem kapnak. A férfiak igen. Kapnak napidíjat és 233ebédet. Ecetes kenyeret? Ecetes kenyeret. Mást nem? Nem, dehogy, ecetes kenyér jár.

– Milyen ember Jehuda ben Mordeháj mester? – érdeklődött Uri már a faluhoz közel, a végbelét minden erejével összeszorítva.

Az asszonyok nem szóltak semmit. A lányok közül páran gonoszul nevettek, de azok se mondtak semmit. Nem kellett volna megkérdeznem, gondolta Uri. De azért csak megkérdezte még:

– Nagy tudású ember?

Mentek a falu felé a sötétben csöndesen. Az egyik asszony azt mondta:

– Ő a mester.

A nők eltűntek a vályogviskók között. Uri leguggolt és úgy érezte, a beleit is a földre teríti, mindet; egész belseje távozik belőle egy csapásra.

Alig látott valamit, mégis elsőre odatalált a házigazdája portájához. Nem vagyok én elveszett ember, morogta félhangosan, diadalmasan, miközben a kezével hadonászva kihajtotta a tyúkokat az ólból, hogy maga feküdjön a helyükre hason.

Csütörtök hajnalban maga ébredt. Nem várta meg, hogy a lábánál fogva Jehuda húzza ki az ólból, hátrafelé araszolva kimászott, ivott a ciszternából, gyorsan elhadarta a Semát, és indult a mezőre.

Tyúkszarosabb vagyok, mint valaha, konstatálta.

Ma is rám fog találni Belzebub, a legyek ura. Belzebubnak nem a szeme, hanem a szaglása jó, jött rá, és ennek az újkeletű tudásának igen megörült.

A felügyelő azt mondta: megbetegedett az egyik szántó, álljon a helyére Theo.

– Nem tudom, hogy kell szántani – mondta Uri borúsan.

– Majd megtanulod – mondta a felügyelő.

Odavezette az egyik ökörpárhoz. Megmutatta, hogy kell jobb kézzel az eke szarvát lenyomni a földbe. Megmutatta, hogy kell bal kézzel a járom kiálló végét megragadni, és azt előrelöködve az ökröket indulásra bírni. Nehezen állította le a meginduló ökröket a felügyelő, üvöltött, hosszan ráncigálta visszafelé a járomrudat, mire az ökrök végre-valahára megálltak.

– Na – mondta a felügyelő.

Uri beállt az eke mögé. Jobbjával megfogta a szarvat, baljával az ekerudat.

– Ez az – mondta a felügyelő biztatóan.

234

– Egy pillanat – mondta Uri. – Mi lesz a mai fizetségem?

– Az ebéd – mondta a felügyelő.

– A férfiak pénzt is kapnak – közölte Uri jólértesülten.

– Te még nem vagy férfi, Theo – mondta a felügyelő tárgyilagosan.

Uri emésztette a választ; volt benne valami, még a fél sékel adót sem fizette meg ebben az évben, majd csak jövőre, amikor húszéves lesz.

– Jó – mondta Uri –, de kérem, hogy a kenyeret nekem ne mártsák ecetbe.

A felügyelő elgondolkozott. Hosszasan tűnődött, nem volt könnyű a kérés eszerint.

– Nem lehet – jelentette ki végül, szinte szabadkozva.

– Miért nem? – kérdezte Uri. – Az ecettől ég a gyomrom. Nem többet kérek, hanem kevesebbet!

– Nem lehet – mondta a felügyelő megint. – Az ecet jár.

Uri halkan felnyögött, aztán baljával megtolta a járomrudat. Az ökrök nem reagáltak. Uri erősebben ráncigálta meg a rudat. Az ökrök megugrottak.

– Nyomd az ekét a földbe! – üvöltött rá a felügyelő.

Uri majdnem hasra esett, akkora erővel húzták az ökrök.

– Nyomjad már, te barom! – üvöltötte a felügyelő.

Uri jobbjával megpróbálta lenyomni az ekeszarvat, a jobb válla megrándult, kifacsarodott.

– Nyomjad már!!! – kiáltotta a felügyelő, és a botjával Uri jobb öklére vágott.

Az ökrök megzavarodtak, fejüket a másik fejének verték, hörögtek, kétfelé akartak szaladni, hatalmas reccsenés hallatszott, Uri kezéből kicsúszott a járomrúd, az oldalára esett.

A felügyelő felvonyított és eltűnt.

Uri feküdt a földön, a jobb keze sajgott. A szájához emelte, megnyalta, sós volt, mozgatni próbálta, nem ment. Érezte, ahogy pillanatról pillanatra egyre jobban puffad és dagad. Ezzel a kézzel nem fog ma szántani. Éles fájdalom hasított a jobb vállába. A vállával sem fog szántani.

Összefutottak az aratók és óbégattak.

– Eltörött a járom, eltörött a járom! – kiabálták.

Újabb aratók jöttek, és ugyanezt kiabálták.

Nők jöttek és visították:

– Eltörött a járom, eltörött a járom!

Uri felült, a jobb kézfeje megdagadt és vérzett, a jobb vállát nem bírta megmozdítani. Álmélkodva nézte az összegyűlt tömeget, férfiakat és nőket, akik rémült arccal, kétségbeesve ordították: „Eltörött a járom, eltörött a járom!”

235

Ugyanezt óbégatta Jehuda mester házában egy élemedett nő, amikor Urit betámogatták, a kézfejét és a vállát vizes ruhába tekerték, és magának Jehudának az ágyára fektették: „Eltörött a járom, eltörött a járom!”

Uri addigra megunta az egészet.

Ki is mondta:

– Majd megjavítják…

Általános sivítás volt a válasz. A szoba tele volt szolgákkal, aratókkal, markot szedő nőkkel. Rémülten kiabálták:

– Megjavítani, a jármot?!… A jármot, megjavítani?!

Jehuda mester üvöltve űzte ki a népeket a házából.

Akkor már csak az élemedett nő sikítozott a járomról. Jehuda mester öklözni kezdte, nagy nehezen kipofozta a szobából.

Jehuda zihált, izzadt, lihegve leült Uri mellé az ágy szélére, az meg is billent, Urinak belehasított a vállába.

– Nagy bajt csináltál, Theo – mondta Jehuda kétségbeesve –, de nagy bajt csináltál nekünk!

– Szántani akartam, hogy ehessek – mondta Uri dühösen. – Éhes vagyok!

– Enni majd kapsz tőlem – mondta Jehuda –, de a járom, a járom!

– Majd megcsinálják – mondta Uri.

Jehuda mester felsírt. Uri felült az ágyon, álmélkodva nézte. Ez a hatalmas testű ember rázkódva zokogott.

– Jármot tilos megjavítani! – kiáltotta Jehuda mester, és felcsuklott. – Jármot tilos megjavítani! Nagy bajt hoztál ránk, Theo, aszály lesz, mert eltörted a jármot! Már eddig is csak keleti szél fújt, de most már biztosan az fog fújni őszig! Eltörött a járom, eltörött a járom!…

Oly nagy becsben állnak Júdeában az ökrök, hogy amikor valamelyikük megvadul és egy embert halálra öklel, elítélésénél nemcsak a gazdájának, hanem magának az ökörnek is jelen kell lennie, kérődzvén. Az illető ökör távollétében ítéletet hozni tilos, és ha nincs ott, a tárgyalást el kell halasztani. Ezt tanulta meg Uri, miközben a kezét és a vállát borogatták, és még azt is, hogy törött jármot nem szabad megjavítani soha; a fajáromnál kevésbé törékeny, tartós, fémből készült jármot pedig nem szabad alkalmazni, mert az az örök rabszolgaságot jelentené, amelyre sem állatot, sem embert nem szabad kárhoztatni, áldott legyen a Mindenható, aki ezt törvénybe foglalta. S ugyan ez nincsen leírva sehol, a Tóra nem tartalmazza, de ez a hagyomány, amit az Örökkévaló diktált, aki a rab emberek és állatok védelmezője, 236áldott legyen érte mindörökkön. És az a reccsenés, amikor a járom eltörött, az az Örökkévaló mindent halló füléig, mely sok imára kétségkívül süket, mégiscsak bizonnyal felhatolt, és megharagudott Ő, amiért az ő állatait az emberek kínozzák, s büntetésül aszályt bocsát idén a kiválasztottjai földjére emiatt. Egész Júdeában aszály és ínség lesz idén e reccsenés miatt, s talán még Galileában is!

Mindezt Jehuda mester magyarázta el, aki a saját ágyáról kiszorult, és ama sipítozó, élemedett asszony ágyában volt kénytelen aludni Uri lábadozása alatt, aki a hites felesége volt. Jó messzire tették egymástól a két ágyat, holott, elvileg, legalábbis Rómában állítják, Palesztinában közös ágyban kell férjnek és feleségnek hálnia. Vagy más a szokás Júdeában, vagy ezek már rég nem igazi férj és feleség.

Urinak fájt ugyan a válla – a kézfején a duzzanat már kezdett lelohadni –, de kéjesen hevert a kemény fekhelyen, az udvarra néző kicsike ablakon át a kinti kék és zöld fények villódzását bámulta, és a gyomra békésen muzsikált. Kapott ételt: élesztővel dagasztott kenyeret, amelyet a kérésére nem mártottak ecetbe, kapott zöldséget és kapott gyümölcsöt, és még bort is kapott. Igaz, csak mazsolabor volt, de jóízű. Lehet, hogy az Isten haragszik és joggal, de nem őrá, aki miatt a járom eltörött.

Úgy bántak vele, mint ritka kedves vendéggel, akinek a jelenléte megtisztelő.

Uri levonta a következtetést, hogy Jehuda mester bevezető gyanánt, nevelő célzattal éheztette két napig, de nem az a dolga, hogy a vendégét lassú tűzön megsüsse és megegye. Gondoskodásában volt valami erőltetett, többet mosolygott, többet viccelődött, mint amennyit az ő helyében Uri megengedett volna magának; kaphatott valami utasítást talán. Eltűnődött: ugyan mikor, ugyan kitől?

Uri tisztában volt vele, hogy őt ebbe a faluba száműzték, noha ilyen büntetési tétel, igaza lehet annak a jeruzsálemi emberszabású bábnak, Júdeában nincs. Nem értette, milyen úton üzenhettek Jeruzsálemből a mesternek, hacsak az ő kísérői nem tértek be hozzá, miután elköszöntek egymástól. Ez azonban nem valószínű: Uri hamar megtalálta Jehuda házát, és nyoma sem volt annak, hogy a kísérői ott jártak volna előtte.

Ma este bejön a szombat, gondolta. Holnap biztosan nem kell dolgoznom. Vasárnapra akár a vállam is rendbejöhet. Szántást aligha bíznak rám többé.

Két hete szombaton egyedül volt a börtönben, a két rablással vádolt csibészt meg a harmadikat már elvitték. Egy hete egyedül volt a börtönben, és nem tudta, hogy a helytartónál fog majd vacsorázni. Most meg itt fekszik az isten háta mögött egy júdeai faluban, aminek még 237a nevét se tudja, mondta ugyan a púpos hivatalnok, de nem jegyezte meg, és jól tartják, noha főben járó bűnt követett el: eltörte a jármot, és miatta lesz szárazság az idén. A fene se érti ezt az egészet.

Olykor összesűrűsödik az idő, máskor meg évekig egy helyben áll vagy alig csordogál. Meg nem tudná mondani, mi történt ebben vagy abban az évben Rómában, amióta Seianust és a gyerekeit kivégezték.

Júdeában az elmúlt három hétben összesűrűsödött az idő, vonta le a tanulságot Uri, és ezt egész valója erősen érzékelte; holott az eszével tudta, hogy az idő Júdeában, itt vidéken, évszázadok és évezredek óta áll, és állni is fog örökkön örökké; bármi történik is Rómában vagy a következő birodalom fővárosában, itt ugyanígy fognak vetni és aratni.

Délben előkerült Jehuda, szuszogva leült az asztalhoz, amely mellé padka volt állítva, az élemedett feleség főzött a tűzhelyen, Jehuda Uri felé sandított.

– Ha fel tudsz kelni, kapsz ebédet – mondta Jehuda.

– Nem a lábam fáj – mondta Uri, felkászálódott és az asztalhoz ment.

– Na, ülj ide mellém – mondta Jehuda.

Uri odaült.

– Mihez értesz egyáltalán, te vakarcs? – érdeklődött Jehuda.

– Hát, nem is tudom.

– Valamiért csak beraktak abba a küldöttségbe! – kiáltotta Jehuda.

– Beszélek néhány nyelven – mondta Uri.

Jehuda erősen gondolkozott.

– Minek? – kérdezte aztán.

– Hát, hogy olvassak ezt-azt – mondta Uri bizonytalanul.

– Nem kell olvasni, csak a Tórát – jelentette ki Jehuda. – Abban minden benne van. Vagy nem így gondolod?!

– A Tórában minden benne van – hagyta helyben Uri, lelkesen bólogatva. – Minden mást azért olvas az ember, hogy lássa, miféle eltévelyedések is léteznek a világon, és ha valakit meg kell győzni arról, hogy a Tórában minden benne van, jobb, ha előre tudjuk, miféle butaságokat fog mondani. Ha előre tudjuk, könnyebb az ilyen ember érveit megcáfolni.

Jehuda összevonta a szemöldökét, soká rágta a választ. A felesége nagy cseréptálat tett eléjük, frissen sült mazsolás tészta volt benne. A vénasszony aztán visszament a tűzhelyhez. Jehuda még mindig Uri szavain rágódott. Uri örült, hogy Jehudának nincsen humora.

– Nem kell őket meggyőzni – jelentette ki végül Jehuda. – Nem kell mindenkinek az Úr választott népébe tartozni, így is vagyunk elegen. Szóba se kell állni velük.

238

– Elegen vagyunk – bólogatott Uri –, de a diaszpórában mégsem vagyunk elegen, nem-zsidók vesznek körül minket…

– Ezért is vagytok ti tisztátalanok, ti mocskosak – mondta Jehuda. – De ha csupa zsidó élne is a diaszpórában, akkor is tisztátalanok lennétek, mert nem itt éltek, ahol mi.

– Irigylünk is titeket ezért, mester – mondta Uri tisztelettel. – Én például most magamat is irigylem, hogy itt lehetek nálad.

Jehuda elmosolyodott.

– Na, azért mondom.

Jehuda felállt, az imaszíjat a homlokára tekerte, hátul megkötötte, a szíjak elöl csüngtek alá a vállán, előírásszerűen. Urira pillantott.

– Hol az imaszíjad?

– A társaim visszavitték Rómába.

– Neked még imaszíjad sincs?! – horkant fel a mester. – Asszony! Imaszíjat ennek a gyereknek!

A mester felesége kiment a szobából. Jehuda körülnézett, az egyik sarokban kacatok közt takarók is hevertek.

– Asszony! – üvöltötte Jehuda.

A nő visszatért, kezében egy imaszíjjal, letette az asztalra.

– Cicitet varrjál egy takaróra, azonnal! Ennek a gyereknek még imasálja sincs!

– Most?! – jajdult fel a nő. – Sütöm még az ebédet!

– Nem sütsz te semmit, hanem varrsz, és nem pofázol vissza!

Az asszony nem felelt, a sarokba ment, a takarók közt kezdett turkálni.

– Na, és mondjad – ült vissza Jehuda –, ott voltatok Pészahkor az oltárnál, ti fontos delegátusok?

Uri is visszaült. Jobb igazat mondani, de mindent azért mégse kell.

– Én nem voltam ott – mondta –, de a többiek lehet, hogy ott voltak.

– Na és te mért nem voltál ott? Túl fiatalnak találtak, azért? Nem volt elég hely? Mi?

– Hát, lehet, hogy emiatt…

– Én még sose álltam az oltár mellett – mondta Jehuda –, sose kerül ránk a sor… Pedig már elmúltam negyvenöt éves! Sorsolás, rotáció, igazság? Ugyan! Csalnak azok mindig, ott a Szanhedrinben! Csalnak! Pedig minden évben háromszor odatalpalunk meg vissza, és mégse!

– Nem szép dolog – vélekedett Uri.

– Pocsék dolog! – kiáltotta Jehuda. – Hanem szerencséd, hogy nem álltál az oltár mellett, mert igen meggyűlöltek volna ezért a mieink. 239Így csak szánni fognak, amiért Edomban kell élned, te nyomorult, abban a gyűlöletes, förtelmes pokolban.

Uri bólogatott. Szóval Edom az Róma. Itt így hívják. Edomot szidják, azt lehet. Ha valaki följelentené őket, hogy Rómát szidták, nem mondana igazat, hiszen Edomot mondtak, nem Rómát. Ravasz.

Jehuda mester nem tudja, hogy börtönben voltam. Jobb is letagadni. A római delegáció tagját nem lehet börtönbe zárni, de ha mégis megesik, úgy kell tenni, mintha nem történt volna meg.

Jött az asszony a takaróval, a négy sarkára sodrott fonalakat varrt, az egyik szál közülük kék volt, előírásszerűen. Jehuda elvette, alaposan megszemlélte, bólintott.

– Na.

Az asszony agyagtálban vizet tett eléjük az asztalra.

Jehuda felállt. Az asszony visszament a tűzhelyhez.

Uri is felállt, baljával megfogta az imaszíjat, rajta volt a bőrdobozka szépen, aztán letette.

– Nem tudom feltekerni – mondta –, fáj a vállam.

– Asszony! – üvöltötte Jehuda, hogy rengett belé a vályogház.

Az asszony otthagyta a tűzhelyet és hozzájuk lépett.

– Mossál kezet, aztán tedd a fiú homlokára az imaszíjat!

Az asszony habozott.

– Mi van, te barom?! – üvöltötte Jehuda.

– Még nem voltam a mikvében – mondta az asszony halkan.

Jehuda hallgatott.

Nem tiszta a felesége, nem teheti fel az imaszíjat.

Uri arra gondolt: ha megfogta, noha tisztátalan, akkor az imaszíj se tiszta. Ebből bonyodalmak lesznek.

Lettek is. Jehuda elzavarta az asszonyt a mikvébe, mert van nekik mikvéjük a faluban, hogyne lenne, közös mikve, igazi dupla mikve, az egyik gazda kertjében áll, de nem az övé, hanem a közösségé, csak ő tartozik gondozni, és ezt gyakorta ellenőrzik is, főleg ő, Jehuda mester, akire még ez is bízva van.

– Mi az, hogy dupla mikve? – kérdezte Uri.

Jehuda mester szeme csillogott, miközben magyarázta.

A dupla mikve két medencéből áll, s amelyikben meg lehet merítkezni, abban a víz áll. A másik mikvébe, amelyben nem merítkeznek, forrásból töltik a vizet, messzi földről hozzák a nők, s mikor a merítkezős mikve tisztasága kétes, egy csövön át belebocsátanak a tiszta vizű medencéből valamennyit. Egytizednyi víz a tisztából a másik teljes tisztaságát megadja, ez a hagyomány.

Bezzeg Jeruzsálemben nem duplák a mikvék, hanem egyedülvalók. Vagyis azok nem tiszták bizony. Persze azt hiszik, hogy tiszták, a nyo240morultak. Nincs is Jeruzsálemben igazán tiszta mikve, de persze nem is kell, mert egész Jeruzsálem tiszta, ami igaz is. Nos hát, azokban a mocskos jeruzsálemi mikvékben merítkeznek meg a zarándokok, akiknek egy hétig kell tisztulniuk ott, hogy a templomtérre beléphessenek. Minden szerdán és minden pénteken nagy a nyüzsgés, a nyomakodás a jeruzsálemi mikvék körül, akkor kötelező a merítkezés.

Urinak felderengett valami.

– Mikor a templomtérre vittek, kérdezték előtte, mikor érkeztem, és megnyugodtak, hogy több mint egy hete ott vagyok…

Jehuda mester bólintott.

– Minden zarándok egy hétig tisztul, addig a templomtérre belépnie nem szabad. Addig laknia kell valahol, ennie kell valamit. Ebből él Jeruzsálem, az idegenforgalomból… Egy hétig költenek ott a zarándokok, jó sokat…

Jehuda mester nevetett.

Uri elmosolyodott.

– De nektek nem kell egy héttel az ünnepek előtt odaérnetek – mondta –, mert ti nem zarándokok vagytok.

Jehuda mester örült, hogy a vendége megértette a lényeget.

– Nekünk nem kell – erősítette meg. – A szíriai zsidóknak se kell. Antiokhia, mint a mondás tartja, Jeruzsálem elővárosa. Mi Jeruzsálemnek az előfaluja vagyunk, és tiszták, ha a törvényt egyébként betartjuk. Te melyik mikvében tisztultál Jeruzsálemben?

Uri mérlegelte a választ.

– Nem mondták a nevét.

– Hol volt? Én ismerem a várost.

– Hát, valahol odalent…

– Akkor az Akrában lehetett… Hogy festett kívülről?

Uri gondolkozott.

– Nekem rossz a szemem, mester – mondta. – Csak kartávolságnyira látok jól.

Jehuda felsóhajtott.

– Na, még ez is!

Uri sajnálkozva bólogatott. Együtt érzett a mesterrel, hogy ilyen lehetetlen egyént bíztak a gondjaira.

Jehuda mester eltűnődött, még fingott is igyekezetében, aztán azt mondta:

– Egyszer elviszlek egy közeli faluba, van ott egy vaksi ember.

Uri várta, hogy Jehuda tovább mondja, de annak más jutott az eszébe, és azt kérdezte:

– Ti ott Edomban, jártok mikvébe merítkezni?

Uri habozott.

241

Jobb nem hazudni, gondolta.

– Kevés a mikve – vallotta be –, mi kezet és lábat mosunk, és meghintjük magunkat vízzel…

– Vannak ott nagy pogány fürdők – mondta Jehuda mester –, hallottam.

– Vannak – ismerte be Uri –, de mi azokba nem járunk.

Annyira megörült ennek a hírnek a mester, hogy az imaszíjat személyesen merítette meg odakint a ciszternában, miután kezet mosott. Egyik szárát megfogta, és hatalmas köröket írt le vele a levegőben, hogy megszáradjon, s közben áldásmondásokat dúdolt. Saját kezűleg csomózta oda Uri homlokára; szépen el is rendezte a szíjakat elöl, Uri vállain. Így lett meg a három betű: az első a homlokon a bőrtokba van beírva kétszer is, ez az S, a második betűt a csomó adja ki hátul, ez a D, és a két szíj elöl a harmadik betű, a J, s e három kitüntetett pont szépen kiadja, hogy SDJ, vagyis Saddaj, azaz Mindenható.

Rómában nem egészen így van, ott két imaszíjat kell használni elvileg, az egyik a homlokra kerül, a másik a bal felső karra, és ott a J a karra tekert imaszíj csomója. Az utazás alatt csak egy imaszíja volt mindenkinek, de ez szükséghelyzetben, amilyen az utazás is, megengedhető.

Ez a rendeltetése az imaszíjnak: aki magán viseli e három betűt, maga is mindenhatóvá válik, akárcsak az Örökkévaló.

– Úgyis el kellett volna mennie a mikvébe – mondta Jehuda a feleségéről szabadkozva –, csak most egy kicsit előbb zavartam el. Nehéz ezekkel a félemberekkel. Nős vagy már, kölök?

– Nem.

– Nagyon vigyázz, kit veszel el, nagyon-nagyon vigyázz!

Uri megígérte, hogy nagyon fog vigyázni.

Az asztal előtt álltak. Jehuda Kelet felé fordult – Jeruzsálemben érzi magát, vette észre Uri, aki maga is Kelet felé fordult –, és jó hangosan, hajlongva, kántálva elkezdett imádkozni. Nem vette ki a kicsi bőrtokból az írást, hát Uri sem tette. Júdeában mégsem kötelező olvasni a Semát.

Uri is imádkozott, mondta a Semát fejből. Uri ismét hamarabb végzett, Jehuda folytatta, elkántált még jó pár áldást, amelyeket Uri ismert, meg néhány olyan mondatot is, amit sose hallott; az egyik arról szólt, hogy Dávid házából jő el a Felkent, az utána következő pedig arról, hogy „a mi holnapi kenyerünket add meg nékünk ma”.

Uri elgondolkozott. Nem lehet a holnapi kenyeret már ma megenni. Ez a kenyér nem valódi kenyér, ez a kenyér a lélek étke. Ez a mondás bizonyára a Végső Időre vonatkozik, amikor eljő a Felkent, s az előzővel összefügg.

242

Lehet, hogy az őrök is, meg a börtönben a rabok ezeket a mondatokat mondták, csak akkor még nem szokott hozzá a füle az arámihoz teljesen, és halkan motyogták el.

Végezvén az imával Jehuda leült. Uri odaült mellé.

– Ti ott Edomban, abban az átkozottban, abban a mocskosban, csak a Semát mondjátok el a Királynő bejövetele előtt?!

– Igen.

– A Mindenható rombolja le földig Edomot és vele együtt minden istentelent! – jelentette ki Jehuda, és nekilátott a kalácsnak.

Megették a kalácsot, ittak hozzá bort, Jehuda egymás után négy poharat ürített, Uri csak egyet.

– Ti ott Edomban, a Mindenható rombolja le földig, nem is isztok?!

– Keveset – mondta Uri pironkodva.

Jehuda fitymálva mérte végig.

– Meg is látszik rajtatok, ti satnyák.

Mire az asszony, immár megmerítkezvén visszatért, Jehuda ismét megéhezett. Az asszony szabadkozott, hogy a hús már készen lenne, ha nem kellett volna idő előtt a mikvébe mennie. Jehuda megint jól lehordta. Mialatt Jehuda magába tömte a húst, Uri visszafeküdt az ágyra, kellemesen böfögött és fingorászott, és úgy érezte, hogy amióta Rómából elindult, sose volt még nagyobb biztonságban.

Sokan töltötték meg a szobát alkonyatkor, Jehuda mester háza népe – a szolgák, a cselédek –, meg a vendégek a faluból, akik idejöttek a mester házába, hogy a szombatot, a Királynő bejövetelét méltóképp köszöntsék, és, mint kiderült, ott is aludjanak. Fontos ember Jehuda mester, ha hozzá jönnek péntek este, és nem ő megy el máshová.

Uri feküdt az ágyon, hunyorogva nézte őket a mécsesek fényében. Menóra nem volt a szobában, csak tíz olajmécses, füstölögve, büdösen égtek. Uri titokban káromolta az Urat, amiért gyönge látással verte meg, mert a sok-sok ember arcát nem látta jól, pedig ez kiváló alkalom lett volna, hogy a falu népességét megszemlélje. Valamit ettek, valamit ittak, Uri nem volt éhes, nem kelt föl. Páran, észlelte, közelebb osontak hozzá és kíváncsian nézték, Uri biztatóan rájuk mosolygott.

Elzsongította a zaj, a félhomály, és mély álomba zuhant.

– Ébresztő! – rikkantotta Jehuda mester. – Megyünk az imaházba!

Uri felnyitotta a szemét. A jobb vállát próbálgatta, alig fájt már.

A mester szobájában rengetegen mocorogtak, ott aludt a földön vagy két tucat férfi, nő és gyerek, a gyertyafüsttől és a kipárolgásuktól nehéz volt a levegő; ezeknek idegen a bűzük; Uri rájött: azért, mert 243szomszédos falvakból valók. Ott más az emberi kipárolgás. Ehhez, az ő faluja szagához már hozzászokott.

Imádkozás és gyors, pár falatnyi reggeli után a ház előtt találta magát.

Ott gyülekezett a falu szinte teljes lakossága, több tucat ember, nők, férfiak és gyerekek, és más házakban is aludtak idegenek a péntekről szombatra virradó ünnepi éjszakán, mert lehetett ott összesen vagy száz lélek.

Némelyikük arcát Jehuda mester megpaskolta, némely lányoknak és asszonyoknak rávert a fenekére, és elindult.

Uri a tömeg közepén ballagott.

A falu határában edények hevertek az úton, ezeket Uri korábban nem látta. Az edényeknél mindenki megállt, tört magának a maceszből, vett a friss zöldfügéből és ment tovább. Uri is vett magának egy kicsit. Rájött, miért éjszakáztak a faluban ennyien. Mert péntek délután még akármennyi távolságot megtehettek, de napnyugta után szombat napnyugtáig csak kétezer rőföt, és az imaház az ő falvaikból messzebb van, mint ebből a faluból. És azért a falu határában tették le az ételt még a sabesz beállta előtt, hogy jelezzék: ott a háztartásuk határa – és az imaház, ahová igyekeznek, ezek szerint innét számítva a kétezer rőfnyi távolságon belül van.

Mégsem különbözik ez itt a római Túlnantól annyira.

A szántóföldön mentek libasorban, a táblák közötti keskeny, alig észrevehető ösvényen. Uri megfigyelte, hogy a már learatott táblák szélén egy sorban a kalászokat otthagyták. Meg is kérdezte, miért végzik a munkájukat ennyire hanyagul. Az előtte ballagó középkorú, szintén mezítlábas férfi csodálkozva nézett vissza rá.

– Ez a pea miatt van – mondta.

– Hát nem az elhullajtott kalászokból van a pea? – kérdezte Uri.

– Nem – mondta a férfi. – Az csak úgy elhullott, nem szándékosan. De a mezők szélét nem szabad learatni, a szegények miatt.

– Egyhatvanad rész a pea – mondta egy férfi Uri mögött. – De azt nem olyan könnyű kiszámítani…

– Arra tartjuk a mestert, hogy döntsön, ha vitás a pea mennyisége – mondta az elöl haladó. – Nem mindegy, hogy egy tagban van-e a gabona, vagy két tagban, mert ha két tagban, akkor csak egy tag után kell peát hagyni…

– Nem mindig – mondta az Uri mögött haladó, és kivételeket kezdett sorolni.

Uri nem tudta követni a vitájukat, amit ettől kezdve szenvedélyesen folytattak a pea meghatározásának jogi finomságairól.

Taposták egymás nyomát a táblák között. Uri végig a lába alá né244zett, hogy a szúrósabb részeket kikerülje. Még szerencse, hogy nem haladtak gyorsan, Júdeában minden lassúbb, mint Itáliában. Ezek egy-másfél stadiont se haladnak óránként.

– Ti ott Edomban nem hagytok peát? – kérdezte később egy fiatalabb férfi, aki Uri nyomába ért.

– Hát – mondta Uri –, nem hagyunk, nem is hagyhatnánk: minekünk ott nincs is földünk…

Erre a kijelentésre a pea rejtelmeiről vitatkozók elhallgattak. Csönd lett, a távolabb ballagók is felfigyeltek.

– Nincs földetek? – kérdezte végre az előtte haladó, aki megállt, Urit is megállásra kényszerítve, s erre mögöttük megállt az egész sor.

– Nincs.

– Az nem lehet.

– Nincs nekünk ott földünk – mondta Uri. – Nem engedik.

– Átkozott legyen a vörös Boszra! – kiáltott fel a mögötte álló.

Átkot morogtak még páran. Uri meg volt zavarodva. Boszra Edom fővárosa volt, sok-sok száz évvel korábban. De miért vörös az a Boszra? Hacsak nem Edom akar vörös lenni, valamilyen régi sémi nyelven.

– Ha nincs földetek, miből éltek?

Uri sóhajtott.

– Kereskedünk – mondta. – Vannak iparosaink. Kézművesek… Építők… Dokkmunkások… Írnokok…

– Iparunk, az nekünk is van – mondta egy vastag hang hátul –, Jeruzsálem tele van mesterekkel, a legjobbak a világon! De föld nélkül nem lehet megélni, a föld az élet!

– Mit esztek ti egyáltalán? – kérdezte egy másik hang.

– Hát amit veszünk magunknak – mondta Uri.

– Ti… ti pénzért vesztek élelmet?!

A soron végigfutott a híre: azok ott Edomban pénzért vesznek élelmet maguknak, pénzért vesznek élelmet maguknak, pénzért vesznek élelmet maguknak!…

Hihetetlen.

– Hol veszitek az élelmet?!

– Boltokban, piacon…

Ez annyira furcsa volt, hogy nevetgélni kezdtek. Boltokban, piacon!

– Mennyi a vörös Boszrában egy mérő búza ára?!

Uri zavarba jött, nem tudta. A tesserájára ingyen kapják a gabonát, elegendő mennyiséget, hogy a család megéljen, de érezte, ezt most nem illendő elmondania. Nem értenék. Nem értenék az egész római rendszert.

245

– Hát olyan két sestertius – mondta bizonytalanul.

– Az mennyi zuzban? – kérdezték egyszerre több felől.

Uri felsóhajtott. Próbálta felidézni, mit is mondtak a börtönben a kedves martalócok. Találomra mondta:

– Egy zuz.

Nagy volt a felhördülés.

– Egy zuz! Egy zuz egyetlen mérő búza Edomban! Egy egész zuz egyetlen mérő búza a vörös Boszrában!

– Hülyék vagytok ti – jelentette ki mögötte a vastag hang. – Több mint hússzor többet fizettek érte, mint kellene!

Uri egyetértőn morgott és bólogatott. Nem tartotta tisztének, hogy a közvetítő kereskedelem rejtelmeibe beavassa őket, ő maga sem volt velük tisztában igazán.

– Gabonát se termeltek? – kérdezte valaki.

– Nem.

Ez már sok volt nekik, ezt végképp nem értették.

Valaki találgatni kezdte, hogyan jut el Edomba a gabona. Uri mosolygott.

– Egyiptomból érkezik a gabona – mondta –, egész Róma azt eszi.

Felhördültek.

Egyiptomból??? De hát azok ott nem vigyáznak a bálázással, biztosan nedvesség éri, és akkor tisztátalan! Uri védekezett: élnek ők ott elég sokan zsidók Rómában, a tisztasági szabályokat betartják, csak kóser húst esznek, csak zsidó olajjal főznek, az elöljárók igenis felelősséggel szabják meg, hogy mit ehet egy római zsidó és mit nem; ha ők nemzedékekkel ezelőtt úgy döntöttek, hogy az egyiptomi búza ehető, akkor az nem lehet tisztátalan.

Ellenségessé vált körülötte a hangulat. A diaszpórában mindenki tisztátalan, hát tessék, Edomot illetően ez most egyértelműen kiderült.

Nem kellett volna beszélni erről az egészről, gondolta Uri.

Ők nemrég jöttek csak ki Egyiptomból, mi pedig nagyon-nagyon régen, ismerte fel.

Valamit sürgősen ki kell találni.

– Az úgy van – mondta jó hangosan –, hogy az egyiptomi zsidók búzáját esszük mi, római zsidók, és ezt szigorúan ellenőrzik…

Nem ártott ezt kiötölnie, mert már kínos volt a helyzete. Ezt a közlést viszont emészteni kezdték, s közben a haragjuk lelohadt.

Megindultak megint, mert elölről kiabáltak, hogy mi van, miért álltak meg, hátulról pedig lökdösték őket előre.

– Miért nem lázadtok fel? – kérdezte valaki. – Disznóság, amit veletek művelnek!

246

Edom hosszadalmas, részletekbe menő szidalmazása következett, Uriról és az eredeti témáról megfeledkeztek, hála legyen az Örökkévalónak.

A szomszéd faluban állt az imaház.

Más falvakból is érkeztek a népek, és a kicsiny, vályogból vetett, szalmával fedett házikó előtt jólesően, ráérősen toporogtak és társalogtak. Sokszáz ember, férfi, nő, gyerek, ifjak és vének, szegények és módosabbak. Ennek a tömegnek a töredéke sem fér be az imaházba.

Jeruzsálembe se fér be az a milliónyi ember.

Az imaház előtt hosszú, durván ácsolt asztalok álltak, rajtuk fehér terítővel letakarva az étel, a szombati ebéd, amely ingyen jár minden zsidónak, aki abba az imaházba hivatalos. Ez Rómában is így van, csak ott az imaházba a gyülekezet tagjai beférnek. Uri kíváncsi volt, hogyan oldják meg Júdeában az imádkozást.

Úgy oldották meg, hogy a Tóra-tekercset, amelynek a lakhelye az imaház, kihozták, és a szabad ég alatt olvastak fel belőle. Nem ment be az imaházba senki, nem kivételeztek semmilyen csoporttal, mindenki odakint mondta rá az egyes versekre az áment. Az előimádkozó, egy fiatal férfi, a papi áldást nem mondta el; eszerint Júdeában vidéken szintén paphiány van. Talán ezért fontosak a mesterek, találgatta Uri, akikre a papi hivatásból a közvetítői szerep valamelyest áttevődött; de papi imát nem mondhatnak, áldást nem oszthatnak és nem járhatnak fehérben.

Gyerekek zsivajogtak, nők fecserésztek, miközben a közös ima folyt, ettől a szertartásnak lett valami üdítően fesztelen, életes jellege. Az előimádkozó héberül olvasta a Tórából az arra a hétre rendelt részt, és egy idősebb férfi két-három mondatonként fordította arámira, hogy a népek értsék. Nem fordított rosszul, Uri fülelt, hogy a zsivajban hallja, amit az idős ember mond; kezében nem volt tekercs, de egész héten erre készülhetett, mert mintha betanult szöveget énekelt volna. Az előimádkozó a fordítás ellenére sem bízott abban, hogy a nép figyel, és a kezében lévő kendővel intett, valahányszor a gyülekezetnek áment kellett mondania. Azt figyelte a nép, a kendőt, maga pedig nem imádkozott, csak az áment mondta.

Miután az olvasás befejeződött, az előimádkozó hozzáfűzött ezt-azt az elhangzottakhoz, mintegy magyarázva, ezt nem kellett fordítani, mert arámiul mondta. Nem volt fantáziadús egyén e fiatalember, Urinál csak négy-öt évvel idősebb; azt fejtegette, hogy ami elvész, nem vész el örökre, ami meghal, nem hal meg örökre; valaki 247megjegyezte a tömegben, hogy nemrég halt meg az anyja, s most biztosan őrá gondol.

Sámuel könyvénél tartottak éppen, hogy őszig a Tóra felolvasását befejezzék s majdan ünnepélyesen újrakezdjék; azt a részt hallhatta, aki véletlenül mégis odafigyelt, amelyben arról volt szó, hogy a Frigyládát, melyben az Úr és az Ő népének szerződése van, a filiszteusok elrabolják, de aztán visszaküldik, az Úr akaratát teljesítvén.

Silóból rabolták el a Frigyládát a filiszteusok, még a szent sátorban őrizték akkor a zsidók, ám csoda folytán hét hónap múlva visszakapták, megkerült hát e szentséges, réges-régi láda, mely a Mózesnek adományozott Tízparancsolatot és pár fontos szabályt tartalmazott, és arany volt a fedele, azon ült elvileg a Mindenható és társalkodott a szentélybe lépőkkel. Dávid király aztán bevitte Jeruzsálembe, és utóda, Salamon építette fel az Első Templomot, melynek a belső szentélyében állt a láda, csak később mégis eltűnt.

Eltűnődött Uri, vajon más is eltűnődik-e, hogy e láda megvan-e még valahol. A Második Templom belső szentélyében, amelybe ő sem láthatott be, a Frigyláda nincs ott, és azért is üres a Szentek Szentje, ahová a főpap is csak évente egyszer léphet be, hogy a Frigyláda magasságos hiányáról valljon. Rémlett Urinak, olvasta valahol, hogy annak idején Jeremiás a Nebó-hegyen rejtette volna el Nabukadnecár pribékjei elől, kiknek érkezését olyannyira áhította, bűnös hitestársai ellenében, átkokat szórva rájuk; s úgy rémlett, azt is olvasta, hogy Jezája rejtette volna el a templomhegy barlangjaiban; a lényeg az, hogy azóta sincs meg.

Különös, nagy esemény lenne, ha előkerülne, láttán igencsak felindulnának a népek.

Jehuda mester az ámenek között ismerősökkel tréfálkozott, nagy hangon beszélt most is; az előimádkozó szövegét jórészt miatta nem lehetett hallani; túlkiabálta a fiatal előimádkozót Jehuda mester, s Uri arra gyanakodott, hogy nem szándéktalanul: ő az úr itt, nem más, akkor is, ha nem ő imádkozik elő.

A gyerekek futkorásztak, az anyák megpróbálták lebeszélni őket, hogy idő előtt a fehér terítők alá nyúlkáljanak és az ünnepi kenyérből lecsípjenek maguknak, a kezükre is rávertek olykor, és a kutyák sem tisztelték az ünnepet, mert a gyerekekhez hasonlóan futkorásztak és zsidó kutyához méltatlan módon ugattak.

Amikor a Semával a közös szertartás véget ért, az előimádkozó két idős férfi kíséretében visszavitte a Tórát az imaházba, ahol nyilván betette a szekrénybe, kijött és kezet mosott egy eléje tartott tálban, amelybe szórtak valamit. Uri nem értette, miért teszi ezt, meg is kérdezte.

248

– Tisztátalan lett a Tórától – mondták körülötte értetlenkedve, amiért ezt valaki egyáltalán megkérdezi.

– A Tórától, tisztátalan?!

Uri meg volt lepve. Otthon, Rómában, a Tóra kézbevétele előtt kell kezet mosni.

Érdekes felfogás, gondolta, hogy a szentség bemocskolja az embert. Lehet ebben huzamos emberi tapasztalás. A római zsidók már elfelejtették.

Érdeklődött, mi az a dolog, amit a tálba szórtak.

Vörös üsző maradékának a hamuja, volt a válasz, az ilyen zsír tisztít a legjobban.

Uri elképedt. Benne van a vörös üsző Mózes könyveiben, eldarálják Rómában is, amikor odaérnek az olvasásban, de ezek itt Júdeában aszerint is élnek, ami írva van! Itt nem múlik az idő!

Az előimádkozó ivott a borból, s erre mindenki a borosflaskákhoz ugrott, töltöttek maguknak és egymásnak, és a flaskák pillanatok alatt kiürültek. Kaptak a borból a nők is, a gyerekek is.

Akkor aztán fellebbentették a fehér terítőket, és állva, sétálva mindenki enni kezdett. Árpakenyér volt az eledel, a frissen aratott árpából sütött kenyér, belemártogatták a borecetes edénybe és a hatalmas tányér sóba, minden asztalon volt belőlük legalább egy, és zöldségek is voltak az asztalokon, közöttük olyanok, amilyeneket Uri még sose látott, s miután a kenyér elfogyott, arra fanyalodtak a hívők. Hús nem volt, hús csak a nagy ünnepekre jár, kevés van belőle. Uri jól járt, két vastag szelet kenyeret tudott szerezni, a borecetben nem mártotta meg, de a sóban igen, és a zöldségekből, amelyek nem voltak népszerűek, többször is vett magának.

A borról lemaradt. Nem sajnálta. Ugyan szombaton bort kötelező inni, de mert a tülekedésben hamar elfogyott, nem ő vétkezett. Körbe-körbepislantott mégis, akad-e valaki, aki észrevételezi, hogy ő nem iszik, mert sejtette, ezek a kedves emberek még képesek, hogy vétket vessenek a szemére, és az ezért járó áldozatot Jehuda mester ki is rója rá, de nem törődött vele hálistennek senki.

Vidám volt a sokszáz fős tömeg, amely a közeli falvakból verődött össze a szombat alkalmából, és azért voltak vidámak, amiért Uri is: ezen a napon nem kellett dolgozniuk, és még ételt és italt is kaptak ingyen. Uri úgy vette észre, hogy szabadok és rabszolgák együtt étkeznek, közöttük ez alkalommal lényeges különbség nincs; végül is ez az ünnep lényege, gondolta, és a Pészahnak különösen ez az értelme, amely elmúlt ugyan, de első napján az Omer-számlálás, amely az ötvenedik napig tart, tehát pünkösdig, megkezdődött, és most tart a tizennegyedik napnál. Rabszolgaként jött ki Egyiptomból az a 249sok törzs, amelyekből később a zsidók népe lett, és erre nem árt emlékeztetnie magát. Legalább egyetlen napot, a szombatot élvezzék a rabszolgák is szabadon.

Közel volt még a Pészah, és Uri körül a környékbeli falvak lakói a zarándoklat élményeit vetették össze.

Erről a vidékről mindenkinek Jeruzsálembe kell vonulnia az ünnepekre, mert csak kétnapi járóföldre laknak, és vonultak is valamennyien. S hogy mennyi csudálatos élményben volt részük két héttel korábban, arról nem győztek mesélni.

Valakinek az úton odafelé tüske ment a lábába, és nem bírták kiszedni, és elgennyedt, és visszafelé vágták fel neki késsel, pedig még tartott az ünnep, pontosabban félünnepnap volt, és vita támadt, hogy fel lehet-e vágni neki félünnepkor. Az a nézet győzött, hogy úgy elgennyedhet a lába neki, mire az ünnep véget ér, hogy belehal, hát felvágták végül. Hogy üvöltött! Csuda volt. Azóta persze jól van, illetve nem egészen, a múlt héten beleállt az eke a lábába, és elgennyedt, de felvágták neki azt is, és tegnapelőtt már aratott.

Az egyik túl sok bort ivott, és beleesett egy ciszternába, és ott jajveszékelt, és sokáig nem bírták kihúzni, mert Jeruzsálemben igen mélyek a ciszternák, és úgy óbégatott, úgy átkozódott, mint Jeremiás próféta egykoron, akit ciszternába dobtak, mert nem szerették, és csak az utolsó pillanatban húzták ki a király kegyelméből, mint ezt a részeget is tíz nappal ezelőtt.

Ezen sokáig lehetett mulatni, és a történet egyes részeit el kellett ismételni újra meg újra.

Az idősebb férfiak ugratták a lányokat: látták ám, hogy tetszett nekik az a fiatal pap, aki az imádkozást vezette ott a völgyben, még azt is megtudakolták, hogy nőtlen! A lányok visítva tiltakoztak, dehogy akarnak ők papfeleség lenni, az ő fiuk nem lehetne pappá, a pap nem papi család lányát úgyse veszi el soha, nem akar a gyerekének rosszat; dehogy teszik ők azt a csinos papot tönkre, csak legyen neki papi családból való a felesége, de legyen csúf, öreg és házsártos, és álljanak ki szőrök a füléből, az orrából meg a segge lukából.

Ezen is jól mulattak.

Összevetették, ki hol tartózkodott Jeruzsálemben az ünnep alatt.

Vagy a Kidron völgyében, vagy a Hinnom völgyében táboroztak a környékbeli falvak lakói tíz napon át, és a városba meg se próbáltak bejutni, mert úgyse fértek volna be, és az őrök el is űzték volna őket, mert ebben az évben ez az egész környék nem volt jogosult a város falain belülre kerülni.

Manasszé, mondta valaki, már állt a templomtéren vagy húsz évvel ezelőtt.

250

Manasszét sokan ismerték, éppen erről volt nevezetes, hogy ott állt az oltárnál, kérdezgették is, mi van vele, itt van-e; valahol itt van a közelben, az előbb látták, hogy egy egész flaska bort egy szuszra kiivott; már hét unokája van neki, abból öt fiú, boldog ember Manasszé, csak egy kicsit hülye lett, mert öreg; nagyon hülye lett, nem csak kicsit, bizony-bizony, egyre boldogabb ember hát Manasszé, aki egyszer ott állt.

Uri visszarévedt, hogyan is talpalt ő a delegációval Kaiszareából Jeruzsálembe az országúton két hete, és mit is gondolt a Jeruzsálem felé igyekvő tömegről. Idegen népség volt az neki, egyetlen massza, sejtelme sem volt arról, hogy e tömeg egyedeinek nevük is van, s hogy egy bizonyos Manasszé is ott gyalogol közöttük, aki már állt egyszer az oltárnál, amelyen az ő törzsének állatait égették, és hét unokája van. Megkedvelte ezt a butuló Manasszét Uri, és kívánta, bárcsak találkozhatna vele egyszer.

Én már álltam a templomtéren, gondolta Uri. Irigyelnének, ha elmondanám.

Jehuda mester lépett hozzá, egy öregembert vezetett kézen.

– Itt van! – kiáltotta Jehuda diadalmasan, és elengedte az öregember kezét. – Beszélgessetek!

Azzal otthagyta őket.

Csönd volt. Az öregember hunyorgott. Uri tisztelettel köszönt és elhallgatott.

– Hát te vagy az a vaksi gyerek Edomból?! – kérdezte az öreg.

Uri morgott valamit.

– Áldassék a vaksiságod, Theo – mondta az öreg, és a kezét előrenyújtotta, eltalálta Uri arcát, és megsimogatta.

Uri megdermedve állt.

– Köszönöm – mondta aztán.

– A Mindenhatónak köszönd meg, gyerek – mondta az öreg, és közelebb hajolt Uri arcához. Résnyire hunyorította a szemét, hogy lássa.

Én is így szoktam hunyorogni? – gondolta Uri rémülten.

– Nem örülsz magadnak, te gyerek? – kérdezte az öreg.

– Nem mindig – mondta Uri óvatosan.

– Hiba. Megáldott engem a Mindenható, és téged is megáldott, csak még nem tudod… Nem láttam jól, hát nem vethettem, nem arathattam, így megtanultam olvasni… És olvastam sokat, és okos lettem, és megérezték ezt az emberek, és jöttek hozzám tanácsért a fáluból, és ma is jönnek, messzi falvakból is jönnek, és tudok segíteni rajtuk, mert sokat olvastam és sokat gondolkoztam, és tekintélyem lett… Mert ezt akarta tőlem az Úr, és én megértettem időben. Szeretnek 251engem az emberek, fiam. És téged is szeretni fognak, mert akarta az Úr, hogy rosszul láss. Légy hálás, fiam.

Uri szemét elfutotta a könny. Megfogta a vaksi öreg kezét és megcsókolta. Az öreg meglepődött, kutatva nézett Uri szemébe közvetlen közelről.

– Nem is látsz te annyira rosszul – állapította meg valamiből, és el is kedvetlenedett. De aztán megrázta a fejét, és azt mondta: – Légy büszke, hogy te is életre teremttettél egy kicsiny időre, fiam. És most kérlek, kísérj vissza az asztalhoz, mert ennék még.

Uri belekarolt az öregbe, az asztalhoz vezette, kezébe adott egy gyümölcsöstálat, állt, az öreg eszegetni kezdett, Uri nézte a ráncos arcát, a boldog képét, aztán köszönés nélkül odébbállt gyorsan.

Késő délutánig eszegettek a népek és csacsogtak vége-hossza nélkül, és nem volt semmi ezen kívül; akkor aztán valaki kiadhatta a parancsot, hogy az ünnep ott, a kicsiny imaház előtt véget ért, mert az egyes falvak lakói gyorsan elkülönültek, és különböző irányokba, zsoltárokat énekelve, hazaindultak.

– Na?! – üvöltötte Jehuda mester diadalmasan. – Van nálatok ennyire gyönyörű a szombat?!

– Nincs – felelte Uri meggyőződéssel.

Beletörődtek, hogy Uri bármiféle mezőgazdasági munkára alkalmatlan.

Szántania nem kell még egyszer, Isten őrizz, elég Júdeának egy évben egyetlen aszály, amit Theo hozott rájuk, mondták, de bujkált a hangjukban valami, amiből Uri az immár kiélesedett hallásával arra következtetett, hogy a járom eltörését mégsem tekintik olyan súlyos bűnnek, mint amilyen kétségbeesve óbégattak szertartásosan, és mintha az aszályt, amely kétségkívül tartott még, mégsem az ő nyakába akarnák varrni egészen.

Jehuda megtanácskozta a dolgot valamely módosabb gazdákkal, s úgy döntöttek, Uri a nők között kötözzön kévét ezentúl.

Rövid markolatú, csavart pengéjű, a pengén visszafele álló fogakkal bíró sarlót kellett a jobbjába fognia, bal kezében a kalászokat kellett tartania és a magvakat lefésülnie róluk, de ügyetlenül csinálta, ötször-hatszor fésült, míg a magvak nagy része végre a földre potyogott; a nők egyetlen húzásra majdnem minden magvat lesodortak, persze a kalász nagy részével együtt. Uri rájött, hogy neki fordítva kellene dolgoznia, a baljában a sarlóval, a jobbjában a kalászokkal, meg is próbálta, de azonnal ugrottak, hogy ezt nem szabad, ezt nem így kell.

252

Uri kedvetlenül leengedte a karját. Ha nincs megengedve Júdeában, hogy az ember balkezes legyen, akkor ő nem dolgozik.

A munkafelügyelő, aki úgy bánt vele, mint egy kényes, törékeny edénnyel, kitalálta, hogy a kisebb kévekötegeket kösse össze nagyobba, de Uri azt is lassan csinálta.

Hát akkor cipelje a kévéket.

Uri dereka és háta megfájdult, és erről nem átallotta a hajcsárt felvilágosítani, aki kénytelen-kelletlen a magvak összesöprésén szorgoskodó nők közé osztotta be.

Uri sejtette, hogy a felügyelő minden este jelenti Jehuda mesternek, mit ért el vele, hát semmit, és Jehuda mester a felügyelő minden újabb ötletét jóváhagyta.

A söprés jobban ment. A kiszáradt magvakat söpörték csak össze, zsákokba gyűjtötték, és szekereken vagy a hátukon a falu határában álló szérűskertbe szállították, ott aztán kirázták a zsákokból, azokat visszavitték a mezőre, mert zsák kevés volt, szállítani való mag pedig sok.

Ez a goren, mondták a szérűskert nevét, és legalább ötven rőfnyire kell a város vagy a falu határától lennie. Uri körbekémlelt, aztán megkérdezte, hol a falu határa, nem látja. Nevettek: a falunak képzeletbeli határa van, és attól ez a goren egészen pontosan ötven rőfnyire áll. A goren körül tüskés bokrok képezték a kerítést, ha szél kerekedik, azok között a magvak megakadnak. Ezért is nem lehet a goren magas, szeles helyen.

Elmesélték neki – „mert akkor még nem voltál velünk” –, hogy a földet előzőleg meghintették vízzel és ökröket eresztettek rá, hogy keményre tapodják. Több napig szórták vízzel, több napig taposták az ökrök, most már, látnivaló, igen jó az állaga.

Aztán nekiálltak, és lapátokkal a magvakat maguk körül szétszórták.

Tele voltak a magvak szálakkal, kalászmaradványokkal, vagy inkább sok mag volt a kalászokban; Uri nem tudta elképzelni, hogy fogják a magvakat ebből a szeméttengerből kiválogatni. De fordult vissza a többiekkel ő is, hogy zsákoljon.

Már vastag termésszőnyegben tapostak, amikor egyik reggel különös járgány jelent meg a szérűskertben, Uri rájött, hogy első nap már látott ilyet: két ökör vontatta a két kőkerékre szerelt deszkát, amely nyomokat hagyott maga után. De most meg is nézhette közelről és alulról. Egy nem túl széles, vagy két lábnyi és kétszer-háromszor olyan hosszú deszka volt a kövek tengelye alá erősítve, abba pedig alul bazaltkövek voltak applikálva rendszertelenül. A bazaltköveket a deszkába beékelték. Mondták a nők, hogy ennek az eszköznek 253„morag” a neve. A felügyelő, aki nem győzte azt a hajdani botcsapást jóvátenni, még azt is elmondta büszkén, hogy ezt az eszközt csak a zsidók használják a világon, sehol máshol nem ismerik. Máshol is csépelnek, persze, de úgy, például az arabok, hogy ökröket hajtanak a fekvő kalászokra, máshol meg, a szír falvakban, bottal verik ki a szemeket; persze a finomabb szemeket nálunk is, de morag, az csak nálunk van, és nagyszerű találmány, mert zsidó.

Uri nézte, ahogy az ökrök megindultak a kalászszőnyegen, és a deszkára alul felékelt bazaltkövek belevájnak a szőnyegbe. Uri lehajolt. A magvak nagy része kipergett.

Kétszer-háromszor haladt végig lassan ez az ökrösített fésű a termésen, aztán ment ki a mezőre, mert ahol a talaj kemény, ott is lehet használni.

Még mindig nem értette Uri, hogyan fogják a magvakat felszedegetni.

– Most így hagyjuk – mondta a felügyelő –, és megvárjuk a szelet.

Három napig zsákolt Uri, a dereka hozzátörött a munkához, amikor felneszeltek a szélre. Dél volt. Mindenki otthagyta a mezőt és szaladt a goren felé. Mire odaértek, a goren tele volt fanyelű, széles, vékony bronztálcás lapátokkal, mondták, az a neve, hogy „mizreh”.

Nők és férfiak nekiálltak, belelapátoltak a terményszőnyegbe, a mizrehet nagy lendülettel a fejük fölé emelték és a terményt feldobták.

Szállt a szélben a termés, ráhullt a fejükre, beletapadt a hajukba, prüszköltek, nevettek, aztán újabb lapátnyi termést dobtak fel a szélbe.

Uri is kapott egy mizrehet, azt csinálta, mint a többiek. Prüszkölt ő is, köpködte ki a szájából, fújta ki az orrából a szalmát és a magvakat.

Mire végeztek, a szél is elállt, addigra azonban ott körülöttük jórészt csak magvak maradtak, azok a nehezebbek, a könnyű szalmát és a kalászmaradványokat odébb fújta a szél.

Ügyes, gondolta Uri.

A felügyelő megkérdezte, akar-e Uri az őrök között lenni; ha igen, nem kell többé zsákolnia.

Uri azt mondta, hogy szívesen.

Nem kellett többé se zsákolnia, se lapátolnia, nappal aludt, alkonyatkor néhány férfival kisétált a szérűskertbe, és ott maradt velük hajnalig, amikor idős nők váltották fel őket, akik ugyan gyönge rablóknak se bírnak ellenállni, viszont rettenetes hangon tudnak visítozni, ami még hatásosabb.

254

Ennyi termés már megéri, hogy ellopják, adták a tudtára első éjjel, úgyhogy mostantól a búza megőrléséig minden éjjel őrizni kell a magot.

– Ki lopná el? – kérdezte Uri.

– A rablók – mondták csodálkozva, mintha közismert természeti jelenségről kellene felvilágosítaniuk.

Urit érdekelték a rablók, de nem szívesen nyilatkoztak róluk. Hogy vannak-e a közelben? Mindenütt vannak, ahol barlangok találhatók, és barlangok mindenütt találhatók. Ahol a Teremtő, áldott legyen az Örökkévaló, elmulasztott barlangot csinálni, vájnak maguknak. Valamit nekik is kell enniük, hát lopnak.

– A peából is kapnak? – kérdezte Uri.

A peából bárki kaphat, aki rászorul, és a rablók, ismerjük el, rászorulnak. Nem gazdagok a rablók, különben bankárok lennének Jeruzsálemben.

Ezen aztán lehetett nevetni.

– És mi nem lophatunk belőle? – érdeklődött Uri.

A kérdésen elcsodálkoztak. Hiszen a kicsépelt gabonát megmérték. Uri nem látta? Nem. Hát, erre külön munkásokat szerződtetnek; ez a gabona, amit ők most őriznek, meg van már mérve, holnap vagy holnapután elviszik a csűrbe, és ott is őrizni fogják. Ide majd az újonnan aratott termés jön, és ha azt is kicsépelték és szellőztették, megint őrizni kell. Ez így megy az aratás végéig, Ávig, Elulig biztosan.

Le lehetne rövidíteni a procedúrát, gondolta Uri, ha egyszerre aratnák le az összes táblát, és persze ha egyszerre is vetnék télen. Szóvá is tette. Nem értették, mit mond. Uri megismételte, hozzátéve, hogy nyernének egy csomó nyári hónapot, és mással is tudnának foglalkozni.

Nem szabad, mondták riadtan. Tilos minden magot egyszerre elvetni! Ha jön valami csapás, odavész az egész! Két hónapig tart a vetés emiatt, és két-három hónapig az aratás, de az összes vetőmag sose vész el, hála legyen az Örökkévalónak, aki meghagyta, hogy az összes magot egyszerre elvetni tilos.

Uri érdeklődött, kifélék is a társai, s azok elmesélték, hányféle módon lehet aratásra és földművelésre szerződniük azoknak, akiknek nincsen földjük, vagy mert rabszolgák, vagy mert nem elsőszülöttek, vagy mert a földet apjuk után tisztességesen felosztani nem tudván eladták és földtelenné váltak.

Sokan mennek Jeruzsálembe, hogy munkát találjanak, de Jeruzsálemben nincs munka: a templomépítők közé bekerülni lehetetlen, öröklődik az a munka, vannak vagy húszezren, közéjük bekerülni nemzedékek óta nem lehet. A templomépítők az utcákat is kövezik, 255ami a legújabb divat, a kövezők közé se lehet bekerülni emiatt. És nemigen van felvétel a zsidó rendőrségbe, mert azokat túl jól fizetik, és nem csinálnak a rendőrök semmit, csak felügyelnek a templomtéren, néha megverik a népet, de csak a három nagy ünnep alkalmával, amúgy meg süttetik a hasukat a napon.

És nincs felvétel az iparosok közé, akik emléktárgyakat árulnak az ünnepek alatt, és nem lehet Jeruzsálemben szobakiadó, akinek ott nemzedékek óta nincsen háza, pedig abból remekül meg lehet élni az ünnepek miatt.

Ennek ellenére sokan mennek Jeruzsálembe, főleg akik nem akarnak rablónak állni, hát inkább kéregetnek és az utcán hálnak, a szégyentelenek, ki-kiverik őket a városból, de meg is tűrik őket, mert amit kéregetnek, abból egy részt leadnak a rendőröknek, úgyhogy kéregetve ott lehet maradni, de a földtől azok a nyomorultak végképp elszakadtak, holott ez a föld szent, és a művelése szent, akkor is, ha rég nem a miénk.

Kérdezte Uri, újra felosztják-e a földeket ötven évente, ahogyan kell Mózes törvényei szerint; volt az őrségben egy öregember aznap, mondta, ő már hetven évet megélt, de még a föld újrafelosztását nem érte meg, és ha még egyszer hetven évet él, akkor se fogja megélni.

Senkinek se volt földje Uri őrtársai közül, paraszt volt mind, de nincstelen. A módos gazdák nem őrködnek éjjel.

Jehuda mester is földtelen, tudta meg, mert a földjét csak bérli, de nem műveli meg, hanem továbbadja bérbe; ezt szabad. Jó ember Jehuda mester és nagy tudós, mert a törvényeket tudja magyarázni. Igen szépen mennydörög az uzsorások ellen, és igaza is van, mert az uzsorások és a vámszedők a leggonoszabb emberek a világon, még akkor is, ha zsidók.

Jehuda mester is kölcsönöz pénzt, jegyezte meg valaki a sötétben, amikor egy felleg éppen eltakarta a Holdat.

Kölcsönöz, igen, jött a válasz a sötétből, de kicsinyke kamatra, és maga Jehuda mester magyarázta el nemrég, hogy azt a törvények szerint szabad.

Hosszadalmas vita indult, vajon Jehuda mester „arisz”-e, vagy „hokker”. Nem mindegy ugyanis. Az arisz egy-két évre bérli a földet, és a termény egy részét, rendszerint a felét, a tulajdonosnak adja. A hokker viszont úgy bérel, hogy nem terményhányadot fizet a tulajdonosnak, hanem fix mennyiséget, amit szerződésben előre kikötnek.

Hosszú távon, mondta valaki, mindegy, mert a jó és a rossz évek kiegyenlítik egymást, rövid távon azonban nem mindegy.

Igen, de Jehuda mester nagyon régen bérel földet.

256

Az ám, de nem tudni, kitől.

Kiderült: az éjszakai őrök nem tudják, voltaképpen kinek is a földjén dolgoznak az ecetes kenyérért.

Abban megegyeztek, hogy Jehuda mester nem lehet „szokker”: az pénzben fizet a bérleményért, és rövid időre.

Volt az őrök között „sattel”, aki a termés feléért szerződik egy idényre, és még éjszakai őrködést is vállal, mert nagy a családja, amelyhez a téli vetés után hazatér, és tavaszig nem csinál semmit.

Volt az őrök között „szakkir”, aki a bérelt földön él kis kalyibában, ellátmányt kap a felügyelő jóvoltából, és pénzt is kap, ha elmegy; van, aki csak egy hétre szerződik, van, aki hét évre, ez a két szélső lehetőség; de általában három évre szerződnek, főleg a magányosok. Ez az őr se nősült meg, pedig elmúlt harmincéves, nem is lesz családja már. Uri hajnalban megnézte magának, két foga volt mindössze, az ecetes kenyeret az ínyével morzsolta össze.

„Ikkar”, vagyis farmer egy sem volt Uri társai között. Annál több „poel”, aki napi bérmunkára szerződik. A poelek nem győzték hangoztatni, hogy a fizetést Uri, ha poelként dolgozik, előre köteles megkapni, négy-öt leptont egy napra, sőt ha jól alkuszik, akár hat leptont is kaphat, és kenyeret is kötelesek adni neki, másfél szeletet.

Volt köztük egy idősebb ember, a fiait kiházasította, a lányait, egy kivételével, már férjhez adta; ez az ember eladta a földjét, szép nagy föld volt, négy tag árpa és három tag búza, és visszabérelte az új tulajdonostól. Másképpen nem tudott volna hozományt adni a lányainak, és valamelyes támogatást a fiainak az önálló életükhöz. Már a háza sem az övé.

– Kié? – kérdezte Uri.

– Nem tudom – mondta az öreg. – Aki tőlem megvette, rögtön továbbadta, de most is neki fizetek, ő meg fizet az új tulajdonosnak, kérdeztem tőle, kicsoda, de nem mondta meg. Talán egy jeruzsálemi pap, aki a földemet majd az edomitáknak adja tovább.

– Visszaszerzik a földedet a fiaid neked – mondta a sötétből valaki. – Kiverik az idegeneket, és visszaszerzik!

– Hát szerezzék is vissza – mondta az öreg sötéten. – Apáim földje, zsidó föld, szerezzék is vissza!

Rongyosak és éhesek voltak Uri őrtársai, akárcsak ő.

Éjszakára nem jár kenyér, nem jár semmi, csak két lepton reggel, amikor váltják őket a nők. Ez azért lett hagyomány, és ezt minden reggel újra meg újra elmondták Urinak, mintha még sose hallotta volna, mert a nők nagyon tudnak sivalkodni, ha rablók támadnak rájuk, és nappal a rablókat könnyebb utolérni.

Urit érdekelte Jehuda mester megélhetése.

257

Kérdésére bizonytalan válaszokat adtak. Asztalos, igen, vagyis hát csak volt; rég a segédei dolgoznak helyette, és azokat szűkmarkúan fizeti, de hát jogosan, mert ő a mester. Tehetős ember, hiszen földet is bérel és dolgoztat rajta; ő maga nem dolgozik, mert a törvénynek a személyes letéteményese ő, és bizony jó mester, mert jól ítélkezik.

– A mester igazából bíró? – kérdezte Uri.

– Az hát, mi más lenne?

– És pap, az nincs errefelé?

Nem értették meg a kérdését ezúttal sem. Aztán csak megértették.

Pap három napi járóföldre nincs, pap csak Jeruzsálemben van, de ott sok ezer.

Voltak papok vidéken is régen, de nemigen jutott el hozzájuk a papi adó rájuk eső része, mert azt mind Jeruzsálemben gyűjtik össze, az összes áldozati terményt, ami a papoknak jár; jobb hát a papoknak, ha közel vannak a tűzhöz, ebből táplálkoznak elvégre, úgyhogy a papi családok sarjai vidékről is Jeruzsálembe mentek, és vidéken csak mutatóba maradt belőlük egy-egy.

De még ott sincsenek jó helyzetben valamennyien: éheznek papok Jeruzsálemben is, mert az áldozati termények elosztása sorsolás útján történik, és a sorsolás mindig vitatható; elveszik a magukét a főpapok, meg a kedvenceik, és a többiek a maradékot kapják. Maradékon élni nem jó.

Nincs ez a mesterek ellenére voltaképpen: vidéken a mesterek ítélkeznek, és előimádkozni bárki jogosult, aki olvasni tud. Vidéken a mesterek a nép vezetői, és csak Jeruzsálemben a papok. De bizony a nagy mestereknek még Jeruzsálemben is nagy a tekintélyük, mert a Nagy Tanácsban is ott vannak, de ott ám!

– Szokott Jehuda mester előimádkozni? – érdeklődött Uri.

Nem emlékeztek a társai, hogy valaha is hallották volna előimádkozni. De nem is ez a dolga. Magyarázza meg a törvényt, és ítéljen aszerint. Sok-sok peres ügy van, Jehuda mester alig győzi. Ezért is annyira nyugtalan és azért üvöltözik folyton, nyomja a vállát a felelősség. Meghízott, hogy elbírja a súlyt. A fiai is ezért futottak tőle messzi vidékre, a Jordánon túlra házasodtak. Elhagyták a fiai Jehuda mestert, nem bírták elviselni a dührohamait.

Jó volt ott éjszakázni közöttük, meleg takaróba burkolózva, mert noha hőség volt nappal, az éjszaka hűvös. A reggeli harmat meglepte Urit, nyalta a bokrokról, annyira tetszett neki, hogy még ebben a forróságban is fakaszt vizet az Örökkévaló.

Jó volt, hogy végre ugyanazt és ugyanúgy cselekedte, épp olyan szakértelemmel, mint ők. Éjjel virrasztani persze minden am-haarec tud, de Uri még náluk is jobban virrasztott: őt soha nem nyomta el az 258álom, azokat meg néha-néha igen. De hát azok nem akarták mindenkinél jobban csinálni, amit minden hülye tudhat.

Uri várta, kérdezgetik Rómáról, a nagyvilágról, és neki sok olyan kérdést is meg kell válaszolnia, amelyekről fogalma sincs, de nem ez történt: tudomásul vették, hogy Uri Rómában született, ott is él; elterjedt, hogy Rómában a zsidók mindent a boltokban vesznek, ez nehezen fért a fejükbe, de nem kérdeztek tőle ezen kívül semmit.

Azazhogy megkérdezték, beszélt-e a császárral.

Kicsit bizonytalanul ejtették ki a szót, és Urinak eszébe jutott, hogy talán nem is tudják, a mostani császárnak mi is a neve. De hát az ő szempontukból mindegy. Voltaképp a római zsidók szempontjából is mindegy. Császár, tehát császárkodik.

Mondta nekik, hogy nem beszélt a császárral, soha nem is látta, csak a szobrait.

Fejüket ingatták helytelenítőleg a júdeai parasztok.

A császár azért császár, hogy az alattvalóit ismerje, a panaszaikat meghallgassa és a jó tanácsaikat megszívlelje. És az is a dolguk a császároknak, hogy Isten helyébe ne lépjenek, és ne csináltassanak magukról szobrot, és a pénzre ne veressék rá a képüket.

Mondta Uri: de hiszen ők sem láthatták szemtől szembe a főpapot.

Az más. A főpap nem a császár.

De a helytartót se látták, erősködött Uri.

A helytartó csak helytartó, az nem számít.

Az a császár a ti császárotok is, mondta Uri. És ti se láttátok.

Nem a mi császárunk, hanem az övék.

Kiké?

Az edomitáké.

– Na és én, én edomita vagyok? – tette fel a kérdést Uri.

Ez nehezebb kérdésnek bizonyult, mint gondolták, két éjjel is kevés volt, hogy a végére járjanak. Mert hiszen emberformája van Theónak és zsidó, mint mi vagyunk, na de ott él a bűnösök között, akik Izraelnek ellenségei. Így hát maga is bűnös, mert tisztátalanok között él tisztátalanul.

Csakhogy most itt van. Itt nem bűnös vajon?

Itt nem bűnös, mert megtisztul közöttünk.

És ha visszamegy, akkor mi lesz?

Akkor megint tisztátalanná válik.

– Mindenki tisztátalan, aki a diaszpórában él, noha a vallását megtartja? – érdeklődött Uri.

Erről igencsak megoszlottak a vélemények, de a többség úgy gondolta, hogy igenis tisztátalan. Minden zsidónak ősei lakhelyén kell élnie, a Kánaánt az Örökkévaló adta nekünk, és a szétszóratás ellen 259mindenki a maga módján küzdjön. Ha élve nem is, de haló porában igenis térjen meg a Szent Földre.

Tanácsolták Urinak, ne menjen vissza Rómába, jó helyen van itt. Itt senki sem hal éhen, aki földet művel, lám, ő is kap napi két szelet kenyeret, pedig alig csinál valamit, már ne is haragudjék. És bort is ihat ingyen minden szombaton. Ha egyszer mégis megtanul szántani, napszámot is fog kapni, nem is keveset, és fél éven belül még sarut is vehet magának. Ha családot akar alapítani, megteheti, amúgy is benne van a korban. Van itt eladó lány rengeteg.

El ne mulaszd, figyelmeztették, hogy Engesztelés napján és a következő napokon, amikor Jeruzsálembe kell vonulni a sátrakkal – azt a hosszú ünnepet erről a környékről valamennyien végig ott töltik –, menj fel az Olajfák hegyére, mert ott az eladó lányok mindennap táncolnak ilyenkor, és zene is szól, és ott bárki kedvére válogathat közülük.

Nagyon szépen fel vannak öltözve ilyenkor a lányok, maguk varrják a fehér vászonruhájukat, és a környékbeli lányok is ott táncolnak ősz elején mind, sőt még azok is, akiket év közben otthon rejteget az apjuk, vagy mert csudaszép, és őrzi, mint a szeme fényét, vagy mert olyan iszonytatóan randa, hogy szégyelli. De a sátoros ünnepkor fent táncolnak ezek a lányok mind, a gyönyörűek is, a rútak is az Olajfák hegyén, és oda neked, Theo feltétlenül el kell menned. Nem fogsz ide feleség nélkül visszatérni, biztosíthatunk.

Igen megkívánta a júdeai békés éjszakában Uri, hogy lányokat nézegessen az Olajfák hegyén, amelyről nem tudta, hogy a börtöncellájához és az Antoniához képest merre is feküdhet, és válasszon magának közülük, és a házasélet kötelességének ne csak pénteken, de Isten minden egyes szent napján eleget tegyen.

Kérdezte, vajon ők az Olajfák hegyén választottak-e párt maguknak.

Ők nem, de sokan.

– Egyáltalán, kik nősek közületek? – érdeklődött.

Néhányan nősek voltak, a többség nőtlen. Sok pénz kell ahhoz, hogy valaki családot alapítson. De Theo megteheti, majd csak küld pénzt Edomból az apja.

Uri nem érezte tisztének, hogy a családja anyagi helyzetéről felvilágosítsa őket, úgysem értenék.

Kiderült: számos gazdag római zsidó családfő pénzzel támogatja az otthon maradott rokonokat, akkor is, ha sose láthatta azokat már az apja, a nagyapja sem. Messzire nyúló, láthatatlan családi pókhálók fonják be a Nagy Tenger partjait és provinciáit, és Uri már azon sem csodálkozott, amikor elmesélték, hogy Babilonból, a Parthus Bi260rodalomban élő tehetősebb zsidóktól is kapnak a közeli falvakban élő rokonok ilyen-olyan juttatást néha, olykor egészen váratlanul, s nem ritka, hogy a rokonsági fokot az évszázadok távolából a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudják már pontosan visszavezetni a mesterek, akiknek ezzel is foglalkozniuk kell, de mégis jön váratlan adomány a távolból.

Ezek között a műveletlen, éjszaka a termés felett őrködő, írástudatlan parasztok között Uri találkozott egy kivételes memóriájú csodaemberrel. A korát meg nem tudta volna mondani, Simonnak hívták őt is, mint a mágust, és a falut soha életében el nem hagyta. Megmaradt a fülében mindaz, amit valaha hallott, az emlékezete semmit ki nem tudott törülni magából, ilyennek teremtette az Örökkévaló, és a nyomorult sorsával meg volt elégedve teljesen. Alacsony volt, kopasz, pocakos, lusta ember, a szeme alatt nevetőráncok tömege, és bármiről került is szó, adomák sokaságát tudta magyarázatul melléje keríteni, a társak nem győztek nevetni. Simon nem szeretett virrasztani, de aratni sem szeretett, inkább nem evett napokig, vagy tallózott és a magvakat megpörkölte valahol. Családja nem volt és nem lakott sehol.

Simontól merte megkérdezni Uri halkan, ugyan mi is a neve ennek a falunak, amelynek a vendégszeretetét élvezi.

– Bethzacharia – mondta Simon.

Hiszen mondta az a púpos hivatalnok!

– Nevezetes falu ez – jelentette ki Simon, a hajléktalan. – Amikor a Hasmoneusok háborúztak, Mátyás fia, Júdás szövetkezett a rómaiakkal, és elfoglalta Jeruzsálemet, és új oltárt emelt; de Antiokhosz fia, Antiokhosz, ötvenezer gyalogos, ötezer lovas és száz elefánt élén Szíriából betört Júdeába, és elfoglalta Bethsurát, és lerombolta, itt volt közel, semmi se maradt belőle, és akkor pont itt, a hegyszorosban, ahol Bethzacharia fekszik, megütközött Júdással és a csapataival. És Júdás öccse, Eleázár kiszemelte magának a legnagyobb elefántot, amelynek, úgy vélte, a hátán Antiokhosz király ül, és megsebezte alulról a hasán az elefántot, és az összerogyott és maga alá temette. De az elefánton mégsem Antiokhosz ült, hanem egy közkatona, cselből. És a zsidók el is veszítették a csatát, és ezután foglalta el Jeruzsálemet Antiokhosz, de nem tudott vele mihez kezdeni, mert elfogyott az élelme, és visszakullogott Szíriába. De Júdás nem tudott élni a lehetőséggel, és egy másik csatában elesett, és a következő öccsét, Jánost is megölték…

– Mikor volt ez? – kérdezte Uri.

– Régen.

– Van nyoma a csatának?

261

– Van.

– Találtatok itt emberi csontokat, elefántcsontokat?

– Nem – mondta Simon, a hajléktalan. – Föld lett belőlük, fű lett belőlük, fa lett belőlük, árpa lett belőlük. Őket esszük azóta is, mi pedig élünk, ez a nyom.

Őrizte volna a kicsépelt árpát Uri az aratás végéig szívesen, de Jehuda mesternek a fülébe jutott, hogy Uri a többiekkel kedvtelve társalog, s hogy ne kérdezősködjék tovább, elrendelte, hogy Uri az őrködéssel hagyjon fel.

Így lett Uri madárijesztő.

Az rossz volt.

Nappalra osztotta be a felügyelő, nyilván nem a saját elhatározásából. Jó nagy mező volt Urira bízva, hogy a madarakat hajtsa el.

Álltak botokra eszkábált bábuk is a mezőn, de azokat a madarak megszokták, s mert a szél nem lebegtette őket, nem féltek tőlük.

Első nap Uri kitartóan szaladgált, ha madarat észlelt, a madarak odébbrebbentek, leültek egy fára, vártak. Amint Uri leült, a madarak leszálltak a mezőre magvat szedegetni. Uri loholt, a madarak felszálltak, leültek távolabb, vártak.

Még nem volt dél, és Uri már halálosan elfáradt.

Ült a learatott mezőn Uri, és nézte, ahogy a madarak táplálkoznak. Egészen közel merészkedtek hozzá, a pofátlanok, és ettek. Uri követ keresett és dobálgatta őket. Egyet se talált el.

A szomszéd mezőn is mozgott valami emberféle, elmosódó körvonalait Uri látta, felállt és odaszédelgett hozzá. Kicsi, talán hét-nyolc éves fiú volt azon a mezőn az eleven madárijesztő.

Neki parittyája volt, és körülötte vagy nyolc madárhulla.

Uri érdeklődött, hol lehet parittyát szerezni. A fiú megrémült, hogy el akarja venni az övét, Uri megnyugtatta, nem ez a szándéka. A fiú azt mondta, mindenki csinál magának.

– Mi lesz ezekkel a madarakkal? – kérdezte.

– Majd megeszik őket más madarak – mondta a fiú.

– Ezeket mi nem esszük?

– Ezek tisztátalanok.

A fiú indult, hogy újabb madár közelébe kerüljön a parittyájával.

Uri visszaballagott a saját mezőjére.

Miért gyűjti össze a leparittyázott madarakat? Kap értük egy-egy perutahot? Ellenőrzi ezt valaki?

Üldögélt, dobálgatta a madarakat, azok rá se hederítettek. Amelyik közelebb merészkedett, azt alaposan megszemlélte. Milyen randák voltaképpen. De milyen szabadok. Hevert aztán a földön, behunyta a szemét, várta, hogy jöjjenek és tépdessék a máját. Nem gondolta 262volna, hogy ezeket az élőlényeket ennyire meggyűlöli valaha. Nem is gyűlölet volt, hanem irigység.

Mondta este Jehuda mesternek, hogy ez neki nem megy, ő nem hétéves gyerek, adjanak más munkát. Jehuda mester komoran mondta, hogy gondolkozik róla.

Azt találta ki, hogy Uri rostáljon.

A felügyelő közölte a határozatot. Uri nem örült. Nehezményezte, hogy Jehuda mester ezt nem személyesen közölte vele, holott immár ott hált a mester csűrjében a székek és az asztalok között, ahol a mester segédei fűrészeltek és baltával csapdosták le a felesleget a fáról és csapolásokat, illesztéseket készítettek, és a mester be-benézett hozzájuk, dolgoznak-e egyáltalán, és bármikor szólhatott volna hozzá.

De hátha ez is kaland lesz. Ugyan nem tudta, hogyan kell rostálni, de az asszonyokkal addig keveset beszélt. Hátha mondanak ezt-azt ők is. Hátha érdekes lesz.

A rostálást nemcsak asszonyok, hanem fiatal lányok is végezték. Hajnalban kezdtek hozzá és napestig rostáltak. Drága a mécses, drága az olaj, éjszaka nem dolgoznak akkor sem, ha aratás van.

A szérűskert szélén folyt a rostálás. A magvak még a cséplés és a szellőztetés után is tartalmaztak hulladékot, ezért a „kevarah” következett. Kerek volt a rosta, az aljára rostokból készült hálót erősítettek; ültek a nők és keverő mozdulattal rázogatták; a magvak leestek a rések között, a hulladék ott maradt a felszínen, azt leszedegették, kikaparták, félretették, mert abból vagy takarmány lesz a szalmához keverve, vagy mozsárban törik meg, hogy a trágyához keverjék. A maradék pelyvát is félretették: az a tűzrakáshoz jó.

Minden hasznosul hát, amit az Örökkévaló az embernek adott, hogy hasznosítsa.

Ám ezzel nem volt vége, mert többször rostáltak, aztán a magvakat elszállították, s miután megőrölték – ezt is a nők –, finomabb rostára tették, úgy röcögtették, ez volt a szitálás.

Uri sose gondolta volna, hogy ennyit kell bajlódni a gabonával, amíg liszt lesz belőle.

A nők épp csak felpislantottak, amikor a felügyelő hozzájuk vezette Urit, és mondta, neki is adjanak egy rostát, aztán rostáltak tovább.

Uri megemelte a rostát, nehezebb volt, mint gondolta, és nézte, hogyan csinálják a nők.

Nem valami szépek, ezt megállapította, noha a fejükre kendőt borítottak, hogy ne süsse meg őket a Nap. Dúdoltak a nők rostálás közben önfeledten, kicsit hajladoztak is ültükben, és szedegették le a rostáról a szemetet, félreszórták, újabb adagot mertek a tenyerükkel a rostára, köröztek vele, rázták, a szemetet megint leszedegették…

263

Borzalmas munka, jött rá Uri. Naphosszat ezt csinálni, ebbe csak beleőrülni lehet.

Vagy őrültek voltak a nők, vagy hozzászoktak kicsi koruk óta; csinálták zokszó nélkül, dudorászva, és csak kora délután hagyták abba, amikor megjött az ebéd: az a két vastag szelet árpakenyér, amit a szolgák, mielőtt átnyújtották volna nekik, belemártottak a borecetbe.

Korsóban vizet is hoztak, egymás után meghúzták, a korsót letették, hogy majd később is igyanak belőle.

Urit a vízzel nem kínálták: férfi.

Uri elfogadta az ecetbe mártott kenyeret, az ecet mégiscsak jó a szomjúság ellen, ismerte fel.

Addigra már úgy érezte, leszakad a válla, a felső karja, és szétmegy a dereka. Az üléstől elzsibbadt a lába, nem is érezte már.

Fogait összeszorította, napnyugtáig szótlanul szenvedett és rostált.

Góliátok ezek a nők, ő meg közöttük Dávid, akinek nem jutott parittya. Egy rostáló Dávid. Nem lenne csoda, ha kinevetnék még ezek a nők is.

A nők körül nagy kupacba gyűltek a magvak, és másik kupacba a szemét; Uri körül kicsi volt mind a két kupac.

Vörös volt a lehanyatló Nap, amikor a nők abbahagyták. Abbahagyta Uri is. A nők zsákokba lapátolták a magvakat, a szemétre a szélein megcsomózott vászonlepedőt dobtak, hogy ne fújja el a szél. Uri nem tudott lapátolni, felkelni is alig. Rosszabb volt a rostálás, mint bármi, amivel korábban nyaggatták.

Nem szóltak hozzá egész nap, és egymáshoz se nagyon, férfi került közéjük.

Uri hazatámolygott a csűrbe és elvágódott. A vacsoráját nem kapta meg, mert addigra aludt.

Ki kell bírni, gondolta, amikor másnap hajnalban a szérűskert felé indult, miután Jehuda mester egyik segéde felráncigálta. A reggeli felől érdeklődött. A segéd, pattanásos képű kamasz, gúnyosan vigyorgott. Majd odakint, a nők között.

Gyűlöl engem. Ugyan miért? Jobb munkát végez, mint én. Mit számít itt, hogy római polgár vagyok?

Eltűnődött, ugyan mit szólna az a temérdek római proletár, ha az élelméért naphosszat rostálnia kellene. Bizony fellázadna mind, belebukna a császár.

Megkapta a rostáját, leült, tenyerével belemert a magvakba, a rostára szórta és rázogatni kezdte.

Nyilallt a még mindig sajgó jobb válla, a lábai zsibongani és fásulni kezdtek azonnal. Kora reggel volt. Mikor lesz itt este?

Rostált Uri csikorgó fogakkal, és azt kérdezte magától, ugyan miért 264kell neki minden megaláztatást szó nélkül eltűrnie. Más az ő helyében réges-régen fellázadt volna. Fellázadni, helyes. De miben állhat itt a lázadás?

Meg kéne szöknöm, gondolta.

Azt tudta, honnét. De hová?

Rómába, vissza? Ugyan miképpen?

Egyedül bolyongva, bárki támadásának kitéve?

Elfogják, Jeruzsálembe viszik, börtönbe csukják.

Mit és miért mértél rám, igazságos Örökkévaló?

Valószínűtlen, hogy idegen nők között ül Júdeában és egy buta, kerek tárgyat rázogat naphosszat, csak mert azok is rázogatják.

Azon vette észre magát, hogy dudorászik.

Ezek a nők naphosszat imádkoznak! És már imádkozom én is!

Meglepte a felfedezés.

Ebből vannak a zsoltárok talán. Ebből a borzalmas rázogatásból. Szótlanok lehettek a zsoltárok eleinte, csak később szerezhettek hozzájuk szöveget. Az Örökkévaló, az Egyetlenegy a szavakat nem érti, a kántálást viszont meg kell hallania. Kötelessége ez az Örökkévalónak, ha egykor szövetséget ajánlott a népnek. Én, gondolta Uri, aki az Örökkévaló népének tagja vagyok, e szövetségnek eleget teszek, mert napról napra megújítom. Tegyen eleget most már Ő is.

– Nem így kell – hallotta meg.

Hangja szerint idősebb nő szólt hozzá, az arcát nem látta, a kendő eltakarta.

– Hanem hogyan?

– Körkörösebben.

A nő folytatta a rostálást, Uri figyelte. Széles mozdulatokat végzett a nő, és a magvak a rosta egész terjedelmében lepotyogtak. Uri lenézett a lába elé. Kicsi volt az ő kupaca, mert a rostája közepéről bírtak csak a magvak lehullni. A nő lába előtt lévő kupac alapterülete valóban nagyobb.

Uri felnyögött.

Még nagyobb erőfeszítésre van hát felszólítva, holott így is leszakad a karja. Ezeknek a nőknek cirkuszban a helyük, ezek még az oroszlánokat is megfojtanák, a gladiátoroknál sokkal ügyesebben.

Uri letette a rostát.

Ült, mozdulatlanul.

Nem vagyok rabszolga, gondolta. Ha rabszolgaként tartanak, döfjenek le. Ebből elég.

Oldalra sandított. A nők rázták a rostát. Ebből lesz a kenyér, amivel élünk, ebből lesz az áldozati tészta, amivel a Mindenható él, amikor ünnepek idején az oltáron elégetik és a füstje felszáll, Hozzá.

265

Megkordult a gyomra, eszébe jutott, hogy késve ért a szérűskertbe, és nem kapott reggelit. Körülnézett. Nincs nyoma, hogy a nők kaptak volna, sehol semmi ételmaradék. Később hozzák.

Elszégyellte magát.

Ezek a nők, ezek is Isten teremtményei, akárcsak ő. És rázzák a rostát, és nekik is leszakad a karjuk, de rázzák. Borzalmas az életük. Erről éjszakánként a lustálkodó, el-elszendergő gabonaőrök, akikhez pár napig kivételezettként tartozott, nem beszéltek. Miért nem beszéltek erről?

Felvette a rostát. Tenyerével belemert a körötte heverő magszőnyegbe, a rostára szórta és rázogatni kezdte.

Dudorászott.

Hallja Isten, mit teremtett. Nézzen le és lássa meg és szégyellje el magát.

Nem könnyű megragadni a pillanatot, amikor egy közösség befogadja az embert. Utólag persze már lehet tudni, hogy befogadták, csak a döntő mozzanatot nehéz rekonstruálni. Uri arra tippelt, az volt ez a pillanat, amikor a rostát a második napon, miután dacosan letette, megint felemelte.

Nőiesítették voltaképpen.

Eltekintettek attól, hogy az Örökkévaló férfinak teremtette, vagyis ellenségnek. Némbernek tekintették attól kezdve, maguk közül valónak.

Rabszolgának.

Uri azonban tévedett, akkor még nem fogadták be, csak másnap.

Az történt akkor hajnalban, hogy Uri derék- és vállfájdalmaktól gyötörve, fogait összeszorítva nekikezdett a rostálásnak, rostált, rostált, és valahogy még rosszabbul ment a dolog, mint az előző napokban: alig maradt szemét a rosta hálóján, annál több lent, a magvak között. Uri kétségbeesve rázta körkörösen azt a nyomorult eszközt, és nem haladt.

Mellette az asszonyok, a lányok annyira a munkájukba mélyedtek, hogy még csak nem is dudorásztak. Rázogatták a rostát, de csöndben.

Urinak gyanús lett ez a csönd. Kutatva nézett rájuk, de az arcukat most még jobban elfedte a kendő, amit a fejükre borítottak. Uri felnézett. Alacsonyan állt még a Nap, meleg volt, de nem hőség. Semmi értelme, hogy a lányok és az asszonyok a kendőt reggel a fejükre borítsák. Ő a köntösét borította előző nap a fejére – a köntös vedlett 266volt, Jehuda mester adta neki –, de késve, addigra a kopaszodó feje búbja leégett.

Uri az ölében tartott rostára nézett. Felemelte, közel a szeméhez.

A rostokból font háló mintha megváltozott volna: nagyobbak lettek a lyukak. Uri alaposan megvizsgálta, ugyan mitől látszik ez így. Felfedezte, hogy minden második rostot eltávolítottak, sőt néhol kettőt is egymás mellől. A rostok a kerek, hajlított falemeznek az oldalához voltak ékelve, az ékek ott maradtak, de némelyiket meglazították és a szálakat kihúzták.

Átmegy ezen a rostán minden szemét, hiába dolgozott volna vele.

Felnézett. A nők a munkájukba mélyedtek.

Uri felnevetett. Egyre harsányabban kacagott. Valaki vagy valakik az éjszakájukat annak szentelték, hogy kiszúrjanak vele. Megképzett előtte ama szorgos asszony, aki azért virraszt, hogy a szálakat kihuzigálja, ahelyett hogy kialudná magát, s talán mások is jelen voltak és lelkesen nézték és még tanácsokkal is ellátták, hány szálat húzzon ki; ne csak minden másodikat, juthatott valamelyikük eszébe. Ekkora figyelemre nemigen méltattak még életemben, gondolta Uri, és röhögött.

Egyszerre nevetni kezdett az összes lány és asszony. Voltak vagy három tucatnyian. Boldogan kacagott az egész társaság.

Akkor egy asszony feltápászkodott és Urihoz vitt egy jó rostát. Uri megköszönte, elvette, megvizsgálta, jó-e, jó volt, nagy nehezen abbahagyta a nevetést és dolgozni kezdett.

Napokkal később ebédidőben Uri megkérdezte, mi történt volna, ha nem nevet a tréfán, hanem a felügyelőhöz rohan és beárulja őket. Rossz sorod lett volna közöttünk, hangzott a válasz.

Kedves, ősz asszony volt a válaszadó, ráncos volt az arca, de szép, különösen a mélykék szeme; Uri igen sajnálta, hogy nem fiatalabb húsz évvel, vagy ő nem öregebb annyival, mert szép pár lehettek volna ők ketten, de hát az Úrnak nem ez volt az akarata, legyen áldott.

Aznap tehát Uri rostált tovább, délben azonban, amikor az ebédet rágták, az idősebb nők mind fogatlanul, az öregasszony azt mondta Urinak:

– Nincs értelme, hogy rostálj velünk, Theo. Elvégezzük mi a te munkádat. Inkább szórakoztass minket valamivel.

– Jó – mondta Uri –, de mivel?

– Mesélj nekünk – mondta az asszony.

– Miről meséljek? Nem történt velem semmi érdekes.

– Ne is magadról mesélj – mondta az asszony –, hanem a világról meg a túlvilágról.

Uri eltűnődött. A világról csak-csak mondhat valamit, de a túlvilágról?!

267

– Nálunk Edomban – mondta – az emberek nemigen foglalkoznak a túlvilággal… Nem tudunk róla semmit.

– Tudnak róla mások – mondta az asszony. – Vannak itt tekercsek, csak mi nem tudjuk elolvasni őket. Az emberek silabizálják, de nincs idejük, fáradtak estére, amikor olvashatnának, befordulnak a falnak és horkolnak. Azt mondják, te tudsz olvasni. Olvasd fel nekünk ezeket a tekercseket, és mi közben dolgozunk.

– Na és ezt szabad? – érdeklődött Uri.

Többen is hangosan kiabálták, hogy nincs megtiltva, tehát szabad. Elvégzik ők Uri munkáját, a felügyelő nem emelhet kifogást.

Uri boldogan ráállt az alkura. Nem gondolta volna, hogy ebben az Isten háta mögötti faluban még tekercsek is vannak. Ugyan mifélék lehetnek?

Aznap még rostált, de másnap reggel az egyik asszony vastag tekercset nyomott a kezébe. Évekkel ezelőtt hagyta a faluban egy vándorpróféta, akit Jehuda mester sürgősen elűzött, mert pont olyasmiket hirdetett, mint maga Jehuda mester, ha megszállja az ihlet. Mondta az asszony: próbált olvasgatni belőle egykor rövid részeket a férje, de megunta, nehezére esik az olvasás, és azóta sem lehet rávenni, hogy folytassa. Pedig arról szól, ami a leginkább érdekel mindenkit, hogy mi lesz velünk a halálunk után.

Sok kézen átmehetett már a tekercs, a pergamen szélei letöredeztek, Uri óvatosan vette a kezébe, lefújta a rostáját és abba helyezte.

– Kezet szeretnék mosni – mondta. – Nem akarom bepiszkítani.

Két nő is ugrott, az ivóvizet tartalmazó korsókat hozták, hogy abból öntsenek vizet Uri kezére. Nagy dolog volt ez, ivóvíznek szűkében voltak, nagy a tudásszomjuk ezeknek a nőknek, nagyobb, mint a testük szomja. Uri kérte, óvatosan csorgassák a vizet, lassan és keveset. Így mosott kezet.

Mocskos volt a tunikája, a kezeit abba nem törölhette, lengette és fújta, hogy úgy száradjanak meg. Amikor szárazak lettek, óvatosan kivette a tekercset a rostából.

Ült a földön, ölében a lefújt rosta, kezében a tekercs. Nem volt annyira vaskos, mint a Tóra, de volt annyira vastag, mint Ovidius rövidebb, ám így is terjedelmes művei. Nem pálcára vagy husángra volt tekerve, csak önmagába. Bal öklét belefúrta a tekercs üres közepébe, jobb kezével pedig óvatosan, finoman húzta jobbra a lapot, csak annyira, hogy az első oldalt, amelyen két oszlopba írt a másoló, fel tudja olvasni. Nézte a szöveget: fejjel lefelé állt, és görögül volt. Visszatekerte, immár a jobb öklét fúrta a tekercs üregébe, és bal kézzel húzta ki; mikor a bal karjára tekeredett volna a tekercs, alul fogta 268meg a mutató és a hüvelykujjával, és úgy húzta óvatosan, gyöngéden tovább, hagyva, hogy baloldalt tekeredjen önmagába.

Eleinte lassan, akadozva olvasott, hozzá kellett szoknia a betűkhöz, a kihagyásokhoz, a nyelvezethez, amely görög volt ugyan, de régi, és héber szavak is elő-előfordultak benne, megnehezítve az olvasást. A görög szöveg szerzője héberből fordíthatta le, és ami szót nem tudott, azt beírta az anyanyelvén. A negyedik-ötödik oldalhoz érve szinte már hozzá is szokott. Amit nem tudott kibetűzni, azt kitoldotta a képzeletéből. Ha a következő mondatok a találgatásának ellene mondtak, visszament, és megint felolvasta magának, és megint arámira fordította, ahogy éppen bírta. A rostáló nők nem tettek szemrehányást, amiért visszaugrik a szövegben és pontosít. Örültek, hogy lelküket és testüket őrlő munkájukat a felolvasás feledteti.

Hénokh könyvét tartotta a kezében Uri, mint az első mondat olvastán megállapította.

Hallott már e tekercs létezéséről, de Rómában egyetlen példány sem volt belőle senkinél, vagy ha volt is, nem vallotta be, ilyesmit pedig a római közkönyvtárak sose gyűjtöttek.

„Hénokh, Matuzsálem atyja, megáldja azon Kiválasztott Igazakat, kik majdan a Szomorúság Napján jelen leendnek, midőn minden istentelen bűnös az útból félretakaríttatik…”

Hénokh Matuzsálem atyja, mint a Teremtés ötödik könyvében áll, és pontosan 365 évig élt. Járed volt az atyja, aki 162 évet élt. Isten úgy szólította magához, hogy Hénokh talán meg se halt, akárcsak Illés, akiért tüzes szekeret küldött, mert Hénokh is anélkül ment fel a mennybe, hogy meghalni látta volna bárki. Az ő fia, Matuzsálem 187 esztendeig élt, ő lett Noé nagyapja. Így áll a Tórában, és ezt a részt is felolvassák minden zsidó imaházban minden egyes évben valamelyik szombaton, amikor rákerül a sor, de mindenképpen ősszel, nem sok héttel azután, hogy a Tóra olvasását befejezvén ünnepélyesen azonnal újrakezdik, mert ez a rész a Teremtés könyvének elején található.

Segítette Urit a fordításban, hogy náluk is a Septuaginta volt használatos, a Tóra Alexandriában készült görög fordítása; náluk Rómában nem kellett a nép nyelvére fordítani a Tórát, mert a görög Tórát ismerte mindenki, és héber Tóra elvétve akadt csak egy-egy háznál. A Tízparancsolat azonban a mezuzában, amit az ajtófélfára akasztottak, meg az imaszíj dobozában lévő kicsiny tekercs mindig héberül volt írva.

269

Uri rájött, eddig nem tűnődött el, hogyan is élhet valaki 365 évet, pontosan annyi évet, amennyi nap van egy évben a római időszámítás szerint. A többi zsidó sem igen akadhatott fenn ezen a számon. Így áll a Tórában, és ha mese is, igaz mese, nem kell gondolkozni rajta.

„A Nagy Szent kivonuland lakhelyérül, s a Világnak Istene a Sinai Hegyre lépend fel majd onnét, és Seregével együttesen láthatóvá vál, és félni fogja minden ember, és az őrtállók megremegnek. A Föld teljességgel szétzúzandik majdan, és mindenek elvesznek, mik rajta találhatóak, és ítélet tartatik mindenkinek felette. Az igazakkal azonban Békét kötend Ő, és oltalmába veendi a Kiválasztottakat…” – olvasta Uri kínlódva, s bár a rostáló nők nem kértek helyesbítést, újra lefordította a kezdő passzust, hogy értelmesebb legyen.

Nem vehette észre, küszködvén, hogy nem a szavak értelme, hanem mély, szép zengésű basszbariton hangja, az értelem nélküli zene az, mely a nők munkáját áldásosan megsegíti, elméjüket andalító melegségbe bugyolálván: egy férfi hangja! aki ugyan félig-meddig gyerek még, de a hangja mégis a férfié, és nem a rostáló nők örökös csipogása.

Olvasta és fordította rögtönözve Uri, ami írva állott, az „Angyalokról szóló Könyvet”.

„Minekutána az emberek fiai megsokasodának, ama napokban szép és kellemetes leányaik születtek nékik. És midőn az Égnek szülöttei, az Angyalok megláták őket, vágyra gerjedének irántuk. Szemjasza vala a vezérük. Voltanak kétszázan, és összeesküvének vala átokkal. És Járed napjaiban felhágának a Hermon Hegyének csúcsára, és azért is Hermon e csúcsnak a neve, mert rajta tevék az esküt. És vezéreik voltavak Szemjasza, Urakib, Arameél, Akibeél, Tamiél, Ramuél, Denél, Ezekeél, Szarakujal, Azazél, Armersz, Batraal, Anani, Zakebe, Szamszafeél, Szartaél, Turél, Jomjaél, Araszjaél, ezek voltanak az ő fő-fő dekarkháik…”

Uri megállt. A nők rostáltak tovább ringatózva.

Uri megkérdezte, értik-e, mi az, hogy dekarkha, ami így állt a szövegben, és ő nem tudta arámira fordítani. Nem értették. Uri körülírta: tízes csoportok vezetői a nevezettek. A nők megadóan bólogattak, és várták, folytassa. Nem úgy tűnt, mintha a szöveg pontos megértésére vágytak volna. Mesét akartak hallani, a mesét nem kell pontosan érteni.

Uri megzavarodott, pontosan szeretett volna fordítani, ha már. Érezte, valami más van itt közte és a nők között, mint egy mese fordítása, de belegondolni félt, hát folytatta.

„Ők és a többiek feleséget vevének maguknak egyet-egyet, és ki270okíták őket a varázsolásra, az átokra, a gyökerek vagdalására, hogy a gyógyerejük titkát vélük megosszák. És teherbe esének azok a nők, és háromezer rőfnyi óriásokat szültenek, akik felemészték, miket az emberek szereztek. S midőn az emberek már semmit sem bírának adni nékik, szembefordulának az emberekkel és felfalák őket. Az emberek pedigleg madarakkal, állatokkal, csúszómászókkal és halakkal kezdének üzekedni, és felfalák egymás húsát és megivák egymás vérét…”

Uri megállt. Felnézett. A nők rostáltak, várták a folytatást. Nem látszott, hogy megrendültek volna ennyi szörnyűségtől. A mesében előforduló szörnyűség nem az életé. Az életben nemigen isszák egymás vérét az emberek, ám elképzelni pompásan képesek.

Uri folytatta.

„Azazél megtanítá az embereket, hogyan s miként készítsenek is vágókéseket, fegyvereket, pajzsokat és mellvérteket, és megmutatá nékik a fémeket, a megmunkálásukkal egyetemben, és a karpereceket, az ékszereket, meg a szemfestéknek a használatát, a szemhéjaknak a csinosítását, a drágaköveket, a festékeket…”

A nők felélénkültek és tudakolták, ugyan mifélék is ezek a szerek, de Uri kíméletlenül folytatta.

„Istentelenség, fajtalankodás, tévútra kerülés, az ösvények romlása. Szemjasza tanítá meg a ráolvasásokat, a gyökerek elvagdalását, Armarosz a ráolvasások feloldását, Barakél a csillagvizsgálást, Kokabeél az asztrológiát, Ezekeél a felhőknek az ismeretét, Arakiél a Földnek a jeleit, a morgását, Szamszafeél a Napnak a jeleit, Szeriéi a Holdnak a jeleit, és az emberek az Égig kiáltozának akkor és azontúl…”

Uri felnézett, a nők várták a folytatást, és rázogatták a rostájukat megadóan.

Nem valami ihletett, tehetséges szerző eszkábálta össze ezt a könyvet, Hénokh könyvét, gondolta. Arra sem emlékszik, kiket említett előbb a tízes csoportok élén. Folytatta a fordítást, ezt kérték tőle, és ez jobb, mint rostálni vagy szitálni.

„Mikhaél, Uriél, Rafaél és Gabriél letekintének az Égből, és láták a sok véreket és igaztalanságokat, és szóltanak az Úrnak. És erre az Úr elküldé Uriélt, menne egyenest Lámekh fiához, üzenvén általa: »Rejtőzz el, rejtőzz, küszöbön a Vég, az Egész Föld alászálland és Vízözön készül, hogy az Egész Földet elárassza. Meneküljön, aki bír, hogy ivadéka fennmaradna a Világ minden Jövendő Nemzedékeként«.”

Uri megállt. Uriél az ő beceneve. Megrázta, hogy leírva látta. Egyszerre több köze lett a szöveghez. Remélte, felbukkan még a neve. Folytatta.

271

„És Rafaélhoz így szólott az Úr: »Bilincseld meg Azazélt a kezénél és a lábánál fogva, és vessed a Sötétségre, csinálj neki egy lyukat a sivatagban Dudaélnál, és vessed beléje. Örökkön ott kelletik lakoznia, és arcát a Sötétséggel takard be, nehogy Világot lásson. És azonban a Nagy Ítélet Napján a Tüzes Tóba kelletik vetni őt. És gyógyítsd meg a Földet. Az Egész Föld meg van romolva. Azazél tanításának a hatása ez, és ezért az összes bűnt néki rovom fel.«”

Uri felnézett. Nem értette a szöveget. A nők inkább érthették, mert szorgosan rostáltak és várták a folytatást. Magasan állt a Nap, a nők fejét okkal fedte a kendő. Uri fejét égette a Nap, ajka kiszáradt. Csönd volt. Az egyik nő felnézett, levette a saját kendőjét és Urinak adta.

– Megszúr a Nap – mondta neki Uri.

– Köntösömet húzom a fejemre – mondta a nő, és úgy is tett. Uri hálásan a fejére tekerte a kendőt, és folytatta az értelmetlen szöveg olvasását. Még mindig jobb, mint rostálni.

„Szóla pedig az Úr Gabriélhoz: »Ronts rája a fattyakra, a kivetettekre, a szajhák ivadékaira, töröld ki az őrtállók fiait az emberek közül, és ereszd őket egymásnak, hogy harcban semmisítenék meg kölcsönösen egymást«. Mikhaélhoz pedig ígyen szóla az Úr: »Menj és kötözd meg Szemjaszát és minden társait, kik az asszonyokkal keveredtek. Ha fiaik agyonütik egymást, meglátják majd fiaik pusztulását, és akkor kötözd meg őket hetven emberöltőre a földnek a dombja alá, míg be nem következend a Végítélet.«”

Egész nap olvasott és fordított Uri, és egész héten át mesélte a tekercset, amelyet esténként a tulajdonosa visszakért és reggel megint odaadta, és amikor Uri zúgó fejjel a végére ért, a nők azt kérték, olvasná fel újra, de most jobban igyekezzék.

Újrakezdve a tekercset Uri a régies fordulatokat köznapibb arámira igyekezett fordítani. Nagy volt a nők csodálkozása, hogy egy tekercset többféleképpen is lehet olvasni, ők az akadozó első olvasásból emlékeztek erre-arra, és azt kérték számon ismét. Uri igyekezett megmagyarázni, hogy ez a szöveg nemzedékekkel korábban íratott, s hogy közben a görög nyelv is változott, s nyilván az arámi is, de ezt nem értették: ők ezt a nyelvet kapták a szüleiktől, azok is a maguk szüleitől, ez ugyanaz a nyelv. Uri nem erőltette a dolgot, inkább hagyta, hogy elterjedjen a faluban a híre: csudaember ez a Theo, elsőre tud jól olvasni, de másodikra nem.

A rostáló és szitáló nők – addigra már szitáltak is, ami a rostálás utolsó fázisa, az már az őrlés után következik, a malomból hozzájuk szállították vissza, és csak a frissen csépelt gabonát rostálták, ahogyan éppen érkezett – másodszorra mégiscsak jobban élvezték a mesét, és amikor Uri a végére ért, kérték, olvasná fel harmadszorra 271is. Addigra a felügyelő odaszokott hozzájuk, eleinte csak gyakrabban kereste fel őket, mintegy a munkát ellenőrzendő, a végén már ott ücsörgött közöttük és izgatottan hallgatta Hénokh kalandjait. Uri sejtette, hogy e fejleménynek a szántó férfiak örülnek, és szolgálatát alkalomadtán meg is hálálják, mert a jóvoltából ezekben a napokban a botozástól mentesültek.

Még valami történt.

Egyik nap Uri mellett egy fiatal, törékeny lány rostált, Uri észlelt valami sugárzást, de nem figyelt fel rá, estefelé azonban a kicsi lány levette a kendőt a fejéről, és Uri mellkasába mélységes, zsibongó fájdalom állt bele. Ilyen szépet még nem látott. Ovális arcocskája volt a lánynak, sűrű, fekete szemöldöke, szénfekete, hosszú haja, sötétbarna szeme, kicsi orra, szépséges ívű ajka, karcsú karja, vékony csuklója, hosszú, vékony ujjai, Uri felkönyökölt és megbabonázva nézte. A lány megérezte, ránézett a fekete szemöldöke alól diadalmasan és elnevette magát.

Uri megszégyenülve elfordult. Egész bensőjét égette a látvány. Dühös lett, mert utólag élesen emlékezett, hogy a kicsi lány egész nap őt babonázta. Most miért tesz úgy, mintha eddig észre se vette volna!?

Álmatlanul forgolódott Uri éjszakánként, a testét a munka nem törte már össze. Aludni szeretett volna, nem tudott. Félálmában Hénokh könyvét élte újra.

Nem rossz ötlet, tűnődött, hogy a nők, valahányszor gyermekük születésének örülnek, rögtön lássák meg e gyermekek csúf halálát, és előre gyászolják el őket sóhajtozván, és hiába kérjenek irgalmat a számukra.

Szép, hogy Hénokh szíve az emberekkel keveredő őrangyalokon megesik, és elvonul a Dán vize mellé és az Istenhez bocsánatért esedező levelet ír a nevükben. Az pedig már-már homéroszi, gondolta Uri, hogy e kérvényt az Úr színe előtt addig olvassa, amíg el nem alszik – nem az Úr, hanem a kérvény szerzője, maga Hénokh! Valaki az Úr elé kerül, a kérvényét olvassa fel, és közben elalszik!

Álmában Hénokh látomást lát, apokalipszist, ez szintén jó, gondolta Uri, és látta maga előtt a betűket, amelyeket immár kétszer felolvasott, de még inkább azt a jelenetet színesen és mélységében is élesen a szöveg mögül, amit a szerző is látott eszerint, Urihoz hasonlóan képszerű gondolkodással bírván.

Felhők hívják és köd szólítja Hénokhot, és villámok futása űzi és hajtja és szelek szárnya emeli fel, és így jut fel az égbe. Kristálykövekből épült fal elé ér, belőle lángnyelvek csapnak ki. Belép Hénokh a lángnyelvek közé és egy kristályból épült palotához ér, falai kristálypadozathoz hasonlók, és az alapja is kristály. Teteje csillagok és 273villámok pályájából van szőve, és tüzes kerubok nyargalásznak rajta, és tűztenger veszi körül, és kapui lángolnak. Belép Hénokh a palotába, mely forró, mint a tűz, és hideg, mint a hó. (A tekercs szerzője északabbra is megfordulhatott, gondolta Uri földhözragadottan, mint Palesztina földje.) A palotán belül másik, lángnyelvekből épült palota áll, és abban áll a trón, egy tüzes karika, mely Napot és lángkerubokat formáz. Eme trónuson ül a Hatalmas Fenség, ruhája ragyogóbb a Napnál és fehérebb a hónál. Ebbe a palotába már angyal sem léphet, test Őt nem láthatja. De tízezerszer tízezren állnak a parancsait lesve Őkörötte, aki bármit megtehet.

Hénokh is ott áll, és az Úr szidalmazza neki az elfajzott angyalokat, akik emberasszonyokkal keveredtek. És mondja: „A Menny szellemeinek a Mennyben van lakhelyük, és a Föld szellemeinek, kik a Földön születtek, a Földön van a lakhelyük. Az óriások szellemei gonosz dolgokat fognak művelni, és romlást okoznak mindvégig, amíg a Nagy Végítélet napja el nem közelg.” És üzeni az Úr nékik Hénokh által: „Nem lesz nyugodalmatok!”

Ennyi állt a Mennyről a tekercsben.

Uri töprengett, mit tudna még ehhez hozzátenni, de nem tudott. A Menny eszerint nem nagyon érdekes.

Annál érdekesebb a Föld és az Alvilág.

„Tovább vittek engem egy helyre, ahol az ott található dolgok olyanok, mint a lángoló tűz, és ha akarják, emberként jelennek meg.”

Pontosan emlékezett erre a mondatra Uri, elsőre is jól fordította le, és elgondolkozott.

Az ember mint láng, nem rossz. Az ember mint dolog, nem rossz. Dolgok emberi alakot öltenek, ha akarják. Ilyet sem a görög, sem a római költészetben nem olvasni. Tudott valamit az emberről az, aki ezt leírta. Platón örült volna, ha hallja, netalán a filozófiáját felül is vizsgálta volna.

Én is lángoló tűz vagyok, gondolta. Ki tudja, miféle dolgok öltöttek emberi alakot bennem.

„Láttam a nagy folyamokat és eljutottam a nagy folyóig, ahol minden test vándorol.” Miféle folyó, miféle vándorlás? Mi az, hogy minden test? Emberek teste?

„…Láttam egy mennyei tűzoszlopokkal telt, mély szakadékot, és láttam, hogy alattuk tűzoszlopok hulltanak le, sem mélységüket, sem magasságukat nem lehetett lemérni. Ezen szakadék mögött láttam egy helyet, amely fölött nem vala égboltozat, sem szilárdan összeillesztett föld, sem víz alatta, madár sem, hanem puszta és iszonyatos hely volt. Ott hét olyan csillagot láttam, mint a nagy, égő hegyeket. Ezt mondá az Angyal: »Ez az a hely, ahol Ég és Föld véget ér, ez a csil274lagok és a Menny seregének a börtöne. A csillagok felkelésük idején áthágták vala Isten parancsát, mivelhogy nem időben jöttek elő, erre megharagudék reájuk és tízezer évre megkötözte őket mindaddig, míg bűnük meg nem bocsáttatik…«”

Szép ötlet, hogy a vonakodó csillagokat megbünteti az Úr.

„…Nagy, tágas tér volt a hegységben, körötte a merev sziklák lefelé és oldalra terjedtek, három közülük sötét, egy világos, vízforrás a közepén, s mondá nékem Rafaél: »Ezen üregek azért vannak, hogy ide térjenek meg a megholtak lelkeinek szellemei, s itt legyenek Ítéletnapig.« S épp egy halott emberfiának a szelleme rítt, hangja az Égig hatolt. Rafaél mondá: »Ez ama szellem, mely Ábelből jött ki, akit Káin agyonüte vala, és addig rí, amíg Káin utódai el nem lesznek törölve a Föld színéről«…”

Ríhat még egy darabig, gondolta Uri.

Hénokh eljut az Igazságosság Kertjébe. Sok fát lát ott, nagyok, szépek, jó illatúak, s látja a Tudás Fáját, melynek gyümölcséből a szentek esznek, s általa nagy bölcsesség birtokába jutnak. Magyarázza Hénokhnak a kísérője, Rafaél, hogy ez ama fa, melyből ősapád és ősanyád eve, és felismerék, hogy meztelenek, s ki is űzettek eme kertből rögvest.

Félálomban hevert Uri, sok hónapja először jutott betűhöz, a fordítás felizgatta.

Amióta élni kényszerült, már-már nem is hiányzott a szellemi erőfeszítés, s most ebben az Isten háta mögötti faluban egyszerre egy látomásos, ősi tekercs görögül. Különös e véletlen. Mintha az Úr az eredeti pályájára vezérelné vissza.

Ennyire alaposan még semmit sem olvasott el. Nincs sok tekercs Júdeában, a Tóra van és néhány zsoltáros tekercs, ám ezek itt mélyebben hatnak, éppen mert nincsen más. Minél szűkebben mérik, annál hatékonyabb az írás.

Amióta felolvasóként alkalmazták, rosszul aludt.

De most azért sem bírt elaludni, mert a kicsi lányt látta, a bájos arcát, a vékony nyakát, a szemöldöke az orra fölött majdnem összeért, a karján sötét pillék voltak, szinte szőrös volt a karja, mégis nő volt mindenestül! Uri nyögött, a belsejét forrongó üresség izzasztotta. Irtóztató, boldog fájdalom.

Reggel elgyötörve kelt fel. Újra végigfordította a tekercset a nőknek, ma hát megint rostálnia kell?

Sajnálta, hogy nem hosszabb a tekercs.

Az Örökkévaló megkönyörült rajta: ott volt a tekercs az asszonynál, és kérték, olvasná fel megint, de attól a résztől kezdve, ahol a Felkent eljöveteléről van szó, mert azt igen megszerették.

275

Uri hálaimát rebegett, összehunyorított szemmel a kicsi lányt kereste, nem látta. Sóhajtott, és elmondta ismét a Bölcsesség Látomását, melyet Hénokh látott, aki Járed fia, aki Mahalalél fia, aki Kenan fia, aki Enos fia, aki Szet fia, aki Ádám fia. Újraolvasva és újrafordítva fölfedezte, hogy ez a rész újabb keletű lehet, mint a többi, mert ebben csak görög szavak álltak, héber nem keveredett közéjük. Talán nem is egyetlen szerző műve ez az egész.

Uri amúgy is zengzetes hangját tovább mélyítvén szinte turbékolva olvasott, személyesen a kicsi lánynak, aki nem is volt jelen.

„Midőn az Igaz megjelenik ama Kiválasztott Igazak előtt, kiknek műveit megőrzi a Szellemek Ura, és fény ragyog a szárazföldön lakozó kiválasztott igazaknak előtte – és hol lészen akkor a bűnösök lakása, hol lészen nyughelyük azoknak, kik a Szellemek Urát megtagadták? Jobb volna nékik, ha meg sem is születtenek volna. Mert midőn kinyilvánulnak az Igazak titkai, a bűnösök elnyerik méltó büntetésük, és a gonoszok elűzetnek a Kiválasztott Igazak színe elől.

S azontúl nem lesznek a hatalmasok többé a Földnek a birtokosai, nem tűnnek ki semmivel, s még arra sem lesznek képesek, hogy a szentek arcára rátekintsenek, mert a Szellemek Ura a saját világát ragyogtatja fel a szenteknek és a Kiválasztott Igaznak az arcán. Megsemmisülnek azon időben mind a királyok és a hatalmasok, és az Igazak és a szentek kezeibe adatnak át. S attól fogva egyetlen gonosz sem könyöröghet kegyelemért a Szellemek Urához, mert életük véget ér.”

Annyira szerették ezt a részt a bosszúszomjas nők, hogy Urinak negyedszer is fel kellett mondania. Abbahagyták a rostálást, bólogattak, fel-felkiáltottak: ez így lesz, ez így igaz.

Az óvatosabbak, akik e jóslattól féltek, kérték, folytassa.

De nem folytathatta, mert mondta egy asszony, Rachel volt a neve, hogy ő már látta, amint megnyíltak az egek és alászállt egy angyal, hogy a hatalmasok ellen intézkedjék végre. Mélyen ült Rachel szeme, huzamosan nézett egy irányba merőn, és aszott volt minden tagja. Az asszonyok megerősítették: igaz, amit Rachel mond, mert már nekik is mondta korábban. És mondta még Rachel, hogy álmában meglátogatta Gabriél, akivel Hénokh is találkozott. Óriás patkányokról beszélt Gabriél, Rachel nem nagyon értette, és nem jött többé az angyal, hogy megmagyarázza, de bizonnyal el fog jönni, mert a hangját ébren is hallotta már, ámbár röviden.

Egy másik asszony, Anna, azt mesélte, hogy neki egy próféta szólott gyerekkorában a Mennyekről, amikor haldoklott az anyja, hogy ott fenn puha derékaljon fog feküdni az anyja, és a kelések elmúlnak a hátáról és a lábának az üszkösödése begyógyul. Azóta elmúltak a 276kelései, mert ennek sok-sok éve, és álmában látja az anyját odaátról, és teljességgel egészséges, épebb, mint amikor itt élt.

Megerősítették mások: halottaink, amikor álmunkban beköszönnek hozzánk, épek, és Jehuda mester is megmondta, hogy ez nem véletlenül van így, mert ha jók vagyunk és tiszta a lelkünk, akkor a Mennyekbe igaz bepillantást nyerünk, ez a mi jutalmunk engedelmességünkért, és láthatjuk ilyenkor, milyenek is lesznek a szeretteink az ítélet után, amire odaát minden elholt sürögve készül, mert készen kell lenni akkorra, amikor minden test feléled; minden test tökéletes épségében lesz akkor, akárcsak egykor élete delén, legyen áldott az Örökkévaló, aki senkit sem betegnek támaszt fel majdan, mert az nagy és igazságtalan kegyetlenség lenne az Úrtól: betegnek feltámasztani akárkit?! ezt az Úr nem akarja.

De ha nem vagyunk jók és a lelkünket gonoszságaink nyűgözik, mondja Jehuda mester, akkor nem látunk semmit, vagy csak rémeket látunk. És amit a halottaink mondanak, arra oda kell fülelnünk, mert sokszor értelmetlenségnek tűnik a hadarásuk, pedig ők nagyon jól tudják, mit mondanak, csak fel kell érnünk ésszel, ami nehéz.

És mondták mások, hogy láttak ördögöt, mikor ennek vagy annak a betegnek a testéből kiűzték; igen randák, igen szőrösek, farkuk és patájuk is van nekik, és foguk a vadállatokéhoz hasonló.

Mesélték, hogy Jeruzsálemben sokakat száll meg csodás álom minden évben, ahol a Hinnomban fürdenek az ünnepek alatt, mert tudnivaló, hogy az elveszett Frigyláda ott van, nem veszett el, hanem bölcsen a Hinnom medrébe rejtették, mielőtt Babilonba mentek az eleink, és a víz alá rejtett Frigyládában ott van ma is az Örökkévaló, Ő küldi az álmokat a híveire oly forró sugárzás által, mint a Napé, és álmodják az igazat azok a hívek, akik a törvényt igazán betartják. És ők betartják, mert ugyan kevés, amit ők áldozni tudnak a javaikból, maguknak is kevesük lévén, de a szívükben ott az Úr iránti szeretet, az számít, nem pedig az áldozat nagysága, ezt is mondták már a vándorpróféták nekik vigasztalólag, amikor errefelé elvetődtek, és nagyon is igazuk lehet.

A józanabbak kérték Urit, hogy folytassa, nem a közönséges emberek álmaira kíváncsiak, hanem Hénokhéra. Uri folytatta.

„Ezen napokban leszáll a Magas Menny néhány kiválasztott és szent gyermeke, és magjuk egyesülni fog az emberek fiaiéval…”

– Lányaiéval – mondta valaki.

– Itt az áll, hogy fiaiéval – mondta Uri.

– Nők szállnak alá? Azok a mi férjeinkkel egyesülnek?!

– Nem tudom – mondta Uri –, én csak azt fordítom nektek, ami írva van.

277

A nők vitatkozni kezdtek, mifélék is a Menny kiválasztott gyermekei, az angyalok, vajon fiúk-e vagy lányok. A tekercs tulajdonosa úgy vélte, kinek fiúk jutnak, kinek lányok, aszerint, hogy ő maga micsoda nem. Egy idős, inas asszony, sípolva lélegzett, azt mondta, hogy a sátánok mind férfiak, az angyalok mind nők, mint ezt a Földön is láthatjuk. Fiatal lányok tiltakoztak, találkoztak ők már női bőrbe bújt sátánfajzatokkal. Egy vaskos, nagyhangú nő emlékeztette őket: amikor a tébolyult Juditot gyógyította az a mágus és az ördögöt sikeresen kiűzte belőle, azt mondta, hogy kanördög volt benne. – Na hiszen, hogy gyógyította meg, bele is halt! – Igen, de csak fél év múlva, és nem biztos, hogy ebbe a gyógyításba. – De igenis, a gyógyításba mindenki belepusztul, a legjobb nem gyógyítani senkit, hanem imádkozni érte!

Ebben egyetértettek: az imádság mindig segít, az orvoslás csak ritkán, és akkor sem bizonyos, hogy az.

Közeledett a felügyelő, a nők szorgosan rostáltak, Uri pedig folytatta. A felügyelő a féloldalára feküdt, a fejét a kezébe támasztotta, egy árpaszemet tett a fogai közé és rágcsálta.

„Láttam azt, kinek Ősöreg a feje, s haja olyan hófehér, mint a gyapjú, s mellette egy másik állt, orcája épp olyan, mint egy emberé, és orcája tele kedvességgel, mintha angyal volna, pedig nem az. Kérdezém az angyalt, ki ő, kérdezém ezen Emberfia felől, honnét származott. S mondá az angyal: Ő azon Emberfia, kinél az igazságosság lakik, s annak minden kincsét kinyilatkoztatja. A Szellemek Ura választotta őt magának, és sorsa minden sorsok közt a jóravalóságával kitűnik. Ez az Emberfia felállítja a királyokat trónusukról és a hatalmasokat fekvőhelyükről, és megoldja az erősek gyeplőjét és fogaikat szétmorzsolja. Letaszítja a királyokat, mert nem Őt magasztalják, nem Őt dicsőítik, nem ismervén el, kitől való a királyságuk. Szégyenpír lepi be az erősek arcát és sötétség lészen a lakásuk és férgek lesznek a lakóhelyükké…”

Csönd volt, sóhajtva lélegeztek.

„És látám az igazságnak kimeríthetetlen kútját, és a bölcsességnek sok kútja vevé körül, miből a szomjazók ihattak, és elteltek bölcsességgel. Azon órában jártam ott, midőn az Emberfia a Szellemek Uránál volt, és még a nevét is kiejtették az Ősöreg előtt. Bot lesz ő az igazak és szentek számára, hogy rátámaszkodván el ne essenek, és a népek világossága lészen ő és reményük a szomorú szívűeknek. E célból választatott ki és volt elrejtve eddig még az Isten elől is, mielőtt Ő a világot megalkotta volna, de most már mindörökkön a színe előtt marad…”

Kérdezte a felügyelő, mi a neve hát az Emberfiának.

278

Uri mondta, hogy ezt a nevet a szöveg nem tartalmazza.

Mondták, hogy márpedig tartalmaznia kéne.

Uri szabadkozott: ő csak olvas és fordít, ő nem tudja. Hozzátette: nem ért mindent ő sem.

Nem érti, hogyan lehetett az Emberfia már a Teremtés előtt megalkotva, és ki által. Létezett hát eszerint másik Teremtő, másik Teremtés, amit a mi Istenünk Teremtése lerombolt és újjáépített, és csak az Emberfia maradt meg abból a régiből? S hogy veszélyben forgott volna soká, és csak most bocsátotta volna meg a létezését a mi Örökkévalónk? S hogy az Úr, ki mindent megalkotott, vajon az alkotásból Mithrasnak is adott-e részt, aki a csillagokat ezer évenként elforgatja, s ekként a Teremtő mellé másik Teremtővé fellép? S hogy netalán e másik Teremtő neveztetik Emberfiának ebben a szövegben?

Kérdésére nem feleltek, nem értették, Mithrasról nem hallottak, s mert nem hallottak róla eddig, nem is akartak tudni róla, sok lett volna még egy név, sok lett volna még egy Teremtő, jól elvoltak azzal az Eggyel, aki büntet, és kiengeszteléséül áldozatot kell hozniuk Néki.

Uri eltette magának a gondolatait éjszakára és folytatta a mesét, amivel a hallgatóság nem győzött betelni.

„Lesütik majd szemüket a kezük tettei miatt a Föld királyai és az erősek, kik a szárazföldet birtokolják, mert félelmük és szükségük napján nem menthetik meg a lelküket… S mert a Választott immár a Szellemek Ura előtt áll, dicsősége örökkön örökké és hatalma nemzedékről nemzedékre megmarad… A Szükség Napján vész gyülemlik a bűnösökre, és az igazak győzedelmeskednek a Szellemek Ura nevében… Azon napokban a Föld mélye visszaadja azokat, akik összegyűltenek benne, a Seol visszaadja, amit átvett, a Pokol kiadja, amivel tartozik. És Ő kiválasztja közülük az Igazakat és szenteket, mert ez a megváltásuk napja. Azon napokban a hegyek úgy ugrándoznak majd, mint a kosok, és a dombok úgy szökellnek, mint a bárányok, kik jóllaktak tejjel…”

Jó volt mondani és nekik jó volt hallani, hogy Hénokh bizonyosan tudja: lesz feltámadás.

De nem mindenki számára ám!

„Egy nyílt torkú völgyet szemléltek szemeim, és mind adományokat és hódolatuk jeleit viszik neki, de az a völgy nem telik meg soha. És bűntetteket követnek el kezükkel és az igazak összes szerzeményét felemésztik a bűnösök, és el fognak pusztulni a Szellemek Urának színe előtt, és mindörökre elűzetnek Földje színéről. Mert láttam, hogy ott időznek mellette a büntető angyalok, és hogyan készítenek elő mindenféle kínzó szerszámokat a Sátán számára. Kérdém a békesség angyalát, aki velem jött: »Kinek a számára készítik azokat a 279kínzóeszközöket?« Mondá nékem: »Azok a föld királyai és hatalmasai számára vannak előkészítve.« És láttam egy tűzzel teli mély völgyet, és hozták a királyokat és a hatalmasokat, és abba a mély völgybe dobták őket. És készítének számukra mérhetetlen súlyú vasláncokat. Az angyal így szólt hozzám: »Ezek Azazél seregei számára készülnek, hogy megragadják és a kárhozat szakadékába vessék őket, és éles kövekkel fedjék az állkapcsukat, ahogy a Szellemek Ura meghagya nékik. És akkor megnyíl az összes víztartály, mely az ég felett van, és a kutak, mik az ég alatt és a föld alatt vannak, és minden víz összevegyül az egek fölötti vizekkel, mert az egek feletti víz a férfivíz, és a föld alatti a nőivíz. És egybegyűlnek az angyalok azon napokban, és Kelet felé fordulnak a parthusokhoz és a médekhez, csábítván királyaikat, hogy a nyugtalanság szelleme szállja meg őket, és elűzik őket trónusukról, és úgy törnek ki a népeik, mint oroszlánok a fekhelyükről és éhes farkasok a csordájuk közé, és felvonulnak, és a Választott országába lépnek, mely olyan lesz előttük, mint a szérű és mint a kitaposott ösvény. Ám Igazaim Városa akadály lesz a paripáik előtt, egymást kezdik öldökölni, és jobbjuk saját maguk ellen erősödik. Férfi nem ismeri fel testvérét, sem fiú az apját, míg holttestük a gyilkolás miatt megszámlálhatatlan nem lesz. Azon napokban kitátja torkát a Seol, és ők lesüllyednek és pusztulásuk végbemegy. A bűnösöket elnyeli a Seol a választottak színe elől.«”

Ez a rész nagyon tetszett a vérszomjas nőknek, és Hénokh kinyilatkoztatása még inkább.

„Jaj azoknak, akik bűn árán építik fel házaikat, mert elszakítják őket alapzatuktól és kard által esnek el, azok pedig, akik aranyat és ezüstöt szereztek, hirtelen ítéletben vesznek el. Jaj nektek, gazdagok, mert vagyonotokban bíztatok, és ki kell vonulnotok minden kincseitekből, mert gazdagságtok napjaiban nem gondoltatok a Legfőbbre. Úgy folyjon szét hazugságotok, mint a víz, és gazdagságtok nem marad meg nektek, hanem hirtelen eltávozik tőletek! Mindent jogtalanság árán szereztetek, emiatt ki vagytok szolgáltatva a kárhozatnak! Azon napokban az atyákat a fiakkal együtt ütik agyon, egyik testvér a másikat megölve bukik le, míg csak folyamként meg nem árad a vérük. Hajnali szürkülettől napestig fogják öldökölni egymást. A paripa szügyig gázol a bűnösök vérében és a szekér a csúcsáig merül el benne. Mondom néktek, bűnösök, ti megelégedtek azzal, ha esztek és isztok, embereket meztelenre vetkőztettek és kiraboltok, vétkeztek, vagyont szereztek és dicsőséges napokat láttok. Ti azt mondjátok: összes bűnünket nem kutatják, nem jegyzik, de az angyalok minden bűnötöket mindennap feljegyzik!”

Bólogatott a felügyelő, aki oda szokott csapdosni a husángjával ke280ményen, és egyetértőn sóhajtoztak a nők, és megnyugodva folytatták a rostálást, mert közel az ítélet napja eszerint, és ők Isten választott népe, ők igazak, mert nincsen semmijük, és ők életben maradnak, és halottaikat az Örökkévaló mind fel fogja támasztani, de addig is enni kell.

Uri a hátára fordulva hevert a mezőn, az olvasásba fáradt, könnyező szemét nyomogatta, a nők dolgoztak helyette. Aztán felállt, mintha pihenésül sétálgatna, és a kicsi lányt kereste, de minden nőnek kendő volt a fején, hiába bóklászott közöttük hunyorogva. Visszahevert hát szomorúan, hasra fordult, fejére vonta a köntösét és elaludt, mint Hénokh az Úr előtt.

Este Jehuda mester bement hozzá a műhelybe. Uri már megvacsorázott, frissen fejt tejet kapott a segédektől és puha kalácsot, felült a gyékényén és böfögött.

Jehuda mester szuszogva, nehézkesen leült.

– Ha ennyire jól tudsz olvasni, bizonyára írni is tudsz – mondta epésen.

– Tudok – mondta Uri.

– Akkor ezentúl írni fogsz nekem.

Jehuda mester szétnézett a műhelyében, félkész asztalok és székek hevertek szanaszét. Csóválta a fejét, rendetlenség volt valóban. Jehuda mester nem szólt. Uri se szólt. Nem tetszik a gazdának, hogy szórakoztatom a nőket. El vagyok tiltva tőlük. Soha többé nem látom azt a lányt.

Jehuda mester nehézkesen feltápászkodott, imbolyogva megállt. Nagyon kövér volt, a lábai alig bírták. Nem jó dolog a kényelem.

Uri tisztelettudóan felállt.

– Meddig maradok nálad, mester? – kérdezte hirtelen.

Jehuda mester mérlegelte a választ.

– Nem tudom – mondta, váratlanul őszintén. – Majd üzennek.

– Küldöttség jön hozzád az ügyemben Jeruzsálemből? – kérdezte Uri. – Annyira fontos személy vagyok én?

– Milyen küldöttség? Ugyan! Tűzjelekkel üzennek. Mint mielőtt megérkeztél.

– Előre tudtad, hogy jövök?

– Mindig tudjuk, ha küldenek valakit. Mindent tudunk róla.

– Máskor is küldtek már hozzád vendéget?

– Előfordult.

– Betűket is lehet üzenni?

281

– Minden betűt lehet üzenni. De vannak régi jelek is, bizonyos szavak összevonva… Nem értek hozzá, a tűzőrök dolga. Ezért kapják a bérüket.

Uri elrévedt. Mintha valahol, valamikor már meséltek volna a tűzjelekről. Szürakuszaiban talán?

– Gyorsan terjed a hír? – kérdezte.

– Gyorsan. Alexandriából Antiokhiába két-három nap alatt elér.

Uri előtt megjelent Szürakuszai: igen, ott mesélték. Plotius mesélte! Hol lehet most vajon?

Jehuda mester kifelé indult.

– Mester! Lehetek én tűzőr?

Jehuda visszafordult, a fejét rázta.

– Nem lehetsz. Öröklődő foglalkozás, akár a lévitáké.

Jegyzője lett Uri a mesternek, és rá kellett jönnie, hogy a mester mégis dolgozik néha, bár nem szeret.

A kérelmezőket a házában fogadta ebéd előtt, és odajárultak hozzá hétfőn és csütörtökön a bírák és a tanúk is. Ebben a faluban soha nem volt vásár, de a hozzájuk rendelt törvénynapokat itt is betartották, mint Palesztina-szerte. Tisztelettel tette le a saruját mindenki a küszöb előtt és mezítláb lépett be a házba. Urinak nem volt saruja, ő odakint egyik lábfejével a másikat vakarászta, mielőtt belépett volna.

A falubeli fiúk ezeken a napokon elgyalogoltak abba az imaházba, ahol a szombatot szokták ünnepelni, ott tanultak betűvetést egy tanítótól, aki a negyedik faluból járt oda, és akit ezért fizetett hét falu közössége; azért hét falué, mert a hét varázsszám. A lányokat itt, Rómától eltérően, nem tanították meg írni-olvasni és számolni: a lányok a mezőre és a háztartásba valók, jobb, ha buták maradnak, óvjon a Teremtő, neve áldott, az okoskodó nőktől.

Jöttek persze, a szombatot kivéve, e napokon kívül is a mesterhez egész héten, nemcsak a vásárnapokon mindenféle tanácsért a legkülönbözőbb időpontokban, és Uri látta, Jehuda nem jókedvéből, hanem mester volta okán senkit sem utasíthat vissza. Jöttek egészségügyi és tisztasági kérdésekkel, amelyekre Uri is tudta a választ, meg jöttek olyan bonyolult tisztasági kérdésekkel, amelyekről még csak nem is hallott, sőt meg sem értette őket; főleg azonban peres ügyekben jöttek, meg azért, hogy valakit följelentsenek.

Árulkodtak a szomszédra, mert tisztátalan ételt eszik, mert lopott, mert verekedett, mert csúnyán beszélt, mert nem hálta el a feleségével a péntek éjjelt, mert nem mosott kezet ima előtt; árulkodtak a fe282leségükre, mert mocskos szájú, mert odakozmálja az ételt, és panaszkodtak a gyerekükre és az anyósukra és az apósukra és hasonlók.

A mester békésen szunyókálva hallgatta meg őket, majd tisztelettel azt kérte, hogy legközelebb tanút is hozzanak, legalább kettőt. Ez többnyire elvette a följelentők kedvét, csak a töredékük jött vissza a két tanúval. De pár nap múlva beállítottak ismét valamivel, és a mester megint meghallgatta őket, ez volt a dolga, ezért volt ő a mester. Uri kezdeti lesújtó véleménye az árulkodókról lassan megváltozott: életformájuk a följelentés, amelynek általában nem lett következménye, és ezt már akkor sejtették, amikor a panaszolkodásba körülményesen belefogtak. A római zsidók nagyhatalmú gazdagoknak súgnak fülbe, és annak súlyosak a következményei.

Eljött a mesterhez két férfi hétfőn és csütörtökön, akik e két napon a mezőgazdasági munka alól mentesültek, és Uri mindig ugyanazt a két személyt látta, középkorú, erős férfiak voltak, Ezdrás és Jochanan, ők képezték a mesterrel együtt a háromtagú bíróságot.

Évekkel ezelőtt választották őket a mester mellé bírává a többiek, és a jelek szerint meg voltak velük elégedve. Őbennük meg lakhatott valami ördög, hogy évek óta minden hétfőn és csütörtökön ott ülnek a mesternél és ítélkeznek. Csakis a démonok mozgathatták őket, mert javadalmazásban nem részesültek, a bírák nem kaphatnak fizetést, sőt veszteséget szenvedtek, mert ezen a két napon nem dolgozhattak a földjükön. Nekik volt saját földjük, ettől is voltak tekintélyesek. Mások dolgoztak a törvénynapokon helyettük, de azért a munkásaik személyes ellenőrzéséről a közösség érdekében végzett munka miatt e napokon lemondtak, és ez köztudomásúlag veszteséggel jár.

Volt olyan ítéletnap, amikor nem kellett csinálniuk semmit, üldögéltek a hűs homályban, a mester feleségének kalácsát eszegették, bort szopogattak és vakaróztak, és csak a mester osztogatta a bölcs tanácsait kiabálva, ahogy szokta; de volt, amikor két-három ügyben is dönteniük kellett, olyankor erősen gondolkoztak, és a felelősség fénye ott ragyogott a homlokukon. A mester felesége csak a kalácsot szolgálta fel és a bort, máskülönben nem volt látható, a tanácskozásokon nem volt joga részt venni. Az ügyek intézését estebéd zárta, a mester felesége szolgálta fel morcos képpel, csapkodva, aztán kiment; az ételt és italt közösen fogyasztotta el Jehuda mester, Ezdrás, Jochanan és Uri; aztán a két bíró elment, Jehuda mester pedig Urit kérdezgette, mit gondol, jól intézték-e aznap az ügyeket, Istennek tetsző módon szolgálták-e a törvényt, és elégedetten hallotta, hogy igen.

Ilyenkor, estefelé jöttek be a házba a segédek és jelentették, mit végeztek aznap, elkészültek-e ezzel vagy azzal a székkel, heverővel, 283asztallal, el tudták-e adni és kinek; melyik szekerce vagy kés csorbult ki és sikerült-e megélezniük. Soha nem nagy ügyekről jelentettek, de mindig körülményesen, fontoskodva tették, és Jehuda mester is szívesen veszett el a részletekben, múlatván az időt, az élete idejét, pedig az drága.

A tanácsot kérők és a pereskedők is apróságokban voltak érdekelve, Uri csodálkozva hallgatta a kérdéseiket: kié egy kerítésen kívülre hajló faág gyümölcse; kié a kút vize, amely a birtokhatáron áll; kinek a tiszte a ciszternát megjavítani; ki fizesse meg az eltört korsó árát, vajon a rabszolga tulajdonosa-e, vagy a rabszolga maga; szabad-e a szomszéd áttévedt tyúkját levágni; mi a büntetése a pásztorló rabszolgafiúnak, aki elaludt, és egy juh miatta fellelhetetlenül elbitangolt, és a tulajdonosa mivel is tartozik; de volt néhány komolyabb eset is, amellyel a bírák hetekig foglalkoztak, mert nem volt könnyű a döntés, és minden körülményt aprólékosan meg kellett vizsgálni.

Ők hárman voltak hivatottak, hogy megállapítsák, az elébük hozott elsőszülött állat makulátlan-e, azaz papi áldozatra alkalmas, avagy hibás.

Azért hárman kellettek hozzá, mert egyikük sem volt rituális metsző, ilyen a környéken nem akadt. A kisbárányt, a borjat, a csibét és bármely tiszta állatot, amely elsőszülött volt, gondosan megvizsgálták, a fülét, vajon nem sérült-e, a száját, nem sérült-e, az orrát, nem sérült-e, a lábát, nem törött-e, a farkát, nem törött-e, valamint a szemüket is megvizsgálták alaposan, nem vizenyős-e, nem gyulladt-e, hogy a fehérje nem hatol-e be a fekete pupillába, mert az makula – de fordítva nem az, mert a fehérbe bármi hatol, a fehér tiszta szín. Uri jelenléte még alaposabb vizsgálatra ihlette őket, mint szokásos.

Akadt egy válási ügy, amellyel sokáig piszmogtak.

Meghalt egy férfi váratlanul, Ezékiel nevezetű, de özvegy felesége, Márta, három fiú és számos lány anyja, nem akart férjhez menni az elhunyt férje bátyjához, Tamáshoz, amit pedig meg kellett volna tennie, mert a sógorházasság, a chalica, kötelező.

– Hát itt még van ilyen? – kérdezte Uri.

Van is, meg nincs is, világosították fel, a törvény szerint van, a hagyomány szerint nincs, és a hagyománynak enged a törvény, lévén az Úr azt parancsolja, ne legyen egymásé két ember, aki nem kívánja egymás testét, mert abból gyarapodás nem lesz, holott azt parancsolta a Teremtő, hogy sokasodjatok, és ez a parancsa előbbre való, mint a sógorházasság, amely kötelező, persze, de ha meddő, nem ér semmit az Úr előtt.

Ilyenkor, magyarázta Jehuda mester, a szokásos eljárás szerint az 284asszony leveszi a férfi bal saruját és nyilvánosan kiköp előtte, jelezvén, hogy nem kívánja a sógorházasságot, és ezzel a csúf tettel a férje családjának a tulajdonából kikerül, mert a férje családja ezt a megaláztatást nem tűrheti el, és az özvegy az apja családjába tér vissza akkor is, ha az apja már rég nem él, de az oldalági rokonok kötelesek befogadni, mint tulajdonukat, hiszen a nő a férfi tulajdona az Úr akaratából, aki az állatokat is az ember alá rendelte. Ugyanez történik, ha az elhunyt fivére nem akarja elvenni az özvegyet: akkor is az özvegy veszi le a férfi saruját és kiköp előtte – régebben egyenesen pofán köpte, magyarázta Jehuda mester –, és az elvileg kötelező chalica ezzel érvényét veszti.

Csakhogy, ebben az esetben, Tamás, a báty a chalica megtörésébe beleegyezni nem hajlandó, mondván: tudomása van róla, hogy az öccse el akart válni a feleségétől, a válólevelet, a getet már meg is fogalmazták, két tanú alá is írta, csak az özvegy elsüllyesztette, de ő most megtalálta, ne kérdezzék, hogyan, mert itt van; a nőt elváltnak kell tekinteni, és a chalica nyilvános megtagadásától – a sarulevételtől és a kiköpéstől – el kell tekinteni. Ezt maga Tamás mondta el Jehuda mesternek, a két bírónak és a jegyzetelő Urinak, kérvén, hogy a mester döntsön, és a válólevelet, amelyet az öccse fogalmaztatott és két tanúval aláíratott, át is adta a mesternek.

Jehuda azt mondta, gondolkozni fognak az ügyön, és Tamás elment. Erős, sötét bőrű, sötét tekintetű ember volt Tamás, a fellépése fenyegető.

Végigtanulmányozták a válási okiratot mind a négyen. Arámiul volt írva, ákombákom betűkkel, de olvashatóan.

Uri most látott először válólevelet.

– Milyen? – érdeklődött Jehuda mester.

Uri a vállát vonogatta.

– Egy ilyen válólevélen ott kell lennie a férj és a két tanú aláírásának, meg annak, hogy ez micsoda, és milyen célból, mikor íratott – mondta Jehuda.

– Ezek ott vannak – mondta Uri.

– Hamisítvány – állította Jochanan határozottan.

– Az ám, hát persze, szerintem is! – élénkült fel Jehuda mester. – De mivel tudod bizonyítani?!

– Tamás mindig hazudik – mondta Jochanan –, akkor is, ha meg se szólal.

Ezdrás megerősítette. Nem kedvelik a bírák Tamást, vonta le a tanulságot Uri, és kíváncsian várta, vajon a kétes tárgyi bizonyítékot emiatt el fogják-e hanyagolni.

Megállapították azonban, hogy a kethuba szerepel a szövegben.

285

A kethuba az a vagyon, amit az elvált nő kap a férfitól, hogy semmiképp se maradjon nincstelen. A kethubát Rómában is ismerik, pletykálták a Túlnan lakói hetekig, melyik nő mennyi pénzt kapott a válásakor. Most azonban Uri azt olvasta, hogy földterületekről van szó. Meg is kérdezte, hogy van ez itt.

Jehuda mester hamiskásan nevetett.

– A kethuba nálunk mindig csak föld lehet – mondta. – Itt van a bibi! Na?!

Ezdrás és Jochanan megint végigbogarászta a válólevelet, de nem találtak semmi különöset.

– Vakok vagytok ti valamennyien – jelentette ki Jehuda mester elégedetten. – Itt az van írva, hogy a nő tizenhét qab földet és négy qab kertet kap! Na?!

Továbbra se tudták, mi ebben a különös.

– Na kérem – mondta a mester, nagy lélegzetet vett, arca fénylett, szeme ravaszkásan csillogott, akár egy római ügyvédnek, és nekifogott a magyarázatnak. – Van nekik három fiuk. Az elsőszülött kétszer annyit örököl, mint a másik kettő, ez négy rész, ebből két negyed az elsőszülötté. Volt az elhunytnak összesen hatvanöt qab földje és öt qab kertje, ide van írva. Ami a földet illeti, a hatvanöt qab földből levonjuk a nőnek járó 17 qabot, marad 48 qab; ebből kap 24-et az elsőszülött, és 12–12-t a két másik fiú. Ez rendben van, mert mindenkinek 9 qabnál nagyobb az örökrésze, ami minimálisan kötelező. Ami azonban a kertet illeti, marad a fiúknak összesen egy qab kertjük, ha az anyjuk négyet kap; holott a kötelező örökrész legalább fél qab kert. Ennél kevesebbet örökül hagyni nem lehet! Ezékiel, aki a birtokának nagyságával tisztában kellett, hogy legyen, nem hagyhatott Mártára négy qab kertet, mert úgy csak egy qab kert marad, és azt fél-fél qabokra négy részre felosztani nem lehet! Negyedekre igen, de hát fél qab a kötelező! Márta a törvény szerint csak három qabot kaphatott volna, mert akkor az öt qabból a fiúknak legalább két qab marad, egy qab az elsőszülötté, a másik két fél a másik kettőé. De nem így áll itt írva, vagyis a válólevél érvénytelen!

Ezdrás és Jochanan bután nézett, Uri utánaszámolt.

– Igaz – mondta Uri. – De számolhatott az elhunyt rosszul véletlenül.

– Számolhatott rosszul elvileg – bólintott Jehuda mester. – Ilyenkor jogunk van a válólevelet kijavítani, és a váló férfi aláírja, és a tanúk is aláírják. De ő már meghalt, és mi hiába javítanánk ki. Mi hát a teendő?

Kérdve kifejtő módszere volt Jehuda mesternek, és más módszere nem is volt neki.

286

Ezdrás és Jochanan nem tudta. Uri gondolkodott.

– Nem tudom – mondta végül.

– Hát ez az! – kiáltott fel Jehuda mester. – Hát ez az! Meghallgatjuk a nőt! Ez nem jutott az eszetekbe?!

Uri az ajkába harapott. Nem jutott az eszébe. Hogy egy buta, hangoskodó, fontoskodó mester szégyent hozzon rá! Dühöngött.

Üzent egy szolgával Jehuda mester az özvegynek, és az a következő bírósági napon meg is jelent. Szomorú, gyászba öltözött nő volt, úgy festett, mint egy vénségesen vén boszorka, pedig kiskorú fiai voltak, nem lehetett huszonöt évesnél idősebb. Előadta, hogy a férje nem akart elválni tőle, ezt a férje bátyja állítja csak, aki most, mint hallja, el akarja őt venni, holott sohasem szenvedhették egymást, nem is érti az egészet. Azt a válólevelet, azt ő sose látta.

Jehuda mester elküldte Mártát, az özvegyet, és behívta a válólevél két tanúját. Egérképe volt az egyiknek, patkányképe a másiknak, Uri megborzongott, amikor meglátta őket. Rongyosak voltak és igen büdösek.

A két tanú azt állította, hogy a válólevelet Ezékiel diktálta a jelenlétükben, és ők még életében, előtte írták alá, ott van a dátum is, tessék nézni, és jelen voltak, amikor a feleségének átnyújtotta.

Jehuda elbocsátotta őket.

– Na? – kérdezte.

Ezdrás szerint Márta igazat mondott, Jochanan szerint nem feltétlenül mondott igazat.

Uri megkérdezte, vajon a válólevél mikor érvényes.

– Jó kérdés – bólintott Jehuda mester. – A válólevél Hillel szerint akkor érvényes, ha a nő átveszi és elolvassa, és a birtokában van, hogy ismét férjhez mehessen. Sammaj szerint akkor is érvényes, ha csak felolvasták előtte.

– A két tanút lefizették – mondta Uri. – Csak azt nem értem, miért.

– Ez az! – kiáltotta Jehuda mester. – Tegyük fel, hogy Ezékiel nem akart elválni. A bátynak el kellene vennie az öccse özvegyét; ha elveszi, a teljes vagyon az övé. De Tamás tudta, hogy az öccse halála után Márta nem fog hozzámenni, és egészen biztosan megtöri a chalicát. Ezt Tamás nem akadályozhatja meg, és akkor nem kap semmit. De a hamis válólevéllel, amelyről nem tudjuk bebizonyítani, hogy utólag készült, meg tudja akadályozni, hogy anya és fiai között a viszony normális maradjon; viszályt kelt közöttük a hamis válólevél révén, valamelyik fiú vagy akár mind a három hozzá menekül, ő a gyámsága alá veszi őket, velük együtt megszerzi a nekik kötelezően járó örökséget, mert amíg felnőnek, ő kezeli, neki fial, és csak egészen keveset juttat az özvegynek, ami törvényes. Kisemmizi, és a célját 287elérte. Biztosan tetszett neki Márta, aki fiatalon szép volt, és mert akkor nem akart az ágyasa lenni, hát sok évvel később így áll bosszút rajta.

Uri ámulva hallgatta a mestert. Ez a buta, nagyhangú állat mégis tud valamit. Nem örült ennek a belátásának Uri.

– Szép lány volt Márta tizenkét évesen – bólogatott Jehuda mester elrévedve, és Ezdrás és Jochanan vele bólogatott. Áldották is az Urat, hogy szépséget is teremtett; ó, bárha teremtette volna tartósabbra csak egy kicsikét! Uri előtt felrémlett a fekete hajú kislány, az sem lehet sokkal idősebb, mint Márta volt, amikor még szép volt. Tizenöt év múlva vénségesen vén szipirtyó lesz belőle is.

– Mit tegyünk hát, hogy ezt a galádságot megakadályozzuk? – kérdezte a mester.

Uri gondolkodott, majd azt mondta:

– Ugyan valószínű, hogy a válólevél hamis, de tegyünk úgy, mintha valódi lenne. A nő kiköp a férje bátyja előtt, így nem lesz a felesége. Jóváhagyjuk a földtulajdonát, de kijavítjuk a kertre vonatkozó adatot. Négy qab helyett hármat kap.

– Mi nem javíthatjuk ki! – visította Jehuda mester. – Ezt csak a családfő javíthatja ki, aki most az elhunyt öcs bátyja, Tamás, mert nála idősebb báty nincs, neki csak öccsei vannak, és atyja sem él!

Hallgattak. Rómában sem könnyű bíráskodni, de úgy látszik, itt sem az. Pedig az itteni falusi bírák előnyben vannak: itt mindenki mindenkit a születése óta ismer és a családi viszonyaival tisztában van. Rómában nem könnyű felderíteni, egy nagycsaládnak ki is a feje.

– Egy dolgot tehetünk – mondta némi tűnődés után Jehuda mester. – Kerítünk két tanút, akik látták, hogy a válólevelet a báty hamisítja. Két tanú két tanúval szemben. Mind a négy tanú hamis. Nincs eszközünk arra, hogy Tamás tanúiról ezt bebizonyítsuk, de Tamásnak sincs, hogy Márta tanúiról bebizonyítsa. Ez egy kis pénzébe kerül az özvegynek, de megéri neki. Úgy döntünk a hamis tanúk meghallgatása után, hogy a válólevél ugyan eredeti, de hibás, és emiatt semmis. S mert az elhunyt nem tudja újraírni, olyan, mintha nem is létezne. Nem kérjük, hogy a családfő javítsa ki: nem kötelező. A nő sem kéri, kiköp előtte, és él a fiaival meg a lányaival békén.

Bölcs ember a mester, nem hiába mester.

A lassú beszédű Jochanan tisztelettudóan bólogatott, és addig bólogatott, amíg észre nem vették, hogy valójában a fejét rázza. Nagy nehezen meg is fogalmazta a kifogását. Így hangzott:

– Ha a válólevél hibás, ki kell javítani.

– Nem kell kijavítani – mondta pulykavörösen Jehuda mester.

288

– De ki kell javítani – mondta Jochanan.

Mindenki Ezdrásra nézett, aki nemcsak lassú beszédű, de lassú gondolkodású is volt. Sokáig tépelődött, majd megrázta a fejét. Jehuda mester dühösen felpattant és a méreteihez képest fürgén rohangált a szobában.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy kérdezzük meg Jozsué mestert?! – üvöltötte.

Ezdrás lassan bólintásra szánta el magát, és ezzel az ügy váratlan fordulatot vett, mert, mint Urinak megmagyarázták, most akkor el kell menni a hetedik faluba Jozsué mesterhez, hogy véleményt nyilvánítson.

Uri gyanította, hogy Jehuda és Jozsué nincs igazán szívélyes viszonyban. Mind a kettő mester, miért is kedvelnék egymást.

Felmerült a kérdés, kit küldjenek Jozsué mesterhez.

A két választott bíró erre nem vállalkozott, nekik éppen elég, hogy a hétfőt és a csütörtököt elvesztegetik, amikor aratás van.

Jochanan javasolt valakiket, de azokat Jehuda mester nem tartotta alkalmasnak, ezen Jochanan megsértődött, s ebből Uri arra következtetett, hogy Jochanan a rokonait vagy a fiait javasolta.

Ezdrás lassan és óvatosan nem javasolt senkit.

Jehuda mester Urira nézett.

– Elmehetek – mondta Uri –, de adjatok mellém valakit, aki ismeri az utat.

Örült, hogy végre megszabadul ebből a faluból. A többi falu se jobb, de legalább addig sincs éppen itt.

Jehuda mester azonban úgy döntött, Uri nem mehet.

– A gondoskodásomra vagy bízva – mondta neki, szinte szeretettel. – Nem tűrhetem, hogy bármi baj érjen az úton.

Uri erősködött, hogy semmi baj sem érheti, de Jehuda mester hajthatatlan maradt. Persze, gondolta Uri sötéten, ő az én börtönőröm, a tűzjelek révén ezzel bízták meg. Fél, hogy megszököm.

Végül elküldtek valaki mást, akit Uri nem ismert; fiatalember volt, de már nős, sokáig pusmogott Jehudával a sarokban, mielőtt útnak indult. Két nap múlva ért vissza, és megint hosszan pusmogott Jehuda mesterrel.

A következő bíráskodási napon, amikor a nebulók hajnalban lassan nekivágnak az útnak az imaház felé, hónuk alá csapva az agyagtáblát, amelybe majd betűket fognak karcolni, Uri a ház elé kiállva nézte őket, Jehuda mester megdicsőült arccal fogadta a két választott bírót.

– Megvan a megoldás – mondta diadalmasan.

Kalácsot eszegettek, bort ittak, és a mester beszélt. Sajnálkozva 289közölte, hogy a hírnök útja hiábavalónak bizonyult, Jozsué mester semmiféle érdemleges tanáccsal nem tudott szolgálni, noha Jozsuénak, mint ez köztudomású, a szóbeli hagyomány jelentős része írásban is megvan. De nem írásban kell meglennie a Tannak, hanem a fejben és a szívben, jelentette ki Jehuda mester, és bólogatott hozzá először ő maga, majd a két választott bíró is lelkesen.

Az Örökkévaló, közölte Jehuda, nem akarta, hogy ez a bonyolult ügy megoldatlan maradjon, s amíg a küldönc Jozsué mesternél időzött, akinek nem volt semmi ötlete, neki, Jehudának, álmában a Teremtő megsúgta a kérdésre a választ.

A válasz pedig ez: a válólevél eredeti, ehhez kétség nem fér, újabb tanúkat nem kell behívni, ám a kerti vagyonrész átruházásakor hiba történt, és ez a hiba arra vezethető vissza, hogy Ezékiel, nyugodjék békében, már nem volt ép eszénél, amikor a kethubát lediktálta. Ha pedig nem volt az ép eszénél, amikor a vagyonát lajstromozta, akkor joggal feltételezhető, hogy voltaképpen válni sem akart, hiszen hűséges felesége volt neki Márta, mint ezt bárki bizonyíthatja is. Ennek okából pedig az egész válólevél semmis.

Jehuda mester még hozzátette:

– Szerencséje Mártának, hogy Tamás, a hamisító, rosszul számolt. Csakis az Örökkévaló boríthatta el az elméjét, amikor a kert adatait elvétette, így az ítéletünket maga a Teremtő diktálta minekünk, legyen áldott.

Bölcs döntése volt ez Jehuda mesternek, bele is nyugodtak a felek, megnyugodott Uri igazságérzete is, de azért szívesen felkereste volna azt a Jozsué mestert a hetedik faluban, hogy megkérdezze tőle, az üggyel kapcsolatban valóban nem támadt-e ötlete, mondjuk valami olyasmi, hogy Ezékiel már nem volt az ép eszénél. És azon is eltűnődött, hogy vajon minden, kicsit is bonyolult ügyben a prekoncepció szerinti, elfogult ítélet születik-e vajon.

Jozsué mester neve hamarosan ismét felmerült.

Arra ébredt egyik reggel Uri, hogy Jehuda mester áll fölötte komoran.

– Elaludtam volna? – kérdezte Uri rémülten és felült.

Jehuda mester a fejét ingatta.

– Nem aludtál el, de mától egy hétig nem alhatsz a csűrben.

– Mit követtem el? – kérdezte Uri, kissé dühösen.

– Nem követtél el semmit – mondta Jehuda mester. – De így parancsolom. Mától egy hétig bent alszol a szobámban.

290

Vakarta a fejét Uri, nem volt ínyére a változás.

Napközben, mert nem volt ítélkezés, az asztalosok lassú, ráérős szöszmötölését bámulhatta, ez jó volt, mert odakint dühöngött a hőség. Rossz most a mezőn. Napnyugtakor bement a mesterhez.

A mester az ágyán hevert és a szoba mennyezetét bámulta. A felesége az ablaknál ült és vakoskodva varrogatott valamit. Mécsest még nem gyújtottak.

Amikor meglátta Urit, dühödten felpattant, felkapott egy takarót és kicsörtetett a házból.

– Megbántottam? – kérdezte Uri.

– Ő bántott meg téged, a vendéget, mert itt hagyott és vendégül se látott!

Uri nem értette a dolgot. Jehuda mester felült.

– Jozsué mester – mondta –, a nagyokos, úgy magyarázza a törvényt, hogy a menstruáló nőnek nem kell külön aludnia, pedig a hagyományból egyértelmű, hogy akkor a nőnek egy hétig házon kívül kell aludnia, mert tisztátalan! Jozsué mester hergeli a nőket ellenünk! A feleségemet is megőrjítette, ilyenkor egy hétig dühöng odakint a csűrben! Pedig a hagyomány egyértelmű, és ezt ő is tudja!

Bizalmasan tette hozzá aztán:

– Jozsué mester, a nagyokos, ellenem magyarázza a törvényt, kifejezetten énellenem! De én átlátok a szitán!

Uri kínosan érezte magát, és egyetlen kellemes álma sem volt egy héten át, amíg Jehuda mester éktelen horkolását kellett hallgatnia a másik ágyból.

Nem értette, minek száműzi erre a hétre Jehuda mester a feleségét, ha úgysem közös ágyban alszanak.

Rómában úgy tudták, hogy Palesztinában a házastársak közös ágyban szoktak aludni.

Örülhetne Jehuda mester felesége, gondolta Uri, hogy odakint alhat a csűrben, ott legalább csönd van. Minek csapkodott akkor dühösen?

Pentékoszta, azaz pünkösd ünnepéig, Sziván 6-áig jegyzősködött Uri Jehuda mester házában, ami a Pészah után ötven nappal van, akkor megkezdődött a búza aratása is, és mert az árpa aratása még tartott, minden kézre szükség lett, Uriéra is.

Pünkösd szép ünnep, a Hetek Ünnepének befejezése, virágot visznek be a házakba ilyenkor és bort isznak és imádkoznak, és az imaházba vonulnak és himnuszt énekelnek és a Tórát hallgatják, amelyből ilyenkor a törvényekre vonatkozó részeket olvassák fel és 291magyarázzák az előimádkozók, akik közt ilyenkor mesterek is feltűnnek, de a munka sürgős, másnap hajnalban kelnek és aratnak. Befogták Urit kalászt szedni, szalmát kötözni, az asszonyok között haladt a táblán, baljában a kalász, jobbjában a fésűs penge, hajladozott, akár az asszonyok, a dereka fájt, de nem panaszkodott.

A nők Hénokh könyvét akarták hallani tőle újra, és amit nem értettek belőle, annak a magyarázatát kérték, természetesnek véve, hogy Uri náluk sokkal jobban érti, elvégre ő olvasta fel nekik. Hénokh papja lettem, jött rá Uri csodálkozva. A tekercs nem volt ott, Uri emlékezetből idézte. Amikor az üveghegyről és a kristálypalotáról kérdezgették, megadóan ismertette velük ama látomást, amely benne kélt, amikor olvasta, s amely a nőkétől többé vagy kevésbé különbözött, az angyalokról pedig, amelyek létében ő maga nem hitt, különösen hosszasan kellett mesélnie, mert róluk a Hénokh könyve nem sok információt közölt. Mesélt Uriélről, aki maga is fényt sugároz, noha nem tud róla, hogy voltaképpen örökmécses van benne. Ezt ő találta ki, és a nőknek tetszett.

Azon vette észre magát, hogy egyre merészebben rögtönöz sosemvolt meséket a mezőn, s amikor ettől megriadt, annyira kérlelték és sürgették a nők, hogy folytatnia kellett. Beleolvadtak Hénokh könyvébe a görög és római mesék kiszínezve, módosulva, Uri mesélt, és maga is elcsodálkozott, a mesélés mennyire könnyen megy neki. Néha elakadt, mert neki is dolgoznia kellett, lihegett, a nők nem tágítottak, sürgették, folytassa. Uri egyszer azt találta mondani, hogy folytassa más, nem olyan nehéz. Ez felzúdulást keltett. Kiderült, a nők biztosak benne, hogy Hénokh könyvének titkos fejezeteit is olvasta már Uri ott Babilonban (Babilonban??? hát nem Edom már Róma neve??? – kiáltotta hangtalanul Uri), és tartozik ezt a tudását megosztani velük. Uri pedig folytatta, s valahogy mindig úgy alakult, hogy amikor egy ismert részt kellett újramesélnie, az első mondat után meglátott egy képet, akkor azt kezdte mesélni, erre a kép megelevenedett, s neki csak azt kellett elmondania, ami a lelki szemei előtt éppen lezajlik, mintha az a kép valóban létezne, és csak ő látná, és vakoknak mesélné. S mikor kérdezgették, ugyan honnét veszi e történeteket, már maga Uri is azt füllentette, hogy odahaza, Babilonban Hénokh könyvének egyéb részleteit is olvasta és hallotta. Erre megnyugodtak. Uri nyugtalan lett: van abban valami bűnös, hogy úgy mesél, mintha olvasná – s ugyan az ördögökben nem hitt, de mintha a Sátán diktálna neki.

Amikor nem mesélt, Uri hajladozva oldalvást bámészkodott, a kicsi, szépséges lányt kereste, és végre meg is pillantotta. A lány korsót vitt a fején, a vízhordókhoz osztották be hát, rámosolygott és odébbállt. Urit újra megbabonázta a két sűrű, összeérő szemöldök. Meg292kérdezte, mi a neve a lánynak. Némi habozás után mondták meg neki: Mirjam. Jehuda mester rabszolgáinak a lánya, maga is rabszolga, akárcsak a nővérei és a bátyjai mind.

Ébren és álmában állandóan azt a szépséges lányt látta maga előtt, egész benseje zsibongott, sajgó, bolondító, boldogító fájdalma lett és azon gondolkozott, hogyan vehetné meg. Érdeklődött, mennyi egy rabszolga ára, mert Itáliában nyolcszáz sestertiusnál kezdődik, vagyis annyi, mint egy marha ára, bár elérheti a százezret is, ha az illető valamihez nagyon ért. A sestertiusszal nem tudtak mihez kezdeni a nők, de a földmíves rabszolga árát tudták: negyven zuz.

Uri elszontyolodott: százhatvan sestertius Rómában sem kevés.

De aztán kiderült, hogy ez a férfi rabszolga ára; a nők feleennyit érnek. Fellélegzett Uri, és eltűnődött, hány éven át kellene napszámosként dolgoznia Júdeában, hogy azt a húsz zuzt, vagyis nyolcvan sestertiust összekaparja, és a szép kicsi lányt megvegye magának.

Egy jó munkás Jeruzsálemben egy dénárt is megkap, mesélték, amikor a kereseti viszonyokról érdeklődött; akárcsak Rómában, gondolta Uri; az napi négy sestertius; húsz napi bérért már lehet nőt venni!; egy tapasztalt napszámos azonban vidéken tizedannyit se keres, mint kiderült. Érdemes lenne munkásként dolgoznia Jeruzsálemben, ha vissza tudna menni oda valahogy. Egyelőre azonban ingyen dolgozott az ebédért, az ecetes kenyérért, amelyet úgy evett meg, ecetbe mártva, mint a többiek, mert sajdítja ugyan a gyomrot, de a pokoli hőségben az ecet a szomjat valóban csillapítja, és kevés volt a víz, hiába jöttek rendszeres időközönként, egymást követve, korsóval a fejükön a lányok egész nap az aratókhoz.

Munkásnak állni Jeruzsálemben!

Egyszer a felügyelő, aki továbbra is baráti viszonyt ápolt vele és nem mulasztotta el, hogy üdvözölje, valahányszor az arató nőket ellenőrizte, elmondta, hogy dolgozott ő munkásként Jeruzsálemben az utak felkövezésén, és megkapta a napi egy dénárt, de az élelemért és a fekhelyért csaknem többet kellett fizetnie ennél a napszámnál, ezért is jött vissza vidékre. Drága város Jeruzsálem. A munkások többsége nem is lakik sehol, az utcán alszanak, akár a koldusok, de az se jó, mert álmukban gyakran minden vagyonukból kifosztják őket. Ha az ember egy év alatt húsz-harminc zuzt meg tud takarítani, már örülhet.

Egy teljes évet dolgozni egy rabszolgalány kiváltásáért? Nem is lehetetlen.

Róma elsüllyedt a tudatában, nem volt más a világon, csak a jelen, az árpa- és búzatáblák egyhangú valósága, csak Júdea, és azon kívül semmi. Uri sejtette, hogy kezd megbolondulni, de nem nagyon bánta. 293Saját családról álmodott, a kicsi lány gyerekek sokaságát szüli meg neki, ő dolgozik, arat, szánt, vagy kitanulja az asztalosságot, és itt él élete végéig a kicsi lánnyal, aki soha nem fog megöregedni. Mintha nem a száműzetése napjait töltötte volna abban a faluban, s mintha e száműzetés nem érhetett volna véget bármikor.

Hevert Uri a mezőn, amikor ebédszünetben tehette, nem sokáig, és az eget bámulta.

Más itt a mennybolt, mások az embert körülvevő szellemek, más a múlt, a jelen és a jövendő, más a vallás, mint Rómában. Más képzetek nyűgözik őt is, más mesék. Hénokh van jelen itt, Rómában pedig Platón meg Ovidius. Hénokh nem érti Platónt és viszont. De mind a kettő jelen van ott, ahol érvényes. Itt nem érvényes semmi, ami a római zsidó negyedben igen. És mit sem tudnak Hénokhról a római zsidók.

Hogy van ez?

Az Örökkévaló megelégelhette a gyermeteg álmodozását, mert egyik délelőtt egy kalásszal megvágta a bal kezét, erősen vérzett, és az asszonyok azt tanácsolták, menjen haza Jehuda mesterhez, neki vannak növényi főzetei, amelyek a vérzést csillapítják.

Uri hazabandukolt a mezőről, jobbjával a bal kezének két vérző ujját szorítván, jól ismerte már az utat. Belépett a szobába, hunyorgott, a kinti verőfény után alig látott valamit, csak hörgést és sikító nyögdécselést hallott. Először a mester feleségét látta meg, az ablak alatt ült és szorgalmasan varrt valamit. A hangok az ágy felől jöttek, közelebb lépett, és akkor meglátta a hátán fekvő mestert, a lába meztelenül lógott ki a feltűrt ingéből, meglepően vézna lábszára volt a kövér mesternek, és a hasán a szép kicsi lány lovagolt meztelenül, önkívületben ugrált rajta ültében, a mellei rezegtek, a hosszú, kibontott fekete haja repdesett. A mester hörgött, a kicsi lány sikítozott és lovagolt, a mester felesége varrt.

Uri kővé dermedt. A mester észlelte, hogy valaki jött, fektében oldalvást Urira nézett és elvigyorodott.

– Helyes kis jószág, mi? És erre aztán senki se mondhatja, hogy kecske! – kiáltotta, a lány pucér fenekére vert egy jó nagyot és harsányan felnevetett. – Ha munkáskéz kell, gyártok én magamnak!

A mester felesége Urira pillantott. Mélységes, üres gyűlölet volt a szemében, amely minden élőre és élettelenre átsugárzott. Átok ült a szemében. A kicsi lány tovább ugrált a mester hasán önfeledten.

Uri kifordult a házból és futni kezdett. Beszaladt a tyúkudvarba, az egyik tyúkólból kizavarta a tyúkokat, azok rémülten, szárnyukkal verdesve menekültek, hason fekve becsúszott, és fejére kulcsolva a kezeit üvöltve sírt dühében.

294

Meg kell szökni.

Ő római polgár, senki sem kötelezheti, hogy rabszolgamunkát végezzen Júdeában. Senki el sem ítélte semmiért. Törvénytelen mindaz, amit vele művelnek hónapok óta.

Elindul akármerre, és megy, csak innen el.

Egészen vidám lett ettől a gondolattól. Ez itt már unalmas, legalább új kalandok várják. Hogy Rómába visszajut-e egyáltalán, az persze kétséges. Hogy hazajut-e valaha. De hát mi az, hogy haza? Messze van Róma, és nem is különösebben kívánatos az a tizenkilenc év, amit ott le kellett élnie. Rómán és Júdeán kívül is van világ.

Két nappal később kiment a mezőre és megvárta, amíg a reggelit hozzák, egy szelet kenyér volt ecetbe mártva, megette és ivott rá jó sok vizet a korsóból, amit egy idős nő tett elébe, aztán letette a fésűs sarlót és lassan elindult. Nem néztek utána, biztosan dolga van, majd visszajön.

Uri észak felé gyalogolt. Mindenütt arattak.

Gyalogolt Uri észak felé, a köpenyét a fejére húzta, mert erősen tűzött a Nap, és gyalogolt. Szamária van arrafelé, ahol a júdeai zsidókat utálják, a jeruzsálemi Templomnak nem adóznak, de ő nem júdeai zsidó, ő római polgár, akinek öntudata van.

Déltájban úgy döntött, leheveredik egy kicsit. Minek sietni, amikor azt se tudja, merre tart.

Egy fügefa alatt érte az álom. Áthatolhatatlan, sűrű, remek árnyat adó levele van a fügefának, áldott legyen az Örökkévaló, hogy ilyet is teremtett. Késő délután volt, amikor arra ébredt, hogy nézik.

Féloldalt fekve kinyitotta a szemét, emberi lábakat látott maga körül. Nézte a lábakat, mind mezítláb volt, egyetlen lábpár kivételével. Annak a lábpárnak saruja volt.

Uri felült, a sarut tanulmányozta közelebb hajolva, aztán feltekintett.

Morcos férfiak néztek le rá heten. Végigpásztázta az arcukat. Kettő ismerősnek tűnt, velük arattak az elmúlt hetekben. A többit sose látta. A saruval bíró egyén arcát alaposan megszemlélte, az is őt. Mintha ezt az arcot Uri már látta volna. Igen: a dárdásra emlékeztetett, aki a kardossal Jeruzsálemből Jehuda mesterhez kísérte, csak fiatalabb nála. Uri bólintott: az öccse.

Uri ült, maga alá húzta a lábait, és várta, mondjanak valamit. Azok hallgattak. Uri felnézett, egyenesen a sarus szemébe.

– Az az én sarum volt egykor – mondta szemtelenül.

Csönd volt. Aztán a saru tulajdonosa azt mondta:

– Tudom.

Uri megnyugodott, lassan feltápászkodott, kiegyenesedett, állt.

295

Csönd volt.

– Vissza kell menned – mondta a sarus barátságosan. – Te ott Jehuda mester vendége vagy.

– Nincs kedvem – közölte Uri.

Csönd volt, a férfiak tűnődtek a válaszon. Aztán a sarus, a dárdás öccse, azt mondta:

– Muszáj. Mi azért vagyunk, hogy a falut védelmezzük. A mester megkért minket, hogy segítsük. Mi segítjük, ő pedig fizet. Visszakísérünk, nehogy baj érjen.

Uri tűnődött.

– Veletek tartanék a barlangokba – jelentette ki végül.

Megint csönd lett.

– Nem lehet – mondta a sarus sajnálkozva. – Jehuda mester nem mondta, hogy eridj a barlangokba, a rablók közé. Vagy mondott ilyet neked a mester?

Uri mérlegelte a választ.

– Ilyet nem mondott – ismerte el.

Megindultak vissza dél felé.

Megtermett férfiak voltak, nem úgy festett, hogy nélkülözniük kellene, rendes a ruhájuk, nem böki ki a bordájuk a bőrüket és magabiztosak. Biztosabban lépdelnek a földön, mint a parasztok.

Uri kuncogott magában és dudorászva bólogatott.

Rablókból verbuválnak rendőröket Jeruzsálemben eszerint, és a vidéki rablók a vidéki mesterrel jó viszonyt ápolnak, a helyi rendőrségeként működnek, amiként a mester a Szanhedrin hűséges megbízottjaként működik, mást nem tehetvén. Nincs hová megszökni, minden bokorban jelen van az állam.

A falu határában a rablók megálltak.

– Menj vissza Jehuda mesterhez – tanácsolta a sarus. – Ha megint megszöksz, megint elfogunk.

Uri bólintott.

– Üdvözlöm a bátyádat – mondta.

– Átadom neki. Béke veled.

– Béke veletek.

Úgy álltak a falu határában, mint a dárdás és a kardos, amikor Uri a faluba megérkezvén Jehuda mester keresésére indult két hónapja. Uri visszanézett és szívélyesen intett feléjük. Azok álltak mozdulatlanul.

Jehuda mester mogorván fogadta.

296

– Mit akarsz tőlem?! – jajdult fel sebzetten, de ebben, Uri már tudta, több volt a színészkedés, mint az őszinte indulat. – Nyaljam ki a seggedet, mert ideküldtek, hozzám?! Nem jó neked itt?! Én tehetek róla?! Mi bajod velem?! Miért akarsz tönkretenni?!

– Unatkozom – jelentette ki Uri. – Legalább Jeruzsálembe hadd mehessek vissza!

– Ahhoz engedély kell! – kiáltotta a mester.

– Szerezd meg – javasolta Uri, a római polgár.

– Hogy szerezzem meg?! És kitől?!

– Nem érdekel, szerezd meg! Jelezz nekik tűzzel!

– Drága! Minden egyes betű három pondion!

– Hát aztán?

– Fizesd meg!

– Miből fizessek, tudod, hogy nincs pénzem! Fizesd meg te, aki uzsorakamatra kölcsönzöl pénzt, és abból pénzeled a rablóidat, hogy rendőrködjenek neked!

– Akkor is te fizesd meg, te jöttment! – sziszegte a mester, most már valódi indulattal.

– Fizesd meg te, akinek van!

– Eszem ágában sincs! – hörögte a mester. – Három pondion minden egyes betű, a magánhangzók is annyiba kerülnek, három pondionba! pedig azokat el se küldik a lusta mihasznák, csak a mássalhangzókat, mégis felszámítják! Nem fizetek nekik! Rohadt csalók! Rajtam nem keresnek! Az én magánhangzóimat nem fogják ellopni!

Érezte magában Uri a gonoszságot felgyülemleni, és nem állt e késztetésnek ellen. Elsüllyedt a szép, kicsi fekete lány borzongató szemöldöke a lelkében, eltűnt az a sajgás a bensejéből, amit a látásakor minden alkalommal érzett, csak a férfiúi irigy bosszúvágy maradt benne, a gyilkos.

Lesz még nekem negyven feleségem, és mind szebb lesz, mint Mirjam.

– Megfizetem most a fél sékel adót – mondta Uri gúnyosan, a maga számára is váratlanul.

A mester nem értette, megzavarodott.

– Azt tél végén kell! – kiáltotta.

– Én most akarom megfizetni! – erősködött Uri, a felnőni vágyó, megátalkodottan.

– Nem lehet! Ádárban gyűjtik!

– Márpedig én Szivánban fizetem! – üvöltötte Uri.

Csönd lett. Uri gonoszul mulatott magában: ugyan honnét venne ő most fél sékelt? Egyetlen árva perutahja sincs. De a mester nem gondolt bele.

297

A mester meg volt riadva. Olyan még nem volt, hogy a fél sékel adót nyáron fizesse meg valaki. Olyan még nem volt soha. Ez a fiú megőrült.

– Jó – mondta békülékenyen, és megpróbált mosolyogni. – Nem dolgozol többé. Azt csinálsz, amit akarsz, de nem próbálsz megszökni. Úgyis visszahoznak. Nem akarok botrányt. Mi kell? Mondd meg, megkapsz mindent!

Uri hallgatott. Azt ő már úgyse kapja meg, amit szeretett volna. Elvette a Sátán, akiben sose hitt, de hát mégis létezik.

– Nőt akarok – suttogta elhalóan.

Jehuda mester elképedt. A fülét hegyezte.

– Mit mondasz? – kérdezte, a segítőkészségtől vörösen.

– Nőt – mondta Uri rekedten.

– Nőt?? – kérdezte vissza Jehuda mester, és Uri látta, igen megkönnyebbült. – Kérlek. Annyi nőt kapsz, amennyit akarsz. Melyik kell? Mondd meg, és megkapod! Van itt rabszolganő annyi, mint a nyű! Összehívom őket, és te rámutatsz! Ingyen használhatod, amíg itt vagy!

Uri felnyögött.

– Berendezem neked a műhelyemet házként – mondta Jehuda mester készségesen. – Berendezem, be én! Mondjuk, a felét… Az is nagy tér, nem? Hát hiszen ismered… A felét… Elválasztom a műhelytől fallal… Ágyat kapsz, széket, nem kell a földön aludnod. Finom ágyat kapsz! Heversz ott naphosszat, és rád küldöm a nőket. Annyit, amennyit akarsz! Olyat, amilyet akarsz! Azt csinálsz velük, amit akarsz! Csak ne tegyél tönkre! Nem szolgáltam rá, én jól bántam veled!

Szégyellt nőt kérni végül Jehuda mestertől Uri, de a lakást elfogadta, hevert a műhelyből leválasztott szobában a heverőre tett ropogós, friss szalmával kiadósan és egyenletesen megtömött matracon naphosszat, hajtotta el magától a legyeket és igen pocsékul érezte magát. Szabad volt és unatkozott.

Förtelmesen viselkedett, ahogyan csak gyönge ember képes, és nem értette, hogyhogy ezzel nem él vissza Jehuda mester. De nem élt vissza vele, és ebből Uri más következtetést nem vonhatott le, csak azt, hogy ez a messze földön köztiszteletben álló, félelmetes, nagyhangú, nagy étkű, veres fejű, kövér ember még gyöngébb, mint ő.

Uri a fogait csikorgatta. Kell valamit csinálnia, különben megbolondul.

Asztalos leszek, határozta el.

298

Beosont Jehuda mester házába Uri két nappal később, de Mirjamot nem találta ott, a mester feleségét sem találta ott, ült az asztalánál Jehuda mester görnyedten, homlokát mindkét kezével feltámasztván valami tekercs fölött, és igen gondterheltnek tűnt. Felnézett.

– Ki kell átkoznom! – kiáltotta boldogtalanul. – Rettenetes!

Uri bólogatott, aztán közölte, hogy ő márpedig ki akarja tanulni az asztalosságot, ha már itt van.

– Tanuld ki – mondta Jehuda mester dühösen, amiért Uri nem tanúsított együttérzést.

Közölte hát Uri a segédekkel, hogy Jehuda mester utasítására ő ezentúl asztalos lesz, és mutassanak meg neki minden fogást.

Nem örültek a segédek, jó a szakmájuk, másfél napi járóföldön ők hárman voltak az egyedüli képviselői, és most vetélytársat kell maguknak támasztaniuk. De Jehuda mesterrel ellenkezni nem mertek.

Mondták, ücsörögjön a műhelyben, figyeljen.

Deszkákat dörzsölgettek egész nap, Uri unatkozott. Kérte, hadd csináljon valamit ő is. Mondták neki: ott van egy nyeles fémszerszám, amivel az egyes fadarabokat ütögetik össze, dörzsölje simára. Kemény követ használtak erre a célra, a felülete recés volt. Uri egész nap a fémfelületet dörzsölgette, az nemigen kopott, semmi öröm nem volt benne.

Másnap sem adtak más munkát. Uri dühös lett. Megfigyelte, hol vannak a műhelyben a mécsesek, éjjel visszalopódzott, meggyújtott két mécsest, s azok fényénél szétszedett egy széket, hogy megnézze, hogy rakták össze. Újra összerakni már nem tudta, a csapolás eltörött, de amikor másnap emiatt botrányt csaptak a segédek, Uri szemtelenül vigyorogva tűrte és a vállát vonogatta. Rohant a fősegéd siránkozni Jehuda mesterhez, aki azonban nem vállalta a húsz lépésnyi utat a műhelyébe, hanem megüzente: tessék Urit mindenre megtanítani, ha ez a kívánsága.

