Somlyó György A költészet vérszerződése 9-631507-42-4 612 Szépirodalmi Budapest 1977 Szántó Tibor 5-8;11-37;41-89;94-112;127-131;135-136;163-187;196-202;213-222;255-265;289-297;319-324;331-349;353-354;360-374;378-382;396-406;415-420;454-464;467-475;513-517;521-523;534-572;575-605 tagelés 2.
Somlyó György
A költészet vérszerződése
3 4

A jó mester-embert senki meg nem ismerheti valójában, hanem a jó mester-ember.

M. Tófalusi K. Miklós

Egy olyan gyűjtemény összeállítása, amelynek tanulmányait a szélső pontokon harmincöt év választja el egymástól, tömérdek kérdést vet fel. Legalábbis egy újabb vaskos tanulmányravalót. S bár az író önmagának első kritikusa is, nem kívánnék itt elébe vágni a kritikának. Összegyűjtött tanulmányaim ez első kötete előtt (amelyet majd másik kettő követ) voltaképpen csak egyetlen kérdésre szeretném felhívni a figyelmet. A nekem – s talán az irántam érdeklődő olvasónak is – legfontosabbra.


Miért rendeztem összegyűjtött tanulmányaim e kötetét tárgyuk szerint, elkülönítve a szemléletemben elkülöníthetetlent? Egyrészt: a több kötetre menő anyagot valahogy rendezni kell, s a bevett szokás ilyenfajta rendezést sugall. De másrészt talán: polemikus szándékkal is. A rendezés során magamat is meglepetésként ért, hogy a magyar irodalommal foglalkozó tanulmányokat nagyobb anyagból válogathattam, mint azt a kötetet, amely majd a külföldi irodalommal foglalkozókat gyűjti egybe. S így még jobban kitetszhetik majd kritikai munkásságomnak talán legállandóbb s legfőbb vezérfonala. Hogy a „világirodalom” határát sohasem a hazai és nem hazai irodalom között vontam meg. Sosem a külföldi irodalomnak tulajdonítottam világirodalmi jelleget a magyarral szemben, hanem mind a külföldi, mind a magyar irodalomban az egyetemes érdekűnek, szemben azzal ami, itt is, ott is csupán helyi érdekű; amin, Németh László találó szavával, csak „helyi fény” ömlik el.

Sosem tudtam belehelyezkedni abba a kritikai szemléletbe, 5amely a művek legfőbb értékét éppen ebben a helyi fényben látszik keresni, holott ez minden (értékes vagy értéktelen) mű természetéhez tartozik. A művészi alkotásokra még inkább érvényes Illyés híres epigrammája, mint az emberekre. Nem azzal kell bizonyítaniuk, honnan jöttek, hanem azzal, hova mennek. Nem azzal, milyen valóságból nőttek ki (aminek a jegyét amúgy is kikerülhetetlenül magukon viselik), hanem azzal, hogy kinőttek belőle. Mert ez az, ami nem csupán létüket, hanem létük igazi értelmét igazolja.

Igyekezetem szerint mindig (ezzel) a világirodalommal foglalkoztam. Kezdettől fogva a legcsekélyebb hajlamot sem éreztem arra az öncsonkításra, amely a magyar irodalmat lemetszené az egyetemes irodalom eleven törzséről, hogy valamilyen nem létező tragikusan önálló létet tulajdonítson neki. Sokaknak szemet szúró kritikai külön- vagy kívülállásom látszatát nem a magyar irodalomtól, hanem ettől a szemlélettől való idegenségem alakíthatta ki.

Meggyőződésem, hogy ez az öncsonkítás, okában és következményében egyaránt, párja annak a másiknak, amelytől elnevezését is kölcsönöztem, s amely a katonákat készti olykor arra, hogy a sebesüléstől vagy elpusztulástól való féltükben eleve önmaguk megsebesítésével vagy elpusztításával védekezzenek. Sosem tudtam megérteni azt a különös tudathasadást, amely olykor merőben más szempontok szerint osztályozza és értékeli – nemegyszer egyazon kritikus szemléletén belül is – a magyar és a külföldi irodalom műveit és irányzatait; mintha a világ két részből állna. De a világ nem ebből a két részből áll. S ez a szemlélet nem is vezethet másra, mint amire a valóságban annyiszor vezet: hogy irodalmunk jelentéktelenebb alkotásait és irányzatait megóvja a más irodalmak jelentős műveivel való rangfosztó egybevetéstől; irodalmunk igazán jelentős műveit viszont megfosztja a velük való összevetés rangadó lehetőségétől.

Ennek számomra mindmáig legjellemzőbb példáját egyik írótársam velem való régebbi vitája szolgáltatta. Miközben szenvedélyes elfogultsággal kifogásolta egy hosszabb tanulmányomnak egy másik magyar költővel foglalkozó egyetlen bekezdését, tudomást sem vett ugyane tanulmány túlnyomó és külföldi 6írókkal foglalkozó részéről. Különös eljárásának indokolását is adta: külföldi írókról őfelőle állíthatok, amit akarok, akár helyes az, akár téves, őt csak a magyar irodalom érdekli.

E könyv szerzőjét viszont mindig az irodalom érdekelte, és sosem hitte, hogy ezt az érdeklődést – akár a magyar, akár bármilyen más irodalom esetében – egy nemzeti irodalomra lehet szűkíteni. Annál kevésbé, mert egyetlen nemzeti irodalom sem fejlődött soha pusztán nemzeti keretek között; a magyar a legkevésbé; s jól tudjuk, még az írástudatlan közösségek szóbeli irodalma, a népköltészet sem. A magyar irodalmat, amelyben benne élek, mindig abban a vonatkozásrendszerben igyekeztem vizsgálni, amelyben valóban létrejött, és nem olyanban, amelyben sem létrejönni nem tudott volna, sem egészségesen továbbfejlődni nem tud.

Egyébként, kivetnivalót abban sem találnék, ha egy író csakis idegen tárgyú (vagy másrészt: csakis hazai tárgyú) tanulmányokkal jelentkezik. Taine az Angol Irodalom Történetével lett a XIX. század egyik legnagyobb francia irodalomtörténésze. A hiba és a veszély ott van, ha ebből a tárgyválasztásból vonunk le következtetéseket a mű értékére, sőt a szerző hazafiúi erényeire vagy világnézetére nézve. Ezekre csupán a gondolatokból, nem a gondolatokat kiváltó tárgyakból lehet következtetni. Ismeretelméleti kategóriákkal szólva, nem a szerzőt ért affektív benyomásokból, hanem a szerző effektív megnyilvánulásaiból.


E kötetnek, mely tehát a magyar irodalommal foglalkozó tanulmányaimat gyűjti egybe, illetve közülük azokat, amelyeket ez idő szerint összegyűjtésre érdemesnek ítélek, eredetileg ezt a címet kívántam adni: „Az egésznek a fele”. Mert valóban úgy is kellett – nemegyszer mesterségesen – leválasztani a „másik” feléről. Helyenként őrzi is az erőszakos tépésnyomokat. Egy-egy ponton talán át is szakadt valami ide a másik feléből. Oly szorosak a tapadási felületek.

A szövegek legtöbbjén nem vagy alig változtattam utolsó megjelenésükhöz képest. Jelentősebb változtatásokat csak a legrégebben és legfrissebben írtak egyikén-másikán tettem; az 7 előbbieken, mert egy-egy kifejezésük vagy megállapításuk már elviselhetetlen távolságba került mai ízlésemtől; az utóbbiakon, mert még oly közel vannak, hogy szövegük véglegesítésének folyamata (esetleges megjelenésük ellenére) még nem volt teljesen befejezett.

Harmincöt év alatt természetesen minden író szemlélete, véleménye, állásfoglalása többször is változik. Változott az enyém is. A régebbi cikkekben éppen ezért jogosulatlan és lehetetlen mai véleményemet keresni; de valamiképpen mind az én véleményemet fejezik ki. Egy író nem pályájának valamely, netán mindig éppen legújabb szakaszával egyenlő; hanem annak egészével.

S egyvalamiben nem változtam: az indítékban, amely a mások műveivel foglalkoznom késztetett. S ez sohasem az ítélkezés szándéka volt, mindig a megértés vágya. Arisztotelésztől kezdve annyiszor próbáltuk egyetlen kiemelt jelzővel meghatározni, ami az embert az állattól elválasztja. Zóon phüszei politikon; zóon phonanta; homo metaphysicus; homo faber; homo ludens; homo moralis; homo aestheticus: úgy látszik, az embernek sok ilyen megkülönböztető jegye emelhető ki. Én, azt kell hinnem, egy továbbira, a természettől fogva művészetalkotó emberre tudtam legjobban figyelni. S elsősorban a művészetalkotás képességén és szükségén keresztül próbáltam az ember teljes lényét megérteni. Úgy, hogy az egyetlen lehetséges módon, „jó mester-emberként” igyekeztem megismerni a jó mesterembereket.

Két éve Prágában a Jiří Wolker halálának ötvenedik évfordulójára rendezett ülésszakon hallottam idézni egy mondatot, amelyben a pályája kezdetén meghalt költő, néhány évvel korábbi írásairól szólva azt a találó megállapítást teszi, hogy ezek az írások bár mögötte állnak már, de nem mellette. Az itt olvasható írások nagyobb részéről is ugyanezt mondhatom el: mögöttem állnak, vagyis meghaladtam őket; de nem haladtam el mellettük. Nyilvánvaló tévedéseikkel, gyengéikkel és esetleges erényeikkel együtt szerzőjüket képviselik.

8
A kritika és a fiatal irodalom
Hozzászólás Kárpáti Aurél előadásához a kritikáról, a Magyar Írók Szövetségének Akadémiáján, 1946. október 16-án

Engedjék meg, hogy Babits Mihály egy hasonlatával kezdjem, melyet egyik Baumgarten-emlékbeszédben mondott: „Hazánk a virágot hajtó szikla, nagy tehetségek és sivár közöny hona.” Ennek az igazsága, úgy vélem, minden további meggondolás nélkül belátható; de próbáljuk meg kissé továbbfejteni a képet. Sziklából tudvalevőleg nem hajthat virág, tehát a nagy magyar tehetségek sorának is e szikla alatti mély talajból kellett sarjadniok. A valóság az, hogy ide nem tudtak visszatalálni, jobban mondva, a virág és a termőföld, a nép közé mindig beékelődött az a szerencsétlen társadalmi fejlődés, mely kemény szikla volt mindig a rajta nőtt virág és az alatta rejlő termékeny talaj felé egyaránt; és kopár hajlíthatatlanságával lehetetlenné tette a kettő közti igaz kapcsolatot.

A kritika egy művelt, írástudó társadalom felelete a művészet részéről őt érő ingerekre és hatásokra; mintegy saját tükrének tüköre. Hogy rendkívüli tehetségű íróink mellett szinte sohasem volt igazi kritikánk, az éppen annak a következménye, hogy irodalmunk a társadalomban alig jelentett igazi, eleven hatóerőt; s mindennél jobban mutatja legjobbjaink magára hagyatottságát a nemzet életében. Ami aztán természetesen nem marad hatástalan sem az alkotókra, sem a társadalom fejlődésére nézve. Mert ahogy a társadalom érdeklődésének megnyilatkozása a kritika, ugyanúgy, kölcsönhatásként, a kritika éleszti is tovább ezt az érdeklődést: ez a szellemi, irodalmi élet nagy vízrendszere. Magunk és műveink, múltunk és jövőnk megismerésének egyik legfőbb forrása ez a cirkuláció, melynek pedig legelső mozgatóereje éppen a bírálat. Nem véletlen, hogy a legelevenebb irodalmi élet, a francia, bizonyára nagyobb részében 11áll kritikai, mint eredeti alkotásokból, s az irodalomról, művészetről írott munkák terjedelemben meghaladják tárgyukat. Az irodalmi alkotásnak, akárcsak a szobornak, talapzatra van szüksége, meg kell határozni, pontosan ki kell mérni helyét, és ki kell építeni a teret, hogy minden oldaláról teljes igazi valójában tűnhessen elénk. Ezért van, hogy irodalmunknak nem egy remeke úgy hever az útfélen ismeretlenül vagy félreismerten, sokszor épp a visszáját mutatva felénk, akár valami elhányt szobor egy műterem sarkában. Nálunk az irodalom mindig egy kicsit titokban folyt, kicsit szégyellve is, mint a tiltott szerelem. Szégyellték mesterségüket az írók, és szégyellték ritka és lenézett szenvedélyüket a gyér olvasók. Amit egy nagy francia író mond kissé maliciózusan az olvasásról, hogy az megtorlatlan bűn – teljes mértékben áll a mi társadalmunkra, azzal a bővítéssel, hogy nálunk sokszor nem is marad megtorlatlanul; gondoljunk csak akár a legközelebbi múltra. Ez is egyben oka és következménye kritikai irodalmunk hiányának.

Az a meghittség, mely haladó társadalmakban alkotót és hallgatót összeköt, sőt végső fokon társszerzővé avat, nálunk teljesen hiányzott. A Nyugat, később a Magyar Csillag kritikai rovatának sokszor felhánytorgatták, hogy barátok bírálják egymás munkáit. Ez természetesen nem egy veszélyt rejt magában, mégis azt kell mondani, hogy az ilyen ellenvetések csak részben helytállók. Mert másrészt viszont épp a túlzott személytelenséget kell felróni bírálóinknak, az intimitás minden hiányát, ami nélkül pedig igazán eleven és közel vivő beszámoló emberekről és emberek műveiről nem képzelhető el. Mintha kritikusaink puszta feladatnak tekintenék mesterségüket, nem éreznék túl fontosnak tárgyukat, holott a kritika egyik főfeladata éppen: tárgya fontosságának kiemelése; mintha nem izgatnák őket a művek égető kérdései, nem ismernék fel életünkhöz, mindnyájunk életéhez való legszorosabb kapcsolatukat; akárcsak az egész magyar felül levő társadalom, mely talán Európa egyik legilliterátusabb uralkodó osztálya volt. Amennyire nagy íróink mindig érezték, talán még a literátus népek íróinál is jobban, az irodalom sorsdöntő voltát épp a mi kis népünk számára, annyira nem törődött vele kritika és társadalom. Mondhatnák erre, hogy a magyar nem az okoskodás, nem a bírálat népe, hanem az ösz12tönös alkotásé; de sokkal valóságosabb erre is, sőt erre a kibúvóra is társadalmi feltételeink ismeretében keresni magyarázatot.

Nem hiszem, hogy eltúloznám vagy félreérteném irodalmunknak ezt az állandó nagy hiányosságát. Nem lehet véletlen pl. az, hogy a Nyugat hallatlanul eleven és nagy sodra, amely Adytól, mondjuk Füst Milánig a kivételes alkotóművészek egész sorát vetette fel, kísérőül alig adott melléjük egy-két kongeniális kritikust; ahelyett, hogy amint az természetes és szükséges lett volna, mint a nagy óceánjárókat, a kisebb hajók egész serege vontatta volna ki őket a közélet nyílt vizeire. Franciaországban, azt hiszem, az egyetlen Valéryről több bírálat és ismertetés jelent meg, mint itt a „Nyugat” minden írójáról együttvéve.