Alig egy hónap múlva, Támuz közepére elkészített egyedül egy szép kis asztalkát. Bárhogy taszigálták is, nem billegett, a lapja fényesre és simára sikeredett, az erezet gyönyörűen látszott rajta. Nem volt az illesztésekben ragasztó, semmi tömítőanyag, és mégsem lötyögött sehol. Jóféle fa volt, mondták is a nevét, de Uri nem jegyezte meg, csak a csuklóját tapogatta, mert persze a legkeményebb fát adták neki, hogy küszködjön vele.

Ez a munka nekem való, konstatálta Uri boldogan.

Közel kellett hajolnia a fához, hogy dolgozzon vele, és közelre ragyogóan látott, sőt jobban, mint a többiek. Egészen kicsi kis réseket is meglátott, egészen apró szálakat is észrevett a fában. Asztalosnak 299teremtett engem az Örökkévaló, gondolta, és Teremtőjének szemére hányta, miért nem adta tudtára ezt korábban.

Mondták a segédek elismerően, hogy akár berakással is próbálkozhatna.

Uri nem tudta, mi az. Magyarázták neki, lerajzolták a porba is ággal, hogy a különösen drága asztallapok vésővel kivájt réseibe más fafajtákból picike lemezkéket illesztenek a mesterek, és azok gyönyörű, eltérő színű rajzolatokat adnak ki, s az ilyen asztallapok igen-igen drágák. Mutatni nem tudtak ilyet, vidéken ilyen asztalt nem találni, csak Jeruzsálemben a gazdagoknál. Ilyen asztallapokon fantasztikus madarak és növények is láthatók, mind-mind fából, lemezkékből összerakva, és iszonyúan drágák.

Uri hulladék fákból vágott ki lemezkének valót, s önmagukba faragta, csiszolgatta, illesztette vissza azokat, és szép mintázatokat talált ki, amilyeneket, így mondták a segédek, még soha senki, és látta, hogy ez megy neki.

Jó volt a fával dolgozni, az illatát beszívni, bámulni a bütümetszet rajzolatát, nézegetni hosszan a görcsök koncentrikus köreit, jó volt éles pengével a fát alakítani, a fölösleget lehántani róla, annyira jó volt, hogy nem is igen kellett egyébre gondolnia közben, nem kellett arra gondolnia, miért éppen ott van, ahol van. És mikor megmutatták neki, hogy olyasfajta korong segítségével, amilyennel a fazekasok dolgoznak, fát is meg lehet munkálni, lábbal kellett hajtani a korongot, és a pengét a rögzített fának nyomni, és a fa forgott, a penge meg állt, és úgy hasította le a forgácsot, Uri olyan boldogságot érzett, amilyet a Teremtő érezhetett, amikor az agyagból az embert megformálta.

Ha tudná az apám, hogy ezzel a jeruzsálemi úttal szakma kerül a kezembe! Megtudja egyszer, és ámulni és örülni fog, amiért mégis jó valamire a fia rossz szeme.

– Gizbarim! Gizbarim! Gizbarim!

Erre a kiáltásra ébredt az egyik hajnalban Uri, kimászott a csűrből, hajnal volt még, mindenfelől emberek siettek a mezőre, nők is, gyerekek is közöttük, Uri hunyorgott, nem látta az arcukat, de annyian lettek hirtelen, hogy az volt az érzése, a legtöbbjükkel még nem találkozott. Pedig kicsi falu volt ez. A szomszéd falvakból is idejöttek? Tudták előre, hogy készül valami?

Az egyik segéd beugrott a csűrbe, ő világosította fel Urit: most jön a szekérkaraván, amelyik az Első Termést és a Java Termést hivatott 300Jeruzsálembe vinni. Ez nem a Tized, azt külön gyűjtik, azt nem most viszik el.

– Honnét tudod?

– Üzenték.

– Küldönc jött?

– Tűzzel üzentek. Késtek az idén, Pünkösd előtt fél hónappal szoktak jönni, de az aszály miatt most minden kiég, az állatok satnyák, ezért vártak, hátha lesz eső.

– Mikor gyűjtenek be ezen kívül?

– Fél hónappal Pészah előtt, de akkor mifelénk csak kijelölik, és magunk visszük a városba. Elvinni csak messzebbről viszik. A Jordánon túlról nem gyűjtik, onnét önként hozzák, bár nem kötelező. Még egy begyűjtés van, fél hónappal a Sátoros ünnep előtt…

Izgatott volt a segéd, szaladt ki a csűrből, a lábán tiszta, ünnepi saruval.

Uri gyorsan megmosakodott az udvaron, korsóban állt a víz, eső hetek óta nem esett, messzi kútból hozták a nők; elmondta az imát, bekapott egy szelet száraz kenyeret és sietett a többiek után.

A falu határában hosszú láncban álltak az emberek, Uri beállt közéjük. Lányok korsókat vittek körül, az emberek kezére öntöttek egy kis vizet, azok a kezüket dörzsölték. Uri is kapott egy kicsit, ő is dörzsölt. Uri sose látta őket kezet mosni étkezés vagy ima előtt, az csak a diaszpórában szokás. A lányok haja feltűzve, a ruhájukat kimosták, nedvesen tapadt a testükre, Uriban vágyak keltek. A férfiak zsákokat, hordókat és agyagedényeket cipeltek, Jehuda mester ott loholászott közöttük izgatottan. Nagy dolog készül, ha ő is felkelt hajnalban. Jehuda mester az agyagedények tisztaságát firtatta, fehér gyolccsal törölgette le róluk a harmatot.

Amikor észrevette Urit, magyarázólag mondta:

– A nedvesség vonzza a legyeket! A szúnyog-tisztátalanság még elmegy, de a légy-tisztátalanság nem megy el!

Jehuda mester tovaloholt, és azt kiabálta, hogy lencsét hozzanak.

Lencsét eszünk ma, az az ünnepi eledel? Amióta Uri a faluban élt, nem ettek lencsét. Felvilágosították: a légy-tisztátalanság mérésére való a lencse: az egy lencsénél kisebb kosz még elmegy, de ami nagyobb, attól az egész zsák liszt tisztátalanná vált, és papok nem ehetik. Megnyugtatták: a lencse jelenléte jelképes, mert nem fordulhat elő, hogy lencse nagyságú légypiszok maradjon a gabonában, ők arra ügyeltek.

Az üres edényeket Uritól balra tették le a földet borító takarókra, a zsákok és a hordók jobboldalt álltak. Állatokat is hajtottak a mezőre, a borjak és a bárányok még botladoztak.

301

Nem evett senki, vigyáztak, hogy semmivel se piszkolják be a kezüket. Álltak a napon, ünnepi volt a hangulat. Ott állt az asztal a mezőn fehér terítővel letakarva, rajta bor meg víz, meg keverőtál. Jehuda mester a terítő nemlétező ráncait simítgatta el. Megszemlélte a borjakat. Megszemlélte a tisztára törölt edényeket, és még egy kicsit törölt rajtuk. Kívül is törölt, mert kívül, mondták, a légy-tisztátalanság gyakori.

A gizbarim a begyűjtők neve. Van a Templomnak három begyűjtője, azok parancsolnak a katholikoszoknak, akik szintén a begyűjtésen dolgoznak, lévita valamennyi. Amikor a népek ünnepek alkalmával a terményeiket Jeruzsálemben a Birkamezőn, az északi falnál, a nagy fürdők mellett leadják, a katholikoszok vizsgálják meg, tiszta-e, ép-e, hogy a léviták nyugodtan elfogyaszthassák; e tized tizedét kapják meg a papok; elvileg lévita tízszer annyi van, mint pap, bár több a pap már Jeruzsálemben, mint régen, mind odagyűlt egész Palesztinából. Vidékre a katholikoszok jönnek begyűjteni az Első Termést meg a Java Termést; és pap is szokott jönni ilyenkor!

Pap jön ma Jeruzsálemből közénk! És meg is áld minket!

Nagy volt az öröm, boldogan ácsorogtak, és senki a helyéről el nem távozott. Álltak sorban, tűzött a Nap, ruhájukat a fejükre borították. Jehuda mester körbejárt, szigorú szemmel méregetett mindenkit, mintha átlátna rajta; egy legény előtt hirtelen megállt.

– Neked mikor temették a nagybátyádat? – kérdezte.

– A múlt héten – mondta a legény.

– Ott voltál?

– Ott voltam.

– Ki volt még ott?

– Hát a család…

Jehuda mester összeszedette a családot, odaállt a sor elé vagy egy tucat ember, fiatalok, öregek, nők és gyerekek.

Jehuda úgy állt, hogy az árnya az árnyukkal össze ne érjen; szemlélte őket hosszasan, majd kiadta az utasítást: hordják el magukat.

A családfő, testes, vörös képű ember, tiltakozott: elmúlt már egy hét a temetés óta, nekik joguk van itt lenni. Jehuda nem tágított: nem biztos, hogy megtisztultak azóta, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, a helyzet kétséges, nem maradhatnak itt.

Uri látta, mert négy lépésnyire zajlott a vita, hogy a testes, vörös ember nagy erőfeszítéssel fegyelmezi magát, aztán int a fejével és elindul. Búsan elbaktattak a nyomában a családtagjai. Nem részesülnek a papi áldásból a szerencsétlenek, mert így döntött a mester.

Jehuda Urira nézett.

– Előfordulhat, hogy árnyékot vetettek a halottra! – mondta gond302terhelten, felelősen. – Ha igen, akkor tisztátalanná lettek, és pap nem láthatja őket, mert a hulla-tisztátalanság az árnyékot vetőről átvándorol arra, aki nézi. Lehet, hogy nem vetettek árnyékot a halottra, de nem biztos. Nem kockáztatunk.

Továbbment Jehuda mester, és igen gondolkozott, mit kell még tennie, hogy minden tökéletes rendben menjen.

A távolból azt kiabálták: demah, demah!

Uri megkérdezte, mi az.

Az olyan tiszta termény, amelyről nem lehet biztosan tudni, hogy a tizedet megadták-e már belőle. Biztonság okáért később azt is megtizedelik, de addig sem Első Termény, sem Java Termény nem lehet, vissza kell vinni.

A szekerek déltájban érkeztek; elhúzódhatott a begyűjtés az előző falvakban. Megvetően nyilatkoztak róluk: azok folyton alszanak.

Nyolc nagy ökrösszekér érkezett egymás után, az elsőn fehér lenvászonköpenybe öltözött, négyszögletesre nyírt szakállú ember bóbiskolt, a pap, mellette köpenyes ember ült a bakon, a láncban azt mondták, ő a begyűjtő lévita, a katholikosz. Az utolsó szekéren fegyveresek zötyögtek nyolcan, közöttük egy civil feketében. A többi szekér részben már meg volt rakva zsákokkal és vászonnal letakart edényekkel. Az egyik szekér mögé borjak voltak kötve. Azon a szekéren tyúkok voltak nagy ketrecbe zárva, bágyadtan bóbiskoltak.

Különös, gondolta Uri: a gizbar perzsa hangzású szó, a katholikosz görög; miért nincs héber vagy arámi szó a begyűjtőkre?

A szekerek megálltak. Jehuda mester a pap elé járult. A pap lekászálódott a szekérről. Jehuda hason elterült a földön. A nép letérdelt. A pap mindkét kezét előretartva imádkozott és elmondta a papi áldást. Uri, maga is térdelvén, körülnézett. Átszellemülten, boldogan térdepeltek az emberek, sokan örömükben könnyeztek. Megáldotta őket a pap, akinek a révén magának az Úrnak az áldását nyerték el a szorgalmukért. Keményen megdolgoztak, hogy Isten eleséghez jusson, jár nekik az áldás. A léviták és a papok emésztik meg az Első Termést és a Java Termést az Örökkévaló megszentelt bendői gyanánt, a kiválasztottak közül a kivételezettek.

A katholikosz és a fegyveresek is leszálltak.

A katholikosz egy hordóra ült, asztalkát hoztak elébe, arra tette a papiruszt, amit elővett és kitekert. Egy suhancot küldött oda Jehuda mester, aki lángoló arccal rátenyerelt a papiruszra, hogy ne tekeredjék vissza önmagába; büszkén nézegetett körül a suhanc, fontos munkát kapott. A lévita lúdtollal jegyezgetett a papiruszra, a mellén fityegő kicsi tintatartóba mártogatta.

A pap alá széket tettek, leült, vásznat feszítettek a feje fölé, ketten 303tartották boldogan, a pap feje lekókadt, talán elszunnyadt. A magáét már megtette, elmondta az áldást, amit közönséges emberfia sose mondhat el.

A fegyveres kísérők ételt és italt kaptak, leheveredtek egy fa alá és békésen falatoztak. Az utolsó szekérről nem szállt le a fekete köpenyes civil, Uri nem látta világosan az arcát és nem tudta, hogy ki lehet.

A katholikosz írnok intett. A felügyelő, aki az asztal mellett állt az ernyőtartókkal, szintén intett. A sor asztal közeli végén zsoltárt kezdtek énekelni, Uri körül is csatlakoztak a dalhoz, a dal végigfutott a soron, s amikor véget ért, hordani kezdték az edényeket és a zsákokat az asztalkához. A zsákokat a láncban álló emberek adták tovább kézről kézre, az asztalka előtt megoldották a szájukat és tartalmukat az edénybe töltötték. Minden edénybe keveset töltöttek, a katholikosz megszemlélte, milyen a liszt – árpa is, búza is volt a zsákokban –, és csak akkor töltötték tovább, amikor bólintott.

Új zsoltárba kezdtek, aztán megint újba; amíg az átvétel zajlik, énekelni fognak.

Uri is dalolt unatkozva, az ácsorgástól megfájdult a dereka. Egész nap ezt fogják csinálni. Volt a lelkében valami sürgetés: ezt már látta, megértette, most már valami mást is kellene csinálni. De a többiek lelkében nem volt sietség: ők abban a szent pillanatban éltek, amelyik épp zajlott. Magasztos nap ez, most szereznek bűnbocsánatot az Úrtól. Uri lelkifurdalást érzett: ő nem érezte úgy, hogy a bűnei ezzel meg lehetnének bocsátva.

A pap szunyókált, senki nem hederített rá. Uri csodálkozott, miért nem elevenebb és miért nem érdeklődnek iránta a népek. Közvetítői funkciója van Isten és a népe között, s ő maga mintha nem is volna. Egy imamondó báb.

Bezzeg a lévita fontos ember.

Az egyik edénnyel nem volt megelégedve, félre is dobták szégyenkezve, tiltakozás nélkül, hogy összetörjön. Az egyik zsák tartalmának minőségét kifogásolta, a zsákot félretették, a száját visszakötötték. Talán légy került bele vagy nedvesnek találta a begyűjtő, azt a parasztok helyben fogják megenni.

A katholikosz intett, Jehuda mester ugrott, és egy suhanc a katholikosz orra elé tartotta a tálat. A katholikosz egy olajoshordóból pálcával kihalászott valamit, nézte, nézte, másik kezével beletúrt a lencsés tálba, kivett egyetlen szemet, és ahhoz a valamihez mérte. Hosszan méregette, aztán intett, a hordó mehetett a szekérre.

Felsóhajtottak Uri körül boldogan, és még lelkesebben énekeltek. Nagyon rég nem fordult elő, hogy az általuk sajtolt olaj tisztátalan lett volna. Uri sajnálta, hogy olajsajtolásban nem volt eddig része.

304

Amikor végeztek a zsákokkal, a gyümölcsök jöttek, tálakban vitték a lévita elé, aki minden egyes darabot megvizsgált. A satnyábbakat félretették. Azt mi fogjuk megenni, vonta le a következtetést Uri. Azokat a gyümölcsöket pedig mind kovakőkéssel vágták le, mert az soha nem lesz tisztátalan. De nem is a kőkés nem volt tiszta, hanem a gyümölcs.

Jehuda mester intésére a sor felbomlott, az éneklés abbamaradt. A pap felébredt a csöndre, belelépett egy vízzel teli tálba, a lábával tapicskolt, majd lehajolt és vizet spriccelt magára, aztán kilépett az edényből és az asztalhoz imbolygott. Víz és bor volt előtte. Elkántálta az imát, a lévita bort kevert a vízzel teli poharába, a pap megitta, erre a jelre a fegyveresek is inni és enni kezdtek. Ehettek most már ők is, akik addig láncban adogatták a termést. Ennek a láncnak nem a munka megkönnyítése volt a célja, egy ember is elbírt volna egy zsákot, hanem hogy valamennyien részt vegyenek benne.

Ebéd után következtek a borjak meg a bárányok, amelyeket a fák tövében, szalmán hevertettek és itattak. Vízzel hintették meg őket, mielőtt a katholikosz elé vezették. A lévita alaposan végigvizsgálta mindet, a fogazatuktól a lábukig mindent megnézett. Azért vizsgálódhatott egyedül, mert szakember. Nem akadt sok elsőszülött állat a faluban, kicsi falu Bethzacharia. Uri sokallta az állatok számát, de emlékeztették: a java állatokat is most gyűjtik be, nem csak az elsőszülötteket. A vizsgálat lassan folyt, az állatok közül is hibásnak minősült néhány. Azokat felnevelik és levágják; második tizednek még jók az ilyenek. A második tized az az élelem, amit a maguk számára tesznek félre, hogy a zarándoklat alatt megegyék. A második tized lehet hibás, csak az első tized, a lévitáké és a papoké, csak az legyen tökéletes.

A katholikosz vörös festékbe mártott ecsettel jelet rajzolt a kiválasztott állatok homlokára vagy szárnyára, és intett, hogy a gazdák vigyék vissza őket az árnyékba. Ideje volt, az állatok lihegtek és szédelegtek a szomjúságtól.

Ezentúl a volt gazdák az állatoknak már csak a pásztorai, mert a papok lettek a tulajdonosaik, azaz a Mindenható.

Az utolsó szekérről leszállt a feketébe öltözött civil, olyan volt, mintha gyászolna, és az asztalokhoz közeledett. A katonák szemben a néppel felsorakoztak. A fekete ember megállt. Csönd lett.

– Ki ez? – kérdezte suttogva Uri.

– A vámszedő.

Állatokat, gabonazsákokat, gyümölcsöket hordtak elébe, de azok minőségét nem vizsgálta senki. Ez a rómaiaknak megy adóba, ez már lehet tisztátalan. Állt a vámszedő és számolt. A zsákokat felrakták a 305szekérre, a lábasjószágot a szekér mögé kötötték. Nem énekelt senki. A pap aludt vagy alvást színlelt. A lévita árnyékba vonult.

Az emberek sorai felbomlottak, trécseltek, hátat fordítottak a vámszedőnek.

– Mennyi az edomita adó? – érdeklődött Uri.

Mindenből egy százalék a fejadó és másfél százalék a terményadó. Zsidó a vámszedő, évi fix összeget fizet a vámszedés jogáért Edomnak; ha többet szed be, a különbözet az övé, ha kevesebbet, a veszteség az övé. A vámszedő bűnös ember, úgy is áll a nép elé, gyászban; tanúskodását nem fogadják el, ajándékot nem szabad átvenni tőle, és ha pénzt ad valakinek, azt felváltani tilos. Azért járnak vidékre a papokkal és a lévitákkal meg a katonákkal, mert félnek a népharagtól. Csoda, hogy vámszedőnek állnak emberek.

– Tönkreteszik nekünk az ünnepet – mondták az emberek keserűen.

A józan hangokkal szemben, hogy márpedig a császárnak is meg kell adni, ami a császáré, azért panaszkodtak keservesen, amiért a vámszedők, Edom szégyentelen bérencei, tönkreteszik őket.

– Honnét tudja, miből mennyit kell beszednie? – kérdezte Uri.

– Tudja.

Évente egyszer a családfők elbandukolnak a legközelebbi városba a vámszedőhöz és bevallják, miből mennyit termeltek és hány lélek van a családban. Ezt a bevallást a legritkább esetben ellenőrzik, nincsenek a vámszedők annyian. Ebben a faluban római adóellenőrzés még sose volt, de ha lenne, az adóellenőr nem távozna elevenen, annyi bizonyos. Mégis becsülettel adóznak Edomnak, mert megkövetelik az elöljárók, megköveteli Jehuda mester is például, és ha Jehuda mester azt mondja, hogy Edomnak adózni kell, akkor ők adóznak, mert Jehuda a mester.

A gyerekeket nem a születésükkor kell bevallaniuk, hanem hétéves korukban, ez így van, amióta Edom uralkodik rajtunk, talán mert sok gyerek meghal korábban. Ám a papoknak bevallják, és ha elsőszülött a fiú, az öt szelát azonnal befizetik. A többi fiút is be kell vallani, különben nem metélik körül. A lányokat is bevallják. Akinek nincs pénze, mert óriási összeg az öt szela, húsz drachma!, azzal a pap kötelezvényt írat alá, hogy amint összegyűjtik, meg fogják fizetni.

– Elengedheti ezt a pénzt a pap? – kérdezte Uri.

– Ezt nem engedheti el, ez Istené. És terményben soha nem lehet leróni, csak türoszi ezüstben.

– Ajándékként odaadhatja a szegény családnak a pap, ha jónak látja – mondta valaki.

306

De nem magyarázni akartak most, hanem panaszkodni. Panaszkodtak hát tovább. Félhangosan, hogy a vámszedő még meghallja, de a tőle két lépésre hűsölő lévita már ne.

Nem elég, hogy vízdíjat fizetnek ők is, holott nekik nincsen vízvezetékük, csak saját ciszternáik és kútjaik; nem elég, hogy útvámot fizetnek, valahányszor ünnepen kívül haladnak az országúton, márpedig előfordul, hogy peres ügyben vagy vásárra kell Jeruzsálembe menniük; nem elég, hogy házadót fizetnek ők is, holott maguk emelték a viskóikat; nem elég, hogy határátlépési adót fizetnek, valahányszor fallal kerített városba kell belépniük: elviszik a terményük három-négy százalékát, mert muszáj a vámszedőnek többet adniuk, mint az a két és fél százalék: ha elégedetlen, itt nem szól, de Jeruzsálemben följelenti őket, és akkor a főpapok a falura nézve kedvezőtlen döntést hoznak, például ünnepkor nem engedik be őket a városba, hátrébb sorolják őket a huszonnégyes törzsi rangsorban, és soha nem állhatnak az oltár mellett többé. Úgyhogy borból külön tömlőket töltenek meg a vámszedő számára, amelyek nem a császár vagyonát gyarapítják, hanem az övét.

Uri kérdezte, ugyan hova kerül ez a sok termény és állat, áthajóznak vele a Nagy Tengeren Itáliába?

Nem, mert a mostani császár megtiltotta, megromlott a hosszú úton a hús, a gabona, azóta helyben használják fel úgy, hogy a nagyobb piacokon eladják, és abból a pénzből tartja el a katonáit és a hivatalnokait a helytartó. Ez az adó helyben marad.

– Magunk tartjuk el a megszállóinkat – mondták a bölcsek.

– Amiképpen magunk is hoztuk őket a nyakunkra – vélekedtek a még bölcsebbek.

Uri gyors becslést végzett. Ha a római adót – beleértve a vízdíjat, a házadót, az útvámot, a városbalépési adót és a terményeket – a falusiak össztermésének öt-hat százalékára becsüli, feltehetőleg elég pontosan számol.

Érdeklődött, melyek is pontosan a júdeai zsidó adók; lelkesen és büszkén sorolták.

Megadják a lévitáknak a tizedet mindenből, ami ehető; annak a tizede a papoké.

Félreteszik maguknak a második tizedet a három nagy ünnepre, és el is fogyasztják a hosszú úton és Jeruzsálemben, és általában nem is elég, mert van úgy, hogy éhesen, szomjasan gyalogolnak haza két-három napon át.

Fizetik a bűn- és vétekáldozatot, ha erre ítélik őket, és ez gyakorta előfordul bizony, mert hát bűnösöknek teremtett minket az Úr, de nem haragszik érte, ha bűnünket megbánjuk és Őt kiengeszteljük.

307

Ha valamely kívánságuk, fogadalmuk teljesül, köszönetáldozatot hoznak, ebből a papoké az állat melle és jobb válla; szívesen adják, mert a fohászt meghallgatta az Örökkévaló, legyen áldott.

A papoké minden első termés, minden elsőszülött hímállat, épp ennek a begyűjtése folyik, amint Theo látja.

A talajadó az évi első termés búzából, árpából, szőlőből, fügéből, gránátalmából, olajbogyóból, mézből. Kiváltják az elsőszülött fiút a papoktól az öt szeláért, mert az a fiú Istené, vagyis a papoké, és vissza kell vásárolni tőlük. Minden szülés után egy bárányt és egy galambot áldoz a szülő nő, akkor is, ha lányt szül. Ha nagyon szegény, akkor csak két galambot.

A papoknak jár minden terményből a legjava; ezt is ma gyűjtik éppen. Az égvilágon minden földből és fából származó eledel java ez; s hogy mi a legjobb, azt vagy tudja az ember maga, vagy felhívják rá a figyelmét a szakavatottak, a mesterek és a felügyelők. A legfontosabb ezek közül a búza, a bor és az olaj. Minden jövedelem tizenötödét teszik félre erre a célra, noha ezt soha nem foglalták írásba, és nem is mérik; többet vagy kevesebbet erre a célra szánni azonban nem helyénvaló. A tésztaáldozat búzából, árpából, zabból és rizsből áll, nem étel, hanem tészta formában kell áldozni, közönséges zsidók huszonnegyed részt, a pékek negyvennyolcad részt.

Fizetik a vámot a városok kapujában, hogy beléphessenek.

A felnőtt férfiak fizetik az évi fél sékel adót, ami két drachma.

Fizetnek a pénzváltásért, mert az ő áldozati pénzükön nem szerepelhet senkinek a képmása.

Megveszik a két galambot, három galamb áráért.

Peát hagynak mindenből.

Levonnak tőlük a cupára, ami a legszegényebbek fejadagja, a tehetetleneké, a betegeké, a vándoroké; ez mindenütt más, annyi, amennyit a mesterük mond.

Fizetik a fürdő fenntartását.

Fizetik a gyerekeket okító tanítókat.

Fizetnek a metszőknek.

Fizetnek a saktereknek.

Eltűnődött Uri, mennyi lehet mindez összesen. Egész évi átlagjövedelmüknek biztosan több mint a fele, pedig az egész se sok.

Ez mind nem római adó, hanem zsidó. Csak ők nem akként élik meg.

Öt százalék birodalmi adó, szemben a legalább ötven százalék zsidó adóval.

Nem biztos, gondolta Uri, hogy Rómának a neki járó adó megéri. Önfenntartó a birodalom a provinciákon, gazdaságilag ésszerű, ami 308történik, Róma nyerészkedni voltaképpen nem is akar, mégis gyűlöletet kelt a lelkekben.

Ha önbevallás alapján róják ki a birodalmi adót, gondolta Uri, akárcsak Rómában, akkor az emberek a tizedét se vallják be a valóságos jövedelmüknek, és a hétéves gyerek életkoráról netalán el is feledkeznek pár évig még, és a fejadót utána nem fizetik, és ha Rómának csakugyan nincs elegendő embere és eszköze, hogy az önbevallás hitelességét ellenőrizze, a júdeai zsidók Rómának alig adóznak.

Mintha nem is Róma provinciája volnának!

Ez az ország szabad, csak a lakói nem tudnak róla.

Nem Róma teszi őket szegénnyé. Róma nem keres a zsidókon.

Érezte, hogy erről nem szabad felvilágosítania őket, még megköveznék. Ők az idegen hatalom által elnyomott és kizsigerelt páriáknak tartják magukat, egyetlen ellenségük Róma, vagyis hát Edom, ahogy nagy ravaszul mondják, és senki más.

Mezítlábas, rongyos férfiak, nők és gyerekek ácsorogtak mellette. Nincs ünnepi ruhájuk, amelyet felöltvén az ünnepet megszentelhetnék. Szombaton is ezt az öltözéket hordják. Rómában még a zsidó koldusok sem ennyire ágrólszakadtak, bármennyire igyekeznek is mutogatni.

Az önbecsülésükhöz kell, hogy az idegen hatalmat tegyék felelőssé a nyomorukért, amelyet pedig nem is az okoz.

Valamit mégis elvett tőlük Róma: a büszkeségüket. Nem jó politika ez, a császár tudomására kellene hozni. Hogyan lehet a büszkeséget kifejezni pénzben? Miféle mértékegységet kellene alkalmazni? Fél büszkeség két ökör?

A pap felnézett az égre. Alkonyodni kezdett. A pap valamit kérdezett Jehuda mestertől, aki buzgón magyarázni kezdett. A pap a fejét csóválta, Jehuda mester kétségbeesve hadonászott, a pap nemet intett és felkászálódott a szekérre.

Nem nálunk fog éjszakázni, mondták Uri körül csalódottan.

Felült a bakra a katholikosz, a fegyveresek felkapaszkodtak a szekerükre, az utolsó szekérre felmászott a vámszedő, és a nyolc szekér továbbindult észak felé. Még egy faluban begyűjthetnek, mielőtt leszáll az éj.

Porzott a száraz föld a szekerek nyomában. Én hoztam rájuk az aszályt, gondolta Uri. Jehuda mester hasmánt lefeküdt a földre, a nagy hasa felnyomta a fenekét. A falu népe térdre esett vagy hasra vágta magát. Uri is letérdelt. Zsoltárt énekeltek ismét, énekelte Uri is, addigra már tudta a júdeai szöveget és a dallamot. „A mi holnapi kenyerünket add meg nékünk ma”, énekelte ő is.

309

Boldog nap volt, papi áldásban részesültek. Megbocsátotta az Örökkévaló az előző papi áldás óta elkövetett minden bűneiket, és vétkezhetnek a következő papi áldásig megint. Első állataik és a legjobb állataik, első terményeik és a legjobb terményeik az Úrhoz kerülnek. Kevés hibásat találtak közöttük, erre büszkék. Mégis ez volt ennek a szép napnak az értelme, és a vámszedő gyászos alakja elmerül.

Újévkor mindenképpen bocsánatot nyernek, amikor, ez Rómában is így van, az emberek a közeli folyó partjára mennek, valamilyen tárgyat belevetnek; arra a tárgyra előző évük minden bűne rátapad, a folyó elviszi magával, és ők, a parton, tisztán állnak immár.

Nem bűnöznek ezek az emberek egyáltalán, gondolta Uri szánakozva, nincs nekik ahhoz sem idejük, sem erejük, sem pénzük, sem képzeletük.

Úgy érezte, neki bizony voltak bűnei. Megbocsáttattak-e az ő bűnei is az álmos, közönyös papi áldás által?

De nem volt még vége az ünnepnek, mert este olajlámpákat gyújtottak, a falu széli mezőre vonultak, ahol már égett a tábortűz; zsoltárokat énekeltek és a legények táncolni kezdtek. A lányok egy csoportba verődtek és vihogva nézték őket. A lányok nem táncoltak, csak a legények, akik ihattak is; ünnepi ruhájukban, mezítláb ropták, botokkal hadonásztak, hujjogattak, ugrándoztak; az öregek elheverve, iszogatva, megbocsátó, bölcs mosollyal nézték őket, hadd ugráljanak, amíg bírják. Urit is hívták, vonakodott, aztán beállt ugrándozni ő is. Tudta, hogy hülyén fest, de ugrált becsülettel.

Vannak falvak, ahol parázson járnak ilyenkor, de ez nem zsidó szokás, hanem perzsa, és nem nagy dolog: kérges talpon nem fog a parázs.

Pár nappal később ismét szekerek jelentek meg lévitákkal, jöttek a nyár eleji tizedért. Most tizennyolc szekér jött, némelyik már tele volt terménnyel és szárnyasokkal, nyomukban négylábúak baktattak: juhok, tehenek.

Ismét felsorakozott a nép a falu határában, az állatokat fajuk szerint odaterelték, a gabonás zsákokat nyitott szájjal odacipelték, a gyümölcsöket, zöldségeket nagy edényekben előhozták, mert úgy szól a törvény, nem Mózesé, hanem ami érvényben van, hogy „minden, ami ehető, tizedeltetendő”. Csak az elsőszülött és java állatokat meg a java terményt nem hozták oda, az már meg volt jelölve és gonddal óvták, ápolták, vigyázták, hogy majd maguk vigyék fel Jeruzsálembe a Sátoros ünnepre, a szállítás gondját a léviták válláról levéve.

Hosszú pálcával lépdelt a lévita az állatok előtt és egyesével számolt. Amikor a tizedikhez ért, a pálcával rámutatott, és egy másik lévita ecsetét egy vödörbe mártotta és piros festékkel jelet rajzolt az 310állat homlokára vagy a szárnyára. Előfordult, hogy egy állat a sorból türelmetlenül kiugrott, akkor a lévita intett, az állat megjelöltetett, és a számolás egytől indult újra.

Számolhat a lévita párosával is, de akkor aznap végig párosával kell számolnia mindent, tudta meg Uri.

Az egyik megjelölt birka visszarohant az övéi közé. Kavarodás támadt, a lévita intett, és a mellette álló birkát jelölték meg, az övéihez visszatért állatról pedig vizes ruhával lemosták a jelzést. Az állatoknak is vannak jogaik, mert őket is a Mindenható teremtette.

Állt Uri a tömegben, a hangulat nem volt ünnepélyes, mert pap most nem volt jelen, és nézte a falu összehordott terményeit: gabonát, nyírott gyapjat, ökröket, teheneket, birkákat, szárnyasokat.

Nem sok. Szegény falu ez.

Aztán nézte a három megpakolt szekeret és a mögéjük kötött négylábúakat, a faluból a nyár elején esedékes tizedet.

Nagyon sok.

Nem akarta az Örökkévaló, hogy Uri az asztalosságot végképp kitanulja, mert Áv közepe táján hívatta Jehuda mester és közölte vele: üzenték Jeruzsálemből, hogy Uri menjen vissza. Nem tudni, miért, nem tudni, miért nem előbb vagy később, de menjen Uri most már.

Még aratták a búzát és szüretelték a gyümölcsöt, már szőlőt is szedtek és nagy dézsákban taposták, az ő kezére és az ő lábára is szükség lett volna, amikor Uri harmadmagával visszaindult dél felé. Kurtán búcsúzott el a mestertől, még kurtábban a segédektől; fellélegeztek, hogy Uri elmegy végre.

Nem tettem szert barátokra, állapította meg Uri, és nem tudta, hogy bánkódjék-e emiatt.

Gyakorlottan gyalogolt, a társaival nem társalkodott, Jehudától kapott köpenyét a fejére borította. Nála fiatalabb legények kísérték nagy tisztelettel, nem is merték megszólítani. Kívülről másként festhetett a száműzetése, mint ahogy megélte.

Bizonyos Józsefnél, Náhum fiánál kellett a felsővárosban jelentkeznie, ahogy Jehuda mester meghagyta nekik, a legényeknek pedig a lelkükre kötötte, hogy Uri átadásáról eme Józseftől átvételi elismervényt feltétlenül kérjenek.

Észak felől nem volt meg a városfal, félbehagyott építkezés nyomait látták, egyes részein benőtte a gyom, de satnya sövényt északon is telepítettek a város körül, nem az esetleges támadó seregek, hanem a megsarcolandó jövevények miatt: mindenkinek a kapuk egyikén kell 311bemennie, hogy megfizesse a vámot, s bár a sövényt bárki átlépheti, nem tesznek ilyet a zsidók, az adót leróják. Észak felől, Uri így emlékezett, a damaszkuszi kapu az egyetlen, amelyen hetekkel korábban a városból távozott, de nem jól tudta, mert a másik északi kapu a jerikói, amely a templomhegyre egyenesen és meredeken vezető út elején áll, ám ők most nem oda igyekeztek.

Mielőtt beléptek a kapun, Uri megállt, visszanézett. Dombok, lankák, gyümölcsösök, minden zöld, minden békés, minden álmos. Hunyorgott, a legények némán, tisztelettel vártak. Ők már előbb felkiáltottak, hogy látják a Templomot, és biztosan látták is, mert magas dombháton közelítették meg a várost. Az egyik legény váltig állította, hogy ők most a Szkoposzon járnak, vagyis a Kilátón: erre haladnak az ünnepre tartók, de mindig a Kidron völgyében mennek tovább, a várostól keletre.

Uri nem látta a Templomot, pedig nagyon igyekezett. Talán valamelyik felhőszerű tünemény az.

Pedig mintha jobban látnék, mint valaha, gondolta Uri.

És valóban, az egyes fákat, bokrokat mintha jobban meg tudta volna különböztetni egymástól, mint korábban. Eltűnődött: lehetetlen. De mert a faluban olyan közelről nézhetett, tapinthatott, szagolhatott növényeket, mint addig soha, a távolból továbbra is bizonytalan körvonalaik megteltek tartalommal. Emlékezetből lát voltaképpen, ismerte fel, és elcsodálkozott, hogy van ilyen.

Az egyik legény a köpenye alól előhalászta a bőrzacskót, amit a derekára kötve viselt, abban volt a pénz. Igen megkönnyebbült, amikor a vámot leszámolta az őrnek, és nem is maradt a zacskóban több. Addigra a kétnapi élelmük is elfogyott; a két legényke étlen-szomjan fog hazagyalogolni, de a kétnapi éhezés nem nagy megpróbáltatás, ha az ember beléphetett Jeruzsálembe.

A legénykék leborultak, sírva imádkoztak.

Uri nem volt meghatva, de ő is letérdelt, és ő is elmormolt egy imát.

Dél felé járt, amikor a városba értek. Lassan, ráérősen poroszkáltak az emberek abban a városrészben, amely új és régebbi házak, szegényes épületek és magas kerítéssel védett paloták, széles utcák és keskeny sikátorok különös vegyüléke, közepén árokkal, amely az Antoniától elválasztja. Ez az Újváros, a Bezetha, vagyis a Kainopolisz, amelyen keresztülvezették az őrök, amikor Bethzachariába indultak vele. Uri egyetlen utcát, egyetlen házat sem ismert fel. Meg lehetett akkor zavarodva.

A legények senkit sem mertek megszólítani, meg voltak illetődve a Szent Városban járván, ámulva bámészkodtak, addig csak Jeruzsá312lem környékére jutottak el, a Városba magába soha, úgyhogy Uri érdeklődött, ismerik-e Josef ben Nahumot. A járókelők a fejüket rázták és odébb bóklásztak. Uri éhes is volt, szomjas is volt, az útravalóval előző este végeztek, az elvarázsolt legényektől is szeretett volna már szabadulni.

Balra nagy piacot láttak, odamentek bámészkodni. Ez nem lehet a felsővárosi piac, jött rá Uri, hiszen a falról látta, hogy annak közvetlenül a Heródes-palota előtti téren kell lennie, palotának pedig semmi nyoma. Árusokat kérdezgettek, hol a másik piac. Mutogattak dél felé.

A felsővárosba végül úgy jutottak be, hogy dél felé fordultak, a kanyargós sikátorokból kibukkanva ismét dél felé indultak, s eljutottak egy városfalig. A fal mellett mentek nyugati irányban, míg végre kaput nem találtak. Uri a házak fölé magasodó nagy épületben felismerte a felsőváros délkeleti szélén az Antonia-erődöt, amelyben már szállása is volt; attól jobbra emelkedett a Templom, a szeszélyes utcák és házak között a teteje olykor kibukkant, most már látta ő is; nem érzett semmit. Jeruzsálem már megtörtént vele, és nem értette, mit keres itt megint. A legények remegtek az izgalomtól, alig bírtak lépni, ámultak. Uri kérdezgette a járókelőket, de nem tudták, merre lakik az illető.

Végre megállt az egyik ember.

– József, Náhum fia? – kérdezte vissza.

– Ő.

– Ő nem itt lakik, hanem Dávid városában.

– Nekem azt mondták – mondta Uri idegesen –, hogy a felsővárosban keressem.

– Hát akkor menjetek a főpap palotájába, ott szokott ülésezni a Szanhedrin.

Uri meglepődött. Ama palota egyik boltjához emlékek fűzték.

– Mi köze neki a Szanhedrinhez? – kérdezte Uri.

– A tagja – mondta az illető, udvariasan meghajolt és továbbment.

A legények ámulva álltak. A Szanhedrin egyik tagjához megy Theo, akit ők kísérnek! Uri rájuk pislantott. Hetekig fogják mesélni otthon, és még jövőre is téma lesz kaszálás vagy rostálás közben.

Olyan nevezetes ember lettem, mint a hülye Manasszé, gondolta, és elnevette magát.

Azt már mindenki tudta, merre van a főpapi palota, bár nem volt könnyű odajutni, mert többször kellett jobbra meg balra fordulni a zegzugos utcákban.

Kis tér nyílt a kétemeletes palota előtt, Uri megállt és végignézett a palota földszinti falán. Igen. Terméskőből faragott boltívek, a díszes 313kaputól jobbra is, balra is hét-hét, összesen tizennégy, és közöttük téglafal. Ezekben állították fel asztalkáikat az árusok, mielőtt átköltöztek a Heródes-palota elé, és a boltíveket befalazták, tizenkét börtöncellát hozva létre, amelyekbe belülről nyílik csak ajtó, mindegyikbe külön. Egyetlen téglasor választotta el ettől a tértől. Ha valaki odabent kiabál, idekint meghallják. Miért nem jutott eszünkbe kiabálni?

Valami mégsem stimmelt. Ha a cellában szembeállt az ajtóval, jobbra fent volt az ablak. De ezekben a cellákban nem nyílhatnak egymásba az ablakok. Friss levegő jött be azon az ablakon.

– Mindjárt – mondta az ácsorgó legényeknek, és elindult a palota északra néző főbejáratától balra.

A palota sarkánál befordult és felnézett.

Vagy hét lábnyi magasságban ott volt a kicsi, keletre néző ablak. A sarokcella ablaka.

Ott raboskodott hát a két rablóval meg a harmadikkal, aztán egyedül.

Jártak az utcán asszonyok, kosarat, korsót vittek. Így mászkálhattak az emberek akkor is, lehetett volna szólni hozzájuk, meghallották volna.

Fülelt, hall-e valamit odabentről. Hátha vannak rabok most is a cellájában. Nem hallott semmit.

Odabent nem tudják, hogy hallhatóak. Vagy pedig üres a cella.

Ugyan mit mondhatott volna ő a kintieknek vajon? Hogy ártatlanul ücsörög odabent? És ha kiabál is, ha meghallják is, mit tehettek volna? Rémülten megszaporázzák a lépteiket. Csodálkozott, hogyhogy nem hallotta az utcazajt az ablakon át. Vagy az ünnepek alatt errefelé járkálni tilos?

Rómában egy börtön van, a carcer, kicsi, régi épület, csak dísznek tartották meg, mert akit letartóztatnak, azt a saját házában tartják fogva. Itáliában vannak dologházak szökött rabszolgáknak, rablóknak, tolvajoknak. Különös lenne, ha a pontifex maximus palotájának alagsorába gyömöszölnék be a vádlottakat, tekintettel arra, hogy a pontifex maximus jó ideje maga a császár, és ott lakik a Palatinuson, legalábbis elvileg, mert Tiberius réges-régen Capri szigetén él.

Uri visszasétált a megittasult legényekhez, intett nekik, hogy várjanak, és bekopogott a palota kapuján. Kinyitották. Két zsidó katona állt a kapuban. Mondta, Józsefet keresi, Náhum fiát.

– Ki keresi?

– Gaius Theodorus, Rómából.

Csönd volt, valakik valamivel piszmogtak odabent.

– Bejöhet – mondta egy hang.

314

Uri visszafordult, intett a legényeknek, akik bambán nézték, amint belép és becsukódik mögötte a kapu.

A földszinten jobbra vezette egy őr szótlanul, ellenkező irányban, mint amerre a cellája feküdt. Uri fellélegzett. A folyosó balról, a belső kertből kapta a fényt, ápolt kert volt, magas fákkal, nyírott bokrokkal és szökőkutakkal. Aztán kicsi szobában találta magát, az ablak magasan volt a falba vágva itt is. Az őr becsukta mögötte az ajtót.

Náhum fia József szikár, idős ember volt, minden szőrszála fehér és a szeme is majdnem fehér: világosszürke. A szobában ülőzsámolyok álltak és egy asztal, rajta tekercsek.

József hellyel kínálta.

– Milyen volt Jehuda mesternél? – érdeklődött szívélyesen.

– Érdekes – mondta Uri őszintén. – Azt ugyan nem tudom, mit is tanultam a faluban, de úgy érzem, nem volt elvesztegetett idő.

– Remek – mondta József. – Nála még nem helyeztünk el zarándokot, eszerint a jövőben is megtehetjük.

Uri hallgatott. Nem olyan volt a helyzet, hogy e megtisztelő cím ellen tiltakozzék.

József hallgatott, Uri úgy érzékelte, habozik.

Uri visszagondolt a fiatal hivatalnokra, aki három hónapja az Antonia-erődben Jehuda mesterhez irányította. Nem tudta felidézni a vonásait. József arcára pislantott. Ezt az arcot fel tudja majd idézni.

– Tudjuk, kedves Gaius, hogy vissza szeretnél menni Rómába, de addig is, amíg ez lehetővé nem válik, tudásodat, tapasztalataidat a rendelkezésünkre bocsáthatnád. Igen hálásak lennénk érte.

– Először Alexandriába szeretnék menni – mondta Uri, a maga számára is váratlanul.

József lassan bólintott.

– Segíthetünk – mondta.

– Nagyon szeretném – mondta Uri izgatottan.

– Szorgalmazni fogom – jelentette ki József.

Nem biztos, hogy ellenség, gondolta Uri. Tetszett neki ez a fehér ember, de az óvatosság nem árt.

– Milyen volt az út Rómából? – kérdezte József.

Uri meglepődött. Hol van az már?

– Könnyebb, mint gondoltam – felelte Uri. – Egyszer se fulladtunk a tengerbe, egyszer se mészároltak le az útonállók, egyszer se haltunk éhen.

József nevetett.

– Újév táján sokan jönnek Rómából – mondta József –, velük mehetnél vissza. Addig elhelyezünk egy zarándokcsoportban. Arra 315gondoltunk, a babiloniak között jó helyed lenne. Szép a lakhelyük és vendégszeretőek.

Uri elgondolkozott.

– Az alexandriai zsidóknak nincs vendégházuk? – kérdezte.

– De van – mondta József. – Mi mégis a babiloniakat ajánljuk.

– Kémnek néznek és kivetnek! – fakadt ki Uri. – Nem akarok közösségben élni! Nem akarok tudni senkiről semmit!

Csönd volt.

József Uri szemébe nézett. Uri összeszorította a száját.

– Ha nem közösségben élsz – mondta József barátságosan –, amelyben ingyenes a szállás és az ellátás, akkor el kell tartanod magadat.

– Eltartom – mondta Uri.

– Mihez értesz?

Uri latolgatta a választ.

– Egészen jó asztalos lettem Jehuda mesternél – mondta. – Nem tudom, van-e itt bútorasztalosra szükség. Ács nem akarok lenni, mert szédülök.

József eltűnődött.

– Egyetlen építkezésről tudok – mondta –, ahol szükség lehet asztalosra… De mielőtt odaküldelek, meg kell kérdeznem, hogy megtehetem-e.

– Hol döntenek felőlem? – érdeklődött Uri ártatlanul.

– Magasan – felelte József némi malíciával.

Folytatódik az őrület, gondolta Uri. Még mindig azt hiszik, hogy vagyok valaki.

– Jó – mondta József. – Amíg döntenek, nálam lakhatsz, a vendégem vagy.

– Köszönöm, mester.

József megdermedt. Uri hallgatott. Biztos volt benne, hogy farizeus mesterrel ül szemközt. Volt valami Józsefben, Náhum fiában mind Simon mágusból, mind Jehudából. József szomorúan nézett rá, és bólintott.

A falusi legények megkapták a pecsétes átvételi elismervényt, és Jehuda mester utasítása értelmében azonnal visszaindultak Bethzachariába. Uri azon kapta magát, hogy szívesen velük tartana. Nézett utánuk, aztán ismét bement a főpapi palota kapuján.

Estig várt egy földszinti szobában, hogy József, a Szanhedrin érdemes tagja befejezze a munkáját. Galileai a kiejtése, állapította meg utólag Uri, és ezen kissé elcsodálkozott. Kapott vizet és gyümölcsöt. 316Az ajtó be volt csukva, Uri várakozás közben egyszer kinyitotta, kinézett a folyosóra, de nem őrizték. József, Náhum fia megbízott benne.

Fáklyás őr kíséretében gyalogoltak le az Akrába, az alsóvárosba.

Emberekkel tömött sikátorokon mentek az alkonyatban, József magába süppedve gyalogolt, Uri nézelődött.

Az utcán háltak a nyomorultak, kicsi halmok összegömbölyödve, mintha a házból kitett szemét lennének, a ruhájukon kívül nem volt semmijük, álmukban is felkorgott a gyomruk, és fölöttük, velük mit sem törődve, róluk mit sem tudva, nem is látva meg őket, a sikátor két oldalán a pazar, ládákban nevelt növényekkel díszített tetőteraszokról a szellőzködő, italozó gazdagok átkiabáltak egymásnak vidáman, és bort iszogattak a kicsi gyerekeik is, akiknek az a páratlan zsidó szerencse adatott meg, hogy ebbe a városba szülessenek; ők is kiabáltak, visítottak boldogan, a jövendő gazdagjai, akiknek nincs szemük, hogy a sikátorra letekintsenek. Szodoma és Gomorra a sikátor két partja, s köztük ott a Seol, gondolta Uri.

A hajléktalanok felfigyeltek rájuk, lustán, meggyőződés nélkül nyújtották előre a kéregető kezüket, talán aznapra már kikéregették magukat, vagy belátták, hogy akiket fáklyás őr kísér, nemigen lehetnek adakozó kedvűek.

József vigyázott, rájuk ne lépjen.

Áthaladtak egy kapun a belső városfal mellett húzódó, dél felé lejtő, itáliai típusú vízvezeték alatt, aztán északnak fordultak a fal másik oldala mentén, majd lépcsőn ereszkedtek le a völgybe, és megint felkapaszkodtak a szemközti dombra. Uri megkérdezte, mi a völgy neve.

– Ez a Türopoion – mondta József.

– Ezt hidalja át a viadukt?

– Ezt, csak északabbra.

Kicsi, régi, rozoga házak között mentek, utcának nemigen nevezhető sikátorokon át, Urinak tetszett a környék:

– Emlékeztet a Túlnanra – mondta –, csak az sík vidék.

– Sose jártam Rómában – mondta József.

– Pedig érdekes.

Baktattak tovább. József nem árult el érdeklődést a birodalom fővárosa iránt.

– Egyedül élek a házban – mondta József –, a családom nem lakik velem.

A fáklyás megállt a ház előtt, beléptek, a fáklyás tisztelettel meghajolt, jó éjszakát kívánt és visszaindult a felsővárosba.

Idős szolga fogadta őket, József vacsorát kért.

317

Az első szobából nyílt a hátsó, a hátsóból meg egy kicsi kert, amelyben egy négyzetrőfnyi, egy lábnyi mély, vízzel teli medence állt, meg egy asztal és lócák. A szolga terrakotta olajmécsest tett az asztalra, éppen ilyet használnak Rómában. A kertet falként övező szomszédos, kicsi fehér házak tetején családostul, gyermekestül ücsörögtek a szomszédok, iszogattak és átkiabáltak egymásnak. Józsefet, amint a mécses az asztalra került, hangosan üdvözölték, József is jó estét kívánt. József házának szintén lapos volt a teteje, de nem volt létra a házfalnak támasztva.

– Ez itt Dávid városa? – kérdezte Uri.

– Csak határos vele – mondta József. – Ez az Akra alsó része, nem vagyunk messze az Esszénus-kaputól és a Siloa-forrástól. Dávid városába csak körben lehet eljutni, mert áll a régi fal. A Siloa mellett szép nagy medence van, ilyenkor, amikor nincs ünnep, meg lehet merítkezni benne.

Uri arra gyanakodott, hogy a kerti medencéjét József nem akarja megosztani vele. Nem baj.

– Felmehetek a templomtérre? – kérdezte hirtelen.

– Most?

– Nem most, hanem nappal.

– Most is felmehetsz, éjfélig nyitva van, csak nem sokat látsz belőle.

– Már láttam egyszer, de meg szeretném nézni még egyszer. De nem tudom, kell-e tisztulnom előtte egy hétig.

– Neked nem kell – mondta József. – Te megtisztultál Júdeában.

A szolga két tálat hozott, az egyikben kenyér volt, a másikban zöldség. Egy korsó bort is hozott és két agyagbögrét.

– Köszönöm – mondta József.

– Köszönöm – mondta Uri.

A szolga bement a házba. József felállt, a medencéből vizet hintett magára, majd észak felé fordult és várt. Uri is vizet hintett magára a medencéből, ő is észak felé fordult. József mondta a rövidebb imát, mert Uri azt mondta, amit Bethzachariában tanult meg. József csöndben állt, amíg Uri befejezte, aztán leült a lócára. Uri melléje ült.

– Te azt is imádkoztad, hogy „a mi holnapi kenyerünket add meg nékünk ma”? – érdeklődött József.

– Így tanultam a faluban – mondta Uri. – Azt hittem, Júdeában mindenki így mondja a Semát.

– Nem mindenki – mondta József. – Csak akik a közeli végben hisznek.

– Te nem hiszel benne?

318

– A vég mindig egyforma közel van. Azokkal értek egyet, akik szerint a vég bármikor esedékes.

József vett a tálból.

Jó volt enni, jó volt inni, könnyű, savanykás bort szürcsölt, vizet nem kevertek hozzá, jó volt a fecsegő szomszédok kiabálását hallgatni.

– Mi volt a szakmád Galileában? – kérdezte Uri.

– Legutóbb üvegfúvó voltam – felelte József.

– Jó szakma.

– Jó, bár nem jövedelmez annyit, mint Itáliában.

– És hogy lettél mester?

József eltűnődött.

– Nem is tudom – mondta. – Így alakult. Megbíztak bennem az emberek.

– Gyógyítottál is?

– Nem vagyok mágus – mondta József. – Nem tudok gyógyítani, ahhoz kevés a hitem.

Uri várta, kérdez-e tőle ezt-azt ez a kedves, komoly ember, de nem tette. Vagy nem érdeklem, gondolta Uri, vagy túl sokat tud rólam. Habozott, szóba hozza-e Agrippát és bevallja-e, hogy tévedésből nézték a hírnökének, aztán úgy döntött, ő nem hozza szóba, de igazat mond, ha József kérdezi. De József nem kérdezte.

Amikor a bor elfogyott, József azt mondta:

– Igyekszem meggyőzni őket, hogy jobb, ha dolgozol. A városban nyugodtan sétálhatsz, de ne hagyd el, mert visszafele megint meg kellene fizetned a vámot.

– Nem hagyom el – mondta Uri és nevetett –, nincsen semmi pénzem.

– Adjak?

– Nem, köszönöm.

– Kölcsönbe. Ha keresel, megadod.

– Nem, köszönöm. Jól elvagyok pénz nélkül. Feltéve, ha nálad étkezem.

– Annyit eszel nálam, amennyit csak akarsz, szólj a szolgának, Salamonnak. Kiabálni kell vele, mert nagyot hall.

– Én pedig gyöngén látok – mondta Uri. – Ő öreg, én fiatal vagyok. Ki fogjuk egészíteni egymást.

József jó éjszakát kívánt és bement a házba. Uri még üldögélt a kertben, megvárta, amíg a házak tetejéről lemásznak a szomszédok.

Mi köze Józsefnek ahhoz, hogy rossz a szemem? Miért mondtam meg neki? Hogy demonstráljam: nem szégyellem többé?

319

Uri kora reggel kelt és bejárta a várost. Meglepte, hogy mennyire kicsi.

Jeruzsálem a hétköznapjait élte, nem özönlötték el a zarándokok százezrei. Ilyen lehet egy tengerparti város Itáliában, amikor nincs nyaralószezon: álmos, ráérős, kihalt.

A római zsoldosok nem az oszlopcsarnokok tetején járőröztek, hanem a Heródes-palota, a Hasmoneusok palotája és az Antonia előtt ácsorogtak fecserészve. A felsőváros piaca tele volt bódékkal, galambokat árultak álmosan és mindenféle köcsögöket, háztartási cikkeket meg kicsi edényekben földet: Júdea szent földjét a messziről idevetődő zarándokoknak, akik az ünnep-hiányban is fel-feltünedeztek azért. Kevés pénzváltó volt szolgálatban, az árkádok alá húzódtak és a katonákkal trécseltek naphosszat. Urit megrohanták a koldusok, alig tudta levakarni őket. Hiába mondta nekik, hogy egyetlen fityingje sincs, nem hitték, Uri sietve menekült előlük. Azt a kezén futó, lábatlan koldust nem látta sehol.

Uri furcsállta, hogy szabadon bemehet a templomtérre, a zsidó rendőrök unottan lézengtek az oszlopcsarnokokban, és az oltárra, amelyen húst égetett az ügyeletes pap, ügyet sem vetettek. A bronzkapura, amely a templomteret a Nők terétől elválasztotta, a Nők tere felől görögül és latinul ki volt írva, hogy nem-zsidóknak a belépés tilos. A Templom kapuján át most sem látott többet a belsejéből, sőt kevesebbet, mert a térdig érő márványkorlátot most nem léphette át. Megtehette volna, egy-két percig eltartott volna, amíg az őrök nyakoncsípik, de meg se fordult a fejében.

Nagyobb épületre emlékezett, pedig hatalmas volt a Templom így is. Körben teljesen fel volt állványozva, de munkást alig látott az állványokon, nem tudni, mivel piszmogtak odafönt. Léviták is lézengtek az oltár körül, fahasábokat cipeltek, a kezüket mosták az aranytálban; a mészárszékből, amelynek nyitva volt a kapuja, kivéreztetett és kicsontozott húsdarabokat vittek az oltárhoz, vért spricceltek szét és olajjal öntözték a húst.

Uri az oltár déli oldalával szemben megállt; fejét sütötte a nap, három hónapja a fal árnyékában állt, későbbi napszakban ért most oda, és mostanra nyár közepe lett, Júdea nyakig benne van az aratásban. Meztelen talpát most égette a kövezet.

Itt állt nem is olyan régen gyanúsítottként, és az oltárt hétszer körbe kellett járnia. Most megint itt áll, szabadon.

Semmi jel nem utal arra, hogy itt, ezen a szent helyen gyanúsítottakat szoktak az oltár körül körbehajtani.

Most ugyanott áll és béke van és senki sem bántja. Ez a két álldogálás mintha nem is ugyanabban a világban történt volna meg. Talán 320a három hónappal ezelőtti önmagával sem azonos. Azzal pedig, aki öt hónapja útnak indult Rómából, végképp nem azonos. De meg nem tudná mondani, hogy voltaképpen mi történt vele.

Néhány zarándok most is áhítatosan bámulta az égetést, egy-két nő, férfiak kíséretében, fent ácsorgott a kapu tetején, a legtöbben azonban vagy a Templom északi, árnyas oldalánál álldogáltak és ücsörögtek, vagy a szintén árnyas boltívek alatt, és bozontos szakállú, égő szemű próféták szónoklatát hallgatták. Az őrök is az igehirdetést hallgatták lustán, és nem úgy festett, mintha a lelkes szónokok szavait cenzúrázni akarnák. Nem avatkoztak közbe, bármit üvöltöttek is a szónokok. Bölcs dolog, ismerte fel Uri; ha mindent ki szabad mondani, semminek sincs súlya. Bár különös, hogy éppen a zsidó vallás központjában, a Templom közvetlen közelében van az izgatás megengedve. Hallgatta Uri a szónokokat, és nem volt ennek az izgatásnak a szóhasználata idegen: Jeremiás sirámait visszhangozták az égő szeműek naphosszat.

Egyikük kitartóan kiabált, szintén végveszedelemről, Istenítéletről, a gonoszok büntetéséről szónokolt gyűlölettel és izzón, önismétlőn és fantáziátlanul, akár a többi, szavai elvesztek a hallgatóság fecsegésében és a többi igehirdető hangzavarában. Uri kíváncsi volt, meddig bírja az érdektelenséget a szónok; estig bírta; már délben rekedt volt a hangja, de estére sem lett rekedtebb; szünetet nem tartott, csak mondta, mondta, mondta. Uri méltányolta a teljesítményét, ő egyedül. A szónok ugyan rá-rápillantott, de nem észlelte, hogy Uri egész délután őt hallgatja. Nem az emberekkel akart közölni valamit: Istennek üzent.

Ácsorogtak pedagógus alkatú férfiak is a templomtéren, akik hosszasan magyaráztak, csöndesen és érvelően; a törvényt magyarázták, a közönség soraiból feltett vagy a maguk által megfogalmazott jogelméleti kérdésekre adtak kimerítő választ az ácsingózóknak, akik között fiatal férfiak számosan akadtak. Urit meglepte, mennyi ráérő férfi lézeng mindenfelé, holott dologidő van. Ezeknek inkább aratniuk, szüretelniük kéne! Aztán észbekapott és mulatott a saját neofita paraszti öntudatán.

Jeruzsálemben papból bőséges volt a termés. Könnyű volt megkülönböztetni őket a többiektől, mert fehér ruhában jártak és magasan hordták az orrukat. A lévitáknak, azok sem lehettek kevesebben, sőt többen kellett legyenek, ha az őket megillető tizedből csak további tized a papoké, nem volt megkülönböztető öltözékük. Uri eleinte megborzongott a papi ruha látványától, mint odahaza, Rómában, ahol ritkán lehetett papot látni, itt azonban papi öltözékből annyi volt, hogy Uri borzongása hamar alábbhagyott.

321

Mi járhat a fejében vajon? – tűnődött Uri gyerekként, ha papot látott, és úgy érezte akkor, hogy a papok az Úristennel közvetlen kapcsolatban állnak, bármely pillanatban szólhatnak Őneki, és az Úristen azonnal válaszol. S mintha a papi ruha a Teremtő ruhájának része lenne, és érintése halálos. Fenyegetőek voltak a római papok, és Uri halálra vált, valahányszor megpillantotta valamelyiküket. Nem is mert hozzájuk szólni soha. Ennyi pappal, amennyi itt van, még a Teremtő sem beszélgethet egy időben. Annál érdekesebb, mi járhat a fejükben.

Lézengtek a papok magányosan vagy csoportba verődve a városban mindenütt, szolgálatra nem lévén beosztva, ráérősen, unatkozva, fecsegve. Uri egyiküket sem szólította meg, pedig érdekelte volna, vajon elég-e nekik és a családjuknak az áldozati ételekből juttatott rész. Valahol valaki azt mondta, egyes papi családok kifejezetten éheznek.

Kevéssé lehet ő zsidó, ha a lelkét még most sem tölti el a megrendülés, vagy legalább egy kicsike kis öröm, amiért Jeruzsálemben időzhet. A legények sírtak, jó nekik.

Rossz sejtelmek gyötörték, attól lehetett ez a különös lelkiállapota.

Eltartják Jeruzsálemben, eltartják vidéken, etetik, itatják, mintha levágandó szarvasmarha lenne. Valamikor majd jönnek, gondolta, és agyonvágnak, és ha makulátlannak találják a hullámat, feltálalnak az oltárra és a füstöm Istenhez száll és megesznek a papok, ha pedig nem hibátlan a hullám, megesznek a közzsidók. Megnyugtatóbb lenne, ha a tehenüket rendszeresen fejnék, de nem teszik.

Mire tartogatnak engem?

Este József későn ért haza, Uri már megvacsorázott a kertben.

– Még nem sikerült – mondta József –, de hamarosan elintézik.

Uri nem kérdezte, kicsodák.

József enni kezdett. Uri nézte. Nem élvezte az ételt József, fáradtnak látszott. Fontos tisztsége lehet a Szanhedrinben.

Uri rászánta magát, hogy faggassa.

– Mit építenek annyi ideig a Templomon? Láttam a kikötőt Kaiszareában, néhány év alatt megcsinálták, pedig óriási vállalkozás. Sokkal nagyszabásúbb építkezés, mint a Templomé, amelyet, ha jól tudom, ugyanakkor kezdtek el.

– Előbb kezdték építeni a Templomot – mondta József.

– Mit kell annyit piszmogni rajta?

– Réges-régen kész van – mondta József. – Csiszolgatják a burkolatát, le-leverik, újra rárakják… Márványból van, aranyból van, drága.

Uri nem értette.

– Huszonötezer embernek van így névlegesen munkája – mondta 322József –, és ez is kevés, több százezer embert kellene foglalkoztatnunk és fizetnünk, de nem bírjuk. Láttad, mennyi koldus él itt, hányan hálnak az utcán. Elvesztették a földjüket és idejöttek. Nem tudjuk kitiltani őket. Milyen alapon? Felköveztetjük velük lassan az egész várost…

Fáradt volt József hangja és tekintete, Urinak tetszett ez a hang és ez a tekintet.

– Rómában az ingyenélők állami ellátást kapnak – mondta Uri. – Még én is.

József bólintott.

– Róma gazdag – mondta. – Róma kibírja, hogy eltart pár százezer proletárt. Mi nem bírjuk ki, pedig legalább annyit, vagy még többet kellene eltartanunk. Mi szegények vagyunk, sőt eszünket vesztve szaporodunk.

– Valamikor mégis le kell bontani az állványokat – vélelmezte Uri.

– Igyekszünk, hogy minél később legyen meg ez a magasztos, ünnepélyes pillanat. Előtte kikövezzük a környező dombokat is… Aztán óriási ünnepség lesz, mindenki örülni fog, csak mi nem. Mihez kezdünk ezzel a tömeggel? Egyre nagyobb lesz, ahogy múlik az idő! Parancsoljunk rájuk, hogy ne szaporodjanak? Amikor arra biztat a Teremtő, hogy sokasodjunk?

– Mégis közelít a vég?

József elmosolyodott.

– Katasztrófát vár a lelke mélyén minden nemzedék – mondta. – Erről szónokolnak évezredek óta, de csak kevesen félnek tőle. Azt szeretnék hinni, épp az ő életükben jön el, s ettől az ő korszakuk kivételessé válik. Azt hiszik, élve ússzák meg a halált, azt hiszik, haláluk pillanata és a feltámadásuk egybe fog esni. Én viszont félek. Nem mintha ne helyezném végtelen bizalmamat az Úrba, aki engem is megteremtett. De megriaszt, miféle naiv bizalommal várják az emberek az intézkedését. Mintha az Úristen nem adott volna nekünk szabadságot, hogy az életünket magunk intézzük. Ha jól intézzük, örül. Ha rosszul intézzük, elszomorodik. De nem szokott közbelépni. Én elolvastam az Írást. Soha nem lépett közbe.

Uri már tapasztalta, hogy itt se mindenki buta. Jehuda mester se buta, de Simon mágus és Náhum fia József többet lát nála.

– A mesterek nem mind így beszélnek – mondta.

József a fejét ingatta.

– Minek vagyok én a mestere? A falumban úgy alakult, hogy jól dolgoztam a szakmámban, malomkerekeket csiszoltam, vízátemelő szerkezeteket fabrikáltam, a többiek észrevették, hogy jobb molnár vagyok, mint amihez szoktak, és kezdtek az ügyes-bajos dolgaikkal 323megkeresni. Mintha én okosabb lettem volna náluk! Nem voltam okosabb, de így alakult. Rémületemben olvasni kezdtem, hátha a könyvek válaszolni tudnak. Észre se vettem és már mesternek szólítottak, már magyaráznom kellett a törvényt, már én voltam a bíró… A feleségem óvott, ő egy fiatal molnárlegényhez ment férjhez, akinek a szeme is olyan, mint a liszt, a haja is olyan, mint a liszt, neki szülte a gyerekeit, és nem egy mesternek. De hogy dobhatok ki valakit a házamból, aki tanácsot kérni jött? Mondjam neki, hogy én se tudom, amit ő se tud? Ott áll reménykedve a nyomorultja… Megszöktem a családommal együtt, másik faluban telepedtem le, ott nem volt malom, üvegfúvó lettem. De hamarosan minden kezdődött elölről…

Ez az ember tényleg mester.

– Nem vigyáztam eléggé – mondta József. – Elterjedt a hírem… Antipász király emberei megkerestek, elvittek hozzá, legyek a tanácsnoka. Kevés képzett embere van Antipásznak, a régi elit nem szereti, ő új elitet nevel föl magának. Nem vállaltam, visszamentem a falumba, dolgozni akartam, semmi mást. De nem hagytak. Azt hitték, azért utasítottam vissza a megtisztelő ajánlatot, mert még többre vágyom. Nem voltam elég erős: végül nem tudtam nemet mondani. Kértek, kérleltek, aztán fenyegettek. Hogy egy ilyen ember! – meg ilyenek. És hogy úgyse hagynak békén többé. A családomat se hagyják békén…

József Urira nézett.

– Sose áruld el, mit tudsz. Azt még kevésbé, mit nem tudsz, mert az már hatalmas tudás, és ezt ők is tudják.

Uri megborzongott. Valami hasonlót mondott már neki egy másik József, az apja.

– Ne vegyenek észre, ne legyél kiváló, ne bízz meg senkiben – mondta József, és elfordította a fejét. – Kihasználnak. Használnak és eldobnak. Élsz-e, halsz-e, egyremegy nekik. Gyanakodj. Ha szeretnek, ha kedveznek neked, ha ajnároznak, ijedj meg. Aki a bizalmába fogad, akit kedvelsz, attól tarts leginkább. Az is ember, önző, gyáva, megalkuvó, alávaló gazember. Csak az ellenségeidben nem csalódhatsz soha.

Uri sóhajtott. Sejtette már, véletlenül úgy fog alakulni, hogy Józseffel több közös vacsorája nem lesz.

De lett még egy közös vacsorájuk, a másnapi.

– Engedélyezték – mondta József, és úgy látszott, őszintén örül.

324

Elmondta: Uri egy közeli építkezésen dolgozhat, Dávid városában; a palota falai állnak, a tetőzete kész, de asztalosra szükség van, és a mozaikpadlót is fektetik még. Fél éve kezdték építeni, Helené királyné palotája, nagyon szép épület lesz, rengeteg pénzt öltek bele.

– Honnét való ez a királyné? – kérdezte Uri.

– Adiabene királyának felesége.

Uri nem merte megkérdezni, hol is fekszik pontosan ez az Adiabene. Parányi királyság lehet valahol Keleten, Babilontól mindenképpen nyugatra. Hallotta már ezt a nevet, csak nem figyelt fel rá.

– Rómából nézve – mondta József – talán nem nagyon látszik…

Uri elnevette magát. József is elmosolyodott.

Uri egyszerre sorokat látott meg maga előtt egy tekercsből. „…Az eladó lányokat a népgyűlés elé vezetik, és a legelőkelőbbekkel kezdvén a fiatal férfiaknak ajánlják…”

– Közösülés után – idézte Uri fennhangon – minden alkalommal megmosakodnak, mintha csak halottat érintettek volna. Az a szokásuk, még Babilonból, hogy minden nőnek kötelessége idegennel közösülnie…

– Nem tudom, hogy most is így van-e – mondta József. – Sztrabón mások leírásait vette át vagy ötven éve, és azok a leírások se lehettek valami frissek; ez különben is az összes asszírra vonatkozik nála, és inkább mese.

Uri tisztelettel bólintott. József tud görögül és olvasott ember.

– Most Monobaz király uralkodik rajtuk – folytatta József –, amolyan törzsi királyság, de Róma elismerte, és a parthusok is elismerik. A felesége, Helené és az idősebbik fia, Iszatész nemrég bejelentette, hogy megtérnek zsidónak. Monobaz nem tért meg. Úgyhogy Helenének, a zsidó királynénak, és Iszatésznak, a zsidó trónörökösnek épül az a palota, ahol dolgozni fogsz.

Uri csodálkozott.

– Megtértek, zsidónak?

– Miért – mondta József –, a görögök közül is megtérnek sokan, Szíriában, Hellászban, Makedóniában, Arméniában, akárhol…

– De egy királyné? Egy trónörökös?

József bólogatott:

– A legenda szerint járt náluk egy Ananiás nevű okos kereskedő, az térítette meg őket. Ámbár én ilyen nevű kereskedőt nem ismerek, de ismerek egy volt főpapot, a mostani főpap, Kajafás apósát…

Uri meghökkent.

– Királyi család – mondta József. – Nem mondhattunk nemet. Pedig volt egy nehézség, nehezen áthidalható: Monobaz királynak Helené királyné nemcsak a felesége, de a nővére is.

325

Uri még inkább elképedt. A zsidó törvények a testvérházasságot tiltják.

– Mi volt a megoldás? – kérdezte.

– Helené nem válhat el, mert akkor nem királyné többé – felelte József. – De ha külön él a férjétől, attól kezdve, hogy zsidó, ténylegesen elvált nőként lehet kezelni.

– De ha nem kapta meg a válólevelet?

– Monobaz nem lett zsidóvá, válólevél kiadására nem kötelezhető. Helené az ő törvényeik szerint lett az öccse felesége, még mielőtt zsidóvá vált volna. A megtéréssel minden bűntől mentesül.

Uri a fejét rázta.

– Ez akkor sem lehet törvényes – mondta. – Nagy Heródes együtt hált a húgával, Szaloméval, de nem vette el. Ezt még ő sem merte.

– Nem Helené az igazán érdekes. Iszatész hajlandó körülmetéltetni magát. Ő Adiabene trónörököse! Gondolj bele, Gaius. Adiabenének zsidó lesz a királya. Az egyetlen törvényes zsidó király a világon! Antipász csak tetrarcha. Fülöp csak tetrarcha volt. De Iszatész király lesz. Zsidóként! És Róma jóváhagyta. Holott a testvérházasság Rómában is tilos.

Uri szürcsölte a bort. József halkan beszélt, a környező tetőkről nagy hangon és egyszerre beszéltek a szomszédok, gyerekek sivalkodtak, nők nevettek, barátságos, falusi életet élt az alsóváros vidám lakossága és aligha érdekelte, hogy egy távoli kis ország királynéja zsidó lesz.

Nagy játszmák zajlanak, gondolta Uri.

Ha Róma jóváhagyta, akkor Tiberius császár maga hagyta jóvá, akihez, ha igaz, Agrippa, aki zsidó király akar lenni, bejáratos. Ez az adiabenei trónörökös gyerek, akit eszerint nemsokára körülmetélnek, Agrippa vetélytársa lesz, akit Jeruzsálem támogat az Agrippát támogató Alexandriával szemben.

Valami mégsem stimmelt neki.

– Úgy tudom – mondta –, Nagy Heródes megölette a fiát, Alexandert, akinek a fiai, Tigranes és Alexander, majd a leszármazottaik lettek Arménia királyai… Arméniát zsidó király uralja mindmáig…

József bólintott.

– Ez igaz, de Arménia messze van, és nem biztos, hogy a császár ragaszkodik ahhoz, hogy Nagy Heródes leszármazottjaiból zsidó király legyen…

Ez Agrippára is vonatkozik, gondolta Uri.

Nem biztos, hogy véletlenül küld engem József éppen erre az építkezésre. Számoljak be Agrippának, ha elébe kerülök, mekkora palotája épül Dávid városában a jövendő zsidó király anyjának.

326

– Agrippa mindezt tudja – szólalt meg József.

Uri a sötétben elpirult.

– Nem vagyok kém – jelentette ki.

– Nem gondolom, hogy kém vagy – mondta József –, nem ezért mondtam el. De a munkások is tudják, ne tudj kevesebbet náluk. Engesztelés napján költözik be a királyné és a fia a palotába, akkor úgyis hatalmas ünnepség tartatik, és az egész világ megtudja. Addig te úgysem találkozol Agrippával, mert rég megüzenték neki a főpapok, hogy nem szívesen látnák Júdeában.

– Engesztelés napjáig Jeruzsálemben maradok?

– Addig biztosan.

Szürcsölték a bort.

– Ne tűnj ki a munkások közül – tanácsolta József. – Ne légy szorgalmasabb náluk. Reggel jön valaki, és átkísér a munkavezetőhöz. Nem volna jó, ha parasztként bánnának veled. Római polgár vagy, zarándok, és asztalos. Van egy barakkjuk az Olajfák hegyén, a munkások egy része ott lakik, a többi a városban az utcán hál. Te aludj a barakkban, fizetni kell érte, de megéri. A pénzedre vigyázz, bár úgyis hasztalan. A bért egy hétre előre osztják, ez a szokás, nem bölcs dolog, de nem lehet változtatni rajta: még akkor alakult ki, amikor nem loptak az emberek. Előre fizesd be a heti vacsorádat, jó hírű kifőzdét üzemeltet a barakk tulajdonosa. A többi pénzen végy sarut magadnak.

A munkavezetőnek bot volt a kezében, de hosszabbnak látszott, semhogy verésre használná, Uri inkább meztelen zászlótartó rúdnak vélte. A munkavezető nem látszott boldognak, hogy egy asztalost kell felvennie.

– Na jó – mondta, amikor Uri kísérője, egy középkorú, testes ember megismételte: a Szanhedrin kérése ez. – Majd találunk neki valami munkát.

A középkorú ember elment, Uri pedig ott állt a félig kész palotában, amelynek földszintjén emberek heverésztek és üldögéltek.

– Várjuk a csempét – mondta a munkavezető. – Asztalosmunka éppen nincs. Majd szólok, hogy vegyenek föl a bérlistára. Hogy hívnak?

– Gaius Theodorus – mondta Uri.

– Ez milyen név?

– Latin. Rómából jöttem.

A munkavezető felvont szemöldökkel csodálkozott, majd vállat vont és elment.

327

Uri körülnézett az épülő palotában.

Márvánnyal volt fedve a terméskő kívülről-belülről, a medence a földszinti átrium közepén márvány, a lépcső márvány, az oszlopok márványból. Az emeleten a nagyobb kőtömböket és a közéjük illesztett kisebb köveket vakolattal fedték. Egy férfi dolgozott az egyik szobában, színes madarakat festett egymás mellé az ablakkal szemközti falra. Uri belépett, hogy közelebbről is megszemlélje. A festékek tégelyekben sorakoztak a padlón, amely még nem volt kikövezve. A festő előzékenyen hátralépett, hogy Uri megcsodálhassa a művét. Rikító színekben pompázó, különleges, embernagyságú madarak sorakoztak egymás mellett, és mindnek volt valami bumfordi, mufurcos, mulatságosan emberi a képében. Uri közel lépett a falhoz, orra csaknem hozzáért a félig kész, nedves képhez.

– Léteznek ilyen madarak egyáltalán? – kérdezte.

– Ugyan! – felelte a festő önérzetesen. – Én találom ki őket!

Az egész fal zölddel és kékkel volt alapozva, növényi indák, kacsok, ágak fonódtak egymásba szeszélyesen, azok előtt illegették magukat a hatalmas madarak.

– Nagyon szép – mondta Uri őszintén.

A festő bólogatott.

– A királyné hálószobája – mutatott körbe.

– Nem fog félni ezektől a lényektől? – kérdezte Uri.

– Ugyan! – mondta a festő. – Szörnyeket is tudok festeni, de ezek barátságos madarak.

Uri érdeklődött, hány szobát fog kifesteni a mester és miféle szerzetekkel. Hát, a királyfi hálószobáját és a három vendégszobát. Szabad kezet hagytak neki, de megkérték, hogy illetlen jeleneteket ne ábrázoljon.

– Azokban is mester vagyok – jelentette ki. – Antiokhiában három bordélyt festettem ki a pincétől a padlásig, és nagyon meg voltak velem elégedve, még ajánlólevelet is adtak!

Uri a festékeket szimatolta, némelyiknek különös illata volt. A festő elmesélte, melyik festék miből készült és honnét hozatták. A bíbor Türoszból jön, mert ott tenyésztik a legjobb bíborcsigát, és a többi színből is sokat és jót gyártanak, de Szidónban mégis jobbak a festők valamiért. Föníciában általában nagyon tehetségesek a festők, a csillagászok és a földmérők, folytatta a mester lelkesen, ő maga fiatal korában földmérőnek készült, és Türoszban is járt, csak megunta a számolgatást, megfájdult tőle a feje.

A festő érdeklődésére Uri elmondta, hogy bútorasztalos és ma lépett munkába.

328

– Nemigen van itt asztalosra szükség – mondta a festő –, a bútorok Alexandriából jönnek.

– Csak megsérül valamelyik útközben – vélekedett Uri reménykedve.

– Az bizony lehetséges.

Kérdezte Uri, vajon ha Helené királyné zsidóvá lesz, le kell-e ezeket a szép madarakat veretnie a falról, vagy csak elfüggönyözi. A festő nem értette.

– De hát ez élőlények ábrázolata – mondta Uri. – Azt nekünk nem szabad…

– Hol van az már! – kiáltotta a festő, és nevetett. – A gazdag zsidók az egész világon állat- és emberábrázolatokkal telítik a házaikat, már mióta!… A zsidó szarkofágokat pucér görög istenek díszítik… Magam is faragtam kettőt Antiokhiában, egy Apollónt meg egy Dionüszoszt… Derék, jó zsidók mind, a törvényt betartják. Hát lennék én festő, ha nem volna megrendelésem?

Ez a kedves ember volt az egyetlen, aki dolgozott, a többi munkás heverészett, üldögélt vagy sétafikált az árnyas, hűs, félig kész palotában.

Uri közéjük ült, bemutatkozott, azok morogtak valamit üdvözlés gyanánt, aztán folytatták a trécselést.

Délben vizet és lepényt hoztak nekik, Uri is kapott.

Ebéd után se történt semmi, páran elszunyókáltak, mások kimentek az udvarra és ott ültek le az árnyékban, ábrákat rajzolgatva a porba. Uri megkérdezte, most miféle munka is folyik éppen.

– Látod, padlózunk – mondta egy testes, idősebb ember és nevetett. – Várjuk a mozaiklapokat. Állítólag már Kaiszareában vannak.

Uri reményét fejezte ki, hogy hamar megtanulja azt a munkát, mert pihenni ma megtanult. A testes ember nevetett.

Júdásnak hívták, és három öccse is a munkások között volt. Értelmesnek látszottak azok is.

Uri bemutatkozott nekik, és mondta, Rómából érkezett. Júdás érdeklődött, ott hogyan fizetik a munkásokat. Uri a dokkmunkások napi béréről tudott csak beszámolni; a szakmunkások bizonyára többet kapnak. Jeruzsálemben nem volt dokk, úgyhogy ez nem érdekelte őket. Kérdezték, ő mennyit kapott asztalosként. Uri bevallotta, hogy az asztalosságot már Júdeában tanulta ki, úgyhogy nem tudja.

– Júdeában? Hol?

Uri elmesélte Bethzachariát és Jehuda mestert. Júdásék nem jártak arrafelé, de falusiak voltak ők is, és erről volt mit mesélniük.

Parasztok voltak, hat báty és három nővér, Júdás az elsőszülött, de 329csak papi értelemben, mert terhes volt az anyja, amikor az apja elvette; az ilyen elsőszülött után megfizetik ugyan az öt türoszi szelát a papoknak, de nem örökölhet elsőszülöttként, vagyis duplán. Mamzer az ilyen fiú akkor is, ha az nemzette, aki az anyát végül mégis elvette: más ember az apa nőtlenül, mint nősen. Nem volt baj, amíg élt az apjuk, megéltek, dolgoztak a földön, de meghalt az apjuk, vasszög ment a talpába, feldagadt a lába és a hasa és megfulladt, hiába imádkoztak érte. Akkor a vagyont hét és fél egyenlő részre kellett volna osztani, mert a lányok felerésznyit kapnak, de ez a hét és fél egyenlő rész, vagyis, ahogy számolni egyszerűbb, ez a tizenöt rész, amiből egy-egy jut a lányokra és kettő-kettő a fiúkra, senkinek sem biztosított volna megélhetést, és ilyen kicsi részekre a földet felosztani egyébként is tilos. Veszekedtek soká, aztán ők, négy báty, megunták és eljöttek a faluból, két öccsükre és három húgukra hagyván a földet ingyen, és erről nyilatkozatot is tettek a falubeli mester és két tanú előtt. Két lány férjhez ment úgy, hogy hozományt is tudtak velük adni, a két fiú túrja a földet, az otthon maradt húguk és az anyjuk főz rájuk, és ez így is marad, mert az a húg féleszű, nem fogja elvenni senki. Szűkösen, de megélnek.

Ők meg, a négy legidősebb báty, kitanulták az ácsmesterséget, és tíz éve itt eszi őket a fene Jeruzsálemben. Nincsen házuk, nincsen semmijük, bár nem haltak éhen. Építették a Templomot, építettek magánházakat, építették az új raktárakat a városfalon kívül, de mostanában kevesebb a munka; jó, hogy épül ez a palota, és hírlik, Iszatésznak, az adiabenei királyfinak is lesz majd külön palotája, azt is építhetik talán.

Uri érdeklődött, bizonyos római Plotiusszal nem dolgoztak-e együtt, mert az is ács.

– Nagydarab, fekete ember?

– Az, az!

Júdás bólogatott. Ügyes ember, házakat is tud tervezni, nem is rosszul, de kitiltották Jeruzsálemből, mert lopott.

– Biztos, hogy lopott? – kérdezte Uri.

– Nem biztos – mondta Júdás –, de azért elűzték. Persze ha rábizonyították volna, akkor nagyobb baj éri. Igaz, hogy rabszolgának nem lehet eladni, mert római polgár, az olyanokat Kaiszareába viszik a helytartóhoz, ő vizsgálja meg az ügyet, és ha a vádat alaposnak találja, a gyanúsítottat elküldi Rómába, és ott ítélnek fölötte.

Uri elmondta, hogy Plotiusnak nem történt baja, sőt azóta Jeruzsálembe is visszatérhetett mint delegátus, úgyhogy ezek szerint mégsem lopott.

– Attól még lophatott – vélekedett Júdás egyik öccse. – Attól függ, hogy kinek lopott.

330

Júdás gonoszul nevetett és megerősítette: nem mindegy, kinek ad le az ember jutalékot, ha lop.

– Minél gazdagabbak, annál többet lopnak – jelentette ki. – Erről híres Jeruzsálem.

– És kik a leggazdagabbak? – kérdezte Uri.

– Hát a leggazdagabbak – mondta Júdás egyik öccse, s ezzel a beszélgetés be volt rekesztve.

Késő délutánig nem történt semmi, akkor megjelent a munkavezető, sípba fújt és feltartotta a botját, mire a munkások felkászálódtak, köréje verődtek és kisétáltak a városkapun Dávid városából. Mondták, ez a Szökőkút-kapu, nagyon régen így hívják, bár szökőkút nincs a környékén. A munkavezető a kapuban délnek fordult, néhány munkás követte, mondták: azok az Esszénusok kapuján át mennek be az alsóvárosba; ők, a többség, mentek a réten a Kidron völgyében a folyó felé. Keskeny és sekély volt a Kidron, palló vezetett a túloldalra.

– Ősszel meg tavasszal több víz van benne – mondta Júdás –, épp az ünnepekre. Idén akkora az aszály, hogy még ki is száradhat.

Törött kerekek, rozsdás fémszerszámok, rongyok, szemét, bőrzsákok, állati csontmaradványok hevertek a meder szikkadt részein szanaszét, máskor a víz eltakarja, az ünneplő tömeg ejtette vagy vetette a vízbe mindezt. Uri arra gondolt, hogy ebben a folyóban szoktak megmártózni a tisztulni vágyók tízezerszám.

A folyó másik oldalán az Olajfák hegyére kapaszkodtak fel, szépen megművelt kertek között haladtak, kicsi házak álltak egymástól távol, kőből meg fából épültek.

Egy házikóhoz értek, az egyik munkás bekopogott az ajtón. Idős nő nézett ki, összecsapta a kezét:

– Már itt vagytok?! Ilyen korán?! Lusta népség, szégyelljétek magatokat!

Ez volt az a kifőzde, amelyről József beszélt. A körülkerítetlen kertben három gyalult nyersfa asztal állt, a munkások kezet mostak egy vödörben – a ciszterna üres volt – és várták, történjék valami. Uri nyugtalan lett.

– Nekem azt mondták, előre fizetik a heti bért – mondta.

Azt hümmögték, hogy így is van.

– Nekem ma mégsem fizettek – állapította meg.

– Vasárnap fizetnek – mondták.

Uri megpróbálta kiszámolni, milyen nap is lehet. A szombatot még a faluban töltötte. Kedd lehet, vagy inkább szerda. Szerda volt. Vidoran megnyugtatták, hogy vasárnapig nem fog bért kapni, ne is reménykedjék, mert akkor jön a pénztáros, máskor nem szokott jönni.

331

– Nekem nincs pénzem – mondta Uri.

Elcsodálkoztak. Hogyhogy? Urinak nem volt kedve részletezni. Kérdezte, mit gondolnak, kaphat-e az idős nőtől vasárnapig vacsorát hitelbe. Hümmögtek a munkások, de nem nyilatkoztak.

Amikor a nő kenyeret és sült húst tett az asztalra tálakban, aminek a munkások ima és kézmosás nélkül nekiugrottak, Uri hozzálépett, illedelmesen bemutatkozott és előadta a baját.

– Még egy éhes száj, na még csak ez hiányzott! – kiáltotta a nő, cseppet sem barátságosan. – Szóltak volna idejében! Nem megy, fiam, nem megy… Így sincs semmi hasznunk, ráfizetünk mi a nagy szívünkre!

Azzal bement, hogy a párolt zöldséget is kihozza, Urinak megcsapta az illata az orrát.

Falatoztak a munkások, Uri állt és nézte őket.

Júdás aztán rámordult az egyik öccsére, adjon a kenyeréből Urinak. Az majd felrobbant dühében, vörös lett a feje, egy darabot mégis letört és az asztalra tette. Uri állt, nem vette el a kenyeret, odébbsétált.

Amit József barakknak nevezett, szerszámoskamra lehetett eredetileg, és kitoldozták. Uri otthonosan érezte magát benne, olyan volt, mint egy istálló. A munkások még ettek odakint, amikor Uri a barakk földjében tisztára dörzsölte a kezét, majd nyugat felé fordulva, amerre a Templomot sejtette, elmondta a Semát, a rövidet, s aztán a sarokban lefeküdt a ritkás szalmára, és egyetlen vagyontárgyát, a négy szélén rojtos takaróját, Jehuda mester ajándékát magára terítette. Oldalt feküdt, a lábait felhúzva, összegörnyedve, hogy kevésbé fájjon a gyomra. Végül is evett már aznap kétszer is, reggel még József házában, délben pedig az épülő palotában. Ha nem kell dolgozni, a napi egyszeri étkezéssel kihúzza vasárnapig. Majd keveset fog mozogni és sokat fog inni. A vízvezeték már be volt vezetve a palotába, és ivott is a vizéből, jó volt.

Hajnalban arra ébredt, hogy fázik és büdös van.

Felült, kereste a félhomályban a takaróját, nem találta. Keze beleütközött egy alvó emberbe, az felmordult. Ellenkező irányba tapogatózott, ott is emberbe ütközött. A gyomrát mardosta az éhség. Tiszta fejjel felmérte, hogy ha most kimegy, nemigen fér vissza a helyére, és odakint még hidegebb lehet, itt bent az emberbűz legalább melegít egy kicsit. A takarót most úgysem találja meg. Visszafeküdt, és hangtalanul dúdolva magában, ringatózva, mintha imádkozna, félálomba süppedt.

Világos volt már, a többiek mind kimentek reggelizni, Uri feküdt még a hátán felhúzott térddel, aztán nekiállt megkeresni a takaróját, végigkutatta az egész barakkot, hiába. Azt bizony ellopták. Ha pénze 332lenne, azt is ellopták volna. Milyen jó, hogy nincsen pénze. Ha saruja lenne, leoldották volna a lábáról, milyen jó, hogy saruja sincs.

Amikor úgy hallotta, hogy távolodnak a hangok, utánuk eredt. A pallónál érte utol őket, együtt ment át velük a patakká apadt folyó fölött, azok szórakoztak egymással, teli hassal tréfálkoztak, hozzá nem szólt senki.

A városfal, a Templom, a paloták és a tornyok sötét tömbjei most sötétarany színben csillogtak, ahogy Kelet felől, az Olajfák hegye irányából sütötte őket a reggeli Nap; Uri a színt jól látta, csak az épületek határait nem tudta megvonni. Elámult, hogy ilyen szín is létezik.

A munkásoknak a városkapuban nem kellett fizetniük, ismerték őket, Uri lehajtott fejjel furakodott közöttük, az őrök nem vették észre.

A munkavezető késő délelőtt érkezett a palotába, Uri hozzálépett, köszönt, és megkérdezte, nem kaphatna-e előleget a béréből.

– Jaj, tényleg – mondta a munkavezető –, te még nem voltál itt vasárnap…

Tépelődött a munkavezető, mit lehetne tenni.

– Nekem az is jó – mondta Uri –, ha szólsz a kifőzdében, hogy adjanak enni hitelbe…

A munkavezető a fejét ingatta:

– Mostanában nem tudok odamenni, nincs időm, hajszolnak mindenfelől, mostanában nem tudok odamenni, sajnos… Kérd meg a gazdasszonyt, Judit rendes asszony, csak morcos, szépen kérleld, igen, ez lesz a megoldás! A férjét ne kérleld, mert nem ő dönt, hanem az asszony… De nagyon rendes asszony, Judit rendes asszony!

Megörült az ötletnek a munkavezető, barátságosan megveregette Uri vállát, és sürgős dolga akadt az emeleten.

Uri rengeteg vizet ivott ezekben a napokban, és lassan ette az ebédet, amelyhez, kezdte sejteni, voltaképpen nem is volt joga.

Péntek délután korábban mentek haza a barakkba. A szombat az szombat. Északnyugat felé hajlongva imádkoztak, arra feküdt a Templom, és a szombati vacsorából Uri is részesült. Cupát kaptam, gondolta, mint a nincstelen vándorok, de nem volt megsértve: sült húst evett, hosszú idő óta először. Igyekezett lassan, megfontoltan, szinte óvatosan rágni, nem túl sokat, de nem is túl keveset, aztán a bortól becsípett, és a másnap reggeli imát átaludta.

Vasárnap reggel jókedvűen lépdelt a többiekkel a Szökőkút-kapu felé, el sem kerülve a kapuőrök tekintetét, de azok most sem emelték ki a többiek közül, vagy nem figyeltek oda, vagy már látták kifelé menni.

A pénztáros délelőtt érkezett meg, ketten kísérték, a testőrei, bár 333nem volt náluk fegyver. Lekuporodott a pénztáros az átriumban, kinyitotta a ládikát, elővett egy tekercset, és akinek már leszámolta a bérét, annak a nevét a tekercsen megjelölte. Uri maradt utoljára. A pénztáros felnézett, aztán becsukta a ládikát, összetekerte a tekercset, és felállt.

– Nekem is jár – mondta Uri.

– Mindenki kapott – mondta a pénztáros.

A munkások felfigyeltek.

– Én még nem kaptam – mondta Uri.

– Nincs más név a listán – mondta a pénztáros.

Uri elbődült. Artikulálatlanul üvöltötte, hogy ezt még meg fogják bánni, megy és feljelenti őket, és mindenki meg fogja ütni a bokáját. A testőrök is megdermedtek, nem tudták, mit kellene tenniük.

– Megmondom Józsefnek, aki a Szanhedrin tagja – üvöltötte Uri –, és megnézhetitek magatokat, barmok! Elég volt! Elegem van! Elegem!

A munkások hallgattak, vártak. A pénztáros rémülten szabadkozott: őneki most sem adtak több pénzt, őneki senki nem mondta, hogy van itt még valaki, ő nem tehet róla.

– Hát ki tehet róla?! – üvöltötte Uri.

A kiabálásra előkerült a munkavezető.

– Te tehetsz róla – esett neki Uri –, neked kellett volna jelentened! Te szemét! Azonnal rohansz, és jelented, és hozod a pénzemet!

– Na, na, na – mondta a munkavezető gúnyosan. – Még egy porszemet se vittél odébb.

– Azonnal rohansz – suttogta Uri, mert berekedt –, vagy kicsinállak! Náhum fia József nem fog megdicsérni!

A munkavezető megijedt és hangot váltott.

– Mért nem ezzel kezdted?! – kérdezte siránkozva. – Nem mondtad, nem mondtátok… Nem ővele jöttél, honnét tudtam volna?

A pénztároshoz fordult.

– Adj neki bért.

– Nem adhatok, nincs több nálam!

– Nem baj – suttogta Uri –, visszajössz és hozod. Gaius Theodorus a nevem, írd fel magadnak!

A munkavezető felírta Uri nevét, Uri megtekintette. Volt benne három hiba.

– Kijavítod – mondta Uri szigorúan, és mutatta a betűket: – Itt, meg itt, meg itt.

A munkavezető elvörösödött, és kijavította.

– Ma már nem tudom hozni – szabadkozott a pénztáros –, már bezártak… Csak holnap…

334

– Még egy napot nem éhezem – jelentette ki Uri. – Egész hétre kell befizetnem a vacsorát, még ma. Kerítesz pénzt valahonnét, és visszajössz. Ha nem, följelentelek. És téged is – fordult a munkavezetőhöz.

Csönd volt. A munkások élvezték a jelenetet.

– Jó – mondta a munkavezető –, én megelőlegezem, aztán jövő vasárnap visszakapom, így jó lesz?

– Nekem mindegy – mondta Uri –, csak kapjam meg a béremet!

A pénztáros és a két kísérő elszelelt, a munkavezető kivett az iszákjából egy csomó fémpénzt, számolgatott, számolgatott, s közben nem győzött sopánkodni, miért nem szólt Gaius Theodorus időben; ő mélységesen tiszteli Józsefet, Náhum fiát, meg az egész Szanhedrint, és mindenkit, aki rangos ember; miért nem szólt Gaius Theodorus időben!?

Egy marék fémpénzt nyomott Uri kezébe.

Megtanulta a nevemet, gondolta Uri, miközben azt a rengeteg érmét begyömöszölte az ágyékkötőjébe.

Sürgős dolga akadt a munkavezetőnek, elsietett. A munkások vigyorogtak. Uri leült, hátát a falnak vetette, és a szökőkutat nézte, már működött. Halakat ábrázolt a szobor, úgy lógtak egymáson, mint a szőlőszemek a fürtön, és a víz a legfelül lévő hal szájából lövellt felfelé.

Júdás odaült melléje.

– Erős hangod van – mondta –, nem gondoltam volna.

– Erős volt – suttogta Uri.

Júdás nevetett.

– Mennyi pénzt kaptál?

Uri elgondolkodott.

– Nem tudom – felelte. – A heti béremet.

– Na és az mennyi? – érdeklődött Júdás.

A többiek is odaültek, odaheveredtek.

Uri megpróbált visszaemlékezni, mit is mondtak az emberek Bethzachariában.

– Napi egy drachma – jutott az eszébe.

A munkások nevettek.

– Azt csak a legjobbak kapják meg – mondta valaki.

– Én nagyon jó munkás vagyok – suttogta Uri meggyőződéssel.

Nevettek.

– Na, mennyit kaptál? – érdeklődött tovább Júdás. – Hadd lássuk.

Uri felállt, előszedte az érméket az ágyékkötőjéből. Nevettek a munkások. Uri kiterítette az aprót, ezüst és rézpénzek voltak, fogalma sem volt, melyik mennyit ér és mi a neve. Az egyformákat egymás mellé rakta.

335

Júdás lassan megszámolta, alapos munkát végzett, úgysem volt egyéb dolga.

– 3 meah, 1 tropaic, 2 tresith, 12 issar, 2 asper, 4 pondion, 112 perutah… – Felnézett. – Szerinted ez hét drachma?

A munkások pompásan mulattak, páran a porba írták fel a számokat, és belevesztek az összeadásba.

– Fél zuz, meg fél zuz, meg egynegyed zuz, meg fél zuz, meg kétötöd zuz, meg egyharmad zuz, meg körülbelül háromötöd zuz… Nincs ez több három zuznál, barátom!

Uri ült, a munkások hahotáztak.

– Egy drachma az hány zuz? – érdeklődött Uri, és vörösödni kezdett a füle.

Hát ez aztán mindennek a teteje volt, a munkások üvöltve röhögtek és hempergőztek a porban. Az emeletről előbukkant a festő, kíváncsi lett, min mulatnak annyira.

– Egy drachma hány zuz! Magasságos Teremtőm! Hány zuz egy drachma!

Hát persze, hogy egy drachma egy zuz!

Hát persze, hogy a munkavezető a felét sem adta oda Uri heti bérének!

Belemarkolt az iszákjába Menachem, és tévedhetetlenül a felét adta oda! Nem tud ilyesmiben tévedni Menachem, érzi ő azt, van neki gyakorlata! Sose fordul elő, hogy véletlenül többet adna a felénél!

Amikor kiszórakozták magukat, Júdás kerített valahonnét egy papiruszdarabot, és felírta Urinak a fontosabb váltószámokat, magolja be. Uri megköszönte és az érmeket visszanyomkodta az ágyékkötőjébe.

Kinevették, de nem nagyon. Befogadták, mert üvölteni mert.

Napi kétötöd zuz volt a reggeli, a vacsora meg az ebéd, amit szintén Judit néne szállított a munkásoknak, és egyötöd a szállás. Judit elvette Uri összes pénzét, sokáig számolgatott magában, aztán valamennyit visszaadott neki, nem sokat, és magasra emelte a jobb mutatóujját:

– Van neked pénzed, tudtam én, hogy van neked pénzed, te sötétlelkű sátánfajzat, hogy űznék ki belőled a démonodat a mágusok!

Uri a maradék érméket visszagyömöszölte az ágyékkötőjébe.

Két nap múlva csúnya, vörös kiütések borították a bőrét a két combja között, viszketett a heréje, a combtöve, és megállapította, hogy a 336vagyon nem neki való. Az érméket a kert végében létesített, árnyékszéknek használatos nagy lyukaktól nem túl messzire kaparta kora reggel a földbe, míg a többiek még aludtak, és igen remélte, hogy nem vált a pénztől végleg tisztátalanná. Az ágyékkötőjét alaposan kimosta és felaggatta egy faágra, hogy majd estére megszárad. Rosszul tette, mert estére az ágyékkötő eltűnt. Nem baj, gondolta, legalább nem dörzsöli a tökömet.

A következő heti fizetését már rendesen megkapta, és még aznap vett magának a felsővárosi piacon új ágyékkötőt, valamint egy iszákot, amit a hosszú inge alá, a derekára kötözött a pénzzel. Nem kért engedélyt, hogy munkaidőben távozzon, mert látta, a munkások fél napokra is elcsellengenek, a kutya sem keresi őket. Volt egy használt cikkeket forgalmazó, hosszú része a bódésornak, körülnézett, bámészkodott, valószínűleg odakerült az ő rojtos takarója is nemrég. Azt nem látta, látott más takarókat, de nem vett magának, minek, meleg volt. Vett viszont minden bőrbajra használatos kenőcsöt, nem laserpicium volt, itt azt nem ismerik, de nem is balzsam, megszagolta, kicsi üvegtégelyben adták, öt tresith volt az ára, drága, mert az ötnyolcad zuz, most már tudta, de megengedhette magának. A tégelyt az iszákjába tette és elégedetten ballagott vissza Dávid városába.

Este kifizette a heti étkezését, és a maradék pénzét, az már szép összeg volt, a korábbi érmékhez kaparta. Örült, hogy ilyen biztos bankra lelt Júdea földjében. Ha találkozik Simon mágussal, ajánlani fogja neki.

Sokat üldögélt Hiszkijja, a festő tevékenységét bámulva Uri az emeleten, miközben a munkások odalent évődtek, vagy római módon kockáztak, ami zsidóknak tilos. Hiszkijja már befejezte a királyné hálószobáját, és Iszatész szobájának kezdett neki. Nem hajtotta senki, szeretett dolgozni. Kérte Uri, hadd próbálkozzék meg valamilyen alak megfestésével, de a festő nem engedte. Uri azzal érvelt, ha ő elrontja, Hiszkijja mester könnyedén kijavítja, de a festő azon a véleményen volt, hogy a drága festéket nem szabad pazarolni. Uri másnapra krétával és papirusszal jelent meg, az alsóvárosi, közelebbi piacon vette, és megkérdezte, másolhat-e a mester által már fölfestett alakokat. Ezt Hiszkijja megengedte, Uri közel lépett a falhoz, lekuporodott, rajzolt, felállt, közel lépett, leült, rajzolt, és nagyon szépen eltelt a nap, Hiszkijja pedig délután megdicsérte Urit. Őszinte volt a dicséret, a mester meg volt lepve.

– Na – mondta, és a fejét csóválta. – Milyen ügyes… Kár, hogy vaksi vagy, mert remek festő lehettél volna.

Rajzolt volna Uri boldogan, de ezúttal sem akarta a Mindenható, 337hogy ebben a mesterségben előrehaladjon, mert másnap megérkezett a mozaik, amire hetek óta vártak.

Nagy szekerekről emelték le óvatosan a szalmába csomagolt ládákat, amelyek belül szintén szalmával voltak kibélelve. Tizenhat hosszú, testes láda érkezett, minden szekérre négy fért. A munkavezető izgatottan ugrándozott, és minden láda felnyitásakor jelen volt. Megszámolták a négyzetes, festett és égetett gyönyörű cserepeket, valamint a kisebb darabokat is, amelyeket majd nekik kell mintázattá egymás mellé illeszteniük, a munkavezető jegyzetelt. Miután ezzel végeztek, az összes cserepet óvatosan visszahelyezték a ládákba.

A munkavezető aláírt egy papiruszt, hogy a ládákat hiánytalanul átvette, az üres szekerek elcsattogtak.

A munkavezető beosztotta őket őrszolgálatra, mert hiszen ezeket a könnyen mozdítható, értékes cserepeket nem szabad itt hagyni, nem úgy, mint a márványtömböket, amelyek már beépültek a palotába, és a kiemelésükre egy éjszaka kevés. Uri az első éjszakai csoportba került. Nem lett jókedve, mert ők ma nem kapnak vacsorát, és a következő napokban aligha lesz alkalma, hogy a mai vacsorát fokozatosan leegye, Judit néne, az a rendes asszony, nem fog nekik többet adni. Annak viszont örült, hogy Júdással és az öccseivel osztotta be Menachem, a munkavezető.

Uri akkor nyugodott meg végleg, amikor Júdás elküldte az egyik öccsét, vegyen vacsorát.

Este a mécsesek mellett épp a finom, kecskesajttal töltött meleg lepényt eszegették és bort is ittak hozzá, amikor két fáklyás kíséretében megjelent Menachem. Jó étvágyat kívánt nekik illedelmesen, aztán a fáklyásoknak mondott valamit, azok megragadtak egy ládát és kivitték az átriumból. Uri nem értette a dolgot, de mert Júdásék tovább ettek, evett hát ő is. Kisvártatva bejött a két fáklyás, és még egy ládát kivittek. Menachem jó éjszakát kívánt nekik és ő is kiment. Kint szekér nyikorgott, aztán csönd lett.

– Ez mi volt? – kérdezte Uri.

– Ellenőrizte, hogy őrködünk-e – mondta Júdás, – mert nem volna jó, ha lopnának a mozaikból.

– És?

– Őrködtünk.

Az egyik öcs felvinnyogott.

– De hát elvittek két ládát! – mondta Uri.

– El. Jegyezd meg, Gaius: ahol nem lehet lopni, ott nem is épül semmi.

Uri emésztette a választ.

– Nem fog az a két láda mozaik hiányozni? – érdeklődött aztán.

338

– Nem – felelte Júdás –, mert majd a falak mentén a hiányt kitöltjük cementtel, mintha úgy lett volna elképzelve eredetileg. Nagyon szép lesz így is.

Uri megkérdezte, vajon Menachem ezt a két ládát hol és kinek adja el.

– Rég megvan a helye – vélekedett az egyik öcs. – Menachem több építkezést is vezet egyidejűleg, márványt is lopott innét, ezüstlemezeket is lopott, mégse tűnt fel senkinek.

Uri kezdte érteni, mivel vádolhatták meg Plotiust.

– Ez semmi – vélte Júdás. – Parányi tétel. És, ha meggondoljuk, zsidót nem ér kár. Az adiabenei király pénzéből épül ez a palotácska, és Jeruzsálemet fogja díszíteni, és az a két láda is jeruzsálemi házat fog díszíteni. Az adiabenei népet éri csak kár, de annak mindegy, mire szórja el az adójukat a királyuk, mert úgyis elszórja valamire.

Felélénkültek az öccsei.

– A nagy rablást nem így kell elkövetni – mondta a legkisebb, Gedalja. – Tegyük fel, elméletileg, hogy a papok akarnának lopni. Ez ugyan sohasem fordulhat elő, és nem is volt még ilyen eset soha, nincs ilyen eset följegyezve, de tegyük fel.

– Tegyük fel – mondta Uri érdeklődve.

– Tegyük fel azt is, hogy a főpapok óhajtanak lopni – folytatta Gedalja. – Soha nem tettek ilyesmit, eszükbe sem jut, de azért még feltehetjük.

– Feltehetjük – mondta Uri. – De miként lophatna egy főpap?

– Ellophatja a Mindenható tulajdonát, úgy lophatna – mondta Júdás.

A szisztéma a következő lenne: megkapják a papok azt a rengeteg húst. Az mind-mind áldozati állat, és meg van szabva, melyiknek melyik része a lévitáké, melyik a papoké, melyiket fogyaszthatják csak a Templomban, melyiket azon kívül, melyik részét rajtuk kívül a családtagjaik, s mely részüket a beházasodott rokonok.

Csakhogy a papság tulajdonát képező állatokat, mielőtt feláldozzák őket, karámokban tartják a környékbeli dombokon a pásztorok. S ha valamelyiknek baja esik, már nem makulátlan, többé nem lehet feláldozni az oltáron, hanem a papok szabadon rendelkeznek, mi legyen vele. Mivel már nem tökéletes, megehetik vagy eladhatják szabadon, az már mindegy, mert már nem az Istené, hanem a papoké.

Tegyük fel, hogy meg is teszik. Ebből pedig az következne, hogy Jeruzsálemben mindenki halálra zabálhatná magát hússal, miközben vidéken még ünnepekre se jut.

Uri tapasztalataival e feltételes módban előadott mese messzemenően egyezett. Vidéken alig esznek húst, ünnepekre is alig jut, 339itt pedig bőviben vannak még ők is. A piacon is látott húst árulni, hidegvizes tömlők közt tartották, rengeteg húst látott a piacon, akárha Rómában járna, és eleven szárnyasokat is látott, csodálkozott is rajta, hogy van ez.

Mégsem egészen értette a rendszert, hát elmagyarázták.

Az áldozati állat Istené, vagyis a papoké. Makulátlanul került a karámba, különben ki se jelölték volna vidéken, és át se vették volna Jeruzsálem határában az illetékesek.

A papok nyilatkozata az állatról a továbbiakban nem fogadható el, mert ők a tulajdonosok, és a tulajdonos vallomása semmis, így szól a törvény. Szép törvény, bölcs törvény, voltak élettapasztalataik az eleinknek, hogy ezt a törvényt meghozták, áldott legyen az emlékük. Elfogadható azonban a pásztorok vallomása, mert az állat nem az övék. Szép törvény, bölcs törvény ez is, hiszen miért is hazudna valaki arról, ami nem az ő tulajdona. Csakhogy, mint minden törvény, ez is kijátszható. Mert a pásztorok vallhatják azt, hogy az állat gödörbe lépett és úgy törte a lábát, és ezt a vallomást el kell fogadni, hiszen a pásztor a rábízott jószágnak nem a tulajdonosa, és az állattal a papok szabadon rendelkeznek azontúl.

– Ugyan ki utasítaná a pásztort, mit valljon? – kérdezte Júdás gonoszul nevetve. – Hát a pap. Mondjuk eltöri a pap által kijelölt állat lábát a pásztor, ráver a botjával a jó helyen, és máris tökéletlen, vagy megvágja az orrát, levág a füléből, és megvizsgálják aztán a mészárosok, és kijelentik, mi mást is tehetnének, hogy az állat tisztátalanná vált a tartás közben, és máris megy az állat a piacra, és a pap keres. Néhány perutahot lead a pásztornak, néhány meah a mészárosé, az igazi haszon a papé. Lenne. Abból persze jó pár zuzt leadna a főpapoknak, akik az egész csalásnak az élén állnának, és könyvelnék. Így fulladna bele egész Jeruzsálem a húsba, mialatt a parasztok éheznek mindenütt.

Természetesen ez csak az elvi lehetőség, tette hozzá az egyik öcs, Jorám, mert ilyen még soha nem fordult elő, és Uri is láthatja, hogy Jeruzsálemben még kevesebb húst esznek az emberek, mint vidéken.

– Igen, igen – helyeselt Uri buzgón –, magam is meglepődtem!

Mondták Júdás öccsei: ha ez így történne, nem volna bűnösebb város Jeruzsálemnél a világon, mert itt minden bűnt, amit a Tízparancsolat tilt, a Törvény legelső szolgái követnének el legelébb. Csoda volna, ha nem törne ki lázadás az effajta istentelenség miatt. De aligha törne ki, mert törvénytisztelő a zsidóság, és mert a parasztok nem is tudnák, mi folyik, ha pedig elmesélnék nekik izgatott, égő szemű városi lázítók, el se hinnék, mert olyannyira tiszta a lelkük. Isteni szerencse, hogy mindez csak elvi lehetőség, és ilyen súlyos bűn340tényre soha nem vállalkozna sem főpap, sem pap, sem mészáros, sem pásztor, legalábbis Júdeában nem.

Fárasztó, térdet és derekat nyúzó, de érdekes munka volt mozaikcsempét készíteni.

Az előre elkészített, négyzetes vagy hatszögletű lapok egymás mellé fektetése nem követelt erőfeszítést, de a kicsi kövecskékből szép képeket kirakni, az bizony izgalmas, és Uri addig kérlelte Menachemet, amíg az meg nem engedte, hogy az utóbbi munkában részt vehessen. Jó volt válogatni a négyzetesre faragott kicsi, színes kövecskék között, jó volt egymás mellé illeszteni őket, jó volt tovább csiszolni némelyiket, hogy passzoljon a többi közé, Uri szeretett piszmogni, és most megtehette. A kirakandó képet a festő vázolta fel nekik, aztán magukra hagyta őket, és csak a végeredményt tekintette meg.

Igaza volt Júdásnak, a két láda ellopott mozaik hiánya nem tűnt fel senkinek.

Uri megértette, miért annyira drága dolog a mozaik: rengeteg ember munkája fekszik benne. Valakik kibányásszák a különböző színű köveket, valakik apróra darabolják, valakik négyzetesre csiszolják, valakik szállítják, valakik kitalálják a képet, valakik lerakják… Visszagondolt a Rómában látott rengeteg pompás mozaikra, és nem értette, hogyhogy erre nem gondolt eddig.

A munkások nem lopták meg többé, Judit néne zsörtölődéseit megszokta, még a kövér férjét is megismerte, aki naphosszat a házban hevert és imádkozott; a társak befogadták, mintha évek óta velük élt volna, mintha velük dolgozott volna a Templom külső borításán, s még azt is megbocsátották neki, hogy a tisztátalan diaszpórában született.

Ők sem érdeklődtek Róma felől, Róma messze van, de Jeruzsálemről sokat meséltek. Elmondták, miféle tömegszállásokon lopták le róluk álmukban a sarut, és hogyan rövidítették meg őket a Menachemnél alávalóbb munkavezetők; hogyan bántak velük rabszolgaként a felfuvalkodott gazdagok, holott ők szabad emberek, minden felmenőjük az volt, amennyire a családi emlékezet terjed, és sok-sok nemzedékre terjed. Sokszor megfordult a fejükben, hogy otthagyják a várost és beállnak rablónak valamelyik csapatba; az se jó, persze, mert hagyományosan bizonyos törzsek foglalkoznak a rablással nemzedékek óta, s ők csak beosztott alrablók lehetnének közöttük, ezért is nem álltak rablónak végül. A csempészettel is jó lett volna pénzt keresni, de nekik, akik Júdea közepén születtek, 341nincs kapcsolatuk a parthusi zsidókkal, úgyhogy ezt is elvetették. Latolgatták pár éve, hogy beállnak egy ájtatos közösségbe, van annak előnye: azontúl biztos, hogy nem halnának éhen; de nem mozoghatnának többé szabadon, a Vezető akaratának volnának alávetve, s előfordulhatna, hogy hetekig nem léphetnek ki a házból, és a közösségen kívüli nőkkel nem létesíthetnének kapcsolatot. Az ilyen ájtatos közösségek számosak mindenfelé, minden városban akadnak családok, amelyek abból élnek, hogy a főpapnál is buzgóbban kérlelik az Istent, és néha hetekig nem is szólnak egymáshoz egy szót sem, mert a Vezető úgy parancsolta; segítik egymást mindenütt, de olyannyira buzgók, hogy a kevésbé buzgókat megvetik. Úgyhogy maradtak inkább hányódó munkások Jeruzsálemben.

Uri várta az Újévet, a hatalmas tömeget, amely e hosszú ünnepségsorozatra érkezik a városba, amelynek ő a lakosa lett a véletlen folytán; bizonyára érdekes lesz megfigyelni, hogyan ünnepelnek a népek. Azt mondták a munkások, hogy ilyenkor sokat lehet inni, enni, és két hétig tart a munkaszünet; de az Olajfák hegyén táncoló, fehér ruhás, eladó lányokról nem hallottak, márpedig ha ők nem tudnak erről, akkor ez csak mese lehet, állapította meg Uri kedvetlenül.

A főpap ünnepi ruhájáról azonban részletesen beszámoltak, mert olyan régen éltek Jeruzsálemben, hogy a többségük állhatott már az oltárnál és láthatta. Aki nem állt az oltárnál, az is pontosan tudja, és maga elé képzeli, hogyan is fest a főpap abban a ruhában, mellén a négyszer három színes kődarabbal, amelyek Izrael népeit jelképezik, és aki Jeruzsálem környékén tartózkodik éppen, az már olyan, mintha a saját szemével látná.

Azt is elmesélték, hogy az a gonosz Edom egész évben bitorolja a főpapi ruhát, az edomiták tárolják a mocskos palotájukban, amit Heródes emelt, és a helytartó emberei csak az ünnepek előtt két nappal adják ki a főpap emberének, hogy a főpap áldozáskor fölvehesse, és Pészahkor fölveheti, megengedi a Törvény, ám Engesztelés napján kötelezően parancsolja is; s aztán megint az edomiták kezébe kerül, ismét tisztátalanná válik, és a következő ünnep előtt megint egy teljes napig tisztítják a szagan emberei, papi felügyelet mellett, hogy a főpap magára ölthesse. Igen nehezményezték ezt a megalázó gyakorlatot a munkások, és Menachem is egyetértett velük.

Nem kérdezgették őt Rómáról a munkások sem, akárcsak a parasztok vidéken, de megvolt a maguk szilárd elképzelése, hogy micsoda is a Római Birodalom. Hát persze hogy a Sátán tőrvetése, amit azért engedélyez az Örökkévaló, mert szokott azzal szórakozni, hogy az emberek között viszályt szít, s kajánul várja, hogy a jó az Ő segítsége nélkül is diadalmaskodjék. A Római Birodalom léte próbatétel, amit 342az Úr a választott népére mért ezekben az időkben, s azért teremtette ennyire hatalmasra, hogy a jóknak nehezebb legyen legyőzniük, szedjék össze magukat a jók, igyekezzenek kissé. De le fogják győzni a Sátánt, erről a munkások meg voltak győződve, és visszakerül a főpapi ruha őrzésének joga a zsidókhoz, és kitakarodnak az idegen csapatok a Szent Földről végre-valahára. Babilonban is mit cselekedett az Úr: összezavarta a nyelveket, holott addig csak egy volt, hogy ne értsék meg egymást többé az emberek, jót mulatott a Mindenható, és ledőlt a Torony, és Babilon hatalmának vége lett, ám a zsidók mégis megmenekültek, az Örökkévaló kegyének hála.

Uri bólogatott és nem igyekezett felhívni a figyelmüket, hogy nem csupán a választott népét vetette alá az Örökkévaló ennek az óriás birodalomnak. Arról azonban maga is eltűnődött, ugyan mi értelme van, hogy egyetlen hatalom uralkodjék a Nagy Tengeren, annak minden partjain, valamint a belső földjein, vagyis az ismert világon, amelyen túl alig van valami, ha a parthusokat, Indiát és Kínát nem számítjuk, de azok annyira messze vannak, hogy a selyemszövet létrehozásán kívül a létüknek semmi értelme.

Valami célja csak van a Római Birodalommal a Teremtőnek, gondolta Uri, de nem tudta, miféle álláspontot is foglaljon el, rómait vagy júdeai zsidót. Nem tudta elképzelni, hogy a Túlnanban lakó néhány tízezer zsidó férfi egyszerre csak bevonul a Forumra és kihirdeti, hogy márpedig ezentúl egyetlen Istent imádjon egész Róma, és egy csapásra megtér a birodalom székhelyének minden lakója, az összes istenszobrot összetörik, és a Láthatatlan Úr szolgái lesznek lelkesen. Cicero egy peres ügyben csőcseléknek nevezte a római zsidókat, Uri olvasta a nagy szónok összegyűjtött perbeszédei között ezt is, s most úgy emlékezett, félelem áradt Cicero megvető szavaiból, mintha ez a koszos, cserfes, nyomuló népség Róma épségét veszélyeztetné. Holott túlnyomórészt szegény és alázatos emberek a Túlnanban a zsidók és boldogok, amiért megtűrik őket.

Uri úgy látta: maga is annak a hatalomnak a kedvezményezettje, amelyet a munkások ősellenségüknek tekintenek, és a legsúlyosabb átkokkal sújtanának, vagy meg is teszik, magányosan fohászkodván. Harmadszor érezte meg Júdeában, hogy római zsidóként mennyire kétértelmű a helyzete, és valójában Rómában is az. Visszagondolt, mi futott át rajta, amikor a kaiszareai cohorsok vonulását nézte: a mi hadseregünk letaszítja a mi népünket az útról. De ugyan miféle katonák is azok? Egyetlen itáliai vagy római polgár sincs közöttük. Bonyolultabb ez az egész, semhogy a Mindenható tervezte volna meg: megteremtett valamit szépen, okosan, aztán kifutott a kezéből.

Elul hónapja volt már, és Uri abban reménykedett, hogy Újévig, 343amely a következő hónap, Tisri elsején esedékes, nem történik semmi, és ő Jeruzsálemben töltheti a hosszú ünnepet. Mert Ros Hasana, az Újév után tíz nappal van Jom Kippur, az Engesztelés napja, a legnagyobb zsidó ünnep, és Tisri 15-én következik a Sátor ünnepe, a Szukkot; és eltart a Sátoros ünnep Tisri 23-áig, amikor a Szimhat Tóra ünnepe van, vagyis amikor a Tóra éves végigolvasását befejezik s még ugyanaznap újrakezdik. Szinte az egész Tisri ünnep tehát, Rómában ekkor van szeptember, és mondják a zsidók a Túlnanban, hogy zsidó Újévkor mindig jó az idő legalább tíz napig, mert az Engesztelés napján is szép idő kell legyen. Az anyja is elmondta ezt minden augusztusban, jó korán: meglátjátok, szeptemberben, zsidó Újévkor jó lesz az idő. És mindig jó idő lett, és az anyja büszke volt arra, hogy zsidó lehet.

Jeruzsálemben is jó volt az idő Újévkor, Tisri elsején.

Aznap nem dolgozott senki. Este gyertyát gyújtottak az istállóban, közösen imádkoztak, és családias volt a hangulat. Reggel lesétáltak az Olajfák hegyén, átkeltek a Kidronon, de ezúttal nem mentek be a Szökőkút-kapun, hanem a Hinnom völgyébe mentek, ahol már sokan császkáltak ünnepélyesen. A munkások mind vittek magukkal jelentéktelen kicsi tárgyat, és azt a Hinnomba vetették, imát mormolván. Uri egy perutahot dobott a vízbe, vigye el magával előző évi összes bűneit. Uri megkérdezte, vajon a Kidron miért nem elég jó folyó erre a célra. Kérdése helyénvalónak látszott: a Hinnom is patakká volt száradva, még nem jöttek be az őszi esők. Azt felelték: mert a Hinnom a bűnös folyó, annak a völgyében áldoztak gyermekeket Izrael legsötétebb napjaiban, és ezt a folyó nem felejti el.

Este lehetett enni, másnap megint böjt következett.

Nem valami fényes ünnep az Újév Jeruzsálemben, állapította meg Uri. Várta, hogy az Engesztelés napja meg a Sátoros ünnep majd izgalmas lesz, de a Mindenható nem akarta, hogy Uri fényes ünnepet lásson Jeruzsálemben, mert Tisri negyedikén, amikor felvették a palotában a munkát, jött egy ember, pusmogott Menachemmel, majd Menachem Urihoz lépett és mondta neki, hogy ez az ember érte jött.

– Hova megyek? – kérdezte Uri.

Menachem nem tudta, de az ember a Szanhedrin utasítását követi, és most elkíséri Gaiust.

– Visszajövök ide? – kérdezte Uri, és arra az immár szép summára gondolt, amelyet az árnyékszék mellett ásott el a fa alá.

Ezt nem tudta sem a küldönc, se Menachem.

A társaktól el se tudott búcsúzni tisztességesen.

Ezúttal a Türopoion-völgyben haladtak észak felé, és a Xüsztosztól 344keletre eső kisebb épületbe mentek, amelyről Uri addigra már tudta, hogy régen abban ülésezett a Szanhedrin. A Faragott Kő termének nevezik ezt az épületet, a bírák ugyanis, mind a hetvenen, egykor több sorban, félkörben ültek a kőemelvény körül, amely a vádlottnak vagy kérelmezőnek volt fenntartva.

Uri kíváncsi lett, József fogadja-e, vagy az a púpos ember, akinek nem tudta a nevét.

Egy zsidó tiszt fogadta. Középkorú, testes ember volt, kopaszodott, és a szemöldöke erősen kiugrott.

– Azért kérettelek – mondta –, mert üzletet szeretnénk kötni veled, Gaius. Újév alkalmából küldöttség indul Galileába, és szeretnénk, ha te is a tagja lennél. Szamárián fogtok keresztülvonulni, tapasztalt parancsnok vezetése alatt.

Elhallgatott, Uri nem tudta mire vélni a dolgot.

– Kit fogok én ott képviselni? – kérdezte.

A tiszt nem értette.

– Római polgár vagyok – mondta Uri –, Róma küld engem oda?

– Zsidó vagy – mondta a tiszt –, és Júdeát képviseled, ha ez jobban hangzik. De mint mondtam, üzletet ajánlunk. Te tapasztalt delegátus vagy, és szolgálatodat azzal díjazzuk, ha visszatérsz, hogy óhajodnak megfelelően Alexandriába küldünk.

Urinak megdobbant a szíve. Alexandria! Ezt a poros, provinciális városkát, ezt az álmos Jeruzsálemet, ahol soha nem történik semmi, a világ valóságos központjára fölcserélni!

Eszerint József, Náhum fia továbbította a kérelmét.

– Rendben van – mondta Uri. – Mikor indulunk?

– Holnap reggel.

Nem lesz időm, hogy a pénzemet magamhoz vegyem, gondolta Uri. Mindegy.

Már a gyülekezőhely felé gyalogolt három hallgatag zsidó katona társaságában, amikor, utólag, megütötte a fülét a tiszt különös fogalmazása. „Ha visszatérsz”, mondta, pedig azt is mondhatta volna: „miután visszatértél”.

Szamária veszedelmes; miért nem kerüljük meg, ahogyan a Galilea és Júdea között utazók szokták? Azoknak van idejük kerülőutat választani, és lehet, hogy mi most sürgős üzenetet viszünk valakinek.

Ki lesz ez a MI?

Uri megállapította: jobban izgatja az új megbízatás, mint mozaikot rakosgatni naphosszat az ismerős munkások társaságában, holott igazán élvezte.

Kalandor vagyok, gondolta bűnbánóan és büszkén.

345

Átvágtak a templomtéren, leereszkedtek a szerpentinen és kimentek a jerikói kapun. Északkelet felé haladtak. Uri biztos volt benne, hogy a kísérői nem tudják, miféle szolgálatba is vezetik, úgyhogy nem faggatta őket. Azok a némaságát mintha értékelték volna, egyszer sem noszogatták.

Egy nagyobb falusi ház előtt megálltak. A ház előtt már őrködött két zsidó katona.

Kísérői átadták, vizet ittak, majd visszafordultak a város felé.

Az udvarban nyolc öszvér legelészett. Velem együtt nyolcan leszünk, gondolta Uri. A szamárhoz képest az öszvér elegáns állat, hosszabb utazásra való. Uri biztos volt benne, hogy az első napokban fel fog sebződni a feneke.

Az egyik őr bekísérte a házba.

Ott üldögélt a homályban egy csomó ember, katonák és civilek vegyesen.

– Béke neked, Gaius Theodorus – mondta egy tiszt.

– Béke neked – mondta Uri. – Béke nektek.

– Ő az utolsó társatok – mondta a tiszt a civilekhez fordulva. – Gaius Theodorus tapasztalt utazó, bár fiatal; a pénzszállító római delegációnak volt a tagja az idén, majd parasztként és munkásként dolgozott Júdeában, hogy megtisztuljon.

Üdvözlő morgás hallatszott. A tiszt nem mutatta be neki a delegáció többi tagját, és azok sem mondtak semmit. Uri senkivel nem kívánt társalkodni, az éjszakát egy sarokban heverészve töltötte. Majd megismeri őket a hosszú úton.

Reggel indultak öszvérháton észak felé.

Nem vittek magukkal fegyvert, csak zsákot, abban kenyér volt, olajbogyó, gyümölcs.

Uri felfigyelt két fehérbe öltözött alakra, először papnak nézte őket, de nem úgy viselkedtek, a köpenyük rövidebb is volt, mint a papoké, alig fedte a bütykös térdüket, és a papi áldást nem mondták el; azok sem álltak szóba senkivel. Kicsi ásójuk volt, az övükre kötve fityegett.

Uri a sor végén öszvéregelt, így láthatta, hogy a tiszt kivételével a társai ügyetlenül ülnek az öszvéren. Nem tapasztalt utazók ezek.

Fájtak a combjai, de ezt a fájdalmat ő már ismerte, a társai még csak este fogják megismerni. Holnap már nem fognak fájni a combizmai. Véres lesz a fenekük, de az is be fog gyógyulni. Uri merev derékkal ült, mert ha megroppan a gerince, mint egyszer Szicíliában a szamáron, kínszenvedés lesz az élete napokig. Csak erre kell vigyáznia, a gerincére, semmi másra.

Észak felé öszvéregeltek, keresztezték a damaszkuszi utat, majd a 346földeken haladtak tovább. Ezt az utat Uri ismerte, megtette már kétszer, egyszer Bethzachariába, és egyszer vissza, csak gyalog. Öszvérrel sem haladtak gyorsabban.

Nem adták jelét, hogy ismernék egymást ők heten, de attól még lehetnek közöttük régi szövetségesek. Nem váltottak szót egymással, talán attól félnek, jutott Uri eszébe, hogy besúgók akadhatnak köztünk. Éppen olyan kellemetlen figurák lehetnek a társaim, akikkel nem tudnak mihez kezdeni, mint én, gondolta, aztán megrótta magát: semmit sem tud a társairól, nem helyes, ha bármit vél felőlük.

Amikor megpihentek és ettek, Uri az oldalán hevert, a combján támadt sajgó bőrkeményedéseihez nem nyúlt, tudják azok a maguk dolgát, két nap múlva nem fognak fájni. A többiek a fenekükön nőtt bőrkeményedéseket és a vízhólyagjaikat tapogatták és nyomogatták kétségbeesve. Közel voltak, Uri jól látta őket. Az utazásban mindet felülmúlom, gondolta vidoran. Pedig ő volt köztük a második legsatnyább. Egy nála soványabb, alacsonyabb fiúra már korábban felfigyelt, seszínű haja volt és vizenyős szeme, a testi állaga egészében egészségtelen. Pedig a törődést jól bírta, lehetett már alkalma öszvéregelni vagy szamarogolni korábban. Igaz, neki nem érte a lába a földet, nem kellett erőlködnie, hogy felhúzza. Hosszú karja volt és vékony ujjai. Mi lehet ez a fiú, tolvaj? Másra nemigen való.

Uri feltápászkodott és a bokrok közé ment, hogy a szükségét elvégezze. Szöszmötölést hallott oldalról, odanézett. Az egyik fehér ruhás még guggolt, a másik már végzett és a székletére földet kotort a lapátjával gondosan. A másik is végzett, felállt, ásni kezdett az is, és a kiásott földet szép kis kupacba hordta a széklete fölé. Mind a kettő vigyázott, hogy a lapát a székletet ne érintse. Uri csodálkozott.

Nagy hőség volt, száraz szél fújt kelet felől. Én hoztam rátok, gondolta Uri. Várta, csak megszólal valamelyikük, és a keleti szelet átkozza, amely aszályt okoz, de nem szólalt meg senki. Talán városlakók valamennyien. Uri kísértést érzett, hogy helyettük is szapulja a keleti szelet, aztán visszanyelte. Edződöm, gondolta, már nem mondom ki, amit tudok. Aztán eltűnődött: a keleti szelet illető tudása nem is igazán alapos. Valakik mondták neki, hogy ez hozza az aszályt, és ő elhitte. De hátha nem is úgy van. Személyes tapasztalata erről nincs. Akkor jobb, ha hallgat.

A tiszt felállt, felült az öszvérre és elindult. A többiek szótlanul követték.

Alkonyatkor egy falu határába értek. Uri hunyorgott, vajon látta-e már ezt a falut, de hát majdnem minden falu egyforma: kevés ház áll szétszórva, a település nincs körülkerítve, és ettől nem város. A tiszt 347vezetésével lassan kocogtak a házak között, amelyek elé kiálltak a vénasszonyok és a gyerekek, és megbámulták őket. Kérdezte a tiszt, hol találja a mester házát. Megmutatták.

Alacsony ember volt a mester, az arca ráncos. A tiszt leszállt az öszvérről és odébbvonult a mesterrel. Valamit magyarázott a tiszt, majd a köpenye alá nyúlt és egy marék pénzt adott a mesternek, aki meghajolt, átvette és a köpenye alá rejtette, nyilván egy zacskóba.

– Enni kapunk, vagy szállást is talán? – kérdezte a sovány fiú.

Uri a fejét rázta, de nem mondott semmit.

Két napig nem háborgatnak hát minket a rablók, gondolta, de nem mondta ki. Holnapután ismét találni kell egy mestert, és azt is le kell fizetni. És annak se lehet kevesebbet adni, mint az elsőnek, mert addigra tudni fogja, mennyit kapott a kollégája. Ha másként nem, megüzenik tűzzel.

Uri sejtése beigazolódott: csak vizet ittak, aztán haladtak tovább, és csak akkor álltak meg, amikorra már Uri is elfáradt. Cserjés-fás vidéken jártak. Uri egy fához kötötte az öszvérét, elmondta a júdeai hosszú Semát, elővette a kenyerét, leterítette a takaróját és ráheveredett. Jóízűen falatozott, testét jólesően kifárasztotta az utazás. A tiszt nézte, aztán ő is imádkozott, a többiek követték.

– Itt fogunk éjszakázni?! – kérdezte egy rémült hang.

– Itt – mondta a tiszt.

– Itt könnyen kirabolnak!

– Nem fognak kirabolni – mondta Uri –, sőt vigyázzák az álmunkat éberen!

Így volt-e vagy sem, reggel mindenük megvolt.

Imádkoztak, reggeliztek, öszvéregeltek tovább.

Uri hunyorgott, mintha ezt a tájat ismerné. Bethzacharia környékén jártak.

Az én falum, gondolta Uri, és mulatott magán, amiért elérzékenyedett. Vihogva törölte ki a könnyeket a szeméből. Ugyan, ugyan, micsoda nagy szamár vagyok én.

Kísértést érzett, hogy elvezesse őket Jehuda mesterhez, elámulnának a társak, hogy errefelé otthonos, a tekintélye nőne, mégis úgy döntött, nem teszi: nincs még velük bizalmas viszonyban, és nem árulja el nekik az övéit. Az is motoszkált a lelkében, hogy Jehuda mester meg a többiek, meg a kicsi lány, mindez régen elmúlt, máshol van már, az emlékek tartományába zárult, mese lett. Nem volna helyes összezavarni a múló időt, menni kell tovább.

A tiszt félreállt, bevárta a sor végén léptető Urit, a többiek kocogtak az ösvényen észak felé.

– Te már jártál errefelé? – kérdezte a tiszt.

348

– Jártam – felelte Uri. – De ennél északabbra nem.

Ringatóztak az öszvérükön egymás mellett.

– Áron a nevem – mondta a tiszt –, a többieknek már bemutatkoztam, mielőtt megjelentél a házban.

Lassan lépkedtek az öszvérek, de határozottan, nem kellett nógatni őket.

– Ezek az öszvérek, ezek is tapasztalt utazók – mondta Uri –, akárcsak én…

Áron felnevetett.

Uri habozott, aztán mégis megkérdezte:

– Hova tartunk mi egyáltalán?

Áron nem felelt rögtön.

– Tiberiaszba – mondta aztán.

– És miért nem kerüljük ki Szamáriát? – kérdezte Uri.

Áron sóhajtott.

– Mert ez a parancs – mondta, és előreléptetett.

Egész nap haladtak, ebédelni sem álltak meg, aki megéhezett, öszvérháton harapott valamit. Sietünk, gondolta Uri. Ugyan miért?

Kiszámolta: négy nap múlva lesz Engesztelés napja. Minden zsidónak, aki Jeruzsálemtől legföljebb három napi járóföldnyire él, az útra kell készülnie most. Erről a környékről két nap alatt odaérnek. Holnap olyan területen fognak már haladni, ahonnét éppen indulnak a népek dél felé, Jeruzsálembe. Különös, gondolta, hogy mi éppen velük szembe megyünk.

Megborzongott.

Ugyanazt a borzongást érezte, mint Rómában, amikor felfogta, hogy Pészahra kell Jeruzsálembe érnie. Nem értette, mitől borzong most megint. Ez az út nem olyan. Valami sejtelem támadt a lelkében mégis, nem tudni, miféle, de nyugtalanító.

Másnap Júdea és Szamária határára értek. Ugyan a határt semmi sem jelezte, de a társak feszültebbek lettek, mint addig, és Áron még szótlanabbá vált, ha lehet. Éjszakára váltott őrségre osztotta be őket, az időt a Holddal mérte ágaktól ágakig. Uri hajnalra volt beosztva, de az éjszaka nagy részét ébren, tűnődve töltötte. Mintha lopakodó rablókként vonulnánk, gondolta. Ha őrködni kell, akkor a rablóknak juttatott pénz érvénye elévült, itt más rablóktól kell hát tartani.

A társakról továbbra sem tudott semmit, csak azt, hogy a két fehér ruhás a székletét következetesen földkupaccal borítja. Ugyan miféle ígérettel csábították őket ebbe a csapatba? Ők is Alexandriába vágynak netalán? Vagy valamiben vétkesek, és az ítéletet dolgozzák le azzal, hogy ebben a delegációban részt vesznek?

Reggel továbbindultak észak felé.

349

Egy falu határában csoportosulást vettek észre: öregek, gyerekek, férfiak és asszonyok gyülekeztek az állatokkal és terményekkel megrakott két szekér körül. Indulnak Jeruzsálembe az ünnepre, gondolta Uri. Az ösvény a falu felé vezetett, Áron határozottan léptetett elöl.

A csoportosulás közelében megálltak, Áron leugrott az öszvérről.

– Béke nektek! – köszönt Áron.

– Béke nektek – mondták a népből páran.

Uri hunyorgott, nem látta tisztán az arcukat.

– Az ünnepre? – kérdezte Áron.

– Az ünnepre! – felelték büszkén.

– Ott találkozunk – mondta Áron.

– Ott találkozunk! – felelték.

Tovább haladtak észak felé.

Uri félálomban ringatózott, aztán hirtelen felébredt.

A nép dél felé indul, Jeruzsálembe, mi azonban észak felé haladunk.

Miért mondta Áron, hogy találkozunk velük az ünnepen? Ez nem igaz!

Nagyobb csoportba ütköztek az ösvényen, azok is állatokat hajtottak és egy szekeret, és észak felé gyalogoltak ők is.

Ez már Szamária! Ezek a népek nem Jeruzsálembe igyekeznek, hanem a lerombolt szentélyükhöz, északnak, a Gerizim hegyére.

Mi is oda tartunk?!

A Gerizim hegyén állt a szamáriaiak temploma valaha, amelyet a jeruzsálemi – akkor épp lerombolt – Templommal szembeszegülve emeltek maguknak, ott áldoztak Istennek, ott égették a húst, hogy a haragvó Isten kiengesztelődjék, és valamikor, nem is oly rég, még Nagy Heródes fellépése előtt az akkori zsidó király, Hürkanosz leromboltatta, és azóta rom. De most is ott áldoznak a romok között a szamáriaiak, és a zsidókat, akikkel a vallásuk és a nyelvük is közös, gyűlölik.

Az ösvényen nehezen haladtak tovább, le-letértek a gyaloglók miatt, kitaposatlan bozótosokban kellett az öszvéreknek gázolniuk, és a szamáriai nép boldog gajdolását hallgatták. Zsoltárokat énekeltek ők is, éppen úgy, mint a júdeaiak. Vitték az áldozati állatokat és terményeket a templomromhoz, amely az övék.

Nem fognak bántani minket, jött rá Uri: azt hiszik, az ő templomuk helyén fogunk áldozni mi is, tehát nem ellenséges zsidók vagyunk, hanem a testvéreik.

Ügyes csel. Ennél biztonságosabban júdeai zsidó Szamáriában nem utazhat. És feltehetőleg jókora kitérőt megtakarítunk Tiberiasz felé.

350

De mi lesz visszafelé? Vagy még a Sátoros ünnep idején térünk vissza, mint jó szamáriaiak? De akkor az utazás nekik is tilos!

Délutánra minden ösvény megtelt emberekkel, a bozótokban, a földeken is emberek gyalogoltak, kerülgetni kellett őket, az öszvéreket rángatni kellett, megbokrosodtak vagy megálltak, nem ehhez voltak szokva. S mintha boldogabbak lettek volna ezek a népek, mint a Kaiszarea–Jeruzsálem úton.

Egy lengő szakállú próféta haladt az egyik csoport közepén, rekedten üvöltött, és a népek fel-felüvöltöttek vele együtt.

– A Frigyláda! – hallotta ki a szót Uri.

– A Frigyláda! – üvöltötték az emberek.

Áron hátramaradt, a sorban utolsó Urihoz léptetett.

– Igyekezz, túl lassan haladunk, ne maradj le.

– Ezek a népek mit üvöltöznek? – kérdezte Uri.

– Hallhatod magad is – mondta Áron és előrekaptatott.

Estére nem tudtak magányos helyet találni, a nép között táboroztak le.

Isteni csoda történt, mondogatták nekik is, egymásnak is az emberek boldogan, Isten megkönyörült, Isten velünk van, áldott legyen az Örökkévaló. Észak felé hajlongtak és imádkoztak, rövid Semát mondtak, és nem győzték hangoztatni: boldogok az épp most élők, mert megkerült a Frigyláda, csoda, csoda, csoda történt, csodát tett a Mindenható, megkerült a Frigyláda!

Uri borzongott.

Gondolt már ezen az úton a Frigyládára párszor, s mintha ez okozná, hogy az emberek is az elveszett Frigyládáról beszélnek most. Ásókkal, dorongokkal, kardokkal hadonásztak, és részegnek látszottak a komoly férfiak és a szikkadt vének és az oktalan gyerekek és a sipákoló asszonyok. A Gerizim hegyének gyomrában megvan a Frigyláda, meglett a Frigyláda, a Szent Hegy gyomra rejti, csak ki kell ásni, mi fogjuk kiásni!

Egész éjjel imádkozott és énekelt a nép, nem lehetett aludni tőlük.

Hajnalra a hallgatózó Uri tiszta képet alkotott magának.

Bizonyos Mátyásnak, a prófétának álmában megjelent az Úr, és felvilágosította, hogy az elveszett Frigyládát a Gerizim hegye rejti, s azt is megmondta, pontosan hol keresse. Kételkedett, felébredvén Mátyás, valóban az Úrral beszélt-e álmában, ám ekkor, éberen, látomása támadt, a hegy felé tekintvén: meglátta a gyomrában az égő csipkebokrot, pontosan ott, ahol az Úr szavai szerint a Frigyládát évszázadokkal ezelőtt elásták. Odarohant Mátyás, ásni kezdett, de ráébredt, hogy ő ehhez egyedül kevés, nekiállt hát hirdetni a népnek, mint mondott az Úr, s hívta az embereket, ássanak vele. S hirdeti az 351Úr igéit már egy hete, és seregülnek a népek a hegyre, sokan előbb indultak útnak emiatt, mint más években, és tudta jól az Úr, hogy mikor kell a titkot megjelentenie, mert Engesztelés napjára úgyis oda tartanak a népek, és mindenki ásni fog, és a Frigyláda meglesz, és a Frigyládával a Hatalom! Mert a Frigyládára odaül az Úr, és a szamáriai zsidóságot ekként minden népek fölé emeli, áldott legyen!

Hogy ez a Mátyás kiféle, arról az emberek nem mondtak semmit, nyilván nem ismerték. De nem is az volt a fontos, hogy ki ez a próféta, hanem hogy az Úristen valakinek az álmában megjelent.

Uri lelkében zavar támadt.

Örült volna ő a Frigyláda előkerülésének módfelett, csak nem tudott hinni benne. Ha évszázadok óta nem bukkant elő, miért éppen most kerülne meg? Nem úgy fest a békés júdeai és szamáriai táj, mintha a Végítélet közelegne.

Dehogy Tiberiaszba megyünk mi, jött rá, eleve a Gerizim hegyére indítottak minket.

De miért?

Számolgatni kezdett.

Negyedik napja utaznak. Ha valóban egy hete támadt annak a Mátyásnak látomása, ahogy mondják, legalább négy nap, amíg ennek a híre Jeruzsálembe eljut. Tűzzel is lehet üzenni, de hosszú üzenetet nemigen szoktak küldeni, a magánhangzók kihagyása miatt a bonyolult üzenet félreérthető, futár vihette a hírt. Legalább nyolc napja érkezhetett meg Jeruzsálembe a futár, hogy a népek ásókkal és kardokkal a Frigyládát fogják keresni az ünnepen a hegy gyomrában, de lehet, hogy még korábban. Minket azért küldenek oda, hogy figyeljük, a láda előkerül-e vajon.

Uri elégedetlenül mormogott magában, a történet így nem volt hihető.

Lehetetlen, hogy az a láda meglegyen. Eszkábáltak valakik egy másik ládát? A szamáriaiak hamisítottak egyet, hogy birtoklása által a többi zsidó fölé kerekedjenek, és elásták a hegyen, hogy majd megtalálják? De ha így lenne is, miért éppen mi kerülnénk a láda közelébe, júdeai jövevények? S mi volna a feladatunk vajon: tanúsítsuk, hogy a láda hamis, vagy ellenkezőleg: azt, hogy valódi? De ugyan ki venné magának közülünk a bátorságot ilyesmiről tanúságot tenni? Nincs is pap közöttünk! Ha a láda előkerül, a főpapnak kell látnia!

Kémkedni küldtek minket Szamáriába. Kikémlelni őket, akik a Frigyládát keresik.

Annyira örültek a népek, hogy velük mit sem törődtek, s még a két fehér ruhást is gyéren üdvözölték, pedig üdvözölték, azok viszonoz352ták, mint akik szintén nem áldoznak a jeruzsálemi Templomnak, és ezt a szamáriaiak értékelték. Áron is hallotta, ahogy a fehér ruhások a szamáriaiakkal beszélgettek, és hagyta.

Pedig Júdeában élnek a fehér ruhások; mégsem áldoznak a Templomnak?! hogy van ez? Egy vallás a zsidó, vagy sem? Avagy egyetlen vallás volt valaha, és mostanra több vallásra esett szét?

Hiszen ők Rómában ugyanúgy nem hiszik a Túlvilágot és a lélek halhatatlanságát és új testbe való vándorlását, mint a papok – ám Jehuda és a többi mester hiszi. De az még egy vallás, mert a Templomnak adóznak. De aki nem adózik a Templomnak, az zsidó-e vajon? Kritériuma-e a zsidóságnak az, hogy hová is adózik? A parthusi zsidók, akik ott maradtak Babilonban, azok sem adóznak, csak a fél sékel adót küldik el, mint Rómából. Mégis zsidók. Ők mit hisznek vajon?

Végül is a Láthatatlan, Egyetlen Örökkévalóban hinni, Őt látni, elmével látni Őt, miként az Izrael népnév jelenti, talán ez mégis elegendő. És a Frigyládánál erősebb kötéssel csatolja magához az Örökkévaló a népét: a férfiak előbőrét levágatja, s azok ebben a jelben az övéi.

Részeg népség vette őket körül attól fogva éjjel-nappal, pedig aligha ittak bort, a saját lelküktől részegültek meg, és amerre a szem ellátott, mezőben, fában, fűben, égben a Sekinah jelenlétét szimatolták, Isten földi valóságát, a Szent Szellemet.

Nagyobb ez az Engesztelés napja a szamáriaiak számára, mint szokásos. Uri megörült, amikor ezt fölfedezte. Ha visszaér Rómába egyszer, az apjának részletesen elmeséli.

Vonultak a tömegben, amely a keskeny ösvényekre szorult, más utak nem lévén, mezítelen talpukat nekik is vágta, nyiszálta a kő, a göröngy, a kiálló gyökér, és Urinak lelkifurdalása támadt, amiért felülről, öszvérhátról nézi őket. Amúgy is lassan haladtak, felvéve a tömeg sebességét, leszállt hát az öszvéréről, és gyalogolt a nép között. Lába felsebződött, nem bánta, hamarosan kemény lesz a talpa, mint a marhabőr. Áron látta, nem rótta meg. Ezt észlelvén a fehér ruhások is leszálltak és kötélen vezették az öszvéreiket ők is. A többiek maradtak az öszvéreik hátán.

Lassan haladtak.

– Esszénusok vagyunk – szólalt meg az egyik fehér ruhás. – Te kiféle vagy?

Uri röviden vázolta. Hümmögtek az esszénusok.

– Rólatok nevezték el Jeruzsálemben azt a kaput? – érdeklődött Uri.

– Az eleinkről – felelték büszkén.

353

Így hát Uri az esszénusokkal gyalogolt tovább, akiket a tömeghez újonnan csatlakozó, éneklő szamáriaiak boldogan üdvözöltek.

Hosszú a nap, ha gyalogol az ember, és a szóváltás is lassú, de kiadós, mire a Nap lemegy. Így tudta meg Uri, hogy az esszénusok, akikről Rómában nem hallott, nincsenek Júdeában túl sokan, néhány ezren lehetnek mindössze, de vannak már vagy száz éve, és néhol saját házaikban élnek, néhol a falvakban, városokban egy-egy család szétszórva, de egymást mindenütt segítik, és Vezetőjük parancsait végrehajtják. A kérdésre, hogy egyetlen vezetőjük van-e Júdeában, eleinte kitérően válaszoltak, de aztán bevallották, hogy esszénus is többféle van, és Vezető is több van; akadnak esszénusok, akik a Templomnak adóznak még, azokkal a többi esszénus viszonya rideg; noha elismerik róluk, hogy azok is tiszták, mert ebben a mocsokban, amit az elmúlt nemzedékek során a Földre bocsátott a Mindenható, csak ők törődnek a tisztasággal igazán. Egyesek és egész családok is csatlakozhatnak hozzájuk, a főpapok békén hagyják őket voltaképpen, és a mesterek se bántják; de bekerülni közéjük nehéz, mert próbaidőnek van a jelentkező alávetve, és azon idő alatt semmi tisztátalanságot nem tehet, és főleg nem gondolhat. A gondolat is lehet tisztátalan, sőt főleg a gondolat lehet az, mely közvetlenül ered a belekből, és maguk között a gondolat tisztátalanságát elítélik, ők elmondják egymásnak még a gondolataikat, sőt az álmaikat is rendszeresen, és a közösség megvitatja és megítéli, tiszta-e vagy sem, s ha nem tiszta, büntetést ró ki a gondolóra vagy álmodóra a Vezető.

Ásót pedig azért hordoznak magukkal mindig, mert tisztátalanság a Föld színén utánuk nem maradhat. Fegyvert soha nem fognak, ámbár az ásó is fegyver, mert ki lehet élezni, és ki is élezik, de csakis önvédelem céljából használják, és minden fegyverszerű használat után az ásót mélyre kell temetniük, legalább öt lábnyira a földbe, mert lemoshatatlanul tisztátalanná vált a vértől, és a használat tényét a közösségnek meg kell vallaniuk, és az megítéli, jogos volt-e a használat vagy sem, s ha nem, szigorú büntetést szab ki a Vezető, a legszigorúbb náluk is a kiközösítés, még akkor is, ha az illető testvér a negyedik: a legmagasabb beavatottsági fokozatba már eljutott.

Ők mindketten a második fokozatba jutottak el eddig, sok év alatt, mert egyikük sem esszénusnak született sajnos, és a Vezetőjük jelölte ki őket, hogy ebben a delegációban, főpapi kérésre, részt vegyenek.

Kedve támadt Urinak egy esszénus közösségben élni egy darabig, de nem vallotta meg, mert úgyis hiába, a Gerizim-hegy felé gyalogoltak éppen a tömeggel, és, mint az esszénusok mondták megvetően, tisztátalan szamáriaiak az esszénusok között nem találhatók.

354

Ehhez képest a szamáriai tisztátalanok tiszteletteljes köszöntését udvariasan viszonozták.

Második napja haladtak a tömegben, Uri velük dúdolta a zsoltárokat, addigra megtanulta a szövegüket; Rómában kevés zsoltárt énekeltek. Vitték a szamáriaiak a terményeiket északnak, vitték a búzát, árpát, szőlőt, fügét, gránátalmát, olajbogyót, mézet; dudaszóra vonultak boldogan; mondták, elöl halad az aranyozott szarvú, olajágakkal díszített ökör; babérral koszorúzott kosarakban vitték a gyümölcsöt a fejükön az asszonyok; Dávid király egyik zsoltárát énekelték a leggyakrabban, a harmincadikat:

„Magasztallak, Uram, amiért fölemeltél engem, és nem hagytad, hogy ellenségeim örüljenek fölöttem.

Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és te meggyógyítottál engem!

Uram, felhoztad a lelkemet a Seolból, életre keltettél a sírbaszálltak közül.

Zengjetek az Úrnak, hívek! Dicsérjétek szent emlékezetét!

Mert pillanatig tart az ő haragja, ám élethosszig a jóakarata; este bánat száll meg nálunk, ám reggelre örömre vált.

Azért mondom: nem rendülök meg hitemben sohasem.

Uram, jónak találtad erődítményt állítani fel a hegyre, de orcádat elrejtetted, és én megroskadtam.

Hozzád kiáltok, Uram! Az én Uram irgalmáért könyörgök!

Mit használ a vérem, ha sírba szállok? Dicsér-e téged a por, hirdeti-e igazságodat?

Hallgass meg, Uram, könyörülj rajtam! Uram, légy a segítségem!

Siralmamat vigasságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, örömmel öveztél körül.

Zengjen hát néked és el ne hallgasson felőled az ének: Uram, én Istenem, dicsőítlek téged én örökké.”

Dúdolta a zsoltárokat Uri, és tánclépésre váltott ő is, ahogyan a nép, és ráébredt, hogy táncolva és énekelve könnyebb haladni.

Még egy nap, gondolta Uri estefelé, és odaérünk a szent hegyhez.

Épp csak letáboroztak, amikor Áron, aki állt és észak felé nézett, odahívta őket magához. Mutatott a messzeségbe, fel az égre, és a társak is láthattak valamit, amit Uri nem, mert nagy izgalom lett úrrá rajtuk. A nép is arrafele nézett, ők is észrevették.

– Madarak – suttogta a sovány fiú, Jorám.

Uri hunyorgott, nem látott semmit.

Nyugaton lemenni készült a Nap.

A nép izgatottan tárgyalt valamit, egyesek kiabáltak, aztán még többen lettek, futva érkezett egy nagyobb csapat észak felől, és azt kiabálták:

355

– A katonák! A katonák! A katonák!

Összekeveredtek a törzsek, a vének egymással tanácskoztak, futkosás támadt, senki nem hevert le.

Hogy a katonák nekiestek volna a Gerizim aljában gyülekező népnek, és levágták volna őket, mesélték sírva, zokogva az észak felől érkezők. Szír katonák, egy teljes cohors, északról jöttek, Antiokhiából, Galileán keresztül, már ott táboroztak a hegy lábánál két napja békésen, de váratlanul nekiestek a népnek, és vágták, ütötték őket, ahol érték, és meghaltak sokan, gyerekek, asszonyok, vének.

– Menjünk tovább – mondta Áron.

Öszvéregeltek észak felé az alkonyatban. Velük szemben emberek jöttek, kiabáltak, óbégattak, kezüket az ég felé emelték, átkozódtak.

Éjjel az ösvénytől távolabb húzódva hevertek le, Áron ismét őrszolgálatba osztotta őket, és kora hajnalban indulást parancsolt. Csak inni engedte őket egy patakból, enni nem.

Reggel értek a hegy lábánál épült faluba, Tirithana volt a neve.

Több száz hulla hevert szanaszét, némelyikből még csorgott a vér vagy valami hasonló. Tüzek füstöltek. Fejetlen, lábatlan, felnyársalt emberek, gyerekek, asszonyok, öregek hevertek mozdulatlanul, és közöttük virrasztva sirató rokonok, teljes nagycsaládok a mellüket verve, fejükre hamut szórva gyászoltak és hajlongva imádkoztak és a ruhájukat tépték.

Katonát nem lehetett látni.

Áron két emberrel a faluba ment, hogy az elöljárót megkeresse, ők leültek. Uri belsejében sajgó, üres zsibbadás támadt. Nem akart a halottakra nézni, de valami erő látni parancsolta. Színes ruhákba voltak öltözve az asszonyok, Uri borzadva nézte: a legszebb ruhájukban kaszabolták le őket.

Jajongva, zokogva emeltek fel egy-egy halottat a gyászolók, hogy elvigyék és eltemessék. Több tucat kéz próbálta vinni egy kisgyerek testét, mind hozzá akartak férni, tülekedtek és jajveszékeltek, öklüket az ég felé rázták. A hegy ott magaslott fölöttük, Uri hunyorgott, a romot nem látta, csak a felhőket fölötte.

Egy öreget vittek el mellette, hosszú, fehér szakálla lecsorgott az arcán, szeme nyitva volt, csodálkozott, pedig halott volt.

Egy hosszában kettévágott férfit illesztettek össze odébb, kötéllel a két felét egymáshoz kötözték, a beleit begyűrték a hasába. A kard a vállánál érte, és a köldökéig vágta szét.

Uri borzongott. Hányt volna szívesen, de nem volt mit. Áron tudta, miért nem hagyja enni őket.

356

Uri azon vette észre magát, hogy ültében imát dúdol előre-hátra himbálózva a legyilkoltak lelki békéjéért. Ettől jobban lett. Belemarkolt a földbe és a fejére szórta. Hűvös volt a föld, jólesett.

Felbukkant Áron és a két társ.

– Visszaindulunk – adta ki a parancsot Áron.

Harmadszor lépett be Uri a jeruzsálemi főpapi palotába, ezúttal a társakkal együtt.

Előtte megmerítkeztek a szintén a Sion hegyén épült fürdőház medencéjében, amelyben csak térdig ért a víz. Mondták az esszénusok, hogy ők még egy hétig fognak tisztulni, mert halottakat láttak.

Uri orrából csak harmadik nap távozott az a semmihez sem hasonlító bűz, a rothadó emberi hús szaga, addig bele-belereszketett az undorba, amely a saját orrából áradt beléje.

Két öszvér lesántult útközben, azokat otthagyták és felváltva öszvéregeltek és gyalogoltak, Áron siettette őket. Mintha ők lettek volna annak a sok száz embernek a gyilkosai.

Az Engesztelés napját egy barlangban töltötték tétlenül, imádkozva. Uri arra gondolt: Áronnak jó lehet a helyismerete, ha véletlenül egy megfelelő barlang jött velük szemben a visszaúton, s ráadásul nem is lakott benne senki.

Felvezették őket az emeletre, beléptek egy terembe. Jött valaki és magával vitte Áront.

Vártak.

Vajon bent van-e a palotában Náhum fia József? És mit tud az ő küldetésükről?

Vártak és hallgattak.

Aztán megjelent egy alacsony öregember, fehér köpenyén kék ruhát viselt, és ketten kísérték: Áron meg az a púpos, szűk szemű fiatal férfi, aki Urit Bethzachariába küldte.

Mindenki földre borult, Uri gyorsan követte őket.

Az öregember áldón feléjük intett a jobbjával, majd leült egy padra. A többiek állva maradtak. A társak felálltak, felállt Uri is.

Áron szólalt meg:

– Ananiás főpap méltóztatott személyesen fogadni minket.

Uri hunyorgott. Hát ilyen egy főpap, aki már nem főpap. A veje a mostani főpap, valaki mondta.

Áron folytatta:

– Ananiás kívánsága, hogy a felolvasandó szöveget, egyetértésetek jeléül, valamennyien .

357

A fiatal férfi kibontotta a kezében tartott tekercset és olvasni kezdte görögül.

A sovány fiú, Jorám, külön felszólítás nélkül arámira fordított. Nem tolvaj, hanem tolmács. Ő volt hát köztük a kém, a Szanhedrin embere.

A szöveg szerint ők, a Gerizim hegyére tartó júdeai ünnepi delegáció tagjai, az ünnep napjának reggelén a hegy aljában, Tirithana falunál szemtanúi voltak, amint az álpróféta által megtévesztett ünneplő tömegre a júdeai cohors rátámadt, és több száz békés embert levágott.

Uri arámiul is ugyanazt hallhatta, a fiú pontosan fordított.

Nem voltunk a szemtanúi, gondolta Uri, és nem júdeai volt a cohors, hanem szíriai.

– Egyetértetek? – kérdezte a főpap.

– Egyetértek – mondta Áron.

Odalépett az asztalkához, amelyre a púpos férfi a tekercset helyezte, és ráírta egy tollal a nevét. A tintatartót a púpos férfi fogta.

Sorban odajárult az asztalkához mindenki, az esszénusok is, és aláírták.

Uri utolsó előttinek maradt, utána csak Jorám következett, aki előzékenyen félreállt. Urin átfutott, mi történne, ha megszólalna és a szöveg pontosítását kérné. Mert ez így hazugság. Mi történne? Börtönbe csuknák, és soha nem jutna el Alexandriába.

Kell nekik egy csomó tanú, lehetőleg más-más szektához tartozók, és egy római polgárjogú egyén tanúskodását fontosnak tartják.

Uri bemártotta a tollat a tintába és görög betűkkel a többi név alá írta a magáét.

Jorám is aláírta.

A főpap felállt.

– Köszönöm, fiaim, áldjon meg benneteket az Örökkévaló.

Elmondta a papi áldást, jobbját feléjük emelve, ujjait szétterpesztve, majd kiment a fiatal férfival az ajtón.

– Köszönöm én is – mondta Áron megkönnyebbülve. – A jutalmat a földszinten vehetitek át, Jorám majd odavezet.

358

359 360

– Magasságos Örökkévaló!

Uriból szakadt ki a kiáltás, amikor a szeméhez tartott kékeslila drágakövön át Alexandria kikötőjét meglátta.

A kapitánytól kapta kölcsön a lapos, körben is lecsiszolt drágakövet, amely ezüst foglalatba volt téve, a kapitány főleg éjszakánként használta, amikor a csillagokat nézegette kitartóan. Uri egyszer hajnaltájban elkérte, a bal szeme elé tette – azzal a szemével látott jobban –, és meglepődött, mennyire élesen lát vele. Egyszerre megjelentek orrában a gyermekkori szagok, a Túlnan illatai, amelyeket még akkor érzett, amikor jó volt a szeme. Elsírta magát Uri és elhatározta, hogy a drágakőcsiszolást Alexandriában vagy otthon kitanulja.

Nevetett a kapitány, mindenkiből ilyesmi szakad ki, amikor először pillantja meg a tenger felől Alexandriát.

Jobb felől a Fárosz, pont olyan, mint a jeruzsálemi torony, amelyben Uri lakott hónapokig, csak testesebb, a tetején pedig Zeusz Szótér szobra; bal felől egy másik földnyelv, szemben a kicsiny Antifárosz-sziget, rajta kertek és egy palota. Antirhodosz az igazi neve, mesélte a kapitány, akkor nevezték el így vagy háromszáz éve, amikor Rhodosz hatalmasabb kikötő volt még, mint Alexandria. A parton egymás mellett, egymás fölött emelkedő hatalmas, gyönyörűbbnél gyönyörűbb paloták. Alexandria ugyan nem dombokra épült, mint Róma, de, Uri belátta, Róma soha nem fog Alexandriával vetekedni: a Tiberis partja semmi ehhez az óriási kikötőhöz képest.

Mély- és sekélymerülésű hajók, egysorosok, kétsorosok, háromsorosok tömegével, kecsesen vagy nehézkesen himbálózva, a beállásra várva, egymáshoz szinte veszélyesen közel. Ladikok, révészek kicsiny hajói, csónakok, tutajfélék. Dokkok tömege, mindben hajók, mindről pakolnak, mindre pakolnak. A kikötőben sürgés, tömeg, teherhordó tevék, szamarak, ökrök, szekerek, talyigák, hintók.

– Magasságos Örökkévaló!

361

A júdeai kapitány, mintha őshonos alexandriai polgár lenne, büszkén mutogatta, hogy az ott jobbra Kleopátra palotája, megismerni a magas obeliszkekről, Kleopátra tűiről. Mellette a Szebaszteion, Antoniusnak kezdte építeni VII. Kleopátra, de már Augustus templomaként fejezték be. A befejezetlen, tátongó épület Arszinoé temploma lett volna, mágnesvasból van a teteje, hogy Ízisz-Arszinoé vasszobra a levegőben lebegjen benne, ez volt a terv, de nem eléggé erős a mágnes, a szobrot valahol a palotában tárolják, amíg egy mérnök rá nem jön a megoldásra. Az a hosszan elnyúló, áttetsző tetőzetű épület az Emporion, a legnagyobb vámház a görög világban, olcsón kapható benne minden, amit a Nagy Tenger népei termelnek, tenyésztenek és gyártanak. Balra a fürdők, attól még tovább, a tenger felé, az északnak nyitott stadiontól balra, a hegyvonulaton túl a királyi palota, a külső palotából idelátszik a Muszeion teteje, egyik szárnyában van a régi könyvtár. Az a jobb felől a háttérben homályló, magas épület a Rahotisz-hegyen a Szerapeion, Szerapisz temploma. Az a spirális torony, a Paneion, a gimnázium kertjének közepén emelkedik, érdemes felmenni a tetejére, gyönyörű a kilátás, egész Alexandria látszik. Mellette van a Négyzetes Sztoa, tetején a csillagvizsgálóval, kicsit balra, innét nem látszik; közelében van a görög piac, hivatalosan Forum Augusti a neve, de csak agoraként emlegetik.

Uri el nem vette a szeme elől a drágakövet, amíg a régi kikötőbe észak felől bemanővereztek a révész segítségével, akivel a kapitány ismeretségben állt – ezért is előzhettek meg számos, a kikötőn kívül napok óta veszteglő, lehorgonyzott hajót –, és úgy érezte, ezért a látványért érdemes volt minden kínos, fárasztó, megalázó kalandot átvészelnie.

– Ez a város való nekem – mondta a kapitánynak, mielőtt kilépett a partra.

A kapitány nevetett:

– Ez a város mindenkinek való.

A parton morcos vámosok álltak egy kupacban, a kapitány vidáman integetett egyiküknek, az odalépett hozzájuk.

– Velem jött – mutatott a kapitány Urira –, engedd át.

– Meg kell fizetnie a vámot – mondta a vámos szigorúan.

– Na ne – mondta a kapitány. – Hoztam a feleségednek muszlinsálat. Pillekönnyű, lila és kék nimfák vannak rajta. Rátekeri a derekára, neked meg végre feláll a farkad.

A vámos körülnézett.

– Na jó – mondta. – Tudod, hol találsz délután. De a feleségemnek meg ne mondd!

Uri megúszta a vámot.

362

Hálásan megköszönte a kapitánynak, és megjegyezte, hogy a görögök Kaiszareában se voltak kedvesebbek. A kapitány nevetett:

– Nem görög volt ez, hanem zsidó, mint te vagy én.

A másik hatóságot Uri nem úszta meg, a határőrséget, erre a kapitány még az út elején figyelmeztette: aki húsz napnál tovább akar Alexandriában tartózkodni, annak kérvényt kell benyújtania, és az engedélyért öt nap múlva vissza kell mennie a kikötőbe, addig ideiglenes tartózkodási engedélyt kap. Azt is megmondta a kapitány, hogy ez a két évszázada működő hivatal pontosan két évszázad óta vonakodik az engedélyt megadni, nehogy a parasztok még nagyobb számban zúduljanak a városba, öt nap alatt nem is készül el az engedély, jó esetben újabb öt napra új ideiglenes engedélyt adnak; nem árt, ha támogatót talál az ember a városban, akit a hatóság tisztel, és kérésére a huzamos tartózkodási engedélyt mégiscsak megadja, mert el lehet ugyan bújni egy-két hónapig, nagy a város, lakják vagy egymillióan, de akit az állandó tartózkodási engedély nélkül lefülelnek, azt kitoloncolják, előtte pedig minden értékét elszedik tőle, mintha lopta volna, és néha meg is verik.

– Találj magadnak pártfogót – tanácsolta a kapitány bölcsen, megölelte, és ment a dolgára a dokkok felé.

Uri hosszú sor végén találta magát unottan izzadó katonák sorfala, valamint kérges kezű, rongyos egyiptomiak és görögök között, akik az engedélyért jöttek vissza, s mint a szavaikból kiderült, nem először. Öregek és gyerekek is ácsorogtak a sorban, lökdösődtek, kiabáltak, a gyerekek sivalkodtak, tűzött a nap, nem volt kellemes. Az egyiptomiak is görögül beszéltek, bár néha érthetetlen szavakat is mondtak, a közeli falvakból jöhettek, talán dokkmunkára. Urira gyanakodva néztek, mert egyedül volt. Arámiul is beszéltek a sorban, rongyosak voltak és kérges kezűek ők is, szegény zsidók Palesztinából; Uri nem elegyedett beszédbe velük.

Sokáig tartott, amíg a hivatalnok elé ért, megéhezett, megszomjazott.

A hivatalnok izzadt, kopasz fejét törülgette a kuckóban, amely elé a kérelmezőnek járulnia kellett.

– Délelőttre elég volt – jelentette ki a hivatalnok –, megyek ebédelni.

– Ne! – kiáltotta Uri, és egy drachmát tett az asztalkára.

– Na jó – mondta a hivatalnok, elégedetlenül csóválta a fejét, fújtatott. – Mitől vagytok ma ennyien?!

Adott a római Gaius Theodorusnak bemondásra egy kis papiruszt, az volt ráírva, hogy ideiglenes tartózkodási engedély öt napra; a nevet az üresen hagyott rubrikába írta görög betűkkel.

363

– Öt nap múlva gyere vissza – mondta a hivatalnok barátságosan.

– És ha akkorra nem készül el?

– Túl sokan vagytok – mondta a hivatalnok –, nem mi tehetünk róla.

Állt Uri a parton, nagy volt a nyüzsgés, legalább annyi fajtájú és nációjú ember mászkált, sürgött, sétált a márványmozaikkal kövezett parton, mint Rómában, és meg nem lehetett mondani, ki görög, ki zsidó, ki makedón, ki egyiptomi, ki másféle közülük: zsidó képű emberek is mászkáltak szakálltalanul, szőke, csigás hajú görögök is mászkáltak szakállasan, ki gazdagon díszített tunikában, ki csak amolyan köznapiban, de fehérben is, noha nem látszottak papnak. Néhány igen csinos, barna bőrű nő környékezte meg, s hívta, költse el az ebédjét velük, talán indiaiak, Uri lemondóan rázta a fejét, ezt neki most még nem szabad, de érezte, hogy hamarosan elfogja veszíteni a szüzességét, Alexandria kiváló hely erre a célra is, minden célra kiváló hely, ezt nemcsak érezte, de tudta is.

Itt a közepes épületek is magasabbak, mint Rómában a legmagasabb bérházak vagy akár Iuppiter temploma a Capitoliumon, és szorosan egymás mellé épültek, drága lehet itt a telek. Uri azonnal átlátta a város páratlan tervezettségét: párhuzamos utcákat létesítettek a Ptolemaioszok, négyzetes hálóból állt a város, előre meg volt tervezve az egész, és annyira nagyvonalúan, hogy a különböző korokból származó, különböző stílusú épületek óriási kavarodása ezt a ridegen négyzethálós szerkezetet elevenné, gazdaggá és otthonossá tette. Csodálkozott Uri, miért nem érzi úgy, hogy e hatalmas épületek a fejére dőlnek, agyonnyomják, s hamar rájött, kelet felé ballagván a kikötőben, hogy az épületek tövében nyüzsgő sokaság miatt. Nem néz fel az ember, ha szemmagasságban színes, vonzó életet talál. Kocsmák, vendégházak, állami épületek, lakóházak egymás hegyén-hátán, maga az élet. Rómában nem lesz ilyen soha. Mátéra gondolt, aki Ostiában, a tengerparton akar imaházat építeni, és aki járt már Alexandriában, mesélt is róla, noha persze a szavaival azt, ami itt látható, nem volt képes megérzékíteni, és megértette: Máté arra számít, hogy Ostia lesz Róma legfontosabb kikötője, és egy kicsi Alexandria is képződhet belőle egyszer. Nem rossz számítás a tengerpartra építkezni Ostiában: a telek ára meg fog sokszorozódni. Csak a várost sűrűn átszelő csatornák zavarták, amelyeken bárkák lavíroztak: büdös volt a víz, szennyvízben eveztek a ladikosok.

A Deltába tartott, ahol csak zsidók laknak, ott kell az illetékest megkeresnie a zsidó Bazilikában, hogy az újholdra vonatkozó számítást átadja neki. Kérdezte még Jeruzsálemben, hogyan fogja megta364lálni, megmosolyogták: azt a két oszlopsoros, hatalmas épületet nem lehet eltéveszteni.

A tengerparton haladt keletnek a hegyvonulat felé, amely a kikötőt lezárja, s amelyen túl a királyi palota épületei állnak; arrafele, a palotától délre van a Delta, mondták neki, akiket efelől kérdezett. Magabiztosan szólított már meg bárkit, nem szégyellte, hogy nem tud valamit. Kicsi szentélyek, óriási, oszlopcsarnokokkal körülvett paloták és villák meg bérházak váltogatták egymást, és észrevette, hogy itt több a kőből épült ház, mint Rómában, és kevesebb a téglából és még kevesebb a fából összetákolt. Nem fog ez a város összeomlani soha, és leégni sem ég le sohasem.

Kora délután volt, a nap a kelet–nyugati fekvésű utcákon mégsem sütött végig, sem az észak–dél irányú utakon: annyira magas volt az épületek többsége, hogy a járdaszinten kellemes árnyék honolt, és a vakító fehérséget csak akkor látta meg, ha felnézett a többnyire márványlapokkal borított épületek felső szintjeire.

A hegy tetejéről – bizonyára ez a nevezetes Lokhiasz – lenézett a palota kikötőjére, amely a Nagy Kikötőtől mesterséges földnyelv által elszigetelve kéklett. Mindössze két kisebb kétsoros hajó horgonyzott benne néptelenül, békésen ringatózva. Valószínűleg a prefektusé az egyik, és talán a testőrségé a másik, ha menekülni kell. De innét senkinek sincs oka menekülni. Ki lehet vajon Alexandria és Egyiptom prefektusa? Nem mintha nem volna mindegy. Lovagrendű személynek kell lennie, azt tudta; még Augustus rendelte el, amikor legyőzte Egyiptomot, hogy szenátor nem léphet be Egyiptomba és Alexandriába, és ez azóta is így van.

Megéhezett és úgy döntött, beül egy kocsmába. Maradt annyi pénze, hogy életében először ezt a luxust megengedje magának. Előkelő utazó vagyok, mondta magának, és elmosolyodott volna, ha nem állt volna vigyorra a szája mindvégig azóta, hogy a város nagyszabású sziluettjét a kristályon át a hajóról megpillantotta.

Belépett az alacsony bejáraton, amelyet nem ajtó, hanem lenge függöny választott el az utcától, leült egy asztalhoz. Olyan volt a kocsma, mint egy igen jó római taberna, és görögül volt felírva a meszelt falra, aznap mi minden kapható, az árral együtt. Uri átszámolta az egyiptomi drachmát szír drachmára, és úgy találta, a hely igen olcsó. Egy kövér nő került elő hátulról és kérdezte, mit szeretne enni a vendég, Uri halat kért. A nő sorolni kezdte, hányféle haluk is van, Uri félbeszakította: neki fogalma sincs ezekről a fajtákról, de vajon kapható-e márna. Hogyne. És mennyibe kerül? Hát, a márna nem olcsó, a félrőfnyi öt drachma, akár párolva, akár olajban sütve, a mindenféle szószokkal együtt. Uri azt hitte, rosszul hall, de a nő megismételte.

365

Ilyen olcsón márnához jutni sehol a világon nem lehet.

Márnát rendelt hát Uri, egy lány korsót tett eléje, vörösbor volt benne, meg vizeskorsót és egy szép rézedényt, keverőtálnak. Uri tiltakozott, ő nem rendelt bort.

– Benne van az árban – mondta a lány.

Uri óvatosan löttyintett a borból a keverőtálba, aztán biztonság okáért jóval több vizet, egy merítőkanállal a bögrébe merte, és óvatosan megkóstolta. Isteni íze volt. Csak mértékkel, intette magát Uri, nem rúghatok be, amíg a küldetésemet el nem végeztem.

A kövér nő hozta a párolt márnát, Uri megrémült: óriási példány volt.

– Ez több, mint fél rőf! Legalább másfél!

– Nem baj – mondta a nő –, nem kerül többe.

– Tisztán készült? – kérdezte Uri gyanakodva.

A nő nevetett.

– Itt vagyunk a Deltában – mondta –, itt minden tisztán készül, különben szedhetnénk a sátorfánkat. Jönnek a zsidók folyton, szaglásznak, morognak, de sose találtak még nálunk makulát.

Uri nekilátott a halnak, vékony, széles, lapos kést is adtak hozzá, könnyű volt a húst a gerincről leválasztani. Uri forgatta a falatot a szájában. Ilyen jót Pilátus is ritkán eszik.

Szegény Pilátus.

Nincs még három hete, hogy a Heródes-palota elé megkötözve hozták ki a helytartót Pészah előtti csütörtökön, és Vitellius, a szír legátus személyesen olvasta fel az ítéletét görögül, hogy mindenki értse: a Gerizim-hegyi vérengzés miatt Pilátust Rómába küldik, ítéljen a bíróság fölötte.

Akit bilincsben hoznak ki a palotájából, sok jóra nem számíthat.

Ujjongtak Uri körül a zsidók: nem Pilátus vesztének örültek, annak pedig különösen nem, hogy a lemészárolt szamáriaiak hozzátartozói erkölcsi elégtételt kaptak, hanem annak, hogy a főpapi ruha őrzésének jogát Vitellius, a római megszállás óta elsőként, visszaadta, egyúttal pedig a fejadót egész Júdeában eltörölte. Megtapsolták Vitelliust, megéljenezték, és a császárt is éltették lelkesen. Nagy cécóval, a nép szeme láttára hozták ki a főpapi díszruhát az Antoniából, a nép őrjöngve, térdre rogyva, hason elterülve imádkozott, és a sztratégosz emberei úgy vették át, mintha törékeny üvegből lenne. Pilátus némán, mozdulatlanul állt az őrök között megkötözve, nem nézett semerre, maga elé bámult nyugodtan; senki se figyelt rá, a főpapi ruha útját követték, amelyet szálas, deli zsidó rendőrök kísértek a főpap palotája felé. Marullusnak hívták az új helytartót, akit Vitellius nevezett ki ideiglenesen, rá se hederítettek, pedig domborította a mellkasát erősen.

366

Uri arra gondolt: bölcs számítás az olyan adót elengedni, amelynek a behajtására amúgy sincsenek meg az eszközök. Pár év múlva majd jön egy másik szíriai helytartó, aki az akkori júdeai prefektus főnöke lesz, és megint bevezeti a fejadót, amit továbbra se tudnak majd behajtani.

Uri lassan, élvezkedve evett, a nő a távolból nézte, aztán amikor látta, hogy Uri az első éhét már elverte, odaült hozzá.

– Ha uraságod hetente legalább egyszer megtisztel minket – mondta –, akkor árengedményt tudunk adni.

– Nagyszerű – morogta Uri, és a következő falatot megmártotta a garumnak látszó szószban, jó sok fokhagyma volt benne.

– Sokáig tartózkodik uraságod Alexandriában? – érdeklődött a nő.

– Remélem – mondta Uri.

– Jó város ez – mondta a nő –, itt nem számít, hogy ki kicsoda, minek is született. Mi hellének vagyunk, mégis remekül élünk itt a héberek között. Itt nem számít, hogy ki milyen istent tisztel. Jó város ez, csak fenenagy a konkurencia. A gimnázium mellett kezdtük a férjemmel, de ott nem lehet megélni, annyian vannak. De itt jó. Itt meg lehet kapaszkodni.

Uri a bornak a felét itta meg, és a márna harmadát se bírta már megenni. Rég nem muzsikált ennyire kellemesen a gyomra, érezte, pezseg a vére, noha a feje kissé elnehezült.

– Uraságod lepihenhet – mondta a nő –, van erre való helyiségünk. Szép nagy ágy van benne, kétszemélyes.

Uri habozott, ideje lett volna még, a kedvező szél miatt egy nappal előbb érkezett, mint számította, de meg akarta nyugtatni a lelkét, hogy a küldetését már elvégezte, úgyhogy nemet intett. Attikai drachmával fizetett, a nő egyiptomi drachmában adott vissza. Uri rutinosan utánaszámolt, de a nő nem csalt.

Uri megkérdezte, merrefelé találja a dupla oszlopsoros zsidó Bazilikát.

Négy saroknyira van innét.

Azt a Bazilikát valóban nehéz lett volna eltéveszteni.

Óriási vásárcsarnok ez a Bazilika voltaképpen, és nincsen teteje. Hosszú, kettős sorban álltak a háromemeletnyi magas oszlopok, gyönyörű görög oszlopfőkkel; a két oszlopsor fölött volt tető, az általuk körbevett hatalmas, téglalap alakú tér fölött nem. Bejárata nem volt ennek az építménynek, illetve az oszlopok között elvileg bárhol át lehetett volna járni, de a legtöbb helyen elzárták a közlekedést a boltosok. Mindent lehetett kapni, amit a Nagy Tenger valamennyi népe termelt és készített, a jeruzsálemi legnagyobb piac, a felsővárosi, ehhez képest falusi kótyavetye színtere. Uri nem tudta elképzelni, 367mi lehet az Emporionban, ha úgyis minden áru itt van. És a város közepén, a főutcán állítólag még nagyobb piac van, a legnagyobb a görög világban.

A belső, díszes márványlapokkal kikövezett és tisztán tartott téglalap alakú kettős sztoa közepén fából ácsolt emelvény állt, rajta drága szőnyegek. Az emelvénytől keletre és nyugatra aranyozott szegélyű kőpadsorok álltak, nagyon sok; Uri megszámlálta: hetvenkét sor. Bólintott: annyinak is kell lennie, hetvenketten fordították le a héber Bibliát görögre, éppen itt, Alexandriában, háromszáz éve. Uri a szélső padokra erősített bronzlapokat nézegette: minden sorban más-más foglalkozású zsidóknak volt fenntartva a hely. A nyugat felőli első, keletre néző padsor szélére csak annyi volt írva: alabarkhosz. Az valami nagyon nagy rang lehet.

Bronzlapok? Uri gyanút fogott, közelebb hajolt. Aranyból voltak a bronzlapok. Uri megborzongott. Micsoda gazdagság, mekkora bizalommal párosulva! Bárki lefeszíthet egy ilyen aranylapot, és ha elviszi, gazdag ember lesz egész életére. Ezek csak úgy itt hagyják, őrizetlenül! Őrült város Alexandria.

Aztán észrevette az északi bejárat előtt álló karosszékeket, közelebb lépett, elámult: tömör aranyból voltak a karszékek. Megszámolta őket: hetvenegy. Nem merte megmozdítani a keze ügyébe esőt, mert ácsorogtak és mászkáltak a Bazilikában az emberek, de nem lepődött volna meg, ha nincsenek a padlóhoz erősítve.