S ami a legfőbb baj, a valódi, szenvedélyes érdeklődés és erős kritikai egyéniségek híján, a szó igazi értelmében vett kritikát és esszét nálunk mindinkább kiszorította a színtelen-szagtalan recenzió műfaja. Egy élő, csupa ideg szervezet ösztönös reakciói helyett a halott, pusztán különböző érdekek szerint, mesterségesen kitermelt regisztrálás. A recenzió, az ismertetés nem az irodalom, hanem a könyvkiadás érdekeinek megfelelő műfaj, s éppen egy tőkés berendezkedés idején ezek az érdekek szükségképpen nem esnek egybe, hanem szinte kivétel nélkül ellentétesek egymással. A recenzió nem egy ellenállhatatlan érdeklődés ösztönös, természetes kifejeződése, hanem mintegy társasági szokásmód: kötelezettség, illem, udvariassági vagy épp udvariatlansági formula. Maga a műfaj terjedelmével és formájával egyaránt akaratlanul is inkább lebecsülése, bagatellizálása az igazi alkotásnak ahelyett, hogy megbecsülése, alázatos szolgálója lenne, mint az igazi bírálat. S hozzá mindezt a legmagasabb nívójú kritikai szervek, folyóiratok jellemzéseképpen mondhatjuk el; a hírlapi kritikára még fokozottabban áll mindez.

Mi volna hát a teendő? Jól tudom, hogy egy eleven szervezet működését mesterségesen, „tanácsokkal” pótolni vagy épp megindítani nem lehet. Egész irodalmunk megújulása kellene hozzá; ehhez pedig egész társadalmunk átalakulása. Ha szabad visszakanyarodnom a kiindulásul szolgáló babitsi hasonlathoz, a virágnak vissza kell találnia a termőtalajhoz, melyből sarjadt, a földnek pedig újra és újra meg kell termékenyülnie a virág új 13és új csíráitól, magvaitól; vagyis, most már nem „virágnyelven” szólva, amit mindnyájan úgyis jól tudunk: a magyar népnek, teljesen felszabadulva társadalmi és gazdasági béklyóitól, ki kell építenie saját életformáját, s az íróknak meg kell találniok szavukat ezek között a formák között.

Minthogy ennek a formális lehetőségei, mintegy a keretei adva vannak, a betöltésükhöz mindenkinek hozzá kell járulnia. A szellem emberének elsősorban; és minden téren; a kritika terén is. Ilyenformán lehet indítványokkal is előállni. Szükség volna tehát egy olyan félhavi orgánumra, mely pusztán vagy nagy részben a kritika céljait szolgálná. Az írószövetség annyit emlegetett s oly rég várt lapja vállalhatná legtöbb joggal ezt a feladatot. Ennek a lapnak szemmel kéne tartania kulturális életünk egészét; valódi, éles és magas színvonalú, egyúttal érdekes, a műalkotáshoz és alkotójához, ha lehet, emberileg is közelebb vivő hangon kellene foglalkoznia irodalmi és művészeti életünk minden jelentős eseményével, nemcsak feladatszerűen a megjelent könyveket véve számba, hanem a folyóiratok, ankétok, előadások eredményeinek is hangot adva, különös tekintettel a mostanában szép sikerrel megindult vidéki kultúrnapokra és előadásokra. Ezenkívül feladata lenne a lapnak új szempontjaink szerint megvizsgálni régi irodalmunk fontosabb vagy elhanyagoltabb jelenségeit is. Kezdené például, mindjárt, mintegy a lap programjaképpen, egy cikksorozattal irodalmi kritikánk nagyjairól, Erdélyi Jánostól kezdve, Bajzán, Zilahy Károlyon, Péterfyn át egészen Gyulaiig, Ignotusig, Schöpflinig. Eddig a magam érdeklődésének irányából kifolyólag, csak éppen érintettem a képzőművészeti, zenei, színházi kritika kérdését. Holott ezen a téren talán még rosszabbul állnánk. Ez is egyik jellemző hiányossága szellemi életünknek, hogy a különböző művészetek egymással igen laza kapcsolatban állnak, holott a természetes és termékeny az, ha vállvetve dolgoznak. Amire szintén csak a XX. századi francia irodalom a legjobb példa. Ez a félhavi folyóirat ezt a célt is sikerrel szolgálhatná.

Ezenkívül egyik kiadóvállalatunknak füzetsorozatot kellene indítania, melyben legkiválóbb íróink közreműködésével feldolgoznák a múlt és jelen legfontosabb íróinak, művészeinek alkotását. Különös tekintettel a régebbi múltra, mellyel eddig 14nálunk a diákokon kívül csupán irodalomtörténészek foglalkoztak. Íróknak kell írni ezeket a tanulmányokat, akik maguk is eleven alkotók, hogy ne a puszta megőrző közeg merevségében, hanem az eleven alkotás életközelségében virágozzék ki előttünk újból az elfonnyadt régi irodalom. Franciaországban Pascal vagy Sévigné éppolyan olvasott írók, mint akármelyik mai nagyság; semmi akadálya, hogy egyszer mi is így olvassuk mondjuk Mikes Kelement vagy XVII. századi költőinket. Ezenkívül, ami nálunk szintén nem volt szokásban, ne csak a holtakat, az élőket se hagyjuk „számon kívül”; sőt azokat vegyük legfigyelmesebben szemügyre, mert végül is, egy élő s kivált egy új útjait kereső s remélhetőleg végre meg is találó társadalomnak mindenekelőtt az élő irodalom hatására van szüksége. És szakítsunk végre azzal a felfogással is, mely költőinket, amíg élnek, „fiatal költőkként” tartja számon, akikkel még ráérünk foglalkozni. Sőt, a valóban fiataloknak is szenteljünk figyelmet. Soha még nemzet sorsa ennyire teljesen nem nyugodott ifjúságán, mint most a miénk; ha már ilyen súlyt rakott rá a történelem, vértezzük is fel annak viselésére. És semmilyen téren fiatalember olyan kész, érett és teljes felelősségű nem lehet, mint épp a művészetben. Miniszteri tanácsosaink most már nekünk is vannak huszonöt évesek; figyeljünk fel, és teljes komolysággal, ha már szólnak, fiatal íróink szavára is.

[1946]
15
Vallomás a kritikáról

Szeretném tudni, hol az az iskola, ahol érezni tanítanak.

Van egy másik is, ahová minél több növendéket küldenék, s ez az, ahol arra tanítanának, miképp lássuk meg a jót és hogyan hunyjunk szemet a rossz előtt…

Milyen boldogok is lennénk, ha kortársaink hajlandók volnának úgy ítélni rólunk, mint akik már háromezer éve halottak volnánk.

DIDEROT: A KRITIKÁRÓL

Rőf és kaptafa

Milyen reménytelenül ismétlődő folyamat lehet az, amelynek leírására a múlt század hatvanas éveiben élő legnagyobb magyar költő, s századunk hatvanas éveinek – vagyis: napjainknak – talán legnagyobb francia s hozzá kommunista költője még a hasonlatot is ugyanabból a kelléktárból kényszerül venni! „A kritikusok szabad kezet látszanak nyerni arra, hogy egy tényt, a könyvet, amellyel szembekerülnek, a teoretikusok által gyártott kaptafához mérjenek, mintha csak az elmélet volna a láb, a mű meg a cipő.” Legutóbbi prágai beszédének e helyéhez érve, hajlamosak lennénk meggyanúsítani Aragont, hogy Arany János rég feledett szavait plagizálja: „Előre kiteszik a rőföt egy tudós esztétikai értekezésben; azután hozzászabják a költeményt, s ha nem találják odaillőnek, kész a mocsok; ha pásszolni vélik, akkor minden egyéb hiány dacára emelik égbe.” S akinek netán e hasonlattémára újabb változatot van kedve énekelni, gazdag választék áll előtte. Kritikánk többsége olyan, mintha szerzője minden művet ugyanazzal az egy féltve őrzött chiffre-rel kívánna megfejteni; a módszer alig áll másból, minthogy a rácsot ráhelyezik a mű írására, ami belőle azzal kiolvasható, azt értékelik, a többit figyelmen kívül hagyják vagy elvetik. Csakhogy a művészi alkotások olyan titkos írások, amelyeknek mindegyike önmagában rejti megfejtésének kulcsát: s a kritikus (vagyis: a legértőbb olvasó) dolga éppen az, hogy ezt megtalálja, és másoknak is kezébe adja.

Mindenesetre: nagy szellemeknek kevés csüggesztőbb találkozását ismerem, mint e „rőf” és e „kaptafa” társadalmi struk16túrák, forradalmak, ideológiák, nemzet, nyelv, tér és idő változásai fölött háborítatlanul egymásba fonódó keze. Félek, ha Aragon netán valóban ismeri a fenti Arany-idézetet (mint ahogy feltehetőleg mégsem ismerte), el se mondja vagy meg se fogalmazza díszdoktori beszédét, amely oly nemes hévvel harcol korunk kritikai szellemének megváltoztatásáért. És mi, akik előtt szerencsétlenségünkre – s az én kétes jóvoltomból – itt áll a kettő egymás mellett? Attól tartok, mi is jobban tennénk, ha hallgatnánk. Arról nem is beszélve, mennyire kevéssé üdvös egy gyakorló versírónak kihívni maga ellen az enélkül is oly sokszor kihívott kritika haragját.

Hát még, ha az ember emlékezetében hozzáfűzi mindazt a kétségbeejtő – s az időben mind nevetségesebbé váló – értetlenséget, amivel a kortárs kritika csaknem minden időben a kor legnagyobbjait is körülvette! Micsoda tragédiák okozója volt kortársainak! S a századok vagy akár csak néhány évtized rálátásából mily komikussá torzítja önmagát!

De íme, már a kritikusok maguk is ilyesféle ünneprontó végeredménnyel zárták első nemzetközi gyülekezetük múlt évi párizsi ünnepét: „Ami az irodalmi műben igazán lényeges, alig alkalmas a recenzeálásra.” S körülbelül ugyanabban az időben a szovjet irodalmi és irodalomtudományi folyóiratok hasábjain gyűrűző széles körű vita egyes – szakmabeli – résztvevői egyenesen abbeli meggyőződésüknek adtak hangot, hogy az irodalmi kritika, mint műfaj, lehetetlenné vált.

Legkönnyebb lenne tehát belenyugodni a változhatatlanba. S ezt is teszik sokan az irodalom kiválóságai közül, akik, hasonló tapasztalatokra s a maguk impulzív alkatára hallgatva, már rég eldöntötték a maguk számára, hogy a kritika legfeljebb szükséges rossz az irodalomban, az elvontabb esztétikai vizsgálódás meg még csak szükségesnek se mondható. Akik eleve szürkének látnak minden elméletet az élet örökké zöldellő goethei aranyfája mellett.

Csakhogy Goethe maga is szorgalmasan művelte ama szürkének mondott elméletet, s hozzá még az irodalomtól távol eső tájakon is kizöldelltette. A fenti két bátortalanítóan egymást támogató idézet szerzői meg éppenséggel nem azok közé tartoz17nak, akik megengedték maguknak a maguk és mások műveit érintő szellemi erőfeszítés megtakarításának lelki fényűzését. Koruknak nemcsak költőként, kritikusnak is legjobbjai közé tartoznak.

Tükrök tükre

Éppen ezért irodalmi kritikánkon én nem azt kérném számon – amit sokan, s ami ezek után logikusnak is látszana –, hogy túlságosan sok, hanem hogy túl kevés. A fejlettebb irodalmakhoz képest nálunk mindig is túl kevés volt; s irodalmunk mai fejlettségéhez viszonyítva még kevesebb lett. Nem hiába hangzik irodalmunkban másfél század óta annyi panasz a kritika hiánya miatt, ami még tévedéseinél is károsabb, mert tévedéseit kivédhetetlenebbé teszi. Idézetek egész rendjét sorakoztathatnám fel, Toldy Ferencen, kritikánk atyján kezdve, aki oly világosan látta: „Kritika nélkül nincs literatúra… Nélküle a sokezer író, ha volna annyi, nem egyéb mint széthányt tag; nem teszen egy testet s így egy lelket sem.” Nemrégiben egy nyugatnémet író szellemesen azzal jellemezte előttem az ő viszonyaikat, hogy ott ma tekintélyes irodalmi élet van és jelentéktelen irodalom. Nálunk mintha fordítva volna a helyzet. Jelentős irodalom, irodalmi élet nélkül; aminek jele éppen a kritika egyoldalúsága és szűkkeblűsége, lévén a kritika, mint irodalmi műfaj, az irodalmi élet műfaja. Tükör, amely a tükröt tükrözi.

A művelt, írástudó társadalom felelete a művészet részéről őt érő hatásokra és ingerekre; szűrő és kiválasztó szerv, amely az irodalom anyagcseréjét végzi. Amíg nincs – vagy nincs megfelelő – kritika, addig a társadalom vagy nem kerül igazi kapcsolatba irodalmával, vagy nem tud mit kezdeni vele. Kicsit úgy, mint mikor Európában az első burgonyának a gyümölcsét kezdték enni a gumója helyett. Sokszor épp a lényege marad élvezetlenül és feldolgozatlanul. A művészet termésének élvezetéhez és emésztéséhez is ismeretek kellenek. Ezeknek az ismereteknek forrása, mindig megújuló tárháza a kritika. S miután minden jelentős műalkotás olyan, mintha a föld új növényt teremne, mindig újra meg kell találni élvezetének módját. Sőt: a már ismert gyümölcsöknek is mindig új meg új él18vezhető részeire kell találnunk. Mert a műalkotás még a gyümölcsnél is titokzatosabb terméke a földnek.

Cocteau kissé frivolnak ható mondása: „Tudom, hogy a költészet nélkülözhetetlen, csak azt nem tudom, mihez” – mélyebb értelmű, mint az első pillanatra látszik. Ha egyébre nem is, a kritika egyik fő feladatára mindenképpen rámutat. Mert az éppen: esetenként újra meg újra tudatossá tenni, mire is való a költészet. És megteremteni a szerves kapcsolatot – s ez nem is mindig oly könnyű, mint hinnők – ama szükséglet között, amely a költőből kiváltja a költeményt, s ama másik között, amelyet az az olvasók közösségében kielégít.

Az irodalomnak, hogy élete egészséges legyen, és funkcióit minél simábban végezhesse, a kritika minden ismert (s még csak ezután megismerendő) válfajára szüksége van, a szárazon tudományosra éppúgy, mint a lírai hevületűre, a részletezően filológiaira és az átfogóan filozofikusra egyformán, a széljegyzetekben polemikusra éppúgy, mint az elfogultan apologetikusra. Madártávlatra és békaperspektívára egyaránt. A művészet felszívódása egy közösségben bonyolult élettani folyamat. A modern biológia a szervezet mind több rejtett működését fedezi fel; a társadalomtudományok a társadalom szerkezetének. A mi kritikai életünk pedig mintha a művészet élettanának már rég feltárt működéseiről is elfelejtkeznék, s az egész sokrétű szervezetet egyetlen szervre látszanék redukálni. De a túlfejlettség nem az egészség jele. A máj, a szív annál betegebb, minél nagyobb.