Jeruzsálemben úgy hallotta, ebben a Bazilikában is imádkoznak a zsidók, azon a sok száz imaházon kívül, ami Alexandriában szanaszét szórva áll az összes városrészben, mert zsidók nemcsak a Deltában, a negyedik kerületben élnek, hanem a többi négy kerületben is, a hellénekkel elkeveredve. Nézegette Uri a keleti dupla oszlopsort, ugyan hol tarthatják a Tóra-szekrényt. Nem látott ilyen célra készített alkalmatosságot sehol. Lehet, hogy máshonnét szállítják ide péntek este és az ünnepek alkalmával. Eszerint az emelvény a sztoa közepén a bimah, ahonnét az igét hirdetik. Isten szabad ege alatt istentiszteletet tartani szép ötlet, magasztos ötlet, Alexandriában eszerint ritkán esik az eső. Persze ha esik, a két oszlopsor teteje alá akkor is be lehet húzódni. Végignézett a belső térségen, úgy becsülte, egy-egy padsorban akár száz ember is elfér, az 7200; sok szabad hely volt a padsorok és az oszlopok között, és az oszlopok között is sokan elférnek: itt sok tízezer zsidó tolonghat, ha muszáj, a szegényebbek persze állva. Érzett valami különös késztetést, hogy a szószéktől nyugat felőli első padsorban, úgy középtájt, leüljön. De nem most, hanem majd istentisztelet idején. Ki fogom vívni magamnak ezt a jogot, fogadkozott Uri, és úgy érezte: az a tiszte, hogy meghódítsa Alexandriát.

368

Fogadalmi áldozatot is bemutatott volna szívesen, de azt csak a Templomban lehet, Jeruzsálemben; itt nincs Templom: itt csak Bazilika van, imaházként is használatos vásárcsarnok.

Ücsörögtek egy-egy padsorban elszórva zsidók, kisebb csoportokban tárgyaltak valamit, talán üzleteltek vagy pletykáltak ráérősen, elégedetten; körülöttük asszonyok trécseltek, nem volt az arcuk elkendőzve, és gyerekek rohangáltak és ricsajoztak szabadon. Akinek Alexandriában hatalma és tekintélye van, az a zsidóságnak az élén áll, inkább, mint a jeruzsálemi papok, a római gazdag zsidókról már nem is beszélve.

Az egyik boltív alatt drágaköves mesterek állították ki a portékáikat, Uri odalépett és belefeledkezett a látványba. Az egyik mester és segédei foglalatokat gyártottak, előttük kicsi olajtartályban tűz égett, az ezüstöt azon melegítették, és úgy hajlították fogókkal. A köveket valahol máshol csiszolhatják. Bárki merész ember felragadhatott volna néhány csillogó követ és elfuthatott volna a tömegben, mégsem vetemedett erre senki, és a mesterek nem is tartottak ettől. Nézte őket Uri, és megint arra gondolt, hogy ezt a szakmát érdemes volna kitanulnia. Ez talán még inkább neki való, mint az asztalosság vagy a kövezés. Hátha lesz rá mód valamiképpen.

Megérdeklődte végre, merre találja a csillagász Hérakleitoszt.

Harmadik kísérletére felvilágosították: a Fárosz-szigeten tartózkodnak a zsidó csillagászok, ott van az imaházuk, amely egyben csillagvizsgáló is, a szigeten akárki megmondja, melyik épület az, különben is hatalmas márvány menóra van a bejárata fölött, menjen Uri vissza a kikötőbe, s aztán a Heptastadionon át ki a szigetre, nem lehet eltéveszteni. Nincs messze, Alexandriában semmi sincs messze, estére odaér.

Istenem, sóhajtotta Uri, amikor a Heptastadion déli végén lévő híd alatt áthaladt, hogy a mesterséges földnyelven a Fárosz-szigetre lépjen, bárcsak kerülne egy bódé a számomra ebben a csodavárosban!

A Nagy Kikötőt a Nyugati Kikötőtől, az Eunosztosztól elválasztó, hét stadion hosszú földnyelv északi végén sokáig állt a meredek ívelésű kőhídon, alatta tengervizű csatornán a Nagy Kikötőből bárkák eveztek át a Nyugati Kikötőbe, árukkal megpakolva. Nagy volt a forgalom, a ladikosok üvöltöztek egymással, néha össze is koccantak, evezőikkel oda-odasóztak egymásnak. Ellenirányban is volt forgalom, a Nyugati Kikötőből is szállítottak mindenféle bálákat a Nagy Kikötőbe. A délnyugat felől a Nyugati Kikötőbe torkolló széles csatornán szintén hajók, bárkák, ladikok tartottak a Nyugati Kikötőbe, amely, Uri hunyorogva méricskélte, a Nagy Kikötőnél jóval nagyobb. Az a csatorna talán a Mareotisz-tótól vezet a Nyugati Kikötőbe? 369Bizonyára. A tavat nem látta, magas épületek emelkedtek dél felé és lezárták a horizontot.

A csillagászok háza a sziget nyugati csúcsán állt. Ideiglenes, fából emelt világítótorony állt a közelben, a kapitány azt mondta reggel, hogy itt majd új Fárosz épül, a réginél is nagyobb, de egyelőre nincs a városnak elegendő pénze rá. Hogyhogy ennek a városnak nincsen elég pénze, csodálkozott Uri. Nevetett a kapitány: attól, hogy egy városban minden harmadik ember dúsgazdag és minden második megvehetné az egészet, a város még lehet szegény.

Az ideiglenes Fároszban még nem égett a tűz, késő délután volt. Uri nem értette, miért épp a Fárosz mellett épült fel a zsidó csillagászok háza, éjszaka a tüze az égboltozat vizsgálatát zavarhatja. A hajón a Mithras-rejtélyekben járatos, eget vizslató kapitányt az a néhány kicsi fáklya is zavarta, amelyek a fedélzeten égtek. De aztán rájött, hogy a fatornyot később húzták fel, mint a zsidó csillagászok odatelepedtek.

Urinak elege volt a csillagászokból.

Amikor visszaért Szamáriából és felvette a jutalmát, 120 zuzt, szép summa, ennyit kaptak fejenként a hazugságért, hogy a vérengzést Pilátus katonái követték el, éppen félünnep volt Újév után és Engesztelés napja előtt. Próbálta elintézni, hogy az ünnepre érkező alexandriai delegációval mehessen el Szukkot után, de nem engedték közel hozzájuk; erős őrizetben mászkáltak az alexandriai delegátusok, és a koldusoktól, kérelmezőktől elzárták magukat. Szukkot után kezdtek csak a hivatalok működni, és annyira lassan, hogy addig is kellett valamit csinálnia; kérdezte, hol talál könyvtárat, de nem értették: Jeruzsálemben nem volt nyilvános könyvtár, a magánkönyvtárak felől pedig a hivatal nem rendelkezett. Azt javasolták, költözzön be a csillagászokhoz a Phaszael-toronyba, azok úgyis a könyveket bújják.

Így került Uri a kilencven rőf magas Phaszael-toronyba, Jeruzsálem legmagasabb épületének, az alexandriai Fárosz másának tetejére, ahol a csillagászok laktak.

A csillagászok nem törődtek vele, tudomásul vették, hogy ott van. Amúgy sem csináltak semmit, naphosszat ettek-ittak-sütkéreztek-adomáztak a város legmagasabb tornyának tetején, ahol a kiugró, körbefutó erkély miatt senki sem látta őket alulról. Uri talált néhány érdekes könyvet és elmerült Eratoszthenész egyik kötetében, a szögszámítás titkait bogarászta hónapokon át, s mert ingyen volt a szállása ott fönt egy kicsi szobában, és ételt is ingyen kapott, alig költött valamit a 120 zuzból. A városba ritkán járt le, úgy élt a Phaszael-toronyban, mint Rómában a zugban.

Amikor megunta az olvasást, kiment a torony tetején körbefutó er370kélyre és ott mindig talált embereket, akik nézelődtek. Lassan rájött: ezek a csillagászok nem olyan csillagászok. Ezeket jobban érdekli, mi folyik odalent, mint odafent. Még Uri is látta hunyorogva a Phaszael-torony tetejéről a templomteret, a felsőváros tereit, mindent. Ezek a csillagászok őrszemek, jött rá lassan.

Fentről látta, hogy még a Templom tetején is mászkálnak emberek. Azok is őrök.

Azokat az őröket a Phaszael-toronyból ellenőrzik, őrködnek-e éberen.

Sok néznivalója lehet az Úrnak, ha szent városára olykor letekint, mint Legfelső Őr. De Őt már nem ellenőrzi senki.

Az újhold-számítással aztán őt delegálták Alexandriába, de azt is hanyagul csinálták, jó néhány nappal később indulhatott csak, mint amennyi a Jeruzsálem–Alexandria út megtételéhez szükséges, és ha a megmaradt punok által lakott Gázában nem talál véletlenül egy hajót, és ha nem jó a széljárás, ha az uralkodó északnyugati szél kicsit korábban támad fel azon a tavaszon, mint szokott, el is késett volna. Az úton eszébe jutott: hátha nem egyszerű hanyagság miatt késlekedtek a jeruzsálemi csillagászok, hanem azt akarták, hogy elkéssen. Felnőttem, gondolta Uri, útján immár sokadszor: már nem eleve a jót feltételezem az emberekről.

Tucatnyian ücsörögtek a fa Fárosz mellett az ötemeletes, lapos tetejű, karcsú épület földszintjén, iszogattak, eszegettek, papirusztekercseken ráérősen vonalakat húzogattak, pletykálgattak.

Hérakleitosz, nem a nagy görög gondolkozó, hanem a zsidó csillagász, idős, ősz férfi volt, hellén módra szakálltalan, és fehér tunikát viselt.

Uri előhúzta a tunikája alól a bőrhengert, amelybe a jeruzsálemi csillagászok újhold-számítása volt beletekerve.

– Na – mondta Hérakleitosz –, végre ideért.

Uri szabadkozott, őt késve indították, nem tehet róla, egy nappal előbb mégis ideért.

– Így szokták azok a marhák – mondta Hérakleitosz minden indulat nélkül –, szándékosan indítják késve a futárokat, hogy kiszúrjanak velünk.

– Mi történik, ha egy hold-futár elkésik? – kérdezte Uri.

– Semmi – mondta Hérakleitosz, kivette a tekercset a tokból, kiteregette, belepillantott, bólintott, és visszanyomta a bőrtokba. – Mi is tudunk számolni. Soha még újhold a jeruzsálemi marhák miatt nem maradt el sehol a világon. Még zsidók se voltak, még az egyiptomiak se számítgattak semmit, de újhold már volt.

– Akkor mi értelme futárokat küldözgetni?

371

– Hagyomány, és mi fejet hajtunk előtte. Ezzel is kifejezzük hűséges ragaszkodásunkat a Templomhoz, amelyet kilencven százalékban mi tartunk fenn az adományainkból.

Uri csalódottan állt. Hősi erőfeszítése, hogy időben érkezzék, értelmetlennek bizonyult. Nem annyira fontos ember ő, hogy személyesen akarták volna kínos helyzetbe hozni azzal, hogy nagy ravaszul késve indították. Alexandriát akarják megalázni folyamatosan, amely ezt a gyermeteg ármányt kineveti.

Hérakleitosz intett, egy fiatalember felállt, elvette a bőrtokot és eltűnt vele egy ajtóban.

– Iktatjuk – mondta Hérakleitosz. – Van egy mély pince alattunk, háromszáz évre visszamenőleg minden számítást ott őrzünk, de korábbiak is vannak, a legrégebbiek kilencszáz évesek. A következő pár száz évben lassan ideje volna már valakinek bővítenie kissé.

Tetszett Urinak Hérakleitosz magabiztos, szikár humora, de nem olyan volt a helyzet, hogy felnevethetett volna.

Hérakleitosz visszaült egy padra, ahol mások éppen méregettek valamit egy papiruszon.

Uri állt.

Most mi lesz?

Hérakleitosz felnézett.

– Adjunk igazolást, hogy átvettük? – kérdezte.

– Nem megyek vissza Jeruzsálembe – mondta Uri. – Azzal engedtek el, hogy nem várnak vissza. Itt akarok maradni.

Hérakleitosz lenéző, sajnálkozó grimaszt vágott és elfordult.

Csönd volt, Uri állt, aztán egy fiatalabb férfi megkönyörült Urin.

– Nem fogadunk be senkit, nem tudtad? Zsúfolt a város, bevándorlókat nem tudunk eltartani. A Palesztinából érkezőket különösen utáljuk.

– Én római polgár vagyok – mondta Uri.

Hérakleitosz felnézett, most nézte meg magának Urit először, mint emberi egyedet, tetőtől talpig végigmérte, az eredménnyel nem volt elégedett, összeráncolta a homlokát.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

– Gaius Theodorus.

Hérakleitosz hitetlenkedve csóválta a fejét. A többi csillagász is felnézett. Csönd volt, aztán Hérakleitosz megkérdezte:

– Csak nem a római Ioses Lucius fia vagy személyesen?

Uri megdermedt. Ezt meg honnét tudják?

– De igen…

– Na és apád miről nevezetes?

Uri dühös lett.

372

– Arról, hogy én vagyok a fia!

– Na és a fia miről nevezetes?

– Hogy ő a Rómából Jeruzsálembe áldozati pénzt szállító egyik apostol.

Hérakleitosz felrikkantott és felugrott.

– Miért nem ezzel kezdted, te őrült gyerek!? Még képesek lettünk volna és kidobunk!

Az idős, ősz, tekintélyes ember Urira ugrott és ölelgetni kezdte.

Felállt a többi csillagász is, nagy tisztelettel Uri elé járultak és egymás után komolyan, szertartásosan megölelték, az arcát két oldalról meg is csókolták. Uri nem tudta mire vélni a dolgot, az öleléseket tűrte, a keze le volt engedve, tudta, hogy vissza kellene ölelnie őket, de nem ment.

A fiatalember visszatért a terembe, és csodálkozva megállt.

– Ő az! – kiáltotta Hérakleitosz feléje diadalmasan. – Megjött végre! Gaius Theodorus, Agrippa futára! Kísérjétek Philóhoz azonnal!

Uri minden ízében reszketett. Álom ez megint. Nem értett semmit.

– Philóhoz? – kérdezte elhaló hangon. – A filozófushoz?

– Hozzá hát! – kiáltotta Hérakleitosz. – Már nagyon vár téged!

Nem kísérték Philóhoz azonnal, mert este lett, és Philó este nem fogad vendégeket: ír.

El lehet ugyan jutni éjszaka Philó házához, amely a Mareotisz-tó partján áll, Alexandriától nyugatra néhány órányi járásra, ha fáklyás kísérők mennek velük, de ennek semmi értelme, mondták; úgyis kocsmába tart az egész társaság, menjen velük Uri is, aztán majd reggel Philóhoz kíséri valaki.

Az Alfába mentek mind a tizenöten, egyiküket sem várta haza senki, noha többüknek volt családja: megszokták a feleségek, hogy a férfiak az éjszakákat nem töltik otthon, és többnyire a nappalokat sem. Nem a fizetésük nagy, nem ezért bocsátanak meg nekik a nők, és tekintik a lányos szülők jó partinak őket, kereskedőként sokkal több pénzre tehetnének szert, hanem mert ők valamennyien elvégezték a gimnáziumot, azaz katonai képzésben részesültek, s emiatt az igazi, csak görögöknek járó alexandriai polgárjogot elnyerték, ami mentesít a zsidókra kirótt választási adó alól. Uri nem érdeklődött, mi az; majd elmondják később, ha itt gyökeret ereszthet.

Urit Jeruzsálemről kérdezgették, kiderült, hogy egyikük sem járt ott és nem is szándékozik odamenni, nem voltak zarándoklat-pártiak az alexandriai zsidó csillagászok, de pletykálkodni szerettek. 373Pontosan tudták, melyik vendéglőbe tartanak, de útközben be-betértek egy-egy kocsmába és lehajtottak egy-két kupicával. Nem nagyon hagyták, hogy Uri valóban Jeruzsálemről meséljen, mert Róma felől kezdtek érdeklődni. Amikor Uri a Túlnan beosztását vázolta, a szavába vágtak: Róma sem érdekelte őket igazán. Uri meglepődött: pont úgy nem érdekelte őket semmi, mint a júdeai parasztokat. De a csillagászok meg is indokolták: bezzeg ha Antonius győz, amire minden esélye megvolt, most Róma lenne Alexandria provinciája, és ha lesz valamelyik császárnak csöpp esze, a birodalom székhelyét Alexandriába teszi át, úgyis itt van a pénz, a kereskedelem, és itt nincs szenátus, amely akadékoskodna.

Urit váratlanul érte ez a szempont, de nem ért rá eltűnődni rajta, mert arra kellett ügyelnie, ne rúgjon be mértéktelenül, mielőtt a vendéglőbe érnek. Nemigen jutott el a tudatáig az egyik csillagász ellenvetése, hogy ugyanis Kleopátra nem szerette a zsidókat, és Antonius győzelmével ők nem jártak volna jól.

Végül nem abba a vendéglőbe tértek be, amelyről szó volt, hanem egy közelibbe, de az is nagyon jó hely volt, egy széles útról nyílt, amelyen, noha immár este volt, úgy özönlött és korzózott a nép, mintha nappal volna, és a kicsi boltok, amelyekben mindenfélét kapni lehetett, nyitva voltak. Nem kellett rendelniük, mert folyamatosan hozták ki a nagy, kerek asztalhoz a fogásokat meg bort is hoztak kéretlenül, amint elfogyott. Hérakleitosznak sört hoztak, ő azt szerette. Nem rendelt ő sem, ismerték. Belső, zárt kertben ültek, tujafák álltak körben cserépben, körülöttük fiatalok és öregek, görögök, zsidók, szomáliak, etiópok, hinduk meg még ki tudja, hányféle népség. Talán csak egyiptomi nem volt közöttük, a koptok a maguk vackán heverhettek már. Fáklyák és vaskos gyertyák világítottak meg olajmécsesek, de nagyobbak, mint a zsidók mécsesei, és furfangosan megoldották, hogy az olaj egyetlen mécsesben kilenc lánggal égjen. Régi találmány lehet, talán olyan régi, mint a menóra. Zenészek is hangicsáltak, dobot vertek és húrokon nyirettyűztek. Uri élvezte, hogy szék van a feneke alatt, és nem féloldalt heverve, római módon kell ennie. Vett mindenből ő is, nem kérdezte, tiszta-e, mert a zsidó csillagászok is ették, ők csak tudják. Meglepődött ugyan, mert tengeri herkentyűket is feltálaltak nekik, és a csillagászok buzgón mártogatták e csodalényeket a garumba, de amikor rákérdezett, legyintettek, és Hérakleitosz azt mondta: ami a tengerből származik, az tiszta. Megnyugtatták, hogy nekik, zsidóknak, nyersen nem hoznak semmit, arra itt nagyon vigyáznak, úgyhogy egyék csak nyugodtan.

Uri nem tudta, hogyan keveredtek vissza a Fárosz-szigetre, nyilván 374a Heptastadionon át, más út nem volt, de ez már kiesett az emlékezetéből, amikor reggel egy emeleti szobácskában felébredt. Kellemesen böfögött, aztán gyorsan árnyékszék után nézett. A földszinti zárt helyiségnek a tengerre nyílott az ablaka, Uri hosszan trónolt, oka is volt rá, de a látvány is lenyűgözte: még ő is látta a rossz szemével, amint hatalmas vitorlások imbolyognak a Nyugati Kikötőben.

Micsoda város ez, Magasságos Örökkévaló, micsoda város!

Reggelivel is traktálták, jó kis borocskát is kínáltak másnaposság ellen, aztán útjára bocsátották.

Az a fiatalember kísérte el, Hippolütosz, aki a tekercset előző délután az archívumba vitte.

Nyugat felé gyalogoltak. Hippolütosz elmondta, hogy Philó ritkán tartózkodik a városban, ahol Alexander alabarkhosz, az öccse palotájában lakik ő is, mert jobban szereti a vidéki csöndet, ott jobban tud az írásra összpontosítani. Szép nagy háza van Philónak, nincs nagyon messze, négy-öt órányi járás mindössze, de Philó úgy érzi, falun él, és ettől megnyugszik a lelke. Nagy vendégségeket szokott tartani ott, előfordul, hogy százan is érkeznek hozzá lovon vagy szamáron, de akkora a ház, és annyi melléképület tartozik hozzá, hogy kényelmesen elférnek valamennyien, az állatokkal együtt.

Hippolütosz nevetve mesélte: szinte mind földimádó lelkű azoknak a zsidóknak a leszármazottai közül, akiket valaha, sok-sok nemzedékkel ezelőtt, rabszolgaként hurcoltak Egyiptomba. A Ptolemaioszok a végvárakba gyömöszölték őket, hogy védjék az államuk határát, és földet is adtak nekik nagy kegyesen, mert ellátmányt és fizetést, azt nem adtak nekik persze, éljenek meg, ahogy tudnak, és ha nem tudnak, hát dögöljenek éhen. Ezek a várvédő zsidó rabok, a környékbeli őslakosok kényszerű leigázói, sanyargatói és kirablói lettek az első gazdag zsidók Egyiptomban azóta, hogy Mózes, utólag immár bizton beláthatólag tévesen, az Egyiptomból való kivonulás mellett döntött. Ennél gazdagabb vidék a világon nincs, a Nílus völgye az áradások miatt a világ legtermékenyebb földje, és sok bajtól megmenekültek volna a zsidók, ha akkor, kétezer éve, nyugton megülnek a seggükön. Lassanként úgyis elterjedt volna az egyistenhit errefelé, csak kevesebb konfliktussal. Ha így történt volna, a később Nagy Sándorral beözönlő hódító görögök ma a mi rabszolgáink lennének, jelentette ki Hippolütosz ábrándosan.

Urit lenyűgözte a fiatal csillagász tömény történetfilozófiája, és megkérdezte, jól gondolja-e, hogy eszerint aki a zsidók közül idejekorán és alkalmas helyen esik rabszolgaságba, az a szerencse kegyeltje. Hippolütosz megerősítette, hogy ez így van, mert hiszen aki szabad maradt a saját földjén, amit maga túrt, azt a rajta keresztülzúduló 375hordák előbb-utóbb mindig elemésztették, lett légyen zsidó vagy egyéb kánaánita.

Uri megjegyezte, hogy római tapasztalatai szerint azoknak a rablóknak és gyilkosoknak a leszármazottai, akiket Nagy Heródes expediált Itáliába büntetésből, manapság remekül élnek.

Hippolütosz bólintott: mi, mondta, akik itt remekül élünk és javakban dúskálunk, szinte valamennyien olyan gazemberek leszármazottai vagyunk, akik a helyi lakosságot kegyetlenül gyilkolták és fosztogatták, és erőszakkal az uralmuk alá hajtották; nem is szeretnek minket az őslakosok vidéken még ma sem, tette hozzá, századokon át nem huny ki az emlékezet, mondákat és legendákat kiirtani nem lehet. De azok a nyomorult koptok a helléneket se szeretik, mert azok is jövevények, nem sokkal előttünk jöttek ide karddal és tűzzel, és azok legalább akkora gazemberek, mint mi, héberek. Az őslakos földtúróknak mindegy, hellén vagy héber, gyűlölik; ez csak Alexandriában nem számít, ahol ez a két egyformán kizsákmányoló had egymást nyírja a haszonért. Mindegy egyébként, tette hozzá, kit gyűlölnek az őslakosok, akik eredetileg valószínűleg maguk is zsidók vagy hasonló alantas népség, ugyanis erejük nincs, szervezett életvitelre képtelenek, fegyvert gyártani nem tudnak és babonásak.

Az észak–déli fekvésű széles csatorna mentén gyalogoltak dél felé.

Uri szerette volna szemrevételezni az épületeket, a hatalmas stadiont, mindent, amit menet közben kívülről látott, de mély aggodalom gyötörte a lelkét. Megint félreismernek, és ebből nagy baj lesz egyszer.

Itt szeretnek azért, amiért Júdeában utáltak. Illetve nem utáltak, csak éppen… Ám ennek sincsen semmi valós alapja, ahogyan annak sem volt. Mi lesz, ha ez egyszer kiderül?

Egyáltalán, honnét tudnak ezek rólam?!

Elhaladtak a hatalmas, erődítményszerű, téglalap alaprajzú, földszintes létére is magas Szerapeion mellett, lehetett vagy egy stadion a hossza és majdnem fél stadion a szélessége. Észak felé, a tengernek nézett a bejárata, ión és korinthoszi oszlopok között; Euergetész építtette, mondta Hippolütosz, Uri pedig bólogatott, nem tudván, mikor is élhetett a nevezett uralkodó. A templom előtt obeliszkek álltak, vörös gránitból egy szfinxpár, meg fekete gránitból Ápisz szobra. A hegyet, amelyen áll, Rhakotisznak hívják, mondta Hippolütosz, és felhívta Uri figyelmét a templom melletti temetőkert bejáratára: egy sakálfejű Anubisz-szobor állt ott, és az volt az érdekessége, hogy római centurio öltözékét faragta rá a szobrász talán gúnyból, talán törleszkedésből. Belül Ízisznek is van szentélye, világosította fel Hippolütosz, meg még más, kisebb szentélyek, mint Harpokratészé, va376gyis Hóruszé, akit Szerapisz és Ízisz fiának tartanak; Ízisz ugyanis Szerapisz felesége, ha Uri nem tudná, mert Szerapiszba belekavarták Oziriszt, na meg Aszklépioszt, a gyógyítót, sőt még Hádészt is, persze. Az új könyvtár is a templomban van, amelynek az állományát Pergamonból szállíttatta ide Antonius, ajándékul Kleopátrának, cserébe a Julius Caesar által elégetett kötetek helyett. Belül, a nagy kertben látható Szerapisz szobra, az első Ptolemaioszok találtak ki maguknak egy sosemvolt, új istent, és Ozirisz meg Zeusz meg Hádész meg más egyiptomi és görög istenek tulajdonságaival ruházták fel; siettek az alattvalók ezt az államilag meghirdetett istent imádni, áldoztak neki szorgosan, kifejezvén a nyakukra ültetett új makedón uralkodói házhoz való feltétlen hűségüket, és ma már szinte csak ennek a csinált istennek áldoznak a görögök, sőt még az egyiptomiak is. Hatalmas, szakállas, hajfürtjeiben kalászt viselő, ülő márványalak trónol a márványtrónon, még Szótér hozatta el Szinopéból, ahol Iuppiter Disként tisztelték; minden évben megülik a görögök Szerapisz megérkezésének ünnepét, ami a szobor megérkezésének évfordulóját jelenti, s mit tesz isten, éppen augusztus huszonkilencedikén ünneplik, ami egyúttal az egyiptomi Újév kezdete. Mellette kisebb trónon ül Plutón-Kerberosz, a segédje, a túlvilág parancsnoka, és a kígyó is ott tekergőzik márványból a trónján. Harpokratésznak, a fiúnak nincs külön kultusza, de Íziszt, Szerapisz feleségét megváltónak tartják, aki a bűnöket megbocsátja, s magát Szerapiszt is; szent e családi hármas, az Atya, az Anya és a Fiú, de ennek különösebb vallási következménye nincs.

Arany-, ezüst-, réz- és márványtáblák voltak a templom ódon falára erősítve végig, Uri közelebb lépett: gyógyulásukért rovattak hálás szavakat Szerapisznak az egykori betegek, akik közül, Uri sejtette, egy sem élt már.

Gyalogoltak aztán nyugat felé a régi egyiptomi nekropolisz fala mentén, és a városkapunál kiértek a mezőre. Az őrök kis pergamenlapot adtak mind a kettejüknek, hogy majd nehézség nélkül vissza tudjanak térni a városba.

– Kimenni könnyű, bejönni nehéz – mondta Hippolütosz. – Ebben hellének és héberek egyetértenek.

Uri a legalább nyolc láb magas városfalat nézte, réginek látszott, durva kövek alkották, amelyeket a repedésekből kiágazó fák és bokrok inkább egymáshoz kötöttek, mintsem szétrepesztettek. Ha valaki nagyon akar, átmászhat rajta.

A városfalat, mondta Hippolütosz, még Szótér emelte, akinek hála Alexandria város lett. Elmesélte a legendát: Nagy Sándor a tucatnyi kicsi halászfalu mentén elloholván maga jelölte ki a majdani város 377területét, s mert más eszköze nem volt, a hadserege teljes ellátmányát potyogtatta le a mezőre. Arról nem szól a fáma, mit szóltak ehhez a katonák. De hát ez rendes dolog volt tőle, mert a barbároknál szokás a városfalat vérrel kijelölni, le is ölethetett volna a nagy hadvezér embereket vagy a helybéli lakosok jószágait, azok vérével rajzolván bele az érintetlen tájba a későbbi város falait.

Ez a Szótér is valami régi király lehet, gondolta Uri, és szégyenkezett, amiért Alexandria történetéről nem tud semmit. Nem baj: ha itt maradhat, bemagolja.

Szépen megművelt, hatalmas kertek mellett haladtak, gazdag városi polgárok villáihoz tartoztak. Egyszerre sírköveket látott. Nem értette a dolgot.

Ez a nyugati nekropolisz, az egyik régi temető. Árnyas, tágas ligetekbe temetkeztek hajdan a gazdagok, a városfalon éppen túl; a halottaktól aztán megirigyelték e szépséges helyet az élők, és még életükben odanyomultak. Nagyon drága itt a telek, akár halottnak, akár élőnek szánják, magyarázta elismerőleg Hippolütosz. Van, aki ide születik, itt él és ide is hal boldogan. Zsidó azonban errefelé nem honos sem életében, sem holtában.

– Ti már vártatok engem? – kérdezte meg végre Uri nagy elszánással.

– Hallottunk rólad – erősítette meg Hippolütosz tisztelettel.

– És kitől?

– Azt nem tudom, de a nevedet már hallottam, többször is. Tudtuk, hogy jó ideje Júdeában kóborolsz, bizonyos küldetéssel… És apád nevét is hallottam, sőt az övét még többször. Nagy ember lehet Rómában az apád, ha Agrippa tőle kért kölcsön.

Uri hümmögött.

– Nálunk magától az alabarkhosztól kért kölcsön Agrippa, amikor legutóbb erre járt – mondta Hippolütosz. – Úgy tudjuk, az alabarkhosz adott is neki egy szép összeget, mondják, kétszázezer drachmát, illetve nem is neki, hanem a feleségének, Küprónnak, de csak az első részletet, a tizedét… – Hippolütosz gúnyosan nevetett. – Részletekben adta oda, az utolsó részleteket Dikaiarkhiába expediálta, hogy Agrippa ott vegye fel, ha odaér, és akkor is csak bizonyos időközönként, el ne verje az egészet egyszerre, egyetlen vacsorára… Bölcs ember Alexander alabarkhosz, különben nem az övé lenne a Nílus teljes vámjövedelme… Bölcs ember lehet a te apád is, Gaius Theodorus.

„Bizonyos küldetéssel.”

Mi lehet az én küldetésem, Uramisten?!

Uri érzékelte, Hippolütosz szeretné, ha ő megszólalna, de Urinak semmi sem jutott az eszébe. Furán érezte magát, egy okos fiatalember 378beszél hozzá a világ legfantasztikusabb városában, sőt mintha még okosabbnak akarná magát feltüntetni, mint amilyen. Ez is potentátnak képzel engem, és kötelességének érzi, hogy az alexandriai zsidók történetét a számomra szellemesen összefoglalja. Ha megszólalok, azonnal kiderül, hogy milyen senki vagyok. De nem lehet állandóan hallgatni!

És most a leghíresebb zsidó filozófus házába tartunk… Aki engem vár epekedve… Mit tett velem az apám, hogy benyomott abba a szerencsétlen delegációba?!

A Mareotisz-tó partján haladtak. Itt még nagyobb dokkok álltak a vízbe mélyen, sűrűn, fésűszerűen benyúló mólók mellett, mint a Nagy Kikötőben, és még többen sürögtek a hajók ki- és berakodásán. Uri megállt, bámult. Hippolütosz megerősítette: a belső kereskedelem nagyobb, mint a külső, az indiai és perzsiai árukat mind itt pakolják át, a Nílusról jönnek a bárkák. A papiruszt, a tömjént, a sáfrányt, Egyiptom híres termékeit is idehozzák, és a töredékük jut csak el a csatornán át a Nyugati Kikötőbe. Fura fákat látott a tóparton Uri, és csodálkozott, hogy az a papiruszfa. Hippolütosz nevetett, és megnyugtatta: ezekből gyönge minőségű papirusz készül csomagolásra, bálázásra. Azok a kicsit kisebb, göcsörtösebb fák, azok is papiruszfák, de azok kérgét nem írásra hántolják, hanem rágásra. Ha Uri jobban odafigyel, rengeteg állandóan rágcsáló embert lát majd Alexandriában, azok ennek a fának a hántolt, összezúzott kérgét rágják, kellemesen zsibongó érzést okoz az ember ínyében és serkenti a férfiasságot. Zsidók is rágják, nem tiltja az Írás.

Csodaszép halászfaluhoz értek, Hippolütosz büszkén mondta: ez a nevezetes Taposzirisz, ahol az Ozirisz-fesztivált tartják minden évben, érdemes kijönni, mert versenyek is vannak; Hedülosz írt egyszer az itteni szépségversenyről, amelyen nemcsak hamvas lányok, hanem vének is részt vehetnek, azok a maradék ép tagjaikat versenyeztetik: a combjukat, az orrukat. Hippolütosz hozzátette: ez azért nem Athén, itt a versenyekre és a színházi előadásokra nem pénzadományokkal csalogatják a nézőket, hanem fizetni kell értük, de nem túl sokat, és az étel és az ital ingyen van itt is.

Uri állt, nézte a békés falut, a bárkákat, a nyugodt rakodást, a ráérős embereket, a tavon zöldellő és kéklő szigeteket, amelyeken, hunyorogva nézte, fehér villák emelkedtek a fák között.

– Philónak is van az egyik szigeten egy házikója, szőlőt termel, maga szüreteli, maga préseli, maga erjeszti – mondta Hippolütosz. – Ha megunja a vidéki alkotói magányt, oda húzódik vissza. Ott vendégeket nem fogad, oda már csak a bizalmas szolgái kísérik el, és mindössze öt-hat bárkára pakolják az épp szükséges tekercseit, amelyek a 379bortermelés rejtélyeivel foglalkoznak. Mesélik, Philó a kacsokat és a magvakat is beledarálja a hordóba, mert feledékeny, úgyhogy azt a nevezetes bort, ami valójában törkölypálinka, csak ő bírja meginni.

Hippolütosz gúnyosan nevetett.

Nagyon nagy volt Philó kívülről fehérre meszelt vidéki háza, óriási birtok tartozott hozzá gyümölcsössel, istállókkal, erdővel és földdel, és számos szolga, akik közül három a két vendéget az átriumba kísérte.

– Dolgozik az úr – mondta egyikük tisztelettel –, és meghagyta, hogy ne zavarjuk… Vendéget se vártunk mára…

Hippolütosz bólintott és leheveredett egy kerevetre. Uri állt és a körben álló hellén szobrokat bámulta. Nagyon szép szobrok voltak, nőket, férfiakat, szárnyas lényeket ábrázoltak, állhatnának akár a római régi Forumon is. A falakon körben színes természetábrázolás húzódott végig és önmagába záródott vissza, mintha az átrium egy völgyben állna, amelyet fák, virágok, hegyek öveznek. Ilyen lehet talán Augustus császár és felesége hálószobája is, mesélték Rómában a kocsmákban, akik vagy látták, vagy csak hallottak róluk, ennyire természethű, minden fa, minden fűszál mintha élne, és mintha a falra festett képnek mélysége is lenne. Uri mulatságosnak találta a dolgot: Rómában, ahol kőrengeteg övez mindent, talán van értelme természetet hazudni a falra, de itt? ahol a ház valóban a természetben áll?!

Közelebb lépett az egyik falhoz, végigvizsgálta, s mintha az arra festett tájat látta volna már valahol. Pedig ő nem sok falifestményt látott életében, tájat meg a rossz szeme miatt nem látott voltaképpen sehol. Honnét ismeri ezt a képet mégis? Csakhamar ráébredt: azt a környezetet ábrázolja a körbeérő, magába záródó falikép, amelyben a ház a valóságban áll. Nehogy a külvilágtól elzárt átrium lakója sok dolga közt elfelejtse, hol is tartózkodik éppen.

Túl drága dolog ez, jutott Uri eszébe. Értelmetlen. Vágjanak ablakot az átrium falába és bámuljanak ki azon, úgy olcsóbb.

Megrótta aztán magát ezért az ötletéért. Arra való a gazdagok pénze, hogy értelmetlen luxusra költsék.

A szolgák közül ketten eltűntek, egy ott maradt, tisztelettel állt és nem nézett rájuk.

– Sose jártam még itt – mondta Hippolütosz hevertében boldogan. – Neked köszönhetem, Gaius Theodorus.

Hippolütosz is a faliképet bámulta, végigmustrálta mind a négy falat, fektében nézte, neki jó volt a szeme, nem kellett közel mennie, és egyszerre felrikkantott örömében:

– Ez a körkép pont azt ábrázolja, amiben benne vagyunk! Látod?!

380

– Látom.

Az egyik szolga kíséretében kopasz, sovány, alacsony öregember sietett be az átriumba mezítláb, egyszerű fehér tunika volt rajta és az arcán feltűnő pirosság. Hippolütosz felugrott.

– Tiszteletreméltó Philó – kezdte, de Philó leintette, és Urihoz fordult.

– Te vagy Gaius Theodorus?

– Én vagyok – mondta Uri.

Philó odarohant hozzá és megölelte. Uri visszaölelte. Vékonyak voltak a nagy filozófus csontjai.

– Ti elmehettek – mondta Philó türelmetlenül.

Uri sajnálkozva nézte, ahogy Hippolütosz, az ifjú csillagász, aki alighanem százszor okosabb és tehetségesebb nála, csalódottan a szolgák után kullog. Uri még utánaszólt:

– Köszönöm a kíséretet, Hippolütosz!

– Gyere, édes fiam, ülj le, mivel kínálhatlak? Mesélj! Azazhogy fürödj meg, megkennek olajjal, megvirgácsolnak vesszővel… Mire vágysz, milyen borra, milyen étekre?

Uri szédelegve ült le egy heverőre, díszes, csavart, csigaházszerű háttámlája volt valami szép, erezetes fából, ezt nem koronggal esztergálták, ezt kézzel csinálták, megtapogatta.

– De szép! – szakadt ki belőle.

Philó a mellette lévő kerevetre ült és boldogan felnevetett.

– Jó az ízlésed! Ez a legdrágább fekhely ebben a szobában! Paliszander!

– Voltam egy ideig asztalos…

– Nagyszerű! – Philó, a vénember tapsikolt örömében. – Asztalos is voltál! Remek!

A tapsolásra szolgák siettek be, Philó nem értette, mit akarnak, aztán, ha már ott voltak, rendelt tőlük ezt-azt. A szolgák kimentek.

– És most mesélj!

Uri most már elnevette magát.

– Mit tudnék én mesélni, amit te ne tudnál? Mélységesen meg vagyok tisztelve… Olvastam a könyveidet, legalábbis egy részüket… De hogy a szerzőjükkel valaha találkozni fogok, azt legszebb álmomban sem reméltem.

– Na és mit olvastál tőlem? – kérdezte Philó incselkedve.

Uri sorolni kezdte. Philó elámult. Amikor Uri a „Moses” című könyvhöz ért, Philó közbevágott:

381

– Mit vélsz róla?

Uri elgondolkodott.

A szolgák most hozták be a bort, a vizet és a gyümölcsöket, és asztalkát húztak a két heverő közé, hogy az urak elérjék.

– Pompásan szórakoztam rajta – mondta Uri lassan. – Megvallom, meglepett a koncepciója, mármint hogy Mózes mint eredeti filozófus ábrázoltatik benne, s hogy tőle eredne a teljes görög bölcselet és művészet, még Homéroszt is beleértve…

– Tényleg olvastad! – kiáltott fel Philó.

– Persze, hogy olvastam! – fakadt ki Uri.

– Jól van, jól van – csitította Philó. – Sok nagyszájú henceg a műveltségével, ami nincs.

– Én is tapasztaltam már ilyesmit – mondta Uri. – A Mózesre visszatérve, mondom, eleinte meglepett. Aztán hozzászoktam ehhez a gondolathoz, és azt hiszem, még a célját is értem: hogy az egyik gondolatkör van olyan értékes, mint a másik, s hogy egyik a másikból levezethető és viszont…

– Nahát!

Philó ámulva nézte a legértékesebb heverőjén kényelmetlenül, szorongva ülő fiatalembert. Külsőre semmi különös: hunyorgó szem, korán felfelé terjedő homlok, zsíros, seszínű haj, beesett pofák, s mégis kicsi, kezdődő toka az erélytelen áll alatt. Az orra jobbra ferdül, és az álla is.

– Agrippával is beszélgettél filozófiáról? – kérdezte Philó.

– Nem – felelte Uri és nem mondott többet.

Philó felnevetett:

– Agrippa három könyvet ha elolvasott életében, és a felét se értette!

Philó felvette a gyümölcsöstálat és Uri felé nyújtotta. Uri elvett egy fügét.

– Na és – érdeklődött Philó –, e célzatossággal egyetértesz?

– Nem vagyok még szellemileg eléggé érett, hogy egyetérthessek vele – mondta Uri óvatosan, de mégis őszintén. – Még nem vagyok annyira megbékélt lélek, mint te, a korosodó filozófus.

Philó őszintén kacagott.

Uri is elnevette magát.

– Na majd erről bőven értekezünk később – mondta Philó boldogan –, de felhívom a figyelmedet egy elődömre, akinek a koncepcióját én csak továbbfejlesztettem a Mózesemben, de nem én találtam ki… Artabanoszról nem hallottál?

Uri elpirult és bevallotta, hogy nem.

– Az egyik legjelentősebb zsidó filozófus! – kiáltotta Philó. – Nem 382baj, majd elolvasod… de most mesélj, mi történt veled Júdeában? Elveszítettük a nyomodat azután, hogy Kaiszareából elindultatok Jeruzsálem felé.

Uri meghökkent, nem mutatta.

– Hát – mondta –, utána szélsőséges kalandok estek meg velem.

– Mi történt Szamáriában? – kérdezte Philó.

Uri megint meghökkent. Valakik folyamatosan jelentettek róla, méghozzá Alexandriába. Elképesztő.

Uri röviden elmesélte a Gerizim-hegyi vérontást. Elmondta, hogy Vitellius katonái mészároltak ott, ám Ananiás, a korábbi főpap olyan jelentést íratott alá a delegációval, miszerint Pilátus cohorsai öldököltek.

– És te aláírtad? – kérdezte Philó tűnődve.

– Kénytelen voltam – mondta Uri. – Különben, gondolom, most nem lehetnék itt.

Philó bólintott.

– Erről nem tudtunk – mondta. – Jól tetted.

– Jól tettem, hogy hazugság alá írtam oda a nevemet?

Philó félrehajtotta a fejét, elnézett a messzeségbe, az átrium falán ábrázolt dombok és fák fölött ki a semmibe.

– Jól tetted – mondta aztán Philó, és visszatért a pillantása Urira. – Ezzel tudta Vitellius megbuktatni Pilátust. Ideje volt már. Ott voltál, amikor láncra verve elvitték, nem?

Uri megerősítette: ott volt, látta. És ott volt az ünneplő tömegben, amely diadalmámorban őrjöngött, amikor Vitellius bejelentette: a főpapi ruhát őrzésre a zsidóknak visszaadja.

– Azoknak ott ennyire terjed a szellemi horizontjuk – mondta Philó sajnálkozva. – Mintha számítana, ki őrzi a főpapi ruhát.

– Kár volt ezért az intrikáért sok száz ártatlan, rajongó embert lemészárolni – vélekedett Uri.

Philó borúsan hörpintett a borból, nem keverte vízzel.

– Persze, hogy kár volt – mondta. – Csúnya provokáció, azzal a felbérelt álprófétával… Mi is az álneve? Simon, ugye? Hogy a Frigyláda megvan!… Ilyet is csak Szamáriában lehet a tömegnek beadni… Tudomásunk szerint a főpap sugallta Vitelliusnak, aki ráharapott… Pilátus óvatos volt, minden provokációra feltűnően enyhén reagált, állandóan visszakozott… Erre azonban már nem számíthatott… Olyan véres tettet kellett a nyakába akasztani, amelyet el se követett. Nem kényes orrnak való az ilyesmi, én hányingert kapok tőle.

Uri kényelmetlenül érezte magát. Ez nagypolitika, amihez neki semmi köze sincs. A római zsidók az ilyesmiből hagyományosan és bölcsen kivonják magukat.

383

– Nézd, fiam – mondta Philó. – A főpap és Vitellius megegyezett, hogy Pilátust elteszik az útból. Antipász átengedte Galileán a szíriai cohorsot Szamáriába, nem tehetett mást, ha nem akarja Rómát bosszantani, elvégre a szíriai legátus Rómát testesíti meg. Agrippa ugyanezt tette volna, ha ő van a helyében.

Uri bólintott. Valami kikívánkozott belőle mégis.

– Mester – mondta –, ott Szamáriában, amikor a csonkolt hullák között jártam a domboldalon, asszonyok, gyerekek, öregek hullái, még nem takarították el mindet, és a rokonok még ott sírtak fölöttük, különös érzések kerítettek a hatalmukba. Odamentek azok a nyomorultak, a rajongók, mert a Frigyládát keresték… Nem ők találták ki, mások csalták oda őket… A hegyen ott állnak a romok, a lerombolt templomuk romjai… Ott imádkoztak valaha azok, akik velünk egy hiten vannak, és a hitestársaik rombolták le a szentélyüket, a zsidók… Én csak felhőt láttam a hegy fölött, az lehetett a rom, de megértettem, miért csak a hegytetőn épült idolok imádata tilos… Nagyon nagy dolog a hegytető… Bocsáss meg, hogy még most is feldúltan szólok erről…

Uri elhallgatott.

Philó azt morogta:

– Mindenkit, sajnos, nem sajnálhatunk… Azok szamáriaiak voltak…

– Emberek voltak!

– Te nem vagy szamáriai.

Uri szomorúan bólintott.

– Római zsidó vagyok, igen…

– Megértelek, megértelek – mondta Philó sietősen.

Csönd volt.

– Amilyen fiú vagy – mondta Philó mindentudóan, somolyogva –, te még a júdeai parasztokat is megszeretted…

– Megszerettem őket. Vendégül láttak, kedvesek voltak hozzám…

– Én is vendégül látlak. Nálam fogsz aludni.

Philónál éjszakázott hát Uri, de egyetlen szemhunyást sem aludt: tekercsekkel, táblákkal volt teli a vendégszoba, és annyi mécsest égethetett, amennyit csak akart, úgyhogy ragacsos, vörös szemmel nézett föl reggel, amikor Philó beköszönt hozzá.

– Nem aludtál semmit? – kérdezte Philó.

– Nemigen – motyogta Uri az olvasástól részegen.

Philó megszemlélte az asztalon felhalmozott könyveket, volt belőlük vagy tíz, köztük vaskos tekercsek is.

– Ezt mindet el is olvastad? – kérdezte.

– El – motyogta Uri.

384

– Kikérdezhetlek?

– Hogy micsodát?

Philó felvett egy tekercset, dráma volt, az „Exagogé”. Találomra felütötte, és hangosan olvasta: „…Áron: Nem érdemes arrafele mennünk, ott semmi sincs!…”

Uri lehunyta a püffedt szemhéját és félálomban motyogta: „…Mózes: Az ottan az Ígéretnek Földje, már hogyne volna érdemes…”

Philó leejtette a tekercset.

– Tudod kívülről?!

– Persze – mondta Uri és nagyot ásított.

– Azt is tudod, miből való?

– Valami zsidó dráma, mi is a címe… talán az, hogy „Kivonulás”… Nem valami jó mű, eleve el van döntve a vége, sőt tudjuk is, mi lehet a vége, és a cél eléretik… Ebből a témából nem lehet tragédiát írni, meg kéne mondani a szerzőnek…

– Ezékiel írta, kétszáz éve! Olvastad korábban?

– Már hogy olvastam volna? Amit Rómában olvastam, azt csak nem fogom itt is elolvasni… Ezek Rómában nincsenek meg…

Philó végigforgatta az asztalon fekvő könyveket, bólintott. Aligha van ezekből Rómában példány.

– Te ott könyvtárakba jártál?

– Persze – mondta Uri. – Az első óra végétől az ötödik óra végéig vannak nyitva, helyben lehet olvasni, ingyen, négy óra alatt sokat el bír olvasni az ember, ha igyekszik…

Philó nézte az álmos, vörös szemű kamaszt, aki ott imbolygott előtte a széken félig öntudatlanul, és őszintén meghatódott.

– Most feküdj le – mondta és harákolt egyet. – Meghagyom, hogy senki se zavarjon. És ha felébredsz, kapsz enni. Nem kell sietned az olvasással. Lesz időd rá bőven. Bőven lesz időd olvasni, édes fiam, édes fiam.

Majdnem elsírta magát az öreg, és kisietett. Mintha kirepült volna, egy könnyű csontú, kicsike madár.

Nincsen neki saját gyereke, gondolta Uri, és ennek megörült.

Uri nem értette, mi történik vele, de befogadták Alexandriába.

Nem akármilyen család fogadta be: Alexander alabarkhosz családja, a leggazdagabb és legbefolyásosabb zsidó család Egyiptomban, s ezek szerint az egész világon; az a család, amelynek a dupla oszlopsoros Bazilikában az első nyugati padsor van fenntartva.

Az alabarkhosz fővámszedőt jelent, a Níluson szállított áruk 385minden vámját ő szedeti be és ő is fizeti be a római államkincstárba. Egész Egyiptom a római császár magánbirtoka, így döntött az isteni Augustus, miután, több mint hatvan éve, Antoniust megverte. Uri el tudta képzelni, hogy a fővámszedő magának is megtart valamicskét, mert senki sincs, aki ellenőrizné.

Az egyiptomi helytartó a két Egyiptomban állomásozó római sereg főparancsnoka, azokkal semmi gond, mert béke van, de egész nap a bíráskodással van elfoglalva, lévén egy személyben minden jogok őre, ez rászállt a néhai egyiptomi királyokról Augustus kegyelméből, és a vámokkal nem foglalkozik. Névlegesen főnöke az alabarkhosznak, a gyakorlatban nem. A külföldről Egyiptomba érkező áruk után fizetendő, egységesen huszonöt százalékos vám a kikötőkben rovandó le, vagyis Alexandriában, Kanóboszban és Peluszionban; ezekkel nem az alabarkhosz foglalkozik, ő csak a belső vámokat hajtja be. Uri csodálkozott, hogy zsidó lehet a teljes nílusi áruforgalom vámszedője, még akkor is, ha görög polgárjogot kapott; mondták erre: már kétszáz éve zsidó katonák őrködnek a Nílus mentén, őket megbízhatóbbnak ítélték az egyiptomi királyok, mint a görögöket, és ezt a rómaiak is így hagyták, akik amint egy területet meghódítanak, mindent, ami működőképes, bölcsen úgy szoktak hagyni.

A csillagászok, akikkel a Bazilikában találkozgatott, és akik jó viszonyban akartak maradni vele, mert Philónál, az alabarkhosz bátyjánál lakott, azt mesélték, hogy Alexander alabarkhosz másfél évtizede tölti be ezt a tisztet a császár megelégedésére, azóta, hogy Germanicus megjelent Alexandriában, és pár hetes ott-tartózkodásával nagy izgalmakat okozott: naponta felvonultak, őt éltetőleg, felváltva a görögök és a zsidók, tetszeni vágyván neki és a feleségének, Agrippinának. Germanicus megnyittatta az állami gabonaraktárakat, s erre a gabona ára Egyiptom-szerte leesett, de aztán Germanicus sebbel-lobbal eltávozott Egyiptomból, vissza Szíriába, feleségével és kicsiny gyermekeivel együtt, és hamarosan meg is halt; Piso mérgezte meg, aki a bírósági tárgyalás alatt öngyilkos lett Rómában, de a tárgyalást Tiberius parancsára a halála után is folytatták, mintha a vádlott élne még. Ezután váltotta le az akkori helytartó a korábbi fővámost, és nevezte ki a helyébe Alexandert, aki épp Rómából érkezett vissza, mert még Germanicus érkezése előtt odaloholt. Lehet valami összefüggés, somolyogtak a csillagászok, s még azt is elmesélték, hogy Antoniának, Germanicus anyjának hatalmas egyiptomi földbirtokot ajándékozott Tiberius császár váratlanul, s ennek is Alexander alabarkhosz lett az intézője, ki tudja, miért.

Uri utánaszámolt: ez akkor történhetett, amikor Tiberius kiűzte Rómából a zsidókat és az egyiptomi vallások híveit, s ők vidéken kó386boroltak, ő az apja nyakában lovagolva. Különös: éppen ekkor ívelt fel annak a családnak a szerencsecsillaga, amelynek most a vendégszeretetét élvezi. Nagy szolgálatot tehetett Antonia, Germanicus anyja a császárnak, ha Egyiptomban, ő egyedül a principátus bevezetése óta, magánbirtokot nyerhetett. Nagyon népszerű volt Germanicus és Agrippina, és tartotta magát Rómában a hiedelem, hogy Germanicust megmérgezték, akár Piso, akár más. Az özvegy Agrippinát később Tiberius száműzte és meg is ölette Pandateria szigetén. Germanicus fiai közül csak Gaius él, meg a három lánya; Gaiust maga mellett tartja Tiberius Capri szigetén.

Netalán feláldozta óvatlan fiát, a népszerűségbe butult Germanicust Antonia, hogy másik fiát, Claudiust, meg az unokáit megvédje? S ebben Alexander alabarkhosznak is volt némi szerepe?

Nem árultak el Urinak semmiféle titkot a csillagászok, csak arról meséltek, amit Alexandriában mindenki tud, de mégis a bizalmukkal tüntették ki, s ezért valamiféle viszontszolgáltatásra is igényt tarthatnak, érezte meg Uri.

Amikor először ült péntek este az alexandriai zsidók között a dupla oszlopsoros Bazilikában, abban a nyugat felőli első kőpadsorban, annak is a közepe táján, ahol megérkezése napján annyira vágyott ülni, szemben a szószékkel, Alexander alabarkhosz másodszülött fia, a nála nem sokkal idősebb Tiberius Julius Alexander, becézve Tija mellett Uri, már-már arra kellett magát kényszerítenie, hogy csodálkozzék, mert annyira természetesnek tűnt ez a dolog, ez a képtelenség, annyira simán és gyorsan fogadta be a világ leghatalmasabb zsidó családja őt, a római Túlnanból származó senkiházit.

Bámulták is, ki ez a fiatalember ott, akit még sose láttak, s bár Uri óvakodott hátranézni, azért a tarkóján ha nem is szeme, de füle nőtt, és a pletykálkodást, róla való sugdolózást nem hallotta ugyan, de értette. A csillagászok suttoghattak róla valamit és az terjedt tovább. Nagy volt a tömeg aznap este a Bazilikában, ahol a szombat tiszteletére összejöttek. Philó nőtlen volt, Alexander feleségéről nem esett szó, talán meghalt, talán elűzte magától; Alexander jobbján az elsőszülött fia, Marcus ült, magas, hamvasszőke fiú; ültek oldalági nőrokonok és azok férjei, testvérei, gyerekei az első kőpadsorban, be is mutatták nekik Urit, de képtelen volt megjegyezni, ki kicsoda.

A bőrös kahal képviselője olvasta fel a Septuagintából az arra a szombatra rendelt részt, vagyis egy tímár; Uri arra gondolt: apja ugyanezt a szöveget hallgatja Rómában az ő szerény imaházukban, és előfordulhat, hogy ott is egy tímár olvas fel éppen. Az igehirdető mellett egy magas férfi állt feszült, ünnepélyes képpel, halványvörös kendővel a kezében, a felkent hivatás szobra maga, s amikor magasra 387tartván meglengette a kendőt, a tízezernyi gyülekezet egyszerre mondta ki az áment. Kellett a kendő, mert noha jó volt a Bazilika akusztikája, a szavakat a zsongásban közvetlen közelről sem lehetett hallani. „Bőrös kahal”, mondta valaki Uri mellett, és ez azt jelentette, hogy a zsidó bőrkikészítők koinonjának, vagyis céhének a képviselője olvasott fel aznap büszkén. Minden szakma koinonba tömörült Alexandriában, megvoltak a maguk vezetői, jegyzői, titkárai, akárcsak a görögöknek is, és meghatározott rend szerint követték egymást a pénteki és más ünnepi istentiszteleteken, ahogy a papok és a léviták törzsei váltják egymást a vallási szolgálatban Jeruzsálemben. Urinak az alabarkhosz családjából való egyik idősebb nő mondta el: itt nem sorsolnak, mint Jeruzsálemben, hanem közös, demokratikus mérlegelés és számítgatás után döntenek a sorrendről minden Újévet követően testületileg, és aztán egész évben nincs vita.

Az ima után kevesen mentek haza, a tömeg ott maradt a Bazilikában. A boltívek alatt asztalok sokaságán állt az étel és az ital, amiből mindenki annyit vehetett, amennyit akart. Senki sem szólt rá a gyerekekre, akik a bort kiloccsantották, az ételt a földre dobálták, kergetőztek és hancúroztak: majd másnap este, mikor a szombat kimegy, jönnek a hivatottak és kitakarítanak. Közös pénzből fedezték e lakoma költségeit, háromszázezer alexandriai zsidó kötelező adományaiból. Uri megkérdezte, vajon mindenki itt volt-e; dehogy volt itt mindenki, az alexandriai zsidóság nagyobbik fele a saját imaházaiban ünnepli a pénteket a többi négy kerületben szanaszét, a lakoma azokban is bőséges.

A csillagászok Uri mellé sodródtak és örvendezve üdvözölték. Uri is örült a látásuknak, bár egyre kellemetlenebbé vált a társalgás: nem volt miről beszélgetniük, de a csillagászok, főleg Hippolütosz, erőltették. Uri már odébb lopakodott volna, de nem hagyták, nyomultak utána a következő asztalhoz, még Hérakleitosz is, a tekintélyes, szellemes öreg; nem esett szó köztük semmi lényegesről, de Uri megérezte: szemérmetlenül udvarolnak neki, a jöttment senkiházinak ezek a kedves, tudós emberek, csak mert Philó a kegyeibe fogadta, és azt is megérezte, hogy Philó nem a maga filozófusi életműve jogán becses nekik, hanem mert a nagyhatalmú alabarkhosz bátyja.

Alexander alabarkhosz, Philó öccse testes, erős ember volt, homlokát sok vidám ránc redőzte. Övé az egyiptomi postafelügyelet is, tudta meg később Uri, tehát mindenről értesülhet, ha akar, amit a levelekben írnak. Nagy könyvgyűjtő ő is; ama római Antoniának maradt egy Claudius nevű torz, sánta fia, aki könyvmoly, akárcsak Philó, és gyakran küldözgetnek egymásnak könyvészeti ritkaságokat. Nem mellékesen Antonia jó barátságban volt Berenikével, Julius 388Agrippa anyjával, és ez a Claudius szinte születése óta együtt nevelkedett Julius Agrippával, Nagy Heródes unokájával, aki egyik nevét Julius Caesarról, a másikat pedig a zsidókat kedvelő Agrippáról, Nagy Heródes barátjáról kapta, akit annyira szerettek a zsidók, hogy a legnagyobb római imaházat róla nevezték el.

Alexander, Philó öccse az alexandriai zsidók mindenki által elismert tényleges vezetője, lényeges kérdésben soha nem döntenek nélküle, ő pedig, a senkiházi Gaius Theodorus Rómából, ebbe a családba nyert bebocsáttatást. Szerette volna megmondani a csillagászoknak, hogy mindenki téved, ő semmiféle fontos küldetést senkitől nem kapott, félreértés az egész, de nem tette, inkább mosolygott rájuk báván, és a különös ételek mibenléte felől érdeklődött.

Az alabarkhosz palotája nem a Deltában, a város negyedik kerületében állt, ahol csak zsidók éltek, hanem a Bétában, a második kerületben. Öt városrészre osztották Alexandria belvárosát egykor a Ptolemaioszok, amikor szabályosan négyzetesre tervezték, és külön görög elöljáróságok intézték a rájuk bízott kerületek ügyeit. Arra is volt gondjuk, hogy az eredetileg ott élő egyiptomi falusi népséget és a mindenféle betelepülőket kitalált, mesterséges törzsekbe sorolják, s azokat görög istenekről nevezzék el. A századok során e törzsek lassan összecsiszolódtak, istennevüket pedig oly büszkén hordják, mesélte Philó, hogy mára mind meg van győződve arról, hogy valóban Artemisz, Poszeidón vagy Athéné egyenesági leszármazottja. Két nevük van hivatalosan a görögöknek, a sajátjuk meg a törzsi istennevük, és a hivatalos iratokban mind a kettőt kötelesek használni. A zsidóknak csak egy nevük van, és mellé azt kell írniuk, hogy zsidó.

Görög paloták, villák, szentélyek és bérházak vették körül a nagy alapterületű, belül sokszorosan tagolt, földszintes épületet, és az alabarkhosz saját fegyveresei őrizték. A nílusi vámosok közül szerződtette őket az alabarkhosz, és görögök is voltak közöttük, akik a zsidó étkezési szokásokat elfogadták. Az alabarkhosz magánhadseregének tagjairól senki meg nem mondta volna, melyikük zsidó, melyikük görög, egyformán öltöztek, egyformán beszéltek.

Urit érdekelte volna, mekkora is lehet az alabarkhosz évi jövedelme, de csak annyit tudott meg, hogy a Rómának fizetett terményadó két és fél százalék, és a hagyomány szerint ugyanennyi az alabarkhosz személyes jövedelme is; ebből persze fizetnie kell a vámőröket meg még sok egyebet, minden bizonnyal a kerületi és a városi elöljárók is kapnak belőle, úgyhogy az alabarkhosz nem keres Egyiptomon annyit, mint Róma, de azért eleget keres, hogy dúskáljon a javakban. Uri nemigen tudta elképzelni, miképpen róják ki az alabarkhoszt megillető két és fél százalékos vámot a Níluson át a kikötőkbe áramló 389árukra, feltehetőleg nem készpénzben, hanem terményben, de azokat tárolni is kell valahol; Alexandria belvárosában nem voltak magtárak és vágóhidak, a kikötőkben pedig a hajókra szánt áruk voltak a dokkok barakkjaiban felhalmozva. Az alabarkhosznak a szárazföldi szállítást is meg kellett szerveznie, mert a több ágra szakadó Nílus nem volt hajózható a tengerig.

Hát ez a család fogadta be őt, s ami még nagyobb nyereség, elfogadta barátnak a nála egy évvel idősebb Tiberius Julius Alexander, azaz Tija is, az alabarkhosz későn született második fia, akinek a teljes neve elárulta, hogy a szülei nem mindennapi karriert szántak neki: legyen olyan állhatatos, mint Tiberius császár, akinek az uralkodása alatt húsz évvel ezelőtt megszületett; legyen olyan okos, bölcs hadvezér és államférfi, mint Julius Caesar, és legyen olyan hatalmas hadúr, mint Nagy Sándor. Nagy teher ez gyönge embernek, de Tija, úgy látszott, a többszörös nevének minden súlyos vonatkozását könnyedén viselte.

Marcus volt az alabarkhosz elsőszülött fiának neve Antonius után, akit vagy ötven évvel Marcus születése előtt vert meg Augustus. Az alabarkhosz nyilván a Rómát lenéző alexandriai görögök kedvéért nevezte el így a fiát, akik Antonius emlékét tisztelik, mert Egyiptom függetlenségéért harcolt. Talán csak ezután állt római szolgálatba az alabarkhosz. Magas, szőke, vékony szálú hajú, sovány fiú volt Marcus, álmodozó kék a szeme, kicsit imbolyogva járt, joviálisan mosolygott mindenkire és szeretett hallgatni. Uri úgy látta, Marcus az öccsével, Tijával nincsen jó viszonyban, noha szóváltáson sose kapta rajta őket. Tija úgy tett, mintha Marcus nem létezne, Marcus pedig úgy nézett az öccsére, mint aki ötéves sincs még, és nem érdemes vitatkozni vele. Marcus ritkán volt látható: a zsidó bouléban volt elfoglalva, a vének tanácsának ő volt a legfiatalabb tagja. Uri nem tudta meg, mivel is foglalkozik az alexandriai zsidók hetvenkét tagú legfelső tanácsa, amely az erős szakmák és az erős családok vezetőiből állt elvileg, de kiderült, hogy nemigen üléseznek, amióta nincsen elnökük, mert eme tisztséget Augustus megszüntette. Marcus titkárként működhetett az alig létező tanácsban, fizetést nem kapott érte; érdektelen ügyiratokat gyártogathatott szorgosan. Amikor Uri Marcus ténykedése felől érdeklődött, Tija gúnyosan a vállát vonogatta.

– Ő az elsőszülött – mondta Tija –, úgyhogy mindegy, mit csinál. Ott van, hogy ott is legyen közülünk valaki.

Urit Philó nem vizsgáztatta többé, neki az első napi benyomás elég volt, hogy a fiaként megszeresse, annál többet vizsgáztatta azonban Tija, akinél műveltebb, okosabb, szellemesebb és szebb fiú aligha élt a zsidó világban. Minden szép volt rajta, a vékony, hosszúkás arca, a 390görögös arcéle, a csigás, erős szőke haja, az egyenes orra, a vastag, érzéki szája, a fejéhez simuló füle, a magas, izmos termete; Uri bámult, hogy ilyet is teremtett egyszer az Örökkévaló. Nem irigyelte, mint Pilátus izmos gyaloghintó-hordozóit egykor, ez a fiú más anyagból készült, mint az emberek általában; oroszlánt, elefántot az ember nem tud irigyelni, csak a saját fajtáját.

Tija azonnal vizsgáztatni kezdte Urit, mihelyt Philó bemutatta neki, ez már az alexandriai palotában történt. Ebben a palotában kapott Uri egy egész lakosztályt hálófülkével, külön átriummal, külön fürdővel, külön konyhával, és addig lakhatja, mondták neki, amíg Alexandriában tartózkodik; a tartózkodás időtartamára nem történt utalás. Uri az első szombat után megemlítette Philónak, hogy a tartózkodási engedélyéért vissza kell mennie a kikötőbe; Philó legyintett és elküldte az engedélyért az egyik szolgát, aki meg is hozta: három hónapra szólt. Szolgák is voltak Uri rendelkezésére bocsátva a palotában, de ő tisztelettel lemondta őket, amit Philó mosolyogva, Alexander alabarkhosz vállrándítással vett tudomásul. Uri megkönnyebbült, hogy az alabarkhosz nem tünteti ki a figyelmével, mert tőle félt; Philó mosolyából megérezte, hogy első számú kegyence lett valamiért, és ezt a pozícióját egyelőre nem is fogja elveszíteni, sőt minden bumfordiságát és ügyetlenségét a javára fogja írni, amíg szereti.

Annyit azért, úgy érezte, mondania kell, hogy szándéka szerint, egy kis vakációt követően, visszatér Rómába, az apjának segíteni az üzletei megkötésében, mert immár tapasztalatokban gazdagabban tér vissza, eddig ugyanis, be kell vallania, nem sok hasznára volt az apjának, de Philó legyintett: boldogul az apád nélküled is, nyilvánvalóan jó kereskedő.

– Tudtok róla valamit?

– Nem – mondta Philó –, csak azt tudjuk, hogy pénzt kölcsönzött Agrippának.

– És ezt kitől tudjátok?

– Magától Agrippától – mondta Philó.

Amíg Uri Júdeában tartózkodott, Agrippa megjelent Alexandriában, és pénzt kért kölcsön. Erről Uri már hallott a csillagász Hippolütosztól, és Philó lényegében ugyanazt mesélte el, mindössze annyit tett hozzá, hogy az a kétszázezer drachma csupán áthidaló kölcsön volt, Agrippa ugyanis évek óta tartozott nyolcszázezer drachmával a római államkincstárnak, és ha nem törleszt belőle valamennyit, akkor be sem léphet Itáliába, ahová igyekezett, vagy ha belép is Dikaiarkhiában, lefogják. Ugyan Antoniától kapott háromszázezer sestertiust, de, úgy látszik, azt másra szórta el. Alexandriai tartózkodásakor tett Agrippa említést a római Ioses Luciusról, akinek 391szintén tartozik, valamint arról, hogy ennek a fia, Gaius Theodorus, a szent pénzt szállító delegáció tagja lett. Philó hozzátette, hogy később más forrásokból is értesültek erről; nem árt Agrippa nagyzoló kijelentéseit némi fenntartással kezelni, magyarázta Philó, ám ezúttal igazat mondott.

Kérdezte Uri, vajon törlesztette-e a római államkincstárral szemben fennálló teljes tartozását Agrippa azóta. Philó habozni látszott, aztán vonakodva azt mondta, hogy igen: Agrippa Dikaiarkhiában egy szamáriai rabszolgától kapott egymillió drachma kamatmentes kölcsönt, amit a tartozásai rendezésére fordíthat; így vált lehetővé, hogy Agrippa Caprira utazhasson a császárhoz.

Uri nem kérdezett többet.

Honnét van egy szamáriai rabszolgának ilyen irdatlan vagyona? Nincs neki, mert ha lenne, már rég nem volna rabszolga. Az a rabszolga valakit fedez, és Philó nem fogja megmondani, hogy kicsodát. Talán éppen az alabarkhoszt. Vagy magát a császárt, akinek Agrippa fontos. Vagy a szenátusban valakiket. Végül is mindegy.

Tija tehát vizsgáztatni kezdte, csapongva intézett hozzá kérdéseket hol csillagászatból, hol görög irodalomból, hol filozófiából, hol történelemből, de Uri válaszát csak a második-harmadik mondatig hallgatta meg, addigra kiderült Uri jártassága, és Tija más témára tért. Egyetlen területről nem tett föl kérdést, a latin irodalom tárgyköréből, és Uri volt annyira szemfüles, hogy egy kérdésszünetben ő kérdezze meg, ugyan melyik Vergilius-sor is lenne Tija kedvence. Tija elnémult, őt nem szokták faggatni. Uri nagyúrian legyintett, jó, hát akkor szíveskedjék valamit felmondani Livius latin Odüsszeia-fordításából. Tija nyugtalan lett és görögül kezdett szavalni egy részt, de Uri szemtelenül leintette: latinul, ha lehetne, kérlek. Tija megpróbálta az általa görögül idézett részt latin hexameterre áttenni, de nem sikerült hibátlanra, nem volt meg a cezúra a sorban, amire Uri nem mulasztotta el felhívni a figyelmét. Philó, aki a dolognak fültanúja volt, kajánul lecsapott az unokaöccsére:

– Na látod, nem tudsz te se mindent!

Tija dühösen fújtatott, alighanem még soha nem merték megalázni. Nem volt ez komoly megalázás, incselkedés inkább, de Tija arca sötétvörösre vált.

– Neki könnyű – fakadt ki –, ő Rómában él, neki a latin az anyanyelve!

Uri tiltakozott: görög az anyanyelve neki is, a latint önszorgalomból tanulta meg, mert Rómában a lakosságnak legalább a harmada, ha ugyan nem a fele, egyetlen szót sem tud latinul, csak a falfirkákat érti. A zsidók nem tudnak latinul, semmi szükségük rá.

391

Philó nevetgélt, élvezte a dolgot.

– Gaius igazat mond – mondta. – Tiberius kiválóan tud görögül, valamiért mégis a latint szerette volna hallani mindenütt, és dühöngött, amíg Rómában élt, mert még a szenátorok se mind tudnak latinul!

Uri felé fordult.

– Szerződtetlek Tija mellé latintanárnak – jelentette ki határozottan. – Ráfér. A gimnáziumban, merő dölyfből, a latint szinte teljesen mellőzik. Olvasnak egy kis Catót, egy kis Cicerót, és ezzel letudták a dolgot.

Tija pillanatnyi habozás után úgy döntött, hogy mosolyogva bólint. Furcsa volt a mosolya, inkább vicsor. Uri megborzongott. De örült, hogy ezzel a csodalénnyel a latinozás ürügyén hivatalosan is időt tölthet majd együtt, és öröme a pillanatnyi viszolygását elűzte.

Alexander alabarkhosz ritkán volt látható a palotában, az ügyeit intézte szerte a városban meg a Nílus mentén; Tija csak péntek estétől vasárnap estéig tartózkodott a lakosztályában, bentlakó volt a gimnáziumban; Uri szabadon olvasgathatott a palota könyvtárszobájában vagy kóborolhatott a városban, és esténként gyönyörű gyertyák sokaságának fényénél beszélgetett Philóval, aki hét közben ama híres könyvtárat látogatta, amelybe Uri is annyira vágyott.

Kiderült, hogy a könyvtárat látogatni nem is olyan egyszerű. Alexandriai polgárnak kell lenni, hogy a könyvtárba beléphessen az ember, és a zsidók közül csak az léphet be a könyvtár szentélyébe, aki alexandriai görög polgár, s nem csupán alexandriai illetőségű zsidó. Többnek érezheti magát az alexandriai zsidó, mint egy görög metoikosz, de nem sokkal.

Philó elmagyarázta: aki alexandriai polgár, az nem fizeti a választási adót, aki azonban csak alexandriai illetőségű lakos, mint a zsidók többsége, az fizeti. A választási adó fizetése alól mentesülő polgárok – és a helyben született görögök mind ilyenek – ragaszkodnak előjogukhoz, és a zsidókat meg a többi nem-görög népséget nem szeretik alexandriai polgárjoggal megjutalmazni. Sokkal előbb éltek népek azokban a falvakban, amelyek helyén később Alexandria felépült, perzsák például, a babiloni invázió révén, és a leszármazottaik ma is itt élnek, de polgárjogot máig nem kaptak, noha a görögök közé beolvadtak. A zsidók, akiknek az ősei már évszázadokkal ezelőtt alexandriai lakosok voltak, jó ideje harcolnak azért, hogy a görög polgárok közé születésük jogán vegyék fel őket, ez ügyben mind Augustushoz, mind Tiberiushoz intéztek már számtalan kérvényt, de a jóváhagyás húzódik, nem is igen tudni, miért, mert a választási adó nem jelentős összeg. Mindazonáltal az alexandriai zsidóság nem egységes ebben a kérdésben, sokan inkább fizetik a plusz adót és maradnak a 393görögöktől elkülönülve az alexandriai zsidó politeuma tagjai; attól félnek, hogy a görögökkel azonos megítélés alá esvén az Úrtól való kiválasztottságukat elvesztik.

– Mennyi ez a választási adó? – kérdezte Uri.

Philó, a teljes görög polgárjogú zsidó zavarba jött: nem tudja pontosan, de meg fogja érdeklődni.

– Azt sem tudom – vallotta meg pironkodva –, mennyibe kerül a piacon egy tojás. Sose vettem magamnak személyesen semmit.

Uri elérkezettnek látta az időt, hogy megjegyezze: ő szívesen venne magának ezt-azt, de már egyetlen fityingje sincs. Philó erre is elpirult.

– Ne haragudj, fiam, erről megfeledkeztem… Utasítom a háznagyot, hogy napi zsebpénzt adjon neked. Mennyire van szükséged?

Uri habozott. Mondhat bármekkora összeget, Philó úgysem tudja az értékét. Úgy döntött, keveset mond, nagyjából annyit, amennyit a tesserájára Rómában kapna.

– Kétszer ennyit kapsz – mondta Philó, és a fejét rázta, önmagával elégedetlenül.

Azért ezt a napidíjat, amelynek a felét-kétharmadát mindennap megspórolta, Urinak meg kellett szolgálnia: az esti beszélgetéseken Philó kedvesen, de módszeresen faggatta, Uri pedig minden tudását összeszedve válaszolgatott. Hol irodalomról, hol történeti kérdésekről, hol filozófiáról esett szó köztük, máskor pedig Rómáról és Júdeáról faggatta Urit Philó, aki még egyik helyen sem járt. Uri szorongott, hogy Agrippáról is fogják kérdezni, de ez elmaradt, és Uri rájött: Agrippáról eleget tudnak, nem szorulnak rá mások információira.

Egyszer Tija is jelen volt, és Agrippáról furcsa kijelentést tett: ez a lelkiismeretlen, könnyelmű, csélcsap, nagybélű kókler lesz a legnagyobb zsidó király a történelemben, majd meglátják, nagyobb, mint Nagy Heródes.

Meg is indokolta: Agrippa boldog-boldogtalannak tartozik Rómában, nemcsak zsidóknak, hanem szenátoroknak is, és azok csak akkor kaphatják tőle vissza a pénzüket kamatostul, ha Agrippából együttes erővel zsidó királyt csinálnak. Philó nevetett, Uri bámult. Tija hozzátette: Antipász is arra pályázik, hogy országába, Galileába bekebelezze Júdeát, Szamáriát és mindent, ami valaha az apja országa volt, s talán még esélye is volna rá, de igen bután jár el: nem tartozik Rómában senkinek.

Urit meglepte, mennyire tájékozatlan Philó, ez a mindentudó nagy filozófus Róma és Júdea állapotát illetően, s hogy sem a római zsidók életéről, sem a júdeai vidékről, sőt magáról Jeruzsálemről sem 394tud szinte semmit. Uri ékes, találó és szellemes szavakkal ecsetelte, amiről tudomása volt. Philó remekül szórakozott, amikor megtudta, hogy Ostiában egy zsidó imaházat azért építenek éppen, mert véletlenül ingyen jutottak hozzá négy görög oszlophoz.

– Ezek a zsidók! – csóválta a fejét Philó elégedetten nevetve –, ezek a zsidók!

Uri szívesen mesélt volna a szürakuszai zsidó bordélyról meg a főpapi palota boltjaiban lévő börtönről és hasonlókról, de leintette magát: ki tudja, mitől háborodik fel Philó, aki a gyakorlati élettel talán sohasem szembesült.

Viszonzásul egy-egy filozófus kevésbé ismert műve kapcsán Philó szívesen tartott Urinak kiselőadást, ilyenkor, a peripatetikusok módján, fel-alá járkált a teremben, és Uri lassan szánta rá magát, hogy ismét megkérdezze: ő, mint nem alexandriai polgár, ugyan miképpen is juthatna be abba a nevezetes könyvtárba, hogy e műveket el is olvashassa. Nem mintha Philó magyarázata nem lenne elégséges, de szereti a pergamen és a papirusz szagát, szereti a tapintását…

Philó a fejét ingatta: nem könnyű. Uri jövevény, még csak nem is alexandriai születésű zsidó. Mind a háromszázvalahányezer helyi zsidóról pontos nyilvántartást vezetnek, ezek másolatát megküldik Jeruzsálembe, hogy ha itt a leszármazási könyveket baj éri, ott meglegyenek. Azokról az alexandriai zsidó polgárokról is készül jelentés, akik a könyvtárat jogosultak látogatni, mert köztük is van néhány papi származék.

– Miképpen lehetnék alexandriai polgár? – kérdezte Uri merészen.

Philó meglepődött.

– Végleg itt akarsz maradni?

– Azt nem – válaszolta Uri taktikusan. – De ez a város nagyon tetszik nekem… Nem mintha örökké a nyakatokon akarnék élni – tette hozzá. – Nem tarthat sokáig, amíg a családod vendégszeretetét élvezem, és nem is élnék e szívességgel vissza. Szívesen kitanulnék valamilyen tisztességes mesterséget, és eltartanám magam… És ha nem lehet, megyek vissza apámhoz.

– Igen, igen – dörmögte Philó zavartan. – Egyelőre csak ülj itt a fenekeden nyugodtan, és olvasgass… Nem könnyű… Mindössze három-négyszáz alexandriai polgár nyerte el a görög polgárjogot… Amiként Róma, úgy Alexandria is vigyáz magára…

– Róma nem vigyáz magára – mondta Uri –, mert az ottani zsidók mind megkapják a polgárjogot, ha felszabadult rabszolga a nagyapjuk; még én is megkaptam…

Philó felvidult:

395

– Hát persze! Hiszen te római polgár vagy! De akkor látogathatod a könyvtárat, elvileg a római polgárjog magasabb rendű, mint az alexandriai görög! Az a magasabb rendű, amelyet az adott helyen nehezebb megszerezni!

Ennek az ötletnek Uri felettébb megörült.

Mégsem így állt persze a dolog: római polgár kivételes engedéllyel látogathatja a könyvtárat, adták Philó tudtára, és azt igen nehéz megszerezni.

– Értem én őket – mondta Philó másnap este –, féltik a tekercseiket. Nehogy azt hidd, hogy az alexandriai polgárok, a jogosultak, tömegesen járnak olvasni… El vannak foglalva az üzlettel. Ketten-hárman lézengünk olvasók odabenn, és ennek is a fele zsidó… A többi hivatásos másoló… Bőven elférnél ott köztünk, de hát…

Uri bizonygatta, hogy tőle ugyan nem kell félteni a tekercseket, nagyon vigyáz rájuk.

Philó elmesélte, mitől félnek az alexandriai könyvtárosok annyira.

Nyolcvannyolc évvel korábban az isteni Julius Caesar gyújtotta fel a könyvtárat, így veszett oda a becslések szerint négyszázezer pótolhatatlan tekercs. Nem a könyvtárat gyújtotta fel az isteni Julius, hanem a raktárnak használt kikötői fabarakkok fogtak tüzet, amikor a Muszeion melletti palotában lakó Caesart meglepték, és a kikötőből, a hajókról lőni kezdték a lakhelyét. Pompeiust üldözve jutottak Caesar hajói Alexandriába, Pompeiust megölték, Caesar biztonságban érezte magát, ez volt a hiba. A királyi könyvtár a Muszeion része, az a szárny ma is áll, csak hát kevés könyv fér el benne; Caesar a reménytelen helyzetben is lövetni rendelte a kikötőben horgonyzó ellenséges hajókat, azok tüzet fogtak, és ez terjedt át a parton a könyvraktárakra is. Amikor kérdezték később az isteni Juliust, miért nem vigyázott jobban a könyvekre, így felelt volna: „Miért nem építettétek az egész városotokat kőből?!”

Philó elmesélte: a gimnázium mostani igazgatója, Iszidórosz fel szokta emlegetni a zsidóknak, akiket gyűlöl: „A ti drágalátos, imádott patrónusotok, az isteni Julius, a kultúrember.” Philó azzal szokott érvelni, hogy nem tud róla, miszerint Julius Caesar a zsidókat előnyben részesítette volna másokhoz képest. Erre Iszidórosz mindig felsorolja, ki mindenki volt zsidó rabszolga Caesar, majd az isteni Augustus környezetében, és a befolyásuk hogyan érvényesült a görögök kárára. Komolyabb ügyhöz méltó módon szedegethette össze ezeket az érdektelen adatokat az egyébként nagy tudású Iszidórosz. Philó hiába érvel azzal, hogy nem hiszi, más népek a zsidóknál kevésbé lettek volna a császár körüli nyomakvásban érdekelve.

396

A Muszeion sértetlenül megvan, de a könyvtár megmaradt köteteit, az egykori készlet körülbelül tizedét elvitték belőle a Szerapeionba, és ugyanoda került Antonius ajándéka is, az a kétszázezer tekercs, amit Pergamonból hozatott el, hogy VII. Kleopátrának kedveskedjék vele. A pergamonbéliek azóta is visszakövetelik a tekercseiket, Alexandria pedig nem adja; rendszeres időközönként delegáció megy Pergamonból Rómába, hogy a császártól kihallgatást nyerjen, ott toporognak a többi sok tucat, sok száz más nemzetbéli delegáció között, akik szintén arra várnak, hogy a császár fogadja őket, de a császár nem megy Rómába, Caprin időz folyamatosan, a delegációk pedig néhány hét, néhány hónap múltán dolguk végezetlenül hazatérnek, hogy tíz-tizenkét év múlva ugyanazzal a kéréssel ismét Rómába menjenek.

A Szerapeion távol van a kikötőtől, a hajókról kilőtt nyilak és kőhajító gépek nem érik el. Ez a templom örökké fog állni, akárcsak a piramisok, állítják a görögök, és Philó szerint lehet benne valami. Uri megerősítette: jó kis erődítmény, látta.

– A Szerapeionban – mondta Philó – a föld alatt több emeletnyi mélységben húzódnak a raktárak, sziklás a talaj, nem nedvesednek a könyvek. Mint minden nagyobb templomot, ezt is erődítménynek szánták, mégis elfog a rémület, mert ha egyszer baj történik, jön egy szökőár például, vagy tüzet fog a tető, az a hatalmas, sok százezer kötetes könyvtár, ahol ma ismét csaknem minden együtt van, ami olvasásra érdemes, eltűnik a föld színéről, és minden tudás odavész. Nem biztos, hogy bölcs dolog minden fontos művet egyetlen könyvtárban tartani… Máshol is vannak könyvtárak, de az itteni ad rá, hogy a másutt lévő ritkaságokat, akár aránytalanul nagy összeget is áldozva rá, megszerezze. A tűzvész óta őrült vásárlása folyik minden iratnak… VII. Kleopátra megint tudományos világközponttá akarta tenni Alexandriát, ismét hívott nagy tudósokat a görög világból, és a könyvtár beszerzéseire is sok pénzt áldozott, amit én nem győzök helyeselni, noha minket, zsidókat, utált. De így ott, ahol eddig volt, már nincs meg a tekercs, és itt, ahol most megvan, netalán el fog veszni, a többivel együtt… Még szerencse, hogy a városnak nincs elég pénze, és ritkán veszi meg a tekercset, inkább lemásoltatja, így kevesebbet kell fizetni, és az eredetit visszaszállítják a korábbi őrzési helyére… Eközben persze sok tekercs megsérül, némelyik elvész, és valahogy mindig a legértékesebbek…

Philó még elmondta: Flaccus, a helytartó, „a mi kedves Aulusunk” igazi kultúrember, a római államkincstárból jelentős összeget áldoz beszerzésre, nyilván Tiberius tudtával; híres tudósok idecsábítását is finanszírozza, ahogyan Kleopátra is tette, jönnek is, de az igazán 397tehetséges rétorok úgyis Rómába tartanak, ott jobban keres, aki be tud futni, nagy Róma csábereje a jogi érvelésben járatosak számára.

Uri megjegyezte, hogy ő még a következő szerencsétlenség előtt szeretne olvasgatni a könyvtárban, ha pedig római polgárként ezt nem teheti, mégiscsak alexandriai polgárjogért fog folyamodni, csak azt nem tudja, mi ennek a módja.

– Nincsen módja – mondta Philó.

– Nehezen tudom elképzelni – mondta Uri –, hogy valamilyen kiskapu ne legyen.

Érezte, hogy megszállja a démon.

– Én is szeretnék gimnáziumba járni – jelentette ki. – Aki azt elvégzi, polgárjogot kap. Nem így van?

Philó nagy érdeklődéssel tanulmányozta Uri mindenben átlagos vonásait. Uri előrehajolt és még egy fügét vett magának.

– Így van, csak nem könnyű bekerülni – mondta Philó atyailag. – Nagyon nehéz a felvételi vizsga. Mindenben kiválónak kell lenni, kiváltképp, ha valaki zsidó…

– Édes Istenem – mondta Uri –, tudok én kiváló lenni, ha muszáj.

Philó nevetett.

– Próbáltad már? – kérdezte.

– Még nem – vallotta be Uri. – De biztosan sikerülne…

– Két zsidó növendéke van a gimnáziumnak összesen – mondta Philó elkomolyodva. – Tija, aki zseniális gyerek, és még egy fiú, Apollónosz a neve, rendkívüli szónoki tehetség, szezámolaj-kereskedő az apja Memphiszben. Őt is alig vette fel az igazgató… Tiját föl kellett vennie, görög polgárjogot örökölt, amit az öcsém nyert el…

– Nem félek a kudarctól – mondta Uri. – Ha már Alexandriába vetődtem, megpróbálnám. Rómában be-benézegettem a görög gimnázium kerítésén, és irigyeltem azokat a fiúkat, hogy ott lehetnek… Labdáztak, futottak… Egyetlen zsidó sincs köztük… Nem is pályázott oda soha senki a mieink közül. Nekem se jutott eszembe… Kicsi voltam még akkor… Úgy érzem azonban, ezen az úton megokosodtam kissé… Agrippának hála, aki a delegációba berakott.

– És ki fog anyagilag támogatni? – kérdezte Philó. – Pénzbe kerül az első év, nagy összeg… A legkiválóbbakat a második évtől ingyen oktatják, de csak keveseket. Az első évben ki fizeti a tandíjadat, Gaius Theodorus?

– Megkeresem – mondta Uri eltökélten.

Philó gondolkodott.

– Akkor sem biztos, hogy fölvesznek… Apollónosz rendkívüli szónoki tehetség, feladott témára több órás szónoklatot tud rögtönözni, élvezet hallgatni…

398

Philó felnevetett.

– A múltkor ott voltam a szónokversenyen, minden évben tartanak ilyet a gimnázium parkjában, és bárki meghallgathatja… Feladták neki a kecskebéka lábait… Minden felkészülés nélkül belevágott, Homérosztól kezdve Szophoklészen és Arisztotelészen keresztül belekevert mindent és mindenkit, nemlétező sorokat idézett az Iliászból, rögtönzött hexameterekben, amelyek Heléna és a kecskebéka bensőséges, érzéki kapcsolatáról szóltak, mindenki vinnyogott… Hihetetlenül eleven szellemű fiatalember, ő biztosan meg fogja kapni a polgárjogot.

– Akkor is jelentkezem – mondta Uri.

Philó a fejét ingatta.

– Lehet jelentkezni, zsidó is jelentkezhet – mondta gondterhelten –, de nagyon kemény a felvételi vizsga, az igazgató maga kérdez, és tízévente egyet ha felvesz közülünk… Mint ezt az Apollónoszt… A felvételijén, Tija ott volt, disztichonban rögtönzött egy szöveget arról, hogy Mózes gyilkossággal lett fáraóvá, és a megölt fáraó fia vezette ki az egyiptomiakat a saját földjükről, mert már nem bírták elviselni a gonosz zsidók uralmát… A sivatagban, útközben, egyszerre megjelent a fáraó fiának vagy ötszáz isten, és közösen megtérítették őket… S ezek az új hazájuk felé vándorló egyiptomiak terjesztették el aztán a többistenhitet Kánaánban és az egész hellén világban, de máig kisebbségben vannak, szegények, mert még mindig az elmaradott, pogány zsidó egyistenhit dívik a világban, és minden más hitet megfojt…

Philó a fejét csóválva nevetgélt, Uri rosszkedvűen hallgatott. Okos fiú lehet ez az Apollónosz. Tija is az, már tapasztalta. Ezekkel nem tudja fölvenni a versenyt.

– Mégis megpróbálnám – dörmögte az orra alá sötéten.

– Micsodát? – kérdezte Philó.

– A felvételi vizsgát… Miből áll?

Philó a fejét rázta.

– Nem tudom, Tijától kérdezd meg… Ha nagyon akarod… ha valóban nagyon akarod, és nem akarsz még Rómába visszamenni, aminek egyelőre valóban semmi értelme, szólhatok Iszidórosznak, hogy figyeljen rád, ha jelentkezel…

Philó szeme bepárásodott, úgy mondta ki:

– Ha fölvesz, fizetem a tanulmányaidat…

– Jelentkezem – mondta Uri megátalkodottan. – Előre is köszönöm.

Philó lenyelte a könnyeit és a fejét ingatta.

– Talán nem ér hátrány, ha én ajánllak – tűnődött. – Iszidórosz méltányolja a munkásságomat… Bár, az az érzésem, a lelke mélyén megvet még engem is…

399

Tija a vállát vonogatta, amikor Uri hét végén a felvételi vizsgáról faggatta.

– Én nem felvételiztem – mondta –, görög polgár vagyok és Iszidórosz lekötelezettje az apámnak, a gimnázium minden évben szép összeget kap tőlünk… Apollónosznak viszont kellett felvételiznie, hatvanhat zsidó jelentkező közül őt vette föl egyedül… Kérdezd meg tőle.

– Hol találom? – kérdezte Uri.

– A gimnáziumban, bentlakó.

– Oda én nem mehetek be.

– Hát, valóban nem.

– Mikor jön ki?

– Nem szokott.

Uri bólintott, és felvetette: nemde ideje már a latinórákat elkezdeniük.

– Ugyan kérlek – mondta Tija –, Philó rég elfelejtette az egészet, mindent ötször kell elmondani neki, hogy felfogja végre.

Uri vállat vont. El volt ő már tökélve, nem kell neki Tija segítsége.

Tija várta, hogy Uri erősködni fog, meglepte, hogy nem teszi.

– Mondd csak – szólalt meg Uri lassan –, miért vagytok ti hozzám ennyire kedvesek?

Az átriumban álltak az árnyékos, nyugati falnál, szombat délután volt, amikor csevegni szabad, mindent odakészítettek a számukra már péntek délután.

– Apád pénzt kölcsönzött Agrippának – mondta Tija tűnődve. – Az én apám is adott, és csak négyszer többet, mint a te apád, holott nyilvánvalóan sokezerszer gazdagabb. Téged küldött üzenettel Agrippa Jeruzsálembe… Fontos üzenet lehetett. Agrippa embere a szövetségesünk.

Uri bólogatott.

– Mégis – mondta állhatatosan. – Mire tartogattok ti engem?

Tija elmosolyodott.

– Nem tudom – mondta, és ez őszintén hangzott. – Talán szükségünk van megbízható futárra. Nincs nekünk Rómában túl sok megbízható kapcsolatunk, a római zsidók gyávák, szűk a horizontjuk, a római politikáról nem tudnak semmit. Vagy inkább… Talán tartunk tőled voltaképpen. Igen. – Tija elgondolkozott. – Most jövök rá, mi tartunk tőled, Gaius Theodorus. Nagy ember válhat belőled, amint Agrippa király lesz, és király lesz, ez biztos. Ennyire fiatal embert nem szoktak a pénzszállítók közé választani, és Agrippa kifejezetten mondta, emlékszem, hogy az ő kérésére kerültél a küldöttségbe. Nagyra becsülhet téged valamiért. Előreküldött Júdeába, hogy 400tanulmányozd a helyzetet. A helyismereted fontos lehet a számára egyszer: ő Júdeában nemigen járt, Galileában kellett élnie Antipász kegyelméből, amikor Rómából a tartozásai miatt elmenekült, és amikor Antipásztól menekült el, nem volt ideje Júdeában körülnézni. Agrippa kegyence vagy, és mindegy is, hogy miért, akár valóban a kéme vagy, akár nem, mert az apám azt gondolja, hogy az vagy, és ha azt gondolja, akkor így is van. Lehetsz holdkóros, lehetsz beavatatlan, tudatlan ember: mégis azzá válsz, akinek néznek, és ezért nem is kell tenned semmit. Nem árt, ha olyan ember a jövendő zsidó birodalom királyának bizalmasa, aki a mi lekötelezettünk is egyben.

Uri lába remegni kezdett.

Az asztalhoz lépett, amelyen gyümölcsöstálak álltak, vett magának egy citrancsot, körmét belevájta, hámozni kezdte.

Tija szintén odasétált, szőlőt szemezgetett és leheveredett egy kerevetre, komoly beszélgetésre készen. Három kerevet állt az udvaron, római módon leképezve a tricliniumot.

Uri a citrancs gerezdeit eszegetve leült egy másik kerevetre.

– Mekkora lesz Agrippa királysága szerinted? – érdeklődött szenvtelenül.

– Nagy – vélte Tija. – Legalább akkora, mint Nagy Heródesé, vagy még nagyobb.

– Galileával együtt? – kérdezte Uri.

– Hát persze – mondta Tija. – Antipászt el kell takarítani az útból. Nagy Heródes leszármazottai egy vonást valamennyien örököltek apjuktól vagy nagyapjuktól: imádják kinyírni egymást. Antipász még hátravan, igen. Fülöp megúszta a bajt, idejében meghalt, a királyságát beolvasztották Szíriába, de bármikor vissza lehet adni egy Heródes-leszármazottnak…

Uri bólintott, újabb gerezdet tömött a szájába.

– Egyszer – mondta ábrándosan – együtt vacsoráztam Pilátussal és Antipásszal. Jeruzsálemben. Tavaly Pészahkor…

Tija felült.

– Igen? – kérdezte.

– Finom vacsora volt – közölte Uri tárgyilagosan, és rágott.

Tija összehúzott szemmel nézett rá. Vajon mire gondol?

– Nem kedvelték egymást korábban – mondta Tija. – Antipász nem buta ember, ő is pályázhat Júdeára, abból több jövedelmet szedhetne, mint Galileából. Kérdés, felismeri-e, hogy Caligulát kellene valamiképpen behálóznia, de ha megpróbálja is, Agrippa megelőzte: ott van Capri szigetén, Tiberius kinevezte Gemellus és Caligula nevelőjének, ez a két utódjelölt maradt, Antipász pedig nem lehet ott.

Uri felállt, az asztalról fügét vett magának, visszaült.

401

– Küldhet Antipász futárokat Tiberiushoz és Caligulához – vélte Uri. – Ő is pályázhat Nagy Heródes egykori országára, elvégre a fia. Agrippa csak az unokája.

Tija csöndben ingatta a fejét.

– Agrippának vannak római barátai, nem Antipásznak – mondta. – Agrippa lekenyerezte a fél szenátust, ajándékokkal halmozta el őket, lakomákra hívta, nőkkel látta el, és mindezt kölcsönből, mert a saját vagyonát még kamaszként felélte. Már mondtam: az lesz a király, akinek a legtöbb az adóssága!

Tija felnevetett:

– A te apád, az én apám, sokunk apja arra adta a pénzt Agrippának, hogy római szenátorok lottyadt farkát vacak nők és pocsék ripacsok csócsálják! Ígérhet Antipász nekik akármit, azok annak hisznek, amit a farkuk észlel. A farok mozgatja az emberi világot.

Urit váratlanul érte ez a szempont.

– És mi van – érdeklődött –, ha valaki Agrippát meg találja mérgezni?

Maga is meglepődött a merészségén, de már kimondta. Tija nem lepődött meg.

– Jó – mondta –, valakiknek elvégre mindenképpen meg kell halniuk. Ha Caligula lesz a császár, Tiberius fogadott fia, akkor Tiberius vér szerinti unokája hal meg. Ha az unoka lesz a császár, Gemellus, akkor Caligulának kell elpusztulnia. Flaccus, a helytartónk Macro barátja, aki testőrparancsnok, és vele együtt Gemellusra tett, évek óta barátkozik vele, ajándékokat küldözget neki, mert Tiberius vére csordogál benne. Agrippa Caligulára tett, ő tudja, miért, ő van ott Caprin, neki van közvetlen tapasztalata, amelyből a jövőt kiolvassa. Okos, higgadt, politikus elme Flaccus, aki Gemellusra tett, és ravasz sertepertélő a mi Agrippánk, aki Caligulára tett. Nem tudjuk, kire tett vagy fog tenni Antipász, alighanem mind a kettőre tenne a szíve szerint, csak nem lehet: ez kocsiverseny, csak egyetlen színre lehet fogadni. Mi Agrippára fogadtunk. Mármint az apám. Tehát a bátyám is meg én is. Te is rá fogadtál, mert apád is őrá fogadott. Mi Caligulára fogadtunk valamennyien. Együtt vagyunk a bajban, Gaius Theodorus, és a jóban is együtt leszünk.

Uri tűnődött. Nem mérte fel eddig, hogy birodalmi politika hordozója az ő tökéletlen, sokat sanyargatott teste.

– És mi van – kérdezte –, ha ezek az egyszerű számítások bonyolódnak? Helené királyné meg Iszatész, akik zsidó hitre tértek…

– Ugyan – mondta Tija –, azok kicsikék. Alaptalan a trónigényük, bármit tesznek is. A parthusokkal pedig nem mernek szövetkezni, mert akkor Róma lerohanja őket. Adiabene nem számít.

402

– Van Heródesnek még számos rokona, Rómában élnek közülük sokan…

– Bonyolódhat a dolog – ismerte el Tija. – Agrippát kinyírhatják a római rokonai, hogyne. Caprin vívnak a gladiátorok, és mi még csak nem is nézhetjük a küzdelmüket. Lehet, hogy valamennyi belehal, mert körbeöldösik egymást… Felkél az első halott, és az utolsó gyilkost megöli, majd visszahanyatlik ő is… Ha mindenki mindenkit leöldös, még az is lehet, hogy Antonia félkegyelmű, nyomorék fia lesz a császár, Claudius… Az sincs kizárva, hogy én egyszer júdeai helytartó leszek, és te leszel az én sztratégoszom.

– Nekem gyönge a szemem – mondta Uri. – Távolra szinte semmit se látok. Katonai képzettségem nincs.

– Annál jobb – mondta Tija vidoran. – Legalább nem látod, kiket öldösnek halomra a katonáid, akiknek te adod ki a parancsot.

Uri savanyúbbnak érzékelte a fügét, mint előbb a citrancsot. Tija most nem hülyéskedik.

– Nem biztos – mondta –, hogy éppen erre vágyom.

– Ugyan – mondta Tija –, már miért ne vágynál erre. Mindenki hatalomra vágyik. Aki tagadja, az hazudik magának.

– Én arra vágyom – mondta Uri –, hogy a könyvtárat használhassam, s ha ehhez a gimnáziumon át vezet az út, hát arra vágyom, hogy felvegyenek oda, és elvégezzem.

– Vagyis katonai képzésben akarsz részesülni – szögezte le Tija –, a rossz szemeddel. Mégis a sztratégoszom akarsz te lenni, csak nem vallod be magadnak. Bolond vagy te. De ha ez a vágyad, tégy is érte valamit.

– Gondolom – mondta Uri barátságosan –, te ezért nem fogsz tenni semmit.

– Jól gondolod – bólintott Tija. – Sőt, amennyire erőmből telik, akadályozni fogom. Lássuk, melyikünk az ügyesebb.

– Te némi előnnyel indulsz – jegyezte meg Uri –, te bent vagy, s még csak nem is a ragyogó elméd okán.

– A rabszolgaivadék, aki nagy sorsra vágyik, legyen zseniális – közölte Tija. – Okos fiú vagy, de nem tudni, mire képes a géniuszod. Ha nagyra hivatottnak látom, nem fogok ódzkodni attól, hogy kivételes képességeidet fennhangon dicsérjem. Ahol lehet, gáncsolni foglak, de ha mégis sikerül neked, szereztem magamnak egy ragyogó fegyverhordozót. Áll az alku?

Uri bólintott.

– Nem fogom veled a latin szerzőket magoltatni – mondta. – Legyen az ő tudásuk az én pajzsom, ellened, aki nem ismered őket.

– Nincs rájuk szükségem – mondta Tija szárazon. – Valamennyi 403római költő és történész ideológus szolgalélek. Másodlagos magyarázó mind, utólag okos csak, a gyakorlati politikához semmi közük, egyikük sem alkotó. A nagybátyám sem alkotó, hiába ír remek könyveket. Én alkotó akarok lenni.

– Császár óhajtasz lenni netalán?

Tija dühösen állt fel.

– Nem lehetek császár! – kiáltotta. – Nem lehetek császár, mert zsidó vagyok! Így veri meg az egyetlen Isten, az Örökkévaló mindazt, aki az ő népébe születik! Egyistenhívő nem lehet Rómában császár soha!

Az átriumban megjelent Marcus, frissen fürödve, vesszőzve, olajozva.

– Zavarok? – kérdezte udvariasan.

– Nem – morogta Tija.

Csönd támadt.

– Kiabáltatok az előbb – mondta Marcus. – Mi a vita tárgya?

Uri röviden összefoglalta.

Marcus hümmögött.

Uri eltűnődött.

– Nem értem, hogy miért ne lehetne egyistenhívő a császár – mondta. – A mi Istenünk császár a mennyekben, és úgy szolgálja őt mindenki, az angyalok, az ördögök, mint a római császárt a szenátusa meg a testőrsége. A mi túlvilágunk épp olyan, mintha az őseink ezt az eleven, mostani Rómát helyezték volna a mennybe. A görög demokráciához meg a római köztársasághoz illett a sok isten: vetélkedtek egymással a népek és a frakciók, vetélkednek egymással az istenek. De a császársághoz?! Nem tévednek azok ott Rómában, a sok-sok istenükkel? Nem téves a képük önmagukról?

Tija összehúzta a szemét, hallgatott. Uri hidegséget érzett sugározni belőle. Nem tetszett neki, hogy valakinek rajta kívül is gondolatnak nevezhető ötlete támad.

– Egyistenhívő római császár? – kérdezte Marcus csodálkozva.

– Jó – ismerte el Uri –, ez most lehetetlen… Róma arra büszke, hogy minden meghódított nép minden istenét tárt karokkal fogadja és Rómában oltárt emel neki… De ha császárhívő a nép… Ha igazán azzá válna… a nép miért nem egyistenhívő Rómában vajon? Minek nekik az a számtalan idegen isten? Nem is vallás az ott voltaképpen… Sok ezer isten! Akkor egyikük sem az! De a császár hatalma valóságos, és hatalma neki van csak…

– Mózest nekik, mint a nagybátyám javasolja? – kérdezte Marcus. – Fáraót, aki isten?

Uri eltűnődött és eretnek gondolata támadt. Mondja ki? De hát ami logikus, az logikus.

404

– Olyan Mózest, aki nem zsidó – mondta. – Latin Mózest. Vagy görögöt. Pogány Mózest. Az való oda. Meghal a császár, a szobrairól lekapják a fejét és az új császár fejét illesztik rá… Ez nem szentség, hiába avatják istenné őket a haláluk után, vagy akár már kicsivel előtte. Halhatatlan, egyetlen isten kell nekik is.

Tija nevetett:

– Szóval, kinevezik Iuppitert az egyetlen istenné, és a többit menesztik? Nyugdíjazzák? Letelepítik őket a provinciákon, mint a veteránokat? Ez segítene rajtuk?

Uri a vállát vonogatta.

– Nem tudom – mondta –, de valami nem stimmel a világban.

– És az stimmel – érdeklődött Tija –, hogy a rómaiak új meg új zsidó főpapot neveznek ki Jeruzsálemben? Van szentsége az ilyen főpapnak?

– Nincs – ismerte el Uri. – Ezt persze azzal a megszorítással állítom, hogy gyakorló főpapot nem láttam, és lehet, hogy amikor a szertartást végzi, megjelenik benne az isteni. Egyetlen korábbi főpappal találkoztam mindössze Jeruzsálemben, Ananiással… Fehér és kék lenvászonruhát viselt, mégsem áradt belőle a szentség. Politikus volt csak, ember.

– Agrippa, ha minden kedvezően alakul, a mi segítségünkkel király lesz – mondta Tija –, de őbelőle sem árad a szentség. Böfög és fingik, az árad belőle.

Uri óvatosan, alig észrevehetően bólintott. Nem lenne jó bevallani, hogy sose látta.

– Szerinted – mondta Tija, és hangjában izgalom jelent meg –, egyáltalán van szükségük vallásra az embereknek? Vagy csak megszokták, hogy ilyen a hagyományuk, és ellocspocsolnak benne, mint a caldariumban?

Urinak görög filozófusok jutottak az eszébe, akik világmozgatóként ennyi és ennyi elemet adtak meg, négyet, egyet, akárhányat, számokról és arányokról tépelődtek, de istenekről nem szóltak.

– Van szükség vallásra Júdeában? – kérdezte Tija sürgetőleg.

Uri tűnődött.

– Van szükség vallásra Rómában? – kérdezte Tija.

Uri elgondolkozott.

Istennek tetsző hely Alexandria, hogy gondolkozni van benne idő.

Képek futottak előtte, szektások, rajongók, henyélők, áldozók, rokonaikat siratók, csonka hullák, munkálkodók, sertepertélők, rablók, törekvők… A pénzszállító útjáról származott valamennyi kép, mintha korábban nem is élt volna. Nem is élt, csak olvasott.

Megjelent előtte a tömeg, ahogy a Kaiszareából Jeruzsálembe vezető 405úton látta. A begyűjtéskor sorban állók zsoltárokat énekelnek boldogan. Együtt lenni jó. Gyászolók a temetőben. A haláltól mindenki fél, jobb az örökéletben reménykedni, mint azt hinni, hogy a halál a teljes megsemmisülés, ezt el se lehet képzelni. Kell, hogy segéljen egy felsőbb hatalom. De hogy ezen kívül mi kergeti a vallásba az embert? A szombat, az ünnepek, a tisztasági szabályok mellékesek, hasonló funkciójú szabályokkal a pogányok is élnek, az egyiptomiak szintén nem esznek disznót, az egyiptomi papok szintén körül vannak metélve – ezek a közösségi élet részei, a vallásos áhítathoz semmi közük sincs.

Rómában annyi a szentély, annyi a vallás, hogy a római zsidók megvannak rajongás nélkül is.

Felnézett, Tija bort szürcsölt a kerevetre dőlve, Marcus hátát a falnak vetve állt.

– Olyan császárra lenne szükség – mondta Uri –, aki minden alattvalója lelkében ott van. Egyöntetűleg és kizárólagosan. Micsoda katonai erő válna belőlük!

– Fáraó – mondta Marcus. – De megbuktak a fáraók, annak csak van valami oka!

– Te a Messiásról beszélsz – mondta Tija.

Uri meglepődött.

– Igen – mondta lassan –, lehet, hogy a Messiásról beszélek.

– Pogány Messiás? – kérdezte Marcus csodálkozva. – Philó bácsi írásainak mélyén is mindig ott rejlik a Messiás, őszintén szólva nem értem, miért. Okos ember, művelt ember, egyebet sem tesz, mint a görögséget és a zsidóságot próbálja összehangolni, miközben se a görögök, se a zsidók nem olvassák, amit ír… Sosem értettem, miben bízik voltaképpen.

– Miért – mondta Tija –, aki a zsidó vallásba betér, már lehet Messiássá. Majd úgy magyarázzuk az Írást, hogy az lehessen. Jön egy római császár és körülmetélkedik… – Tija nevetett. – Ez lenne csak a móka!

– Nekem ez a pogány Messiás tetszik – mondta Uri. – A Messiás minden népeket üdvözít, nem csak a zsidókat. Legföljebb a zsidó halottak fél nappal előbb támadnak fel…

– Ugyan – mondta Marcus –, ez farizeus nézet, Alexandriában mindenki szaducceus, mi nem hiszünk a túlvilágban.

– Nem az számít, mit gondolunk mi – vélte Tija –, hanem hogy a népek mit gondolnak. Pogány Messiás… Egyistenhívő római császár… Jó ötlet! Egy baj van csak: miért éppen a mi életünkben jönne el a Messiás? Akár császárként?

– Bármikor eljöhet, az írások szerint – vélte Marcus –, csak nem sok az esélye.

406

– Semmi esélye – mondta Tija. – A történelem arra okít, hogy mindig várták, és sose jött el. Minden úgy folyik ma is, mint eddig. Az idők végezetére van a Messiás eljövetele kitolva, igen bölcsen. Ez nem az idők végezete. Nem látom, mitől volna az.

Uri bólintott.

– Nem az – mondta. – Semmi jele, valóban. Ahhoz hívők kellenének. Van szükség vallásra Alexandriában?

Tija felnevetett, majd némi tűnődés után azt mondta:

– Nem tudom. Én nem Alexandriában élek, hanem ebben a házban meg a gimnáziumban. Fogalmam sincs, mi folyik Alexandriában, el vagyok zárva tőle. Te mászkálsz a városban, neked kellene tudnod. És te jövevény vagy ráadásul, neked élesebb a pillantásod, mint a bennszülötteké.

Uri kellemetlen ürességet érzékelt a gyomrában hirtelen.

Nem jól használom az időmet. Itt van ez a fantasztikus város. Többet kellene törődnöm vele.

Tija kitalálta, mire gondol. Elmosolyodott.

– Ha bejutsz a gimnáziumba – mondta –, akkor annyit se fogsz megtapasztalni Alexandriából, mint eddig. Számodra, ha itt látni akarsz egyáltalán valamit, a gimnázium kifejezetten káros.

Uri felnevetett.

– Értem én – mondta –, mindent elkövetsz, hogy be ne jussak, és a lelkemet is efelé taszigálod.

– Megmondtam előre – mondta Tija vidáman.

Marcus elszakadt a faltól, bort töltött magának.

– Politika van csak – mondta. – Tülekedés van. Gyűlölet van. Irigység van. Csak a tébolyultak rajonganak ma már. Azoknak azonban sose lesz hatalmuk.

Uri annyira megijedt, hogy Alexandriában élvén a várost mégis kihagyja, hogy sürgősen élni kezdett.

Összespórolt a zsebpénzéből annyit, hogy jobb éttermekbe járhasson, és, noha az alabarkhosz csodálatos fürdőit ő is használhatta – minden lakosztályhoz tartozott egy-egy tepidarium és caldarium –, és használta is kedvére, úgy döntött, a nyilvános fürdőkbe is elmegy.

Rómában ingyen vannak a fürdők, a császárok adnak rá, hogy a népnek ezzel is kedvezzenek, Alexandriában fizetni kell. Rómában sose járt fürdőben Uri, Alexandriában ideje volt, hogy kipróbálja. Mintha az egész város bennük tolongana, heverészne és merítkezne, 407olajoztatná és masszíroztatná magát, a körmeit, a haját, a szakállát vágatná és finomságokat eszegetne és iszogatna; ki dolgozik Alexandriában egyáltalán?

Uri épp olyan alapos ellátásban részesült, mint a többiek, akik között hellének és héberek egyaránt voltak, egyformán tekerték a derekukra a vászonlepedőt, és semmiféle elkülönülés nem volt tapasztalható közöttük. Ez azért, gondolta Uri, Rómában nem így van. Pompás város Alexandria, igen. S talán nem csak a tengerpartja meg a klímája miatt. Ez a város a példa, hogy eltérő vallású népek békésen megférnek egymással. Nagy példa, csodálatra méltó példa, és ez az alexandriai szellem egyszer el fog terjedni a világon. Az lesz talán az idők végezete.

Uri már túl volt a hideg fürdőn, a meleg fürdőn, a forró fürdőn, az újabb hideg fürdőn, az olajozáson, a szőrzetvágáson, az étkezésen, és a hatalmas fürdőépület belső kertjében hevert egy ágyon az árnyékos oldalon, amikor egy fürdőszolga lépett hozzá és közölte, hogy az egyik szoba megürült. Uri kalandra készen ment utána. A masszírozás még hátra volt, talán az folyik az ilyen kicsi szobákban, amelyekből sok volt egymás mellett a fürdőépület másik, hátsó udvarához tapasztva. Az ajtókon, egy kivételével, felirat lógott: foglalt. Azon az egyetlen ajtón is tábla lógott, de nem volt rajta felirat, vagy talán a másik oldalán. A fürdőszolga kinyitotta az ajtót, Uri belépett, a fürdőszolga becsukta az ajtót és Uri hallotta, hogy a tábla nekiütődik az ajtónak, eszerint a szolga megfordította a táblát, és a „foglalt” jelzés lóg már azon is. Vízzel teli edények, asztal, az asztalon bor és gyümölcsök, s egy feltűnően széles kerevet, puha takarók a mészfehér lepedőn. Rend és tisztaság. Uri ivott a borból, jó volt, aztán felmászott a magas ágyra és elnyúlt rajta, törülközőjét a derekán megoldotta. Feküdt, és a masszírozást várva elszunnyadt.

Arra ébredt, hogy igen-igen kellemes érzése támad. Kinyitotta a szemét és rémülten felsikoltott: hímtagját egy nő szájában látta, egy másik nő pedig a heréit simogatta.

– Psszt! – mondta a simogató nő –, még megijednek a szomszédok!

A másik nő kivette Uri hímtagját a szájából.

– Ne ráncigáld, kérlek – mondta –, még leharapom.

– Ne csináljátok – kérte Uri halkan, meggyőződés nélkül.

– Szűz vagy? – kérdezte a simogató csodálkozva.

Uri igent nyögött. Csak abba ne hagyják, fohászkodott magában.

– Ekkora szerszámmal, szűz?! – kiáltotta a simogató felháborodva. – Hogy képzeled te ezt?! Nem szégyelled magad!?

A simogató nő felmászott az ágyra, Uri fölé térdelt és beleült a hímtagjába. Uri rémülten nézte, mit művel. Aztán behunyta a szemét. Olyan volt, mintha tovább szopogatnák.

408

Aznap délután hatszor veszítette el a szüzességét Uri egymás után, és a hatodik alkalmat követően már a nők is meg voltak elégedve vele.

– Holnap is itt lesztek? – kérdezte Uri.

– Itt szoktunk lenni – felelték.

– Azt hiszem, még nem veszítettem el a szüzességemet eléggé – vélekedett Uri –, úgyhogy holnap is jövök.

Úgy érezte, hogy hetedik alkalomra is képes volna, de kopogtak az ajtón, úgyhogy Uri lemászott, homlokon csókolta a kedves nőket, egyikük búcsúzóul még megcsiklandozta a heréit, a másik pedig dévajul a végbelébe nyomta a mutatóujját, amin Uri meglepődött, sajátságosnak találta a búcsúvétel eme formáját.

Büszkén, kihúzott derékkal és remegő lábakkal araszolt a délutáni hőségben Alexandria utcáin, hősnek érezte magát: férfinak. Persze, morfondírozott, biztosan nehezebb a dolog, ha az embernek olyan nővel kell hálnia, aki nem ennyire járatos ebben a művészetben. Elhatározta, hogy a fürdő összes nőjét kipróbálja, s aztán majd más fürdőkbe is ellátogat, hogy kellő technikai tudásra tegyen szert, mielőtt a gimnázium magába nyeli.

Ült a régi kikötőben a parton, a napnyugtát és a nyüzsgő életet bámulta, és csodálkozott. Szóval, ezt tudják a nők. Nagy tudás ez, komoly tudás, össze sem lehet hasonlítani ezt az élményt az álom közbeni magömléssel, miért nem erről írnak a költők és a filozófusok? Persze írnak erről, közvetve írnak, háborúk törnek ki egy-egy női segg miatt, de hát az semmi ahhoz képest, amit az ember teste érezni tud.

Eszébe jutott, mit érzett, amikor néhány hete partra lépett, nem messze attól a helytől, ahol éppen üldögélt. Hogy itt elfogja veszíteni a szüzességét. Meg volt elégedve magával: jól érezte.

Szegény hajósok, jutott az eszébe. Felnevetett, látta maga előtt, ahogy ész nélkül loholtak a zsidó kupleráj felé Szürakuszaiban, hogy még napnyugta előtt odaérjenek. Milyen igazuk volt.

Eddig is pompás hely volt Alexandria, most pedig még pompásabb. Valóban senkinek, még a legnagyobb szerzőknek a stílusa sem méltó, hogy ezt a csodát leírja.

Beesteledett, meggyújtották a fáklyákat, ledér nők is sétáltak magányosan vagy csoportosan arrafelé, meg párosodni vágyó férfiak, és Uri aznap éjjel még háromszor veszítette el a szüzességét, három eltérő nővel. Igaz, ezért minden egyes alkalommal külön kellett fizetnie, nem úgy, mint a fürdőben, ahol ez a szolgáltatás bennefoglaltatott a belépő árában, és az egyikkel, hajnaltájban, még egy vendéglőbe is be kellett mennie. Az már nem volt annyira jó, a nővel nem lehetett 409beszélgetni semmiről, csak enni meg inni, Uri nagyon unta, és örült, amikor végre megszabadult tőle. De hát egy ilyen csodálatos napba még egy röpke rossz házasság is belefér.

Buzgó fürdőlátogató lett Uri Alexandriában, és úgy döntött, hogy Rómába hazatérve minden ottani fürdőt módszeresen végiglátogat. Igaz, hogy ez a római zsidóknak tiltva van, de ez a tiltás szükségtelen és nevetséges. Nem ezen múlik, hogy valaki zsidó-e vagy sem. Ilyen alapon a háromszázezer alexandriai zsidóból vagy százezer nem lehetne zsidó: az érett férfiak. Uri úgy látta, hogy minden alexandriai férfi első kötelességeként a fürdőkben való szeretkezést tartja számon, és ettől még a házassági kötelék sem képes visszatartani őket. Végül is az Írás nem tiltja a többnejűséget, és a hagyomány, ahogyan Júdeában tanulta, csak a zsidó nő házasságtörését rendeli büntetni, a férfiét nem. A kérdésről folyó bonyolult viták itt, ebben a paradicsomi városban jelentéktelennek tűntek. Egyáltalán, innét nézve minden más jelentéktelen: Róma is, Júdea is, Jeruzsálem pedig, ahol soha nem történik semmi, különösen. Áldott legyen az Örökkévaló, hogy Alexandria, a csodaváros létét jóváhagyólag tudomásul vette.

Meg-megfordult a fejében még ezekben a csodálatos, eszméletlen és érzéki napokban is, hogy ő mindeme gyönyörökben tévedésből, illetéktelenül részesül, és jaj neki, ha egyszer kiderül, hogy sose volt Agrippa futára. Az lenne a tisztességes, ha ezeknek a kedves embereknek, Philónak és Tijának ezt bevallaná végre. De akkor őt innét kirúgják, ebből a városból, amelyik az övé, sőt még inkább az övé, mint azoké, akik az Úristen megfoghatatlan akaratából ide születtek, a bitang mázlisták. Ők nem tudhatják ezt a várost igazán megbecsülni.

Uri buzgón fürdőzött, némely lányokba bele-bele is habarodott, de a lányok tudták, hogyan kell az ilyen fölös érzelmeket levezetniük. Urit férfiak is megkörnyékezték, de abból ő, köszönte szépen, nem kért. Alexandriában csaknem annyi a homoszexuális, jött rá Uri, mint amennyi a heteroszexuális; valószínűleg ez Rómában is így van. A hajósok is így bírhatják csak ki a sokhónapos utakat, vélekedett. Úgy érezte, belehalna, ha akár csak egyetlen napot is ki kellene hagynia a szerelemből ezentúl. Iszonnyal gondolt most már a gimnáziumra. Persze hétvégén talán őt is kiengednék, akárcsak Tiját, és akkor elrohanna a fürdőbe, ott is éjszakázna, ha lehetne; a felvételi beszélgetést halogatta, pedig Philó említette neki, hogy szólt már az igazgatónak, és az hajlandó fogadni.

Napközben Uri vehemensen fürdőzött, éjjelente pedig az alabarkhosz palotájának könyvtárában olvasott a mécsesek fényénél, és alig aludt. Az éjjeli virrasztást napközben pótolta a nők közötti szü410netekben valamelyik padon vagy ágyon. Néha enni is elfelejtett, lesoványodott, Philó aggódva nézte:

– Nem kellene ilyen iramban olvasnod, édes fiam – mondta neki –, nem azon fog múlni a felvételed, még hány tucat könyvet olvasol el.

– Hát min múlik? – kérdezte Uri.

Philó a fejét ingatta.

– Nem tudom – mondta. – Az sem biztos, hogy az igazgató örül, amiért beprotezsáltalak. Tiját fel kellett vennie, mert pénzt kap tőlünk. De te csak a vendégünk vagy. Nem kedveli a zsidókat, ez az igazság, egyelőre még akadnak ilyen elfogult emberek Alexandriában, bár egyre kevesebb.

– Bizonyára akadnak ilyenek a zsidók között is – vélte Uri. Philó lassan értette meg a tréfát, végre felnevetett. Filozófus, gondolta Uri, e műfaj művelői általában humortalanok, talán az egyetlen, isteni humorú Platónt kivéve, aki eleve parodistának született.

Éjjel persze továbbra is olvasott, és azon tűnődött, vajon Philó járt-e fürdőkben fiatal korában, és ha igen, elvették-e a szüzességét valaha. Mesélték a nők, akikkel bensőségesebb, társalgó viszonyba keveredett, hogy nem minden hímnemű potens, néha alaposan megizzadnak, amíg kisajtolnak belőlük valamit, van, aki ötször is elalszik közben; nehogy azt higgye Uri, hogy mindenkinek annyira virgonc a férfiassága, mint őneki, és lelketlen, ihlettelen, löttyedt farkúak az ifjak között is jelentős számban találhatók. Persze erre is vannak módszerek, gyógyfüvek, kenegetések, végső esetben erős fűszállal való elkötések, de azért ez nehéz testi munka, olykor van annyira nehéz, mint a bálákat cipelőké. Uri úgy vélte, rendkívül sok függ a nők művészetétől, amire ők a fejüket csóválták: van, akinek egy pöccintés is elég, van, akire már egy női kebel látványa is hat, és van, akin az órákig tartó masszírozás sem segít. Eret vágatni pedig nőszés előtt nem tanácsos, haragszanak is a borbélyokra nagyon, akik a fürdőkben fölös számban működnek, kérték is, hogy telepítsék őket máshová, mert a nők munkájának hatékonyságát rontják, de hát nagy úr a megszokás, és az orvosoknak mindig erős az érdekérvényesítő képességük. A férfiak inkább impotensek egészségesen, mintsem potensek betegen, ez a megfigyelésük, amiből az következik, hogy a szerelemre sokkal inkább a nők valók, mint a férfiak, mert a nők mindig nyitva vannak.

Meglepve tapasztalta Uri néhány hét múlva, hogy még erre a gyönyörűségre is rá lehet unni kissé.

Akkor kereste fel a gimnáziumot.

411

Érdes hangú, zömök, kopasz, középkorú ember volt Iszidórosz, az igazgató, egy hűvös szobában fogadta, oda vezette be Urit az egyik görög tanonc.

– Szóval te vagy az – mondta ellenségesen, végigmérve Urit, aki patyolattiszta tunikát és szép sarut vett fel erre az alkalomra. – Két zsidó tanul nálunk mindössze, nekem ez is sok. Talán hallottad, nemigen kedvelem a zsidókat.

– Én se nagyon kedvelem őket – mondta Uri. – Nem tudom, miért is kellene. Amiként a görögöket se kell. Testületileg feltehetőleg azok is borzasztóak. De közöttük is akadhat néhány érdemes egyén.

Az igazgató meglepődött a szemtelen válaszon. Hallgatott. Aztán megkérdezte:

– Miért akarsz idejönni?

– Mert szeretek olvasni.

– Azt egyedül is megteheted.

– Szellemi vezetőre vágyom.

– Philót ajánlom a figyelmedbe, nagyérdemű férfiú, igen sok művet írt, és majdnem annyit el is olvasott.

Uri felnevetett.

Iszidórosz nem volt hozzászokva, hogy nevetgéljenek előtte, de persze örült neki.

– Mit tudsz felhozni magad mellett még?

Urinak tetszett ez a nyers ember.

– Talán azt, hogy gyönge a szemem – mondta.

Iszidórosz a szemébe nézett, csodálkozott.

– Ilyen távolságból – mondta Uri – már csak körvonalakat látok, a vonásaidat nem. Ha szembejönnél az utcán, föl sem ismernélek.

– És ezt te erénynek tartod?

– Újabban igen – mondta Uri. – Mások jól látnak. Énnekem ahhoz, hogy észleljek valamit a világból, még gondolkoznom is kell. Ezért szerettem meg az olvasást. A mások szemére támaszkodom. Sok szemmel többet látok.

Az igazgató habozott.

– Nálunk a testi épség legalább annyira fontos, mint a szellemi és a lelki.

– Nem nyomoréknak érzem magam – jelentette ki Uri –, hanem különlegesnek. Aki épp ilyen. A hosszú gyaloglástól fáj a lábam, a derekam, vérzik a végbelem… Ha feszült vagyok vagy nyomott, görcsöl a gyomrom, ég a mellkasom… Sok tekintetben gyáva is vagyok. Mert ilyennek teremtett az én Istenem. De csak volt velem valami célja!

Iszidórosz felállt, nagy polcokon tekercsek, táblák hevertek, némi keresgélés után megfogott egyet és az asztalra tette.

412

– Kezdd el latinra fordítani – mondta.

Uri elvette a tekercset, óvatosan kihúzta az első írott oldalát, aztán visszaengedte a pergament.

– Ez túl könnyű – jelentette ki. – Ez az Odüsszeia, amit Livius már lefordított.

– Azért csak próbáld meg te is.

Uri az asztalra helyezte a pergament, jó messze magától, és emlékezetből lassan, élvezettel, énekelve mondani kezdte Livius szövegét. Az igazgató rezzenéstelen arccal hallgatta egy darabig, aztán felállt, másik tekercset keresett, letette az asztalra. Uri elhallgatott.

– Ezt még nem fordították latinra – mondta az igazgató.

Uri kihúzta a pergamen első oldalát. Az is hexameterben volt írva, de se címe nem volt, se szerzője.

– Ki a szerző? – érdeklődött.

– Mindegy. Kezdd el.

Uri olvasta magában a görög szöveget, és nyomban rögtönözve, hexameterben fordította latinra. Néha kicsit megakadt, néha javított, de azért ment a fordítás folyamatosan, és a cezúrák is be voltak tartva. Iszidórosz lehunyt szemmel hallgatta.

– Nem rossz – mondta pár perc múlva. – Valóban nem rossz. Honnét tudsz te ilyet?

– Éppen ebben van a legnagyobb gyakorlatom – ismerte be Uri. – Rómában sokat szórakoztam ezzel. Más vizsgakérdésre rosszabbul felelnék.

– Miért épp ezzel szórakoztál? Nem fial pénzt, a kutyát sem érdekel.

– Mert gyáva voltam élni – mondta Uri. – Akkor még azt hittem, hogy nyomorék vagyok. Kellett valami pótlék.

Iszidórosz hallgatott. Nézte ezt a fura embert maga előtt. Nem volt rajta semmi se szép, diszharmonikusak a vonásai, ferde az a zsidós orra, kicsi, erélytelen az álla, voltaképpen sovány, de kicsi tokája mégis van már, amit nemigen takar el a ritkás, rőt szakálla, és kopaszodik. A tökéletlen zsidóság maga, germán beütéssel súlyosbítva. És van benne mégis valami vonzó. A kicsi, zöldesbarna szeme talán, amely a rövidlátásos hunyorgástól résnyi, de valami távoli, fenyegető mélység is kicsap belőle.

– Fölveszlek – jelentette ki végül. – De a sportban is ki kell tűnnöd.

– Ki fogok tűnni – ígérte meg Uri.

– Ha valamelyik sportágban nem tűnsz ki, kiteszlek.

– Jó.

Az igazgató a fejét csóválta.

413

– Biztos, hogy zsidó vagy? – kérdezte.

– Azt állítják, hogy az vagyok – mondta Uri. – Anyám szír rabszolga lehetett talán, zsidó semmiképpen… de az apám zsidó. Vagyis ezt mondják róla. Ki tudja, ki volt az ő anyja? Meg a nagyanyja? Rómában rabszolganépek lányaival házasodnak a zsidók, zsidó nők híján. Germán is lehetek vagy gall vagy illír némely anyai ágakon. Nem mindegy?

– Itt magukban házasodnak a zsidók – mondta Iszidórosz –, felettébb szaporák, és pofátlanul nyomulnak.

Uri állt. Átsuhant rajta a sejtelem, hogy az igazgatónak netalán megtetszett valaha egy zsidó lány, de az elutasította. Ilyesmitől nagy népeket testületileg gyűlöl meg a csalódott egyén.

– Holnap kora reggel jelentkezz a kapuban, bevezetnek a hálóterembe, addigra kijelölöm a helyedet. Elmehetsz.

Uri meghajolt, kifelé indult, visszafordult.

– Ki a szerzője ennek a szövegnek? – kérdezte.

– Én.

Uri felnevetett.

– Nem rossz szöveg! – mondta. – Igazán nem rossz!

Ha eddig csodálatos volt Alexandria, hát ettől kezdve még csodálatosabb.

Már annak megörült Uri, hogy a hálóteremben nem voltak ágyak, csak szalmát szórtak ritkásan a dísztelenül kövezett padlóra, amely azonban nem volt hideg, mert alulról fűtötték nyáron is. Se matrac, se lepedő, se takaró, semmi. Spártai fegyelem, ázsiai és római kényelemmel vegyítve.

Annak is örült, hogy a rajta lévő drága ruhát és finom sarut elvették, és durva vászonba és egyszerű, merev talpú saruba öltöztették. Minden diák ezt viselte, mintha egyenruhás katonák volnának. Saját ruhába kimenőkor öltözhet, máskor nem. Elvették a zsákját, amelyben pár személyes holmit hozott, például a fésűjét, amit az egyik prostituálttól kapott, meg néhány könyvet, azokat a megtakarított pénzéből vette; ezeket csak akkor kapja vissza, mondták, amikor végleg elhagyja a gimnáziumot. Közölték vele, hogy itt senkinek sincs semmilyen személyi tulajdona és mindenki egyenlő. Akár a püthagoreusok között, vagy egy zsidó szektában, gondolta Uri. Lehet, hogy az esszénusok innét vették az ötletet? Az étkezés közös, reggeli, ebéd, vacsora, étkezés alatt beszélni tilos. Remek. Szeretett az étkezésben elmerülni, és zavarta, ha közben társalognia is kell.

414

Sikerült esszénus közösségbe kerülnie, bár nem Júdeában.

A legjobban annak örült, hogy nem lebzselnek többé körülötte szolgák, mint az alabarkhosz házában, a szolgálatkész közelségüktől irtózott. Nem kért tőlük soha semmit, de azok lesték a parancsait, és sértődöttség látszott az arcukon, valahányszor lerázta őket. Uri arra gyanakodott, hogy a szolgák megvetik, amiért nem parancsolgat nekik olyan magától értetődően, mint Philó, Marcus vagy Tija.

Vannak közös foglalkozások, és vannak egyéniek. Mindenkinek egy táblára van kiírva a heti napirendje, ahhoz tartsa magát. Az övé is ott függött már az egyik nagyobb terem bejáratában, feltűnően sok testedzés szerepelt rajta. Uri összeszámolta a táblákat, volt belőlük huszonhét. Ennyien vannak hát vele együtt a diákok. Nem sok. Ebből lesz a jövendő alexandriai elitje. Huszonnégy görög és három zsidó.

Az ő neve csak így szerepelt: Gaius T.

Tija neve így szerepelt: Tibjul.

Apollónosz nevét is kereste, de Apollónoszból három is volt, Alfa, Béta és Gamma, és nem lehetett tudni, melyikük a zsidó.

Nagyon rendben lesz ez így.

A tanárok görögök voltak, öregek és középkorúak vegyesen, és sok fiatal, erős testű férfi, a testgyakorlatok vezetői. Majdnem annyian voltak a tanárok, mint a diákok. Ez is jó.

Reggeli és esti imádkozás is fel volt tüntetve a heti órarendben, de nem volt jelezve, ki milyen istennek vagy isteneknek hódol. Intézze el a vallását mindenki magában. A gimnáziumban külön teremben álltak az istenszobrok, némelyiknek kissé lekopott a feje vagy a lába, talán simogatják vagy csókolgatják.

Az első napon kiderült, hogy az étkezésen kívül csak a testedzések közösek.

Jól meghajtották őket.

Futni kellett, diszkoszt és gerelyt hajítani, akadályokon áthatolni, birkózni, tőrrel, dárdával, bottal harcolni és helyből távolugrani. Lovaglást, mondták, csak az utolsó évesek tanulnak, mert drágák a lovak és kevés van belőlük. A testgyakorlat színhelye a gimnázium hosszan elnyúló, ösvényekkel tagolt nyilvános parkja volt, amelybe bárki beléphetett a stadion hosszú csarnokának oszlopai között a főutcáról, amelynek Arszinoé út volt a neve, amiként Arszinoéról – ugyanarról, vagy egy másikról? – még számos utca volt elnevezve Alexandriában. A hatalmas, füvesített és fásított parkban szobrok és emléktárgyak voltak szétszórva, Uri felfigyelt egy rozsdás szekérre, amelyet valamiért odaraktak valamikor, talán áldozati tárgyként. A park közepén emelkedett az a spirális torony, a Paneion, amelyről a hajó kapitánya szólt, amikor megérkeztek; bárki fölmehetett a tetejére, hogy a város 415látványában gyönyörködjék. Uri rájött, hogy odafönt le lehet ülni, és senki sem zavarja, a városi és idegenből való látogatók a megragadó látvány miatt rá sem hederítenek, hát ott olvasgatott a legszívesebben, az volt a kedvenc rejtekhelye, nyilvános létére is intim, bár a füle gyakran megfájdult a széltől.

Urinak az alexandriai hetek alatt elpuhult a teste, a futást nehezen bírta, többször is megállt, lihegett, az oldala szúrt, a többiek, köztük Tija is, megvetően nézték, ahogy lassan poroszkál és izzad, ők gyakorlottan rótták a köröket.

A diszkoszt alig bírta elhajítani, nem arra repült, amerre szerette volna, mert túl korán vagy túl későn engedte ki a kezéből, körülötte igazi és mímelt rémülettel futottak szét a többiek, nehogy eltalálja őket, a bámészok pedig kiröhögték.

A gerelye feleannyira szállt, mint a többieknek, de ami még rosszabb, a válla rendszeresen kimarjult. Balkezes, állapították meg róla a többiek. Uri nem értette, ez miért fontos. Aztán megértette: a birkózásban előny, ha valaki balkezes. De azért eleinte mindenki a földhöz vágta.

A helyből távolugrás volt a legbonyolultabb mozgás: két nagy, egyforma bronzsúlyt kellett a kezükben tartaniuk, lengetni előre-hátra, s amikor úgy érezték, megvan már a ritmus, a súlyokat előrelendítve páros lábbal szakadtak el a földtől. Uri kezéből jó párszor elszálltak a súlyok, szerencse, hogy nem találtak el senkit. A többiek gúnyosan vigyorogtak.

A testgyakorlatok körébe volt sorolva a szónoklat is, ez nem volt meglepő, mert a gazdagok körében ez Rómában is így van. A különös az volt, hogy a tanár megadta a témán kívül az időtartamot is. A témát is, az időt is az asztalra helyezett kicsi, lefordított pergamenlapok közül húzták. Kisebb és nagyobb homokórát tartott a kezében a tanár, a megfelelővel mérte a szónoklat kihúzott idejét, és ha a diák a témát nem fejezte be időre, vagy előbb fejezte be, a stílussal rovást húzott a viasztáblába. Ez azt jelentette, hogy az adott témából a diáknak újra kell majd szónoklatot tartania, ki tudja, milyen időtartamban, mert azt megint húznia kell. Rómában is korlátozzák időben az ügyvédek szónoklatait.

Ha a diák a megadott időre a szónoklatát szépen lekerekítve befejezte, a rovás elmaradt. A szónoklatot, bármilyen rövid vagy hosszú volt is, a többieknek végig kellett hallgatniuk, és a végén egyenként értékelniük. A témák változatosak voltak: vádirat gyilkosság esetére, védőbeszéd rablás esetére, verstani problémák, történeti problémák, csillagászat, hajózás, hadvezetés, hadtápvonalak létesítése, tekhné, akármi.

416

A társak azt mondták, hogy a legjobb rétorok mind elmentek már Rómába, ott jobban megfizetik őket, de Uri meg volt elégedve Theokritosszal, a retorikatanárral, nagyra értékelte alig észlelhető, fanyar humorát.

Táplálékuk egyszerű volt: zöldség, gyümölcs, főtt tésztafélék, húst csak pénteken kaptak – abból a három zsidó nem evett, így ismerte föl a zsidó Apollónoszt Uri az első péntek délben. Zömök, kockafejű, jelentéktelen külsejű fiú volt, ki nem nézte volna belőle senki, hogy esze van. Egyszerű táplálékot kaptak, de éppen nem eleget, hogy teljesen jól soha ne lakjanak. Bort nem kaptak, csak vizet. A közös étkezéseken kívül semmit sem ehettek. Uri figyelt, de úgy találta, hogy nem csempésznek be kívülről semmit. Neki jól ment a könnyed éhezés, éhezett ő már nagyobbakat is. A többiek sóvárogtak, recepteket ismertettek egymással, ő azalatt békén korgó gyomorral olvasott: tekercseket lehetett kölcsönözni a gimnázium gazdag könyvtárából, számos ritkaság volt meg benne.

A számok tanát egy őrült ember tartotta, Démétriosz, tízen voltak beosztva hozzá, lehetetlen törvényeket magyarázott, sebesen írt stílussal a táblára, s mielőtt megértették volna, miről van szó, a tábla végére érvén letörölte az egészet és úgy folytatta. Uri szerencséjének tarthatta, hogy a számok művészetét otthon, egyedül, még kiskamasz korában úgy-ahogy megtanulta, mert legalább sejtette, hogy mit is akar velük közölni ez a lázas ember, akinek a földmérés volt a mindene, és váltig állította, hogy a Föld gömbölyű és a kerülete kétszázötvenezer stadion. Ezt Uri Eratoszthenészből már tudta, de azt csak most tudta meg, hogyan számította ki: Szüénében és a tőle ötezer stadionra lévő Alexandriában – a távolságot szolgák lépték le a hagyomány szerint – egyszerre mérte mély kutakban a Nap beesési szögét a nyári napfordulón; az eltérés a teljes szög ötvened része volt; ezek szerint az ötezer stadion a Föld kerületének ötvened része; így jött ki a Föld kerülete. Poszeidoniosz ennél kisebbre becsülte, de a tanár ragaszkodott Eratoszthenész eredményéhez.

A csillagászattal egy lassú beszédű, sovány ember foglalkozott, Hüperion, kérdezni nem lehetett tőle, mert a fejét rázta, és mondta tovább azt, amit előre elhatározott. Uriban megképzett, hogy ez a komor ember odakint a városban szépen kereshetne csillagjóslással, és csodálkozott, amiért ehelyett a gimnáziumban tanít. Meglepődött, amikor a tanár a mithraisták Világévét kezdte magyarázni, és a csillagképek ezer évek alatt felhalmozódó eltolódásából a Föld forgásszögére következtetett. A többiek ebből nem fogtak fel semmit. Uri úgy találta, hogy Hüperion érti, amiről beszél, csak nem tudja átadni.

417

Filozófiára egy kicsi, gömbölyded öregember okította őket, mármint Uri ötfős csoportját, és rengeteget vihogott előadván. Urinak ugyan semmi újat nem tudott mondani, de az jó volt, hogy a legnagyobb görögöket egytől egyig parodistaként állította be, már magát Arisztotelészt is, amiben persze lehetett némi túlzás. Uri szívesen eltársalgott volna vele, de a vihogós öreg, Antoniosz Lollasz elhárította és arra szorítkozott, hogy a dolgozatait, éppúgy, mint a többiekét, meghallgassa és agyondicsérje.

Tetszett a katonai fegyelem Urinak, és igen bántotta, hogy a testgyakorlatokban lemarad a többitől. Nemigen törődtek vele a diákok az első héten, Tija úgy tett, mintha sose látta volna, árva szót sem szólt hozzá, Uri erre szintén nem szólította meg. Vagy áruló természete van Tijának, vagy ez itt így szokás.

Az egyik tornatanártól csütörtökön megkérdezte, szabad-e magányosan gyakorolni. Szabad. Attól kezdve Uri esténként, a vacsora és a magányos ima után visszament a gimnázium stadionjába és a félhomályban futott, ugrott, diszkoszt és gerelyt vetett, mialatt a többiek a szabad idejüket töltvén csoportokban trécseltek és heverésztek.

Még az első héten ellopták a saruját, nem járt körbe, nem kérdezte meg, ki tette; nem kért újat, mezítláb járt és futott.

Lehetett volna kimenője neki is az első hét végén, de úgy döntött, hogy inkább bent marad, olvas és a testét gyakorolja. Tudta már magáról, hogy a második hét végére, de legkésőbb a harmadik elejére megedződik a teste. Így is történt. Csodálkoztak a többiek, s még a tornatanárok is felfigyeltek rá, hogy a diszkoszt és a gerelyt pontosabban és messzebbre repítette, mint az elején, s hogy tovább bírta a futást, mint korábban. Ezek nem gyalogoltak annyit, mint ő, és kevésbé tudták, mire képes a testük, ha muszáj. Az pedig még Urit is meglepte, hogy a helyből távolugrás ennyire jól megy. Annyira jól ment, hogy a harmadik hét elején az igazgató is megtekintette, akinek addig a színét se látták. Az egyik tornatanár szólhatott neki. Meg voltak lepve a többiek, nem szokott az igazgató tornaórákra járni, nagy tudású ember, beszélték egymás között, még mindig nem Urihoz szólva, aki a velük való beszélgetést nem kezdeményezte, de amit egymás között beszéltek, azt hallotta; kivételes filológus, aki a testedzést utálja, mit akar itt most?

Uri tudta, hogy mit akar: őt akarja megnézni.

Sorban ugrottak előtte, Uri mélyeket lélegzett, tudta, hogyan kell a lelkét megreguláznia, hogy a teste jól működjék.

Rá került a sor, kezébe vette a súlyzókat, a vonalhoz állt, mély lélegzetet vett, lengetni kezdte a súlyzókat előre-hátra, majd a súlyzókat jól előre lendítve, hajlított lábbal elugrott.

418

Sose ugrott még akkorát.

Lemérték egy szalaggal. Tizenhat lábnál messzebbre ugrott.

Zúgás támadt, amikor a tanár bejelentette. Itt nem szoktak ekkorát ugrani. Uri állt, letette a súlyzókat a földre.

– Még egyszer – szólalt meg Iszidórosz.

Uri felvette a súlyzókat, megint lengetett, megint ugrott, érezte, ez most nem annyira jó. Dühöngött. Lett volna idő, hogy a lelkét lecsendesítse. Hogy lehet egy második ugrást így elhamarkodni?!

Lemérték. Azért ez is több volt tizenöt lábnál.

Iszidórosz bólintott és indult a főépület felé.

– Megpróbálnám még egyszer – mondta Uri.

Az igazgató megállt, visszafordult.

– Nosza.

Uri felvette a súlyzókat, sokáig összpontosított, aztán lengetni kezdett, és ugrott. Rögtön érezte, hogy ez lesz a legrosszabb ugrása aznap.

Lemérték, tizennégy láb és valamennyi.

Nem rossz eredmény ez sem, persze, a többiek mind örültek volna neki, de Uri majd megpukkadt mérgében.

– Na ezért nem szeretem én a zsidókat – mondta Iszidórosz és elment.

Kárörvendő csönd volt.

– Hülye vagyok én – mondta Uri félhangosan. – Minek ennyit ugrálni?

Páran felnevettek. A tornatanár megveregette a vállát, nevetett ő is.

Aznap este már szóltak hozzá a dormitóriumban. Befogadták, mert másodszorra és harmadszorra nem sikerült neki. Ez is csak gyarló ember, és őt se kedveli jobban az igazgató. Lehet vele szóba állni ezután.

Nagy baj történt volna, jött rá Uri, ha másodszorra még nagyobbat ugrom. Pedig magányos edzései során ugrott ő már nagyobbakat is.

Apjára gondolt, aki óvta attól, hogy a tudását elárulja.

Mekkorákat tudott volna ugrani az apám, uramisten, csak belátta, hogy nem szabad, és inkább nem ugrott egyáltalán.

Elmesélem neki, és végre örülni fog nekem.

Uri arra számított, hogy a tornatanár megdicséri, de nem ez történt: iszonyúan lebarmolta, amikor az olimpiai bajnokok listáját kérte tőlük számon. Uri pedig bemagolta azt a rengeteg adatot rendesen, sok száz évre visszamenően. Ki mikor miben nyert. Rémes adattömeg: nevek, sportágak, eredmények ezrei, és Uri nem tévedett egyszer sem. Mégis megbukott. Nem értette. A tornatanár elégedetten 419kiment. A társak nevettek: Uri nem Arisztotelész javított adatait magolta be, hanem az éliszi Hippiászét.

Uri a száját rágta. Hippiász listáját a társak adták a kezébe. Szándékosan nem avatták be a titokba, hogy Arisztotelész adatait kellett volna megtanulnia.

Mégis bosszút álltak.

Nem árulkodott rájuk, bemagolta Arisztotelészt.

Hogy Arisztotelész ilyesmivel foglalkozott a ráérő idejében! Elképesztő. Ráadásul a khronográphiájába az olimpiai játékok előtti spártai ünnepek adatait is bevette, sőt még Romulus genealógiáját is. Nagy marha volt Arisztotelész is végső soron.

A zsidó Apollónosszal, akinek itt Apollónosz Gamma volt a neve, mint harmadik Apollónosznak, hamar összebarátkozott. A szónoklat hozta össze őket, Apollónosz ebben a tárgyban valóban utolérhetetlennek bizonyult, hihetetlen villanásai és cikkanásai voltak a normális elmével képzelhetetlen szélsőségeket összerántó szemléletének, Uri lenyűgözve hallgatta, valahányszor a megadott időre a sziporkázó szellemességei ívét szépen lezárta. A többiek már megszokták, nevettek, tapsikoltak, fütyültek, Uri pedig belátta, hogy ezzel a fiúval nem versenyezhet, neki nem ennyire sebes és képzelékeny az agya.

De azért az ő szónoklatai sem voltak érdektelenek, csak földhözragadottabbak, tárgyiasabbak, mint Apollónoszéi. Uri nem használt különös jelzőket, emlékezetes hasonlatokat, viszont amit elbeszélt, azt láttatni tudta, mert maga is látta, ahogy a mondatait egymás után szövögette.

Apollónosz meg ezt értékelte nagyra.

– Jó zsíros, termékeny föld az agyad – mondta Urinak. – Mindent megtermel, bármit vetnek is bele. És remek a szemed.

Urinak nevetnie kellett. Az ő szeme, remek?!

– Az bizony – erősítette meg Apollónosz. – Tér van a szemedben, mélység, távolság, közelség, színek, árnyalatok, kapcsolatok. Lehet, hogy most csak közelre látsz, de valamikor tökéletesen láttál, és erre emlékezel is. Nem a szemeddel látsz te, hanem valami mással. Te akkor is jól fogsz látni, ha megvakulsz.

Uri megborzongott.

Tijával furcsán alakult a viszonya.

A gimnáziumban nemigen szóltak egymáshoz, még kerülték is egymást, mintha megegyeztek volna. A negyedik hét végétől kezdve, amikor Uri szintén élt már a kimenő lehetőségével, és az alabarkhosz 420palotájában együtt töltötték el a szombatot és a vasárnapot, mely utóbbi nap a görögök szabad napjának számított, két és negyed napot tehát péntek napnyugtától, úgy tettek, mintha a hét többi napja semmis lett volna, mintha nem is ugyanannak a gimnáziumnak lennének a diákjai. Tija e hétvégéken kedves volt hozzá, közlékeny, pletykás, szellemesen és cinikusan mesélt az igazgatóról, a tanárokról, a diákokról, és Urinak volt alkalma, hogy belássa: Tija igazat beszél. Megérezte, hogy Tija senkire sem féltékeny a görögök közül, csak a zsidó Apollónosz Gammára, méghozzá mélységesen. Uri úgy érzékelte, hogy őrá, aki hét közben következetesen úgy tesz, mintha sose látta volna, Tija nem féltékeny. Uri vállat vont, ez a fiú ilyen, mit tegyünk. Örült, hogy sokat tanulhat tőle.

Jó volt a gimnáziumban, befogadták, a testedzésben jól haladt, a többi tárgyat könnyedén tanulta, rengeteget olvasott, de valahogy mégsem volt semmi sem az igazi.

Hát ez az a híres gimnázium? Ilyen szórakozottak a tanárok, ennyire feledékenyek a diákok? Görög társai barátságosak voltak vele, Apollónosz Gamma szintén, sőt ő mintha valóban megkedvelte volna; Tija biccentett, ha a gimnázium valamely termében vagy kertjében összefutottak; Iszidórosz nem állta meg, hogy valamely zsidóellenes szellemességet ne vágjon a fejéhez, ha találkoztak; mégis volt ebben a létben valami álomszerű, valami komolytalan. Elhessegette volna magától ezt az érzést Uri szívesen, de Apollónosz megerősítette: itt valami erjed.

Apollónosz második éve volt a gimnázium diákja, és úgy látta, lazább lett a fegyelem és hanyagabbak a tanárok.

– Mindenkinek más jár a fejében, és nem az, amivel foglalkoznia kellene – mondta Urinak elégedetlenül. – Mindenki Rómára figyel, ki lesz a császár. Apám mesélte: senki sem akar most üzletet kötni vele, a legrégebbi üzletfelei sem, akik már-már a barátai; majd később, mondják, amikor megint biztonság lesz. Holott évtizedeken át biztonság volt, mindvégig, amíg Tiberius erős volt, tekintet nélkül arra, mennyit vérengzett Rómában Seianus és mennyi vért ontottak Tiberius emberei, élükön Macróval, amikor Seianusszal és a bandájával végeztek. Itt ezeket az izgalmakat senki nem vette komolyan, senkit sem érdekelt, miért vonult ki Tiberius Rómából, miért zárta be magát Caprira és miért fordult vissza Róma határából, amikor egyszer elmerészkedett odáig. Egyiptom kell Rómának, Egyiptom Róma éléskamrája, azok ott csak gyilkolásszák egymást halomra nyugodtan, a mi gabonánkra Rómának így is, úgy is szüksége van, minket Róma belügyei nem érintenek. Most mégis más a helyzet. Valami kilódult a helyéből, mintha a csillagképek csúsztak volna máshová 421az égnek boltozatján. Illetve dehogy: azok ott vannak a helyükön, látjuk, csak a lelkekben kezdődik valami földrengésféle, és még én is érzem.

Éjjel beszélgettek a kertben, szabad volt virrasztaniuk, a püthagoreusok szigorú rendjét csak a felszínen, formálisan követelték meg tőlük, valójában szabadjára voltak engedve. Éjszaka is sokan sétáltak a gimnázium parkjában és a vízárusok, borárusok, ételárusok talyigáiról vételeztek olcsón. Uri felnézett, a forró nyári éjszakában fent voltak az égen a csillagok, amelyeket ő nem látott, csak bizonytalan, egymásba érő, fel-felszikrázó foltjaikat. A tekercsek ábrázolatait próbálta az égre képzelni, elvégre az összes létező csillagképet bemagolta ő is. Irigyelte Apollónoszt, aki a csillagokat jól látta, a szeme éles lévén.

– Sokszor éreztem úgy – mondta Uri tűnődve –, hogy iszonytató nyomással nehezedik rám az égnek boltozatja, a sajgó mellemre telepedvén. Mintha sok-sok isten határozott volna afelől, hogy a mennyet lerogyasztják, és éppen énrám. Sokszor éreztem ezt, és a mellemben a sajgás nem szűnt, és savat hánytam.

Apollónosz bólintott.

– Ott van a sorsunk a csillagokban – mondta. – Ezeket a csillagokat most Róma képzeli igazgatni, s mert mi ezt a Nagy Tenger minden partján Rómára inkább lustaságból, mintsem meggyőződésből ráhagyjuk, igazgatja is. De ha jönne egy csillagjós, akinek Tiberius hitelt ad, és Thraszülloszt, a kedvenc csillagjósát kirúgná, és ez az új csillagjós férkőzne a bizalmába azzal, hogy az örökélet reményével kápráztatja el, a mennynek boltozatja attól még a mi mellünket továbbra is nyomná. Túl sok mindent kellene tudnunk ahhoz, hogy a jövőnket kifürkésszük. Nem tud ennyit ember, sohase tudott. Egyszerűbben kellene megélnünk az életünket talán. Nem kellene ennyit tudnunk, ennyit olvasnunk, a sok lényegtelen tudás, amire itt szert teszünk, elfedi a fontosat. Minket ez a remek intézmény elaltat, eltompít, megszerzett és megszerzendő sokféle tudásunk elhülyít.

– Miért, mi a fontos?

– Nem tudom, de valószínűleg nem az, amiről tudomással bírunk. Valószínűleg nem az történik a Földön, amit történni látunk. Valami pedig egészen biztosan történik most is, ám lehet, hogy soha nem fogjuk megtudni, milyen korban is időztünk a testünkben átmenetileg.

Hallgattak. Az eget bámulták. Apollónosz látta a csillagokat, Uri nem.

– Túl bonyolult lett az élet valamitől és mélységesen igazságtalan – mondta Apollónosz. – Talán túl sok lett az ember, kifolytak a kicsi falvakból, amelyek megerjedtek, holott jól megvoltak benne koráb422ban. Nagyvárosokba verődtek, magukra maradtak és megőrültek. Ha minket, a kivételezetteket ez nyomaszt, hogy bírnák elviselni a primitív és szegény emberek? Akikből sok van. Nagyon sok. Te jobban ismered őket nálam, éltél is közöttük. Mi fortyog bennük? Neked tudnod kellene. Félelmetes, micsoda erő lesz, ha egy újabb Spartacus-felkelésben zsidó és görög szegények egyesülnek.

Urit meglepte ez a szempont és félretette, hogy majd átgondolja.

Hétvégeken az alabarkhosz palotájában megsokasodtak a kémek.

Addig is látta Uri, hogy az alabarkhosz olykor Philóval, olykor Marcusszal, néha pedig nélkülük el-eltűnik az egyik vendégszobában a hírnökökkel, akik a világ minden részéből Alexandriába érkezvén tiszteletüket tették nála. Jöttek Adiabenéből, Commagenéből, jöttek Szíriából, jöttek a Heródes-utódok által uralt Arméniából; jöttek Babilonból, a Parthus Birodalom fővárosából, amelynek állandóan Arméniára fájt a foga és háborúzott érte, amit Róma nem vett jó néven; és persze jöttek Júdeából, Galileából, Itáliából és Egyiptom nagyobb városaiból. Óriási pókháló ez a világ, és a pók, Alexander alabarkhosz, ennek a hálónak a közepében ül.

Nem biztos, hogy mindeme kémeket Alexander pénzelte egymaga, de hogy beszélgetett velük, az bizonyos. Szükségét érezték a futárok, hogy megmerítkezzenek a társaságában, és amit tudnak vagy amit jónak látnak, azt elfecsegjék neki. Legalábbis így képzelte Uri, aki soha nem hallhatta, mit is tárgyal a jövevényekkel az alabarkhosz, a leggazdagabb zsidó a világon.

Maga Flaccus, a helytartó is fel-feltűnt Alexander alabarkhosz palotájában, pár fős testőrség kísérte mindössze, és mindig ajándékot hozott: csodaszép, Keletről származó szőnyeget vagy jókora rhodoszi amforát, tele borral. Kecses volt az ilyen amfora, bár egyszerű és dísztelen; az alabarkhosz nagyon megörült neki, holott volt díszesebb amforája temérdek; Uri később megtudta, hogy az ilyen amfora üresen szinte drágább, mint a legfinomabb borral tele, mert különleges porcelánból készül, amely lélegezni engedi a benne lévő italt vagy magvakat; a rhodoszi amforában évek múlva sem penészedik meg semmi. Flaccus, a magas, jókiállású, vidám férfi, „a mi Aulusunk”, akiről hírlett: már a szülei is híres műgyűjtők voltak és a palotája tele van a Rómából hozott és azóta beszerzett szobrokkal, festményekkel, köztük egy Pheidiász faragta Gorgó-fővel, közvetlenül társalgott mindenkivel. Urit kedvesen hátba vágta, amikor bemutatták, és otthonosan mozgott az alabarkhosz palotájában.

A helytartó látogatását nem mindig jelentették be előre, de többször is előfordult, hogy zsidó előkelőségek vártak rá a palotában; Tija az apja bankárainak nevezte őket.

423

– Mivel foglalkoznak ezek a bankárok? – érdeklődött Uri.

– Mivel, mivel, hát hitelezéssel – felelte Tija.

Uri arra következtetett, hogy az alabarkhosz uzsorakamatra helyezi ki a pénzét, s hogy az ő emberei Flaccus pénzét is forgatják eszerint.

Ha nem is bensőségesen, de arcról megismert a gerousziából, az alexandriai Szanhedrinből néhány fontos tanácstagot Uri: szombatonként, már a szombat kimenetele után, e kiválasztottak gyakran vacsoráztak az alabarkhosznál. Egy Andrón nevű tanácstagnak szólt oda egy vacsorán Marcus, hogy Urit jegyezzék be az alexandriai zsidók közé, mint az alabarkhosz vendégét; Andrón, a zsidó archívum igazgatója készségét nyilvánította, rögtön följegyezte magának Uri nevét, valamint apjának és anyjának nevét. Az anyakönyvek is az ő gondozására vannak bízva, és személyesen viszi a változások másolatát minden Pészahkor a pénzszállító delegációval Jeruzsálembe. Szabadkozván, amiért a római családokról nem sokat tud, érdeklődött, papi vagy lévita származék nem volt-e Uri családjában; Uri sajnálkozva közölte, hogy nem.

Egy szombati vacsorát Flaccus is megtisztelt a jelenlétével, és a zsidó előírásokat egytől egyig betartotta. Úgy beszélgetett Trüphónnal, Euodosszal, Philemónnal és más zsidó vénekkel, ahogyan ő a középkorú tanácstagokat udvariasan szólította, mint aki régóta és közelről ismeri őket. Trüphón a fiát is elhozta, Démétriosznak hívták, érzékeny lófeje volt feltűnően nagy orrlyukakkal és vékony, zárkózott ajkakkal, vele Tija társalgott hosszasan és tisztelettel.

– Ki ez a Démétriosz? – kérdezte később Uri féltékenyen.

Tija nevetett.

– Ellenség – mondta. – Gyűlölnek minket, mert nagyobb a vagyonunk, mint az összes vénnek együttvéve.

Uri a futárok között egyszer felismerte Jorámot, a sovány tolmácsot, akiről a szamáriai úton eleinte azt képzelte, hogy tolvaj. Jorám is látta őt, de nem köszönt, elfordította a fejét, és Uri sem köszöntötte.

Jorám is jelenthetett rólam Alexandriába. Jorám, aki Áronnak, a tisztnek volt a bizalmi embere, s ekként a Pilátust tőrbe ejtő Szanhedrinnek is. Még az is előfordulhat, hogy a Gerizim-hegyi provokáció ötlete Alexandriából ered.

Orrában Uri ismét megérezte a csonkolt, gennyedő testek szagát és undor fogta el.

Tisztátalan helyen lakik.

Tűnődött, vajon jelentenie kell-e, hogy Jorámot mint a Szanhedrin ügynökét ismerte meg Szamáriában. De hát ő nem az alabarkhosz kéme. Nem kérdezik, mit tud. Ha sejtik, hogy Jorám többfelé dol424gozik, sejtik, ha nem, hát nem. Fizetett kém sose lennék, gondolta, akkor meg miért kellene ingyen dolgoznom nekik?

Érezte azonban, hogy helyzete kétes, mert ellenszolgáltatás nélkül ugyan, de az alabarkhosz családja tartja el hónapok óta, és a tanulmányait Philó fizeti. Utólag meg kell majd szolgálnia. A tartozást be fogják hajtani.

Hogyan lehetne elmenekülni? Nem Alexandriából, hanem az alabarkhosz palotájából.

Holott olykor érdemes volt ott lenni.

Rendszertelen időközönként estélyt adott az alabarkhosz, amelyre Flaccust és a görög gerouszia előkelőit is meghívta; ilyenkor elébük tárta azokat a képeket, vázákat és szobrokat, amelyeket a legutolsó estély óta szerzett be; hárfások és fuvolások is közreműködtek, és pompás volt a lakoma. A fuvolások az alabarkhosz tulajdonát képezték és remekül keresett rajtuk, mert a temetéseket követő kötelező, egy hétig tartó torra bérbe adta őket a tehetős gyászolóknak.

Egész Görögországot járták az alabarkhosz megbízottai, és ha vételre érdemes alkotásra bukkantak, megüzenték. Nem minden futár volt képzett ízlésű ember, de a főnökük, akit a vásárlás szervezésével bízott meg az alabarkhosz, igen. Görög volt és főállásban a Muszeionban is ezzel foglalkozott.

Okos ember volt ez a Nikodémosz, maga is szobrászként kezdte, de, mint Urinak panaszolta, akivel barátságba keveredett, Alexandriában már rég nincsenek mesterek.

– Túl sok a pénzünk – magyarázta –, mindent meg tudunk venni, leraboljuk az egész hellén világot. Élősdiek vagyunk, a művészethez semmivel sem járulunk hozzá, itt nincsenek jelentős festők és szobrászok. Könnyű volt Pheidiásznak: Athén jó képet akart mutatni magáról befelé és kifelé egyaránt. Alexandria nem akar jó képet mutatni, mert VII. Kleopátra óta nincsen államisága, amit a világgal el kellene fogadtatnia.

Uri felvetette: úgy hallja, Alexandria szegény, csak sok benne a gazdag; hogyan szerzeményez Nikodémosz, ha a könyvtárnak sincs elég pénze.

– Magántőkéből – mondta Nikodémosz. – Például amikor az alabarkhosz számára veszek műkincseket, ő azok öt-tíz százalékát felajánlja a városnak. A görög gazdagok is ezt teszik. Szerencse, hogy a görög és a zsidó gazdagok vetélkednek egymással, különben a Muszeion nyolcvan éve nem kapna semmit.

Csodálatos vázákat, faliképeket, szobrokat állított ki az átriumában az alabarkhosz, Uri kétszer részesült abban a szerencsében, hogy láthasson ilyet. Flaccus el volt ragadtatva, és persze az ajándék 425képektől és szobroktól is, amelyeket az alabarkhosz ünnepélyesen, taps és vivátozás közepette átadott neki. A görög vendégek sem mentek haza üres kézzel.

Rendeztek ilyen bemutatókat a görög gazdagok is, ezekre az alabarkhoszt és a családját meghívták, Uri nem volt hivatalos. Nikodémosznak hála bejárkálhatott a Muszeionba és a raktárakban is nézelődhetett; ámult, micsoda legyűrhetetlen képzelőereje van az embernek, ha hagyják.

Mondták a gimnáziumban: szívesen fogadnak fel másolókat a könyvtárba, mert mindent be akarnak gyűjteni, ami valaha megvolt. Beszélt néhány görög diákkal, akik szoktak másolgatni, nem fizették őket túl jól, de ha az ember belejön, mondták, elég szépen kereshet; ők mesélték, hogy újabban nem egész tekercseket másoltatnak, hanem a tekercset átfutván egy könyvtáros dönti el, mi fontos belőle és mi nem. Siralmas gyakorlat, mert másik könyvtáros mást tartana fontosnak, s ki tudja, évszázadok múltán mi lesz a tekercsből érdekes, de a város pénztelenségét tekintve érthető. S mesélték: a tekercseket újabban nem tekercsre másolják, mert egy hasábban két hiba is elég, hogy az egészet újra kelljen kezdeni, hanem külön lapokra, amelyeket aztán egymáshoz ragasztanak, s ennek a neve könyv. Ha hibázik a másoló, csak egyetlen lapot kell újraírni, és nem az egész tekercset. Persze éghetőek ezek a pergamen- vagy papiruszkönyvek is; feltalálták ugyan a tűz ellen impregnált lapokat vagy két nemzedékkel korábban, de mégse arra írnak, mert drága.

– Valami elmúlt Alexandriában – mondta Apollónosz Gamma bánatosan. Tija a fejét csóválta: háromszáz éve, Alexandria aranykora óta valóban minden romlik, de még mindig maradt további romlásra elegendő.

Uri nagy kedvet érzett a másoláshoz, s amikor kiderült, hogy a nehéznek számító matematikai könyvek másolásáért kétszer annyit fizetnek, eldöntötte, hogy jelentkezik.

Csakhogy a Szerapeion, amelynek egyik szárnyában a könyvtárat elhelyezték, templom. Beléphet-e oda ő, a jövevény zsidó?

Tija nevetve biztosította: nem fog odanézni az Örökkévaló, merre is császkál egy zsidó híve Alexandriában; ha odanézne, Urit már rég halálra sújtotta volna. Különben Philó is odajár.

A Szerapeionba nem volt könnyű bekerülni, igazolást kértek, hogy Uri a gimnázium diákja, és még külön ajánlólevelet is Iszidórosztól.

Iszidórosz mogorván hallgatta Uri kérelmét.

426

– Minek neked pénz? – kérdezte. – Eltart téged a zsidó pereputtyod.

– Nem a pénz érdekel – mondta Uri –, hanem a munka.

– Ugyan, ugyan. Azt hiszed, titkos ballisztikai tekercsekre bukkansz, és másolás közben bevágod őket?

Uri meglepődött. Miért éppen a ballisztika? Az ostromgépek sohasem érdekelték.

– Béke van, igazgató – mondta Uri –, nem lesz háború az én életem alatt.

Iszidórosz nevetett.

– Naiv gyerek vagy te – mondta, szinte szeretettel. – Jó, hogy köztetek is vannak idióták.

És az engedélyt megadta.

Tija elfehéredett a dühtől, amikor erről értesült. Uri meglepődött: Tija is, Apollónosz Gamma is szeretett volna másolni, de nekik Iszidórosz nem engedélyezte.

Uriban gyanú ébredt.

– Téged a ballisztika érdekel? – tette fel a kérdést.

Tija bólintott.

– Az a jövő – mondta –, az ostromgépek tudománya! Apám szimpla vámszedő, de én ostromgépeket fogok gyártani!

Tiját különösen a sűrített levegővel működő ágyúk érdekelték, a velük való kísérletezést ugyan vagy száz éve abbahagyták, mert nem érték el a szokványos katapultok találati pontosságát, de szerinte mégis a sűrített levegőé a jövő. Uri utánaolvasott a gimnázium könyvtárában.

Már Nagy Sándor használt torziós katapultot, amely kőlövedékeket dobált, és nyílkatapultot is, amely standard fegyver maradt. Ezek helyett próbálkoztak később az alexandriai tudósok sűrített levegős katapulttal, de nem volt annyira hatékony, mint a torziós. Hidraulikus gépek eszkábálásában kitűnt Kteszibiosz, Philón és a fizika általános zsenije, Sztratón. Kteszibiosz olyan torziós katapultot készített, amely fémhúrral működött, Dionüsziosz pedig feltalálta az ismétlő automatikus katapultot, csak az volt a baj, hogy nem teljesítette a minimális követelményt, az egy stadion távot. De ügyes gép volt: amint kilőtt egy nyilat, már kilövésre kész volt a másik. Egy kicsike cilinderrel működött, amely a tárból betaszította a lyukba a következő nyilat.

Ha sűríteni lehet a levegőt, mint ahogyan bebizonyították, hogy igen, akkor ritkítani is lehet, gondolta Uri, de erről nem írtak a szerzők, s mert gyakorlati jelentősége nem volt, az ötletéről elfeledkezett.

Tija nagyon szerette Philón könyvét, amely a „Felkészülés az ostromra” címet viselte, Uri is átfutotta. Arról írt az alapos szerző, hogy 427az ostromlott városban miként szárítsanak ételt, hogyan őrizzék meg a lakosság egészségét, és hogyan készítsék fel őket lelkileg. Terjedelmes fejezet foglalkozott azzal, miként kell az ostromlók ivóvizét megmérgezni, hogyan lehet az ostromlott városból telegrafálni a szabad városokba, miféle orvosságokat kell felhalmozni, miként lássák el a sebeket, hogyan jutalmazzák a védőket és hogyan ingassák meg az ostromlók önbizalmát. A mechanikai kézikönyvsorozat egyik teljes darabjában a szerző a kémjelentések kódolásával és dekódolásával foglalkozott, részben talán innét vették a zsidók a tűzjeleiket. Tija Aeneas Tacticus könyvét is Uri kezébe adta, amely hasonló témákról szólt, kevésbé részletesen, de több fantáziával.

Uri csodálkozott. Minek ilyesmit tanulni, amikor Alexandriát belátható időn belül nem fogja megostromolni senki. Tija rábámult.

– Én ezt fordítva olvasom – jelentette ki.

Uri lassan felfogta, hogy Tija városok ostromára készül, és a védekezés eljárásait azért tanulmányozza, hogy ellenszert találjon.

– Szerinted Róma, a békeszerető, várostromokra készül? – kérdezte.

Tija legyintett, Uri naivitását reménytelennek látván.

Kicsi helyiségben kezdett másolni Uri a Szerapeionban, és matematikai tekercseket kért, miután megerősítették, hogy azok másolását valóban kétszeresen díjazzák.

Díjazhatták volna ezt a munkát többszörösen is: nagyon oda kellett figyelnie, hogy a görög ábécé betűivel jelzett számok melletti jeleket, amelyek az összeadást, szorzást, négyzetre és köbre emelést meg a gyökvonást jelentették, el ne vétse. Az iszosz volt az egyenlőség jele, a szóvégi „sz” az ismeretlen, ez kétszer az ismeretlen többes száma; a dünamisz a négyzet, a kübosz a köb, a delta a delta után a negyedik hatvány, a delta és a kübosz egymás után az ötödik hatvány, a kübosz kübosz után a hatodik hatvány…

A görög ábécé első kilenc betűje volt az első kilenc szám; a következő kilenc a tízeseket jelentette, és a harmadik kilenc a százasokat; ehhez az utolsó három betűt, a sztigmát, a koppát és a szampit a már nem használatos ábécékből vették át. Az ezres elé vesszőt tettek, a tízezres jele M volt, és a számokat jelentő betűket a szövegben felülhúzták, amikor épp el nem felejtették. Urinak sok korábbi, eltérő számjelöléssel írt művet is erre a szisztémára kellett átírnia, és ehhez gyakran a felügyelő könyvtáros, Hérón segítségét kérte, aki járatos volt ugyan az egyiptomi és föníciai számjelölésekben, de türelmetlenül magyarázott, és, mint Uri később tapasztalhatta, a saját számításaiban is gyakran tévedett. A csillagászat érdekelte elsősorban, de maga sohasem kémlelte az eget, hanem régi iratokban kutakodott. Művelt, bölcs ember volt egyébként, csak az aprólékos, sziszifuszi munka nem volt ínyére.

428

Nehéz munka volt a másolás, de Urinak erre született a szeme: közel hajolt a kézirathoz, és mindent tökéletesen látott! sőt másoknál is tökéletesebben, akik mellette piszmogtak, mert ő az apróbb jeleket is észrevette.

A nyár vége másolással telt, és megvolt az a haszna, hogy amit másol az ember, azt meg is kell értenie. Fabrikált magának egy abakuszt, és annak a segítségével ellenőrizte a számításokat. Sok olyan aritmetikai és geometriai összefüggést fogott fel Uri másolás közben, amelyet korábban nem értett. Éppenséggel a rendszeres matematikai képzést hiányolta a gimnáziumban a leginkább, amit a többiek, még a gimnázium előtt, a házi tanítóiktól megkaptak. Mondta ugyan Apollónosz Gamma, hogy ez már nem igazi matematika, az lezárult kétszáz éve a polgárháború alatt, a legendás könyvtárigazgató, a szamothrakéi Arisztarkhosz Ciprusra menekülésével. Előbb szűnt meg a könyvtár szellemileg, mintsem Julius Caesar felgyújtotta volna, vélekedett, s eltűnődve tette hozzá: talán Caesar gyújtónyilai nem is fogtak volna a raktárakon, ha a szellem még eleven lett volna Alexandriában. Ezek már nem alkotók, mondta a tanáraikról Apollónosz Gamma. De azért Uri jól látta, hogy van mit tanulnia tőlük, és védte őket: igenis, megvan bennük a szellem.

Apollónosz a fejét csóválta:

– Nincs meg, már nyolcvannyolc éve sem volt meg, különben nem tárolják gyúlékony barakkokban a könyvtár állományának kilenctizedét! Már akkor nem volt becsülete a tudásnak, mert ha lett volna, márványpalotákban tartják, és ma is meglenne mindaz, ami odalett!

Pünkösdkor ünnepi istentiszteleten vett részt Uri a Bazilikában, és aztán a tömeggel vonult ki a Fárosz-szigetre. A palota felé kanyarodtak előbb, mert a hagyomány szerint a Jeruzsálemből érkezett hetvenkét fordítónak az első napokban az Akrában volt a szállása, s csak azután vonultak ki Démétriosz, az akkori könyvtáros vezetésével a félszigetre, ahol a görög Tórát hetvenkét nap alatt megalkották. Most tűnt fel Urinak, hogy a Delta, ahol az Alexandriába érkezett első zsidók letelepedtek, mennyire közel esik a palotához. Talán féltek a zsidók az őslakosoktól, és abban bíztak, hogy megtámadtatás esetén a palotaőrség gyorsan tud a segítségükre sietni.

A szigeten sokan és sokat beszéltek, és a csodálatosan langyos tengerben is megmártóztak, mert a tenger rituálisan tiszta, a legtisztább; különös volt látni azt a csaknem kétszázezer zsidót egyszerre 429a vízben, mert csak az öregek, a kicsi gyerekek és a betegek maradtak otthon. A jeruzsálemi ünnepi mártózás jutott Uri eszébe, annak a milliónyi nyomorult, rongyos embernek a tülekedése a félig kiszáradt, piszkos folyómederben. Nem jó helyen épült fel a Templom: ide kellett volna építeni, Alexandriába. Valóban jobb lett volna, ha Mózesnek nem kell a népével Egyiptomból kivonulnia.

Uriban felrémlett, miket is irkálnak a zsidóellenes görög történészek erről a kivonulásról, átlapozta már ezeket a csúf irományokat, megvoltak a gimnázium könyvtárában: hogy a leprásokat tiltotta volna ki országából a Fáraó, s ezeknek a vezetője lett volna Mózes, akinek az Oszarszeph nevet adta a történész Manethón, aki Szótér uralma alatt működött, és egyébként jól használható görög fordítást készített az egyiptomi időrendi táblákból. Nyolcvanezer leprás vezetője lett volna szerinte ez az Oszarszeph nevű pap, maga is leprás, aki Amenophisz fáraóval szemben száműzetésük színhelyén, Héliopoliszban az Egyiptomra támadó etiópokkal szövetkezett volna, s később, amikor a Fáraó megbékélt az etiópokkal, kénytelen volt továbbvonulni a maradék nyavalyásaival Palesztinába. Az is lehet, hogy nem leprások, hanem pestisesek voltak, a különböző betegségekre ugyanazt a szót használták a zsidóellenes történészek, akik közül a gyűlölködőbbek azt is állították, hogy Oszarszeph titkon az egyiptomi városokba küldte a betegeket, vagyis a zsidókat, hogy az egészséges lakosságot fertőzzék meg. Amikor Uri ezekről az írásokról kérdezte Philót, az legyintett: nem kell velük foglalkozni, úgyse olvassa őket senki.

Uri szenvedélyesen másolt, s még a fürdőket is elhanyagolta. Volt is feszült elégedetlenség a testében, a teste azt kérdezte a szellemétől, ugyan mire is vesztegeti az idejét, mire a szelleme azt válaszolta, hogy ő is ki akar elégülni. Uri lelkifurdalásosan másolt és azzal nyugtatta magát: ez a rabszolgamunka, amelybe oly szépen bele lehet feledkezni, ez is Alexandria, ahol az ember nagy szabadságában még azt is megengedheti magának, hogy a zajló életben ne vegyen részt.

Másolhatott egész nyáron, a tanítás szünetelt, a tanárok vidéki villáikba, a görög diákok a szüleikhez tértek haza, Alexandria szinte kiürült; esténként és éjjelente ugyan most is nagy tömeg korzózott a kedvelt helyeken: a kikötői kocsmák tele voltak, és a gimnázium kertjében lévő Négyzetes Sztoa környékén a mímusok idétlenségein szórakozó tömeg a mozgóárusoktól ezúttal sem vásárolt kevesebb ételt és italt, de a lökdösődés enyhült és kevésbé kellett félni a zsebtolvajoktól.

Másolt és olvasott és megtudta, hogy sok nemzedékkel korábban 430az egyiptomi Elefantinban tekintélyes zsidó közösség lakott, sőt saját templomuk volt, amelyben állatokat és terményeket áldoztak. Templomukat lerombolták, ők újra felépítették, míg végleg el nem űzték őket az egyiptomi görögök, a jeruzsálemi főpapok hathatós támogatásával. Nem kizárólag a szamáriaiak tagadták meg a jeruzsálemi Templom elsőbbségét tehát. Sőt Rómában is létezett zsidó közösség a rómaiak által a görögök ellenében támogatott Makkabeus-uralom idején, száz évvel Pompeius hódítása előtt, és ők otthon, a házi oltáraikon áldoztak! Nem igaz, hogy Pompeius hadjárata nyomán kerültek volna zsidók Rómába először: tanúskodnak erről a korabeli római bevándorlásügyi illetékes, a praetor peregrinus rendeletei, amelyekkel a Szombati Iuppitert – Iuppiter Sabatiust – tisztelők lakhatását korlátozta, majd ki is tiltotta őket Rómából. Ha kitiltotta őket, akkor ott voltak, és hitük a római népre hatást gyakorolt. Mindez le van tagadva azóta. Próbált erről beszélgetni Uri, de Philót e kicsinységek nem érdekelték: filozófiailag e történeti kuriózumok nem jelentenek semmit, mondta, és érződött: a római zsidók nem számítanak, mert szegények.

Római időszámítás szerint augusztus végén, zsidó időszámítás szerint Elul elején a görög diákok és a tanárok lassan visszatértek Alexandriába.

Hivatalosan egész Egyiptomban, így a városban is az egyiptomi időszámítás volt érvényben a maga hónapneveivel, de ezt senki sem használta, és Uri sohasem tanulta meg. A zsidók kiváltképpen figyeltek a római időszámításra, még a görögöknél is inkább adtak rá, hogy a birodalom hivatalos ünnepeit, amelyeket római időszámítás szerint adtak meg, a maguk részéről az összes provincián aggályosan betartsák; Alexandriában, Uri így látta, a zsidók mindent elkövetnek, hogy fényesebb ünneplést tartsanak ilyenkor, mint a görögök, talán attól tartván, hogy hanyagságért Rómában följelentik őket.

Egyetlen hivatalos római ünnepet hagytak figyelmen kívül az alexandriai zsidók ha nem is hivatalosan, de távollétükkel óvatosan tüntetve: augusztus elsejét. Bármilyen napra is esett ez a dátum, a zsidóknak sürgős elintéznivalójuk akadt vidéken, s ha nem szombat volt éppen, valóban el is utaztak. A görögök sem tettek másként, aki csak tehette, elutazott, mert munkaszüneti nap volt ez: hatvanhat évvel korábban ezen a napon adta meg magát Alexandria Augustusnak. Nem szerencsés vesztes háborút megünnepelni, Róma mégis ragaszkodott hozzá. Flaccus testőrei tartottak felvonulást e nevezetes nap délelőttjén, végigvonultak a kikötőn, majd a nyugati csatornánál, a Kibotosz sarkán délre fordultak, és a gimnázium előtt az Arszinoé úton kelet felé haladva a Makedonész (vagyis a Delta)431kerületben fordultak északra, hogy az Akrába, a palota fellegvárszerű épületébe, az állomáshelyükre visszatérjenek. Zenészek kísérték őket nagy számban, bámészok bámészkodtak, egyéb nem történt. Uri a gimnázium utcára néző oszlopai közül nézelődött, aznap a másolás szünetelt, noha a Szerapeion nyitva volt, s benne áldozatokat mutattak be Rómának és a császárnak, amiként a görög és egyiptomi istenek kisebb-nagyobb szentélyeiben is kötelezően, amelyekből volt Alexandriában sok ezer. A zsidó imaházakban is ünnepeltek, persze, valamivel mégis boldogabban, mint a görögök; Urinak az volt az érzése, hogy a kisebbségben lévő zsidók a lelkük mélyén hűségesebbek a birodalomhoz, mint a függetlenségük elvesztését némi fogcsikorgatással dicsőítő többségi görögök. Persze illett a görög előkelőségeknek e szertartásokon családjuk legalább egy tagjával képviseltetniük magukat, és kényszeredetten ott pompáztak a koinonok vezetői is.

Az alabarkhosz családjából Marcus volt kijelölve, hogy a Bazilikában a hálaadó imán részt vegyen, amelyen a szakmák kahaljainak is kötelező volt képviseltetniük magukat legalább egy-egy fővel; maga az alabarkhosz Flaccus esti fogadásán vett részt a palotában, ahol Marcusnak, az elsőszülöttnek is meg kellett jelennie; Tija azonban Philónál töltötte ezt a napot, a Mareotisz-tavi idilli szigeten, ahová Uri is szívesen elment volna, hívták is, de nem ért volna vissza a városba másnap, amikor a másolást folytatni volt hivatott, hát maradt az alabarkhosz palotájában.

Ő volt otthon egyedül a hatalmas palotában, a vendég, akit minden szolga ismert, ismerték az alabarkhosz magánhadseregének beosztott őrei is, be is engedték, ki is engedték, amikor csak akarta, Uri mégis félt, valahányszor egyedül ért haza, vajon beengedik-e a kopogtatásra aznap is, nem ér-e véget ez az álom, nem foszlik-e szét a varázs, és ő ismét nincstelen, hajléktalan kóborló lesz, akinek mindvégig érzi magát. Egyedül volt hát otthon e visszás állami ünnep estéjén és éjszakáján, sétált az egymáshoz kapcsolt, csak az ő kedvéért fáklyákkal gazdagon kivilágított belső kertecskékben, és tudta, hogy a lépteit láthatatlan, árgus szemek követik. Nagy volt a hőség, megfürdött az egyik medencében, nyakig ellepte a víz, a hátára feküdt és lebegett; mire csurgó tunikájában kimászott, az asztalon már ott volt a gyümölcs és a bor, egy heverőn pedig törülköző és néhány tiszta tunika. Uri megtörülközött, átöltözött, evett, ivott, és az jutott az eszébe, hogy ő talán nem egészen épelméjű, de határozottan nem kíván magának ekkora gazdagságot.

Augusztus végefelé visszaszivárogtak a diákok és a tanárok, a tanítás még nem kezdődött meg, majd csak szeptember közepén, de a diákok már elfészkelték magukat a dormitóriumokban, esténként 432pedig a kikötői kocsmákba jártak, ahová Uri, Tija és Apollónosz Gamma is velük tartott, sőt a tanárok közül is némelyek. Volt néhány törzshelyük, de a leginkább Lüsziasz kocsmáját szerették, ahol ingyen ehettek és ihattak, versekért cserébe.

Nagy műkedvelő volt Lüsziasz, ez a vörös képű, kopasz ember, kívülről fújta Kallimakhosz epigrammáit; mesélték, azért kedveli ezeket különösen, mert ő is a fiúkat szereti, akárcsak a költő, aki egyébként orvosként vagy kétszázötven éve utolsóként mestere, a nagy Hérophilosz nyomán élveboncolást is végzett: halálra ítélteket szállított nekik a király az Akrából, ahol azóta is van börtön, azokat metélték szét elevenen, hogy a tudományt gazdagítsák. Makhón, a komédiaíró maximáit is szívesen idézgette Lüsziasz, amelyek a híres emberek közösülés alatt tett kijelentéseit dolgozták fel, valamint a legelképesztőbb pozitúrákat ecsetelték; de nem ezért jártak hozzá a diákok, hanem mert majdnem minden este költői versenyt hirdetett közöttük: képzelt emberek sírfeliratait kellett megírniuk – e fiktív halottak nevét és életrajzát maga Lüsziasz szerzette –, s a legsikeresebb epitáfium költője azt és annyit rendelt, amennyit akart, és mindig sokat rendelt, hogy mindenki jóllakhassék.

Igen népszerű volt e műfaj hajdan, háromszáz évvel korábban Alexandriában, minden valamirevaló költő művelte Aszklepiádész, a fiktív epitáfok nagymestere nyomán; hagyományosan disztichonban vagy tetrasztichonban kellett megírni. A kétsoros sírfeliratokat a kényes ízlésű Lüsziasz joggal értékelte többre, mint a négysorosokat, és ha leoninus: belső rímes disztichon sikeredett, azt külön kancsó borral díjazta. A rögtönzések az ő tulajdonába mentek át, és rebesgették: hamarosan antológiát fog ezekből összeállítani, s mint szerkesztője, halhatatlan leend. Télegonosz, az egyik jól verselő görög diák állította: ő már látott a számoszi temetőben valódi sírokon olyan epitáfokat, amelyeket Lüsziasz kocsmájában szereztek korábban, Lüsziasz tehát e sírversekkel – felcserélve a fiktív személyek nevét valódira – nagyban kereskedik. A sírversfaragók jól kerestek szerte a görög világban, mert igényes költészetet nem olvas senki, viszont halottai mindenkinek akadnak; el tudták képzelni a diákok, hogy Télegonosz igazat beszél, de egyelőre nem a gazdagodásban, hanem a vacsorában voltak érdekelve, és buzgón körmölték az aznap esti feladványt.

Tija nem írt epitáfot, csak élvezettel mulatott, hallgatván az elkészült műveket; Apollónosz Gamma írt, de kevés sikerrel, neki a prókátori próza állt kézre; Urit viszont néha megszállta az ihlet és remekelt, s ezzel néhány görög diák őszinte tiszteletét, sőt barátságát is elnyerte. Soha nem lehetett előre tudni, milyen lehetetlen, feltételezett név és miféle mesebelien kalandos sors jut aznap Lüsziasz eszébe, 433és Urit az abszurd történetek lelkesítették. Szerette a félkarú sírásót, az ötmellű nőt, az elefántagyarú prostituáltat, a hímnős kurvát, a milliomos rabszolgát, a krokodilfarkú könyvtárost, aki nem tud a pikkelyes farkától leülni, hogy másolhasson, meg a homlokán és az orra helyett is péniszt viselő faunt, aki a herezacskókat állandó fejrázással veri ki a szeméből, és a hasonlóan remek szörnylényeket, akik a csak tévedésből kocsmároskodó Lüsziasz termékeny agyából keltek ki, és akiket méltó módon, emelkedett stílusban kellett elsiratniuk.

Egyik este Iszidóroszt, az igazgatót adta fel Lüsziasz incselkedve, mert az élő emberek sírfeliratai sem voltak a játékból kizárva. Tija kuncogott, Apollónosz Gamma a fejét csóválta: ez neki nem fog menni; Uri a következő epitáfot szerzette:

Nagy tapsot aratott Uri e szerzeménnyel, és aznap ő rendelhetett a társaságnak büszkén.

Másnap Iszidórosz is ott ült Lüsziasz kocsmájában.

Uri megdermedt. Rászedték, ő pedig gyanútlanul besétált a csapdába. Iszidórosz kedvesen, oldottan társalgott mindenkivel, Uri felé nem is pislantva, és amikor Lüsziasz feladta az aznap esti személyt, Uri elpirulva bólintott: ő volt feladva. Megpróbált szellemes sírfeliratot kiötleni saját magáról, de semmi sem jutott az eszébe.

Iszidórosz nyerte meg a versenyt:

Uri boldogan nevetett, és többször is alkalmat talált, hogy a mosolygó Iszidórosszal koccintson.

Hádész áll a Septuagintában a héber Seol helyett, Iszidórosz tehát jártas a Tórában, ha a poklot nem más görög szóval illeti. Iszidórosz legalább tudja, mit nem fogad el a zsidó vallásból, gondolta Uri hálásan, és olyan világra vágyott, amelyben az igazgató iránti szimpátiája – amelynek kölcsönösségében most már nem kételkedett – nem ütközik semmi akadályba.

Augusztus 29-én tartották az egyiptomi Újévet.

Az már valódi, őszinte népünnepély volt. Uri Szótadésszal csavargott a városban. Műveltek és szabadelvűek lehettek a szülei, a névadásból következtethetőleg, mert egy nevezetes Szótadész a királyt gúnyoló verseiért szenvedett kínhalált két és fél évszázaddal korábban.

Az a Szótadész népszerű lehetett és emiatt elbizakodott, mert azt írta királyáról, Philadelphoszról, aki az édes húgát, II. Arszinoét vette feleségül: „a faszodat tisztátalan lyukba mártottad”, amiért börtönbe 434került, ahonnét megszökött, de Patroklosz admirális Krétán elfogta, ólommellényt rakatott rá és a tengerbe vettette. Mindebből annyi emlék maradt Alexandriában, hogy éppen erről az Arszinoéról nevezték el a befejezetlen templomot meg a legtöbb utcát, többek között azt a széles főutat is, amelyen a gimnázium feküdt; volt Megváltó Arszinoé, Csodatévő Arszinoé, Halhatatlan Arszinoé és még számtalan utca; senki meg nem tudta mondani Urinak, mitől imádták annyira éppen ezt az Arszinoét, aki fiatalon meghalt. Valakit, jobb híján, mindig kell imádni, gondolta Uri, talán az ember természete ilyen.

Ez a diák-Szótadész kedves, mosolygós fiú volt, zömök, barna hajú, fekete szemű; a gerelyvetésben és a futásban kiváló, az elméleti katonai ismeretekben jeleskedő, és a rögtönzött sírversei is szellemesre sikerültek többnyire. Uri szeretett volna olyan vidám, felszabadult és éles szemű lenni, mint ő, s főleg annyira tehetséges matematikus. El sem tudta képzelni, Szótadész mit kedvelt meg benne. Szívesen megkérdezte volna, de nem merte: Szótadész volt az első igazi görög barátja életében, és egy buta kérdéssel nem akarta elveszíteni. Szótadész barátságáért minden görög diák versengett, és nem a családja miatt, amely nem volt nevezetes, és még csak nem is Alexandriában lakott, hanem önmagáért; Szótadész kedvesen rázta le őket magáról, ha nem is mindig mindet; talán ellenük talált meg engem, gondolta Uri kishitűen és hálásan a sorsnak, amiért görög barátra tett szert Alexandriában.

Szótadész cipelte végig az egyiptomi Újév alkalmából Urit a városon; az ünnepen való részvétel a zsidók számára nem volt tiltva, Uri időben megérdeklődte Tijától.

A régi kikötőben volt a legnagyobb a tömeg, maskarákba öltöztek a népek, alig lehetett megkülönböztetni őket a mímusoktól, akik az e célból városszerte ideiglenesen ácsolt emelvényeken óbégattak; művészetükért a pénzt a közönség a színpad elé helyezett kosarakba dobálta. Rögtönzött vagy hagyományos szcénákat adtak elő, Uri ezt nem tudta megállapítani, de feltűnt neki, hogy egyes mímusok horgas orrat ragasztottak maguknak, és meg-meggörnyedve állandóan Kelet felé hajlongtak, értelmetlen abrakadabrát üvöltözve.

– Ezek mi vagyunk, zsidók? – kérdezte.

– Ezek ti vagytok – erősítette meg Szótadész.

– Miért utáltok ti minket? – érdeklődött Uri.

– Mert veszélyesek vagytok – felelte Szótadész jóindulatúan.

Uri a további érdeklődést későbbre halasztotta, mert felmászott a színpadra Káposzta, vagyis Karabasz, a város legnépszerűbb bolondja, és hatalmas ováció fogadta. Karabasz hajléktalan volt, nincstelen és dologtalan, gyakran aludt a gimnázium parkjában a gondozott 435gyepen, úgyhogy a diákok ismerték. Ismerték az alexandriai nők is, akiket Karabasz a szerelmével üldözött: amint meglátott egy formásabb nőt, felüvöltött és az arrajárók gyönyörűségére utána vetette magát. Ha a nő menekülésre fogta, Karabasz egy darabig mellette futott, aztán megállt, lihegett és elterült a földön. Ha a nő megállt, Karabasz a földre vetette magát és vinnyogott. Soha nem nyúlt hozzájuk, soha nem szólt egyetlen illetlen szót sem. Mesélték, többször is előfordult, hogy a sokaság megverte azt a férfit, aki Karabasz ellenében a hölgye védelmére kelt. Karabasz ingyen kapott ételt és italt mind a régi, mind a Nyugati Kikötőben; népszerűségével nem élt vissza, csak annyit fogyasztott mindenből, amennyire szüksége volt.

A többi hajléktalantól az különböztette meg, hogy anyaszült pucéran járt télen-nyáron, és soha nem volt hajlandó akár egy leplet is magára venni. A bőre volt a ruhája, ráncos és megfeketedett, s mintha időnként levedlett volna magáról egy-egy elhasznált káposztalevelet, ami vagy a bőrére tapadt kosz volt, vagy a bőre maga; talán innét származott a gúnyneve; a heréi laposan lógtak le a nemiszerve mellett, Karabasz önfeledten vakarászta őket.

Ez a Karabasz mászott fel a színpadra, amikor Urit az foglalkoztatta, miért is utálják a görögök a zsidókat Alexandriában.

A mímusok rossz néven vették, hogy vetélytársuk támadt, de nem merték lezavarni a színpadról, ők is ismerték, és szerzett jogait nem volt merszük kétségbe vonni. Karabasz sűrű haja loboncosan lógott a szemébe, ugrált a színpadon, a heréi úgy lifegtek, mintha a hasa alatt fülei nőttek volna; a mellét verte és üvöltözött összefüggéstelenül; a mímusok borúsan álltak és vártak, a közönség pedig ujjongva tapsolt és hujjogott. Karabasz énekel! Hallgassátok Karabaszt! A zenészek próbáltak dallamot fújni, ütni és nyirettyűzni Karabasz üvöltése alá, sikertelenül. Mennél kevésbé volt értelme és ritmusa Karabasz üvöltésének, a közönségnek annál jobban tetszett. „Karabasz, Karabasz!” – kiáltozták boldogan.

– A szerencsétlen – morogta Uri.

Szótadész a fejét ingatta.

– Jó szerep az övé – mondta. – Ő legalább kitalálta magát. Ennyi hatványozott tehetségtelenségből ebben a városban ő él meg tisztességesen egyedül. A többi tehetségtelen barom munkálkodik, mint az őrült, és jószerivel bele is szakad. Géniusz lakozik benne, a mi közös géniuszunk, Gaius Theodorus.

Uri maga is így gondolta abban a pillanatban, csak nem merte volna kimondani. Talán ez az igazi különbség görög és zsidó között ebben a városban: a sokistenű görög bevallja, az egyistenű zsidó letagadja.

A tömeggel mentek az Arszinoé főutcára, ahol, a gimnázium park436jától keletre, a nevezetes Szema állt, Nagy Sándor és a Ptolemaioszok síremléke. A Szema épületét az évnek csak ezen a napján nyitották ki, Nagy Sándor papjai és papnői álltak a bejáratban fehér ruhában, koszorús fejjel, a papok és papnők az év egyéb napjain normális foglalatosságot űztek. Hosszú sor állt, hogy Nagy Sándor alabástrom koporsóját megtekintsék, hálaimájukat elrebegjék és a Sándor-papságot pénzérméikkel gazdagítsák. Szótér hozatta Alexandriába Nagy Sándor tetemét, az aranykoporsót aztán X. Ptolemaiosz ellopta, beolvasztotta és ő helyettesítette alabástrommal. A Szemát, vagyis a mauzóleumot Philópátor emeltette, a benne nyugvó királyok híréhez képest meglepően alacsony, lépcsőzetes, négyzetes építmény volt; azóta minden uralkodó azon igyekezett, hogy a mauzóleumnál magasabb templommal örökítse meg a saját emlékét. A Testek hegye, ez a mesterséges domb, amely valamivel délebbre állt, magasságban felülmúlta a Szemát, annak a tervezője is Nagy Sándorral akart vetélkedni holtában. Beálltak a sorba ők is, hogy a Szemába bejussanak, ácsorogtak, de nem jutottak előbbre, aztán feladták és elmentek inni. Szótadész elmesélte: amikor Augustus császár az actiumi csata után Alexandriába érkezett, kinyitották neki Nagy Sándor koporsóját, a császár meg is tapogatta a bebalzsamozott testet és véletlenül letört egy darabot az orrából; a koporsót sietve visszazárták és felajánlották neki, hogy a Ptolemaioszok tetemeit is elébe tárják, mire a császár öntudatosan azt felelte: ő királyt jött megnézni és nem holmi hullákat. Azóta, hetven éve, soha nem nyitották fel Nagy Sándor koporsóját senkinek, csak amikor újrabalzsamozzák, úgy húszévente, de az orvosokon kívül nem láthatja senki.

– És mi lett az orrával? – kérdezte Uri.

– Talán önálló életre kelt – vélte Szótadész –, és itt bolyong a kikötőben.

Ezrek és ezrek bolyongtak a kikötőben ittasan, egy orr fel se tűnt volna közöttük. Ott tébláboltak a gyerekek is, a teherhordók, ők is ittak. Uri szánta ezeket a tíz-tizenkét éves fiúkat: ők cipelték a bálák többségét a sovány vállukon és nyakukon, mert nekik negyedannyi bért kellett fizetni, mint a felnőtteknek. Sokan voltak, többen, mint a szamarak, az öszvérek és a felnőtt teherhordók együttvéve. Szótadész nem helyeselte Uri szánakozását: ezek a fiúk boldogok, ők tartják el az egész családjukat, és emiatt otthon nem verik őket.

Az egyiptomi Újév reggel ért véget, Uri egész nap aludt, mert hajnaltájban túl sok mézes bort ivott a kikötőben.

Lüsziasz kocsmáján kívül sok másikat is felkerestek a diákok, ez volt a tanév legjobb időszaka, a szabadság néhány csodás napja: 437együtt ittak a hímringyókkal, a kurvákkal és a rakodómunkásokkal, akik nem estek nekik késsel soha, noha egymás belét kisebb-nagyobb nézeteltérések alkalmával szívesen ontották. A diákok ezekben a kocsmákban is ingyen fogyaszthattak, vagyis pénzt nem kértek tőlük, de elvárták, hogy hajnalban a hajók kipakolásánál segédkezzenek. Uri lehetőleg minél kisebb csomagokat cipelt, félt, hogy egy bála alatt megroppan a dereka, és furcsállotta, hogy a kikötőben otthonos rakodók udvariasan bánnak velük, még ővele is, noha tudták, hogyne tudták volna, hogy zsidó. A görög diákok leereszkedően viccelődtek a trógerekkel, szabadokkal és rabszolgákkal egyaránt, és azok előzékenyen nevetgéltek, meg voltak tisztelve. Nem kellett megkérdezni, miért van ez így: túlságosan nagy a görög diákok családjainak vagyona és hatalma, és minden sértést, amit a rakodók a csemetével szemben elkövetnének, kamatostul kapnák vissza. Nem tetszett a hajnali rakodás Urinak emiatt, de nem húzhatta ki magát: megdolgozott azért, hogy zsidó létére egyenrangúnak tekintsék, és ha nem rakodik ő is, gonosz tréfák céltáblájaként a görög társak kegyéből kiesik.

Sok palesztinai zsidó rakodott a görögök és egyiptomiak mellett, arról lehetett őket megismerni, hogy másoknál többször imádkoztak kelet felé hajlongva, lábukat a tengerbe mártva, magukra vizet spriccelve, s hogy arámiul imádkoztak: maran atha, maran atha, kiáltozták kórusban. A júdeai földválság űzte őket nyugatra: az elsőszülöttektől felvásárolták a földet a főpapi családok, és nekik semmijük sem maradt. Abban reménykedtek, hogy a leggazdagabb zsidó városban, Alexandriában, megcsinálhatják a szerencséjüket. A Bazilikában, rájuk való tekintettel, elvégre ők is zsidók a nyomorultak, újabban pár arámi szót is kevertek a szónokok a görög szövegbe. Főleg az egyiptomi rakodók utálták őket, mert olcsóbban is hajlandók voltak pakolni. Ugyanúgy a kikötőben háltak az utcán, mint a görögök és az egyiptomiak, és ők is hamar ragadtatták magukat késelésre.

Szeptember elején Szótadészt meglátogatta a családja. Az Alfában szálltak meg, és Szótadész – két görög barátjával együtt – Urit is bemutatta nekik. Uri megdöbbent, amikor Szótadész húgát meglátta, ilyen szép lányt elképzelni se tudott volna. Magas volt, sudár, hosszú combú, egyenes tartású, derekáig érő szőke haja hullámos, a szeme kék; nem volt kifestve sem a szemöldöke, sem a szemhéja, sem a szája, semmi, amit az egyiptomi nők, akárcsak a rómaiak, imádtak kipingálni; minden gyönyörű volt rajta egyenként, az összhatás azonban még szebb. Megdöbbentő volt a zömök, barna fiú mellett látni ezt a germán szépséget. Szótadész görög barátai is elnémultak, a lány elpirult és a zavart oldandó hamar visszavonult; Szótadésznak kínos 438volt a dolog, nem tudta előre, hogy a húga is Alexandriába érkezik; Uri úgy látta, a barátja nem rajong a szépséges húgáért túlságosan.

Miután a család elutazott, Uri ismét megkérdezte, miért nem szeretik az egyiptomi görögök az alexandriai zsidókat.

– Túl sokan vagytok a világon – mondta Szótadész borúsan –, legalább annyian, mint a latinok, de belőletek még Perzsiában is sok van, és az ő révükön elhalásszátok előlünk a kínai és indiai kereskedelmet.

– Más kifogás nincs? – érdeklődött Uri.

Szótadész a vállát vonogatta:

– Nem hiszem – mondta. – Olyan mindegy, ki hány istent tartozik tisztelni.

Kis tűnődés után hozzátette:

– Ha nagyon különböznétek tőlünk, jobb lenne talán. De hát pont olyanok vagytok, mint mi. Ez a baj.

Urit meglepte a közlés, és sokat gondolkozott az értelmén. Nem tudta kiverni a fejéből Szótadész húgának alakját, pedig még azt a kicsi, fekete lányt is megpróbálta felidézni magában, akit valaha Júdeában szívesen megvett volna. Sietett aztán az egyik fürdőbe, hogy legalább a teste megnyugodjék. Elképzelte: valahonnét vagyonra tesz szert és megkéri a lányt; nagyot nézne Szótadész meg a családja; a lány váratlanul úgy döntene, hogy a kedvéért áttér zsidónak, és a szertartást a Bazilikában tartanák. Uri nevetett magán, és azon külön, hogy ő vajon miért nem térne át görögnek. Talán mert nem szokás. Gazdag zsidó családokba beházasodtak görög nők, sőt görög férfiak is, de fordítva nemigen szokott megesni.

Már csak néhány nap volt hátra a tanításig, amikor egyik diáktársuk, Hedülosz, kibérelte a piactér legnagyobb vendéglőjét, az Elefántot.

A piacteret mindenki agorának hívta, bár hivatalosan Forum Augusti volt a neve, a Béta és a Gamma határán állt, és mindig tele volt áruval. Az Elefánt arról volt nevezetes, hogy ócska padok és rozoga, ingatag asztalok álltak a három fallal körülvett kert egyenetlen, gödrösre kitaposott földjén; az edények ócskák voltak, a kanalak és a kések görbék és csorbák, és ott helyben, a pincében főzték a legjobb sört Alexandriában. Az árpa és a komló átható szaga a piactér legtávolabbi zugába is beette magát. Az Elefánt negyedik fala helyén csörgedezett az egyik kanális, abba lehetett hugyozni és hányni. Infernális hely volt és épp igen divatos a gazdagok körében; húszegynéhány diák és másfél tucat tanár számára kivenni egy teljes estére az egész, legalább félezer ember vendéglátására alkalmas vendéglőt egész vagyonba kerülhetett. Hedülosz nem tűnt ki a tanulásban, és 439a családjáról nem hírlett, hogy különösebben gazdag lenne. Uri nem értette, honnét van ennyi pénze Hedülosznak.

– Perzsa lett – mondta Szótadész megvetően, de azért indult az Elefántba lakomázni ő is.

Elmagyarázta: az válik perzsává Alexandriában, aki úgy vesz fel kölcsönt, hogy az adósságlevél záradékába odaírja: perzsa polgárrá vált. A hitelező nem hajthatja be a kölcsönt és a kamatait alexandriai polgáron bármikor, s főleg akkor nem, ha az adós valamelyik szentélybe vonul – ez zsidó imaház is lehet –, mert a menedékjog minden szentélyre és minden odamenekültre vonatkozik. Kivéve a „perzsákat”. Az eladósodott „perzsák” hiába futnak menedékhelyre, kiadják őket. Valódi perzsa polgár századok óta nincs Alexandriában, mind beolvadt, göröggé lett, de nem felejtették el nekik, hogy hajdan Egyiptomra támadván a szentélyeket is lerombolták és megszentségtelenítették. Aki egy adósságlevélre odaírja, hogy perzsa lett, azon az adósságot bármikor és bármilyen eszközzel be lehet hajtani; ezt a szokásjogot Alexandriában mindenki betartja, s noha nincs írásban rögzítve, a bírák is elismerik.

– Hülye ez a Hedülosz – vélekedett Szótadész. – Így akar bevágódni nálunk.

És ment, oldalán Urival, hogy Hedülosz pénzén nagyot lakmározzék.

Hedülosz a hosszú asztal végén trónolt megdicsőülve a családja társaságában, ott volt az apja, az anyja és néhány öccse is. Egysoros halászhajókat gyártott az apa, és Uri úgy látta, Hedülosz egész családja boldog. Irtóztató traktában részesültek és rengeteget ittak; a tanárok kurjongatva énekeltek, a zenészek fáradhatatlanul húzták, fújták és ütötték. Urinak nem ízlett a sör. Azon tűnődött, miért éri meg ez a lakoma Hedülosznak.

Talán azért, amiért Agrippának, hogy folyton eladósodik.

Erre a lakomára a volt diáktársak évtizedek múlva is emlékezni fognak, s ha felkeresi őket valamilyen kéréssel a perzsa Hedülosz vagy a leszármazottja, készségesebben fogják teljesíteni.

Hajnaltájt érkezett egy gyanús társaság, élükön valamilyen Lampóval, akiről azt mondták, bírósági jegyző és nagyon gazdag; ők is bőven kaptak az ételből és italból, és Hedülosz Lampó mellé térdelve azt hajtogatta: „Te vagy a miénk, te vagy a miénk!” Hedülosz apja nem háborodott fel, sőt görög módra megáldotta őket.

Mondták a társak később, amikor kijózanodtak, hogy ügyes ember ez a Lampó, a bírák ugyanis mindig elfelejtik, mi is hangzott el a tárgyaláson, és Lampó jegyzőként azt ír be utólag, amit akar. Megmásítja tehát a jegyzőkönyveket Lampó, akit emiatt papiruszvezérnek 440és tollgyilkosnak neveznek: ennek kedvez, annak a kárára hamisít, és a feledékeny bírák aláfirkantják a nevüket; érdemes hát megkenni Lampót, ha a peres ügyében nem akar rosszul járni az ember. Messzire nyúlik Lampó keze, de az mégse lenne jó, ha a gimnázium igazgatói tisztét elnyerné, ugyanis, hírlik, erre vágyik, de az igazgatótanácsot még nem sikerült megvásárolnia, legalábbis nem az összes tagját. Idő kérdése csak, vélekedtek egyesek, mások pedig azt mondták, semmi rosszat nem tenne Lampó, műveletlen ugyan, de ügyes, és hátha ő több pénzt tudna kisajtolni a gimnázium számára, mint a rideg, rátarti, büszke Iszidórosz.

Uri hüledezett. Emlékezett rá, hogy a lakoma elején Iszidórosz még ott volt, de amikor Lampó megérkezett, már nem. Tartsa meg az Örökkévaló Iszidóroszt a gimnázium élén még soká.

A zsidó Újév egyszerűen zajlott: sófár hirdette meg, és egész nap zenéltek és táncoltak a Bazilikában és a környékén, aztán kivonultak a Fárosz-szigetre. Méltóságteljes, lassú séta volt ez, végig a kikötőn, végig a Heptastadionon, demonstratív séta, legalább kétszázezer zsidó vett részt benne; a görögök bámulták őket, amerre elhaladtak, s nem éppen barátságosan, de azért némán; fuvolák, kürtök, sokhúrú hangszerek kísérték a tömeg vonulását, amelyhez más imaházakból is csatlakoztak zsidók, és a félsziget túlsó végén, a zsidó csillagvizsgálónál tülekedve, egymást lökdösve tárgyakat dobáltak be a tengerbe: előző évi bűneik hordozóit, s immár megtisztulva, újabb bűnökre alkalmasan, boldogan tértek vissza a városba. Uri egy olcsó agyagvázát vett magának erre az alkalomra, azt dobta a tengerbe. Különös, de úgy érezte: valóban megtisztult a lelke.

Engesztelés napján Uri ott ült a Bazilikában az alabarkhosznak és bővebb családjának fenntartott első nyugati sorban. Rengetegen tömörültek a padsorok között és a falaknál, vagy százhúszezer ember, az alexandriai zsidók körülbelül harmada; a többiek saját imaházaikban gyűltek össze. Pap is érkezett az ünnepre Jeruzsálemből, de csak a papi áldást mondta el, egyébként nem szónokolt. Szeretnek Alexandriába utazni a papok, de sok időt nem tölthetnek el, pedig igen óhajtanák; az alexandriai előkelők hamar visszakísértetik őket Júdeába. A Septuagintából olvastak fel az előkelők egymás után, akiket az alabarkhosz szólított ki a keleti falhoz; állítólag ez volt az az eredeti Tóra-példány, amelyet hetvenketten hetvenkét nap alatt fordítottak le a Fárosz-szigeten; a példányt a királyi palotában lévő régi könyvtárból kérik kölcsön minden évben és oda is viszik vissza, az a hiteles, a többi csak másolat. Az istentisztelet után megint kivonultak a szigetre valamennyien.

A Sátoros ünnepet még egyszerűbben oldották meg: nem vertek fel 441maguknak sátrat, mint Jeruzsálemben és környékén az odatódulók, hogy benne lakjanak pár napig, hanem kicsike, asztallapon elférő, papiruszból, háncsból fabrikált sátracskát vettek elő, amelynek a tetejére friss leveleket applikáltak; ez jelképezte a sátrat, amely hajdan az Isten háza volt, és amely az Első Templom felépítéséig a Frigyládát rejtette. Azt a Frigyládát, amelyet a Gerizim-hegy gyomrában kerestek a szamáriaiak, és közben lemészárolták őket.

Ki tudja, hol lappang az a Frigyláda, ha volt egyáltalán.

Néhány héttel az ünnepeket követően izgalom támadt a zsidó Alexandriában: Agrippa börtönbe került!

Nem történhetett ez tizenegy napnál régebben, mert kilenc nap alatt Alexandriába ér Rómából bármely hír, még akkor is, ha a titokzatos, elzárt Capri szigetén történik, ahol a világ ura, a római császár él, és ahonnét a hírt a kémek először Rómába viszik meg. Felér Capriból Rómába a hír két nap alatt, leér Dikaiarkhiába, vagyis Puteoliba két nap alatt, s onnét közvetlen hajójárat viszi Alexandriába egy hét alatt. Uri utólag megharagudott a fukar római zsidókra: ők is elérhettek volna Rómából Jeruzsálembe két és fél hét alatt, ha a Puteoli–Alexandria–Kaiszarea hajóútra fizetik be őket, és gyalogolniuk csak Róma és Puteoli, illetve Kaiszarea és Jeruzsálem között kellett volna. Most már ki tudta számítani: az öt hét nyereség mindössze ezerkétszáz sestertiusába kerülne a római zsidó közösségnek oda-vissza – elhanyagolható összeg az áldozati pénz nagyságához képest. Sejtése támadt, hogyan is mehetnek a dolgok a zsidó Rómában, ahol valaha élt. Nem lenne jó oda visszamenni.

Agrippát Tiberius börtönbe vettette! A kegyencét, a barátját, az ifjú Gemellus és a Germanicus-fi Gaius nevelőjét, állítólag azért, mert egy beszélgetés alkalmával azt mondta volna, hogy Tiberius napjai meg vannak számlálva, és ezt egy szolga jelentette a császárnak.

Philó le volt sújtva.

Tija nem vonta kétségbe, hogy Agrippa börtönbe került, csak az indoklását nem tudta elfogadni.

– Lehetetlen – mondta meggyőződéssel –, hogy egy szolga jelenlétében Agrippa ilyesmit mondjon. Gondolhatja, gondolja is, de ki nem mondhatja, és nyilván ki se mondta, akkor se, ha tökrészeg. Szerintem Tiberius elrejtette Agrippát. Talán orgyilkosoktól félti.

Uri úgy vélte, egyeduralkodó zsarnokok szoktak értelmetlenül cselekedni, hiszen senki sincs, aki kontrollálni merné őket; hivatkozott ismert, jeles történetírók leírásaira hasonló ügyekben.

441

Tija a fejét rázta:

– A történetírók szükségszerűnek tüntetnek fel minden megtörtént eseményt, mintha nem történhetett volna helyettük bármi más. A történetírók az események foglyai, ki is van száradva az elméjük emiatt. Mi, akik épp most élünk, az egyenlő esélyek sokaságában leledzünk, s noha nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy a vénülő Tiberius megőrült, és egy lelkes, túlzó följelentő hazugságának hitelt adott, azért azt sem zárhatom ki, hogy nem ez történt, hanem épp az ellenkezője. Agrippát börtönbe záratta a császár, ez a hír, és tegyük fel, mert több forrás is beszámol róla, hogy igaz. Ámde miért záratta börtönbe, ha Agrippa nyilvánvalóan mindeddig óvatos volt, és Tiberiusra rossz szót nem szólt soha? Ha valóban megharagszik rá a császár, vakkant egyet, és Agrippát ledöfik. Kinek fáj egy ilyen ember halála? Csak egy zsidó. Vagyona nincs, rég felélte, kölcsönökből tengődik, halálával nem lesz gazdagabb a császár. Megrendíti egy ilyen tökfej halála a Római Világbirodalmat? Ugyan! Marad még Nagy Heródes-leszármazott elég. Ám ha Agrippa börtönben van, akkor él, akkor Tiberius nem vakkantott oda senkinek, pedig számos gyilkosságra vehető egyén tartózkodik körülötte. Gyanús, ha valakit nem öletnek meg rögtön, hanem börtönbe zárják. Börtönbe, Capri szigetén, ahol nincs is börtön!? Külön az ő részére létesítettek egyet netalán?!

Uri elismerte, hogy Tija érvelése logikus.

– A börtön – vélekedett Tija – nem feltétlenül a büntetés helye: legalább annyira a túlélés helye is. Odakint válogatás nélkül öldökölnek majd, mihelyt a császár halálát közhírré teszik, de a gyilkosok épp a börtönbe nem juthatnak be, elállják a kaput az őrök. Érdemes börtönbe csukatnunk azt, akinek a túlélését erősen kívánjuk, kedves Gaius. Ha a vész elmúlik, majd előhúzzuk a börtönlakót, és felmutatjuk: íme, él, túlélte, amit közületek, szabadon maradottak közül kevesen; fogadjátok jó szívvel, mert ő is szenvedett. Az a gyanúm, jobb börtönbe kerülni egy zavaros időszak elején, mint később, amikorra az ember óhatatlanul már sokak érdekét sértő magatartást tanúsított, mert azt soha nem feledik el, és utólag is képesek bosszút állni. Akit másoktól és önmagától meg akarsz óvni, juttasd börtönbe idejekorán!

Uri eltűnődött, vajon őt Máté nem hasonló okból záratta-e börtönbe Jeruzsálemben. Mondta Máté, a Pilátussal elköltött kínos vacsora után, amikor elváltak, hogy megmentette az életét; de arról Máté nem szólt, hogy a börtönbe óvó szándékkal küldte volna.

Uri elhatározta, hogy egyszer fölkeresi Mátét Ostiában és kifaggatja.

Éles ellentétben állt Tija okfejtése Alexander és Philó vélekedésével, akik a hír hallatán őszintén kétségbeestek, fő tanácsnokaikat a 443palotába hívták és zárt ajtók mögött hosszasan egyeztettek velük. Marcus az üggyel kapcsolatban érett politikusként nem nyilvánított véleményt.

Egyik vasárnap este Flaccus, a helytartó is megjelent az alabarkhosz palotájában, ezúttal többen kísérték, és nem hozott magával ajándékot, váratlan hírt kaphatott tehát; Uri épp az átriumban olvasgatott, amikor a helytartó átvonult az embereivel. Flaccusnak sem lehet közömbös, mi történik Caprin és Rómában; nyilván híreket cserélni jött az alabarkhoszhoz.

Tija erre az egyeztetésre meg volt híva, végig is ülte, s még éjjel elégedetlenül mesélte Urinak:

– Csupa idiótaságot beszéltek, majd megpukkadtam! Képzeld: Agrippa a börtönéből leveleket küldözget, és a szolgái is vele vannak. De apámék csak sipákolnak, szerintük Tiberiust Agrippa rosszakarói hergelték fel, és most Agrippa élete veszélyben forog. Ha Agrippa élete veszélyben forogna, már véget is ért volna, mondtam erre én. De ők tovább sipákoltak, én pedig befogtam a számat. Nem érti az apám a birodalmi működést. Okos ember, ügyes ember, senkiből lett Egyiptom leggazdagabb polgára, a megvesztegetéshez ért, de nem elég ravasz. Flaccus ravaszabb, ő nem sipákolt annyit, holott ő van igazán veszélyben. Apám így is, úgy is alabarkhosz marad, nem tudom, mitől fél. De ha Tiberius meghal, akárki lesz is az utóda, Flaccusnak ügyesen kell taktikáznia, hogy megmaradjon helytartónak.

– Pilátusnak se sikerült – mondta Uri.

– Pilátus buta! Amint megtudta, hogy Agrippa és Vitellius összefogott ellene, nem szervezkednie kellett volna, hanem az ellenségeivel kiegyezve lemondania. Rómában élhetett volna élete végéig szerényen, ám biztonságban. De nem, mert ő, a homo novus, aki vagyonra a felesége révén tett szert, bizonyítani akarta, hogy igenis ügyes prefektus és minden botrányt el tud simítani. Mi lett belőle? Te mesélted: hátbatámadták ott, ahol a legkevésbé sem várta, Szamáriában, amiről talán azt se tudta, hogy az ő fennhatósága alá tartozik! Minek ujjat húzni Vitelliusszal, aki bármely gaztettre képes, ahogyan azt tíz éve a Seianus-ügyben, a saját bátyját árulván el, megmutatta? Pilátus eredményes helytartóként óhajtott a császár és a szenátus előtt mutatkozni, büszkeségből, és hogy további zsíros állásokat kapjon. Mintha a császárt és a szenátust bármi meghatná! Semmi sem hatja meg őket, csak a siker, és azt csak csalárdul lehet elérni, ahogyan ők is, vagy legalább az őseik tették valamennyien. Tudni kell az erősebb előtt idejében meghajolni. Flaccust erre képesnek tartom. Szerintem egyszerre bombázza a futáraival 444Gemellust és Caligulát, s mind a kettőt hűségéről biztosítja, már most. És biztos, hogy Macrót is környékezik az emberei, akivel régóta jóban van.

– És apád kit bombáz a futáraival? – érdeklődött Uri. Rögtön megbánta a szemtelenségét, de már késő volt.

Tija nem haragudott meg.

– Antipászt – mondta. – Ha Agrippának baja esik, Antipász a jelöltünk. Nem jó jelölt, elrontotta az esélyeit, amikor elvette Herodiaszt, ezt nemcsak Fürösztő János helytelenítette, hanem mi is. Nem helyes ilyen támadási felületet nyújtani, ráadásul önként! Rossz politikus Antipász. De ha Agrippa nincs, akkor rá fogunk fanyalodni. Végül is az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

Uri nem tudta, mi is volt Antipász vétke, Tija röviden vázolta: Antipásznak volt egy felesége, Aretas nabataeai király lánya, de eltaszította, ami helytelen, ezt a rátarti arabok soha nem fogják megbocsátani neki és általában a zsidóknak, és elvette a testvérének a lányát, vagyis a saját unokahúgát, aki épp a féltestvérének, Fülöp királynak volt a felesége akkor. Fürösztő János, aki a bűntől való tömeges megtisztulást gyakorolta Galileában, a rokonházasság ellen füstölgött, ezért is fogták le, majd végezték ki végül, mint Aretas fizetett ügynökét; valóban az volt, vagy sem, mindegy. Alexandriában nem a rokonházasságot tekintették véteknek, elvégre Róma nem tiltakozott ellene, Róma sok mindent lenyel, hanem az Aretasszal való viszony megromlását. Nem szereti Róma, ha két szövetségese háborúzik egymással, kivéve persze, ha maga akarja így; ezúttal nem akarta.

– Ez az a Fülöp, aki szintén negyedes fejedelem volt?

Igen, az a Fülöp volt, aki aztán hamar meghalt, és a fejedelemségét Szíriába olvasztották; ez az a fejedelemség, amelyet egy nagy zsidó államba lehet olvasztani ismét, ha Róma jóvoltából megint lesz zsidó király.

Tiberius bankrendelete még nagyobb izgalmat keltett. Agrippa csak ember, helyettesíthető, de a bankok hitelrendszerének változtatása mindenkit érint.

Szigeti magányában unatkozván a császár kitalálta: a mezőgazdasági termelés válságát orvoslandó az általa alapított állami bankok három évre kamatmentes kölcsönt adnak a földbirtokosoknak, ha a földfedezet értéke a kölcsön kétszerese.

Uri ebből nem értett semmit.

Marcus égő szemmel magyarázta: hihetetlen lépés, a császár valódi végrendelete ez, mert iszonyatos módon letörte a kamatokat birodalomszerte! Dehogy haldoklik a császár, ép az elméje, de még mennyire!

445

Tija dühösen magyarázta tovább Philónak és Urinak, akik együtt sem voltak képesek a rendelet értelmét felfogni: a magánbankoknak is engedniük kell a kamatból, az extraprofitnak befellegzett, a császár irtóztató nagyságú magánvagyonával, amiből az állami bankokat egy csapásra megalapította, nem versenyezhetnek, mindenki az állami bankoktól fog kölcsönözni, az uzsorakamat meghalt!

– Ez nekünk más szempontból sem jó – mondta Tija borúsan –, mert magukhoz térnek az itáliai termelők, és mi, egyiptomiak, tért veszítünk.

Uri kezdte kapisgálni, Philó bambán bámult.

Uri magyarázta hát Philónak tovább: a kamatmentes kölcsön három éve alatt az itáliai földbirtokosok lélegzethez jutnak, és akár ki is termelhetnek annyit, hogy a kölcsönt vissza tudják fizetni…

– És három év múltán újra kérhetnek kamatmentes hitelt! – kiabálta Tija. – Ez az egyiptomi gabonaexport lefokozása! Tiberius tönkre akar minket tenni, hogy Róma önellátó legyen!

Marcus higgadtan szólt közbe: ez túlzás, Róma továbbra is rászorul az egyiptomi gabonaimportra, ha valamivel kisebb mértékben is; az itáliai kamatráta esése az igazi újdonság, ami birodalomszerte le fogja törni a kamatot, így Egyiptomban is; rengeteg görög és zsidó bank tönkremegy; ezeket fel fogják vásárolni a rómaiak, akik tőkeerősebbek; közvetve, hosszú távon a római bankoknak kedvez hát Tiberius rendelete, ez az igazi értelme, és nem az itáliai agrikultúra rendbetétele.

– És mi van, ha a kölcsön ellenére sem jön rendbe a birtok? – kérdezte Uri.

– Az Tiberiusnak még jobb – felelte Marcus. – A birtokon adósságteher lévén, a bank magát a földet szerzi meg. Ha sok birtok rendbejön, és rendbe fog jönni, a föld értéke megugrik, és a törlesztetlen kölcsön fejében bezsebelt birtok is többet fog érni a banknak, mint ért volna azelőtt.

– Tiberius ezt így végiggondolta volna? – kérdezte Philó csodálkozva.

– Végiggondolta – szólalt meg Alexander alabarkhosz. – Borzasztóan okos ember, életemben senkivel sem találkoztam, aki ennyire okos lett volna. Bölcs és ravasz egyszerre. Ha az isteni Augustus lett volna ilyen okos, ma India lenne a birodalom határa.

Uri csodálkozva hallgatta.

– Tiberius a birodalom megteremtője – jelentette ki az alabarkhosz –, és nem Augustus, az isteni… Hihetetlen, mennyire elfogulatlan az elméje… Talán mert sokat szenvedett…

Elmesélte: Antoniával sietett a császárhoz Rómában ő, senkiházi 446zsidó alexandriai Alexander a friss júdeai hírrel, hogy Germanicus Egyiptomba készül, ami, ha megesik, Róma és Egyiptom közötti újabb háborút jelent.

Antonia kétségbeesett: elsőszülött és Keletre száműzött, dédelgetett hős hadvezér fiát Tiberius nem szerette, túl sok volt a híve a szenátusban. Ő, Alexander, megpróbálta rábeszélni Antoniát, küldjön követet Júdeába, ahol Germanicus tartózkodott még, és a tervéről beszélje le. Antonia a fejét rázta, szép nő volt akkor, koránál fiatalabbnak látszott Drusus özvegye: Germanicus el van varázsolva, azt hiszi, császár lehet, és a követeket kidobja.

Antonia úgy döntött: a hírt együtt jelentik meg a császárnak. Zseniális lépése volt ez Antoniának: Tiberius előbb-utóbb úgyis megtudta volna. Jobb, ha tőle, Germanicus anyjától tudja meg. Elárulta a fiát, ő, az anyja, igen, de a nemzetségét csak így védhette meg.

– Akkor láttam a császárt először és utoljára – mondta Alexander. – Durva az arca, ragyás, sebhelyes, széles a válla, erős, mint egy gladiátor, a szeme szűk, az értelemnek nem sok jele rajta. Végighallgatott engem, aki jelentettem, és a néma Antoniát figyelte. Amikor végeztem, megkérdezte a császár Antoniát: egy vagy sok? Antonia azt felelte: sok. Tiberius elmosolyodott és azt mondta: válasszon Antonia birtokot magának a Nílus mentén, a legtermékenyebb övezetben akármekkorát. Antonia rám nézett, akit nem is ismert, és kérte, én legyek a birtok intézője. Tiberius bólintott.

Csöndben hallgatták az alabarkhoszt. Uri érdeklődve, Philó, Marcus és Tija unatkozva, sokadszor hallhatták. Uriban felrémlett: talán már nem Tiberius nagyságával kellene az alabarkhosznak foglalkoznia, hanem az utóddal, bárki legyen is.

– Halálra ítélte a saját elsőszülött fiát ezzel Antonia – mondta az alabarkhosz ünnepélyesen. – Nem tehetett mást. Megóvta ezzel az összes többi rokonát: a másik fiát, az unokáit… Germanicust így is, úgy is kivégezték volna, már csak azért is, mert rábírta a jeruzsálemi főpapokat, hogy háború esetén őt támogassák a császárral szemben; de ha Antonia nem siet a császárhoz, az egész családját kiirtják, talán még őt is. Így mindenki más megmaradt, s később ki-ki maga dönthetett arról, ki akarja-e végeztetni magát, mint Agrippina, az idióta özvegy… Én, a senkiházi, így lettem alabarkhosz. És Antonia így lett Tiberius legfőbb tanácsadója. Tiberius pontosan tudta, mit áldozott fel a birodalomért Antonia. Soha senkiben nem bízott aztán annyira, mint Antoniában. Nekünk mindent Antonia intézett el a császárnál azóta. Lehetett seregnyi szeretője Tiberiusnak, a társa Antonia lett, akit, Caprira vonulván, nem is láthatott többé, mert nem rendelte magához soha. Tudta, hogy van egy hű embere Rómában, legalább egy, a lelki felesége.

447

Hallgattak.

– Nekem nem volt ilyen – mondta az alabarkhosz. – De nem is vagyok annyira bölcs, mint Tiberius. Antonia kérdezte, mit tesz a császár, nehogy Germanicus Egyiptomba menjen. Tiberius nevetett: hadd menjen. Ez lesz a bizonyíték ellene. Mosolygott. És még azt is mondta: hadd menjen Germanicus Egyiptomba, és mégsem ez lesz a bizonyíték ellene, minek. Nem fogja a népszerű Germanicust felelősségre vonni semmiért. El fog halálozni véletlenül. Antonia szemébe mondta ezt. Mondhatta. Már szövetségesek voltak.

Az alabarkhosz felugrott, járkálni kezdett.

– Soha életemben nem láttam ilyet. A férfi lelki feleségül veszi az anyát, akinek az elsőszülött fiát készül az anyával mély egyetértésben meggyilkolni éppen, egy eszméért: a birodalomért. Én voltam az egyetlen tanú. Életveszélyben forogtam akkor, ezt csak később fogtam fel: az ilyen tanút el kell tenni láb alól. Nem ez történt. Tiberius bölcsebb volt, mint bárki, aki princeps volt vagy lesz még valaha. Tudta, hogy tudom, hogy megtehetné, sőt meg kellene tennie. De életben hagyott. Nincsen nagyobb híve nálam Egyiptomban azóta. Tudta előre. Mindent tud előre…

– Megmondhatná akkor azt is, ki lesz az utóda – vélekedett Tija. – Sok bajtól és izgalomtól óvna meg minket.

Az alabarkhosz dühösen legyintett.

Március végén érkezett a hír, hogy meghalt a császár. 78 évet élt. Regélték, hogy hűséges testőrparancsnoka, Macro gyilkolta volna meg, hogy Gaius, Germanicus egyetlen élő fia fojtotta volna meg, hogy kedvenc jósa, Thraszüllosz dögönyözte volna egy párnába, de ezek nem voltak komolyan vehető pletykák. Öreg volt és neki is meg kellett halnia.

Felbolydult Alexandria, amiként a Nagy Tenger partján az egész birodalom, aztán elöntötte a csönd.

Minden szentélyben gyászszertartás. Minden lobogó leeresztve. Minden sas megdöntve. Minden bolt bezárva. A fürdők bezárva. Minden piac üres. Minden imaházban ima az elhunytért. Sportversenyek, színjátékok elhalasztva. A kocsmák zárva: gyülekezni tilos. Kedvetlenül rakodnak a trógerek a kikötőben, mert rakodni ilyenkor is kell, de nem ihatnak. Kedvetlenül portyáznak a városban Flaccus testőrei, ők sem ihatnak, sőt a részegeket be kell gyűjteniük. Általános levertség. A Szebaszteionban hatalmas könyvbe írják be a nevüket a gyászoló polgárok, majd Rómába küldik, hogy a szenátus 448a többi városból érkezett hasonló könyvek között közszemlére tegye. Másik könyvbe azok írják be a nevüket, akik az isteni Tiberius szobrának felállításához járulnak hozzá pénzadománnyal, görögök és zsidók vegyesen. Legyen méltó szobra az isteni Tiberiusnak a Szebaszteionban, Augustus szobra mellett. Hosszú a sor a templom bejárata előtt, a rendre a szintén gyászoló katonák felügyelnek a ragyogó napfényben, sisakjuk is ragyog, páncéljuk is ragyog, csorog alóla az izzadság. A Hádészba kívánják némán az összes császárt, az elhunytakat, a jelenlegieket és a jövőbenieket a császár hű katonái.

Meghalt a császár.

De ki lett a császár?

Már csak azért is jó volna tudni, hogy a boltok kinyithassanak, a versenyek megtartassanak, a piacok üzemeljenek, és a szentélyekben és imaházakban végre hálaadó imát lehessen az új uralkodónak mondani, és örülni lehessen az életnek megint.

Találgatások kelnek szárnyra. Társuralkodó lett Gaius, Germanicus egyetlen életben maradt fia, meg Gemellus, az elhunyt császár vér szerinti unokája, aki még nem öltötte fel a férfitógát. De nem, Gaius visszautasítja a címet. Gaiust megölték. Gemellust megölték, Agrippát is, még a félkegyelmű Claudiust is, akiből pedig biztosan nem lehetett volna császár. Mindenkit megöltek, Macrót, a testőrparancsnokot kivéve, aki Rómába masírozott és átvette a hatalmat. De nem, Rómában béke van. Valami zavar mégis támadhatott az utódlás körül Rómában, mert az Acta Diurna két hétig nem jelent meg, holott annak a tiszte az új császárt írásban üdvözölni, és az újság ilyenkor, tavasszal, a hajózási szezon beindulása után legföljebb tíz nap alatt Rómából Alexandriába ér.

Április első hete is elmúlt már, amikor több forrásból egyszerre érkezett meg a hír: Gaius lett a császár, akit Sarucskának becéztek, és így is hívta Alexandriában bizalmasan azonnal mindenki, görög és zsidó: Caligula. Mintha attól, hogy az alattvalója becézi, a császár is derültebben, kegyesebben nézne rá a távolból.

Kevesen értesültek róla, az alabarkhosz családja az elsők között, hogy a szenátusban huzavona támadt az öröklés körül. Tiberius a végrendeletében Gaiust és Gemellust társuralkodó utódokként jelölte meg, és Macro, Rómába rohanván a halálhírrel, azon ügyködött, hogy a végrendeletet semmisítsék meg. Fő érve az volt, hogy társuralkodókat kijelölni, különösen, ha egyikük még kiskorú, arra vall: az isteni Tiberius élete végén ép elméjét elveszítette, az ilyen ember végrendelete pedig semmis. A szenátus huzakodott, huzakodott, aztán Róma legerősebb emberének, Macrónak engedett, aki a testőrség élén egyedül bírt katonai hatalommal; a szenátus a végrendeletet 449megsemmisítette és Caligulát egyetlen örökösként császárnak kiáltotta ki. Úgy jártak el, gondolta Uri, mint az özvegy ügyében Jehuda mester.

Caligula a fiává fogadta Gemellust, ahogy ilyen helyzetben illik, és kinevezte az ifjúság princepsének. Meg lehetett volna nyugodni.

Csakhogy nem Rómába vezetett a császár első útja, hanem a viharos tengeren Pandateria szigetére, hogy sok éve éhen halasztott anyjának, valamint bátyjának szintén ott hamvadzó hamvait Rómába vigye.

Szép emberi gesztus.

Caligula megüzente Rómába: ezentúl az augusztust követő hónapnak nem szeptember a neve, hanem germanikusz, az apja után. Az Egybegyűlt Atyák a császár kívánságát azonnal törvénybe iktatták és birodalomszerte kihirdették. Szeptember helyett germanikuszra esik a zsidó Újév ezentúl.

Az alexandriai zsidók megijedtek. Germanicus elrekkentésében, az alabarkhosz révén, tizenkilenc évvel korábban nekik szerepük volt. Mi lesz, ha az egész zsidóságon akarja az apja halálát megtorolni az új császár? Jobb lenne, ha csupán az alabarkhoszon torolná meg, akihez nekik semmi közük, az alabarkhosz görög polgár, már-már nem is zsidó! Szaglott az alexandriai éjszakában, hogy az alabarkhosz bukott ember. S ráadásul Rómában is az: Agrippa, legfőbb római zsidó kapcsolata, még mindig börtönben csücsül!

Ám híre jött, hogy Caligula császár, egyik első intézkedéseként, Agrippát a börtönéből kiszabadította. Bölcs ember az alabarkhosz, szaglott most már az alexandriai éjszakában, és Agrippa révén el fogja érni az új császárnál, hogy a kiválasztott népnek Augustus által megadott és Tiberius által soha kétségbe nem vont jogait, melyek a Szebaszteion előtt magasló zsidó sztélén kőbe vésve állnak, ezentúl se vonja kétségbe senki.

Az alabarkhosz a Bazilikában csodás beszédet mondott péntek este: dicsérte Gaius császár férfias szépségéhez méltó műveltségét, elméjének élességét, hadvezetésben apjától örökül kapott tehetségét, és áldotta az Örökkévalót, amiért ilyen remek férfiút választott a birodalom élére. Felszólította a zsidókat, örömüknek minden lehető módon adjanak kifejezést. A zsidók már a beszéd elején rendkívül örültek, a végén pedig még rendkívülibben.

Örültek hát a zsidók, és az az évi Pészahot minden korábbi örömnél nagyobb örömmel ünnepelték meg, és igyekeztek látványosabban is örülni az új császárnak, mint a görögök, akik szintén fenemód örültek. Egymással versengett görög és zsidó és kopt és minden más népség, aki csak lakott Alexandriában, és a koldusok is örültek. Hogyne 450örült volna kicsi és nagy, szegény és gazdag: csupa merő vigalom, dáridó, látványosság lett az élet Alexandriában, ünnepség ünnepség hátán, ingyenétel és ingyenital mindenütt, és az üzlet virágzott.

A két egyiptomi légió katonái fejenként háromszáz-háromszáz sestertiust kaptak a császártól, maga a helytartó osztotta ki személyesen a gimnázium kertjében a Négyzetes Sztoa előtt. Egész nap tartott az osztás, egyenként, név szerint szólított magához minden katonát Flaccus, végig dübörgött a zene és táncosok mórikáltak, a nép pedig először látta együtt a két légiót teljes létszámban felsorakozva. Impozáns látványt nyújtottak és fegyelmezetten álldogáltak a tűző napon mindvégig. Örült a nép a cirkusznak, bár el-elhangzott a tömegben, hogy Rómában a proletárok is ennyit kaptak; az alexandriai proletárok miért nem kapnak soha semmit?! Mennyivel rosszabbak ők, mint a rómaiak? Egy birodalom ez vagy több? Mitől alsóbbrendűek a másutt lakók, s főleg azok, akik Rómának szállítják a gabonát?

A görögök nem győztek állatokat áldozni a szentélyeikben és nagyokat lakomáztak belőlük. A zsidók ezt nem tehették, állatot áldozni csak a Templom hivatott. A jeruzsálemi Templomban áldoztak is mérhetetlen mennyiségű állatot az új császárnak, azon a napi reggeli és esti áldozaton kívül, amelyet még Augustus fizetett valaha, s bár később finanszírozni elfelejtette és Tiberius sem fizette többé, de azért császári áldozatnak nevezték azóta is. Mérhetetlen mennyiségű volt a csakis Caligula császár tiszteletére áldozott állatok száma, de akkurátusan följegyezték azért: százhatvanezer. Amikor Uri ezt a számot meghallotta, elszédült. Látta maga előtt a nyomorúságos júdeai falvakat, amint a tizedből, az elsőszülöttségből és a legjava minőségből megmaradt csaknem minden állatot összeterelik a katonasággal érkező begyűjtők és Jeruzsálembe hajtják. Nem kell a császárnak áldozott állatnak tisztának, épnek, hibátlannak lennie. Kifosztották a júdeai falvakat egészen, ünnepekre és a szombati lakomára nem maradhatott hús szinte sehol, csak mert új a császár. Könnyek szöktek Uri szemébe, és napokig nem nyúlt húshoz, amiben Alexandriában dúskáltak. Aztán megint evett húst, belátván: a júdeai nyomorultakon a böjtölésével nem segít.

Látástól vakulásig dolgoztak a zsidó vésnökök: hálaadó, az új császárt dicsőítő táblákat gyártottak százával a zsidó imaházak falára.

Látástól vakulásig dolgoztak a görög szobrászok és festők: Caligulát faragták, öntötték, festették a több ezer szentély számára.

A görögök jártak jobban, búsongtak a magukat épp megszedő zsidó vésnökök: szoborért, képért többet adnak, mint tábláért.

Már megint a zsidók jártak jól, búsongtak a görög mesterek, akiktől nem az összes szobrot és képet vették meg az illetékesek, és ami a nyakukon maradt, azt kidobhatták vagy beönthették.

451

Uri először a Szerapeion előtt találkozott az új császár másfél embernagyságú, teljes alakos szobrával, fiatal, csinos, magas, vékony férfit ábrázolt, szép, lányos arcán merengő bú; Apolló-szobor volt igazából. A Szebaszteionban is felállítottak egy Caligula-szobrot, az keményebb arckifejezést mutatott, mert Zeusz-szobor volt. Uri úgy látta, a két arc mégis hasonlít, s ebből arra következtetett, hogy Caliguláról már készült hiteles arcmás, talán több is, és azokat szerteküldték a birodalomban. Legalább látom az uralkodómat, gondolta, mert semmi esélye sem volt, hogy a császárral személyesen találkozzék.

Philó az alexandriai zsidóság nevében remekmívű üdvözlő levelet fogalmazott az új császárhoz Uri csikorgó vázlatát kicsinosítván, és népes delegáció élén maga vitte a palotába a helytartóhoz, kérve, hogy zsidó delegáció indulhasson Rómába a császárt köszönteni. Flaccus köszönettel átvette a gratuláló levelet, a zsidó delegáció indulásához nem járult hozzá, mondván, még túlságosan viharos a tenger, de megígérte: az első állami gyorspostával továbbítja Rómába.

Nem értették a zsidók, ők miért nem küldhetnek delegációt, mikor a görögök már többet is küldtek.

Borús volt Flaccus arca, a szeme beesett, mesélte Philó szűk családi körben, álmatlanságban szenvedhet mostanában. Volt némi káröröm Philó hangjában, észlelte Uri meglepetten. Tija arra tippelt, hogy Flaccust menesztik, amint Rómában a császár a végtelen ünnepléssorozat közepette ráér a birodalom ügyeivel is foglalkozni végre, s hogy ezzel Flaccus, „a mi Aulusunk”, tökéletesen tisztában van. Elvégre ő Gemellusszal ápolt atyai-baráti kapcsolatot, már amennyire a távolból megtehette, és ezt Caligula aligha bocsátja meg neki. Az alabarkhosz a fejét rázta: Macro tette egyeduralkodó császárrá Caligulát, márpedig Macrónak Flaccus jó embere, és nem fogja hagyni, hogy leváltsák. Mégis álmatlanságban szenved „a mi jó Aulusunk”, ismételte meg Philó gúnyosan. Marcus hallgatott, és amikor apja megkérdezte, mi a véleménye, Marcus megborzongott.

– Nem szeretnék prefektus nélküli Alexandriában élni – mondta.

– Flaccus a prefektus egyelőre – jelentette ki az alabarkhosz. – Soha nem volt okosabb, belátóbb, ügyesebb prefektusa Rómának eddig.

Erre Philó is csak bólogatott, majd halkan, mintegy magának megjegyezte: annak idején Flaccus azok között volt, akik Agrippina, Germanicus özvegye ellen hergelték Tiberiust, állítván: Agrippina azért nem eszik a császár lakomáin, mert mérgezéstől tart, s aki így gondolkozik, a mérgezésre maga is képes. Tiberius emiatt kezdte gyűlölni Agrippinát, aztán száműzte és végül meg is ölette persze.

– De hogy ráncba szedte nálunk Flaccus az elkanászodott centuriókat! – kiáltott fel az alabarkhosz.

452

Philó bólintott.

– Mindkét cohors a kezéből eszik – folytatta az alabarkhosz. – Minden bíró a kezéből eszik! Azokat is ráncba szedte! A görög szentélytársaságokat betiltotta vagy a személyes felügyelete alá terelte… S mindezt fél év alatt! Öt éve nem volt tüntetés, zavargás, randalírozás Alexandriában! Macro ezt pontosan tudja, és Caligulának is el fogja mondani, ha rá kerül a sor.

Urit meglepték ezek az információk. Tija megerősítette: Alexandria nem az a nyugalmas, békés város volt, amilyennek Uri megismerte.

Az előző gyöngekezű prefektusok alatt napirenden voltak az utcai csatározások, rablógyilkosságok, betörések, nagy részüket a cohorsok katonái követték el a görög csőcselékkel szövetkezve, mert a centuriók rendszeresen visszatartották a heti zsoldjukat, és valamiből a közlegényeknek is meg kellett élniük. Már Ariusnak, az első prefektusnak is meggyűlt a baja a katonákkal, ezért is vonult vissza idő előtt Maecenas védőszárnyai alá Rómába, később Augustus ezért küldte vissza még egyszer prefektusnak Magius Maximust, aki azt az obeliszket a Forum Augustin állíttatta fel, mert az utóda nem bírt velük, és így volt a Flaccust megelőző helytartó, az egyiptomi születésű Hiberus alatt is, aki hét éve halt meg, talán nem egészen véletlenül Seianus bukása után nem sokkal. Szabadon kószáltak a katonák a városban és gazdag görögök pénzelte rablóbandákba álltak, állami fegyverüket azok szolgálatába állítva; a centurióknak még fizettek is a rablásra fordított külön szabadnapokért, a zsákmányból a centuriók orgazdaként részesedtek ekként. Sőt eladták a zsoldosok az állami fegyverüket a csőcseléknek, és a táborba visszatérve jelentették: ellopták tőlük; lefokozás vagy kivégzés járt volna ezért, ehelyett új fegyvert kaptak a raktárból, ha fizettek, és fizettek, és kinek másnak, mint a centurióknak megint; a fogyatkozást a hadi könyvelők, ugyancsak jó pénzért, eltüntették. Kerekded, formás rendszere volt ennek a disznóságnak, és mondják, Germániában vagy Galliában sok cohors és légió jár el pontosan így ma is.

Uri közbevetette, hogy Júdeában is ez folyik. Tija elhallgatott, majd folytatta: Flaccus hamar átlátta a rendszert, valószínűleg még Rómában tájékozódott; a szabadnapok kiadását korlátozta és elrendelte, hogy a civileknél lévő fegyvereket gyűjtsék be, s hogy a kikötőbe érkező minden fegyvernek minősülő tárgyat az ő külön raktárába szállítsák. Eltartott a kutakodás fél évig, sőt tovább, sok házat feltúrtak, kivégeztek több száz civilt, tucatnyi katonát, három könyvelőt és két centuriót, és rend lett.

Ami a bírákat illeti, hát persze hogy annak kedveztek, aki többet fizetett nekik. A prefektus elvileg egész Egyiptom főbírája, a császár 453személyes főbírói jogát gyakorolván, de Flaccus előtt ezt a funkciójukat vagy lustaságból, vagy mert lefizették őket, nem teljesítették. Flaccus, amint kinevezték, végigjárta a koinonokat, és a bírák koinonjának különös figyelmet szentelt. Magához rendelte a bírákat egész Egyiptomból, és kijelentette: akit megvesztegettetésen ér, kivégezteti. Buzgón bólogattak a bírák, hazamentek és nagyokat kuncogtak. Aztán Flaccus keresztre vonatott néhány bírót találomra, bár semmiképp sem alaptalanul, és a maradék bírák megjuhászodtak. Helytartóskodása első két évében Flaccus bejelentés nélkül be-betoppant egy-egy bírósági tárgyalásra, némán végigülte, és ez elég volt, hogy a bírák a mai napig rettegjenek. Mindezt úgy érte el, hogy Alexandriában nincs mellette ama bizonyos tíz jogi tanácsos, akit minden provinciába kiküld Róma a helytartó mellé segítségül!

– De azért a jegyzőkönyvező a bíró határozatát meghamisíthatja – mondta Uri.

– Lampó megteszi, meg még néhány hasonló alak – ismerte el Tija –, de a bírók mégis félnek. Mindenhova nem állíthatsz egy-egy kicsi Flaccust. Jogbiztonság nem lesz Egyiptomban soha. De hát Rómában sincs, ha a császár beavatkozik… Nem hiszem, hogy valaha ennyire rátermett helytartója lett volna Egyiptomnak, és nem is lesz soha többé. Ettől persze Flaccust akkor váltja le a császár, amikor csak akarja, olyan súlyos felségsértési pert akasztván a nyakába, amilyenről ma még maga sem álmodik. Megértem Flaccus álmatlanságát. Nem mer elaludni, hogy ne gyötörjék rémséges lidércek.

Uri eltűnődött. Augustus unokáinak volt barátja és iskolatársa Flaccus. Tiberius azzal kezdte az uralkodását, hogy Augustus utolsó élő unokáját, Postumust, megölette. Akkor sem érezhette biztonságban magát a mi Aulusunk. Ki tudja, miként, mégis Tiberius kegyeibe lopta magát, sőt a legbelső körébe; ott volt vele Caprin, ott nevezte ki a császár a meghalt Hiberus utódjának. Nem lehet buta ember ez a Flaccus.

Május közepén értesültek róla, hogy a hó elsején meghalt Antonia.

Hat héttel élte túl Tiberius császárt.

Nem öngyilkos lett Antonia, mondták, csak életereje elfogyván, mintha a felesége lett volna, követte Tiberiust a halálba. Antonia születésnapja, január 31., birodalomszerte ünnep volt, Alexandriában is megünnepelték, a görögök állatokat áldoztak, a zsidók imákat mondtak érte, és most gyásznap lett a halálának napja is. Állami ünnep mind a kettő; meg fogják ünnepelni Antonia születésnapját jövőre is, és május elsején bezárnak a boltok, a piacok birodalomszerte, őrá emlékezvén, akinek szobrot sehol sem állítottak, akit kevesen ismertek életében, aki tizenkilenc éven át a háttérből a római és egyipto454mi politikai szálakat szomorú, bölcs párkaként fonogatta, és akinek Seianus bukásában is szerepe lehetett. A jelenlegi császár nagyanyját illik birodalomszerte elsiratni kétségtelenül.

Ez a halál az alabarkhosz családját mélyen megviselte.

– Elmúlt egy korszak – mondta Alexander alabarkhosz borúsan. – Most múlt el egy korszak, ezzel a halállal.

Philó nem szólt. Tija a fejét ingatta. Marcus hallgatott. Nagy csapás az alabarkhosz számára ez a halál: Antonia egyiptomi birtokai visszaszállnak a császárra, aki személy szerint is a nagyanyja örököse, s nem csak a princepsi hivatala révén, így Alexander egyik nagy jövedelmétől, a jószágigazgatástól elesik. Attól azonban az alabarkhosz még fővámos marad.

Aztán Uri sejteni kezdte: Philóék szerint Antonia talán nem egyszerűen utánahalt Tiberiusnak. Történnie kellett még másnak is. Antonia soha nem volt beteg, legalábbis nem érkeztek hírek erről korábban, noha Alexander alabarkhosz és Antonia között heti rendszerességgel közlekedett a futár. Római szenátorok és görög gazdagok között is futkostak hírvivők rendszeresen, a görög diákok mesélték; az ilyen futárok gyakran vittek csodaszereket innen oda és onnét ide, mindig volt minden fekélyt eltüntető divatos kenőcs Rómában és minden belső nyavalyát holtbiztosan gyógyító divatos fű Alexandriában, most éppen a laserpicium van divatban mindenütt, de a régi főzetek sem felejtődtek el, tettek róla a népszerű gyógykönyvek szerzői mindenütt.

Antonia futára nem vitt magával füveket.

Nem volt Antonia még hetvenéves, és Celsus azt mondja: öreg ember soká él. Aki hatvan évet megél, az már könnyedén megél nyolcvanat-kilencvenet is, mert olyan fából van faragva. Összekülönbözött az unokájával Antonia vajon? Felelősségre vonta Caligula császár netán a nagyanyját, mert fiának – az ő apjának – meggyilkolását elősegítette? Mégis öngyilkos lett Antonia?

Flaccus, mesélik, búskomorságba esett, foglalatosságait elhagyja, napokig nem fogad senkit, még a reggeli szalutáció is el-elmarad nála. Görög és zsidó hívek minden reggel nagy számban loholtak Flaccushoz addig, és a helytartó mindig frissen fürödve, patyolat tógában, testi és lelki épségben, szellemileg felkészülve fogadta őket. Az ügyek intézését kora reggel, szinte a hajnalpírral kezdte Flaccus, jórészt a szalutáció résztvevőivel, és délre végzett is velük; addigra a vendégek teleették magukat, sportuláikat római módon megtömték és elégedetten vonultak haza délutáni szenderüket megejteni. Flaccus olyankor szintén visszavonult kurta órácskára, hogy délután végighajtson a városon vagy katonai szemlére vágtasson Nikopoliszba, 455a városfaltól harminc stadionra keletre, ahol a kettőből az egyik, a kedvenc légiója állomásozik, a XXII., a Deotariana. A másik, a III. kürénéi légió nyugatra táborozik, a tó déli partján Mareában, a városfaltól vagy nyolc stadionra, hogy Alexandria békéjét a kószáló szabadságos katonák ne nagyon veszélyeztessék. Nikopolisz szép kis kikötővárossá épült, Uri egyszer két napig iszogatott egyik odavaló görög barátjánál, Timotheosznál; Nikopoliszban győzött Augustus Antonius katonái ellen, ott esett fogságba Kleopátra, és lett öngyilkos Antonius, mutatták is a házat. Az actiumi győzelem emlékére alapította a várost Augustus, mint a neve is mutatja, és teleszórta szép templomokkal, Apollóé valóban nagyon szép, és minden negyedik nyáron szent játékokat rendeznek benne, vagyis a belépés és az étel ingyenes, hálni lehet a szabad ég alatt, épp ezen a nyáron esedékes.

Most pedig, mesélik, Flaccus függönyökkel elsötétíteni parancsolja a palota általa lakott pavilonját és álló nap ki se mozdul. Tiberiust gyászolja még mindig, vélekednek egyesek. Nem Tiberiust gyászolja, hanem saját magát, vélik mások.

Valami bűzlik Alexandriában.

Bűzösebb a város, amióta Tiberius halálhíre megérkezett, mert a csatornákat nem takarítják a rabszolgák újabban, a szemetet a vállalkozók nem viszik el, vagy ha elviszik is, ritkábban, és az emberek a vízbe dobálják azt a szemetet is, amit addig elszállításra nagy, barna papiruszbatyukban a házuk elé raktak. A szállítók azért nem szállítanak, mert a szerződésüket a helytartónak kellene aláírnia, félévenként szokta megújítani, de most nem fogadja őket sem. Ugyan még nem járt le a félév, van hátra pár hét, de a szerződés megújításának hiányában a szemétszállítók lassabban dolgoznak vagy sehogy, így adván mindenki tudtára, mennyire fontosak.

Nem jó, hogy a szemét válogatás nélkül a csatornákba kerül, mert a víz eddig sem volt tiszta, de most már nagyon-nagyon koszos, és az ember felfúvódik, ha iszik belőle, márpedig a csatornákból vételezi az ivóvizét Alexandriában az egész lakosság, fúrt kutak nem lévén, és a vízvezetékekben is ez a víz folyik, ahol be van kötve. Amíg tisztábbak voltak a csatornák, addig is forralni kellett a vizet; az idegen az első itteni hétvégéjén bizonyosan súlyos hígfosásba esett; Uri megúszta, maga sem értette, miért; talán a teste hozzátört a római vízhez, amelyből kézzel szedegette ki a koszt, a málladékot ő is, mint a Túlnan lakói általában, akiktől a jobb vízvezetékek forrásvizét a római magisztrátus megtagadta, és az alexandriai víz hasonlíthatott ehhez a rómaihoz. De a római zsidók a Tiberisből sohasem ittak, az alexandriai lakosság viszont a csatornák vizére volt utalva.

Három főcsatorna vezet a Keleti Kikötőbe: a Szteganosz, a Poszei456dosz és a Taurosz. Ezek közül kettő, a Szteganosz és a Taurosz annyira el van már tömődve, hogy szinte hajózhatatlan, a ladikosok káromkodnak, a szemetet lapátolják csak odébb dühödten, de a vízben alig haladnak, ladikjuk orrát, oldalát karistolják a mindenféle tárgyak, nagy a kár. Káromkodnak a koldusok is, akik a szeméttelepeken élnek, és a hulladékban kutakodván aránylag ép, megtisztítható és a külvárosi piacokon eladható javakra tesznek szert: most ezeket a holmikat is a csatornákba dobálják, és onnét nem lehet kipiszkálni, a megélhetésük forog immár kockán. Márpedig amelyik városban a hangyanépet nem hagyják élni, az a város egészében elrohad, és a járvány lecsap rá.

A Poszeidosz folyik a város közepén, az tisztább, mert javarészt középületek veszik körül, például a gimnázium; ezekben az épületekben nem szarnak annyit és nem képződik annyi hulladék.

Van személyi orvosa Flaccusnak, befolyásos ember, akire a város higiénéje is tartozik, de mostanában ő se jut be hozzá. Sztrabón a neve, állítólag a híres geográfus zabigyereke, aki jó negyven-negyvenöt éve távozott Alexandriából, ahol öt-hat évet töltött és igen megszerette. Idős ember az orvos, lehet, hogy mégsem a geográfus zabigyereke, talán csak fölvette a nevét, még a görög szigeteken kóborolva, nyilvánvalóan sarlatán ő is, de bölcs és befolyásos ember, Flaccus hallgat rá, mert csillagjósnak sem utolsó: megjósolta például Seianus bukását, akkoriban még Rómában élt a csodadoktor, és Aulus apja, a műgyűjtő lovag ott ismerte meg. Az is lehet, hogy az elhunyt császár kémeként gyógyítgatott és jósolgatott Sztrabón a helytartó mellett, s ez mostanában kiderülhetett, Philó legalábbis erre tippel; sok titkos iratot ásnak elő császárváltáskor az új császár kegyeiért versengő háttérbe szorultak, és váratlan, megmagyarázhatatlan öngyilkosságokra van kilátás. Így volt ez akkor is, amikor Augustus meghalt, és így kell lennie most is, Tiberius halálakor.

Uri ámulva néz a kicsi, vékony, beesett arcú, ősz emberkére, aki olyan könnyű, mint egy madár. Mégsem két arasznyira lebeg a föld fölött?

Sztrabón úgy véli, ezt az alabarkhosz mondja, hogy Flaccus csak átmeneti búskomorságba esett, amire ő vigalmat, vigalmat s megint csak vigalmat tudna előírni, ha tehetné, de nem teheti: nem tud bejutni hozzá, s emiatt már a palotába is alig akarják beengedni az őrök, akik pedig eddig alázatosan és tisztelettudóan viseltettek iránta. Sztrabón nem a palotában lakott, hanem a Delta határán egy szép házban, a palota és a zsidónegyed között, hogy mindig kéznél legyen, ha futárt meneszt hozzá a helytartó; a háza falára újabban fenyegető feliratokat firkálnak és szarral kenik be. Alexander alabarkhosz felajánlotta, 457hogy Sztrabón költözzék hozzá, amíg Flaccus józan esze visszatér, de az orvos nem mert az ajánlattal élni: a helytartó megharagudhat rá, ha megtudja, hogy távolabbra költözött.

– Eléggé kétségbe van esve az öreg – mondta Alexander. – Az ő helyében elmenekülnék innét, minél messzebb, annál jobb.

Uri arra gondolt: Sztrabón talán azért van még a városban, hogy a kamatra kihelyezett kölcsöneit begyűjtse.

Érdekes dolgok voltak ezek, de azért a város élete nem változott alapvetően, és Urié sem: sokat tanult, sokat gyakorlatozott a gimnázium kertjében, izmai megdagadtak, futásban javult a teljesítménye, tüdeje tágult; másolgatott még, amikor az ideje engedte, és boldogan élte az életét. Férfi volt már hivatalosan is: még a tél végén adófizetővé avatták, húszévessé válván, igaz, nem a Bazilikában, az mégiscsak túlzás lett volna, nem családtag ő, csak jövevény, hanem a Béta egyik imaházában. Szokás ez Alexandriában a zsidók között; Rómában nincs ilyen szokás, ott csak a pénzt, ama bizonyos két drachmát kell befizetni, amivel minden férfi minden évben a Templomnak tartozik. Az alabarkhosz családjából Philó és Tija volt jelen meg néhány görög diáktárs, akik a szertartást zokszó nélkül végigácsorogták. Nem volt tilos görögnek zsidó imaházba betérnie Alexandriában, nem is tilthatták volna meg a zsidók, akik a vegyes házasságot támogatták, ha a menyasszony áttért. Nagy ritkán előfordult, hogy a vőlegény tért át, de a körülmetélés előrelátható kínjait csak a nagyon szerelmes, még inkább a rendkívül pénzéhes görögök vállalták. Uri Iszidóroszt is meghívta az adófizetővé avatására, de az igazgató nem ment el és később sem mentette ki magát.

– Még jó! – fakadt ki Tija, amikor a meghívásról utólag értesült. És odaszúrta: – Vigyázz, nehogy a görögök kémjének lásson az apám!

Uri felháborodott.

– Agrippa kémének láthat?

– Agrippa csak egy kreatúra, egy árnyalak – sziszegte Tija –, de a görögök tényleg vannak!

Jó háromnegyed évvel a születésnapja után tartották Uri adófizetővé avatását, mert ő maga megfeledkezett róla. Arra gondolt: akkor tartjuk meg az évfordulókat, ha rosszul megy a sorunk; a zsidók megszokták, hogy rosszul megy, ezért ragaszkodnak az évfordulókhoz annyira. Ez alkalomból levelet írt az apjának és el is küldte Philó egyik futárával Rómába, aki néhány könyvét küldte vigaszul Silanusnak, a közben császárrá lett Caligula apósának, abból az alkalomból, hogy lánya, Caligula felesége, Julia Claudilla, szülés közben a csecsemővel együtt meghalt. Silanus a könyvek megérkezését nyugtázta és Uri levelét Józsefhez remélhetőleg továbbította.

458

Abban az évben, amelynek március 16-áján Tiberius császár meghalt, a férfivá lett Uri két drachma adóját is elvitte magával Jeruzsálembe a delegáció. Másolással kereste ezt a két drachmát Uri és büszke volt, hogy immár ő is a hatalmas, fél világot behálózó zsidó férfiközösség tagja. Két éve, már két éve!, hogy ő vitte a római zsidók szerény szent pénzét Jeruzsálembe. Mennyire kívánkozott akkor az alexandriai delegátusokkal találkozni Kaiszareában, s mennyire fájt, amikor kiderült, hogy a találkozóból a társai kihagyták. S most elment az alexandriai delegáció Jeruzsálembe – nemcsak pénzt vittek, hanem anyakönyvek másolatát is, mint minden évben, hogy a Templom illetékeseinél a legbiztosabb helyen letegyék –, és Uri immár nem hatalmasoknak, hanem a sürgölődő, fontoskodó kézműves kahalok érdektelen választottjainak látta őket, akiknek semmi befolyásuk sincs. Andrón persze nem kézműves volt, hanem kereskedő és archívumigazgató, de az a tengernyi pénz, amit Alexandriából visz a delegáció, most szinte semminek tűnt Uri szemében. Hozzászokott, hogy az alabarkhosz társaságában talentumokról, és ne dínárról és drachmáról halljon.

Ráébredt: lenézi ezeket a delegátusokat.

Holott nagy tanulsággal szolgáltak számára a téli hónapok, amíg Agrippa börtönben ült: ahogyan az alabarkhosz megbecsültsége a zsidók körében, úgy esett az övé is az alabarkhosz családjában. Tija azt a bizonyos szúró megjegyzését még Agrippa fogsága idején tette. Szívesen szabadulnának ezek tőlem, gondolta akkor keserűen Uri: Agrippa, a „kreatúra” sorsához van kötve a sorsom, és ha ő bukik, bukom én is. Nagy tanulság ez, a szerencse forgandó, a félreértést másik félreértés váltja fel, s ő vándorolhat vissza Rómába, ha innét kilökik.

Nem egészséges lelki fejlemény, ha lenézem a delegátusokat.

Valami sejtelem azt súgta neki, nem tart soká az alexandriai dőzsölése, igyekezett hát kiélvezni, amíg teheti.

A gimnáziumban szinte semmi sem érződött a feszültségből, amiként abból sem, hogy Iszidórosz posztjára Lampó pályázik: a tanárok tanítottak, dühödten mondták, mondták, mondták a mániájukat, s a diákok magolták, amit kellett. Uri jobban szerette azt a négy és fél napot, amit a gimnáziumban töltött, mint hétvégén azt a két és felet az alabarkhosz palotájában. Nagyszerű érdemjegyekkel zárta az évet június elején. Némelyik vizsga, például a matematika és a retorika nyilvános volt. Uri a retorikában remekelt, és matematikában, szerencsés tételeket húzván, szintén helytállt, csak azt sajnálta, hogy az alabarkhosz családjából senki sem volt jelen, még Tija sem, akinek aznap más dolga akadt.

459

A görög diákok szereplését a szívesen látott család és a gimnázium kertjében összeverődött népség ünnepelte. Apollónosz Gamma vizsgáit Uri végigülte és ámult: gyönyörű szónoklatot vágott le Apollónosz Gamma, s még arra is képesnek bizonyult, hogy a körcikkek mértanát is rétori szépségű fordulatokban vezesse le. Apollónosz Gamma szülei és testvérei is ámultak, akik Memphiszből érkeztek erre az alkalomra, egyszerű emberek voltak és a gyerekük szavaiból nem értettek semmit. Hívták Urit, látogassa meg őket a nyáron Memphiszben, megmutatják neki a piramisokat; ígérték, megmutatják Cornelius Gallus szobrát is, rengeteg ilyet állíttatott magáról Egyiptom-szerte, és már mindet szétverték, ez az egy maradt meg. Az egyik piramisra felíratta a dicső tetteit, még nem vakarták le. A barátja, Largus súgta be, Augustus kitiltotta a birodalomból, a szenátus megfosztotta a vagyonától, bánatában Gallus öngyilkos lett. Szóval, ennek a Gallusnak megvan még a szobra Memphiszben.

Uri hálásan köszönte a meghívást. Sajnálta, hogy Apollónosz Gamma, vagy ahogy a szülei hívták: Apollosz nyáron nem lesz Alexandriában. Ő, Uri, biztosan nem jut le Memphiszbe.

Szótadész vizsgája alatt – Uri nagyon izgult érte – Iszidórosz leült Uri mellé a fűre. Uri tisztelettel odébb húzódott.

– Nem kell – mondta Iszidórosz.

– De igazgató úr! – mondta Uri.

Iszidórosz ült és hallgatott. Uri nem tudott már Szótadész feleletére figyelni. Iszidórosz lehajtott fejjel ült, nyirkos hideg áramlott belőle. Uri elnézett, Szótadész az emelvényen állt és szónokolt.

– El van átkozva ez az egész – szólalt meg Iszidórosz.

Uri borzongott.

– Sirass meg engem, fiam, ha meghalok – mondta Iszidórosz, feltápászkodott és elment.

Uri dermedten ült. Nézett az igazgató után, de a tömegben csak bizonytalan körvonalakat látott. Rájött: fogalma sincs, van-e Iszidórosznak családja. Szellemi lénynek látta, holott ember.

Még tartottak a vizsgák, amikor váratlanul kitört a gyász: Caligula császár megbetegedett. A vizsgákat felfüggesztették, a fürdőket bezárták, a gyülekezést megtiltották, a görög szentélyekben és a zsidó imaházakban mindenki a maga istenét és isteneit kérlelte, épüljön fel a császár. A Szerapeiont ellepték az imádkozó görögök, Uri bement ugyan másolni, de a könyvszerkesztők kedvetlenül eltanácsolták: talán majd ősszel.

Igen sajnálta ezt a fejleményt Uri, mert a szerkesztők némelyikével lassan jó viszonyba keveredett, szürkének látszó, ám nagy tudású könyvmolyok akadtak közöttük, akikkel egy-egy másolási probléma 460kapcsán mély beszélgetésekbe bonyolódott, és talán azok is megkedvelték. Sose zavarták egymást a kitartó másolás közben, nyugalmasan szöszmötölvén. Szerette azt a csöndes, száraz, hűvös földszinti helyiséget, ahonnét a magas ablakokon át nem nyílott kilátás, ilyesmiről álmodozott voltaképpen mindig. Egy nyugalmas zug, ahol meghúzhatja magát a világban. Ahol ugyan dolgozik is a pénzért, de el-eltűnődni, el-elmélázni is szabad ráérősen. Idő és nyugalom kellene, hogy az ember tudásra tegyen szert, a régiek tudását újraírván, s új tudásra tehessen szert a benne magában lakozó szellem révén, amely a felbirizgatásra örömmel válaszol. Ámuldozott olykor Uri, másolgatván, miféle sosem olvasott, képzelhetetlen eszmék fogannak meg egyszerre az agyában, és örült nekik. Olyanok voltak ezek a gondolatok, mint a cikkanó kicsi halak, amelyekért térdig a tengerbe gázolt, amikor Szicíliába értek. Nem mindig tudta elkapni őket, a többségük kisiklott és eltűnt nyomtalanul, de néha reggel, amikor félig már felébredt, visszaúsztak hozzá, és akkor meg is tudta jegyezni őket. A történeti művek olvastán több hal úszott hozzá, mint az aritmetikai könyvek másolása közben, és reggelente pár percig még a fekhelyén merengvén úgy rémlett neki néha, hogy korokat és messzi történéseket is egyberánt a pillantása már. Egyszer-kétszer régmúltnak látta messziről, a magasból Alexandriát, a már megismert múltjával és a jövőjével együtt; meg is rettent magától, mert azt is képes volt látni, hogy Alexandria helyén sivatag tátong. Ez csak attól lehet, gondolta, hogy Alexandria mégsem fogadott be engem, és én bosszút akarok állni rajta.

Flaccust nem lehetett látni sehol. Uri már túlvolt a vizsgáin, de az eredményeit még nem írták ki. A gimnázium kihalt. Úgy lett nyári szünet, hogy nem zárta be a tanévet senki, pedig az évzáró nagy ünnep szokott lenni.

Az alabarkhosz palotájába ki-be jártak a futárok, Uri sokukat ismerte látásból, de akadtak köztük újak is. Philó jobbnak látta, ha a vidéki házába húzódik. Marcus az apja tárgyalásain vett részt, Tija pedig Philóval tartott. Urit nem hívta Philó, még az elutazása időpontját sem árulta el neki, Tijára pedig ilyen dolgokban addig sem számíthatott. Ott kucorgott Uri az alabarkhosz palotájában a szobájában és rászakadt a magány.

El kéne menni Memphiszbe.

Az alabarkhosszal nem volt olyan viszonyban, hogy engedélyt kérjen rá. Philótól elkéredzkedhetett volna, tőle pénzt is kérhetett volna, de Philó nem volt jelen.

Mit keresek én Alexandriában?

Mászkált Uri a városban, élte a város a maga életét lefokozottan, 461ahogyan gyászos izgalom idején lehet: a fürdők zárva voltak, a lányok nem űzhették a mesterségüket a megszokott helyen, állítólag a városon kívül kószáltak, a kocsmák be voltak zárva, csak a piacok üzemeltek, de katonák járőröztek, és ahol nagyobb tömeget észleltek, odasétáltak és feloszlatták. Nem ellenkezett senki, csak mindenkiből sütött a gyűlölet. A császár betegsége miatt elrendelt félgyász idején leginkább a kikötőben üldögélt Uri, lábát a tenger fölé lógatva; a ki- és berakodás kedvetlenül bár, de üzemelt, kedvetlenül, mert nem volt élvezet Alexandriában partra lépni.

Péntek este Uri a Bazilikába ment, a szombati istentisztelet rendben lefolyt, most is ott ülhetett Alexander és Marcus mellett, ahol eddig, az áment akkor mondta ő is, amikor a tömeg, a halványpiros kendő intésére, de semmi közösséget nem érzett senkivel. A csillagászok nem nyomakodtak köréje, pedig ott ültek ők is a szakmájuk padsorában.

Bukott ember lettem, ugyan miért?

Rájött, hogy ez alatt a több mint egy év alatt nem tett szert sem zsidó barátokra, sem lehetséges üzleti kapcsolatokra.

Lehet, hogy elvesztegette az idejét? Mit fog szólni ehhez az apja?

Haza kéne menni Rómába.

Több mint két év vándorlás után vissza abba a nyomorult zugba, abba a nyirkos, sötét odúba?

Oda nem lehet hazamenni.

De itt sem lehet maradni.

Jó lenne Szótadésszal, Hedülosszal meg a többiekkel kocsmába járni, hülyéskedni, szellemeskedni, régi költőket idézgetni és parodizálni, de valamiért most már nem lehet. Szótadész boldog volt, amikor a vizsgáival végzett, megölelgette Urit, aztán a görög tisztelőit, akik a szereplését végigülték, utána elmentek a kikötőbe és jól berúgtak, akkor még éppen nyitva voltak a kocsmák, de amint bezárták őket, Szótadész eltűnt, nyilván hazament vidékre. A görög diákok, akik Alexandriában laknak, most is felkeresik egymást nyilvánvalóan, őt nem keresik fel, mert mit is keresnének a zsidó fővámos palotájában. Kár, hogy a gimnázium dormitóriuma nyáron zárva tart.

Fel-felmászott a Paneion, a gimnázium kertjének közepén emelt spirális építmény tetejére Uri ezen a gyászos nyáron, ahol annyira szeretett olvasgatni; most nem volt nála sem tekercs, sem könyv, csak bámult, és a rossz szemével nemigen látott semmit. Módszeresen végigjárta a városnak azokat a részeit, amelyekben még nem járt, az épületek falát tapogatta, szagolgatta, ki tudja, mikor kell elmennie s visszatér-e ide valaha. Utazónak érezte magát, akinek nincsen megbízása. Ezen eltűnődött. Eszébe jutott, hogy mennyire szabad. Minden462ki valami céllal tart valahonnét valahová, minden ismerőse, az összes görög diák, és a zsidók is, Apollosz és Tija; Apollosz alexandriai görög polgárjogot akar, mert a szülei csak memphiszi zsidók, Tija pedig, aki görög polgár, katapultüzemet akar létesíteni, hogy még gazdagabb legyen, mint Marcus, aki az apjuk vagyonának kétharmadát örökli. Mindenkinek van valami célja, űzi, hajtja valami.

Mi az ördög hajt engem? Mi ez az istentelen szabadság?

Különös érzése támadt: ez a csodás Alexandria, ez a hatalmas, tüneményes város mintha nem volna valós, mintha márványból és gránitból emelt, leronthatatlan épületeiben az elmúlás férgei munkálkodnának szorgosan, s mintha e kőben élősködő, láthatatlan szúk, az Idő férgei, már megtették volna a magukét, csak egy közepesen erős északi fuvallat kell a kikötőből, és az egész tünemény összeomlik. Mi marad meg belőle vajon? Talán néhány sovány könyv, sápadt tekercs, nem a Szerapeionban, abban a szolid, szilárd erődítményben, mert azt is elfújja egy szellő, hanem egy-két magángyűjteményben, amelyekről nincs is tudomása.

Ideje volna az életéről gondoskodnia immár.

Mivé legyen, mivel keresse meg a kenyerét, és hol?

Nem múlt el ez a hangulata egy-két nap alatt, tartósnak bizonyult a nyomottság. Flaccusra gondolt, a helytartóra, ő érezhet valami hasonlót mostanában.

Akár még helytartó is lehetnék valahol, jutott az eszébe. Jeruzsálemi sztratégosz, Tija, a római prefektus vezérkari főnöke. Felnevetett. A Paneion tetején ült, görögök csevegtek körülötte gondtalanul, köztük messzi földről érkezett utazók, akik örültek, hogy itt lehetnek, a világ közepén, és nagy boldogságukban visszanevettek rá.

Semmiféle emberi foglalkozás nem vonzotta most. Mennyire világos volt, amikor Alexandriába érkezett, hogy az aranyművességet vagy a gyémántcsiszolást szeretné kitanulni. Ehhez képest mire vesztegette el az idejét? Tekercseket olvasott tömegével. Történeti műveket, irodalmat, Homérosz-kommentárokat, kontárok verselményeit, halott tudományt. Pompásan vizsgázott belőlük. Még ha a geometriát jobban tudná, ha a kúp cikkelyeit jobban értené, elmehetne földmérőnek, az jó szakma, legalábbis Egyiptomban. De Rómában, zsidóként?

Nincs nálam nagyobb kókler az élők között! Ilyen értelmetlen tévedést! Agrippa kémeként majdnem kivégeztek Jeruzsálemben, itt pedig ajnároznak és hizlalnak, amíg az a kreatúra, az a megvetett Agrippa, a Nagy Zsidó Királyság várományosa, az a negyedzsidó politikai nyüzsgönc, akit sose láttam, eleven.

463

A császár felépült, hála az Örökkévalónak, Iuppiternek, Zeusznak, Szerapisznak vagy akárkinek; a fürdők kinyitottak, a kocsmák sietősen szélesre tárták a bejáratukat, akárcsak a kurvák a combjaikat, az élet robbanásszerűen tért vissza, mint túl hosszú tél után, és a randalírozó gyülevész hadak, köztük a két egyiptomi légió katonái, rettegésbe döntötték a várost. Flaccus kivánszorgott a palotából, látták duhajkodni itt, látták részegen ott, és senki sem volt biztonságban többé, aki az utcákra kimerészkedett.

Hálaadó imát rebegett a görög népség a maga szentélyeiben és a zsidó népség a maga imaházaiban, és semmi sem volt már meg Alexandriából. Nem egy korszak ért véget Antonia halálával, hanem a legcsodásabb város, amit valaha emeltek. Uri látta ezt, de nem árulta el senkinek. Nem is volt rá kíváncsi senki, de ha a véleményét kérdezik, akkor sem mondta volna el.

Nem azt az Alexandriát siratta ő, amelyik létezett valaha, hiszen a háromszáz évvel korábbi fénykorát, amikor még igazi volt a költészet és az élet Alexandriában, nem láthatta, csak sejtelmei képződtek róla, hanem azt a várost, amelyet ő képzelgett magának, amikor megérkezett.

A képzelményeit tették tönkre, a reményei bizonyultak tévesnek.

Visszatért a városba Philó és Tija, visszatértek a görög diákok nyár végén és duhajkodtak, mint korábban, Uri velük tartott, ideje volt bőven, nem olvasott semmit, unalmában elment volna bárhová, de a számára a csoda véget ért. Mosolyogva, bólogatva hallgatta Szótadész, Hedülosz meg a többiek nyári kalandjait és nem sértődött meg, amiért az ő nyári kalandjairól elfelejtettek érdeklődni.

Philó úgy tett, mintha mi sem történt volna, beszámolt Urinak, kedvenc hallgatag társalkodójának, legújabb művének állásáról, egész nyáron azt írta; Uri bólogatott, néha okosan közbeszólt, olykor módosítást javasolt, amit Philó hol dühösen, hol hálásan vett tudomásul, mint korábban is tette, de a dolog már nem volt valódi, Uri részéről nem volt benne ragaszkodó szeretet, és, így érezte, már Philó részéről sem. Philó a görög és a zsidó hitvilág összeegyeztetésén munkálkodott továbbra is, és ebben a művében is biztosította remélt olvasóit, a görögöket, hogy a Felkent értük is el fog jönni, s inkább hamarább, mintsem később.

Olyan ez, ismerte fel Uri, mint amikor egy házasság tönkremegy, csak a felek nem akarnak szembenézni vele, és a válólevél kiadásáig eltelik még néhány hónap. Azt is felismerte, hogy a válólevelet neki fogják kiadni, mint feleségnek, s azt Philó fogja kiadni, mint férj. Meglepő gondolat volt, de igaz. Ifjú, izgató társalkodónőnek használta őt Philó, a nagy filozófus, akinek nemi vonzalmai mintha egyáltalán 464nem lettek volna, s ő, Uri, a hamarosan eldobandó, unt feleség szerepébe került. Még nincs meg az új, ifjú feleség, de hamarosan meglesz, ő pedig új szerepre alkalmaztatik.

Lássuk akkor, mi lesz ez a szerep, gondolta megátalkodottan, és továbbra is úgy társalgott Philóval, amikor annak kedve támadt hozzá, mintha mi sem történt volna.

Iszidórosz helyett új igazgató várta őket tanévnyitáskor, nem Lampó, az Örökkévalónak hála, hanem egy dühödten csillogó szemű akarnok, bizonyos Abdaraxosz; Tija azt állította, kétszáz évvel korábban már működött ilyen nevű mechanikus Alexandriában és kiváló hadmérnöknek bizonyult. Ez az Abdaraxosz Homérosz-kutatással foglalkozott, amit mindenki unt. Uri nem érdeklődött, hová lett Iszidórosz. Úgy érezte, bárhová került is, több köze van hozzá, mint azokhoz, akiket maga körül lát.

Sodortatom, sodortatom, de csak van velem valami célja az Örökkévalónak.

Csodálkozott, hogy ez jutott az eszébe. Alexandriában a zsidók sem éltek vallásosan, noha az előírásokat, már amennyire, betartották, a görögök vallásosságáról pedig voltaképpen egyáltalán nem lehetett beszélni, csak szokásokról, bevett szertartásokról.

Egyszer már megélt ilyen hangulatot, a júdeai faluban, amelynek a neve, meglepődve észlelte, most nem akart az eszébe jutni. Lehet, hogy Alexandria nevét is elfelejti egyszer.

Elmenni innét. Hová? Rómába, haza? Miféle otthon az? De mégis.

Nemcsak azért, mert a kocsmákban nagyhangú részegek azt kiabálták, hogy zsidó főzetekkel akarták Caligula császárt elrekkenteni, de nem sikerült nekik, a szemét római zsidóknak. Nemcsak azért, mert az ilyen eszelős kornyikálást a görög társak szó nélkül hagyták. Valami csúszós, nyirkos, förtelmes fuvallatot érzett lengedezni maga körül a nyárvégi verőfényben; ez azonban belőle támadhat csak, nyugtatta magát, ha mindenüvé elkíséri.

Idegenné váltak az itteni izgalmak.

Ősszel új izgalmak jöttek. Agrippáról nem sokat lehetett hallani, de azt igen, hogy a császár a testőrparancsnokát, Macrót kinevezte Alexandria és Egyiptom helytartójává. Ha ez a hír elérte Alexandriát, akkor csakis a szenátus lehetett a forrása. Idegesen tárgyalta a hírt az alabarkhosz a családja tagjaival és a tanácsnokaival. Megszaporodtak a zsidó tanácsnokok Alexander alabarkhosz körül, egy éve kevesebbet lehetett látni belőlük, inkább görög előkelők csődültek a fogadásaira, a helytartóval az élükön. Flaccus, mondták, megint a palotájába húzódott. Bukott ember, jobban tenné, ha öngyilkosságba menekülne.

465

Jó-e Macro kinevezése Alexandriának, vagy nem jó? Bukás-e Macro számára ez a kinevezés, vagy nem bukás? Azért döntött-e így a császár, mert legbizalmasabb emberét akarja fontos helyen tudni, vagy azért, mert így akar megszabadulni tőle? S ha ez az utóbbi vélekedés a helyes, akkor Alexandria bizony le van értékelve, ami sem itteni görögnek, sem itteni zsidónak nem jó. Ha Macro félreállítása a cél, akkor nem sokáig hagyják helytartóskodni, utána jön csak a végleges ember. Addig azonban interregnum van, és az interregnum, így vélte Philó, veszélyes.

Alexander alabarkhosz ezúttal is az optimista változatot tartotta valószínűnek. Macro nekünk remek lesz, mondta, mert nagy tudású, tapasztalt államférfi, és a gyöngelelkűvé vált Flaccus helyébe erőskezű prefektus lép. Azt írta Silanus, Caligula apósa, aki az államügyekben Macro mellett a császár másik tanácsadója, hogy Caligula ingadozó lelkének nehéz teher a kormányzás, talán ettől is omlott össze nemrég, s ha Macro meg ő nem állnak végig mellette, az orvosok felől el is patkolt volna. Felgyógyulása után a császár még inkább rájuk fog támaszkodni, s ha Macro kapta Egyiptomot, akkor Silanus lehet a testőrség parancsnoka.

Tija ezt nem tartotta valószínűnek: Silanus túl idős. Meg hát, ő már csak exapósa a császárnak, és ha a császár újra nősül, és miért ne nősülne meg újra, az új apósnak is helyet kell szorítani a hierarchiában. Silanus fölöslegessé válik előbb-utóbb, és ha annyira jó viszonyt ápol Macróval, mint az alabarkhoszhoz intézett levelében virágnyelven megírta, akkor Macro helyzete sem lehet szilárd. Macro helytartói kinevezése bukás, ezt be kell látnunk, mondta Tija gúnyosan, és hozzáfűzte: vele együtt mi is megbuktunk egy kicsikét.

Marcus, látván, hogy ez az érvelés apjuknak rosszul esik, Alexander pártját fogta: Caligula biztosítani akarja a hátországát, s Egyiptomba leghűbb emberét küldi. Bizonyára északi hadjáratra készül, hogy dicsőséges apja nyomdokaiba lépjen: kiprovokál egy lokális háborút a germánokkal az óriási diadal reményében, és nem akar közben zavargást másutt. Egyiptom a provinciák közül a legfontosabb, és ezt Caligula felfogta. Macro talán maga ajánlkozott e posztra, megunhatta a folytonos római torzsalkodást Tiberius alatt, hiszen gyakorlatilag ő volt Róma ura, amióta Seianust eltakarították. Caligula eddig is azt tette, amit Macro akart, feltehetőleg most is azt teszi.

Marcus elmosolyodott; az alabarkhosz és Tija is nevetett, Philó elfordult, hogy a mosolyát ne lássák; nevetgéltek a zsidó vezetők is, Uri nemigen nézte meg az arcukat, nem érdekelték. Aztán a kahalfőnökök elmentek, az alabarkhosz és Philó nyugovóra tért, és Marcus elárulta Urinak a titkot: Caligulát a farkánál fogták meg, Silanus a lányát adta 466neki, Macro meg a feleségét, Enniát tukmálta rá ezzel egy időben, vagy két éve, és Macro felesége ma is Caligula szeretője; az após és a lyuksógor ráncigálja Caligulát és irányítja ekként a birodalmat.

Uri a végtelen mezőkre és a végtelen tengerre gondolt, ahol gyalogolt és hajózott, és nehezen tudta elképzelni, hogy két romlott ember akarata érvényesülhessen ekkora térségben. A császáré sem, akinek új pénzei már eljutottak Alexandriába, a császár profilban volt ábrázolva, fején korona, s abból úgy törtek elő a sugarak, mint a Napból. Íziszt és Szerapiszt is szokták így ábrázolni egyiptomi módon. Az volt az érzése, Caligula akarhat valamit Egyiptomtól, ha ilyen pénzt veretett, de nem mondta ki; a politikai vitákban soha nem hallatta a hangját.

Flaccus, mondták, iszik a katonáival, görög gazdagok házából szállítják haza reggelente eszméletlenül, de Macro csak nem érkezett meg. Ideje lenne pedig, hogy leváltsa az eszement Flaccust, „a mi Aulusunkat”.

Uri kényszeredetten vett részt a költői versenyben, Tija nem járt a kocsmákba mostanában, és Apollosz is el-elmaradozott. Lüsziasz Urit továbbra is kedvesen szolgálta ki, Uri mégis úgy érezte: kedvessége erőltetett. Szótadész el-elharapott egy-egy mondatot, ha észrevette, hogy Uri is jelen van. Nem mondott semmi bántót a zsidókról Szótadész sem addig, sem újabban, de a mondatok, Uri füle érzékenyen reagált, mégis elharaptattak. Leszokott a kocsmázásról Uri, a tanulásba és az edzésbe feledkezett. Az új igazgatóval nem találkozott, csak messziről látta. Egyszer egy megtermett, magas férfival sétált Abdaraxosz a Négyzetes Sztoában, Apollosszal ballagott épp futás után Uri a dormitórium felé, meglátták a két férfit és Apollosz megállt.

– Ez a pasas Dionüsziosz – mondta Apollosz –, elvetemült hordószónok, ellenünk hergeli a tömeget a kikötőben.

– Miért, mit mond?

– Hogy pestissel fertőzzük meg a csatornákat – mondta Apollosz –, attól olyan büdös a víz. És aki zsidót érint, azon két héten belül kitör a trachoma.

– Ki hiszi el?

– Jó kérdés – ismerte el Apollosz. – Most még röhögnek. De valakik jónak látják, hogy egy bérszónokkal ilyeneket mondassanak.

– Kicsodák? Apión?

– Szerintem azok, akik Apiónt is pénzelik.

Apión történész volt, az alexandriai gimnáziumban végzett, majd Rómába költözött és újabb munkáiban fölelevenítette Manethón meséit, amelyek szerint Mózes a ragályos betegek élén űzetett ki egykor Egyiptomból.

467

Uri a fejét rázta.

– Minek költenek pénzt ezekre? – kérdezte. – Kinek származik ebből haszna? A tömegnek aligha. Nem fognak többet keresni a trógerolással, bármennyire tapsolnak is.

Apollosz sóhajtott.

– Ha Iszidórosz is melléjük állt, akkor erősen akarnak valamit.

– Iszidórosz? Apión mellé?!

Uri el nem tudta képzelni, hogy a művelt Iszidórosz egy kontárral álljon össze, bármennyire utálja is a zsidókat. Különben sem utálja az összes zsidót, Apolloszt sem utálja, engem pedig szeret.

Apollosz lehalkította a hangját és elmondta: Iszidórosz és Lampó állítólag találkozott Flaccusszal a Szerapeionban és titokban öt talentum aranyat adtak át neki.

Öt talentum arany! Az százhúszezer drachma, a helytartó két évi fizetése!

Uri a fejét rázta:

– Ki látta? – kérdezte. – Ki mérte meg? Ha titokban adták át!

Apollosz bólintott:

– Pletyka, persze – mondta. – Lehet, hogy egy szó sem igaz belőle. De mégis ezt pletykálják. A pletyka akkor is árulkodó, ha nem igaz.

– Ugyan! – mondta Uri. – Iszidórosz nem áll össze Lampóval.

– Kivéve, ha Lampó Flaccus ivócimborája. De az, és ez nem pletyka, többen is látták őket az Elefántban. Hedülosz kétszer is jelen volt, amikor Flaccus Lampóval ivott! Antimakhosz is mesélte, ő is látta!

Urinak a száján volt, hogy majd kifaggatja Hedüloszt, aztán rájött, hogy nem fogja kifaggatni. Fél éve még bármit megkérdezett volna tőle, és Hedülosz válaszolt is volna. Antimakhosz alacsony, vékony, visszahúzódó fiú volt, Uri sose társalgott vele; furcsa lenne, ha most kérdést tenne föl neki.

Megborzongott. Mi történik Alexandriában?

Apollosz egyik nap azt mondta Urinak:

– Gyere.

Futás volt aznap, amit mindenki unt, és csak estefelé retorika.

Apollosz a színházba vitte Urit.

– Én már láttam – mondta –, de szeretném, ha te is látnád, és megerősítenéd, hogy azt látom, amit látok.

A három dráma közül a középsőről volt szó. Dionüszosz történetét pergette le a szerző, és amikor odáig jutottak, hogy Dionüszosz testét feldarabolják, amihez minden változatban rengeteg művért használtak és borzalmasan erősen ütötték a dobot a zenészek, Uri előrehajolt és az ökleiből réseket képezett a szeme előtt, hogy jobban lásson. A Dionüszoszt gyilkoló színészek zsidó maszkokat viseltek, pont olyanokat, 468amilyeneket a házfalakra szoktak rajzolni. Zsidók gyilkolták Dionüszoszt, az alexandriaiak kedvenc istenét. A közönség úgy fújolt, ahogy a cirkuszban szokta, amikor nem a kedvenc, a zöld kocsihajtó győz.

Uri Apolloszra nézett. Apollosznak jó volt a szeme, a rémülettől kikerekedett.

– Jól láttad – nyugtatta meg Uri.

A harmadik darabot nem nézték meg, a kikötőben sétáltak; Apollosz izgatottan, csaknem dadogva mondta, mondta, hogy ez tűrhetetlen, ezt nem lehet hagyni, a zsidók ellen aljas, utolsó propaganda folyik, és valahol, valakinek nagy beszédet kellene tartania, amelyben a tekintélyes illető, lehetőleg nem zsidó, hanem görög, felvilágosítja a csőcseléket, hogy amikor, valaha, az Őskorban, Dionüszosz netalán élt, zsidók még nem is voltak a világon egyáltalán.

– Nem találsz ilyet – vélte Uri, akinek ugyan szintén nem tetszett a dolog, de nem volt annyira kétségbeesve, mint Apollosz: kifejezetten mulattatta, hogy ennyi művért használtak, és hogy milyen ügyetlenül szedegette össze a Dionüszoszt játszó színész a levágott lábait és karjait. Úgy érezte, önmaga paródiája ez a pocsék dráma, noha észlelnie kellett, hogy a közönség nem annak fogja fel.

Ősz közepén Abdaraxosz összehívta a diákokat és hosszú beszédben óvta őket, hogy bármibe is belekeveredjenek. A dormitóriumot a könyvtárral összekötő széles, fedett oszlopcsarnokban álltak, távol a parkban lézengő tömegtől. Ne üljenek fel a diákok az ellenség provokációinak. Ne hagyják magukat csetepatékba bevonni, mert akit tettlegességen ér, azt kirúgja. Akit falfirkáláson érnek, kirúgja. Mindenki csakis a tanulással és a testedzéssel foglalkozzék, semmi mással. A kocsmákba diák nem mehet be. A fürdőkbe diák nem mehet be, itt van a gimnázium fürdője, tessék azt használni. A piacokon méltó magatartást kell tanúsítaniuk. A politizáló tömeget messziről kerüljék el. Akárki kérdi a véleményüket, hárítsák el. Akinél bármilyen tartalmú röpiratot találnak, megbüntetik. Mindenkit mindenütt ellenőrizni fognak.

A tanárok komoran álltak az igazgató mögött, ők már megkaphatták a magukét. A tanároknak Abdaraxosz alighanem meghagyta, hogy kutakodjanak a holmikban és mászkáljanak a diákok után a városban, talán be is osztotta őket, nem csoda, ha nem nagyon boldogok.

Semmi fenyegetőt nem mondott Abdaraxosz, azt tette, amit tennie kellett, hogy az intézménye függetlenségét és pártatlanságát megóvja, Uri mégis kínosan érezte magát.

Azt vette észre, hogy senki sem akar vele birkózni többé. A dialogizált perbeszédekben senki sem akart vele párban lenni. Nem volt ellene senkinek semmi kifogása, csak nem jelentkeztek. A jobb érzésű 469tanárok váltottak: nem nevezték meg azontúl Urit, Tiját és Apolloszt elsőként, hanem nekik kellett volna a megnevezett görög diákhoz társul jelentkezniük, de ők sem tették. Egyetlen tanár sem szólította fel őket, hogy igyekezzenek.

– Nem szeretnek minket a görögjeid – jegyezte meg szombat este, a szombat véget érvén otthon, a palotában Tija.

Uri felfortyant.

– Te vagy görög polgár, nem én! – vágott vissza. – A te görögjeid!

– A te görögjeid, te római polgár! – sziszegte Tija. – A te császárod Caligula, ezek pedig az ő görögjei!

Uri elcsodálkozott.

– Hogyhogy az én császárom Caligula?!

– Még a nevetek is azonos: Gaius!

Marcus, aki iratokat tanulmányozott, felnevetett és felnézett.

– Ne csináljátok – mondta. – Caligula az alexandriai zsidók császára, és nem a görögöké.

Uri még jobban meglepődött.

Marcus bólogatott, hogy de bizony.

– Mindig az itteni zsidóké a római császár – jelentette ki. – Ebben bízhatunk. Ezért acsarkodnak most a görögök. Attól félnek, alapos okkal, hogy a zsidók további kedvezményeket kapnak. Ez a bajuk velünk. Már Kleopátra ezért utált minket, pedig ő aztán végig Rómát igyekezett szolgálni. A helyi kisebbség mindig a központi hatalomhoz húz. Így lehet ez Júdeában is azokban a városokban, ahol a görögök vannak kisebbségben: ott ők húznak a császárhoz erősebben, a zsidókkal szemben.

Uri lassan bólintott. Milyen világos voltaképpen. Mégis lehet politikusi tehetsége Marcusnak.

Tija még jobban feldühödött.

– Gyűlölöm őket! – üvöltötte. – Mindet! Alamuszi, sunyi, aljas, alattomos állatok! Ezekbe tömjük mi a pénzt?! Az ő gimnáziumukba?! Dögöljenek rakásra, vigye el mindet a pestis!

Uri még nem látta Tiját dühöngeni. Volt az üvöltésében valami igazán emberi. Nem a görögök miatt őrjöng, jött rá Uri, a bátyját gyűlöli, hiszen másodszülött.

Éjjel a bevilágító telihold fényében arra gondolt: csak nem abban bízik Flaccus, a leváltott helytartó, hogy a görögöket Róma elleni háborúra hergelheti? A javallott öngyilkosságnál ez határozottan több esélyt nyújt az életben maradásra.

Háború… Rég nem éltek meg háborút az alexandriaiak, Uri pedig soha. De már az apja, sőt a nagyapja is békében élt. Háború… Különös lenne, ha Róma elleni háborúban venne részt ő, a római polgár.

470

Elhatározta, hogy másnap a Deltában zsidó vendéglőbe megy kipuhatolni, hogyan vélekedik a zsidó köznép.

Másnap nem mehetett, mert Philó filológiai társalgásba vonta, csak egy hét múlva. Eszébe jutott az első vendéglő, amelyben az olcsó márnát ette a Bazilika felé menet, azóta sem járt arra. Kereste, de nem találta. Többször elballagott két sarokkal odébb, visszatért, toporgott, de semmi kétség: a vendéglő helyén zsidó bőrdíszműves működött.

Elköltöztek a görögök a zsidó negyedből.

Talán véletlen, de mégis elköltöztek.

Megborzongott.

Háború lesz.

A Bazilika környékén sok kisvendéglő tartott nyitva, a zsidók a kerthelyiségben ücsörögtek népes családjukkal, gyerekeikkel együtt, langyos őszi szellő fújdogált a tenger felől, amelynek az erejét a hegyvonulat elvette, nyugalom és béke mindenütt. Uri leült egy hosszú padra, amely előtt ugyanolyan hosszú asztal állt, körülötte sokan csiviteltek. Kenyeret és sót tettek eléje. Mártogatta a sóba a kenyeret, majszolgatta, bámészkodott. Üzleti és családi ügyekről beszélgettek mellette, két vagy három családhoz tartozhattak, rá ügyet sem vetettek. A választék nem volt nagy, Uri a lepényhal mellett döntött; kicsit furcsállta, hogy szálka nélküli, csak porcogóval rendelkező halat sütnek egy zsidó vendéglőben, de nyilván tisztának tartják. Bort is hoztak neki meg vizet, keverőtál nem volt, leivott a vízből és rátöltött a borból.

Jó volt a lepényhal, de mézezték. Uri sót szórt rá, úgy eszegette. Nem tudta, kihez szóljon, mit kérdezzen. Ismeretlen emberek vették körül, nem emlékezett rájuk a Bazilikából, talán nem oda járnak, hanem a maguk imaházába. Az is lehet, hogy a Bazilikába járnak, persze, csak távol szoktak ácsorogni tőle.

– Majd ránk hozzák az elefántokat – ütötte meg a fülét.

Két férfi ült az asztal végén, tőlük jött a hang a zsivajon át.

– Drágák – mondta a másik férfi.

– Már elmentek értük Etiópiába – erősködött az alacsonyabb.

– Ugyan, ugyan…

– Emberszagra, embervérre vannak idomítva – állította az alacsony. – Ezek aztán letaposnak mindenkit. Majd átszoktatják őket zsidóvérre…

Gyereksírás nyomta el a hangjukat, úgy bömbölt a gyerek, mintha nyúznák, az anyja próbálta csitítgatni, a gyerek hisztizett. Az apja dühösen szólt rá:

– Mit szól ez a görög bácsi, ha így üvöltesz?!

A gyerek elhallgatott és Urira bámult.

471

Uri a gyerekre mosolygott, az megint bömbölni kezdett rémülten, és az anyja ölébe fúrta a fejét. Az apja szabadkozva nézett Urira.

– Kicsike még – mondta –, nem szokott gyakran…

Uri mosolygott.

Engem néztek görögnek.

Rájött, hogy a vendéglős is görögnek nézte. Zsidó elé nem tett volna porcogós halat.

Otthagyta a hal felét és majdnem az egész korsó bort, fizetett és elsietett. Figyelte magát, felfordul-e a gyomra, kiveti-e magából a tisztátalan ételt, de nem. Akkor azt kérdezte magától, szeretné-e, ha rosszul lenne, vagy inkább örül, hogy ő akár tisztátalan ételt is ehet már. Anyja odahaza azzal riogatta őket, gyerekeket, hogy ha egy zsidó tisztátalan ételt eszik, súlyosan megbetegszik, akár bele is halhat.

Lehet, hogy mégsem annyira tisztátalan a lepényhal az itteni fogalmak szerint, mint Rómában. Nem, nem lehetett tisztátalan, zsidó konyhában még a görögöknek sem főznek tisztátalanul.

Apollosztól kedden tudta megkérdezni, mit kell tudni az elefántokról.

Apollosz elmondta: Philópátor elefántjai csatát vesztettek Antiokhosz indiai elefántjaival szemben…

– És még?

– Bizánci Arisztophanészről szól egy anekdota… Egyiptomban nőtt fel, nem úgy, mint Kallimakhosz vagy Eratoszthenész. Zenodotosz és Kallimakhosz, meg Makhón, a zsidógyűlölő komikus költő tanítványa volt, Zenodotosz nyomán kiadta az Iliászt, valamint Hésziodoszt, Alkaioszt, Anakreont és Arisztophanész Komikoszt. Pindarosz-kiadása külön fontos. Kiadta Arisztotelésztől az Állatok Történetét is… Ez a bizánci Arisztophanész, mesélték, beleszeretett egy virágáruslányba, akinek azonban egy elefánt volt a szeretője… Talán nem elefánt volt, hanem valami nagyfarkú férfi gúnyneve… II. Eumetész meggyanúsította, hogy Pergamonba akar menni, ezt nem szerették, mert akkor még Pergamonnal rivalizáltunk, úgyhogy a király börtönbe záratta, majd megfojtatta…

Uri sóhajtott. Mi mindent tud ez az Apollosz! De hát ő régebben bújhatja a könyvtárakat.

– És még? – kérdezte. – Félnek a zsidók az elefántoktól?

– Félnek – mondta Apollosz – és megvan rá az okuk… Philómétór a feleségével, Kleopátrával együtt a zsidókra bízta az ország katonai védelmét, Oniasz és Doszitheosz volt a két parancsnok… Ptolemaiosz Phüszkón Kürénéből Kleopátra ellen indult, diadalmaskodott is, a zsidókat Alexandriában lemezteleníttette, megkötöztette, az asszonyokat és a gyerekeket is, és a leitatott elefántok elé vettette, de az 472elefántok nem a zsidókat gázolták le, hanem a király emberei ellen fordultak; Phüszkón ezt égi jelnek vélte, a zsidóknak megkegyelmezett, sőt a tanácsadóivá emelte őket; ez a nap sokáig ünnep volt a zsidó Alexandriában, Pünkösd után tartották valamikor, de már apám fiatalkorában sem ünnepelték, amikor itt töltött három évet… Szerintem egyetlen szó sem igaz belőle.

Uri elmesélte, mit hallott a Deltában vasárnap. Apollosz a fejét ingatta.

– Hülyeséget beszéltek, nem Etiópiából szoktak elefántokat szerezni, hanem Núbiából és Szudánból – mondta. – De már rég nem került rá sor.

– Mégis erről képzelegnek.

– Hát igen – mondta Apollosz.

Hallgattak.

Vasárnap Apollosszal elment a színházba.

Több színház is volt Alexandriában, de az igazi a Keleti Kikötőben épült, észak felé volt nyitva, talán hogy a hajóhadakat a nézőtérről követni lehessen; ez volt az, amelyet a hajóról is látott a gyémánton keresztül. Komikus jeleneteket adtak elő a színészek, Alexandriában a tragédiát soha nem tartották becsben, még a fénykorban sem. A közönség görögökből állt, elvétve láttak csak zsidót, Apollosz mutatta, hogy ez is zsidó, meg az is, Uri nem tudta megkülönböztetni őket, és nem csak a gyönge szeme miatt. A jeleneteket kevés jelmezzel és jelzésszerű arcfestéssel adták elő, a város híres görögjeinek szavajárását és hangsúlyait parodizálták egy-egy hevenyészett, balga történetben, ezeket korábbi görög komédiaíróktól lopták és egyszerűsítették; a hírességek közül Uri alig ismert valakit. Apollosz, aki régebben élt Alexandriában, néha mondott egy-egy nevet, hogy most éppen kiről is van szó. A történetek laposak voltak, a viccek alpáriak, a közönség remekül szórakozott. A kecskebaszó Auillioszról szóló történetet Uri is megértette, Avillius volt Aulus Flaccus másik neve. Némán, csodálkozva hallgatták az ízléstelen viccelődést és a valódi kecske rémült mekegését, nem tetszett neki, hogy hátulról ember akarja meghágni.

– Ez Pharoszeidon, ez a művészneve, nagyon népszerű – súgta Apollosz, aki szeretett színházba járni –, egy délután két-három színházban is fellép…

– A kecskét is viszi magával?

A mímus abbahagyta a kecske döfködését, előrejött a színpadon, 473alacsony, kopasz emberke volt, kissé beszédhibás, gusztustalanul izzadt és mindenféle aktuális témákat vetett fel, sőt a közönség talán nem egészen spontánul bekiabált kérdéseire is válaszolt, ama bizonyos Auilliosz szerepéből. Hogyan is képzeli ő, Auilliosz, Alexandria jövőjét. Hát úgy képzeli, hogy ötszázezer zsidót hozat be Júdeából, mert azok kevesebbet esznek, mint százezer görög, és nem kell nekik hajlékot biztosítani. Nevetés. Úgy képzeli, hogy a görög kurvákat lecseréli zsidókra, mert azoknak síkosabb a hüvelyük és mindig ki van tárva. Röhögés. Úgy képzeli, hogy Júdeából rengeteg disznót importál, mert a zsidók azt szeretik a legjobban. Nyerítés. Annyira szeretik, hogy nem eszik meg, rokonlelket sejdítve bennük. Hahota. Úgy képzeli, hogy a szír nyelvet vezeti be Alexandriában, mert azt senki sem érti. Üvöltő siker, tapsvihar.

Uri émelygett.

Apollosz sápadtan imbolygott mellette, ahogy a kikötőben haladtak a nevetgélő görögök között.

Akár zsidó vér is folyhat abban az ocsmány alakban, a leggyávább zsidók vére, akik valaha éltek.

Gemellust megölték. Tiberius vér szerinti unokáját, akit társuralkodónak jelölt a megsemmisített végrendelet, és akit Caligula a fiává fogadott.

Macrót öngyilkosságba kergették a feleségével, Enniával együtt, ezért nem érkezett meg állomáshelyére, Alexandriába.

Silanus is öngyilkosságot követett el, a császár apósa.

Tél volt, ami Alexandriában enyhe időt jelent, tunikában mászkáltak az emberek, a szerencsétlen Karabasz kivételével, aki ott bolyongott a gimnázium kertjében pucéran, esténként pedig a kikötőben itatták; mindenütt mindenki politizált, a görögök maguk közt, és a zsidók is maguk közt.

Uri úgy döntött, hogy elmegy. Még ezt az évet végigtanulja és elmegy. Nem volt kedve görögnek lenni a zsidók között és zsidónak lenni a görögök között. Szép város Alexandria, de ő római, és úgyis hazatérne egyszer.

Agrippa befolyásában erősen bízott az alabarkhosz, főleg, hogy Fülöp fejedelemségét, amit a halála után, négy éve Szíriába olvasztottak, a császár Agrippának ítélte; Agrippa király lett! Ez az első falat, mondta Alexander alabarkhosz, mindjárt jön a többi; s valóban, híre jött, hogy Lüszaniász egykori tetrarchiáját, Abilenét is megkapta Agrippa! a második falatot! És akkora súlyú aranyláncot kapott a 474császártól Agrippa, mint egykor a rablánca volt! Nem lehetett vastag a rablánca eszerint, vélte Tija gonoszul.

Agrippa ott van a császár mellett, a tanácsadója! szereti a császár! – mondogatta az alabarkhosz, és intézte az ügyeit serényen.

Uri várt, hogy alkalmas pillanatban köszönje meg a vendéglátást Philónak, de nem adódott ilyen alkalom. Néha arra gondolt: még az is jobb lenne Alexandriánál, ha Agrippa elfoglalja a királyságát, és őt odaküldik valami üzenettel. Kicsi királyság az, pár város mindössze: Aurantisz, Paneasz, Trakhonitisz, Gaulantisz és Batanea, a Jordánon túli északi vidék, de az is megtenné; nincs messze ez a kicsi királyság a Dekapolisztól, és mesélik, abban a tíz szabad görög városban jó könyvtárak vannak. Agrippa lábához vetné magát: királyom, mondaná, tévedésből a delegátusodnak véltek, hát most itt vagyok és rendelkezz velem. Szép, drámai jelenetet képzelt el, amelynek a vége az, hogy Agrippa kinevezi a megalapítandó könyvtára vezetőjének, ő pedig sokat utazgat a törzsanyag beszerzése céljából. De Agrippa nem indult el a királyságába még, Rómában ette a fene.

Marcus azt mondogatta: na végre! Megrázta magát a császár, lerázta magáról a rajta csüggő tanácsadókat, elege lett belőlük, Gaius császár felnőtt, most kezd csak uralkodni igazán. Atyáskodtak fölötte, megérdemelték a sorsukat. Bizalmasai előtt erkölcsprédikátornak nevezte Macrót és azzal füstölgött ellene: már nincs szüksége iskolamesterre. Majd meglátjátok, nagy uralkodó válik Caligulából, mintha Germanicus uralkodna ezentúl.

Ez nyílt lázadás volt az apja ellen. Mindjárt nyugalomba küldik az alabarkhoszt, gondolta Uri, és Marcus lesz a fővámos helyette.

Gemellusról senki sem beszélt. A végzet okozta a vesztét: rossz csillagzat alatt született.

A leváltott helytartó továbbra is ott lakott a palotában, csak, mint mondták, az Akrába tette át a székhelyét, az erődbe. Nem volt világos, vajon visszavonta-e Flaccus leváltását Caligula vagy megerősítette a tisztségében. Flaccus helyett nem küldött senkit, de nem is igen küldhetett volna: Flaccus, mesélték, a lován részegen imbolyogva Nikopoliszban seregszemlét tartott, és a katonái hosszan, lelkesen éltették. A két légió Flaccus mellett áll.

Két légió sok. Honnét érkezne ezekkel szemben az a három-négy légió, amelyre szükség lenne, és ki vezetné?

Uri elképzelte: Flaccus, hogy a bőrét mentse, Caligula kegyéért harcolván a zsidókat Germanicus följelentéséért egységesen bűnösnek nyilvánítván kiüldözi Alexandriából, s ezzel a császárnál, aki maga ilyen parancsot nem adhat ki a többi zsidó miatt, jó pontokat szerez. Szaporodtak az erre utaló jelek: a kikötőben a zsidó hajókat 475tovább várakoztatták, mint korábban, a görögöket viszont soron kívül beengedték.

Gazdag zsidók keresték fel az alabarkhoszt a városból és Egyiptomból, hogy a segítségét kérjék, mert az áruik a hajókon rohadnak, és a szárazáru kirakodásának elhúzódása is nagy anyagi károkat okoz nekik; az alabarkhosz óvatosan válaszolgatott: lehet, hogy a bukott Flaccus zsidó lázongást akar provokálni, hogy derekasan leverhesse és a helyén maradhasson, legyenek a zsidók türelemmel, bízzanak az Örökkévalóban és a császárban, semmiképpen ne lázongjanak, tartsák be a törvényeket akkor is, ha velük szemben nem tartják be. A zsidó kereskedők keseregve távoztak. Kár, mondta kifelé menet egyikük feldúltan, Uri hallotta, hogy Júdeában nincsenek fontos kikötők, amelyekben válaszként a görög hajókat lehetne késleltetni.

Az alabarkhosz kezében van a válasz, gondolta Uri: a nílusi kereskedelmet ő felügyeli és magánhadserege is van hozzá. Visszatart néhány rakományt, aprólékosan átvizsgáltatja, nem romlott-e véletlenül, és a görög kereskedők is kárt szenvednek a késedelem miatt. De az alabarkhosz nem fog ilyet tenni: a magatartása arra utal, hogy nem akar kereskedelmi háborút.

Az alabarkhosz palotájának őrségét megkettőzték. Urit a régiek beengedték, az újak akadékoskodtak. Urinak eszébe jutott, hogy a tartózkodási engedélye vagy egy éve lejárt. Szólt Philónak, aki legyintett: nem fontos, bárki igazolni fogja, hogy Uri a gimnázium diákja, és a zsidóknál úgyis be van jegyezve. Uri nem lett nyugodtabb. Jó, mondta Philó türelmetlenül, mert elillanni érezte a gondolatmenetét, majd szólok a szolgáknak.

Szólt is, valamelyik szolga jelentette, hogy elintézte a dolgot; na látod, mondta Philó; Urinak kétségei támadtak, de nem ment ki a kikötőbe, hogy ellenőrizze: még a végén egy elvakult görög elé kerül, akit nem érdekel, van-e Urinak hosszabbítása, hanem kiviteti egy teherhajóra, ahogy a belopakodott népséget szokták időnként, és pár hét múlva Britanniában vagy Hispániában ébred rabszolgaként, ha ugyan éhen nem hal addig.

Nyomott hangulatban ünnepelték a Pészahot Alexandriában. A külsőségek nem változtak, de mintha az emberek bőre alól kiszáradt volna a csontjuk és a húsuk. Urinak eszébe jutott, hogyan ünnepelték Antonia születésnapját január 31-én: a görögök kötelességszerűen, a zsidók pedig feltűnően visszafogottan, nehogy följelentsék őket a görögök a császárnál, hogy túlságosan hevesen tisztelik a császár nagymamájának emlékét, aki Germanicust, a tulajdon fiát, Tiberiusnál följelentette. A Pészah nem birodalmi ünnep, hanem zsidó, arról nincs mit jelenteniük a görögöknek.

477

Beárnyékolta a Pészahot, hogy Flaccus, aki egyik józan pillanatában fogadta végre az alabarkhoszt, ismét megtagadta a kérést, hogy a zsidók, sérelmeik előadása végett, delegációt küldhessenek Rómába. Ekkor ébredtek rá a zsidók, hogy már egy éve is megtagadta tőlük a delegáció küldésének a jogát, és kétség ébredt bennük, vajon a császár az ő jókívánságaikat megkapta-e. Delegációk csak a helytartó engedélyével hagyhatták el a provinciákat, így volt ez birodalomszerte, így volt Alexandriában is. Az alabarkhosz dühösen mondta: bezzeg görög delegációk naponta utaznak a császárhoz, ajándékokat cipelve. Flaccus gúnyosan mosolygott: azok magánemberek, és ő magánemberek utazását nem tilthatja meg. Akkor mi is magánembereket küldünk, kiáltotta az alabarkhosz, amivel csak azt érte el, hogy azontúl minden Itáliába induló zsidót aprólékosan átvizsgáltak, ha levél volt náluk, elvették, ha ajándéknak minősíthető tárgy volt náluk, lefoglalták. Az alabarkhosz Agrippához utazó futárainak azontúl gázai vagy türoszi hajókra kellett szállniuk, ami többhetes kerülőt jelentett. Silanushoz nem ment több futár, mert nem élt.

Júniusban újabb gyász ütött be: 18-án Rómában huszonegy évesen meghalt Drusilla, a császár nővére. Minden fürdőt és kocsmát bezártak, a könyvtárat bezárták, a gimnáziumban ismét évzáró nélkül fejeződött be a tanítás, Uri már másodszor nem kapott bizonyítványt. A boltokat is bezárták, a műhelyekben leállt a munka, a piacokon csak alapvető élelmiszereket lehetett kapni. A komor katonák józanul járőröztek, a részegeket begyűjtötték. A szentélyekben és imaházakban Drusilla siratásával voltak elfoglalva. Kedvenc nővére volt Drusilla Caligulának, versengve siratták a görögök és a zsidók, ügyelve, nehogy hanyag gyász vádjával följelenthessék őket. Így is följelentgették.

Aki csak tehette, elutazott Alexandriából, elvégre a színházakat is bezárták.

A gimnázium parkját nem zárták be, az nem volt körülkerítve, és a mímusok rájöttek, hogy ott is játszhatnak. Óvatosan, rövid jelenetekkel kezdték, s még csak pénzt sem kértek, attól félvén, hogy jön az őrség és elűzik őket, de nem jöttek a katonák, illetve jöttek, de nézőként, és nevettek. A mímusok felbátorodtak és a zsidókat parodizálták, amitől a katonák még jobb kedvre derültek és fizettek.

Miért nem űzi el a mímusokat Flaccus? Gyász van! Megtilthatná a gyülekezést a gimnázium parkjában!

Aztán Uri arra gondolt: így kényelmesebb. Úgy tesz, mintha nem történne semmi, és akkor nem is kell tennie semmit.

Az alabarkhosz aránytalanul le volt sújtva, Tija árulta el dühöngve, hogy miért: az elmúlt hónapokban a futárok és Agrippa révén az apja jó viszonyt épített ki Lepidusszal, Drusilla második férjével, aki a gyermektelen Caligulát a betegsége idején a birodalom élén helyettesítette, s aki most özvegyen maradt. Uri némi gúnnyal arra gondolt: odavész hát a sok-sok pénzküldemény, ha Lepidust hátrébb sorolják a ranglistán, és hátrébb fogják sorolni. Tija még reménykedett: Agrippina állítólag kedveli Lepidust, és a császár a két megmaradt nővére közül épp Agrippinára hallgat inkább, Júliát nem kedveli. Agrippina talán az anyjára emlékezteti, és nem csak az azonos neve miatt.

Tartott a gyász, a falakat renyhébben firkálták tele nagy orrú, hajlott hátú alakokkal, a nyár fülledt volt, Uri elveszetten üldögélt a szobájában. Philó nem vonult el a nyári lakba, a palotában maradt, és az alabarkhosz terheinek egy részét magára vállalva fogadta a panaszkodó zsidókat és nyugtatgatta őket. Tija sem ment sehová, a palotaőrség vezetésével bízta meg az alabarkhosz. Marcus az apjával járta a Nílus-partot, erős kísérettel.

Valami készül.

Iszidóroszról sokáig nem lehetett hallani, most azonban, ezt a kocsmákban tárgyalták, megjelent a gimnázium parkjában és szónoklatot tartott Flaccus ellen. Nem volt világos, mivel vádolja a helytartót, de súlyos lopásokról és sikkasztásokról regéltek. Meg a zsidókról.

Uri másnap délelőtt a gimnázium kertjébe ment.

Jelentős sokaság várakozott és katonák.

Szerette volna látni és hallani Iszidóroszt. Nem fog eljönni, Flaccus elleni vádakat nem tűrhetnek a katonák.

Délben mégis megjelent Iszidórosz, sokan követték, testőrként vették körül. A Négyzetes Sztoánál fából ácsolt emelvényt tettek alája. Iszidórosz fellépett.

Éles hangon azzal vádolta meg Flaccust, hogy a zsidók kezére játszotta az alexandriai kereskedelem jelentős részét. Ellopta az egyiptomi öntözéshez Rómából érkezett császári adományt. Flaccus az oka, kiáltotta Iszidórosz, hogy noha a birodalomban Tiberius bankreformja óta mindenütt zuhant a hitelkamat, Alexandriában nem esett, hanem még nőtt is: a helytartó személyesen van érdekelve az összes zsidó bankban, a segítségével a zsidók felvásárolták a görög bankokat és ők diktálják a feltételeket.

A tömeg hujjogott.

A ti pénzeteken híznak a zsidók!

Fúj!

Ti szegényedtek, ők gazdagodnak!

Pusztuljanak!

Az egyik osztag parancsnoka intett, a katonái megpróbáltak kö478zelebb nyomulni a szószékhez, de a görögök husángokat kaptak elő. Nagyon sokan voltak a görögök, a katonák megálltak.

Iszidórosz lelépett az emelvényről, nem mintha a biztonságát fenyegették volna, de úgy látszott, nem akar összetűzést provokálni. Eltűnt a testőrei között.

A görögök élénken tárgyalták a mondottakat.

Uri jobbnak látta, ha hazamegy.

– Igaz, amit Iszidórosz állít? – kérdezte Tijától este.

Tija hümmögött.

– Szóval igaz – állapította meg Uri. – Miért nem avatkozik be a helytartó?

– Mert le van fizetve.

– Hogyhogy?

– Lefizették a görögök.

– Ez az az öt talentum?

Tija csodálkozva nézett Urira.

– Honnan tudod?

– Mondták.

– Hát igen…

– De állítólag maga Iszidórosz adta át neki, aki most mégis vicsorog a helytartó ellen!

– Igen, mert kért is érte valamit, és Flaccus nem teljesítette a kérését!

– Mit kért?

– Mit kért, mit kért, amit kérhetett. Hogy a zsidó bankok vagyonát olvassza be a görög bankokéba.

– De hát ezt hogy lehetne?…

– Rendelettel.

Uri eltűnődött.

– Na és miért nem tette meg, ha a pénzüket elfogadta?

– Mert mi még többet adtunk! – jajdult fel Tija. – Még többet! Ha ez így megy tovább, teljesen le fogunk gatyásodni!

Nem buta ember ez a Flaccus, gondolta Uri. Leváltotta a császár, mégis a helyén maradt. Szorult helyzetében pár hónap alatt legalább ötévi helytartói fizetést harácsolt össze magának. És még mindig mindenki az ő pártján van, görögök, zsidók, légiók. Hogy oldja meg ezt a császár?

Amikor harmadnap nagy tömeg gyűlt össze a gimnázium parkjában, Iszidórosz nem jelent meg, a katonaság igen. Több szószéket is hoztak, ismeretlen, jó hangú görög szónokok kiabáltak rajtuk, Iszidórosz téziseit ismételgették. Egyre több katona érkezett, s végül, Uri elképedésére, díszes kocsin maga Flaccus.

479

A katonák utat vágtak a tömegben. A népet bekerítették. Legalább négy cohors gyűlt össze és vagy húszezer ember.

Flaccus a Négyzetes Sztoa mellett fellépett az emelvényre. Négy pajzsos katona mászott fel mellé, meg egy centurió. „Castus, Castus”, hallotta a tömegben.

Flaccus üvöltve kérdezte, mi a bajuk vele. Nem volt részeg. A tömeg hallgatott. Az emelvény elé cibáltak egy görög szónokot és felráncigálták az emelvényre.

– Ki tanított be, hogy rágalmazz engem?! – üvöltött rá Flaccus.

– Iszidórosz…

– Hangosabban!

– Iszidórosz!

– Vigyétek!

Felrángatták a következő szónokot.

– Ki tanított be, hogy hazugságokat terjessz rólam?!

– Iszidórosz…

Az ötödik szónoknál abbahagyták. Flaccus kijelentette, hogy a rágalmakból egyetlen szó sem igaz, és ennyi elég legyen. Iszidóroszt száműzi, soha nem léphet többé Alexandriába. A gyülekezést a gimnázium kertjében is megtiltja. A nép legyen boldog, hogy ennyivel megúszta.

Castus centurió intett, a katonák utat vágtak a tömegben és Flaccus kocsiját elhajtották. Hat ló húzta, előtte, mellette és mögötte egy teljes ala lovagolt.

Sokba kerülhetett ez az alabarkhosznak, gondolta Uri.

– Nem biztos, hogy Iszidórosz elszökött – vélte este Marcus gondterhelten. – Elrejtőzhet akárhol.

Philó is ezen a véleményen volt: az egyletek, amelyek közül soknak Iszidórosz az elnöke, feltűnően felélénkültek, és Flaccus semmit sem tesz ellenük. Urinak Tija magyarázta el: ezek mind-mind szentélyegyletek, áldozati célból esznek és isznak a tagok ingyen a hívek adományaiból, és, ami a lényeg, minden szentély menedék, katonák nem léphetnek be egyikbe sem, erre még sosem volt példa, és Flaccus sem rendelheti el, mert egész Alexandria fellázadna.

– Nem hiszem, hogy Flaccus Iszidórosz elfogására törekedne – vélte Marcus. – Ha perbe fogja, Iszidórosz kitálal. Jobb neki, ha nem tudja elfogni…

Aztán híre kelt, hogy jelentős fegyverszállítmány érkezett, Bassus a centurio neve, aki a kirakodást vezényli, ő szedte össze a fegyvereket Flaccus parancsára egész Egyiptomból, és most a Mareotisz-tavi kikötőből kétoldalt felpakolt szamarak és tevék hordják a palota fegyverraktárába a dárdákat, tőröket, parittyákat, pajzsokat, 480rengeteg szamár és rengeteg teve. A kikötőtől a palotáig tíz-tizenkét stadion a táv, egymást érik a teherhordó állatok. Elefánt nincs közöttük.

Philó megkérte Urit, ugyan nézze már meg, igaz-e a hír. Eddig is figyelemmel hallgatták az önkéntes beszámolóit, mi történik Alexandriában. Őket felismerték volna, Urit csak a gimnazisták ismerték, a nép nem, Uri szabadon mászkált. Az alabarkhosz hivatalos alexandriai kéme lettem, gondolta Uri, és nevetett e képtelenségen.

Este jelentette: valóban rengeteg fegyvert szállítanak az arzenálba, a görögök az út szélén bámészkodnak és azon vitatkoznak, vajon ellenük fogják-e a fegyvereket bevetni, vagy Róma ellen.

– Úgy hallottam – mondta az egyik este Tija, belépve Uri szobájába –, hogy Agrippának szüksége lesz rád a királyságában.

Uri elképedt. Éppen ezt szerette volna kérni, de a pillanatot sosem találta alkalmasnak.

– Agrippa Rómában van – jegyezte meg Uri.

– Előbb-utóbb el kell foglalnia a trónját – mondta Tija. – Reméljük, a nálunk töltött alexandriai két évedet nem fogod elfelejteni.

Uri bólintott. Határoztak felőle: ő lesz az alabarkhosz családjának kéme Agrippa mellett.

Már nem félt Agrippától. Elmondja neki a tévedést az elejétől fogva, és Agrippa elnéző lesz. De az is lehet, hogy nem kell elmondania, jelentettek róla sokan és sokszor.

– Mikor indulok? – kérdezte Uri.

– Reméljük, nemsokára – felelte Tija.

Urin átfutott, nem kellene-e megsértődnie. De Tija hangja ezúttal nem volt gunyoros: Agrippáról volt szó.

Tija kifelé indult, majd visszafordult.

– Sokáig arra gondoltam – mondta –, hogy tényleg te leszel a sztratégoszom, ha helytartó leszek. De aztán rájöttem, hogy nem vagy rá alkalmas. Bármely más poszton azonban igényt tartok rád. Lehetsz főbegyűjtő, főirattáros, akármi.

Uriban feléledt az ördög.

– Marcus is helytartó lesz? – érdeklődött ártatlanul.

Tija szeme csak kicsit szűkült el a gyűlölettől.

– Marcus király lesz – jelentette ki fegyelmezetten és kiment.

481

A Rómának való behódolás évfordulóján, augusztus elsején gyalázkodó falfirkák jelentek meg a házak falán, „disznó zsidók”, „mocskos zsidók”, „hazátlan zsidók, pucoljatok Jeruzsálembe”, „macskagyilkos zsidók” és effélék. Nagy orrok és még nagyobb körülmetélt nemiszervek, jelezvén, hogy a zsidó népesség növekedését túlzottnak tartják a megfontoltabban szaporodó görögök. A részegek a zsidókat szidták a kikötőben. Megőrültek a görögök.

– Abba fogják hagyni – mondta Philó idegesen. – Ez csak divat, elmúlik.

Pár nap múlva a falfirkákat lemosták, újakat alig mázoltak.

Augusztus közepén, hajnalban, Urit lótás-futás ébresztette.

Közelebb húzta a mécsest, ott tartotta az ágya mellett, annak a fényénél olvasott késő éjjelig. Káromkodtak odakint. Hallotta az alabarkhosz hangját, elkeseredve kiabálta: „Nem sikerült!”

Philó csitítgatta.

– Nem számít! – kiáltotta Philó, aki nem szokott kiabálni. – Most már így alakult, nem baj! Térj magadhoz! A Mindenható akarta így, vértelenül! Ő tudja, miért!

– Nem sikerült! – őrjöngött az alabarkhosz.

Marcus is kiabált, az őröket hívta.

Uri kimerészkedett. Fegyveresek trappoltak a kapu felé. Az utcáról zsivaj hallatszott, Uri fülelt. Agrippát éltette a tömeg, a zsidó királyt.

Ismeretlen fegyveresek siettek el mellette.

Hordszéken testes, kopaszodó, tokás, középkorú embert hoztak ki az egyik teremből, vörös volt a feje, billegett a nyakán, félig aludt.

– Ne, ne! – kiáltotta –, tegyetek le!

A szolgák letették a hordszéket, a testes férfi imbolyogva kilépett a székből, körülnézett, Urin akadt meg a szeme.

– Szomjas vagyok! – mondta.

Uri a medence partjára sietett, oda mindig ételt és italt készítenek. Töltött a kifacsart narancsléből és a férfihoz vitte, aki egy hajtásra kiitta.

– Ez a szárazföld, még ez is imbolyog a lábam alatt – mondta dühösen. – Egyiptomban még a föld is úgy reng, mint a tenger?!

Uri nem tudta, mit válaszoljon. Kintről kiabálás hallatszott.

– Küldjék el a csőcseléket! – jajdult fel a férfi.

– Most már nem lehet – mondta Tija, aki előkerült valahonnét. – Most már késő.

A férfi rábámult.

– Te ki vagy?!

– Alexander alabarkhosz másodszülött fia, Tiberius Julius Alexander.

482

– Miért nem lehet?!

– Mert késő!

Intett a szolgáknak, azok a hordszékhez léptek.

– Méltóztassék felséged a székbe ülni – mondta Tija parancsolóan.

A férfi sóhajtott, a székbe ült, a szolgák fölemelték.

– Álmos vagyok! Fáradt vagyok! Éhes vagyok! Hova visznek? – kérdezte a férfi reménytelenül.

– A Fárosz-szigetre.

A szolgák felemelték és vitték a kapu felé.

Tija utána nézett.

– A hülye balfasz állat! – fakadt ki. – Ekkora ökröt még nem látott a világ!

Uri elhűlve nézett a hordszék után. Agrippát cipelték, a zsidó királyt, akinek ő a futára. Meg se nézte alaposan.

– Mi történt? – kérdezte.

– Mi történt?! Elrontotta! Idióta barom, dögölne meg székrekedésben!

Újabb fegyveresek caplattak el mellettük.

Tija kétségbeesve állt.

– Na gyerünk – mondta aztán. – Illik a tömegben boldogan ordibálnunk.

Uri magára kapta a saruját, Tiját a kapuban érte utol.

Kint rengetegen vonultak, szaladtak, lökdösődtek. Elterjedt a zsidó Alexandriában, hogy megjött a király.

Tija állt, Uri mellette.

– Délután ért ide a hajója – sziszegte Tija gyűlölettel –, lehorgonyzott jó messze, kivárta az estét, ahogy kell, partra is szállt észrevétlenül… De akkor elvesztette az eszét… Pedig megmondták neki, mit kell tennie, de ő nem! Ő király! Ő jobban tudja! Az idióta!… Nekiesett az első görög osztagnak, hogy riasszák a többi osztagot és fogják el neki Flaccust… A császár küldte, különleges megbízatással, ezt ordibálta, és hogy fogják el neki Flaccust, most, azonnal!… Baromállat faszfej! A zsidó király!!! A testőrei alig bírták megvédeni! És még utána se bírt csöndben maradni, persze hogy meglátták a zsidók!…

Tija a tömegbe vetette magát, Uri csak állt.

Hát ezt tényleg elrontották. Uramisten, de elrontották.

Uri az utcára lépett, a tömeg elsodorta. Jó irányba sodorták, a Heptastadion felé. Rajongó férfiak, nők, öregek, gyerekek lökték, 483taszigálták, álomtól dagadt arcukon öröm, a király, a király, kiáltozták, itt van a király!

Agrippa másnap sürgősen továbbhajózott a kíséretével, a királyságába tartott, az Újévet már ott fogja ünnepelni. A görögök nem akadályozták, fellélegeztek, hogy elmegy. Flaccus nem fogadta Agrippát és Agrippa sem óhajtotta a tiszteletét tenni: azért küldte a császár, hogy fogja el a bukott helytartót és cipelje Rómába.

Elvitte magával Agrippa a zsidók gratuláló levelét a császárnak, amit Flaccus egy éve fektet. A gratuláció elmaradásától a császár éktelen dühbe gurult, azóta is szidja a zsidókat, mert rendkívül hiú, s ha lehet, még császárabb, mint az eddigiek. Ezt Agrippa szavait idézve mesélték. Majd elküldi a gratulációt Agrippa futárral, ha a királysága felé hajózva biztos partra ér, a szükséges mentegetőzéssel. Remélhetőleg megbocsát a császár. Bizonyosan megbocsát a császár, nem haragudhat a birodalma legszámosabb népére huzamosan.

Flaccus elfogásával bízta meg Caligula a zsidó királyt, kár, hogy erre képtelennek bizonyult, terjedt el. De talán így akarta az Örökkévaló: ne tapadjon vér a kezünkhöz, vélték a kegyesek. Nem volt mit tenni a lelepleződése után, diadalmenetben kellett Agrippát a szent szigetre kísérni, ott valakik beszéltek, nem lehetett hallani őket, Agrippa tátogott, nem lehetett hallani őt sem, és boldogok voltak a zsidók, tolongtak a szigeten vagy százötvenezren. A görögök is felébredtek, ácsorogtak az utcákon, és bámulták a zsidók vonulását. Agrippát nem fogathatta el a helytartó, nem volt elég embere a másfélszázezres tömeggel szemben, különben is, az már nyílt hadüzenet lett volna.

Diadalt ültek a zsidók mind a háromszázezren, kivéve a beavatottakat, mert azok őrjöngtek. Aztán lecsillapodtak. Nem történt semmi. Flaccus eddig is tudta, hogy halálra van ítélve, és most sem tud többet.

Állami gyász idején örömünnepet ülni tilos. De a zsidók örömünnepe megtörtént, utólag nem lehetett érvényteleníteni. A császárt is éltették a zsidók, nemcsak Agrippát; küldhetnek küldöttségeket a görögök a császárhoz, Agrippa is elküldi a levelét, és az alabarkhosz is küld futárokat Rómába kerülő úton.

Idézték Agrippát, aki szerint Caligula udvarában van egy Helikón nevű alexandriai görög, veszedelmes, ravasz, befolyásos ember, Tiberius felszabadított rabszolgája, aki a görögök ügyét képviseli nála meglehetős eréllyel és furfanggal. De a zsidó Alexandriának is vannak képviselői Rómában, az egész Túlnan ezzel kell hogy foglalkozzék, több tízezer ember. Nekünk is megvannak a szószólóink!

484

Csak ne érje Agrippát semmi baj, érjen a királyságába épen és királykodjék, és aztán, ha Isten adja, a királysága gyarapodni fog és övé lesz a nagyapjának, Nagy Heródesnek birodalma egészen. És akkor erős hátországuk lesz az alexandriai zsidóknak, valamint a többi négymillió zsidónak, mindannak, aki a diaszpórában él.

Azért az szép dolog a császártól, hogy éppen egy zsidót kért fel, hogy a leváltott helytartót takarítsa el. Nem gyűlöli a zsidókat a császár, ha ennyire fontos feladattal is csak zsidót tudott megbízni. Senki mást, csak zsidót! Szeret minket a császár, bízik bennünk a császár, csak bennünk bízik a császár igazán. Ezzel a beavatottak nyugtatgatják egymást, mert a zsidó köznép erről nem tud semmit, csak boldog, amiért életében először igazi, eleven, felkent zsidó királyt láthatott. De a zsidó köznép is úgy gondolja, hogy szereti a császár, ha királlyá nevezett ki végre egy zsidót. Nem volt Nagy Heródes óta királyuk a zsidóknak, csak negyedes fejedelmük. Sokan utálták, sokan gyűlölték Nagy Heródest, azt az álnok, Rómának hízelgő, görögöket pénzelő, görög városokat építő, görög szokásokat majmoló vérszomjas vadállatot, aki Jeruzsálem javát lemészároltatta, a papokat leölette és a maga híveit nevezte ki a helyükbe, a Szanhedrin tagjainak többségét leölette, a tulajdon feleségét megölette, a tulajdon fiait megölette, ráadásul görög stadiont épített Jeruzsálemben, római fürdőkkel szórta tele a várost és görög játékokat szervezett ötévente, efféle hiábavalóságokra tékozolta a zsidóság adóját, de király volt, a zsidók királya, és ha nem is egészen, de azért felerészben zsidó.

Megint van zsidó király, ha kicsike is még a birodalma. Negyedrészt zsidó csupán Agrippa, de mégis zsidó király lett belőle, és körül van metélve, és az Örökkévaló ezzel adja tudtunkra, hogy tudjuk és halljuk és látva lássuk és hirdessük, hogy az Egyetlen, Örökkévaló Isten a szövetséget nem mondta fel mivelünk, az Ő kiválasztottjaival, bárhol éljünk is a pogányok uralta világon. Égi jel volt Agrippa röpke látogatása, hogy a Felkent, aki az Úr végítéletét hozza, már közelít. Erről cserélnek eszmét a zsidók a Deltában és a többi kerületben, ahol szintén sok zsidó él, és hálát adnak az imaházaikban az Örökkévalónak, és egyéb munkáit félbeszakítva erről ír most Philó, hogy kivételesen ne a görögöket igyekezzék a zsidók megbecsülésére rávenni, hanem a zsidók megcsappant önbizalmát növelje.

A gimnázium parkjának közepén emelt spirális Paneion, kedvenc elmélkedőhelye felé tartott Uri két nappal később, hogy ne kushadjon 485az alabarkhosz palotájában egész nap, ahol felváltva őrjöngtek és bizakodtak az alabarkhosz és bizalmasai. Egy tekercset is vitt magával, jó lett volna elmélyedni régmúlt idők disznóságaiban, de a több mint egy stadion hosszú oszlopsornál, amely a gimnázium parkjának az Arszinoé út felé eső határa volt, csődületet látott összeverődni, és kissé távolabb megállt. Hunyorgott, hogy jobban lásson. A parkban történhetett valami, befelé igyekezett a tömeg. Az oszlopok között Uri is belépett a parkba. A Négyzetes Sztoa környékén sűrűbb volt a tömeg, Uri arrafelé sétált. Utcagyerekek, rakodómunkások, jólöltözött polgárok is siettek befelé. Valaki beszédet mond talán? Kicsoda? Visszajött volna Iszidórosz?

A rozogává ázott, rozsdás, négylovas díszkocsiban, amelyet vagy száz éve vittek a parkba – Kleopátra kapta ajándékba, az utolsó Kleopátra dédanyja –, valaki állt, fején mintha valami lett volna, a kezében valamit tartott. Uri megállt. Nem is kellett közelebb mennie, mert a kocsi megindult, éppen őfeléje, vagy húszan húzták-tolták, csikorogtak a száz éve kenetlen kerekei. Meztelen alak állt a kocsiban vigyorogva, fején papiruszkorona, jobbjában papiruszjogar: Karabasz a maga teljes pőreségében.

– Itt megy a zsidó király, hódoljatok a zsidó királynak! – kiabálták a görögök boldogan.

Karabasz vigyorgott, integetett.

– Mondjon beszédet a zsidó király! Karabasz, fingjál recsegőset!

Karabasz vigyorgott, integetett, meg-megkapaszkodott, le-lenyekkent a kocsi padlójára, újra feltápászkodott és vigyorgott. Gyékényszőnyeget terítettek a vállára, mégse lógassa a faszát egy zsidó király fennen. A kocsit elvontatták Uri mellett, ki az utcára. A tömeg utánatódult.

– Körül kéne metélni! Így nem az igazi!

– Majom a zsidók királya, majom!

– Vigyétek a kikötőbe!

– Vigyétek a palotába!

Uri mellett röhögtek, kiabáltak, taszigálták egymást, loholtak az utcán meglódult kocsi után.

– Mondja el a Tízparancsolatot! – követelték a tömegben. – Karabasz, a Tízparancsolatot!

– Adjatok valami kéket rá, kéket!

– Menórát a kezébe! Gyorsan!

– A Deltán keresztül vigyétek! Hódoljanak neki a zsidók!

– A palotába, a palotába!

– A Deltán keresztül, a Deltán keresztül! A zsidó Bazilikába vigyétek!

486

Uri meghallotta a saját nevetését, megállt. Ennyire gyűlölném Agrippát? Ennyire.

Elképzelte Karabaszt a Bazilika szószékén pucéran, és nem tudott nem nevetni.

A tömeg nőtt, a kocsit elveszítette szem elől. A zsidókat gyalázták mellette válogatott káromkodásokkal, ezen már nem tudott nevetni. Ma éjjel is megöltek a zsidók két macskát és bedobták a Szerapeionba, az átkozottak! Rómát akarják a fejünkre hozni! De csalódnak a sakálok, csalódnak!

Melléje sodródott két gimnazista, észrevették, a vigyorukat megpróbálták visszagyűrni, Uri nem tudta, mit tegyen, köszönni is elfelejtett zavarában, aztán azok odébb furakodtak, hogy ne kelljen köszönteniük. Uri most már megpróbált kiszállni a menetből, de minden irányból taszigálták. Az utca szélére kellene húzódnom, gondolta.

Végre az árkádok alá tudott vergődni, a tömeg keletre, a Delta felé özönlött, a száz láb széles főutcát teljesen belepték. Egyre többen lettek, híre ment a csínynek. Husángot szorongató rakodók csörtettek, kőtömböket cipeltek, az építkezésekről szerezhették. Ez már nem tréfa. Értesíteni kellene a Deltában lakó zsidókat. De hogyan?

Uri a fal mellett osont a menet után. A kereszteződésben, a csatorna fölött ívelő hídon négyen-öten egy szakállas férfit vertek.

– Nem vagyok zsidó! – üvöltötte a férfi.

Felrángatták a tunikáját, letépték az ágyékkötőjét.

– Látjátok, hogy nem vagyok zsidó!

Csalódottságukban husángokkal estek neki, agyba-főbe verték, a férfi elterült, fejéből folyt a vér. Uri jobbra futott, be a csatorna mellett húzódó utcába és dél felé tartott, szemben a vigasságra érkező görögökkel. Azok észrevették, fenyegetően lassítottak.

– Karabasz a király! – kiáltotta feléjük Uri, és futott tovább dél felé.

A következő utcasarkon megállt, nem követte senki. Balra fordult, áthaladt a csatorna fölött és visszaindult észak felé, az Arszinoé utcába igyekvő görögökkel együtt.

A kocsit már sehol sem látta. A Gammában is laktak zsidók, egy zsidó szőnyegbolt már égett, egy ékszerboltot éppen kiraboltak, repültek kifelé a dobozok, a rongyosok a földön kaparásztak, négykézláb loholtak a szétguruló drágakövek után. Katonák vagy őrök sehol. Kőtömbök repültek a zsidók lakta épületek felé, kék festékkel menórát mázoltak a falukra. A csoportban az egyik görög maga nem festegetett, papiruszlapról azonosította a zsidók által lakott házakat.

– Ellenállnak a zsidók! – hallatszott a megtorpanó tömegben, lökdösődés támadt, nem haladhattak keletnek tovább, a csődület egy része északnak fordult, a kikötő felé.

487

Uri céltalannak látta, hogy tovább haladjon velük. Megint dél felé furakodott, a Gamma szűk utcáiban igyekezett eltűnni.

Kisebb csoportok vastag gerendákkal egy-egy bezárt zsidó boltot törtek fel, tartott még a Drusilla halála miatt elrendelt gyász, a boltokban nem voltak bent a tulajdonosok.

Nyugat felé fordult, az alabarkhosz palotájába akart visszajutni, a Bétába.

Az egyik téren csődületet látott, valami füstölt. Valakik kiabáltak, öklüket rázták, táncoltak és kurjongattak, férfiak és nők vegyesen. Uri hunyorgott, közelebb merészkedett. Rőzséből rakott, hevenyészett máglya füstölt, összekötözött kezű és lábú alakok rángatóztak rajta, kicsik voltak.

– De nehezen fulladnak meg ezek! – hallotta oldalról.

Uri még közelebb lépett. Két nő és három gyerek fuldokolt a füstben, még éltek. Friss ágakból rakták a máglyát, lánggal nem tudtak égni.

– Ne tegyétek! – szakadt ki belőle.

– De hát zsidók! – hallotta. – Ellenálltak!

Valaki megragadta a karját. Uri kitépte magát és sikoltva elrohant. Lábak dobogtak a nyomában, aztán lemaradtak, Uri rövid távon gyorsan tudott futni.

Az alabarkhosz palotája zárva. Dörömbölt, hiába. Az utca túlfeléről ráérősen ácsorgó görögök nézték. Uri ismét dörömbölt. Nem szólt ki senki. Bezárkóztak. Az is lehet, hogy mindenki elszelelt.

Uri megfordult. Néhány görög lassan feléje indult. Uri elrohant nyugat felé. Nem követték.

Nem volt pénze, nem volt nála semmi a saruján, a tunikáján és az ágyékkötőjén kívül. Melegek az augusztusi éjszakák Alexandriában, lehet aludni a szabad ég alatt, de hol? Volt nála még valami, a törzsi azonosítója: a körülmetélt nemi szerve. Otthon kellett volna hagynia.

Philó háza messze van, és nem biztos, hogy kiengedik a városkapun az őrök.

A Szerapeionba kellene bejutnom, gondolta. Ott ismernek.

Az a baj, hogy ismernek.

Rájött: nem tudja, melyik görög papban, szerkesztőben, másolóban mi lakik. Lehet, hogy menedéket nyújtanak neki. De az is lehet, hogy kiszolgáltatják.

Lassan ballagott délnyugat felé, mintha sétálna. Alkonyodott. Békés volt a környék, akárcsak a régi Alexandria idején.

Messziről figyelte a Szerapeion hatalmas tömbjét. A főkapu nyitva volt, bementek páran, aztán újabbak érkeztek egyedül vagy csopor488tosan. Imádkozni mennek a görögök. Hálát adnak az istenüknek, hogy üthetnek a zsidókon.

A régi nekropoliszban éjszakázott a Szerapeiontól délnyugatra, a régi városfalon kívül, az új városfalon belül, ahol a sírok a gazdagok szépen művelt kertjei és villái között szunnyadtak. A kertekből a kerítésen át az ösvények fölé hajlottak a gyümölcsfák, Uri teleette magát, a szomját is oltván. Narancsot szürcsölt és olajbogyót rágcsált. Egy vastag fának vetette a hátát, úgy szundított el ülve. Keze ügyében bot hevert, a földön találta az ágat, letördelte róla a kisebb gallyakat. Azzal próbálta csillapítani a heves szívdobogását, hogy lassan, ritmikusan ismételgette: nem itt fogok elpatkolni, nem itt fogok elpatkolni.

Hajnalban felriadt: egy négytagú család fészkelte be magát egy márványsírkő mögé a közelében. Kutyasír volt, szerethette a kutyusát a gazdi. A gyerekek annyira meg voltak rémülve, hogy nem tudtak sírni. Biztosan zsidók, gondolta Uri. Kezébe vett néhány narancsot, feltápászkodott és a családhoz ment. Nyújtotta a narancsokat. A nő rémülten, a férfi ugrásra készen bámulta.

– Én is zsidó vagyok – mondta Uri.

A gyerekek reszkettek.

Zsidó volt a nő, a férje betért görög. A Gamma déli részén laktak a saját házukban, az éj közepén gyújtották rájuk a fáklyások. A kertkapun át menekültek, a gyerekeket alva ragadták fel. Még látták, hogy a lángok az egész házat körülnyalják.

– Tudták, hogy kit keressenek – mondta a férfi. – Minden zsidó házat felgyújtottak, pedig arrafelé nincs sok.

– Aludjatok – mondta a nő a gyerekeknek. Azok reszkettek.

– Hova menjünk innét? – kérdezte a férfi Uritól.

– Nem tudom.

– Ide is utánunk fognak jönni – mondta a férfi. – Körülmetéltettem magam… Nem kellett volna…

Nagy lehetett a szerelem. Uri arra gondolt: hasonló esetben neki vissza kellene varratnia a fitymáját. Magában fölnevetett.

– A fiam is körül van metélve – jajdult fel a férfi.

Reggelre még négy család költözött a temetőbe összesen tizenegy gyerekkel, jajveszékeltek, sírtak vagy némán reszkettek. Két család a Gammából menekült el, egy a Deltából – a kikötőben akadt dolguk, és már nem tudtak hazamenni –, és egy a Bétából. Ott is randalírozott a csőcselék, ott is máglyát gyújtottak, ott is inkább füstölt a 489máglya, mintsem égett. Útközben, hajnalban, az Alfa délkeleti részén elszenesedett tetemeket láttak egy kupacban, hatot vagy hetet, egy teljes család lehetett. Kóbor kutyák ólálkodtak körülöttük, és persze macskák.

– Még a kutyák is! – jajdult fel egy öreg.

A sírok között hajléktalan görög koldusok bóklásztak álmosan, úgy tettek, mintha nem vennék észre a zsidókat.

– Jelenteni fogják, hogy itt vagyunk – suttogta egy nő.

A fiatal férfiak élelemért indultak, visszatértek, kelet felé hajlongva imádkoztak, majd szétosztották a gyümölcsöt. Páran a narancs levét magukra spriccelték, mielőtt enni kezdték. Akik nem imádkoztak, zordul hívták fel a figyelmet: a temető tisztátalan, ettől ők is tisztátalanok lettek, így nem imádkozhatnak és nem is ehetnek, csak ha majd kikerültek innét. Nem szabad enni, tisztátalanul nem szabad! A gyerekek közül négynek tiltották meg rögtön a szülei, hogy egyenek. Vita alakult ki, szabad-e tisztátalanul imádkozni, és imádkozás nélkül enni egy temetőben. Néhányan, akik már ettek, abbahagyták. Uri azt a nézetet képviselte, hogy szükséghelyzetben az élet mindennél előbbrevaló, mások ezt vitatták: ez még nem szükséghelyzet, senki sem haldoklik éhségtől, szomjúságtól, csak napok múlva, akkor majd szabad lesz. Gyűlölködve vitáztak a menekültek.

Uri azon tűnődött, hogy legtovább délig maradhatnak, addigra megérkezik a temetőbe a csőcselék; már rég följelentették őket, nem feltétlenül a hajléktalanok, inkább a gazdagok, akiknek a termését dézsmálják. Nem tudta, mit tegyen. A menekültek között újabb viszály tört ki: valakik Flaccust szidták, mások védelmezték: Flaccus szereti a zsidókat, biztos, hogy már mozgósította a seregét, már verik le a lázadókat, már teremtik a rendet. Egy öreg zsoltárt énekelt a megöltekért. Gyerekek sírtak. Asszonyok sírtak és veszekedtek. Jobb lenne innét továbbállni egyedül.

Uri összeszámolta a népet: tizennégy felnőtt, tizenhárom gyerek.

Figyelmet kért. Elmondta: szerinte a Deltában lennének a legnagyobb biztonságban, ott sok a zsidó, fegyvertelenül is ellen tudnak állni. A Delta déli sikátorainál kellene bemenni, mindenhová nem jut ember a csőcselékből, azok inkább székhelyük, a kikötő felől kószálhatnak a Delta felé. Ha valamennyien dél felől kerülnek, a pár fős hordák nem merik megtámadni őket, ahhoz túl nagy a csoport. Mellékutcákon át haladnának, a csőcselék inkább a főutcákon randalírozik, jobban érzik magukat hordában. Be kellene jutnunk a Deltába, együtt.

Erről is vita indult. A fiatal férfiak ki akartak menni a városból. El innét, el innét. Valaki figyelmeztette őket: a kapuőröknek van fegyve490rük. Akkor átmásznak a városfalon. Nyolc láb magas, igen, de majd bakot tartanak egymásnak. És a gyerekeket áthajítják? A gyerekeket áthajítják. Miért, odakint biztonságban vannak? Hova mennek? Miből élnek? Vidéken is híre ment már biztosan, egyenként vadásszák le őket. Csak el a városból, el ebből az elátkozott Alexandriából!

Uri délig várt, hogy egyezségre jussanak, akkor elindult nyugat felé egyedül. Rachel, az áttért görög felesége sírva köszönte meg a hajnali narancsokat.

A nyugati városfalon könnyen átmászott, romos volt és kövek álltak ki belőle. Kint lehuppant, nem látott senkit. A tengert kémlelte, hunyorgott, a parton kis sajkák himbálóztak a stégekhez kötve, a Nyugati Kikötő messze volt, vagy két mérföldnyire keletnek.

Uri lebotorkált a partra. Erősen tűzött a nap, a népek ilyenkor árnyékba húzódva szundikálnak. A tengerben megmosta a lábát, kagylókat vett észre, sóhajtott, amiért bűnt fog elkövetni, szétfeszítette őket és kiszürcsölte. Csodálatos ízük volt.

Nem tudta, mit tegyen. Talán megvárja az éjjelt és elindul dél felé a városfal mentén, lemegy a Mareotisz-tóig és megkeresi Philó házát.

Talán csak a magánseregét szedi össze az alabarkhosz és visszatér. Jó lett volna hinni ebben, de világos volt, hogy gyáván megfutottak. Az alexandriai zsidók pénzügyi és szellemi vezetői. Akiknek ő hálával tartozik. Megkönnyebbülve sóhajtott: már nem tartozik, otthagyták a vészben.

Késő délután kis csoport mászott át a falon, azok is a tengerpartra futottak, Uri előjött az árnyékos bozótból. Fiatal zsidó férfiak voltak, elmesélték, hogy előző nap délben nagy tömeg gyűlt össze a színházban a Keleti Kikötőben, és a szónokok azt követelték, hogy a császár szobrát a zsidók helyezzék el az imaházaikban pontosan úgy, ahogy a görögök a maguk szentélyeiben. Tartsák be a zsidók is az egyiptomi és birodalmi törvényeket, legyen vége a kivételezésnek.

Rossz hír volt ez: belekeverték a császárt. Tudják a görögök, hogy a zsidók bálványt nem helyezhetnek el a szentélyeikben. Ezt a követelést nem maguk találták ki, ravasz ideológusok sugalmazták nekik. Az olyanok, mint Iszidórosz. Vagy az olyanok, mint Flaccus.

Felmerült, hogy gyalogoljanak el a tóparton egészen Mareáig, ahol a III. légió táborozik, és helyezzék magukat a védelme alá. Nincs messzebb innét, mint kilenc stadion. A katonák majd adnak enni, inni. Flaccus biztosan leveri a lázadást, lehet, hogy már útközben találkoznak egy cohorsszal, amely a városba tart, a helytartónak muszáj a sereget mozgósítania. Uri hallgatott.

Alkonyatkor a zsidó fiatalok elindultak nyugat felé, Uri visszamászott ott, ahol kimászott, és a temetőbe ment.

491

Nem voltak már zsidók a temetőben. Talán összefogdosták őket. Talán továbbmentek valahová.

Éberen aludt, mint a farkasok, időnként teljesen ébren volt, időnként álmodott. Az ébrenlét és az álom peremén különös látomásai támadtak. Látta magát kívülről, amint ott fekszik a bokrok között. De háza is volt, csodálatosan szép, nagy háza Rómában, és a gyerekeit várta haza valahonnét, volt egy csomó gyereke, és gazdag volt, de a házának egyszerre eltűntek a falai, emberek mászkáltak át a szobákon, eddegéltek, iddogáltak, a házigazdára rá sem hederítve. Uri megsértődött rájuk.

Kíváncsi vagyok, ezért megyek vissza, gondolta egy éber pillanatában. Nem baj, ha veszélyes.

Félálmában kutyákat észlelt, maga is kutya lett hát, hogy ne bántsák. Megszánta őket: kutyának lenni holtig tartó kutyafogság. Kővé kell válni, bár az se jó: örökké tartó kőfogság. A csillagok csillaglétük fogságában vergődve hunyorognak. Semmi sem bír más lenni, mint ami. El kell mondani.

Reggel Uri egészen délnek került, a városfal közelébe, hogy ha megtámadják, a falig fusson, hátha valahol átvetheti magát rajta. Arrafelé sem volt a városfal mindenütt magas, és nem is volt mindenütt megerősítve. Nem ártott volna hosszú, magányos, Alexandriát feltáró sétái során ezt a részletet alaposan felderítenie. Miért nem gyanakodtam? Illett volna. Megvoltak a jelek.

Arra gondolt: ha megkergetik, átveti magát a falon, elköt a tavon egy bárkát és elevez nyugatnak. A tengeren nem jó egyedül evezni, a tavon lehet. De nem járt a városfal mentén senki, és ő tovább gyalogolt keletre. A keleti főcsatornánál, a Taurosznál fordult északnak. Vityillók és műhelyek között haladt, kevesen mászkáltak az utcán, megnézték mint idegent, de nem támadtak rá. Kóbor kutyák szagolgatták gyanakodva, de nem harapták meg, érezték, hogy visszaharapna.

Élte Alexandria délkeleti része a maga mindennapi életét: szamarak árut szállítottak, kovácsok kovácsoltak, kelmefestők kelmét festettek, a kertekben is dolgozgattak a veteményben az asszonyok, ez itt nem a kikötői csürhe terepe. Uri fejében megfordult, hogy bekéredzkedik valamelyik műhelybe, felajánlja az erejét és kihúzza azt a pár napot, amíg normalizálódik a helyzet, elvégre a helytartó valóban nem engedheti meg, hogy az egész várost lángba borítsák, de aztán úgy döntött, hogy nem kísérletezik, jobb lesz a Deltában. Ugyan senkit sem ismer ott, de mégis zsidók lakják.

Lóbálta, lóbálta a botját, aztán elhajította. Aki fegyvert ragad, fegyver által vész el. Megállt, visszament a botért. Nem ő kezdte a vérontást. Ez más eset.

492

Rájött, hogy elvesztette a tekercset, amelyet a Paneionba vitt magával. Elkeseredett. Értékes tekercs volt, az alabarkhosz könyvtárából vette ki. Hol hagyhatta el? Nem tudott visszaemlékezni rá.

A bot viszont jó erős volt, mogyorófa. A jobb kezében vitte, hadd higgyék a támadók, hogy jobbkezes. Uri utálta a küzdősportokat, akkor már inkább a futás, bár azt sem szerette, de most bele tudott kapaszkodni a botjába, mintha magának az Örökkévalónak a kezét fogta volna.

Csak van velem valami célja.

Bizonyára ezt vélték azok is, akik a máglyákon megfulladtak, majd békésen elszenesedtek.

Már közel járt a Deltához, amikor bal kéz felől, az egyik mellékutcából nagyobb csoportot látott közeledni. Hunyorgott, hogy jobban lásson, megállt. Néhány husángos alak hajtott vagy tucatnyi embert maga előtt futólépésben. Uri közelébe érve az egyik husángos rákiáltott:

– Gyere, hajtsuk meg a zsidókat!

Uri velük futott.

– Hova hajtjuk őket? – kérdezte lihegve.

– A Deltába!

Két vagy három családot hajtottak, időnként rájuk verve, nőket, férfiakat, öregeket, gyerekeket. Uri suhogtatta a botját és nem ütött.

– Mindet be kell gyűjteni – lihegte a husángos. Nagydarab, erős ember volt, az arca értelmes, és derűsen, elégedetten, szinte barátságosan ütlegelte a zsidókat. – Mindet a Deltába… Mindet… Mindenhonnan…

Uriban kétség ébredt, jó ötlet-e a Deltába menni, de látta, ezek erősek és fiatalok, ha futásnak eredne, utolérik. Loholt hát velük.

Egy szeméttelepnél megálltak. Ketten bementek a dzsumbujba, a botjaikkal döfölték a papiruszmaradványokat, a rongyokat, az egymásra dobált törmeléket, úgy lépegettek óvatosan, lassan, módszeresen. Száraz volt a telep, a szállítók friss szemetet hetek óta nem hoztak ide. Uri a zsidókra sandított, majd a görögökre. A görögök leeresztett bottal álltak. Tizennyolcan voltak a zsidók, és, az ő szempontjukból, Urival együtt csak öten a görögök, a hatodik és a hetedik görög még mindig a szemetet döfködte a botjával. Elfuthatnának a zsidók, legalább a fiatalok, az erősek, de nem futottak el, zihálva, kétségbeesve álltak, páran mormolva imádkoztak. Talán ők is úgy gondolják, hogy a Deltában jó helyen lesznek?

A szeméttelep nem rossz ötlet, gondolta Uri. Jobb, mint a temető.

Lenézett a csatornapartra, nem volt odalent senki, sem halra vadászó szigonyos emberek, sem halászladikok. Aki tud úszni és kibírja a 493bűzt, eljuthat a Deltából a tóig. Sajnálta, hogy nem tanult meg úszni. De hát a Tiberis még ennél is koszosabb.

Visszajött a két görög, nem hatoltak be mélyen a telepre, nem találtak senkit.

Trappoltak tovább a Delta felé. A zsidók megadóan futottak, a görögök boldogan, lelkiismeretesen verték őket. Örültek, hogy vége az unalomnak. Fontosak lettek ők, a söpredék, magasztos hivatást teljesítenek éppen.

Kiégett boltokat láttak. Egy zsidó imaház mellett futottak el, tárva volt a kapuja, a bimah teleszórva törmelékkel, kirabolták az imaházat. Mit vihettek el belőle, Istenem? A Tórát, az nekik nem ér semmit. A menórát, azt el lehet adni vagy be lehet olvasztani. A mécseseket, ha ezüst volt a tartály. A zsidók felcsuklottak futtukban.

A Delta határát arról ismerték meg, hogy az utcát keresztezve kövekből, gerendákból hevenyészett falat emeltek a görögök, éppen azon iparkodtak, hogy a köveket összecementezzék, nagy dézsákban cipelték oda a vizet, a homokot, a meszet. A csoport megállt.

– Mi ez? – kérdezte a megtermett husángos.

– Be lesznek falazva! Minden utcát lezárunk!

A husángos nevetett és barátságosan jól rávert egy köhögéstől görnyedő sovány nő hátára.

– Na befelé!

A zsidók felbotorkáltak a kövekre, és ahol a fal még alacsony volt, a túloldalon egymás után leugráltak. Uri utánuk mászott, visszanézett.

– Dögöljetek meg, ti szemetek! – kiáltotta, és beugrott a Deltába.

Odaát néhány nő és egy öreg hevert jajgatva a földön, Uri az öreg mellé térdelt. Az öreg a szeme elé kapta a karját.

– Én is zsidó vagyok! – mondta Uri. – Eltörött valamid?

Bizalmatlanul méregették, fiatal férfiak gyűltek köréje fenyegetően. Uri felállt.

– Zsidó vagyok – ismételte meg. – Megmutassam?

– A görögökkel tartottál!

– Mert a Deltába akartam jönni! Én senkit sem ütöttem!

– Hazudsz! A görögök kéme vagy!

– Meg vagytok ti veszve! – mondta Uri, vállat vont, elfordult és lassan észak felé indult. Nem mentek utána.

A Deltában csoportok ácsorogtak és tárgyalták az eseményeket izgatottan; sokan takarókkal, edényekkel vonultak és be akartak hatolni a zárt házkapukon, dörömböltek, hiába; tekintélyes külsejű öregek vonultak valahová, talán tanácskozni, és a hozzájuk lépőket határozottan, méltósággal elzavarták; egy vendéglő előtt hosszú sor állt, 494talán ételosztásra vártak; a boltok be voltak zárva, már nem annyira Drusilla halála, mint a háború miatt. Uri megszaporázta a lépteit. Tudta, hogy a Deltában sokan laknak, de nem gondolta volna, hogy ennyien. Szeretett volna eljutni a Bazilikába, azt a környéket ismerte, és megnyugtatónak érezte volna, ha arrafelé talál fészket, de észak felé az utcák már le voltak zárva, falat emeltek a szorgos görögök mindenhol, a Delta északi és déli részét elszakítva egymástól.

Uri az északi falnál állt, a túloldalán még dolgoztak az önkéntes kőművesek.

– Ezt miért csinálják? – szakadt ki Uriból arámiul.

– Mert északon vannak a gazdag házak – felelte egy férfi arámiul; ráérősen ácsorgott és papiruszkérget rágcsált.

– Onnan is idehajtották az embereket? – kérdezte Uri.

– Hát persze – mondta a férfi. – Így egyszerűbb a házakat kirabolni.

– De mindezt nem lehet a helytartó engedélye nélkül!

– Anélkül nem lehet – bólintott a férfi.

Uri jobban megnézte magának. Fekete volt a szakálla, fekete a haja, kék a szeme és sötétbarna a bőre. Szép, erős férfi volt, talán harmincéves. A férfi is megnézte magának Urit, összeszűkült a szeme, gondolkozott.

– Valahol már láttalak – mondta.

– Lehet – mondta Uri.

– Te nem a Deltában laksz.

– Nem.

A férfi tűnődött, aztán vállat vont és elfordulva rágcsált tovább.

Uri körülnézett. Nagy volt a cipekedés, egy-egy család talicskán tolta a vagyonát: székeket, edényeket, takarókat, gyertyatartókat. Úgy látszik, a görögök az északi Deltában megengedték, hogy a zsidók valamit mégiscsak elhozzanak magukkal. Kisebb lehetett így az ellenállás, mintha mindent rögtön elrabolnak.

Urinak nagyot kordult a gyomra. Reggel óta nem evett, és akkor is csak gyümölcsöt. Leszoktam az éhezésről Alexandriában, gondolta. Legfőbb ideje visszaszoknom rá.

– Hogyan lehet ellátni ennyi embert? – kérdezte Uri.

– Sehogyan – mondta a férfi.

– Akkor mi lesz?

– Megsegít az Örökkévaló – mondta a férfi.

Uri kutatva nézett az arcába, tréfál-e, de nem tudta megállapítani.

– Ha valaki éhes és szomjas – mondta Uri –, de nincsen pénze, mit tegyen?

– Forduljon fel éhen – javasolta a férfi.

495

Uri eltűnődött.

– És ha nem akar?

– Lopjon – állt elő új javaslattal a férfi.

Uri felnevetett. Rohangáltak, jajveszékeltek, mellüket verték vagy elveszetten a földön ültek görcsben az emberek. A férfi nyugalma kivételesnek látszott.

– Te sem a Deltában laksz – mondta Uri, inkább megállapítva, mint kérdezve.

– Nem – mondta a férfi. – Nincsen senkim Alexandriában.

– Nekem sincs – mondta Uri.

– Akkor te is örülj – javasolta a férfi. – Én örülök.

Uri hümmögött.

– Gaius Theodorus a nevem – mondta. – Római vagyok.

A férfi szeme megvillant.

– Te szoktál az alabarkhosz mellett ülni a Bazilikában!

– Én.

A férfi tekintete bizalmatlanná vált.

– Mit keresel itt? – kérdezte, és abbahagyta a rágcsálást.

– Ideküldött az alabarkhosz, hogy kémkedjek neki, mellékesen pedig mihamarább forduljak fel éhen.

A férfi végigmérte Uri csapzott ruháját, elgondolkozott, aztán bólintott.

– Lekésted őket, mi?

– Le.

– Azok már rég a városon kívül vannak – mondta a férfi. – Van nekik magánseregük, ők túlélik. Fizetnek a görögöknek és elvannak. De te honnét tudsz arámiul? Itt nem tudnak!

Uri röviden előadta.

– Arisztarkhosznak hívnak – mondta válaszul a férfi. – Hajós vagyok, a családom Türoszban él. Egy hete vesztegelek a kikötőben, nem engedtek kirakodni. Beeveztem csónakon. Itt tárgyalok hat napja, rám akarták terhelni a késedelmet, mintha én vonakodtam volna kirakodni… Ezek itt nagyon hülyék, az itteni zsidók. Nagyon gazdagok, nagyon beképzeltek és nagyon hülyék. Átkozódnak, törvénysértést emlegetnek, közben ravaszkodnak, még a szállást is velem fizettetik meg, ahelyett hogy jobban megkenték volna a görögöket… Szerintem minden zsidó hajót kiraboltak, az enyémet is. Nem maradt rajta csak két emberem, a többiek egy hete isznak a kikötőben… Kíváncsi vagyok, él-e még a két emberem, vagy már megcsáklyázták őket.

– Ha ezek itt szegények lesznek, még megjöhet az eszük – vélte Uri.

496

– Nem fog nekik megjönni – jósolta Arisztarkhosz. – Háromszáz éve vannak elkényeztetve. Nem segít ezeken semmi.