Más hasonlattal élve, azt lehetne mondani, hogy a kritika oly nélkülözhetetlen része az irodalomnak, mint a gyógyszernek a hatóanyag mellett a vivőanyag. Ennek hiányában – vagy elégtelenségében – a mi irodalmunk, vagyis írók és olvasók egymással összefüggő szervezete, hogy úgy mondjuk, egymáshoz kapcsolt kis- és nagyvérköre a művészet mérgeit, csillapító- és izgatószereit töményebb és nyersebb formában kényszerül szedni, mint másutt, a felszívódást megkönnyítő, sokszor egyedül lehetővé tevő vehiculum nélkül. Nálunk az irodalom mindig egy kicsit meztelenül, előkészítetlenül kerül az élet vérkeringésébe; ezért is hat olykor brutálisabban, sokkszerűbben, mint várható vagy kívánatos volna, másszor meg ezért marad 19hatástalanabb. Hatásának ebből a kiszámíthatatlanságából ered az az ingadozó társadalmi és politikai fogadtatás, a mindig végletekbe lengő túlértékelés és lebecsülés, amely irodalmunkat és egyes munkásait időnként a fontosság és fölöslegesség valóságos váltólázában rázkódtatja.

»Válság«?

Mindez, ha nálunk talán érezhetőbb is, mint az előbbiekből is kiderült, nemcsak ránk jellemző. A kritika „válsága” általánosnak, mi több, „világméretűnek” látszik, a különböző rendszerű országok irodalmában egyaránt. Ám a válság felszínre kerülése most nem annyira elmélyülésének, mint inkább oldódásának jele. Amint a békés egymás mellett élés tartósnak és mindennél korszerűbbnek látszó elve mindkét táborban előbbre tör, önmagától válik tarthatatlanná az a kritikai gyakorlat, amely – jóhiszeműen vagy alattomosan, csalárdul vagy keserves öncsalással – nemcsak mereven világnézeti jellegűvé, nem is csupán politikai eszközzé degradálta önmagát; a szélsőséges politikai kiélezettséget tette világnézetévé.

Tudom, oly messze nincs még a dogmatizmus szelleme, hogy ne kényszerítene itt annak a leszögezésére, hogy nem tévesztem össze a békés egymás mellett élés elvét az összebékíthetetlen ideológiák treuga deijével. Amit kínlódva magam számára is világossá szeretnék tenni, tán a példa jobban megmutatja.

Milyen világnézet alapján utalta a „baloldali” kritika Keleten és Nyugaton egyaránt – csaknem kivétel nélkül – „az imperializmus kiszolgálóinak” sorába Hemingway-t egy jó évtizeden keresztül? S milyen világnézet alapján ítél ma ugyanez a kritika – gyakran ugyanazoknak a kritikusoknak személyében is – egészen másként korunk e nagy írójáról? Milyen világnézet képviselői tiltották el akkor kiadását? S milyen világnézet képviselői adják ma ki nálunk is sorozatosan és kivételesen nagy példányszámban? Brutálisan naiv kérdésfeltevés? Szándékosan az. De mi mástól remélhetnénk, hogy a tények a jövőben kevésbé brutálisak legyenek, mint a naiv gondolkodás szelíd idomár-szemétől?

A durva felszíni szemlék helyett a kritikának immár át kell 20járnia a művek teljes geológiai szelvényét, ahol oly bonyolultan rakódnak egymásra ízlés, stílus, műveltség, ösztön, nemzeti és nemzeten túli, eszme és nyelv rétegei. Micsoda geofizikus volna az, aki víz után kutatva megelégedne annak megállapításával, hogy a talaj valahol nedves-e vagy száraz? Csak a vakvéletlen juttathatná a hőforrások nyomába. S hányszor így jár el a kritika! Térdig gázol valami futó zápor otthagyta locspocsban, és azt hiszi, artézi vízre lelt. Valahonnan odahordott szénkupacon taposott, és azt jelentette, hogy új széntelepekre bukkant.

S a példa érmének másik oldala? Hasonló játszódott le a polgári kritikában is. A francia kritika például, az agresszívtől a konzervatívig, egy évtizeden keresztül játszott szembekötősdit a kommunista Aragon műve előtt. Míg a hidegháború eloszlóban levő köde alól az utóbbi években úgy bukkantak elébe e művek, mint a hegyek. Ha nem akart beléjük ütközni, kénytelen volt végre szemügyre venni és felmérni őket.

Ám a bürokratikus kritika e könyörtelen körforgásának taszító centrifugális ereje mellett éppoly kíméletlenül érvényesült befelé ható nyomása is. Ha Hemingway-t innenfelől a forradalom „lealacsonyításának” vádjával taszították ki, onnanfelől a forradalom „felmagasztalásának” szentenciájával söpörték le. S milyen műveket tört derékba a „szocialista realizmus” merev maszkjában bűvészkedő csalhatatlanság? Nem olyan nagyszabású szocialista és realista kísérleteket-e – s olyan különbözőket! –, mint Aragon Kommunistákja vagy Déry Tibor Felelete? Nem érdemes folytatni a sort. Bárki tudná magától is.

A kritika a dogmatizmus igézetében úgy repült el a művészet tényei, művei és problémái fölött, simán és gyanútlanul, mint a felhők fölött suhanó repülőgép. S mikor leszállásra kerülne a sor, kiderül, hogy a pilótának nem voltak meg a vakrepüléshez szükséges műszerei, még kevésbé vannak meg a képességei ahhoz, hogy a leszállásnak a legfinomabb műszerekkel sem elvégezhető, csak a szabad szem, eleven érzékenység és ép ítélkezés segítségével végrehajtható manővere sikerrel járhasson. Pedig régi üzemanyaga erősen fogytán. Óhatatlanul leszálláshoz kell készülődnie.

21
A tyúk vagy a tojás?

Véleményformálásában kritikánk már kibontakozik a dogmatikus ítélkezés merevségéből; módszerében és szerkezetében többnyire még mindig az határozza meg.

Mikor a költő leül, hogy verséből az első megformálódott sort papírra vesse, többnyire nem tudja, mi lesz verse utolsó sora. Jobbára azt se, hogy a már leírt sor hol fogja végleges helyét megtalálni az elkészült műben; mi több, még azt se, hogy ez az elsőnek megtalált sor nem csupán valamiféle induktor szerepét tölti-e majd be, csak megindítja az áramkört, amelyből maga végül is kimarad.

A kritikus azonban (legalábbis az, akiről beszélek) úgy tesz, mintha már jóval a költő verse első sorának leírása előtt tudni vélné, milyennek kell majd lennie a kész versnek; s ha az elkészül, e vélt tudásához fogja mérni, mint valami eleve adott valósághoz. Holott az csupán fikció, legjobb esetben is kétes hipotézis a megvalósult mű realitásához képest. A valóságnak az a része, amelyet a költemény tartalmaz, eladdig nem lehetett ismert nemcsak a kritikus, de maga a költő előtt sem, akinek minden műve mindig új és váratlan reveláció az ő számára is. Ha már ismert volt, a vers megszületésének minden létjoga elvész, hiszen értelme csupán az általa felszínre hozott, bár akármilyen csekély emberi ismeretlenben rejlik. Ezért várja többnyire jól berendezett otthonnal kritikánk a közepes szokványt, amely valóban ismert valóságokat ismétel – és ezért csapódik előre kész kategóriák gumicellájában faltól falig a valóban újjal jelentkező mű; épelméjű ember, akit dühöngő elmebetegként kezelnek. Mikor a középfajú színmű csillaga mindenütt – többek között már a kritikai értékelésekben is – letűnőben, sőt zuhanóban van, megteremtődött a „középfajú kritika” éppoly avult műfaja. Tévedni emberi – s mindenekelőtt kritikusi dolog. De éppen a tévedés veszélyének állandó rossz közérzete tartóztatja meg a kritikát az igazi szépség előtti hódolattól s a selejtes alkotás éles – és elemző – elutasításától. Mércéje leginkább az illemtudó középszerűségnek felel meg, mint ahogy ezekhez idomult stílusában is. Alig képes érzékeltetni az eredendően művészit. Nem is lehet másként, ha szemét és műszereit 22már eleve nem a művészet nyílt és rejtett fényeinek felfogására készítette föl. Persze, nem új jelenség ez se, csak sűrítettebben jelentkezik. „Innen van az – írja már Diderot –, hogy minden zseniális mű sikere kétes… Nem lehet másként megítélni, csak ha közvetlenül a természetre vonatkoztatjuk. De ki képes odáig nyúlni? Csak egy másik zseni.” A zseni, persze, sem a művészetben, sem a kritikában nem oly gyakori. De bizonyos, hogy a kritikusnak a művésszel bár nem azonos jellegű, de hasonló színvonalú képességekkel kell rendelkeznie.

»A kritikus mint művész«

Baudelaire híres mondása, mely szerint minden igazi költőben ott él egy kritikus is, fordítva éppúgy érvényes. Minden igazi kritikusban is ott kell élnie a költőnek. Kritikai szellemünk – az előbb vázolt folyamatok következtében kialakult – alaphibája az, hogy alkotó íróink tevékenységében mind kevésbé engedte megnyilvánulni a bennük rejlő kritikust; kritikusainkban pedig egyre gyérebbé tette a bennük is élő költőt. Ily módon a kritika egyre kevésbé emelkedik az alkotás rangjára, elveszti művészi jellegét, régen szerzett nemességét az irodalmi műfajok között. Bürokratikussá, a szó eredeti értelmében hivatali funkcióvá süllyed.

Csak e hivatali funkcióval – amely jellegében az iktatóétól a bíróéig ível – magyarázható az előrekész kategóriák uralma, amelyek színvonalban a rubrika és a törvénykönyv között mozognak. Mikor pedig művelőinek személyében olyan emberekről van szó, akik egyébként jól tudják, hogy például a Hamlet tartalmi és formai, eszmei és költői, pszichológiai és szerkezeti jelentéseinek feltárása 400 esztendő könyvtárnyi kutatómunkája után még mindig nem fejeződött be. Vajon sose képzelték el maguknak, mire jut az a korabeli kritikus, aki a Hamleten egy eleve adott és minden pontján tisztázott „eszmei tartalom” és drámai forma megvalósítását kéri számon? Miért gondolják hát, hogy a ma született művek mindenestül megfelelhetnek azoknak a szimpla vagy bonyolultabb madeiramintáknak, amelyeket ők előrenyomtatnak a kanavászra? Miért nem tartják inkább feladatuknak azt, hogy azon melegében elkezdjék azt a 23tudós és érzékeny, veszélyes és izgalmas felfedező és magyarázó munkát, amelyet utódaik egy-egy mű anyagán esetleg századokon át folytatni fognak? Voltaképpen azt nem foghatom meg, miért pályázik a kritikusok legtöbbje oly kevéssé a halhatatlanságra.

Hogy nem minden írásmű Hamlet? Még csak minden százezredik se az. De minden írásmű, amely méltó e névre, vagyis a világ egy eredeti víziójának kifejezéséért vívott küzdelemben születik, fogantatásában és funkciójában rokon a legnagyobbakkal; és a kritikának is rokon eszközökkel kell közelednie hozzá, ha valójában meg akarja közelíteni. Minden új mű felé úgy kell fordulnia, hogy ha úgy esik, fel tudja fedezni benne az új Shakespeare-t; máskülönben, örök csúfságára akkor sem fogja felfedezni, ha netán találkozik vele. A nagy kritikus több izgalmat és szépséget tud fellelni a középszerűben, mint a bürokrata a legnagyobbakban. Baudelaire legszebb és legfontosabb tanulmányának egyikét egy másodrendű festőről írta, arról a Constantin Guysról, akinek talán már nevét sem tudnánk őnélküle.

Kényes kérdés. Iszap és aranypor

Kényes kérdés? Akkor sem lehet kikerülni. Mert ha közel hajolunk hozzájuk, a legtisztázottabbnak hitt dolgokról is kiderül, hogy csak távolról azok. Bizonyos, hogy a rossz írókról szóló baráti méltatásokon csak bosszankodni tud a kortárs és derülni az utókor. De a nagy írókról vajon melyik korabeli kritikát fogadja el később? Az ellenségekét vagy ellenfelekét? A kimért közömbösökét? Az okoskodó szőrszálhasogatókét? A fensőbbséges fanyalgókét? Vagy az elragadtatott és elfogult barátokét? A kérdésben a felelet. A legrajongóbb dicséret is közelebb látszik állni Babits kései verseiről kialakult mai értékelésünkhöz, mint József Attila ellenségesen elhamarkodott bírálata, s még annak dacára is – szándékosan választom e szélsőséges példát! –, hogy teljesen osztjuk József Attila világnézetét, sőt ízlését is, s hogy József Attila kritikusnak sem éppen jelentéktelen. Hát még a jelentéktelenül értetlen bírálatok! De ugyanúgy József Attiláról is a legbarátibb egykori kritikáknak 24van – azoknak is csak megközelítőleg – igazuk, és nem egyfelől Pákozdy, másfelől Németh László magukat a költőtől elhatároló „elviségének”.

Megint más oldala a dolognak, hogy még József Attilának e végletesen elhibázott bírálatában is több az érték, mint sok másban, ahol a puszta „értékelés” eredménye helyesebb. Mint ahogy Kölcseynek Berzsenyiről írt igazságtalan recenziója mégis a magyar kritikai irodalom egyik remeke.

Mindez arra utal, hogy a kritika kérdése az egyik legbonyolultabb az emberi társadalom kérdései között. Az eszmék küzdelmén túl megannyi kibogozhatatlan szállal gabalyodik a személyes kapcsolatok kuszaságába. Gondoljuk csak el, személyes rokon- és ellenszenveinket olykor milyen megmagyarázhatatlan esetlegességek befolyásolják, milyen képtelen véletlenek igazgatják. Ha nem vagyunk ennek tudatában, milyen könnyen érvényesülnek ezek az alkotás ritka és pótolhatatlan értékeinek sorsában is. A kritikushoz jobban illik a laboratóriumi munkaköpeny, mint a bírói talár.

Irodalmunk közeli és legközelebbi múltja olyannyira tele van igazságügyi tévedésekkel és tragédiákkal, hogy ha más nem is, legalább az irodalmunk egésze előtt példaként álló József Attila sorsa arra vezethetett volna, hogy kritikánk jobban igyekszik a műből és az emberből indulni ki, s talán elmegy tanulni ama Diderot által áhított iskolába, amelyben ha érezni nem is tudnak megtanítani, legalább arra tanítanának, miképp lássuk meg a jót, és hogyan hunyjunk szemet a rossz előtt. Nem mintha Diderot, az elvi kritika megteremtője, a rossz művészet és a hamis eszmék előtt tenné le a fegyvert, hanem mert élesen látta a jó szem elől tévesztésnek minden tragikumát. Túl sokat látta azokat az iszappal tele markokat, amelyek jóvátehetetlenül otthagyják az aranyport a folyó sodrában. S mert úgy látszik, jól látta, talán előre is, azt a mindig fenyegető kritikai módszert, amely a rosszat nem az értéktelen művek formájában fedezi fel és veti el, hanem többnyire a jó, jelentős és szép művek „veszélyes” melléktermékeként, s tüzét azok ellen irányítja. Másként mért venné a példát azokról, akik még Homérosz csodálatos tengeréből is csak a döglött halakat fogják ki?

Azt lehetett volna remélni, s azt kell most remélnünk, hogy 25a kritika kimozdul abból a fensőbbséges állapotból, amelybe lába belegyökeredzett. És rájön, hogy miképpen a képtárakban függő képekkel szemben állva meg kell keresni azt a szemszöget, ahonnan nézve eltűnnek róluk a visszatükröződő idegen fények, a kritikának is mindenekelőtt megfelelő látási viszonyokat kell magának megteremtenie. De a kritika nehezen mozdul; nem lépne arrébb egy tapodtat se, akárhogyan esik a fény. Annál rosszabb a képeknek. És nem átallják ezt olykor „állhatatosságnak” és „elvi szilárdságnak” vélni vagy inkább: annak nevezni.

Valamint azt is, mikor minden eléjük kerülő írón az évekre és korszakokra szabdalt változásokra való egyforma „reagálást” úgy szeretnék behajtani, mint valami adót, amit – méltányosan – az az évi objektív éghajlati viszonyok, természeti csapások vagy kedvezések szerinti mérlegelés alapján „vetnek ki”. Csakhogy a költői mű nem szemes takarmány, még csak nem is bor, aminek hozamát és minőségét évjáratok szerint lehet megkövetelni. Hiszen még a borok közül is mindegyiknek megvan a maga legjobb vagy kevésbé jó évjárata, amely nem azonos más fajtákéval.

Csak egy példát:

Múlt nyáron a dél-franciaországi Biot-ban meglátogattam a Fernand Léger életművének szentelt szép múzeumot. Léger haláláig kommunistának vallotta magát, és saját szavai szerint „kora szenvedélyes tanúja” kívánt lenni. Mégis: mit kezdene vele a fenti ítészi módszer, amely a korszerűség komoly fedezetű devizáját évek, sőt legszívesebben hetek ingadozó árfolyamán szeretné elszámolni? Micsoda devalvációja folyik olykor a legértékesebb kritikai elveknek! Léger a maga sajátos arculatát, téma- és formavilágát a húszas évek európai és amerikai életéből alakította ki. És 1955-ben bekövetkezett haláláig meg is tartotta. Képein mindvégig a húszas évek szögletes kalapú, keresztcsíkos-trikós, tömzsi emberkéit lendíti épületállványok magasába, azokat biciklizteti folyóparti víkendekre, perdíti cirkuszporondok rikító közepébe, támasztja ma már ócskavasként sem létező ósdi Fordok karosszériáihoz. Mindezt valami otrombán elragadó chaplini bájjal. Műve mégis egyik „korszerű” festői víziója a kornak, s ő maga valóban az, ami lenni 26akart: korának szenvedélyes tanúja. Mert egy kor élete nem egy nap; s egy művészi életmű kiforrásának ideje sem. Akik eleve és mindenkire kötelezően meghatározzák, melyik évben milyen fordulatot kell vennie egy műnek, hogy ők korszerűnek találják, semmit sem sejtenek a művészet igazi mivoltáról, sem létrejöttének, sem hatásának törvényeiből.

A kritika – nagy korszakaiban – mindig a kialakulásban forrongó művészetről szakad le, s egy ideig közvetlen közelében kering; hogy aztán – úgy látszik, valami konok mozgástörvény következtében – észrevétlenül mind messzebbre kerüljön, végül már olyan távolságokba, ahol légüres terek választják el tőle. Úgy érzem, mostanában is ilyen elidegenedett szakmai közegbe került, ahonnan vissza kell térnie eredendő funkciójához; hogy az olvasó és az olvasmány primér találkozásának gondolati és érzelmi élményét ragadja meg. Ez a visszatérés nem valamiféle dilettantizmus vagy ösztönösség, hanem éppen a valóságosabb világnézeti (emberi) távlat és valóságosabb tárgyismeret felé vezet. A kritikus ideális és elsődleges alakja felé, aki – szerintem – az író, amikor nem ír, hanem olvas. Tehát az, aki belülről ismerős az alkotás folyamatával, és akkor, amikor éppen nem az alkotás gyakorlásával, hanem befogadásával van elfoglalva.

Magamban és másokban azt a kritikust keresem, aki nem elsősorban számon kér a művészeten – többnyire olyat, amit az éppen nem ad, vagy nem adhat, vagy nem kíván adni; hanem képes örömmel és értően fogadni – és másokkal is megosztani – azt, amit a művészettől kap.

Kinek a vére?

Nemrégiben egy vita során kritikus barátom, látszólagos előzékenységgel a költők „mentségét” keresve (mért kell a költészetre mentség?), valójában azonban a kritika felmentését vélve megtalálni, készséggel elismerte, hogy a kritikus dolga „könnyebb”, mint az alkotóé. Ennek teljes emberi személyiségében kell átélnie a kor megrázkódtatásait, minden idegvégződéséig; a kritikusnak, úgymond, csupán értelmén és elvein kell átszűrnie és megítélnie a műveket. Minden jó szándéka és a költők 27iránti részvéte ellenére – vagy épp ennek okán – kevés árulóbb fogalmazását ismerem mindannak, amiért e cikk kockázatát magamra veszem.

Igen, fájdalom, a kritikusok belenyugodtak abba, hogy nekik a „könnyebb” rész jutott. De akiket legjobban érint, írók és olvasók nem nyugodhatnak bele. S hogy is nyugodhatnának bele ők maguk? Milyen jogon? és milyen okból? és milyen cél érdekében? Nem ismernék a több ezer éves igazságot: khalepa ta kala? A szép nehéz. Nem tudnák, hogy az efféle megkülönböztetéssel eleve lemondanak arról, hogy egyenrangúként figyeljünk rájuk? Hogy is szánhatják maguknak a tógás aedilisek szerepét, akik tribünről nézik a gladiátorok harcát, s homlokukat legfeljebb csak a felelősség barázdálja, hogy hivatalos fölénnyel mikor fordítsák fel- és mikor lefelé hüvelykjüket? Nem, a kritikának is le kell szállnia az arénába, ahol a kor és az ember kifejezéséért, a kifejezés teljességéért, igazságáért, sőt, mi több, igen, szépségéért is vívott küzdelem tombol. „A költészetnek nem hívekre, hanem szeretőkre van szüksége – írja García Lorca. – Tüskés szederágakkal és üvegszilánkokkal hinti be magát, hogy aki utánanyúl, összevérezze a kezét a kedvéért.” De hol a vér a kritikusok kezén? Legfeljebb a másoké. Diderot, akit immár harmadszor is kénytelen vagyok itt idézni, töredékes gondolatainak egy helyén mintha csak Lorcának adna keserű választ: „Megkérdeztem egy fiatalembertől – írja –, mért gáncsoskodik folyton és mért nem dicsér soha? »Azért – felelte –, mert a rossz helyen alkalmazott gánccsal csak másoknak árthatok«.”

Hamlet vagy Polonius?

Hogyan lesz valaki kritikus? A kérdés – a látszat ellenére – nem szónoki. Nem tudom, kritikusnak tartsam-e magam, de tudom, hogy ez irányú törekvéseimet kezdettől, kamaszkoromtól fogva mi táplálta. Semmi más, mint a mérhetetlen csodálat és öröm afölött, hogy művészet létezik, hogy az ember ilyen csodás, mindentudó és elragadó kis játékszereket tud feltalálni; és az a korán jelentkező (minden gyerek által jól ismert) vágy és készség, hogy szétszedjem és újra összerakjam őket, megtud28jam, mi van a bensejükben. S ez táplálja mindmáig. „Mint a perzsák a napnak, úgy fognak egykor a népek a művészetnek hódolni” – írta Bajza. Én már régóta úgy hódolok. S mindig úgy éreztem, hogy olvasó-írónak és író-olvasónak az a kettős alakja, akinek szimbolikus szobrában én a kritikust ábrázolnám, ebben a hódolni tudásban testesül meg. S két értelemben előzi meg korát: abban, hogy a bajzai jóslatot a maga számára jelenné teszi; s abban, hogy – épp ennek következtében – valahogy meg tudja közelíteni a vele egy időben születő művekről az utókor ítéletét. Lehet, hogy ez nagyon is kevéssé szakmabeli álláspont, s nem nélkülöz némi dilettáns vonást. Van is valami, aminek okán mindig leplezetlen rokonszenv fűzött a dilettánsokhoz (sok minden mellett, ami taszít bennük): s ez az odaadó szeretet tárgyuk iránt. Mi a kritika? A számtalan kínálkozó meghatározás közül legszívesebben amellett döntök, amelyet Aragon adott néhány éve egy feltűnést keltő tanulmányában. „A lelkesedés pedagógiája.” S mindannyiszor az ettől való – olykor kietlenül nagy – távolság az, ami a kritikák olvastán elcsüggeszt.

Pedig nem ugyanezt vallotta-e már Goethe is? „A kritika igazi érdeme azzal mérhető, mennyire képes felfedezni és értékelni a jót.” Egymástól oly messze eső szellemek oly bámulatosan egybehangzóan ismétlik egymást e tárgyban, hogy illetlennek és kilátástalannak érzem itt a magam szavaival kísérletezni. Vállalom inkább a szokatlanság ódiumát, s mielőtt pontot tennék, találomra kimásolok néhányat abból a füzetnyi idézetből, amivel az idők során vigasztaltam magam.

„A kritikának a mű élvezetéül kell lelkesíttetni; aki hidegen bírál, az nem esztétikus.” (Erdélyi János)

„A jó kritikus méh; neki nem a fullánk a leglényegesebb szerve; neki az a célja, hogy még a haszontalan virágokból is mézet gyűjtsön az egész nemzet számára.” (Móricz Zsigmond)

„Tagadni és kifogásolni különben is könnyebb, mint felismerni és elismerni.” (Komjáthy Jenő)

S mert mindezeknek oly pregnáns összefoglalása, még ezt a néhány sort Aragon már idézett legutóbbi beszédéből: „A kritika értéke főként a megértésben rejlik, amellyel az írott művekhez közeledik, s nem a kifogásokban, melyekkel az embereknek 29ürügyet szolgáltat arra, hogy a könyveket ne olvassák, és szerzőiket lenézzék… A kritikusok szánalmas mesterségre kárhoztatják magukat, hadd javasoljak nekik helyette valami nagyobbat és nemesebbet; tudják, hogy kell megszerettetni; ami önmagunknak talán legfőbb tehetségét és legnagyobb boldogságát tételezi fel: a szeretni tudást.”

Feltehető-e, hogy Goethe a művészi igénytelenség, Aragon az eszmei kapituláció védelmezőjéül csap fel? Erdélyi János és Móricz a silánynak és értéktelennek kíván szolgálni a kritika menlevelével? Nem. A jót, az igazat, a nagyot, az újat és szépet védelmezik, amelynek oly nagy szüksége van a védelemre, s amely létezésének értelmét veszti el védelmezők híján. Mert tudják, hogy a rossz, az alantas és értéktelen ellen nincs hatásosabb küzdelem, mint minél mélyebbre hatolni az igazi értékek feltárásában. A művészek ugyan általában túl érzékeny és sokszor túl hiú emberek, a megértés, amit úgy szomjaznak, főként mégis más szomjaik csillapítására való. A kétségek folyton kicsapó verítékének pótlására. Minden további csákánycsapásukhoz az emberi titkok szikrázó szirttalajába ez a megértés a védőitaluk. Bertholt Brecht hátrahagyott írásai között van egy vázlat, talán befejezett vers, talán csak töredék. Ezúttal nem a kritikusról vall, hanem a költőről:

Szin a költő mondta:
Hogy írjak halhatatlan műveket, ha nem vagyok híres?
Hogy feleljek, ha senkise kérdez?
Mért vesztegessem időm versek írására, ha az idő elvesztegeti őket?
Vázlataimat is tartós nyelven írom,
Mert attól tartok, soká tart, amíg elkészülnek.
A nagysághoz nagy változások szükségesek.
A kis változások ellenségei a nagyságnak.
Ellenségeim vannak. Így hát híresnek kell lennem.

Szin, a költő nem a dicséret és tömjénezés alamizsnájáért könyörög. Azt a közeget követeli magának, amelyben betöltheti önmaga méreteit. A hír tágas termét. A kérdezést, amely nélkül értelmetlen a felelet. A türelmet, amely bizalommal kivárja az alkotás nehéz türelmét, s a kis változások izgatag követelé30seitől megóvja, amíg műve fáradságosan átverekszi magát a nagy változásokon. Az igazi kritikusra vár, a művészet nagy kérdezőjére és nagy magyarázójára.

Emlékszünk, amikor az udvaronc, a bürokrata és diplomata Polonius az érkező színészekkel nagylelkűen érdemök szerint készül bánni, hogy ront neki Hamlet. Az egész darab folyamán sehol sem ragadtatja magát gorombább gesztusokra. „Veszetthordtát, ember!… Bánjon velük saját embersége és méltósága szerint.”

A kétféle kritikusi magatartásnak szememben nincs pontosabb jelképe Hamletnél és Poloniusnál. A művészet nemcsak arra való, hogy bennünket gazdagítson, nem kevésbé arra, hogy mi is gazdagítsuk őt. Az a feladatunk, hogy minél többet adjunk hozzá magunkból, nem hogy minél többet igyekezzünk elvenni belőle.

S mi másban, mint ebben nyilatkozhatna meg a kritikus embersége és méltósága?

[1962]
31
Az író felel
Beszélgetés a «Kritika» szerkesztőjével, A. M.-mel

Milyennek látja irodalmunk helyzetét? Igaz-e az a manapság sokszor emlegetett szürkeség, visszaesés-tünet?


Őszintén megvallom, a kérdésfelvetés nem túl rokonszenves számomra. Nem érzem, hogy a közepébe vezethetne irodalmi életünk valódi problémáinak. Először is, az olvasó nem aszerint olvas, ahogy a könyvek megjelennek. Saját spontán olvasmányélményei alapján nem alakít ki képet arról, mi is történt irodalmunkban az utóbbi három vagy öt év alatt. Sem az én, sem bárki más legutóbbi olvasmányai nem azonosak az ebben az időben megjelent új magyar művekkel. A kérdésről megbízhatóan legfeljebb az tudna beszélni, aki egy bizonyos időt módszeresen ezeknek a műveknek áttekintésére fordítana.