A szomszéd utca sarkán verekedés támadt, sokan siettek oda megnézni.

– Ez neked olyan lehet – mondta Uri –, mint egy vihar.

Arisztarkhosz kiköpött.

– Nem olyan – mondta. – A tengeren tudod, mire számíthatsz. Itt nem.

Urinak megint megkordult a gyomra.

– Neked van pénzed? – kérdezte.

Arisztarkhosz nem felelt azonnal.

– Valamicske – mondta aztán.

– Akkor te nem fogsz éhezni – vélte Uri.

– Egy darabig kihúzom – mondta Arisztarkhosz.

Némán álltak, a falon túlról a görögök nevetgélése hallatszott, valakinek odakint ráesett a lábára egy kőtömb, annak örültek.

Uri belátta, hogy a frissen kötött barátság eddig terjed.

– Isten áldjon – mondta, és visszaindult a déli Delta belsejébe.

Tartott a felfordulás, a rémület, a jajgatás, a veszekedés. Fiatal férfiak feltörtek egy boltot, rávetették magukat az élelmiszerre. A bóklászó Urinak egy kiszáradt lepény jutott, felfalta. A déli Delta őslakosai megpróbálták védeni a házaikat az idegen zsidóktól, de némelyek már belátták, hogy ez nem fog menni, inkább beengedtek pár családot, hogy immár azokkal együtt tartsák távol a többit. A butábbak az ablakból kiabálva hangoztatták a jogaikat. Az emeletes épületekből sokan bámészkodtak és jelentették, mi folyik a falon túl. Őrséget szerveznek odakint a görögök. Fegyverük nincs, husángjuk van. Uri megértette: Flaccus nem nyitotta meg a fegyverraktárakat. Ez jó jel. De a görög csőcseléket nem zavarja el. Ez rossz jel, mert már rég megtehette volna. Egy nap alatt bármelyik légió a városba ér, és ez már harmadik napja tart.

Este az utcán hevert le, fáradt volt. Olyan kapualjat keresett, ahol sokan feküdtek. Azt remélte, a sokaság megóvja. Reggel saru nélkül ébredt, pedig este alaposan megkötötte a szíjat a bokája fölött. Levágták. A sokaság nem óvta meg a saruját. Uri felnevetett. Legalább nem kell féltenie a saruját többé.

Egész nap mászkált a déli Deltában. Mások is mászkáltak, élelmet kerestek, innivalót, a szélesebb főutak mentén húzódó szép pálmafa- és papiruszfasorok fáit kivágták, felaprították, meggyújtották, 497üstökben forralták a csatornából hordott vizet: főztek, vagy azért forralták, hogy megigyák. Férfiak gesztikuláltak, kiabáltak, tanácskoztak, gyerekek futkostak felügyelet nélkül, boldogan, szabadon, nők főztek, sírtak, visítottak, kiabáltak, parancsolgattak. Folytatódott a hajlékkeresés. Családok őrizték a talyigájukat féltékenyen és eltökélten, rajta a megmaradt vagyonuk, az öregeket ráfektették, védje meg a vagyont a testük.

Kintről állítólag új embereket szorítottak be a Deltába. Északon kaput építettek a görögök, hogy ott legyen az egyetlen kijárat, mindenütt másutt erősítik a falakat. Flaccus megsegít. Az Örökkévaló megsegít. Imádkoztak, könyörögtek. Az alabarkhosz megsegít. Az alabarkhosz nincs itt, az az alávaló. Flaccusszal tárgyal. Nem tárgyal az alabarkhosz senkivel, elfutott a városból. Megütközött a serege a görögökkel. Nem volt ütközet. Az alabarkhosz bankárai a görögökkel tárgyalnak, megpróbálják lefizetni őket. Nem tárgyalunk a görögökkel! Mindenünket adják vissza, és kárpótlást is fizessenek! Akit megöltek, azt nem tudják visszaadni; azokért ugyan mennyi kárpótlás jár?!

Késő délután elterjedt, hogy megalakult a vének tanácsa, vannak benne tizenöten. Mondták a neveket is, Uri egyiküket sem ismerte. Elhangzott vagy huszonöt név, ezek vannak hát tizenöten. Rendet akarnak tartani. Az jó lesz. Szét fogják osztani a népet a házakban. Az is jó lesz. Mindenki, aki régtől a déli Deltában lakik, köteles legalább két családot befogadni. Négyet. Ötöt. Azokat ki fogja erre kényszeríteni? A vének őrséget szerveznek fiatal, erős férfiakból. Itt az ideje. Na végre. Látja helytállásunkat az Örökkévaló, nem fordul el tőlünk most sem.

A vének Flaccushoz készülnek és panaszt tesznek. Nincs értelme, Flaccus is benne van. Nincs benne, nem is tud róla, mi folyik, napok óta részegen hever az Akrában. Hogyne tudna róla, ő tervezte ezt az egészet, lefizették a görögök. Hogy engedheti ezt a császár?! Nem engedi, leváltotta, de Flaccus nem vette tudomásul, háborúra készül Róma ellen. Róma meg fogja verni. Róma megveri, de addig mi elpusztulunk. Menesszünk küldöttséget a császárhoz! Igen? És ki menjen? És hogyan? Menjen az alabarkhosz! Az alabarkhosz nem fog menni, mert a császár nem szereti. Hogyhogy nem szereti? Mert feladta az apját Tiberiusnál, a bankárai mondták. Hol vannak azok a bankárok, egy sincs itt közülük?! De igen, néhányat láttak, azok is beszorultak ide. És azok most mit csinálnak?! Pénzt kölcsönöznek, uzsorakamatra? Okosabbak azok ennél, felvásárolják az élelmet, hogy drágán adhassák. Miféle élelmet, hol van itt élelem? Itt nem vásárolják az élelmet, hanem lopják és rabolják!

498

Megnézném a vének tanácsát, gondolta Uri.

Hamarabb került a vének elé, mint remélte.

A Taurosz partján bóklászott, azon tűnődött, mivel foghatna halat, amikor valaki azt kiáltotta:

– Az alabarkhosz embere!

Körülvették, ráncigálták, a botját kiszakították a kezéből.

– Az alabarkhosz kéme! – kiáltották.

Uri megpróbált szabadulni, de erősen fogták. Ezek engem felkoncolnak, gondolta csodálkozva.

– Vigyük a tanácsba – mondta valaki.

Lökdösték, taszigálták, valaki bottal rásózott a hátára, de felmordultak, hogy ne tegye. Uri hálaimát mormogott.

Egy szép kis ház emeletére lökdösték, a nagy szobában sokan ültek, járkáltak és ácsorogtak.

– Az alabarkhosz kéme! – mondta valaki. – Mindig ott ült velük a Bazilikában!

Elengedték, Uri fújtatva állt. Hunyorgott, de nem tudta kivenni az arcokat. Az volt az érzése, hogy ezeket az embereket sose látta, de ettől még a Bazilikában ott lehettek ők is.

Egy értelmes arcú férfi lépett hozzá. Uri nem emlékezett rá.

– Miért küldött az alabarkhosz? – kérdezte a férfi.

Uri hallgatott. Volt már Agrippa futára, volt az alabarkhosz kéme a görög Alexandriában, most hát az alabarkhosz kéme lett a zsidónegyedben. Mondhat bármit, úgyis csak azt hiszik, amit hinni akarnak.

– Nem küldött – mondta kis hallgatás után. – Magam jöttem ide.

– Mit keresel itt?

– A Deltában vannak most a zsidók, nem?

A férfi gyanakodva nézte, végigmérte, a fejét csóválta.

– Te vagy az a római zsidó – állapította meg. – Philó kedvence. Az vagy?

– Római zsidó vagyok, igen.

A férfi mellé lépett egy másik, idősebb volt és konok képű.

– Mit tervez az alabarkhosz? – kérdezte.

Uri feldühödött.

– Azt tőle kellene megkérdezni – vágta oda.

– Pimasz! – kiáltotta a konok képű.

– Nem szeretem, ha ráncigálnak – közölte Uri. – A botomat is elvették!

A két férfi tanácstalanul egymásra nézett. Uri hátrafordult.

– Adjátok vissza a botomat! – üvöltötte.

Csönd volt, a szobában mindenki őt nézte.

499

– Adjátok neki vissza – mondta a fiatalabb férfi.

Az egyik zsidó nyújtotta a botot. Uri elvette és visszafordult.

– Ezek menjenek el innét – kérte Uri.

A fiatalabb férfi intett a fejével, méltóság volt a mozdulatában. A kísérői kimentek a szobából.

– Mit akarsz? – kérdezte a fiatalabb férfi.

– Nem akarok semmit – felelte Uri. – Idelökdöstek. Bocsánat a zavarásért.

Meghajtotta magát és kifelé indult.

– Várjál! – kiáltott rá a konok képű.

Uri megállt, visszafordult.

– Hol az alabarkhosz? – kérdezte a szűk szemű és alacsony homlokú.

– Honnét tudjam? Amikor be akartam jutni a palotába, már nem voltak ott. A nekropoliszban éjszakáztam kétszer, aztán idejöttem. Magamtól. Gondoltam, itt biztonságosabb.

Némán nézték.

– Azt hiszed – sziszegte a szűk tekintetű –, hogy pénzzel mindent lehet?!

Uri felnevetett.

– Nincs nálam pénz – mondta.

– Elástad!

– Ugyan! Mit ér itt a pénz? Holnap itt már száz drachmáért se lehet kenyeret kapni!

Hallgattak, aztán a fiatalabb férfi azt mondta:

– Gyere, ülj le köztünk.

Uri ránézett, elmosolyodott.

Zsámolyt toltak alá az asztalnál. Leült.

Kérdezték, szerinte mi a teendő.

Uri fején átfutott, mi mindent is olvasott az ostromlott városban követendő taktikáról. Philón és Aeneas Tacticus jó tanácsai közül itt nem sok követhető: őket nem megostromolni akarják, hanem kiéheztetni és megalázni. Élelem és víz kell, és azt csak kívülről lehet szerezni, ebben a sűrűn lakott negyedben nem terem semmi.

– A görögöket kéne rábírni, hogy hozzanak élelmet – mondta –, bár az nagy összeg lesz. Mégis le kell fizetni őket, ne őrködjenek potyára.

– Gyilkosokkal nem tárgyalunk! – mondta egy mély hang.

– Márpedig muszáj lesz – vélte Uri.

– Tárgyaljon az alabarkhosz!

– Lehet, hogy tárgyal valahol – mondta Uri. – De itt nekünk kell tárgyalnunk. A gyilkosokkal is.

Kiabálni kezdtek, kivörösödött fejjel ordítoztak egymással, Uri rájött, hogy előzőleg épp erről vitáztak. Remény éledt benne: hátha nem 500baj, ha az alabarkhosz megbízottjának nézik, sőt hasznos is lehet: meg fogják etetni.

– Gyáva féreg a te alabarkhoszod – mondta az egyik tanácsnok, Uri mintha már látta volna; igen, Euodosz ő, vendégeskedett az alabarkhosznál. – Miért nem jön ide a seregével?! Felmenthetne minket, csak a csőcselék őriz!

– Nem tudom, miért nem jön – mondta Uri. Nagyon kínos volt a dolog. Hozzá illett volna tennie, hogy az alabarkhosz nyilván minden követ megmozgat, de nem vitte rá a lelke.

Pár órával később együtt ehetett a vénekkel. Kinézett az ablakon ő is, homályosan látta a fal túloldalán portyázó alakokat, még mindig csak botokkal voltak fölszerelve.

Uri azt mondta, az őrök kimaradtak a nagy fosztogatásból, különben már részegek lennének, úgyhogy ezek itt talán kevés pénzzel is beérik. Nem az a céljuk, vélekedett, hogy hamar haljunk éhen, hanem az, hogy lassan, mert akkor keresnek jól. Az alkudozást alacsonyan kell kezdeni és nem szabad hamar engedni; a tárgyalást meg is lehet szakítani, majd dörömbölnek a pénzért maguk a görögök.

– Semmit sem fognak hozni! Kidobott pénz! Rögtön meglépnek!

– Hozni fogják – mondta Uri. – Annyi eszük nekik is van.

– Csak nem arra számítasz, hogy ez sokáig így fog tartani?! – kérdezte a konok képű.

– Arra számítok – felelte Uri.

Ez nem esett jól senkinek, a vének, még az okosabbak is, a vágyaikat szerették volna hallani.

– Flaccus észhez fog térni – mondta egy idős férfi, roskatagon ült a székén. – Elitta az eszét, de magához fog térni. Jó volt hozzánk eddig, kedvelt minket, megtévesztették, leitatták…

Urira néztek, mint aki mindent tud. Az alabarkhosz palotájában lakik, Flaccust személyesen ismeri, a gimnázium diákja… Uri a fejét csóválta.

– Flaccus nem őrült meg – mondta –, sőt nagyon is eszénél van. Kegyvesztett ember. Részesül a zsákmányból, előre megegyezett a görögökkel, szerintem előleget is fölvett tőlük, és most is osztozkodik éppen. Nagyon sok pénzt harácsolt össze, hogy elrejtőzzék Szudánban vagy másutt… Ez az egyetlen esélye.

– De miért a mi kárunkra?!

– Mert csak így lehet! Fogott volna össze a zsidókkal, akikről tudja, hogy a mindenkori császárt támogatják?!

Hosszú és terméketlen vita indult, a nagypolitikába és a történelembe vesztek a vének, Uri elnémult és áldotta az Örökkévalót, hogy a Taurosz partján felismerték.

501

Az összes tanácstag a házban éjszakázott; a tulajdonos, egy selyemkereskedő, jól járt: másokat nem kellett a házába fogadnia, és a frissen szervezett rendvédelmi erők a tanácstagok mellett az ő vagyonát is védték. Szép háza volt, földszint és két emelet, nyolc nagy szobával, három fülkével és a földszinten medencével. Tízen voltak a vének és kettőnek közülük nem volt családja, így fértek el valahogy.

Uri a padlón feküdt az első emeleten sokadmagával, odakint csak nem akart csend lenni, odabent szintén nem akart csend lenni, és azon gondolkozott, miért nem jutott eszébe azonnal, hogy az alabarkhosz embereként tüntesse fel magát, miért a véletlen kellett, hogy erre kényszerüljön és ellátást kapjon. Hát ennyire élhetetlen volnék? Tűnődött, és arra a következtetésre jutott, hogy nem az.

Hát ennyire gyűlölöm én az alabarkhoszt? Meglepődött, hogy igen. Annyira, mint Agrippát.

Az értelmes arcú tanácstag, Nikolaiosz késő este félrevonta Urit.

– Szerinted mi a legfőbb veszély? – érdeklődött.

Uri sóhajtott.

– Ki fognak éheztetni így is, úgy is. És felüti a fejét a járvány. Kitörni pedig nem tudunk.

Nikolaiosz bólogatott.

– Nagy most a zsákmányuk – mondta aztán –, de csak egyszeri. Az igazi zsákmányból Flaccus nem fog részesülni… Ezek a nyomorult kicsi gyilkosok, ezek alig nyernek valamit… Nem foszthatod ki kétszer ugyanazt a házat… A gazdag görögök viszont megszerzik a mi üzleti partnereinket, a kapcsolatainkat… Az az igazi fogás! Nem hisznek többé a világban az alexandriai zsidóknak, hagytuk magunkat balgán kifosztani, bármikor ismét előfordulhat ilyesmi, megbízhatatlan kereskedők lettünk, ez a baj! De nagy a baj! De nagy!

Uri eltűnődött és úgy találta, hogy ez a színtiszta igazság.

Bármi lesz is, vége van a zsidó Alexandriának.

A görög csőcselék odakintről gúnyolódott az alkut ajánló zsidókon, káromolták őket, dögvészes, macskagyilkos rabszolgáknak nevezték, Mózes leprás népének mondták, aztán persze elfogadták a pénzt és estére hoztak élelmet és vizet. A víz nem volt poshadt, az élelem kevesebb, mint amennyit kértek, de nem feltűnően. Keresni akartak a nyomorultak, ahogy lehet.

Késő délután több elbarikádozott fal fölött is bedobták a déli Deltába Flaccus sok példányban lemásolt kiáltványát, amelyben a számtalan zsidó rendbontásra adott jogos megtorlásként írta le a Körzet 502megalakítását, amelyben azontúl a zsidók lakhatnak, és sehol máshol Alexandriában. A zsidók, ez fájt a Deltában a leginkább, a kiáltvány szerint jövevénynek számítanak Alexandriában, és a korlátozó intézkedések az idegenekre vonatkozó rendelkezések értelmében rájuk is érvényesek ezentúl.

Számtalan zsidó rendbontás?! Micsoda ótvaros, förtelmes hazugság, mi mindig betartottuk a törvényeiket! A magunkét elsősorban, az Istenét, de az övékét is mindenkor! II. Euergetész sem állított semmi hasonlót, amikor pedig nekünk támadt egykor!

Idegenek, mi, Alexandriában!? Jövevények?! Mi?! Akiknek jogait még Szótér király vésette kőbe?! A táblái ma is ott vannak a Muszeionban! Akiknek megerősített és kiterjesztett jogait Augustus császár sztéléje hirdeti fennen örök időkre a Szebaszteion előtt, ha ugyan le nem döntötték már azt is? Mi, akiknek görög Tórája a királyi palota Muszeionában van letéve örök időkre, mint becses, mint legbecsesebb okmány, ha ugyan el nem égették már azt is? Akik minden adót mindig rendesen megfizettünk királynak, császárnak, városnak?! Mi, akik háromszáz éve lakunk Alexandriában?! Azóta, hogy a város határát Nagy Sándor kimérte?! Mi, akiknek munkálkodásától ez a város egyáltalán felvirágzott?!

Mi lettünk idegenné, jogfosztottá, jövevénnyé, szolgává?!

Előbb voltunk Egyiptomban, semmint az első buta görög rabszolga betette ide a lábát! Mi már kétezer éve is itt voltunk, ha innét vezette ki a népét Mózes! Mi ide hazajöttünk, háromszáz évvel ezelőtt! Mi itt őslakosok vagyunk!

És most mégis a mieinket égetik, gyilkolják halomra, törvénytelenül!!!

Uri igazat adott Arisztarkhosznak: ezek el vannak kényeztetve, ezek nagyon buták.

Nem az a baj, hogy idegenné nyilvánította a zsidókat Flaccus, hanem az, hogy most már a katonaságot is ellenük fogja bevetni. Ez a baj. Katonák fogják őrizni a Körzetet ezentúl, nem pedig a megvesztegethető csőcselék. Nem lehet majd élelmet szerezni és nem lehet kitörni.

Nem csinálja bután ez a Flaccus, „a mi Aulusunk” a dolgát. Sikerült belső ellenséget kreálnia, amellyel szemben föllépve eggyé kovácsolja a görögöket és a légiókat. Nehéz dolga lesz Rómának, ha Flaccust el akarja távolítani. Háború nélkül nem fog menni. Flaccus nem indul rossz eséllyel Róma ellen.

Uri úgy érzékelte, hogy a máglyán fulladozó zsidók látványa nem töltötte el a lelkét a kívánatos részvéttel és borzalommal, és azon tűnődött, hogy vajon miért nem. Talán mert a Gerizim-hegy aljában 503már látott ilyet. Visszagondolva arra a képre, most, utólag, meglepődve érzékelte, hogy akkor sem rendült meg annyira, mint kellett volna. Nem, már akkor sem rendült meg igazán.

Seianus lányának megbecstelenítése és kivégzése óta nem lepi meg semmi. Akkor hányt, azóta nem tud hányni.

Hét éve tudom, miféle borzalmakra képes az ember.

A különbség csak annyi, hogy most rám is vadásznak. Fontos különbség, de nem alapvető.

Azon csodálkozott el aztán nagyon, ugyan miért is vélte naivan sok emberről, aki később aljasnak bizonyult, hogy tisztességes. Hogyan lehetséges, hogy valaki a lényeget úgy általában régtől tudja, ezzel áldotta vagy verte meg az Örökkévaló tizenöt évesen, erre választotta ki, de a részletek mégis megzavarhatják az elméjét? Mi ez a leküzdhetetlen vágy benne, hogy jobbnak lássa a teremtett embert, mint ami?

Mitől van meg benne a tisztesség ösztöne még most is? Miért nem jutott eszébe az alabarkhosz hatalmas árnyékának fényében sütkérezve előjogokat követelni magának?

Az apját látta maga előtt: kínlódott, küszködött egész életében, de a tisztességét soha nem adta fel. Talán ilyennek teremtette az Úr. Urit azonban nem olyannak teremtette, mint az apja, ezt Uri erősen érezte, kéjelgő természetet adományozott neki, henyélőt és önzőt, hedonistát minden téren, de az apja önkínzó tisztessége mégis példa lett a számára. Elsírta magát Uri, akit az apja a szeme romlása miatt magára hagyott, de mégis az apja volt, és a legjobbat akarta neki, amikor a delegációba benyomta.

Sokan sírtak a Körzetben akkoriban, megvolt rá minden okuk, de Uri nem azért sírt. Mindössze az történik a Körzetben, amit az ember az ember ellen elkövetni képes. De hogy az apja tisztessége beléje szivárgott, a húsába, a csontjaiba és még most sem hagyja el, amikor pedig a Körzetben zsidó zsidóra fenekedik, zsidó zsidót csal meg, lop meg, vádol be hamisan, és az összes zsidót a gonosszá alázott nyomorult görög aljanép tartja fogságban, az nem attól van, amire képes az ember.

Túl van ez a gyönyörűség az emberi történéseken.

Talán ezt nem is az Örökkévaló akarta, Ő be sem tervezte talán, aki minden gonoszságot érvényesülni hagy, magasabb, ismeretlen célt követvén, de hogy Ő is gyönyörködik ebben a csodás kapcsolatban apa és fia között, ha errefelé tekint épp, az bizonyos. Ezt elfogja mesélni az apjának, valamilyen szavakat találni fog erre a leírhatatlan csodára, szerény és tartózkodó szavakat, de az apja mégis meg fogja érteni. És akkor együtt fognak sírni, átölelve egymást, az Atya és Fia.

504

Ehhez persze túl kell élni a Vészt, ahogyan a Körzetben elnevezték a Rajtaütés, Roham, Üldözés, Áldozat, Holokauszt, Dúlás és más hasonló pontatlan és buta elnevezések után; túl kell élni a Vészt, és haza kell menni Rómába.

A tanácstagok kezéből kisiklott a csőcselékkel való alkudozás: fiatal, erős férfiak űzték el az északi kaputól a vének tárgyalóit husánggal, ököllel és késsel, ők fizettek két napig a görögöknek, ők kapták meg tőlük az élelmet és ők osztották szét a saját pereputtyuk körében. A kettős hatalom nem tartott soká, a csürhét felváltották a légiósok, azokkal nem lehetett üzletelni.

Még mindig hoztak kintről zsidókat a Körzetbe, most már a katonák.

Az újak mesélték: harmincnyolc tanácstagot fogtak el a Deltán kívül és az északi Deltában a görögök, Flaccus az Akrába záratta őket.

Ha tíz tanácstag van a déli Deltában, akkor valahol még rejtőznek huszonketten. Ők talán csinálnak valamit odakint. Talán szervezkednek, fegyvert lopnak, talán az alabarkhosz seregével kóborolnak valahol. Mégis fontos emberek a tanácstagok, alájuk mint apró fáraók alá vannak a nagycsaládok és a kahalok beosztva, és a lázadókkal szemben csak ők védhetik meg a Körzetet.

Mesélték a jövevények: amelyik imaházat nem verték szét teljesen, abba a görögök bevitték a császár szobrát vagy portréját. Megszentségtelenítették az összes zsidó imaházat! Nincs hol imádkozni többé! A Bazilikában állították fel a legnagyobb császárszobrot, nagyobb, mint Augustusé a Szebaszteionban. Még oda is! Hát, még oda is.

Uri felnevetett.

– Ránk sózzák a szobrászok, ami a nyakukon maradt!…

Ezt megtarthatta volna magának, majdnem megverték.

A Bazilikában kótyavetyélik el a görögök, amit raboltak, jajveszékeltek a jövevények. Egyikük látta a saját menóráját, különleges darab, hatalmas, öntött ezüst, nyolc és fél font, a lábazata oroszlán! A hetven aranyszéknek már nincsen meg az aranyozása, leverték és ellopták a görögök!

Összeültek bizalmasaikkal a tanácstagok, ezúttal már tizenketten voltak, Trüphón és Andrón is előkerült, Trüphón betegen feküdt eddig egy rokona házában, Andrónt pedig behajtották a katonák, nem tudván, kicsoda. Uri örült, hogy Euodosz mellett még két tanácstag felbukkant, aki látta őt az alabarkhosz palotájában a vacsorákon: gyanakodva méregették ugyan, de növelték a tekintélyét. Az 505alabarkhosz azonban nem elég, valamit produkálni is kell, hogy az élelme meglegyen.

Nem lehet nehezebb helytállni a zsidók között, mint a gimnáziumban.

Ő olvasott görög szerzőket, a zsidók nem. Ostromlott városban egyeduralom ajánlott, és előbb-utóbb úgyis létrejön.

Uri azt javasolta: gyűjtsék be a konyhakéseket, azokkal szereljék fel a rendvédelmi erőket, mielőtt a lázadók szedik össze. A tanácstagok megvitatták és elfogadták. Uri felhívta a figyelmet arra, hogy a katonákra semmiképp se támadjanak, lehet, hogy erre várnak, az igazi casus bellire.

Andrón csodálkozott.

– Nem gondoltam, hogy egy vaksi könyvmoly gyakorlatias – mondta.

– Egy sztratégosz veszett el bennem – nevetett Uri.

Vonakodva adták át a késeket a családok, a zömét elrejtették. De volt már a gerouszia rendőreinek fegyverük.

Jelentkeztek rendőrnek erős fiatalok, Uri kérte, ne mindet vegyék fel, biztosan vannak köztük lázadók; ha kisebbségben maradnak, a többséghez a kívül rekedt társaikkal szemben hasonulni fognak. Megvitatták és nem vették fel mindet.

A készletek fogytak, a helyi lakosoknak volt még valamennyi lisztjük, sójuk, olajuk, de csak a rokonoknak adtak belőle, és megpróbálták elrejteni; az élelemrejtegetők ellen szigorú határozatot hoztak a vének, kifüggesztették, de nem tudták foganatosítani. Uri felvetette, hogy rekvirálni kellene és egyenlő fejadagokat kiporciózni; ebbe a vének, hosszú vita után, nem mentek bele, talán mert így jártak jobban, vagy mert nem érezték a szedett-vedett csapataikat elég erősnek.

Uri pár legénnyel kiment a déli falakhoz. Úgy találták, hogy a katonák nem erősítik tovább a falakat, nem nekik való munka, és több helyen is át lehetne törni. Jelentette. Aki nagyon éhes, hadd törjön ki, hátha kap élelmet valahol; pénzük volt a Körzetbe zártaknak, csak élelmük alig. A vének vitatkoztak, a javaslatot leszavazták. Uri körülnézett: bizalmasok és késsel felfegyverzett fiatalok szorongtak a teremben. Elterjed a javaslat hamar.

Másnap több ponton is kitörtek a zsidók, a katonákat meglepte a dolog, az őrhelyüket nem merték otthagyni, mellettük rohantak ki egész családok, sok tucat ember. Uri az egyik emeletes épület ablakából bámészkodott kifelé, rohantak a zsidók a néptelen utcákon nyugatnak.

Éjjel néhányan visszalopakodtak, ők mesélték: a görögök az agorán eleinte elfogadták a pénzt és adtak is érte valamit, de aztán a csőcse506lék nekik támadt, sok nőt és gyereket lemészároltak, az időseket megkötözték és elvitték. Megint raktak máglyákat és megfüstölték, akit lehetett.

Ketten láttak egy kiégett imaházat, férfihullák hevertek előttük, le volt vágva a fejük és a nemi szervük. Ellenállhattak, amikor az imaházra támadtak a görögök.

Zsoltárokat énekeltek a Körzetben és imádkoztak.

Pénteken az egyik házból kihozták a Septuagintát, napnyugtakor sok százan imádkoztak az utcán, földdel hintették meg magukat.

A falakat a görögök befoltozták és megerősítették. Lassan dolgoztak a katonai felügyelet alatt, már nem volt meg bennük az öntevékeny lelkesedés.

Puffadt hasú gyerekek hevertek az utcákon, sovány anyák próbáltak szoptatni hiába, eszelős szemmel néztek maguk elé a férfiak.

A vének is éheztek.

Mindenki éhezett, mégis tele lettek az utcák ürülékkel: az emberek nem tudták visszatartani. Már magukat emésztették.

Addig kell elmennem, amíg van erőm, gondolta Uri. A csatorna partján kuporgott, felhúzott térdeit a gyomrába nyomta, hogy ne fájjon, körülötte gyomokat rágcsáltak az emberek. Uri nem rágcsált, erősen figyelt, hátha feltűnik egy macska vagy egy patkány, amelyre lecsaphat.

Augusztus utolsó hete. Legkésőbb szeptemberben el kell innét menni. Azaz bocsánat: germanikuszban.

Most még nem. Az egyiptomi Újévet itt kell átvészelni. Aztán a császár születésnapját. Az ünnepeken ismét meg fognak veszni a görögök.

A vének szükségtelenül tanácskoztak, de azért tanácskoztak. Uri hallgatott, ólmos fáradtságot érzett, le-lecsuklott a feje.

– Ez a kém mit keres itt?! – kiáltotta valaki magas hangon.

Uri felriadt.

Trüphón fia állt előtte, Démétriosz, a nagy orrlyukai dühödten pulzáltak.

Uri felállt.

– Ez az alabarkhosz kéme! – kiáltotta Démétriosz.

Fáradtan morogtak valamit a vének, nem volt kedvük veszekedni.

– Hogy volt képed idepofátlankodni, te szemét?! – visította Démétriosz.

Uri állt, nézte a magából kivetkőzött csinos, lóképű fiút. Ő is sovány volt, mint a Deltában mindenki.

– Ha itt vagyok veletek és én se távozhatok innét – mondta Uri higgadtan –, akkor aligha lehetek az alabarkhosz kéme.

507

Démétriosznak egészen keskeny volt a szeme a gyűlölettől.

– Philó seggdugasza vagy, te szemét! – suttogta.

Uri elcsodálkozott. Ez a fiú féltékeny.

– Ennek itt most nem sok jelentősége van – jegyezte meg békülékenyen.

– Rendesen dolgozott velünk – mondta Nikolaiosz fáradtan. – Hagyjátok abba.

– Hozzájuk tartozik – sziszegte Démétriosz és hisztérikusan hadonászva kirohant.

Augusztus 29-én, az egyiptomi Újév reggelén nagy rivalgás tört ki az északi kapun túl. Malacokat dobáltak be a falakon, nagyot puffantak, szétnyílt a hasuk, kifolyt a belük, rángott a lábuk, visítottak. Az északi kaput egyszerre kitárták. Odakint, az utcán keresztek feküdtek a földön, vagy egy tucat, mögöttük néhány ökrösszekér. Jóltáplált zsidó rabokat hoztak a katonák, egyeseket a fekvő keresztekre kötöztek, másokat a katonák által megemelt szekerek kerekeire. A kereszteket a bámész görögök üdvrivalgása közepette a fölszedett utcalapok közé, az előre megásott mélyedésekbe illesztve felállították és kikötötték. A kerekekre kötözöttekre visszabocsátották a kerekeket, és a szekerek lassan elindultak. Körbehajtották az ökröket, a kerekekre kötözött rabok csontjai törtek, húsuk mállott.

Rabot kötöztek a lábánál fogva egy szekér mögé és körbehajtották. Addig hajtották, amíg az emberből egyetlen húscafat sem maradt.

Uri hunyorogva nézett kifelé az egyik ablakon, estig nézelődött lenyűgözve. Addig tartott a legnagyobb dionüszia, amit Alexandria valaha látott. Zenészek zenéltek, dobosok doboltak, kürtösök fújták, vonósok nyirettyűztek, odébb hevenyészett konyhát állítottak fel az ünneplők számára, az északi szél a déli Deltába fújta a sült hús illatát, a rohadó emberi hús szagával együtt. Részeg görögök okádtak és ittak, okádtak és ittak. Sokan még kora délután meghaltak a kereszten, a katonák nem vették le őket. Az északi kapuhoz rokonok gyűltek, a haldoklókhoz kiabáltak, Istenhez fohászkodtak, majd a katonákat kérlelték zokogva, hogy levehessék a tetemet, a katonák nevettek és nem engedték. Hívogatták a katonák a kétségbeesett rokonokat, menjenek ki; aki kiment, megkötözték, kerékbe törték.

Egész nap jajgattak a haldoklók a Körzeten kívül, egész nap zsoltárokat énekelve zokogtak a zsidók a Körzeten belül.

Még másnap is éltek páran a keresztre feszítettek, némelyikük nyugtató és biztató szókat nyögdelt a családjának a keresztről, megáldotta a feleségét, a kisfiát, a kislányát; bosszút áll az Örökkévaló, minden bizonnyal bosszút áll. Feltámadunk, együtt leszünk, mondták, pedig addig nem hittek a túlvilágban az alexandriai zsidók, 508szaducceusok lévén. Görögül mondták, más nyelven nem tudván, hallották a katonák és mulattak.

Harmadnap ünnep következett megint, Gaius császár születésnapja.

Az éjszakára bezárt északi kaput kinyitották, három cohors trappolt be rajta. Felsorakoztak, egy centurio a véneket követelte.

Odatántorogtak a vének.

A centurio felolvasta a helytartó rendeletét: a zsidók fegyvert rejtegetnek a házaikban, azokat le kell adniuk.

– Nincs fegyverünk – suttogta Nikolaiosz.

– Házkutatást tartunk – közölte a centurio.

Behatoltak a házakba, egy-egy házba egyszerre legalább tíz állig felfegyverzett katona, a többiek a kapuban őrködtek szükségtelenül, a legyengült zsidók nem tudták volna megtámadni őket. Az apák megpróbálták elrejteni a szemük elől a lányaikat, azokat a katonák kihozták, ütötték, pofozták. Kihoztak pár konyhakést és jó néhány dorongot, más fegyver nem volt. A vének székhelyéről az összes kést begyűjtötték, vitték kifelé diadalmasan. Begyűjtöttek férjes asszonyokat is, a hadonászó férjeket dárdával döfködték. Az asszonyokat és a lányokat kituszkolták a kapun.

A centurio érces hangon kiáltotta:

– Flaccus helytartó meg kívánja hallgatni a panaszaitokat. Álljon elő Euodosz, Trüphón és Andrón, a palotába kísérjük őket!

A nevezettek előálltak. Körülvette őket egy csapat és kikísérte.

Együtt lakomázott velük Flaccus az alabarkhosz palotájában nem egyszer.

Este néhány lányt és asszonyt visszaengedtek.

Azért jöhettek vissza, mert a színházban, ahol a színpadra terelték őket, a zsúfolt nézőtér előtt a disznóhúst megették. Ott sütötték a húst a színpadon, nagy vasrúdra szúrták fel a kibelezett féldisznókat és a tűz fölött forgatták szorgosan. Volt, aki öklendezett, mert zsidónak született, de mégis megette. Volt, aki öklendezés nélkül ette meg, mert pogánynak született és a férje kedvéért tért át zsidóvá.

Aki nem ette meg, azt a színpadon puszta kézzel darabokra szedték.

Utána táncosok táncoltak, zenészek zenéltek, mímusok játszottak, mint szokták.

Négy férj azonnal közölte, hogy kiadja a válólevelet.

Az egyik feleség, ezt hallván, a fogával tépte fel az ütőerét a jobb csuklóján, ott vérzett el az utcán. Nem próbálta a csuklóját elszorítani senki.

509

Sok mindent meg lehet enni, ha nincs mit, gyomot, macskát, patkányt, egeret, szalmát, hulladékot, az Isten éppen félrenéz, amiképpen tehetetlenül néz félre hetek óta, hogy a népével művelt szörnyűséget ne lássa.

Már germanikuszban jártak, ideje volt a Körzetből kimenni, kitört a járvány, a legyengült emberek tucatjával haltak meg az utcán, nem mindet tudták azonnal eltemetni az ideiglenes temetőnek kinevezett üres telekbe a parton.

Már nem volt értelme a vének körül sertepertélni, Uri a déli falak körül ólálkodott, naphosszat az árnyékban hevert és mérlegelte, hol tudna kitörni. Az utcán töltötte az éjjelt, a házakban haldoklók bűzlöttek. Jobbára csak feküdt, hogy kímélje a testét. Főleg a szomjúság gyötörte, el-elvánszorgott a partra, a két tenyere között szűrte meg a mocskos vizet, úgy ivott belőle.

Különös, hogy így ér véget az útja, s hogy fiatalon kell meghalnia.

Nagyon szomorú lesz József. De talán meg se tudja. Élete végéig reménykedni fog, hogy a fia mégis életben van valahol.

Urit lázálmok gyötörték, mégis jó volt álmodni akármit, az álomban életféle történt meg vele.

Egyik éjjel, a fal tövében azt álmodta, hogy szólnak hozzá.

– Theokritosz vagyok – mondta valaki – a huszonkettesektől…

Uri nem volt képes meglátni az arcát. Nagy barlangban fura állatok között feküdt, azok nem beszéltek.

– Theokritosz, a huszonkettesektől…

A barlang eltűnt, az állatok eltűntek, sötét volt, a falon túlról szólt a hang:

– Theokritosz vagyok a huszonkettesektől…

Kívülről szóltak halkan befelé.

– Mit akarsz? – kérdezte Uri.

– Élelmet dobok be!… Vigyázz, fejbe ne kólintson! Ne egyél egyszerre túl sokat…

Uri felült. Egy csomag huppant le a földre.

– Megvan?!

– Megvan – felelte Uri.

Odakúszott, kibontotta. Lepény volt benne, méz és vizestömlő.

Uri lassan és keveset evett, a vizet mind kiitta. Fülelt.

– Köszönöm – mondta.

– Theokritosz, a huszonkettesektől!… Ne feledd!

Kintről léptek hallatszottak, aztán csönd lett.

Uri a tunikája alá gyömöszölte a maradékot és álomtalan álomba merült.

Két napig élt a lepényen és mézen, és továbbra is a déli fal környé510kén heverészett. Egyszer el akarták temetni, rájuk mordult: még ne. Megijedtek, elvánszorogtak.

Harmadik nap ismét átszóltak éjjel a falon. Ezúttal bizonyos Démokritosz jelentkezett, szintén a huszonkettesektől. Lepényt dobott át ő is, vizet és füstölt halat. Uri nevét tudakolta. Uri hosszan gondolkozott, mire rájött, hogy ő Gaius Theodorus. Megmondta. Jobban örült a nevének, mint a zsoldos.

– Megjegyeztem… Ne felejtsd el: Démokritosz, a huszonkettesektől!

– Nem felejtem el… Talán a saját nevemet se most már…

Nem tarthat már soká, gondolta Uri, miközben a maradékot ismét a tunikája alá dugta, félni kezdenek a megtorlástól a légiósok. Theokritosz, Démokritosz, Theokritosz, Démokritosz, a huszonkettesektől… Tanúskodni kell majd mellettük, ha ennek vége lesz.

Még kétszer kapott így élelmet Uri, beosztotta, heverészett, elmélkedett és egyszerre meglátta a sótartót, a szalinont, és végig tudta követni, amit addig soha, Arkhimédész bizonyítását, mintha csak táblára írták volna, miszerint a négy félkör által határolt sótartó területe nagy R négyzet Pi.

Sőt rájött, hogyan is szerkeszthetett gömbháromszöget az alexandriai Poszeidoniosz! aki aztán Rhodoszon telepedett le, és megsejtette, bár bizonyítani nem tudta, hogy a gömbháromszög, a tripleuron szögeinek összege nagyobb két derékszögnél. A gimnáziumban Démétriosz, az őrült matematikatanár hiába kísérletezett a bizonyítással, és feladta nekik, a diákoknak, de senki sem tudta megoldani. Uri úgy érezte, hogy ő most bizonyítani is tudja, látta a jeleket a képzeletbeli táblán, végig levezette az egészet, és amikor sikerült, felvinnyogott örömében. Az éhezéstől csak a teste fogyott le, a szelleméből nem hiányzik semmi!

A látomás hamar elszállt, de a végigvezetett hosszú bizonyítás ott bujkál a szellemében mélyen valahol, és előcsalogatható marad, ezt remélte, papirusz és tinta nélkül heverve. Talán csak füstölt halat kell enni hozzá és előjön. Volt még egy kevés a füstölt halból, amit a falon átdobtak, tiszta hal volt, tudták a pogányok, mit ehetnek a zsidók.

Újév lesz holnap, mondták mellette. Tisri elseje.

Uri lassan észak felé vánszorgott. Megnézi magának az újévi ünnepet, hogy majd elmesélje az apjának, ha hazaér.

De a Körzetben nem ünnepelték meg az Újévet, így döntöttek a maradék vének, és talán helyesen döntöttek. Úgy döntöttek, és a falakon közhírré is tették, hogy az Engesztelés napja és a Sátoros ünnep is elmarad: nincs hol imádkozniuk, nincsen imaházuk az alexandriai 511zsidóknak, és nem jó úgy tenni, mintha lenne. A böjtölés is elmarad, hirdették, és ebben is volt logika.

Ünnep nem volt hát Újévkor, nem olvasott fel a Septuagintából senki, nem mondott ünnepi beszédet senki, csak ültek és hevertek az utcákon a még éppen élők naphosszat és magukban imádkoztak. Ott imádkozott közöttük Uri is, a sarkán ülvén, kelet felé hajlongván. Zsongító és bódító volt a halk, egyenletes, állandó zsivaj, belőlük jött ki és körbebugyolálta őket egész nap. Ha észrevették, hogy valaki meghalt, a lábánál fogva odébbvonszolták, hogy az ünnep utáni nap elföldeljék, ahová a többit, és imádkoztak tovább.

Ez a tökéletes demokrácia, gondolta Uri és hangtalanul nevetett.

Újév másnapján visszavánszorgott a déli falhoz, az volt az ő vályúja, és várta a mennyei mannát. Meg is jött, az arctalan Démokritosz dobta be. Urinak eszébe sem jutott, hogy megossza mással. Amíg ette, két foga kihullott, két szép, egészséges elülső foga az alsó fogsorából, véresek voltak az ínyétől.

Még jobban beesik az alsó ajka, nem fognak többé ráismerni. Nevetett és boldogan emésztett.

Tisri tizedikén, a Sátoros ünnep első napjának kora délutánján Uri arra ébredt, hogy emberek csoszognak el mellette sietősen. Dühös volt, mert szépet álmodott: gyönyörű tájon ballagott és gyerekek vették körül, a saját gyerekei, öten vagy hatan, egy helyes kislány is volt köztük, a kisebbik húgára emlékeztetett, csak nem köhögött fuldokolva. Campaniai jellegű volt a táj, a domboldalban olyasfajta házak álltak, mint amilyenben egykor annál a kedves, boldogságában kiabálós családnál vendégeskedett, Puteolitól nem messze. Feltápászkodott. Akkor még azt se tudta, hogy Dikaiarkhia és Puteoli egy. Az álom elmerült, nem tudta megtartani; igen sajnálta, hogy nem élhet tovább emberi életet. Hunyorgott. A déli falon rés tátongott, de nem arra igyekeztek az emberek, hanem észak felé.

– Vége, vége, vége!

Vánszorogtak, futottak, imbolyogtak a férfiak, a nők, a megmaradt gyerekek, a szívós öregek, és kizúdultak a kitárt északi kapun.

Oldalt sorfalat képezve álltak a katonák, mögöttük a bámész, riadt görögök.

Uri a tömeggel vánszorgott, elhaladt a kirabolt, szeméttel lepett Bazilika mellett észak, majd nyugat felé; odabent azon a kocsin, amelyen pár hete még Karabaszt vitték, hatalmas szobor állt, nyilván Caliguláé. Uri fejében megfordult, hogy ez kettős szentségtörés: egy512részt a zsidó imahelyé, másrészt a császáré; homályos érzet volt ez inkább, szavakba nem tudta volna önteni, kimerült az agya. Az elbukókat rosszkedvű katonák segítették fel előzékenyen, Uri meglepve észlelte, hogy őt is. Csoszogott, tántorgott a tömeg a Heptastadion irányában a főutcán, a mellékutcákból újabb, jóltáplált zsidók csatlakoztak hozzájuk, ők nem a Körzetben vészelték át a Vészt. Bámulták a vonulást a görögök csodálkozva, hogy ezek még mindig élnek.

Uri megállt, lihegett. Apolloszt látta elfutni a tömegben, jó bőrben volt, aligha éhezett.

A Heptastadionon végig zsidók vonultak énekelve. Kimerült, sovány zsidók estek a földre és ott maradtak holtan. A rajongó élők átgázoltak rajtuk.

A Fárosz-szigeten belegázoltak a tengerbe, karjukat a menny felé tárták és amennyire a torkukból telt, hálaimát zengtek az Örökkévalónak, amely ezúttal is megmentette a népét.

Uri csodálkozva állt. Vagy kétszázezer élőhalott ember tolongott a parton és a vízben. Imádkoztak önfeledten, rajongva, hálásan, boldogan. Az volt az érzése, hogy máris mindent elfeledtek.

Démétrioszt vette észre a tömegben. Uri, az erőfeszítéstől lihegve, rámosolygott.

– Te szemét! – mondta Démétriosz. – Dögöltél volna meg!

– Él az apád? – kérdezte suttogva Uri.

Démétriosz nem felelt és eltűnt a tömegben.

Uri lefeküdt a földre és elaludt.

Valakik bebugyolálták, valakik itallal és étellel traktálták. Görögök voltak, nem mondták meg a nevüket. Egyikük bocsánatot kért tőle, amiért a népe ellen borzalmakat követtek el. Uri felnyögött. Nem kéne, akarta mondani, de összetapadtak az ajkai.

Hajnalban ért a palotához. Az őrök beengedték.

Philónak amúgy is vörös volt a szeme a sírástól, Urit meglátva azt kiáltotta: „Édes fiam, édes fiam!”, és átölelte a csontjait. A vézna, alacsony Philó most meg tudta emelni.

Gyönge húst kapott, kalácsot és vizet, aztán lefektették, aludt két napig.

A saját szobájában ébredt és úgy érezte: most már tudja, milyen érzés csecsemőnek lenni.

Igen vigyázták az egészségét, főleg itatták, narancsot meg könnyű lepényt tömtek beléje, időnként még kihányta. Philó naponta több órát töltött az ágya mellett, és miközben újra meg újra figyelmeztette, hogy ne beszéljen sokat, ne erőltesse meg magát, kérdésekkel halmozta el. Valahányszor azonban Uri belefogott, hogy valamiről beszámoljon, Philó közbevágott és mondta a magáét.

513

Nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, édes fiam, pokolian nehéz helyzetbe!

Vagy kétszázötven nyakig felfegyverzett vámőrrel vonult ki a városból Marea felé az első nap, hat hete, az alabarkhosz a két fiával meg a bátyjával; egy faluban fészkeltek el, megfelelően közel a városhoz, hogy az eseményekre jelentős hatással lehessenek. Nem volt folyóvíz, nem lévén vízvezeték, csak kút, nem volt hát fürdő sem, valamint nem volt írószerszám, nem voltak könyvek, nem volt ágy, nem volt szinte semmi, rémes volt, de a falusiak készségesnek bizonyultak, táplálták őket, igaz, meg is voltak fizetve rendesen. Mindennap kémeket küldött a városba az alabarkhosz, akik jelentették, mi folyik. Tartani lehetett a Mareában állomásozó légió támadásától, megszervezték az őrséget, Marcus is őrködött, Tija is őrködött derekasan, helytálltak a fiúk becsülettel; szerencsére a hármasokat Flaccus nem vetette be; talán attól tartott, hogy a Nyugati Kikötőbe hadihajókat küld Caligula, és arra az esetre tartogatta őket a táborukban.

Sikerült futárokat menesztenünk a császárhoz, édes fiam, aminek hála Caligula már tíz nappal a Vész kitörése után mindenről értesült. Nem volt könnyű dolga a császárnak, igazán nem, háborút nem indíthatott; végül a legjobb, az egyedüli megoldást választotta: ama Bassus centurio vezetésével, aki Flaccusnak egész Egyiptomból begyűjtötte a fegyvereket korábban, majd időben a császárhoz szökött, tizenkét fős kommandót küldött Alexandriába, hogy Flaccust fogják el. Bassus remek választás volt a helyismerete okán. A hajója ugyanúgy délután érkezett a Keleti Kikötőbe, mint Agrippáé, és ugyanúgy éjjel, észrevétlen szállt partra az embereivel, mint a zsidó király, de őt ismerték az őrök, akiktől Flaccus holléte iránt érdeklődött, és nem fogtak gyanút, mert Bassus dezertálását a helytartó, a saját szempontjából bölcsen, nem hírelte el. Flaccus épp egy Sztephanión nevű ember házában mulatozott a barátaival, ez az illető a mostani császár felszabadított rabszolgája, aki talán szintén be volt avatva, talán ezért is küldte Alexandriába, ezt még nem tudni pontosan; mindenesetre Bassus emberei közül tízen kint őrködtek és a jelre vártak, ketten szolgának öltöztek és úgy léptek be a terembe, ahol Flaccus éppen a barátait készült itallal felköszönteni; belépett akkor Bassus is, Flaccus ránézett és megdermedt, mert rögtön tudta, hogy el van veszve; akkor aztán a jelre berohantak a kommandósok, az ellenállást semmiben sem tanúsító Flaccust megkötözték, a jelenlévő katonákat feleskették Bassusra, a helytartót pedig az Akrába vitték, ahol azóta is a pincében senyved. Onnét a zsidó véneket kiszabadították, már aki megmaradt. Bassus összehívta a testőröket és amnesztiát hirdetett; ugyancsak amnesztiában részesült mind a két légió; igen bölcsen cselekedett, megelőzte 514ezzel az esetleges lázadást; Bassus addig lesz e két légió főparancsnoka, amíg az új helytartó meg nem érkezik, halleluja.

Philó sírva tette hozzá: a császár még azt a kérést is teljesítette, hogy Flaccust a Sátoros ünnep első napján fogják el!

– Ha már Újév napján nem tudták elfogni, ahogyan eredetileg szerettük volna, ahogyan javasoltuk!

Ezzel a nemes gesztusával pedig a császár megadta a zsidóknak az esélyt, hogy az Örökkévaló gondviselésében továbbra is alapos okkal bízzanak!

Ügyes fiú ez a Bassus, gondolta Uri: szép jutalmat kaphatott Flaccustól, amiért a fegyvereket összeszedte neki, aztán futott a császárhoz, akitől még nagyobb jutalmat fog kapni. Akár testőr is lehet belőle Rómában. De ha nem, akkor is megcsinálta a szerencséjét.

Uri nem kérdezte meg, miért nem a Körzet védelmére vonult fel az alabarkhosz magánserege. Az a kétszázötven állig felszerelt fegyveres a fegyvertelen, ám megfelelő szervezettség esetén védekezésre kapható zsidókkal a husángos görög csőcselék ellen sikerrel vívhatott volna csatát, és akkor nem lett volna Körzet egyáltalán.

Uri Flaccus elfogásának bizonyos részletei felől érdeklődött, és Philó gyanútlanul elmondta, amit tudott. Uri magában utánaszámolt, és rájött, hogy Flaccust nem a Sátoros ünnep hajnalán fogták el, hanem egy nappal korábban, csak éppen visszatartották a hírt, hogy jobban hasson a zsidókra. Az alatt a nap alatt is százak haltak éhen. Nem kérdezett aztán semmit, nyújtózott az ágyában kéjesen.

Theokritosz, Démokritosz, kedves falon túli cimboráim a huszonkettesektől, hiába tápláltatok engem, szarok nektek tanúskodni, mert amnesztiát kaptatok, akárcsak a nálatok is aljasabbak.

Philó jegyzetelte, amit Uri szűkszavúan elmondott; jegyzetelte, amit a Vészt a Körzeten kívül átvészelő zsidók meséltek és tódítottak; sokan özönöltek az alabarkhosz érintetlen palotájába és bosszút követeltek, kárpótlást követeltek, jogorvoslatot követeltek, Flaccus zsidóellenes rendeletének visszavonását követelték, a görögök megbüntetését követelték, a légiók megbüntetését követelték, az elmaradt haszon pótlását követelték, valamint egymás viselt dolgairól szörnyűségeket meséltek és följelentgették egymást újonnan készült, részletes jegyzeteikbe tekingetvén, továbbá kérkedtek vitézi tetteikkel, ecsetelték, hogyan is álltak ellen, hogyan védték, amíg védhették, az imaházaikat, hány pogányt fojtottak meg puszta kézzel és hasonlók, mivelhogy kitört a béke, amit még pár napja is oly kétségbeesetten áhítottak közösen.

Ama negyvennyolc vénből, kiket odakint tartóztattak le, csak harminchárman maradtak életben, a többiek belehaltak a korbácsolásba, amit a színházban a közönség derültségére szenvedtek el. 515Hallatlan dolog, zsidó elöljárókat a legalantasabb rabszolgák büntetésével megalázni! Philó fel is jegyezte magának és aláhúzta, mint a legsúlyosabb bűnök egyikét. Andrón, Trüphón és Euodosz életben maradt, őket meg sem vesszőzték, összezárták a többi vénnel az Akrában, ahol azok, a görögök mulasztását pótolandó, mégis csúnyán összeverték őket, mert Flaccusszal tárgyalni hajlandónak mutatkoztak, a gyávák. Philó ezt úgy jegyezte fel, hogy őket is a görögök vesszőzték meg. Életben maradt Nikolaiosz is, aki egy küldöttség élén járt az alabarkhosznál és sötét szemét cinkosan Urira villantotta. Uri gúnyosan elmosolyodott és biccentett. Nikolaiosz bólogatott. Jó barátok lehetnénk, gondolta Uri, de nem lehet.

Abban az ügyben járt a küldöttség az alabarkhosznál, hogy mi is legyen mármost a Szimhat Tórával, vagyis a Tóra felolvasásának befejezésével és újrakezdésével, mert ugyan az Újév, az Engesztelés napja és a Sátoros ünnep elmaradt, megszentségtelenítetlen imaházuk egyetlenegy sem lévén a zsidóknak, de most már szabadok a zsidók, hát mi legyen? mert mindjárt beáll a Szimhat Tóra ünnepe.

Az alabarkhosz azt a józan véleményt képviselte, hogy gyorsan, akár több napon át is a Fárosz szigeten, az egyetlen szent helyen, amely a zsidóknak megmaradt, pótolni kell a felolvasást. Kétszeresen is szent helye lett a Fárosz szigete a zsidóságnak, mert ott végezték el a Septuaginta görögre fordítását egykor, s mert oda özönöltek a Körzetből megszabadult zsidók most; a tengervíz a legtisztább, forrásvíznél, vízvezeték vizénél is tisztább, és aki zsidó hálát akar adni a Teremtőnek éltéért, haláláért, kiválasztottságáért, üdvéért, s köszönetet akar mondani Neki, amiért az Úr a legsötétebb terror idején sem hagyta el, és szeretteit, akiket a Vész alatt megöltek, fel fogja támasztani az Idők Végezetén, ami, a Vész maga a legvilágosabb jel erre, nincsen messze immár, azt a Fárosz szigetén ezentúl az Idők Végezetéig megteheti, mert szent hely lett a Fárosz szigete kétszeresen, és ott nem véletlenül nem is történült vérontás még ezekben a vészteli hetekben sem. Még azt is felvetette az alabarkhosz, azt a hihetetlen, már-már félelmetes ötletet, hogy a szigeten ezentúl jogosan lehetne áldozatot bemutatni, a Templom áldozatának méltó párjaként; igen örültek az életben maradt zsidók ennek az ideának, és biztosították az alabarkhoszt, hogy ebbéli igyekezetében támogatni fogják, sőt felvetették, hogy Templomot kellene emelni a Fárosz mellett, ahol szintén szabad legyen állat- és terményáldozatot bemutatni. Az alabarkhosz erre óvatosan azt mondta, hogy majd egyeztet az ügyben Jeruzsálemmel; a fontos most a Szimhat Tóra; hat pénteki felolvasás maradt mindössze el, ezt be lehet hozni két hosszú nap alatt, és a háromszázezerből megmaradt alexandriai zsidóság odafér.

516

Mások e javaslatot ellenezték: nem lehet a Tórából ennyi mindent befogadni egyszerre, az szentségtörés, a Tórát nem lehet ledarálni.

Nikolaiosz nem szólt, nem szólt Uri sem, szemlélték az érvelőket mindkét oldalon, a kidagadt nyaki ereiket, a vörös fejüket, a gyűlöletüket, a soványságukat, maguk is soványan és egymással egyetértően gyűlölőn.

Az alabarkhosz úgy döntött, hogy megszemléli a Körzetet, vagyis ami abból még megmaradt, mert szorgos görög kezek a falakat, a hírek szerint, már nagyrészt elbontották és hamarosan nyoma sem marad. Uri aznap reggel rosszul lépett, feldagadt a bokája, nem mehetett az alabarkhosszal a Körzetbe, igen sajnálta, mutatta a jobb bokáját, valóban fel volt dagadva, és Philó a fejét rázta: Uri csak pihentesse a lábát és borogassa. Az alabarkhosz összeharapta a száját, de nem szólt semmit, és elment a Körzetbe fiaival és bátyjával a remélt házi idegenvezetője nélkül, aki pedig a Vészt ott vészelte át. Ünnepélyesen fogadták a megmaradt vének, a Körzeten végigvezették, mutatták, hol mi történt, hol és hányan lehelték ki a párájukat, hol vérzett el a disznót evő feleség, hol törtek ki a zsidók a falon, hogy megfüstöljék és megkövezzék őket; mutatták az északi kapunál, hol is álltak azok a keresztek, hol fordultak meg a szekerek a rájuk kötözött emberekkel; szörnyülködött az alabarkhosz, szörnyülködött Philó, Marcus sápadtan, Tija dühösen állt; más vének tüntetést szerveztek a gyűlölt, gyáva, áruló alabarkhosz ellen és ordibáltak; az alabarkhosz ajándékot osztogatott a hősöknek: menórákat, gyertyatartókat; imádkoztak a hősök, imádkozott a tömeg, Philó könnyezett; mindezt Apollosz mesélte el Urinak valamivel később, aki jelen volt, a Körzetben a Vész óta véletlenül akkor járt először, mert azokat a heteket egy görög diáktársa, Pamphilósz házának hátsó traktusában sértetlenül és unatkozva töltötte, és még meg is hízott valamelyest.

– Trüphón fiából még lesz valami – mondta Apollosz –, ő állt az alabarkhosz ellen tüntetők élén.

– Démétrioszból? – kérdezte Uri. – Hogy érted ezt?

– Nagyon kiabált – mondta Apollosz. – Nagyon akar.

Az ideiglenes temetőből kiásták a hullákat és a városfalon kívüli keleti temetőben nagy cécóval újra eltemették, az alabarkhosz azon is ott volt egész családjával, ő imádkozott elő.

Isten pedig ismét figyelmeztette a zsidókat és a görögöket a zsidó nép kiválasztottságára és általa való szeretettségére és a Szövetség érvényességére, mert aznap, október közepén, amikor a megkötözött Flaccust a Rómába induló hajóra vitték, kitörtek a téli szelek, korábban, mint bármikor, és ezt még a görögök is égi jelnek vélték.

Uri is ott állt a tömegben és nézte, hogyan lökdösik a volt helytartót 517befelé a pallón. Flaccus megtörten támolygott, nem nézett semerre, olyan volt, mint aki már nem is él. Huszonhat nagy ládában vitték utána a vagyonát, tömve a ládák a legszebb, legfinomabb ékszerekkel, szobrokkal, bútorokkal, mondták a jól értesültek; az mind a császáré lesz, vélekedtek a bölcsek, nem ad abból Rómának semmit. A parton álló csapat élén alacsony, jelentéktelen külsejű alak ácsorgott unottan, mondták, ő az a Bassus, aki megmentette a zsidókat. Uri hunyorgott: Bassus kopaszodott és ápolatlannak tűnt. Az meg Castus, az a nyurga, a lovon, Flaccus kedvenc centuriója, ő vezette a Körzet őrzésére a csapatokat, de hát ő is amnesztiát kapott, a szemét állatja.

Október közepére épült fel Uri annyira, hogy a gimnáziumba elmehessen.

A fogai lötyögtek, csaknem kitöltvén lassan a két kihullott metszőfogának helyét, és az ínyének vérzése elállt. A gyomra nem fájt, az éhezés rendbehozta.

Abdaraxosz igazgató úr sopánkodva fogadta. Sajnos Uri sok tanórát vesztett a betegsége alatt, azt aligha pótolhatja ebben a tanévben, a legjobb lesz, ha kihagy egy évet és jövő germanikuszban kezdi el a tanulmányait újra, amihez sok szerencsét és sikert kíván. Uri bólogatott.

Megvárta a terem előtt Démétrioszt, a matematikatanárt, a kizúduló diákok hátrahőköltek, meglátván Urit, aki kedvesen üdvözölte őket, a diákok szétspricceltek.

– Megoldottam, tanár úr, a gömbháromszög szögeinek összegét!

Démétriosz elsápadt és azt suttogta:

– Óóóó!

– Csak hát elvesztettem a bizonyítást – mondta Uri. – Nem volt írószerszámom a Körzetben, nem bírtam följegyezni, és elfelejtettem, nem tudom előhívni.

Démétriosz megkönnyebbülve mondta:

– Óóó.

– Füstölt halat ettem akkor, és tegnap is ettem füstölt halat, hogy visszajöjjön, nem jön. De most már biztos, hogy lehet bizonyítani – mondta Uri és elköszönt.

Megvárta Apolloszt és felkerengett vele a Paneion tetejére.

– Isten, ha odanéz, úgyis látja – mondta Apollosz. – Ha nem néz oda, az áldozatra sem figyel. Semmi szükség hát az áldozásra. A jeruzsálemi Templomban az állatok és termények égetését abba kell hagyni. A zsidóságot abba kell hagyni.

Uri tűnődve ült a sarkain.

– Miért gondoljuk, hogy csak mi vagyunk kiválasztottak? – tette fel a kérdést Apollosz. – Valamit rosszul értettek az őseink. Mózes fél518rehallotta, mit mond neki az Úr. A Tízparancsolat érvényes, de azon kívül semmi más sem az. Szerintem azt mondta az Úr, hogy az ember mint olyan a kiválasztott, nem pedig egyik vagy másik népe. Helytelen, hogy kétezer éve kisajátítjuk magunknak ezt a státust. Ezért gyűlölnek minket annyira, és nem az egyistenhitünkért, mert nekik is van olyanjuk. A pogányok elé kellene állnunk és ki kellene jelentenünk végre testületileg és ünnepélyesen, hogy ez a kétezer év tévedés volt. Zsákutca. Gyöngeségből származó túllihegés. Egy szétszóratott szolganép kamaszos hivalkodása. Butaság. Ma már nem vagyunk kicsik, mint akkor, amikor megtartásunk érdekében üzent nekünk az Úr. Annyian vagyunk, mint a latinok. Fel kell hagynunk ezzel az ósdi hiedelemmel.

Uri himbálózva ült a sarkain.

– Hazamegyek Rómába – mondta aztán. – Ebből nekem elegem van.

Apollosz az ajkát harapdálta.

– Hiányozni fogsz – mondta aztán. – Kivel fogok én itt marháskodni?

– Nem fogunk mi már marháskodni – vélte Uri. – Rettenetes komolyság jön, humortalan, kedélytelen, fantáziátlan… Vallásháborúk jönnek, nem pedig birodalmiak.

– Rómában is az jön – mondta Apollosz.

– Nem hiszem – mondta Uri. – Az ott kicsike zsidóság, nem oszt, nem szoroz, azt békén hagyják, annnyi fontosabb népség nyüzsög ott. Itt viszont, itt borzalom jön. Alexandria a példa, divatot teremt. Ahol csak jelentős zsidó kisebbség él, Afrikában, Ázsiában, akárhol, azt így fogják kivégezni. Nem ennyire slendriánul, pontatlanul, idiótán: előbb készítik el a Körzetet szilárd falakból, megtervezve, céltudatosan, nem olyan hülyén, spontánul, mint itt, és csak azután fogják belegyömöszölni a zsidókat. És azok már nem fognak felszabadulni.

– Én is ezt mondom – horkant fel sértődötten Apollosz. – Ugyanezt mondom! Ha a zsidók lemondanak a kiválasztottságról, minden egyebet fenntartva, nem lesz miért gyilkolászni őket!

– Ez nem fog menni – mondta Uri. – Minden csapás erősíteni fogja a kiválasztottság hitét. Az atya a saját fiát veri csak, másnak a fiát nem veri. Apám engem taszított el, amikor kiderült, hogy rosszul látok; más fiának a vaksisága nem háborította fel!

– Akkor a görögökkel kell megértetni, hogy ők is a kiválasztott népbe tartoznak!

– Megvannak enélkül.

– Nincsenek meg! – jajdult fel Apollosz. – Ők se bírják! Akinek közülük lelke van, nem bírja! Ezért éltem túl! Azt javaslod talán, hogy 519hálátlannak mutatkozzam!? Engem ők elrejtettek, etettek, itattak, pedig Pamphilósszal korábban nem is voltam jóban, és nem győztek mentegetőzni és megkövetni engem, engem, akit elrejtettek, súlyos lelkifurdalással mindazért, amit nem ők követtek el! És akkor én, a zsidó, ne fogadjam őket kiválasztottá?! Miért ne?! Ki tilthatja meg?!

A Paneion tetején csak ők fáztak a szélben akkor ketten, turisták nem zavarták őket, a kikötőt a látogatók elől Bassus lezárta és sem görög, sem zsidó delegáció indulását nem engedélyezte.

Új kedvence lett Philónak, bizonyos Delphinosz. Hippolütosz, a sikeres csillagjóssá fejlődött ifjú csillagász mutatta be őt az alabarkhosz palotájában. Álmos tekintetű, kék szemű, lányos kamasz volt ez a Delphinosz, lemészárolták az egész családját, a fiú a Fárosz-szigetre futott és az elhagyatott zsidó csillagvizsgáló pincéjében, az évszázados iratok között vészelte át; az egerek a csillagászati feljegyzéseket ették, ő meg az egereket, mint egy macska. Macskás kinézetű volt az egész gyerek, legföljebb tizennégy éves, értelmesnek látszott, nemi éretlenségét ártatlan bujasággal tárta a vén Philó elé.

Amikor Uri először meglátta Philó társaságában, bólintott. Őt Philó bizonyosan magával vitte volna a Vész elől, nem úgy, mint engem; addig nem indult volna, amíg meg nem találják.

Hippolütosz mégis bosszút állt. Eltartott két és fél évig, de bosszút állt.

Elmehetek most már Alexandriából.

Maga jelentette be az alabarkhosznak, hogy Rómába kíván menni, ideje, hogy apjához hazatérjen. Delegáció még mindig nem mehet, de egyének igen.

Az alabarkhosz nem tartóztatta. Bőségesen ellátta pénzzel és egy levelet bízott rá, amit a római vének közül Severusnak kell átadnia. Uri nem ismert ilyen személyt, de biztosan létezik és meg fogja találni.

Philó megkönnyebbülve búcsúzott tőle, átölelte, könnyezett és azt hajtogatta: „édes fiam, édes fiam!”.

Tija mosolyogva veregette vállon a rabszolgaunokát. Marcus éppen könyvet olvasott, amikor Uri a távozását bejelentette, jobbjával kegyesen intett és tovább olvasott.

Uri úgy érzékelte, valamennyien irtóznak a fogatlan alsó ajkától. A Vészre emlékeztetem őket, jobb, ha sose látnak többé.

Sose látom őket többé, gondolta Uri boldogan.

Kiment este a kikötőbe Lüsziasz kocsmájába. Ott ültek a görög barátai, amint meglátták, megrettentek, majd rendkívüli udvariassággal 520és óriási örömmel a padra invitálták helyet szorítván neki, és italt tettek elébe. Uri ült, iszogatott, érdeklődött, mit is tanulnak éppen, mire a tanárokat kezdték szidni és parodizálták őket nekihevülve, mint a régi szép időkben, bár Abdaraxoszt óvatosan kihagyták. Lüsziasz is előkerült, barátságosan megveregette a vállát és Uri egykori rögtönzéseiből idézett pontosan, amit a diákok nagyobb tetszéssel fogadtak, mint valaha. Új diákok is voltak köztük, őszintén nevettek.

Szótadész az asztal végén ült, beszélgetett jobbra-balra, aztán a sörrel a kezében mégis elszánta magát, felállt és odalépett hozzá, neki is helyet szorítottak Uri mellett. Uri a húga hogyléte iránt érdeklődött és megemlítette, hogy ilyen gyönyörű nőt még életében nem látott és nem is fog soha.

Szótadész elmesélte, hogy végre olyan udvarlója akadt, akit a büszke húga nem feltétlenül utasít el, de az apja még habozik, mert helyes ugyan a fiú, de nincs a családjának elég pénze, hát nem tudják; lehet, hogy a húgom sose megy férjhez, mondta, vénlányként fog megsavanyodni. Aztán belecsapott a témába: nem kellett volna Agrippának felvonulást rendezni, ez hiba volt, nagyon nagy hiba, végzetes hiba, a görögök méltán érezték úgy, hogy elbizakodottá váltak a zsidók, túl sokat akartak a zsidók, ezt nem lehet tagadni, és hát ezek után nem is lehet csodálni. Ő ugyan nagyon sajnálja, ami történt, mélyen fájlalja, ő nem vett részt semmiben, de a bajt a zsidók hozták a saját fejükre egyértelműen, és ő semmiben sem volt benne, ő végig otthon ült és ki se mozdult, tanúi vannak, hogy ő soha semmit.

Hedülosz, aki szemben ült velük, mintha csak erre várt volna, felállt, és az asztalon áthajolva kiabálta: a zsidók csakis magukra vessenek, mert sok bűnt követtek el a századok során a görögök ellen, sok-sok megbocsáthatatlan bűnt, kiforgatták a görögöket a vagyonukból, minden görögöt, igen, ez be van bizonyítva, nem Uri, persze, aki csak jövevény, de mégiscsak zsidó, és mindig elárulták a zsidók a görögöket Alexandriában, és nincs mit csodálni, hogy most visszakapták.

Mások csitítgatták, ne csináld, ne csináld, de Pamphilósz felüvöltött: micsoda zsidó bűnök, olyanok a zsidók, mint bárki más! bűnösök és ártatlanok azonos arányban találtatnak köztük is! az egyik ilyen ember, a másik olyan! és ugyanolyan hülye a vallásuk, mint bárki másé! Mindenkinek hülye a vallása, minden vallás embertelen!

Erre felállt egy jóképű fiatal fiú, elsőéves lehetett, és kijelentette: Apión is megírta, hogy a zsidók szamárfejet imádnak a Templomukban, márpedig ő biztosan tudja, mert Apión tudós ember, a tharszoszi Theón tanítványa, márpedig nála nagyobb történész nincs; ennek a nagy Theónnak a fia a híres szónok Dionüsziosz, 521akit most méltatlanul üldöznek a szónoklataiért, pedig a zsidókhoz egyetlen ujjal sem nyúlt!

Pamphilósz a feje előtt körözve a kezével mutatta, mennyire tartja nevezettek elmebeli képességét, és élesen kiáltva megkérdezte, ugyan ki üldözi azt a hordószónokot, amikor szabadon mászkál.

Erre aztán egy másik asztaltól az ő asztalukhoz lépett egy férfi és kijelentette: a zsidók görög vért isznak, a jeruzsálemi belső szentélyben egy teljes éven át hizlaltak levágásra egy görög kereskedőt, aki gyanútlanul lépett be oda, és ennek a szemtanúja maga Antiokhosz király volt, amikor elfoglalta Jeruzsálemet, és a zsidó istennek akart tisztelegni odabent; ő szabadította ki az oltárhoz kötözött, felpuffasztott szerencsétlent, és látta az embercsontokat a padlón!

– Semmi sincs a belső szentélyben! – kiáltotta Pamphilósz –, semmi, de semmi, amióta a zsidók Frigyládáját ellopták! És soha nem áldoztak embert sem ott, se máshol!

Dehogynem, gondolta Uri: a Hinnom völgyében valaha régen, de hallgatott.

– A zsidók árulók, benne van a vérükben – mondta egy alsóbbéves, Uri nem ismerte. – Péluszionban zsidók voltak a védők, mégis átengedték Gabiniust a seregével! Lefizette őket Antipatrosz!

– A zsidók ellenálltak a rómaiaknak, az Onias-körzetben ők harcoltak értünk egyedül! – kiáltotta Pamphilósz.

– De aztán átálltak! – szólalt meg váratlanul Lüsziasz. – Ők látták el élelemmel az ellenséget! Memphiszben is a zsidók csatlakoztak először Mithridatészhez, csak azután a mieink!

Száz éve történt mindez; Uriból éppen kikívánkozott volna, hogy ezt a figyelmükbe ajánlja, amikor Hedülosz felüvöltött:

– Minden zsidót ki kell telepíteni! Menjenek Rómába! Felajánlottunk értük fejenként ezer sestertiust! Háromszázmilliót nyerne Róma, de visszaüzentek, mert nem hülyék, hogy ennyiért se kellenek nekik! Hát akkor menjenek a szövetségeseikhez, a feketékhez Etiópiába!

Hujjogás.

Szótadész azt kiáltotta:

– Én igazán kedvelem a zsidókat, ennek én mindig tanújelét adtam, de most megint azzal büszkélkednek a zsidók, hogy ők szenvedtek a legjobban, hát ezt nem lehet elviselni bennük!

Átkiabált ekkor a szomszéd társaságból valaki, hogy a zsidók szombatja, a szabbath a „szabbó” szóból van, megírta már Lüszimakhosz, hogy az hererákot jelent a hetérák nyelvén, akik aztán biztos forrásból tudják.

Nagy nevetés támadt, Pamphilósz sápadtan ült, Hedülosz és Szó522tadész is nevetett, Szótadész barátságosan meglapogatta Uri vállát; Uri felállt és hazament a palotába, amely sose volt az otthona.

Tél eleji, langyos szellő fújdogált észak felől, Uri vadonatúj saruban, finom tunikában és még finomabb kecskeszőr köpenybe burkolózva állt a kikötőben. A kereskedelmi hajók télen is járnak, Uri elégedetten konstatálta, hogy erős kétsorevezőst kapott, amelynek a vitorlázata kiváló. Két-három hét alatt Puteoliba ér, onnét pedig már hamar eljut Rómába.

A csomagjában néhány tekercset vitt magával, köztük volt a Nagy Írók Listája a bizánci Arisztophanésztól és Arisztarkhosztól, meg a nevezetes Szórosz: Aszklepiádész, Poszidipposz és a költő Hedülosz epigrammáinak kötegbe fűzött gyűjteménye, valamint Leonidasz képzeletbeli hősökről és elképesztő eseményekről írott epigrammáinak kötete. A vámtiszt szórakozottan turkált a zsákjában, a katonák oldalvást ácsorogtak unatkozva. A vámtiszt kiemelte a köteteket, majd közölte, hogy Urinak régóta lejárt a tartózkodási engedélye, úgyhogy a behajózása akadályba ütközik. Uri megkérdezte, hogy eszerint őt, aki engedély nélkül élt Alexandriában, vajon el sem engedik netán, sőt arra kényszerítik, hogy Alexandria vendéglátását élvezze továbbra is? Elengedlek, felelte a vámos, de ezeket a köteteket nem viheted magaddal, azokat Róma nevében lefoglalom. Uri tiltakozott, azokat ő másolta le saját kezűleg, az ő személyes tulajdonát képezik. Jó, mondta a vámos, akkor még a köpenyt is lefoglalom, és mérlegelem, vajon a tunikával mi legyen. A katonák vigyorogtak. Uri bólintott és lekerítette a válláról a köpenyt. A vámos meglepődött, intett, hogy lépjen már Uri gyorsan a pallóra, úgyhogy csak a könyvek vesztek oda.

Amikor a hajó kifutott a Keleti Kikötőből, Uri hunyorogva visszanézett.

A reggeli napfény különös fényt vetett az épületekre. Sárgásfehéren fénylett a hatalmas, gyönyörű épületek tetőzete, az Emporion átlátszó teteje csillogott, az Arszinoé-templom örökre befejezetlen tömbjének mágnesvas teteje csillogott, a Szebaszteion teteje fehéren szikrázott; sötét árnyék borította a színház keleti félkörívét, a másik félköríve vörösesfehéren fénylett, a távolabbi épületeket pedig mintha belepte volna a hó.

Egyszer látott havat életében Uri, Rómában, kicsi gyerekként, akkor egész nap nevetett.

Alexandriában most sem havazott persze, hűvös volt a reggel, de nem hideg, ám mintha mégis ellepte volna az egész csodavárost valami fehéres, csöndes, végleges, halálos.

523 524

525 526

Puteoliban Uri megnézte a nevezetes rabszolgapiacot. Azazhogy Dikaiarkhiában nézte meg, mert az egész városban görögül beszéltek, latin szót alig lehetett hallani. Uri meg is ijedt, hátha elfelejtett latinul, több mint két és fél éve nem gyakorolta.

Gyönge volt a felhozatal: sötét bőrű, vastag ajkú, ványadt férfiak és vézna nők ácsorogtak a kikiáltók sátrai mellett, az emelvényen épp egy sovány, gyapjas hajú fiú fogait vizsgálták hárman, egyikük a két kezével feszítette szét az ajkakat, belebámultak a szájba és csóválták a fejüket. Csak a szépítőszerek előtt volt nagyobb csoportosulás, nők válogattak kitartóan a kencék és a festékek között. Uri nyílt tűzön sült báránybordát evett állva, alaposan átsütve kérte, azt zsidónak is lehet; amíg falatozott, megbámulták a finom köpenyét. Uri jobbnak látta, ha mihamarább visszamegy a kikötőbe, ahol talált egy kis hajót, amely Ostiába tartott és gyapjút szállított Szíriából. Az útiköltség felét lealkudta, nem mintha nem tudta volna megfizetni, de férfi volt már, alkuképes, tapasztalt utazó, és jólesett a lelkének, hogy megmutatta: nem tudják már becsapni. A finom köpenyt sürgősen eladta, vett magának egy vedlettet, és a saruját is használtra cserélte. A pénzt a többihez csapta; annyit kapott az alabarkhosztól, amennyi egy légiós kétévi fizetése: négyszázötven drachmát. A pénzt vászontömlőben a derekára tekerve viselte az ágyékkötője alatt.

Amíg a hajót berakodták, odébbsétált, mert érkezésekor valami furcsát látott. Rálépett egy hídra, amely, ezt még ő is látta a rossz szemével, odébb belelógott a vízbe, de aztán mintha egy távoli helyen mégis folytatódott volna.

Baiae és Misenum között állt ez a híd, illetve csak egyes részei; hajók tartották pillérek gyanánt a gerendákat és a pallókat, amelyekre a követ úgy hordták fel, mint a Via Appiára; Uri csodálkozva ballagott egy épületig, amely a híd ép részének végén állt: fából ácsolt fogadó volt és üzemelt. Vendég nem volt benne, a kocsmáros boldogan 527köszöntötte görögül, egy márványdomborműhöz vezette és lelkesen magyarázta, mi látható rajta.

Ez a híd volt látható rajta, épen.

Mondta a veres képű, kövér kocsmáros büszkén: huszonhat stadion a távolság Puteoli és Baiae között, és végig áthidalta ez a híd! És úgy tartották pillérek gyanánt a hajók, mint az a néhány, amelyik még áll; ezek régi hajók, kiselejtezték őket, a többi sok tucatot vagy helyben gyártották, vagy a gabonaszállító hajókat fogták be erre a célra; azokat elvitték, és az új hajókat is, mert a hajóhiány éhínséggel fenyegetett, s most, el kell ismerni, egy kicsit későn, mindet Alexandriába küldték. Kár, hogy a híd ettől összeomlott, mert kibírt volna négy-öt telet is, oly kiválóan építették meg.

Ugye azt nem engedheti meg a császár, hogy idén éhínség legyen, amikor tavaly kiöntött a Tiberis és Róma felét elmosta.

Csak nem mosta el a Túlnant is, gondolta Uri.

Nézte Uri a domborművet, igen szép munka volt, és sok alak látszott rajta.

Mutogatta a kocsmáros: ez itt a császár, ez itt a gyermek Dareiosz, aki a parthusok túszaként él Rómában; ezek itt a szenátorok; a császáron ez a mellvért, ez nem akármilyen mellvért, hanem a Nagy Sándoré!; selyemből volt a ruhája, és, ez a domborművön nem látszik, sajnos, ezt nem festették ki, mint a szobrokat szokták, a selyem ruhája tiszta bíbor. És rengeteg ékszer volt rajta, ezt a szobrász nem ábrázolta, de ő, a kocsmáros, látta, ilyen közelről, indiai ékszer mind, de tényleg. És remek pajzsa és kardja is volt a császárnak, aki Neptunnak áldozott, az Irigység istenének, hogy őt, a császárt ne irigyelje senki, majd Bauliból lépett a hídra, és egy csomó fegyveressel Puteoliba rohant, mintha ellenséget üldözne! De ez még nem minden, mert másnap visszatért a hídra harci szekéren, aranyszegélyű tunikában, és híres kocsihajtók hajtottak mögötte, a nevüket ő, a kocsmáros, nem tudja, de mind nagyon híres; és rengeteg hadizsákmányt cipeltek utána! És meg is érdemelte, mert ő az első a világon, aki gyalog kelt át egy tengeren!

Uri nem vetette közbe, hogy ezt már egy Mózes nevű egyén is megtette.

Na és akkor éjjelre is a hídon maradt a császár és egész kísérete, és a hegyekről világítottak nekik, a parti félkörívből, mert tetszik látni, olyan a part, mint a hold, amikor elfogy, úgyhogy majdnem olyan világos volt, mint nappal; sokan a csónakokban duhajkodtak, a császár a hídon, nem, sajnos nem ebben a kocsmában, emeltek neki a híd közepén egy diadalív formájú kocsmát, ott ivott, és beszédet is mondott a tetejéről, közben fogták, hogy le ne szédüljön; állítólag Dareioszt 528és Xerxészt gúnyolta, hogy ő nagyobb tengert hódított meg, mint ők; mondják, sok barátját nagy jókedvében belehajigálta a tengerbe a császár, de ő, a kocsmáros ezt nem tudja megerősíteni, mert a vendégeket szolgálta ki; akkora tömeg volt, de akkora!… És sokan felvirágozott ruhában ittak, és bizonyos, hogy Neptun megijedt, mert olyan sima volt a tenger, mint még soha, és senki sem fulladt bele.

Uri elismerően cöcögött.

Na aztán elment a császár meg a kísérete, és a híd ott maradt egy ideig, és sokan jöttek, hogy megnézzék, üzleti szempontból arany idő volt; háromezerhatszáz lépés volt oda és ugyanannyi vissza! (Az nem tesz ki huszonhat stadiont, gondolta Uri, mert az körülbelül huszonkétezer lépés.) Azért épült pedig e csodálatos híd, mert Thraszüllosz, az isteni Tiberius császár jósa azt mondta egyszer, hogy Gaius éppoly valószínűen kerül hatalomra, mint ahogy lóval átkel a Baiae-öblön. Hát hatalomra került, és még át is kelt, mondta a kocsmáros büszkén, s még azt is bevallotta, amikor Uri bort rendelt és ki is fizette, hogy a márványdombormű a híd Puteoli felőli végén állt, de ő, hogy baj ne érje, idehozta, és itt jó helyen van, itt van a legjobb helyen, mert a többi kocsmáros leszerelte a bódéját és elment.

Elég nagy marha lehet a császár, vonta le a következtetést Uri, és örült, hogy sose fogja látni, ahogyan Tiberiust se látta.

Ostiába érve megkísértette, hogy elidőzzön egy napot és megnézze Máté négy oszlopát, valahol a kikötőtől délre lehetnek elásva a homokban, vagy talán már épül is az imaháza és az oszlopok is állnak, de aztán lemondott róla, fontosabb, hogy mielőbb láthassa az apját. Bárkát talált, amely azonnal indult, bár szárított, tömbösített balzsamgyantát szállított. Uri arra gondolt: nem jó előjel ez, de aztán vállat vont, és azzal hajózott fel a Tiberisen Rómába. Állt a bárka elején, orrából a szél kiverte a balzsam rémes illatát, hunyorgott, a vedlett köpenyt szorosabbra húzta magán, hűvös volt az idő, elszokott a hidegtől a csaknem három év alatt. Amikor feltűntek Róma dombjai, váratlanul örömöt és diadalt érzett.

Nem Alexandriát kell meghódítani, hanem Rómát.

Nem tudta, miképpen, nem tudta, mi célból, de úgy érezte, hogy immár tapasztalt, felnőtt férfiként minden jót és szépet elérhet, előtte áll az egész élet, amely miért ne lehetne csodás. Gyanakodott persze, hogy ezt nem is ő kívánja annyira, csak a lelke, amely nincs meg örömteli vágyakozás nélkül, de a gyomra olyannyira jókedvűen ficánkolt a bordái között, ahogyan még sohasem.

A Túlnan elhanyagolt, penészedő dokkjai között kötött ki a bárka, Uri örült, hogy hamar hazajut.

Délutánra járt, a parton bűzlöttek a nagy bőrraktárak, mint mindig; 529egyszer, gyerekként azt mondta az apjának, hogy ő cipőkészítő akar lenni, mert sok zsidó foglalkozott ezzel, de József tiltakozott: alantas mesterség, mert büdös, és a cserzéstől tönkremegy az ember keze. Uri csodálkozva ballagott az ismert úton az ismert házak között. Itt nem változott semmi. Itt az emberek nyilván nem tapasztaltak meg semmi újat azóta, hogy ő elment. Ők talán észre sem vették, hogy eltelt két év és tíz hónap. Pedig mi minden történt ezalatt! Például tönkrement Alexandria és vele ami az emberekben nagy és szép és büszke volt. De hát ezt Alexandriában sem sokan tudják, Rómában pedig feltehetőleg senki.

A Túlnan belső kapuja előtt megállt. Annyira változatlan volt a környék, hogy amit az úton átélt, egyszerre valótlannak tűnt, egyetlen éjszaka hosszú, zavaros, túl színes álmának. Megtapogatta az állát, sűrű, kemény szálú, vörhenyes szakállának szúrós tapintása megnyugtatta. Egyetlen éjszaka alatt nem nő ki az ember szakálla.

A belső udvar pocsolyáiban tocsogott óvatosan, a házak előtt dézsában mostak és a nyílt tűzhelyen főztek a nők, koszos, mezítlábas gyerekek szaladgáltak visongva és ijedten bámulták a jövevényt. Rozoga volt a házuk, Uri megállt, a házzal valami történt, ennyire nem volt rossz állapotban. Nem baj, van annyi pénze, hogy rendbehozza. Mélyet sóhajtott, félretolta a lelógó szőnyeget és belépett.

Nehéz, pállott szag csapta meg és homály. Egyetlen mécses égett odabent füstölögve, mint mindig.

Nagy testű, kendővel takart fejű asszony állt háttal a szobában a dézsa fölé hajolva, jobboldalt pedig, az ő zugában valaki hevert a földön. Az asszony megfordult és ránézett.

De csúf nő az anyám, Istenem!

– Megjöttem – mondta Uri.

Az asszony állt, lúgtól kimart karjait vakarta, a zugban feltápászkodott az álmos nagyobbik húga.

– Apám hol van? – kérdezte Uri.

Az asszony a kezét tördelte, a húga feltápászkodott, rácsimpaszkodott, törleszkedett hozzá, nyomakodott, összenyálazta, szipogott.

– Fiam – mondta Sára ünnepélyesen és szigorúan –, apádat és kishúgodat elvette az Úr.

Sokat gyakorolhatta.

Egyedül ment ki a temetőbe. Esett az eső, hideg szél fújt, a vállai és a térdei sajogtak. Anyja bérmosást vállalt, a húga bevásárlásra ment az ő tesserájával, mint apjuk halála óta mindvégig, két és fél éve már.

530

Uri megállt a tufadombba vájt temető bejáratában, ahol apjával ácsorgott együtt sok-sok éve, mikor még azt remélték, hogy Uri az elhunyt Fortunatus helyébe léphet az imaházban. Aztán Honoratus fia lett a grammateus, és az is meghalt. Hogy is hívták azt a fiút? Gaudentius! Hát, nem sok örömre született ő sem.

Uri felcsuklott, próbálta elnyomni a sírást. Aztán lement a lépcsőkön, belépett a kapun. Jobbra nyílt a temetőőr vályogkalyibája, mécsesek égtek benne. Az ezüst menórában, nem lévén ünnep, nem égtek a gyertyák. Az álmából felvert őr pergamenlapokban keresgélt hosszasan, Uri segített neki hat asszal. Végre meglett a sír, az őr kiteregette a temető alaprajzát és megmutatta, merre menjen Uri a katakombában. Újabb négy asért vékony fáklyát is gyújtott, a kezébe nyomta és visszafeküdt a lócájára.

A földalatti járatok két-három ember szélesek voltak, Uri ment előre egyenesen, majd a negyedik elágazásnál balra fordult és ment tovább. Amikor úgy saccolta, hogy már közel lehet, jobbra és balra a falhoz közelítette a fáklyát és a puha kőfalba egymás fölött négy-öt sorban vájt sírok fedlapjainak feliratait tanulmányozta. Hűvös volt, de nem fázott, odakint hidegebb volt. Sokáig vacakolt, nézegette a márványlapokat, kőlapokat, terrakottalapokat, kinek mennyire volt tehetős a rokonsága, végre szemmagasságban egy félnagyságú sírlap alatt – mellette üresen tátongott a sírhely másik fele – meglátta az apja nevét egy terrakottalapon: Ioses Lucius, élt 41 évet, három hónapot, két napot. Szögletes, egyenetlen görög nagybetűket karcolt a vésnök a nedves agyaglapba, amely azóta teljesen kiszáradt, és a két név között nem volt hiátus. A név alá menóra, sófár, ethrog és lulav volt karcolva vékonyan, elnagyolva, ügyetlenül.

Uri elsírta magát.

Hiába kérte az apja, hogy a menórán kívül ne legyen a sírlapján semmi.

Olcsó fedlapot kapott, mégis cirkalmasat.

Az én idióta anyám!

Végre volt kit gyűlölnie, a fogait csikorgatta, de abbahagyta, mert meglazulva lötyögtek.

Hideg zsibbadás szorította el a végtagjait. Hosszan, kétségbeesve zokogott, és csak akkor hagyta abba, amikor a fáklya pislákolni kezdett.

Visszabotorkált az elágazásig, jobbra fordult és kiért a kapuhoz.

A fáklyát leadta és kiment a szabadba.

Ott jutott az eszébe, hogy a kishúga sírját az apjáé fölött nem is nézte meg alaposabban. Még azt sem nézte meg, a neve bele van-e karcolva. Habozott, hogy visszaforduljon-e, aztán úgy döntött, hogy nem fizet az őrnek még egyszer.

531

Lassan ballagott a közeli városfal felé. Új házak épültek a temető környékén, a Via Appia közelében, nemsokára a temetőt is körülépítik, s talán meg is szüntetik egyszer. Forgalmas a Via Appia, fel fog menni a telkek ára és a város határát ki fogják terjeszteni. Lehet, hogy a temető bejáratát betemetik és a járatokat alaposan be is tömik, hogy nagy házakat lehessen építeni föléje. Nem zsidók fognak itt lakni, azoknak tisztátalan és tilalmas e hely, de a pogányok erről mit sem tudnak, és boldogan élnek majd a holtak fölött, amíg meg nem halnak.

Csorogtak a könnyei. Tudott végre sírni.

Jó lenne hinni, hogy minden halott feltámad egyszer az Örökkévaló jóvoltából, aki, mint Júdeában hiszik a parasztok és hirdetik a mesterek, sőt ennek a római szaducceus zsidók is a hívői, utolsó ítélkezést tart, amikor elérkezettnek látja az időt, és a holtakat mind életre szólítja legszebb életkorukban, teljes épségükben ismét, és a holtak magukról a halotti jelmezt: csontságukat, porságukat, hústalanságukat lerázván a sófár és a Felkent erős hangjának zengzetére megrezzenve felébrednek, felkelnek, körülnéznek ámulva, boldogan szólongatják egymást az örök élet fényességes fényében és jóságos jószagúságában. Jó lenne hinni ebben. És akkor mindazt elmesélhetné az apjának, amit hallania kellene, és csodálkozna az apja és meg is dicsérné néha, és örülne végre, hogy a vaksi fiának mégis sikerült férfivá cseperednie.

Megsejtette, hogy néha az apjához fog beszélni ezentúl, és még a válaszait is fogja netán hallani belülről, önmagából; nem bírja ki másképp, ami történt, mert beláthatatlanul messzi a feltámadás, és rémisztően huzamos a halál.

Nem érintette meg, hogy van már menyasszonya.

Megnősülni muszáj, ha nem akarja a római férfiember a nőtlenségi adót megfizetni, annak pedig semmi értelme, és örökölni sem örökölhet, ha nőtlen.

Sára lelkesen magyarázta: jó család, tehetős család, nem kereskedők ugyan, csak iparosok, az apa asztalos, de jó hírük van, a leány pedig kedvesnek mondható, elmúlt tizennégy éves, két nővére már férjhez ment, a húgai még kicsikék. Az elsőszülött fiú szintén asztalos, a másodszülött rakodó a kikötőben.

Uri érdeklődött, vajon ezt még az apja intézte-e el; Sára sokáig nem adott értékelhető választ. Apád nagyon örülne, ha tudná, mondta sok mellébeszélés után. Ez mégis inkább azt jelentette, hogy Sára néz532te ki a jövendőbelit. Nagy tisztesség, Sára nem győzte hangoztatni, mert jól keres Uri jövendőbeli apósa, igen jól! „Nem fogunk nélkülözni tovább!” – kiáltotta Sára, és kitartóan szidalmazta a zsidókat, akik nekik József halála után nem szavazták meg a cupát, arra hivatkozva, hogy ők Uri tesseráját is használhatják; „mi közük hozzá, az római ellátmány, nem zsidó!”. Az asztaloséknak szép házuk van, rendes hozományt adott a másik két lányával, és igen dolgos a keze, mármint a jövendő apósnak. A jövendőbeli feleség nevére hirtelen nem tudott visszaemlékezni, „valami neve csak van”, mondta borúsan, majd más témára tért: jelentős adósság maradt József után, nem tudni pontosan mekkora, amelynek a törlesztését a bankárok eddig felfüggesztették, számítván Uri hazatértére; „ugyan miből fizettük volna, ugyan miből!”; de hát most már, hogy Uri végre megjött, azt az adósságot bizony törleszteni kell. A házat is ezért nem vették még el, ezt többször is hangoztatták, és a környéken néhány régi házat már leromboltak, mert bérházakat építenek a helyükbe, az alapokat is megásták; „könnyelmű ember volt az apád, fiam” – mondta Sára –, „nem értem, miért verte magát adósságokba folyton!” Uri tudta, hallgatott. „Te nem lehetsz olyan könnyelmű, mint az apád, mert ezentúl te vagy a férfi a házban.”

– Mennyi a havi törlesztés? – kérdezte Uri.

Sára nem tudta, de mindegy is, mert nem kellett fizetniük, és úgyse tudták volna behajtani rajtuk. „De a cupa, az igenis járt volna! Micsoda szemetek ezek a dögök, micsoda szemetek! Ilyen szemétség nincs is másutt, csak a zsidók között!”

Uri a kishúga haláláról érdeklődött, Sára azt mondta: köhögött, köhögött, és egyszer meg is fulladt; sok gyerek fulladozik, sok gyerek hal meg a telepen, egyre több, az Isten így akarja, jobb nekik az Ő közelében. „Lehet, hogy már angyal!” – kiáltotta Sára, és Uri eltűnődött, hogyan is kell odaát angyallá képeznie magát a kishúgának.

Sára azonnal vitte volna Urit a jövendőbeli családjának bemutatni, de Uri megmakacsolta magát: dolga van a vénekkel, előbb azt intézi el. Sára vitatkozott: a nősülés fontosabb. Uri szelíden mondta: „Én vagyok a férfi a házban, úgyhogy te hallgass.” Sára döbbenten elhallgatott, aztán hisztérikusan zokogni kezdett, ő nem ezt érdemli, ő mindig áldozatosan, ő mindig önfeláldozóan satöbbi; Uri kimenekült az udvarra, ott kint mondta csak, de úgy, hogy az anyja véletlenül se hallja meg: „én nem vagyok a férjed”.

Severust nehezen találta meg, végül olyan Severusként azonosította, akit Salamonnak is neveznek, és átadta az alabarkhosz levelét.

– Te olvastad? – kérdezte Severus.

– Nem olvastam – felelte Uri.

533

Severus kövér, szuszogó ember volt, takácsként kezdte és kereskedő lett belőle.

– Ügyes ember volt az apád – mondta Severus. – Megcsinálta a szerencsédet.

Urinak erről éppen más volt a véleménye, de udvariasan bólintott.

Severus az alexandriai Vész felől érdeklődött, rémes dolgokat hallottak a Túlnanban, ugyan mi igaz ezekből?

– Minden – felelte Uri –, és annál is több.

Severus kedvetlenül nézett rá, nem volt humora.

– Sok zsidót megöltek, megkínoztak, megcsonkítottak, megvertek, kiraboltak, megloptak, megaláztak, meggyaláztak – hadarta Uri, hogy a római gerouszia érdemes tagjának kíváncsiságát minél gyorsabban kielégítse.

Severus a fejét csóválta.

– Rómában ilyesmi nem fordulhat elő! – jelentette ki. – Az alexandriai zsidók elrontottak valamit.

Uri nem tudta, mit is mondjon erre, majd biztatásként megjegyezte:

– Annál jobb nekünk, fontosabbak lettünk Rómában ezáltal.

Severus összeráncolta a homlokát, gondolkozott. Uramisten, gondolta Uri, mit akarnak ettől a baromtól az alabarkhoszék?! Ez és Salamon?!

Severus feltörte a levél pecsétjét, komótosan kihajtogatta, elolvasta, töprengett, Uri állt.

– Na és mikor jönnek? – kérdezte Severus.

– Nem tudom – felelte Uri. Eszerint valakik Rómába jönnek Alexandriából.

– De hát azt nem lehet csak úgy! – kiáltotta Severus. – Meg kell szervezni a szállásukat, az ellátásukat!… Az nem olyan egyszerű!

Uri már távozott volna, el is köszönt, de akkor Severus megkérdezte, hol vészelte át a nehéz napokat Uri.

– A Körzetben – felelte Uri.

– Az micsoda?

Uri felsóhajtott.

– Az ott olyan, mint itt nálunk a Transtiberim – felelte.

– Akkor neked szerencséd volt – jelentette ki Severus. – Jobb a nehéz időket a mieink között tölteni. A zsidók mindig megsegítik egymást. Ezért is segít minket az Örökkévaló.

Uri buzgón bólogatott és távozott.

534

Uri tesserájával eleinte József élt, majd a halála után Sára; ez törvénytelen volt ugyan, de a magisztrátus elnézte. Uri arra gyanakodott: valahányszor az élelemosztásnál megkérdezték, ugyan miért nem jön az a férfi, akié a tessera, Sára hisztizni kezdett, hogy beteg, hogy az ügyeit intézi, vagy valami hasonlót talált ki, és a hivatalnokok inkább feladták, hogy szabaduljanak tőle.

Sára nem győzött sírni, rimánkodni, hajtogatván, hogy azonnal meg kell látogatni az arát, mert mindjárt elterjed, hogy Uri már itt van, és azok megsértődnek és lemondják a házasságot, „pedig annál jobb parti a magunkfajta számára a világon nincsen”, de Uri először tisztán akart látni az adósság ügyében.

Hárman fogadták a bankárok és mondták: az adósság törlesztését József sajnálatosan korai halálakor kegyeletből, valamint a hátrahagyott nőkre tekintettel jóságosan mindeddig felfüggesztették, de most, hogy a törvényes örökös megjött, a havi törlesztést azonnal meg kell kezdeni.

Így tudta meg Uri a bankároktól, nem pedig az anyjától, hogy az apja négy hónappal azután halt meg, hogy ő elindult Rómából. Hol voltam én akkor?! Már Bethzachariában voltam, akkor lehetett Pünkösd. Hogy lehet, hogy nem éreztem meg?!

Lehet, hogy azért halt meg az apám, mert azt hitte, már nem élek.

Visszarángatták a jelenbe: elétárták a számokat.

Az apja tartozása húsz százalékos kamattal: 240 000 sestertius. Ez tizenkét évre évi 20 000, vagyis havi 1666 egész kétharmad. Letörlesztett az apja ebből 6666 egész egyharmadot. Az ő tartozása 233 333 1/3, havonta tehát, kerekítve, 1620 sestertius.

Uri fellélegzett: ő kamatos kamattal számolt, mint az alexandriai bankárok szoktak, ami elképesztő összeg lenne: a 12 éves futamidő végéig 1 780 000 sestertius; havonta ez visszaszámolva 12 361 sestertius törlesztést jelentett volna; nincs az a dúsgazdag római zsidó, aki bírná.

Ezek még nem ismerik a kamatos kamatot, hála legyen az Örökkévalónak!

Aztán mégis kétségbeesett.

Talán jobb lenne, ha nem nősülnék meg, gondolta, mert akkor nem örökölhetnék, tehát az adósságot sem örökölném. De akkor elvennék a házat, és földönfutóvá válna Sára és Hermia.

Az alabarkhosztól kapott négyszázötven drachmát, vagyis ezernyolcszáz sestertiust, igazán bőkezű volt az a gyáva féreg; ebből hatszázötven sestertiust elköltött az úton, noha igazán nem költekezett. Ezeregyszázötven sestertiusszal még egyhavi törlesztést se tud kinyögni, pedig ki keres a Túlnanban annyit, mint egy légiós? Alig 535néhányan, csak a leggazdagabbak. Irreális a követelés akkor is, ha az apja négy havi teljesített törlesztésének összegét a közölt tartozásból csodálatra méltó becsületességgel levonták.

Uri ült a bírái: a bankárok előtt, és meg volt bénulva.

Nem ő lehetett előttük az első nyomorult, mert kis csöndet követően az egyik bankár, Julius, megszólalt:

– Tekintettel arra, hogy önálló életedet éppen most kezded, valamint tekintettel arra, hogy az adósságot nem te csináltad, noha, tudjuk, a haszonélvezője te voltál a családodból egyedül, hajlandóak vagyunk újabb kölcsönt nyújtani neked, persze csak akkor, ha elfogadod a segítséget.

Uri megértette: ha elfogadja, élete végéig el lesz adósodva. Persze mindegy, mert így is meg van fogva az élete végéig. Ha viszont nem fogadja el…

Arra gondolt: semmi köze az anyjához és a húgához. A sorsukra kéne hagynia őket.

De az apjának volt köze hozzájuk.

Mostantól őrá vannak bízva emiatt.

– Ha nem fogadod el – folytatta Julius tárgyszerűen és barátságosan –, a házadat az adósság fejében elvesszük, és ti hajléktalanná váltok. Ott úgyis ötemeletes bérház épül előbb-utóbb, és eddig is csak apád érdemeire és a te jövőbeli, várható érdemeidre tekintettel nem vettük el tőletek. Ha netalán úgy döntesz, hogy a családodat magára hagyod, a római zsidók köréből kitagadunk és eladunk rabszolgának. Ha megszöksz, hirdetményt bocsátunk ki ellened Itália-szerte. De mi szilárdan bíztunk benne, hogy a tekintélyes alexandriai zsidók kedvence, aki egyúttal Agrippa király futára is, egyszer hazatér, és az apja adósságát megfizeti. Hazatértél, fizess. Ha nem tudsz fizetni, végy fel hitelt. Vannak képességeid, van tapasztalatod, apád kapcsolatait is ápolhatod… Vannak alexandriai kapcsolataid… A király futára voltál… Van neked tőkéd, az ismeretségeid, legföljebb eddig nem számoltad össze, mennyit ér. Számold össze, mérlegelj és válaszolj.

Uri azonnal válaszolt:

– Mennyi hitelt adtok?

Megenyhültek a bankárok, és az előre elkészített kölcsönszerződést finom borral koccintva azonnal aláírták. Uri év végéig csak a korábban megállapított havi törlesztőrészlet felét fizeti, és csak januártól kezdve az egészet, az új hitellel megspékelve kereken havi kétezer sestertiust.

Mindegy, majd csak történik addig valami.

Uri csak úgy incselkedve, már az aláírás után, megkérdezte:

– Proszbul miért nincsen benne?

– Mi soha nem hétéves szerződéseket kötünk – nevetett Julius. – Mi 536hosszú távra tervezünk. Apáddal kötött szerződésünkben sem volt proszbul, kedves fiam.

A proszbult Júdeában alkalmazták valaha, de ott sem létezik többé. Mózes törvényei szerint a hetedik évben minden adósság elévül, de ha proszbult csatolnak az adósságlevélhez, ami már a későbbi, az íratlan törvény szerint való, az leszögezi, hogy elévülés márpedig a hetedik évben sincsen.

Gyakorlati értelme nem volt hát a kérdésének.

Uriban feléledt a kisördög.

– Láthatnám az apám szerződését?

Julius a fejét csóválta.

– Nem kötöttünk vele írásos szerződést – mondta. – Elég volt a szóbeli. Mi ismertük apádat: becsületes ember volt, legyen az emléke áldott.

Uri számolt és számolt.

Kiszámolta a hozomány minimális összegét, hogy legalább a havi kamatok egy részét törleszthesse belőle egy-két évig.

Eszébe jutott: nem kellett volna ezt a nyilvánvalóan teljesíthetetlen hitelszerződést aláírnia. Hátha az apjával is alá akarták íratni, és ő nem volt hajlandó. Törlesztette, amíg bírta, aztán belehalt.

Uri megdöbbent: nem az ő távollétébe halt bele József, hanem a nyomasztó tartozásba, az áldozatba, amit a fiáért hozott.

Aláírtam! Megint mekkora ökörséget csináltam, Uramisten!

Sára hallani sem akart Uri tárgyalásairól. Uri ugyan igyekezett megértetni vele, miről van szó, de az anyja tiltakozott: őt nem érdekli semmi, csak a jó parti, egyszülött fiának boldog jövője.

Uriban felsejlett, hogy az anyja többet tud, mint amennyit elárul, lehet, hogy tud mindent, csak megátalkodott gonoszságában úgy tesz, mintha semmit sem értene, de ez voltaképpen mindegy, ha már ő maga úgy döntött, hogy anyját és húgát nem hagyja magukra.

Az asztalos és családja este fogadta őket ünnepélyesen, mert Sára közvetítőasszonyt küldött előre, ahogyan szokás. A jövendő após már férjhez adott lányai nem voltak jelen, azok a férjük családjainak tulajdonát képezték és apjuk családjához nem volt közük többé.

Uri a menyasszonyát bámulta, kiöltöztették, szégyenpír borította a lapos, széles arcát, kényelmetlenül ült a heverőn a húgaival együtt, akik megpróbálták elnyomni a vihogásukat, és Urit bámulták szemtelenül és vizslatva, ellentétben az arával, aki lefele nézett eltökélten, sorsa ellen a teljes beletörődéssel lázadván, gonoszul.

537

Olyan csúf lesz nemsokára, mint amilyen az anyám. Két rémes anyát veszek a nyakamba egyszerre.

Az udvariaskodásokat Uri félbeszakította, megkérdezte, mennyi is a hozomány pontosan.

E nyíltság a derék asztalost kínosan érintette, ő több időt töltött körülményeskedéssel, amikor a feleségét megkérte, kicsit habogott, kicsit hebegett, aztán mondott egy szégyenletesen alacsony összeget. Uri felnevetett, aztán mesélni kezdett az asztaloskodásáról Júdeában. A jövendő após felélénkült, és sűrű hajjal benőtt homlokú feleségének néma rosszallása közepette a júdeai asztalosság részletei iránt érdeklődött, melyekkel Uri bőségesen és szakszerűen szolgált. Kérdezte a jövendő após, vajon asztalosként kíván-e működni Uri Rómában; Uri kijelentette, hogy esze ágában sincs, átveszi apja kereskedelmi vállalkozásait, azzal többet lehet keresni. Ez a jövendő anyóst mérhetetlen gyűlölettel, a jövendő apóst tisztelettel töltötte el. A színjáték addig folytatódott, amíg Uri a minimális, ám szükséges hozományt kialkudta.

Sára mindvégig megdicsőülten ült a kicsi széken egyenes derékkal, és szigorú pillantásával a vihogásra szintén kész lányát kordában tartotta.

Az esküvőt február közepére tűzték ki, volt addig még két hónap.

Uri maga sem tudta, miben reménykedik, mi fog történni e kéthónapos haladék alatt.

Eszébe jutott, hogy van neki természetbeli jövedelmi forrása, legfőbb ideje, hogy felkeresse patrónusát, Gaius Luciust. December közepe volt már azonban, és tizenhetedikén kitör a Saturnalia, amelyet idén, ezt sokan híresztelték, Caligula császár nagy kegyesen egy nappal meg is toldott, úgyhogy ezentúl nyolc napig tart. Saturnalia idején a bölcsebb patrónusok elmenekülnek a városból, és Gaius Lucius is így tett bizonyára, a megérkezése csak január elejére, az Újév szintén mámoros ünnepe után volt várható, amikor minden patrícius kötelezően újra felesküszik a jelenlegi császárra és az isteni Augustusra is. (Mesélték, hogy Tiberiusra a jelenlegi császár parancsára nem kell esküdni többé, de Drusillára, elhunyt, istenített nővérére igen.) Uri, amióta hazatért Rómába, egyszer sem ment át a hídon a másik partra, az igazi Rómába, a Saturnalia díszes felvonulásai és rendezvényei sem érdekelték, látott ő már olyat eleget. A zugban ült, ahonnét a húga magától, zokszó nélkül kivonult, és hol éberen, hol félálomban azon töprengett, mivel is tudná eltartani a családját.

Kereste apjának az üzletvitelre vonatkozó iratait, nem talált semmit. Sára meglepő tisztelettel azt mondta: „apádnak minden a fejében volt”. Uri emlékezett rá, hogy az apja időnként bevételeket és ki538adásokat könyvelgetett, de ezek a feljegyzések sem voltak meg sehol, sőt semmi nem maradt utána, sem egy tárgy, sem egy ruhadarab. Kérdezte az anyját, vajon kidobott-e mindent; Sára sóhajtott és bólintott: „fájt nekem minden, ami apádra emlékeztetett”. Uri a fogait csikorgatta, aztán abbahagyta, mert lötyögtek; mindent kidobott az anyja, és nem a gyász miatt, hanem mert azt akarta, hogy nyoma se maradjon a férjének, akivel gyűlöletes évtizedeket kellett leélnie.

Nem voltak hát iratok sehol, és Uri nem tudta, hol is kezdje apja üzleti partnereinek felkutatását.

Gondolatban végigjárta júdeai és alexandriai útjait és üzleti lehetőségek után kutatott. Igen, a selyem, még mindig. Júdeában nem használták, szegények ott a népek, Alexandriában viselték a kurvák, a hímringyók, a gazdag görögök és a gazdag zsidók egyaránt; Rómában Tiberius húsz éve betiltotta a viselését, épp abban az évben, amikor Uri született, mégis viselte mindenki, aki megengedhette magának; talán a selyem. Vagy valami más, valami eredeti ötlet kellene?

Nem kalmárnak született, sajnálattal kellett megállapítania. Ahhoz különleges ösztön kell, olyan szimat, amilyet az ő orra nem képes magából előcsiholni.

Január közepén kezébe vette apja elárvult sportuláját, az maradt meg utána egyedül, mert az övét és az apjáét a húga és az anyja egyaránt használta, amikor a tesserára kapott élelmet cipelték haza, és Gaius Lucius szalutációjára indult.

A tömegben Uri kedvetlenül álldogált, várta, hogy a többiek végezzenek a sportuláik megtömésével, amikor Gaius Lucius megszólította:

– Hát te ki vagy?!

Kedvesen mosolygott rá a patrónus, dupla tokája triplára nőtt, a hájból alig látszott ki a szeme.

– Gaius Theodorus vagyok, drága patrónusom, Ioses Lucius fia…

Gaius Lucius megörült és megölelte.

– Rég nem láttam Iosest, mi van vele?!

– Meghalt.

– Ó!… Te pedig, ugye jól emlékszem, utazgattál valamerre?…

– Utazgattam, igen…

– Merrefelé?

– Júdeában, Alexandriában…

Gaius Lucius elismerőn bólogatott.

– Na és mit hoztál nekem Alexandriából?

Uri elsápadt, a szíve nagyot dobbant.

Nem hozott ajándékot a patrónusának. Elfelejtette. Egyszerre 539meghallotta az apja hangját, amint ismételten figyelmezteti, el ne feledkezzék ajándékot hozni Gaius Luciusnak. Mégis elfelejtette. Kitalálni valamit gyorsan, kitalálni!

– Történeteket hoztam neked, drága patrónusom, érdekes és tanulságos történeteket, el is mesélem neked, mihelyt időd lesz rá…

Gaius Lucius arca eltorzult.

– Most még tömd meg a sportuládat – sziszegte gyűlölettel –, de többé meg ne lássalak!

Uri meghajolt és azonnal távozott. Az üres sportulát csak azért nem dobta a Tiberisbe, mert apja után nem maradt más.

Nagy hiba, súlyos hiba! Uri kétségbe volt esve.

Elveszíteni egy bőkezű patrónust! Ilyen hihetetlenül bután! Azt kellett volna füllentenie, hogy rengeteg ajándékot hozott, csak nem bírta magával cipelni, küldjön értük teherhordókat a patrónus; bármelyik piacon vehetett volna gyorsan millió csecsebecsét, mondván, hogy Alexandriából hozta őket, és nem történt volna meg a baj.

Ekkora hülyeséget, Uramisten! Mit szólna ehhez József?!

Uri rájött, hogy voltaképpen igazat mondott: ajándék lett volna az a sok érdekes történet Gaius Luciusnak, aki a pletykálkodást imádta, de hát honnét is tudta volna a szegény pára, hogy Uri, kínjában, valódi ajándékot kínál fel neki?!

Most már nem volt mit tenni, az ingyenétkezéstől Uri és az eltartandó két – sőt a jövendőbelijével együtt három – nő elesett.

Új patrónust kell keresni sürgősen.

Szabad új patrónushoz csatlakozni, nem tiltja a törvény, elő-előfordul ilyesmi, főként, ha az előzőnek az új patrónus az ellensége. Gaius Luciusnak is akadnak ellenségei bizonyára, de Uri tisztességtelennek tartotta, hogy a patrónusát, aki az apját és őt is évtizedeken át táplálta, elárulja. Különben is, amilyen pletykás ember, Gaius Lucius Róma-szerte el fogja híresztelni, milyen hálátlan kliens is ő; ugyanúgy fog a patrónusi megszégyenülésével dicsekedni, ahogyan Ioses Lucius kereskedelmi képességeivel tette, s ezzel a lehetséges patrónusokat elijeszti tőle.

Uri lassan ráébredt: nem az üres sportula az igazi baj, hanem hogy Gaius Lucius kegyének elvesztésével a selyempiacát is elvesztette.

Ekkora hülyeséget csinálni! És még ő hitte magáról, hogy tapasztalt, felnőtt férfi.

Sokáig állt a Zsidó-hídon a sziget fölött, esett az eső, Róma ködös volt és nyomorult. Meghódítani, Rómát? Ugyan. Megélni valahogy.

540

Nem segíthet más, csak a bankárok: nem érdekük, hogy elszökjön vagy kinyúljon az adósuk, úgy nem jutnak a pénzükhöz. El kell menni Juliushoz, ő volt közülük a legbarátságosabb.

Julius nem fogadta, csak a titkára. Egymásra bámultak, Hilarus és Uri, a két hajdani pénzszállító delegátus, aztán Hilarus, az egykori tanító felugrott és ölelésre tárta a karját. Uri meglapogatta Hilarus hátát, aki nem lett sudárabb. Máté azt mondta róla, hogy a római vének besúgója. Igaz lehetett. Hilarus akart vezetőhelyettes lenni Szürakuszaiban, s lett egy gazdag római bankár titkára; elérte, amit akart, és ki tudja, mit fog még akarni.

Hilarus egyre borúsabban hallgatta Uri tömör beszámolóját. Amikor meghallotta, hogyan tette ki Uri szűrét a patrónusa, a fogát szívta nagy együttérzésében.

– Jajjaj – mondta Hilarus. – Valamit tényleg ki kéne találni.

Aztán Alexandria felől érdeklődött, vajon Uri tudja-e, mikor érkezik az alabarkhosz, mert Severus már elhíresztelte a jövetelét.

Szóval maga az alabarkhosz jön.

Uri arra tippelt, hogy mihelyt Bassus elengedi a zsidó delegációt. Hilarus közölte, hogy Bassus már nincs ott, testőr lett Rómában, mert megérkezett az állomáshelyére az új egyiptomi helytartó, Vitrasius Pollio, derék embernek mondják, s ő alapos vizsgálatot rendelt el, az eltart egy ideig, és az alabarkhoszt aligha ereszti el a lezárása előtt.

Uri búcsúzkodni kezdett, de Hilarus marasztalta, Máté és Plotius felől érdeklődött, és csodálkozott, hogy Uri nem tért be hozzájuk Ostiában, ahol Máté Plotiust bízta meg az imaház megtervezésével, már épül, állítólag valóban nagyobb lesz, mint a déloszi. Uri felnevetett és kérte Hilarust, ha véletlenül levelet ír Philónak, ezt említse meg neki, mert örülni fog.

– Miért nem írsz te? – érdeklődött Hilarus.

– Nem szeretek írni – felelte Uri.

– Na ne – mondta Hilarus –, te ott gimnáziumba jártál és szónoklatokat gyártottál rogyásig!

– Hát igen – mondta Uri.

Hallgattak.

– Jó – mondta Hilarus –, valamit kitalálunk neked. Mindenképpen kitalálunk.

Urinak nem tetszett a többes szám, kifelé indult, aztán visszafordult.

– Ki vitte közülünk az áldozati pénzt? – kérdezte.

Hilarus nevetett.

– Hát nem tudtad!? Mindnyájan vittük, a didrachma adót az 541önkéntes felajánlásokkal együtt, szépen elosztva. Bele volt égetve a korsóink aljába.

– Ó! – mondta Uri és ő is felnevetett.

Aztán megborzongott.

– Emlékszel? – kérdezte. – Szürakuszaiban Máté azzal fenyegetőzött a vámosok előtt, hogy földhöz vágja mindet!…

– Igen – mélázott el Hilarus –, Máténak helyén volt a szíve.

Uri hazafelé ballagott a sárban és azon tűnődött: lehet, hogy mégsem tud megszabadulni Alexandriától, és még ez lenne a kisebbik baj.

Két nap múlva Hilarus üzent, hogy összehozza néhány kereskedővel, akiknek túl sok a dolguk és nem győzik egyedül. Némelyikük a Túlnanban lakott, mások az igazi Rómában, Uri felkereste őket és tárgyalt. Nagy tisztelettel fogadták valamennyien, nem győzték József emlékét áldani, de Uri érezte, hogy ez az ő alexandriai múltjának szól. Ha tudnák! de nem tudnak semmit. A kereskedéshez azonban értenek, és van pénzük.

Mire a nősülés esedékessé vált, Uri megállapodott az egyik kereskedővel, Pulcherral. Ez a Pulcher annak a Honoratusnak az unokaöccse, akinek a fia meghalt, és a grammateus posztját a majdan megszületendő fiának tartották fenn, de csak lánya lett, így Pulcher egyik fia lett a grammateus, azóta is az. Pulcher folyamatban lévő ügyei közül Urinak hármat kellett átvennie, nem is kedvezőtlen jutalékért. Egykor így kezdte a pályáját maga Pulcher is, történetesen József mellett.

– Te akkor még kicsi voltál – mondta Pulcher. – Apád nem említette?

– Nem.

Pulcher sajnálkozva rágcsálta a szája szélét.

– Élhetett volna József még egy kicsikét. Nagyon megviselte, hogy nem tud rólad semmit. Igazán üzenhettél volna neki.

Uri bólogatott. Amikor alkalma nyílott, üzent. Máté megígérte, hogy értesíti az apját, hát nem értesítette. A később küldött leveleket József már nem érte meg. Ugyan kihez kerülhettek? Valaki biztosan elolvasta őket. Ha elolvasta, vissza is fog élni velük.

Megpróbálta felidézni, mit is írt ő abban a két levélben. Talán semmi fontosat. Adja Isten, hogy így lett légyen.

Uri Pulcher ügyeit intézvén és az esküvő miatt rohangált Rómában, örült, hogy sok a dolga és nem kell gondolkoznia.

542

Az egyik rhodoszi ügyfélnél egy amforát vett észre, éppen olyat, mint amilyet Alexandriában látott, megkérdezte, hol szerezte. Hát, küldték a rokonok. Tudnának-e küldeni többet? Biztosan tudnának, bár a rhodoszi bornak nincs becsülete Rómában.

– Én nagyon-nagyon szeretem – mondta Uri izgatottan –, rendelnék belőle.

– Mennyit?

– Ötven amforányit? Vagy hatvanat?

A kereskedő fiatal ember volt, elbámult.

– Nem lenne olcsóbb tömlőben?

– Miért, hát ez drága, ez az amfora? – kérdezte Uri tudatlanul.

– Nem drága, de mégis többe kerül. El is törhet útközben… A tömlő csak kiszakad, azt be lehet foltozni…

– Sebaj – mondta Uri. – Rendelek hatvanat.

A kereskedő számolt, aztán átnyújtotta a végeredményt. Urinál sok pénz volt, azonnal fizetett, a szerződést is megírták, benne volt, hogy fizetve.

– De a vámot te állod – mondta a kereskedő.

– Én állom.

Utólag ezt is belevették a szerződésbe.

Az esküvőn minden rokon ott volt, a vőlegény részéről Sára és Hermia, a menyasszony részéről vagy húszan, mindenféle iparosok és gyanús személyek a kikötőből. Uri a legderűsebb hangulatát öltötte magára, eltréfálkozott mindenkivel, kivéve a jövendőbelijét; a menyasszony családja Urit igen vonzónak találta. A lakoma alatt súgva kérdezte az anyjától, hogy is hívják az ő feleségét. Sára rosszallóan ráncolta a szemöldökét, aztán kiderült, hogy még mindig nem tudja.

– Hogy hívnak téged, édes lelkem? – kérdezte Uri a feleségét, amikor a házba vezette. A feleség családja nem tartott velük, hazamentek a lagzi után, örültek, hogy ezt a lányt is elsózták, nincs vele gond többé.

Sára előzőleg kitakarított, magának meg a lányának a zugban készített fészket, a szoba ezentúl a férfié és a feleségé.

– Én tudom a te nevedet – mondta a feleség zordan.

– Na hogy hívnak engem? – érdeklődött Uri.

– Gaiusnak.

– Gaius Theodorusnak – közölte Uri.

A nő nézett rá sötéten.

– Így hívjalak, két néven? Ezt akarod?

– Nem. Hívjál Urinak.

– Uri…

A nő nézte a férjét, akit Urinak kell szólítania.

543

– Szóval, édes lelkem, mi a te neved?

– Hágár.

Uri meglepődött. Nem szokás héber nevet adni Rómában a nőknek.

– Kár, hogy én nem vagyok Ábrahám.

Hágár értetlenül állt.

– Hágár is szült Ábrahámtól – magyarázta Uri –, abból egy másik nép lett.

– Milyen nép? Kicsodától?

Üres volt Hágár szeme.

– Te nem ismered a Szentírást?

– Nem.

– Olvasni se tudsz?

– Nem.

Uri sóhajtott, aztán engedékenyen mondta:

– Elég, hogy én tudok.

Uri az asztalról a földre tette a mécsest, majdnem teljes sötétségben vetkőztek, bebújtak az ágyba. Uri magára húzta az apja és az anyja közös, vedlett takaróját. Hágár a hátán feküdt, nyitva volt a szeme, nem mozdult. Uri arra gondolt: Rómában nem szokás, hogy a rokonság reggel testületileg megszemlélje a véres lepedőt, úgyhogy akár el is odázhatná a dolgot. De érezte, hogy nem lehet.

Oldalra fordult, addigra a szeme hozzászokott a homályhoz, a mennyezeten gúnyosan villódzott a mécses lángjának árnya. Közelről nézte a felesége arcán a pörsenéseket, hol nőttek, hol összementek. A felesége behunyta a szemét, mozdulatlanul feküdt.

– Ki adta neked ezt a nevet?

– Nem tudom.

De nagy baj lesz ebből is, Uramisten, gondolta Uri, amikor nekilátott a dolognak.

– Te már voltál nővel – mondta hajnaltájban Hágár.

– Voltam.

– Mocskos állat vagy te! Szégyelld magad! Verjen meg az Isten!

Uri elmélázott.

Ábrahámnak Sára volt a felesége és Hágár az ágyasa. Neki Sára az anyja és Hágár a felesége. Ábrahámnak minden tekintetben jobb volt.

Uri az első hónapban igen jól keresett, de annál valamivel többet vitt el a törlesztés, kénytelen volt a hozományhoz nyúlni. Az alabarkhosztól kapott pénzhez babonásan nem nyúlt, nem mintha nem lett volna mindegy, miből is fizet.

544

Tavasz volt már, és a szótlan Hágár gömbölyödni kezdett, amikor megérkeztek a kikötőbe az amforák. Uri kiment, hogy megfizesse a vámot. Számolgatta előtte a pénzét, mennyit is vigyen magával. Megér egy ilyen amfora legalább húsz sestertiust, és ha itt is huszonöt százalék vámot kell fizetni, mint Alexandriában, az háromszáz sestertius. Nagyon sok. Le kell alkudni, és bérelni is kell valami raktárat, amíg eladja.

A vámosok rómaiak voltak, latinul tárgyaltak Urival.

– Jó sok bor ez – mondta a vámtiszt. – Megvan ez az egész vagy százhúsz sestertius is.

– Hát!… – mondta Uri.

– Akkor tizenkét sestertius a vám – mondta a vámtiszt. – Vagy pedig minden amforából leöntünk valamennyit.

Urit fellélegzett, nem mutatta. Kijelentette: az utóbbi megoldás jobban érdekli.

– De azt úgy nehezebb megmérni – gondolkodott el mélyen a vámos.

– Legföljebb többet fogtok leönteni valamennyivel – mondta Uri nagylelkűen.

– De azt is lehet, hogy hat amfora bor a miénk, és kész.

– Inkább öntsetek le belőlük – mondta Uri.

– De mondom, lehet, hogy úgy több lesz!

– Legyen.

– Vizezed, mi? – nevetett a vámos. – Utánatöltesz, úgy adod el, mi?

– Hát, mi tagadás…

Uri is nevetett.

Jó sok bort öntöttek ki mind a hatvan amforából más edényekbe, és Urié maradt mind a hatvan amfora. Uri igen csodálta, hogy egy sem törött össze, és még a szájukat lezáró viaszpecsétjük sem sérült; ezt égi jelnek vélte. A vámtisztet külön megkínálta és maga is ivott; ízlelgették a bort, a vámtiszt azt mondta, nem annyira rossz, de azért csodálkozott.

– Van, akinek pont ez kell? – kérdezte, és kiköpött.

– Vannak ilyenek.

– Rómában csupa tébolyult lakik – jelentette ki a vámos meggyőződéssel.

Uri a vámtiszttől két sestertiusért bérbe vett egy raktárat három hétre, maguk a vámosok hordták be az amforákat; kincstári raktár volt, elvileg nem a vámtiszt rendelkezett vele, de hát ő volt az, aki a zárat ki tudta nyitni, és a legnagyobb barátságban váltak el.

Fogalmuk sincs ezeknek, mennyit ér egy rhodoszi amfora.

545

Másnap szaladt a görög partnerhez és újabb száz amforát rendelt tőle.

Pár nap múlva egy talyigán tíz üres amforát húzott Gaius Lucius házához, volt köztük egy, amelyre ama nevezetes rhodoszi kolosszust is rátették agyagból kicsiben, amelyet sok száz éve döntött le egy földrengés. Nem az összes amforát kellett neki magának kiürítenie, néhánnyal már elbántak a vámosok, de szerencsére csak kettőt törtek össze. Megkérte Gaius Lucius háza előtt az őröket, hogy vigyázzanak rájuk, és bement az átriumba. Gaius Lucius szeme elsötétült, amikor meglátta.

– Most érkezett meg az ajándékod Alexandriából – mondta Uri. – Tíz rhodoszi amfora, kint vannak a kapu előtt. Sajnálom, hogy nem jöttek meg időben.

– Rhodoszi amforák?! – rikoltott fel Gaius Lucius és kisietett a háza elé.

Pár kliens utána tódult. Gaius Lucius megtapogatta, megszagolgatta az amforákat, a szeme csillogott. A kicsike kolosszust soká simogatta.

– Rhodoszi amforák! Szerezz nekem még! Sokat! Megadok értük egyenként ötven sestertiust!

– Kérésed, drága Gaius Lucius, parancs – mondta Uri. – De ezeket fogadd el ajándékba.

Uri nem vitt magával sportulát, és amint az amforákat bevitték a házba, visszaindult az üres talyigával. Gaius Lucius megdicsőülten integetett utána. Elesett attól, gondolta Uri, hogy engem szapuljon mindenütt, de minden barátjának rhodoszi amforákat fog ajándékozni néhány hónapig, úgyhogy megéri neki.

Nagy izgalom támadt a Túlnanban, mikor híre kelt, hogy Galileából Rómába érkezett Heródes Antipász a feleségével, Herodiasszal. Nem a zsidók között szállt meg, hanem odaát. Uri az anyjától értesült a dologról. Sára azt akarta, hogy Uri keresse fel az uralkodót és kérjen tőle pénzt. Uri rábámult.

– Miért adna épp nekem?

– Mert az apád kölcsönt adott neki.

Uri elnevette magát:

– Az nem Antipász volt, hanem Agrippa.

– Nem mindegy? Király!

– Nem király, csak tetrarcha! Nagy Heródes birodalmának csak a negyedét kapta!…

546

Sárát nem lehetett meggyőzni.

– Jól van – mondta Uri, hogy az anyja végre abbahagyja –, majd fölkeresem.

Sára mindennap megkérdezte, járt-e már a királynál. Uri eleinte azt felelte, hogy még nem volt ideje, később azt, hogy igen, de nem engedték be hozzá. Arra nem számított, hogy Sára egyik este azzal áll elébe, hogy elintézte: Antipász fogadja. Uri azt hitte, Sára képzeleg, de kiderült: addig rágta Honoratus fülét, akihez benyomult, hogy az, másképp nem bírván lerázni, megmondta, hol találja Sára fia Antipászt.

– A Palatiumon lakik – mondta Sára magabiztosan. – Holnap reggel odamész.

– Odamegyek – egyezett bele Uri.

– Veled megyünk – jelentette ki Sára.

– Én is megyek – mondta Hágár, akinek már szép nagy volt a hasa.

– És a húgod is jön! – mondta Sára.

Urinak millió egyéb dolga lett volna, de úgy döntött: legyen. Hadd lássák, hogy rúgja ki őt a tetrarcha, nem rágják a fülét többé.

Sára hajnalban ébresztette, izgatott volt, tiszta ruhát vett föl.

Uri a ház előtt magára spriccelte a vizet, imádkozott egy rövidet és felsóhajtott. Hágár is tiszta ruhában állt az ajtóban, mögötte egy rémes, kifésült hajú, zavaros tekintetű nő, Hermia.

Tiszta tunikát nyomott a kezébe az anyja, és a jobbik saruját kellett fölvennie.

Mentek át a Zsidó-hídon, a nők megilletődve hallgattak.

A Fabricius-híd túlsó végén Hágár letérdelt és kelet felé fordulva imádkozott. Uri nem értette, minek csinálja ezt. Állva várták, amíg Hágár befejezi.

– Még sose jártam Rómában – suttogta Hágár. – Hálát adtam az Örökkévalónak, hogy megengedte…

Uri megdöbbent.

Az anyja és a húga sem gyakran hagyta el a Túlnant, de az meg sem fordult a fejében, hogy a felesége sose látta az igazi Rómát.

Könnyek csorogtak Hágár széles, már nem lapos, hanem kövér, véreres arcán, amelyben kicsi, jelentéktelen orr éktelenkedett, és Uriban szánalom ébredt iránta.

– Megmutatom neked Rómát – mondta, szinte szeretettel.

Kanyargós utat választott a Palatium felé, hogy Róma nyomorát és gazdagságát egyaránt bemutassa: észak felé indult el a parton a Marcellus színháztól, megmutatta nekik kívülről Balbus színházát, és mentek tovább a Marsmező felé. A nyomorra a nők nem voltak 547érzékenyek, azt ismerték a Túlnanból, de a hatalmas épületek előtt sokáig álltak, és Uri magyarázta, melyik micsoda és mit intéznek benne. A Diribitoriumnál igen elképedtek, hallván, hogy ennek az óriási épületnek egyetlen összefüggő teteje van. A téglalap alakú Pantheonba nem mertek belépni, kívülről nézelődtek; Uri felsorolta, hány istenszobor is van benne, többek közt Mars és Venus, s hogy a boltozatos mennyezete a Mennyboltot utánozza. Magában a Pantheonban Caesar szobra, az előcsarnokban Augustus és Agrippa szobra áll. Hitetlenkedve hallgatták; Sára gyanakodva nézett a fiára és meg is kérdezte, honnét tudja mindezt.

– Olvastam róluk – mondta Uri szabadkozva.

Sára büszke volt, hogy a zsidó király szobra ott van a többi között; Uri habozott, bevallja-e az anyjának, hogy ez az Agrippa nem a zsidó király, hanem Augustus jó barátja, de jobbnak látta, ha hallgat.

Kiderült, hogy a Forumot egyik nő sem látta.

Először Augustus Forumán mentek végig, egészen a Via Sacráig; a Suburát nem mutatta meg Uri, az nem nőknek való hely, inkább visszairányította kis női csapatát nyugatnak, a régi Forumra. Csodálkoztak a nők, milyen sok oszlopos épületet tudtak egymás mellé zsúfolni a különböző korszakokban, s hogy köztük alig lehet elférni. A Carcer előtt borzongtak, hallván, hogy oda zárják az elítélteket. A Rostra nem érdekelte őket, pedig Uri büszkén mondta, hogy nemrég megnagyobbították. A Curia épületétől sem hatódtak meg, Uri nem bírta pár szóban összefoglalni, mivel is foglalkoznak a bírák és az ügyvédek. Megmutatta az arany nulla mérföldkövet, amelynek a talapzatán a birodalom legfontosabb városainak Rómától való távolsága volt feltüntetve mérföldben, vagyis nyolcadfél stadionban; kérdezték a nők, milyen messze van Jeruzsálem; Uri közelhajolt, de Jeruzsálem nem volt feltüntetve. A nők szörnyülködtek és meg voltak bántva. Uri mesélte, hogy Athénban is van ilyen az agorán, vagy ötszáz éve állították; a nőket ez nem hatotta meg.

Uri megmutatta azt a körbekerített helyet is, ahol Julius Caesart egykor meggyilkolták. Azért is keríttette körül Augustus, Caesar fogadott fia, hogy azt a gyalázatos helyet soha többé emberszem ne lássa.

– Szóval itt – mondta Sára jelentőségteljesen, és látszott rajta, hogy meg akar hatódni.

– Az ki volt? – kérdezte Hágár.

– Az első császár.

– És megölték?

– Meg.

– Nem szép dolog. Hogy tehettek ilyet?!

Hágár egészen kétségbeesett.

548

– Azóta úgyis meghalt volna már – próbálta nyugtatni Uri. – Régen történt, úgy nyolcvan éve…

– De akkor is!…

Uri tűnődött, felmenjen-e velük a Capitoliumra és megmutassa-e a Mennydörgő Iuppiter templomát meg a Tarpeii sziklát, ahonnét lelökik a halálra ítélteket, alatta pedig azt a száz lépcsőt, a Siralom lépcsőjét, amelyen a hóhérok az elítéltek testét vonszolják kampón, hogy a Tiberisbe dobják, de aztán úgy döntött, nem rémisztgeti őket. Ha eddig nem értesültek róla, miféle városban is élnek, ne tudják meg ezután sem.

A Palatinus-dombra Hágár nehezen, lihegve kapaszkodott fölfelé, gyakran megállt, alkarjával izzadó arcát törölgette. Sára mérges volt: biztosan van enyhébb lejtő is, miért nem arra mennek. Uri indokát, hogy ott gazdagok kertjei vannak és azokon nem lehet átmenni, Sára nem akarta elfogadni.

– Jó, hát mindjárt felérünk – mondta Uri. – Nem kell sietnünk.

Megmutatta a nőknek Apollo templomát, javasolta, nézzék meg belülről is, de a nők riadoztak: zsidónak nem szabad! Uri elmesélte, hogy Augustus itt rendezte azt a nevezetes népgyűlést, amelyre a júdeai követek és az összes Rómában élő felnőtt zsidó férfi, szám szerint nyolcezer fő volt hivatalos, ők bizony bementek a templomba; akkor osztotta fel Nagy Heródes birodalmát az utódai között Augustus.

– Apádat miért nem hívták?! – méltatlankodott Sára.

Uri nevetett.

– Mert ez régen történt, akkor még rabszolga volt a nagyapám, apám talán meg se született, és azóta a népgyűléseket Tiberius betiltotta.

Végül a nők mégse mertek belépni Apollo templomába.

Sárának eszébe jutott, mi van, ha a király – következetesen így nevezte Antipászt – már elment hazulról.

Uri szerint biztos, hogy még otthon van, élveteg ember, az ilyenek délig alszanak.

– Honnét tudod? – kérdezte Sára.

– Egyszer vele vacsoráztam – mondta Uri szórakozottan.

Ezt nem kellett volna, Sára szenvedélyei elszabadultak.

– Vele vacsoráztál és nem kerested fel azonnal?! Micsoda modortalanság! Vele vacsoráztál, a királlyal, és mi nyomorban élünk még mindig?! Vele vacsoráztál és nem gyaloghintót küld értünk a király?! Megátkozna az apád ezért, ha élne!

Hermia a vacsora részletei iránt érdeklődött, mit is ettek akkor; Uri igen bölcsen maceszt és zöldségeket emlegetett, amelyeket a húsevő húga nem kedvelt.

549

A Palatinus-domb tetején szentélyek és villák között kóboroltak, közelebbi címet Sára nem tudott. Uri rászánta magát, hogy megszólítsa az egyik vigilt.

– Tegnap vitték el őket – mondta az elégedetten. Szép nagy szőrzet volt a képén, valahonnét Keletről származhattak az ősei.

– Hová?

– Nem tudom, de száműzte őket a császár.

Sára sírni kezdett. Hágár még mindig lihegett. Hermia hülyén állt.

Uri bólintott és felsóhajtott.

Lefelé mentek, Hágár még nehezebben botorkált, mint fölfelé.

– Elrontottad! – sziszegte Sára. – Ha csak két napja idejössz, egy dézsa pénzt kaptál volna! Ha csak két napja!

Aztán elterjedt a Túlnanban, hogy Galliába száműzte a császár Antipászt, aki a kémjelentések szerint összejátszott a parthusokkal és rengeteg fegyvert gyűjtött össze a várában, hogy Róma ellen támadjon, ezeket meg is találták, sőt ő maga is bevallotta, hogy ennyi fegyvere van, csak azt nem, hogy Róma ellen készült volna. A felesége, Herodiasz, az a feslett szép boszorkány, csodák csodája, vele ment. Lugdunumba vitték őket. Nem a legrosszabb hely száműzetésre, akár még vissza is jöhetnek, de azért Agrippa méltán örülhet, mindjárt megkapja Galileát! Azért tett is érte valamit, ő jelentette föl Antipászt, hogy fegyvereket rejteget nagy számban! Hát, nyilván ő volt az – Antipász erre nem lehetett felkészülve, erre a nyilvánvaló rágalomra, esze ágában sem volt a parthusokkal szövetkezni –, habár, habár, nem is rossz ötlet végtére, mármint onnét nézve: ha a zsidóság a parthusok mellé állna, Róma el volna veszve, kétmillió zsidó a parthusok között, másik két és fél millió a birodalomban! – ugyan kérem, a zsidók mindig megosztottak voltak, már Mózes idején azok voltak, azóta meg még inkább…

Nagy dolog, hogy egy zsidó tetrarchát száműzött a császár, erről kérdezgetik a zsidókat az igazi Rómában, és ők magyarázhatnak, helyzetet értékelhetnek hosszasan, és amíg figyelnek rájuk, lelkileg is, önmaguk szemében is teljes értékű római polgárok végre, s nem csupán törvényileg.

Uri megint elment Hilarushoz, kérte, hadd beszéljen Juliusszal személyesen. Hilarus megígérte, hogy mindent el fog követni, de Julius sajnos vidékre utazott és nem tudni, mikor tér vissza. Uri kérdezte, üzenetet átad-e neki Hilarus. Hát hogyne, mondta Hilarus kész550ségesen. Uri leült, írni kezdett, amikor bejött az utcáról Julius. Uri Hilarusra pillantott, az nem nézett vissza.

Julius hajlandó volt Urit azonnal fogadni.

Uri előadta: nyilvánvaló, hogy a törlesztést csak egy-két hónapig bírja, utána elfogy a pénze, bármennyit dolgozik és ügyeskedik is. Nem volna-e mód, kérdezte, hogy a kétszázezer sestertius alaptartozást, amit végül is Agrippa vett fel, az immár királlyá emelt fenség fizesse vissza, bizonyára van miből, és neki, Urinak, csak a kamatokat kelljen kifizetnie.

Julius a fejét csóválta.

– Agrippa soha nem fizet meg tartozást – jelentette ki.

– Korábban nem fizetett, de most már van pénze, elvégre király…

– Most sem fizet.

– Úgy tudom, egyes szenátoroknak is tartozik, nekik sem fizet?

– Nekik sem – mondta Julius.

Uri bólogatott. Agrippa nem bolond, arra vár, hogy a hitelezői kitoldozzák a kicsinyke királyságát. Ha megkapta Nagy Heródes királyságának egész területét, majd csak akkor fog fizetni.

– Jó – mondta Uri –, nyáron már biztosan fizetésképtelen leszek. Mit tesztek velem akkor?

– Elvesszük a házadat.

– Most nősültem, várjuk az első gyereket.

– Mi nem mondtuk, hogy alapíts családot.

– Jó – mondta Uri. – És?

– Kitiltunk a zsidók közül.

– Igen. És?

– Elhíreszteljük, hogy megbízhatatlan adós vagy. Mi hitelt nyújtottunk neked, hogy apád tartozását a kamatokkal együtt meg tudd fizetni. Kedvezményt kaptál. És, nem tudom, felfigyeltél-e rá: nem kamatos kamattal számoltunk, ami irántad való kivételes jóindulatunkat tanúsítja. Ugye tanították nektek Alexandriában, mi az a kamatos kamat?

– Tanították – mondta Uri lesújtva. – De így se fogom bírni!

– Ne írtad volna alá a szerződést, fiam.

Uri Julius arcát tanulmányozta. Kellemes, kövérkés, pirospozsgás ember, nyoma sincs az ábrázatán a kegyetlenségnek.

– Mire jó ez nektek voltaképpen? – kérdezte. – Előbb-utóbb, tudhatjátok jól, el kell innét szöknöm. Mit akartok elérni?

Julius nevetett.

– Veszélyes fiú vagy te – magyarázta barátságosan. – Kiválóak a kapcsolataid Júdeában és Alexandriában. Erre mintha már utaltam volna, nem emlékszel? Bárkinek a tanácsban eszébe juthat, hogy téged alkalmaz a titkáraként, s ezzel tetemes előnyre tesz szert a 551többi tanácstaggal szemben. Ezt mi csak úgy tudjuk ellensúlyozni, ha pénzügyileg a markunkban tartunk. Végül is, ha majd úgy hozza a szükség, el is engedhetjük a tartozásod felét, háromötödét, háromnegyedét, öthatodát… Mikor mire lesz alkalom…

Ez végre egyenes beszéd volt, Uri megörült.

– Ha tehát tekintélyes zsidó patrónusra teszek szert, bizonyos mértékig mentesülhetek?

– Én ezt így nem mondtam – mulatott Julius –, én ilyen tanácsot nem adtam… Ha tanácsot adnék neked egyszer, talán azt mondanám, hogy mi képesek vagyunk honorálni, ha időnként elbeszélgetsz velünk, merre is jártál, mit is műveltél… Úgy értem, negatíve tudnánk honorálni… Ilyen-olyan összeg elengedésével… De hát még nem adtam neked tanácsot.

Uri már nem örült annyira.

Ezek is a kémükként akarnak alkalmazni, a disznók.

Apám erre azt mondaná, hogy nem.

De mire mondaná azt, hogy igen?

Germanikusz elején, vagyis Elul végén, éppenséggel Tisri elseje, tehát Ros Hasana, az Újév előtt egy nappal született meg Uri fia, három-négy héttel korábban, mint várták, sovány volt és hosszú, de egészséges, és a Theophilus nevet kapta. A csak görögül beszélő zsidók szerették a görög neveket latinosan ejteni, és Uri apósa, az asztalos ragaszkodott hozzá, hogy ez legyen az unokája neve. Urinak mindegy volt, örült.

Egy éve az éhhalál küszöbén fetrengett a Deltában, akkor nem hitte volna, hogy egy évre rá fia születik.

Theo, ahogyan becézték, mohón szopott, hascsikarós volt, és az alváson és az ürítésen kívül nem érdekelte semmi, őt szerette hát Uri az élők közül a legjobban, mert az anyja, a felesége és a húga szövetkezett ellene és nem hagyták élni.

Még várandós volt Hágár, amikor Uri, aki nem bírta a szagát és nem tudott mellette elaludni, visszaköltözött a zugba, és a három nő osztotta meg egymással a szobát. Ennek Sára és Hermia gondtalanul örülhetett, de Hágár is örült. Péntek esténként Uri mellé feküdt a zugban, miután pedig eleget tettek az Úr parancsának, Hágár megkönnyebbülve visszamenekült a szobába, ahol az ágyat Sárával osztotta meg; Hermia a lábuknál aludt egy takarón a földön. Uri igen csodálkozott, hogy valamennyire még eleget tud tenni az Örökkévaló parancsának, annyira elment a kedve a nőktől. Miután Theo meg552született, Sára és Hágár közé került az ágyban; Uri tartott tőle, hogy valamelyik hájas nő agyonnyomja, de Theo megúszta, élni teremtette az Úr.

Tél elején, közvetlenül a Saturnalia előtt érkezett meg az alexandriai zsidó delegáció, az élén Philóval mint korelnökkel; tagja volt az alabarkhosz, Marcus és Tija. Eljött hát az alabarkhosz teljes családja, hogy az alexandriai zsidók érdekeit a császárnál képviselje, és nem jött velük senki más. Nem volt szokás ilyenkor hajózni, komoly oka lehetett, ha mégis szembeszálltak a téli viharokkal. Bizonyára azonnal indultak, mihelyt kiengedték őket Alexandriából.

Hilarus üzent Urinak, hogy Honoratus házában fogadás lesz Alexander alabarkhosz és családja tiszteletére, és Uri is feltétlenül legyen ott, mert kérték. Uri kimosatta a legjobb tunikáját és felvette a legjobb saruját, volt neki mindebből kettő.

Nagy, emeletes házban trónolt Honoratus a régi Túlnan falán kívül, de még éppen az új falon belül, és ott szorongtak a római zsidók közül azok, akik számítottak, Uri nem sokat ismert közülük. Megállt az átrium bejáratában és hunyorgott. Egy kicsi, sovány, randa alak köszönt rá, Iustus, az izgága kőmíves, akit Jeruzsálem falain kívül látott utoljára. Iustus áradozott, mennyire örül, hogy Urit jó egészségben látja; gratulált a házasságához, a fia születéséhez és az üzleti sikereihez; szerét ejtette, hogy megjegyezze: Honoratus titkáraként működik; Uri mosolygott, örvendezett, köszönte és arra gondolt: ez is az ellenségem, akárcsak Hilarus.

– Édes fiam, édes fiam! – kiáltotta Philó és Uri nyakába ugrott.

A kis öreg lógott rajta, függeszkedett, csókolta, ölelte, tér képződött körülöttük, őket bámulták.

– Te vagy a mi emberünk Rómában! – kiáltotta Philó, és ezt mindenki hallotta. Ruganyosan lehuppant a talpára, odavezette Urit az alabarkhoszhoz, aki barátságosan megveregette a vállát, Marcus és Tija széles mozdulattal megölelte; bemutatták Honoratusnak, aki szintén megölelte; suttogás terjengett a nagy házban.

– Te leszel a titkárunk, a tolmácsunk, a mindenesünk! – jelentette ki Philó boldogan, és könnyek jelentek meg a szemében.

Philónak őszinték voltak a könnyei, és valóban elfelejtette, hogy Uri kegyvesztett volt már egyszer, mert most szüksége lett rá.

– Mesélj, fiam, mesélj! – vonta félre Philó Urit, de nem figyelt arra, mit mond, szidni kezdte azt a szemét kis hímringyót: – Képzeld, meglopott! Meglopott, Delphinosz, az a rohadt kis kurva! Soha többé 553nem hiszek Hippolütosznak, soha többé, még a csillagjóslatai is hazugok!

Aztán Vitrasius Polliót dicsérte, az új helytartót, aki voltaképpen régi, mert volt ő már egyiptomi helytartó korábban, még Flaccus előtt, huszonkét éve.

Először Aemilius Rectust nevezte ki Caligula, de mégsem küldte el, aztán Seius Strabót nevezte ki, de őt sem küldte el végül; Strabót még Tiberius sem bántotta, pedig ő Seianus apja, és a fiával együtt volt testőrparancsnok, és már járt egyszer követségben Alexandriában, amikor Tiberius félt, hogy Alexandria felkel ellene; ja, az orvos Sztrabónt, akinek ehhez a Strabóhoz semmi köze, Bassus alatt stílszerűen megmérgezték, szerencsétlen, kár érte; nos, Caligula ezután nevezte ki Macrót, de úgy alakult, hogy előbb ölette meg, mintsem az állomáshelyére küldhette volna; na akkor többek tanácsára visszahívta az öreg Polliót, akinek nem akaródzott otthagyni a birtokát, de rábeszélték, nyilván pénzzel; jól kezdte Vitrasius, okosan kezdte, megfontoltan kezdte, a helyi viszonyok ismeretében kezdte, bár őt is meglepte, mennnyit romlott húsz év alatt a helyzet, és nem ő tehet róla, hogy csak most adhatott engedélyt a delegáció indulására.

– Sok mindent írtam azóta – árulta el Philó bizalmasan –, kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzájuk… Velünk fogsz lakni, mint régen! Lesz időnk megint!

Uri bátortalanul megjegyezte, hogy ő családos ember, most született a fia, és neki kereskedőként kell működnie, hogy az anyját, a húgát, a feleségét és a fiát eltarthassa, valamint, sajnos, tetemes adósság maradt rá az apja után.

Philó legyintett: megoldjuk.

Nevezetes római zsidók mutatkoztak be Urinak, akiket nem ismert; Hilarus eldicsekedett, hogy Urival együtt volt a szent pénz szállítója öt éve; Iustus, a másik volt delegátus ismét bemutatta gazdájának, Honoratusnak, aki rendkívül szívélyesen úgy üdvözölte, mintha még sose látta volna, és talán valóban nem emlékezett rá, hogy az imént meg is ölelte.

Uri arra gondolt: az alabarkhosz a pereputtyával együtt rég elmerült a tenger fenekén, vastag homok takarja őket Alexandria romjai alatt, és Agrippa is csak a régmúltban királykodik valahol, fölötte vastag homokhordalék, azon meg csenevész gyomok nőnek. Különös, hogy idejöttek ezek az alakok Rómába, de már nem azok, akik voltak, sőt a római zsidó vének is csak valami platóni, másodlagos árnyai egykori énjüknek, amely szintén csak árnyéka volt a sorsnak. Árnyak álma az ember, mondta Pindarosz.

Mindegy. Miért ne lakjék az alabarkhoszékkal Rómában is? Leg554alább nem a saját családjával kell laknia addig is. A fiához majd el-elugrik, becézgeti, játszik vele, aztán rohan el abból a testi és lelki mocsokból.

Bárcsak tartana ez a szintén mocskos árnyéklét minél tovább.

Nem volt könnyű méltó lakhelyet találni a jeles alexandriai delegációnak: az alabarkhosz mindenáron az igazi Rómában, Philó pedig a Túlnanban akart lakni. Egyelőre Honoratus házában vitatkoztak a dolgon, Marcus és Tija rosszkedvűen hallgatott, és Uri sem nyilvánított véleményt. Alexander alabarkhosz azt mondta, hogy ott van a Palatinuson Agrippa háza mellett Antoniáé, ott megszállhatnának, szép, reprezentatív ház, ő ismeri, jó nagy, a mogorva Claudius lakja a feleségével meg a rabszolgáival, biztosan örülne, ha élet költözne bele. Philó érve az volt, hogy mégiscsak zsidó delegáció ők, nem tehetik meg a helyiekkel, hogy máshol lakjanak, az itteniek megsértődnének és joggal; az alabarkhosz, aki, mint kiderült, már nem volt alabarkhosz, leváltotta az új helytartó és egy görögöt nevezett ki a helyébe, azzal érvelt, hogy a nyomorúságos római zsidó negyedben nem fogadhatja a szenátorokat.

– Fogadjanak téged ők – mondta Philó. – Az nekünk olcsóbb.

– Ez nem szempont! – csattant fel az alabarkhosz.

Uri meglepődött, eddig pénzkérdés soha nem került szóba az alabarkhosz családjában. De hát érthető, az alabarkhosz elesett minden jövedelmétől. Uri nyugtalanul nyugtatgatta magát: csak van nekik megtakarított pénzecskéjük, hogy az ő adósságát, legalább részben, törlesszék.

Törlesztették: Philó megállapodott Honoratusszal, hogy a bankárok azon hónapok törlesztőrészleteit teljesítettnek tekintik, amíg Uri a delegációnak dolgozik. Uri jobbnak látta írásbeli ígérvényt kérni, s csodák csodája, megadták. Szabadidejében, ebben reménykedett, még üzletelhet is. Eggyel több oka lett hát Urinak fohászkodnia azért, hogy a Philó vezette delegáció minél tovább időzzék Rómában.

Úgy festett, erre megvan minden esély: a császár Galliába vonult, hogy apja egykori győzelmeit Germániába átruccanva megismételje, vagy, ahogy a rosszmájú politikai elemzők állították, egy sekély patakon vert gránitborítású fahídon százezer emberrel diadalmasan átkeljen. Ezen az alabarkhoszék elbúsultak: amikor Alexandriából elindultak, a császár még Rómában tartózkodott, és senki sem sejtette, hogy hadjáratra készül. A császár tavasz előtt aligha tér vissza Rómába. Uri attól tartott, hogy Philóék arra a jó néhány hónapra 555visszamennek Alexandriába, de nem így történt: a télre való tekintettel úgy döntöttek, Rómában várják meg a császárt. Talán egyéb dolguk is van, mint Caligulánál előszobázni.

Mire az alabarkhosz végre úgy döntött, hogy Claudius házába kéredzkedik be, kiderült, hogy ő is Germániába indult, amin az alabarkhosz nem győzött csodálkozni. Ilyen beteges ember, és háborúzni megy? Azt lehetett hallani, hogy valami küldöttség élén küldte az unokaöccse után a szenátus, gratulálni a császárnak, amiért átkelt a Rajnán és megvert egy húszfőnyi előőrsöt. Gúny volt abban, hogy a sánta, bolondos Claudiust küldték, mindenki vigyorgott. Alexander alabarkhosz fölkereste Messalinát, Claudius feleségét, aki kedvesen fogadta, de a házát nem ajánlotta fel nekik, az alabarkhosz pedig ezek után nem kérte.

Így aztán egy épülő bérházat alakítottak át három hét alatt a számukra a Túlnan közepén, egyelőre befejezték a negyedik szintnél, tetőt húztak föléje, és a legdrágább berendezéssel látták el, amit csak Rómában kapni lehetett, és kétezer rőfnyi távolságban még a környékét is kikövezték márvánnyal. Hatszáz férfi ügyködött az építkezésen nagy buzgalommal, napi tizenöt as volt a bérük, a munkavezetőké két sestertius; az anyagokat kosarakban cipelő gyerekek is kaptak napi öt ast, kétszer annyit, mint az egyiptomi kopt gyerekek az alexandriai kikötőkben és piacokon.

A földszinten egyetlen hatalmas átriumot alakítottak ki körben igen magas fallal, mert a házat viskók vették körül. Philó körbefesttette a falakat természeti képekkel; egyszerre nyolc neves és drága festő dolgozott, hogy Egyiptom nevezetességeit és különleges növényeit a falakra pingálja; tele lettek a falak színpompás papiruszfákkal, kikötői csendéletekkel, csodás, sosemvolt hétsoros hajókkal, tevékkel, szfinxekkel és piramisokkal; az egyik falra a Phoenix-madár került. Ugyan a Vész után elterjedt Alexandriában, hogy ama végzetes tavalyi év elején Felső-Egyiptomban ismét látták ezt a titokzatos madarat, de Philó legyintett: mese. A falon a mesebeli vészmadár olyan lett, mint egy szárnyas krokodil.

Az első emeleten az alabarkhosz kapott fényes lakosztályt, a másodikon Philó, a harmadikon a két fiú kapott egy-egy lakást. A ház csatornázását és padlófűtését is megoldották; mind a négy szinten több öblítős márványszaroldát is elhelyeztek, a fiúknál csak egyet-egyet. Felvettek egy csomó szolgát és szakácsot, akik az egyik szomszédos épületben alakítottak ki konyhát; ugyanabból a házból fűtötték az épületet, a csöveket a földszint alatt vezették át, mert két cső kellett, az egyikben a meleg víz áramlott fölfelé, a másik a hideget bocsátotta alá. Okos mérnöki szerkezet volt, nem kellett hozzá ejtőtartály, 556a meleg víz maga előtt nyomta a hideget. Marcus és Tija lakásaiba azonban már nemigen jutott a meleg vízből, addigra lehűlt, talán ettől voltak annyira búskomorak a beköltözéskor.

Az épülő háznak eredetileg nem volt udvara, leromboltak hát egy szomszédos viskót, a családot egy sovány alaprajzú bérház tetején, az ötödiken, a legrosszabb lakásban helyezték el, de jelentős készpénzt is adtak nekik, megél abból a tizenhat fős család legalább fél évig, addig kibírják egymás hegyén-hátán, gondolta Uri, és ha elég okosak és böjtölnek fél évig, akár szép házat is vehetnek maguknak. A viskó helyén létesítettek az alabarkhoszéknak egy római fürdőt meleg és hideg vizes medencével és kenegetőteremmel, valamint egy széles, lapos márványmedencét, hogy az alabarkhoszéknak legyen hol rituálisan is megmerítkezniük; oda a vizet az egyik, ez alkalomból a sakterek által rituálisan tisztának minősített ciszternából vezették át vékony, lejtős ólomcsövön, amelyet tizenhat újonnan emelt kőoszloppal támasztottak alá; a csövet ötszáz rőfönként erre a célra szerződtetett őrök vigyázták napi tíz asért. A ciszternából négy ember töltögette a vizet napi nyolc asért az emeletnyi magasságban lévő tartályba, ahonnét alázúdult; ha fogyást – párolgást vagy használatot – észleltek, máris loholtak a dézsával, másztak fel a létrára és utánatöltötték.

Kívülről kietlenül festett a ház, de belül olyannyira pompásra sikerült, hogy Honoratus azt állította: a szenátorok többsége is megirigyelhetné.

– Irigyelje meg mind! – suttogta az alabarkhosz dühösen, és sürgősen szobrokat is rendelt az átriumba.

Szép szobrokat szereztek be Honoratus emberei, divat volt épp a görög városokból minden mozdítható szobrot Rómába vitetni; az egyik mellszobor, amit Rómában készített egy görög mester, valóban egészen gyönyörű volt: Germanicust ábrázolta a művész, egy szépséges fiatal férfit, csak harminckét éves volt Germanicus elvégre, amikor Tiberius megölette. Uri felfedezte rajta a pénzeken látható Caligula vonásait, ami nem csoda, elvégre csak hasonlít az apjára a fia. Ezért az egy szoborért az alabarkhosz többet fizetett, mint az egész házért a berendezésével együtt. Uri hozzászokott, hogy körülötte megint talentumban számol mindenki, és nem hogy sestertius, de dínár sem igen hagyja el az ajkukat; valószínűleg ugyanúgy nem tudják az alabarkhoszék az as értékét, ahogyan ő nem tudta Júdeában, mennyit ér egy perutah.

Kérdezte a szobor látványától megilletődött Honoratus, vajon ezt magával viszi-e az alabarkhosz, amikor visszatér Alexandriába; az alabarkhosz elgondolkozott, aztán azt mondta: ha a küldetésük 557sikerrel jár, a római zsidó közösségnek ajándékozza. Honoratus nem győzött hálálkodni; nyilván abban reménykedett, hogy az övé lesz.

Nem volt világos, miben is áll a delegáció küldetése, ki és mire hatalmazta fel őket; ezt nem kérdezte senki, és Uri sem érdeklődte meg.

Azt azonban megkérdezte Philótól, miként oldják meg a tartozása fizetését.

Philó nem örült a kérdésnek ott a második emeleten, mert a paliszander asztallapjánál féloldalt heverve éppen Flaccus helytartó viselt dolgairól írt művet, hogy Caligula elé tárhassa, de ihletéből kiszakítva mégis elárulta: az alabarkhosz megegyezett a római zsidó bankárokkal, hogy azok minden költségüket fedezik az alabarkhosz aláírása ellenében, amíg a delegáció Rómában időzik, ez az úgynevezett kötelezvény vagy váltó, már elég régen használják ilyen esetekben, és a rómaiak bármikor megkaphatják az ellenértékét készpénzben az alexandriai zsidó bankároktól, akiknél az alabarkhosz a saját pénzét tartja, vagy pedig, és inkább ezt szokták tenni, futárt küldenek Alexandriába, hogy ilyen vagy olyan üzletbe ennyi és annyi összeg ellenében, ilyen és olyan kamattal beszállnak.

– Meg fogja érni nekik – mondta Philó sötéten és visszamerült a munkájába, Urit arra kérve, maradjon ott, mert bármikor olyan kérdés merülhet fel, amelyre csak az képes válaszolni, aki a Vész alatt a Körzetben jelen volt.

Uri el-elszunnyadt, amíg Philó írt, és fel-felriadt a Túlnan mindennapi zajait túlharsogó gyereksírásra, amelyre mostanában kiélesedett a füle. Könnyek szöktek a szemébe, annyira szeretett volna a fiával lenni inkább, de hát nem lehetett, mert azért fizették, hogy távol legyen tőle. Erősen érezte, sőt tudta is, hogy a fiában újjászületett az apja, és sajnált minden pillanatot, amit nem tölthet vele.

Olvasta Philó fogalmazványának elkészült részeit Uri, és nem ismert rá arra, ami történt.

Philó vázlatában Flaccus volt a felelős mindenért, az ő megveszekedett zsidógyűlölete; a görögök üzleti érdekeiről, amelyek az események mögött álltak, nem esett szó. Ezt Uri nem hozta szóba, de azt megkérdezte, vajon lehet-e már tudni, hány zsidót öltek meg Alexandriában a Vész alatt, mert erről eddig nem látott adatot.

– Lehet tudni – mondta Philó.

Uri várta, kiböki-e a számot Philó, de nem tette.

– Mégis hányat?

558

– Keveset – válaszolta Philó.

– Mennyit?

Philó habozott, aztán megmondta:

– Háromezernégyszázötvenkettőt.

Uri megborzongott.

– Ilyen sokat?!

– Nem elég – mondta Philó morcosan –, hogy a császár elé tárjuk. Az alexandriai zsidóknak alig több, mint egy százaléka! Kinevet a császár!

– Mégis mennyi lenne az elegendő?

Philó eltűnődött.

– Kétötöd, négyheted?… Azzal már kezdhetnénk valamit… Így csak a kínzások minőségével érvelhetünk… Azzal, hogy véneket korbácsoltak meg úgy, mintha rabszolgák lennének… Hogy zsidó nőkkel disznóhúst etettek… A minőségre kell helyeznünk a hangsúlyt…

Kérdezte Uri, ott áll-e még a Szebaszteion előtt Augustus zsidósztéléje, mire Philó azt felelte, hogy igen; talán gúnyból nem akarta Flaccus ledöntetni, most pedig már nem szabad; őrök cirkálnak körülötte éjjel-nappal, amióta béke van, és ha mégis ráfirkálnak valami zsidógyalázó csúfságot, ami gyakorta megesik, lemossák.

– Maguk az őrök firkálnak, hogy legyen mit lemosniuk – kuncogott Philó –, és hogy az őrséget ne szüntessék meg, mert ebből élnek, nem is rosszul…

– És mi van Flaccusszal? – érdeklődött Uri.

– Száműzték Androszra – felelte Philó. – Ezt is beleveszem a könyvbe! Az útját, ahogyan viharok közepette hajózik, és közben gyötri a lelkifurdalás meg a magány! És ha meghal, azt is! Az ilyeneket meg is ölik előbb-utóbb… Olyan lesz ez a művem, mint a legjobb görög regény! Sose gondoltam volna, hogy regényt is írok egyszer…

Philó felnevetett:

– Mit gondolsz, Gaius fiam, kik vádolták meg a római törvényszék előtt Flaccust? Nem fogod elhinni: Iszidórosz és Lampó! Igen, Iszidórosz és Lampó, a hajdani cimborái! Korrupcióval vádolták, képzeld! Korrupcióval, egy helytartót! Ejnye-bejnye!…

Philó, akinek semmi humora sem volt, sokáig nevetett.

– És mi van Pilátussal? – kérdezte Uri.

– Őt is száműzték valahová, gondolom.

Uri a fejét ingatta:

– Veszélyes dolog helytartónak lenni – mondta.

Philó felhorkant:

– Csak tirannus-helytartónak lenni rossz, mert azokat bizonyosan megbünteti az Örökkévaló! – jelentette ki. – A princepsek tévesen 559jelölték ki eddig az egyiptomi és júdeai helytartókat! Zsidókat kell kinevezniük, azok úgy tudják hűségesen szolgálni a császárt, hogy a zsidók is elfogadják őket! Ezt kell kiharcolnunk!

Szóval ezért érkezett Rómába Marcus és Tija is.

Uri nem tartotta lehetetlennek, hogy Marcus Egyiptom, Tija pedig Júdea helytartója lesz, ha az alabarkhosz eléri, hogy Caligula megbocsásson neki. Ahhoz persze el kell intézni, hogy a római lovagrendbe fogadják őket. A szükséges vagyonuk megvan hozzá. El fogják intézni: az alabarkhosz lefizeti a szenátorokat.

Ez lehet a fő oka, hogy az egész család idejött. Ha az alexandriai zsidók érdekeit képviselnék csupán, elég lett volna, hogy az alabarkhosz vagy Philó jöjjön.

Másfél éve az alabarkhosz családja kimaradt a provinciák leggazdagabb családjainak lovaggá avatásából, de most idejöttek hívatlanul és el fogják intézni. Lehet Marcusból helytartó Júdeában vagy Egyiptomban, és Tijából is lehet még akármi.

Akkor a tekintélyük, amely a Vész miatt megroggyant, Alexandriában helyreáll. Előre menekül az alabarkhosz és a családja.

Lehetek én még jeruzsálemi sztratégosz, gondolta Uri csodálkozva, de most sem lett lelkes a gondolattól. Aztán elvetette: Tija ugyanúgy kerüli Rómában, mint a görög diákok között a gimnáziumban. Mintha sose cseréltek volna eszmét iddogálva, hosszasan.

Philó az ebédszünetben, amely a nap ötödik órájától estig tartott, Urival társalkodott mindenféléről, ami épp az eszébe jutott; utána Uri lement az átriumba és ott aludt egy heverőn, amíg a nagy filozófus tovább dolgozott. Philó tele volt váddal és keserűséggel az alexandriai zsidók iránt, akik képtelenek értékelni, hogy egyedül az alabarkhosz megfeszített diplomáciai tevékenységének hála fogatta el Flaccust a császár, véget vetve a Vésznek. Ha az alabarkhosz tétlenkedett volna, még most is gyilkolnák a zsidókat Alexandriában! Állandóan azt hajtogatják azok az ökrök, hogy az alabarkhosz gyáván elvitte magával a magánseregét, ahelyett hogy megvédette volna velük a Körzetet – ugyan kérem!

– A vámosok nem teljesíthetnek katonai feladatokat! – jajdult fel Philó. – Az törvénytelen lett volna! Nekünk be kell tartanunk a törvényeket akkor is, ha az ellenségeink köpnek rájuk! Nem adhatunk magunk ellen érvet a kezükbe!

Majd arra panaszkodott, hogy Júdeából lázas izgatók érkeznek Alexandriába a kereskedelmi hajók legénységének álcázva magukat, aztán ott maradnak; a Vészt az Isten intésének mondják, amely arra vall, hogy az idők végezete immár elközelgett, sőt a Felkent is megszületett már szerintük valahol Galileában vagy Júdeában, és ők a hí560vei; arra vetemednek, hogy az imaházakban vizet itatnak a szegény hívőkkel, azt állítván, hogy az bor, nem pedig víz! Hallatlan lázadás ez a papság intézménye ellen, hiszen istentisztelet alkalmával csak pap áldozhat bort; nem-papi származású közönséges zsidók vindikálnak maguknak papi méltóságot! – ilyen a zsidó történelemben még sose volt! és akadnak hívők, akik ettől a közönséges víztől úgy megrészegülnek, hogy valóban papnak képzelik magukat, és még a papi áldást is elmondják! Rémség! Jeruzsálemben az ilyen káromlókat már üldözik, hálistennek, de Alexandriában még szabadon mászkálhatnak. Vitrasius Pollio azt mondja, ami sajnos igaz, hogy ő nem avatkozhat a zsidók belügyeibe, noha magánemberként belátja, hogy az ilyen izgatás veszedelmes; még szerencse, hogy a tekintélyesebb véneknek sem tetszik ez a dolog, és az izgatókat, ha rajtakapják őket, megkorbácsoltatják.

Ők viszont, a vének, hát őket sem kell félteni: kárjegyzéket állítottak össze és Pollio elé terjesztették, követelve, hogy a görögök által a boltokban, árukban és az üzletmenetben okozott veszteséget kamatostul térítsék meg nekik; Polliónak erre nincs pénze, honnét is lenne, és a vizsgálat még le sem zárult; nem lesz könnyű azonosítani és elfogni a görög gyilkosokat, rablókat és tolvajokat, a vállalkozás eleve reménytelen, inkább a felbújtókat kellene leleplezni, akik közül a főkolomposok Rómába menekültek és Apiónnal szövetkezve a császár környezetébe igyekeznek befurakodni; sőt azt is követelik Alexandriában egyes radikális vének, hogy az alabarkhosz a magánvagyonából kárpótolja a szerencsétlenül járt zsidókat, ami már tényleg maga a színtiszta abszurdum.

– Nem valami vidám város Alexandria mostanában – fejezte be a panaszkodást Philó, hogy a másnapi estebéd alkalmával újrakezdje.

Uri megkérdezte, mit tudni Apolloszról.

– Megkapta a bizonyítványát – mondta Philó –, elnyerte a görög polgárjogot és elment Korinthoszba.

– Miért éppen oda?

– Tija szerint azért, mert ott is várható, hogy a görögök zsidókat fognak mészárolni, és Apollosznak még nem volt elég belőle… De hát ismered Tiját… Aligha ezért ment Apollosz Korinthoszba, mert előbb lesz Vész Antiokhiában, ahol több mint kétötöd a zsidók aránya, mint Korinthoszban, ahol csak egynegyed, és emiatt kevésbé veszélyesek a görögök üzleteire nézve.

Uri meglepődve nézett Philóra. Mégis tudja, mi állt az alexandriai Vész hátterében. De akkor miért nem ezt írja le?!

– Elbúcsúzott tőlem, mielőtt elindult – sóhajtott Philó. – Azt mondta, soha többé nem akarja látni Alexandriát. Sírtunk együtt egy jó 561nagyot… Retorikatanárnak hívták Korinthoszba, és szerintem tényleg nem fog visszatérni.

Korinthosz… Odamenni, itt hagyni az egészet… Ellopni a fiát, elvinni Korinthoszba, fölnevelni magának… Geometriát tanítani… Lebujokba és fürdőkbe járni…

Nem lehet, valamilyen nők rá vannak bízva.

Philó reggelente soká készülődött, délig legalább háromszor székelt és kétszer fürdött, ekkor jutottak eszébe mindazon ideák, amelyeket aztán délután rögzített. Uri ezalatt a városban rohangált és az ügyeit intézte, hogy a családját pénzzel lássa el; addig sem kellett otthon lennie és a nők sirámait hallgatnia. Nemigen hagyták, hogy a fiát felvegye, dajkálja, beszéljen hozzá, nem férfinak való. Gyönyörű kék szeme volt Theónak, Uri eltűnődött, ugyan kitől örökölhette. Értelmes tekintetű, vidám kis kölöknek látszott, Uri számolgatta, mikor is fog megszólalni, hogy végre tréfálkozhasson vele. Még egy év legalább, Istenem. Addig csak a talpát lehet csiklandozni lopva, amíg hagyják.

Philónak tekercseket kellett beszereznie, és amíg Philó lassan huzigálta őket, Uri is beléjük olvashatott. Amióta visszatért Rómába, egyetlen tekercs sem volt a kezében. El fogok hülyülni, gondolta. A tekercseket vagy könyvtárakból kölcsönözte Uri, vagy megvette Philó pénzéből, s néhány igazi ritkaságra is bukkant közöttük. Egyszer, ha gazdag lesz, csodálatos könyvtárat szed össze, a kölcsönzésből remekül fog élni, és a gyerekeit maga fogja betűvetésre okítani.

Az alexandriai Vész óta divatba jöttek a zsidó tárgyú tekercsek Rómában, és Uri arra gondolt: ha ideje engedné, akár könyvkereskedéssel is foglalkozhatna. Meglepően sok júdeai és alexandriai görög és arámi tekercs bukkant fel Rómában, és a Septuaginta iránt is megnőtt az érdeklődés, ugyan miféle főistenben hisznek ezek a hitetlen zsidók.

– Fontosak lettünk a számukra – nyugtázta e fejleményt Philó elégedetten. – Kezdenek rájönni a latinok, hogy mi is vagyunk annyian a világban, mint ők, és hogy nekünk is van vallásunk és történelmünk!

Uri megjegyezte: nem biztos, hogy ez az érdeklődés jót jelent; a parthus történelem iránt azért érdeklődnek annyira Rómában, mert ellenséges nagyhatalomnak tartják; hátha a zsidókat is potenciális ellenségnek vélik.

562

– Ugyan! – mondta Philó –, erre semmi okuk. Szerintem a lelkük mélyén kezdenek rájönni, hogy Mózes törvényei rájuk is érvényesek! Az Örökkévaló elérkezettnek látja az időt…

Uri unta Philó fecsegését, de jó dolga volt mellette, amíg az alabarkhosz munkába nem kezdett és kiderült: a római szenátorok közül kevesen, és azok is gyöngén beszélnek görögül.

– Műveletlen banda! – kiáltotta az alabarkhosz. – Azt képzelik, hogy a kedvükért az egész világ megtanul latinul?!

Tolmácsként cipelte magával Urit az alabarkhosz, mert latinul sem Marcus, sem Tija nem volt tárgyalóképes. Őket eleinte szintén mindenüvé magával vitte az apjuk, majd belátva, hogy a két fiú jobbára hallgat, megparancsolta nekik, hogy mindennap járjanak fürdőbe, cirkuszba és teátrumba, s ott kössenek barátságot azokkal, akiket ő nem talál otthon, és latinul is tanuljanak meg. Marcus és Tija boldogan mondott igent, minden reggel tógába tekerték magukat, és Uri attól kezdve nem találkozott velük.

Mindenkit megajándékozott az alabarkhosz valamilyen Rómában vásárolt csecsebecsével, amit alexandriai eredetűnek mondott, a dúsgazdag nagyurak gyermetegen örültek. Igazi politikus az alabarkhosz, látta be Uri, akinek nem utólag jut eszébe az ilyesmi.

Ráncigálta hát Urit az alabarkhosz és Philó kétfelől, Uri hiába rebegte, hogy neki az üzleteit is intéznie kellene.

– Olyan ismeretségeket kötsz általam, fiam – mondta az alabarkhosz –, hogy egy éven belül egész Rómát megvásárolhatod!

Ez nem volt igaz, Urira senki sem nézett, csak ha megakadt a tolmácsolásban, és akkor is rosszallóan.

Eleinte nehezen ment a tolmácsolás, az alabarkhosz hadart és soha nem várta meg, hogy Uri egy teljes mondatot lefordítson, kénytelen volt hát Uri, az alabarkhosz gondolatmenetét előre kitalálni igyekezve, az alabarkhosztól csak félszónyira lemaradva a feltételezett, várható görög mondatot megalkotni latinul. Egy hét, tíz nap alatt Uri kitanulta az alabarkhosz észjárását, amely nem volt bonyolult; Uri már gépiesen tolmácsolt és közben arra gondolt: jobb lenne, ha az alabarkhosz otthon maradna, és ő, mint az alabarkhosz hosszúra kinyújtott nyelve, egyedül tárgyalna a rómaiakkal. De mivel voltaképpen semmi konkrétumról nem esett szó ezeken a találkozókon, sem üzletről, sem politikáról, Urinak be kellett látnia, hogy nem az a fontos, amit a felek mondanak egymásnak, hanem hogy egymás társaságában némi időt egyáltalán eltöltenek.

Azért olykor valódi mondatok is elhangzottak, ilyenkor Uri alig hitt a fülének. Tolmácsolnia kellett némely tekintélyes, régi családból való szenátorok vélekedését mind Tiberius császár, mind Caligula 563császár viselt dolgairól, és különös állításokat kellett kapásból görögre áttennie. Néha megkísértette, hogy a feltűnően durva latin szavakat enyhítve adja vissza, de attól félt, hogy a sanda szenátorok mégis tudnak görögül és kijavítják.

Kapitális bűnökről pletykáltak a szenátorok, amelyeket Tiberius követett volna el.

Akárkit Capri szigetére vitetett, megkínoztatott és a kiugró szikláról a tengerbe vettetett; alant katonák ellenőrizték, meghalt-e a szerencsétlen, s ha nem, evezőkkel verték és kitekerték a nyakát.

Tiberiusnak élete utolsó két évtizedében nemcsak a sziget neve miatt adták a Caprineus: Bakkecske nevet: hármas-négyes-ötös láncokban fiúk és lányok szeretkeztek előtte Elephantis kéjábrákkal teli könyveinek általa mutogatott képeit követve, hogy megcsappant férfikedvét növeljék, és a császár spintriái, így hívták e kéjfiúkat és kéjleányokat, köztük magas állású rómaiak gyermekei is találtattak, például Aulus Vitellius, a leváltott szír legátus idősebbik fia, a császár háza környéki ligetekben Pan-jelmezben és nimfáknak lengén öltözve csábítgatták az arrajárót, és az ki más lett volna, mint maga a császár, aki állandóan részeg volt, el is nevezték Biberiusnak.

És, mesélték, Tiberiusnak egy templomban megtetszett egy tíz év körüli tömjénvivő fiú és megbecstelenítette, majd a fuvolázó bátyjával is így cselekedett, s amikor a fiúk a dolgot szüleiknek elmesélték, mindkettőnek mind a két lábszárát eltörette, kéjelegve nézve a szenvedésüket.

Tiberius hálótermében Parrasius híres festménye lógott, azóta is ott lóg, Caligula nem vitette el, amelyen Atalanta a szájával elégíti ki Meleagroszt. Öregen elválasztatlan csecsemőket hozatott és azok szájába tette a faszát, hogy szopják.

Kevés barátja távozott Tiberiusszal Capri szigetére, néhány görög filozófus, a kedvencei, és azok még a császár életében mind öngyilkosok lettek, ők tudták, miért. Nerva tudta, miért halasztja magát éhen: mert a császár vonakodott végrehajtani a gazdasági reformjait. Hiába kérlelte Tiberius, hogy egyék. Miután éhen halt, a császár a reformot mégis végrehajtotta, ez az a banki kölcsön, amit egykor Alexandriában oly hevülten vitattak.

Thraszüllosz, a császár kedvenc jósa, akit száműzetésében ismert meg és azóta cipelt magával, szintén alig úszta meg élve: Rhodoszon épp akkor akarta a császár letaszítani a szikláról a mélybe, amikor Thraszüllosz megszólalt, hogy szerinte közeleg a halála, erre Tiberius megrettent, átölelte és életben hagyta. Mellesleg, ilyen a sors, Thraszüllosz unokáját, Enniát már Caligula ölette meg Macro feleségeként, illetve öngyilkosok lettek, a katonák érdeklődő figyel564mének közepette, de az törvényes dolog volt, mert a császár életére törtek.

Amikor Tiberius hatalomra került, mesélték, eltétette láb alól az ifjú Agrippát, aztán öccsének fiát, Germanicust, s később Germanicus özvegyét, a mostani császár anyját, Agrippinát, akinek előbb a fél szemét verette ki, majd éhen halasztotta, illetve az éhségsztrájkolót tömette, hogy megfulladjon. Mindenkit eltett láb alól, aki népszerűbb volt, mint ő; irtózatos volt a vérengzés, amit Seianus összeesküvésére hivatkozva rendezett, ártatlanok százait ölette meg vagy kergette öngyilkosságba, és az örökségüket megkaparintotta; szégyen, hogy a tetemeket kampókkal húzatta a Sóhajok lépcsőjére, mielőtt a Tiberisbe dobták őket, és még azokat is megölette, akik gyászolni merték a rokonaikat.

Senkit sem szeretett, saját édes gyermekét sem, Drusust, akit Augustus lánya szült neki, és aki a kicsapongásokba halt bele, pontosabban a saját felesége és Seianus mérgeztette meg, na akkor veselkedett csak neki a kínvallatásoknak igazán; Germanicus két ártatlan fiát is éhen halasztotta, Nerót Pontia szigetén, Drusust a Palatium legmélyebb pincéjében, aki éhségében a párnát ette; mutatóba hagyta meg Gaiust, a mi kegyes Caligula császárunkat, talán lelkifurdalásból. Mindannak, akire Caprin gyanakodott, elköttette a faszát, majd borral itatta, így repedtek széjjel.

Gyáva is volt Tiberius, mert például amikor végre megölték neki Seianust, még kilenc hónapig nem mert kimozdulni a szigeten a Iuppiter-villából, amelyet erődítménnyé építtetett át, pedig Capri egyetlen kicsi kikötőjében rengeteg hadihajó állomásozott. Rettegett a mennydörgéstől, vihar idején elbújt, vihar múltával is alig bírták előcsalogatni; ja, és Gallia, Szíria, Hispánia és Görögország előkelőinek vagyonát elkoboztatta a legátlátszóbb indokokkal; már ifjúkorában csak a bort vedelte a táborokban, tökrészegen indult a csatákba, amelyeket véletlenül nyert meg. Mallonia esetét mindenki ismeri: előkelő nő volt, Tiberius elcsábította, de Mallonia többé nem akart vele lefeküdni, erre bíróság elé citálta és ott kérdezte meg, nem gondolta-e meg a dolgot, mire Mallonia hazarohant azt kiabálva, hogy „sörtés, bűzlő vénség” a császár, és tőrt döfött a szívébe.

E mocskos történeteket némely szenátorok tekercseket előráncigálva, azokból idézve mesélték; e tekercseket Caligula kerestette elő és másoltatja hatalomra kerülése óta jelentős számban, hogy Tiberius viselt dolgait, az igazságot, napvilágra tárja. Éppen ideje, sóhajtoztak a szenátorok és hozzátették: soha többé ilyet, soha többé, örök tanulság ez minekünk.

Az alabarkhosz e vádakra nem szólt semmit, aztán összefoglalta őket Philónak, aki bölcs megjegyzést tett:

565

– Bőven elég, amit Tiberius valóban elkövetett, minek még hülye legendákkal is szaporítani.

Marcus szerint ami bűnt a szájukat tépők a halottnak tulajdonítanak, azt igencsak szeretnék maguk is elkövetni.

Az alabarkhosz annak örült egyedül, hogy a megboldogult Antoniának, Tiberius sógornőjének a nevét nem vették a szájukra. Talán mert tudták, hogy az alabarkhosz kezelte Antonia egyiptomi vagyonát, amely azóta visszaszállt a császárra.

Ugyanezek a szenátorok Caligulát nem győzték dicsérni.

Nagyon jól tette, hogy időben megszabadult Macrótól és Silanustól, már nagyon a fejére nőttek. Gemellus meggyilkolására nem tértek ki részletesen, az általános vélemény az volt, hogy a római és a világbéke megéri, de azért ecsetelték, hogyan lett Gemellus, Caligula fogadott fia, aki épp hogy felöltötte a férfitógát, öngyilkos: minthogy még nem forgott csatában, nem tudta, hogyan kell magába döfni a tőrt, és a centurio osztogatta neki a tanácsokat, de úgy se ment; na akkor aztán nekiestek és lemészárolták.