Ennek ellenére, persze, az embernek van bizonyos benyomása. De, úgy érzem, a szürkülésnek e már szlogenként való ismétlése kritikánk egy bizonyos általános részgyakorlatából származik, s van benne, mint kritikánk csaknem minden felkapott jelszavában, valami előre elhatározott, valami kampányszerű. A szürkülés hangoztatása, nem tudom, nem részben abból származik-e, hogy kritikánk sohasem az igazán jelentős írók igazán jelentős életművének fejlődését kíséri szemmel, hanem mindig az éppen aktuális érdekességeket. Ha aztán ezekről a frissen felfedezett érdekességekről néhány év múlva kiderül – mert szükségképpen ki kell derülnie –, hogy nem is olyan érdekesek, akkor szürkülésről beszélnek, holott nagyon lehetséges, hogy már akkor sem voltak olyan „színesek”, mint amilyennek egyesek látták őket. Irodalomszemléletünk sajátja, hogy mindig csak néhány írót tart fókuszában. Ez se volna baj, ha 32ez a néhány valóban a legjelentékenyebb lenne. De furcsa viszontagságok azt eredményezik, hogy ezek többnyire éppen nem a legjelentékenyebbek közül kerülnek ki. Aki például az utóbbi évek „szürküléséről” beszél, feltehetően nemigen figyelt Illyés új verseinek csodálatosan felszökkenő ívére. Illyés ez időben költészetének csúcsára érkezett – ami nem kis dolog, ha számba vesszük, hogy már eddig is jó néhányszor érkezett a „csúcsára”. Ez, ha a legfőbb is, csak egy példa, lehetne folytatni. S hozzá lehetne venni költőink olyan sajátos prózaírói munkáit, mint Vas István remek önéletrajza, Juhász esszékölteményei. De nem a szürkülés jellemző irodalmunk egyik legmostohább sorsú műfajára, a drámára sem. Kevés olyan évada volt a magyar színház történetének, ahol eleven és magas írói szándékkal készült új drámák oly számosan kerültek volna színre, mint ebben az időszakban. Örkény, Hubay, Sánta, Görgey, Gyurkó és mások darabjai egyszerre, egyidőben mennek a pesti színpadokon – méghozzá sikerrel –, s hozzájuk járult legutóbb Illyés Kegyencének bemutatója – s ha ehhez a sorhoz hozzávesszük, hogy századunk véleményem szerint legegyetemesebb érdekű magyar drámaírójának, Füst Milánnak negyven-ötven éve parlagon heverő remekművei sorra ebben az időben kerültek színre, a Boldogtalanoktól a IV. Henriken keresztül Catullusig, akkor semmiképp nem nevezhetjük szürkének az új magyar dráma szereplését – végre színpadjainkon is.

A regényirodalomról – való igaz – nem lehet különösebben izgalmasat mondani. De azt hiszem, nemigen lehetett az előző korszakokban sem. A novellában viszont látni lehet néhány érdekes, modern színt.

Ahol, ha nem is szürkülésről, de változatlan szürkeségről lehet és kell – s hol máshol inkább, mint éppen a Kritika nyilvánossága előtt – beszélnünk, az a kritika, a fogalmat a legtágabb értelemben értve, abban az értelemben, ahogy a francia „littérature d’idées”-ről beszél. Ez irodalmunk legszegényebb és legkonzervatívabb része. Miközben az irodalom és művészet világszerte – s más műfajokban, elsősorban a költészetben, egyes zeneművekben és filmekben nálunk is – új és új kérdések szakadatlan sugárzásával bombázza önmagát, a kritika – az én értelmezésemben: az irodalommal, művészettel, sőt tudo33mánnyal foglalkozó, akár történeti, akár filológiai, esztétikai, akár közvetlenül az egyes műveket bíráló írások összessége – megmarad bizonyos régen felállított koordináta-rendszerek között. Nem is annyira az a baj, hogy egyes műveket így vagy úgy értékel – különben is kritikánk egyik gyengesége véleményem szerint éppen az, hogy túlságosan nagy fontosságot tulajdonít az amúgy is mindig kétes „ítélkezéseknek” –, a nagyobb baj, hogy adottnak fogadja el az irodalomnak és művészetnek mint olyannak a szerepét s a kritikának, vagyis a művek olvasásának és mintegy továbbírásának a művekhez való viszonyát. Holott a valóságban mindezek állandó változásban és alakulásban vannak, s a megváltozott helyzetekből, helycserékből és elmozdult kapcsolatokból a múlt és részben a jelen irodalmi, művészeti produkciójának mindig új meg új formái, vonatkozásai és értékei válnak láthatóvá, abból a változatlan alapállásból azonban, amihez a mi kritikánk oly csökönyösen ragaszkodik, nem értékelhetők újra meg újra a múlt alkotásai, és nem érhetők tetten a jelen alkotásaiban a valóban új, eddig nem ismert tartalmak és értékek. Mindez azonban nem egy beszélgetés, hanem inkább egy, sőt több tanulmány tárgya lehetne, éppen ezért elég is egyelőre belőle ennyi.


Mi a véleménye a fiatal írókról, az „utánpótlásról”, a legfiatalabbak indulási feltételeiről? Milyennek látja lehetőségeiket és szellemi arcvonásaikat?


A fiatalok indulási feltételeit az határozza meg, hogy ezeket az indulási feltételeket semmiben nem határozhatják meg önmaguk. A teljesen kész, előbbi generációk által teremtett keretekbe kell beilleszkedniük. Ez hátrányos rájuk nézve – és nemcsak rájuk, irodalmunk egészére nézve is. Minden folyóirat a maga jellegével az irodalom fejlődésének egy bizonyos állapotát tükrözi, egy bizonyos irodalmi állapot teremtette a maga képére. A mi folyóirataink kivétel nélkül szinte a mai formájukban egy évtizede vagy még előbb keletkeztek, igaz, átmentek azóta önmagukon belül is bizonyos változásokon, ennek ellenére lényegében rögzítik irodalmunknak egy már meghaladott 34helyzetét, és ha többé-kevésbé (bár csak többé-kevésbé) megfelelhetnek is azoknak az íróknak és írói csoportoknak, akik és amelyek létrehozták őket, természetesen csak igen kevéssé ismerhetnek benne magukra a később jöttek. A magyar irodalomnak régebben soha nem volt olyan évtizede, amelyben új orgánum ne keletkezett volna, ha csak rövid időre, ha szűk keretek között is. Nagy szükség lenne ilyenre most is, nem is csupán a fiatalok, hanem – hangsúlyozom – az egész irodalom érdekében, személy szerint magam is érzem ilyennek a hiányát. Néhány költőtársammal együtt régóta szorgalmazzuk is egy költészeti folyóirat megindítását, amely véleményem szerint fellendítené a költészet kicsit belsőbb kritikáját, a költészetről való beszéd problémagazdagabb, szellemibb, anyagszerűbb, egy szóval modernebb formáinak kifejlődését, amire költészetünknek és vele együtt egész szellemi életünknek oly nagy szüksége lenne. De visszatérve a fiatalokra: az a paradox helyzet alakult ki, hogy ha a puszta mennyiség szempontjából még bőséges terük van is a jelentkezésre, bizonyos szempontból látszólag könnyebb útjuk van is az érvényesüléshez, mint, mondjuk, az én generációmnak volt induláskor, kevesebb valódi lehetőségük van viszont arra, hogy a maguk sajátos formái között jelentkezzenek. Ezért alakul ki oly nehezen a rengeteg megjelenő új költőből egy-egy sajátos arc. Ezt bonyolítja – vagy inkább jellemzi – az a további helyzet, amely valóban rendkívülinek mondható, hogy az idősebbektől kritikai és olvasói közvéleményünk inkább hajlandó elfogadni a szokatlant, újszerűt, kísérletezőt, mint a fiataloktól, akiknek pedig ez éppen természet adta joguk. Nem egy fiataltól hallottam, szinte szó szerint egyező panaszként, hogy amit Illyéstől, Weörestől vagy akár tőlem is hajlandók közölni, sőt kritikailag elismerni, az tőlük elfogadhatatlannak minősül, tőlük elvárják, hogy jobban igazodjanak bizonyos kialakult mércékhez. Holott, a „szabadosságot”, ha egyáltalán meg lehet engedni – s ezt most kissé metaforikusan értem, az élet egyéb területeire is –, nyilvánvalóan inkább a húszévesektől lehet elfogadni, mint az ötvenévesektől. Ha persze egyáltalán belemegyünk abba, hogy a művészetben az új, a szokatlan utak keresését „szabadosságnak” tekintsük. Az uralkodó felfogást azzal lehetne igazolni, hogy ha már kí35sérletről vagy újszerűről van szó, az legalább jelentkezzék magas színvonalon, de ezt úgy is meg lehet fordítani – s én inkább emellett volnék –, hogy a természetszerűleg kevésbé érett, mert fiatal író éppen azáltal tud az érettebb művészekkel „versenyezni”, mert legalább új próbálkozások és igények feszítik. Az irodalom „utánpótlását” ott kell keresnünk, akár tetszik, akár nem, ahol a tehetség jelentkezik. Mert a tehetség nem véletlenül jelentkezik ilyen vagy amolyan formában, ilyen vagy amolyan orientációval. S ha szemléleti okokból elvétjük a fiatalok között a tehetséget, akkor eleve aláaknázzuk irodalmunk jövőjét. Mert a szemlélet változó dolog, a tehetség azonban – legalábbis viszonylag – konstans. Semmi nem szól amellett, hogy egy tehetséges fiatal író további művében is azonos szemléletet fog követni, de minden amellett bizonyít, hogy a tehetségtelenség, bármilyen vonzó szemlélet jegyében jelentkezik is, mindig tehetségtelenség marad. Persze, tudom, tehetség és szemlélet sem egymástól különálló és elkülöníthető fogalmak, az igazi probléma éppen ezek dialektikájában adott, de éppen ezért dialektikusan is kell megítélni őket. És nem önteni ki a fürdővízzel együtt a gyereket is, és nem képzelni gyereket olyan kádba, ahol csak víz van.


Milyen új vonásokat, problémákat lát művészeti életünk egészében?


Egy nem új, de éppen régiségében akut probléma az első: a képzőművészeté. Irodalomban, zenében jelenleg, szerencsés módon, nincs olyan stílusirányzat, amely eleve kiátkozott és lehetetlen lenne. A képzőművészetben azonban az „absztrakt” – ne is szépítsük – ilyen helyzetben van. Hozzá kell tennem, hogy magam nem tartozom különösképpen ez irányzat hívei közé. Több tanulmányt írtam, régebben és újabban egyaránt, amely ezt tanúsítja. Azt az álláspontot azonban egyre absztraktabbnak érzem, amely az absztrakt törekvéseket még mindig eleve kirekeszti művészeti életünk normális teréből. Az a különös – és nálunk nem példa nélküli – helyzet állhat elő, hogy az absztrakt művészet talán már régen a múlté lesz a világ művészi fejlődésében – s máris nem egy jel mutat erre –, amikor 36nálunk végre kiléphet a nyilvánosság elé mint „újdonság”. Tehetséges és tisztességes művészeket tartunk az elzártság kétségbeesett állapotában – és éppen az őbennük kialakított keserűséggel konzerválunk olyan, más körülmények között tán pusztán átmeneti törekvéseket, amelyeket elzárunk a további, esetleg egészségesebb vagy tágabb fejlődés útjától.

A filmben Jancsó Miklósnak, ennek a kivételes művésznek sikerült olyan újszerű, sajátos, öntörvényű világot kialakítania legutóbbi három-négy filmjében, amely méltán hívta fel magára az egész művészi világ figyelmét. Ez egyébként művészetpolitikánkat is dicséri – ugyanúgy, ahogy más, például az előbb említett helyzet nem dicséri. Mert tudjuk, nincs olyan területe a művészetnek, ahol nehezebb volna egy alkotónak a saját, ha kell, zsarnoki ízlését és törekvését csorbítatlanul érvényre juttatni, mint éppen a filmben. Jancsónak ez sikerült – és remélem, továbbra is sikerülni fog –, bár vitám egy s másban nekem is van vagy lenne vele, ha nem is úgy, ahogy azt néha vele folytatják. Ezzel szemben nem hiszem, hogy a filmművészet, egészében, megelőzte volna az irodalmat; különben sem szeretem a művészetek nem létező ügetőpályáján ezeket a képzelt hármas-befutókat. Többet ér, ha nem a fiktív versenyekre, hanem a valódi eredményekre figyelünk.

[1968]
37
»Martialis majma«
Janus Pannonius:
Abiens valeri jubet sanctos reges, waradini
Omnis sub nive dum latet profunda
Tellus, et foliis modo superbum
Canae dum nemus ingravant pruinae,
Pulchrum linquere Chrysium jubemur,
Ac longe dominum volare ad Istrum.
Quam primum, o comites, viam voremus.
Non nos flumina, nec tenent paludes,
Totis stat gelidum gelu lacunis.
Qua nuper timidam subegit alnum,
Nunc audax pede contumelioso,
Insultat rigidis colonus undis.
Quam primum, o comites, viam voremus.
Non tam gurgite molliter secundo,
Lembus remigio fingit, volucri,
Nec quando Zephyrus levi suburgens,
Crispum flamine purpuravit aequor,
Quam manni rapiunt traham volantem,
Quam primum, o comites, viam voremus.
Ergo vas calidi, valete fontes,
Quos non sulfurei gravant odores,
Sed mixtum nitidis alumen undis,
Visum luminibus salubriorem,
Offensa sine narium ministrat.
Quam primum, o comites, viam voremus.
Ac tu, bibliotheca, jam valeto,
Tol claris veterum referta libris,
Quam Phoebus Patara colit relicta,
41
Nec plus Castalios amant recessus,
Vatum Numina, Mnemonis puellae.
Quam primum, o comites, viam voremus.
Aurati pariter valete reges,
Quos nec sacrilegus perussit ignis,
Dirae nec tetigit fragor ruinae,
Flammis cum dominantibus per arcem,
Obscura latuit polus favilla;
Ouam primum, o comites, viam voremus.
At tu, qui rutilis eques sub armis
Dextra belligeram levas securim,
Cujus splendida marmorum columnis,
Sudarunt liquidum sepulcra nectar,
Nostrum rite favens iter secunda.
Quam primum, o comites, viam voremus.

(Iiani Pannonii… Poemata… Pars prima. Traiecti ad Rhenum, apud Barthol-Wild. M.DCC.LXXXIV. Epigrammatum lib. II. V. p. 643-645.)

A távozó üdvözli váradon a szent királyokat
Míg mély hó takar el mindent előlünk
s őszen roskad a szürke dér alatt a
nemrég lombja diszére büszke erdő,
el kell hagyjuk a szép Körös futását
s szállnunk máris a messzi úr Dunához.
Faljuk hát az utat, fiúk, sietve.
Nem vet gátat elénk folyó se, láp se,
minden tón, pocsolyán jeges sugárzás.
Nemrég félve evickélt itt ladikján,
s most rám sem hederítve, megvetően
ugrik rá a paraszt a hűlt habokra.
Faljuk hát az utat, fiúk, sietve.
Nem száll oly lebegőn a könnyü csónak,
szárnyas jó evezőkkel, illanó ár
sodrán, sem, ha Nyugat felől kelő szél
42
bíborszínt vet a fodrozó vizekre,
mint szánunk a hamar lovak ragadják,
faljuk hát az utat, fiúk, sietve.
Hát üdvözlegyetek ma, hévvizek ti,
mikből nem gomolyog goromba kénbűz,
ám timsó, elegyedve lágy habokkal,
fénylőnél ragyogóbbra fényesíti,
orrot nem facsarón, szemünk világát.
Faljuk hát az utat, fiúk, sietve.
S immár légy te is üdvözölve, könyvtár,
oly sok nagyhirü régi könyvvel ékes,
hogy Phoebus Patarát elhagyta érted,
s Mnémón lányai vissza nem kivánják
többé Castaliának édes enyhét.
Faljuk hát az utat, fiúk, sietve.
És üdvözlegyetek, arany királyok,
kiket meg nem emészthetett gonosz tűz,
és el nem temetett az omladék fal,
míg lángok kerekedtek a vár fölébe
s pernyétől feketélt a kormos égbolt;
faljuk hát az utat, fiúk, sietve.
S te, rőt-vértezetű vitéz lovas, ki
jobbodban kelevéz-emelve állsz ott,
s tested, mely ragyogott, akár a márvány
oszlop, gyöngy veriték kiverte hajdan,
jó célhoz kegyesen segéld utunkat.
Faljuk hát az utat, fiúk, sietve.

1/1. Elvben minden értékes költemény újrafordítása indokolt, bármennyi s bármennyire sikerült régebbi fordítás álljon is rendelkezésre; az indok magában a fordítás természetében, tökéletlen, megközelítő voltában rejlik. A gyakorlatban mégis eléggé ritkán fordul elő. Több titkos tilalom állja útját. Nemcsak a „piac felvevőképességének” korlátozottsága, a kereslet hiánya, sokkal inkább egyfajta szakmai tapintat, sőt, egyfajta szakmai összetartás is, amely, mintegy a „céh becsületének” védelmében, „hitelrontástól” félve, inkább el-, mint felfedni szereti az olvasók előtt azt a már említett tényt, hogy minden 43költői fordítás megközelítő, hozzávetőleges jellegű. Holott ez tulajdonképpen minden fordítást mindig nyitva hagy egy másik, kiegészítő megoldás előtt.

1/2. Ugyanebből következik, hogy minden költői fordítást kommentárral kellene kísérni; pontosabban: minden fordítási kísérlet csak a maga kommentárjával együtt tarthatna számot arra, hogy akár viszonylagosan is teljes értékűnek tekintsék. Ez azonban, a versfordítások általános funkciója miatt, legtöbbször lehetetlen; s csak kivételes esetben kerülheti el a hivalkodás és fontoskodás látszatát. Ám, ha éppen ilyen kivételes eset áll fenn, kár kitérni előle.

2/1. (A mérték.) Ha végignézzük Janus Pannonius e méltán egyik leghíresebb költeményének eddigi fordításait – mindenekelőtt csekély számuk tűnik föl. Az 1893-ban kelt Hegedüs István-féle rímes-jambikus megoldástól Tóth István múlt évben megjelent szövegéig mindössze ötöt tart számon a filológia; köztük is csupán kettő kísérli meg az eredeti mérték megtartását; s az egyik éppen hogy csak megkísérli. Holott, ha valahol, itt, egy latinul író magyar költő verse esetében lehetetlennek látszik a szöveget hendecasyllabus-bőréből kibújtatni. Itt a „metrum közlő szerepe” elsődleges. Azért is, mert már eredeti helyén szinte idézőjelek közt áll, az antik hagyománynak nem is puszta folytatása-, hanem újrafelvételeként, mint a tudós költő próbája. Amellett a simán sikló, s egy helyen varázslatosan meggyorsuló, a magyar népmese szavával, szinte megsírülő sorfaj itt még külön hangulatfestő is, egy ütemre repül a versben repülő szánnal (még ha a versformát általában sokkal inkább a költemények stílusvilágához, mint hangulatához kötöttnek érezzük is; itt szinte egyforma erővel kötődik stílushoz és hangulathoz). Mindenképp meg kell tehát tartani. Méghozzá olyan pontosan, ahogy csak lehet, hiszen minden pontatlanság csak elnehezítheti egyenletes, könnyű szánsiklását. (Egyetlen sorban, a 9.-ben mégsem kerülhettem ki egy szótagnyi pontatlanságot, az érzésem szerint szerencsésen találó „evickélt” szó elhelyezhetése érdekében.)

2/2. (A cím.) Az egész verset – a magyar műfordítás gyakorlatától némiképp eltérően – mindenekelőtt a szerkezete, ha úgy tetszik, „struktúrája” felől szerettem volna megköze44líteni. Ebből a szempontból a címadás szinte jelképes értelmű; megoldásának módja meghatározó és irányadó a további megoldásokra is. Egy kivételével minden eddigi fordítás hagyományként veszi át a Hegedüs István által a századvégen adott, tipikusan XIX. századi értelemben „modernizált”, reneszánsz jellegétől megfosztott címet. Holott a föladat ezzel ellentétes: a költemény eredendő jellegének megformálása – mai anyagból; a kifejezés korabeliségének megteremtése –, a szóanyag archaizálása nélkül. A címet mindenképp meg kell tartani a maga antikizálóan körülíró, teljes mondatot alkotó, a modern címjellegtől eltérő alakjában. Annál inkább, mert a cím mindjárt részt vesz abban az értelmezési vitában is, amelyet a verset magyarázó filológiai kutatás régóta folytat. Indulás előtti vagy utazás közbeni állapotot tükröz-e a vers? Mint annyiszor, itt is zátonyra fut az az irodalomtörténeti navigáció, amely nem a szöveg adottságaiból és a költői mű benső természetéből indul ki. Mert ha ezekből indulunk ki, akkor el kell fogadnunk egyrészt a szövegnek – már a címben is jelentkező – ambivalenciáját, másrészt a költeményben, magában a költészetben rejlő, „tényekkel” szembeni bizonytalansági tényezőt. A költeménynek nem kell megfelelnie – s többnyire nem is felel meg – pontosan valamely életbeli ténynek: általában több ilyen tényt egybeolvasztó új tényt alkot, több életbeli helyzetet egybefoglaló, sajátos, új versszituációt teremt. Váradon írta a verset a költő, indulásra készen? vagy Buda felé utaztában? esetleg már célhoz érte után? Pontos „életrajzi” adatunk nincs rá. S ha volna? Mit változtatna magán a szövegen, amely nyilvánvalóan lazán váltogatja, egybemossa, egymásba úsztatja ezeket az életben egymást kizáró helyzeteket? S ezt, mint költemény, egyaránt megteheti akkor, ha írója ebben vagy abban, vagy épp amabban a helyzetben volt, mikor írta. Utazásra készen is előrevetíthette az utazás élményét; s utazás közben vagy után is visszaidézhette az indulásét. S akár így, akár amúgy történt, mindenképp mind a kettőt idézi egyszerre. Ezt a valóságos kettősséget, amely a költemény fő varázsa, igazi költői tartalma, csak egy szövegtávoli szemlélet akarhatja – és hiába akarja – egyértelművé kényszeríteni. Ezért is ragaszkodni kell a cím eredeti stílusalakjához, amely maga is magában rejti már a vers kettősségét. „Vára45don” a költő tartózkodik-e még, vagy már csak a „szent királyok”, akiket üdvözöl? A szöveg grammatikai elemzéséből nem lehet pontosan megállapítani. Nem is kell.

2/3. (A refrén.) Mert hiszen a másik alapkő, amire a vers épül, a minden hatodik sorban visszatérő refrén ugyanezt az ingadozást szilárdítja meg. A „Quam primum… viam voremus” tisztázatlanul hagy afelől, hogy mielőbb bele kell-e majd kezdenünk, vagy mielőbb végére kell-e már jutnunk az út „felfalásának”. Az a fordítás lesz tehát jó a vers e kulcshelyén, amelyik ugyancsak függőben tartja, s nem oldja meg a költő helyett a kérdést, vagyis nem bontja meg azt a varázslatos játékot, amivel egyik kezéből a másikba ejti a teret és az időt, s miközben az első szakaszban szinte magunk körül érezzük az utat környező téli tájat, s a harmadik szakaszban grammatikailag félreérthetetlenül a jelenben ragadják szánunkat a gyors lovak, a következő, a befejező szakaszokban mintha – visszafordítva az időt – a már elhagyott Váradon, helyben, búcsúzkodnánk hévvizektől, könyvtártól, királyoktól, indulás előtt. Ám a refrén sikeres lefordításának e pontos kétértelműség még csak egyik feltétele; holott az eddigi fordítások ezt is többnyire megkerülik; mindegyik határozottan dönteni akarván valamelyik irányban. Még érthetetlenebb módon pedig meg se kísérelik lefordítani a sorban rejlő metaforát. Vagy túlságosan köznapinak, hányavetinek érezték a fordítók, vagy – a magyar műfordítás gyakorlatának megfelelően – fontosabbnak tartották a „forma” és a „tartalom” lefordítását a sor valóságos költői egységénél, amelynek elengedhetetlen eleme a metafora és – mint látni fogjuk – az azt erősítő alliteráció. Nem elég tehát hendecasyllabusban (vagy kivált anélkül) azt közölnünk, hogy a költő felszólítja társait az út mielőbbi megtételére; az út felfalásának habzsoló, havas és ifjonti frisseségét kell megteremteni a sorban, amelynek fő költői tartalma ez. A metaforát hordozó szót vaspántként köti össze az úttal az alliteráció: viam voremus, a legtöbb szakaszban tovább erősödve a megelőző sor egy-egy még ráfelelő összecsengésével: volare, volantem; vatum; favilla; favens. Ennek az igen fontos alliterációnak a reprodukálása bírt arra a talán vitatható megoldásra, hogy a „comites”-t „fiúk”-kal fordítsam (bár feljogosítva éreztem magam erre a verset író 46költő szinte suhanckorától is, valamint az egyébként adódó „társak” szó feszességétől és idegenségétől a mai szövegben), s megpróbáltam az alliterációt az eredetihez hasonlóan kiegészíteni a megelőző sorokban (futását; fodrozó; fényesíti; facsarón; feketélt). A szinte megoldhatatlan sor megoldása, persze, semmiképp sem tekinthető teljesnek vagy különösebben szerencsésnek; amit az is mutat, hogy hat másik, ugyancsak többé-kevésbé elfogadható változat előzte meg. Erénye legfeljebb annyi, hogy figyelembe veszi mindazokat a tényezőket, amelyeket figyelembe kell venni a sor lefordításánál.

2/4. (Kitérő.) Ez a refrén különben kétszeresen is kulcshelyzetet foglal el a költeményben. Azáltal is, hogy antik mintákra utal. S itt el kell oszlatni egy megrögzött irodalomtörténeti tévedést. Huszti Józseftől s a rá hivatkozó Horváth Jánostól kezdve minden kutató átvette – további bizonyítás vagy ellenőrzés nélkül – azt a téves megállapítást, hogy a refrén egészében Martialisból való. Az alapvető Martialis-filológia – Friedländer nagy kommentárja – azonban nem ismer ilyen Martialis-sort, a II. kötet végén szereplő nagy szószedetben egyetlen helyen sem fordul elő a „viam voremus” szintagma, a „quam primum” pedig két esetben, mindkét helyen hexameter-kezdetként. Szerepel viszont a „viam vorabit” alak Catullus XXXV. Carmenjében, mint erre Adamik Tamás rá is mutatott. (Auctores Latini 15., Catulli Veronensis Liber, Akadémia Kiadó, 64. 1.) Devecseri Gábor fordítói figyelmét nem is kerüli el sem a metafora, sem az alliteráció: „…falni fogja az útat”. (L. Catullus összes versei, Magyar Helikon, 1967.) Szilágyi János György barátom hívta fel a figyelmemet továbbá Catullus egy másik költeményére (Carmen XLVI.), amelynek az indulás hangulatát sugalló belső szerkezete nyilván mintája lehetett Janus Pannoniusnak, mint ahogy mindjárt az első sorok szoros mondattani intonációja mutatja:

Iam ver egelidos refert teporis (Catullus)
Omnis sub nive dum latet profunda (Janus)
47

S az azonos szavak lépésről lépésre kísérik egymást: linquere-linquantur; Zephyrus-Zephyri; volantem-volemus; s a dulces comitum valete; s végül az ugyancsak az „út” v-betűjére képzett alliteráció: varige viae. Mindkét Catullus-vers hendecasyllabusban íródott.

Ennek ismeretében kétszeresen is vitatkozni kell a tudós kutatóval, Gerézdi Rabánnal, aki a refrénről így vélekedik: „…a refrén Martialisból való, de a vers olvastakor ki gondol Martialisra, vagy a versbe hímzett klasszikus reminiszcenciákra…” Mintha szégyellni vagy takargatni való volna rajta. De hiszen a költők, a humanizmus költői kivált, inkább hivalkodnak ezzel. És Janus Pannonius dehogyis akarta volna, hogy senki se gondoljon… ha nem is Martialisra, de Catullusra. Éppen azt akarta, hogy gondoljanak rá. A tudós irodalomtörténész nem veszi észre, hogy eredetiségének védelmében akaratlanul is lopás vádjával illeti a költőt. Holott Janus nem lop, hanem hódít, felhasznál, beépít, idéz, rezonanciát teremt, mégpedig tudatosan és nyíltan. Fő mesterének valóban Martialist vallja (innen eredhet az irodalomtörténészek tévedése). Egyik versében játékosan, szerény büszkeséggel, Martialis majmának („simia Martialis”) nevezi magát. Költői módszeréhez tartozik az antik költőknek ez a tudatos „majmolása”. Hiszen nem is számíthatott más olvasókra, mint akik jól ismerték a latin költőket; latinul írt – latin műveltségű literátoroknak.

2/5. (A második refrén.) De a költemény, illetve annak második fele, még egy refrénre – ezúttal variált refrénre – is épül, amelynek az eddigi fordítások ugyancsak nem tulajdonítottak kellő fontosságot. Legalábbis egyik se látszik észrevenni, illetve – miután észre nem venni alig lehet – figyelembe venni e második refrénnek a címbeli valete igét háromszorosan ismétlő (valete fontes; iam valeto; pariter valete), a megszólítást viszont négyszeresen variáló (ergo vos; ac tu, pariter; at tu) szerkezetét. Pedig, ha ezt pusztán a búcsúzás tényét („tartalmát”) jelző, különféle mai megfelelőkkel helyettesítjük, esetleges váltakozásban (búcsúzom; ég veled; isten áldjon; isten veled stb., az eddigi fordítások gyakorlata szerint), akkor éppen úgy nem fordítottuk le a legfontosabbat, a versépítő szerkezetet, mint a fő refrén esetében a metafora elhanyagolásával. A költő – akár még Váradon, 48a búcsú pillanatában, akár már onnan távolodva – a címben és e második refrénben egyaránt üdvözli a szent királyok szobrait, méghozzá a szó etimológiai értelmében is minden jót, vagyis üdvöt kívánva nekik.

3/1. Eredeti szándékom szerint egyetlen olyan szót sem akartam használni a fordításban, amit saját versemben nem írnék le. A két-három kivétel az elkészült fordítás szövegében mégis tudatosan mutat egy-egy ujjal a régi nyelvkincsre. A mannit, amely egyetlen kétszótagú szóval (miképpen a filológiai kommentárból tudjuk) „kis termetű, gyors galliai lovakat” jelent, Balassira utalva „hamar lovakkal” éreztem megközelíthetni; a „Castalios recessus” bukolikus ízét a „Castaliának édes enyhét” kifejezéssel; a Szent Lászlóhoz való fohászkodást a végén a „segíts” régies-vallásos színezetű „segéld” alakjának használatával; e néhány, a mai nyelvbe könnyen belesimuló, régi szóval egészen vékonyan, szinte észrevehetetlenül átfényezve a szöveget.