Nagyon jól tette Caligula, hogy az uralkodása elején, majd fél évvel később ismét, minden római polgárnak háromszáz-háromszáz sestertiust osztott szét, így kell bánnia az uralkodónak a néppel.

Uri meglepődött, eddig ezt neki a Túlnanban senki sem említette, pedig a polgároknak ott is meg kellett kapniuk. Amint teheti, elmegy a magisztrátushoz és elkéri a maga hatszáz sestertiusát.

Nagyon szép dolog, mondták a szenátorok és a lovagok, hogy Caligula pártolja a színészetet, a gladiátorjátékokat és mindazt, amit a puritánnak látszani óhajtó Tiberius visszaszorítani igyekezett. Tiberiustól óriási vagyont örökölt Caligula, kétezerhétszázmillió sestertiust – ez az irdatlan összeg majdnem mindenütt elhangzott és mindig ennyi –, és már csaknem az egészet a játékokra költötte, magának alig tartott meg valamit. Csodálatos volt az afrikai és campaniai ökölvívó-válogatottak küzdelme nemrég, kár, hogy nem láttátok! Önzetlen, derék uralkodó, ennyire nagylelkű princeps Julius Caesar óta nem volt, végre vidám város lett Róma! Ezzel máris visszafizette az itáliai népnek azt a százhatvanezer áldozati barmot, amit az a császár uralomra jutása feletti örömében áldozott.

Uri emlékezett, mit állítottak Alexandriában: ugyanennyi állatot áldoztak Caligula tiszteletére három hónap alatt Jeruzsálemben. Szóval ezért: egyetlen állattal se maradjanak le a zsidók a latinok mögött.

És micsoda hatalmas medvéket öletett le a cirkuszban, négyszázat, és még fehér szőrű is volt közöttük kettő! És négyszáz líbiai vadállatot, köztük hatalmas sörényű oroszlánokat! És hány gladiátort martak halálra, de szép volt!

566

És mennyire köztársasági érzelmű voltaképpen a mi új császárunk: életre keltette a népgyűlés ősi intézményét! (Ennek szenátorok voltak képesek örvendeni, amin Uri kissé elcsodálkozott, pedig azt hitte, már rég nem csodálkozik semmin. Talán nem félnek ettől az intézménytől igazán.) És Itáliában elengedte a félszázalékos árverési illetéket! És négyről ötre emelte a bírói testületek számát! És az Ifjúság napjával megtoldotta a Saturnaliát! És lakomát adott a szenátoroknak és a lovagoknak a családjukkal együtt, és díszruhákat, a nőknek és gyerekeknek pedig szalagokat osztogatott saját kezűleg! És mekkora az építési kedve! Mindjárt befejezi Augustus templomának és a leégett Pompeius-színháznak az építését, Szürakuszaiban a városfalat hozatja rendbe!

Nagy nevetve mesélték, hogy amikor Caligula beteg volt, sokan felajánlásokat tettek, bárcsak gyógyulna meg; és mikor Caligula felépült, a fogadalmaikat behajtotta rajtuk! Igen meg voltak döbbenve, de hát mit tehettek volna?

Publius Afranius Potitus megfogadta, hogy életét adja, ha Caligula felgyógyul; plebejus volt, béke legyen haló porán, mert a fogadalmát behajtották. Atanius Secundus lovag megfogadta, hogy gladiátorként küzd, és belehalt, sokan látták és megtapsolták, amikor kilehelte a lelkét; szép halál. A nép azt várta, hogy pénzzel jutalmazzák meg őket, de aztán jót nevetett rajtuk.

Uri nem állhatta meg, hogy mindezzel kapcsolatban Philónak megemlítse:

– Randa idők várnak ránk.

Philó mérges lett, kicsi, vézna nyaka pirosra váltott, beesett, mozgékony, ráncos arca pedig lilára.

– Minden idő olyan, amilyenné tesszük! – jelentette ki oktatólag. – A borúlátást nem szenvedhetem! Te csak azért nem vagy elég tehetős, mert nem bízol magadban! Légy végre kemény és céltudatos, édes fiam!

Uri nem szólt semmit.

A legérdekesebb a szenátorok hírei közül az volt, hogy Caligula azért távozott oly sietve Germániába, mert meg akarta előzni azokat, akik a meggyilkolására készültek, amint Germániába érkezik. A három kardot, amellyel a vérét akarták ontani, a Mars Ultor templomban szentelték fel az összeesküvők. Lepidus, Drusilla özvegye volt a lázadók egyik vezére, a másik Cornelius Lentulus Gaetulicus, sőt Drusilla húgai, vagyis a császár nővérei, Agrippina és Julia is be voltak avatva. A saját nővéreit Pontiára száműzte a császár, Agrippina a mellére kötözve vitte kivégzett férje hamvait magával, úgy gyalogolt ki a városkapun láncra verve. Nem is oly rég a Vesta-szüzek privilégiumait 567élvezték, a cirkuszban a császári páholyból nézhették az előadásokat, hozzájuk is lehetett imádkozni, és a január elsején esedékes éves eskükben őket is meg kellett említeni.

Lepidust és Gaetulicust kivégeztette a császár. Mindez nem sokkal azelőtt történt, hogy a zsidó delegáció Rómába érkezett; eddig nem hozták nyilvánosságra, de most már ideje, mert a szenátorok gratuláló küldöttsége Claudius vezetésével Germániába utazott, sőt már oda is érkezett. A különösen jól értesült szenátorok nevetve mesélték: annyira megharagudott a császár, amiért a nyomorék nagybátyja vezeti e küldöttséget, hogy ruhástól a folyóba dobatta.

Derűsen nevetett az alabarkhosz is, és csak Uri vélte hallani, hogy csikorognak a fogai.

Ez a Lepidus fontos kapcsolata lett az alabarkhosznak, miután Silanust kivégeztette a császár, s most őt is megölette. Claudius szintén fontos kapcsolata az alabarkhosznak, mint Antonia fia; rajta csak röhögnek, pedig két hónapig a császárral együtt volt konzul.

Nem ártana, ha az alabarkhosz egészségesebb és kevésbé halandó pártfogók után nézne, gondolta Uri kajánul, és tolmácsolt gépiesen, szorgosan.

Terhes volt a szolgálat, mert sokan környékezték meg, szólna az érdekükben pár szót az alabarkhosznak vagy Philónak. A nevezetes rokonok közül eljött Siculus Sabinus, a kovács, bronz menórát hozott ajándékba és azt kérte, hadd készítse el ő az alabarkhosz házának lépcsőkorlátját, mert hallotta, hogy nincs kész. Uri megígérte. Jöttek távoli rokonok, ismerősök és ismeretlenek, szinte valamennyien azzal kezdték, mennyire nagyra becsülték Józsefet, sőt már annak az apját, Tadeust is. Volt, aki látta, hogyan is nyomta ujjongva a fejébe a sipkáját Tadeus, amikor szabadon bocsátották, ama frígiai szabású, puha nemezből készült karimátlan, felfelé keskenyülő, a csúcsán előre hajló satyakot, amit minden felszabadult rabszolga megkap.

Tényleg, hol az a sapka? József megmutatta egyszer, Uri három-négy éves lehetett. Sára azt is kidobta volna? A fejébe nyomta néhányszor a sapkáját Tadeus, aztán meghalt.

Kértek a kérincsélők áthidaló hitelt, jelentéktelen ajándékot, állást, kapcsolatot, ajánlólevelet, akármit; Uri kényszeredetten bólogatott és mindnek megígérte, hogy amint szerét ejtheti, ügyüket megemlíti. Esze ágában sem volt szólni, soha nem volt alkalmas a helyzet. Ahogy múltak a hetek és a hónapok, egyre többen jöttek hálálkodva, amiért a gondjuk megoldódott; Uri szabadkozott, ő igazán nem 568tett semmit, ami igaz is volt; többnyire új, az előzőnél még sürgősebb kérelmet adtak elő, amire Uri ugyanazt válaszolta, amit korábban. Mások pedig meggyűlölték. De azok úgyis gyűlölték eleve.

Az alabarkhosz pazar házába elvétve érkezett vendég, azok is csak álmélkodó helyi zsidók; az alabarkhosz, többnyire Uri kíséretében, járta az igazi Róma fényes házait, és Uri nem mondta ki, hogy ennyi idő alatt az alabarkhosz megtanulhatott volna már latinul. Marcus és Tija megtanult, de eszük ágában sem volt sem tolmácsolni, sem tárgyalni, elvoltak a Rómában összeszedett új barátokkal. Ők többet végezhettek a kapcsolatok építésében, mint az alabarkhosz.

Philó elkészült a Flaccus ellen írott mű bevezető részével és Uri elé tárta. Uri elolvasta és nem nagyon tetszett neki, mert Augustus és Tiberius dicsőítéséből állt, akik a zsidók ügyét mindig a magukénak tekintették és igazságosan uralkodtak. Uri úgy vélte, Caligula aligha olvas végig olyan irományt, amelynek az elején az elődeit dicsőítik. Philó kénytelen volt belátni, hogy ez igaz, és a dicsőítést nehéz szívvel kihúzta.

– Jó, majd felhasználom máskor – morogta.

Uri előadta a teóriáját, vajon miért is vonult el Tiberius a hatalma csúcsán Capri szigetére. Tiberius addigra nyilván túl sok ellenséget szerzett magának Rómában, de nem merte őket maga megfegyelmezni; elbújt, és helytartónak maga mögött hagyta Seianust, aki a teljhatalmával élve Tiberius útmutatásai szerint vérengzeni kezdett, és még Tiberiusnál is jobban meggyűlölték emiatt; aztán amikor Tiberius úgy látta, hogy a helytartója túl erőssé vált, megbuktatta, minden bűnt rákent, és kijelölte a következő teljhatalmú áldozatot Macro személyében, aki Seianus hívei között rendezett óriási vérengzést, de túlhatalomra szert tenni már nem volt elég ideje, illetve Tiberiusnak nem volt már ereje megbuktatni, ám megtette ezt utóda, Caligula. Uri nem tartotta kizártnak, hogy Caligula, ha elég tanulékony, szintén elvonul majd valahová, a soros mészárlást egy később lemészárolandó bizalmasára bízva.

Philó kedvetlenül eltűnődött, aztán csak annyit mondott:

– Nem ennyire okosak a császárok, fiam.

Meglepő volt ez a vélekedés azután, hogy Augustus és Tiberius páratlan lelki és szellemi nagyságát Philó oly lelkesen részletezte a könyv kihúzott részében.

– Ha a császár elébe kerülsz, fiam – tette hozzá Philó borúsan –, ezt az istentelen ötletet mindenesetre ne tárd elébe.

Uri mulatságosnak találta, hogy Philó feltételezi: ő, a senki adhatna hasznos politikai tanácsot egy gyakorló uralkodónak.

Philó váratlanul elmosolyodott.

569

– Antonia ötlete volt – árulta el a titkot. – Megüzente Tiberiusnak, aki akkor még Rómában élt, de már kezdett belőle elege lenni mindenkinek, hogy tanulmányozza kissé Szolón életrajzát, különös tekintettel az önkéntes száműzetésére…

Uri elismerően bólintott. Valóban, már Szolón is ehhez a fogáshoz folyamodott. Hogyhogy eddig nem látta meg a hasonlóságot?!

– Ilyen okos nő volt Antonia?

– A világon nem volt okosabb nő nála – mondta Philó rekedten.

Csönd volt, Philó majdnem elsírta magát.

– Ismerted? – kérdezte Uri.

– Eljött egyszer Alexandriába.

Tetszhetett Philónak az a nő.

– Kitől származott? – kérdezte Uri.

Philó Urira bámult.

– Nem tudod?

Uri elpirult és nemet intett.

– Marcus Antonius az apja, ki más – mondta Philó.

Uri megborzongott.

Philó elmondta: Augustus kivégeztette az ellene fordult Antonius számos fiát, csak a Kleopátrától születetteket hagyta életben kegydíjjal, meg Iullust, aki cirkuszi játékot rendezett Augustus tiszteletére egyszer, ám őt tíz évre rá szintén kivégeztette, mert a császár lányának, Juliának ő is a szeretője volt – de mind a két Antoniát életben hagyta Augustus, és a kisebbiket feleségül adta a vér szerinti fiához, Tiberius öccséhez, Drusushoz. Aztán Tiberius megölette az unokaöccsét, Drusus és Antonia elsőszülött fiát, Germanicust. Germanicus legkisebb fia, Antonia unokája jelenleg a császár; a bátyjait, Antonia többi unokáját, Augustus és Antonius dédunokáit Tiberius, Augustus fogadott fia végeztette ki.

Antonia zseni lehetett, ha mindezt élve megúszta.

Bár végül mégsem úszta meg: Caligula a nagymamát előbb Augustává avatta, aztán öngyilkosságba hajszolta.

Maradt Antonia után egy fiú, az élhetetlen, bolondos, beteges, vénülő Claudius, akiből nem lett semmi. Uri kezdett kíváncsi lenni rá, Augustus és Antonius unokájára, akiben még Marcus Agrippa vére is csordogál. Hátha találkozik vele egyszer, és hátha nem is bolondos annyira.

Tél volt, esős, hűvös idő, a császár áthajózott Britanniába, ott megvert egy tizenöt fős csapatot, majd visszatért Galliába, az alabarkhoszon pedig Rómában kiütköztek a fáradtság jelei, mintha ő csatázott volna. Ahhoz volt szokva, hogy a Nílus partján mászkál a jó levegőn, nem pedig a miazmás Rómában, ahol a gyomrát megviselték az ide570gen ételek és italok. Philó ugyanolyan töpörödött és kortalan maradt, mint volt, talán ilyennek is született, és alig evett valamit.

A satnyának sikerült elsőszülött Philó átadta az elsőszülöttség jogát az erősnek teremtett öccsének, nem egy tál lencséért, hanem a könyvek élvezetéért. Vagy az apjuk döntött így valaha? Hivatalosan Philó a delegáció vezetője, de őt még a római zsidók is megmosolyogják és az alabarkhoszhoz törleszkednek. Uri megrémült: mi lesz, ha a második gyereke is fiúnak születik? Fohászkodott, legyen inkább lány. Elképzelte, mi lenne, ha egy gyűlölködő, irigy másodszülöttel is meg kellene vívnia és elborzadt.

Uri, amikor ideje engedte, belevetette magát az üzletbe. A rhodoszi korsók divatja leáldozott, Gaius Lucius nem rendelt többet, bár, ami a lényeg, megbocsátott, és Uri ismét megjelenhetett a szalutációin a sportulájával. Uri úgy osztotta be az idejét, hogy hajnalban elsőként érkezett a patrónusához, megpakolta a sportulát és loholt vissza a hídon, hogy Philót a délelőtti felkészülésének a végén érje. A fáradt alabarkhosz csak délutánra szedte össze magát annyira, hogy odaátra vitesse magát a gyalogszékben, ilyenkor Uri a két markos székhordó mögött ballagott és nyitott szemmel szundikált.

Otthon rémes volt a hangulat, mind a három nő elégedetlen volt vele, a család egyetlen férfitagjával, aki elhanyagolja őket. Az anyja állandóan kioktatta és szapulta, mintha Uri lett volna a férje; a húga megvetésével és némaságával sújtotta, amiért nem tudta férjhez adni; a felesége undorodott tőle, amiként a feleségétől Uri is viszont. Mégis megfogant a felesége valamelyik péntek éjjel. Talán azon az éjszakán történt, amikor a kurta együttlét után Hágár nem távozott a zugból, hanem azt követelte, Uri szerezzen pénzt az alabarkhosztól, hogy új házba költözhessenek, ahol neki külön szobája lenne a gyerekkel. Uri próbálta megmagyarázni, hogy a havi törlesztés átvállalása óriási gesztus Philó részéről, de ezt Hágár nem volt képes felfogni.

– Hol az a pénz, hol szórod el, kire? – sziszegte. – Mindenki engem irigyel, hogy tekintélyes férjem van, hát hol az a pénz?!

Uri kétségbeesett, de nemcsak a felesége mélységes butaságától, hanem mert volt némi igaza. Hogyan lehetséges, hogy az apja által kényszerből vállalt adósságot az élete végéig kelljen törlesztenie, és neki is ebbe kelljen belerokkannia, csak mert Agrippa egyszer jóllakatta a túltáplált szenátorokat? Uri nem bírta már Hágár sziszegését, fogta a takaróját, az éjjel közepén kivonult a ház elé és a takarót a fejére húzva a dézsa mellé feküdt. Hideg volt, de mégis elaludt. Reggel taknyosan, prüszkölve ébredt. Amikor bement a házba, Hágár azt sziszegte:

– Micsoda szégyen! Azt hiszed, hogy nem láttak meg?! Micsoda szégyen!

571

Uri úgy döntött, többé nem áll szóba vele.

– Ilyet nem lehet csinálni! – kiabált az anyja.

Uri aznap reggel meg se nézte a fiát, úgy rohant el hazulról.

Az üzlet akadozott, végül a balzsamkereskedelembe szállt be, ahová olyanok hívták, akik az apját valóban tisztelték valaha; kicsi pénz, de biztos, mondták meggyőződéssel.

Az ember soha semmitől nem tud megszabadulni, amibe beleszületett, se anyától, se adósságtól, se balzsamtól.

Úgy akarta azonban az Örökkévaló, hogy megpezsdüljön Rómában az élet, és Uri a gondjaitól időlegesen megszabaduljon.

Megjött a császár!

Tavasz volt már, amikor elterjedt a hír, és örömteli várakozás töltötte el a lelkeket a Tiberisen innen és túl egyaránt. Történik végre valami! A legkevesebb, hogy a császár diadalmenetet tart és a polgárokat ismét megajándékozza pénzzel, cirkuszi belépőkkel, lakomával.

A hír részben hamisnak bizonyult, mégsem lépte át a város határát a császár, hanem azon kívül maradt, a Vaticanus dombon emelt kedvenc cirkuszához közel, ahol az anyja, Agrippina által építtetett csodás kertben múlatja az időt, és a küldöttségeket ott fogadja, ha egyáltalán fogad valakit. Nem volt világos, miért nem lépi át a városhatárt. Uri arra tippelt, hogy a császár huzakodik a szenátussal, amelynek a többsége mégsem akarja megszavazni a diadalmenetet arra hivatkozva, hogy maximum csak a kis-diadalmenetet tudnák engedélyezni, az viszont egy császárra nézve sértő, és akkor inkább ne legyen semmi. Marcusnak mondta el a sejtését, aki megerősítette: hallott ilyen pletykákat. Tijával Uri nem beszélt, Tija továbbra is kerülte.

Közel feküdt a Túlnanhoz a Vaticanus, a zsidó delegáció tagjai nevettek is, hogy a véletlen mekkora előnyt kínál nekik a többi küldöttséggel szemben.

Százával hemzsegtek Rómában a delegációk, hónapok óta dolguk végezetlenül lebzseltek a városban, és most mind rohant, nyomult, tülekedett, hogy a császár az elsők közt fogadja.

Sok ügy van, amelyen csak a császár segíthet személyesen, így volt ez Caesar és Augustus idején és Tiberius uralkodásának első felében is: területi viták a szomszédokkal; hatalmi viták az elfajzott, uralomra éhes családtagokkal; adó- és vámelengedési problémák; súlyos, nagy presztízsértékű vallási viták, főleg elsőbbségi veszekedések, vajon ez vagy az az isten melyik kicsiny szigetről is származott eredetileg és 572kinek van joga templomot építeni a tiszteletére; melyik nép származott melyikből, melyik az ősibb, az igazibb; kit illet meg a halászati jog a partvidéken. Aki a császártól engedményt harcol ki, az odahaza, a maga kicsi szemétdombján legalább egy évtizedig zavartalanul önkényeskedhet. Mindezen nagy horderejű ügyekben sem a szenátorok, sem a consulok nem illetékesek dönteni, ha jelen van a császár, és most megjött végre, vagy majdnem egészen megjött.

Megjött azonban az a hír is, hogy még a télen Jamniában zavargás tört ki, a többségi zsidók leromboltak egy görög oltárt, amit Caligula tiszteletére emeltek; Herennius Capito nekik rontott a katonáival és sokat leölt közülük; ez a Capito volt az, aki annak idején elfogatta Agrippát és a háromszázezer sestertius tartozást követelte rajta, de Agrippa megszökött Alexandriába.

Nem szereti a zsidókat ez a Capito, a császári birtok felügyelője, Jamnia ugyanis, Azotosz, Phaszaelisz és Arkhelaisz társaságában a híres pálmaligettel együtt, meg egy nagy palota Aszkalonban Salome tulajdona volt valaha, Nagy Heródes testvéréé; az ő halála után Nagy Heródes Liviának, Augustus feleségének ajándékozta, anyja után Tiberius örökölte, majd őutána Caligula. Személyes császári tulajdon hát e terület, és mindig császári procurator igazgatta, külön adózással. Herennius Capito Livia és Tiberius alatt is procuratorként működött, és Caligula kivételesen megtartotta.

Philó sopánkodott: miért éppen most, miért éppen most?! Várhattak volna a jamniai zsidók, minek rontják az alexandriai áldozatok ügyét ilyen butasággal?!

Tija biztos volt benne, hogy provokáció történt, az alexandriai Vész után szinte azonnal.

– Persze, hogy provokáció! – fortyant fel a kis öreg. – De miért nem bírtak várni, amíg a császár dönt az ügyünkben?!

Marcus, részleteket nem ismervén, arra tippelt, hogy valamelyik zsidó imaházhoz túl közel emelték az oltárukat szándékosan a görögök, netalán Capitót is beavatva. Amíg görögök és latinok Róma helytartói, erre mindig lehet számítani, tette hozzá.

Philó megjegyezte, hogy Jamniában főleg filiszteusok élnek, nem pedig görögök. Marcus dühösen hörögte, hogy mindegy.

– Jó ürügy ez a császárnak, hogy egyik ügyben se lépjen – vélte Tija –, és így kiegyensúlyozottan, részrehajlás nélkül intézze el a dolgot. Az egyik serpenyőben Alexandria, a másikban Jamnia…

Marcus megjegyezte:

– Jamnia és környéke negyvenezer katonát tud kiállítani, Alexandria és Egyiptom egyet sem… Lehet, hogy Jamnia esete emiatt súlyosabban esik latba.

573

Philó őt is rendreutasította a borúlátásáért.

Marcus felfortyant:

– Nekünk ez a jamniai hülyeség akár még jól is jöhet! Be kell végre látnia a császárnak, hogy a zsidók fölé zsidó helytartót kell tennie!

Az alabarkhosz felhorkant:

– Csak nem mi okoztuk ezt a dolgot, előre megfontoltan?!

Marcus megsértődött.

Tija nevetett:

– Addig jó a zsidóknak – mondta –, amíg görögök vagy latinok uralkodnak felettük. Valahányszor saját királyuk volt, szétmarcangolták egymást.

Az alabarkhosz dühöngött, és volt oka rá: hírnökök százait küldte a Vész után Egyiptomba, sőt még Júdeába is sok pénzért, hogy a zsidókat a várható görög provokációktól megóvja; intette őket, nehogy a provokációra erőszakkal válaszoljanak; az azonban nem jutott az eszébe, hogy a császári birtokot képező Jamniába is küldjön valakit.

– Hova küldtem volna még delegátust, Athénba is, Dalmáciába is, az Ararát csúcsára is, a lerombolt Karthágóba is?! – kiabálta az alabarkhosz felháborodva. – Hova még, Antiokhiába, Déloszra, Számoszra, Ciprusra, sőt Rómába is netalán?! Mitől ilyen ostobák a zsidók?!

Uri most már egészen jól el tudta képzelni, hogyan kiabált a kaiszareai helytartói palotában Pilátus, amikor a Gerizim-hegyi vérengzés a tudomására jutott. Küldött volna oda is egy cohorsot, hogy Vitellius katonái ne rendezzenek mészárlást?! És még hova?!

Urinak a nyelvén volt, hogy ha császári birtok Jamnia, ott aligha történik bármi a császár akarata nélkül, és Capito talán ezzel fizetett a császár bizalmáért, de lenyelte.

Megjött a császár, és el kellett érni, hogy az alexandriai zsidó delegációt fogadja.

Marcus, Tija és az alabarkhosz szívélyes, önzetlen barátkozással és homályos, ám egyértelműen anyagi természetű ígérgetéssel elérte, hogy a megfelelő szenátorok és lovagok elárulják, kihez is kell a fogadtatás érdekében fordulni.

Homilushoz, ajánlották egyesek, ő a császár küldöttségügyi tanácsnoka, minden delegációt ő fogad először és ő dönti el, milyen sorrendben kerülhetnek a császár elé. Értelmes ember, a latinon és görögön kívül az egyik germán nyelven, koptul és arámiul is beszél.

De nem: inkább Helikónhoz, mondták mások.

Ez a görög szabados egy személyben intézi Caligula minden magánügyét, amolyan szórakoztatásügyi tanácsadó, éjjel-nappal a császár mellett koslat, még az ágyáig is elkíséri; szellemes ember, 574mindenről eszébe jut valami metsző, mulatságos megjegyzés, jól kitaníttatta az eredeti gazdája, aki Tiberiusnak ajándékozta; az előző császár szabadította fel, tőle örökölte Caligula, aki azt mondta volna róla, hogy az egész szenátus nincs annyira értelmes együttvéve, mint ez az egyetlen ember, és nála csak a kedvenc lova, Incitatus értelmesebb.

Sajnálkozva, sóhajtozva tették hozzá a magas rangú informátorok: ilyen rémes időket élünk, egy senkiházi szabados az egész szenátus és a teljes lovagság fejére nőhetett.

Philó le volt sújtva.

Ez az a Helikón, aki elérte, hogy Iszidórosz és Lampó legyenek Flaccus államügyészei. Őket a császár már többször is fogadta és ajándékokkal halmozta el. Képzelhető, miket sugdos az alexandriai zsidókról a császár fülébe ez az alak.

Egészen biztos, hogy Helikónt óriási összeggel lehet csak rábírni, hogy a zsidó delegációt a császár figyelmébe ajánlja. Mondják, nem veti meg a pénzt.

Az alabarkhosz dühösen mondta:

– Mégis Agrippát nevezte ki a császár királlyá, mégis Agrippáé lett Galilea!

Tija felvetette: nem ártana Agrippát Rómába hívni.

Az alabarkhosz még dühösebb lett.

– Nem vagyunk itt elegen?! – üvöltötte. – Egyáltalán, ki az az Agrippa?! Mi tettük királlyá! Mi tömtük pénzzel! Most is a markunkban van!

Philó úgy vélekedett, hogy augusztus 31. messze van; ha nem lesz diadalmenet, akkor Agrippa csak a császár születésnapjára jön Rómába, amikor a többi király, fejedelem, törzsfőnök, helytartó és legátus is a birodalom fővárosába zarándokol kötelezően, és valóban nem ártana, ha előbb érkezne.

Tija megvárta, amíg az apja kissé lecsillapodik, aztán halkan azt mondta:

– Nem ártana, ha végre benősülnénk Agrippa családjába.

Nagy lett a csönd. Philó elpirult, a torkát köszörülte.

– Marcus – mondta.

Marcus szokása szerint a hátával a falat támasztotta, most elszakadt tőle és ő is elpirult.

– Nem hiszem, hogy erre szükség lenne! – kiáltotta kétségbeesve.

Az alabarkhosz hallgatott.

– Épkézláb idea – mondta Philó sötéten. – Agrippa fia még gyerek. Ha Agrippával bármi történik, mondjuk egy este halálra zabálja magát, kutyáké lesz a zsidó birodalom.

575

Marcus felnyögött.

– Hogy is hívják Agrippa legidősebb lányát? – kérdezte reménytelenül.

– Bereniké – mondta Tija vidoran. – Nemsokára 12 éves lesz… Állítólag csinos. Fohászkodni fogunk, hogy meg ne ronduljon.

Futárok indultak másnap Agrippához, hagyja ott frissen szerzett Galileáját, és igyekezzék Rómába. A futárokat, szám szerint ötöt, mind más úton küldték Galileába; aki elsőként ér Szepphoriszba, külön jutalmat kap.

Így derült ki Uri számára, hogy Agrippa Tiberiasz helyett ismét Szepphoriszt tette meg Galilea fővárosává. Ezzel az egyszerű döntéssel nagyvonalúan és testületileg leváltotta Antipásznak az előző fővárosban, Tiberiaszban élő hivatalnokait, és a régiekhez, vagy inkább azok leszármazottjaihoz tért vissza; hálásan és hűségesen fogják szolgálni. És nem lehet ezentúl azt mondani, hogy Galilea fővárosa tisztátalan, hiszen Szepphorisz nem temetőre épült.

Claudius is visszaérkezett a császárral, de ő átlépte Róma határát, neki nem volt oka a pomeriumon kívül maradni. Philó meglátogatta, magával vitte Urit is.

Claudius gyűrt köpenyben és papucsban mászkált a zűrzavaros, tekercsekkel, szobrokkal és kárpitokkal teli házban és álmosan pislogott. Megörült Philónak, megölelte, Urira vetett egy pillantást és morgott valamit barátságosan, aztán panaszkodni kezdett az unokaöccsére, arra a szemét alakra, aki nem hagyja élni. Uri azt hitte, azért neheztel rá, mert a császár dühében a folyóba lökte, de kiderült, hogy nem: Claudius azért volt kétségbeesve, mert mint Caligula papja, mindenféle idióta szertartásokon kell részt vennie.

– Nem való nekem ez az egész – siránkozott a nagy testű, nagy fejű, kövér ember; kitűnően beszélt görögül. – Odavitetem magam, kirázzák a hordszékben a belemet, ott ülök órák hosszat a napon, megszólnak, ha a fejemre húzom a tógámat, hülyeségeket fecsegnek, nekem néha fel kell állnom és dadognom is muszáj valamit, és még csak olvasnom vagy aludnom se szabad! Ez a halálom!

A bal lábát kicsit húzta és furcsán beszélt: minden mondat közepén mutálni kezdett a hangja, mintha szorulna a gégéje, és a mondat végét magas hangon tudta csak befejezni.

– Ez a ház már nem is az enyém! – kiáltotta Claudius. – Elzálogosítottam, és még mindig ki van függesztve a nevem a Forumon! Nyolcmillió sestertiust kellett fizetnem a páratlan megtiszteltetésért, hogy 576Caligula papja lehessek, amit ő ajánlott fel nekem kegyesen! Nekem sose volt több pénzem százezernél, soha életemben, és azt se költhettem el soha! Már úgy kezdtem, hogy leégett a házam! Augustus felépíttette, de azon kívül több pénzt ő sem adott! Kölcsönökből éltem és élek most is! Bármikor kirakhatnak innét! Hajléktalan leszek! Mi lesz a lányaimmal, a szolgáimmal?!

Philó a császár egészsége iránt érdeklődött, mire Claudius, Augustus és Antonius unokája és Caligula császár papja, a vállát vonogatta.

– Úgy tesz, mintha meg lenne hülyülve – mondta. – De csak gonosz. Színészkedik. A határokat próbálgatja, mint egy kamasz.

Philó érdeklődött, miféle fogadtatásra találhat nála Alexander alabarkhosz.

Claudius eltűnődött.

– Kiszámíthatatlan – mondta. – Van neki a fejében ez meg az, de hogy mikor mi kerekedik felül, azt az istenek se tudják.

Aztán Claudius és Philó szerzőkről és tekercsekről kezdtek beszélni, elhangzott Cordus neve, és Uriról megfeledkezve bevonultak egy másik szobába. Claudiusnak tehát megvan másolatban Cremutius Cordus nevezetes tekercse, amelyet még Augustus rendelt elégetni, maga Cordus pedig, Seianusszal is összeütközésbe kerülvén, halálra éheztette magát; a szerző lánya, Marcia mégis megőrizte a könyvet, és most lemásoltatta és terjeszteni kezdte. Philó igen felizgult, mert mondták: a Caesar-gyilkos Cassius és Brutus erényeit dicséri a szerző, alig rejtegetvén köztársaságpárti érzelmeit. Sóváran nézett Uri Philó után: ő mindjárt elolvashatja. Állt a teremben Uri egyedül és nem tudta, mit is kell tennie.

Beviharzott egy fekete hajú, kövér, csapzott nő mocskos köpenyben, mezítláb, és Urira bámult.

– Te mit keresel itt?! – kérdezte rikácsolva, latinul.

Uri éppen válaszolt volna, de a nő továbbrohant, ki a teremből.

Messalina lehet, Claudius felesége.

Aztán nem történt semmi, Uri az ablakhoz sétált és kinézett; egy elhagyatott épület állt szemben, az ablaktáblái zárva; talán Agrippa háza.

Miért épült egymás mellé Claudius és Agrippa háza?

Vajon Claudius háza ugyanaz, amelynek építését Augustus finanszírozta? Nyolcszázezer sestertiust hagyott Augustus Claudiusra, volt hát neki több pénze is, mint most emlékszik rá; Uri maga olvasta Augustus végrendeletét egy régi Actában; meglepetést keltett annak idején, hogy a császár erre a félresikerült unokájára is gondolt.

Egy sovány, hajlott hátú, borzas fekete hajú, kockafejű férfi lépett a terembe és megállt.

577

– Te ki vagy?

– Az alexandriai Philóval jöttem, aki olvasni ment Claudiusszal – mondta Uri.

– És?

– Engem itthagytak – mondta Uri.

A hajlott hátú eltűnődött.

– Ha szomjas vagy éhes vagy, uram, gyere az átriumba – mondta aztán.

Uri megköszönte és vele ment.

Nagy volt a ház és sok benne a félig üres, alig berendezett szoba, az átrium pedig hatalmas.

Két gyűrött bakfis eszegetett egy szőnyegen heverve unalmában.

– Claudius lányai, Antonia és Octavia – mutatta be őket a hajlott hátú; a lányok nem néztek fel. – Mi kit tisztelhetünk benned?

– Gaius Theodorus a nevem – mondta Uri –, római zsidó polgár.

– Narcissus, rabszolga – mondta a hajlott hátú. – Milyen bort töltsek?

– Köszönöm, nem kérek.

– Egy kis gyümölcsöt?

– Talán igen…

Uri rágcsált, a lányokat bámulta, azok lustán hevertek és nem voltak szépek.

Előkerült egy férfi és az egyik lány mellé heveredett bizalmasan. Aztán bejöttek hárman, álmosak voltak és gyűröttek, most ébredhettek fel valahol.

– Megyünk a fürdőbe – vetette oda egyikük Narcissusnak –, délután visszajövünk.

– Igenis, uram.

Szolgák mászkáltak, egyikük főzni kezdett, hárman a fahasábokat hordták. Előkerült néhány idős és fiatal férfi, nekik Narcissus bort kevert. Forró vizet kértek, Narcissus fűszereket szórt a vízzel kevert borba és feltette a tűzhelyre. Uri elhevert a sarokban és csodálkozva nézte a tágas átriumban ezt a szokatlanul nagy, délelőtti forgalmat. Ezek mind itt laknak, vagy csak vendégségbe járnak ide? Otthonosan mozogtak, mintha övék lenne a ház. Talán csakugyan az övék, ha ők Claudius hitelezői.

Narcissus hasra feküdt a padlón, valamit másolni kezdett és nagyokat nyögött. Uri négykézláb odamászott, nézte, majd felkiáltott:

– Ez Aquila gyorsírása!

Narcissus felnézett.

– Ismered?

– Gyerekkoromban egyszer megtanultam – mondta Uri.

578

– Nagyon nehéz! – sóhajtotta Narcissus. – Ez Claudius beszéde, ő mindig így ír, de maga se bírja kiolvasni, nekem kell áttennem normális betűkre…

– Add ide, én megcsinálom – mondta Uri.

Narcissus meglepődve ült fel.

– De uram…

– Úgysincs semmi dolgom – mondta Uri, és hasra feküdt.

Narcissus, a rabszolga ült a sarkain és meghatódva hallgatott.

Uri a rossz szemével közelre remekül látott, és Claudius gyorsírása nem volt rendezetlen. Cicero szabadosa, Tiro találta fel a gyorsírást, és Maecenas szabadosa, Aquila tökéletesítette. Tiro, talán a régi, elvetett görög szótagírás nyomán, a gyakori hangkapcsolatokat felfelé és lefelé kunkorodó vonalakkal jelölte, Aquila pedig a főnevek és az igék ragozott végét el is hagyta, végül is mindegy, milyen nemű egy szó vagy milyen igerag járul hozzá, ha az ember úgyis tudja, vagy a kontextusból ki tudja találni. A lelkiismeretes lejegyző a szöveget frissen átolvasva a vitatható szavak végződését is beírja, amíg eredeti szándékára emlékezik, Claudius azonban ezt elmulasztotta, és Narcissusnak minden oka megvolt a nyögdelésre.

– Csak azt mondd meg – nézett fel Uri hunyorogva –, hogy mi a beszéd témája…

– Az erény és az élvezetek, Démokritosz nyomán – mondta Narcissus.

– Köszönöm.

Uri belefeledkezett a szöveg fejtésébe. Hamar rájött, hogy Claudius görög szavakat kevert a latinba, s hogy neki ezeket is latinul kell leírnia.

Már majdnem készen volt, amikor Narcissus az asztalhoz szólította. Vagy két tucat ember hevert a hatalmas asztallap körül, és senkit sem érdekelt, hogy Uri is ott eszik velük. Uri rájött: nem könnyű megállapítani, ki a rabszolga közülük és ki szenátor.

Mellette egy széles pofacsontú, hallgatag, penge ajkú fiatal férfi eszegetett, Titusnak szólították, odébb egy nagydarab, pirospozsgás, evés közben is folyton szónokoló alak, valami Sabinus, aki a jelekből ítélve az előbbinek a bátyja lehetett; balról egy vékony, kiugró ádámcsutkájú férfi, bizonyos Dexter; Claudius jelentéktelen küllemű lányai egy-egy hódoló mellett hevertek, az egyiket Gnaeus, a másikat Lucius néven szólították. Sétálva marcangolta aranytányérján az ételt bizonyos Diespiter. Némi tisztelettel hallgatták Lupust, Asinus Celert és Lusiust; Urinak rémlett, hogy ezek a férfiak consulok is voltak már. Afernek szólítottak egy pirulós férfit. Egy idős, kövér férfi széken trónolt, őt Appiusnak szólították, és úgy tűnt, mintha 579az egyik Claudius-lány udvarlójának, Luciusnak az apja lenne. Egy kerek képű heréltet, valami Posidest mindenki kedvesen hátba veregetett, amikor a közelükbe ért. Egy öreg nő, Aelia evés közben is hangosan dúdolt és hevertében ringatózott. Egy Pallas meg egy Callistus nevű szolga cserélgette a tálakat, és egy fiatal fiú, Helius keverte a bort. Mindenki ismerte egymást, olyanok voltak, mint egy nagy család. Messalina egyszer beloholt, szabadkozott, hogy sok a dolga, és kirohant. Szolgái közül néhány lehevert az asztalhoz, messze voltak Uritól, nem látta az arcukat, csak hallotta, hogy Myronnak, Polybiusnak és Harpocrasnak szólítják őket. Messalina még mindig nem öltözött föl rendesen, pedig már délután volt. Philó és Claudius nem bukkant elő, a tekercsekbe mélyedhettek valahol. Uri az evés végeztével visszahasalt a munkához.

Narcissus elolvasta a kész szöveget.

– Szépen írsz – mondta. – Tartozom neked.

– Ugyan – mondta Uri –, ha ez nincs, halálra untam volna magam. Bár, ami a lényeget illeti, Démokritosz aligha értene egyet azzal, hogy „boldogtalanabb a jogtipró, mint aki a jogtiprást elszenvedi…”

Narcissus elmosolyodott, de nem szólt semmit. Uri sem mondott többet. Így is megtárgyalták, Claudius rabszolgája és a szabad zsidó, mit vélnek Claudiusról, aki császár-unokaöccse jogtiprásait ily fennkölten mentegeti.

Alkonyodott, amikor Philó és Claudius is előkerült, nekiestek az ételnek, amelyet szünet nélkül főztek a szolgák. Claudius bemutatta Philót a jelenlévőknek, akik megszaporodtak a fürdőből visszatérőkkel. Philó őszinte lelkesedéssel számolt be Claudius legújabb művéről, Karthágo nyolckötetes történetéről, amely, mint mondta, a legkomolyabb figyelmet érdemli. Claudius szerénykedett, mondván, hogy az etruszk történelem, amelyen most dolgozik, ennél is fontosabb lesz, tizenöt-húsz kötetre tervezi, már megvan belőle kilenc.

Narcissus Claudius kezébe csúsztatta a beszédet, Claudius rápillantott.

– Szép! – mondta.

Narcissus Urira mutatott:

– Ő tette át.

– Ügyes! – mondta Claudius. – Ő kicsoda?

Philó felneszelt.

– Gaius Theodorus – mondta –, római polgár, a jobbkezem. Reggel már bemutattam neked…

– Ja igen – mondta Claudius. – Ilyen segítséggel könnyű!

– Már Alexandriában sokat segített nekünk – mondta Philó elérzékenyülve. – Ott szenvedte végig a Vészt is, mivelünk…

580

Uri elpirult dühében.

– Rémes lehetett – mondta Claudius. – Helytelenítem, ha emberek öldösik egymást. Öldössék az embereket a vadállatok.

Este befutott az alabarkhosz Marcusszal és Tijával, Claudius üzent értük.

Akkor már vagy ötven ember evett-ivott-társalgott az átriumban, a környező szobákban és a kertben.

Messalina végre felöltözött, sokan udvaroltak neki, Messalina kapatosan nevetett, rázkódtak a hatalmas keblei, Claudius másodszor is elázott és másodszor is kijózanodott.

Messalina egy nagyon kövér, csúnya öregasszonyhoz dörgölődzött, az meg az idős férfihoz, Appiushoz. Igen gusztustalanok voltak mind a hárman.

– Messalina anyja – súgta Narcissus a bámészkodó Uri fülébe –, nemrég vette el Appius Silanus, akinek a fia, Lucius, jegyben jár Octaviával, Messalina lányával…

Egy hangosan szellemeskedő, hórihorgas férfi haladt el mellettük, nyomában néhány ifjonc meg pár szolga.

– Livius Geminius szenátor – mondta Narcissus. – Egymillió sestertiust kapott a császártól, mert azt vallotta, hogy a halott Drusillát látta az égbe menni.

– Volt már egy ilyen – morogta Uri, és az emlékezetében kutatott. – Igen. Olvastam, hogy az isteni Livia adott ugyanennyit Numerius Atticusnak, aki az isteni Augustust látta az égbe menni…

– Jó memóriád van neked – mondta Narcissus elismerően.

Claudius a hánytatás után azonnal megéhezett, Narcissus hideg vízzel borogatta a fejét, Pallas pedig rántottát tett Claudius elé.

Az alabarkhoszék is akkor hevertek az asztalhoz.

– Édes Alexander! – kiáltotta Claudius. – Miért nem költöztök a szemközti házba?! Ott áll üresen! Elbújtatok a zsidónegyedbe, ahol a kutya sem keres titeket! Lakjatok itt, Agrippa nem fogja ellenezni… Fiúk, szaladjatok, nyissátok ki a házat!

Agrippa házának kulcsai Narcissusnál voltak, aki éjféltájban átvezette az alabarkhoszékat a szomszédba, fáklyás szolgák kísérték őket. Az alabarkhosz úgy döntött, hogy elfogadja Claudius ajánlatát.

– Most érkeztünk igazán Rómába! – fogalmazott az alabarkhosz Claudius átriumában, rá kevéssé jellemző módon találóan.

Uri nem sokkal később elaludt a nyáron is fűtött mozaikpadlón és csak hajnaltájban ébredt. A társaság nagy része kicserélődött, de most is sokan voltak és a jövevények is folyamatosan ettek és ittak. Uri a kert falába mélyesztett kamra felé vette az útját, hogy harapjon valamit. Narcissus ránevetett.

581

– Te sose alszol? – kérdezte Uri törődötten.

– Szerencsém van, nekem napi három-négy óra elég.

Ismerős alak kutatott a kamrában. Maroknyi fügével távozott.

– Ki ez a Dexter? – kérdezte Uri.

– Nagy ember – mondta Narcissus. – Ő mészárolta le Lepidust.

Uri hümmögött.

– Lepidus is járt ide, már mint özvegy – világosította fel Narcissus. – Szívesen fogadtuk, elvégre a császár sógora volt, és, hogy is mondjam illedelmesen, a kebelbarátja. Amíg a császár el nem küldte hozzá Dextert, Lepidus barátját, hogy mészárolja le.

Nem derült ki, Narcissus mit vél minderről erkölcsileg. Uri jobbnak látta, ha az elmondottakat nem minősíti.

– Milyen ember volt Antonia? – kérdezte Uri.

Narcissus szeme elhomályosult.

– Nem volt nála okosabb nő a világon – mondta meghatottan.

Ezt már Philó is mondta.

Az alabarkhoszék eltűntek, talán átmentek Agrippa házába. Uri azon tépelődött, hogy ideje volna indulnia, de hajnaltájt nem biztonságos végigbattyogni az igazi Rómán.

– Heverj le – javasolta Narcissus. – Ha nem veted meg a szolgák ágyát…

– Háltam én már mindenfelé – mondta Uri.

Narcissus szemében kétely csillant, Uri röviden összefoglalta. Narcissus elismerően bólogatott.

– Ki se néztem volna belőled – mondta. – Egy vaksi zsidó!…

Uri nevetett.

– És te, miféle szerzet vagy?

Narcissus nem tudta, kik a szülei, paedagogiumban nőtt fel, vagyis rabszolganöveldében, ahová csecsemőként adták be. Azt sem tudta pontosan, hány éves, úgy saccolta, meglehet már negyvenöt. Aztán elmondta, hogy Antoniáról szállt Claudiusra, aki fel akarta szabadítani, de ő arra kérte, várjon még vele.

– Gyakorlatilag mindenkit felszabadított – mondta Narcissus –, de úgyis mindenki itt maradt. Nekik van szabadulósipkájuk, nekem nincs, ez az egyetlen különbség.

Egy bénának tűnő öregembert cipeltek hordszékben, át a kerten.

– Barbarus Messala – mondta Narcissus –, Messalina apja, Claudius unokabátyja…

– Várj – mondta Uri. – Nem azt mondtad, hogy Messalina anyjának más a férje?

– Dehogynem. Elvált a kedves mama, és férjhez ment az öreg Silanushoz… De azért a volt férj is idejár kosztolni…

582

– Ki fizeti mindezt?!

– Akik összeadták a nyolcmilliót, hogy Claudius a császár papja lehessen… Sokan… Gazdagok… Nem mindegy, hol fizetnek az eledelükért, otthon vagy itt? Telik nekik, és itt legalább fecseghetnek, pletykálhatnak.

Az átriumban szolgák takarítottak, felmosták a padlót, nagy kosarakba gyűjtötték a félig elfogyasztott ételt. Az enni-inni kívánókat kiterelték a kertbe, ott terítettek a számukra.

Uri egyszerre megállt.

Egy alacsony, törékeny, fiúsan rövidre vágott, sötétbarna hajú, fitos orrú, nagy szemű lányt vett észre, aki Narcissus felé indult és mondott neki valamit. Narcissus bólintott, aztán Uri felé fordult.

– Gaius, ez Caenis. Caenis, ez Gaius, római zsidó, az alexandriai Philó Judaeus barátja, ismeri a gyorsírást.

Caenis nevét görögösen Kainisznak ejtette Narcissus. A lány biccentett és Uri szemébe nézett.

Ilyen szemet Uri még nem látott. Nagy, sötétbarna, csillogó, mély tekintetű szem volt, magába néző, az alsó szemhéja alatt korai, szomorú ráncokkal. Uri megbabonázva állt. Sok idő telt el. Kainisz elfordította a tekintetét és kiment a kertbe. Uri bénultan nézett utána.

– Nincsen most nála okosabb nő a világon – hallotta meg Narcissus hangját.

Uri rápillantott. Narcissus atyai imádattal nézett Kainisz után.

– Ki ez a lány?!

– Antonia fésülőnője – mondta Narcissus –, én néztem ki a rabszolganöveldében, én is vettem meg, tizenkét éves volt akkor… A szeme fogott meg… Belenéztem a szemébe és megütődtem… Antonia felszabadította, de ő is itt maradt, mert Claudius imádja.

Uri felsóhajtott.

– Kainiszhoz soha nem nyúlt! – kiáltotta Narcissus –, nem is hagynám! Claudius nem tud meglenni nélküle, Kainisznak elképesztő a memóriája…

Kainisz visszatért a kertből, harmattól nedves takarókat cipelt a törékeny vállán.

Uri elébe állt.

– Azt mondják, elképesztő a memóriád – mondta rekedten.

A lány megállt, nézte.

– Nem látszol fiúnak – mondta Uri.

A lány felnevetett.

– De madárcsontú vagyok – jelentette ki.

Mély volt a hangja.

Uri döbbenten állt.

583

Elatosz király lányát hívták Kainisznak, akit Poszeidón megerőszakolt, mire a lány bosszúból fegyver által sérthetetlen férfivá változott, és mindenkit legyőzött, amíg rá nem jöttek, hogy mégis megölhetik, ha elevenen földbe temetik. Megtették, de a föld alól madár alakban az égbe szállt.

Narcissus nem értette a rövid párbeszédet.

Uri halkan, arámiul felsóhajtott: Én édes jó Istenem!

– Isten nevét a szádra ne vedd – mondta Kainisz arámiul.

Uri szíve felkalapált.

– Te zsidó vagy?! – kérdezte Uri, zavarában görögül.

– Nem ismerem a szüleimet – felelte Kainisz görögül. – De nem lehetek zsidó, azok nem tesznek ki lányt. Germán se lehetek, azok sem szabadulnak meg a lányoktól. Lehetek latin, gall, hispán, kopt, arab, szír, görög, pun, illír, etruszk…

– Honnét tudsz arámiul? – kérdezte Uri arámiul.

– Élt a növeldében mindenféle népség – felelte Kainisz. – Mind a maga nyelvén fecsegett…

Narcissus felmordult, de nem volt rá szükség, hogy Urit elparancsolja a lány mellől, mert Claudius rohant bicegve hozzájuk, megragadta Kainisz karját és elvonszolta. A lány ledobta a takarókat, Narcissus lehajolt, felvette.

– Megint a kockaesélyek! – dohogta. – Van egy matematikai rendszerük, együtt dolgozták ki, aránylag biztos nyerést ígér, de csak ha elég sokan és megfelelően soká játszanak… Kainisz már hússzor elmagyarázta, de még most sem értem…

Narcissus elindult, Uri utána.

– Évtizedekre visszamenőleg emlékszik a dobásokra! – mondta Narcissus büszkén. – Minden játszmára, évtizedekre visszamenőleg, minden egyes dobásra!

– Lehetetlen – mondta Uri –, hiszen még gyerek!

– Legalább huszonöt éves – mondta Narcissus –, én csak tudom, én vásároltam.

Boldog, szorongó, sajgó mardosás töltötte ki Uri mellkasát, soha nem érzett még ilyet. Látni akarta Kainiszt mindennap, minden órában, minden percben, legalább látni, és beszívni az illatát. Látta maga előtt, bárhova is nézett, a Túlnanban is látta, a Zsidó-hídon is látta, ébren és álmában is látta, és képzeletben végeérhetetlen beszélgetéseket folytatott vele. De azért jobb, s egyben fájdalmasabb volt a valóságban is látni. Erre módja nyílt, mert az alabarkhoszék csak aludni 584jártak Agrippa kitakarított házába, a nappalokat és az éjszakák nagy részét odaát, a szomszédban töltötték, és Uri megbízatását elfelejtették visszavonni.

Urira nem volt szükségük: majd mindenki tudott görögül a Claudiusnál lebzselők közül, s ha mégsem, akadt önkéntes tolmács elég. Claudius maga sose vette észre, latinul beszél-e épp vagy görögül. Uri rettegett, hogy fölösleges volta kiderül, és nem láthatja Kainisz elsuhanó alakját többé, ezért felettébb szorgalmasan dolgozott Philó számára, gyűjtögette a Flaccus ellen írandó műhöz az anyagokat, s még azt is kiderítette, hogy a száműzött helytartó után Caligula pár fős csapatot küldött hajón, és azok le is mészárolták.

Philó boldogan írta le a könyve befejezésében: „Annyi vére folyt Flaccusnak, mint az általa legyilkolt zsidóknak összesen”. Uri szerét ejtette, hogy Claudius számára is felhajtson néhány etruszk forrást, Philó és az alabarkhosz büszke volt rá, Claudius megdicsérte és Uri fellélegzett: talán nem küldik el egyelőre, a sok ingyenélő szolga között ő is elfér.

Péntek délben ment csak haza, hogy a szombatot a családjával töltse; túlesett péntek éjjel a közösülésen, szombat este pedig, amikor már szabad, loholt vissza az igazi Rómába, a Palatinus oldalában épült Claudius-villába. Csak a fia hiányzott neki, Theo. Azzal vigasztalta magát, hogy sokat fog vele foglalkozni, amikor már érdemes.

A szolgákkal és a szabadosokkal társalgott Uri, tett nekik ilyen-olyan szolgálatokat, Narcissus jóindulatúan segítette, hogy azok befogadják; Messalina szolgái nem fogadták be, de jobb is volt így, mert Claudius és Messalina szolgái gyűlölték egymást, és Kainisz Claudiushoz kötődött.

Megkérdezte a lányt Uri, vajon Claudius nem próbálkozott-e nála. Addigra megtudta, hogy az ártalmatlan Claudius nagy kujon és minden nőnél próbálkozik; első lánya nem is az első feleségétől származott, hanem egy Boter nevű rabszolganőtől, s amikor kidobta a feleségét, az öthónapos, nem is tőle való lányát kitette a volt felesége küszöbe elé, azóta az elvált nő neveli.

Kainisz nevetett, imádott nevetni:

– Próbálkozott, persze. Megkérdeztem, mi kell neki inkább, a puncim vagy az agyam. Claudius mérlegelte a választ és végül arra jutott, hogy puncija majdnem minden második-harmadik nőnek van. Azóta szépen elvagyunk.

Nem olyan buta ez a Claudius, mint mutatja.

Kainisz elmesélte: Antonia mindig csepülte a fiát, fűnek-fának panaszolta, hogy a legbutább rabszolgája is okosabb ennél a nyomoréknál, míg el is hitték; így maradt életben legalább Claudius.

585

Okos nő lehetett.

Kainisz mosolygott.

– Képzeld el: majdnem megölnek, mert Antonius lánya vagy, holott apád pici korodban elhagyott téged, a nővéredet, a bátyáidat, az anyádat, mert egy egyiptomi kurvába szeretett bele, aki történetesen királynő; megölik a bátyáidat, pedig ártatlanok; hálából, amiért életben hagytak, egy kibírhatatlan, rettenetes pasashoz kell férjhez menned, akinek a császár az apja, az apád hajdani barátja, aki miatt apád öngyilkos lett és aki a bátyáidat megölette; utálod a férjedet, de szülnöd kell neki két fiút; fiatalon meghal a férjed; tudod, hogy az ép fiadat, bármit tesz is, mindenképpen megmérgezteti a sógorod, a császár… Csak megokosodik az ember ennyitől, még ha nő is…

Uri Kainisz sarkában járt és nem bánta, hogy a szolgák látják. Kainisz megunta.

– Mit akarsz tőlem?

– Téged.

– Nős vagy.

– Igen, de akkor még nem ismertelek…

– Idősebb vagyok nálad.

– Nem számít.

– Válj el.

Uri sóhajtott.

– Pénzért kellett megnősülnöm…

– Minden férfi pénzért nősül – mondta Kainisz gonoszul.

– Jó, elválok… de van egy fiam, rám bízta az Örökkévaló… Hogy neveljem fel egyedül? Leszel az anyja?

– Nem vagyok zsidó.

– Legyél azzá.

– Nem hiszek a ti istenetekben.

– Milyen istenben hiszel?

– Nem hiszek.

Uri nem tudott mit mondani, pár nap múlva újra kezdte. Kainisz nevetett:

– Öld meg a feleségedet – javasolta.

Uri nem volt benne biztos, tréfál-e Kainisz vagy komolyan gondolja.

Egyszer azt mondta neki, úgy érzi magát Claudius házában, mintha veteményben kószálna, amelyben csuda növények virítanak, de nem tudni, mifélék.

Kainisz rávágta:

– Mindenki bab, de ne félj, téged senki sem fog megölni.

Püthagoraszt ölték meg egy babföld szélén a hagyomány szerint.

Nőtől ilyesmit a világon sehol nem lehet hallani, Uri le volt nyű586gözve. De ha Kainisz nem ismerte volna a mondát, Uri akkor is le lett volna nyűgözve.

Kiderült, hogy Kainisz a nap bármely órájában szabadon mászkálhat Claudius könyvtárszobáiban és bármit elolvashat. Kívülről fújta az egész görög irodalmat és filozófiát: amit egyszer súrolt a szemével, azt többé nem tudta kivetni az agyából. Uri mégsem ezt csodálta benne, hanem hogy okos, mélységesen okos.

Narcissus mesélte: vagy másfél évtizede Antonia levelet diktált Kainisznak, mert más épp nem volt kéznél, Seianus ügyeiről Tiberiusnak szólt a levél Capriba, aztán meggondolta magát az úrnő és összetépte; a gyereklány Kainisz nevetett és mondta: hiába tépte szét az úrnő, az ő fejében nem tépte szét, és szépen felmondta szó szerint. Antonia akkor jött rá, micsoda kincsre tett szert, amikor Kainisz egy hét múlva is emlékezett minden szóra. Akkor indult az új típusú futárszolgálat Róma és Capri között, és tartott Seianus megbuktatásáig, sőt tovább: Narcissus és más férfiszolgák között Kainisz is útrakelt, a campaniai villa rendbehozatala volt a hivatalos úticéljuk; előzőleg Antonia lediktálta a levelet Kainisznak, majd összetépte; a campaniai villában Kainisz lediktálta a levelet, és Narcissus vagy Pallas elvitte Caprira. Tiberius válaszlevelét Kainisz elolvasta a villában, aztán összetépték és utaztak vissza Rómába, és soha nem volt náluk semmi, pedig megmotozták őket a vigilek és a testőrök sokszor, mert nemcsak Seianus gyanakodott rájuk, hanem utóda, Macro is.

Nagy titkok tudói a szolgák, és Uri csuda dolgokról értesült. Cserében Uri is mesélt nekik Júdeáról és Alexandriáról; mesélt a gimnáziumról, a kocsmákról, a Deltáról és a Vészről, mesélt a görög–zsidó gyűlölködés elharapódzásáról; Kainisz érdeklődve hallgatta.

– Ne dőlj be nekik – intette egyszer Urit –, nem utálják azok egymást.

– Kicsodák?

– Az alabarkhoszék meg a görög követek.

Kifejtette: áskálódnak ugyan a görögök a zsidók ellen Caligula környezetében, és a nagyhatalmú Helikón valóban támogatja őket, de az alabarkhoszék római tartózkodását valójában nem a zsidó bankárok, hanem Iszidórosz és Lampó pénzelik.

Uri eleinte nem fogta fel, miről beszél Kainisz.

– Amíg az alabarkhoszék Rómában vannak, a görögök fizetik az ittlétüket – magyarázta Kainisz. – Amit a zsidóktól kapnak, abból nem élnének meg. Az alabarkhosz zsidó bankárai Alexandriában törlesztenek Iszidórosz és Lampó alexandriai embereinek. Adósságleveleket állítanak ki, hogy ennyit és ennyit fizessenek a levél bemutatójának, és fizetnek is…

587

Uri a fejét rázta: annyira gyűlölik egymást a görögök meg a zsidók, a Vész után kiváltképp, hogy ez lehetetlen.

– Ne légy már ennyire buta! – intette Kainisz gyöngéden. – Iszidórosz és az alabarkhosz szövetkezett, hogy nem adják vissza azt a pénzt és azokat az ajándéktárgyakat, amelyeket görög és zsidó gazdagok egykor Flaccusnak adományoztak. Bassus Flaccus vagyonának jó, ha a tizedét hozta magával Rómába, Caligula annak is örült, mit tudja ő, mennyit rabolnak a helytartók; a többi kilenctizedet Iszidórosz és az alabarkhosz elfelezte… Ezért nem lesz kárpótlás Alexandriában soha… Óriási vagyon, sok száz millió… Bolondok lennének visszaadni. Aki pedig be akarja árulni őket, azt elkergetik a császár közeléből. Mit gondolsz, miért indult a zsidógyűlölő Apión a görög szigetekre a Homérosz-kommentárjaival untatni a hallgatókat? Mert kiszagolta a dolgot és részt követelt belőle… Száműzetés az, nem diadalút… És miért kellett a száműzött Flaccust meg is ölni? Nem volt veszélyes senkire, csak azokra, akik a vagyonát megkaparintották; róluk még üzenhetett volna ezt-azt…

Uri elsápadt. Ez ésszerűen hangzott. De vajon tud-e erről Philó?!

– Tud róla – válaszolt a néma kérdésre Kainisz. – Nem tűnt fel neked, hogy Flaccust nem harácsolással vádolták? Sem a görögök, sem a zsidók?… Megírta a könyvében Philó, mennyi ajándékot kapott Flaccus mind a görögöktől, mind a zsidóktól? Írt legalább arról, mennyivel kenték meg a görögök?

Nem írta meg. Erről egy szót sem írt.

– Te olvastad? – kérdezte Uri.

– Nem kellett olvasnom, hogy tudjam – felelte Kainisz vidáman.

A herélt Posides ott tetvészkedett mellettük és bólogatott: ez a módszer, mondta, be szokott válni.

– Antonia kacarászott mindig – mondta Posides –, amikor az apai vagyonáról érdeklődtek… Kleopátra és Antonius az Augustus elleni háború előtt kifosztotta az összes egyiptomi gazdagot, és még a szentélyekből is elvittek mindent, mindegy volt, egyiptomi, görög vagy zsidó; ott halmozták fel az alexandriai palotában, de felhasználni már nem volt idejük; megérkezik az isteni Augustus győztesen Alexandriába, felkeresik a kérelmezők, kérik vissza a vagyont, amit Kleopátra elrabolt, meg jönnek a papok, kérik vissza a kegytárgyakat, az aranyat… „Hol van ez a sok kincs?” – kérdi álmélkodva Augustus. „Hát a palota pincéjében” – mondják. Augustus köszönte szépen az információt, az egész összeharácsolt vagyont hajóra tette és elhozta Rómába…

Posides jólesően kuncogott. Kedves fiú volt, értelmes és segítőkész, Urit valamiért megkedvelte.

Uri egyszer megkérdezte tőle, vajon nem érez-e nemi vágyat még 588így herélten is. Posides nem sértődött meg, azt felelte: szokott érezni kellemes bizsergést a végbele tájékán, ha szép nőt vagy szép férfit lát, egyéb nem történik, úgyhogy ő végül is jobban járt, mint bárki, akit meghagytak a nemében.

Claudius felnőtt rabszolgái közül csak Pallasszal nem keveredett jó viszonyba. Mutatós, magas, szőkésbarna, csigás hajú, jó humorú, behízelgő hangú fiú volt, állandóan hülyéskedett, a nők igen kedvelték. Rabszolga létére megengedte magának, hogy előkelő nőkhöz is közel hajoljon és beszélgetés közben a hátukat, a karjukat, a hajukat simogassa mintegy véletlenül. Uri éberen figyelte, megenged-e magának bizalmaskodást Kainisszal szemben, s noha nem tapasztalt ilyesmit, a nyájas és nyálas Pallastól mégis idegenkedett. Öccse, Felix is Claudius házanépéhez tartozott, alacsonyabb volt és a nőkkel nem bizalmaskodott, ő Helius mellett segédkezett a tálalásban.

Egyszer arról érdeklődött Kainisz, akad-e az alexandriai zsidók között legalább egyetlen értelmes ember. Uri habozott.

– Tija – mondta. – Mármint Tiberius Julius Alexander, az alabarkhosz második fia. Ő okos. Csak jéghideg.

Kainisz megengedő grimaszt vágott.

Néha egész napra eltűnt a lány, Uri kétségbeesve kereste, várta. Narcissus a vállát vonogatta: Claudius néha őt viszi magával nomenclatornak, vagyis névmondó szolgának a Forumra, ahol rengetegen üdvözlik; Claudiusnak fogalma sincs, ki kicsoda, Kainisz tudja és odasúgja; pont a neveket ne tudná?

De néha olyankor sem volt a házban Kainisz, amikor Claudius igen.

– Hát talán üzletel – mondta Narcissus ilyenkor.

Kainiszhoz nem illett, hogy üzleteljen, és ugyan miből?

– Kaptál Antonia örökségéből? – szögezte neki egyszer a kérdést Uri.

Kainisznak nem kellett volna válaszolnia, de megtette:

– Kaptam. Százezer sestertiust.

Az szép vagyon, ha az ember nincs eladósodva eleve.

– És mit csinálsz vele?

– Vettem két bérházat – mondta Kainisz.

– Hol?

– Valahol Cloelia szobránál.

Cloeliát, a szűz leányt fogságba ejtette az ellenség, de ő lovat kerített és más római túszokat is átúsztatott a folyón, ezért hát, nő létére, lovasszobrot kapott a Via Sacrán.

– Mekkora házak?

– Nem tudom; emeletesek.

589

– Nem is láttad, mit veszel?

– Nem. Pallas intézte, a bért is ő szedi be.

Uri tűnődve nézte a lány vékony nyakán a sötét pihéket, jó lett volna gyöngéden beleharapni.

– És mit csinálsz a pénzzel?

– Semmit. Veszek majd még egy bérházat, aztán megint egyet…

Kainisz nevetett.

Vénségére dúsgazdag lesz, gondolta Uri. Claudius házában lakik és étkezik ingyen, és pótolhatatlan. Valójában ő tesz nagylelkű gesztust Claudiusnak.

– Sose akarsz férjhez menni?

Kainisz hallgatott.

– Nem tervezem – mondta aztán.

Apró és törékeny, de biztosan gyönyörű, egészséges gyerekeket tudna szülni.

– Elviszlek Zakinthoszba! – kiáltotta Uri.

Kainisz nevetett.

– Minek oda még egy Kainisz? – kérdezte.

Uri nem jutott szóhoz. Hol van Itáliában még egy nő, aki tudja, hogy Zakinthoszban van egy Kainisz nevű hegy?!

De ha nem tudná, akkor sincs még egy ilyen nő!

Latinul beszélgettek, Kainisz irányította így, olykor választékosabbat javasolt az Uri által használt szó helyett; azt akarta, hogy latinul is tökéletesen beszéljen. Mégis érez valamit irántam, gondolta Uri reménykedve és kétségbeesetten.

Kainisz néha félretolta a szolgákat és nekilátott főzni, Uri pucolta és mosta a hozzávalókat. Kainisz rengeteg receptet ismert, mert egyszer valaki a szemére vetette, hogy nem tud főzni, erre egyetlen éjszaka átlapozott vagy húsz szakácskönyvet és mindet megjegyezte. Még arra is ügyelt, hogy a zsidó vendégek tiszta ételt kapjanak.

Éppen húst lötybölt Uri, amikor a tűzhelyhez lépett Titus, a pengeszájú, széles képű quaestor, az utak felügyelője. Róla azt lehetett hallani, hogy egy éve Caligula beszóratta sárral a köpenyét, mert piszkosnak találta az utat, amelyre őcsászári lába lépett. Vissza-visszatértek erre a mulatságosnak tartott epizódra Claudius vendégei, nem győztek a sárról viccelődni, Titus pedig velük röhögött.

Titus mondott valamit Kainisznak, aki elnevette magát.

Uri mellkasába kés állt.

Folyton nevetett Kainisz, imádott nevetni, de így még soha nem hallotta nevetni.

Nem hangos, nem halk, nem vidám, nem szomorú nevetés volt ez, valami más. Személynek szóló nevetés volt.

590

Uri a véres húsdarabot fojtogatta.

Aztán a széles pofájú elment.

Kainisz hallgatott.

Tudja, hogy észrevettem, gondolta Uri.

Óvatosan informálódott másoktól.

Bátyjával, Sabinusszal együtt lovagi családból való ez a Titus, jómódú adóvégrehajtó az apjuk. Sabinus, a gazdag, öntelt, fecsegő barom nemigen kedvelheti az öccsét, mert amikor az megszorult, csak úgy adott neki kölcsön, hogy jelzálogot jegyeztetett be a házára; a tartozás még most is él. Erről is viccelődnek Titusszal, aki pengeszáját széles vigyorra húzza szét ilyenkor és nem szűnik bizonygatni, hogy az adósnak jobb sora van, mint a hitelezőnek. Egyszer érdekes eszmefuttatásra vállalkozott: azt fejtegette, hogy a születéssel hitelbe kapjuk az életet, és haláltusánk kínjaival törlesztjük le egy összegben mindazt, ami jó volt benne. Akinek rossz az élete, annak öröm a halál: az istenek törlesztettként tartják nyilván az életadósságát, és a nehéz haláltusától méltányosan megóvják. Egy okos rhétor, bizonyos Seneca, akit, mesélték, Caligula egy formás védőbeszédét hallva fél éve csaknem kivégeztetett és csak azért nem tette, mert felvilágosították róla, hogy súlyos beteg, éjjel-nappal fullad és már úgyis csak napjai vannak hátra, hörögve nevetett Titus fejtegetésén. Seneca azt mondta: szép volna, ha így lenne, ám mi vonatkozik azokra, akik gyerekként halnak meg úgy, hogy sem a hitel értékével, sem az adósság törlesztésének módjával nem lehetnek tisztában. Uri nem tudott visszaemlékezni, mit válaszolt erre Titus, mert a kishúgára gondolt, akinek az a pár évnyi gyermeköntudat is emberfeletti erőfeszítésébe került.

Titus, tudta meg, tavaly nősült, valamilyen Domitillát vett feleségül, akiről nem sokat lehet tudni, csak hogy szép hozományt adtak vele, és december legvégén született a fia, akit szintén Titusnak hívnak.

Szóval a hozomány miatt nősült ez a Titus.

Mintha Kainisz erre utalt volna egyszer. Sötét és gonosz volt az okos kis arca, amikor azt mondta: minden férfi pénzért nősül.

Ritkán bukkant fel Titus Claudius házában, Uri erősen figyelte, mit csinál, kivel beszél. Kainisz olyankor lehetőleg nem mutatkozott a vendégek között. És gyakran megtörtént, hogy nem volt ott Claudius házában sem Titus, sem Kainisz.

Előre megbeszélték, előre tudta Kainisz, mikor nem jön! Ezek találkoznak egymással a városban! Ezek szeretők!

Hogyan szeretkeznek vajon? Ráfekszik a nagy, súlyos testével az apró nőre Titus és agyonnyomja? Vagy Kainisz lovagol a széles pofájú förtelmes péniszén? Mi mindent csinálnak ezek egymással?!

591

A maga ösztöneit is megpróbálta tárgyilagosan vizsgálni Uri, vajon mit érez a teste, amikor Kainiszról képzelődik, vagy amikor mellette áll és beszívja az illatát. Kainisz-illata volt a lánynak, nem használt kenőcsöket, füveket, nem tépdeste ki a pihéket a lábából, nem festette a szemöldökét, a szemét, nem járt selyemben, nem tett föl parókát. Képzelődött Uri a meztelen Kainiszról, de nem meredt meg a pénisze, csak a gyomrában képződött hatalmas, sajgó üresség, mintha neki a lányt nem meghágnia kellene, hanem befalnia. Elnézte a vékony, hosszú ujjait és marcangolta volna és nyelte volna nyersen.

Péntekenként úgy közösült hátulról a nagy hasú Hágárral, mintha sajgó végbéllel ürítené a székletét. Próbált közben Kainiszról képzelegni, de a júdeai kicsi rabszolgalány jutott csak eszébe, ahogy a mester kövér hasán lovagol.

Megpróbálta felidézni legalább az alexandriai kurvák testét, arcát, illatát, megpróbálta felidézni, hogyan dolgoztak rajta szakavatottan és kedvesen, de elhalványultak ők is a tengerfenékre süllyedt várossal együtt, mintha sose lettek volna.

Meg fogok őrülni, gondolta.

Aztán észrevette, hogy Titus egyre gyakrabban beszélget Tijával. Nem hallotta, mit beszélnek, de sokat nevettek.

Lehet, hogy én boronáltam össze őket, gondolta dühösen, irigyen, féltékenyen, ahogy csak egy rabszolga tud haragudni. Kainisz kérdése nem volt ártatlan, általam kémkedett!

Káromolta Uri az Örökkévalót, hogy zsidónak és adósnak teremtette, aki soha szabad férfi nem lehet.

Helikón lepénzelése simábban ment, mint gondolták. Küldött érkezett Agrippa házába vasárnap reggel: hétfőn délben várja az alexandriai zsidó delegációt a vatikáni kertben a császár.

Urit kellemetlenül érintette, hogy a megbeszélésen Honoratus bizalmasa, Iustus is megjelent, s hogy vele viszi díszes hordszéken Germanicus mellszobrát, amelyet az alabarkhosz ezen ünnepélyes alkalomból a császárnak ajándékoz.

A szobrot a Túlnanból szállították a vatikáni kert bejáratáig Iustus vezetésével, ott vártak rájuk.

Oszlopsorok és teraszok húzódtak a Tiberis jobb partján, és a hatalmas kert a vatikáni domb alján magas fallal ért véget. Szép kert volt, amennyire Uri hunyorogva meg tudta állapítani, mindenesetre mindenféle zöldek villództak benne; főként arra figyelt, nehogy a hordszék megbillenjen és a szobor kiessen belőle. Ő hátul tartotta a 592székből kinyúló fogantyúkat, és Iustus ment elöl, neki jó volt a szeme és ő volt az alacsonyabb. Uri a földre szegezte a tekintetét, kicsi sárga szemcsékből állt az út, igen félt, hogy az új saruja megcsúszik.

Iustusnak és Urinak zsákot is kellett cipelnie a hátán, bennük szobrocskák, nyakékek, függők és effélék voltak aranyból, drágakövekből, fából, rendkívül finoman megmunkált darab mind; a piramisokból származtak, a szorgos kopt fosztogatóktól vették az alabarkhosz emberei.

Az alabarkhosz és Philó jobb felől, Marcus és Tija bal felől lépdelt a hordszék mellett, mindenkin vadonatúj tóga volt gyönyörűségesen redőzve, hosszasan igazgatták egymáson indulás előtt, és a hordszékcipelők is új tunikát és sarut viseltek; ennek Iustus nem tulajdonított jelentőséget, ő el volt látva, de Uri örült, mert sose vett volna magának.

A kertépítő mesterek ligetekre és lugasokra szabdalták a területet valaha, a márványpadok előtt márványszobrok álltak és köpték magukból a vizet, a padokon és körülöttük izmos, fiatal férfiak csoportosultak ráérősen, lustán, Iustus szerint kocsihajtók, gladiátorok és színészek, a császár kedvencei. Hírlett, hogy a császár egyik kedvenc színésze Mnester, a másik pedig az aszkaloni Apellész; az utóbbiról azt rebesgették, hogy mint minden jamniai és aszkaloni görög, gyűlöli a zsidókat. Na igen, de azt is rebesgetik, hogy Mnester félzsidó. Uri úgysem ismerte volna fel őket, Iustus pedig, aki a színházbolond Honoratust el szokta kísérni a teátrumokba és a színészekről mindent tudott, azt suttogta, hogy szerinte nincsenek itt, mert lehetetlen, hogy ilyen korán kijózanodtak volna.

Május volt és verőfény. Két testőr lépkedett előttük ráérősen, jó vastag vádlijuk volt, ahogy illik, Uri nem illetődött meg tőlük.

Lehet, hogy Bassus is itt van valahol. Sőt illene is, hogy itt legyen, ha alexandriai delegációt fogad a császár.

Az egyik lugasnál a testőrök intettek, Philóék megálltak, Iustus és Uri is megállt, a hordszék kicsit billegett. Senki sem mondta, hogy tegyék le, hát tartották. Az egyik testőr bement a lugasba, a másik velük maradt. Madarak csicseregtek a Pax Romana dicséretét zengve.

Urinak izzadt a tenyere. Mégis inkább le kéne tenni azt a szobrot. Ő állította össze a jegyzéket hetekkel korábban, mit visznek a császárnak ajándékba, és a ritka egyiptomi csecsebecsék mellett a szobor is fel volt sorolva; Urinak akkor az ajkán volt, hogy kimondja: talán nem szerencsés ez az ötlet, de visszanyelte, nem akart még egy terméketlen vitát Philóval, aki mindenáron bízni akart a császár jóindulatában, és nem győzte hangoztatni, micsoda szerencse a zsidóságra nézve, hogy Agrippa volt Caligula nevelője.

593

A hírnök, aki a fogadás időpontját közölte velük, az időközben jóváhagyott lista egyik példányát ellenjegyezve visszaadta, az aláíró nevét nem lehetett kiolvasni. Szegény császár, igazi meglepetést nem is lehet okozni neki, dolgozik a császári adminisztráció szorgalmatosan.

A márványfej tarkóját bámulta Uri, a gyönyörűen kidolgozott, sötétbarnára festett hajcsigákat. Szobrásznak is jó lehet lenni: embert nem is lát, hülyékkel nem kell társalognia, naphosszat vés egy néma kőtömböt és szépség lesz belőle. Megoldás lenne segédnek elszegődni egy görög szobrászhoz. Ugyan tele van már Róma mindenféle szobrokkal, a legszebbeket mindenünnen ideszállíttatták a császárok és a gazdagok, alig férnek el tőlük az élők, de újabb és újabb szentélyek és szoborparkok létesülnek, ez a nagy üzlet, nem a balzsam. Kár, hogy a szobrászkodás zsidónak tilos.

Iustus is a fejet szemlélte és a biztonság kedvéért ráfújt, egyetlen porszem se csúfítsa el. Uri arra gondolt: mindjárt meglát egy eleven, gyakorló császárt, a világbirodalom első emberét. Eszébe jutott a Puteoli–Baiae között épített híd: ott még biztos volt benne, hogy ilyesmi vele nem történhet meg. A lábának remegnie kellene, mégsem érez semmit. Valami baj lehet velem, gondolta Uri megriadva, már nem is olyan vagyok, mint az emberek.

A lugas bokrai közül kilépett egy magas, karcsú fiatalember, ő lehetett a császár, mert a többiek tisztes távolból követték. Kard volt a bal kezében, a jobbjában pajzs, a fején sisak. Ahogy közeledett, Uri egyre világosabban látta az arcvonásait. Igen, ő az: hasonlít az apja szobrára. Lehet, hogy a szobrász e hasonlóságot még el is túlozta. Szép arca volt a Caligulának becézett Gaius császárnak, félmosoly játszott az ajkai körül, álmatag, kétfelé kancsalító barna szemét egymás után a küldöttség tagjaira emelte. A nyakát, Uri hunyorgott, kelések borították. Volt valami különös a hajában, furcsán volt fésülve, rá a füleire. Magas volt és vállas, a dereka túl hosszú, a combja aránytalanul rövid, a lábfeje pedig hatalmas. Mintha selyemtunikát viselt volna. Uri nem várta meg, amíg a császár a szemébe néz, lehajtotta a fejét, ő csak hordszékcipelő. Utólag, a belső látásával vette észre, hogy díszes, szűk mellvért van a császáron, a közepén egy kerek arckép, és az egész öltözéke mintha szoborra emlékeztetné; igen: Árésznak öltözött a fogadásukra a császár!

– Kőben hozod elém az apámat, te, aki meggyilkoltad, mocskos zsidó?!

Hisztérikusan visította ezt Caligula, nagy csönd támadt utána.

Uri felnézett.

Az alabarkhosz megroggyant. Philó reszketett. Marcus rémülten 594nézett a szoborra. Tija rezzenetlenül állt. Iustus elejtette a hordszéket, Uri gyorsan letette, a szobor nem esett ki.

Caligula vicsorgott. Intett a fejével, négy-öt testőr ugrott az alabarkhoszhoz és megragadták.

– A Palatium pincéjébe vele! – adta ki a parancsot a császár.

Az alabarkhosz nem ellenkezett, elborultan botorkált a karját kétfelől markoló testőrök között.

Caligula utána nézett, majd az egyik kísérőhöz fordult.

– Most nincs időm rájuk – mondta megfontoltan, higgadtan, már nem vicsorgott. – Kérjenek új időpontot.

Megfordult és visszaindult a lugasba.

Philó megtántorodott, Uri odaugrott és a hóna alá nyúlt.

– A szobrot vigyétek vissza – hallotta arámiul. – A többi ajándékot átveszem.

A kísérő szólalt meg, Uri ránézett. Komoly volt Homilus arca, de nem ellenséges. Megszokhatta az ilyen jeleneteket.

Uri észbekapott és megismételte görögül. Homilus érdeklődve pillantott rá.

Asztalkát hoztak, letették, arra kellett Urinak és Iustusnak az ajándékokat kipakolnia. Homilus a lista alapján hosszasan egyeztette az ajándékokat.

Attól félnek talán, hogy mérges kígyót hoztunk?

Marcus és Tija kétfelől Philó karját markolva állt sután, bambán nézték a pakolást. Volt a dologban valami pokolian mulatságos, Uri alig tudta megállni, hogy felnevessen.

– Nagy Sándor vértjét viselte! – kiáltotta Philó fájdalmasan.

Nagy Sándor arcképe díszíti hát a vértet. Megkettőzte magát Nagy Sándor, a mellén viselte saját magát. Ő sem lehetett egészen épelméjű fiatalember, meg is halt ifjan. Agrippáról mesélik, hogy amikor betöltötte a harminckettedik évét, nagy lakomát adott, nyilván kölcsönből, annak örömére, hogy már többet élt, mint Nagy Sándor.

Agrippa házának átriumában hevertek és szünet nélkül ittak. Iustus nem volt ott: miután Urival a kert bejáratához, a várakozó szolgákhoz cipelte a szobrot, hogy azok szállítsák vissza a Túlnanba, elköszönt és sietett a gazdájához, Honoratushoz, hogy a szenzációs eseményről beszámoljon és még aznap az egész Túlnanban elterjessze. Philó nem tartóztatta, úgyis megtudják a népek, tesz róla a császár.

Marcus még mindig reszketett a felháborodástól, Tija csöndesen heverészett és eszegetett. Uri hűvösen állt a szobor mellett és arra 595gondolt: a követség hamarosan hazamegy Alexandriába, ő pedig itt marad a törlesztetlen és törleszthetetlen adóssággal és beledöglik, mint az apja.

– Nagy Sándor vértjét viselte a pokolfajzat! – kiáltotta Philó ismét.

Ezért látszott szűknek: másra méretezték egykor.

– Biztos, hogy Nagy Sándor vértje? – kérdezte Uri.

– Biztos! – kiáltotta Philó. – Ott voltam, amikor kiemelték a sírból és a helytartói palotába vitték! Óriási megtiszteltetés volt, hogy én, a fiatal zsidó is jelen lehettem!

Philó bort vedelt és hosszan ecsetelte, miként is nyitották ki az alabástrom koporsót, amelyben valóban ott feküdt Nagy Sándor bebalzsamozott teste; a vértet emelték ki egyedül és a koporsót visszazárták; meglepő, mennyire alacsony és vézna ember volt a világ legnagyobb hadvezére.

Philó felnevetett:

– Az jutott az eszembe akkor, hogy a termetem ellenére én is lehetnék hadvezér!

Azt várták akkoriban, hogy Augustus császár ismét meglátogatja Alexandriát, őt ékítették volna ama vérttel, új szíjakkal is ellátták, de a látogatás elmaradt. Talán jobb így, esetleg még Nagy Sándor fülét is letörte volna.

– Nyilván Bassus hozta Rómába – mondta Tija.

– Feltehetőleg – mondta Philó. – El fog veszni!… Rómában el fog veszni!

Uri meglepve észlelte, hogy az alabarkhosz letartóztatása az első megdöbbenés elmúltával nem váltott ki a családtagjaiból túlságos kétségbeesést. Mintha meg is könnyebbültek volna az egyetlen Marcus kivételével, aki azt hajtogatta, hogy nekik kellett volna ugrani azonnal – igaz, tette hozzá, le is vágtak volna minket, úgyhogy nem lehetett. Ezt számtalanszor megismételte és ivott.

Az alabarkhosz bűnét megtorolta a császár, de a családját hajlandó fogadni; a család eszerint mentesült a bűn alól, sőt hivatalos delegációnak számít. Érdekes. Lehet, hogy a küldöttség mégis Rómában marad.

– Futárt kell meneszteni Agrippához azonnal – szólalt meg Marcus.

– Nincs értelme – mondta Tija. – Ha már úton van, a futár nem éri el. Ha pedig mégsem indult Rómába, ez a hír sem fogja rábírni.

Erre nem szóltak semmit, és Uri arra gondolt: ennyi egy nagyhatalmú, tekintélyre vergődött, ostoba ember élete.

Ők is látták, hogy a tiszteletükre Árésznak öltözött a császár, s ennek a rejtett jelentéséről elvitatkoztak egy darabig. Philó rossz 596jelnek vélte, háborúra készül a császár a zsidók ellen. Tija azt mondta: ez még mindig jobb, mintha Dionüszosznak öltözött volna, mert a zsidókra uszuló csürhe kedvenc isteneként mutatkozva a császár egyértelműen a görögök mellett foglalt volna állást. Kiderült, ők már korábban értesültek a császár különös szokásáról, hogy félistenek, sőt istenek jelmezébe öltözve tetszeleg a hódolói körében, mintha színész lenne; Apollónnak és valamelyik Dioszkurosznak is szívesen öltözik, bár Zeuszként, a Dioszkuroszok: Kasztór és Polüdeukész apjaként még nem látta senki, attól a szentségtöréstől egyelőre visszatartja valami.

Marcus felvetette: bármilyen pogány istennek öltözött is a császár, feltehetőleg elvárta, hogy a zsidó delegáció térdre rogyva, sőt hasra terülve imádja, tudva tudván, hogy ez a zsidóknak tilos; ez volt talán az értelme ennek a jelmeznek, és nem az, hogy melyik istennek is öltözik.

– Hát persze – morogta Philó –, hát persze. De láthattátok: nem vette zokon, hogy nem estünk hasra előtte!

Uri úgy érezte, Philó sem sajnálja túlságosan, hogy az öccse lakat alá került.

– Pocsék a parókája – jegyezte meg Philó tárgyilagosan. – Semmivel sem orvosolható kiütések vannak a fejbőrén.

– Ha szabadon hagyott minket – mélázott Tija fügét majszolván, fejét hevertében a tenyerébe támasztván, láthatólag megkönnyebbülve –, márpedig úgy látom, hogy ez a helyzet, akkor valami szándéka csak van velünk… Mi sem lett volna egyszerűbb, mint minket is a Palatinus-hegybe zárni vagy megöletni… De nem ezt tette… Megúsztuk… Arra kellene rájönnünk, ugyan miért hagyott életben minket.

Uri néma elismeréssel adózott Tijának: nem látta rajta előzőleg, hogy életveszélyben érezné magát. Az mégis zavarta, hogy az apja iránt Tija teljes közönyt tanúsít.

– Nem vagyunk esélytelenek a görögökkel szemben – vonta le a tanulságot Philó. – Talán a zsidók által akarja a markában tartani őket…

Tija felnevetett.

– Meglátjátok – mondta vidoran –, hányan pártolnak el tőlünk rögtön… A zsidó bankárok mindjárt jönnek, hogy a kölcsönös hitelszerződéseket felülvizsgálják!… – Tija nevetett. – Legalább nem tartozunk nekik semmivel.

Uri elérkezettnek látta az időt, hogy megkérdezze, továbbra is a család szolgálatában maradhat-e, s hogy a tartozását arra az időre törlesztik-e még.

Tija rábámult; üveges, távoli volt a pillantása.

597

– Túl sokat tudsz rólunk – mondta szárazon. – Nem ereszthetünk szélnek. Az ilyet úgy hívják, hogy cinkos.

– Ne félj semmit, édes fiam – mondta Philó melegen. – Mi még soha senkit nem tettünk el láb alól.

Nagy volt a megkönnyebbülés tehát, és senki sem vetette föl, hogy az alabarkhosz szabadon engedése ügyében bármit is tenni kellene.

Ha ennyit ér a nagyhatalmú alabarkhosz szabadsága, a világ leggazdagabb zsidójáé, mennyit érhet vajon egy átlagos zsidóé? Uri fémes ízt érzett a szájában és görcsöt a melle közepén.

Még aznap este megjelent Agrippa házában Julius és Honoratus. Mélyen sajnálkoztak a történtek miatt; reményüket fejezték ki, hogy közbelép az Örökkévaló, az igazságos, majd az alabarkhosz által aláírt szerződések módosítását kérték tisztelettel. Marcus tárgyalt velük, Philó és Tija hallgatott. Marcus némi malíciával az alabarkhoszhoz utasította őket: Alexander írta alá a szerződéseket, a módosítást is neki kell aláírnia. Juliusnak volt humora, elmosolyodott, Honoratus azonban tragikusan fogadta az ötletet: Alexandert aligha tudják a börtönében felkeresni, az elsőszülött fiú köteles aláírni helyette. Marcus érdeklődött, voltaképpen mit kívánnak a zsidó bankárok. Honoratus előadta: mostantól nem tudnak az eddigi módon hitelezni, a váltók kiállítása helyett szeretnének készpénzt kapni. Marcus azonnal belement.

Igaz lesz, amit Kainisz állít: a görög és a zsidó tolvajok összejátszanak. Uri arra gondolt: Marcusnak kitartóan húzódoznia kellett volna, mielőtt belemegy.

Kissé zavartan távoztak a bankárok, még Julius is elképedt, mennyire könnyen ment a dolog, távoztában Uri szemét kereste, aki tisztelettudóan meghajolt.

– Nem lesz ebből baj? – kérdezte Uri.

Tija nevetett. Marcus mosolygott. Philó a fejét rázta.

– Tudod, fiam – mondta Philó –, akinek az Örökkévaló vagyont adott, némi józan észt is szokott adni hozzá.

Többet nem mondott. Uri ismét megszólalt:

– És az én adósságom?…

Kis csönd után Philó azt mondta:

– Kifizetünk nekik fél évet előre, ez így megfelel?

Urinak kiszáradt a torka, bólintott.

Késő este volt már, Uri az átrium sarkában heveredett le, ahogy szokta, és sokáig nem tudott elaludni.

Látott egy eleven császárt, aki az egész jelenetet drámaíróként előre megtervezte és színészként eljátszotta. Látott egy delegációt, amelynek a voltaképpeni fejét börtönbe vitték; ki tudja, mi várja, ta598lán megölik. És ennek a nagy bajba került embernek, aki a vagyont szerezte, a bátyja és a fiai nincsenek kétségbeesve.

Van nekik pénzük: ellopták Flaccus vagyonának felét, és ő, akinek az adósságát további fél évre egy összegben törlesztik, maga is a tolvajlás részese lesz. Mégis el kell fogadnia, különben éhen vész a családja. Tija, mint mindig, pontosan fogalmazott: cinkos.

Fohászkodott az Örökkévalóhoz, hogy az ő gyerekei ne ilyen lelketlen, hálátlan gazemberek legyenek.

Aznap éjjel már nem, de másnap délután derűs képet öltve átmentek Claudius házába.

A szokásos tömeg hullámzott; nem tanúsítottak sem nagyobb, sem kisebb érdeklődést irántuk, mint korábban. Nem volt világos Uri számára, tudnak-e az alabarkhosz lefogásáról vagy sem, de nem érezte magát illetékesnek, hogy megérdeklődje.

Úgy festett azonban, hogy valamit tudnak, mert Narcissus elmesélte: a gazdag Pastort tavaly vacsorára hívta Caligula, sokan hevertek az asztalnál, és Pastor az asztal végében egyszerre észrevette a fiát, ott feküdt holtan; és végig kellett ennie a vacsorát Pastornak, és meg sem merte kérdezni, miért is ölték meg a fiát, és bölcsen tette, mert van neki még egy fia.

– Miért ölette meg? – kérdezte Uri.

– Mert túl szépnek találta.

A többség egy obeliszkről fecsegett, illetve arról a hajóról, amelyet azért építtet a császár, hogy Egyiptomból Rómába szállítsa. Valahol Egyiptom belsejében található ez a hatalmas oszlop, senki sem tudta a jelenlévők közül, ki is állította egykor és kinek, de a páratlanul hatalmas hajóról ódákat zengtek.

Az átriumban Uri ismerős alakot vett észre, ott tolakodott az étel körül másokkal együtt; testes, idős, ősz férfi volt, Uri nem tudta felidézni, hol is találkozott vele. Aztán Narcissus megmondta: Vitellius.

Az egykori szír legátus, aki Jeruzsálemben letartóztatta Pilátust.

Caligula alatt kegyvesztett lett, mesélte Narcissus, de mégis a kegyeibe furakodott; amíg Caligula távol volt Germániában, a szenátusban Vitellius minden gyűlés alkalmával hasra vetette magát a császár üres széke előtt, és lassan az egész szenátus átvette ezt az újdonsült szokást; ezért a császár most mindenkinél jobban szereti, sőt Vitellius azokból a kagylókból is kapott, amelyeket a seregek hoztak magukkal a tengerből. Uri nem értette, Narcissus elmagyarázta: a gall parton rohamot vezényelt a katonáknak Caligula, Britannia 599felé mutatva; a katonák belevetették magukat a vízbe; s mert ellenség nem volt sehol, rengeteg kagylót gyűjtöttek, ezeket hozta magával Rómába hadizsákmány gyanánt a császár.

Uri nevetett, azt hitte, Narcissus tréfál. De megerősítette a mondottakat Diespiter, aki ugyanezt hallotta.

Amikor Diespiter elment, Narcissus nem mulasztotta el megjegyezni róla, hogy római polgárjog árusításából szerezte a vagyonát.

Ott tülekedett hát a jobb falatok körül az exconsul és exlegatus Vitellius is a fiaival együtt; Uri nem látta őket közelről, így nem tudta meg, melyikük is Aulus, aki gyerekkorában állítólag Tiberius szeretője volt.

Vitelliusnak, a parthusokkal való béke szerzőjének jelenlétéhez képest Philóé és a fiaié elhanyagolható.

Pallastól hallották, hogy Corbulo is eljött aznap este, a hivatalban lévő consul, aki a császár parancsára az útépítőket sanyargatja és visszaköveteli tőlük azt a pénzt, amit Tiberiustól az utak karbantartására kaptak. Nagy összeg az, és a jelentős részét, Narcissus szerint, az építők természetesen elsikkasztották. Corbulóval egyik könyvtárszobájába vonult Claudius.

Uri körbesétált, a széles pofájú Titust nem látta, és Kainiszt sem.

Most is szeretkeznek valahol.

Még egy újdonságról pletykáltak aznap: épül már a Capitoliumon a császár új háza, mert a Iuppiter-szoborhoz akar közel lakni ezentúl, és a szoborhoz illesztett harang lármája sem zavarja.

Philó egy zömök, markáns arcú szenátorral beszélgetett hosszan; Uri Pallastól tudta meg, hogy ez Aemilius Rectus, akit Caligula már kinevezett egyiptomi helytartóvá, amikor Macrót nevezte ki inkább, aztán Macrót megölette, de addigra Rectusról megfeledkezett, pedig Rectus szívesen ment volna Alexandriába harácsolni egy kicsikét.

Messalina szolgái zenészeket vezettek be és ritka finom borokat kínáltak körbe; Messalina nagyon vidám volt, táncolt és kurjongatott; nem értették a különös jókedv okát, de vedeltek becsülettel. Elővánszorgott Claudius is Corbulóval, fáradtan pislogott és bámulta a feleségét, ahogy a rengő melleit dobálja szanaszét; aztán Messalina, mint egy útszéli kocsmárosné, kiabálni kezdett, azt rikoltozta: „Elmaradt a vérzésem, fiút fogok szülni, most már fiút fogok szülni!”

Az ősz Vitellius gyermetegen tapsikolt, nagy lelkesültségében a szeme fehérjét fordította kifelé.

Claudius kényszeredetten vigyorgott, sokan vagdosták hátba, a borzas, nagy fejét ütögették, mint egy gyerekét, Claudius tűrte. Széles fejű, satnya testű hülyék is odarohantak hozzá és azok is püfölték, őket háziállatként tartották a gazdagok és magukkal cipelték majd 600mindenhová, ez volt a divat, akárcsak a drága majmokat, amelyek ellenőrizetlenül ugrándoztak az ételek között, nyakukban hosszú kötéllel. Egy okos majom, látván az emberek ténykedését, Claudiushoz ugrott és ő is megpaskolta a fejét. Ez aratta aznap este a leghangosabb sikert; „még a majmok is tudják, még a majmok is tudják!” – kiabálták. Gazdája, Domitius Afer, aki Caligulát az ellene szóló súlyos, halállal fenyegető vádbeszédéért földre terülve imádta és ennek következtében nem végezték ki, sőt consul lett, odaugrott, megsimogatta a majmát és diót tömött a pofájába. Afert is megtapsolták. Afer és az idomított majma hajszálra egyformán hajlongva köszönte meg a tapsot, s többen is elismerően észrevételezték, hogy a gazda egyre jobban hasonlít a kedvencére.

Narcissus halkan felnyögött. Uri résztvevően átölelte a vállát.

Egy feltűnően szép, magas, fekete nő Claudiust ölelgette gratulálván, és egy köpcös, kopasz férfi rázogatta a kezét. Pallastól kérdezte meg Uri, kik azok, mert Narcissus dühében elfutott.

– Lollia Paulina – mondta Pallas.

Caligula második felesége volt hát e szép nő, akit a férjétől, Memmius Regulustól kért meg a császár, hogy a jegyessége törvényesen meglegyen. Az a köpcös netalán Regulus? Pallas megerősítette. Regulusszal tartott esküvőjén látta meg a császár Lolliát és akkor kívánta meg; talán Augustust utánozta, aki terhesen csábította el Liviát; Caligula két hónapig élt Lolliával, akkor megunta és Regulusszal együtt száműzte, állítván, hogy még mindig kapcsolatban állnak, de ők kieszközölték, hogy Rómában maradhassanak, amíg felkészülnek az útra; azóta is készülődnek.

– Mindig azt mondja: azért teszem, mert megtehetem – morogta Pallas halkan. – Antoniának is ezt mondta, amikor azt tanácsolta neki, hogy mihamarább legyen öngyilkos: „azért teszem, mert megtehetem”…

Uri akkor érezte meg, hogy a Seol mélyén találta magát, amikor egy hindu vénembert pillantott meg maga mellett. Szép, okos, ráncos arca volt és vakítóan fehér a haja, és nem voltak karjai egyáltalán, sőt vállai sem voltak, a nyakából indult lefelé a törzse. Uri megborzongott, lenézett, mezítláb ácsorgott a mozaikpadlón az indiai kartalan, feltűnően hosszúak voltak a lábujjai.

– A hindu, a hindu, itt van a hindu is!

– Íjat hozzatok, nyilakat hozzatok!

Nagy körbe álltak, a hindu vénember hanyatt feküdt a földön, Messalina almát tett Polybiusnak, a rabszolgájának a fejére. A vénember a felfelé kalimpáló lábaival, mintha erős karok volnának, a megnyúlt lábujjai pedig kézujjak, fektében megfeszítette az íjat, a zsinórra 601helyezte a nyilat, a fejét a törzsével együtt kissé felemelve célzott és ellőtte. Polybius fejéről átfúrva repült le az alma.

Kocsmai üdvrivalgásban törtek ki a részeg méltóságok.

Augustus kapta hatvan éve Indiából az első tigrisekkel együtt ezt az ügyes nyomorékot, aki úgy festett, mint a Hermész-szobrok; Rómában ragadt, megnősült és lett tizennégy gyereke. Állítólag trombitálni is tud a lábaival, de a házban nem akadt trombita. Messalina dühöngött, egy rohadt trombita nem sok, annyi sincs ebben az ócska házban! Sírva rohant el, Claudius megszégyenülten, báván vigyorgott.

Caligula Campaniába utazott nyaralni, a külföldi delegációk utánavetették magukat, hogy azontúl a tengerparton előszobázzanak. A politikai elemzők egyre valószínűbbnek tartották, hogy Caligula nem tart diadalmenetet, és csak augusztus végén vonul be Rómába: a születésnapjának megünneplését a szenátus nem tagadhatja meg.

Claudius és házanépe is Campaniába utazott, ők is csak augusztus 31-re, Caligula születésnapjára térnek vissza Rómába, hogy az ováción jelen legyenek.

Uri azt remélte, e szűk három hónap alatt kiveri a lelkéből Kainiszt. Nemcsak remélte, de meg is fogadta, és fogadalmát a Teremtőnek szóló pénzadománnyal pecsételte meg. Tizenkét sestertiust fizetett be a vének kincstárába, ez a pénz a következő Pészahra a februárban lerovandó didrachma adójával Jeruzsálembe fog utazni mindazon önkéntes áldozati pénzekkel együtt, amelyeket aparkhai néven illetnek. Megkönnyebbült a befizetés után, pedig nem hitte, hogy a Teremtő a híve bensejét kitöltő szerelmes sajgást ettől szorgosabban kívánná orvosolni. Csodálkozott is, hogy jobban érezte magát aznap, mint az előző hónapokban bármikor.

Ha majd elátkozom Kainiszt, gondolta, lehet, hogy még inkább meg fogok könnyebbülni.

Mindig lenézte azokat a nem-zsidókat, akik az útkereszteződésekbe állított istenszobrok fülébe sugdossák a kívánságaikat, és előzetes köszönetképpen koszorút vagy áldozati terményt helyeznek a szobor lábához. Viszolygott a hervadó koszorúktól, a megrohadt ételektől Uri és hányingere támadt. Megvetette azokat is, akik jósokhoz fordultak, és rontó vagy óvó, holtbiztos hatású varázsigékért fizettek jelentős összegeket.

Ő is éppen ilyen babonás lett. Ki kellene mászni ebből az egészből.

602

Agrippáról nem volt semmi hír. Úgy festett, a király nem siet Rómába, hogy az alabarkhoszt kiszabadítsa, és ő is csak augusztus végére ér Rómába, amikor a többiek. Philó keserű szavakkal illette a hálátlan Agrippát, Tija hümmögött, Marcus pedig védte. Uri úgy vette észre, Marcus már most Agrippa vejeként viselkedik, holott a jövendőbeli após még nem is tudja, hogy kérője akadt a legidősebb lányának.

Philó nem tudta eldönteni, utazzanak-e a császár után vagy maradjanak Rómában. Minél tovább van börtönben Alexander, annál rosszabb állapotba kerül, és nem mellékes az sem, hogy a zsidó delegáció tekintélye a rabság hosszával egyenes arányban csökken. Hátha fogadja őket Caligula és jókedvében megkegyelmez, s akkor talán Marcus és Tija lovagi kinevezését is el lehet érni. Ám Rómában is lenne tennivaló, vannak más körök is, nemcsak Claudius vendégei, és azok hol Sentius Saturninusnál, hol Pomponius Secundusnál, hol Annius Vinicianusnál gyűlnek össze. Gazdag és tekintélyes emberek e szenátorok, velük nem lehet olyan lekezelően bánni, mint Claudiusszal, akinél a császár feltétlen hívei gyülekeznek többnyire, minthogy magának a császárnak az udvarába most ők sem kerülhetnek be. Sanguinius Maximust sem ismerik még eléggé, a város prefektusát, aki talán tehet valamit a rab Alexander életének könnyítéséért.

Az alabarkhoszról annyit lehetett tudni, amennyit a nagylelkű Homilus még a nyaralás előtt üzent: nem a legmélyebb pincébe dugták és az ellátása tisztességes.

És akkor megérkezett Agrippa a kíséretével, és a zsidó Róma felbolydult.

Megjött a király!

Ugyan nem a Túlnanban szállt meg, hanem odaát, a saját házában, amely a két éve elhunyt Antonia háza mellett áll a Palatinuson, de csak róla beszéltek a zsidók. Regélték hátborzongva, hogy a Palatinus pincéi épp e két ház alatt a legmélyebbek; e két házat rendkívül titkos alagútrendszer köti össze, nem is tud róluk senki; Agrippa pontosan a rab Alexander alabarkhosz fölött lakik, és ha a rab felkopog, Agrippa hallja, sőt vissza is tud kopogni! Az öregek emlékeztek rá, hogy a nagyapjuk azt mesélte: az ostromlott várakból kongatással és tűzjelekkel üzentek kifelé a zsidók, de hát az rég volt, mostanában nincs és nem is lesz háború, a kopogásos jelzést elfeledték, de hátha Agrippa még ismeri, mert odahaza sokan ismerik.

Agrippa király lett, róla most csak jót lehetett mondani, az alabarkhoszról meg azért nem mondtak rosszat, mert rab lett.

Hallotta e pletykákat Uri és hallgatott.

603

Philó, Marcus és Tija hosszan tárgyalt Agrippával és a tanácsnokaival; Agrippa kérte, továbbra is maradjanak a házában, úgyhogy ott maradtak; Philó annyit mondott: hamarosan indulnak Campaniába a császár után és Urira feltétlenül szükségük van.

Sára, sőt még Hágár is meg volt vele elégedve ezúttal. Sára elterjesztette a környéken, hogy Uri a király arkhiszünagogosza lesz; Uri könyörögve kérte, ne használjon olyan szavakat, amelyeket nem ért, de Sára más magas tisztség nevét nem tudván megjegyezni, továbbra is ezt pletykálta boldog-boldogtalannak.

Azt is terjesztette, hogy a császár megkegyelmezett a királynak és visszahívta a száműzetésből. Uri égő füllel pironkodott és próbálta megértetni vele, hogy az egy másik király, de Sára biztos volt az igazában: a zsidóknak egy királyuk van, ő csak tudja.

– Feltétlenül szólítsd fel, hogy fizessen! – súgta Sára a fia fülébe bizalmasan, amikor Uri hajnalban elindult, hogy átgyalogoljon az igazi Rómába, ahol a király kíséretébe kerül. – Ha az apád ezt megérhette volna! – Sára üvöltve felzokogott, Uri a hajnali csöndben rémülten szedte a lábát.

Királyi pompával utazott Agrippa és kísérete.

Saját testőrsége volt Agrippának, nyolc lovas, és a császári testőrségből is kapott még négyet, jár ennyi egy királynak, aki a császár barátja. Az első négylovas kocsiban Agrippa ült a tanácsnokaival: bizonyos Fortunatusszal, valamint Marsyasszal és Stoicheusszal, a felszabadított rabszolgáival, akik már a bebörtönzése idején is vele voltak Caprin, és Tiberius engedékenységéből a börtönében is látogathatták; velük utazott Pallas is, a szépfiú, az elhunyt Antonia kedvenc rabszolgája, akit Claudius hátrahagyott a házában. A második kocsiban Philó és a fiúk zötyögtek, a harmadikban pedig szolgák a király személyes holmijaival, a főnökük, Agrippa kedvenc szakácsa, meg Iustus és Uri.

Fortunatusról Philó azt mondta: ő volt Agrippa követe a császárnál, amikor Antipász megjelent Rómában és Júdeát követelte magának; Fortunatus érte el, hogy Antipászt Lugdunumba száműzzék, pontosan megadva az Antipász erődeiben felhalmozott fegyverek számát és milyenségét; állítólag hetvenezer embert lehetett volna állig felfegyverezni velük. Római zsidó ez a Fortunatus, aki Agrippa helyett az ügyeket voltaképpen intézi; még akkor fogadta fel, amikor Rómában élt, és régóta Fortunatus tolmácsol neki, mert Agrippa nem tanult meg latinul. Marcus azt mondta, a királysága és a családja ügyeit Agrippa a királyságában a barátjára, Silasra bízta, ők azért nincsenek itt. Kedvelheti a családja nélkül való utazgatást Agrippa. Philó azt mondta, ha Küprón a férje mellett van, szigorúan kiméri az étel és az 604ital mennyiségét; maga is diétázik, sőt ez a mániája; a gyerekei súlyát minden reggel leméri, és ha súlygyarapodást tapasztal, aznap böjtre fogja őket, nehogy úgy elhízzanak, mint az apjuk.

Meleg volt, július, és Iustus azzal untatta Urit, hogy beszámolt neki arról, miként is áldozott Caligula császár június elsején a Dea Dia szentélynél, amelyet mindjárt el fognak érni, mert az ötödik mérföldnél áll. Részletesen beszámolt a császár öltözékéről, vagy inkább jelmezéről meg egyebekről; ő ugyan nem volt ott, de hallotta, amikor erről Honoratusnak jelentést tettek. Uri megállapította, amit Iustus a jelek szerint nem ismert fel, hogy a császár ezúttal valamelyik Dioszkurosznak öltözött.

Iustus élénken érdeklődött Agrippa programja iránt, nem hitte el, hogy Uri nem tud semmit.

A Dea Dia szentély nem volt sehol, Iustus nem értette a dolgot. Uri hallgatott. A Dea Dia szentély északnyugatra van az ostiai úton, és nem a Via Appián. Nem jó a füle ennek a Iustusnak, még hallgatózni se tud ügyesen.

Még délelőtt az első formásabb fogadónál megálltak, Agrippa kikecmergett a kocsijából. Mindenki megállt, a lovasok lekászálódtak, Philóék is előmásztak. Agrippa a derekát egyengette és fújtatott. Uri elég közel került hozzá, hogy megszemlélje. Két éve, augusztusban is kövér volt, amikor az alabarkhosz palotájában kora reggel a hordszéken vitték kifelé, de azóta még jobban meghízott. Kövér, mert király. Csoda, hogy Caligula nem hízott el eddig.

Hét-nyolc asztalból egyetlen hosszú asztalt toltak össze gyorsan a fogadóban, ahol a király érkezéséről előzőleg nem értesültek; ez a pihenő nem volt betervezve.

Agrippa az asztalfőre hevert, kétoldalt a legközelebb a tanácsnokai foglaltak helyet, utánuk Philó és az alabarkhosz fiai, majd a római testőrök, a zsidó testőrök, és az asztal túlsó végén Iustus és Uri. Uri nem látott el a királyig. Megalázó lehet Philóéknak, gondolta kajánul, hogy felszabadított rabszolgák előbbrevalóak náluk, a világ leggazdagabb zsidóinál, akik a királyt most is pénzelik. Arra is gondolt: aligha ígérhette oda a király Marcusnak a lányát, ha nem ültette maga mellé. Hevertek az asztalnál, várták az ételt és italt, halk zsongás hallatszott, a testőrök fojtott hangon társalogtak egymással, a zsidók a zsidókkal, a rómaiak a rómaiakkal.

– Édes Marsyas! – kiáltotta a király az asztalfőn –, megbocsáss, de cserélj helyet az én drága Marcus fiammal!

Csönd lett, valaki, nyilván Marsyas, felállt. Felállt Philó mellett Marcus is. Álltak egy darabig határozatlanul, majd Marcus a király felé indult, Marsyas pedig a király háta mögött Philó oldalára került 605és Marcus üres helyére kuporodott. Marcus a sarkaira ült a király jobbján.

A király úgy tapsolt örömében, mint egy gyerek. A balján tapsolni kezdett a közvetlenül mellette ülő Fortunatus vagy Stoicheus, mire a testőrök is tapsban törtek ki. Fogalmuk sem lehetett, minek tapsolnak. Iustus tapsolt, Uri is összeütötte a tenyerét.

– Mi volt ez? – kérdezte halkan Iustus.

– Nem tudom – felelte Uri.

– Miért hívta oda?!

– Nem tudom.

– De maga mellé hívta! Miért?!

Uri megunta.

– Mert elveszi a lányát – vetette oda.

Nyomban megbánta.

Iustus szeme elkerekedett. Mély, kékes árkok húzódtak a beesett szemei alatt, sovány arcát korai ráncok szabdalták.

– Marcus? Melyik lányát, Berenikét?! Mariamnét?! Drusilla kicsi még… Melyiket, ugye Berenikét?!

Uri hallgatott.

– Mikor?!

– Nem tudom… Csak vicceltem…

– Bort ide! – kiáltotta a király.

Rohantak a szolgák, vitték a borostömlőket, a keverőtálakat.

Mohón ivott a király és a következő poharát Marcusra, a jövendő vejére ürítette. Megtapsolták. Marcus pohárköszöntőt mondott a királyra, jövendő apósára, őt is nagyon megtapsolták.

Iustus súgva érdeklődött, mit kap Marcus, megosztja-e vele a királyságát Agrippa; Uri most már hiába állította, hogy nem tudja, Iustus biztos volt benne, hogy Uri mindenbe be van avatva. Iustus taktikát váltott, és a római zsidó vének torzsalkodásairól kezdett pletykálni jólértesülten; Urinak elnehezedett a feje az éhgyomorra ivott bortól és nem tudta követni.

Estig ettek-ittak, Iustus volt az egyetlen, aki lelkifurdalással evett, mert nem volt biztos benne, vajon itt mindent tisztán főznek-e; a többiek nem zavartatták magukat. Iustus minden ételről egyenként megkérdezte, szabad-e ennie, és Uri nem győzte ismételgetni, hogy igen.

– Júdeában hallottam: amit az Úr alkotott, az nem lehet tisztátalan – mondta.

Iustus elszörnyedt a rémes eretnekség hallatán.

Tija bukkant fel Uri mellett, kezében hosszú madártollat tartott.

– Hánytasd meg a királyt – mondta halkan.

– Én?

606

– Te vagy itt az utolsó! – csattant fel Tija fojtott hangon.

Uri mélyen elpirult, elvette a tollat, imbolyogva felállt és az asztalfő felé indult.

Megállt a kékeslila fejű, szinte teljesen kopasz Agrippa mellett jobbról és előrehajolt. A király felnézett rá. Vérben forogtak a szemei.

– Mit akarsz? – kérdezte fuldokolva.

Uri a tollat mutatta.

– Végre! – suttogta a király.

Uri közelhúzott egy keverőtálat, letérdelt, jobbjával a toll üres végét fogta, baljával átkarolta a király izzadt, forró fejét. A király kitátotta a száját. Uri óvatosan belenyomta a tollat.

Hosszan okádott a király, Uri behunyta a szemét és mélyeket lélegzett, hogy a hányingerét elfojtsa, de így is öklendezett a rettenetes, savanyú szagtól. Kinyitotta a szemét. Az asztalnál senki sem nézett feléjük, önfeledten zabáltak.

– Köszönöm – sóhajtotta a király, amikor megszabadult a tehertől, eltolva Uri kezét, amely a tollat fogta.

Uri a tollat a tálba dobta, a gőzölgő tálat felvette. Rágatlan falatok hevertek a bűzös lében.

A király hálásan nézett fel rá és elmosolyodott.

– Felség – mondta Uri, a tállal a kezében.

– Már láttalak valahol – mondta a király.

– Igen, felség… Vizet adtam neked Alexandriában…

– Valóban?

A király összeráncolta a szemöldökét.

– Felség! – mondta Uri gyorsan. – Kétszázezer sestertius!… Annyival vagy adós!… A kamatait én szívesen törlesztem, de az alapadósságot nem bírom… Öt éve, februárban…

A király bólintott.

– Emlékszem – mondta felragyogó szemmel, az elmebeli képességeire büszkén. – Emlékszem. Rómában!… A bankárok, egy selyemkereskedő révén!…

Urira nézett.

– De hiszen megadtam! – mondta. – Benyomtam a fiadat a szent pénzt szállító delegációba! Azonnal megadtam a tartozásomat! Ez volt az egyezség, nem emlékszel? Én betartottam!

Uri botladozva vitte ki a hányadékkal teli tálat az udvarra.

Kint sokáig mosta a kezét és az arcát a ciszternában, majd felnézett az égre. Este volt már, bizonytalan körvonalú pontocskák pislákoltak odafönt.

Az apámnak nézett engem a király.

607

Iustus hiába ostromolta kérdésekkel, Uri magába volt mélyedve és meg se hallotta.

Hamar megöregedtem. Kéne valami tó vagy lassú folyó, hogy megnézzem magam benne.

Nem a fiamban éledt fel az apám, hanem bennem? Én lettem az apám?

Megadta a tartozását Agrippa, ha valóban ez volt az egyezség, és könnyen lehet, hogy ez volt.

Elherdáltam a rám bízott vagyont. Mindent rosszul csináltam. Tőkét adott az apám a kezembe, és én nem forgattam jól.

Új szempont volt, végig kellett gondolnia mindent.

Időben rá kellett volna jönnie. Egészen biztos, hogy az apja abban bízott: a fia rájön és aszerint cselekszik.

Agrippa futáraként számtalanszor adódott alkalma, hogy szakmát, vagyont, állást, tekintélyt szerezzen Júdeában, Jeruzsálemben, Alexandriában. Csak egy kicsit kellett volna füllentenie, egy kicsit törleszkednie. És nem lett volna szabad visszatérnie Rómába, ahol az adósságot behajthatják rajta. El kellett volna tűnnie szem elől. Megnősülni Júdeában vagy Alexandriában. Szakmát tanulni: aranymívességet, gyémántcsiszolást. Amihez jó a szeme. És nem törődni a családjával. Sem az apjával, sem a többiekkel.

Uri megborzongott. Nem jól ismerte őt az apja. Nem feltételezte róla, hogy hazamegy, mert szereti.

Nem tudta az apám, hogy szeretem!

Őt szerettem egyedül, hogyhogy nem tudta?!

Belévillant: igyekeznie kell, hogy a fia elhiggye, hogy szereti, különben Theo is ilyen tévedésben fogja leélni az életét.

Mégis miattam halt meg az apám.

Nyugodtan elháríthatta volna a kölcsönkérelmet, végül is mi történt volna? Agrippa máshoz fordul, megkapja azt a nyomorult kétszázezer sestertiust bárkitől. De az apja az ő delegátusságát kérte cserébe, és Agrippa megadta.

Boldoggá akart tenni az apám.

Szeretett engem az apám! Vaksi létemre mégis szeretett!

Világgá kellett volna ordítania az örömhírt, de nem lehetett, mert idegenek voltak körös-körül.

Agrippa nem iparkodott különösebben, hogy találkozzék a császárral, aki a Dikaiarkhiához közeli tengerparti villái között barangolt, hol egyikben, hol másikban töltve néhány éjszakát, talán a me608rénylőktől tartva; ha már úgyis Itáliában kell maradnia szeptember elejéig a királynak, legalább jól tölti az idejét. Talán az alabarkhosz gyors kiszabadítását sem akarta elintézni, Uri legalábbis így érzékelte.

Túl sokat és túl sokszor segítette az alabarkhosz Agrippát, nem szeretnek ilyesmire emlékezni a lekötelezettek.

A császár egyik nyaralójában szálltak meg végül egy Puteolihoz közeli dombon, és Agrippa tartósan kívánt berendezkedni. Szép volt a villa, sok melléképülettel, ahol a testőrség és a kíséret is elfért; voltak pompás lovak, okos vadászkutyák, idomított szolgák; Agrippához hasonlóan Philó is berendezkedett az egyik melléképületben, a papiruszait és a tekercseit kiterítette és dolgozott a művein.

Agrippa szeretett vadászni és ezt az itáliai tartózkodást úgy fogta fel, mint aki a megterhelő uralkodást és a családjával való együttlétet megszakítva megérdemelt vakációját tölti.

Július közepe volt már, és Agrippa még Philót is rábírta, hogy menjen vele és az alabarkhosz fiaival vadászni. Iustus is velük tartott. Urit is hívták, de ő lemondóan legyintett: úgyse venné észre, ha vad tűnne fel valahol, inkább otthon marad és Philó éjszakai fogalmazványát tisztázza le.

Ellovagolt hát mindenki, csak Uri és a császár Agrippa mellé rendelt szolgái maradtak otthon a kutyaidomárok kivételével, akik az állataikkal a vadászokkal tartottak.

Uri körmölte Philó macskakaparását, már jól tudta olvasni, jobban, mint maga a szerző, amikor bekopogtak. Uri felállt, kinyitotta az ajtót, hunyorgott. Egy szolga állt kint, mögötte pedig Iszidórosz.

Iszidórosz belépett, a szolga kint maradt. Uri csak állt, aztán azt mondta:

– Uram!…

Az alexandriai gimnázium exigazgatója körülnézett.

– Hát így kell találkoznunk, fiam! – mondta Iszidórosz gunyoros meghatódottsággal –, ellenérdekű felekként!…

Iszidórosz belepillantott a tekercsbe.

– Minket szidalmaz és becsmérel a vén Philó, igaz?

– Mi tagadás…

– Te írod a piszkozatokat?

– Hát, többnyire…

– Na csak csináljátok… Azt hittem, itt találom.

– Vadászni ment a királlyal.

– A ti királyotok!… Szép kis alak… Neki még nem vagy az íródeákja?

– Nem.

609

Uri meghatódva állt.

Iszidórosz nem sokat változott, csak vékonyabb és ráncosabb lett az arca.

– Mikor jön meg? – kérdezte Iszidórosz.

– Talán estefelé… Agrippától függ…

– Nem várhatom meg, sietek vissza – mondta Iszidórosz. – Pedig fontos hírt hoztam neki.

– Add ide a levelet, átadom.

– Nem írásos az üzenet.

Iszidórosz habozott, aztán azt mondta:

– Akkor elmondom neked. Tedd hozzá, hogy én üzenem.

– Nem kedvel téged Philó.

– Én sem őt. Nyálas minden, amit irkál. Ennek ellenére kiválóan tudunk együttműködni.

Uri bólintott. Iszidórosz kutatva nézett rá, vajon mit tud, aztán inkább rátért a jövetele okára.

Nem a császár küldte, hanem a császár környezetéből azok, akik a birodalom érdekét tartják szem előtt.

A császár júniusban levelet küldött Petroniusnak, a szíriai legátusnak Antiokhiába, hogy szedje össze az Euphrátesznél állomásozó légiók felét, azok élén vonuljon be Jeruzsálembe és helyezzen el a Templom belső szentélyében egy Zeusz-szobrot, amelynek a feje a császárt ábrázolja.

Uri megszédült, le kellett ülnie.

– Sikerült elhitetnünk vele – mondta Iszidórosz fanyarul –, hogy csak a zsidók nem akarják isteníteni… Hát ez lett belőle. Ezt azért még mi sem akartuk… Utálunk, utálunk, utálgatunk titeket, de annyira nem, hogy mi is belepusztuljunk.

– Nem lehet! – suttogta Uri.

– De lehet – mondta Iszidórosz.

Uri lihegett.

– Ez irdatlan nagy háborút jelent! Az egész görög világban!…

– Azt jelenti. Ennek a tudatában járuljon a királyotok Caligula elé, és érje el, hogy vonja vissza a parancsot.

Uri szédült.

Ekkora bajnak talán még soha nem néztek elébe a zsidók.

– Petronius józan ember – mondta Iszidórosz. – Amióta megkapta a levelet, kétségbeesetten húzza az időt, mert ő is tudja, mivel jár, ha a parancsot megpróbálja végrehajtani. Visszaírt, hogy fél megfelezni a határmenti légiókat, mert a parthusok betörhetnek, és még jobban fél az elkerülhetetlen zsidó lázadástól… Arra hivatkozott, hogy a zsidók épp aratnak, s ha lázadni kezdenek, éhínség tör ki, és attól 610még inkább lázadozni fognak, és a lázadás át fog terjedni az egész görög világra, ahol csak zsidók élnek. Sajnálattal kellett tapasztalnia továbbá, hogy egyetlen létező szobor sem eléggé méltó a Zeusz-Caligulához, úgyhogy sürgősen megrendelte Szidónban… De túl sokáig nem kunktátorkodhat, ha kedves neki az élete, mi pedig nem léphetünk fel a zsidók védelmében, mert kiszivárog, és ha megtudják a zsidógyűlölő híveink, megnézhetjük magunkat… Sürgősen találjon ki valamit a ti királyotok. Őt Caligula kedveli, szokta emlegetni, mint az egyetlen kedves zsidót a világon…

Uri felröhhentett.

– Mi van? – kérdezte Iszidórosz nyugtalanul.

– Kaiszareában elrejtettek egy hatalmas Seianus-szobrot – mondta Uri nevetve –, annak ki lehet cserélni a fejét…

– Te őrült! – kiáltotta Iszidórosz. – Én ezt nem hallottam, és soha ne említsd senkinek!

Iszidórosz elment. Urinak hasogatott a feje és a gyomra, izzadt, szédült.

Nagyon nagy a baj.

Philóval csak vacsora után tudta közölni a hírt, amikor a részeg Agrippát a testőrei már ágyba cipelték. Eszméletlenre itta magát, így még nehezebb volt a teste, hárman alig bírták.

Philó reszketni kezdett, némán a fiúk szobája felé intett. Uri bement és a felmorduló Tija tiltakozásával nem törődve Philó szobájába parancsolta őket. Philó még nem tudott megszólalni, úgyhogy Uri nekik is elmondta Iszidórosz üzenetét.

– Nem igaz! – suttogta Marcus.

Tija sötéten hallgatott.

Uri vizet töltött és Philóhoz vitte.

Csönd volt.

Langyos szellő fújt be a fülledt szobába, odakint, a kies Campaniában őrjöngve ciripeltek a kabócák.

Hányszor lehetett már ilyen gyönyörűséges nyári este az elmúlt kétezer évben, amikor váratlan végveszélyről kellett értekezniük a zsidó vezéreknek?

– Nem meri megcsinálni – mondta Marcus rekedten.

– Dehogynem – mondta Tija.

– Semmi értelme! – kiáltotta Marcus. – Sok százezer halottal járna! Nincs az a zsidó, aki eltűri!

Philó ivott, vacogtak a fogai.

611

– Itt van Agrippa – mondta Philó –, neki kell döntenie, mit tegyünk…

– Részeg – jegyezte meg Tija.

Hallgattak. A kabócák őrjöngtek. A természetnek mindegy, mit művelnek az emberek.

Uri megköszörülte a torkát, ránéztek.

– Ha akarjátok, reggel elmondom neki…

– Eszedbe ne jusson! – kiáltotta Philó.

Uri nem értette.

– Megijedne szegény – mondta Tija gúnyosan. – Azonnal hazautazna…

Marcus felmordult, aztán mégsem mondott semmit a jövendő apósa védelmében.

Philó kijelentette: hagyján, hogy Alexander ügyében Agrippa nem akarja exponálni magát, de ebben az ügyben muszáj, akármennyire gyáva féreg is. Rá kell venni, hogy keresse fel végre a császárt, de nem szabad előre elmondani semmit. Mondja bele az atyai barátja képébe a császár, aztán Agrippa csinál, amit akar.

Bölcs javaslat volt, Uri is belátta.

Tija mindenkinek bort töltött és sürgősen leitták magukat, hogy el tudjanak aludni.

Philó a munkába vetette magát, elbújt a szobájában Urival, mintha mi sem történt volna; majdnem kész volt az etruszk történelem tizedik kötetével, amelynek megírását Claudius nagylelkűen rábízta. Marcus és Tija igyekezett rávenni Agrippát, hogy az apjuk ügyében legalább a minimumot tegye meg, most már eleget vadásztak. Tija azzal érvelt: egyeduralkodók imádják, ha kegyelemért könyörögnek hozzájuk, és meglepően gyakran valóban kegyelmet gyakorolnak, így érzik a hatalmuk teljében magukat, sokkal inkább, mint válogatás nélkül gyilkolászva. Agrippa rosszkedvűen hallgatta.

– Ideje, hogy elkérd magadnak Júdeát – mondta Marcus –, mielőtt mások kérik el.

Ez jobb érv volt, mint az előző.

– Miért – mondta sértődötten a király –, Antipászt és Herodiaszt száműzte!

– Mintha nem lenne elegendő rokonod! – cukkolta Marcus. – Miért tűröd, hogy megerősítette Marullust?! Caligula azt fogja hinni, hogy elég neked Galilea!

Marullust annak idején Vitellius helyezte prefektusnak Júdeába, 612de Tiberius már nem tudta jóváhagyni, mert meghalt, úgyhogy ez a kinevezés Caligulára maradt.

Agrippa morgott valamit. Szemmel láthatólag félt a császártól, rémes híreket hallhatott róla az elmúlt fél évben, a korábbi hallgatag, szerény, udvarias, készséges Gaiusból Caligula lett, aki isteneknek öltözik, színészekkel veszi magát körül és gyilkoltat. Mi történne, ha a császár egy kicsi zsidó királyság fejét is börtönbe dugná? Észre se vennék.

Agrippa egy teljes napon át tusakodott magában, aztán kiadta a parancsot, hogy kutassák fel a császárt.

Harmadnap egy tengerparti villa kertjében találták magukat. Agrippával csak az alabarkhosz fiai és Philó tartottak, és Philóval Uri; Iustust a testőrökkel egy közeli házban hagyták. Uri megpróbálta elérni, hogy Iustus is velük mehessen, de Philó a fejét rázta.

Iustus eddig sem kedvelt, gondolta Uri, most aztán megveszekedetten fog gyűlölni.

Agrippa nem vitte magával a szolgáit, talán nem akarta, hogy megalázó helyzetben lássák az urukat.

Philó Flaccus ellen írott, kész tekercsét Uri vitte a hóna alatt begöngyölve vászonzsákban. Biztos volt benne, hogy a császár nem fogja elolvasni.

Uri legalább annyira feszült volt, mint Philó, Marcus és Tija. Mégis figyelmeztetni kellett volna Agrippát. Nem lesz jó ez így.

Caligula tragikus színésznek volt öltözve ezúttal, mellette egy hasonló öltözékű, nőies alak állt és hadonászott. Apellész lehetett, aki gyerekkurvaként tartotta el magát hajdan, és nem is tagadja.

Magas, ápolt szakállú, értelmes tekintetű, kopasz férfi fordult először feléjük, ő lehet az a bizonyos Helikón.

Itt is izmos férfiak lebzseltek nagy számban, kocsihajtók és gladiátorok. Iszidórosz is ott állt Lampó társaságában. Nem szeret magára maradni a császár, gondolta Uri, az kell neki, hogy folyamatosan imádják.

Agrippa kivált a csoportjukból és a császár felé közelített.

Caligula ránézett, otthagyta Apellészt és tárt karokkal Agrippa felé indult.

Helikón éles hangon azt kiáltotta:

– A zsidó király, ó-hohó-hohó!

Mindenki láthatta, mily forrón öleli át a császár a királyt.

Agrippa megdicsőülten nézett körül.

Philó belemarkolt Uri karjába.

A császár mosolygott.

Marcus és Tija közelebb lépett, és Philó nyomában Uri is.

613

– Üdvözlégy, lelkem jobbik fele! – kiáltotta Caligula és tapsolt. – Üdvözlégy, hatalmas király!

Ovációt motyogtak az izmos ifjak. Helikón mosolygott.

– Hallottad a nagy hírt, Agrippa? – kérdezte a császár.

– Sok nagy hírt hallottam felőled – felelte Agrippa diplomatikusan –, amióta távoztam Rómából; melyikre gondolsz?

– Isten lettem! Mit szólsz hozzá?

Agrippa megzavarodott.

– Isten lettem – ismételte meg Caligula –, és mindenki elismer istennek, csak ti, zsidók nem. Mi ennek az oka?

Agrippa hallgatott egy sort, majd feltalálta magát.

– Ugyanannyi állatot áldoztunk érted, mint a latinok… A nevedet díszes táblákon minden imaházunkba beállítottuk…

– De a szobromat nem!

– Az nekünk tiltva van… De áldoztunk érted, hónapokon át! Nincs olyan zsidó imaház a világon, amelyben ne lenne felírva a neved!

Caligula bólintott.

– A többi nép nekem áldozott, mint istennek – mondta –, ti csak az isteneteknek áldoztatok értem… Értem áldozni vagy nekem… ismerd el, ez lényeges különbség!

Csönd volt. Agrippa a szavakat kereste.

– Sebaj – mondta a császár vidáman –, már utasítottam Petroniust, vonuljon Jeruzsálembe és a Templomban állíttassa fel a szobromat… Zeusz-szobor, de ő is én vagyok! Úgy fogják hívni a Templomotok belső szentélyét ezentúl, hogy „Gaius, a megtestesült új Zeusz szentélye”!

Agrippa feje elkékült, mondani akart valamit, a jobbját, talán tiltón, felemelte volna, de addigra hanyatt vágódott a földön.

Két napig hevert eszméletlenül az ágyán Agrippa, a császár a legjobb orvosait küldte hozzá, eret vágtak rajta, pofozták, a nyelvét ráncigálták a szájából kifelé, oldalra fordították, olajjal kenegették, hánytatták, mégsem tért magához. A pulzusa vert, de gyöngén és ugrálva. Féltucatnyi orvos virrasztott állandóan. Uri Iustusszal felváltva az ajtóban őrködött, az ágynál Philót Marcus váltotta, őt pedig Tija; Fortunatus, Marsyas és Stoicheus mintha mindvégig jelen lett volna.

A második nap végén Agrippa megmozdult és kinyitotta a szemét.

Csak vizet ivott, a bort visszautasította.

Körülnézett és Philót intette magához.

– Írd meg neki – suttogta –, majd aláírom…

614

Philó megragadta Uri kezét és kivonszolta.

– Megírjuk neki! – kiáltotta Philó lelkesen.

Uri rosszat sejtett: hosszú lesz.

Philó nem hagyta, hogy Uri írja meg a piszkozatot, mennyei ihlettől hajtva maga diktált, Uri sebesen körmölte gyorsírással. Milyen szerencse, hogy Narcissus jóvoltából belejött. Áttenni nehéz lesz.

A császárnak szánt levél piszkozatában minden benne volt, amit a zsidók vallásáról, a császárok iránti hűségéről és általában a Teremtésről tudni kell. Uri pár óra múlva úgy érezte, hogy letörik a keze, és a szeme annyira könnyezett, hogy nem látta a saját krikszkrakszait, de Philót ez nem zavarta, diktált rendületlenül, és a kéziratba pislantva fel-felordított: „ez itt micsoda? ez micsoda?!”, és diktált tovább. Uri sose hitte volna, hogy ebben az öreg, vézna testben ennyi energia lakozik.

Vagy két tekercsnyi szöveg volt a vázlat, és Uri tudta: ha átteszi és Philó elkezdi kidolgozni, lesz belőle több is.

Könyörgőre fogta a dolgot: a császár egyetlen oldalt sem olvas el, nem kell annyi mindenről írni, elég lesz a lényeg, de Philó a fejét rázta boldog ihletében: most megtudja a császár!

Uri megismételte: ezek nem olvasnak, ezek a császárok; Philó meg se hallotta.

– Olvasd vissza! – parancsolta.

Uri nekikezdett. A második mondatnál Philó feljajdult.

– Mit írtál, te szerencsétlen?!

Uri hallgatott. Azt írta, amit Philó diktált.

– Ezt így nem lehet, így nem lehet! – kiáltotta Philó, s fel-alá rohangálva a szobában a helyes mondatot fogalmazta, amiből aztán lett két hosszú bekezdés.

Uri megadta magát a sorsnak és jegyezte.

Csodálatos érveket adott Philó Agrippa szájába a zsidók vallását védendően, és retorikailag tökéletesebb beszédet még Cicero, a híres zsidógyűlölő sem írt soha. Benne volt, milyen jó barát volt Caligula nagyapja, Marcus Agrippa, meg Agrippa nagyapja, Nagy Heródes, és hogy Marcus Agrippa maga is személyesen áldozott a Templomban. (Az nem volt benne, hogy Augustus a fiát, Drusust megrótta, amikor ugyanezt cselekedte.) Benne volt, hogy Augustus és Livia, Caligula dédanyja a Templomnak sok szép aranytálat ajándékozott. Benne volt, hogy a jeruzsálemi Templomban azóta is minden áldott nap két bárányt és egy ökröt áldoznak a mindenkori római császárnak. Benne volt, hogy soha a zsidók a római helytartók ellen nem lázadoztak, Pilátust kivéve, akit Philó igen kedvezőtlen fényben állított be: kárhoztatta önkényeskedésért, durvaságért, zsarolásért – ami csak annyira volt igaz, mint bármely helytartó esetében –, valamint 615júdeai hírvivők elbeszélése nyomán azért, amiért tárgyalás és ítélet nélkül végeztetett ki zsidó rabokat – ez igaz volt. Benne volt Agrippa hálás köszönete, amiért Caligula visszaadta a szabadságát, vasbilincseitől megszabadította. (Az nem volt benne, hogy ugyanakkora súlyú aranyláncot is kapott, Philó erről megfeledkezett, Uri pedig nem figyelmeztette rá.)

De hát ezen a tökéletes íráson is volt mit javítani még, és aznap éjjel Uri úgy élte túl, hogy két körmondat között az asztalra bukva elaludt és nem lehetett diktálni neki többé.

A császár közben, Fortunatus hozta a hírt, Róma felé indult a kíséretével.

Tépelődtek, mitévők legyenek. Agrippa úgy döntött: Rómába mennek.

Megelőzték a császárt, aki mindenféle helyeken letáborozott és váratlanul betoppanva megvendégeltette magát ismeretlenekkel, egyszer pedig megállt annál a háznál, amelyben anyját, a száműzött Agrippinát tartották fogva, és leromboltatta.

Agrippát a legdrágább orvosok vették kezelésbe Rómában, de nemigen volt mit tenniük: Agrippa magától is jobban lett, csak a bal lábát húzta még.

A király átfutotta Philó írásművét és jóváhagyta. Philó ragyogott.

Agrippa fogadta a követeket, akik megerősítették: Petronius az Euphrátesztől megindult a légiókkal Galilea felé. Másnap új követ jött, szerinte Petronius már Galileában jár. Agrippa őrjöngött, amikor meghallotta: Petronius Tiberiaszba hívta tanácskozásra a júdeai véneket. Tiberiaszba, Heródes Antipász fővárosába!

– Ez a szemét vissza fogja hívni Antipászt! – üvöltötte Agrippa, és tartani lehetett tőle, hogy ismét megüti a guta. – Tiberiaszba! És a zsidók odamentek, tárgyalni! Nem hatalmaztam fel őket, de ők odamentek! Kiirtom valamennyit! Mit csinál Silas ilyenkor?! Mit csinál Küprón?! Idióták!

Eret vágtak rajta megint.

Nyugtatgatták a követek: Petronius húzza az időt, nem talál megfelelő szobrot, sokáig tart, amíg méltó szobrot alkotnak Szidónban, ahol mindig lassan dolgoznak a mesterek, ott dolgoznak a leglassabban, nem akar Petronius Jeruzsálembe vonulni igazán.

Az orvosok eret vágtak.

Uri ajánlkozott, szívesen indulna Agrippa üzenetével követségbe bárhová, jó lett volna minél messzebb lenni Rómától, ahová Claudius házanépével Kainisz hamarosan visszatér, jó lett volna szabadulni Sárától és Hágártól, úgy érezte: még egy háborúba belekeveredni is jobb lenne, de Philó közölte, hogy nem engedi sehová.

616

Agrippát kímélendő nem beszéltek vele az egész zsidóságot fenyegető vész nagyságáról, és maguk között sem beszéltek erről. Uri csodálkozott.

Közeledett augusztus 31, az ováció napja, és Caligula váratlanul üzent, hogy várja a zsidó delegációt Maecenas kertjébe.

Lebeszélték Agrippát, hogy maga menjen.

Marcus is, Tija is ment volna.

Agrippa úgy döntött: képviselje inkább Philó és Uri.

Értünk nem kár, gondolta Uri. A saját szolgáit szereti, az alabarkhosz fiaival tervei vannak, Philó viszont már öreg, én pedig senki vagyok.

Maecenas és Lamia egymással szomszédos kertjei kétnapi járóföldnyire feküdtek Rómától, úgyhogy kocsin utaztak. Ismét vitték Philó Flaccus ellen írott művét, és immár Agrippa beszédét is. A kis öreg légzőgyakorlatokat végzett: visszatartotta a lélegzetét, behúzta a hasát, majd kinyomta, mert a levegőt, mondta, abban is meg tudja forgatni; tekergőzött, mormolt magában, majd mozdulatlanul ült soká, mindezt egy indiai mágustól tanulta egykor. Állította, hogy a pulzusszámát a kétharmadára tudja csökkenteni, ha nagyon akarja.

Uri arra gondolt, mi mindent hallott Caligula gonoszságáról. Talán nem is Caligula gonoszabb, mint az isteni Augustus vagy Tiberius, hanem mindazok, akik körülveszik és a játékait eltűrik. „Mert megtehetem”, mondta, és valóban megteheti, nem korlátozza senki.

Philó, aki elmélyülten lélegezget, milyen végre számíthat?

Beléptek a kertbe, Uri hunyorgott. A tavacskák és ligetecskék között házikók húzódtak meg, szolgák rohangáltak lapátokkal, gereblyékkel. A testőrök a császárhoz vezették őket, aki az egyik pavilon ablakait vizsgálgatta, és éppen közölte, hogy abból az átlátszatlan, fényáteresztő fehér kőből kér táblákat mindre, amelyről már szólott. Philó hasra vetette magát és széttárt karokkal elterült a földön. Uri követte. Caligula rájuk pillantott.

– Augustus Imperator! – kiáltotta Philó.

Caligula elnevette magát.

– Szóval ti vagytok, akik gyűlöltök engem, ti megrögzött ateisták! – állapította meg. – Ti nem vagytok hajlandóak elhinni egyedül, hogy isten vagyok. Mások mind elismerik, ti miért nem? Óh, óh, Jahveh, Jahveh! – és az ég felé tárta a karját teátrálisan és gúnyosan.

Uri elborzadt. Még soha nem hallotta kiejteni a Nevet. Most hallotta, s már ezzel bűnt követett el.

617

Nagy röhögés tört ki, Uri odapislantott. A görögök mulattak, köztük Iszidórosz és Lampó. Táncra perdültek, úgy röhögtek; körbetáncolták Caligulát és Zeusznak, Apollónak, Hermésznek, Dionüszosznak szólították.

Iszidórosz megállt és azt mondta:

– Uram, még jobban fogod ezeket a zsidókat gyűlölni, ha megtudod, mennyire nem tekintenek az uruknak. Minden nép áldozatokat mutatott be neked, kivéve ezeket.

Iszidórosz széles gesztust tett, amivel a világ egész zsidóságát jelölte.

Philó féltérdre emelkedett és azt kiáltotta:

– Igenis áldoztunk, hazugság, hogy nem áldoztunk!

Uri szó szerint megismételte.

– Háromszor áldoztunk! – kiáltotta Philó, vékony karjaival hadonászva. – Először, amikor császár lettél! Másodszor, amikor meggyógyultál! Harmadszor, amikor győzelmet arattál Germániában! Pontosan annyit áldoztunk, mint a görögök!

– Igen – mondta Caligula –, de nem nekem áldoztatok, hanem csak értem, a ti isteneteknek!

Ezt már Agrippának is mondta. Lehet, hogy elfelejtette? Ennyit tanítottak be neki a zsidókról összesen? Nem sok. Hogy nevelte őt Agrippa?!

Uri elérkezettnek látta az időt, hogy a két tekercset felmutassa.

A császár váratlanul elfordult és kisietett. A görögök követték. Philó és Uri felállt, egymásra néztek, majd loholtak a többiek után.

A császár a másik pavilonban először a nők szobáját tekintette meg és kiabált valamit, majd felloholt a lépcsőn, ott is kifogásolt valamit, a szolgák sápadtan jegyeztek, a görögök zavartan álltak, a császár azt üvöltötte:

– Olcsó! Olcsó! Drágábbat, drágábbat!

Lefutott a lépcsőn, kifutott a házból.

A görögök, a szolgák és a zsidók utána.

A görögök gúnyos megjegyzéseket eregettek a zsidókra, de Caligula nem hallotta.

Végigrohantak így vagy öt pavilont. Uri már lihegett, Philó jobban bírta.

Akkor Caligula megállt és rájuk meredt.

– Miért nem esztek ti disznóhúst? – kérdezte.

A görögök harsányan felröhögtek, mintha jó viccet hallottak volna.

Philó erre a kérdésre nem volt felkészülve.

Uri kapott észbe:

618

– Különböző népek különböző élelmeket tartanak tilalmasnak. Sok nép nem eszik bárányt, pedig az is finom.

– A disznó is finom? – érdeklődött a császár.

– Bizonyára – mondta Uri –, ha őseink megtiltották az evését, hogy el ne puhuljunk.

Caligula meglepődött, majd elnevette magát. A görögök nem nevettek.

– Nos – mondta Caligula –, miféle politikai jogaitok is vannak nektek?

De nem várta meg a választ és nem vette el a feléje nyújtott két tekercset, hanem kiadta az utasítást, hogy az épület nagytermének ablakait szintén a fényáteresztő kőtáblákkal borítsák. Utána fordult megint a zsidókhoz.

– Mit is akartok?

Azonnal elfordult és a függönyök helyét mutatta.

Caligula a zsidók felé intett és Iszidórosznak mondta:

– Az a véleményem, hogy ezek nem bűnözők, csak holdkórosok, amiért nem látják, hogy isteni természettel vagyok megáldva. Na jó. Nem vitetek be szobrot a Templomukba. De kijelentem: minden görögnek joga van bárhol, ismétlem: bárhol oltárt állítani nekem, és ha a zsidók lerombolják, mint tették Jamniában, mind veszni fognak.

Azzal kifutott, a görögök utána.

Philó és Uri állt. A kihallgatás véget ért.

Philó végig hallgatott a kocsiban.

Uri azon tűnődött, hogy ez az egész nem igaz.

Nem akart Zeusz-szobrot vitetni a Templomba Caligula. Dehogy akarta, nem bolond, nem bírna ki most, hogy a szenátussal huzakodik, egy általános zsidó felkelést.

Meg akarta alázni az atyai barátját, Agrippát, és kínos helyzetbe akarta hozni Petroniust, a szír helytartót, nehogy a kegyencek elbízzák magukat. Úgy járt el, mint Tiberius sokszor. Caligula némán figyelt éveken át és megtanulta a leckét.

De mindez mellékes.

Amit ma művelt, azzal értésre adta: visszavonta a parancsot.

De akkor miért adta ki?

Visszavonta a parancsot, csakhogy a parancs szelleme ezentúl él az egész görög világban Alexandriától Antiokhiáig, és ez a szellem azt mondja a görögöknek, annak a sok milliónak, hogy az ő isteni uralkodójuk a császár és nem a zsidóké. Megalázta a zsidókat, 619megrémisztette, megfenyegette, és ennyi elég is, mert a görögöknek csak a közvetlenül rivális zsidókkal van bajuk az általuk lakott világban, nem pedig a latinokkal, akik messze vannak és akiket semmire sem becsülnek.

Gyorslábú küldöncök viszik el az egész hellén világba a császár igazi üzenetét: maguk a riadozó zsidók. Méghozzá ingyen.

Jamnia a császár provokációja volt, most bevallotta.

Fáraó akar lenni Caligula, és nem szimpla princeps. És nemcsak az egyiptomiak lelkében érte el a fáraósodását ezzel a visszavont paranccsal, hanem a görögök lelkében is, őket észrevétlenül kopt rabszolgákká alázva.

Huzakodik vele a szenátus? Nem szavazza meg a diadalmenetet? Majd melléállnak a görögök birodalomszerte és a szenátus hatalmát kívülről szétverik.

Alexandriára számít Caligula Rómával szemben. Ezért hozatta el magának Nagy Sándor vértjét. Nem nagyzási hóbortból, hanem politikai megfontolásból. Ezért öltözik Dionüszosznak: Nagy Sándornak szavazta meg az athéni népgyűlés a dionüszoszi istenséget egykor. Ezért vette magát körül Caligula görög tanácsadókkal. Ezért nem küldött felmentő csapatot Alexandriába, amikor a Vész kitört. Még az is lehet, hogy a már leváltott Flaccusnak megüzente: hagyja csak a görögöket tombolni egy ideig.

Maga mellé állította a görögöket, látszólag a zsidók, valójában Róma ellen.

Felfogta Caligula, miben bízott Flaccus; kétségbeesett vállalkozását ő folytatja, maga a császár, jóval nagyobb eséllyel. Második Antoniusként Róma elleni háborúra készül Egyiptommal és a görög világgal szövetkezve, és Rómának nincs más szövetségese, csak a nyomorult zsidók, akik nincsenek tisztában a helyzetükkel és nem sejtik, hogy Rómához hívek maradván végzetesen magukra maradnak ott, ahol laknak, ott, ahol az élet valóban megtörténik: a vegyesen görög és zsidó lakosságú városokban és falvakban.

Végzetes tévedés a zsidóké: a szomszéd görögökkel kellene kiegyezniük, nem pedig a távoli birodalmi segítségben bízniuk. A perzsák alatt ugyanezt a hibát követték el a zsidók, a Ptolemaioszok alatt szintén, és most harmadszor is megismétlik.

Kinek mondja el? Philónak, aki úgyis a görög–zsidó kiegyezést szorgalmazta egész életében?

Antoniusnak is leszármazottja a császár, nemcsak Agrippáé és Augustusé. Jobban tette volna Philó, ha erre a felmenőre is hivatkozik abban a hosszú önigazolásban, amit egyébként nem volt alkalmuk átadni. Második, ám sikeres Antonius akar lenni Caligula, ez a terve.

620

Kivételesen világos volt a pillanat, amelynek fényénél e nagyívű következtetést Uri levonta. Úgy érezte, belelátott az emberi világ műhelyébe.

Ha Kainisz itt lenne, kicsit eltűnődne, távoli lenne a gyönyörű, mély szemének pillantása, elmosolyodna és bólintana.

Kívüle ezt nem lehet elmondani senkinek.

Nem értenék.

De ha felfognák is, nem mernék megérteni. Művelt, okos, politikus, ravasz emberek, Philó az, Tija különösen az, Marcus sem buta, mégsem értenék. Talán Tija… Ő talán szintén látja… mert másodszülött. De nem örülne, ha elmondaná neki, amit ő is sejt, és meg is bosszulná talán.

Bár nem biztos, hogy Tija látja. A zsidó arisztokrácia szemét elfelhőzi valami, az előítélet talán, vagy inkább a személyes céljaik. Az, amit el akarnak érni. Attól nem látnak világosan. Kiválasztottnak érzik magukat a zsidók, ettől oly vakok, megmondta már Apollosz. Bíznak a Teremtőben, Philó különösen bízik. Abban bízik, hogy hamarosan elküldi a Felkentet az Örökkévaló, szokott erre utalást tenni a műveiben a kedves, balga lélek.

Talán most is erre gondol éppen, maga elé meredve, magába süppedve, zötyögve a kocsiban.

Borzalmas gondolat villant Uri agyába: a sokistenhit valóságosabban képezi le az emberi világot, mint a távoli, arctalan Istenben való hit. Őszintébben. Erkölcstelenebbül. Úgy, ahogy van.

Elhessegette magától.

Iszidórosz tudja, jutott Uri eszébe, és nem szeretné, ha fáraóvá válna a császár. Iszidórosz elveszítené az alexandriai vezető pozícióját, és attól fél, hogy őt, Lampót, Helikónt és minden eddigi görög kegyencét a fáraó-császár kivégezteti, mihelyt a terve sikerül és Alexandriába teszi át a birodalom székhelyét. Nem a zsidókat védi Iszidórosz, hanem saját magát.

Okos ember, művelt ember, sok történeti művet olvasott, őt nem az ideák fogták meg, mint Philót, hanem a politika, világosabban lát.

Uri eltűnődött, mit is akar ő még egyáltalán.

Nem akar semmit. Le akarja élni az életét valahogy, ha már megadta a Teremtő, és fel akarja nevelni a fiát, és szeretné, ha a fia jelen lenne, amikor meghal.

Ennyit akar, semmi mást.

Addigra már a nem-zsidó Rómában is tudták, hogy Petronius a légiók élén Galileába vonult, és célja a jeruzsálemi Templom, ahová 621Zeusz-szobrot visz. Azt nem tudták, hogy a parancsot a császár visszavonta, és talán nem is vonta vissza. Az a kikötése, hogy bárhol emelhetnek oltárt a görögök, és a zsidók nem akadályozhatják meg, örökös casus belli lesz mindenütt, ahol görögök és zsidók vegyesen élnek, és ilyen az egész görög szigetvilág, Szíria, Arménia, Palesztina és Egyiptom, ilyen a Római Birodalom teljes keleti fele. Ezentúl elvileg még a Túlnanban is emelhetnek oltárt a görögök, a zsidó imaházak közvetlen közelében is, bárhol. Oltárt és szobrot. Mint Jamniában.

Agrippa szépen gyógyult, a koplalástól lefogyott és emberibb képe lett, az orvosok azzal biztatták, hogy részt vehet az ováción, ami leghőbb vágya volt. Neki azt jelentették, hogy a császár visszavonta a parancsot.

– Barátom ő! – kiáltotta Agrippa megdicsőülten. – Barátom és tanítványom! Én vagyok az egyetlen, aki hatni tud rá!

És húst kért.

Ezekben a napokban tűz ütött ki az alabarkhosz túlnani, lakatlan házában, a vigilek vonakodva vonultak ki, mint a tizennegyedik kerületben mindig, nem zsidók voltak a vigilek, a ház porig égett, csak a Germanicus-szobornak nem esett baja, mindössze a festés égett le róla, de azt könnyű pótolni. A szobrot Honoratus házába vitték. Véletlen volt, mondták a vének; a nép szándékos gyújtogatásról beszélt. Sára tudta, kik tették: a démonok. Uri nem kérdezte meg, hogy kik azok.

Agrippa házának őrzését a Palatinuson megerősítették.

Uri úgy érezte, rosszul állnak a dolgok.

Keveset tartózkodott a Túlnanban, de látnia kellett, hogy hajléktalan zsidók lepik el a sikátorokat, ott hevernek a sárban, a mocsokban, kölcsöntakarókon mászkálnak négykézláb a kicsinyek, és az öregek reszkető, kinyújtott, vézna karral kéregetnek.

Alexandriából menekült zsidók voltak, és jöttek, csak jöttek. Az irigyelt alexandriai gazdag zsidók, akiknek maradt annyi pénzük, hogy lefizessék az alexandriai hatóságot, a hajósokat, Puteoliban vagy Ostiában pedig a rómaiakat. Még arra is volt pénzük, hogy hamis rokonságot vásároljanak a Túlnanban. De ezek a rokonok nem támogatták őket azután. A nemrég még gazdag és dölyfös alexandriai zsidók ott tébolyogtak a Túlnan sarában és imádkoztak, átkozódtak, az alabarkhoszt és családját szidalmazták, aki elrabolta a pénzüket.

Nem haltak éhen: a cupát, a vendégek mindenkori minimális ellátmányát a római zsidó közösség nagy nehezen kinyögte, de lakhatást már nem tudott nyújtani. Több tucat család a kikötőben a barakkok közé vette be magát, mások pedig a nem-zsidó hajléktalanok közé, a Tiberis szigetére vándoroltak, amelyet minden második hónapban elönt az árvíz.

622

Uri nem akarta látni, nem akarta hallani őket, de ott voltak és egyre többen lettek és nekik volt igazuk. Befogadott volna akárhány családot, de ők sem fértek el, és mindjárt megszületik a második gyereke.

Elterjedt a Túlnanban, ahol a koldusok megjelenését nem vették jónéven, hogy Alexandriában nincs béke: hol a görögök tüntetnek, hol a zsidók, a helytartó nem győzi szétkergetni őket. A még mindig raboskodó alabarkhoszt nem emlegették a Túlnanban, vagy ha mégis, az amúgy megvetett jövevények hangnemében.

Uri néha maga vitte levegőzni a fiát, aki mammogva, rémülten mutogatott a hajléktalanokra, Uri nem tudta megnyugtatni.

– Mi nem leszünk hajléktalanok – sugdosta a pici fülébe, s hogy hasson is, kicsit megrágcsálta, Theo nevetett.

A jövevények különböző imaházakhoz csapódtak, mert szombatot ünnepelni nekik is kellett, és az az imaház, amelybe Uriék jártak, immár a hívők felét sem tudta befogadni. Szombaton a templom előtt terítettek asztalt, mint Júdeában falun, de kedvetlen, morózus, nyomott lett a közös étkezés ünnepe, és mindenki jóval kevesebb ételt és bort kapott, mint addig. Nem dolgoztak a jövevények, elvárták, hogy a római testvérek eltartsák őket. A legelszántabbak a kikötőben trógeroltak, egykori gazdag kézművesek, akiknek a kézügyességére Rómában nem volt kereslet, egykori gazdag kereskedők, akiknek itt nem voltak kapcsolataik, de a jövedelmüket eltitkolták és az imaház közösségének nem adóztak.

Soha nem volt még ennyire nyomott a hangulat a Túlnanban.

Ekkor hívatta Urit Julius, a bankár.

Némi udvariaskodás után rátért a lényegre: Uri, aki Philó jobbkeze, szíveskedjék elérni, hogy az alabarkhosz áldozzon a jövevények számára a vagyonából, továbbá Agrippától is szerezzen támogatást, elvégre a bizalmasa.

Uri hallgatott.

Julius elismerte: nem lesz könnyű, hát persze, de ez így nem mehet tovább.

Uri bólogatott.

Julius érdeklődött, mivel foglalkozik Uri Claudius házában.

– Segítek főzni – felelte Uri kurtán.

Julius nem győzött csodálkozni.

– Magas méltóságok járnak oda, uram – mondta Uri –, nekem a szolgák közt a helyem.

– De főzni?!

– Hogy garantáltan tiszta ételt kapjon Philó és az alabarkhosz két fia.

Julius bólogatott.

623

Ha jelentettek rólam, gondolta Uri, és miért ne jelentettek volna, láthatták, amint Kainisz mellett forgolódom a tűzhelynél.

– Na és mikor lesz Marcus és Bereniké esküvője?

Iustusnak első dolga volt, hogy jelentse.

– Nem kötötték az orromra, uram.

Juliusnak nem tetszettek Uri válaszai.

– Mielőtt elfelejtem – szólt Julius –, Philó hónapok óta nem fizeti a tartozásodat.

Uri elsápadt.

– Nekem azt ígérte, hogy fél évre előre kifizeti! – jajdult fel.

– Nem tette – jelentette ki Julius. – Sürgesd meg, fiam. És jobban fülelj Claudius házában, hátha hallasz a szolgáktól valami bennünket érdeklő apróságot. A te házadban három menekült családot is el tudnánk helyezni, vagy négyet.

Uri hallgatott.

Az ováció megtörtént, belovagolt Rómába a császár, a méltóságok jelen voltak, Uri nem. És harmadik feleségétől, Caesoniától megszületett a császár lánya, akit Drusillának nevezett el a meghalt nővére után; a Capitoliumon Iuppiter térdére helyezte a kisdedet és Minerva gondjaira bízta. Őt magát, így rendelkezett, a hivatalos iratokban immár Iuppiternek kell nevezni; így nevezték azontúl.

Uralkodása kezdetén szigorúan megtiltotta, hogy képeket készítsenek róla; most, mesélték, maga kezdte a saját képét szoborni, és a legjobb görög mesterek áradoztak, milyen csodás keze van.

Most jutott eszébe, hogy aki a betegsége és Drusilla halála idején szórakozott vagy fürdött, meg kell büntetni. Érkeztek az utólagos feljelentések dögivel, és hullottak a fejek.

Két szentélye is felépült, az egyiket a szenátus szavazta meg, a másikat maga építtette fel a Palatinuson, nem messze Claudius házától. „Hogy Claudiusnak ne kelljen sokat gyalogolnia”, mondták. Tudnivaló volt, hogy Claudius a rossz lábával nemigen gyalogol, mindenhová székben viteti magát. Mondták: hamarosan elkészül Caligula háza a Capitoliumon. A palotáját egybenyittatta Castor és Pollux templomával, hogy a szobraik legyenek a bejárat őrei. Eszébe vette, hogy még egy templomot épít Iuppiter temploma mellé és elhozatja Olümposzból a Zeusz-szobrot, de átalakított Caligula-fejjel; megépült a szobor elhozatalára tervezett hajó is – a másik óriás hajó az obeliszket hozta Egyiptomból –, de viharba került és elsüllyedt; kiadta hát az utasítást, hogy másolják le azt a szobrot Rómában.

624

Az obeliszk partraérésének ünnepére a Túlnan barakkjait átépítették, kicsinosították legalább kívülről; egész Róma ott tolongott; Uri otthon maradt, Claudius etruszk történelmének tizenkettedik kötetéhez rendszerezte a forrásanyagokat. Sára és Hágár kiment a partra, visszatérve áradoztak, micsoda gyönyörű oszlop az az obeliszk. A Circus Maximus előtt fogják felállítani, odáig görgőkön szállítják. Kérdezték, látta-e Uri ezt az oszlopot Egyiptomban. Uri azt felelte, hogy nem, abban a városban nem járt. A nők zavarba jöttek és Uri ráébredt, ezek azt hiszik, hogy Egyiptom egyetlen város, olyan, mint Róma, és Alexandria ebben a városban egyetlen kerület, olyasmi, mint Rómában a Túlnan.

Urinak idő előtt született meg a második fia, Hágár kérésére a Marcellus nevet kapta. Pontosan úgy nézett ki, mint az anyja: kerek, lapos, buta képe volt. Uri beleegyezett a névbe, bár megkérdezte, miért éppen ezt. Hágár azt felelte: mert ez latinul azt jelenti, hogy harcos. Uri felsóhajtott. A felesége egyetlen szót sem tudott latinul, miért éppen a Marcellus jelentésével lett volna tisztában. Halkan azért megjegyezte, hogy a Marcellus inkább az erőtlenhez áll közelebb. Hágár a fejét rázta: neki megmondták, hogy a Marcellus, az a Marsból van és harcost jelent.

Ha belül is az anyjára fog ütni, sok baj lesz ezzel a Marcellusszal.

Theo viszont gyönyörű volt, szőke, kék szemű, és bár még nem beszélt, de mindent érteni látszott és imádott nevetni. Uri fohászkodott: bárcsak maradna éles a látása. Hátha annak a germánnak vagy gallnak, akitől a szeme színét örökölte, sasszeme volt.

Caligula bejelentette, hogy Alexandriába indul, ami régi vágya, de aztán Rómában maradt, mert szeptember 23-án, az isteni Augustus születésnapján kezdődött az egyhetes Augustalia, azon feltétlenül ott kellett lennie. A Rómában tartózkodó delegációk mind hivatalosak voltak. A teljesen felgyógyult Agrippa szerette nézni, ahogy a gladiátorok egymást meg a vadakat mészárolják, és elintézte, hogy Philó és az alabarkhosz fiai is ott lehessenek a cirkuszban.

Philó megígérte, hogy kifizeti Uri egyéves tartozását, nem félévet, egy teljes évet, és elküldte Iszidóroszhoz egy levéllel. Uri meglepődött, amiért őt küldi.

– Ki mást küldjek? – kérdezte Philó. – Neked igazgatód volt, nem fog feltűnni.

Ezek valamit konspirálnak.

Iszidórosz a régi Forum keleti végén, az aranyműveseiről híres Via Sacrán lakott egy kicsi, öreg házban, amelynek másik felében egy ékszerész működött. Átvette a levelet, feltörte, messzire eltartotta magától, a fejét is hátravetette, aztán lemondóan megcsóválta a fejét, ez 625neki már nem megy. Megkérte Urit, olvassa fel. Uri felolvasta. Philó azt tudakolta Iszidórosztól, ismer-e olyan római könyvgyűjteményt, amelyben Arkhilokhosz műveihez hozzá lehet jutni.

Más nem volt a levélben.

Iszidórosz a fejét rázta: neki az elmúlt években nem volt ideje olvasni, Rómát pedig alig ismeri.

– Lediktálod a választ?

Iszidórosz a fejét rázta.

– El tudod neki mondani – jelentette ki.

Csönd volt. Uri szívesen társalgott volna hajdani igazgatójával, s úgy látszott, Iszidórosznak sem lenne ellenére. Hallgattak.

– Azt üzenem – szólalt meg némi tűnődés után Iszidórosz –, hogy Caligula télen fog Alexandriába hajózni.

Uri elcsodálkozott.

– Addig nagyon sokszor fogja bejelenteni, hogy hamarosan indul – mondta Iszidórosz. – Egészen addig fogja hajtogatni és addig fogja halasztgatni, amíg már senki sem fogja elhinni, hogy valóban oda készül. Caligula rendkívül ravasz, nem szabad lebecsülni. Van néhány nap január közepe táján, amikor valamivel kevésbé veszélyes útrakelni, mint általában télen. Addigra megszervezik, hogy Brindisiumban a hajók készen álljanak a görög partokra való átkelésre. De Caligula nem arra fog menni. Érkezik majd egy szegényes kereskedelmi hajó Ostiába, azzal megy, kísérő flotta nélkül, egyenesen Alexandriába. Ha még élek addig, megüzenem, ha ez a hajó megjött. Ha mégsem élnék, füleljetek, nem tűnik-e fel a császár környezetében egy alexandriai jós, bizonyos Apollóniosz.

Iszidórosz tűnődve tette hozzá:

– Caligula kockáztat – mondta –, de szerintem nem politikai megfontolásból, hanem őszintén. Hihetetlen, hogy egy ennyire számító, ravasz ember ennyire kishitű legyen. Végtelenül bizonytalan ember. Bizonyítani akarja, elsősorban saját magának, hogy Poszeidónnal is sikeresen tud szembeszegülni.

Uri megborzongott.

– Azt hiszem – mondta Iszidórosz –, Nagy Sándor is ilyen görcsös, szerencsétlen emberke lehetett. Nyomasztotta az apja nagysága, nyomasztotta Arisztotelész nagysága, nyomasztotta a törpesége, ezért vetette bele magát eszelős hadi kalandokba, és véletlenül bejöttek.

– Kinek adjam át az üzenetet? – kérdezte.

Iszidórosz megint eltűnődött.

– Tijának – mondta végül. – Döntse el ő, kinek adja tovább. És ne feledje, hogy én üzentem.

626

Iszidórosz fáradtnak látszott, Uri nézte. Iszidórosz rámosolygott és azt skandálta:

Uri majdnem elsírta magát a megtiszteltetéstől.

Iszidórosz a fejét csóválta.

– Ott a kocsmában nem vettem észre, hogy a hexameterben nincs betartva a cezúra. Alkalomadtán javítsd ki.

Az ember nem súgja be a kenyéradó gazdáját, még akkor sem, ha vele szemben a kifosztottaknak ad igazat. Uri nem nyitotta ki a fülét. Philónak továbbította Julius kérését, Philó sóhajtozott, őt is igen bántja a sok jövevény sanyarú sorsa, éppen az ő érdekükben próbál a delegáció minél többet elérni a császárnál. El kell érni, hogy az alexandriai zsidóság jogai visszaállíttassanak, és akkor a jövevények visszatérhetnek az otthonaikba.

– Agrippát nem érdemes megkörnyékezni, neki nincs pénze – mondta Philó –, máig a hitelekből él, a királyságából alig van jövedelme, és Galileát csak nemrég kapta meg. Ha Júdeát is megkapja, majd akkor lehet hozzá fordulni.

Philó megígérte, hogy Uri törlesztési részleteit most már tényleg kifizeti, egy évre előre.

Caligula versenyekre járt, ott volt a helye a zsidó delegációnak is. A szenátorok és a lovagok naphosszat a cirkuszban vagy a Diribitoriumban ücsörögtek; nagyon nagy volt a hőség, jobb volt a fedett Diribitoriumban rendezni a viadalokat, még a Forum fölé is vászontetőt feszítettek kivételesen. Azért kellett naphosszat ott ücsörögniük, mert Caligula szeszélyes időpontokban jelent meg, és ha valakit hajnalban vagy késő este nem talált ott az előkelőségek közül, azt megbosszulta. Szokásba jött, hogy karimás thesszaliai kalapot tegyenek fel a szenátorok a nap ellen, és Caligula megengedte, hogy párnákat hozzanak a fenekük alá.

Egyik nap nem volt elég elítélt, hogy a vadak elé vessék őket, a császár felnézett a felső sorokba és a tömegből vitetett le pár nézőt, de hogy ne jajveszékeljenek, kivágatta a nyelvüket. A vadak mindet felfalták.

A kocsihajtók közül a zöldeket szerette, a „póréhagyma-pártot”, a többit utálta. Maga most nem vezetett kocsit, mint két éve; azt a helyet Gaianumnak nevezik azóta is.

Urinak lett egy lélegzetvételnyi szünete, ő nem volt a versenyekre 627hivatalos, az üzleti ügyeit intézte. Futkorászott a városban, amely élte a maga szokásos életét; Uri rájött, hogy egyszerűbb, ha mindent a Forumon intéz, ott úgyis megfordul mindenki, akinek üzleti ügye van.

Üzleteltek és pletykálkodtak színészekről, kocsihajtókról, gladiátorokról, mint mindig: távol álltak tőlük a magas államügyek, és Uri arra gyanakodott, hogy nem is mindegyik üzleti partnere tudja, ki éppen a császár.

Ezen a meleg őszön sokan végezték csúnyán.

Caligula kivégeztette Sextus Papiniust, pedig consulviselt szenátor volt az apja, és senki sem tudta, mivel is vádolták.

Titius Rufus öngyilkos lett, miután a szenátorok gyávaságáról szónokolt a szenátusban.

Scribonius Proculus bírálni merte a császárt, a többi szenátor a szenátus házában, így mesélték, azonmód nekiesett és darabokra tépte.

Calvisius Sabinus, a volt pannoniai legátus a feleségével együtt lett öngyilkos, mert Caligula – talán anyja, Agrippina egykori vitézségére emlékezve – nem bírta elviselni, hogy Sabinus felesége őrszemként járkált éjszaka a táborban. Sabinus bűne az volt, hogy olyan rabszolgákat vett, akik kívülről fújták Homéroszt, Hésziodoszt és a kilenc lírikust.

Carrinus Secundust száműzte, mert egy feljelentő szerint megjegyzést tett rá.

Protogenes, Caligula rabszolgája két nagy könyvvel mászkált a szenátus üléseire, holott nem-szenátor a törvény szerint nem is lehet jelen a teremben; ezekbe a könyvekbe volt kötve minden följelentés, amit Tiberius alatt a szenátorok és lovagok a császárnak küldtek. Uralkodása elején ezeket az iratokat Caligula ünnepélyesen elégette, s lám, mégis megmaradtak, talán csak másolatok égtek, vagy ezek voltak másolatok, a császár szfinx-pecsétjével hitelesítve, amit már Augustus használt; ezek alapján ítélt halálra vagy száműzetésre Caligula olyanokat, akiknek a vagyonára fájt a foga, és a szenátus tűrte.

A vatikáni kertbe egy duhajkodásáról lengén öltözve, saruban tért meg éjjel, s mert a kert bejárata előtt sokan sétáltak és észrevették, mindet lemészároltatta, férfiakat, nőket egyaránt, s még aznap éjjel felkeresték otthonukban a holtak hozzátartozóit a gyilkosok, és azokkal is végeztek.

Betilienus Bassust kalodában tartotta két napig, majd hegedűben és lovon kínoztatta halálra. A hegedű furfangos kötélrendszer, a szabadulni vágyó maga fojtja meg magát, a ló pedig a karó egyik változata, rettenetes halál mind a kettő. Betilienus Bassus a személyes quaestora volt a császárnak, nem lehetett tudni, miért haragudott meg rá. A kivégzésre az apját, Betilienus Capitót is meghívta, aki en628gedélyt kért, hogy behunyhassa a szemét, erre Caligula őt is halálra ítélte. Capito kijelentette, hogy összeesküvést fog feltárni, és megnevezte Caligula legközelebbi cimboráit, köztük Callistust és a császár feleségét, Caesoniát is, mire Capitót is kivégezték.

Kivégeztette Julius Canust, a barátját, akivel összeveszett; mesélték: Canus a kivégzése pillanatáig nyugodtan ostáblázott és azzal ment a halálba, hogy a következő lépést odaátról teszi meg.

Mindezekről nemigen tárgyaltak a Forumon a népek, volt nekik fontosabb dolguk: kereskedtek és pereskedtek. Claudius házában sem erről volt szó, amiként a raboskodó alabarkhoszt sem emlegették. Philótól tudott meg sok mindent Uri, és kivételesen Tijától, aki mostanában néha megszólította és elbeszélgetett vele. Tiját a Túlnan hangulata érdekelte, és Uri minden érzelemnyilvánítás nélkül, tárgyilagosan számolt be a jövevények nyomoráról.

Claudius házában Uri minél ritkábban mutatkozott, kifejezetten csak olyankor, amikor Philó üzent érte. Nem akarta látni Kainiszt.

Úgy zajlott Claudius házában a vendégjárás, mint addig, Uri mégis érzékelt valami különbséget. Talán csak azért, mert tudta, hogy valami zajlik. Claudius lefogyott és megsápadt. Ezt ő maga arra fogta, hogy a folytonos cirkuszba járástól nem tud eleget aludni. Valóban el-elszundikált a cirkuszban a szenátorok soraiban, olyankor a gyermeteg előkelő szomszédok vagy a felsőbb sorokban ülő még gyermetegebb népek gyümölccsel és kaviccsal dobálták.

Agrippa is megjelent a szolgáival Claudius házában, régi barátként üdvözölték. A nagyhangú Sabinus, Titus bátyja azt kiáltotta görögül:

– Hagyd a fenébe azt a nyomorult provinciát, meg fogsz ott penészedni, gyere vissza Rómába, ez a te otthonod!

Agrippa nevetett.

Uri megfigyelte, hogy Claudiusszal Agrippa nem beszélget. Gyerekkori barátok, mert Antonia jóban volt Agrippa anyjával, Berenikével, aki Salome lánya, tehát Nagy Heródes unokahúga volt, és Rómában akart élni mindenáron, miután Nagy Heródes a fiát, vagyis Bereniké férjét, Arisztobuloszt megfojtatta. Claudius és Agrippa együtt nőtt fel, közös tanáraik voltak, most mégsem álltak szóba egymással nyilvánosan.

Nem kell Claudiusnak Agrippával beszélnie, elintézik ezt a szolgáik. Uri biztos volt benne, hogy Iszidórosz üzenetét Tija továbbította a királyhoz, tőle pedig Claudiushoz is eljutott. Vajon a szenátusból kikkel tárgyalt erről Claudius? Rengetegen vedeltek és zabáltak Claudius házában, érkeztek a versenyekről vagy a fürdőkből csapatostul és tűntek el csapatostul valahová. Ha Caligula Alexandriába szökik, az 629polgárháborút jelent, Róma a legfontosabb provinciáját veszti el, kitör az éhínség, és előbb-utóbb Hispania, Gallia, Moesia és Pannonia is elszakad, a mindig bizonytalan Germaniáról nem is beszélve.

Akarnak-e még római világbirodalmat a szenátorok?

Caligula két-három hetente bejelentette, hogy most már tényleg Alexandriába indul és Rómában maradt, ahogy Iszidórosz megjósolta.

A hasasodó Messalina azzal untatta a társaságot, hogy elmesélte: naponta más és más istennek mutat be áldozatot, hogy végre fia szülessen; sok jó tanácsot kapott, mely isteneknek áldozzon még.

Cordus iratait körözték, azt vitatták szenvedélyesen, mert Cordus a maga óvatos módján a köztársasági államforma előnyeit taglalta az egyeduralommal szemben; Seneca, a sápadt, állandóan köhögő praetor egyszer Marciát, Cordus lányát is magával hozta, nagy tisztelettel üdvözölték a férjével, Metiliusszal együtt; Cordus, mesélték, a lánya iránti szeretetből nem vágta fel az ereit, inkább éhen halasztotta magát.

– Kerülsz engem – szólította meg Kainisz Urit.

Uri ránézett és irtóztató sajgás állt a belsejébe.

– Kerüllek – mondta és odébb botorkált.

Miután a Saturnaliára a császár Rómában maradt, a szenátorok, a lovagok és a küldöttségek sem utazhattak el. Január elsején volt az esketés; ezúttal csak Augustusra, Caligulára és Drusillára kellett felesküdniük, Tiberiusra, Agrippinára és Juliára nem. De utána sem mehetett el senki, mert január közepén kezdődött a palatinusi játéksorozat, azon mindenkinek részt kellett vennie, aki számít.

Éjszaka volt, amikor Urit fáklyások rángatták ki Hágár mellől az ágyból. Két napja nem tartott rá igényt Philó, és Uri mindkét nap reggeltől estig lótott-futott; a balzsamüzletből, úgy érezte, valakik ki akarják fúrni, más jövedelemforrása pedig épp nem volt. Az ismeretlen fáklyások azt állították, hogy Agrippa király üzent érte. Ráparancsoltak, hogy a legjobb ruháját vegye fel. Uri kapkodva öltözött. Hágár nyöszörgött, Sára horkolt, Marcellus aludt, Theo felkönyökölt a padlón, ahová az öccse születése után került. Uri ajkára téve a kezét csöndet kért tőle, Theo némán bólintott és érdeklődve bámulta, ahogy a fáklyák fénye távolodik.

Honoratus háza előtt Fortunatus várta.

– A játékokra megyünk – mondta.

Fortunatus, a köpcös, középkorú ember, akinek kiálló fogai voltak, kicsi orra és vörhenyes, ritkás haja, nyomottnak látszott.

Hordszékbe ültek, négyen loholtak át velük a Zsidó-hídon.

– Mi ez az egész? – kérdezte Uri.

630

Fortunatus nem felelt.

Uri úgy érezte, átélt már ilyesmit. Gondolkozott, mikor is történt. Jeruzsálemben, amikor Pilátushoz vitték vacsorára. De abban a hordszékben nem ült vele szemben más.

A palatinusi palota több, egymással átjárókkal, oszlopsorokkal összekötött különböző nagyságú és formájú épületből állt a domboldalon, mindnek volt külön neve. Őket hátul tették le, ahol a rabszolgák már pakolták a friss élelmet befelé. Fortunatus ismerte a járást, nyilván sokszor kísérte oda Agrippát, fáklyával a kezében sietett előre a zegzugos folyosókon, Uri utána. Néhol jelszót kértek az őrök, Fortunatus azt mondta: „Iuppiter”, erre továbbengedték őket.

Egy lépcsőfeljáró tetején Fortunatus egyszerre mást mondott: „Még egyet.” Ott erre a jelszóra engedték át őket.

Kijárathoz jutottak, Fortunatus megállt és lenézett.

Uri hunyorgott.

Hajnalodott. Fából ácsolt ideiglenes színház tetején állt a domboldal keleti lankáján, alatta félkörívben padsorok húzódtak. A palatinusi színház, amelyet Augustus tiszteletére minden január közepén felépítenek, majd a játékok után lebontanak. Jól fizet az ideiglenes színház felépítése, ölni szokták érte egymást a vállalkozók. A színpad és a nézőtér között nagy, négyzet alakú kőtömb állt, Uri nem tudta, mi lehet a funkciója.

– Itt fogunk várni – mondta Fortunatus.

Urinak felkorgott a gyomra.

– Halkabban! – intette Fortunatus.

Pár őr lézengett a színházban, Urinak rogyadozott a lába az éhségtől, de nem mert leguggolni a sarkaira.

Aztán szolgák jelentek meg a friss párnákkal, kiporolták őket, tálcán vizet és bort hoztak, gyümölcsöt, hideg sültet, és minden párna mellé letettek egy-egy tálcát. Uri gyomrát és nyeldeklőjét mardosta a nedv. A színpadra táncosok lézengtek ki a túlsó oldalon, még nem volt rajtuk jelmez. Zenészek kódorogtak, falatoztak, a húrokat pöngették, ásítoztak. Uri a bejárat falához settenkedett, nekitámaszkodott és nyitott szemmel aludt, Fortunatus nem tett megjegyzést.

Délelőtt volt, mire a színház megtelt testőrökkel és notabilitásokkal, akik a feleségük és a gyerekeik kíséretében a helyüket keresték, társalogtak, és nekiláttak eszegetni. Uri hunyorgott, de az arcuk helyén csak világosabb és sötétebb foltokat látott, mint mindig. Oldalt pislantott, Fortunatus arca közel volt, azt jól látta, feszült figyelem tükröződött rajta. Talán itt jön be Agrippa és valamit kíván, gondolta Uri. De Agrippa nem jött.

Caligula a feleségével és a karonülő lányával a színpadon jelent 631meg, mintha színészek lennének, a szenátorok felállva tapsolták és éljenezték, ebből jött rá Uri, hogy az a császár. Caligula, vagyis a bíborszélű tógába öltözött alak még a színpadon meghajolt, majd a császári páholyba szökkent, amely fölé vászontetőt feszítettek. Előkelők ugrottak és Caesoniát is lesegítették a színpadról, karjában az alvó kisdeddel. A kijáratokban megszaporodtak a testőrök. Annál a kijáratnál, ahol Uri állt, két tiszt ácsorgott, egyikük normális kinézetű, marcona alak, a másik azonban furán festett: hosszú köpeny volt rajta, és a felsőteste igen rövidnek tűnt. Állva himbálódzott a lábain és Uri észrevette: magasított talpú csizmát hord, attól ilyen furcsa az alakja. Mintha koturnuson járna. Valamit odaszólt a másik tisztnek, meglepően magas volt a hangja. A másik mély hangon morgott valamit. Fortunatus rájuk nézett, azok őrájuk. Nem szóltak egymáshoz, de Urinak az volt az érzése, hogy Fortunatus ismeri őket.

Ismét felállt valamennyi néző, Uri nem látott tőlük semmit. Ágaskodott. Papi személy szöszmötölt a kőtömbnél, Uri hunyorgott, kivette a homlokán a szalagot, amely a papoknak mindenkitől mentességet biztosít. Négylábú állatot hoztak és a kőtömbre fektették. Uri rájött, hogy szertartást lát; a játékok minden napjának kezdetén az isteni Augustust illeti az áldozat. Ez a látvány ugyan neki, a zsidónak tilos, de hát Fortunatus is jelen van, ő is zsidó. Jeruzsálemben is láttam, Rómában is látom, gondolta és elmosolyodott. Kántáló énekhang szólalt meg, a kórus. Uri nem látta, hogyan öli le az állatot a pap. A közönség is kántált valamit, Uri nem értette a szöveget, aztán elégedetten leültek.

Akkor a felső karéjban szolgák jelentek meg és leölt madarakat dobáltak a közönség közé. Felugráltak a népek, a szenátorok és a lovagok pontosan úgy, mint a plebs, kapdosták a ritka madarakat, összecivakodtak, egy vagyon lehetett minden egyes madárhulla, hullt és szállt a toll, a gyerekek és a nők visongtak; Uri úgy látta, Caligula kibukkan a tető alól és felfelé bámulva kedvtelve nézi a marakodást. Lassan nyugodtak meg a nézők, zenészek és táncosok jöttek, és megkezdődött az aznapi játék.

Valaki a felső karéjban ülő nézők közül azt mondta:

– Még néhány napot rátett a császár!

Vagyis, Uri így értette, ez lenne normális körülmények közt az utolsó játéknap, de Caligula meghosszabbította az ünnepet.

A táncosoknak csak a többszörös körvonalait látta, a zene nem volt kellemetlen.

Utánuk megjelent egy ember két hatalmas fehér állattal, a közönség felhuhogott, Uri hunyorgott: irdatlan méretű fehér medvék voltak. Az ember kötélen vezette őket, a medvék két lábra álltak és a zenére táncolni kezdtek. A közönség tapsolt. Valahol lent felsírt egy 632csecsemő, talán a császár lánya, Drusilla. Oldalról aranyedénykét vittek oda, a császárné megpisiltette a gyereket. Ez jobban érdekelte a közönséget, mint a medvék, megint felugráltak, és Uri is előrelépett, hogy a vállak és a fejek között kukucskáljon, de csak a vászontetőt látta. Visszalépett és Fortunatusra pillantott. Fortunatus dühösnek látszott, beharapta az ajkait, de nem szólt.

Uri visszatámaszkodott a falnak, elrévedt a zenére és voltaképpen tényleg elaludt. Félálomban azon gondolkozott, hogy éhesen aludni jobb, mint ébren lenni.

Valaki meglökte a vállát, felrezzent.

Még mindig táncikáltak odalent. Elmúlhatott már dél is. Körülnézett, Fortunatus állt és a színpadra figyelt. A két tiszt nem volt ott. Urinak óriásit kordult a gyomra. Fortunatus rávicsorgott.

– Bocsánat – suttogta Uri.

A felső karéjban és alatta, ahová Uri még tűrhetően ellátott, elnyúltak a nézők, ettek-ittak, társalogtak. Nagy tálak hevertek a padlón, félig még tele minden földi jóval. A legközelebbi nagy réztál öt lépésnyire feküdt a körbefutó felső félkörív padlóján. Csak oda kéne lépni, szempillantás alatt felkapni valamit és visszalépni. Észre se vennék.

Uri csodálkozott, hogyhogy ennyire éhes. Éhezett ő napokon, heteken át nem is olyan régen, mindössze két és fél éve, tegnap este pedig rendesen vacsorázott. Kezdek elpuhulni, gondolta. De gyanús volt neki az éhsége. Talán az izgalomtól van.

Ma fogják meggyilkolni a császárt.

Elképedt, hogy ez jutott az eszébe. Körülnézett. A nézők gondtalanul nevetgéltek, eszegettek, volt, aki fektében hortyogott; gyerekek tépdesték a madárhullák tollait, reptették és visongva nézték, ahogy lebegnek.

Vajon itt van-e a nézők között az az Apollóniosz, az egyiptomi jós, akire Iszidórosz tett utalást?

Uri most már végleg felébredt. Megint Fortunatusra pillantott, aki összeszorított szájjal, eltökélten támasztotta a falat.