3/2. Egyetlen, a szövegen túlmutató gesztussal sem kívántam „közelebb hozni” a mitológiára, a Váradon állott király-szobrokra és a Szent László-legendára vonatkozó távoli utalásokat. Igyekeztem éppoly zártan fogalmazni ezeket, mint az eredeti. Meggyőződésem, hogy az ilyen szövegen belüli magyarázat (például Szent László megnevezése csaknem minden eddigi fordításban) semmit sem közelít hozzánk, csak eltávolít bennünket a sajátosan költői értékektől.

3/3. Igyekeztem a költemény tudatosan feszes hangzásanyagát is valahogy újraszőni. Ha kicsit is odafigyelünk a vers zenei szövetére, éreznünk kell a minduntalan egybekapcsolódó azonos fonémák vagy fonémacsoportok gazdag felhangjait. Csak néhány helyre hívnám fel a figyelmet a különböző variánsokból. A k és r hangok halmozódása a 4. sorban: Pulchrum linquere Chrysium; az um csoport n-ekkel támogatott tömörülésére a 29. és 30.-ban: Vatum numina, Mnemonis… primum, vagy az egymás melletti szavak olyan kancsalrímszerű játékára, mint a gelidum gelu (8. sor); remigio fugit (14. sor) vagy rite favens iter (41. sor); s végül az utolsó szakaszban a szókezdő vagy a mérték által hangsúlyossá tett c és s fonémák sokszoros gazdag összecsengésére. Utolsóul pedig a „habok” (undis) szó azonos 49vershelyen, a illetve 21. sor végén való megismétlésére. Ezeket próbálja a maga módján követni a fordítás az ilyen helyeken: „diszére büszke erdő”; „Nyugat fel ke szél”; „fodrozó vizekre”; „gomolyog goromba kénbűz”; „rőt-vértezetű vitéz… kelevéz emelve”; „veriték kiverte”; „kegyesen segéld”…

De mind között a legrejtettebb, s mégis legkövetkezetesebb az i-hangoknak az a láncsora, amelyre a sorok egymás után szinte felfűződnek. Az összes sorok mintegy 80%-ában (pontosan 34-ben) az egyetlen daktilus két rövid szótagja közül az egyik mindig az i-hangzót s gyakran az id-hangcsoportot tartalmazza; csak ez utóbbiak példáit: gelidum, timidam, rigidis, calidi, nitidis, splendida, liquidum. S hogy ez mennyire tudatos, arra még véletlen filológiai bizonyítékunk is adódik; az egyetlen olyan helyen, ahol szövegváltozat maradt fenn – a 8. sorban –, a változó gelidum helyett kétszer is olyan másik jelző áll, amely eltérő jelentéssel megismétli ennek a valóságos középrímnek a hangalakját: rigidum és nitidum. A költő számára tehát alternatíva mutatkozott abban a tekintetben, hogy a jeget merevnek, fagyosnak vagy fénylőnek nevezze-e e sorban, de nem volt alternatíva arra nézve, hogy e helyen is meg kell ismételnie az id szótagot. – Ennek a megvalósítása a fordításban szinte áthághatatlan nehézséget jelentene. Meg sem kíséreltem a számomra megkísérelhetetlent.

4/1. Minden költemény kimeríthetetlen. S megírásának vagy újra megírásának (ami a fordítás) elemzését a végtelenig lehetne folytatni. De azért jobb időben abbahagyni. Valamint az ártatlanul is mindig vétkes fordító magamentségét is. Amitől szembeötlő tökéletlenségei úgysem lesznek sem kevésbé tökéletlenek, sem kevésbé szembeötlők.

[1974]
50
Görög költők, Chaucer, Villon – és Balassi szép comoediája
Görög költők antológiája

A görög költészet Homérosszal kezdődik és késő hellenisztikus epigrammákkal, kora keresztény himnuszokkal ér véget. Kezdetén van a tenger, végén a kiszáradó hatalmas meder apró kis erei. De persze ki tudja megmondani, hol valójában a kezdet. Az az ezer rejtett forrás, amelynek mind bővebb vize a homéroszi költészet csodálatosan kanyargó partjai közé özönlött. S tudjuk: az utolsó vékony kis erek hosszú időn át bujkálva, elveszve, újra kibukkanva, később megint nagy folyók születését táplálták: a modern európai nemzetek költészetét; s deltáig jutó legdúsabb habjaik végén megint csak ott a tenger; amelynek Goethe adott nevet: a mai világirodalom.

Az egész európai kultúra közös nagy öröksége az, amit ez a több mint hatszáz oldalas könyv magába zár. S nem is akárhogyan. Akár a válogatás és összeállítás tudományos felkészültségét tekintjük, mely Falus Róbert hivatottságáról és ízléséről egyként tanúskodik, akár az (egyenként természetesen változó értékű) fordítások összességéből kialakuló egységes képet, örömmel lehet mondani: jobbal ennél talán egy nemzet irodalma se ajándékozhatná meg önmagát.

Az előszó imponáló biztonsággal kerüli ki roppant anyagának veszélyeit; sem általánosságokban nem oldódik szét, sem részletekhez nem tapad. A szó legszorosabb értelmében véve bevezető: a görög költészet problematikájába. Figyelmét a legfontosabbra fordítja: e mintegy másfélezer éves fejlődés egységének és változásainak dialektikájára, a görög költészet „örökérvényűségének” és korból születettségének állandóan egymásba játszó sztereotípiájára. Rövid áttekintésében arra is jut helye, hogy olyan finom megkülönböztetéseket tegyen, mint a 51társadalmi valóság különböző mértékű és jellegű tükrözése különféle műfajokban. Anyaga nagyságát és saját terjedelmét tekintve, a legjobb útravaló ahhoz, hogy az olvasó kedvvel és felkészülten vesse bele magát e könyv olvasásának nem mindennapos kalandjába. Később azonban, e kaland egyes izgatottabb vagy veszélyesebb fordulóinál, egy-egy hatalmas költő vadon tájaira vagy éppen egy-egy ismeretlenebb kis ligethez érkezve, olykor valami pótlásra szorulnánk, amit a nagyon is fukar kötet végi jegyzetekben hiába keresünk.

A fordítások kivétel nélkül századunkból, kis kivétellel az utolsó negyedszázadból valók. A szerkesztő, hogy a görög költészetnek minél hívebben, minél inkább a mai olvasóhoz szóló antológiáját adhassa, lemondott arról, hogy antológiáját adja görög versfordításaink történetének. Helyesen. A világirodalom klasszikus műveinek fordítása olyan feladat, amivel egy nemzet irodalmának századról századra újból meg kell birkóznia. Ami a régiekből nem avul el – nálunk elsősorban Arany Arisztophanésze –, az sokkal inkább tartozik egy idő múltán a nagy költő-fordító saját életművéhez, mint az általa megszólaltatottéhoz. Az idő rejtélyes kémiája a fordításokból mindinkább azt választja ki, ami bennük a fordító egyéniségének és kora szellemének lecsapódása volt. S az új fordítás a kortársaknak mindinkább közvetíti az eredeti művet; amíg maga is át nem megy e különös és kikerülhetetlen metamorfózison.

E kötet fordításai, származásuk, mintegy fogantatásuk módja szerint három csoportba kívánkoznak. Az elsőbe kiváló költőink antik fordítói tevékenysége tartozik, mindenekelőtt Babits, Szabó Lőrinc, Radnóti immár klasszikus darabjaival. Ennek az ágnak – Kálnoky László és Jánosi István néhány sikerült kardal-fordítása (Bacchülidész és Pindarosz) mellett – legszebb kivirágzása Devecseri Gábor egyedülállóan sokoldalú, immár az egész antik költészetet átfogó fordítói munkássága. Devecseri költői átélésének és filológiai gondjának (de éppúgy lehetne mondani: hallatlan költői-formai fegyelmének és annak a szabad mozgásnak, amit tudományos felkészültsége enged számára az antik költészet világában) szerencsés egybeforrása egyaránt remekel az eposzban Homérosztól Nonnoszig, a dráma 52legkülönbözőbb válfajaiban, az Elektrától a Lüszisztratéig, Aiszkhülosztól Menandroszig, és a lírában Alkaiosztól, Szapphótól a kései anakreóni dalokig.

A másik ág az, amelyet, műfordítás-irodalmunkban kivételképpen, a szaktudomány kiváló művelői, a klasszika-filológusok munkája jelent, mutatva, hogy – tudomány és művészet antik egységének jegyében – az antikvitástudománynak ma is bensőbb, szervesebb köze van a művészettel, mint egyéb, modern irodalomtudományoknak. Ezt az ágat fordításirodalmunkban – s e kötetben is – mindenekelőtt Trencsényi-Waldapfel Imre jelentős fordítói műve képviseli (amelyből kiemelkedik Hésziodosza, Pindarosza, Héró és Leandrosza s legújabban a nemrég felfedezett Menandrosz-komédia, a Düszkülosz fordítása), valamint e téren ifjú követőinek, Horváth I. Károlynak és Szepessy Tibornak először tán épp e kötetben kibontakozó munkássága. Harmadik águl a kettő mellett, ugyancsak a magyar irodalom jellegzetes alakjaként, a csak versfordító költőket e kötetben Franyó Zoltán terjedelmében impozáns, sok érdekességet felfedező, kuriózumokat is közel hozó (a Szimiász-féle képverset magyarul először „felrajzoló”) munkássága képviseli, mely azonban, költői lendületét és nyelvi frisseségét tekintve, sokszor alatta marad a kötet legjobb színvonalának.

Minthogy az antik költészet kutatása – az említett módon – minden másnál kölcsönösebb viszonyt teremt költő és tudós, lírai átélés és filológiai vizsgálat között, e kötet fordításainak javát egyszerre jellemzi a két fő erény: a megbízhatóság és szépség. A fordítások röviden vázolni próbált hármas indítéka nem árt a kötet egységének. Olyan változatos és nagyjából hibátlan szép szövetet alkot, amelyből csak itt-ott emelkedik ki nagyobb ragyogásával egy-egy olyan utánozhatatlan bájú vagy erejű minta, mint Babits hatalmas Szophoklésze, Szabó Lőrinc tüneményes Theokritosz-párbeszéde, amely – a fordítóra jellemző metrikai pontatlanságok ellenére is – egyike a legritkább remekléseknek, vagy Radnóti néhány apró gyöngyszeme. Az egész kötet együtt nyugodtabb és élvezetesebb nyelvi-formai egységet alkot, mint a legtöbb hasonlóan antológiaszerű fordításkötetünk. Fő oka ennek – s ezért érdemes különösen kiemelni –, hogy valamiképpen, a hármas indítóok valamelyiké53nek értelmében, minden fordítás alkotójának belső élményéből fakad, nem melléktermékeként született szerzője munkásságának, hanem szerves részeként. Márpedig, épp ennek a hiánya az, ami sokszor oly csüggesztően érdektelenné teszi versfordítás-irodalmunknak még jó átlagteljesítményeit is; viszont minden esetben ennek a jelenléte az, ami egyes versfordításokat képes az átlagon felül emelni.

Chaucer

Phókülidész egy töredék-szentenciája szerint

… még gyermeki korban
kell szép tettekre nevelni.

Az emberiséget – ez a könyv is bizonyság rá, ha kell rá bizonyság – kora gyermekségében szép tettekre nevelték. És szép szóval. A görög költészet, a legfőbb emberi dolgokra vonatkozóan, olyan útravalóval látta el, amelyhez férfikorában s meg-megújuló gyermekségeiben mindig újra vissza kell térnie. Abban a zűrzavaros, ájtatos és vad kamaszkorban, ami a középkor volt, mégis mintha megfeledkezett volna róla. S csaknem egy évezred múltán fordult újra vissza hozzá.

A modern európai nemzetek költészete csaknem egy évezreddel a Görög költők antológiájában szereplő utolsó költők után kezdődik. A hozzájuk való visszafordulással. S mindjárt nagy összefoglaló művekkel (ahogy a görög is Homérosszal kezdődött), amelyek a szóbeliség búvópatakjait, rejtett csurgóit gyűjtik egyszerre a kialakuló írásbeliség s a velük kiteljesülő nemzeti nyelvek friss folyóiba.

Egyik ilyen első nagy költői összefoglalás a modern angol irodalom kezdetén álló Canterbury mesék. Chaucer is a középkor enciklopédiáját adja, mint egy századdal előtte Dante s egy századdal utána Villon. De az előbbi fenséges, komor és filozofikus geometriájával szemben ez népi, könnyed, realisztikus és frivol, az utóbbi már nyíltan lírai meztelenségével szemben még az epika különféle álruháiba burkolózik.

Minden látszat ellenére, rendkívül tudós költészet ez. A tu54dásnak azzal a frisseségével, amely nem ellenlábasa az életteljességnek, hanem inkább a saját lába, amelyen áll. A „született” és „tudós” költő dekadensen modern ellentéte e kor nagyjaiban szinte fel sem merülő értelmetlenség. Született költő az, aki arra született, hogy tudóssá váljék a költői mesterségben. S az élet teljességéhez a megszerzendő tudás teljessége is hozzátartozik. A modern költészet első nagyjainál – amilyen Chaucer, Rabelais, Villon vagy Balassi –, minden vaskos és spontán életszerűségük mellett, nyoma sincs a ma oly divatos antiintellektualizmusnak. Nem értelmük kikapcsolásával akarnak közel jutni az élethez, hanem értelmükkel is. Mohó életszeretetük magába foglalja az ismeretek iránti mohóságot.

Nem is lehet másképp. Hiszen tudni csak az nem akar, aki kiábrándult a tudásból. A polgári fejlődés legelső szakaszának emberei pedig épp a hitből voltak kiábrándulóban, s a tudásba vetették vele szemben minden bizalmukat. Chaucer pajkosan csobogó sorai roppant ismeretek uszályait szállítják könnyed habjaikon: antik mitológiát és kelta legendavilágot, görög természettudományt és modern alkímiát, egyházjogot s a kialakuló pénzviszonyokat, konyha-latint és főúri franciaságot. Szerzetesrend-szabályzatot éppúgy idéz, akár Arisztotelészt vagy Ptolemaioszt, s tudását, uram bocsá! még „fitogtatni” sem átallja, szemmel láthatóan örül is neki. Akárcsak a vaskos és pajzán fordulatoknak. Mindkettőt a gyerek kancsal örömével élvezi, aki először mondhatja ki őket. Minden hamvas itt, a műveltség és az erotika, a hosszú némaságra kárhoztatott századok után boldogan hivalgó szókimondás. A frissen megismert szellemi szabadság mámora tombol itt; az teszi oly mindenre kiterjedővé társadalomkritikáját is, melyet láthatóan nem korlátoz semmi. Chaucer egész költészetét a szavak és dolgok kimondhatóságának nagy emberi boldogsága lengi be.

Szerencsés módon az lengi be új magyar fordítását is.