A nap hatodik órája is elmúlhatott már, amikor a zenészek váratlanul abbahagyták. Valami görög nyelvű drámát adtak elő, épp egy rablóvezért feszítettek keresztre valamiért, bőven ömlött róla a művér, amint a katonák a lógó testét döfölték. Alexandriában is rengeteg művér ömlött, ahol a színházban a zsidó maszkokat viselő gyilkosok Dionüszoszt darabolták; Uri kíváncsi lett, vajon ez a rablóvezér is feltámad-e, ahogyan Dionüszosz szokta összeszedni és visszaragasztani magára a levágott végtagjait, amikor az előadást félbeszakították. A nézők elcsöndesedtek. Köztük, mint egy tántorgó gazella, egy alak ugrált a sorokon át felfelé. A császár. A nézők utánafordultak. 633A császár ahhoz a kijárathoz igyekezett, amelynél Uriék támasztották a falat, és kisietett mellettük.

– Gyere – suttogta Fortunatus.

Uri utána lódult.

Testőrök szakadtak el a faltól és a császár után eredtek. A császár végigsietett a folyosón és balra fordult. A teremben díszesen öltözött gyerekek hemzsegtek, volt, aki fakarddal vívott, volt, aki hengergődzött a földön. A császárt meglátva a vezetőjük, egy hórihorgas alak, tisztelgést parancsolt. A gyerekek felsorakoztak, Caligula ellépett előttük és kedvtelve szemlélte őket.

– A himnuszt! – kiáltotta a hórihorgas.

Zümmögve megadta a hangot, intett mind a két kezével, a gyerekek rázendítettek.

A testőrök közt a hátul álló Uri észrevette a koturnusos tisztet meg a másikat.

Egyetlen pillanat alatt történt: a koturnusos az öklével a császár tarkójára vágott, és azt ordította: „Rajta!” A másik a kábult császár elé ugrott, és tőrt döfött a hasába. Caligula eldőlt, a koturnusos állon rúgta.

– Még élek! – üvöltötte a császár.

A gyerekek sikítva menekültek szanaszét. A hórihorgas alak azt ordította:

– Vissza!

Akkor már testőrök tömege mészárolta a császárt, azt üvöltötték:

– Még egyet! Még egyet!

Germán testőrök és hintóvivők rohantak be rudakkal a kezükben és összeütköztek a latin testőrökkel, a latinok egy csomót levágtak. Hátulról szenátorok is rohantak, néhányat levágtak azok közül is. A germán testőrök nagy része a színházba rohant; a lemészárolt császár tetemét nem vették észre.

– Kövesd, amíg el nem égetik! – kiáltotta Fortunatus és kirohant.

Uri állt, nem értette.

Félrehúzódott, a szíve kalapált. Egy nő rohant feléje gyerekkel a karján, de egy centurio ledöfte, mások kikapták a gyereket a kezéből és a falnak verdesték, amíg húscafattá nem vált. Csorgott a vér a falról. Milyen sok vér szorult egy kicsike gyerekbe.

Uri állt, nem tudta, mi a feladata. Kit kövessen, kit égetnek el? Rájött, hogy csakis Caligula hullájáról lehet szó. Ha elégetik, akkor biztosan halott, nyilván ezt kell megjelentenie Agrippának.

A három hulla ott hevert, sokan jöttek és némán bámulták. A gyilkosok eltűntek. Nézők lökdösődtek a folyosón, ki erre rohant, ki arra. Aztán elfogytak. Négy-öt testőr maradt a hullák mellett, álltak tanácstalanul, parancsra vártak.

634

A terem másik végében, a lépcsőfeljáró aljában egy katona jelent meg, és valakit lefelé vonszolt maga után.

– Nem akarom! Nem akarom! – üvöltötte Claudius.

Uri előrelépett, majd megállt. Mit tehet ő egyszál maga, fegyvertelenül?

Néhány testőr segített a katonának.

– Elbújt fent a Hermaeum teraszán! – kiáltotta a katona. – Én találtam meg! A függöny alól kilógott a cipője!

– Vigyük! Vigyétek!

Megragadták Claudius kezét-lábát, de nehéz volt az öregember teste, nem boldogultak vele.

– Nem akarom! – visította Claudius.

– Imperátor! Felesküszünk rád, hát nem érted?! – kiáltotta a katona.

A többiek megálltak.

– Felesküszünk?

– Claudius a császár! – kiáltotta a katona.

– Claudius a császár, Claudius a császár!

A vállukra emelték, Claudius kapálódzott.

– Nem akarom, már megmondtam, hogy nem akarom! – visította.

– Vigyük a táborba!

– A táborba vigyük!

Öten cipelték a tiltakozó Claudiust.

Valakik felnyalábolták a hullákat és vitték kifelé, Uri utánuk sietett. Belső udvarra értek, ott már állt egy kicsi máglya, még mindig hozták a faágakat. Caligula hulláját rádobták, most esett le a parókája. Egy fáklyával meggyújtották a máglyát, a láng belekapott a tetembe.

Csöndben, tisztelettel nézték, ahogy ég, aztán egy centurio azt mondta:

– Kevés a fa, majd elégetjük odakint.

Talyigára dobták a félig megszenesedett hullát, rá a feleségét és az öthónapos lánya cafatait, és kihúzták az udvarból.

Uri akadálytalanul jutott el Agrippa házába.

Mindenki ott volt, kivéve Claudiust, akiről mások is tudták már, hogy a testőrlaktanyába vitték a Porta Nomentanán túlra.

– Ott jó helyen van – vélte Agrippa.

Sabinus, a kövér fecsegő jelentette, hogy a consulok, Sentius és Secundus elfoglalták és lezárták a Forumot és a Capitoliumot. Titus tudni vélte, hogy előtte felragadták a kincstárat és felvitték a Capitoliumra. Fortunatus jelentette, hogy a városban már mindenütt 635letépték és összetörték Caligula képeit és szobrait. Idézték Valerius Asiaticus exconsul állítólagos mondását: „Bárcsak én ölhettem volna meg!” Caligula hírhedt mondását is idézték: „Bárcsak egyetlen nyaka lenne a római népnek, hogy kitekerhetném”; most az a mondás járja: „Egyetlen nyaka volt neki, de sok kéz tekerte ki.”

A szenátus már összeült.

A germán testőrök állítólag még mindig a színházban vannak, lezárták az összes kijáratot, azt hiszik, ott van még a császár valahol, és senkit sem engednek ki.

Agrippa bólogatott.

– Kell most várni egy-két napot – mondta –, a köztársaságot valószínűleg még ma visszaállítják, a gyilkosokat kitüntetik, holnap pedig annyira összevesznek, hogy holnapután akárki jó lesz nekik császárnak.

Uri rábámult a kövér, puha emberre. Agrippa, a tapasztalt politikus, gúnyosan mosolygott.

– Vinicianust is megválaszthatják – mondta egy erős, komoly férfi. – Tekintélye van.

– Épp ez a baj vele, prefektus – mondta Agrippa. – Nem akarnak erős császárt maguk fölé, ha már a köztársaság nem megy. Vinicianus túl erős nekik.

A prefektus, mert eszerint Sanguinius Maximus volt a komoly férfi, aki a császárgyilkosságba szintén be volt avatva, a fejét ingatta.

– Ugyan már! – kiáltotta Agrippa. – Claudiust mindenki félhülyének tartja. Ő az egyetlen ember Rómában, akitől nem fél senki! Csak ki kell várnunk!

Sabinus azt javasolta, menesszenek a szenátusba küldöttséget.

– Legalább kémleljük ki, mi folyik!

Agrippa a fejét rázta.

– Nem kell.

Sabinus izgatott volt, félt.

– Kellene még néhány ember a testőrségből – mondta –, nem mindenkit nyertünk meg!

Agrippa legyintett.

– Megmondtam Claudiusnak, minden testőrnek ajánljon fel tizenötezer sestertiust. Meg lesznek azok nyerve, ha Claudius el nem felejti, de annyira retteg, hogy nem felejti el.

– Honnét vesz Claudius ennyi pénzt? – kérdezte Marcus csodálkozva.

Agrippa rávigyorgott:

– Tőled.

636

Cassius Chaerea volt a koturnusos, magas hangú tiszt, aki elsőként esett neki Caligulának, és Cornelius Sabinus, aki elsőként ledöfte. A szenátus múlhatatlan érdemeiket elismerte és törvénybe iktatta. A szenátusban ádáz vita támadt, kié is volt a zsarnokölés ötlete voltaképpen, versengtek a tegnapi gyávák. Mások is összeesküdtek Caligula meggyilkolására, például Aemilius Regulus és Annius Minucianus, de Chaerea megelőzte őket. Papinius és Clemens állította, hogy Chaerea őket is beavatta. Chaerea azt mondta, Callistus, Caligula felszabadított rabszolgája is segítette őket, ezért a szenátus úgy határozott: Callistus megtarthatja az összeharácsolt vagyonát. Az a feltételezés járta, hogy Chaerea megkapja Callistus vagyonának legalább a felét.

A germánok, miután megtudták, hogy hiába őrizték azt a sokszáz embert a színházban, igen nekikeseredtek és egy csomó ártatlan nézőt levágtak.

Aztán úgy lett, ahogy Agrippa jósolta: Claudiust a testőrség után a szenátus is császárrá választotta, akinek a parancsára Chaereát mint császárgyilkost kivégezték, Cornelius Sabinus pedig öngyilkos lett.

Mesélték: azért vállalta a mészárlást az egyébként szelíd Chaerea, mert Caligula állandóan gúnyolta a kappanhangjáért, parasztlánynak nevezte, és a szerinte bizonytalan nemiségére utalva, ami pedig nem volt kétséges, hol „Venus”, hol „Priapus” jelszót adott ki neki.

Uri ezt hihetőnek tartotta. Ha Caligula nem követi el ezt a hibát, feltehetőleg sikerül elhajóznia Alexandriába és a Római Birodalom felbomlik.

Valóban készen álltak a hajók Brindisiumban – ott a szenátus ügynökei már megszervezték a felgyújtásukat –, és egyetlen árva kereskedelmi hajó indult volna Ostiából Alexandriába, amelyre nem gyanakodtak. Apollónioszról, az egyiptomi mágusról azt regélték, hogy azért érkezett Rómába, mert éppen arra a napra, január 24-ére jósolta Caligula halálát, és a császár emiatt ki is végeztette volna, de hát előbb megölték, és Apollóniosz megmenekült. A mágus nem került elő, Uri arra gyanakodott, hogy inkább jelszó volt a neve, semmint eleven emberé.

Az alabarkhoszt Claudius kiszabadította, Marcust és Tiját felvette a lovagi rendbe, Agrippa consuli rangot kapott, és még azt is engedélyezte neki Claudius, hogy a köszönő beszédét a szenátusban görögül mondja el. Aztán odaadta neki Júdeát is, és Nagy Heródes birodalma helyreállt. Agrippa bátyjának, Heródesnek, aki Rómában élt és addig nem foglalkozott közügyekkel, Claudius praetori rangot adományozott; jó pajtások lehettek ifjan.

637

Iszidórosz és Lampó az új császár tanácsnokai lettek, így hálálta meg a becses szolgálataikat az új császár.

Két héttel Claudius uralomra kerülése után Messalina fiút szült, Germanicus lett a neve.

Aztán Titust Britanniába küldte a második légióba Claudius, el is utazott a családjával, és Kainisz Rómában maradt.

Uri nem tudta, mit remél Kainisz társaságától, mégsem bírta ki, hogy hetente egyszer-kétszer ne lássa. Philó révén, aki Agrippa védőbeszédét az alexandriai delegáció Caligulával folytatott huzakodásával kibővítve nagy művé óhajtotta formálni Claudius épülésére, és ehhez szüksége volt rá, Uri továbbra is bejárhatott Claudius házába, csak immár alaposan megmotozták az őrök, nem rejteget-e tőrt vagy kígyót a köpenye alatt. Narcissus parancsolta meg az őröknek, hogy márpedig Urit eresszék be a házba, bármikor jön is; fontoskodóan szorította össze a száját Narcissus, hogy az ajkai egészen elvékonyodtak.

– Te lettél a főnökük? – kérdezte Uri incselkedve, fejével az őrök felé intve.

Narcissus nem nevetett, pedig hát illett volna neki; bólintott és ajkát még szorosabbra zárta. Az őrök váltótársainak is bemutatta Urit, majd pár hét múlva Narcissus a ház előtt gyűjtette össze a látogatókat, köztük Urit is; egyre hosszabb várakoztatás után megjelent, résnyire hunyorította a szemét, végignézett a sokaságon, magához intette azokat, akiket bejutásra érdemesített és egyenként megsúgta nekik az aznapi jelszót. A többiek bánatosan kullogtak el. Urinak eszébe jutott, hogy Narcissusnak nevet kellene változtatnia Kerberoszra, de nem mondta ki. Néhány hete még kimondta volna.

– Mindent elviseltek – mondta Kainisz a szenátorokról –, amíg egyenként csapott le rájuk Caligula; mind azt remélte, hogy ha a többieket nem, de éppen őt elkerüli a végzet. De azt már testületileg nem viselték el, hogy Alexandria legyen a birodalom fővárosa, Róma pedig Egyiptom provinciája. Most megnyugodtak, és a világ uraiként ugyanúgy jelentgetik föl egymást a császárnál, mint korábban.

Azt is mesélte, hogy Agrippa hosszan győzködte Claudiust, vállalja el az uralkodást, Claudius pedig kétségbeesve kapálódzott ellene, éppen úgy, mint később, amikor a testőrök a palotában előhúzták és a vállukra emelték. Őt nem érdekli Róma, kiabálta Agrippának, legyen csak Itália Alexandria provinciája, megérdemli, pusztuljon a birodalom, minden mostani és jövendő birodalom pusztuljon, hagyják őt békén, végig akarja élni az életét, már úgysincs sok hátra belőle. Agrippa egyetlen erős érve az volt, hogy Caligula megölése után azonnal lemészárolják Claudiust is egész családjával és házanépével 638együtt, jobb hát, ha ő gyilkol. Claudius azt üvöltözte, hogy ő nem lesz gyilkosa senkinek, bármennyire szeretnék is; voltaképpen soha nem egyezett bele Agrippa tervébe; kétségbeesve ajánlgatott más császárjelölteket, a fél szenátust végigvette, érdemeiket sorolva, de Agrippa, Marcus és a consulok mindet alkalmatlannak találták.

Kainisz nevetett, még mindig szeretett nevetni, de szomorúbban nevetett, mint addig.

– Mit szeretsz rajta még mindig? – szegezte neki a kérdést Uri, Titusra értve.

– Nem tudom – mondta Kainisz. – Önző vadállat. De okos. Jól lehet együtt nevetni vele. Az már valami.

– Itt hagyott, nem? Mit reméltél, hogy elválik és elvesz!? Már két fia van!

Kainisz beharapta az ajkát, nem felelt.

Egy délután Kainisz azt mondta Urinak:

– Gyere.

Átmentek Agrippa házába.

Agrippa és a szolgái már elutaztak, Kaiszareában székelt immár Júdea, Szamária, Galilea, Peraea és Trachonitis királya, ahol a római helytartók korábban. Vele tartott Marcus, hogy Agrippa legidősebb lányát, Berenikét elvegye. A szótlanná vált alabarkhosz is velük ment, a sápadt, sovány örömapa; azt remélte, megrendült egészsége a júdeai klímától helyreáll. Tija visszahajózott Alexandriába, hogy a zavargó zsidók között Claudius kérésére rendet tegyen, és Philó maradt Rómában közülük egyedül.

Kainisz kézen fogta Urit, egy kisebb szobába húzta, az ágy előtt megállt.

– Tessék – mondta.

Uri reszketett.

Kainisz ledobta a ruháját.

Édes, törékeny, finom teste volt, kicsi, hegyes mellei, karcsú dereka, a medencecsontja kissé kibökte a bőrét; a combjai hosszúak és vékonyak, közöttük finom pihék. Uri letérdelt, csókolta, simogatta, de gerjedelmet nem érzett. Kainisz háttal az ágyra feküdt, felhúzta a lábait. Uri csókolta a mellét, a nyakát, a vállát, a karját, a lapos hasát simogatta, nem történt semmi. Uri elsírta magát. Kainisz simogatta a fejét, a nyakát, csókolta a fülét, átölelte, magához szorította.

– Nem tudom, miért nem – mondta Uri.

– Nem baj – suttogta Kainisz.

– Soha még nőt ennyire nem szerettem! Nem értem!

– Nem baj.

– Lehet, hogy soha többé nem leszek már férfi!

639

– Dehogynem – suttogta Kainisz és a homlokát csókolta. – Dehogynem. Bennem van a hiba. Úgy szeretlek, mintha az ikrem lennél. Bocsáss meg nekem.

Kainisznak folytak a könnyei.

Uri többé nem lépett Claudius házába és Agrippa házában a kis szobát azontúl kerülte.

Agrippa házában fogalmazta Philó számára a Caligula viselt dolgairól szóló mű piszkozatát; Philó belevett még sok mindent, például Iszidóroszt és Lampót becsmérlő részeket, intésül Claudius számára, aki Caligula áruló görögjeit megjutalmazta és maga mellett tartotta. Uri fogalmazta Claudius azon rendeletének tervezetét is, amely az alexandriai zsidók minden korábbi, Augustus és Tiberius által elismert jogát visszaadja. Philó a tisztázatba még azt is belevette, hogy a zsidók a görögökkel egyenlő polgárjoggal bírnak ezentúl Alexandriában, de ezt Claudius szó nélkül kihúzta, így hirdette ki. Ez is nagy eredmény volt, Philó ragyogott és további műveket tervezett.

A Túlnanban Urit nem bántotta és nem szólította fel kémkedésre immár senki, tudomásul vették, hogy mint a birkózóról, aki alaposan bekente magát olajjal, lecsúszik róla a kezük. (Az alexandriai gimnáziumban birkózás előtt tilos volt a kenekedés, éppen emiatt.) A lényeges dolgok eldöntettek: Claudius, Agrippa gyerekkori barátja lett a császár, Philó egy évre előre kifizette Uri tartozását, Agrippa bizalmasához nem lehet nyúlni.

Uri mégis félt. Philó energiái nem látszottak csappanni, de egyre többet köhögött és láza volt. Talán malária, amit Rómában majdnem minden idegen megkap, vagy egyéb. Ha meghal, Urit nem támogatja többé senki, és a túlnani vének bosszút állnak rajta. Nem tett nekik semmi rosszat, de a hatalom közelébe vetődött és ezt nem fogják megbocsátani neki. Feltételezhetik, hogy befolyással bír a császárra, azt hihetik, hogy Agrippával megmaradt a kapcsolata; ennyi elég, hogy lehetetlenné tegyék az életét.

Ki kellene törni a Túlnanból.

Az jutott az eszébe, hogy tanár lesz a római gimnáziumban. Ott jól fizetnek és nem függne a zsidóktól többé. Ha Apollosz elmehetett retorikatanárnak Korinthoszba, belőle is lehet valami hasonló Rómában. Megemlítette Philónak, aki megörült.

– Remek ötlet, fiam! Te fogod folytatni a művemet!

Uri nem óhajtotta meggyőzni a római ifjakat, hogy a zsidó vallás 640az övékének őse és tökéletesebb változata, csak megélhetést szeretett volna. Philó öröme elgondolkoztatta. Mégis lehet lelkifurdalása miattam.

Philó azt javasolta, keresse fel Iszidóroszt.

Iszidórosz a fejét rázta.

– Nem szólhatok az érdekedben – mondta. – Így is azzal vádolnak, hogy zsidóbérenc vagyok. Segítsenek téged a zsidók, vannak elegen.

Uri sokadik próbálkozásra elérte, hogy a gimnázium igazgatója fogadja. Szakállas, sörtehajú, testes görög volt, harmadrangú Homérosz-magyarázó, még Apiónnál is butább, de a gimnáziuma fenntartásához mindig összekoldulta a pénzt, ezért köztiszteletnek örvendett. A rövid beszélgetés alatt egy tekercset tanulmányozott, Urira alig pislantott. Uri előadta jövetele célját, valamint kilátásba helyezte, hogy amennyiben az igazgató szükségesnek látja, az Alexandriában folytatott tanulmányairól bizonyítványt kér, amely pár hónapon belül Rómába érhet.

– Nem szükséges – mondta az igazgató barátságosan.

Uri felvetette, hogy eleinte, a későbbiek reményében, akár ingyen is szívesen oktatna.

– Nem kívánok ilyesmit senkitől – jelentette ki az igazgató még barátságosabban.

Uri hallgatott.

– Olyan rosszul még nem állunk – mondta az igazgató, a tekercséből feltekintve –, hogy egy zsidó tanítson görög retorikát Róma közepén.

– Korinthoszban előfordul – mondta Uri, aki mindenáron le akarta nyelni a sértést.

– Akkor azok nagyon rosszul állnak.

Uri tisztelettel elköszönt.

Philó nem kérdezte meg, mit végzett Uri, ő pedig nem említette.

Claudius kiengedte a börtönből a rabokat a köztörvényesek kivételével; minden esetet személyesen vizsgált meg. Majd mindennap törvénykezett a Forumon, az egész szenátussal vagy egyedül; vele ültek a tanácsadói, a nép boldogan ácsorgott és bambult. Az új császár a quaestorokkal és a praetorokkal tartott, ha pénzügyi vizsgálatot folytattak, ezért a nép dicsérte. Megsemmisíttette a mérgeket, amelyeket Caligula hagyatékában talált, valamint Prótogenész könyveit, őt magát pedig kivégeztette; sokan lélegeztek fel. Nagyanyját, Liviát istenné avatta és Augustus templomában felállíttatta a szobrát; irigyelték a szobrászokat megint; a nők az esküjük szövegében azontúl kötelesek megemlíteni Liviát is.

641

Claudius születésnapján, augusztus elsején lovasjátékokat rendeztek, de mert a Mars-templomot is azon a napon szentelték fel egykor, hivatalosan annak az ünnepnek a tiszteletére adták. Claudius megtiltotta, hogy őt imádják és hozzá imádkozzanak. Igyekezett csökkenteni a szentélyekben lévő szobrok és képek számát, mert alig fértek el tőlük az élők, és sok ünnepet eltörölt, mert alig maradt nap a munkálkodásra. Még ezért is dicsérte a nép, amely úgysem dolgozott.

Hágár ismét teherbe esett.

A nyáron felbolydult a Túlnan: az alexandriai menekültek, akik időközben megsokasodtak, az imaházakban a szószékre nyomultak és keserű szavakkal ostorozták a római zsidó véneket, akik nem hajlandók elérni a császárnál, hogy a görög csőcselék által elrabolt javaikat vagy azok ellenértékét visszakapják. Az imaházban az arkhiszünagogosz engedélyével bárki beszélhetett, aki akart, és az arkhiszünagogoszok nem mertek tömegverekedést provokálni egy esetleges tiltással; így is kitört azonban a verekedés, valahányszor az őshonos római hívők megunták a panaszolkodást és a szószékről az alexandriai szónokokat leráncigálták. A vita eleinte az egyes imaházakban folyt, a menekülteket ugyanis, függetlenül lakhelyüktől, ami többnyire nem volt, a vének lehetőleg egyenlő számban osztották be az imaházakba, később azonban a menekültek a Túlnan nagyobb terein is összejöttek, kiabáltak, sírtak, a fiatal suhancok kövekkel dobálták a nagyobb házakat, az elkeseredett nők a gazdagok házának bejáratához feküdtek és nem voltak hajlandók odébbmenni. Próbálkoztak a rendteremtéssel a vének, de saját zsidó rendőrségük nem volt; kihívták a vigileket, akik ugyanolyan vonakodva jöttek, mintha tüzet kellene oltaniuk; a helyzet annyira elmérgesedett, hogy a magisztrátus küldött ki tisztviselőket az igazi Rómából, de azok sem vergődtek zöldágra, a többségük nem is tudott görögül.

Aki tehette, bezárkózott. Uri nem tehette: csak függöny lógott a bejárati ajtaján. Többször is kéregetők szállták meg a házát, csapatostul nyomultak befelé, az üszkösödő lábukat és a fekélyes hasukat mutogatták öregek és gyerekek egyaránt, Theo rémülten bámult, Sára és Hágár üvöltött, Hermia elbújt a zugban, Uri megpróbált emberséges hangot használni, hiába. Nem sok érték volt a házban, de a mozdítható tárgyakat így is elvitték, a mozdíthatatlanokat pedig legalább megrongálták. Nem tudták a menekültek, hogy Uri a Deltában élte túl a Vészt, Uri pedig nem említette, szavakkal nem lehetett hatni rájuk.

Theónak volt egy felfújható, marhabendőből készült labdája, azt is elvitték. Uri megígérte, hogy vesz neki újat; Theo örült, hogy egy szegény gyereké lesz a labdája, és úgy vélte, a következő labdát is egy 642szegény gyereknek kellene adni. Marcellus mozgatható végtagokkal rendelkező fababája is eltűnt, de ő még nem nyilvánított artikulált véleményt az esetről. A nők igen sopánkodtak, úgyhogy Uri először az edényeket, szőnyegeket és takarókat pótolta.

Tűnődött Uri, vajon volt-e valaki a benyomulók között, akit egykor a Deltában látott volna, de hát rossz volt a szeme akkor is, és azóta sem javult meg.

Őszre az ügy felkerült Claudiushoz, aki az egyszerűség kedvéért megtiltotta, hogy a zsidók bárhol is gyülekezzenek. A rendelet végrehajtását a vigilek voltak hivatva ellenőrizni.

Súlyos volt az ítélet, mert az imaházakban sem gyűlhettek össze a zsidók azontúl sem szombaton, sem más ünnep alkalmával. Ekkora csapás soha nem érte a római zsidókat: már az első rabszolgák kiharcolták a vallásuk gyakorlásának jogát, amelyet azóta sem vont kétségbe senki. Vigilek vigyázták az imaházakat, akár a Túlnan területén belül, akár kívüle, és három zsidónál több az épületbe egyszerre nem léphetett be. Nem lehetett közösen imádkozni, ahhoz legalább tíz férfi kell. Temetésre is csak három családtag mehetett elvileg.

A vének rohantak a magisztrátushoz és arra hivatkoztak, hogy Rómában minden polgár számára törvényileg van biztosítva a vallása gyakorlása; ezt a tisztviselők elismerték, de valamilyen ősi, obskurus törvényre hivatkoztak, amely a mesterségek egyleteire érvényes, és ez alá tartoznának a zsidók meg az egyiptomi vallások hívei. A zsidók váltig állították, hogy az ő vallásuk nem mesterség, de a tisztviselők hajthatatlanok maradtak.

Nem lehet, hogy az Úrhoz ne imádkozhassanak a római zsidók, amikor kétezer éve imádkoznak Hozzá, bárhol éljenek is. Azt a döntést kellett hozniuk a véneknek, hogy a menekültek azonnal távozzanak Rómából. S mert e határozat végrehajtásához nekik nem voltak eszközeik, a magisztrátust kérték fel, az a vigileket, a vigilek pedig testőröket is bevontak.

Uri Marcellusszal a karján állt a háza ajtajában, a rémült Theo az apja lábába kapaszkodott, előttük Sára, Hermia és a terhes Hágár ácsorgott, és nézték, ahogy az alexandriai menekültek a vigilek és katonák kíséretében hosszú sorban a Túlnan kapuja felé menetelnek, kicsi batyujukat a fejükön vagy a hátukon cipelve. Meneteltek az öregek, a gyerekek, a nők, a férfiak, meneteltek földre szegezett szemmel a zsidók, és a tétlen, néma római zsidók közönyösen, ellenségesen vagy résztvevően nézték a vonulásukat.

– Ugye minket nem fognak kiűzni?! – suttogta Theo.

– Minket nem – felelte Uri.

– Soha?

643

– Soha.

Hosszú sorban vonultak a menekültek, a magisztrátus megígérte, hogy nemcsak a Túlnan, de Róma határáig is elkísérik őket, és nem engedik vissza. Senki sem kérdezte, mi lesz velük Itáliában. Boldoguljanak, ahogy tudnak.

– Ha a mi házunk fel tudna dagadni – suttogta Theo –, és olyan nagy lenne, sőt nagyobb, mint az egész Túlnan, ugye mi akkor befogadnánk őket?

– Befogadnánk – mondta Uri.

– Imádkozni fogok, hogy dagadjon fel a házunk – jelentette ki Theo határozottan.

Uri visszatartotta a könnyeit. Alig hároméves az elsőszülött fia és ilyeneket mond. Csoda ez a gyerek. Hatvanig tud számolni, tud összeadni és szorozni, két szempillantás alatt megértette, mi a négyzetre emelés és további öt szempillantás alatt, mi a gyökvonás. Alig hároméves. És még lelke is van.

Nagy győzelmet arattak a vének: a rendbontás megszűnt, az Újévet az imaházaikban békésen ünnepelhették a római zsidók.

Négy évvel azután, hogy a delegáció élén Rómába érkezett, Philó kilehelte a lelkét. A vézna testből észrevehetetlenül szállt el az élet, kicsit megremegett és vége lett. Uri volt mellette és egy szolga. Uri hozta hozzá az orvosokat, Uri tömte belé a gyógyfüveket, Philó eszénél volt mindvégig, a betegségről és a halálról nem volt hajlandó társalogni, csak arról, hogy a görög filozófiát, a szegény görögök kedvéért, meg kell tölteni az egyetlen Örökkévaló lelkével.

Uri hónapokkal korábban levelet írt Kaiszareába és Alexandriába, de sem Marcus, sem Tija nem válaszolt. Az alabarkhosz addigra meghalt, tönkretette a börtön. Aztán híre jött, hogy váratlanul Marcus is meghalt és nem maradt utána gyerek. Tija nem válaszolt a levélre, de róla tudni lehetett, hogy él. Az öccse halálhíre Philót még elérte, Marcus halálhírével Uri nem akarta szomorítani.

Bereniké, az ifjú özvegy a gyászévet ki sem várván férjhez ment Heródeshez, apja bátyjához, Claudius pajtásához, aki megkapta Chalkis királyságát, hogy legyen egy apró birodalma neki is.

Amikor a végrendeletet felbontotta, Uri megdöbbent: Philó kétszázezer sestertiust hagyott rá. Betegen is emlékezett, mennyi adóssága van az íródeákjának. Az addigi törlesztés a kamatokat fedezte, és most Uri nemcsak ki tudja fizetni a teljes adósságot, hanem pár ezer sestertiusa még marad is.

644

Philó a fiaként szeretett, gondolta Uri és lelkifurdalása támadt. Ápolta ugyan lelkiismeretesen és mellette volt a halálig, kedvelte is voltaképpen, ám szeretni nem tudta. Elmondta érte a halotti imát, a ruháját megszaggatta, de nem érzett semmit, csak szánalmat.

A magával hozott és időközben beszerzett könyvtárát, valamint a kéziratait Philó a római zsidó közösségre hagyta. Uri bosszankodott: el fog kallódni minden, de nem volt bátorsága, hogy Philó végakaratát ne teljesítse. Mindenesetre lemásolta magának Philó Rómában írott műveit, részben kegyeletből, részben mert ő fogalmazta a piszkozataikat, és csak azután adta át a könyvtárat Honoratusnak, akit egyedül a Germanicus-szobor érdekelt, amely a tűz óta amúgy is a házában állt.

Philót a közösség pénzén nagy cécóval temették el a Via Appián, sokan szónokoltak az úton és a katakomba bejáratában, egyikük sem mulasztotta el, hogy Philó-idézetekkel tömje meg az eulogiáját. Urit is megkérdezték, óhajt-e beszélni, de ő nemet mondott.

Philónak római rokona nem lévén Uri adta a gyászlakomát abban a házban, amelyet a delegáció számára építettek, és amelyben Philó meghalt. A házat bankárok vették meg, a lakomát ebből rendezte Uri, ami pedig a vételárból maradt, azt befizette a közösségnek aparkhai gyanánt. Igazság szerint egy heti gyászt kellett volna tartania, de mert nem volt rokon, nem követelték meg tőle. Iustust kérte meg Uri, állítson össze protokoll-listát, és vagy ötven előkelő római zsidó gyászolta meg a nagy filozófust jóízűen eszegetve-iszogatva.

Julius kezébe számolta le az adósságát Uri. Julius elismervényt adott róla és kezét áldón Uri feje fölé tette.

– Kár, hogy sikerült törlesztened – mondta a bankár és nevetett. – Már nem vagy a markunkban.

– Mire használtatok volna?

– Sose lehet tudni. Nem szeretjük az olyanokat, akik nem adósok. Az emberek általában nem szeretik őket. Téged sem fognak szeretni.

Uri is nevetett.

Végső soron ingyen gyalogoltam be a fél világot, gondolta. És csak az apám halt bele.

Aztán arra gondolt: ez a kétszázezer sestertius az alexandriai zsidók vagyona voltaképpen.

Bemocskolódtam.

Hágár lányt szült, aztán még egy lányt.

Akkor Uri úgy döntött, hogy beszünteti a nemi zsigerei működtetését, s bár Hágár tiltakozhatott volna, nem tette. Élhető állapot jött 645létre: Uri az üzleti ügyeiben járt, Sára, Hágár és Hermia a háztartást intézte, a gyerekek pedig, buzgón teljesítvén az Úr akaratát, cseperedtek.

Uri reggelente elloholt a patrónusához a sportulával, havonta elhozta a tesserára az élelmet, de már nem a Marsmezőről, hanem az új kiosztóhelyről, amelyet a Túlnan barakkjai mellett létesítettek, minthogy egyre több lett a zsidó; a többi idejét pedig megosztotta Theo és a Forum között. Theóval tanárként foglalkozott, a régi Forumon pedig üzletelt és a napi pletykákat hallgatta élvezettel. A nők alig-alig szidalmazták, jobban éltek, mint a Túlnanban az átlag, sokkal jobban, mint korábban bármikor, és ezt még ők is belátták.

Urinak kihullottak a felső metszőfogai is, és a többi foga is sajgott, az ínye gyakran égett és vérzett, de volt ennek haszna is: legalább nem álltak ki a metszőfogai olyan randán többé, és a helyükön képződött hasadék és az alsó ajka segítségével, ezt véletlenül fedezte fel, úgy tudott fütyülni, mint ahogy a zenészek fuvoláznak, sőt arra is megtanította magát, hogy két fuvola hangján fütyüljön egyszerre. A Forumon is fütyörészgetett magában, meghallották és egyre többen hallgatták csodálva, emiatt néhány olyan üzletet is kötött, amilyenre nem számított. Javasolták neki, jelentkezzék a cirkuszba vagy a császár udvarába zenésznek, de Uri csak nevetett és ingyen fütyörészett a kollégáknak.

Jó volt fütyörészni. Jó volt a Júdeában, Alexandriában hallott dallamokat felidézni. Jó volt új dallamokat kitalálni. Másokat is szeretett szórakoztatni, de a legjobban a magányos fütyörészést szerette. Mendegélt haza estefelé a Zsidó-hídon a Túlnanba, megállt a közepén a sziget fölött és a sirályoknak, galamboknak fütyörészett. Sajnálta, hogy szárnya nem tud nőni, mint ama mondabéli Kainisznak, aki a földbe elásatván felrepült.

Békés évek voltak ezek, Uri kereskedett a Forumon, ahol a többiek is; adott-vett, megbízásokat írt alá, fizette a teljesítőket, mindez napi rutin lett, érdektelen, de biztonságos, és Theo csodálatosan fejlődött. Uri belátta, amit apja még nem: a kereskedőket nem érdemes az otthonukban felkeresni, rohangál az ember álló nap hét-nyolc stadiont is akár, de nem biztos, hogy otthon találja őket; viszont minden jelesebb kereskedő előbb-utóbb felbukkan a Forumon a szolgái társaságában, akik a szóban megkötött szerződések fontosabb pontjait, emlékeztető gyanánt, írásban is rögzítik. Nagy adás-vétel, valamint sok-sok ráérős beszélgetés színtere a Forum, aki számít, ott van. Uri megengedhette volna magának, hogy szolgát fogadjon, de inkább maga irkált rövid kis feljegyzéseket a papiruszdarabkákra, amelyek Rómában is népszerűvé váltak és kezdték a viasztáblákat kiszorítani. Ezek a szer646ződések formailag nem voltak szigorúak, bárki hivatkozhatott volna arra, hogy nincs is szabályos szerződése és ezért nem teljesített, még pert is nyerhetett volna, de az ilyet a többiek kegyetlenül kigolyózzák maguk közül, mint ahogyan, mesélték, volt is erre példa.

Reggel és estefelé volt a legelevenebb az élet a Forumon és a környékén, a szónokok is olyankor másztak fel a Rostrára, hogy a népet a nézeteikkel boldogítsák; Uri ilyenkor inkább elszelelt, Alexandria óta nem kedvelte a tömeget. Időnként még Claudius is feltűnt, hogy Augustus Forumán nyilvánosan törvénykezzék vagy beszédet mondjon, illetve hogy a beszédét valaki felolvassa helyette, ő pedig a zárt hordszékében üljön azalatt; megrohanták ilyenkor a kérelmezők, Uri odébb húzódott. Látta ő már Claudiust eleget.

Pletykáltak a császárról sokat. Amikor visszahívta a száműzetésből a Caligula által elítélteket, dicsérték. Caligula nővéreit is visszahívta, Agrippinát és Juliát. Dicsérték akkor is, amikor a germanikusz hónapot visszanevezte szeptemberré. Elterjedt a vicc: „Hogy hívták Claudius bátyját? – Szeptembernek!” Mindent tudni véltek róla: hogyan vált papucsférjjé és kormányozza Rómát helyette Messalina, ki a pénztárosa – Pallas –, ki a titkára, az ügyek valódi intézője – Narcissus –, kit szeret a császár a legjobban – a herélt Posidest. Uri fülelt, de Kainiszt nem emlegették, nem tudtak a létezéséről. Jobb is, ha nem veszik a szájukra.

Nagyon dicsérték a Forumon a császárt, amikor megkezdte Ostia kikötőjének bővítését. Már Caligula fülét is rágták ez ügyben a küldöttségek, de annak kisebb baja is nagyobb volt ennél. Most hát végre közel lesz Róma kikötője, nem a messzi Puteoliban, és még nagyobb az áruforgalom. Uri időben kapott észbe és beszállt a Tiberis barakkjainak bővítésébe a túlparton, a Túlnan falához közel; még épült az új kikötő Ostiától északra vagy két stadionnyira, de már a büszke Portus Romanus volt a neve, és Rómában is belekezdtek a nagyobb hajók fogadásának előkészítésébe. Uri nem nézte meg sem a helyet, sem az anyagokat, arra ott voltak a mérnökök. Azóta is eltelt már vagy öt év, hogy ott szállt partra, Alexandriából hazatérve; emlékezett rá, mit érzett akkor: hogy Rómát kell meghódítani. Rómát nem hódította meg, de valamennyire otthona lett benne.

A Forum lett az otthona, ez a hatalmas, nyüzsgő tárgyalóhely, amely már igazi tőzsde volt, csak még nem tudták, hogy így kellene nevezni. Megvoltak a kedvenc zsidó kifőzdéi a Forum melletti sikátorokban, a Via Sacra mögött, a Suburában, ahol törzsvendég lett; nem is zsidók jártak ezekbe, hanem görögök, latinok, perzsák, szírek, gallok, hispánok, etiópok; a zsidók többnyire még mindig a Túlnanban kereskedtek, noha ők is az egész világgal.

647

A Forumon nem számított, hogy Uri zsidó, csak a fizetőképessége számított. Olykor részt vett a fogadásokban, visszatér-e egy kereskedelmi egység vagy sem, időre megérkezik-e valamely nagy szállítmány valamiből vagy sem; szerettek fogadni, kockáztatni a népek, kockáztak is, sakkoztak is, dámáztak is, szunyókáltak is koradélután a Subura nyüzsgő fogadóiban és szűk sikátoraiban, ahová nem tűzött be a nap.

És fecsegtek, fecsegtek, fecsegtek. Imádták a kocsihajtókat, a gladiátorokat, a színészeket, és minden pletykát tudtak róluk.

Amióta Rómába visszatért, Uri az Acta Diurna egyetlen példányát sem olvasta, így is értesült mindenről, amiről kell. Rómában Rómát kell tudni, Rómában nem számít a világ, csak kereskedelmileg, és Urinak nem hiányzott, hogy nem esett szó Egyiptomról vagy Júdeáról. Megfordult a fejében, hogy fogadót vásárol a Forum közelében, megtehette volna, s hogy elsősorban a szunyókálást fogja a kereskedőtársaknak biztosítani; amolyan nappali alvóhelyre gondolt, amilyet még nem találtak fel, aztán elvetette: egyedül nem tudná működtetni, a családjából nem számíthat a nőkre.

A Forum lett hát az otthona, illetve Theo, a fia, akit el-elvitt sétálni és beszélgetve oktatott.

Theo hatéves korára többet értett aritmetikából és geometriából, mint Uri valaha, és néha olyan kérdéseket tett fel, amelyekre Uri nem hogy válaszolni nem tudott, de meg sem értette igazán. Theo olyankor gallyat kerített türelmetlenül és a Túlnan nyáron sem szikkadó sarában vázolta fel, miről is beszél; egy kicsi Arkhimédész. Csak meg ne ölje valami bamba zsoldos. Erős, fejlett gyerek lett, remekül ugrott, bukfencezett, kitartóan és gyorsan futott, és szőke volt és kék szemű, mint egy germán isten. Uri minduntalan fohászkodott, kérlelte a Teremtőt, el ne romoljon Theo szeme kamaszkorában.

– Ezzel a fiúval mindenért kárpótoltál, Uram! – mormolta hangtalanul Uri az imaházban szombatonként, és ott még sírhatott is, meg volt engedve.

Uri úgy élt, mint egy herélt, és a külseje is olyanná vált: meghízott, a lába fájt; egyre többet evett, egyre többet ivott, főleg sört, attól jól tudott böfögni, és a mellkasát folyamatosan mardosó, égető fájdalom csillapodott általa. Árultak fémtükröket a piacokon, Uri néha kézbe vett egyet, mintha meg akarná venni – sose vett tükröt sem magának, sem Hágárnak, pedig az kérte –, és megnézte magát. Kopaszodó, széles pofazacskós, tokás, sima képű, résnyi szemű alak lett belőle, az alsó állkapcsa szinte nem is látszott, a felső pedig a fogak hiánya miatt csúnyán beesett. Olyan randa vagyok, hogy akár császárrá is választhatnának.

648

De hát voltak nála is randább üzletelők a Forumon bőséggel, és általában, ilyen a békekorszak, majd mindegyik el volt hízva.

Háború nem lett, Claudius elment hadakozni a messzi Britanniába, közelebb nem volt harcra lehetőség; Vitellius helyettesítette Rómában. Nem hozott törvényt, nem döntött semmiről, de Claudius széke előtt, akárcsak Caligula széke előtt korábban, mindig hasra vetette magát. Claudius Britanniában állítólag valami győzelmet aratott, mire a fia nevét Germanicusról Britannicusra változtatta. Dicsérték a Forumon, béke volt. Nagy ünnepet tartottak mindkét színházban: tíz-tíz kocsiverseny volt naponta, ezek szüneteiben medvéket és vadakat öltek, nagyon sokat, csak medvéből háromszázat, és atléták versenyeztek.

Claudius az egyik lányát Lucius Junius Silanusszal jegyezte el, a másikat Gnaeus Pompeiushoz adta feleségül, de nem ünnepeltette külön az eseményt, aznap is ülésezett a szenátus és ő is ott volt. A vejei hamarosan prefektusok lettek. Pompeiusnak visszaadta a Magnus melléknevet, amit Caligula vett el tőle.

Claudius görög módon kezdett öltözni, köpenyt és magas csizmát viselt, a gimnáziumi versenyeken pedig bíbor kabátot és arany koronát. Uri kedvetlenül hallgatta e híreket. Dicsérték a császárt, mert nem kért a versenyekhez hozzájárulást másoktól, mindet maga fizette. Különösen derék törvénye volt az, amely szerint akinek hozzátartozója van, nem nevezheti meg a császárt az örököséül. Visszaadta azokat a vagyonokat, amelyeket Tiberius és Caligula elvett.

Aztán a császár csinált egy butaságot: betiltotta azokat a kocsmákat, amelyekben nagyobb tömeg gyűlt össze; sem sült húst, sem forró vizet nem szolgálhattak fel. Zúgolódott a nép és Uri magában dühöngött: a hús még hagyján, de hogy lehet a római nép kedvenc italát, a forró vizet betiltani?! Úgyse megy!

Claudius visszaküldte azokat a szobrokat, amelyeket Caligula gyűjtött be más városokból. Ennek sem örült a nép: ha már egyszer úgy döntöttek az istenek, hogy itt legyenek, itt is kellett volna maradniuk.

Aztán száműzték Juliát, a császár unokahúgát, állítólag csak mert a szépségét Messalina nem bírta elviselni, és száműzték a hörgő Senecát is, aki még mindig nem tudott meghalni, viszont túl okos beszédeket tartott.

Egyre több gladiátorviadalt adott a császár, aránylag kevés vadállattal, ám sok ember esett áldozatul: azok, akikről – állítólag – kiderült, hogy Tiberius és Caligula besúgói voltak. Augustus szobrát, amely a cirkuszban állt, máshová vitték emiatt, ne nézze a töménytelen vért. Mulattak ezen a népek, Uri pedig azon gondolkozott, hogy el kellene tűnnie Rómából.

649

Aztán a császár megölette Gaius Appius Silanust, aki Messalina anyját vette feleségül. Nagy becsben tartotta őt Claudius, ám egyszerre kivégeztette. Suttogták: Messalina feketítette be, aki le akart vele feküdni, de Silanusnak nem kellett. Suttogták: Narcissus vette rá a gyilkosságra a császárt úgy, hogy elmesélte neki: álmában látta, amint Silanus Claudiusra emel kezet. Ettől Claudius, így suttogták, annyira megijedt, hogy nyomban megölette.

Ez bizonyosan nem volt igaz, Uri tudta: Narcissus utálta Messalinát és viszont, aligha működött vele együtt. De Silanust valóban megölték. A fia, Claudius veje, nem szólt semmit.

Császár lesz Claudiusból is lassan, gondolta Uri, és megint megfordult a fejében, hogy Rómából el kellene pucolni. Aztán maradt: minden odakötötte.

És rossz véget ért hamarosan Annius Vinicianus, aki összeesküdött volna Claudius ellen Furius Camillus Scribonianusszal, Dalmatia helytartójával. Vinicianus volt az, akit Caligula halála után a másik frakció császárnak javasolt. Nem került sor perre, mert Vinicianus időben öngyilkos lett. Így is kínvallattak sokakat, noha Claudius az uralkodása elején megígérte, hogy szabad embert nem fog kínvallatni. A Lépcsőre vetették őket általában; a más helyen kivégzetteknek csak a fejét vitték oda illendőségből. Akik lefizették Messalinát és Narcissust, azok megúszták. Uri el tudta képzelni, mennyi pénzt kaptak.

A császár visszaadta az útfelügyelők pénzét, amit Caligula és Corbulo elvett; Corbulót ki is végeztette. Amit egykor Caligula adományozott a híveinek, azt megpróbálta visszavenni. Aki nem tudott latinul, attól elvette a polgárjogot, másoknak pedig osztogatta, főleg Messalina és a szabadosai révén, akiket lefizettek. Eleinte drága volt a római polgárjog, aztán lement az ára: „már törött üvegért is adnak polgárjogot!” – mondta a nép elégedetlenül, mert a saját ingyen ellátását látta veszélyben.

Uri mulatott, amikor a Túlnanban megjelentek a hirdetmények: „latin oktatást vállalok”. Megijedtek a zsidók, hogy elvesztik a polgárjogukat és magolni kezdték a latint. Aztán abbahagyták: az ügy elaludt.

Messalinától és a szabadosoktól pénzért procuratorságot, prefektusságot, monopóliumokat lehet venni, terjedt el a városban.

Kezdett eluralkodni a rémület megint, az alapvető fogyasztási cikkek ára felment, mint háború előtt. Claudius kénytelen volt fixálni az árakat a Marsmezőn; órákon át olvasták az emberei az árakat, siralmas képpel hallgatták a kereskedők. Tönkre fogunk menni.

Pedig nem történt semmi, béke volt, és csak néhány arisztokratát 650érintett a tisztogatás. Augustus az uralkodása elején csaknem évente tisztogatott, ezt így is nevezték akkor, csak hát az rég volt.

Megindult a fantáziálás. Suttogták: Messalina házasságtörésre bír tisztes, rangos nőket, a férjeiket odaparancsolja és kénytelenek nézni, ahogy a feleségüket a kocsihajtók és a színészek meghágják. Claudius nem tud róla, tették hozzá jóindulatúan. Nem is akar tudni, vélték mások: Messalina rengeteg szolganőt szállít neki, azokkal hálhat.

Az igaz volt, bárki láthatta, hogy Messalina bronzszobrot csináltatott Mnesternek, a színésznek. Szerelmes bele, suttogták. Még azt is tudták, hogy rábírta a férjét, parancsolja meg Mnesternek, teljesítse a felesége minden kívánságát. Addig nem akart Mnester lefeküdni Messalinával, de ha a császár parancsolja, akkor muszáj.

Uri nem hitt el mindent, de neki is látnia kellett, ahogy a carpentum, a kétkerekű kocsi, amelynek használata Róma területén belül csak rendkívüli esetekben: ünnepekkor a matrónáknak, Vesta-szüzeknek és a papoknak volt megengedve, naponta és tüntetően szállítja Messalinát a városon át. Majd kifolyt Messalina a kocsiból, általában fekete parókát viselt, és úgy integetett a népnek, mintha a császára lenne.

Állítólag Messalina váltatta le Catonius Justust, a testőrség parancsnokát, és az új parancsnok, Rufrius Pollio, Messalina kegyence, kivételesen széket és képet is kapott a szenátusban. Mesélték, Laco, a vigilek főnöke annyira felháborodott emiatt, hogy végül ő is kapott széket és képet a szenátusban.

Valami Claudius füléig is elszivároghatott, mert a napi kocsihajtást huszonnégy futamra bővítette; ezzel visszanyert valamit a népszerűségéből.

Aztán kivégezték Asiaticust és Magnust; Asiaticus túl gazdag volt, Magnus pedig Claudius veje és jó barátja. Magnus halála után a lányát, Antoniát a császár Cornelius Faustus Sullához adta férjhez, aki véletlenül Messalina bátyja volt.

Ezt már végképp nem lehetett megalapozatlan pletykának tartani.

És Silanust is megölték, a császár másik vejét, aki oly mélyen hallgatott, amikor az apját mészárolták le.

És megölték Polybiust, Claudius szabadosát, aki állítólag Messalina szeretője volt korábban, csak összeveszett vele.

Nem húzza már Messalina soká, gondolta Uri, és intézte az ügyeit a Forumon.

Rájött: szánja a császárt.

Annyi jót akart a szerencsétlen és még mindig jót akar: elvette az egyik provincia prefektusától, amit összeharácsolt; megtiltotta, hogy a Rómába visszatért prefektusok öt éven belül más provinciába 651neveztessenek ki; háromszáz sestertiust osztatott ki a népnek, de volt, aki ennél jóval többet is kapott; Urinak is jól jött a háromszáz sestertius, eltette magának. A nép zúgolódott: addig a császárok mindig személyesen osztották ki a pénzt, eltartott az ünnepélyes procedúra több napig, kétszázezer proletár részesült e kegyben minden alkalommal, de most Claudius nem jelent meg személyesen. Uri örült. Nem szívesen nézett volna Claudius szemébe.

Jót akart Claudius még mindig: előre bejelentette, hogy a születésnapján napfogyatkozás várható, és csillagászokkal próbálta megmagyaráztatni a népnek, hogyan takarja el a Hold a Napot, ahelyett, hogy valami kedvezőtlen törvényt próbált volna azon a napon a babonás hülyékkel elfogadtatni.

Megtiltotta, hogy előző patrónusuk ellen vallhassanak a rabszolgák, mert divatba jött, hogy a vallatók kényszerrel eladatták másnak a rabszolgát, hogy uruk ellen a vallomást, ami törvénytelen, ily módon mégis kicsikarják.

Nem akart császár lenni Claudius. Hogy kapálódzott Caligula teteme mellett, mégis megválasztották.

Különös a sors: Agrippa, aki Claudiust uralomra juttatta – visszafizette azt a háromszázezer sestertiust, amit egykor Antoniától kapott – már halott.

Háromévi uralkodás után halálra zabálta magát, és Nagy Heródes birodalma római provincia lett ismét. Tizenkétmillió dínár személyes jövedelemre tett szert a király a három év alatt; megadta az összes tartozását kamatostul mindazoknak, akik életben maradtak, nyilván Tija is megkapta, amit az apja és Marcus kölcsönzött Agrippának valaha. Csak Urinak nem adta meg, de hát nem is erről szólt a megállapodása Józseffel.

Csak tizenhét éves volt a fia, az ifjú Agrippa, Rómába küldték hát, nevelkedjék fel ott; ismét prefektus igazgatta Júdeát, először Cuspius Fadus, őt Claudius egy év múlva leváltotta, mert megérkezése másnapján már lopott, de a hír lassan ért Rómába, és akkor a császár Júdea helytartójává nevezte ki Tiját.

Tiberius Julius Alexander lett az első zsidó, aki római helytartóként Júdeát, Galileát és Szamáriát igazgatta.

El kellene költözni Júdeába.

Megpendítette a dolgot Uri a nőknek, azok hallani sem akartak róla.

Uri kifejtette: nyugtalanítja, hogy a kisebbik lánya, Eulogia gyakran 652köhög, és nem szeretné, ha a kishúga végzete érné; nehéz a római levegő, mocsaras a talaj, sok a szúnyog; Sára azonban nem akarta otthagyni a házat, amelyet Uri átépíttetett, két kicsi szobát is húzatott rá, az egyikben az anyja lakott, a másikban ő maga; két külön létra vezetett fel e szobákba az épületen kívül, és a szobák között nem volt ajtó.

– Júdeában is köhögnek – mondta Sára.

Uri hiába mondta, hogy ott jobb a klíma, ott nem szoktak csak úgy csillapíthatatlan lázat kapni az emberek, Sára úgy tudta, hogy Júdeában éppen olyan a klíma, mint Rómában.

Mondta Uri: neki közeli ismerőse, mondhatni barátja volt a mostani júdeai helytartó, Tiberius Julius Alexander; egészen biztos, hogy fontos állást kapna tőle.

– Micsodát? – kérdezte Hágár.

Uri nagy lélegzetet vett.

– Lehet, hogy én lehetnék a sztratégosz – mondta ki.

Ugyan nem hitte, hogy egykori ötletére Tija emlékezne, de valami zsíros állást biztosan adna, legalább a helytartósága kezdetén, amikor még nem tájékozódott igazán. Később maga is boldogulni fog, persze; okos fiú.

Elhangzott a szó és nem történt semmi.

– Mi az, hogy sztratégosz? – kérdezte Hágár.

– Fővezér.

Hágár nem hitte.

Azzal állnak bosszút a nők, hogy amit ő akar, nem akarják, és amit ő nem akar, azt akarják.

Uri lemondott Júdeáról.

Két héttel később hívatta Honoratus.

– Üzent érted a helytartónk – mondta és barátságosan Urira mosolygott. – Tiberius Julius Alexander kéri, utazz hozzá Kaiszareába és légy a segítségére. A magunk részéről minden támogatást megadunk neked. Ha a családodat is vinni akarod, kíséretet biztosítunk, elvégre kicsiny gyermekeid vannak.

Uri elsápadt és elpirult.

Honoratus elbeszélgetett vele apró-cseprő ügyekről és búcsúzóul meg is ölelte.

Uri megint hatni próbált a nőkre. Hasztalan.

Nem mondhatta meg nekik, hogy égni kezd a lába alatt a talaj Rómában: ha eddig nem értették, most még kevésbé értenék. És nem is tanácsos a császári család belügyeiről bármit is elárulni ezeknek a rémségesen buta nőknek, mert híresztelni kezdenek ezt-azt, és akkor mindennek vége.

Istenem, fohászkodott Uri, miért nem adtad meg nekem Kainiszt!

653

Hágár azért is ellenezte a dolgot, mert hogy Júdeában arámiul beszélnek.

– Mindenki beszél görögül! – kiáltotta Uri.

Hágár nem hitte. A buta fejébe mégis szöget ütött a „kíséret”. Hogyhogy?

Uri lelkesen magyarázta: olyan fegyveres kíséretet kapnának, mint a legtekintélyesebb, leggazdagabb zsidók! Ilyet még a szent pénzt szállító delegáció sem kap! És Júdeában lennének szolgáik, sok. Mindent azok végeznének, főznének, varrnának, szőnének, mosnának, vásárolnának, Hágár meg parancsolgatna nekik.

Hágár örömében elpirult.

Hermia is hajlott már a dologra, csak Sára bizonyult hajthatatlannak.

– Minket a Teremtő Rómába vezérelt – jelentette ki –, és az a dolgunk, hogy itt teljesítsük be az akaratát.

– De most lehet, hogy Júdeába vezérel! – kiabálta Uri. – Üzent értem a helytartó, aki pont olyan, mint egy király!

– De nem zsidó – mondta Sára.

– Dehogynem! Ő az első zsidó helytartója Rómának Júdeában! Zsidó király, csak nem úgy hívják!

– Király csak egy van – mondta Sára meggyőződéssel.

– De meghalt!

– Száműzték, és még visszajöhet.

– Az nem Agrippa, az Antipász!

Uri lassan felfogta: Sára fél a változástól. A Túlnanból sem mert kimozdulni egyedül, s most nem viselné el a lelke, ha máshonnét kellene néznie a világot. Öregasszony.

Megkísértette Urit, hogy magukra hagyja a nőket, magára hagyja a többi gyerekét és Theót elviszi Júdeába, aztán rá kellett jönnie, hogy nem szabad. Theo szereti az öccsét és a húgait, és neki Hágár az anyja.

Ezek mind rám vannak bízva, és talán azért adta meg a Teremtő Theót, hogy a többit is bírjam a hátamon cipelni.

De ha visszautasít egy ilyen ajánlatot, mire számíthat a Túlnanban ezután?!

Honoratus elképedve hallgatta a mentegetőző Urit.

– Súlyos hibát követsz el – mondta. – Jó, én megüzenem Júdeába.

Nem ölelte át Urit, amikor elment.

654

Claudius császár megölette a feleségét, Messalinát, meg a szeretőjét, Gaius Siliust, akinek az apját még Tiberius ölette meg, és kivégeztette Mnestert, a színészt.

Mesélték: Narcissus rohant Ostiába Claudius után, hogy rábírja: térjen vissza gyorsan Rómába, mert Messalina, noha még a császár a férje, épp elvéteti magát Siliusszal; Claudius kételkedett, de mégis visszament vele és rajtakapta őket; Messalina elfutott és a miatta kivégzett Asiaticus kertjébe rejtőzött, onnét húzták elő és kaszabolták össze, így a fáma. Uri nem hitt a mesében, mert Claudius hamarosan feleségül vette Caligula még mindig szép nővérét, Agrippinát, annak fiát pedig, Domitiust, akiben Marcus Agrippa és az idősebbik Antonia révén Antonius vére is folyt, örökbe fogadta.

Szegény Britannicus, Claudiusnak Messalinától való fia!

Megunta Claudius, hogy Messalina a fejére nőtt.

Most majd Agrippina fog a fejére nőni.

Unokahúgot feleségül venni Rómában – ab urbe condita – tilos. A szenátusban Vitellius tartott nagy beszédet, államérdeknek nyilvánítván, hogy a császár az unokahúgát elvehesse; a törvényt a szenátus egyhangúlag megváltoztatta.

– Ha unokahúgom lenne, de elvenném! – köszöntötték egymást a kereskedők a Forumon.

– Nemsokára unokaöccsöt is feleségül lehet majd venni.

– Nem csak lehet, de kötelező!

Agrippina azzal kezdte, hogy megölette Lollia Paulinát, Caligula volt feleségét, mert kokettált az újdonsült férjével. Úgy szétroncsolták Lollia fejét, mondták, hogy Agrippina maga sem ismert rá; szétfeszítette a hulla száját és a fogaiból állapította meg, hogy ő az. Lófogai voltak Lolliának, Uri jól emlékezett.

Attól kezdve Agrippina használta a carpentumot.

Egyebekben zajlott az élet a Forumon, mint mindig.

Aztán különös hírek érkeztek Júdeából: éhínség tört ki, Adiabene királynője, Helena szállított Egyiptomból gabonát Júdeába, de, úgy látszik, nem eleget, mert bizonyos galileai Júdás vezetésével lázadás tört ki, amikor a szír helytartó, Quirinius, adót akart beszedni tőlük. Zelótáknak nevezték őket, akárcsak a sok nemzedékkel korábbi lázadókat, és Tija a vezéreiket, a hírek szerint ama Júdás fiait: Jakabot és Simont keresztre feszíttette.

Talán mégsem baj, gondolta Uri, hogy Rómában maradtunk.

Mégis zsidó királyok akarnak lenni azok az adiabenei uralkodók. Emlékezett a jeruzsálemi palotára, azt az adiabenei uralkodó családnak építette. Agrippa fia még kicsi. Fordulhat úgy a sors, hogy a zsidóvá lett Helena Júdea királynője lesz.

655

Tija persze tesz róla, hogy ne történjen így. Talán igaza is van. De nagyon nem tetszett Urinak a kivégzési mód. Ne feszíttessen keresztre zsidó másik zsidót, még ha lázadó is. Égettesse meg, köveztesse meg, fojtassa meg, fejeztesse le, de keresztre ne feszíttesse. Eszébe jutott: ha netalán ő lett volna a sztratégosz, része lenne e bűnben. Megborzongott. Hátha valóban Rómát jelölte ki neki élte helyéül az Úr.

Julius hívatta Urit.

Komor volt a bankár tekintete, és az aggodalmas képű Iustus, Honoratus titkára, meg egy idősebb, kövérkés férfi is jelen volt; Uri nehezen ismerte fel benne Fortunatust, Agrippa bizalmasát. Eszerint a király halála után visszajött Rómába. Talán az ifjú Agrippát szolgálja, futott át Uri fején, és hunyorogva Fortunatusra pislantott. Az még mindig vörös volt, szeplős és turcsi orrú, de valahogy annál is eltökéltebb az arca, mint amikor Caligula kivégzésére vártak. Mintha szűkebbé vált volna a homloka, dúsabbá a szemöldöke és mélyebben ülővé a szeme. Uri nem érezte jól magát a bőrében.

– Mesélj nekünk a nazarénusokról – kérte Julius.

Uri nem értette.

– Ne mondd, hogy sose hallottál felőlük – mondta Julius.

Uri a fejét rázta, mintha légdugót szeretne kirázni a füléből, magát a szót sem értette.

– Nazarethből való szekta – mondta Iustus. – Azt csak tudod, merre fekszik Nazareth.

Uri megpróbálta maga elé képzelni Sztrabón térképeit.

– Nem jártál ott? – kérdezte Fortunatus.

– Nem.

– De Júdeában jártál?

– Tudjátok, hogy jártam! De Nazarethben nem jártam! Szerintem Galileában van! Sose jártam Galileában!

– Nazareth Júdeában van! – jelentette ki Iustus.

Uri elfulladt. Most már biztos volt benne, hogy Nazareth Galileában van, látta a térképet maga előtt. Igen. De nem tudja bebizonyítani, különösen, ha ők is pontosan tudják.

– Nem tudom, kik azok a nazarénusok!

Csönd volt.

– Miért nem mentél Júdeába, holott a helytartó hívott?

Juliusnak komoly volt a hangja.

– Mert nem bírtam rávenni a nőket! – sóhajtotta Uri. – Nem akartak elmenni. Mentem volna én örömest! A feleségem… a feleségem nem 656nagyon okos… Anyám öreg, fáradt, fél az úttól, a piacig sem megy el egyedül…

Hallgattak.

– Súlyos oka kellett, hogy legyen – jegyezte meg Fortunatus. – Egy ilyen felkérésre nemet mondani!

– Ez volt az oka! Miért hazudnék nektek?!

Csönd volt.

Uri agyán végigfutott: Fortunatus féltékeny. Talán hallotta valamikor az alaptalan pletykát, hogy ő Agrippa futára lett volna, és most, noha Agrippa nem él már, a féltékenysége tovább él. Arra is féltékeny, hogy Uri is jelen volt, amikor Caligulát megölték. Ő, Fortunatus is jelen volt, de Uri is. Elég a gyűlölethez ennyi. Hogyan lehetne megnyugtatni?

– Férfiember nem hivatkozik női hisztériákra – mondta Iustus. – Mi az igazi oka, hogy Rómában maradtál? Csak nem a nazarénusok utasítottak? Megismerhetted őket Júdeában, amikor ott maradtál, mi pedig visszajöttünk. Két évet töltöttél Júdeában, és ők akkor már szervezkedtek! Egy teljes évet töltöttél Jeruzsálemben, és ők már ott voltak Jeruzsálemben!

Uri majdnem elnevette magát. Voltam már Agrippa kéme, az alabarkhosz kéme, most kinek a kéme lettem? Legalább ismerném őket!

– Mesélj nekünk a nazarénusokról – kérte ismét Julius.

– Meséljetek róluk ti nekem – kérte tisztelettel Uri.

Iustus és Hilarus összenézett: ez az ember megátalkodott.

Uri ráébredt, hogy ismét súlyos hibát követett el. Elhanyagolta a római zsidókat, nem épített ki barátságokat és kölcsönösen lekötelező üzleti kapcsolatokat közöttük, és még olyan embere sincs, akitől megérdeklődhetné, mivel is gyanúsítják.

Azt hitte, lehet csak úgy szabadon, teljes jogú római polgárként, büntetlenül üzletelni és éldegélni a Forumon és éjszakázni a Túlnanban.

Az anyjától és a feleségétől érdeklődött, hallottak-e valamit a nazarénusokról, de ők állították, hogy nem, nem, nem hallottak semmit. Lehet, hogy igazat mondtak, lehet, hogy nem mondták el, amit tudtak. Uri egyre gyakrabban engedte szabadjára az indulatait, ha a hülyeségeikkel traktálták, és maga is belátta: már nem mernek mondani semmit.

Maradt a Forum, ahol néhány zsidó is forgott rajta kívül. De nem tőlük érdeklődött, hanem a szírektől és a görögöktől.

657

Igen, hallottak valamit.

Égő szemű zsidók érkeztek és azt állítják, hogy valahol valakit megöltek, de feltámadt.

Feltámadt? Hogyhogy?

Hát úgy, mint Dionüszosz. Fogta magát és összeszedte a letépett végtagjait és visszaragasztotta magának.

Mások azt hallották, hogy az jött el, akit a zsidók mindig is vártak.

Kicsoda, a Felkent?

Hát valaki, akit a zsidók mindig is vártak. Ezt mondják az örömhír hordozói, mert így hívják magukat, akik Rómába érkezésük előtt már egyes szíriai görög városokban is hirdették ugyanezt. Hát mostanra Rómába is elértek.

Ki jött el, a Messiás?

A Felkentet jelentő arámi szót nem ismerték a görögök. A szírek viszont bólogattak.

A Messiás, igen.

És mikor történt volna ez a feltámadás?

Hát, úgy tíz-tizenkét éve, Tiberius uralmának vége felé.

De ha eljött a Felkent, akkor a világnak is meg kellett változnia, gyökerestül! Megváltozott a világ?

A világ nem változott meg, ebben a Forumon pletykálgatók egyetértettek.

Theótól tudta meg Uri a legtöbbet.

Nyolcéves volt a fiú, és az agg Eusebius, aki egykor Urit is tanította, nem vállalta az oktatását.

– Ez a gyerek többet tud, mint én – mondta Eusebius meghatottan, amikor Uri elvitte hozzá a fiát, és azt javasolta, engedje könyvtárakba járni. Uri a tanácsot bölcsnek találta és Theót két könyvtárban is bemutatta. Furcsállták, hogy ilyen kicsi gyerek könyvtárba jár, de nem ellenezték, ha nem rágcsálja és nem tépdesi a tekercseket és nem karistol beléjük semmit. Theo majdnem sírva fakadt: mit képzelnek róla?! És eljárt olvasni a könyvtárakba. Urinak nem volt ideje, hogy kikérdezze, mit is olvas éppen; Theo azt mondta, hogy olvas ő mindenfélét.

Theo hallotta, amikor Uri a nagyanyját és az anyját faggatta, és pár nap múlva előállt azzal, amit a túlnani gyerekektől megtudott a nazarénusokról.

A szíriai görög városokból érkeznek egyedül vagy kis csoportokban, családokhoz fészkelik be magukat, akiknek rokonaik vagy ismerőseik élnek Keleten, aztán mennek vissza, és pár hónap múlva újak jönnek a helyükbe. Főleg férfiak, bár nők is vannak velük páran; szünet nél658kül mosolyognak, a gyerekeket folyton simogatják és nagyon sokat esznek. Azt mondják a mosolygók, hogy az Örökkévaló kegyelméből megszületett a Felkent, sokáig rejtőzködve élt, de a Teremtő parancsára leleplezte magát és addig gyógyított, mígnem nyilvánvaló lett, hogy ő az, akire vártak, de a gonoszok megfeszítették, ám ő harmadnapon feltámadt, a hívei látták, beszéltek is vele, a kételkedőknek megmutatta a sebeit, turkálhattak a vérző sebeiben, ő nem is érezte, csak nevetett, aztán felment a mennybe, de azt ígérte, hogy újra eljön. Azt is mondják a mosolygók, hogy ők is meghaltak vele és ők is feltámadtak vele és örökéletűek lesznek mindazok, akik a Felkent feltámadásában hisznek, de aki nem hisz, az pórul jár. A gyerekek félnek tőlük, mert akkor ezek nem is eleven emberek, hanem testet öltött szellemek, és nem értik, hogy ehhez képest miért esznek annyit.

Theo elmesélte még, hogy a gyerekek szerint ezek a mosolygók minden első mondatukban a Felkentről beszélnek, bármit kérdeznek is tőlük. Ha megkérdezik: „Ízlett az étel?” – azt felelik: „A Felkent ilyenkor azt mondta, hogy ízlik.” Ha megkérdezik: „Szép idő lesz holnap?” – azt felelik: „A Felkent azt mondaná, hogy igen.” És nem azért imádkoznak, hogy adja meg az Úr a mindennapi kenyeret, hanem hogy adja meg a holnapi kenyeret még ma, és hozzáteszik, hogy ismét.

Új Melkhizedekről is regélnek, aki térít mind a zsidók, mind a görögök között Szíriában, és a Felkent mondásait leírták és terjesztik, és az életéről is van bennük valami.

– Szerezz nekem ilyet – kérte Uri.

– Már próbáltam – felelte a gyerek –, de nem adják ki annak, aki nem hisz. Összegyűlnek otthon, valaki felolvassa, valaki magyarázza, és közben esznek az ő tiszteletére.

Uri csodálkozott.

– A kakájukat nem ássák el kicsi lapáttal? – kérdezte.

Theo meglepődve nevetett, erről nem szóltak neki.

– Az Új Melkhizedek – mesélte pár nap múlva – a Felkentet nem ismerte, sőt az öccseit és a tanítványait üldözte, de ment valahová és egyszerre hangot hallott és megjelent neki a Felkent, mint Mózesnek a csipkebokor, hogy mit művelsz te az én híveimmel, és erre megtért, már őt hirdetve ment be a városba megvakulva, az üldözőjéből a híve lett, és a szeme is meggyógyult a hitétől.

Uri hümmögött.

Talányos alakja az Írásnak Melkhizedek, a jeruzsálemi főpap és király, az sem biztos, hogy zsidó volt, de a nomád Ábrahámot, még Ábrámként, megáldotta, aki erre tizedet adott neki mindenből, ahogy Mózes első könyvében áll.

659

– És mit akarnak? Lázongást akarnak?

– Nem tudom – mondta Theo.

Kis csönd után Theo megkérdezte:

– Papa, te tudsz hinni ebben?

Uri elmosolyodott:

– Nem tudok.

– Miért nem?

– Mert ha eljönne a Felkent, akkor gyökerestül megváltozna minden, és azt látnánk. Ha eljött és megölték és mégsem változott meg minden, akkor nem ő volt a Felkent.

– És nem is támadt fel?

– Ha Felkent, akkor nincs szüksége arra, hogy feltámadjon, mert nem lehet megölni. Ha csak ember, akkor nem támad fel. Majd csak akkor, amikor mindenki.

– Ők azt mondják, hagyta magát elfogni és megölni, hogy ezzel mutasson példát.

– Na ne!

– Azt mondják, hogy a mi bűneinket vette magára, azért halt meg szándékosan, mihelyettünk, és aki hisz benne, az bűntelenné válik…

– Ez pogány eszme! – fortyant fel Uri. – Ez nem zsidó eszme! Van ilyen a görögöknél, amikor Apollónt ünneplik: kijelölnek két bűnbakot, kiüldözik őket a városból, és ők elviszik magukkal a többiek összes bűnét…

– Erről olvastam – mondta Theo. – Az ilyet hívják pharmakosznak.

– Na látod. A mi szent könyveinkben nincs ilyen.

Theo aztán újabb részletekkel szolgált.

– Azt hirdetik – jelentette –, hogy szabad tisztátalan ételt enniük azoknak, akik pogányok és pogányként hisznek a Feltámadottban, de nem szabad tisztátalan ételt enniük azoknak, akik zsidók és zsidóként hisznek benne. Ha pogány hisz benne, akkor annak nem is kell körülmetéltetnie magát, és mégis zsidó lehet belőle.

– Zagyvaság – mondta Uri. – Eddig is voltak körülmetéletlen istenfélők, de azok nem ehetnek tisztátalan ételt.

– És azt is mondják, hogy a Felkent Bethlehemben született.

– Nem Nazarethben?

– Nem.

– Nekem azt mondták, Nazarethben. Hát nem nazarénusoknak hívják őket?

– De igen… Mégis azt mondják, hogy Bethlehemben született, amikor megjelent a csillag, ötvenöt éve.

– Vagy úgy.

660

Uri elmagyarázta Theónak, hogy az emberek babonásak, az égi jeleket szeretik földi eseményekhez kötni, holott semmi közük hozzájuk.

– Tudom – mondta Theo –, ez az asztrológia.

Uri megpróbált visszaemlékezni, mikor jelent meg a jeruzsálemi csillagászok szerint legutóbb üstökös a déli égbolton. Az ő születése előtt körülbelül húsz évvel. Eszerint negyven felé járhatott az az állítólagos Felkent, amikor megölték. Ugyan mivel foglalkozott addig, ha a világot nem változtatta meg?

Theo végül szerzett kölcsönbe egy papiruszlapot, amelyre a mosolygó térítők mindazt felírták, amit az ő feltámadott Felkentjükről tudni kell. Elfért azon az egyetlen lapon az élete és a tanításai. Jézusnak hívták a Felkentjüket és József volt az apja. Ács lett, mint az apja, aztán Fürösztő János megmerítette őt is. Gyógyítván tett csodákat. Bölcseket mondott, a szeretetet hirdette. Megölték, de feltámadt, aztán felment a mennybe.

Uri elégedetlenül nézegette a lapot. Nyilván csak emlékeztetőül szolgál a térítőknek, akik minden rövid közlést hosszan tudnak magyarázni. Kézrátéttel sokan gyógyítanak Júdeában és Galileában. Amit ez az ember mondott, azt ugyanígy mondják a farizeus mesterek. „Ne tégy másnak olyat, amit magadnak nem kívánsz.” „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” „Ha valaki pofon vág, tartsd oda arcod másik felét is.” „Adjátok meg az Úrnak, ami az Úré, adjátok meg a császárnak, ami a császáré.” „Csak olyan ítélkezzék, aki maga mentes a bűntől.”

Egyetlen mondása volt ama Jézusnak a lapra írva, amit Uri korábban nem hallott: „Nincs többé férfi, nincs többé nő, nincs többé úr, nincs többé szolga, nincs többé görög, nincs többé zsidó: testvérek vagytok az Úr által. Nincs többé család, csak a közösség.”

Nem rossz ötlet, gondolta Uri, szegény Philó örülne neki.

Megkínzatásáról, feltámadásáról és mennybemeneteléről kevés volt a lapon. Furcsa, kik nem találták a sírjában, ahol lennie kellett volna: két nő, mind a kettő Mariamne, egyikük Magdalából; először nem ismerték fel a Feltámadottat, mert másmilyen lett a külseje, de azután felismerték, és a Felkent azt mondta: „Boldogok vagytok, mert láttatok és hisztek, de még boldogabbak, akik nem láttak és úgy hisznek.”

Rendkívüli módon imádhatták ezek a nők azt az embert, ha ennyire nem bírnak belenyugodni, hogy meghalt. Nem mindennapi próféta, nem mindennapi férfi lehetett. Sokan szónokoltak a Nők udvarában Jeruzsálemben, a Templom keleti oszlopsorának árnyékában; talán ő is köztük volt, amikor arra jártam, gondolta Uri. Nem tudta 661felidézni az arcukat, nem is állt eléggé közel hozzájuk, és Jézus külsejéről a lapon nem közöltek semmit.

Theo kezébe nyomta a lapot és kérte, vigye vissza annak, akitől kapta. Másolatot ne készítsen és be ne vigye a házba, mert bármikor jöhetnek kutatni, és nem lenne jó, ha bizonyítékot nyernének ellenük. Theo megígérte, hogy nem készít másolatot.

Elbeszélgetett aztán Uri a fiával csillagászatról, a Nagy Évről, Mithrasról, aki a legenda szerint szintén képes feltámadni; mesélt a jeruzsálemi csillagvizsgálóról, ahonnét inkább az embereket kémlelték odalent, semmint a csillagokat odafent, és mesélt az alexandriai csillagászokról is. Elmesélte, hogy a Föld gömb alakú és még a kerületét is kiszámították egyszerű, de nagyszerű módszerrel. Theo azonnal felfogta, miképpen, a két kútba eső napfény szögeinek eltérése lenyűgözte, csak azon gondolkozott el, hogyan léphették le az Alexandria és Szüéné közti távolságot pontosan, hogyan kellett ezt megszervezniük és vajon ki ellenőrizte, hogy nem a hasukra ütve mondják-e be az eredményt. Gyanúsan kerek számnak tartotta az ötezer stadiont Theo, és Uri boldogan mosolygott az érvelésén. Megjegyezte, hogy létezik lépésszámláló szerkezet, Alexandriában találták fel, s talán éppen Eratoszthenész mérésének idején.

Theo megkérdezte, hogyan lehetséges, hogy nem esünk le a Földről, ha az gömb alakú, és esetleg a gömb alján élünk, nem pedig a tetején; ha pedig valahol oldalt, hogyhogy nem csúszunk le félfenéken. Uri a kérdést logikusnak találta és el kellett ismernie, hogy fogalma sincs róla.

Theo gondolkozott.

– Papa, te Alexandriában ugyanúgy merőlegesen álltál a Földhöz képest, mint Rómában?

– Igen – mondta Uri meglepve –, miért?

– Mert ha Rómában merőlegesen állsz, akkor Róma van a gömb tetején, és a Föld alatt van egy tálca, amelyen a Föld, mint labda, áll, és ahhoz képest állsz merőlegesen. De Alexandria messze van, és ott már dőlve kéne állnod, a vízszintes tálcához képest. Ha tudom a Föld kerületét, ami kétszázötvenezer stadion, és tudom a Róma–Alexandria távolságot, akkor még a dőlésszögedet is meg tudom mondani.

Uri elismerte, hogy ez így van, de sem ő, sem más nem állt dőlve Alexandriában.

– Akkor nincsen tálca a Föld alatt, akkor a Föld lebeg – vonta le a következtetést Theo. – De hogy van ez? Mindenütt a Föld középpontja felé áll a lábunk?

– Feltehetőleg – tűnődött Uri.

– De miért?

662

Uri az emlékeiben kutatott, de nem tudott egyetlen művet sem felhozni, amely ezzel foglalkozott volna.

Theo elhatározta, hogy beleveti magát a csillagászatba. Apja nemlétező alexandriai dőlésszögét is ki akarta számítani, és Uri megígérte, hogy legközelebb a Forumon megnézi az arany mérföldkő talapzatán, milyen messze van Rómától Alexandria. Uri maga is meglepődött, hogy eddig sose nézte meg. Aztán rájött, miért nem: mert a tengeren át nem lehet gyalogolni, és őt csak azok a távok érdekelték, amelyeken végig kellett kutyagolnia.

Azt hitték, bármikor megnézhetik az arany mérföldkövet.

Csakhogy úgy döntöttek a vének, hogy a nazarénusokat kiűzik. Ehhez a véneknek nem volt joguk, de elérték, hogy császári rendelet legyen belőle. Claudius aláírta az okmányt, amely felhatalmazta a római zsidó véneket, hogy a vallásgyalázókat listára vegyék és eltávolítsák. Nem kívánt még egy olyan zűrt a császár, mint nyolc éve, amikor az alexandriai menekültek miatt meg kellett tiltania a zsidók gyülekezését. Félrehallás, vagy inkább szándékos enyhítés nyomán bizonyos Khresztosz – Aki Kell – híveiről szólt a rendelet, és nem Khrisztosz – a Felkent – híveiről; de rendelet volt, végre kellett hajtani.

Urit Honoratushoz hívatták, aki nagyon megöregedett, ültében is botra támaszkodott.

– A nazarénus térítőknek el kell hagyniuk Rómát – mondta Honoratus.

– Hallottam.

– Neked is el kell hagynod Rómát.

Uri megszédült.

– De én nem vagyok nazarénus! – kiáltotta.

Honoratus mögött Iustus állt némán és eltökélten, látszott, hogy a gazdája védelmére kel, ha Uri ráront.

– Azt mondják, hogy nazarénus vagy – mondta Honoratus –, sajnálom.

– De ha én azt mondom, hogy nem?!

– Sokan mondják – mondta Honoratus.

– De mivel bizonyítják?!

– Nem vitatkozom. Két napod van, hogy összepakolj.

Uri állt.

Nem akarja az Örökkévaló, hogy békében nevelhessem fel a kölkeimet.

663

Két nap.

Uri latin ügyvédhez rohant, kisebb üzleti ügyekben már volt dolga vele, lelkiismeretesen és sikeresen végezte a munkáját.

– Ilyen ügyet nem vállalok.

– De hát ez törvénytelen! Én római polgár vagyok!

– De zsidó. Ez vallási ügy, abban a zsidók illetékesek.

– Hogyhogy vallási ügy, amikor kiűznek engem, aki mind a római törvényeket, mind a zsidó vallási előírásokat betartom, kiűznek a kiskorú, vétlen gyerekeimmel együtt egy megalapozatlan, bizonyítatlan, hamis vád alapján?! Formálisan nem is emeltek vádat ellenem! Hogy lehet így kiűzni egy családot?!

– Nem tehetek semmit, mert rendelet.

– Mi az, hogy rendelet? Hogy lehet erősebb egy új rendelet, mint a törvények általában?! Ez a híres római jogbiztonság?!

– Ez.

Magasra kell menni, a legmagasabbra.

Uri Claudius házához rohant, nagy létszámú testőrség vette körül többszörös kordonnal, lovasokkal.

– A császár nem fogad.

– Nem a császárhoz jöttem – kiáltotta Uri –, hanem Narcissushoz!

– Mit hoztál?

– Semmit, beszélni akarok vele!

– Neki még kevesebb az ideje, mint a császárnak.

– Azonnal beszélnem kell vele. Üzenem, hogy Gaius keresi, a zsidó.

A testőrök röhögtek.

Uri feldühödött.

– Megbüntet, ha nem szóltok neki! Engem aztán ne szidjatok!

Volt valami Uri hangjában, úgyhogy egy testőr végül beslattyogott.

Uri odébbment és leült a sarkaira. Háborgott a gyomra és kegyetlenül hasogatott a végbele, attól félt, nyomban székelni fog. Felállt, összeszorította a fenékizmait, mint az arcán a száját.

Beengedték.

Ketten fogták közre, úgy vezették a jól ismert házon át.

Hátul, az átriumból nyíló kert falánál, ahol régen a kamra állt, kis házat emeltek, oda vezették. Megálltak az ajtóban, ahol két őr posztolt teljes fegyverzetben. Egyikük bement a házikóba, majd kijött és intett; Uri előre lépett, a két őr nekilátott és végigmotozta.

– Mehetsz.

Uri belépett a házikóba, az egyik őr mögötte.

Narcissus egy asztal mellett feküdt egy heverőn, a karját a homlokán fejfájósan átvetette. Intett, az őr kiment. Uri közelebb lépett és tisztes távolban megállt.

664

– Na – mondta Narcissus, és felemelkedett fektéből. – Mi szél hozott?

Narcissusnak ugyanolyan borzas volt a fekete haja, mint régen, de két mély ránc képződött a szája sarkaiban, és elrontotta az arcát.

Uri röviden előadta.

Narcissus a fejét csóválta:

– Nem szólhatok bele, mit végeznek maguk közt a zsidók.

– De én nem vagyok nazarénus!

– Hát aztán? Így döntöttek és kész.

Narcissus körülnézett, majd egy ládához ment, felnyitotta.

– Mennyi kell? – kérdezte, belemarkolt a ládába és a földre szórt egy csomó érmét.

– De én nem a pénzért!…

– Vigyél, amennyit bírsz.

Uri leguggolt, felmarkolt egy csomót, nem tudta, hova tegye.

– Még zsákot is én adjak?! – csattant fel Narcissus dühösen. Aztán elnevette magát. – Micsoda egy hólyag vagy te még mindig!

Narcissus megint körülnézett, aztán felkapta a tunikája végét, szétharapta a szegélyét, a kezével tépte, kiszakított belőle egy jó nagy darabot és Uri felé nyújtotta.

– Kár érte! – mondta Uri.

– Majd hoznak másikat.

Uri a vászonba bugyolált egy csomó érmét, összetekerte, felhajtotta a tunikáját és undorodva az ágyékkötője alá gyömöszölte. Érezte, miként tiltakozik a bőre. Megint rátört a székelési inger.

– Gyere csak ide – mondta Narcissus a ládánál.

Háromnegyedig volt tele a jókora láda pénzzel, ékszerrel.

– Két napi termés! – mondta Narcissus büszkén. – Tegnap elfelejtették üríteni! Mi?! – Nevetett. – Tudod, mekkora a vagyonom? Nem tudod? Mondj egy számot… Na, mondj egy számot!

Uri a lovagi cenzus összegére gondolt, kimondta:

– Hatszázezer sestertius?…

– Háromszázmillió! Már háromszázmillió! És még sokkal több lesz!

Uri udvariasan csettintett.

Narcissus a szoba közepéről az ágy alá rugdosta a kincseket.

– Nem féltél bejönni hozzám? – érdeklődött.

– Nem.

– Emberevő hírem van pedig – mondta Narcissus és elvigyorodott. – Tőlem félni illik. Én vagyok a császár tömeggyilkosa, nem hallottad?

Uri hallgatott. Az a két ránc Narcissus szája szélén lekötötte a figyelmét.

665

– Na eriggy – mondta Narcissus kedvetlenül, két kezébe szorítva a halántékát. – Soha többé ne gyere ide.

A Palatinus-domb alján Uri összefosta magát, csorgott le a lábán a világosbarna lé.

A Tiberisbe gázolt a Fabricius-híd lábánál, mocskos volt a víz is, mocskos volt a pénz is, égette a bőrét, holott Narcissus izzadt vásznába volt tekerve. Derékig gázolt a vízbe, hideg volt, és mintha megtörtént volna már vele az egész. Babonás emberek azt vélik ilyenkor, hogy előző életükben történt az esemény. Uri előtt megképzett a tenger, amelybe ifjan gázolt boldogan, a Szicíliába való átkelés előtt. Ha ott elkapja egy hullám és elsodorja, nincs ez az egész.

Mire való volt az élet?

Miért sújtja új nyomorúsággal az Örökkévaló?

Mit kell még megtudnia, amit a többi förtelmes tapasztalattal együtt, némán kell majd sírba vinnie?

Átnézett a sziget mellett a másik partra, hunyorgott. A Túlnan. Miért kellett ott élnie eddig? Miért oda született?

Jobb azt az átkozott helyet örökre elhagyni.

Jajveszékeltek másnap a nők, amikor Uri közölte velük a döntést, és látnivaló volt, hogy nem fogják fel. Theo némán, borzadozva állt, Marcellus visított, a lányok bőgtek, azok végképp nem értettek semmit. Uri megparancsolta, hogy pakoljanak össze. Megtiltotta, hogy egy-egy edénykén, egy-egy kanálon és a rajtuk levő ruhán kívül mást is vigyenek magukkal. Nem jó nagy teherrel vándorolni, mondta; nem értették; úgy néztek rá, mint a Sátánra magára. A gyerekeknek személyenként egy-egy játékot engedélyezett. A lányok egy-egy mozgatható végtagú fababára kaptak engedélyt, Marcellus egy csontkockára, Theo magával vihette az új labdáját leeresztve.

Uri megparancsolta a nőknek, hogy mindent, ami a házban található, hordjanak ki az ajtó elé. Hüppögve és szorgosan hordták, féltek tőle, láttak a szemében valamit. Uri a tárgyak között kutatott. Félretette a tekercseket, azokat a Túlnanban hagyja valakinél. Gondolkozott, mit vigyen magával. Nem volt szüksége semmire.

Egy kicsi, puha, vászonba bugyolált tárgy akadt a kezébe, kibontotta. Egy régi fríg sapka. A nagyapjának, Tadeusnak a szabadulósapkája.

Ezt viszi magával, ha már az apjától semmi sem maradt.

Theo elvitte a tekercseket az egyik könyvtárba és azzal adta át, hogy majd érte jönnek egyszer. A tulajdonos, egy takács, beharapta a száját és Theo feje fölé tartotta a kezét áldón.

666

Este az összehordott tárgyakat – a fekvőhelyeket, a takarókat, a ruhákat – Uri a háza előtt meggyújtotta. Összesereglettek a népek és némán nézték. Bottal piszkálta a hamvadó maradványokat Uri, égjenek el egészen. Ami nem égett el, azokat összetörte, az agyagedényeket, fémtárgyakat egymással verte szét. Jólesett a lelkének ez a tevékenység, Theo és Marcellus is csatlakozott hozzá, dühödten romboltak ők is; nézték a népek és felizgultak, de visszatartotta őket az illem, hogy romboló ösztönüknek engedjenek végre.

A puszta földön aludtak, valamennyien a nagyszobában. Fáradt volt mindenki, hüppögtek, szipogtak, köhögtek, krákogtak, Uri hallgatta, ahogy elnyomja őket mégis az álom. Nem hiszik el.

Reggel odakint meglocsolták magukat a dézsából, elmondták a Semát, akkor már ott álltak az emberek kalapácsokkal és csákányokkal a kezükben, meg a vigilek, szám szerint nyolcan. A dézsát is szét kellett volna verni.

Ott állt Fortunatus is.

– Igazán mélyen sajnálom! – mondta Fortunatus. – Sok igazságtalanság történik ilyen esetekben, hát mit tegyünk?! Személy szerint meg vagyok győződve róla, hogy ártatlanul szenvedtek! És mások is! Felül fogom vizsgáltatni az ügyeteket! Amint lehet, felül fogom vizsgáltatni!

Uri kedvesen rámosolygott és bólogatott. Fortunatus elhallgatott.

Uri levette a kapufélfáról a mezuzát, a zsákjába tette. Az imaszíját összetekerte, a zsákjába tette. El is hajíthatta volna, de hadd nézzék a zsidók és szégyelljék magukat. Nézték, de nem szégyellték magukat.

A vigilek közelebb léptek. Egyikük egy papiruszt adott át.

– Ez a kiutasítás – mondta –, rajta van a neved, meg a többieké. Tedd el, útlevélnek is jó.

Uri nem nézte meg, összetekerte, begyömöszölte a szép bőrtokba a Tóra mellé, nemrég vette drágán, és a zsákba tette.

– Na gyerünk – mondta Uri.

Elindultak, a vigilek laza sorban mögöttük.

Dördüléseket hallottak, Uri megállt, visszanéztek.

A csákányosok a tetőre húzott két új szobával kezdték.

Az asszonyok felsírtak.

– Jobb így – mondta Uri. – Hálásak lehetünk nekik, a türelmetleneknek, hogy látjuk. Elgyászoljuk most, és nem kell többé.

A vigilek a Túlnan délkeleti kapujáig kísérték őket, a hídra már nem mentek fel velük. Uri kérte, hogy arra mehessenek ki, minél hamarább rá akart térni az ostiai útra. Mehettek volna az új, még épülő úton, amelyet nyugati irányban a Via Aureliáról délnek fordulva 667lehetett megközelíteni a Monteverdén át, ahol az új zsidó temetőt kezdték kialakítani, de akkor Portusba érnek és nem magába Ostiába, mert a Tiberisen útközben sehol sincsen híd.

Mentek magukra maradva, megszeppenve a nők és a gyerekek.

– Papa – mondta Theo halkan –, minket most voltaképpen osztrakizáltak?

Uri felnevetett. Theo eszerint olvasta, miképpen szavaztak a cseréppel az athéni népgyűlésen azon férfiak tízéves száműzetésére, akik túl derekak, túl tehetségesek, túl erősek voltak.

– Olyasmi történt – mondta Uri –, csak nem tudni pontosan, kik szavaztak ellenünk.

– Ha ez cserépszavazás, akkor tíz év múlva mi is visszatérhetünk, nem?

Uri megsimogatta Theo fejét.

– Ez nem Athén – mondta. – Lehet, hogy előbb is.

– Papa, ha téged cserépszavazással száműztek, akkor te nagy ember vagy!

– Biztosan az vagyok – nevetett Uri –, egyedül én nem tudok róla.

Theo mulatott a válaszon. Marcellus is odafurakodott közéjük, Uri neki is megsimogatta a fejét. Rossz érzés fogta el: most simogatta meg a másodszülött fiát először.

Mesélni kezdte, milyen nagy embereket űztek el cserépszavazással.

Elűzték Athénból a legnagyobb szobrászt, aki valaha élt és élni fog, Pheidiászt, akit azzal vádoltak meg, hogy lopott az aranyból, amely az elefántcsontot borítja Athéné szobrán a Parthenónban. Szándékosan levehető aranylemezekből készítette a borítást Pheidiász, talán előre számolt a rosszindulattal, leszedette, lemérette, semmi nem hiányzott, mégis menekülnie kellett.

Menekülnie kellett a szülővárosából Diogenésznek, akit a saját poliszában gyűlöltek, mert mindig igazat beszélt. Megvádolták, hogy pénzt hamisított, amit persze nem tett, mégis elűzték. Nem lett könnyű sora, elrabolták a kalózok és még rabszolgának is eladták Krétán, de szerencséje volt, rendes családhoz került, ahol a gyerekek nevelését bízták rá, és sikerült eljutnia Athénbe. Kiröhögte Nagy Sándort és a népgyűlést, amely az uralkodót Dionüszosszá avatta, azt mondta: akkor én meg Szerapisz leszek.

Urinak kapóra jött Diogenész, aki az önként vállalt szegénységet hirdette és gyakorolta, a lelki épülést tartván szem előtt, és magas kort ért meg, nyolcvan évet, és akkor is csak úgy tudott meghalni, hogy visszafojtotta a lélegzetét.

– Eszerint mi most kutyák lettünk? – kérdezte Marcellus.

668

Uri felvilágosította, hogy nem kutyák ők, és Diogenész sem volt az, derék ember volt, nagy gondolkodó, künikosznak, azaz kutyusnak csak gúnyolták; a szó Diogenész mesterének, Antiszthenésznek a kedvelt tartózkodási helyére utal, ama csarnok neve hangtanilag hasonlít a kutyára, ezzel éltek vissza.

Sok ilyen történetet tudott Uri, mesélt, mesélt, és gyalogoltak a Circus Maximus előtt büszkén magasló egyiptomi obeliszktől nyugatnak a zajos, népes utcákon a városkapu felé, kicsi batyukkal a hátukon.

Elhagyták a várost, rátértek az ostiai útra. Gyalogosok nem fizettek útvámot, csak a szekeresek és a lovas hírnökök. Lassan haladtak a nők és a lányok miatt. Urinak fájt a lába és a dereka, el volt hízva. Majd az éhezés segít.

A pénz nem égette a bőrét az ágyékkötője alatt, Narcissus rongyát eldobta az éjjel és saját rongyába csavarta. Nem számolta meg, de szép összegre becsülte: főleg dínárok voltak, de egy-két aureus is akadt köztük. A rengő hasa alatt a másik kidudorodás nem tűnhet fel senkinek.

Vígan mesélte, hogy tizennégy éve jobb napokon két marathoni távot is megtett a delegációval; eleinte nehéz, de hozzá lehet szokni.

Beavatta őket a nagy titokba: azért igyekeznek Ostiába, mert vannak ott ismerősei, onnét is intézheti az üzleti ügyeit, sőt eredményesebben, mint Rómából, és Ostiában sokkal jobb a klíma.

Marcellus félt a rablóktól, Uri megnyugtatta: a kockájáért nem fogják lemészárolni.

– Semmid se legyen, és békén hagynak.

Theo elgondolkozott.

– Nem sok mindenünk volt, mégis kiűztek; miért?

– Sok mindenünk van, ami nem látható – mondta Uri.

– Mid van neked? – kérdezte Marcellus.

Uri eltűnődött.

– Tudásom van – felelte –, azt irigylik.

– Mégse tudtad előre, hogy el fognak űzni!

Nem annyira buta ez a Marcellus, örült meg Uri.

– Annyira senki sem bölcs, hogy lássa a jövőt.

– A jósok látják! – kiáltotta Marcellus.

– A jósok hazudnak.

– Nem hazudnak! – sírt fel Marcellus. – Én jós leszek!

Gyalogoltak, meg-megálltak, a lányoknak pisilni kellett, Hágárnak 669pisilni kellett, Sárának pisilni kellett, Hermiának pisilni kellett; megéheztek a fiúk; Uri biztatta őket: majd egy fogadóban vesznek valamit. Hágárnál volt a család pénze, a derekára kötve a köpeny alatt.

– Forduljunk vissza – sírt fel Marcellus –, haza akarok menni!

– Kicsikém – mondta Uri –, nincs meg már a házunk.

– De megvan! – üvöltötte Marcellus. – Eleget gyalogoltunk, menjünk haza!

Uri sóhajtott:

– Szép házunk lesz Ostiában, sokkal szebb, mint volt.

Theo nyugtatni próbálta Marcellust:

– Még sose gyalogoltunk, még sose voltunk Rómán kívül, most világot láthatunk!

– Nem akarok világot látni! – bömbölte Marcellus. – Nem kell szebb ház! A mi házunk kell!

A kimerültségtől elhallgatott, lefeküdt az útra és elaludt. Oldalra húzták, le ne tapossák a kocsik és az öszvérek.

Egy fa alatt ültek az árnyékban. Nyár volt, fülledt meleg. A lányok, Irene és Eulogia sírtak, megszomjaztak. Uri kiállt az útra Hágárral, élelmet szállító kocsira vadásztak. Végre jött egy két ökör vontatta szekér, pár asért kaptak lepényt, szétosztották.

– Menjünk haza, fiam – szólalt meg Sára. – Fáradtak a gyerekek.

Uri az anyjára nézett. Csapzottan lógott a haja a csúf arcába, göröngyös volt a képe, hajlott az orra, szőrök álltak ki az állából, a szemében tompaság.

Miatta nem mentünk Kaiszareába, az ő csökött butasága miatt. Most elvesztette a maradék eszét is.

Hermiára nézett, tátott szájjal, hanyatt fekve, horkolva aludt, Theo űzte el róla a legyeket. Milyen csúnya és milyen vénnek látszik. Anyja lánya. Minek jönnek világra az ilyen emberek vajon? Mi örömet talál bennük a Teremtő? Hogyhogy nem lát bele az anyaméhbe? Az lenne a dolga.

Theo az apjához mászott. Ő viszont gyönyörű, gondolta Uri, és okos. Hét rokonára jut egy épkézláb. De nem, mert József arca kedves volt, és okos volt ő is. Nyolc-kettő az arány. Lehet valami számítása ezzel az Úrnak.

– Gyorsabban kellene mennünk – suttogta Theo –, hogy hamar odaérjünk és megnyugodjanak.

Uri megsimogatta az aranyszőke fejét.

Odaérni. Hová?

– Bocsánatot kell kérnem tőled – mondta halkan Uri. – Azt ígértem neked, hogy minket sosem űznek el.

Theo értetlenül nézett rá:

670

– Mikor?

Uri látta, valóban nem emlékszik, mennyire félt, amikor a menekülteket kiűzték.

– Te mondtad, hogy ha felfúvódna a házunk, minden kiűzöttet befogadnánk – emlékeztette.

Theo, akinek remek volt a memóriája, a fejét rázta: nem emlékezett.

Ép embernek született, nem őrzi meg magában a rosszat.

Négy nap alatt vergődtek el Ostiáig. Sára szemében tompa eszelő honolt, Hágár megadta magát a sorsnak, Hermia nyöszörgött és nem szólt semmit. A gyerekek hozzátörtek a meneteléshez, Uri a lányai hátát ütögette, ne görnyedjenek meg, az nem szép, csúf lesz a tartásuk és nem veszik el őket.

Marcellusnak a tengerről mesélt, s mert Marcellus szörnyekről akart hallani, csuda tengeri jószágokat talált ki, amelyeknek a hátán lehet lovagolni, s amelyek, ha vihar jön, bekapják az embert és a bendőjükben őrzik, amíg el nem múlik a vész, és akkor épen kiköpik, mint Jónást a cet. Megígérte, hogy felülteti Marcellust egy ilyen kedves szörnyetegre, amint a tengerhez érnek, bár igazat szólván ritkán mutatkoznak.

Ostiába simán beengedték őket, sehol nem tűntek fel őrök. Uri úgy emlékezett, Máté egykor mintha azt mondta volna, hogy a tengerparton, a városfaltól délre tervezi az imaházat, valami szentélyek mellé, dél felé indult hát, mint aki tudja, merre tart.

Theo nézte a csinos, nagy házakat és a húgait biztatta:

– Nekünk is lesz emeletes házunk, tetőterasszal!

Marcellus megállt az egyik szép, ciprusokkal övezett ház előtt és be akart menni.

– Nem itt lakunk – mondta Theo.

– De én itt akarok lakni! – bömbölte Marcellus.

Odébbvonszolták.

Uri megtalálta a városfalat és a kaput is a tenger felé.

Jobbról nagy szentélyt láttak, oszlopsoros, egymást metsző utakat, gondozott fasort, és messzebb, közvetlenül a tengerparton, egy nagyon magas, furcsa, L alakú épületet. Esteledett, az épület árnya északnyugat felé egy emeletes, hosszan elnyúló házsorra vetült.

Uri előresietett. Megkerülte az épületet és a tenger felől nézett vissza rá.

Két magas oszlop közé épült a kapu, amely délkeletnek nézett. Balra a kaputól hosszan húzódott a fal, rajta embermagasságnál följebb 671kicsi ablakok, és az oszlopok fölött sokkal magasabb a tető, mint az épületé. Jobbra, északkeletnek, derékszögben másik hosszú fal indult ugyancsak magasra épített, apró ablakokkal. Az északkeleti fal fölött újabb két oszlop feje tűnt fel.

Négy oszlop tartotta a bejárat fölé emelt igen magas, csúcsos tetőt.

Ez az.

Uri elcsodálkozott, ilyen nagy zsidó imaházat még nem látott az alexandriai Bazilikát kivéve, de az vásárcsarnoknak épült. Volt valami ormótlan és túlzott az épületben, nem hasonlított semmire. Talán mert előbb voltak meg az oszlopok, és azokat mindenképpen be kellett építeni.

A kapu zárva. A családja addigra odaért.

– Várjatok meg itt – mondta Uri, és az északkeleti fal mellett haladva az emeletes ház felé tartott.

Az imaház két fala és az emeletes házsor majdnem szabályos négyzetet képezett, amelynek csak a délnyugati fala hiányzott, oda pálmafákat ültettek kerítés gyanánt. Az imaház északkeleti fala és a lakóház között nem volt sem kerítés, sem növények.

Abban a házban lakik Máté.

Ahogy közeledett, Uri fölfedezte, hogy az emeletes lakóház nem egy ház, hanem három, egymáshoz ragasztva. A másik két házban vagy szolgák élnek, vagy szállóvendégeknek adják ki.

Az emeleti ablakok előtti teraszon, amely a három ház közös terasza lehetett, mosott ruhák lengedeztek kötélen.

A bal oldali ajtón kopogott be Uri, amelyet nem takart el a fénytől az imaház. Aztán megint bekopogott.

Egy testes, teljesen ősz férfi lépett ki az ajtón hunyorogva, a lenyugvó nap épp képen találta.

– Tele vagyunk – mondta üdvözlésképpen.

– Plotius! – kiáltott fel Uri.

Plotius hunyorgott és közelebb lépett.

– Nem ismersz meg? – kérdezte Uri.

– A hangod ismerős… Várj, ne mondd meg… A hangod… Mindig náthás volt a hangod… Gaius?!… Csak nem?!

Plotius átölelte.

– Na csak gyere be – mondta –, eszünk-iszunk, aztán mesélj!

– A családommal vagyok itt, ők a parton várnak…

– Hadd várjanak, gyere!

Tágas szobában találta magát Uri, jómódra vallottak a bútorok. Támlátlan székekre ültek az asztalnál.

– Hány éve is?! – kérdezte Plotius.

– Tizennégy…

672

– Nahát!

Plotius bort vett elő és keverőtálat.

– Máté? – kérdezte Uri.

Plotius gondosan töltött.

– Vágyódott a tenger után – mondta Plotius –, úgyhogy visszament hajókázni.

Uri bólintott.

Plotius Máté pénzéből megépítette az imaházat, aztán elűzte Mátét családostul, és a házát is ellopta.

Ittak.

– Aranyéletet élünk mi Ostiában! – kurjantotta Plotius. Nagyon meghízott, szétment az arca. – Ez a legnagyobb imaház a diaszpórában, egy arasszal magasabb, mint a déloszi, és a medencéje is nagyobb, az bent van, az oszlopok alatt… Beleférnek egyszerre ötvenen! A kikötő meg, a Portus, az egy csoda! Részben én építettem! Nagyrészt, így is mondhatom! Igen! Én!

Újra töltött, ivott.

– Képzeld – mondta és előrehajolt –, kitaláltam, hogy azt a szörnyű nagy hajót, amivel az obeliszket hozták Egyiptomból, és aztán nem tudták mire használni, a kikötővel szemben kövekkel megrakva el kell süllyeszteni, és arra kell a nyugati, mesterséges partot építeni, a szelek ellen… Mellé meg cölöpöket kell a vízbe verni, köztük kosarakkal, a kosarakban puteolanummal… És arra kell felhúzni körben a hullámtörőket… Puteolanum… amit Kaiszareában kutattam… Emlékszel? A vízre keményedő cement… És elfogadták! – Plotius ordított. – Másfél év alatt kész lett! Claudius személyesen gratulált! Többszáz évet ki fog bírni! Többszáz évet!

Egy magas, nyúlánk, szakállas fiatalember lépett a szobába, rosszallóan rájuk bámult.

– A fiam – mondta Plotius rekedten. – Ő lesz itt utánam az arkhiszünagogosz…

– Várj – mondta Uri és behunyta a szemét. – Emlékszem a nevére… Fortunatus, igaz?

Plotius megmerevedett.

– Plotius Fortunatus, igen… Te mindenre emlékszel?

– Majdnem.

Plotius Fortunatus felvette a keverőtálat és kivitte.

Plotius nevetett.

– Nem szereti, ha iszom. Ilyen fiú. Már nős… Van három unokám… Itt laknak mellettem… A teraszunk közös…

Uri ivott egy kis vizet és azt mondta:

– Szállás kellene.

673

Plotius hallgatott.

– Nyolcan vagyunk – folytatta Uri. – Négy felnőtt, négy gyerek. Vendégház is az imaház, igaz?

– Most épp tele van.

– Nincs benne senki – mondta Uri. – Zárva a kapuja.

Plotius felmordult.

– Holnap hajnalban jönnek egy csomóan…

– Négy napja gyalogolunk Rómából – mondta Uri. – Nők és gyerekek.

Plotius felállt, a derekát ropogtatta, elnézett Uri feje fölött.

– Nazarénusokat nem fogadhatunk – bökte ki.

Uri megszédült, hallgatott.

– Ostiában nem kedvelik a nazarénusokat – mondta Plotius, és visszaült. Megpróbált barátságos képet vágni. – Sehol nem fognak befogadni titeket. Meg vagytok ti veszve. Nem hittem volna, hogy még te is!

– Nem vagyunk nazarénusok – mondta Uri. – Azt sem tudom, kicsodák.

– A szemetek – morogta Plotius. – Rómában szemetek a zsidók… De nincs mit tenni, megelőzött a híred.

Hallgattak. A vizet Plotius Fortunatus nem vitte el, Uri ivott. Egész nap nem evett és nem ivott semmit, visszhangosan korgott fel a gyomra.

– Ebben a szobában is meglennénk ma éjjel – mondta Uri.

Plotius sóhajtott.

– Én mindig mindenkit befogadok! – kiáltotta. – Befogadtam az alexandriaiakat, etettem őket ingyen… Kezdetben a nazarénusokat is, de azokat nem lehet kibírni, nyomulnak és térítenek, még álmukban is térítenek, az eszelősök!… Az alexandriaiak csak sírnak és átkozódnak, az helyénvaló… De nazarénusokat soha többé.

– Nem vagyunk nazarénusok – ismételte meg Uri.

– De ők azt hiszik!

– Kicsodák?

– Az ostiai zsidók! Megkapták a fülest Rómából, nekem is szóltak! Nem tudod elképzelni, milyen nehezen egyeztem ki velük! Le akarták rombolni az imaházamat, amikor kész lett! Háború dúlt itt a parton, el nem tudod képzelni, hogy milyenek ezek! Elcsábítottam a híveiket a benti imaházból, ezzel vádoltak… Volt is benne valami… Alig éltem túl!

– Egész nap nem ettünk.

Plotius felállt, járkált.

– Ott várnak a parton – mondta Uri. – Gyere, nézd meg őket. 674Anyám megbolondult, a húgom eleve bolond, a feleségem buta, mint az éjszaka… Van két fiam és két kicsi lányom…

– Ha ilyen szépen elmesélted, minek nézzem meg őket?

Plotius tovább járkált. Uri ült a széken.

– Menjetek Puteoliba – javasolta Plotius és visszaült. – Nem hiszem, hogy még oda is hírnököt küldtek volna Rómából, lusták azok… Munkát is kaphatsz. Onnan most mindenki eljön, de épp ezért…

Sötétedett, hűvös szél fújt be az ablakon.

– Csak egyetlen éjszakára…

– Nem lehet – ordította Plotius –, jönnek és ellenőriznek! Fogd már fel, hogy nem lehet!

– Legalább vizet és ételt adjál, van neked.

– De akkor jó messzire elpucoltok!

Uri felállt.

– Elpucolunk – mondta és rámosolygott –, elpucolunk, ne félj.

Benyúlt a tunikája alá, kirángatta az ágyékkötője alól a vászonzacskót, kibontotta, kivett belőle egy sestertiust, letette az asztalra. Visszacsavarta a zacskó száját, visszanyomta az ágyékkötője alá, lesimította a tunikáját, Plotius némán bámulta.

– Mátétól kaptam kölcsön Szürakuszaiban – mondta Uri. – Kérlek, ha látod, add át neki.

Plotius hallgatott.

A legegyszerűbb az lett volna, ha lehajóznak Puteoliba, de az sok pénzbe kerül, és Uri nem merte bevallani, hogy még nem igazán szegények. Szokjanak hozzá. És szokják meg a gyaloglást.

Irenét és Eulogiát felváltva vette a nyakába, a többiek a hátukon cipelték a batyut, amit a maradék szárított élelem szállítása céljából szerzett reggel Plotiustól. A szabad ég alatt éjszakáztak az imaház mellett, Plotius nem engedte be őket. A vízzel teli tömlőt Hágárra bízta Uri, mondta neki: a víz a legfontosabb, vigyázzon, egyetlen cseppje se folyjék ki. Azt remélte, némi szolidaritást szorít ki Hágárból e nagy bizalommal, de Hágár szeme üres volt, érzékeit bezárta, hogy kibírja, amit ki kell bírnia.

Jó, hogy nyár van, takaróba burkolózva remekül lehet aludni, ha el van csigázva az ember.

Uri azzal biztatta őket: Puteoli is szép város, ő már járt ott, és télre saját házuk lesz benne.

Theo boldogan gyalogolt, az éles szemével szomjasan itta magába a látványt, ki is mondta, hogy végre nagy kalandban van részük, és 675mindenkit biztosított: nem fáj a szíve Rómáért. Marcellus nem sírt, a kockáját szorongatva maga elé bámult és menetelt. A nők botladoztak, nem veszekedtek, Uri minden parancsát végrehajtották.

Uri a vándorlás előnyeit igyekezett sorra venni: a gyermekeinek közös élmény lesz ez az egész, amely összetartja őket akkor is, ha felnőnek és magukra maradnak; megtanulnak vándorolni, megtanulnak nélkülözni; jobban fognak örülni annak, ami adatik.

Uri a mezőkön át délnek vezette őket, el a nehezen járható tengerparttól, rá akart térni a campaniai útra, amelyen tizennégy éve már végigment egyszer.

A néptelen gyümölcsösökből Uri engedélyezte a lopást. A nők nem szóltak semmit, még Sára sem tiltakozott.

A talpak hólyagjai felszakadtak, majd megkeményedtek. Akkor már valamennyien a nyakukban viselték a sarut. A lányok néha előreszaladtak, lefeküdtek a fűbe, a gyomba, úgy várták be őket visongva. Marcellus buzgón kergette a húgait.

Szombaton munkát végezni, tehát vándorolni is tilos, Uri száz lépésnyi távot jelölt ki, hogy azon túl a gyerekek nem mehetnek; a lányok kétszáz lépésnyit sírtak ki. Irene elment kétszáz lépésnyire a bokortól, ahol fészkeltek, ott felmászott egy fára és egy ágon töltötte az egész napot makacsul. Uri fütyörészve próbálta lecsalogatni, nagy volt a ribillió, Marcellus és Eulogia ugrált örömében; Hágár dühösen mondta, hogy zenélni is tilos szombaton, Uri azonban úgy vélekedett, hogy a fütyülés nem munkavégzés, hanem szótalan ima, és azt szabad. Hágár zsörtölődve elvonult.

Vándoroltak tovább, és Uri egyszerre inkább érzékelte, semmint látta, hogy ismerős tájon haladnak. Megállt.

Valahol itt lakott az a kedves család, amelynél a delegáció megszállt. Ki is mondta: itt neki ismerősei vannak, vidám, barátságos emberek, mindent maguk csinálnak: művelik a földet, gyümölcsösük van, birkát nyírnak, szőnek és fonnak; náluk biztosan meg lehet szállni.

A domboldal alján épületek látszottak, Uri felkiáltott: ez az!

Theo leszaladt a domboldalon, Marcellus utána iramodott.

Uri a nőkkel és a lányokkal lassan ért oda.

Négy kiégett, nagy ház állt egymás mellett, csak kormos kövek maradtak meg belőlük, tetőnek nyoma sem volt, a tartógerendák elszenesedtek. Ami bútor volt, mind elégett vagy elvitték. Az istállók helyén sötét és zsíros volt a talaj. Az egykori kerteket gyom verte fel.

– Csak az egyik házban éltek itt zsidók – mondta Uri, mintegy nyugtatólag, hogy nemcsak zsidókat ér el a végzet.

676

– Rablók? – kérdezte Marcellus suttogva.

– Valószínűleg – mondta Uri.

– Minket is elégetnek?!

– Nekünk nincsen semmink – felelte az öccsének Theo –, úgyhogy minket életben hagynak.

Uri állt és folytak a könnyei.

A gyerekek és a nők megrettenve nézték. Soha nem látták sírni.

A romok között éjszakáztak.

– Miért sírtál, papa? – kérdezte halkan Theo.

Uri felsóhajtott.

– Olyan családot szerettem volna – mondta –, mint az övék volt… Szünet nélkül nevettek! Ugratták egymást! Kiabáltak, mindenki egyszerre beszélt… Szerették egymást! Júdeában is, Alexandriában is rájuk gondoltam néha… Hogy olyan családom lesz nekem, azt reméltem…

– Miért, hát nem olyan lett? – kérdezte Theo.

Uri átölelte, megcsókolta az arcát, magához szorította.

– De igen, hála érte az Örökkévalónak.

A szélesebb utakon fuvarosok hajtották a szekereiket, tőlük lehetett zöldséget, vizet és lepényt venni; gyanús egyének és kis csoportok rebbentek odébb, szökött rabszolgák vagy útonállók lehettek, de őket nem bántották: túl nagy volt a család és láthatólag nem volt semmijük.

A gyerekek hozzászoktak a vándorláshoz, a lányok is felfedezték az előnyeit: most nem teremtette le őket minduntalan az anyjuk vagy a nagyanyjuk. Sára üres szemmel mosta a ruháikat a patakban és a faágakon szárította meg; kiporciózta az ételt, aztán a tálakat elmosta; nem panaszkodott sem a melegre, sem a hidegre. Hágár is abbahagyta a siránkozást, belátta, semmi értelme. Hermia amint lehetett, leheveredett és alvásba menekült.

Uri botot vágott magának a késével, és Theónak is vágott egyet; persze Marcellus is követelte a magáét, hát ő is kapott egy vékonyat. Uri megmutatta Theónak, hogyan kell bottal harcolni, és Marcellus is meg akarta tanulni. A nők és a lányok bámulták, hogyan hadonászik a bottal Uri, hogyan ugrál előre meg hátra, hogyan suhogtat, hogyan bukfencezik, vetődik a láthatatlan ellenség megtévesztésére; Hágár igen csodálkozott, s még Sára is feléledt félálmából:

– Hol tanultad te ezt? – kérdezte.

– A gimnáziumban – mondta Uri. – Dárdát vetni, nyilazni és karddal vívni is tudok.

Marcellus szemében nagyot nőtt az apja, és amíg a bottal vívást a bátyja és az apja egymással szemben gyakorolta, ő fatörzseknek esett 677neki és püfölte, püfölte, amíg a botja el nem tört, akkor bömbölt, Uri vágott neki újat.

A kést a tunikája alatt, a derekára kötve viselte a bal oldalán, hogy gyorsan elő tudja húzni, ha rájuk támadnak, de nem támadtak rájuk a gyönyörű campaniai dombok között, ahol vadon termett sok-sok finom gyümölcs, és Uri emlékezett, melyik ehető. A gombáktól tartózkodott, azokat nem ismerte.

Lefogyott, a pocakja eltűnt, az izmai elégedetten muzsikáltak, a fiai örömére majdnem akkorát ugrott helyből távolba, mint Alexandriában tizenkét éve. Ugrált Theo, ugrált Marcellus, ugrándoztak a lányok is visongva. Uri mellkasa nem égett, a végbele nem fájt, a megmaradt fogai nem sajogtak; nyugodtan, lassan vert a szíve.

Napközben rutinosan poroszkáltak dél felé, megnyugodva, hogy nem halnak éhen, és Urinak verssorok jutottak az eszébe.

Arkhilokhosz verséből egyetlen sorra emlékezett: „Sivár koldusléte útján tébolyultan vándorol.” Sok száz évvel korábban is tudták már az emberek.

Eszébe jutott egy sor Gorgiásztól: „Mért éljünk boldogabban, mint éltek ők, a szépek?”

Ilyen sorokat dúdolt, Theo kérdezte, mik ezek, Uri felvilágosította.

– Erre jó a költészet – tűnődött Uri. – Eszedbe jutnak a soraik, amikor hasonló helyzetbe kerülsz, mint amilyet ők énekeltek meg egykor, és ettől könnyebb lesz a lelked. Ha velük is megesett, akkor rendben van a dolog. Vándorolsz, és ők, akik rég meghaltak, veled vándorolnak.

Csodálkozva tette hozzá: különös, hogy a rövid versek többet érnek, mint az eposzok.

Még többet ért a közös ima.

Reggel is, este is együtt imádkoztak hangosan, ebből Uri otthon, a Túlnanban általában kimaradt, korábban indult az ügyeit intézni, mintsem felébredt volna a családja, és lehetőleg akkor tért haza, amikor már aludtak. Most Uri vezetésével imádkoztak és megnyugodtak. A tapasztalat azt mutatta: az előző nap nem haltak éhen, nem falták fel őket a farkasok, nem fagytak meg éjszaka, minden bizonnyal óvón figyeli őket a Mindenható, s mert nem követtek el semmi bűnt sem ellene, sem az emberek ellen, a következő napon sem lesz másképp.

Theo figyelt fel rá, hogy az apja imádkozván valamit másképpen dúdol. Uri étkezés előtt azt az imát mondta, amit Júdeában szoktak mondani: „A holnapi kenyerünket add meg nékünk ma.” Ezt a római zsidók nem mondták és nem is volt értelme, hiszen az aznapi kenyérért szoktak imádkozni, azt adja meg az Úr. Uri meglepődött, amikor Theo megkérdezte, mi ez: nem tudta, hogy ez jött elő belőle.

– Azt hiszem – mondta Uri –, ez a Felkent eljövetelére vonatkozik.

678

– Erre mondják a nazarénusok, hogy „megint”?

– Bizonyára.

A többiek is átvették és így mondták.

Vacsora után, elalvás előtt Theo segítségével Marcellust és a lányokat latinra tanítgatta. A lányok nem örültek, Uri azzal biztatta őket: jobban fognak férjhez menni; Marcellust nem kellett biztatni, mindent akart tudni, amit a bátyja; vele az volt a baj, hogy azonnal akart mindent, de megdolgozni érte nem. Sára és Hágár ilyenkor a fejére húzta a takarót, úgy tettek, mintha már aludnának. Hermia nem figyelt semmire, üveges szemmel bámult maga elé.

Úgy aludtak a takarókba burkolózva, hogy a kicsik legyenek belül. Olyanok lettek, mint egy farkascsorda.

– Papa – mondta egyik este Theo –, te ugye most jobban szeretsz minket, mint eddig?

Uri megütődött.

Tűnődve mondta:

– Talán inkább magamat szeretem jobban.

– Magadat?

– Úgy látszik, jobban szeretek földönfutó lenni, mint bármi egyéb. Lehet, hogy mindnyájunkat földönfutónak teremtett az Örökkévaló, ez a mi természetes állapotunk, csak elfelejtette a lelkünkbe vésni, hogy azok is akarjunk maradni.

Közel lehetett Puteoli, ahol élni fognak, most már a tenger felé kellett menniük nyugatnak.

Út nem volt, csak művelt és parlagon heverő, elhagyatott kertek, s azok között keskeny, elgyomosodott ösvények, és Hermia tüskébe lépett. Mélyen belement a jobb talpába a tüske, próbálkozott a kihúzásával Uri is, Hágár is, Sára is; Uri a késsel is próbálkozott, másnak nem volt kése; Hermia üvöltött, nagyon fájt neki. Vártak, aztán Uri ismét próbálkozott, hiába.

– Hagyjatok itt! – kérte Hermia. – Ti menjetek tovább!

Uri a fejét rázta.

A gyerekek gyümölcsöt lopni mentek, ők ott maradtak; beesteledett, ott aludtak a bokrok tövében.

Másnapra Hermia lába térdig megdagadt és lila lett. Uri megpróbálta megértetni vele, hogy fel kell vágnia késsel a talpát, a gennyet ki kell ereszteni, különben baj lesz, de Hermia nem járult hozzá. Sára sem járult hozzá: eleven testbe kést mélyeszteni a Törvény ellen való. Hágár feküdt, jajgatva el-elszunyókált, a gyerekek kergetőztek.

679

Estére a jobb láb combtőig dagadt meg.

Uri maga előtt látta az orvosi táblákat, amelyekből Alexandriában tanultak. Az ilyen dagadás továbbterjed fel a tüdőig és halált okoz. Most már a húga lábát tőből kellene levágni, de nem ilyen késsel, hanem éles szikével.

Hermia alkonyatkor halt meg, órákig kínlódott, égett az egész dagadt jobb oldala, hörgött, fuldoklott. Csúnyán kifordult a szeme és lefittyedt az ajka, dobálta magát, aztán úgy maradt, a hátát ívben megfeszítve.

Uri késsel, a gyerekek és a nők kézzel kaparták a földet, s amikor a gödör elég mély lett, beleszuszakolták a tetemet. Nem volt könnyű, a kifeszített gerincét nem tudták betörni. A földet rászórták, de nem fedte be egészen, hát máshol is ástak és odahordták rá. Theo messzire elkóborolt, hogy szép nagy követ kerítsen a sírra, és egyedül cipelte oda szuszogva. Uri feltette a fejére a nagyapja szabadulósipkáját, a nők kendőt kötöttek, a gyerekek a köpenykéjüket húzták a fejükre. Uri elmondta a halotti imát, a többiek áment motyogtak. A rongyos ruhájukat megszaggatták.

Mindent megettek aztán, ami náluk volt. Boruk nem volt, vizük sem volt, a könnyeiket nyelték.

Földet szórtak magukra, a fejükre, a ruhájukra, földdel mosták meg a kezüket, a lábukat, és délkelet felé hajlongva, a sarkukon ülve dicsérték az Örökkévalót. Dicsérte az Urat Uri buzgón, részegen, és ráébredt: nem tudja felidézni a húga arcát. Sem azt az arcát, amikor még ép volt, sem azt, amelyet akkor viselt, amikor meghalt.

Aznap nem mentek tovább. Uri odébbvonult, és egy ággal a földbe rajzolt. Halottait rajzolta a földbe, mindenki sikerült, József is, Philó is, Marcus is, néhány alexandriai éhen halt zsidó is, akiket egyszer látott, csak Hermia nem. A nők és a gyerekek nem zavarták, azt hitték, imádkozik.

– Levelet ír az Úrnak – mondta a gyerekeknek Hágár titokzatosan.

– Én is, én is!

Az összes gyerek levelet akart írni, ezzel nyaggatták Theót, aki a kéréseiket a porba rótta. Azt kérték az Örökkévalótól, hogy a nagynénjük odaát angyallá váljék, legyen szép ruhája, kapjon sok mézes lepényt és legyen boldog mérhetetlenül. Azt nem kérték az Úrtól, hogy irányítsa vissza a Földre.

Puteoliban nem volt munka, jól elintézte ezt nekik Claudius, aki nagy kikötővé fejlesztette a Rómához közelibb Ostiát.

680

Uri lakást bérelt a kikötőtől távoli külvárosban, a hegy aljában, nem messze attól a villától, amelyben egykor Caligula fogadta a zsidó delegációt, és ahol Agrippa gutaütést kapott és csaknem belehalt. Olcsó volt a lakás, nekik persze drága, de Uri nem tehette meg, hogy fedél nélkül hagyja az övéit; nem hálhatnak az utcán, mint az igazi koldusok. Két szobájuk lett, a gyerekek boldogan vették birtokba a magukét; ágyak is voltak benne, ágyak! Ugráltak rajtuk, Uri próbálta fegyelmezni őket, de most még Theo sem hallgatott rá. Uri belátta: megcsappant az atyai tekintélye, amióta nem sikerült Hermiától elűznie a halált.

Hágár, a feneke alatt lakást érzékelve, feléledt és szidta, szidta a férjét, aki eltitkolta, hogy egy vagyont cipel magával. Uri hagyta, hadd üvöltsön, de a gyerekek felfigyeltek. „Hazug ember vagy te!” Sárával ment a piacra Uri és vett mindent, ami a gyerekeknek kellett, édességet is; Sára a szomszédból kért parazsat, begyújtotta a tüzet és nekiállt főzni és mosni boldogan, mert nem tudott semmi egyebet, de főzni és mosni tudott.

Theo feladata lett volna, hogy az anyját lecsillapítsa, de ő sem bírt vele.

– Megölted Hermiát, te állat! Hajót bérelhettünk volna, és akkor ma is él! – visította Hágár.

– Sose szeretted a húgomat – jegyezte meg Uri.

– Te nem szeretsz senkit, te önző vadállat!

Uri munka után járt, nem volt felvétel sehol.

A legszívesebben elkerülte volna a zsidókat, de hát a szombat és az ünnepek miatt nem lehetett; munkát azok sem tudtak adni, ellenben kiküldtek egy háromtagú bizottságot, mérje fel, milyen körülmények között laknak a jövevények. Körülszaglásztak a bérelt lakásban, majd némi pusmogás után közölték, mennyivel kell Urinak az imaház adójához hozzájárulnia: havi két sestertiusszal.

Elképesztő összeg.

– Nagy a családod – mondták magyarázatul.

– Még egy menóránk sincs! Egy vacak kis mécsesünk sincs! – tiltakozott Uri.

– Azt adunk.

Nem kérdezték, miért keveredtek Rómából Puteoliba, ide nem küldtek futárt a római zsidók, Plotiusnak igaza lett. Nem kérdezték, mert nem volt érdekük megkérdezni. Rómából nem húzódik ok nélkül a leépülő Puteoliba senki.

Munka nem volt.

Uri megpróbálta érvényesíteni a tesseráját, de a magisztrátus nem akart foglalkozni az üggyel, noha a kötelessége lett volna; irigyelték a rómaiakat a Puteoliban élők, noha belőlük, a nyaralókból éltek. 681Mindenféle igazolásokat követeltek Uritól, amelyeket csak Rómában lehetett volna beszerezni, Uri felhagyott a próbálkozással. Csak a vakációzók számára kedves szolgáltatások működtek a városban, azok is csak nyáron: a kurvák, a csónakosok, a vendéglősök, a fürdősök, a masszírozók, a zenészek és az énekesek jól éltek, de zárt klikket képeztek, felvétel nem volt.

Kivitte a gyerekeket a partra és mutogatta, hol is állt a Caligula hídja, amelynek nyoma sem maradt. Álmélkodtak a gyerekek és nem hitték; Theo megmártózott a tengerben, a többiek nem mertek belemenni, üres kagylókat gyűjtögettek és hazavitték nyakláncnak.

Elmúlt három hónap, munka nem akadt, ősz lett, két hétre maradt pénzük.

Uri azzal is próbálkozott, hogy elszegődik egy hajóra, a pénz felét előre elkérte volna, hogy a családjának hagyja, amíg hónapokig távol van, de fogatlannak találták, tehát öregnek.

A zsidóknak nem kellett sem írnok, sem takarító az imaházba, nekik adófizető kellett.

– Nem jó helyre jöttetek – morogta egy öreg, félvak kelmefestő. – Innét mindenki menekül. Az összes gyerekem és unokám elment, szanaszét a nagyvilágba. Nekem rossz a lábam.

– Ha kitanulom a kelmefestést, felveszel?

– Nem.

Ahhoz a pénz nem volt elég, hogy Alexandriába vagy Júdeába menjenek.

Akadtak még zsidó kereskedők a városban, de nem nyitottak ajtót.

Az első szombaton nagy örömmel fogadták a jövevényeket az imaházban. Kopott, málló tetejű kis épület volt, és gyönge az étel. Uri az egész családját odavitte, frissen mosott ruhában pompáztak, Uri kedvesen szólt az ismeretlenekhez, akik Theóra figyeltek fel csupán, mert szép, nyúlánk fiú volt, ilyet ők nem produkáltak maguknak. El kellett volna rejtenem, gondolta Uri, már itt is irigyelnek. Ismeretlenek lapogatták Uri és Theo hátát, aztán siettek töltekezni az imaház előtt megterített asztalhoz, senkivel sem lehetett beszélni, mert egymással beszéltek.

Volt bor, Uri megengedte, hogy a lányok is igyanak egy kicsit.

– Itt jó – mondta Eulogia az apjának bizalmasan. – Ugye itt maradunk?

– Itt maradunk – mondta Uri.

Pótolta a babáik kitört lábait, aztán elment kóborolni a kikötőbe egyedül, merengett egy kikötői kövön.

Nemrég még tehetős római kereskedő volt, tucatnyi remek, meg682bízható kapcsolattal, szép egzisztenciával. Könnyelmű volt: nem aranyba fektette a pénzét, hanem új üzletekbe, elfújta őket a szél. Vakon bízott a jövőben. Ha maga lenne, akár jól is jönne az intés az Úrtól. Elbízta magát. Nem volt a helyén, gazdag volt. Ideje jött, hogy szegénnyé legyen.

De nekem családom van, Uramisten! Hogyhogy nem látsz minket?! Elbízottságomért miért sújtasz másokat?!

Eszébe jutott Kritiasz vígjátéka, a „Szüsziphosz”, meg az athéni Kinésziasz és a méloszi Diagorasz, akiket ateistának neveztek, holott nem voltak zsidók. A keószi Prodikosz azt mondta: „Az ember abból csinál istent, amire épp szüksége van”. Egyszer már eszébe jutottak, a Vész után, Alexandriában.

Nem múlik el Alexandria, nyomul láthatatlanul.

Theo Urival akart mászkálni, féltette az apját, látta, egyre kétségbeesettebb. A nők úgyis vigyáznak a gyerekekre.

– Sok mindenhez értek – mondta neki Uri a kikötőben lófrálván –, csak az a baj, hogy amit én tudok, arra nincs szükségük az embereknek.

– Rómában volt rájuk szükség!

– Ott se nagyon, de Puteoliban végképp nincs. Halott város ez.

– Akkor menjünk tovább!

– Hová?

– Mindegy, kibírjuk! Megtanultunk vándorolni! Nem olyan rég még mind vándoroltak a zsidók. A Szentírásban mindenki folyton menekül. Meneküljünk tovább! Én igazából élvezem.

Egyik este Uri fölvetette Hágárnak és Sárának, menjenek tovább dél felé. Szürakuszai nem rossz város, ott még most is biztosan pezseg az élet, és biztonságosabb is lett, mert Caligula rendbehozatta a falait.

Talán meg akart ott állni Alexandria felé, jutott most Uri eszébe. Mindenre gondolt a ravaszul előre tervező Caligula, csak arra nem, hogy megölik.

Sára hallgatott, fel se fogta, békésen foltozgatott a mécses világánál egy gyerektunikát. Nem a zsidók adták a mécsest, Uri vette.

– Nem megyünk sehová – sziszegte Hágár. – Szedd elő a többi pénzt is.

– Nincs több pénz!

– Hogyne volna, te hazug kutya!

Nem volt már, csak öt sestertiusuk, Uri hiába mondta.

683

Hajnalban kelt, lábujjhegyen kilopakodott a házból, amelyben rajtuk kívül három latin család lakott, abból kettő az emeleten.

Elindult a kikötőbe. Theo utolérte.

– Veled megyek – mondta.

– Eriggy haza!

– Nem hagylak egyedül!

Uri állt a hajnali, alvó Puteoli szélén.

– Hogy kerülünk mi ide, mondd, Theo? – kérdezte.

– Az Örökkévaló vezérelt ide minket – mondta a fiú.

– Mivégre?

– Hogy teljesítsük az Ő akaratát.

Tudott volna erre Uri válaszolni, de inkább hallgatott.

Kiértek a kikötőbe, Uri a rabszolgapiac felé fordult.

Túl korán érkeztek, alig pirkadt, leültek, vártak.

Előszédelegtek a sikátorokból az árusok, kinyitották a bódéikat, Uri nyolc asért lepényt és bort vett, ittak, falatoztak.

– Mi a szándékod, papa? – kérdezte Theo.

Uri hallgatott, aztán a maradék négy sestertiust és négy ast Theo kezébe nyomta.

– Legyen nálad – mondta.

– Ez sok pénz!

– Legyen csak nálad.

Reggelre megjött néhány rabszolga-kereskedő és pár fekete bőrű rabszolga. Vászont feszítettek a fából ácsolt dobogó fölé, amelyre az eladandó embereket szokták állítani. A kereskedők nekiálltak falatozni, jó étvággyal ettek.

Kinyitottak egy kis bódét a dobogó mellett, beleült a magisztrátus embere, egy nyüzüge kis alak, aki a rabszolga eladása után befizetendő adót szokta beszedni. Tiberius rendelte el, hogy rabszolgák eladásakor a két százalék adót be kell fizetni a kincstárnak, és ez azóta is így maradt; amíg ezt be nem fizeti az eladó, az adásvételre a magisztrátus nem adja az írásbeli áldását. Az eladó mindig megpróbálja ezt az adót a vevőre terhelni, a vevő a végtelenségig tiltakozik ellene, aztán persze belemegy.

Felvezették az első rabszolgát, a gazdája felmászott melléje a dobogóra és a kiváló tulajdonságait kiabálta világgá. Nem figyelt rá senki. Ácsorgott a dobogón a rabszolga meg a gazdája, aztán leléptek és elkullogtak.

Már az ötödik fekete rabszolga mászott le a dobogóról, amikor Uri frissen és fiatalosan felugrott. Theo döbbenten állt.

– Hé! – kurjantotta Uri vidáman –, eladom magam!

684

Belenéztek a szájába egymás után hatan és szó nélkül lemásztak a dobogóról. Uri levette a tunikáját, ott állt egy szál ágyékkötőben, a karizmait és a lábizmait feszítgette, a Diszkoszvető-szobor pózába merevedett, a Dárdavető-szobor pózába merevedett, Pheidiász Athéné szobrának pózába merevedett, aztán nagyokat ugrált távolba, majd Vergiliust skandált latinul, míg le nem lökdösték morcan.

– Papa, ez butaság volt – mondta neki Theo megszégyenülten.

Uri lihegett.

– Ezt tudtam kitalálni – mondta szabadkozva, és a fején át magára húzta a tunikáját.

– Menjünk innét – mondta Theo.

Elindultak, amikor egy magas, testes férfi Uri vállára tette a kezét.

– Engem érdekel a dolog – mondta.

Uri megállt és azt hadarta:

– Tudok három nyelven jól, négy nyelven gyöngén, tudok gyorsírni, birkózni, nyilazni, parittyázni, gyalulni, aratni…

– A fiad érdekel.

Uri elhallgatott, aztán felnevetett.

– Csak én vagyok eladó – mondta.

– Kétezer sestertius a fiadért – mondta a vevő.

– Ugyan kérem!…

– Tízezer – szólalt meg Theo.

Uri rábámult.

– Ne hülyéskedj! – kiáltotta. – Mit hülyéskedsz?!

– Jó – mondta a vevő. – Megadom.

Uri nevetett.

– Nem eladó – mondta vidáman. – Szabad római polgár, mint én is…

Addigra hat markos legény állt körülöttük.

– Tízezer – ismételte meg a vevő. – Az adót is fizetem.

– Nem eladó – ismételte meg Uri.

– Megadtam – mondta a vevő. – Jó dolga lesz nálam.

– De nem!…

A legények megragadták Theót. Uri felüvöltött, nekikugrott, de lepattant az egyik fickó kőkemény hasáról. A népek felfigyeltek, végre történik valami.

– Nem eladó! – üvöltötte Uri.

A vevő iratot meg pénzt gyömöszölt egy zsákba és a földre dobta. Urinak hátracsavarták a kezét, rugdalózott, artikulálatlanul üvöltött, a népek röhögtek.

Theót felrakták egy szekérre.

– Nem baj, papa! Vigyázz magadra, papa! – kiáltotta visszanézve.

685

A markos legények a szekér után ügettek. Uri is rohant volna, de valaki elgáncsolta, nagy sikert aratva.

Uri hason feküdt a földön, lihegett, sajgott a tarkója.

– Rohadékok! – üvöltötte.

Kuncogtak még körülötte, aztán szétoszlottak. Senki sem szólt hozzá és nem közelítettek a zsákhoz, amely mellette hevert a földön. Valakik ágáltak és kiabáltak a dobogón, dologtalan bámészok figyelték nevetgélve, Uritól nem várhattak további szórakozást.

Uri felült, a zsákot bámulta. Kinyitotta, kiöntötte a pénzt és számolgatni kezdte.

Ezerkilencszázhatvan sestertiust számolt össze a sarkain ülve, szédelegve.

Hagyták, hogy összekotorja és betegye a zsákba. Egy szerződés is volt a földön kétezer sestertiusról, bizonyos Maronius írta alá, és rajta volt az állami pecsét, fölötte a hivatalos szöveg, miszerint a vevő a rabszolgáért fizetett összegből az adót lerótta, és egy olvashatatlan aláírás.

Uri elmondta Hágárnak, mi történt.

Hágár nem tört össze: nem szerette Theót, mert látta, hogy Uri szereti; ő Marcellust szerette, akit Uri nem szeretett.

Hágár azt mondta a gyerekeknek, hogy Theo megszökött.

Uri tiltakozott: nem szökött meg, elrabolták rabszolgának!

– Az én bűnöm! – kiáltotta Uri. – Magamat akartam eladni, de nem önfeláldozásból, most már tudom, hanem mert menekülni akartam a felelősségtől: tőletek! És úgy sújt e hazugságomért az Úr, ahogyan a legjobban fáj nekem: elvette Theót!

Túl bonyolult volt ez a gyerekeknek, akik illendően sírdogáltak és pislogtak, de azt értették, amit Hágár mondott, hogy Theo megszökött, az egyszerű volt; magukban megátkozták és irigyelték.

Kivettek egy lakást egy bérházban Puteoli központjában a harmadikon, mert a nők és a gyerekek a külvárosból nem mertek bemenni a kikötőbe egyedül; volt is némi igazuk, rémes lett a közbiztonság Puteoliban, ahogyan szegényedett a város: dologtalan suhancok nyargalásztak husángokkal mindenfelé, a nőket kifosztották, a gyerekeket megverték. A kikötő környékén volt csak némi rend, a magisztrátus ott állomásoztatta a vigileket.

Lett két bútorozatlan szobájuk, egyik a nőké, másik a gyerekeké, közöttük függöny sem volt, és Uri ismét munka után nézett. Szédelegve kóválygott, rosszabbul látott, mint valaha, a kialvatlanságra 686fogta, mert nem tudott aludni, újraélte a történteket és átkozódott, amiért nem volt jó formában; ha edzésben lett volna, legalább az egyik legényt helybenhagyja a hat közül.

– Mindent tönkretesznek, ami gyönyörű! – hajtogatta éjszaka eszelősen. – Mindent tönkreteszünk!

Morogtak félálmukban a gyerekek, aludni szerettek volna.

Ősz lett, a nyaralók visszamentek Rómába, a házban nem volt fűtés, Urinak sajgott a dereka, víz csak a földszintre volt bevezetve, onnét kellett felcipelni. Uri a közeli piacon vett egy korsót meg egy lavórt és néhány edényt Sárának.

Sára mosott, főzött, cipelte fel a lépcsőn a vizet a földszinti csapból, egyszer megszédült, legurult a lépcsőn és kitörte a nyakát.

„Nem akart már élni, és ezt a lépcső megérezte”, suttogta Hágár a gyerekek fülébe, Uri feje vörösödött, de nem szólt semmit.

Drága volt a temetés, Uri nem tudott lealkudni belőle, részvétlenek Puteoliban a zsidók; még sírkövet is állíttatnia kellett, anélkül nem temetik el, mondták; jutalékot kaphattak a kőfaragótól. Puteoliban nem kazamatákba temetkeztek, volt a zsidóknak parcellájuk a domb lábánál.

A kőre Sára nevét vésette Uri, és hogy negyvenöt évet élt; a latin kőfaragó erősködött, hogy az ethrog, a lulav és a menóra bevésése alig kerül tíz sestertiusba, de Uri megmakacsolta magát. Nem szép dolog halotton bosszút állni, mégis bosszút állt az anyján, amiért az apja sírlapjára annyi mindent rákarcoltatott.

Eltemették Sárát, elfogyott a pénz, Uri kallósnak állt.

Találhatott volna talán jobb munkát magának, de vezekelni akart a lelke.

A kallósok hatalmas, húggyal teli dézsákba dobott ruhákat tapostak naphosszat, és nem is csináltak semmi mást. Volt köztük elítélt, részeges nyomorult, magányos őrült, szökött katona, elcsapott gazdatiszt, tönkrement kereskedő, elkóborolt paraszt, mindenféle deviáns ember, de rabszolga egy sem. Csodálkozott Uri, hogyhogy csupa szabad polgár végzi ezt az alantas munkát, aztán, amikor az egyikük részegen megcsúszott, elesett és a karját törte, kiderült, hogy miért: szabad ember lévén nem kapott kártérítést, hiába követelte. Szabad embernek a teste is szabad, ő rendelkezik vele, tehát értéke sincs. Rabszolgának értékes a teste, mert nem az övé, és ha sérülés éri, a gazdájának jár a kártérítés.

Uri taposta a húgyban a ruhákat, öblítette és mángorolta a doronggal, és majd megszakadt a dereka. A húgy fertőtlenít, ezt tudta már Hippokrátész is, de azt nem tudta, vagy inkább elhallgatta, hogy a húgy felsebzi a lábat. Urinak szétmarta a bőrét a húgy, néha 687alig bírt hazavánszorogni, ahol Hágár nem várta vacsorával, úgy intézte, hogy a gyerekek mindent megegyenek, mire a férje hazaér. Uri halzsírral kenegette a lábán a csontig nyíló tályogokat és jajgatott.

– Büdös vagy! – mondta Hágár.

– Büdös vagy! – mondta Marcellus, mire Irene és Eulogia utána.

Tűnődhetett volna Uri, vajon a felesége vagy a gyerekei undorodnak-e tőle jobban, de nem tűnődött, húgyszagú félálomban élt. Rémes álmai voltak: lett egy háza egy domboldalon, szép, nagy ház, de nyitva minden oldala, és emberek mászkáltak át a házán, mintha ő ott se lenne. Volt egy másik visszatérő álma is: egy ház legfelső emeletén lakik, haza akar menni, de a lépcső satnya létra, és leszakadt, és keskeny pallón kellene átevickélnie, de szédül, csúszik a lába, és ott függ ég és föld között és a lakásába jutni nem tud. A leginkább azt a visszatérő álmát utálta, amelyben a lábujjaiból hosszú, vékony férgek másztak elő, megragadta őket a kezével és húzta, húzta, de nem akartak véget érni.

Marcellus, a mama kedvence, elhatalmasodott felettük, amit üvöltött, úgy lett. Marcellusnak lapos maradt az arca és horgas az orra, sötét a haja és a bőre; ki tudja, miféle afrikai vagy ázsiai törzsek szálltak beléje gonoszul. Urinak nem volt ereje, hogy tanítsa sem őt, sem a lányait, akik csúnyák lettek: kiálló metszőfoga nőtt mind a kettőnek, sovány lett az arcuk, horgas az orruk; felszedtek valami konyhalatint a kikötőben kóborolva ellenőrizetlenül, de nem olvastak semmit, Uri sem olvasott, egyetlen tekercsük sem volt a Tórán kívül, és kóboroltak, bambultak, bámészkodtak a gyerekek a kikötőben. Hágár mosott és főzött, a harmadik emeletről ki se mozdult, csak vásárolni, félt az ismeretlen várostól, nem tudott benne tájékozódni, nem tudta, merre van észak, merre dél. Latinul nem tanult meg, mert a piacon beszéltek görögül; a szomszédokkal nem tudott beszélni, azok nem tudtak görögül, a Latiumból jöttek; hülyék maradnak az úgynevezett szeretteim, gondolta Uri, édes Istenem, te akartad így.

Tavaszig bírta a kallózást Uri, akkor felmondott. Összegyűjtött némi pénzt, hogy pár hónapig megint munkát kereshessen. A nyaralókban reménykedett, hátha szüksége lesz valamelyiküknek írnokra vagy effélére.

Nem vezeklésből kellett volna kallósnak állnia, hanem előbb. Akkor Theo itt lenne velük szabadon. Hogyan őrülhetett meg ennyire? Mitől veszítette el a józan eszét?

Naphosszat ücsörgött a mólón egyedül és hol az apjával, hol Theóval társalgott.

Józsefet kérdezte, ugyan miért is kell neki az úgynevezett családja 688mellett kitartania. József szomorúan azt válaszolta: azért, mert ő, az apja, ezt a sanyarú példát mutatta neki.

Neked más a természeted, mint nekem, magyarázta a képzelgő Urinak az apja. Te hedonistának születtél, kicsinyem. Az én bűnöm, hogy aszkézisre kényszerülsz.

És neked ki mutatott példát, ha az apád, Tadeus, fiatalon meghalt, és te nem is ismerhetted?

József bánatosan mondta: az Örökkévaló, aki utálja ugyan a hűtlen, nyavalyás, önző, harácsoló, nyerészkedő, korlátolt, buta, gyáva, hősködő, elvakult kiválasztott népét, amelyben számtalanszor csalódnia kellett, de mégsem hagyta el soha.

Jobb lett volna, ha elhagy minket az Úr? – kérdezte Uri az apját.

József tűnődött és nem felelt.

Jobb lett volna, gondolta Uri. Akkor engem nem sújt száműzetéssel a zsidó közösség, a kahal. Lehettem volna szabad görög vagy latin.

József ránézett. Édes fiam, a görög polisz ugyanígy működik. Minden társadalom így működik, édes fiam. Ezért hagytam, hogy annyi betűt tömjél magadba?!

Elszégyellte magát Uri a parton. Befoghatott volna még a rossz szememmel is munkába az apám, mégsem tette. Hagyott olvasni, hogy tudást szedjek magamba, legyen apám neve áldott!

Theótól kérdezte Uri, mitévő legyen az öccsével és a húgaival meg az anyjával; Theo lelkesen magyarázta, hogy nincsen reménytelen ember, neveléssel sok mindent elérni.

És én mihez fogjak, kisfiam?

Theo, a kedves, szépséges fiú komolykodva összeráncolta a homlokát, erősen gondolkozott, aztán azt mondta: édesapám, nem mindenki írástudó Dikaiarkhiában. Azt add el nekik, amit a legjobban tudsz és magad is élvezel. Butaság, hogy miattam vezekelvén azt adtad el, amid nincs, az egészségedet.

Mondta még Theo: nem az őrület a büntetés; a büntetést a Mindenható méri rá az emberre azért, mert gyávaságból őrületbe hajszolta magát.

Bocsánatot kért a fiától Uri, amiért hamis volt a vezeklése is.

Theo nevetett, ahogy szokta. Ő mindig mindent megbocsát.

Pészah szombatját az imaházban ünnepelték, a helybéli zsidók vígan voltak, ők az imaház kertjében tekeregtek céltalanul.

Derékszögben meghajlott hátú öregasszonyra figyelt fel Uri a kertben, magában beszélt hangosan, miközben borba áztatott kenyeret 689csócsált az ínyével, mert foga nem volt egy sem. Uri közelebb somfordált hozzá, a néni arámiul káromkodott és jobbra-balra ingatta a fejét, de nem nézett fel, nem engedte a megdermedt gerince.

– Mi a baj? – kérdezte Uri arámiul.

– Hogy még mindig élek! – sipította a néni és nem nézett rá, mert nem tudott.

– Nem tart már soká, ne tessék félni – nyugtatta Uri.

– Nem ám az istenfaszát! – sivította a néni –, semmi bajom sincsen, csak a hátam! Hogy soha nem bírtam leprát vagy pestist összeszedni!

Uri nevetett.

– Hány éves a néni?

– Mit tudom én! – fröcskölte a néni. – Már az unokáim is halnak kifele, én meg itt vagyok, a fogaim nélkül!

– Jó kemény ínye lett a néninek – vélte Uri.

– Ezzel ver engem az Úr, hogy még mindig bírok zabálni meg szarni! És úgy hugyozok én, hogy még most is tudok írni a szépséges picsámmal!

Uri hahotázott.

Odajött egy elhízott férfi, csodálkozott.

– Te tudsz vele beszélni? – kérdezte görögül.

– Tudok.

– A dédanyám. Az én nyakamra küldték odaátról, és senki nem érti, mit hablatyol folyton.

– Kedves néni – vélte Uri.

– Az én nyakamra küldték a kedves nénit odaátról, egész nap sipákol, ők már nem bírták.

– Ez a kövér ökör – mondta a néni arámiul –, ez nekem valami dédunokám… De emberi szót nem ért, karattyol a hülye, mint a többi itteni állat, emberi szót nem ért, de amit rendes állat is megért, hogy hó! meg hő!, még azt se érti! Ilyeneket szültem én rogyásig, hogy verje meg őket az Örökkévaló!

– Mit mond? – kérdezte a kövér.

Uri tolmácsolta:

– Sajnálkozását nyilvánítja, amiért nem ért görögül, és nem tud veled fennkölt ügyekről társalogni.

A kövér pasas gyanakodva nézett Urira.

– Ezt mondta volna?

– Ezt.

– Csak unokája van vagy húsz, dédunokája ki tudja, mennyi, és mégis ideküldték!…

A kövér pasas, Iaszón, megkérdezte, hetente mennyiért vállalná el a néni gondozását Uri.

690

Uri mondott egy irdatlan összeget.

– Megkapod – sóhajtott fel Iaszón. – Áldott legyen a Pészah! Úgy érzem most magam, mint aki Egyiptomból menekült meg éppen!

Nem volt könnyű ember a Milka nevű néni, Uri az első hetekben jókat szórakozott rajta, aztán egyre kevésbé, és két hónap múlva, Pünkösd után, ami Puteoliban csak formálisan jelentett valamit, mert földművelési tartalma nem volt, felmondott.

– Én se bírom már – ismerte be szégyenkezve. – Nagyon kell a pénz, de megőrülök az önismétléseitől. Édes néni, de attól félek, megfojtom.

Milka nem volt jelen, amikor erről tárgyaltak.

– Csodálom, hogy eddig bírtad – mondta Iaszón. – Titokban abban reménykedtem, megölöd.

– Ez nem szerepelt a megállapodásunkban – mondta Uri –, ez ügyben független ajánlatra várok.

Iaszón nem tudta eldönteni, tréfál-e Uri vagy komolyan gondolja, hát inkább nevetgélt egy sort. Uri azt számolgatta, hogy a megtakarított pénzből tél elejéig biztosan kihúzzák.

Akkor Iaszón új ajánlatot tett. Van neki egy rémes felesége, akihez képest Milka néni egy angyal, és azt vette a fejébe, hogy felkutatja a családfáját.

– Abban reménykedik, hogy papi felmenői vannak – mondta Iaszón. – Én mondtam neki, hogy az mit sem számít, ha már hozzám jött feleségül, aki nem származom se kochanitáktól, se lévitáktól, de a fejébe vette, és a kölkeinket elhanyagolja, engem elhanyagol, főzni nem hajlandó, és a hetedik kölkünket, aki négy hónapja született, már most nem hajlandó szoptatni! Ha nem kochanita, nem szoptatja! Ha lévita lenne a kölök, az egyik melléből szoptatná vajon?

Az ajánlat az volt, hogy Uri kutassa fel Iaszón feleségének őseit és készítse el a családfáját, amit majd Jeruzsálembe küldenek hitelesítésre.

– Találjak neki kochanita őst? – érdeklődött Uri.

– Találj.

Iaszónnak volt pénze és Urit ismét felfogadta.

A Puteoliban található iratok hiányosak voltak, mert Neapolis régebbi kikötő, mint Puteoli, és korábban létesült benne zsidó település, mint bárhol Itáliában, sokáig egész Campaniából minden zsidó iratot oda kellett vinni. Szabad zsidó kereskedők alapították a nápolyi közösséget sok száz éve, jóval a római Túlnan kialakulása előtt, Alexandriából hajóztak fel Magna Graeciába és sokan le is telepedtek, de az utódaik sem közösködtek a későbbi római zsidókkal soha: azok nekik nyomorult rabszolgaivadékok voltak és maradtak, és Urira is 691megvetően néztek emiatt. De mert Uri bőven kapott pénzt, hogy a nápolyi archívumokba betekintsen, engedték kutatni, és ő becsülettel kurkászott is az iratokban, megfizette Iaszón, hogy Uri a családjától pénzkereset címén hetekre eltávozzék. Közel esik Puteolihoz Neapolis, bárkával, szekéren, sőt gyalog is megközelíthető egy nap alatt, de másik város mégis, s így elfogadható, hogy az ember nem otthon éjszakázik, mert ahhoz mégis messze van.

Így csillapította Iaszón az utált felesége hisztériáját, és Uri hasonlóképpen Hágárét.

Uri ráérősen kurkászott a nápolyi levéltárakban, boldogan kószált, sokat evett, sokat ivott, a családja is jól élt, nélküle. Mégis elmenekültem tőlük, gondolta Uri, legalább időlegesen. Ez is bűn, de csak megbocsátja az Úr.

Milka aztán meghalt, Iaszón felesége nem, hála az Örökkévalónak, és a férjét, hála az Örökkévalónak, változatlanul gyűlölte és zaklatta.

Érdekes iratokra bukkant a nápolyi zsidó archívumban Uri, sőt a görög könyvtárakba is eljárt, megint olvashatott végre. Mintha diákká vált volna ismét, azt tanult, amit akart, még hülye tanárt se kapott a nyakába. Nem ismert Nápolyban senkit, nem is akart ismerkedni senkivel, örült, hogy egyedül lehet.

Csillogó, unalmas, csöndes, állami város lett Nápolyból újabban, Caligula és főleg Claudius alatt, akik sok pénzt áldoztak rá, hogy a környéken nyaralgatván előkelő szentélyekbe és a római színvonalnak megfelelő színházakba járhassanak, és a görög emlékek restaurálására is adtak. Kupleráj meg kocsma kevés volt a városban, azok Puteoliban jobban megtalálták a számításukat. Castor és Pollux hatalmas temploma egészen új volt, a Dioszkuroszokba szerelmes Caligula kezdte el és Claudius befejezte, ha már elkezdték, és a nagyobb görög könyvtárak köteteit az egyik melléképületébe telepítették. Uri összebarátkozott a könyvtárossal, Daphnosszal, aki ritkaságokat is előhozott betekintésre. Középkorú ember volt, szabados, eleinte félt, hogy Uri ki akarja túrni az állásából, de Uri minden bevezetés nélkül szóba hozta a dolgot és megmondta neki, hogy ettől ne tartson, nem akar ő Neapolisban élni. Hálából a könyvtáros egyszer elvitte Vergilius közeli sírjához, ott egymással versengve mondták a verseit, utána pedig egy kocsmában jól berúgtak. Uri Alexandriáról mesélt, Daphnosz pedig Tharszoszról, ahonnét származott.

– Nagyon utálják ott a zsidókat – mondogatta Daphnosz –, de senki meg nem tudja mondani, miért. Ott még a zsidók is utálják saját magukat és följelentgetik egymást a görögöknél, ez így megy nemzedékek óta, és nem tudni, miért. Rémes minden görög, aki tharszoszi, és az ottani zsidók nem kevésbé rémesek.

692

– Te is rémes vagy? – érdeklődött Uri.

Daphnosz eltűnődött.

– Én is rémes lennék, ha nem vittek volna el onnét gyerekkoromban.

Daphnosz Capri szigetére is átvitte volna Urit, most már lehet, jó pénzért bárki megtekintheti Tiberius pavilonjait a pikáns képekkel, de Urit nem érdekelte, el tudta képzelni.

Kiderült, hogy Daphnosznak áttért zsidó a felesége. Uri elmesélte, hogyan ettek a görögből áttért alexandriai zsidó feleségek disznóhúst a színházban a Vész alatt, hogyan korbácsolták meg azokat, akik erre nem voltak hajlandóak, és miféle tragédiák származtak ebből a Deltában.

Daphnosz viszonzásul elmesélte, hogyan nyírták ki az ő apjának a görög gazdáját a szüleivel, nagyszüleivel és a gyerekeivel együtt Tharszoszban a görög ellenségei, még a házát is felgyújtották, csak mert rendes ember volt; hogyan rakták hajóra az összes rabszolgáját, hogyan hányódtak a tengeren, majd Thrakiát, Dalmatiát és még Pannoniát is megjárták, ahol kiváltképpen vad törzsek élnek. Daphnosz apja Germániában esett el germán harcosként, őt, a fiút a rómaiak ejtették foglyul, de hiába magyarázta nekik ékes görög nyelven, hogy ő tharszoszi, a római seregben senki sem tudott sem görögül, sem latinul, azok is germánok voltak, csak másik nyelvet beszéltek, pedig Daphnosz addigra vagy hat germán nyelven beszélt. Létezik azokból rengeteg törzs, némelyiket gallnak vagy szarmatának hívják tévedésből, pedig germánok mind, és azok is gyűlölik és mészárolják egymást. Sorolta e törzsek fantasztikus, mesebeli neveit: usipusok, tencterek, chattusok, longobardok, angrivariusok, chamavusok, frízek, chaucusok, cheruscusok, kimberek, suebusok, hermundurok, naristusok, markomannok, quadok, marsignusok, cotinusok, osusok, burusok, lugiusok, hariusok, helveconok, manimusok, helisiusok, nahanarvalok, gotonok, suionok, aestiusok, sithonok, peucinusok, venedusok, fennusok, és az eredetükről és a mitológiájukról is mesélt; Uri közben el-elbóbiskolt, mert akkor is ittak a könyvtár egy kicsi szobájában, ahol az italát rejtegette ez a kedves ember, mert a felesége nem tűrte a részegeskedést.

Uri másfél éven át nem talált kochanita őst Iaszón feleségének, amikor pedig már tarthatatlanná vált a helyzet, produkált egyet. Iaszón felesége elküldette az iratok másolatát Jeruzsálembe; egy évig tartott, amíg az őst Jeruzsálemből igazolták, Uri csodálkozott a legjobban: hanyagul dolgoznak már ott is. Boldog volt Iaszón felesége, holott ez az ős a gyakorlatban nem jelentett semmit, de azontúl jogosan vethette a férje szemére, hogy az még csak nem is lévita.

693

Négy teljes évig fizette Iaszón Uri szinekúráját, Uri gyerekei viszonylagos jómódban cseperedtek, bár gyakran a jelenléte nélkül; akkor Iaszón gutaütést kapott és rögtön belehalt, áldott legyen az Örökkévaló, aki nem akarta, hogy ez a rendes ember hosszasan kínlódjon.

Iaszón felesége felfogadta volna Urit titkárnak, de ő köszönte, nem kérte.

Még egyszer elment Nápolyba, elköszönni a barátjától. Elmentek inni. Mesélte Daphnosz: jöttek Alexandriából könyvekkel és mesélték: Claudius nagy pénzt áldozott az ottani Muszeion bővítésére, új termeket építtetett a királyi palota ama szárnyában, mind U alakú, amolyan kicsi, fedett amfiteátrumok, ötszáz ember is elfér bennük, középen hosszú asztal húzódik, arra rakják ki az előadók a tekercseiket.

– Minden áldott nap – mondta Daphnosz – a legjobb hangú orátorok olvassák fel Claudius műveit! Végigolvassák az etruszk történetét, és ha befejezik, újrakezdik!

– Mint a Tórát! – visította nevetve Uri. – Az egyik kötetet én írtam, esküszöm, Philó bele se javított!

Alaposan berúgtak, Uri csak másnap szédelgett vissza egy bárkán Puteoliba.

Volt egy-másfél évre elegendő pénzük. Uri megunta a gyaloglást, a fogadókat, az életveszélyes, kicsi, foltozott lélekvesztőket, a bunkó hajósokat, akik a nagy teherszállítóknak kormányozták a bárkáikat és csak az utolsó pillanatban kerülték el az összeütközést visongva, és Nápolyban addigra úgysem maradt olvasnivaló.

Majd csak lesz valami.

Öt évre rá, hogy a nazarénusokat kiűzette, meggyilkolták Claudiust.

Előzőleg Iszidóroszt és Lampót, a görög tanácsnokait a császár lenyakaztatta. A hajósok Puteoli kikötőjében egyebet sem tettek, csak pletykáltak és ittak, és jól ismerték ezt a két figurát, mert nekik kellett leadniuk minden szállítmányból, és az évek során egyre nagyobb százalékot. Iszidórosz, így a fáma, tiszteletlen megjegyzést tett a császárra, felindulásában Salome fattyának nevezte állítólag, aki a régi zsidó király húga volt és nagy kurva; valami tárgyalás folyt éppen, azon voltak jelen, Claudius intett, és Iszidórosz és Lampó fejét egy-egy suhintással levágták.

Emlékezett Uri, mire kérte Iszidórosz Alexandriában: ha meghal, sirassa el. Nem tudta elsiratni: miért éppen őt?

694

Dühös volt rá. Okos ember létére hogyhogy nem húzódott vissza a millióival vidékre? Megúszhatta volna, de a centrumban akart sertepertélni. Dühítette talán, hogy olyan ember a császár, aki nála sokkal kevesebbet tud. Mégsem volt bölcs ember Iszidórosz.

Claudiusszal bolondgombát etetett a felesége, Agrippina, úgy intézte el. Hogy honnan vették a népek, nem tudni, de ez terjedt el Itália-szerte.

Nem sajnálták Claudiust, aki, valakik pontosan összeszámolták és sok példányban körözték Puteoliban is, harmincöt szenátort és kétszázhuszonegy lovagot végeztetett ki, hol Narcissus, hol Messalina késztetésére; Urinak is mutattak ilyen röpiratot. Sok-sok ismerős nevet látott a listán Uri, például Messalina valamennyi rabszolgáját; azokat Narcissus intézhette el. Nők nevét a lista nem közölte, pedig sokan utánahaltak a férjüknek, az apjuknak; Kainisz neve sem volt olvasható.

Domitius lett a császár, Agrippina fia, akit Claudiusszal örökbe fogadtatott és aki magát Nerónak nevezte. Állítólag rémes, erőszakos alak volt az apja, Agrippina első férje. Tizenhét éves volt az ifjú császár és Seneca lett a nevelője, vagyis a tényleges uralkodó a belügyeket illetően, akit Agrippina visszahívott a száműzetésből, a tényleges társuralkodó pedig Burrus, a testőrség parancsnoka, aki Nero görög levelezését is intézte, vagyis a külügyeket.

Szegény Britannicus, mondták a népek.

Narcissust Baiaeban fogták el a házában; Messalina sírjához vonszolták és ott döfködték halálra; négyszázmilliót harácsolt össze, az most mind Neróra száll.

Uri arra gondolt: ha előbb tudja, hogy Narcissus Puteoli közelében éldegél, odamegy és megint megvágja.

Dicsérték Nerót a népek, milyen kedves, okos fiú, nagy császár lesz belőle.

Jól kezdte Nero, aki Seneca és Burrus tanácsára amnesztiát hirdetett mindazoknak, akiket nem köztörvényes bűnben talált vétkesnek Claudius és a törvényszéke, és Urival váratlanul közölték, hogy visszatérhet Rómába, ha a kiutasítási végzés megvan.

Megvolt a Tóra-tekercs mellett, a bőrzsákban.

Sokan nem tudtak azonnal visszamenni Rómába, mert a kiutasítási végzést időközben elvesztették.

Uri csodálkozott, hogy a nazarénusok is amnesztiában részesültek. Emlékezett, hogy Claudius házában Seneca gyakorta óvta Rómát az újabb hódításoktól, mondván: „Akiket mi legyőzünk ma, azok fognak minket leigázni holnap”, és ebbe a zsidókat is beleértette, sőt elsősorban őket. Talán nem számlálunk túl sok lelket mi, megveszekedett nazarénusok, gondolta Uri, nem vagyunk veszélyesek igazán.

695

Két hét alatt értek vissza Rómába, fogadókban háltak ágyakban és nagyokat ettek. Izgatottak voltak a gyerekek és Hágár, hazamegyünk, hazamegyünk, mondogatták, és Uri tudta, hogy a gyerekek a Túlnanra nem is igen emlékezhetnek.

Nagy vitája támadt az úton Hágárral, aki a Túlnanba akart visszamenni, Uri azonban megkötötte magát.

– A házunkat lerombolták, úgyis utáltam – mondta –, zsidók közé pedig többé nem megyek!

– De mi zsidók vagyunk! – kiáltotta Hágár.

– Négy és fél millió zsidó él a világon – mondta Uri –, és ebből csak negyvenezer a Túlnanban! Jogunk van bárhol élni!

Hágárnak érvei nem voltak, csak torka, amelyen az üvöltözése kifért, de Urival ezúttal nem boldogult. A gyerekek nem nyilvánítottak véleményt, a mama kedvence sem.

A Via Nomentanán bérelt Uri lakást, annak is a végén, az igazi Róma keleti, rosszhírű külvárosában, egy fából épült, vakolatlan bérház ötödik emeletén, ahol olcsó a lakbér, amelyet egy évre előre kértek. A lakbért, szabályos elismervényt adva róla, a házmester szedte be, egy nyüzsgönc, bűzlő, iszákos, fontoskodó alak, rengeteget beszélt, és a lakók is vele viszont; kilenc nagy bérház volt rábízva a környéken; tőle a hallgatag pénzbeszedők vitték el a pénzt a tulajnak, akiről a házmester nem tudta, hogy kicsoda.

Mondta Uri Marcellusnak:

– Annyi egy ember élete, hogy megszületik a Túlnanban, egész életében gyalogol és eljut a Via Nomentanára, mindössze másfél mérföldnyire a születése helyétől!

Marcellus bambán bámult.

Theo értette volna.

Még az is lehet, hogy Kainiszé a házunk, gondolta Uri és nevetgélt magában, ahogy újabban szokta: hangtalanul és sötéten.

Az ilyen bérházakban a földszinten helyezkedik el a legnagyobb és legdrágább lakás, és minél magasabbra kell kapaszkodni a nyikorgó, rengő, leszakadással fenyegető, korlát nélküli, keskeny falépcsőn, annál olcsóbb és szűkösebb.

Nekik egyetlen szobából állt a lakásuk, abban főztek, a füstöt és a gőzt az ablaktáblát kitárván eregették ki, és abban is háltak a padlón.

Az ötödik, legfelső szinten négy lakás volt, a másik háromban náluk is többen laktak, de nem lehetett pontosan tudni, hányan, pedig igyekeztek kilesni, mert az ajtókon függöny sem volt.

Az egész földszintet elfoglaló legjobb lakás mindig zárt ajtaja előtt, a lépcsőház aljában, ahol állítólag jól menő thrák borkereskedő la696kott, egy hatalmas, fedetlen fasajtár állt, abba ürítették az éjjeliedények tartalmát a lakók, és onnét vitték el a kallósok naponta. A ház kapuja előtt lapáttal vagy kézzel kiszedegették a szart és szétszórták az utcán, mert nekik csak a húgy volt értékes, azzal tisztították a ruhákat és takarókat, amelyeket a lusta rómaiak nem akartak maguk tisztogatni. Bűzlött a ház mind az öt emelete a szarszagtól, a húgyszagtól, az ételszagtól, a füstszagtól és az emberi kipárolgás még rémesebb szagától.

Mit szólnának ehhez az esszénusok?

Egy porig égett utcában épült fel az új bérház sok másik mellett, és azt lehetett remélni, hogy pár évig kibírja, mielőtt leég vagy magától összeomlik, ahogy a hevenyészve összetákolt római bérházak szokták. A gyakori tűzvészek ellen Nero rendeletére a bérházak elé oszlopcsarnokot kellett emelni, amelynek a lapos tetejéről a vigilek eredményesebben működhettek; ennek az építését a tulajdonosok a lakókra hárították és Uritól is elkérték az árát, noha az előző lakó már biztosan megfizette; Uri dühöngött és részletfizetést kért, amibe a házmester végül belement.

Jelentkezett a Túlnanban a zsidóknál, akik nem kérdezték, hol lakik, csak az érdekelte őket, van-e igazolása arról, hogy az elmúlt öt évben a zsidó adókat lerótta. Nem volt; Uri a fogát szívta, de újra meg kellett fizetnie ötévnyi didrachma-adót; úgy szitkozódott magában, hogy hallják. Nem mintha nem számított volna erre, a pénzt magával vitte. Miután leszámolta az összeget, felvilágosították, hogy amennyiben Puteoliból megérkezik az igazolás, ezt a tíz dínárt visszakapja. Uri elismervényt kért a tíz dínárról, amit vonakodva, de kiállítottak. Amikor a családtagjait jegyzőkönyvezték, újabb gond merült fel: Theónak időközben meg kellett volna tartani a bármicváját; kérdezték, hol az igazolás; Uri közölte, hogy Theót elrabolták rabszolgának és nem tudja, merre lehet; ez nem tetszett a hivatalnokoknak, hívtak egy főnököt, aki papírt követelt; Uri ugyan eltette a szerződést a Tóra mellé a bőrtokba, de nem hozta magával, csak a kiutasítási határozatot, amelynek felmutatására Róma-szerte plakátok figyelmeztettek. Fiatal férfi volt az összes hivatalnok, szigorúan felszólították, hogy mutassa majd be azt is. Uri megígérte. Abba is belekötöttek, hogy Sára puteoli sírhelyéről Uri nem tudott felmutatni igazolást, holott ennek nem volt anyagi vonzata, és Uri már kezdte nagyon utálni őket, amikor megjelent a rémesen elhízott Hilarus, aki potentáttá küzdhette fel magát, mert nagy tisztelettel köszöntötték; Hilarus felhívta a figyelmüket, hogy Uri ügyét különös gonddal kezeljék, amit meg is ígértek.

– A lemondását aláírta már? – érdeklődött Hilarus.

697

Kiderült, hogy még nem; Hilarus a fejét csóválta és egy külön szobába invitálta Urit, az összes iratát elkérve. Tisztelettel nyújtották át, közben Urira mosolyogtak; ritka dolog lehet, hogy a nagyfőnök egy ügyet magához von.

– Nagyon csúnya dolog volt – szuszogta Hilarus sajnálkozva, miután áttanulmányozta a keletkezett iratokat –, nagyon csúnya, de nem tehettünk semmit… Császári rendelet, végre kellett hajtani…

Uri bólogatott.

– Örülök, hogy jó színben látlak – mondta Hilarus. – Sajnos sokan igen rossz bőrben vannak… Nem a nazarénusok, ők összetartottak, ők vígan vannak, hanem akiket alaptalanul vádoltak meg… Na és mik a terveid?

– Hát talán meg szeretnék élni valamiképpen – mondta Uri szerényen.

Hilarus buzgón helyeselt.

– A kártérítésről való lemondás – mondta Hilarus – sajnos szükséges… Mindenki, akit most visszaengedtek, lemond a kártérítés jogáról. Érthető e kitétel: azokban a házakban azóta mások laknak, akiket nincs jogunk kilakoltatni, hiszen ők nem vétettek semmit. Az itthagyott vagyontárgyakat széthordták vagy mi osztottuk szét a rászorulóknak; nincs jogalapunk visszakérni tőlük. Emiatt aztán aki a kártérítésről nem mond le, azt nem vehetjük jegyzékbe, és nem lakhat Rómában.

Uri megértően bólogatott.

– Ti hol fogtok lakni? – kérdezte Hilarus.

– Valahol odakint – felelte Uri.

– Persze, persze – mondta Hilarus. – Hiszen neked még a házadat is lebontották. Nagyon szép, hatemeletes bérház épült a helyére, nem akarod megtekinteni?

Uri készségét nyilvánította, hogy majd egy másik alkalommal.

– Esetleg összeköltöztetünk két családot, megvannak az eszközeink, és akkor nektek is jut benne egy szoba – ajánlotta fel Hilarus barátságosan. – A lakbért persze fizetni kell – tette hozzá.

Uri nem kívánt két ártatlan család életébe beavatkozni, amit Hilarus megnyugvással fogadott. Az előre megírt lemondó nyilatkozatot bekérette és személyesen várta meg, amíg Uri elolvassa és aláírja. Elégedetten tette a többi akta közé.

– Mi lesz azokkal – érdeklődött Uri –, akik a kiutasítási határozatot elvesztették? Ők nem jöhetnek vissza?

– De igen – mondta Hilarus –, mert nálunk megvan egy példány, de itteni tanúkkal kell igazolniuk, hogy ők azok, akikre vonatkozott… Ugye közben öregedtek, változtak… Kicsit bonyolult procedúra, nehéz a távolból intézni, eltarthat egy ideig, de semmiképp sem lehetetlen.

698

Uri bólogatott.

– Nehéz idők, nehéz idők – sóhajtotta Hilarus, és még az alsó ajkát is beharapta. – De nagyon szép bármicvát tartunk a másik fiadnak, meglátod!

Ha már a Túlnanban járt, Uri elment a könyvtárba, ahol öt éve Theóval letétbe helyeztette a tekercseit. A könyvtáros, a takács, már nem élt, a fia fogadta.

– Igen – mondta a magas, sovány, horpadt mellű, sötét hajú, ideges arcú, pislogó fiatalember –, azonnal.

Hamarosan visszatért vagy húsz tekerccsel, Uri kevesebbre emlékezett.

– Figyelemre méltó művek – mondta a fiatalember tisztelettel –, igen tanulságosak.

Uri nézte a húsz év körüli fiút. Ez tényleg olvasta. Kár, hogy nem a fiam.

– Jó állapotban vannak – jegyezte meg Uri.

– Természetesen.

Uri habozott.

– Itt hagynám őket továbbra is – mondta aztán. – Itt mások is olvashatják.

Kis csönd támadt.

– Megtisztelő a bizalma – mondta a fiatalember meghatottan. – Adok igazolást és bármikor elviheti őket, ha óhajtja.

– Jó.

Uri nem tudta, miből fog megélni. Úgy számolt, két-három hónapig még elvannak, azalatt csak akad valami.

Egyik reggel szólt neki a házmester, aki tartott tőle és a kegyeit kereste, mert Urival nem édeleghetett hosszasan, mint a többi lakóval, hogy csempézőt keresnek egy építkezéshez, nem érdekli-e. Urit érdekelte.

Hatalmas ünnepségek tartattak akkoriban a Via Nomentanától mindössze hat-hét stadionnyira nyugatra a Marsmezőn, ahol Nero új amfiteátrumot emeltetett fából, Uri azalatt is boldogan csempézett, nem érdekelte, hogyan néz ki a császár. Marcellus, Hágár és a lányok elmentek az ünnepekre, ha már egész Róma elment, a tömegben nem féltek, végre igazán római polgárnak érezhették magukat. Uri az ünnepek alatt is csempézett és szagolgatta magát; a többi munkás ugyan nem észrevételezte, hogy húgyszaga lenne, de Uri még mindig érezte az orrában.

A széttört, selejtté vált cserepekből ráérő idejében alakokat rakosgatott ki, kirakta Kainisz arcát és másokét, észrevette az építésvezető és megkérdezte, nem akar-e festőként dolgozni; Uri Júdeára gondolt, 699Hiszkijjára, aki olyan különös madarakat festett az adiabenei palotában, és ment festeni.

Az első fal befestése után az építésvezető magasabb bért kínált, Uri elfogadta.

Megint lett pénze.

Tizenkilenc évet várt arra, hogy festő lehessen.

Hátha ebben a szakmában most már meg lehet maradni.

Tudta persze, hogy nem falfestőnek való, hanem táblaképfestőnek: a táblaképek kicsik, azokat közelről szokták nézni, míg a faliképeket távolról, ahonnét az ő képei nem mutattak jól, mert maga csak foltokat látott, ha távolabb lépett, de hát ez is valami. Temperával festett, mint a többiek: gipsz alapra vitte fel a tojásban, tejben, mézben és növényi olajban elkevert színeket, ezt megtanulta még Jeruzsálemben. A másik technikát, amelynek a kötőanyaga forró méhviasz és arra fémspatnival viszik fel a színeket és a rajz barázdáiba égetik bele, csak leírásból ismerte, de azt Rómában nem használták, csak a nagyon gazdag házakban, és ők a felkapaszkodott középréteg házait építették az igazi Róma keleti részén, a Viminalis völgyében és a környékén a domboldalakon.

Festegetett, pletykált, politizált és iszogatott a többi festővel és csempézővel, azok bort ittak, ő sört, és sokszor annyira eláztak, hogy a déli szieszta után sem ébredtek fel időben, csak este; a keresetének a harmadát adta oda Hágárnak, az sem volt kevés, a kétharmadát elrejtette az épülő villában az egyik csempe alá.

Egy fiatal, sudár, fekete, csigás hajú, kemény húsú vízhordó rabszolgalány megtetszett neki és egy délután elcsábította; fogalma sem volt, miért hajlandó a lány, Flora, lefeküdni vele, és ha kérdezte, a lány csak vihogott. Flora nem volt észlény, de kedves volt, ámulva vette a kezébe Uri nemi szervét, csodálkozott, hogy nincsen fitymája akkor sem, amikor lehorgad, ilyennel még nem találkozott. Óvatosan szerette a lányt az épülő ház távoli zugában, felettébb vigyázott, nehogy teherbe essen; hosszú évek múltán lett férfi ismét, szenvedélyesen döfködte mindenféle módokon, a lány az ősz mellszőreit húzogatta pajkosan és a kopasz fejét simogatta, mint maga mondta: dús hajkoronát álmodva rá; tartalmas lett hát az élet, amikor egyik hajnalban leégett a ház.

Vigilek nem mutatkoztak, a lángoló, ijesztően pattogó lépcsőn kellett lefutniuk egy szál tunikában, csoda, hogy nem égtek benn, mert rögtön utánuk leomlott a lépcső, és az ötödikről két család minden 700tagja odaveszett, vagy húsz ember, öregek és gyerekek, férfiak és nők.

A Via Nomentanán az egész kültelki házsor lángra kapott és porig égett, mintha több helyen is gyújtogattak volna egyszerre, és feltehetőleg valóban ez történt. Uri a reszkető lányokat magához ölelte, Marcellus hisztérikusan sírt, Hágár maga elé bámulva ült. Borzalmasan megégett emberek üvöltöttek a földön, vízzel locsolták őket, rángatóztak, hörögtek, amíg szörnyű kínok között ki nem múltak. Nézte őket Uri és csodálkozott, mert látta, hogy voltaképpen megfulladtak; arra gondolt: talán nemcsak a tüdőnkkel lélegzünk, ahogy tanítják, hanem másképpen is, csak nem tudjuk, miként.

Nemcsak a vagyonkájuk veszett oda, hanem a fél évi bér is, amit még nem laktak le.

Ez is volt a tűz oka, Uri belátta: a biztosító kifizeti a kárt a tulajnak, aki két hónap alatt új házakat húzat fel és az éves bért pofátlanul ismét elkéri. Uri dühöngött: ezt előre kellett volna látnia. Sose fog benőni a feje lágya, még mindig meglepi az emberi gonoszság.

Még a tűzvédelmi tetőket is megfizettették a szemetek, mielőtt felgyújtották a házsort!

Lakni kellett valahol.

Egy parasztházban húzták meg magukat a városfalon még éppen belül, közel a Porta Nomentanához. Uri az elrejtett kétharmad keresetét részben erre áldozta, Hágárnak azt hazudván, hogy kölcsön kérte, de enni is kellett, a tesserára nem kaptak eleget, és a patrónus, Gaius Lucius meghalt, mialatt ők távol voltak. Uri egyszer elment a patrónusa házába, ez alkalomra vett egy vadonatúj sportulát, de az elhunyt fiai kikergettették, nem kellett nekik zsidó kliens, Uri pedig nem járt új patrónus után, remélte, a festéssel eleget keres majd. Marcellus sokat evett és Irene is zabált, csak Eulogia nyámmogott. Amikor majd tizennégy éves lesz Marcellus, mint római polgár felhúzhatja a toga virilist és megkapja a tesseráját ő is; de addig sem éhezhetnek.

Urinak eszébe jutott, hogy ő nem részesült abból a kétszer háromszáz sestertiusnyi adományból, amit még Caligula osztott szét a népnek személyesen, és abból az adományból sem, amit Claudius parancsolt szétosztani, amikor ők Puteoliban időztek; az utóbbi volt a nagyobb összeg, mert a nagycsaládosok ezer sestertiust kaptak, és Uri három gyereket tudott bizonyítani. Hajnalban mindenki másnál korábban ment falat festeni, aztán dél körül rohant a magisztrátusra és a jogosultságát bizonygatta. Mindenféle igazolásokat kértek tőle, ehhez ismét el kellett mennie a Túlnanba, ott Iustusszal beszélt, aki szintén elöljáró lett, már nem Honoratus titkáraként működött, hanem neki voltak titkárai. Iustus úgy tett, mintha Urit soha nem űzték 701volna ki, megölelte, meglapogatta a hátát, igen örvendezett és megígérte, hogy Uri makulátlan római zsidó polgárságáról mindent összeszed, ami csak kell, az archívumokban megvan minden; lehetett tudni, hogy nem fog tenni semmit.

Aztán Uri váratlanul kapott négyszáz sestertiust: Nero ennyit osztott szét a plebsnek, amikor hatalomra került, és ezt neki is odaítélték utólag. A többi pénzről nem akartak tudni. A négyszáz sestertiust Uri elrejtette a még rosszabb időkre.

Szuszogtak, hortyogtak, veszekedtek a parasztházban és éhesek voltak. A paraszt, aki az istállóba húzódott a családjával, nem adott ételt, azért külön kellett fizetni. Panaszkodott Hágár, panaszkodtak a lányok, de a legrosszabb az volt, amikor nem panaszkodtak, csak bánatosan, vádlón nézték. Marcellus nem szólt semmit, nem is panaszkodott, olykor napokra eltűnt és nem mondta meg, merre járt, hiába pofozta sikítozva Hágár, aki imádta.

Uri azt üvöltötte:

– Menjetek el dolgozni, menjetek el legalább koldulni, mindig én dolgozom rátok egyedül! Legalább a tesserára kiosztott kenyeret ne nekem kelljen a rossz derekammal idecipelnem a Marsmezőről, fél napi járóföldről!

Hágár meg sem hallotta, az volt a pillantásában, hogy Uri kibírhatatlan alak, aki minden ok nélkül folyton ordít, a gyerekek meg csodálkoztak, ugyan miért kellene dolgozniuk és cipekedniük nekik is.

– Elkényeztetett banda! – kiabálta Uri, ami igaz volt, csak hát nyomorogtak és éheztek éppen, és gyűlölték az apjukat.

Miért hozok én áldozatot, ezekért?! Miért nem hagyom őket a sorsukra?! Elköltözöm valahová, magamhoz veszem Florát, kifizetem a váltságdíját és csinálok neki egy csomó körülmetéletlen etióp metoikoszt!

Uri megtudakolta, hol lakik Arisztobulosz, Agrippa bátyja, aki mindig távol tartotta magát a zsidóktól és a politikától. Sokáig zörgetett, mire beengedték. Öreg ember volt Arisztobulosz, értelmes a barázdált arca, csodálkozva hallgatta Uri kérését.

– Nem értem – mondta. – Ha apád kölcsönt adott Agrippának, miért nem tőle kérte vissza?

– Mert apám korán meghalt.

– Te is kérhetted volna.

– Kértem, de nem adta meg.

– És én most mit tegyek? Fizessem meg az öcsém adósságát, aki már nem is él? Milyen alapon? Nem én lettem király! Kérjél Agrippa másik bátyjától, Heródestől, neki van egy szar kis királysága…

Ez a Heródes vette el Marcus megözvegyült feleségét, Berenikét; 702valóban kicsike volt a királysága, bár a Templom ügyeinek intézését, így a főpapok kinevezésének jogát is ő kapta meg Claudiustól. De ez a Heródes messze volt.

Szép, nagy háza volt a Quirinalison Nagy Heródes unokájának, Arisztobulosznak, egyedül élt benne a szolgáival. Látta, hogy bajban van ez az ember, ajánlotta, keresse fel Uri az ifjú Agrippát, az unokaöccsét, itt él Rómában, ő az örökös, az apja adósságának is ő az örököse, Júdea trónjának is ő a várományosa elvégre.

Uri megjegyezte, hogy Galileának, amennyire tudja, jó ideje Cumanus a helytartója, Júdeának és Szamáriának pedig Felix, Claudius volt rabszolgája, aki elvette Agrippa fiatalabb lányát, Drusillát, és ha Nero a helyükön hagyta őket, akkor aligha lesz a kis Agrippából király.

Arisztobulosz kárörvendőn nevetett: mesélik, mondta, igen fájt Felixnek a körülmetélés, mert nemcsak az előbőrét vágták le, hanem a faszából is jó darabot, úgy kell neki meg Drusillának. Morgott egyet, majd a saját egyszülött lányát, Jotapét ajánlotta, hátha az megkönyörül.

– Az én szívem rég nem esik meg senki emberfián – mondta Arisztobulosz sötéten. – Szerintem mindaz, aki embernek született, rászolgált, hogy végigkínlódja az életét és szörnyű nehezen bírjon csak kimúlni. Én legföljebb az állatokat szeretem, de azokért sem teszek semmit. Szoktam imádkozni, hogy jöjjön el az újabb vízözön, de ezúttal ne akadjon se Noé, se bárka.

Az aggszűz Jotapé pompás házban éldegélt a Porta Capena közelében, függönye mögül, mesélték, a forgalmat bámulja naphosszat, nem tud vele betelni, valamint eredeti görög szobrokat és képeket gyűjt szenvedélyesen. Az utóbbi állítás igaznak bizonyult. Nagyon magas volt Jotapé, hajlott hátú, csontos arcú, horgas orrú amazon, férfinak készülhetett eredetileg, de menet közben nő lett.

Meghallgatta Urit, a fejét csóválta, mély hangján elnyújtva gurgulázva kifejezte részvétét és sajnálkozott, hogy nem tehet semmit, de hát neki nincsen pénze.

– Az apám küldött ide, mi?

– Igen.

– Így szokott biztosítani a rendíthetetlen utálatáról. Mindenkit hozzám küld, akit nem talál megnyerőnek, és senkit sem szokott.

Uri egy fatáblaképre meredt, amely egy bőrdíványnak támaszkodva állt.

– Zeuxisz?! – kérdezte megütődve.

Jotapé elcsodálkozott.

– Honnét tudod?

703

– Láttam a másolatát Alexandriában. Egy vagyon lehetett!

– Hatszázezer sestertius.

– Legalább háromszor annyit ér! Nem mintha Zeuxisz nem ingyen osztogatta volna a képeit az élete végén…

– Ezt a negyedik tulajdonostól vettem, mindenki szépen keresett rajta.

A képen faunok játszadoztak egymással és mindnek karakteres emberarca volt.

– Ezek a faunok az építészek! – magyarázta Uri a tulajdonosnak. – Akkor készítette, amikor Athénban az Erekhtheion tervezésén huzakodtak. Tudtam a nevüket is, most hirtelen nem emlékszem… A bal szélső arcáról sokáig azt hitték, hogy Pheidiász, de ő nem lehet, mert akkor kopasz lenne…

Jotapé egy másik táblaképre mutatott.

– Szerinted ez kié? – kérdezte.

Uri közelebb lépett, lehajolt, megszemlélte. Hermész-kép volt, látta már.

– Mennyibe került?

– Kétmillióba.

Uri hallgatott.

– Nem tudod?

Uri felsóhajtott.

– Nem rossz kép, de másolat – mondta. – Parrhasziosz-utánzat. Az arca a festőé, de a redők gyöngék… Ilyet még a tanítványai se követtek el…

– Eredeti! – horkant fel Jotapé.

– Hát, lehet.

Hallgattak, Jotapé Urit méregette.

– Mit akartál tőlem voltaképpen? – kérdezte.

Uri maga sem tudta. Több tucat millió sestertius volt a házban felhalmozva képekben és szobrokban; Nagy Heródes rabolta el ezt a pénzt a zsidóktól annak idején vérrel és vassal, és a leszármazottai arra költik, amire kedvük szottyan.

– Fel fogom számolni a gyűjteményemet – jelentette ki Jotapé. – Nincs értelme, hogy csak én bámuljam. Örökösöm nincs, építtetek egy görög–zsidó szentélyt, amilyen még nem volt, és odahordatom.

Uri bólogatott. Philó örülne ennek az eszmének.

– Pénzt nem tudok adni – mondta Jotapé. – Nincs. Magam alig fogyasztok, annyit csipegetek, mint egy veréb.

– Ez a hosszú élet titka – helyeselt Uri.

Jotapét ez a téma mélyen érdekelte, különleges magvakról és csírákról beszélt, amelyek a húst és a tésztát kiváltják, sőt mindennél 704egészségesebbek, és melegen ajánlotta, hogy Uri azokat fogyassza, ő minden áldott nap ezekkel él és kiválóan érzi magát. Uri nem hívta fel a hölgy figyelmét, hogy ünnepek idején magvakat fogyasztani zsidónak tilos, udvariasan köszönte a tanácsot és elment.

A Porta Capena környékén sok volt a koldus, közöttük rengeteg szurtos zsidó gyerek a Túlnanból, mint mindig.

Nem küldöm koldulni a gyerekeimet, olyan világ nem jöhet.

Ment, hogy előszedje az építkezésen elrejtett négyszáz sestertiusát, de megleshették a kollégái, mert nem találta a csempe alatt. Nem haltak éhen, de továbbra is korgó gyomorral feküdtek le aludni.

Tizenhárom éves lett Marcellus, a bármicvájára bemagolta, amit kell, Hágár sírt, a lányok bambán álltak, aztán hazamentek az imaházból.

Uri festett, elég jól fizették, de a paraszt emelte a bérleti díjat, Hágár pedig nem akart máshová költözni. Meg kellett gondolniuk, mire költenek.

Ólmos, szürke, nehéz év következett, Flora volt benne a fény. Uri kevés időt töltött otthon. Marcellus mászkált a városban, néha csak másnap ért haza, a lányok nem csináltak semmit, Uri néha ordítozott, hogy olvassanak valamit, de nem olvastak.

Tizennégy éves lett Marcellus, a férfitógát felölthette, a római polgárok jegyzékébe felvették és saját tesserát kapott.

Meghatva szemlélte az ólomlapocskát Uri és a magisztrátus épülete előtt maga akasztotta kis bőrszíjon Marcellus nyakába.

– Önálló kereső lettél, egyenrangú családtag – mondta neki, és a feje fölé tette a jobbját áldón. – Istenem, hogy ezt is megértük végre!

Hágár sírt, a lányok hüppögtek és hálaimát rebegtek az Örökkévalónak, amiért nem fognak éhezni többé.

Marcellus is imádkozott velük, aztán eltűnt. Uri őrjöngött.

Marcellus két hét múlva este kóválygott be a parasztházba, vacsorát kért. Hágár a nyakába csimpaszkodott és nem szűnt meg kérdezni:

– Nem esett bántódásod?! Nem esett bántódásod?!

Uri látta, hogy a gyereknek semmi baja és visszafojtotta a felháborodását.

– Merre jártál, bogaram? – érdeklődött szívélyesen.

– A Túlnanban – mondta Marcellus és leült a sarkaira, hogy a húsgombócoknak nekilásson.

Uri emésztette a választ.

– Na és mi újság a Túlnanban? – érdeklődött.

705

– Semmi különös.

Marcellus elégedetten falatozott, Uri nézte. Hágár boldogan sírdogált, a lányok a sarokba húzódtak, tudták, vihar közeleg.

Marcellusnak nem lógott a nyakában a tessera.

– Na és a tesserádat hova tetted? – érdeklődött Uri, és a sarkaira ült ő is, Marcellusszal szemben.

– Odaadtam nekik – felelte Marcellus nyugodtan.

Nagy csönd lett, Hágár abbahagyta a sírdogálást.

– Kinek adtad oda, édes bogaram? – érdeklődött Uri.

– Az én igazi családomnak – jelentette ki Marcellus és konokul nézte az apját.

Uri fegyelmezte magát, még a fogait sem csikorította össze.

– Kikből áll a te igazi családod? – érdeklődött halkan.

– Sokan vannak – mondta Marcellus –, és egyre többen lesznek!

Uri már tudta. Elnyomta a káromkodást.

– Netalán a nazarénusokról beszélsz, édes bogaram?

– Én is az vagyok – jelentette ki Marcellus büszkén.

Hágár felsikkantott, aztán jobbnak látta befogni a száját. A lányok lapultak.

– Nazarénus lettél, drága kisfiam?

Marcellus bólintott, magabiztos mosoly jelent meg az ajkán.

Hágár kituszkolta a lányokat, ott maradtak ketten.

– Na és hogyan, miképpen?

– Belém költözött a Szent Szellet – közölte Marcellus és farkasszemet nézett az apjával.

– Az micsoda?

– Az Úr Lehelete, amely mindent betölt.

– Netalán a Sekinahról beszélsz?

Marcellus a fejét rázta és eltökélten megismételte:

– A Szent Szellet költözött belém, amit Pünkösdkor lehelt a hívekbe.

– Az Örökkévaló? Melyik Pünkösdkor?!

– Nem az Örökkévaló, hanem az Úr! Akkor, amikor a mennybe ment!

Ezeknek nem a Teremtő az Úr, hanem a Felkent. Nocsak.

Uri nézte a fiát. Koravén és infantilis a képe egyszerre, látni benne Sára és Hágár buta vonásait, meg mindenféle egyebet. Sok-sok hülye ősöm jött ebben a gyerekben össze, gondolta Uri, Platón örülne, ha látná: az összemberi butaság ideája állna előtte tisztán.

– Na és mit tettél azért, hogy a Szent Szellet beléd költözzék? – érdeklődött Uri udvariasan. – Odaadtad érte a tesserádat?

Marcellus a fejét rázta, és mint leckét mondta fel:

706

– A Szent Szellet mindenütt fúj és bárkit a kegyelmével tüntet ki, ha akarja, jókat, gonoszakat egyaránt, és megtisztítja a lelküket.

Uri bólintott.

– Belém is költözhet a Szent Szellet? – érdeklődött.

Marcellus megzavarodott, szinte hallani lehetett, ahogyan az egymáshoz kapcsolt emelőcsigák csikorognak az agyában.

– Bárkibe – nyögte ki végül Marcellus és dühében elpirult, amiért apjának a Tan értelmében meg kellett kegyelmeznie.

– Egyél csak szépen – javasolta Uri. – Finom gombócokat tud készíteni az anyád.

Marcellus nem tudott enni, hallgatott.

Uri igyekezett felidézni magában, mi is állt azon a lapon, amelyet több mint öt éve, a kiűzetésük előtt, Theo szerzett a nazarénusoktól.

– Nincs többé család, csak a közösség van – mormolta.

Marcellus megrezzent.

– Szép eszméket hirdetett a te Felkented – mondta Uri –, és bizonyára jó orvos volt.

– Lélekhalász – jelentette ki Marcellus.

A szóösszetétel meglepte Urit, kérte a fiát, magyarázza el. Marcellus összeszedte magát és elmondta: ama nazarethi Jézus halászokat térített meg elsőként, őket küldte aztán, hogy mások lelkét orvosolják; innét ered e szó.

Alkalmas lelkekre halásznak a nazarénus térítők, gondolta Uri, és Marcellus alkalmas lélek. Feltehetőleg minden másodszülött fiú alkalmas lélekkel bír az ő szemükben. Érdekes lenne megtudni, elsőszülöttek akadnak-e köztük.

Próbált nem gondolni Theóra Uri, és sikeresnek tartotta azt a napot, amelynek végén, elalvás előtt összegezhette: aznap végig nem gondolt rá; most is őrá gondolt. Theo aligha állna be egy szektába, hogy szeressék. Marcellus beállt. Mert nem szerettem, gondolta Uri, és akármilyen buta is, megérezte.

Különös érzés ragadta nyakon: a megkönnyebbülésé. Vigye el az új családja Marcellust a tesserájával együtt, nem fog hiányozni a búskomor, szellemtelen képe. Mi ez a veszteség Theo elvesztéséhez képest? Hágárral és a randa lányaival majd csak elvergődik egyedül.

Csodálkozott magán Uri, amikor részvéttel, szinte szeretettel csendült meg a hangja:

– Na és vagyonközösség van nálatok?

Őszinte érdeklődés volt a hangjában, Marcellus érzékelte, hogy apja ingerültsége elpárolgott, és megzavarodott, mert nem értette, mi történt néhány pillanat alatt.

– Vagyonközösség? – ismételte meg Uri és a fiára mosolygott.

707

Tárgyilagos, távoli volt a mosolya.

Marcellus fújt egyet és megrázta a fejét:

– Nincs.

– Akkor a tesserádat nem is kérték tőled?

– Nem. Magam ajánlottam fel. De engem ők már előtte is szerettek!

Uriban igaz szánalom ébredt a fia iránt.

– Szegénységi fogadalom?

Marcellus a fejét rázta.

– Némasági fogadalom?

Marcellus nem is értette.

– Na hol szoktatok gyülekezni? – kérdezte, majd megnyugtatásul hozzátette: – Nem kérdem a házat vagy a személyeket, nem akarom feljelenteni őket. Rómában vannak?

– Persze – mondta Marcellus –, a Túlnanban élnek ők is, hiszen zsidók.

Uri a fejét ingatta.

– De a számukra görög és zsidó között nincs különbség, ha jól tudom.

– Nincs is! Nincsen sem férfi, sem nő, sem görög, sem zsidó, sem Úr, sem szolga…

– Nők is vannak köztetek?

– Vannak! Nekem egy nő a papom…

Uri elképedt.

– Nő? Pap?

Marcellus felszabadultan magyarázta:

– Mindenki lehet pap közülünk! Nők is, férfiak is, urak is, szolgák is, ha annyira tiszta a lelkük!…

Elmondta: a vacsorán, amelyet a Felkent tiszteletére adnak szombat esténként – mert a péntek estét rendes zsidóként a szombatnak szentelik –, vizet szolgálnak fel, de bor gyanánt fogyasztják, mert a Felkent átváltoztatta a vizet borrá, és ez a csoda mindenütt megismétlődik, ahol a hívei összegyűlnek, és a vacsorát is neki szentelik.

Uriban felrémlett, hogy ilyesmiről már hallott egyszer, talán Philó említette, hogy Alexandriába érkeztek efféle habókosok. Ott előbb kezdhettek téríteni, mint Rómában. Alkalmasabb is a terep, így a Vész után.

– Vacsoráztok és imádkoztok?

– Igen! – kiáltotta Marcellus lelkesen. – Vizet iszunk, amelyre a papnő elmondja a papi áldást, és emiatt borrá válik, szent víz lesz belőle, és táplálkozunk, Őrá gondolva, és a Szelleme belénk árad így, és imádkozunk Hozzá, akit megöltek, de feltámadt, hogy ismét jöjjön el hozzánk, és el fog jönni az Úr, mert megígérte!

708

Uri bólogatott. Szentelt vizet a görög rítusokban használnak, a zsidóknál nincs ilyen, papi áldást pedig nem kochanita születésűnek elmondania tilos. Ez valami olyan kevercse a görög és zsidó vallási képzeteknek, mint amilyen görög és egyiptomi vegyülék Szerapisz Alexandriában.

Ebből vallásháború lesz, zsidók és zsidók között.

– Na és tizenkét tanítványa volt a Felkentnek, aki feltámadt? – érdeklődött.

Marcellus döbbenten mondta, hogy igen, ők voltak az első hírvivői, tizenketten.

– Te már fürkésztél minket?! – kérdezte gyanakodva.

– Nem – felelte Uri –, de Mithrasnak annyi tanítványa volt. Na és véletlenül nem szűznemzéssel jött a világra a Felkent? Mert Mithrasról ezt mondják a hívei.

Marcellus tiltakozott: dehogy, micsoda hülyeség, neki József volt az apja és Mariamne az anyja.

Gombócot vett magának Uri, mire Marcellus is ismét nekilátott. Békésen falatoztak, és Uri megkérdezte, vajon görögök is vannak-e a csoportban. Marcellus azt mondta, hogy nincsenek, csak urak és szolgák, férfiak és nők, de Ázsiában vannak már görög hívek, a szír és görög városokban a Feltámadott hitére sok istenfélő görög tért meg, aki amúgy is hitt Izrael Istenében, csak körülmetélve nem volt, de nem is kell nekik ezután sem, és az ő papnője is ott lett nazarénussá, mert római ő meg a férje, őket is kiűzték Claudius alatt a Túlnanból, ők is Itáliában hányódtak, de aztán áthajóztak Korinthoszba, ahol sátorkészítéssel kezdtek foglalkozni, eközben érintette meg őket a Szent Szellet, azóta boldogok. Most halt meg a papnő férje, boldogan halt meg, és Priscilla is boldog, az özvegy, mert a férje ott ül a Fényben a Teremtő jobbján a Felkent mellett, aki a halált örökre eltörölte.

Eltörölte a halált! Édes Istenem!

Fényben ül! Hénokh fényében.

Papnő!

Uri a fia széles, lapos arcát bámulta és a hosszú, lecsüngő, horgas orrát, amely alatt fekete szőrszálak ütköztek ki ritkásan. Nemcsak apja nem volt ennek a gyereknek, de anyja sem, legalábbis nem érzékelte.

Beóvatoskodott a lépcsőházból Hágár és mögötte a lányok, csodálkozva látták, hogy Uri és Marcellus békésen falatozik és beszélget, nem tudták mire vélni a változást.

Uri rájuk nézett.

Ha értenék, gondolta Uri, elmondanám, hogy most vettem le a kezemet az emberiségről végleg.

709

Uri arra kérte Marcellust, kérdezze meg a papnőjét, ő is részt vehet-e egy szombati vacsorán. Marcellus habozott, de látszott, hogy nem mondhat nemet. Ezek bárkit térítenek, és ez ki is van mondva.

A papnő megüzente, hogy Urit a gyülekezet fogadja.

Nem látszottak tébolyultabbnak és nyomorultabbnak a hívek, mint általában az emberek, sőt jómódról árulkodott legtöbbjük ruházata, ez Urit kellemetlenül lepte meg, maga sem értette, miért. Félreeső kis házikóban gyűltek össze, a Túlnan déli határától nem messze, ott lakott Priscilla, akinek nemrég halt meg a férje. Korinthoszi keresetükből vették a házat, és Priscilla Urinak, az új embernek elmesélte: a sátrakat a nomád törzseknek készítették, a zsidók ott valamennyien városokban laknak, földműveléssel nem foglalkoznak.

Középmagas, ősz, erős testalkatú nő volt Priscilla, markáns, de nem ellenszenves az arca, és a magabiztos félmosoly ott játszott az ajkai körül, bárkire nézett, bármit is beszélt. Nem viselt gyászt, Uri értette: szerintük a halál el van törölve, gyászolni sincs kit, ha aki meghalt, él.

Borzalmasan félhetnek ezek a haláltól.

Borzalmasan nem bírhatnak meglenni magukban, végletesen nem bírják a szeretetlenséget. Nem bírják elviselni az emberi sorsot.

Szombat este, amikor a szombat már kiment, hosszú asztal körül ültek zsámolyokon tizenhatan, Uri volt a tizenhetedik. Prímszám vagyok, gondolta, ennek valahogy megörült.

Priscilla néhány ártatlan szót szólt kedvesen mindenkihez, mindenkit a nevén szólított, a megszólítottak arca felfénylett, mintha előzetes könnyek is csillogtak volna a szemükben, a remény könnyei, aztán megszegte a kenyeret, szeletekre vágta, áhítatosan bámulták, majd ugrottak és szétosztották, és egy kancsóból vizet töltött a poharakba.

– Azért jöttünk össze, testvérek – mondta Priscilla és nagy csönd lett –, hogy a mi Urunkra emlékezzünk, aki meghalt értünk és feltámadt értünk és a halhatatlanságot megadta nekünk, akik hiszünk őbenne, és miénk lett a mennyek országa már a Földön, mert egyszerű a mi lelkünk, és ezért bebocsáttatunk.

Áment rebegtek a hívek, a poharakat továbbadták az asztalon, kiitták a vizet és sírtak. Uri a poharába nézett, megszagolta, megkóstolta, víz volt.

Aztán a kenyeret ették, közönséges kenyér volt, és Priscilla azt mondta, hogy ez az étel az Úrnak, a Feltámadott Felkentnek az utolsó vacsorája, amit a halála előtti éjszaka evett; ezt ismétlik a hívek mindenütt a világon, akikben az Új Élet már megfogant a Szent Szellet által, amelyet a Felkent lehelt szét a Földön a hívekbe.

710

És akkor Priscilla elmondta a rendes szombati imádságot, amit péntek este kell elmondani, de hozzámondta a papi áldást is.

Mindenki megborzongott, még Uri is, aki ezt az áldást ritkán hallotta a papoktól.

Áment mondtak és ittak a pohárból.

Kérdezte aztán szinte csevegő hangon Priscilla, mi hírt hoztak a nagyvilágból a hívek, és beszélgetés indult köztük halkan, bensőségesen; feléledt az arcuk, élet költözött beléjük, mintha ama Mozdulatlan, első, alvó szubsztanciát, amelyről Zénón beszél, megmozdította volna az a másik, mélyebb szubsztancia, a Szellem. Beszéltek Philippiről, Thesszalonikéről, Epheszoszról, ahonnét hallottak valami jót a testvérekről; Priscillától megkérdezték, mi hír Korinthoszból; Priscilla kissé felhős arccal mondta, hogy levelet kapott, miszerint volt ott némi vita az apostolok között, de úgy látszik, már megoldódott; a maga részéről hozzáteszi, hogy bizony a hiúság nem áll még a testvérektől távol, ami nem baj, az a dolgunk, hogy tökéletesítsük a lelkünket, kevéske időnk még van rá, nem sok idő, de valamennyi van még, mielőtt az Úr ismét megjelenik közöttünk; csak az lenne a rossz, ha ez a hívek közötti harcokhoz vezetne, ennek nem örül az Úr.

Kérdezte egy kövérkés, mókásan pisze orrú férfi, felolvassa-e Priscilla a levelet; Priscilla azt mondta, ő felolvasná szívesen, de az apostol kérte, várjon még vele, sőt maga is Rómába készül személyesen, ám előtte még nagy levelet intéz a római hívekhez; és úgy hírlik, Jeruzsálemből is Rómába készül vele egy időben a Feltámadott utóda és földi helytartója személyesen; súgtak-búgtak a hívők izgatottan, ők nyilván tudták, kikről van szó.

Uri Marcellusra sandított, aki ott ült mellette áhítatosan, vajon tudja-e ő is, de a buta arcáról nem lehetett leolvasni semmit.

Így beszélgettek a beavatottak, nem az idegen, beavatatlan Uri miatt, akire jóindulatúan, mosolyogva pislogtak, hanem, Uri így érezte, mert így szokták, és a végén Priscilla megáldotta őket a megfeszített és feltámadott Felkent nevében. Könnyeztek a hívek, Marcellus is könnyezett, Uri lehajtotta a fejét. Végezetül felhívta a hívek figyelmét a papnő: sose feledjék, hogy ők már szentek, ennek megfelelően éljenek. Fogadkoztak a hívek sírva, boldogan.

– Nagy nyereség nekünk a fiad – szólította meg Priscilla Urit, amikor már álltak és kisebb csoportokban beszélgettek. Marcellus illendően három lépés távolban megállt.

Uri bólogatott és más témára váltott.

– Magam is igen vágytam Korinthoszba – mondta –, de nem jutottam el.

711

– Mi is csak kényszerből – nevetett Priscilla, aki egészen józan, épelméjű embernek látszott –, oda indult hajó Brindisiumból, és Itáliában, úgy tűnt, éhen haltunk volna.

– Van ott nekem egy jó barátom – mondta Uri. – Együtt végeztük a gimnáziumot Alexandriában.

Priscilla meghökkent.

– Apollosznak hívják?! – kérdezte élesen.

Uri megrázkódott.

– Igen!

Méregették egymást, aztán Uri azt mondta:

– Irigylem, mert retorikatanár lett belőle a korinthoszi gimnáziumban.

– Rég otthagyta az állását – mondta Priscilla.

Csönd volt. Marcellus közelebb lépett hozzájuk.

– És most mivel foglalkozik, nem tudod? – kérdezte Uri.

Priscilla habozott.

– A hívek tartják el – mondta végül. – Ő az egyik apostolunk, aki a veszekedésben benne van…

– Mármint kinek az apostola?

– Az Úr Jézusnak, a mi Urunknak és Felkentünknek, aki feltámadott halottaiból.

Uri felsóhajtott.

Apollosz is megvakította volna magát önszántából, mint ezek itt?! Lehetetlen. Apollosznak éles az elméje, mindig szemből fogadta a vészt.

– Nem másik Apollosz az? – kérdezte és reménykedve leírta a barátja külsejét.

– Ő az – mondta Priscilla csodálkozva, szeme rémülten és boldogan megrebbent. – Nagyszerű szónok, ez is volt a baj vele, de már tanulja az alázatot, a szónoki képességeit derekasan nyesegeti lefelé… Volt némi feszültség közte meg a mi drága barátunk, lelkünk atyja között; ő nem olyan ékesszóló, mint Apollosz, de a lelkiereje páratlan, abba a kicsi, nyomorult testébe hihetetlen erő szorult, a legegyszerűbben ő képes beszélni úgy, hogy a butábbak is megértsék, mert megmondta a mi Urunk, hogy „Csak az igazán buták jutnak be a Mennybe”… Nehéz nekünk butává képeznünk magunkat, megrontott minket az a sok-sok fenenagy okosság, amit óhatatlanul felszedtünk a bűnös életünk során, ezért vagyunk még tökéletlenek a hitben… Az a veszekedés azonban már elmúlt, hála legyen a mi Urunknak és Felkentünknek, aki értünk halt meg és fel is támadott érettünk!

712

A Cestius-hídon ballagott Uri Marcellusszal az igazi Róma felé késő este, átmentek a szigeten átívelő rész fölött, elértek a Fabricius-hídra.

Bárcsak Theóval ballaghatna így.

Meg volt zavarva Uri lelke. Apollosz! Lehetetlen! Mit lát ezekben a vakhívőkben?

Marcellus szótlanul ment mellette, nyilván nem tudta, mi is történt aznap este, de Uri sejtette, hogy örülni semmi oka sincs. El akar szakadni az apjától mindenáron, erre az apja odapofátlankodik az új családjába, ahol kedvesen fogadják, sőt kiderül, hogy ismerőse is van köztük, és láthatólag a keblükre ölelnék. Nagy csapás ez a fiúnak, úgy érzi, elébe tolakodott az apja. Meg kellene nyugtatni valahogy.

Szánta Uri a fiát, de Apollosz megtérésének híre mélyebben érintette.

Okos fiú Apollosz, borzasztóan okos. Látnia kellett ebben a szektában valamit.

Apollosz szemével nézett hát Uri e vakhívőkre, és be kellett látnia: tisztán racionális szempontból azt hirdetik, amire minden gyáva görög és gyáva zsidó vágyik a vegyes lakosságú városokban, vagyis a többség: ne gyilkolja egymást görög és zsidó úgy, mint Alexandriában vagy mint Jamniában; ne játsszák ki egymás ellen őket a hatalmasok, vagyis Róma; fogjanak össze egy közös vallásban, amely az egyenlőséget hirdeti minden ember között, bárminek is született, pontosan úgy, ahogy a sztoikusok és az epikureusok hirdetik, a leghumánusabbak, akiket a görög filozófia adott.

Philó is ezt szerette volna közölni a maga akadémikus módján, de a tömegekhez nem jutott el, hogyan is juthatott volna, tele vannak a művei bonyolult műveltséganyaggal.

Korinthoszból talán jobban látszik, mit is kellene elérni, és talán az is, hogy miképpen. Csupa görög várost emlegettek este, amelyekben jelentős zsidó kisebbség lakik, azokban élnek e szekta hívei. Kétségbeesetten igyekeznek a görögöket és a zsidókat egy táborba hívni, mielőtt lemészárolják egymást, ami bármikor esedékes.

Beszartak a kisebbségben élő zsidók és a vegyes házasságokból valók a görög városokban, hogy az alexandriai Vész őket is eléri, és megpróbálják megelőzni. Hatalmi úton nem lehet, a görögök vannak többen; pénzzel nem lehet, a görögök gazdagabbak; műveltséggel nem lehet, az nincs nekik; hát akkor lelkileg.

Csak ne ilyen tébolyult hit révén tennék! Ha Felkent van, gyökeres változásnak is lennie kell, márpedig ha nem lesz, ez a jószándékú hit szétporlad!

713

Uri megállt a Fabricius-hídon, a fia is megállt. Uri lenézett a sötétbe, ahol a Tiberis folyt alattuk még sötétebben.

Ez a feltámadott Felkent, ez nem jó ötlet. Ebben csak az eszelősök hihetnek, a gyöngék, az éretlenek, az eleve vesztésre születettek, azok pedig nem lesznek erősek.

– Dávidházi a Felkent? – fordult Uri Marcellushoz váratlanul.

Marcellus megrázkódott, gondolkozott.

– Azt nem hirdetitek, hogy a Felkent Dávid házából való?

Marcellus szabadkozva mondta:

– Nem rég vagyok közöttük, ezt még nem hallottam.

Uri a fejét csóválta.

– Hogy volt az a feltámadás? – kérdezte.

Marcellus megkönnyebbült, ezt tudta.

Hát úgy volt, hogy bevádolták a Felkentet, hogy azt hirdeti magáról, hogy ő a Felkent, ő Izrael királya; odacipelték a helytartó elé, aki kihallgatta; aztán megkorbácsolták és keresztre feszítették.

– Ki volt az a helytartó?

– Poncius Pilátus.

Uri megborzongott.

– Vallási ügyekben a római helytartó nem illetékes – mondta –, a zsidó bíróság az illetékes! A Szanhedrinnek kellett volna elítélnie!

Marcellus a jogi részletekről nem tudott semmit, de azt elmondta, hogy miközben haldoklott, az egyik latort a Felkent megtérítette.

– Kicsodát?

– Hát két latort is megfeszítettek vele együtt akkor, és közülük az egyiket.

Urit kiverte a veríték, megszédült.

– Miféle latrokat?!

Marcellus nem tudta, csak hogy gonosztevők.

– Azokat is Pilátus ítélte el?!

– Igen.

– Azok is zsidók voltak?!

– Igen.

– Zsidó latrokat nem ítél el római helytartó, dehogy vacakol ő ilyesmivel! Őket a helyi bíróság ítéli el, a zsidó, de keresztre a zsidók nem feszítenek! És köztörvényeseket nem adnak ki a rómaiaknak!

Marcellus hallgatott, kínosan érezte magát.

– Mikor történt?!

Ezt már tudta Marcellus:

– Pészah előtt közvetlenül, péntek délután, a harmadik órában feszítették meg őket, és a Felkent a hatodik órában adta vissza lelkét a Teremtőnek.

714

Uri az izzadságot törölgette a feje búbjáról, a nyakáról, pedig hűvös szél fújt nyugat felől.

Látta a celláját Jeruzsálemben. Négyen ültek benne, rajta kívül hárman.

– Édes fiam – mondta Uri –, mit hirdettek ti voltaképpen, ember a Felkent, vagy Isten?!

Marcellus lehunyta a szemét, összpontosított.

– Előbb volt meg Ő, mint a Teremtés – hadarta –, de csak a feltámadása után vált ez nyilvánvalóvá… Minden nyilvánvalóvá válik, amit elrejtett az Úr, előbb-utóbb…

– Bogaram – mondta Uri élesen –, ha előbb volt meg a Felkent, mintsem a Teremtő a világot megteremtette, akkor őt nem a Teremtő rejtegette!

Marcellus felüvöltött:

– Ő öröktől fogva van, de csak most tárta fel magát!

– A Teremtésen kívül létezik?

– Igen!

– A Felkent a Teremtő küldötte, így van?

– Így!

– Nem látod az ellentmondást?! Ha a Felkent a Teremtő alárendeltje, nem lehetett meg a Teremtés előtt!

Marcellus konokul, száját összeszorítva hallgatott.

Uri felnyögött.

– Mit hirdettek ti? – kérdezte. – Embernek született a Felkent?! Volt neki apja és anyja?!

– Volt!

– Azt mondtad, József és Mariamne.

– József és Mariamne!

– Hogy született meg tőlük az, aki előbb volt, mint a Teremtés?!

– Ő a Felkent, neki mindent lehet! Ő az, akire vártunk! És eljött!

Uri a holdfényben bámulta másodszülött fiának arcát. Szabad felnyitni a szemét?

– Édes kicsi fiam – mondta Uri –, tudtok ti arról, hogy Pilátus máskor is végeztetett ki így zsidókat?

– Nem – mondta Marcellus határozottan. – Erre az egyetlen bűnre jelölte ki őt az Örökkévaló.

– Bogaram – mondta Uri. – Hadd mondjak el valamit. Ültem én egyszer börtönben Jeruzsálemben. Két zsivány ült velem együtt, nem voltak elítélve… Éjjel, csütörtökön késő éjjel behoztak egy új rabot… Felborogatta a templomtéren a kereskedők asztalait…

Marcellus megrettent, Uri látta, megborzongott.

– Művelt ilyet a ti Felkentetek?!

715

Marcellus azt nyögte ki:

– Igen.

– Botrányt okozott?

– Igen, de nem ezért feszítették meg!

– Verekedett a templomtéren?!

– Kiűzte őket korbáccsal, de nem ezért végezték ki!

– Dehogynem! Én láttam, én beszéltem vele! Ember volt, mint te vagy én! Nem mondta, hogy ő a Felkent, mert nem volt az! Ember volt, nyomorult, tisztességes ember, mint te vagy én! Idős volt, ősz a szakálla, puffadt az arca, imádkozott, aztán péntek hajnalban jöttek érte, elvitték, és később a két zsiványt is, akik szintén nem voltak elítélve!…

Marcellus rémülten hallgatott.

– Engem csak azért nem végeztek ki, mert római polgár vagyok!… És aztán Pilátusnál vacsoráztam! – kiáltotta Uri. – Elrettentésül végeztetett ki zsidó rabokat, épp Pészahkor, hogy lássa az a hatalmas tömeg, és eszébe se jusson lázadozni, mert nem sokkal korábban lázadozott!… Fogalma sem volt, hogy kiket végeztetett ki! Nem is érdekelte! Provokációtól tartott, Vitelliustól félt akkor Pilátus, és igaza volt, mert Vitellius intézte el végül!

Marcellus hallgatott.

– Ott volt Heródes Antipász is! – kiáltotta Uri –, éppen akkor ott volt… Nem szokott Jeruzsálembe zarándokolni, Galilea kívül esik a kötelező zarándoklati körön, de akkor ott volt, mert Vitellius őt is fenyegette, és szövetkezni akart Pilátussal!… Róla mit hirdettek?! Mit tanultál erről?!

Marcellus hallgatott, aztán azt suttogta:

– Antipász is kihallgatta a Felkentet és visszaküldte Pilátushoz…

Uri nagyot nyögött.

– Ember volt a ti Felkent hősötök! Ember! Együtt ültem vele, testközelből láttam!

Marcellus gyűlölettel sziszegte:

– Sose ültél te börtönben!… Sose jártál te Jeruzsálemben!… Sose vacsoráztál Pilátussal!

Megírta Szophoklész: nincs az embernél rémületesebb.

Karneadész pedig azt írta, hogy a nemlétezőkről ugyanúgy létrejön az emberekben a képzet, mint a létezőkről, s ezek éppoly hatékonyak, mint amazok, aminek bizonyítéka, hogy maguk után valódi tetteket vonnak. Annak megfelelően cselekszenek az emberek, amit igaznak hisznek, és nem érdekli őket, igaz-e.

716

Flora pár napig nem mutatkozott, elő-előfordult az ilyesmi, máshová vitte a vizet és nyilván más férfiakkal szeretkezett, Uri nem kérdezte, mi történt, becsülte, hogy Flora soha nem kért pénzt a szerelemért. Amikor megint ő hozta a vizet, Uri nem volt olyan fickós, mint általában, meg is kérdezte Flora, mi baja.

– Találkoztam a fiammal – morogta Uri –, rossz kedvem lett tőle.

Flora nem értette, de nem érdeklődött a részletek iránt; azt firtatta, jobban tetszene-e Urinak egyenes, hosszú hajjal, mert van egy kenőcs, az a göndör hajat kiegyenesíti. Uri megpróbálta e csodaszerről lebeszélni. Összejött végül a szeretkezés, de nem volt olyan jóízű, mint addig, Uri úgy érezte, ennek is vége van.

Marcellus naphosszat heverészett otthon és zabált, azt csinálta, amit gyerekként Puteoliban, csak most már megvolt hozzá az ideológiája. Uri időnként udvariasan megkérdezte, nem kíván-e pénzt keresni netalán, mire Marcellus mély meggyőződéssel azt felelte, hogy ő szent ember, benne már a Szent Szellet munkál, az Új Világ itt van, lassan, de terjed, magába fogja ölelni az egész világot, és akkor minden megváltozik, és ami fent volt, lent lesz, ami lent volt, fent lesz, és senkinek se kell dolgoznia többé.

– Legalább a tesserádat kérnéd vissza! – morogta Uri.

Marcellus meg volt sértve:

– A gyülekezetnek adományoztam! Nem kérem vissza! Az az én adományom!

– Adományozzanak a gazdagok! Te szegény vagy!

– Nem vagyok szegény! Azáltal lettem gazdag, hogy odaadtam!

Uri elnémult, ebben a dialektikában volt valami igazság.

– Befosott zsidók vagytok, édes fiam – morogta aztán dühösen –, még azt se tudjátok, mitől kell félnetek!

– Na mitől? – kérdezte Marcellus pimaszul.

– Rómától, édes fiam!

Marcellus ezt végképp nem értette. Laposan pislantott az apjára. Öreg hülye, a régi, érvénytelen világ foglya, megérett a halálra. Kár, hogy fel fog támadni ő is.

Uri bizonyos volt benne, hogy újra elhívták a nazarénusok a gyülekezetükbe; nyilván Marcellusszal üzentek, aki azonban nem adta át a meghívást. Uri úgysem ment volna közéjük még egyszer. Hálás volt a fiának, hogy egyszer köztük lehetett, és azon tűnődött, mitől látta ezeket a kedves, tiszta, emelkedett lelkű embereket rémisztőnek.

717

Megpróbálta leszámítani Marcellust, de úgy is rémisztőek maradtak.

Egy istenülő császárért rajongani emberi dolog, mert mindenféle haszonnal kecsegtet, amíg a többiek is úgy tesznek, mintha hinnének benne. Olyan a császár, mint a pénze: a benne való színlelt hitért valóságos tárgyakat adnak.

Valamely pogány isten segítségében hinni babonaság, de mit tegyen a tanácstalan, haláltól rettegő, magára hagyott ember, ha bajba jut, ha végzetes betegség sújtja őt vagy valamely szeretettjét? Odarohan az istenség szobrához, átöleli a lábát, a fülébe súgja a kéréseit, és ha véletlenül teljesülnek, hálatáblát állít.

Az Örökkévalóban hinni, akinek emberi arca nincs és az emberi ügyekben évezredek óta bizonyítottan tétlen, szintén nem butaság: általa olyan közösséghez tartozik az ember, amely végső nyomorában megvédi a cupával és a peával, betegség esetén ápolja, és a fölösleges gyerekeket sem hajítja el, függetlenül attól, szaducceus-e, farizeus-e, esszénus-e. Mindezek, Uri így látta most, egymást gyökeresen kizáró hiedelmek voltaképpen, és csak lustaságból hívják e különféle vallások híveit egyaránt zsidónak. Az egyetlen Isten kiválasztottjának hiszik magukat, igen, de annak hiszik magukat a szamáriaiak is, akik a többi zsidót gyilkolják, mert azok meg őket gyilkolták viszont.

Nem egy vallás a zsidók vallása rég. Talán sose volt egy, akkor sem, amikor Mózes kivezette őket Egyiptomból.

Csak a kisebbségben élők között vannak még zsidók, fenyegettetvén, szorongattatván, mint Alexandriában; ahol többségben élnek, mint Júdea és Galilea nagy részén, már nincsenek zsidók, csak ezt még nem mondta ki senki és ők se tudják egyelőre.

A falvakban még zsidók a zsidók. Ott nem ismernek más hitet, noha az ő naiv hitük nem a papoké, de ők ezt nem tudják és a Templomnak boldogan adóznak.

Hitetlen vallás a római zsidóké is. Olyan, mint a római vallások mindegyike. Szokások és szertartások, lelketlenül betartva, szigorúan ellenőrizve. A kahal földi módon működik és földi bűnöket követ el, mint bármely más közösség, valódi istene Mammon. Nem volt igazuk a római zsidóknak, amikor szorongattatván tiltakoztak, hogy ők nem a mesterségek ősi törvényei alá tartoznak. Ezt a római zsidóutáló hivatalnokok látták világosabban.

De olyan emberben hinni, akit megöltek és aztán feltámadt volna, és azt mondani, hogy ő a Felkent, noha a világban gyökeres változás nem állt be, az minden babonaságnál súlyosabb.

Talán az általános hithiányból támadt ez a téboly.

718

Elképzelte, hogy a Jeruzsálem felé özönlő milliós tömeg egyszerre megtér és a Felkent híve lesz; megborzongott.

Szerencse, hogy azok a júdeai parasztok maradiak, semmi újat nem lehet a fejükbe verni.

Látott ő már olyan szűk tekintetet, mint Marcellusé. Látott elvakultakat. A bethzachariai begyűjtésre váró rajongók tekintete ilyen volt. A jeruzsálemi zarándokok tekintete ilyen volt. A zsidógyűlölő görög söpredék tekintete Alexandriában ilyen volt. Elképzelte a normálisnak látszó ismerőseit, vajon melyikük pillantását nem tudja a képzeletében vakká alakítani magában. Kainisz szemét nem lehet, és nem lehet Theóét sem. De lehet Narcissusét, Claudiusét, Philóét. Vajon Tija szeme rajongóvá alakulhat-e? Aligha. Az ő szemében van valami eleve embertelen, távoli, hideg csillogás.

Próbálta maga elé képzelni Apolloszt, amint gyakorlott szónokként a rajongó hívekhez beszél. Nem ment. Nem látta az új szemét, csak a régit, a normálisat. Nem hisz ebben a tébolyban Apollosz, csak reméli, hogy ezzel a feltámadott Felkenttel a görögök és zsidók egymáshoz közelíthetők, mint Philó szerette volna, és a lelkükből a gyűlölet kiűzhető, ahogyan démonokat űznek ki a betegekből a Simon mágushoz hasonló bölcsek.

Priscilla szeme normális szem, ő nem rajong, de úgy tesz, mintha mélyen meg lenne győződve valamiről, aminek semmi realitása sincs. Az a nő hazudik. Ugyan mit is gondol valójában? A hívek vendégül látásával oldja meg az özvegyi magányát? A férjét nem képes elgyászolni, talán sose szerette, emiatt lelkifurdalása van és elhiteti magával, hogy meg se halt? Súlyos bűnöket követett el a férje ellen, és vezeklés helyett e bűnöket nemlétezőkké nyilvánítja, mert nincs vétek, ha nincs halál? Miért nincsenek gyerekei? Sose voltak? Rémes házasságuk lehetett.

Egyébiránt nem történt semmi, Marcellus evett, ivott, aludt és mászkált, Hágár főzött, a lányok unalmukban segítettek neki, Uri pedig dolgozott. Általános megelégedésre pingálgatta a falakat, új ház építésére vezényelték őket a Quirinalisra, ahol, amíg a falakat nem húzták fel, padlót csempézgetett, és arra is maradt ideje, hogy az enkausztikus technikával ismerkedjék.

Voltak e régi, keleti technikának művelői Rómában, festéket és szerszámokat is lehetett kapni a kicsi boltjaikban, a legfontosabb egy fémszerszám volt, egyik vége kanál, másik vége lapos spatula, e hideg szerszámmal dolgozták rá a forró kötőanyagra a festéket, amelynek a vastagságát nem dolgozták el, és csaknem domborműszerű festményeket hoztak létre így, ráadásul az alapszíneket: a vöröst, a fehéret, a feketét és a sárgát egy palettán tetszés szerint lehetett keverni, 719számtalan árnyalatot létrehozva. Nem színes rajz lett a szerencsés kézzel kivitelezett mű, mint századokkal korábban, hanem valódi festmény, már-már a szobrászattal rokon, és a temperával szemben megvolt az az előnye, hogy az elkészült felületet semmivel sem kellett kezelni, a levegő nem rongálta.

A kicsi boltokban eredeti görög képeket is lehetett kapni, és Urit elbűvölte a perspektivikus ábrázolás, amelyet ugyan régen feltaláltak a görög mesterek, de Rómában mégsem vált még túlnyomóvá. Látta Uri, hogy jeles épületek festészeti ábrázolása vezette a látszat ábrázolásának mestereit, amikor rájöttek, hogy a párhuzamos vonalak a távolban egymáshoz közelítenek és összefutnak a képzeletbeli horizonton; nincs a természetben két párhuzamos vonal, ez az ember műve, aki épít, a természetbe beleavatkozván, Isten művét továbbgondolván. Ember nélkül nincsenek párhuzamosok. Talán sok minden nem volt benne a Teremtésben, amit az ember vitt bele; álmélkodhat a Teremtő kedvére, mi lett ennek a kreatúrának a képzeletéből.

Ezt a mértani csalást, amely a képet látszólag háromdimenzióssá tette, élőlények látszatának rögzítésére is elkezdték használni; a képen kívül álló néző szempontja így vált döntővé, ismerte fel Uri, és azon gondolkozott, hová is helyezze magát, ha bele akar bújni a képbe.

Problémáját az egyik képárusnak is elmondta, kedves, okos ember volt, a szakmájához értett, de Uri kérdését nem volt képes felfogni.

– A mostani képeken – magyarázta Uri – külön van a világ, amit látok, és külön vagyok én, aki látok. De miféle világból látok én? Az egy másik világ?

A képárus hümmögött.

– Ha nem másik világ – mondta Uri –, ha csak egy világ van, akkor nekem is belül kell lennem a képen… De akkor mit látok és hogyan?

Voltak más vásárlók is a boltban, maguk is festők, odagyűltek, vitatkozni kezdtek, összevissza beszéltek, majd egyikük elmondta: ezt a kérdést megoldották már, ahol úgy festenek ki szobákat, hogy összefüggő a kép a négy falon, a padlón és a mennyezeten; már Augustus és Livia szobái is e szerint az elv szerint voltak kifestve; megáll az ember a szoba közepén és arra forog, amerre akar, és belül van a képen.

– Építészeti a probléma, nem festői – vélekedett a bolt ajtajából egy kappanhangú egyén –, a logikus épület a félgömb…

– Miért éppen félgömb? – kérdezte valaki.

– Mert valamilyen talajon mindig állunk… Ha nem így lenne, egy teljes gömb középpontjában kellene lebegnünk, mindenfelől megkötözve…

720

Többen nevettek.

A kappanhangú beljebb lépett a boltba, Uri ránézett. Fiatal, kövér ember volt, rengő hasú, a heréltek puhaságával mozgott, a puffadt, szőrtelen képéből vakítóan kéklett ki a szűk nyílású szeme.

A herélt Urira nézett.

– Papa! – kiáltotta.

Egy kocsma teraszán ültek, forró vizet szopogattak, Uri a fájdalom és az öröm könnyeit nyelte vissza a borral, reszketett.

Theóból nem maradt más, csak a szeme és az értelme. Olyan herélt lett, mint a többi.

– Jól látsz? – kérdezte Uri.

Theót meglepte a kérdés.

– Persze.

Hallgattak.

– Nem is tudom – kezdett bele Theo –, miért kellene haragudnom rájuk… Még nem voltak nemi vágyaim, amikor kiheréltek, úgyhogy nem tudhatom, mit vesztettem…

– Nem is érzel olyasmit? Nem bizsereg a végbeled?

Theo ismét meglepődött.

– De igen… Ha szép nőt vagy szép férfit látok, bizsereg ott valami… Nem nagyon, de érzem… Inkább esztétikai öröm ez, mintsem bármi egyéb… Szép festményre is bizsereg…

– Miért kellett téged kiherélni?!

– Tetszettem annak a férfinak, aki megvett és szeretőként használt. Emlékeztettem az elhunyt feleségére…

Uri nem tudta visszatartani a könnyeit.

– Rendes ember volt – nyugtatta Theo –, igazán szeretett. Taníttatott, vigyázott rám…

– De mit csinált veled, seggbe baszott!?

– Hány lyuka van az embernek? Nem sok. Azokat használta.

– És még mindig?!…

– Leszúrták egy éjjel, nem tudom, miért… Megsirattam.

Theo elmesélte: Pompeiben él, szép, gazdag város, villákat épít és díszít, nem is szándékozik elmenni onnét, fiatal kora ellenére megbecsülik, kézről kézre adják.

– Hamar gazdag lettem és ki is váltottam magamat – mondta Theo –, a fülemen már beforrt a lyuk, nézd csak?! Küldtem volna pénzt nektek, ha tudtam volna, merre jártok…

– Biztos, hogy nem lehet gyereked? – kérdezte Uri.

721

– Biztos – nevetett Theo a magas kappanhangján –, de van nekem családom: fiúk, lányok, férfiak, nők… A házam népe… Megvettem őket és mindet felszabadítottam, de ott maradtak nálam egytől egyig… Kutyák is, macskák is vannak… Eltűnődtem, mitől olyan fontos a vérség… Háborúznak érte, gyilkolnak, minek? Gondoltam rá, hogy ha megtalállak titeket, odajöhetnétek… De nem biztos, hogy örülnétek nekem, annak, aki lettem…

Uri hallgatott.

– Marcellus meg a lányok majd csinálnak neked unokákat – mondta Theo.

Uri hallgatott.

– Egyszer – mondta Theo és felnevetett – pontosan kiszámítottam az alexandriai dőlésszögedet… Fel is jegyeztem valahová…

Mesélt még Theo sok mindent csapongva, Uri némán hallgatta.

Igen csodálkoznak a férfiak, hogy neki nincsen előbőr a nemi szervén. A nők is szoktak csodálkozni, akik őt viszontnyalogatják, bár eredménytelenül. Miután nem volt bármicvája és heréltként már nem is lehet, mindent eszik, ami zsidóknak tilos; nagyon finomak a tengeri herkentyűk és a disznóhúst is igen megkedvelte, maga is szokott sütni fűszeres sertésszeleteket, a kertjében százfős dínomdánomokat rendez. Pompei fekvését, klímáját, gyönyörű kertjeit, épületeit dicsérte; Rómába anyagokért szokott jönni, kinézi, megveszi, aztán mások szállítják el. Fest is, nem csak épít, a növényi ábrázolásai híresek.

– Ruhákat is szabok! – büszkélkedett Theo –, selyemből, muszlinból… Azzal még többet keresek, mint az építéssel!

Megnyugtatásul hozzátette: ő nem vett részt abban a látványosságban, amelyet Livincius Regulus rendezett a pompei cirkuszban, s amelynek Rómába is eljutott a híre. Nuceria és Pompei lakosai estek egymásnak a gladiátoroknak szurkolván, és sokat lemészároltak egymás közül a nézőtéren; ilyesmi többé amúgy sem fordulhat elő, mert tíz évre betiltották a cirkuszi játékokat Pompei területén, hála az Örökkévalónak.

Uri hallgatta és arra gondolt: ez is élet. Jobb, mintha megölték volna.

Theo nem érdeklődött a testvérei és az anyja felől, pedig egykor szerette őket, és Uri nem mondott róluk semmit. Theo megismételte: szívesen látja őket Pompeiben, ahonnét nem akar elköltözni, ott akar megöregedni és meghalni is.

– Könnyű engem megtalálni, mindenki ismer és kedvel – mondta elégedetten –, Theophilus, a herélt!

Theo fizetett, intett, négy szolga sietett a hordszékkel.

Szuszogva mászott bele a nagy testével és csókot intett az apja felé.

722

Uri úgy érezte, valami végleg eltört benne.

Nem mondta meg otthon, hogy találkozott Theóval.

Egyik nap elébe állt Irene azzal, hogy terhes.

– És ki légyen az unokám boldog atyja? – érdeklődött Uri szívélyesen.

Felhorkant, amikor megtudta, hogy vízhordó rabszolga.

– Édes lányom! – kiáltott fel kétségbeesve –, édes lányom!

Irene a kiálló metszőfogai alá harapta be az alsó ajkát, úgy nézett az apjára eltökélten, gyáván és bután.

A vízhordók arról híresek, hogy minden özvegyet és aggszüzet megkefélnek. Uri tudta, hogy ennek a rabszolgának a felszabadítását ő fogja fizetni. Nyüzüge kis alak volt, alattomos pillantású, sötét bőrű, ki tudja, miféle fajzat.

Némi kéjjel mondta neki Uri:

– Körül kell metélkedned, fiam, nagyon fog fájni. Talán a faszodból is levágnak egy szép darabot, én legalábbis remélem, hogy így lesz. Ez az ára, hogy fizessek.

A jövendőbeli vej beleegyezőleg, sunyin hallgatott.

Nekem vízhordó volt a szeretőm, gondolta Uri, a lányomnak vízhordó lesz a férje. Igazságos az Örökkévaló.

Megtörtént, aminek meg kellett történnie, a volt rabszolga az Izsák nevet kapta; Hágár úgy tett, mintha boldog lenne, sütött, főzött az esküvői lakomára, amelyen nem voltak sokan.

Irene fényesebb lagzit képzelt el magának és apja szemére hányta, hogy garasoskodott, holott a férje felszabadítása nem is került olyan sokba.

– Az nem – helyeselt Uri –, de iszonyú sokba fog nekem kerülni az unokám polgárjoga!

Irene nem értette: ha szabados az apa, ő meg szabadnak született, miért nem szabad a gyerekük?

Uri sóhajtott és elmagyarázta: azért, mert Pallas, Claudius rabszolgája, akinek az öccse ama Felix, Júdea helytartója, furmányosan kieszelte a törvénymódosítást, amely szerint ha rabszolgához megy egy szabad nő, maga is rabszolga státusba jut; ezt még Claudius alatt hagyták jóvá és azóta is érvényben van.

– De Izsák szabados lett! – kiáltotta Irene.

– Vagyis te is csak szabados vagy, és a gyereketek is az! Csak az ő gyereke kaphat polgárjogot és tesserát, az unokátok!

Irene zokogott, ő ezt nem tudta, ha ő ezt előre tudja, ha előre figyelmezteti rá akárki, ha az apja előre szólt volna, ha az apja felvilágosította volna, ő dehogy szűri össze a levet egy ilyennel!…

Uri nagyon unta.

723

– Polgár lesz, ne bőgj, csak sokba kerül nekem! – kiabálta. – Azért hozták a törvényt, hogy kivételeket adjanak a hatálya alól, jó pénzért! Keresztülverték a szenátuson, és Pallas ötmillió sestertiust kapott érte jutalmul Claudiustól! Tudta az a dög, mit jutalmaz, busásan megtérült neki! És azért hagyták érvényben Nero alatt, mert ők is keresnek rajta! Minden törvény lényege a kivétel, abban van a pénz! Nincs is olyan törvény, amit ne ezért hoznának!

Irene tovább zokogott, az államelmélet alapjait nem fogta fel. Uri otthagyta és nekiindult, hogy megtudakolja, most éppen kinek kell fizetni, mert Pallast ugyan nem végezték ki, mint Narcissust, még a sok száz millióját is meghagyták, de a hatalomból kiebrudalták.

Uri nem bírta elviselni a hozzájuk költözött Izsák sunyi képét és rosszul volt a testszagától, úgyhogy vett nekik egy vityillót a Túlnan szélén, ahová aligha terveznek bérházat, ott született meg Uri első unokája, csúnya fiú, de egészséges. Sokba került a polgárjoga, de meglett.

Nézte Uri a kisebbik lányát, Eulogiát, nem volt vonzóbb a nővérénél. Normálisabb pasast kéne beszerezni a számára.

Eulogia alig múlt tizenkét éves, amikor zsidót fogott magának, egy buta, nagydarab fiút a Túlnanból, rokon volt, annak a hülye, Jeruzsálemet is megjárt gazdag kovácsnak, Siculus Sabinusnak az unokaöccse, a nagybátyja műhelyében dolgozott. Esküvő után Eulogia beköltözött a Túlnanba, szabadulni akart az elviselhetetlen szüleitől minél előbb. Uri rendes hozományt adott vele és örült, hogy nem élősködnek a nyakán.

Pénze nem maradt, kölcsön kellett kérnie, még több munkát vállalt.

Marcellus a gyülekezetével lófrált és valamelyik hívő testvér házába hurcolkodott, ott várják a Felkent újabb eljövetelét.

– Várjad, fiam, várjad erősen – biztatta Uri.

Neki nem adott pénzt.

A Via Nomentanán a paraszt házában Uri Hágárral maradt. Megvette a házat, voltaképpen potom áron, a paraszt boldogan elköltözött. Vályogból épült a ház, alul vizesedett és penészedett, a felújítására nem maradt pénzük, így is jó lesz, amíg a fejükre nem omlik.

Uri értésére adta a feleségének, hogy nem haragudna, ha beköltözne valamelyik lányához a Túlnanba, de Hágár a mászkálást választotta: hetente kétszer elgyalogolt a Túlnanba, megfőzött Eulogiánál, aztán visszagyalogolt a Via Nomentanára. Irene ezeken a napokon elment Euologiához és elvitte az étel felét. Lusta dög, gondolta Uri, a lányai mellett többet kellene dolgoznia, mint mellettem. Urira nem 724kellett főzni, az építkezésekre szolgák szállítottak ebédet, aránylag olcsón; nem tiszta étel volt, de hát az állatok és emberek falra mázolása sem Mózes törvényei szerint való.

Nézte Hágár buta, csúnya, lapos képét Uri és csodálkozott. Mennyi mindenen mentek keresztül egymás mellett, és mégsem együtt. Ha mondott valamit Uri, Hágár nem értette, és ha értette is véletlenül, úgy tett, mintha nem értené. Biztos, hogy nem egymásnak teremtette őket az Úr. Csoda, hogy mégis lettek gyerekeik. Hogy van ez?

Békés évek voltak ezek, amikor a félkarú Burrus és a bölcs Seneca irányította a világbirodalmat, és bólogattak a népek, amikor meggyilkolták Britannicust, Claudius vér szerinti fiát: ez a nyugalom ára. Seneca állítólag azzal óvta a gyilkosságtól Nerót, hogy figyelmeztette: „Mindenkit megölhetsz, de az utódodat nem tudod megölni”. Szegénységet, szerénységet prédikált Seneca bölcs, sztoikus leveleiben, amelyeket Marciához, Cordus lányához intézett, és háromszázmillió sestertiust halmozott fel magának négy év alatt; bólogattak a népek és a könyvet így olvasták.

Némi izgalmat keltett, hogy Nero elvált Octaviától, Claudius lányától, akit tizenhat évesen vett feleségül, és elvette Poppaea Sabinát, aki a barátja, Otho szeretője, majd felesége lett; Othót elküldte helytartónak Lusitaniába, csodálták, hogy nem ölette meg. Aztán visszavette Octaviát, de mégsem, és inkább megölette végül; húszéves volt Claudius csúnya lánya és meg kellett halnia. És mesélték, hogy anyjával is szeretkezik a császár a zárt kocsiban, látni a dolog nyomait a kocsiban, a ruhájukon, aztán eltiltotta Agrippinától a testőröket a császár, és Bauliban szétesőre tervezett hajóra ültette, ráomlott a mennyezet, de Agrippina kiúszott, csak a társalkodónője veszett oda, Acerronia Polla, akit sebesülten agyonszurkáltak; de aztán csak lemészároltatta az anyját a császár, a rátámadó Herculeius hajóparancsnoknak azt kiáltotta Agrippina: „A méhembe döfjed!”, és mikor a meztelen hulláját megtekintette Nero, állítólag felsóhajtott: „De szép nő volt az én anyám!”, és nagy temetést rendezett neki.

Egyébként nem történt semmi érdemleges, lehetett üzletelni. Folytak csatározások a britekkel és a germánokkal, de messze; a parthusokkal Nero látványosan kiegyezett, a parthus királyt és küldöttségét csókkal és játékokkal fogadta. A Forumon izgatottan tárgyalták, hogy a császár elrendelte: ezentúl a szenátusi fellebbezésért is fizetni kell; ez voltaképpen új adónem, hangoztatták.

A Túlnanban az keltett izgalmat, hogy a véneket meglátogatta Tiberius Julius Alexander és egy lóképű alak, az új alexandriai 725 alabarkhosz, akit Tiberius Julius Alexander bemutatott a római elöljáróknak.

Démétriosz, Trüphón fia, jött rá Uri.

Addig ágált az alabarkhosz és a családja ellen, amíg végre kiegyezhetett a gyűlölt Tijával. Nagyon akart. Milyen jól látta ezt Apollosz.

Mi lehet Apollosszal?

Sok játékot rendezett Nero, a Marsmezőn épült amfiteátrumba tengervizet bocsátott és valódi tengeri szörnyek fickándoztak benne, és a víz alatt küzdöttek meg velük a gladiátorok, valamint négyévente esedékes hármas olimpiai játékokat alapított, zene–irodalom, atlétika–birkózás és lovaglás–kocsihajtás szerepelt a műsorukon, így hát még gyorsabban nyakára hágott az örökölt vagyonnak, mint Caligula, úgyhogy új adókat vezetett be a Seneca–Burrus páros és még azt is megtiltották, hogy a kocsmákban babon kívül mást is főzzenek. Ez már nem tetszett a népnek, amely persze bámulta a játékokat és nem győzött élvezkedni, hogy egy nyolcvanéves öregasszony is ropta a színpadra vezényelt előkelő nők között a táncot; ő volt Aelia, aki Claudius házában is folyton dúdolt és táncikált és már akkor is öreg volt. Visszavonták a Claudius alatt bevezetett kedvezményt, mely a proletároknak teljes ellátást biztosított, és megint csak élelmiszercsomagokat osztogattak; ez sem tetszett a népnek, de pénzt is szórtak a nép közé, meg falabdákat, amelyekre fel volt írva, miféle utalvány is az, be lehetett váltani élelmiszerre, italra, ruhára, csecsebecsékre, ennek örültek, kapdosták és összeverekedtek rajtuk.

Tigellinus, Nero kegyeltje nagy tutajt ácsoltatott, Agrippa taván vontatták körbe a hajók; arannyal és elefántcsonttal voltak díszítve, mint Pheidiász szobrai; vadakat, madarakat, tengeri szörnyeket hozatott messzi földekről; a tó partjára előkelő asszonyokat vezényelt, akik kurvákként árulták magukat; mezítelen volt mind, sok ezer nő; számos előkelőség és alantas népség volt meghíva e duhajkodásra, melynek során Nero házasságot kötött egy Pythagoras nevű alakkal, Nero viselte a menyasszonyi leplet; a népek valódi pénzt adtak hozományul e párnak, tanúk is voltak, papok is akadtak, és általános körbeüzekedés tartatott, melyben az Augustinusok csapata, ez az előkelő ifjakból Nero által verbuvált pimasz horda elöljárt; erről beszélt a város hetekig.

Akkor tört ki a tűzvész.

A Cirkuszban indult a bódék között, a kolbászsütők lehettek elővigyázatlanok, legalábbis így mondták, de a szélben gyorsan elharapózott, a Palatinusra is átcsapott; lángoltak a kicsi, hegyre kapaszkodó szűk utcák, égett a Forum környéke, a császár palotája, sok-sok templom, szentély, raktár, barakk, bérház; leégett a Luna-szentély, 726a Hercules-szobor, a Iuppiter Stator-templom, Romulus szentélye, Numa királyi háza, a Vesta-templom, a Subura, leégtek a könyvtárak a pótolhatatlan tekercseikkel. A Via Nomentana külső részére nem terjedt át a tűz, de a belsőre igen, tüzet fogtak a magas bérházak: vagy a szél hordta oda a parazsat, vagy a tulajdonosok kaptak észbe és gyújtották fel a házaikat, majd fizet a biztosító. Nagyon nagy tűz lett, a vigilek rohangásztak. Az Aventinuson is tűz támadt, mondták a népek, akik rohantak, hogy megfelelő helyet találjanak maguknak e nagyszerű látványosság megtekintésére. Elharapódzott a tűz az egész városban, égett az Esquilinus, talán gyújtogattak is az élelmes proletárok, mert a vigilek el voltak foglalva, azalatt szabadon lehetett rabolni. Uri a tűz második napján befelé ballagott a városba, de nemigen látott semmit, csak vörös foltokat. Emberek rohantak vízzel vagy rablott jószágokkal, katonák is trappoltak, vigilek is a szekereikkel, vízhiány lett, talán vízvezetékeket is elvágtak, őrült fejetlenség lett úrrá a városon, Uri hazament.

Hat napig égett a város, páratlan értékek mentek veszendőbe. Kihamvadt a tűz, fellélegeztek az emberek, de a hamu alól, épp Tigellinus birtokán a láng felcsapott, és megint elborította a füst az eget.

A császár Antiumban tartózkodott, amikor a tűz kitört, és csak akkor tért vissza, amikor a palotáját is elérte, amely a Palatinus és Maecenas kertjei között feküdt, de ő sem tehetett semmit, leégett a császári palota és körülötte minden.

Négy kerület maradt ép, három porig égett, a többi hét súlyos károkat szenvedett.

Július 17-én kezdődött a tűzvész, azon a napon, amikor hajdan a senonok felgyújtották az akkor még kicsike Rómát.

Uri a házikójában kushadt és áldotta az Örökkévalót, amiért a tyúkokat és kecskéket is megvette, a paraszt nem szeretett bajlódni velük, azokat most karámba terelte és erős zárakkal bezárta, mert élelmiszerhiány lesz. Saját fúrt kútja is volt, ezért is áldotta az Örökkévalót. Hágár a harmadik napon tért vissza a Túlnanból, ahová a tűzvész kitörésekor rohant; a Túlnanban nem égett le semmi, a Tiberis másik partjára nem csapott át a tűz, ott eszük ágában sem volt gyújtogatni.

– De a város, de a város! – jajgatott Hágár, mintha Róma lett volna a lakhelye, és hamut szórt a fejére.

Nem sokkal Hágár után állított be Marcellus.

– Eljön másodszor is, eljön! – kiabálta. – Minden igaz! Igazat prédikálnak a próféták, az Ő prófétái! Előre küldte a Sátánt, ahogy meg van írva, és Nero megtisztította az Ő útját! Ez a tűz az Ő tüze! Jön már, közelít, bármely pillanatban ideér! Elkezdődött, elkezdődött! Imádkozzatok!

727

– Te hülye! – ordította Uri. – Ezt ne csináljátok, ez életveszélyes!

– Itt a bizonyíték! – kiáltotta Marcellus. – A hitetlenek is láthatják! A pogányok is láthatják! Ez már az Ő műve!

– Azt akarod, te barom, hogy a zsidókra fogják a gyújtogatást?!

– Pokolra jutnak a hitetlenek! – üvöltötte Marcellus. – Te jutsz pokolra legelőször! Meg is érdemled!

Anyját hívta, csatlakozzék hozzájuk, mert ott imádkoznak a Túlnanban, csatlakoztak hozzájuk sokan, erősen várják a Felkentet, aki a tűzzel üzent és karddal jön el, a hívei hite által lépdel a felhőkben, a füst az Ő füstje, a láng az Ő lángja, de Hágár fáradt volt, nem akaródzott visszagyalogolnia.

– Te is pokolra jutsz! – vicsorgott az anyjára Marcellus és elrohant.

Uri felnyögött.

De nagy baj lesz ebből.

Még füstölögtek a romok, amikor Nero az épen maradt Rostráról császári méltósággal kihirdette, hogy újjáépíti Rómát, amely szebb lesz, mint valaha; mondta: áldás volt e tűz, mert nagyobb királyi palotát építhet, teli lesz szépséges kertekkel, Róma dicsőségére; ígérte: az Avernus-tóból csatornát vágat a Tiberis torkolatáig, hogy legyen elég víz a tűzoltásra; rendezett város lesz végre Róma, és nem szűk, sötét, átláthatatlan sikátorok koszfészke; rendezettebb lesz, mint Alexandria. A törmeléket hajók vigyék le a Tiberisen, rendelte el, és az ostiai mocsarakat töltsék fel vele. Elrendelte: a házak a második emeletig nem épülhetnek fából ezentúl, hanem kemény albai sziklakőből. Nem lehet közös faluk többé az egyes házaknak, hanem minden egyes épületet külön-külön fal vegyen körül. Kérte a népet, könyörögjön Vulcanushoz, Cereshez és Proserpinához. Kérte az asszonyokat, engeszteljék ki Iunót a Capitoliumon, amelyet épen hagyott a tűz. Azt is mondta: hallja, azt híresztelik, hogy ő maga gyújtatta fel Rómát, ő, a császár! Micsoda páratlan, sosemvolt, förtelmes gyanúsítás, micsoda alávaló rágalom! Ezért megparancsolja, hogy fogdossák össze ama sötét lelkű, ármánykodó, eszelős, gonosz zsidókat, akik a tűzvészt az ő Istenük bosszújának mondják, Rómát megátkozták, Rómára gonosz varázslatot bocsátottak, a római nép lelkét összezavarják, megigézik, megrontják, ők, akik a tüzet okozták és Róma nyomorúságát előidézték és ártatlan polgárok százainak halálában bűnösek, mint ezt sokan látták és tanúsítják.

Fújoltak és fütyültek a polgárok és a zsidókat szidták és rohantak bosszút állni.

Összefogdosták a nazarénusokat vagy akit bárki annak mondott, kínvallatták őket, ők a gyújtogatást készséggel elismerték és megnevezték a cinkosaikat. Feljelentettek sok zsidót a kínozatlan zsidók 728előzetes védekezésül; riválisoktól, ellenségektől lehetett megszabadulni simán. Az Augustinusok vétlen járókelőket is összefogdostak, levetkőztették őket, és akinek az előbőre hiányzott, felkoncolták, akinek pedig megvolt, azt dühükben verték agyon. Nem volt tanácsos Róma megmaradt utcáin járkálni azokban a napokban. Rómában elterjedtek az alexandriai babonák: a zsidók nem-zsidók vérét isszák szombaton, görög gyerekeket vágnak le és sütik meg, ezért is nem esznek disznóhúst. Nemcsak zsidók menekültek Alexandriából Itáliába, hanem görögök is szép számmal, magukkal hozták a rémmeséket. A legtökéletesebb zsidók elleni vád a varázslás volt: a zsidók képesek arra, hogy átkokat mormolva bárhol, bármit lángra lobbantsanak, nem kell nekik ehhez parázs vagy tapló. A megkínzottak többsége e vádat megalapozottnak mondta, mielőtt a kerék a koponyájukat összereccsentette volna. Igen hihető volt e vád, a politikai elemzők emlékeztettek rá: annak idején Germanicus halála miatt Pisót is varázslással vádolták meg elsősorban, és Piso e vádat elismerte, hiszen öngyilkos lett, holott még tartott a tárgyalása; már őt is a zsidók rontották meg.

Vadállatok bőrébe varrták az első kivégzendőket majmokkal, patkányokkal és kutyákkal összezárva, mint az anyagyilkosokat, hiszen Rómát árulták el, az édesanyjukat, ez volt a vád, és a Tiberisbe vetették őket, de elfogytak a majmok; akkor kutyáknak vetették oda a bőrbevarrtakat, de bőrből is hiány támadt, meg a kutyatulajdonosok is tiltakoztak, akik futtatásra idomították az állataikat, mert ha emberhúst zabálnak, soha többé nem fognak engedelmeskedni; így aztán a Marsmezőn emelt amfiteátrumban vadállatok elé vettette a nazarénusokat Nero, aki kocsihajtónak öltözött, úgy nézte a dolgot a porondról, közvetlen közelből, de az állatok jóllaktak, és azokból sem volt elég; akkor aztán Nero a leégett kertjeiben feszíttette keresztre a maradékot és szabaddá tette a belépést.

Amikor Uri meghallotta, mi folyik, a kertekbe sietett. Ő nemzette Marcellust, legalább a haldoklása közben lássa még, ha ugyan nem falták fel már a kutyák vagy a tigrisek. Nem félt, hogy felismerik és őt is keresztre vonják, úgy érezte, eleget élt már.

Sok száz ember lógott a kereszteken, némelyek fejjel lefelé, volt, aki élt még, volt, aki már meghalt. Lovasok vigyáztak a rendre, rokonok bóklásztak vizes köcsöggel a kezükben vagy a fejükön kétségbeesetten, nem bántották őket; gyászolók hajlongtak Jeruzsálem felé, ruhájukat megtépve, fejükre földet szórva; bámészok sokasága élvezte a látványt, amely minden addigi cirkuszi szórakozást felülmúlt. Spartacus leverése óta nem feszítettek ennyi embert keresztre, az pedig rég volt.

729

Uri módszeresen lépdelt, neki közel kellett mennie minden egyes kereszthez, hogy a felfeszítettek arcát lássa. Fárasztó volt a menetelés, közben lökdösték, taszigálták. Az élők jajgattak, vízért könyörögtek, rángatóztak, fulladoztak, a szar végigcsorgott a lábszárukon, a fejjel lefelé felkötözöttek szájából, orrából csorgott a vér; az erősebbek, a fejjel lefelé lógó fiatalok még megfeszítették az izmukat és lógtukban derékszögben vízszintbe hozták a felsőtestüket, majd aláhanyatlottak ismét.

Uri számos ismerőst fedezett fel a Túlnanból, nem gondolta volna, hogy ők is e tébolyult, rajongó szektához csatlakoznak, vagy nem csatlakoztak, csak a vagyonukra fájt a följelentők foga. Elképedt, amikor a vén Honoratust fedezte fel holtan, a bal lába hiányzott, azt korábban vághatták le neki. Ő biztos nem lett nazarénus. Forradalom zajlik a Túlnanban, új emberek lépnek a régi vének helyébe, akik a nazarénusokkal nem tudtak elbánni. Sok arcot vélt júdeainak, azok hittérítőkként érkezhettek. Egy fejjel lefelé felakasztott vénembernél sokáig állt. Nem élt már, hosszú, ősz szakálla lengedezett a szélben, és amennyire így fejjel lefelé látni lehetett, mosolygott. Nagy bűnöket tudhatott le a halálával boldogan.

Egész nap mászkált a kertben Uri, mert új megfeszítendőket is hoztak még, de Marcellust nem találta. Megszökött? Időben megjött az esze? Megölték korábban?

Alkonyatkor Nero meggyújtatta a megfeszítetteket, hogy világítsanak és lássák őket a népek; szalmát raktak a keresztek aljába és meglocsolták olajjal, hogy jó füstösen égjenek. A holtak némán sercegve, az élők jajgatva égtek.

Megérkezett Rómába Alexandria. Eddig csak lenézték és kinevették Rómában a zsidókat; a nazarénus vakhívők elérték, hogy gyűlöljék.

Marcellus a kecskék mellől mászott elő késő este, amikor Uri hazaért.

– Nem láttalak megfeszítve, édes fiam – üdvözölte Uri tárgyilagosan.

Marcellus a kecskeszart törölgette a lábáról.

– Elárultad őket, édes fiam? – érdeklődött Uri szívélyesen. – Loholtál és feladtad őket, édes fiam? Így mentetted meg a bőrödet?

Marcellus hallgatott. Hágár előírásszerűen tördelte a kezeit.

– Azt hiszem, én nem árultam volna el őket – tűnődött Uri. – Ők voltak a te családod, a te testvéreid…

– Hazudtak – sziszegte Marcellus sötéten.

– És erre csak most jöttél rá? Amikor öldösik őket? Miféle hit volt a tiéd?!

– Eljön Ő – suttogta Marcellus –, de éjjel jön el, lopva, mint a tol730vaj… És reggelre más lesz a világ… És a bűnösöknek bocsát meg legelőször!…

Uri elnémult.

Van még mit tanulnom, gondolta és felnevetett. Sokáig vihogott magában, nem bírta abbahagyni.

Hágár rémülten, Marcellus gyűlölettel nézte. Aztán Hágár megkopasztott egy tyúkot, megfőzte, imádkoztak a holtakért és nagyot lakmároztak szótlanul.

Sosem volt építési láz tört ki Rómában. Nero kijelentette: az új palotája elé nagyobb szobrot emeltet magának aranyból, mint a rhodoszi kolosszus volt; megtapsolták.

Leégett sok új ház az Alta Semitán meg a Vicus Longuson, a Viminalis völgyétől északra, Uri falfestményei megsemmisültek. Nagy szerencse volt ez, mert a tulajdonosok nekiláttak újraépíttetni a házaikat, a pénzük nem hamvadt el; Urinak még több munkája lett, mint annak előtte, és az adósságait törleszteni tudta.

A nazarénusok elleni hajszából kimaradt, nem számoltak vele mint zsidóval, nem volt tényező a szemükben, a düledező vályogházát nem irigyelték, nem is tudták, hol lakik.

Azon tűnődött: nem eléggé szerények mostanában az emberek és nem eléggé alázatosak.

Azt hiszik, senki sem szenvedett előttük és senki sem gondolt előttük semmit semmiről. Azt képzelik, egyedül ők a jogosultak, hogy túléljék a halált, amit előttük senki. Lenézik azokat a tíz- és százmilliókat, akik előttük éltek, azok hülyék voltak, képzelik, csak mert hagyták magukat meghalatni. Azt képzelik, éppen őket tünteti ki végtelen kegyelmével az Úr, ők lesznek az első nemzedék, amelyik megússza a halált, s hogy ehhez az indok is meglegyen, azt képzelik, ez a mostani világ az élhető világok legborzalmasabbja, és a gyökeres változásra emiatt megérett.

Nem olvastak ezek történeti munkákat, vagy ha igen, semmit sem fogtak fel belőlük.

A Szentírást sem úgy olvassák, ahogy kéne.

Végigfutott az életén gondolatban Uri és úgy találta: számtalanszor gondolhatta volna, hogy annál rosszabb, mint ami ővele, senkivel sem esett meg, és mégsem gondolta úgy.

Mitől voltam olyan béketűrő? Mitől lettem alázatos? Azt képzeltem talán, hogy adatik másik életem? Ha ezt kibírom, jutalmul egy szebbet kaphatok?

731

Talán mert sokat képzelegtem, és lett egy másik életem. Olvasván is képzelegtem, gyalogolván is képzelegtem. Nem egyetlen életem volt nekem.

Ideje jött, hogy ilyesfajta dolgokról elmélkedjék, mert a lányait férjhez adta, az első unokája megszületett, a fiai felnőttek és nem halnak éhen – lett belőlük, ami lett, mindegy –, és nem kívánhatja már az Úr, hogy a fajának fenntartásával bíbelődjék. Tartsák el magukat a gyerekei, ahogy tudják.

Nagy-nagy legyintést érzett a lelkében eluralkodni Uri, öregedvén. Talán úgy gyakorol kegyelmet az Örökkévaló, hogy hívének az életből való távozását időben rábocsátott hatalmas életutálattal könnyíti meg. Elveszi a fogait, elveszi az ízületei rugalmasságát, elveszi a hátának egyenességét, elveszi az étel és az ital ízét, elveszi a férfiasságát, hogy ne legyen mit sajnálnia.

Olvasni szeretett volna még. Eszébe jutott, hogy egykor könyvtárat szeretett volna gyűjteni magának – miért ne?

Elgyalogolt egy vasárnap a Túlnanba, ahol rég nem járt, nem változott ott semmi, csak néhány csúnya bérházat húztak fel, és beállított a házba, ahová Theo, aki még nem volt kiherélve, a tekercseit vitte letétbe. A szimpatikus fiatalember háta időközben meggörbült, a hajában ősz szálak meredeztek; készségét nyilvánította, hogy a letétben hagyott tekercseket visszaadja.

– Nem a tekercseimért jöttem – mondta Uri. – Beszállnék a könyvtáradba pénzzel.

Az ifjúnak elállt a lélegzete.

– Nem elvenni jöttem, hanem adni!

– Értem – mondta a tulaj.

Salutius volt a neve, nagyon csodálkozott.

– Minden elpusztul – magyarázta Uri. – A kőtáblákat szétverik, a bronztáblákat beolvasztják, az oszlopokat ledöntik. Bár az archívumokat is szeretik felgyújtani, némi esélyük a túlélésre mégis csak a tekercseknek van.

Salutius úgy gondolta, beljebb invitálja a házába Urit és bemutatja a családjának, Uri fintorgott.

– Nem érdekelnek a családok – mondta sötéten. – Inkább menjünk, igyunk egyet valahol.

A Túlnan kikötőjébe mentek, ahol az új barakkok és a magas, csigás szerkezetű rakodódaruk között nagy volt az élet. Uri kiválasztott egy árnyasabbnak látszó teraszt.

732

– Hát így – mondta és Salutiusra mosolygott.

Salutius magába süppedve hallgatott. Nem mondott köszönetet, nem hízelgett, zavarban volt és nem palástolta.

– Bort? – kérdezte Uri.

– Nem szoktam inni.

– Én se gyakran.

Így hát bort ittak tisztán, mert a víz, amit hoztak, zavarosnak látszott.

– Jól keresek – mondta Uri. – Rengeteg a munkám, és minél pocsékabb képeket festek, annál jobban megfizetnek. Festem, amit kérnek: nimfákat, szatírokat, isteneket, szörnyeket, ligeteket, hajókat, idillt, harci jelenetet, trójai falovat…

Salutius bólintott. Nem nehezményezte, hogy zsidó létére Uri emberábrázolatokat mázol.

– De miért éppen könyveket? – kérdezte.

– Zsidó ritkaságokba akarok beruházni – mondta Uri. – Az a sejtésem, hogy hamarosan minden, ami zsidó, ritkasággá minősül.

Salutius eltűnődött.

– Miért nem inkább ékszereket veszel? – kérdezte. – Azt könnyebb mozgósítani.

– Nem üzletelni akarok – mondta Uri. – Meg szeretném őrizni, ami különben elveszne.

Szopogatták a bort, nem volt jobb, mint a rhodoszi, amelyet a terasztól nem messze tárolt egykor Uri az amforákban.

– Például – mondta Uri – ma még ott áll Alexandriában a zsidó sztélé, rávésve az ottani zsidók Augustustól származó jogai. Le kellene másoltatni és idehozatni.

Salutius meghökkent.

– Nem látod túl derűs színben a jövőt – jegyezte meg.

– Bűzlik nekem a Nagy Tenger egész medencéje az összes partjaival – mondta Uri. – Kezd a fejemben összeállni mindaz, amit láttam. Egyszer megúsztam egy vészt Alexandriában, és az a sztélé is átvészelte. De a következő vészt már nem fogja átvészelni.

– Miért épp Alexandriában lesz baj?

– Ott is. Mindenütt.

Szopogatták a bort, körülöttük vidám élet zajlott, sok volt az úrinő, a tengerész, a rakodó, a jós, a jósnő, a kurva, a kereskedő, a bámész sétáló, az utcai zenész, a mozgóárus, a kéregető koldus.

– Rómában is? – érdeklődött Salutius.

Uri eltűnődött.

– Itt talán nem annyira – mondta. – Kevés itt a zsidó és el is vannak gyávulva mostanában, nem fognak ugrálni. El tudom képzelni, mi folyik itt nálatok.

733

– Nálunk?

Helyénvaló kérdés volt, Uri bólogatott.

– Nálatok zsidóknál – erősítette meg. – Imádkozom reggel és este, jólesik. Gyülekezetbe nem járok. A szombatot egyedül ünneplem, harapok valamit, elnyúlok, képzelgek és elalszom. A feleségem péntek délben bejön a lányaihoz és vasárnapig itt marad. Engem nem hiányolnak, elég nekik, hogy tömöm őket pénzzel. A zsidó adókat is megfizetem, elég az a zsidóknak. Az előbőrömet nem tudom visszanöveszteni, de ha megtehetném, talán megtenném.

Salutius feltette a logikus kérdést:

– Nazarénus lettél?

– Nem – mondta Uri. – Nem vakultam el, de nem tudom, miért nem. Talán nem akarja az Örökkévaló.

Szopogatták a bort, körülöttük vígan tenyészett az eszméletlen élet.

– És hogy gondolod a dolgot? – kérdezte Salutius.

– Amikor pénzem van, elhozom, te pedig a beszerzéssel foglalkozol. Elismervényt nem kérek. Nem akarok beleszólni semmibe. Azt veszel, amit akarsz. Én legföljebb tanácsot adok, de nem muszáj megfogadnod.

– Nem kell lemásoltatnom a sztélét?

Most bujkált először irónia Salutius hangjában, Uri megörült.

– Nem, fiam – mondta. – Nem muszáj.

Salutius nevetett.

Újabb bort rendeltek, Uri hagyta, hadd fizesse ezúttal Salutius. Fura figura volt, nem a kikötői kocsmába való. Sűrűn pislogott a fekete szemével, vékony volt az arca, vékony a szája, mélyen ült a szeme, aszkéta az egész ember, hosszú végtagokkal, szőrös kézfejjel. Hajlott háttal ült a széken. Igazi könyvmoly. Pedig jó a szeme, ő nem kényszerből kezdett olvasni.

– Például – szólalt meg Salutius –, itt van a szegény megboldogult Honoratus hagyatéka.

– Nocsak.

– Kirabolták a házát, persze, a Germanicus-szobrot azonnal elcipelték, elvitték a bútorait, az ékszereit, az étkészletét, az üvegeit… A családja szétfutott, üres volt a ház… De tudtommal a tekercsei nem kellettek senkinek… Philó egész könyvtára ott van még a pincéjében… Meg sok egyéb, amit fiatalkorában szedett össze… amikor még csak arkhiszünagogosz volt… Már akkor is lopott…

– Vegyük meg.

– Nincs kitől.

– Hát akkor?

734

– Lopjuk el – javasolta Salutius. – De én egyedül nem bírom.

Uri a tunikája nyaka alá nyúlt, kivette a zsákocskát, nagy nehezen lebogozta a nyakláncáról és Salutiusnak nyújtotta.

– Fogadj fel embereket – mondta.

Salutius átvette a zsákocskát, méregette a tenyerében.

– Nem számoltam meg – mondta Uri –, de nem kevés.

Salutius nem tudta, hova rejtse a zsákocskát. Uri átnyújtotta a nyakláncát. A nyaklánc és a zsákocska Salutius tunikája alá került.

Boldogan és félrészegen gyalogolt vissza a Túlnanból a Via Nomentanára Uri aznap késő este és úgy érezte, súlyos kősziklák estek le a válláról.

Ez a fiú, ez a fiú érti.

Nem tudja, de érti.

Lesz egy fiam.

Érdekes, van ilyen ösztön az emberben. Hogy fia legyen. Azok a tébolyultak egyszer ki fogják találni, hogy a Felkent, akiben hisznek, voltaképpen a Teremtő tulajdon fia.

Csak óvatosan, intette magát Uri, és kikerült két összekapaszkodott, tántorgó részeget. Csak nem rátehénkedni erre a gyerekre. Nem bizalmaskodni. Meghagyni szabadnak. Felnőtt ember elvégre.

A tervek szerint parkokkal, ligetekkel, tavakkal cifrázott új császári palota helyét kijelölték, előtte pedig a kolosszális, arannyal borított bronzszobrot hamar felhúzták, lett vagy száz láb magas. Pheidiász perspektíváját nem tudták utánozni a legjobb mesterek, csak messziről látszott volna emberi alaknak, de messziről a környék közeli házai és a közeli sokemeletes vízvezeték miatt nem lehetett megszemlélni, közelről és alulról pedig a feje kicsinek látszott és uralta az álla. Nem értenek hozzá, állapította meg Uri elégedetten.

Nero, mesélték, hasba rúgta a terhes feleségét, Poppaea Sabinát, akit Octavia, Claudius lánya után vett el; a terhes asszony a magzattal együtt belehalt a rúgásba. Salutius szerint gyászban vannak a zsidók, mert Sabina istenfélő volt, a zsidók számára sok kedvezményt eszközölt ki a császárnál, ezért nem irtottak ki minden zsidót, csak a nazarénusokat.

Megbánta tettét Nero, Venusnak nevezte az elhunytat és szentélyt állíttatott neki, majd egy fiút vett magához feleségnek az ifjú császár, 735aki Sabinához igen hasonlított, kiheréltette és nyilvánosan is vele mutatkozott azontúl. Sporus volt a fiú neve; Nero, mondták, törvényesen is feleségül vette, noha volt még egy hasonmása Sabinának, egy rabszolganő, azzal is élt az ifjú császár, meg egy másik rabszolganővel, aki az anyjára hasonlított rettenetesen.

Unokanővérét, Juliát is kivégeztette a császár, meg mindenféle rokonait; egy rabszolganőjét, Actét akarta elvenni, lebeszélték róla, majd megrontott egy Vesta-szüzet, Rubriát, akit eltüntettek. Egy szabadosával, Doryphorusszal rendszeresen meghágatta magát a tigrisbőrbe öltözött Nero császár, ő meg Sporust hágta közben, és karókhoz kötözött pucér nőket és férfiakat nyalogattak és harapdáltak, úgyhogy Rómában béke volt és nyugalom, ezen szörnyűségekről ráérősen lehetett pletykálni, az üzlet virágzott és a birodalmi Róma őrült iramban épült.

Aztán Pallast és Doryphorust is kivégeztette a császár; a daliás Pallast azért, mert a szépséges anyja szeretője volt, Doryphorust meg azért, mert azt hitte, mindent szabad már neki, csak mert a császárt seggbe szokta baszni.

Először a nápolyi színházban lépett fel lantjátékosként és énekesként a császár, aztán, a hatalmas sikerre való tekintettel, immár Rómában is; Seneca biztatta, dicsérte, de aztán üzent a császár Senecának, hogy vágja fel az ereit lehetőleg, már csak azért is, mert két éve valami Buduicca nevű óriásnő vezetésével fellázadtak a britek, ugyanis Seneca uzsorakamatok felvételére kényszerítette a briteket, ebből lett a vagyona, és a britek megunták a dolgot. Buduiccát és a briteket még a tűzvész előtt két évvel leverték, de a felkelés oka később derült ki. Valami összeesküvésről is beszéltek, Calpurnius Piso lett volna a vezetője, és ebbe keveredett volna bele Seneca meg még néhány író; Seneca a vagyonát a császárra hagyta és felvágta az ereit; a fiatal felesége is felvágta az ereit, hogy vele haljon, de őt megmentették, hogy sorvadozva vegetáljon sokáig. A birodalmi Róma veszettül épült, Urinak rengeteg munkája akadt, két-három hetente elvitte a pénzt zsákocskában Salutiushoz, aki előbb-utóbb már nem tudta hol tárolni a tekercseket és a ragasztott könyveket.

Raktárat kellett keríteni.

Megint ott ültek a Túlnan rakpartján, másféle bort ittak, de az se volt nagyon jó.

– Valami biztonságos hely kellene – mondta Salutius.

Uri morgott.

– Ha igaz, hogy a zsidók veszélyben vannak – mondta Salutius –, akkor valahol a Tiberis bal partján.

– Na igen – mondta Uri. – De az is lehet, hogy a zsidónegyed lesz a 736legbiztonságosabb… Itt semmi sincs, ami egy jövendő uralkodó szemét sértené.

– Mégse lesz több zsidóüldözés?!

– De lesz – mondta Uri meggyőződéssel –, hogyne lenne, de polgárháború is lesz. Ki tudja, mi és mikor ég le Rómában. A legszentebb szentélyeket fogják felgyújtani legelőször. Néha még a Capitoliumot is látom lángolni a lelki szemeimmel.

– Elmehetnél Delphoiba – jegyezte meg Salutius gonoszkodva.

– Messze van – legyintett Uri –, fáj a lábam, alig bírok járni.

– A Sybilla-jóslatokra igen nagy a kereslet, amióta Augustus megsemmisítette őket…

Uri nevetett.

– Remek üzlet – ismerte el –, csak hamar beleunnánk a fogalmazásba.

Salutius a polgárháború részletei iránt érdeklődött, Uri pedig ecsetelte: Nerót meggyilkolják, ahogyan Caligulát és Claudiust is eltették láb alól, de Aeneas leszármazottjai ezzel véget érnek, minthogy Nerónak még a kislánya is meghalt, fiút pedig nem bírt nemzeni, úgyhogy számtalan önjelölt hadvezér fog egymásnak esni, és előbb-utóbb Róma lesz a csatatér.

– Páratlan jóstehetség a tiéd – incselkedett Salutius.

– Én csak azt látom, ami van.

– Hol van itt olyan hadvezér, aki győzött volna bárhol? Sehol semmi háború! Nero úgy kiegyezett a parthusokkal, hogy jobban imádják, mint a saját királyukat!

– Fognak csiholni helyi háborúkat, hogy nagy csatákban győzzenek.

– Sok vért kell ahhoz ontani.

– Nagyon sok vért fognak ontani.

Uri elmesélte Pilátus esetét.

– Vitellius, talán zsidó sugalmazásra, felbérelt egy álprófétát, aki felhergelte a szamáriai népet azzal, hogy a Gerizim-hegyben megvan a Frigyláda. Odagyűltek a hívők, Vitellius katonái lemészárolták őket és azt jelentették, hogy a mészárlásra Pilátus adta ki a parancsot. Ebbe bukott bele Pilátus. A jeruzsálemi Phaszael-toronyban tétlen ücsörögvén megképzett előttem egy rémkép: egy ravasz szíriai procurator akkora lázadást szít a zsidók között, amelyet csak óriási hadak összevonásával képes leverni, és nagy hadvezérként vonul be Rómába a Porta Triumphalison. Rég nem volt igazi diadalmenet Rómában. Rég nem akadt római hadvezér, aki százezreket mészárolt volna le. Ha valaki valamely provincián sikeres hadvezér vagy éppen császár szeretne lenni, nem kell mást tennie, csak a hívő népet provokátorok 737által felbiztatni, s azután a lázongást kegyetlenül leverni… A zsidók erre kiválóan alkalmasak.

Salutius a fejét csóválta:

– Zsidó háború? Sose lesz olyan. Túl sokfélék ahhoz a zsidók. Minden szír és minden görög városban más az érdekük, más a helyzetük. Júdeában nem fognak úgy őrjöngeni a parasztok, mint Szamáriában. Szeretsz te rémeket látni, Gaius Theodorus.

Uri egy szilárd, cement alapú, nem feltűnő épülettel kibővítette a vályogházát a Via Nomentana végén, a város szélén, ahol értéket, különösen könyvraktárat, eszébe se jut keresni senkinek.

Addigra mély, baráti viszonyba keveredtek. Salutius néha kezdett volna mesélni a családjáról, de Uri elhárította. Nem akarta hallani, miként kínlódik a fogadott fia a feleségével meg a gyerekeivel. Nem fontos. Salutius olykor érdeklődött Uri tapasztalatai iránt, Uri kurtán, kedvetlenül válaszolgatott. Nem fontos. Salutius néha mesélni kezdte, miféle páratlan kincseket is szerzett be az elmúlt hetekben, ősrégi, még vászonra írt orákulumokat, például a Bárány Próféciáját, a Fazekas Orákulumát és ritka Sybilla-könyveket, de Uri nem akarta hallani, úgysincs ideje elolvasni.

Ilyen lehetett a nagy görögök barátsága, gondolta Uri. A tapasztalt férfi és az okos ifjú barátsága. Ezt tartották a legtöbbre.

Nekik se sikerülhettek a saját gyerekeik.

Ekkoriban történt, hogy az apaként érző Uri megint férfi lett: beszerzett magának egy kövér, buta, fiatal lányt, aki az épülő házakat takarította és az ölét bármikor készségesen megnyitogatta.

Épültek a házak, a csarnokok, a régi szűk utcák helyén birodalmi épületek emelkedtek, a széles utcákon tűzött a nap, meglepődtek a szűk, homályos sikátorokhoz szokott rómaiak és sapkát tettek a fejükre; épültek a vízvezetékek, és új, súlyos adókat vezetett be a császár, amelyek a plebset nem érintették. A császár immár Rómában is énekelt, sőt elindult a szeretőivel meg a leghívebb híveivel, hogy páratlan művészetét a görög városok is élvezhessék, s hogy a Nagy Kört teljesítse, a Négy Játékot megnyerje. A szabados Helius, Claudius egykori étekfogó rabszolgája maradt Rómában a császári hatalom képviselőjeként, őhozzá kellett folyamodni engedélyért, fellebbezni vita esetén, és őt kellett megkenniük az építésvezetőknek, ha valamely vitás területre fel akartak vonulni. Uriról senki sem feltételezte, hogy Heliust személyesen ismeri, ő pedig még Salutiusnak sem említette.

738

– Nem lesz ez így jó – merengett Salutius –, Róma ebek harmincadjára kerül.

Uri bólogatott.

Fellázadt a római lovag Vindex vezetésével Gallia, további harcok folytak valahol Britanniában, Salutius pedig elmesélte, mit lehetett hallani a Túlnanban Júdeáról, amíg Uri mással volt elfoglalva.

Még Felix helytartósága alatt nagy tömegek vonultak ki a pusztába, ahol nem csináltak semmit, csak imádkoztak és böjtöltek; ez is elég volt, hogy Felix rájuk támadjon és sokakat megöljön közülük.

– Nazarénusok voltak? – kérdezte Uri.

Salutius nem volt benne biztos.

Szintén Felix alatt valami próféta gyűjtött magának nagy tömeget Júdeában, Alexandriából valónak mondta magát és azt hirdette, hogy ezek az utolsó napok; az Olajfák hegyén imádkozott velük és állítólag el akarta foglalni Jeruzsálemet. Azt állította, hogy egyetlen szavára ledőlnek Jeruzsálem falai és egyetlen szavára fel is emelkednek ismét.

– Nazarénus volt?

– Ő talán igen – mondta Salutius.

A nevét nem tudni, hol második Illésnek nevezte magát, hol azt állította, hogy ő a második szikla. Az első sziklának, mondta Salutius, egy Simon nevű öregembert neveztek, akit itt vontak keresztre Rómában a tűzvész után, amolyan főpapfélének számított a nazarénusok között, állítólag a Felkentjük nevezte ki a szektája főpapjává személyesen, mielőtt kivégezték.

Az Olajfák hegyén gyülekezőket is megtámadták, négyszázat leöltek, kétszázat elfogtak, a próféta és barátai elmenekültek.

Elkeseredett emberek mászkálnak a falvak között, csapatokba verődve fosztogatnak és ha nem-zsidót látnak, megölik.

Kaiszareában görögök és zsidók verekedtek rendszeresen és ócsárolták egymást, Felix fel akarta oszlatni a piactéren a kisebb csetepatéban győztes zsidókat, de azok tovább hepciáskodtak, mire sokakat levágatott. Aztán Nero Festust küldte Júdeába Felix helyére, aki jó katona lehetett, mert irtotta a lázadókat, ahol érte, és nyugalom is lett; akkor még élt Poppaea Sabina, aki Festust támogatta, de ugye hasba rúgta őt a császár és Festus is meghalt, nem tudni, mitől; őt Albinus követte a helytartói poszton, erőszakoskodott, sértegette a zsidókat, lopott a kincstárból, a köztörvényes bűnözőket pedig elengedte, ha tudtak fizetni, és maga is inkább rablóvezérként ténykedett, semmint helytartóként. A tűzvész után Nero leváltotta, mert nem hívta fel a figyelmét a nazarénusokra, és odaküldte Gessius Florust, aki még Albinusnál is förtelmesebbnek bizonyult a hírek szerint. Most Pészahkor a milliós tömeg egy emberként könyörgött neki, hogy 739legyen emberségesebb; még a palotájába is benyomultak, úgy könyörögtek; Cestius is jelen volt, a szír helytartó; Florus megígért mindent, aztán az ünnepet követően, miután Cestius Kaiszareából visszahajózott Antiokhiába, tovább kegyetlenkedett.

– Mi az, hogy benyomultak a palotába?! – horkant fel Uri. – Hülyeség! A Heródes-palotába nem lehet benyomulni, ott az őrség, magas a kerítés!

– Ezt mesélik – mentegetődzött Salutius.

– Van egy kőemelvény a palota előtt – mondta Uri –, onnan szoktak közérdekű hirdetményeket felolvasni, hogy a piacon mászkálók lássák és hallják, de ott nem lehet megvédeni a helytartót a tömegtől, úgyhogy arra az emelvényre nem állhatott fel! Vitellius állt ott, amikor kihirdette, hogy a főpapi ruhát visszaadja, de az jó hír volt!

Mesélte még Salutius, hogy mielőtt Nero a görög útjára indult, fogadta a kaiszareai görögök követségét, és – így mesélik a Túlnanban – őket ismerte el a város urainak, a zsidók polgárjogát pedig visszavonta.

– Kaiszareában több a zsidó, mint a görög – mondta Uri. – Kaiszarea nem Alexandria.

Mégis így mesélik, és még azt is, hogy a zsidó imaház előtt egy felfordított lábason tyúkot áldoztak a görögök, és erre megharagudtak a zsidók, mert ezzel tisztátalan lett az imaházuk, és sok-sok ezren elvonultak Narbatába azzal, hogy nem hajlandók Kaiszareába visszatérni.

– Ez sem igaz? – kérdezte Salutius.

– Ez lehet igaz – mondta Uri. – Van ott egy imaház, nyeles telken áll, a görög tulaj már akkor nem akarta eladni a telekrészét a zsidóknak, amikor ott jártam.

Aztán hozzátette:

– Ez a jamniai recept.

Salutius kérdőn nézett rá, Uri legyintett. Nem fontos.

Salutius azt mesélte, hogy Iustus meg a többi elöljáró megtiltotta a római zsidóknak, hogy a júdeai ügyekben állást foglaljanak; bízzák II. Agrippára, aki ingázik Róma és Kaiszarea között, amolyan tiszteletbeli királyként, noha a helytartók intézik az ügyeket valójában. A Túlnanban nem is foglalnak állást, mindenki sunyít. Nazarénusoknak nyomuk sincs: vagy mindet kivégezték, vagy elrejtőztek. Iustus mellett egy Annius nevű cipőkészítőnek van most nagy hangja, őt a szegény rakodók és cserzővargák nyomták be a vének közé, erőszakos, türelmetlen ember, azon ügyködik, hogy a maradék nazarénusokat is leplezzék le és száműzzék Itáliából, minden tanácskozáson ezt harsogja.

740

– Ceterum censeo? Egy zsidó Cato?

– Olyasmi – nevetett Salutius.

Uri eltűnődött.

– Az ilyeneknek többnyire vaj van a fejükön. Nem csodálnám, ha maga is nazarénus lett volna korábban…

– A vejed, Izsák, jóban van vele.

Uri némi hallgatás után azt mondta:

– Nemrég tért át, hát ügybuzgó.

– A fiad meg mintha Iustus egyik titkáraként működne mostanában – jegyezte meg Salutius.

– Marcellus?

– Így hívják.

Uri hallgatott egy sort.

– Vigyázz vele – mondta aztán –, azt hiszem, meg van fogva.

Aztán a tekercsekről beszéltek.

Salutius lemásoltatta az alexandriai sztélét meg sok fontos, régi tekercset Kaiszareában, ahol ugyan nem volt zsidó könyvtár, de magángyűjtők szép számmal akadtak. Esszénus szövegek is voltak köztük arámiul Jeruzsálemből, Kumránból és Masadából, meg az íratlan törvénykönyvekből egy csomó; egyik sem volt teljes, és hasonló ügyek megítélésében olykor gyökeres volt köztük az eltérés, Salutius érdeklődve olvasgatta és széljegyzetelte őket. Nápolyból beszerzett egy csomó másolatot azokról a tekercsekről, amelyeket Uri érdekesnek talált. Nagy Sándor előtti korból való államközi szerződések és magánokiratok is voltak közöttük, valamint néhány, még a Septuaginta előtti görög Tóra-részlet. Hénokh könyvének görög szövegét is lemásoltatta Salutius Szürakuszaiban, Uri belenézett; nem pontosan az a változat volt, amelyet ő olvasott fel Bethzachariában a nőknek, de terjedelmes, szép szöveg. A Túlnanból került elő egy hosszabb arámi szöveg a nazarénusok Jézusának életéről és cselekedeteiről, azt nem kellett lemásolni, a tulajdonos boldogan szabadult meg tőle potom pénzért.

– Kár, hogy nem tudok arámiul – mondta Salutius. – Belenézel?

Uri felsóhajtott.

– Sok a munkám – mondta –, majd egyszer, ha lesz időm.

Salutius a saját pénzéből szerezte be ama Petronius Arbiter Satyriconjának mind a negyvenkét kötetét, aki nemrég lett öngyilkos, amikor Lucanus és Seneca is. Amióta meghaltak, alaposan felment a műveik ára, és további áremelkedésük várható. Lucanus eposzai és Seneca levelei és drámái már megvoltak Salutius könyvtárában. Salutius remekül szórakozott Petronius művén, melegen ajánlotta, de Uri arra is csak legyintett: majd ha lesz ideje.

741

– Pedig rólunk is ír – mondta Salutius és nevetett. – Galloknak nevez minket úgy általában, és a római zsidókat massiliai galloknak, nehogy okunk legyen tiltakozni!… A nazarénusaink is megkapták a magukét!… „Sacrá”-nak nevezi a Felkentet és csuda dolgokat talált ki róla… Az egész világot elborító tűzvésszel végzi, gyönyörködve részletezvén, miként hal ki minden faj, főleg az ember, és hogyan menekülnek a csótányok meg a patkányok a vízözönbe, hogy hamarosan emberré váljanak és ott folytassák, ahol mi abbahagytuk…

– Jó, ha majd lesz időm egyszer – mondta Uri. – Ez a vízözön, ez nem rossz ötlet. Meg fogom festeni…

Festeni sem volt azonban ideje, mert falfestési ügyekben építésvezetéssel bízták meg: ő szerződtette a festőket, ő szabta meg, hová, mit és hogyan fessenek; nagyon jól keresett, de maga már nem festett, csak ellenőrzött, egyszerre hat-hét építkezést is. Összecsukható létrát cipeltek utána, hogy a magasra vagy a mennyezetre festett képeket közelről tudja megszemlélni. Nagy tekintélynek örvendett a festők között, és ha újabb megbízás reményében szembedicsérték, azt mondogatta:

– Értek hozzá keveset, de hát még ha látnék is!

Viccnek vették, szolgamód nevettek.

A császári palota mennyezetének díszítését is rábízták. Uri szabadkozott, hogy nem ért hozzá; nevetve legyintettek: tudják, hogy Alexandriában végezte a gimnáziumot, maga Helius mondta, aki felel azért, hogy mire Nero a görög szigetekről hazatér, kész legyen a palotája.

Kínos volt, de el kellett vállalni. Helius fülébe jutott a neve, és Helius, Claudius hajdani étekfogó rabszolgája, Róma ura, emlékszik rá.

Uri megszidta magát. Véletlenül hallhatta meg Helius egykor Claudius házában, hogy ő az alexandriai gimnáziumi tanulmányaival dicsekszik; nem dicsekedhetett másnak, csak az imádott Kainisznak; azt se kellett volna.

Egybevágó, hatszögletű, aranyozott elefántcsont-lapocskákat tervezett végül a hatalmas mennyezetre, amelyeket egy bonyolult, csigás szerkezetű gépentyű egyszerre tudott elfordítani, hogy a mennyezeten futó vízvezetékből illatos permetet bocsásson alá, nem is egyfélét, hanem háromfélét, mert három párhuzamos csövet futtatott a mennyezeten.

Miután kész lett és a permetezés remekül működött, rábíztak a császári kertben a tavak mellett három szökőkutat. Az volt a kívánalom, hogy ne legyen párjuk a világon. Uri megkérte Salutiust, szerezzen be mechanikával és hidraulikával foglalkozó műveket, megadott jó 742pár címet, azokból is vizsgázott Alexandriában; némelyiket sikerült is előkeríteni.

Uri hetekig nem ment haza, az épülő palotában éjszakázott és a fáklyák fényénél viasztáblákra, papirusztekercsekre rajzolt, tervezett, méretezett. Rettentően sokat fizettek, azt mind Salutiusnak adta, hogy a könyvtárat gyarapítsa. Aztán jobbnak látták, hogy kivegyenek a számára egy szépen berendezett szobát a Via Sacrán, az épülő palota közelében; Uri az első ott töltött éjszaka után jött rá, hogy ugyanebben a szobában lakott valaha Iszidórosz. A ház másik felében még mindig ugyanaz az aranyműves dolgozott. Hány éve is halott Iszidórosz? Legalább tizenhárom.

Jó volt egyedül lenni abban a szobában, abban a nagyon régi, kicsike házban, amilyenből nem sok maradt a környéken; jó volt, hogy nem kellett látnia Hágár torz, szétfolyó arcát, visszeres lábait és tébolyult tekintetét, nem kellett hallgatnia az összefüggéstelen mormogását. Tíz-tizenöt évvel korábbi sérelmeit vetette Hágár a szemére, például hogy Puteoliban hiába kérte, hogy menjenek Capuába, ahol olcsóbb a káposzta, és hogy nem azzal a zsírral kente a kallózástól sebes lábait, amelyeket a javasasszony ajánlott. Váltig állította, hogy szokott találkozni Theóval, aki megnősült, fiai vannak és a Túlnanban él. Uri meg-megpróbált közbeszólni, de Hágár őrült monológjait nem tudta leállítani. Borszagú volt Hágár lehelete, és gyakran előfordult, hogy egy-egy végeérhetetlen, zavaros mondat közepén ültében elaludt. Csak akkor volt józan, amikor a lányaihoz indult a Túlnanba. Uri bizonyos jelekből gyanította, hogy Marcellusszal is szokott találkozni, de róla Hágár soha nem mondott semmit, csak a Felkentről papolt néha valamit, aki majd mindenkit megítél, ha újra eljön, és addig is a szikrák őrizzék meg magukat, mert belőlük lesz a lángoszlop.

Uri a Rómában élő legjobb görög szobrászokat szerződtette, és velük együtt kitalálta, hogy a szökőkutak egymással összehangoltan vízorgonaként is megszólaljanak. Az ötletnek igen megörültek, de az egyik szobrász megjegyezte: Nero maga is tervezett orgonát, csak még nem mutatta be. Uri megrémült és előhozatta Nero terveit, amelyeket, mint kiderült, egy öreg szír rabszolga készített; felszabadíttatta és bevonta a tervezésbe. Arámiul társalgott vele, megkedvelték egymást. Az öreg szír nem sokat olvasott életében, de hihetetlen matematikai és zenei tehetség lakozott benne; Uri munka közben két szólamban fütyörészett, az öreg szír pedig a rekedt, mély hangján énekelt hozzá; mindig rögtönöztek, és mégis mindig együtt tudtak maradni szép harmóniában; összeverődtek az építésvezetők, hallgatták őket és tapsoltak.

Elkészültek a szökőkutak és muzsikáltak összevissza. Uri hallotta 743és nem volt boldog. Az öreg szír akkor kitalálta, hogy a kertben futó vízvezetékek nyomását kézzel lehessen szabályozni, és a három szökőkút úgy tudjon dallamot játszani, mintha egyetlen fuvola részei volnának. Uri áttervezte a csővezetéket, és negyedszeri átalakításra működött. Rávésték a szobrok talapzatára, hogy a vízorgonát az isteni Nero találta fel.

Uri annyit tervezett, hogy nem tudott leállni az agya, és mellékesen kitalálta, hogyan lehet több emeletnyi magasságba emelni gerendákat és márványtáblákat minimális emberi erővel. Először hidraulikával: vízzel töltött párhuzamos, alul csővel összekötött hengerekkel próbálkozott, Arkhimédész szürakuszai tekercsei segítették, de nagyon sok víz kellett volna hozzá, és ha valahol kilyukad a cső, kisebbfajta helyi özönvíz támad. Aztán eszébe jutott az alexandriai hadmérnökök sűrített levegővel működő kilövőszerkezete, amely ugyan kilőtte a lövedéket, de általában pontatlanul.

Nem látjuk ugyan a levegőt, de van, ha sűríteni lehet. Ha sűríteni lehet, ritkítani is lehet, jutott eszébe egykori ötlete. Ha ritkítják, a körülötte lévő ritkítatlan levegő nyomni fogja. Hátha ezt az ötletet súlyok emelésére is lehet használni. A talajon álló csőre nagy súlyokat lehetne pakolni, és a másik, magasan végződő cső felemelné az építőanyagot, ha belőle a megfelelő magasságban kiszivattyúznák a levegőt. Csak az a kérdés, mennyire pontosan gyártják le a hengereket, nehogy a levegő visszaszivárogjon. A rajzokat elkészítette, de nem volt már rájuk szükség, mert a palotát addigra befejezték, és a speciális darut nem tudta legyártatni. A könyvtárba vitette a terveit, Salutius szabályszerűen iktatta és a katalógusba „Gaius Theodorus légdaruja” szócikként bejegyezte.

Mit szólna ehhez Plotius? Nem az a részeges, beteg lelkű állat, aki lett belőle, hanem aki volt, amikor Szürakuszaiban a kocsmában boroztak.

Amikor Nero elfoglalta a palotát, nagy háziünnepséget tartottak, az építésvezetők meg az építők óriási jutalmat kaptak és a császárral lakomáztak. Uri nem kapott semmit, az ünnepségre meg se hívták. A szökőkutak nem muzsikáltak: előző éjjel megfúrták a csöveket.

Akkor már javában folyt a zsidó háború.

Hihetetlen hírek terjedtek az igazi Rómában és a Túlnanban, nem lehetett tudni, mi túlzás, mi kitaláció; de aztán sorra érkeztek Ostiába a menekültek és gyalogoltak Rómába, a Túlnanba. Eleinte csak azokat fogadták be a vének, akiknek volt pénzük, de akkora lett a nyomás, 744hogy a többit is beeresztették. A magisztrátus a zsidókra hárította a megfegyelmezésüket, a vének önkéntes zsidó rendőrséget verbuváltak. Iustus megparancsolta, hogy kussoljanak, és kussoltak is, csak a hírek terjedtek valamiképpen mégis tovább. Salutius járt ki Urihoz a Túlnanból, hogy egy kis szabad levegőt vegyen, mint mondta, és ő mesélte, mi folyik a Túlnanban.

Uri a Via Sacrán lakott egyedül, megvette az egész házat, az aranyművestől bérleti díjat szedett. Állami megrendelést nem kapott többé, de a magánépítők kézről kézre adták, annyi munkát vállalt, amennyihez kedve volt. Hágár végre beköltözött Eulogiához a Túlnanba és szentül fogadta, hogy nem iszik többé; Uri pénzt adott, hogy a házukat kibővítsék.

Azt mesélték a Túlnanban, hogy akkor tört volna ki a háború, amikor Gessius Florus egyik katonája Engesztelés napján a pucér faszát mutogatta a zsidóknak a templom oszlopsorának tetejéről. De nem, mert akkor tört ki, amikor a kaiszareai görögök nekiestek a zsidóknak és tízezer embert egyetlen éjszaka lemészároltak. Erre általános mészárlás vette kezdetét a szír városokban, porig égett Szebaszté és Aszkalon; Szküthopoliszban a zsidók bölcsen megegyeztek a görögökkel, hogy nem bántják egymást, aztán az egyezség harmadnapjának éjjelén az összes zsidót, tizenháromezer embert, legyilkolták álmában.

Az áldozatok számát mindenki kétkedve fogadta: túl sok.

A kaiszareai menekültek állították, hogy sok főpapot is lemészároltak, például Jonatást, valamint a kaiszareai alabarkhoszt, Jánost. Florus rossz hadvezér, állandóan megverik a zsidó csapatok, amelyeket vagy főpapi származékok, vagy parasztivadék rablóvezérek vezetnek. Ananiás főpap fia, Eleazár nagy hírnévre tett szert hadvezérként, mondják, a katonáinak mindenféle kegyetlenkedést megenged. A jeruzsálemi zsidók őrült sietséggel alagutakat ásnak a Templom alatt, a kijáratuk a Birkamezőn van, a Bethesdán; de nem, mert az északi falon is túl, és ezek a járatok már ezer éve megvannak. Ez az az északi fal, amelyet I. Agrippa építgetett szorgosan, de a barátja, Claudius szigorú parancsára le kellett állítania.

Aztán híre jött, hogy a Róma-párti zsidók és a Róma-ellenes zsidók ütközete lángba borította a főpap házát, a Heródes-palotát, a Hasmoneusok palotáját, az Antonia-erődöt, és felgyújtották a levéltárat is, sőt azt legelőször; minden adósságlevél elégett.

Ez hihető volt.

Nem sokat mondott a római zsidók többségének az épületek neve, nem jártak Jeruzsálemben.

Alexandriában is nagy az izgalom, Tuscus helytartó nem ura a 745helyzetnek, a görögök és a zsidók állandóan összecsapnak. Aztán Tuscust Nero leváltotta és ki is végeztette, mert a császár látogatására készített fürdőben maga is megmártózott. A császári látogatás elmaradt; nem volt helytartó egy darabig Alexandriában, majd Nero kinevezte Tiját.

Zsidó helytartója lett Alexandriának, végre!

Örültek a zsidók a Túlnanban, bár az örök akadékoskodók hangoztatták: hiába végeztette ki júdeai helytartó korában Tiberius Julius Alexander a lázongókat, mert a keresztre feszített galileai Júdás fia, bizonyos Menahem, akit írástudónak is mondanak, szintén hadvezérkedésre adta a fejét, betört a rablóbandáival Masadába és fegyvereket zsákmányolt, majd ő is bevonult a hordáival Jeruzsálembe, ő húzatta ki a vízvezetékből az odabújt Ananiást, a főpapot, és az öccsével, Ezekiellel együtt megölette. De mégis inkább örültek a túlnanbéliek, hogy zsidó lett végre Róma egyiptomi helytartója, és különben is, Menahemet azóta a rivális Eleazár emberei Masadában agyonverték.

Aztán híre jött, hogy Tiberius Julius Alexander a zsidók lázongását letörte, a légiói benyomultak a Deltába és ötvenezer zsidót levágtak.

Na ne, ez biztosan túlzás.

Megérkeztek az újabb alexandriai menekültek és azt állították, hogy nem túlzás. Rettenetes vérengzést rendeztek a légiók Tiberius Julius Alexander parancsára. Nem zsidó az már régen, hanem római lovag.

Uri Philóra gondolt: ezzel a számmal már meg lehetne elégedve. Az alexandriai zsidók ötöde, ha pedig a menekültek miatti csökkenést vesszük, a negyede veszett oda. De hogy éppen Philó unokaöccse vigye végbe ezt a mészárlást!? Flaccus hozzá képest ártatlan bárány.

Antiokhiában a cirkuszban tört ki a csetepaté, a zöldpárti görögök azt követelték a kékpárti zsidóktól, hogy ők is a zöld kocsihajtóknak szurkoljanak, amire a zsidók nem voltak hajlandók, mire legyilkolták őket, és a városban is még ötvenezret, hogy el ne maradjanak Alexandria mögött.

De a legtöbb zsidót a zsidók ölik meg a harci cselekményekben, a Róma-ellenesek a Róma-pártiakat és viszont. II. Agrippa meg a húgai Rómát pártolják és a főpapokat, a papság és a föld népe ellenük ágál és ellenük hadakozik; véletlenül összeverődött rablóbandák garázdálkodnak mindenütt, egymás ellen is harcolva, és magányos szikések metszik el az emberek torkát a piacokon és a templomtéren, ki tudja, miért. Vespasianust küldte oda Görögországból Nero, de nem tudni, merrefelé járnak a légiói. Állítólag büntetésből került Júdeába Vespasianus, mert a császár egyik hosszas éneklése alatt elaludt a nézőtéren.

746

– Ki az a Vespasianus?

– Britanniában volt hadvezér.

Salutius nem tudott róla többet.

– A Túlnanban mindenki a parthusokban bízik – mesélte Salutius –, egyre-másra indulnak a kereskedelmi utazók Babilonba. Ha most a parthusok felrúgják a békét, akadálytalanul eljuthatnak Egyiptomig, és még Szíria is az ölükbe hullik. Egyetlen faltörő nélkül háromszorosára növelhetik a birodalmukat!

Uri a fejét rázta:

– A parthusok nem fogják felrúgni a békét. Soha még fényesebben külföldi delegációt nem fogadtak Rómában, mint Nero a parthusokat. Nem úgy hülye Nero. Még nem volt háború, de már kiegyezett a parthusokkal, hogy azok szíveskedjenek nyugton maradni, bármi történik is.

– Számított volna Nero a zsidók lázongására? – kérdezte Salutius csodálkozva.

– Caligula receptje – mondta Uri. – Nem annyira számítani szoktak a lázongásra, mint inkább kiprovokálni.

– Mi érdeke fűződik Nerónak ahhoz, hogy üssenek a zsidókon?! Éppúgy alattvalói, mint az összes többi nép! Nem érdekli őt semmi, csak énekelni akar!

– Nem sok feltételt szabhattak az athéni pártatlan ítészek, mielőtt az összes diadémot és babérkoszorút és elsőnél is elsőbb helyet Nerónak ítélték… De a fejemet teszem rá, hogy a zsidók elpáholását mélységes tisztelettel igenis kérték. Nero legyintett: miért ne, ha ez az ára?

– Nem voltál ott!

– Olyan, mintha ott lettem volna.

Csönd támadt, majd Salutius bevallotta, hogy rómaiként ragaszkodik a provinciáihoz, zsidóként viszont a parthusok győzelmét kívánja.

– A parthusok semlegesek maradnak – ismételte meg Uri. – Túl sok zsidó él náluk. Ha bekebelezik Júdeát, Galileát és Szíriát, a zsidók kerülnek többségbe a birodalmukban és a parthusi nem-zsidókat elnyomják. Ha csak szemernyit is bölcsek a perzsák, a saját zsidóikra való tekintettel mindent meg fognak ígérni a mi zsidóinknak, de közben úgy fog alakulni, hogy évek telnek el, és addig Róma lemészárolja a zsidóit.

– Miért, szerinted hány zsidó fog még odaveszni?!

– Két-három millió – saccolta Uri. – Későn kezdtük el gyűjteni a könyveket. Minden és mindenki odavész.

Salutius nem hitte.

747

– Borúlátásod az egeket veri! – kiáltotta dühösen. – Ahogyan fellángolt a gyűlölet, úgy fog elhamvadni is, egyik napról a másikra! – Lehalkította a hangját. – Nero után jön egy épelméjű császár és rendet tesz.

– Attól kell csak félni igazán, de legyen neked igazad – mondta Uri, aki már unta ezt a témát és a nazarénusokról érdeklődött.

– Azok is kussolnak – mondta Salutius. – Földi ügyekben nem is nyilváníthatnak véleményt, nekik a mennyei boldogságukkal kell törődniük. Szerintük minden borzalom annak a biztos jele, hogy a Felkent közelít. Minél rosszabb, annál jobb.

– És a fiam?

Salutius annyit tudott Marcellusról, hogy a menekültek kikérdezésével és véleményezésével foglalkozik. Befolyásos ember, mert nem mindegy, hogyan ítéli meg őket.

Uri bólogatott. Marcellus pénzt fogad el, hogy kedvezőbb jelentést írjon róluk. Marcellus meg fog gazdagodni.

Salutius elmondta: Iustus a segélyek összegyűjtésének a vezetője.

Uri bólintott. Iustus legalább a felét ellopja.

Iustus, mondta Salutius, épp mostanában jár el a magisztrátusnál, hogy kibővíthessék a Monteverdén és a Via Appián lévő temetőket. Eleve szűkebb folyosókat terveznek az új kazamatákba, mert hamarosan legalább kétszer annyi zsidó hal meg Rómában, mint régen.

Támadt újabban némi feszültség Salutius és Uri között, Uri érzékelte, és minden bizonnyal érezte a fogadott fia is. Hivatalosan ugyan nem fogadta örökbe, de olyan lett a viszonyuk. Most valami felborult. Uri észrevette, hogy hidegebben, kegyetlenebbül fogalmaz Salutius jelenlétében, mint önmagának.

Éjszakánként álmatlanul hentergett az ágyán. Régen a Via Sacrára elhatolt a Subura zsivaja, azt a zűrzavaros, nyüzsgő, koszos, vidám világot szerette Uri Rómából a legjobban, de a tűzvész után azt a területet is rendezték, tiszta lett és takaros, az élet kihalt belőle. Csönd volt a Via Sacrán éjszakánként és Uri azon kapta magát, hogy sír.

Siratta Bethzachariát, amelyet az ilyen-olyan csapatok bizonyosan kiraboltak és felégettek, a nőket megerőszakolták, az öregeket agyonverték, a férfiakat besorozták, a csecsemőket falhoz csapták vagy kútba dobták. Siratta Yehuda mestert és a kicsi fekete lányt. Siratta a kaiszareai zsidókat, akik hűvösek, rátartiak és gazdagok voltak, és nem sejtették, hogy valamennyiüket meg fogják ölni. Siratta a Deltát, ahol Tija katonái öldököltek. Megfizetett Tija az alexandriai zsidóknak kamatostul, amiért az apja gyávaságát és szemérmetlen lopásait jogosan nehezményezték. Kegyetlen és számító ember Tija, de érzelmei neki is vannak. Egy nem-zsidó helytartó beérte volna néhány száz halottal.

748

Nem lehet erről emberi módon beszélni senkivel.

Meg kellene írni.

Nerót megölték végre, harminc évet és hat hónapot élt, a császár a vén Galba lett, Hispania kormányzója. A rómaiak szabadulósapkákat vettek, fejükbe csapták, úgy ünnepeltek; a ruhaboltokban éjjel is varrták a sapkákat és tripla áron adták. Galba a Mauzóleumba vitette Augustus meggyilkolt leszármazottainak hamvait, meglepetésre csak Heliust meg a közvetlen cimboráit végeztette ki némi nyilvános kínzatás után, de életben hagyta Sporust meg a testőrség parancsnokát, Tigellinust, hiába követelte a halálukat a nép. Nem kegyetlenkedett, hát kinevették, ahogy hajlott háttal, őszen, oldalán széles karddal lépdelt. Amikor Aulus Vitelliust császárrá kiáltották ki a légiói Alsó-Germániában, Galba lemondott és az ifjú Lucius Pisót fiává fogadta és császárrá nevezte ki. Feldühödött erre Marcus Silvius Otho, aki visszatért Lusitaniából – ő adta át Nerónak a feleségét egykor –, és Galba ellen fordult. Egy hírnök azt jelentette Galbának, hogy Othót megölték; Galba igen sajnálkozott és áldozni a Capitoliumra indult, útközben szúrták le; utolsó szavai ezek voltak: „Mi rosszat tettem én nektek?!” Hetvenharmadik évében járt, kilenc hónapig uralkodott. Akkor Othót kiáltották ki császárnak; egy ál-Nero sereget gyűjtött, megölték; Pisót, aki egyetlen napig sem uralkodott, megölték; Vitellius seregei Rómához közeledtek és megütköztek Otho seregével; Cremonánál negyvenezer ember hullott el a csatában; Otho Vitellius elébe ment, lemondott és öngyilkos lett harminchét évesen, háromhavi uralkodás után. Aulus Vitellius lett a császár, Tiberius egykori fiúszeretője. Már az apa császár akart lenni, hát a fia lett az. Lakomázott és duhajkodott, Nero Aranyháza nem volt neki elég szép, építtetett magának egy nagyobbat a Palatinuson; játékokat rendezett, Othónak kevés hívét végeztette ki és vagyonokat sem kobzott el. A Capitoliumon sokszoros embernagyságú lábnyomokat fedeztek fel, egyik délben üstökös tűnt fel, Iuppiter templomának ajtaja magától kinyílt; Vitellius napjai is meg vannak számlálva, suttogták.

Közben folydogált a zsidó háború, Vespasianus vezette a római légiókat Galileában, illetve, hallván a római zűrökről, az ütközetektől újabban tartózkodott.

Ki ez a Vespasianus?

Hát a római prefektus, Sabinus Flavius öccse.

Amikor ezt Uri meghallotta, azt hitte, rosszul hall. Megtántorodott.

749

A penge szájú, széles pofájú Titus, Kainisz szeretője!

Sokáig nevetett.

– Azt hiszem – mondta Uri fulladozva –, van hozzá protekcióm!

Megint nevetett.

Salutius sajnálkozva nézte. Megöregedett szegény Gaius Theodorus, neki is kezd elmenni az esze.

– Ezek ketten – suttogta Uri – kivégzik az egész zsidó népet!

– Kicsodák?!

– Vespasianus meg Tiberius Julius Alexander! Vespasianus lesz a császár… De ne szólj erről senkinek! Hadd higgyék, hogy van még Örökkévaló!

Salutius a földre sütötte a szemét.

Nem jó egy drága embert a romjaiban látni.

Polgárháború dúlt Galileában, Szamáriában, Júdeában, bárkiből lehetett hadvezér, lett légyen papi ivadék vagy am-haarec; bárkit ki lehetett rabolni, bárkit meg lehetett ölni, a római légiók kerülték a harcot. A tehetősebb zsidók Itáliába vagy Babilonba menekültek. Rómában sem fogadták őket lelkesen, de Babilonban még kevésbé: parthusi illetőségű zsidó rablóvezérek gyűjtöttek a parasztokból sereget ott is, a nem-zsidókat meg a gazdag zsidókat öldösték, a vagyonukat elrabolták, amíg nagy nehezen ki nem végezték mindet. Ők is túszszedéssel kezdték, mint a júdeai bandák, aztán már csak gyilkoltak.

Az új alexandriai menekültek azt mondták: Vespasianus megérkezett Alexandriába, az ötödik és tizedik légiót a fiára, Titusra hagyva, és nagy szakértelemmel varázslással foglalkozik: kézrátéttel, csókkal, szép szóval gyógyítja a vakokat, a bénákat, a sántákat, és halottakat is feltámaszt. Tiberius Julius Alexander a görögök másik nagy kedvence, elhalmozzák ajándékokkal.

A két alexandriai légió felesküdött Vespasianusra, császárrá kiáltották ki, s ő új adókat vezetett be, a szentélyek kincseit elrabolta és a Rómába irányuló gabonaszállítást leállította, Rómát éhínség fenyegette. Júdeában az ötödik és tizedik légió hadakozott, Tiberius Julius Alexander lett Titus seregeinek hadseregparancsnoka: ő gondoskodott a hadtápvonalakról, az ellátmányról, a fegyverekről, a faltörőkről, a ballisztákról. Sok zsidó akart a rómaiak pártjára állni, sok küldöttség ment elébük hódolván, de a rómaiaknak bőven elég zsidó harcosuk volt, nem hódolatot akartak, hanem hatalmas győzelmet és még hatalmasabb diadalmenetet.

Cremonánál a Vitelliushoz hű seregek megütköztek a Vespasianusra 750felesküdött seregekkel, amelyeknek a bátyja, Sabinus és a kisebbik fia, Domitianus állt az élére, elpusztult ötvenezer ember. Lángba borult Róma, a Capitoliumon hadakoztak az ellenséges csapatok, ilyesmire a legöregebb történészek sem emlékeztek. Leégett Iuppiter temploma és sok minden, bennégett Sabinus is, a nagypofájú fecsegő és még ötvenezer ember. Vitelliust elfogták, végigzavarták a Via Sacrán, gúnyolták a hatalmas pocakjáért, aztán összezárták a Palatinus mélyén a hamarjában ledöntött, gyorsan odaszállított szobraival és gúnyolták, hiába kiabálta, hogy „Én mégiscsak a császárotok voltam!”, és letaszították a Lépcsőn és odalent levágták a fejét. Vespasianust Rómában is császárrá választotta a szenátus, a nevében Domitianus, a kisebbik fia kormányzott.

Júdeát, Szamáriát és Galileát felégették, a falvakat és a városokat lerombolták, a védők védekeztek, aztán legyilkolták feleségüket, gyermekeiket és végül magukba döfték a kardot. Jeruzsálemet hosszasan vívták Titus légiói, amelyek között zsidó csapatok is voltak, mint egykor Nagy Heródes idején. Egymillió ember menekült a városba a környékről, védekeztek, amíg tudtak és azon túl is. Tízezrével haltak éhen és szomjan, tízezrével mészárolták le egymást az ellenséges frakciók, anya a gyermekét ette meg, fiú az apját; aztán a rómaiak elfoglalták a város egészét, mindenkit lemészároltak, a Templomot kirabolták és földig rombolták. De a Frigyláda, suttogták, ott van a Templom romjai alatt most is, az ostrom alatt ugyanis rátaláltak, és a legjobb helyen van most, onnét nem ássa ki senki, így fog megmaradni.

Azt mondogatták: eddig sose volt ekkora háború. Rómában csaknem az összes ház falára felírta a csőcselék: HEP, ami annak a rövidítése, hogy Hierolosyma est perduta, vagyis Jeruzsálem elesett. Népszerű volt a HC is: Hierolosyma est capta. Az ifjakból összeverődött csőcselék öregembereket vetkőztetett az utcákon, és ha körülmetéltet talált, agyonverte. A vigilek félrenéztek.

Kilencvennégyezer zsidó foglyot hajtottak végig Róma utcáin Vespasianus és Titus közös diadalmenetén, amelyhez foghatót nem látott még a római lakosság. A menet a Porta Triumphalis alatt lépett be Rómába, végigkígyózott a városon, az összes, zsúfolásig tömött színházat útba ejtette, végighaladt a Forumon, ahol a zsidó fővezéreket megkínozták és kivégezték, és haladt tovább a Capitoliumra, ahol Vespasianus és Titus áldozott és esküdött. Hihetetlen mennyiségű zsidó kincset cipeltek a menetben, valamint görgőkön négy emelet magas építményeken a háború eseményeinek dombormívű ábrázolatait, hogy a nép lássa, mi hogyan történt. A római bámészok ettek-ittak-aludtak-kiabáltak boldogan. Később még ötvenezer zsidó rab érkezett innen-onnan.

751

Hatalmas amfiteátrum építésébe kezdett Vespasianus Nero palotájának a helyén, amely mellett érintetlenül meghagyták a rosszemlékű császár aranyosan csillogó bronzkolosszusát. Kihalt a Julius-nemzetség, következik a Flavius. Százezer zsidó rabszolga és negyvenezer római proletár építette a Colosseumot, ahogy a Nero-szoborról elnevezte a nép, a munkát a Templom elrabolt kincseiből finanszírozták. A terveket a legjobb görög építészek készítették a római építészek nagy bánatára, akik csak beszállítók lehettek.

Bevezették Rómában a zsidó adót: amit a zsidó férfiak húsz- és ötvenéves koruk között addig a Templomnak fizettek, azt ezentúl az újjáépített capitoliumi Iuppiter-templom számára gyűjtötték, és hároméves kortól hetvenéves korig minden zsidó köteles volt fizetni, a gyerekek és a nők is. Így sem volt elég a pénz, Vespasianus egyéb új adók mellett bevezette a vizeletadót is. Ezt még Titus is túlzásnak találta; válaszként mondta volna a szellemes Vespasianus, a fia orra elé tartva pár sestertiust: miért, van szaga?

Hatalmas gödröt ástak ki az amfiteátrum számára, ovális volt és csaknem ezerhatszáz láb a kerülete, éppen azon a helyen, ahol egykor Nero mesterséges tavai álltak. Urinak nem fájt értük a szíve, a szökőkútjai úgyse zenéltek.

Az épülő Colosseum mellett fűthetetlen katonai sátrakban éjszakáztak a láncra vert zsidó rabok, bent bűz volt és homály, négy sor polcon aludtak és a földön is, alig bírtak lélegezni. Uri naponta járt ki közéjük, takarót, ruhákat vett és vacsorát vitetett nekik, nem tiltották a hajcsárok, akik pénzt kaptak tőle.

Hálásan fogadták az adományt a rabok és meséltek.

Uri nehezen tudta rendszerezni, mi, mikor, hogyan történt, mindenki a maga meséjét mondta el, és más történésekről nem tudott pontosat.

Vespasianus megkegyelmezett Gadarának, mert megadta magát.

Vespasianus legyilkolta azoknak a városoknak a teljes lakosságát is, amelyek küldöttséget menesztettek hozzá, hogy megadják magukat.

Vespasianus hatezer válogatott fiatal rabot küldött az akháj városokban az iszthmoszi versenyeken fogatot hajtó és énekelgető Nerónak, közülük vagy ötszázat csaptak a Colosseum építőihez, a többit még a görög városokban eladták. Ezeket az ifjakat a többi rab gyűlölte, mert a háború elején, még jókor estek fogságba és a kínlódást megúszták.

Jeruzsálemben két frakció volt, aztán három, az önjelölt diktátorok és híveik egymást lőtték katapultokból és ballisztákból és gyújtogatták egymás táborát, a legfelső táborban a zelóták voltak, akik a 752templomtér három sarkában tornyot emeltek és a Templom tetején is felállítottak kőhajító gépeket, nekik János volt a vezérük; Eleazár a templomtéren vert tanyát; Simon a felsővárosban fészkelt és onnét támadott. Nem, nem a rómaiakat, azok akkor nem is ostromolták a várost, hanem a többieket, és nem János volt legfelül, hanem Eleazár. Már hogy lett volna Eleazár, aki később érkezett az idumeaiak élén!

Több zsidót öltek meg a zsidók, mint a rómaiak. Aki a rómaiakat kívánta behívni, hogy béke legyen, azt lemészárolták. Aki mégis kijutott, mert lefizette a zelóta kapuőröket, azokat a rómaiak mészárolták le. Nem volt menekvés, és azokat el se temették. Ananiást is zsidók ölték meg, a főpapot, aki békét akart.

Az adiabenei Iszatész Róma ellen harcolt, de a Parthus Birodalom, amelyben bízott, nem segítette meg. De a Parthus Birodalom nem is segíthette, mert ott ugyanolyan zsidó rablóvezérek garázdálkodtak, mint Júdeában és Galileában. A rómaiak pénzelték őket. Nem kellett őket pénzelni, hatott rájuk a júdeai példa. De azért sok babiloni zsidó özönlött Júdeába, hogy harcoljon Róma ellen, odavesztek mind, mint Silas is, II. Agrippa volt helyettese. A király áruló, Róma mellett állt mindvégig. A húga meg, az a kurva Bereniké, a háromszoros özvegy, Titus szeretője lett.

Szamáriát ugyanúgy szétdúlták a rómaiak, mintha Júdea vagy Galilea lett volna. Fogalmuk sincs a rómaiaknak, ki az igazi zsidó és ki nem az. A Gerizim-hegyen is rendeztek vérengzést a rómaiak, legalább tízezren vesztek oda, úgy kell a disznó szamáriaiaknak, nem védte meg őket a szent hegyük.

Mindenki harcolt mindenki ellen. Mindenkiből kipusztult a részvét és a szánalom. A Templom tetejéről lőtték az áldozókat, rengeteg pap és zarándok ott halt meg, őket még a harcok alatt is beengedték; az oltárt is a zsidó katapultok lőtték szét.

Ott kezdődött a dolog, hogy a főpapok ellopatták maguknak a tizedet a szérűkről, és a papság éhen maradt; ebből lett a polgárháború.

Ott kezdődött, hogy befejezték a Templom építését és harmincezer ember maradt munka nélkül, azok kezdték az izgágaságot.

A Holt-tengerig úsztak le a hullák a folyón, ott hányódnak ezrével a szuroktömbök között azóta is.

A piramisnál öt láb magasan álltak a hullák.

Piramis? Uri csodálkozott. Kiderült: Helené adiabenei dinasztiája számára három piramist emeltek a városfalon kívül.

Az elsők között Agrippa palotáját rombolták le. Uri nem értette. Kiderült: a Hasmoneusok régi palotája előtt, a felsővárosi piactéren, a Heródes-palotával szemben emelte II. Agrippa, nagyon szép volt.

Hol is voltak azok a tornyok, amelyeket a lázadók emeltek? Hát 753egy a Xüsztosz fölött, kettő meg keleten, a szakadéknál. Hogyhogy a Xüsztosz fölött, ott fal húzódik az Antoniától végig a hídig, mondta Uri, a tetején végig lehet menni. Kinevették: még szinte béke volt, amikor azt a nyugati falat már lerombolták.

Kérdezgetett, otthon jegyzetelt, de aztán felvilágosították a rabokat, hogy Uri gyanús, tisztátalan személy; a rabok elhidegültek tőle.

Uri az ellenségessé vált hangulat okát tudakolta. Mondták, akik egyáltalán válaszra méltatták: nazarénus őrült vagy, miattad volt az egész. Mások azt mondták: te végig itt hizlaltad a seggedet Edomban, amíg mi a zsidó szabadságért véreztünk. Mondták: úgy vagy te zsidó, mint Tiberius Julius Alexander. Mondták: szemét áruló vagy. Bármit mondtak is, végtelen gyűlölet csapott ki a rabszolgaszemükből. Uri tudomásul vette, és amíg anyagilag bírta, az adományt továbbra is fizette, bár maga többé nem járt ki közéjük.

Jobb is volt így, mert irtóztató volt azokban a sátrakban a hangulat: egymást mélyebben utálták a rabok, mint a rómaiakat, legalább húszféle frakció gyűlölte a többi tizenkilencet olthatatlanul, és besúgták, följelentették egymást a római zsidóknál, akik most sem mulasztották el, mint a zsidó háború négy éve alatt mindvégig, hogy elhatárolják magukat mindattól, ami Júdeában és Galileában történik. Uri egyszer elkövette azt a hibát, hogy Bethzacharia sorsa iránt érdeklődött, mire elterjedt, hogy ő voltaképpen bethzachariai; sorra jelentkeztek, akik szerint Bethzachariában minden és mindenki megmaradt, és személyesen ismerték Uri ottani rokonait, ők élnek valamennyien; kínos volt.

Elfogyott a pénz, tenni kellett valamit a nyomorultakért. A római zsidó vének gyűjtést rendeztek a rabszolgák számára és a római magisztrátus segítségét kérték a szétosztásához: a rabok belviszályaiban nem akartak állást foglalni. Mindenki el tudta képzelni, mennyi jut ebből a pénzből a raboknak; adakoztak a bennszülött római zsidók, de csak módjával, nekik sem volt pénzük, elvitte a zsidó adó.

Hatalmas palota épült a testőrlaktanya mellett, a Porta Nomentanán túl a császár kedvesének, bizonyos Antoniának; ez nem lehet más, mint Kainisz, gondolta Uri; sokadszori próbálkozásra, sok pénzért elérte, hogy a levelét végre átadják neki.

Két nappal a megadott idő előtt eszébe jutott, hogy ajándékot kellene vinnie Kainisznak. Valami szép tekercset. Kiment az elárvult parasztházba, az udvarán a betonraktár sértetlenül állt. Kinyitotta a lakatot és belépett.

754

Üres volt a raktár, egyetlen tekercs sem maradt benne.

Uri lerogyott és sokáig ült.

Nem törték fel a lakatot. Salutiusnak volt még kulcsa hozzá. Csakis ő vitethette el a tekercseket.

Elvánszorgott a Túlnanba. Salutius hosszú szakállat növesztett és teljesen ősz lett, amióta, vagy fél éve, utoljára találkoztak, a szeme zavart, a tartása még görnyedtebb, megviselhették a Túlnan belviszályai a lelkét.

– Örülök, hogy látlak – mondta Salutius.

– Hol vannak a tekercsek?

Salutius elpirult.

– Próbáltalak értesíteni – mondta zavartan –, de te állandóan a foglyaid ügyében mászkálsz… A fele a tiéd!

– Minek a fele?

– A pénznek…

Uri úgy érezte, megfullad.

– Eladtad a könyveket?!

– Remek árat adtak értük! – kiáltotta Salutius. – Hála a te zseniális üzleti érzékednek! Aranyárban vették át az egészet!

– Kicsoda?

– A császár könyvtárosa! Gyűjtik a zsidó tárgyú tekercseket, megvesznek most mindent, ami zsidó!

Uri maga elé bámult.

– Háromszázezer sestertiust adtak! – lelkesedett Salutius. – A fele a tiéd!

Uri mélyeket lélegzett, ahogy Philótól látta.

– Tartsd meg – motyogta Uri, feltápászkodott a székről és kibotorkált.

Vissza lehet szerezni, vissza kell szerezni.

Meg kell írni, mi történt. Források nélkül nem megy.

Már nem pénzt kunyerálni indult Kainiszhoz, hanem hogy a könyvtárát visszaszerezze.

Kiment a Porta Nomentanán, hunyorgott. A testőrlaktanya hatalmas tömbjét nem lehetett nem látni. Ott lesz Kainisz palotája a közelében.

Hosszan elnyúló, magas, fehérre meszelt fala volt a palotának, belül hatalmas lehet.

Urinak jólesett volna azt képzelnie, hogy Kainisz az ő közelére vágyva építtette magának a palotáját a falusi háztól nem messze, de 755hát ezt nem képzelhette: Kainisz a testőrök állandó felügyelete alá helyezte magát.

Uri megmondta a nevét, egy őr bement, Uri várt. Úgy kell Kainiszhoz bekéredzkedni, mint egykor Narcissushoz. Most nem jött rá a székelési inger: akkor még a családjáért izgult.

Az alapos motozás után három őr vezette át egy előcsarnokon, majd a buján zöldellő, hatalmas kerten, amelyben patak csörgedezett és szökőkutak spricceltek. A kert végében kerek alabástrom-pavilon állt, az őrök megálltak, egyikük intett a fejével. Uri felment a három lépcsőn, belépett a pavilonba.

Kainisz felállt egy heverőről és Uri elé indult.

Uri hunyorgott. Csodaszép redőzetű, rövid, fehér tunika volt Kainiszon mélyvörös selyemövvel, és tiszta ősz lett a haja. Kainisz megállt, Uri közelebb lépett, hogy jobban lássa. Ráncos lett Kainisz arca, aszott a kicsi, karcsú teste, a lábai vékonyak, de nem ez zavarta meg Urit: Kainisz gondosan kifestette a szemét és a száját.

Kicsípte magát a tiszteletemre, gondolta Uri és elmosolyodott.

Kainisz szeme, az a most is gyönyörű, mély szem megrebbent. Csak egy pillanatra, de Uri észrevette.

Palástolni akarja a részvétét irántam, gondolta.

Urinak alig volt már foga, beesett a szája, és teljesen kopasz lett.

Nézték egymást hosszan, aztán egy gömbölyű alak szaladt ki a pavilonból és Uri nyakába vetette magát.

– Gaius, Gaius! – kiáltotta Posides.

Uri felsóhajtott. Számíthatott volna rá, hogy nem maradhat Kainisszal négyszemközt. Megpaskolta Posides kerek pofiját.

– Semmit sem öregedtél! – mondta neki.

– Mi nem szoktunk! Gyere, puszild meg Kainiszt, annyira várt téged!

Uri állt.

Kainisz befelé indult a pavilonba, Uri és Posides követte.

Gyönyörűséges szobrok, festmények, bútorok, szőnyegek.

Kainisz egy támlátlan székre ült, Urinak Posides egy kényelmes bőrkarszékben mutatott helyet Kainisszal szemben, maga pedig az úrnője lábához tottyant.

– Hogy vannak pártfogoltjaid, a zsidó rabszolgák? – kérdezte Kainisz. Ugyanolyan gyönyörű, mély volt a hangja, mint régen.

– Boldogan és büszkén építik a Colosseumot – válaszolta Uri.

Kainisz felnevetett. Még mindig szeret nevetni.

Posides is kuncogott.

– Nekem az elsőszülött fiamat herélték ki – vetette oda Uri Posidesnek.

756

– Örülj neki! – rikkantotta Posides –, ő legalább boldog ember!

– Pompeiben lakik.

– Pompei isteni hely! – mondta Posides. – Tíz éve volt az a földrengés Nápolyban, amikor kicsit összedőlt a színház, majdnem a császárt is maga alá temette, és a csillagászok mind azt mondják, hogy most száz évig biztosan nem lesz újabb, és valóban, alig füstöl a Vezúv!

Uri Kainiszt nézte. Nem számít, hogy Posides is itt van.

– Jó lett volna veled megöregedni – mondta.

Kainisz szeme megint megrebbent.

– Nem lettem volna jó feleséged, Uri – mondta Kainisz. – És nem bírtam volna ki, amit melletted ki kellett volna bírnom.

– Dehogynem – mondta Uri. – Sokat kibír az ember. Sajnálhatod, hogy nem velem éltél. Érdekes életem volt, sokat tanultam belőle.

– Nekem is érdekes volt az életem – mondta Kainisz.

Uri hallgatott. Most jutott el a tudatáig, hogy Kainisz Urinak szólította. Sose szólította így, mindig csak Gaiusnak. Említettem neki valaha, hogy így hívnak otthon? Biztosan, ha megjegyezte.

– Most is érdekes az élete! – kiáltotta Posides. – Minden reggel ő adja ki a jelszót!

– Milyen jelszót? – kérdezte Uri.

– Hát a testőrségnek! Átjönnek az alagúton és Kainisz rögtönöz nekik valamit! Néha megszállják a démonok, egész verssorokat mond nekik, és azok a hülyék nem bírják megjegyezni!

– Te vagy a testőrparancsnok? – kérdezte Uri elképedve.

– Hát – mondta Kainisz –, névlegesen Tija a parancsnok, de annyi nyavalyája van már szegénynek, hogy én helyettesítem…

– És hogy van a kedves Titus?

– Öregecske már ő is – mondta Kainisz –, de a humora a régi… Tijával együtt hármasban rengeteget röhögünk…

– Mikor halt meg a felesége?

– Elég hamar, még Britanniában – mondta Kainisz. – A szeretetlenség ölni tud, és hát, mi tagadás, az én Titusom nem szerette a feleségét. Üzent értem a felesége halála után, hogy loholjak Britanniába, de nem loholtam. Meg voltam sértve. – Kainisz nevetett. – Visszaüzentem: jöjjön haza ő. Elég sokáig nem tudott hazajönni, mindenféle brit óriásnőkkel akadt ott kalandja… De amikor afrikai proconsul lett, már vele mentem… Utánamentem Alexandriába is… Annyit meséltél róla, Uri, hogy kedvem támadt megnézni…

Uri nevetett.

– Hallom, kézrátéttel gyógyított…

– Én is ott voltam, hát azt látnod kellett volna! – sivította Posides. – Ott állt egy emelvényen a Négyzetes Sztoa mellett, a gimnázium 757kertjében, őrült tömeg körülötte, ott állt az emelvényen Tija is, meg a csillagjósok díszes köpenyben: Barbillus meg Seleucus… Gyógyító, Gyógyító! – hörögték a népek, és ő minden nyavalyát gyógyított: a vakok látni kezdtek, a sánták futottak, a süketek hallottak… A meztelen, dadogó, hablatyoló őrültekre saját kezűleg dobott palástot, és azok ékesszólón azonnal őt kezdték dicsőíteni… Isteni cirkusz volt, Tija remekül megszervezte… Még azt is megtette az a pokolfajzat, hogy egyszer igazi betegeket is Titus elébe bocsátott, nemcsak az álbetegeket, Titus pedig, nem tudván, hogy igaziak, ugyanúgy hókuszpókuszolt nekik is, és most figyelj: az igazi betegek közül is meggyógyult néhány! Nem mind, de néhány igen! De akik nem, azok ott cirkuszoltak neki, és azokkal nem tudott mihez kezdeni… Aztán persze őrjöngött, hogy kibelezi Tiját, saját kezűleg töri kerékbe… Mi meg röhögtünk…

– Szép kis cécó lehetett – mondta Uri elismerően.

– Na aztán persze, amikor az adókat kivetette, rögtön utálni kezdték a népek… Nehezen nyelték le a fejenkénti egy drachma adót… De a leginkább azért orroltak meg rá, mert eladta nekik az egyiptomi császári birtokokat, ez is Tija ötlete volt, úgyhogy iszonyú sokat kellett fizetniük… Negyvenezermillió sestertiust szorított ki belőlük Titus, de felkelni nem mertek: ha Tija leöletett ötvenezer zsidót, akkor leölethet ötször annyi görögöt is… Nem Gyógyítónak hívták már akkor, hanem Sózotthal-árusnak…

– Sokat nevettünk – mondta Kainisz tárgyilagosan. – Még Egyiptomban voltunk, és híre jött, hogy Domitianus igencsak császárkodik Rómában, akkor Titus írt neki egy rendkívül udvarias levelet, ilyen mondatok voltak benne: „Köszönöm, fiam, hogy még nem detronizáltál!”…

Uri felnevetett.

– Tiberiusnak is volt humora – mondta –, amikor egy görög delegáció egy évvel az anyja halála után fejezte ki neki a részvétét, azt felelte: ő pedig részvétét nyilvánítja nekik Heléna halála miatt…

Mindhárman nevettek.

Posides felpattant.

– Enni, inni nem kérsz valamit, édes Gaiusom?

Uri nemet intett. Posides a fejét csóválta, jelezvén: ő igazán magukra hagyta volna őket. Visszakuporodott Kainisz lábához, Kainisz megpaskolta a feje búbját.

– Miben segíthetek? – kérdezte Kainisz.

Uri hallgatott, aztán felsóhajtott.

– Eredetileg pénzt szerettem volna kérni a zsidó raboknak – mondta –, de történt közben valami… A hátam mögött eladták a könyvtáramat… Nagy könyvtár, sok-sok zsidó ritkasággal…

758

Kainisz szeme mélyebb lett, hallgatott, aztán azt mondta:

– Mire kell neked az a könyvtár?

– Meg szeretném írni, ami történt, és azt is, hogy miért.

– Van már nekünk zsidó történészünk – mondta Kainisz –, főpapi ivadék, hadvezér is volt, időben állt át hozzánk… Amit ő ír, az a hivatalos.

– Más nem írhatja meg?

– Elég nekünk egy ilyen.

Csönd volt.

– Na és ki ellenőrzi, hogy helyesen fogalmaz-e? Ki cenzúrázza, maga a császár?

– Az én kedves Titusom rég nem olvas semmit – legyintett Kainisz –, mindent én futok át.

Felnevetett.

– Képzeld, legutóbb azt a részt olvastam, amelyben a légióink Jotapatát ostromolja, és mit látok benne? Titus, az én Titusom fia, a fővezér, elsőként mászta meg a falat!

Posides is hahotázott.

Fővezér, aki ne a háttérből irányítaná az ostromot, tankönyvileg nincs. Uri is felnevetett.

– Minden ilyet kihúzol? – kérdezte.

– Dehogy húzom ki! – nevetett Kainisz. – Szeretik a regényes fordulatokat az olvasók. Titus gyereknek is megmutattam, boldog volt, hogy ennyire nagy hősnek van ábrázolva!

Posides vihogott.

– Kainisz megmutatta azt a részt – mondta –, ahol ez a zsidó papvezér arról ír, hogy elrejtőzött egy ciszternában a maradék védőkkel, miután már elfoglaltuk a várat… A vezér ki akart szökni a mieinkhez, de a zsidói nem engedték, hát kitalálta, hogy öljék le egymást sorban, az utolsó meg saját magát… Sorsot húztak, és mit tesz a zsidó isten, újra meg újra a papvezér maradt életben, a legvégén ő egyedül… Kainisz kiszámolta, mekkora ennek a valószínűsége…

– Igen – mondta Kainisz –, mert eredetileg megadta, hogy hatvanan maradtak életben. De így az ő életben maradásának valószínűsége annyira közel járt a nullához, hogy megkértem, legalább a számokat hagyja el…

Nevettek.

– Az áldozatoknak sincsen számuk? – kérdezte Uri.

– Hogyne volna – mondta Kainisz. – Kétmillió zsidó halott. Ebben a szerzővel előre megállapodtam. Az a vicc, hogy körülbelül valóban ennyi lehetett. Rómának nem érdeke, hogy az áldozatok számát csökkentse, ellenkezőleg.

759

Még jobban fog félni a többi nép; okos.

– És mit csinál a császár? – érdeklődött Uri.

– Mindent. Ő bármit megtehet. De neki én parancsolok.

Nézte a törékeny öregasszonyt Uri, a világbirodalom úrnőjét és csodálkozott.

– Kérj valami egyebet – mondta Kainisz lágyan. – Bármit megkapsz, amit csak kívánsz. Persze, engem kivéve.

Posides felvihogott.

– Kérjél valamilyen monopóliumot! – súgta Posides hangosan. – Az a legjobb! Az a biztos! El nem tudod képzelni, mit fizetnek nekünk egy-egy zsíros monopóliumért! Neked ingyen adjuk!

Uri hallgatott.

– Kainisz azt találta ki neked – mondta Posides –, mert ő borzasztóan okos, még nálam is okosabb, hogy monopóliumot ad neked a zsidó olaj importjára.

Uri elszédült.

Rituálisan tiszta olajat behozni Júdeából a kétszázezres létszámúra nőtt római zsidóságnak!… Őrült nagy üzlet! Átfutott a fején: Júdeában egy amfora olaj egy drachma. Rómában nyolcszor-kilencszer drágább. A bevételnek körülbelül a fele elmegy a beszerzésre és a szállításra, a többi a tiszta haszon. Sok millió sestertius évente. Az első évben kell csak beruházni, arra bármelyik bankár boldogan ad hitelt.

Uri hallgatott, felsóhajtott.

– Kié volt a jog eddig? – kérdezte.

Kainisz felnevetett. Uri megrezzent. Most nevetett először Kainisz őszintén.

– Mondtam én neked! – szólt Kainisz diadalmasan Posideshez.

Posides felmordult, mint egy kutya.

– Akkor is kell neki! – morogta. – Meglátod!

– Kié most a jog? – ismételte meg a kérdést Uri.

– Mit érdekel téged? – vakkantotta Posides. – Van nálam erre vonatkozó kérelem a zsidóktól, három is! Leperkáltak nekünk előre összesen negyvenmillió sestertiust!

– Ha én kapom meg, akkor vissza kell nekik adni, nem?

– Ugyan már! – mondta Posides. – Nem kölcsön ez! Nem is kenőpénz! Merő szeretetből adták, és pontosan tudják, hogy ha nem pont ezt a monopóliumot, akkor majd kapnak helyette mást, csak mert véletlenül az ő nevük jut az eszünkbe…

– Nem károsítasz meg senkit – mondta Kainisz. – Akinek pénze van, az úgyis be tudja fektetni.

Uri hallgatott. Kezdett a fejébe szállni a vére.

760

– Tőled nem kell monopólium – mondta. – Nem azért szerettelek, hogy egyszer milliomossá tegyél.

Csönd volt.

– Van egy találmányom, egy emelőgép – mondta Uri. – Vannak róla rajzaim, de a könyvtáramban, valahol nálatok… Le tudom vázolni, ha adtok papiruszt… Százak munkáját tudná kiváltani. Nem ezért jöttem, de ha ezt megveszitek, annak örülök.

Kainisz megbökte Posides fejét, az feltápászkodott és kigurult.

Csönd volt.

– Megérte ez a csodapalota kétmillió ember halálát? – kérdezte Uri, fejével körbeintve.

– Ha ez az ára!…

– Nagyon súlyos ár!

– Nélkülünk is meghaltak volna.

– Ez nem igaz.

Kainisz arca elsötétült, a gyönyörű szeme összeszűkült, felugrott.

– Te nem rabszolgának születtél! – rikácsolta. – Nem tudsz te az emberről semmit!

Csönd lett. Az őrök berohantak. Kainisz dühösen intett, kirohantak.

Uri nem rettent meg, csak mélységes fájdalmat és szánalmat érzett.

– Mégis jobb lett volna – mondta csöndesen –, ha velem élsz.

Kainisz hallgatott, járkált a teremben. Uri nézte. Messziről még mindig kislányos az alakja. Nem szült.

Ezt a csodát is csak azért teremtette az Örökkévaló, hogy tönkretegye, és előbb, mintsem megöli.

Az én örök szerelmemet, akiből Róma ura lett.

Hallgattak, amíg Posides viasztáblával és stílussal visszatért.

– Hamar kész van – mondta Uri és felvázolta az emelőt. Alul csővel összekötött két henger, az egyik nyitva, a másikon súly, és ahhoz a hengerhez szívópumpa kapcsolódik. Alá odaírta: vákuum. Jelölte a szívás utáni helyzetet is: a súly megemelkedik.

Posidesnek nyújtotta, az elvette. Kainisz magához intette, belenézett.

– Kimehetsz – mondta aztán.

Posides meghajolt és elosont.

Kainisz visszaült a zsámolyára, egyenes derékkal ült, mint az előbb, szép, vékony, hosszú ujjú kezeit az ölébe fektette és Urit nézte a mélységesen mély szemével.

– Ügyes – mondta Kainisz. – A levegő olyan, mint a víz, csak nem látni… De hol az a kovács, aki a hengereket pontosan elkészíti?

761

– Ismerek jó szobrászokat – mondta Uri –, akik hajszálpontosan kiöntik.

Hallgattak.

– Megcsúnyultál – mondta Kainisz. – Rémes lett a szád, így fogak nélkül… De a lényed ugyanaz. Nagyon szerettem a lényedet.

– Te voltál az egyetlen szerelmem – mondta Uri.

– Jó – mondta Kainisz –, hát ez ilyen volt. Majd egy másik életben.

– Nincs másik élet.

– Feltámadás sincs?

– Az van a legkevésbé.

– Nem gondoltam, hogy valóban nazarénus lettél, amikor kiűztek – mondta Kainisz.

Szóval tudott róla. Uri megörült.

– A normális zsidók épp olyan aljasok, mint a többi nép, a nazarénusok pedig tébolyultak – mondta. – Én már zsidó se vagyok.

– Sose voltál az – mondta Kainisz. – Én se vagyok császárnő, csak komédiázom. Titus sem császár, csak komédiázik. A fia, Titus, az is csak komédiázik. Az unalom ellen csináljuk. A másik fia, Domitianus nem komédiázik, az vérengzeni fog.

– A te Titusod is vérengzett.

– Igen. De csak azt csinálta, amit Tiberius után mindenki akart. Vitellius ezt akarta, Caligula ezt akarta, Nero ezt akarta… Titusnak sikerült. Valakinek mindenképpen sikerült volna.

Uri nézte Kainisz ráncos arcát.

– Milyen sokat veszekedtünk volna! – mondta Uri ábrándosan. – Mennyit üvöltöztünk volna egymással! De szép is lett volna!

Kainisz nevetett.

– Mi lesz a sorsa a könyvtáramnak? – kérdezte Uri.

Kainisz elkomorult:

– Az emberünk megírja a művét, felhasználja a forrásokból, ami kell neki, aztán mindent eléget. Elvégre történész.

Uri bólintott. Így szoktak történelmet írni.

– Te mit akartál megírni? – kérdezte Kainisz.

– Valamit… a nazarénusokról.

Kainisz bólintott.

– Könnyű vallás – mondta –, győzni fog.

Uri meglepődött.

– Te is tudod?!

– Ha te tudod – fortyant fel Kainisz –, én miért ne tudnám?! Amihez belátás kell, azt ugyanúgy tudjuk. Szoktam veled beszélgetni képzeletben… és te szépen válaszolgatsz… gúnyolódsz, csipkelődsz…

Kainisz elhallgatott.

762

Urinak könnyek gyűltek a szemébe, elfordult.

– Veszedelmes vallás lesz ez – morogta Uri. – Irtóztató bajokat fog okozni.

– Igen – mondta Kainisz. – Zseniális ötlet, hogy valaki, egy ember, feltámadt, és arra kell várni, hogy ismét megjelenjen. Az sem akármilyen ötlet, hogy nem számít, ki zsidó, ki nem az, bárki lehet kiválasztott, csak ezt az egyet, a feltámadást, fogadja el… Nem kell hozzá tudni semmit, sem írni, sem olvasni, sem előírásokat betartani, és mindenkiből pap lesz, mindenki szent, aki hisz a Feltámadottban, és örök életet nyer ezáltal!… Még szertartások sincsenek! Esznek, őt dicsérik, együtt vannak, és ezzel meg van oldva a magány, meg van oldva a halhatatlanság… Nincs még egy ennyire együgyű vallás a piacon! Őrült háború lesz ebből a zsidóságon belül, ez lesz az igazi zsidó háború, és ki fog szabadulni a zsidóságból ez a téboly, a vesztesek tébolya, és győzni fog, mert mindig a vesztesek vannak többen… Ha Spartacusnak ilyen vallása lett volna!… Csak azzal lesz gondjuk, hogy nem jön, nem akar jönni, és ők türelmetlenek, ez fogja szétzilálni őket…

– Meg fogják oldani – vélte Uri. – Mindent meg fognak oldani, csak a hit megmaradjon. Ezentúl mindenről már csak hazudni fognak.

– Eddig is hazudtak.

– De nem ilyen erősen…

Hallgattak.

– De ha ezt tudjátok!… Minek kellett lerombolni a Templomot?! És minek kellett ennyi rabot idehozni?!

Kainisz felsóhajtott.

– Titus, mármint az én Titusom fia, tartott egy haditanácsot, amikor már az övék volt Jeruzsálem, hogy mi legyen a Templommal. Tija a lerombolása ellen érvelt, a többiek mellette… A kis Titus azt mondta: amíg a Templom áll, nem fognak nyughatni a zsidók, akár a régi prófétáik, akár ama bizonyos Felkent hívei. Tija azt mondta: ha nem marad rituális központja a vallásnak, azzal nem megsemmisülni fog, hanem új központja támadhat bárhol, ahol zsidók élnek…

– Annak a szemét Tijának lesz igaza – vélte Uri, némi tűnődés után.

– Szerintem is – mondta Kainisz. – Tija a zsidó rabok Rómába szállításával sem értett egyet… Azt mondta: hiába győzött Róma a háborúban, a békét a zsidók fogják megnyerni. Azt mondta, ezúttal fordítva kellene eljárni: a római zsidókat kellene repatriálni Júdeába, nem pedig újabb zsidókat idehozni, mert harminc év múlva a római proletárok fele zsidó lesz, azok fele pedig nazarénus…

– És miért nem ez történt? – kérdezte Uri borzongva.

763

Kainisz felkacagott.

– Mert drága! Olcsóbb volt lerombolni a Templomot… Meg hát hiúságból, mint általában… Az én Titusom kevés zsidó rabot hozott volna, de az ő fia hatalmas, sosem volt diadalmenetet akart, minél több rabbal… És az én Titusom azért ment bele végül, mert a kis Titust jobban szereti, mint a második fiát. Domitianus csaknem bele is pusztult, amiért a bátyja ekkora diadalmenetet kapott, mert erre aztán fognak emlékezni. Én is figyelmeztettem az én Titusomat, nemcsak Tija, hogy sok baj forrásai lesznek Rómában a zsidók, de ő legyintett: azt mi már nem fogjuk megérni, kínlódjanak velük az akkor élők…

– Ezt így is fogja megírni a történészetek?

Kainisz felnevetett:

– Majdnem…

Harmadnap ment Uri Kainisz palotájához a válaszért. Egy őr megint bement. Uri hosszan várt. Nyílt a kapu, maga az öregasszony állt ott csillámló, színjátszó selyemtunikában, ősz hajában szalagokkal, két oldalán egész sereg morc fegyveres.

– Nem megy – mondta Kainisz sajnálkozva. – A császár megharagudott. Azt mondta, hogy egy ilyen emelőgép megfosztaná a munkától az embereket, és többé nem tudna napidíjat fizetni nekik.

– Köszönöm, hogy nem végeztet ki – mondta Uri, fejet hajtott és elment.

Nem kell ahhoz könyvtár, hogy az ember megírjon egy könyvet. Nem kell ahhoz semmi. Papirusz kell és tinta.

Mit is akar megírni voltaképpen? Talán azt, amit nem írtak meg addig, és ha nem írták meg korábban, akkor új. Mégis van valami más ebben a korban, mint az előzőkben, ezt kellett gondolnia, és talán mégsem véletlen, hogy nem korábban jött el a Felkent a zavarodottak hite szerint, hanem most.

Nem muszáj terjedelmes történeti munkát írni rengeteg adattal. Lehet olyasfajta leveleket írni adatok nélkül egy-egy fontos jelenségről, egy-egy fontos alakról, mint Seneca írt Marciához. Csak ez a munka nem erkölcsileg nemesítő vigasztalás lenne, hanem az ellenkezője. Rettenjenek meg az emberek, ahogyan Arisztotelész javasolja.

„Levelek Kainiszhoz.”

Volt még néhány folyamatban lévő építkezés, amelyet vezetett, jól fizettek, félre tudott tenni magának egyévnyi megélhetéshez szük764séges összeget. A lányai, noha támogatta őket, folyton kérincséltek, semmi sem volt elég nekik, most elégnek kell lennie. Egy év alatt meg lehet írni a lényeget, így képzelte.

Kellemes izgalom bizsegett benne, új életnek vág neki.

Nehéz az írásba belefogni, hevert esténként Uri az ágyán és gondolkozott, mivel is kezdje, miről és kikről írjon Kainisznak.

Egyik este ketten jöttek, Iustus és egy latin. Uri feltápászkodott. Iustus beszélt: felkérik Urit, legyen tagja a fiscus Judaicus bizottságnak; ez a kedves lovag praetor, ő képviseli az államot. Urinak a közreműködésért a tapasztalataira és bölcsességére való tekintettel évi százezer sestertiust ajánlanak fel; a többi zsidó tag ingyen működik közre.

Kainisz utánam nyúlt, gondolta Uri. Elmosolyodott.

Megköszönte a felkérést és sok egyéb dolgára hivatkozva elhárította. Iustus megkönnyebbülve, a praetor nyugtalanul vette tudomásul; nyilván őt fogja Kainisz vagy Posides leteremteni; győzködni próbálta Urit, de ő udvariasan kitessékelte őket.

Amikor első este leült, hogy írjon, elégtelennek találta a mécses fényét. Venni kell még egy mécsest. Talán az izgalomtól van, gondolta.

Nehéz belekezdeni.

Három mécses égett már az asztalán, de nem látta a betűket. Hajolt közelebbre, húzódott távolabbra, de bizonytalanok voltak a kontúrok, és mintha pont középen nem lett volna semmi. Mi az ördög?

Nappal az építkezéseken hunyorgott, a falfestményeket vizsgálta, és azt vette észre, hogy középen ott sincs semmi, csak oldalt, de ha tovább lép, mégis volt ott valami. A jobb szeme volt mindig a rosszabb, de azzal mégis látott valamit középen; a bal szeme volt a jobb, azzal nem látta a közepet.

Este igen erőltette a szemét, hogy lássa a papiruszon a saját betűit, de fájni, csípni kezdett és kiszáradt.

Ejnye, nem kellene izgulni ennyire!

Tekercset vett elő, de annak a betűit sem igen látta. Vaksi volt világéletében, de olvasni tudott. Hiába tartotta közelre, hiába tartotta távolabbra.

Ki kell aludnom magamat alaposan, gondolta. Túl sokat dolgozom.

Nem tudott aludni, hajnalban nyugodott csak meg, amikor az első fényt meglátta. Próbálgatta, melyik szemével lát jobban. Kétségtelenül a rosszabbik szeme lett a jobb. Hátha éppen kezd már megjavulni. Mondják, a csak közelre látók idősödvén kezdenek távolra is látni, és akiknek jó volt a szemük, közelre nem látnak semmit.

Az építkezésen közelebb ment a falhoz, távolabb ment, oldalról 765pislogott. Oldalvást mintha jobb lenne. Úgy kell talán olvasni is ezentúl.

Feküdt éjjel otthon, holdfényes éj volt, behunyta a szemét, kinyitotta, de a fényt látta. Múló zavar ez csak, jól ki kell aludni.

Álmában jól látott, álmában addig is élesek voltak a képek. Amikor felébredt és csak homályos körvonalakat észlelt, azt is a szemei sarkában, felnyögött.

Ez már a vakság, édes Istenem?!

Az igazi vakságra pár hetet még várnia kellett. Éppen annyi időt, amennyi alatt a szükséges intézkedéseket megtette. Beszerzett egy éles szikét, hogy bármikor felvághassa az ereit. Elment a lányaihoz és közölte velük, hogy hamarosan nem fog látni semmit, szíveskedjenek tehát majd naponta ellátni, ha részesedni óhajtanak az örökségből. Aszerint hagy rájuk többet vagy kevesebbet, ahogyan viselik magukat.

Irene jajveszékelt, sírást imitált, Izsák, a sötét képű férje, a volt vízhordó, újabban adóbehajtó, hallgatott. Beküzdötte magát, mesélték, Izsák abba a bizottságba, amely a zsidó adót kiveti és behajtja, consiliumnak hívják, házkutatási engedélye is van és egy latin praetor áll az élén. Uri gratulált. Nem értették, miért nem lelkesebb.

Lehet ebből az Izsákból még hóhér is alkalomadtán, gondolta Uri, és átkozta Kainisz nagylelkűségét. Hagyná békén az unokáimat, ha már nekem nem szült, a buta nő!

Megismételte: tessék őt ápolni, mert nem fog látni semmit. Megígérték.

A kisebbik lány, Eulogia bután nézett, az anyjára pislogott, aki velük lakott. Hágár dühösen morogta: „Megint hülyéskedik az apád”. Ott is volt már gyerek, kettő is.

Uri felvette a fizetését mind a három építkezésen, otthon furfangos rejtekhelyeket készített a padlóban, az érméket azokba porciózta szét. Milyen jó, hogy megtanult csempézni. Nagy nehezen megírt egy végrendeletet, de a nevek mellett üres helyeket hagyott.

Nagy lélegzetet vett; óvatosan, a falak mentén haladva elbotorkált Salutiushoz és a részét kérte.

– Igen – mondta Salutius –, hogyne.

De nem volt nála a pénz, mert, mint mondta, befektette Uri részét is, hogy rendesen fialjon; de nem kellene most kivenni, mert később szép kamattal lehet visszakapni, most még nem érdemes, sőt nem is lehet kivenni, ilyen a megállapodás.

– Nekem most kell – mondta Uri.

Valamivel több mint háromezer sestertiust szedett össze Salutius a százötvenezerből, ennyi volt otthon. Uri megszámolta, íratott egy 766átvételi elismervényt Salutiusszal, és oda se nézve alákanyarította a nevét.

– Mibe fektetted be? – kérdezte.

Salutius vívódott.

– Mondd meg nyugodtan, nem harapom át a torkodat.

Salutius habozott, elnézett Uri feje mellett. Uri biztatóan rámosolygott.

– Gyűjtenek a Harmadik Templomra – lehelte Salutius.

Uri elképedt.

– Ki az az őrült?!…

– Hát Iustus, meg a vének… A fiad jött hozzám személyesen, hogy adjak…

– És ha valaki nem ad?!

– Adnak. Még azok is, akik a zsidó adót se bírják kinyögni; kölcsönt vesznek fel, és meg kell mondanom, voltaképpen igazán alacsony kamatra…

– Ki forgatja azt a pénzt, drága fiam?

Salutius nem tudta.

Uri felröhhentett:

– Na és mit mondanak, mikor lesz ebből Templom, édes fiam, és hol?!

– Azt ígérték, hogy ha öt éven belül nem épül fel Jeruzsálemben, kamatostul visszaadják… Nagyon nem nézik jó szemmel, ha nem ad valaki…

Uri sóhajtva nevetett:

– De minek kellett az összes pénzt, drága fiam?! Kevesebb is elég lett volna!

Salutius hallgatott, aztán kezdte hadarni, hogy noha Rómát jelölte ki az Örökkévaló, hogy a zsidókat a bűneikért megbüntesse, de a népét nem hagyja el, feltéve, ha a nép bizonyságot tesz a hűségéről, és az új, az eddigieknél teljesebb és mélyebb szövetség Isten és a népe között épp e vészes időkben köttetik meg.

Uri úgy forgatva a fejét, mint egy madár, oldalról nézte Salutius gyomorégéstől és ugráló pulzustól megkínzott arcát és bólintott.

– Öt év múlva elküldök a pénzemért – mondta és elment.

Szolgát akart szerezni magának.

Homérosz is vak volt, a szolgájának diktálta az Iliászt a hagyomány szerint.

Nem igaz, hogy vakon nem lehet élni.

Ha mégsem lehet, ott a szike.

767

Aludni volt jobb, mert álmában látott.

Abból tudta, hogy felébredt, hogy nem látott. Eleinte látott még foltokat, annak örült, látott fényt, örült, de aztán már azt sem.

Tapogatta a rejtekhelyeket, a lapok ott voltak a helyükön, nem lötyögtek. Az egyik alatt a szike is ott volt.

A lányai naponta váltották egymást a Via Sacrán, ételt és vizet hoztak, néha elvitték a szennyest, ott voltak az apjuknál egy keveset, de nem volt miről beszélgetniük, Urit az unokák gyarapodása nem érdekelte és összekeverte a nevüket.

Kérte, kerítsenek neki szolgát, aki írni tud, megígérték, nem kerítettek.

Előbb kellett volna azt a szolgát beszerezni.

Uri kérte, szerezzenek neki kutyát. Falkákban rohangáltak a gazdátlan, kivetett ebek Rómában, bárki emberfiához csatlakoztak volna. Nem szereztek kutyát a lányai, arra fogták, hogy félnek.

Ült Uri a nyitott ablakban, amely délre nézett, melegítette az arcát a fény. Azt képzelte, hogy látja a napot. Elképzelte, hogy vele van a kutyája a hajóról. Ha erősen képzelt el valamit, mintha látta volna.

Történeteket képzelt el a kutyával: hogy vele volt Bethzachariában, vele volt Alexandriában, játszott vele a gimnázium kertjében; elképzelte, hogy a kutya botrányokat okoz az alabarkhosz palotájában; elképzelte, hogy Kainisznak ajándékozza, a fiatal Kainisznak Claudius házában, és időnként elszökik Kainisztól a kutya, idejön hozzá a Via Sacrára és emberi hangon beszámol a Flaviusok császárkodásáról. Okos kutya volt, ráragadt Kainisz okossága és szellemessége.

Kuncogott magában Uri és áldotta az Örökkévalót, hogy képzeletet is teremtett az emberbe.

Kitalált magának történeteket vagy álmodta őket és nevetgélt.

Elképzelte, a lányai által hozott száraz lepényt rágcsálva az ínyével, hogy márnát eszik Alexandriában, és érezte a márna illatát az orrában.

Emlékezetet is teremtett az Örökkévaló az emberbe, legyen áldott.

Ha elég soká él az ember, fickándoznak a halottai, mint halak az üledékben, és sose tudni, melyikük bukkan fel éppen – talán ezt nevezik szellemvilágnak. Eljött Yehuda mester, morgott és nevetett; külön eljött a kicsi fekete lány, és mert Uri kiváltotta, hozzáment feleségül és leélt vele egy teljes életet, és gyerekeket nemzett neki Uri, akiket csodás módon elkerült a háború és most is élnek szépen a falujukban, módos gazdák valamennyien. Feleségül vette Uri azt a gyönyörű, kék szemű, szőke, sudár görög lányt, Szótadész húgát és boldogan élt vele a békés Alexandriában.

768

Gyakran eljött Theo, de az volt a baja, hogy egy herélt uralkodott rajta; Uri intette, kérte, parancsolta, hogy szabaduljon ki a herélt hatalma alól, dolgozzon és váltsa ki magát; Theo, a kék szemű, nyúlánk, szép kamasz meg is fogadta, hogy mindent meg fog tenni. „Ne félts engem, papa!” – mondta Theo és nevetett.

Sokan jöttek, sutyorogtak, mászkáltak a szobában, beleettek az ételébe, betakarták, ha lefeküdt. A kishúgát Uri elküldte, menjen el Nápolyba, ott jobb a klíma, ott nem fog köhögni, és sok pénzt adott vele. József is eljött, csodálkozva hallgatta Uri meséit Jeruzsálemről és Alexandriáról, és megnyugodott, hogy Rómában se annyira rossz azért.

Uri néha bosszút állt: Agrippa nyakába tüskéket döfködött, Tiját elgáncsolta futás közben, az alabarkhosznak visszafeleselt. „Édes fiam, nem kéne!” – sopánkodott Philó. Urinak volt sejtelme róla, hogy ilyenkor nem alszik, mert az álmaiban nem tudott bosszút állni, az álmait nem tudta irányítani. De az álmoknak is örült, noha nyomasztóak voltak, mert látott.

Eljöttek a lányai is, ételt hoztak, Uri szidta őket, miért nem mennek már férjhez; hol nevetgéltek ezen, hol azt hazudták, hogy már férjhez mentek. Gyerekeket is hoztak a lányai, azt állítván, hogy azok Uri unokái; valamit sipákoltak a gyerekek. Mondták a nők: simogassátok meg a nagyapátok arcát, Uri megpróbált a kicsi kezekbe harapni, ugatott és megátkozta őket; ettől aztán a gyerekek nem jöttek többé. Hideg volt, Uri fázott, követelte, tegyék a fejére Tadeus sapkáját, de a gonoszok nem akarták megérteni, Uri a tunikáját húzta a fejére, a nők lehúzták; Uri üvöltött: mindig legyen rajtam a szabadulósapka! Nem értették. Tadeusról hallani sem akartak. Borzalmas ilyen nőknek kiszolgáltatva lenni.

Nem olvasták vissza a nők azt sem, amit a szolgának diktált, pedig néha fény gyúlt az agyában és csodálatos passzusokat tudott megfogalmazni, de másnapra elfelejtette, vissza kellett volna hallania, hogy folytatni tudja, de a nők nem olvasták vissza, hiába üvöltözött velük, a szolga pedig elbújt.

József gyakran jött és az üzletről beszélgetett Urival. Megváltoztatta a hangját és az illatát, időnként pedig orvosnak mondta magát, hogy Uri ne ismerje fel, de Uri felismerte. József eret akart vágni rajta, Uri nem engedte; lefogták, de kiszabadította magát, mert olyan tornagyakorlatokat végzett naponta sok órán át, amelyeket vakon is lehet; erre nem számítottak és feladták.

Uri remek tanácsokkal látta el az apját, József egyre büszkébb lett a fiára. Közösen beszálltak egy gépgyártó vállalkozásba, Uri tervezte az emelőket, maga is megtanulta a szoboröntést, minden kikötőbe 769szállítottak belőlük; amikor Szürakuszaiba mentek tárgyalni, Mátéval találkoztak, aki kikötőparancsnokként működött, nem öregedett semmit és rögtön megrendelt három vákuumemelőt. Uri figyelmeztette, hogy megadta Plotiusnak a tartozását; Máté azt mondta, hogy Plotiustól meg is kapta.

Amikor Hermia hozta az ételt, Uri márnát rendelt; Hermia azt sipítozta, hogy az borzasztóan drága, mire Uri megsúgta, hogy van neki pénze, csak elrejtette. Hermiát nagyon érdekelte a dolog, de Uri nem árulta el, hol a pénz.

Kifogásolta a kosztot, kiabált a nőkkel, akik hozták az ételt, aztán nem hozták. Jó, hogy tudok éhezni, gondolta Uri. Büdös volt a szobában, Uri az éjjeliedény mellé székelt, szétkente és nevetett, mert a korsóban nem volt víz.

Ült József Uri ágyánál és mesélt. Szépséges meséket tudott József, Uri odaadóan hallgatta.

– Theónak is meséld el majd ezeket! – kérte az apját.

– Ki az a Theo?

Uri gondolkozott.

– Én leszek az, ha megnövök.

József megígérte.

Egyik hajnalban Uri fulladozva ébredt, József nem volt sehol. Uri köhögött, de a nyomás a mellkasában nem enyhült. Kiabált, nem jött senki. Fájt a gyomra, égett a mellkasa, szaggatott a tarkója. Levegőért kapkodott, a karjaival hadonászott, a lábai a levegőben futottak, de csak fulladt, nem akartak dolgozni az izmai, csak égtek, Uri akarata iszonyúan erőlködött.

Még mindig élni akarok, gondolta, és elámult.

770