A magyar versfordítás immár oly kitűnő átlaggal rendelkezik, hogy a megbízható értékeknek ebben a széles áradásában sokszor észre sem vesszük azt, ami belőle kiemelkedik: a ritka hullámot, ami a fordítást olykor az eredeti alkotás közvetlen közelébe emeli. Ennek a kritériumai sokkal rejtettebbek is, ott bújnak meg a nyelv és költői formálás legbensőbb szövetei 55közt. Nem olyan könnyen ellenőrizhetők kritikailag, mint azok a külsődlegesebb jegyek, amelyek alapján a silányat és hibásat biztosan el lehet választani a megfelelőtől. A kiemelkedő versfordítás azon mérhető, hogy a jelentős eredeti alkotáshoz hasonlóan, a nyelvnek eddig – legalábbis árnyalataiban – ismeretlen működést biztosít. Új nyelv, új költői formálás születik, amely másképp létre sem jöhetett volna, mint egy bizonyos idegen költő s egy jelentős fordítóegyéniség heveny kémiai találkozása által. Babits Dantejének nyelve még Babits eredeti verseinek nyelvével és verselésével sem azonos: egyedülállóvá éppen a dantei dikciónak a babitsival való egyszeri és megismételhetetlen ötvözete teszi.

Kormos István Chaucerében valami ilyen szuggesztíven és élvezetesen új nyelvhasználat teremtődött. Chaucer játékosan tartalmas bőbeszédűsége itt egy olyan laza, de nem pongyola, ízes, de nem népies nyelven szólal meg, amelynek utánozhatatlan báját – azt hiszem, nem tévedek – a nyelv apró meghittségei adják. Az a mód például, ahogy egy-egy szót hol megnyújtván, hol kurtábbra nyesvén szokásos alakjához képest, az egész nyelvet valamiképpen becézővé teszi. Viháncolás helyett vihánc, kér helyett kérincsél, megint helyett meginten; más vonatkozásban, de ugyanilyen céllal, az igen és ugyan szavak látszólag henyén, ebben a versszövetben mégis pontos hangulatkifejezőként való sűrű feltűnése; a sokszor legszokatlanabb alakjukban is ízléssel használt félmúltak: sok más mellett, aminek elemzésére itt nincs hely, ezek adják meg azt az alapanyagot, amelyen Chaucer említette tartalmas bőbeszédűsége, röpke súlyossága és vaskos könnyedsége, mindenről való beszédének játékosan enciklopédikus igénye magyarul is tökéletesen kifejeződik.

A Világirodalom Gyöngyszemei-sorozatban megjelent kis kötet a fennmaradt 26 chauceri meséből s ugyanannyi prológusból csak hat mesét ad, az egész mű prológusával; tehát inkább csak ígérete még egy végleges magyar Chaucernek, mint beteljesülése. De ígéretnek – majdnem kötelező.

56
Villon »Vízjele«

A szövegkritikai kutatásnak már nem is röntgensugara, de radioaktív izotópja kellett, hogy a vers legbensőbb szöveteibe hatolva ötszáz év után kimutassa a villoni vers belső felépítésének nem is sejtett titkát. Minthogy Tristan Tzara évek óta készülő nagy Villon-monográfiájának fő felfedezését a könyv megjelenése előtt már bőven ismerteti a francia sajtó, röviden hadd ismerjük meg mi is, amennyire a hírekből s egy vele való évekkel ezelőtti személyes beszélgetésből tudomásomra jutott. A közepébe vágva: Tzarának eddig 1500 villoni sorról (vagyis az összes sorok feléről) sikerült kimutatnia, hogy egytől egyig anagrammák, vagyis betűikben egy-egy név van elrejtve. S e ritka finom vízjel nemcsak tévedhetetlen biztonsággal mutatja egy-egy sorváltozat hitelességét, legtöbbször kiegészíti, magyarázza, árnyalja a sor értelmét is, zenei szinkópa vagy áruló adalék, vagy ironikus széljegyzet magához a szöveghez. Csak egyetlen példát. A Kis Testamentum II. és III. strófájában ezt olvassuk:

Vágy fogott el, hogy szétfeszítsem
bilincseit a szerelemnek,
melyek összetörték a szívem.
Eképp kellett, hogy cselekedjem,
mert láttam, hogy e nő, pedig
hasznot se hajt neki a vesztem…

[KÁLNOKY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA]

…e nő sehol a költeményben nincs megnevezve, s kiléte mindeddig ismeretlen volt előttünk. Nos, a megfelelő francia sorban, a betűk bonyolult geometrikus rendje szerint, a Vauselle név van elrejtve (Voyant celle devant mes yeulx); mint ahogy a költemény X. strófájának e nem kevésbé döntő sorából:

ki oly durván elüldözött –
57

megint más – de éppoly szigorúan szimmetrikus – chiffre szerint a Catherine név olvasható ki (qui si durement m’a chassié).

„A kocsma pállott kék ködében – lócán ül Villon és dalol”? Tzara felfedezése után e „kék ködöt” inkább lennénk hajlamosak egy elektronikus laboratórium magasfeszültségű cikázásának vélni. Az amúgy is bonyolult, sokrímű strófaszerkezet, az egy-egy strófába tömörített utalások, indulatok, játékosságok rendszere magában is oly sokrétű szellemi és lelki tevékenységet tételez fel, hogy emellett még az anagrammák bonyolult aritmetikai műveleteit is elvégezni: szinte-szinte meghaladni látszik az emberi lehetőségeket.

Aki hosszú évek óta maga is hivatásként gyakorolja a költészetet, megszokta, hogy akár a legkivételesebb költői alkotások létrejöttének titkába is belelát. Villon 1500 anagrammája előtt tanácstalan laikusként áll a legfejlettebb mai költői technika is. Mint ahogy máig sem ismerjük az egyiptomi piramisépítkezések anyagszállításának vagy a Húsvét-szigeti szoborkolosszusok felállításának technikai rejtélyét.

Balassi szép komédiája

A keresztény középkor olyan költőkkel kezdődik, akikben – némi túlzással szólva – mintha két költő lakoznék; egy, aki még érzi magában az egyéniség antik kiélésének szabadságát és szabadosságát, s egy másik, akit már rabul ejtett a kereszténység egyéniségbe olvasztó áhítata. Ilyen költőkkel ér véget a Görög költők antológiája. Legvégén azzal a Szkholiasztikosznak nevezett Agathiásszal, akinek epigrammáiban a szélsőséges erotika és a vallásos elragadtatás már szinte verlaine-i csapongással követi egymást. Ugyane jelenségek másik – a formán átcsillanó – különös tüneménye az, ahogy az új, keresztény tartalom az évezredes antik versmérték pogány hagyományaiba illeszkedik, akár a Vesta-szentély ormán ékeskedő kereszt. Az antológiának egy, a szeplőtlen fogantatásról szóló, ismeretlen szerzőtől származó hexameterpárja, hangvételét, szófűzését, képrendszerét tekintve, bármelyik antik eposz mítoszelmondó részébe beillenék:

58
Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, szűzi mennyasszony,
méhedben van, imé, apa nélkül az isteni magzat.

[RITOÓK ZSIGMOND FORDÍTÁSA]

Mégsem hiszem, hogy ezért – mint Falus Róbert már említett s egyébként kitűnő előszavában, teszi – az ilyen költőt „őszinte világnézet nélkülinek” nevezhetnénk.

Annál kevésbé, mert egy évezreddel ezután, hasonlóan felemás vagy kettős lelkű és ihletű költőkkel ér is véget a keresztény középkor költészete, akiknél az „istenes” és „világi” énekek az egy temperamentumon belüli legnagyobb lehetséges kilengés állandó feszültségével jelzik az átmeneti kor drámai földlökéseit. Villon a szent szűzhöz könyörög irgalomért, és ugyanakkor a kövér Margot-ról rántja le szemünk előtt – a szó szoros értelmében – az ágytakarót. Chaucer kezdetben még szent Cecília édeskés alakját festegeti, hogy a Canterbury mesékben túltegyen erotikában mindazon, amit, mondjuk, a mi századunk legszabadosabb költői megengednek maguknak. Balassi, aki egy századdal követi az előbbit, mint amaz követte az utóbbit, ugyanilyen kettős ihletésű. (Ami nem őszintétlenségének, hanem éppen nagyfokú őszinteségének jele.) S ugyanilyen sokféle érdeklődésű is.

Istenes énekeinek és világi verseinek – az első modern értelemben vett magyar költői műnek – megalkotásához felhasználta minden hozzá elért és általa elérhető nép- és műköltészet teljes fegyvertárát; négyszáz évvel ezelőtt szinte Bartókig ismeretlen szellemi öleléssel tette magáévá a szomszédnépek egész ad notamját, nem is beszélve török, francia, olasz fordításairól.

Olasz minta, Castelletti Amarilli című pásztorjátéka nyomán írta meg az első magyar színművet is, amely teljes szövegében mindmáig lappangott, s csak legutóbb került elő a Jan Misianik szlovák irodalomtörténész által felkutatott bécsi Fanchali Jób-kódexből, s most lát először napvilágot. A régebben „Credulus és Júlia” címen számon tartott, most cím nélkül talált, de másunnan való tudomásunk szerint valójában Gyarmathi Balassi Bálintnak Thirsisnek Angelicával Sylvanusnak Galatheával való szerelmekről szép magyar comoedia címet viselő mű nem egy érdekes vonással gazdagítja a kedvelőit s kutatóit „ismeretlen” és „vi59haros” életének mindig újabb és újabb „fejezeteivel” meglepő költő portréját. S kivált munkamódszerét. Ha semmi mást nem fedne fel, mint hogy a Júlia-ciklus záródarabja, mely után „többé nem említve Júliát immár versül”, éppúgy a Castelletti-darab betétjének fordítása, mint ahogy az úgynevezett „echós vers” eredetije is szó szerint a darab III. felvonásából van véve, ahol „Sylvanus énekelve beszél a Tündérasszonnyal, Echóval” – akkor is izgalmas adalék lenne ahhoz, mint kezdte már Balassi a magyar költészetnek azt a máig tartó hagyományát, amelyben idegen szövegek teljes hív fordításai is nemegyszer legnagyobb költőink eredeti művének válnak elidegeníthetetlen részévé.

Az újonnan lelt kéziratban azonban a legizgalmasabb az az eredeti mintájától teljességgel eltérő Prológus, amely (az „Erdélyi Nagyságos és Nemes Asszonyoknak, mint jó akaró Asszonyinak holtig való szolgálattal!” hódoló ajánlással együtt) Balassi minden eddig ismert szövegénél inkább tartalmazza a költő tudatos ars poeticáját. „Úgy állt itt ez a rendkívüli ember – írja ezzel kapcsolatban a költő legjobb ismerője, Eckhardt Sándor, adatokban és gondolatokban egyaránt gazdag bevezetőjében –, mint aki tehetségének tudatában vállalja azt a roppant feladatot, hogy a nagy magyar űrt betöltse és megteremtse a művelt magyar irodalmat.” S valóban, irodalmi minta és heves izzású élmény, fordítás és önálló alkotás a „Commoedia szerzés új forma gyanánt” való tudatos „elővétele” és ugyanakkor szerelmi vallomásként való felhasználása, harc a nemzeti nyelvért és harc a szerelem jogáért, a valóság kendőzetlen kimondásáért és önmaga egyéniségének érvényesítéséért – csak a tudatos nagy művészeknél fonódik így egybe, akik egyszerre vannak eltelve önnön lényük kifejezésének elbírhatatlan kényszerétől és a történelmi feladat tudatától, amelyre hivatottak.

Magyar századok hány nagy fiának volt azóta máig sokszor reménytelen s annyi értetlen akadályba ütköző vágya, hogy „megösmerjék mindenek, hogy magyar nyelven is meg lehetne ez az, mi egyéb nyelven meglehet”! Az alig négy lapnyi tömör kis írásnak szinte minden mondata a magyar szellemi fejlődés érzékeny pontjaiba vág. „A magyar ars poeticának”, ha szabad itt a Pándi Pál szerkesztésében nemrég napvilágot látott 60érdekes antológia címét általánosítani, úgy látszik, máig érvényes, konstans vonásai vannak. Nem ma is arcpirítóan aktuális-e e szabatosan modern okfejtés: „Azért bár ugyan valami megtiltott szerelem forogna is ez Comoediában, nem esnék sem példájára, sem botránkozására az egy szálnyira is az magyar nemzetnek… Az pedig az jeles dolog, noha minden ember magában szerelmeskedik, vagy jól, vagy gonoszul, de azért mindenik szégyenli és tagadja, hogy ő nem tudja, miféle dolog s mi állat az szerelem, bár jól szeressen is, kinek im meg írom, hogy esmerje, ha nem tudja az jámbor.” Mintha Balassi Bálint élne a huszadik században és sokan közülünk a tizenhatodikban.

Az Irodalomtörténeti Füzetek e 25. számát, amely Jan Misianik, Eckhardt Sándor és Klaniczay Tibor sokoldalú és érdekes tanulmányaival, betűhív másolatban közli a Fanchali Jób-kódex kéziratait, remélhetőleg mielőbb követi majd Balassi „szép magyar komédiájának” a nagyközönség számára olvasható, mai nyelvhez igazított kiadása is. Ami persze még mindig nem jelenti annak a fonák helyzetnek fordulását, hogy Balassit a magyar olvasó sokkal nehezebben megközelíthető nyelven kapja kézbe, mint a világirodalom korabeli vagy akár még régibb remekműveit.


Chaucer új magyar fordítása a széles versolvasó közönség számára közvetlen és élvezetes olvasmány. Balassi ismeretlen komédiájának felfedezése egyelőre csupán a magyar irodalomtörténet eseménye.

Talán bizarr ábránd, mégis el lehet rajta egy percre merengeni: nem lehetnének-e izgalmasan közvetlen és örömteli olvasmányok, világirodalmi értékek a „gyarmati szabad báró” szerelmes énekei, ha a francia, orosz, angol olvasó – fegyverben és tudományban, tivornyákban és bűnbánatban egyként vitézkedő életét is némiképp megismerve – olyan eleven modern fordításban olvashatná, mint amilyen a magyar olvasónak a görög költőkből vagy Villonból, vagy most már Chaucerből is rendelkezésére áll?

[1960]
61
Egy képzelt vers margójára

1/1. A Kortárs szerkesztősége kisebb (vagy akár nagyobb) tanulmány írására kért fel a Szenci Molnár évforduló alkalmából. A kért esszéből (legalábbis egyelőre) az alább következő kéretlen vers lett. Különböző okok – mindenekelőtt a téma nehézsége és a rendelkezésre álló idő rövidsége közti feszültség – folytán. De, talán – önkéntelen – kihívó válaszként is azokra a hol avultan elvi, hol nagyon is aktuálisan irodalompolitikai gáncsoskodásokra, amelyek egyes verseink „másodlagos”, „intellektuális”, „műveltségi élményből” fakadó ihletésére vonatkoznak. És újabb – ugyancsak önkéntelen – dokumentációként arra, hogy költemény és tanulmány között immár éppoly rugalmas, áttetsző és áteresztő a sejtfal, mint másrészt regény és tanulmány, regény és költemény vagy vers és próza között.

1/2. A kért tanulmány persze másról „szólna”. De ugyanazt mondaná. Azt, hogy milyen modern irodalmi problémákat vet fel Szenci irodalmilag oly soká nem jegyzett és nem értelmezett Psalteriuma. S hogy mindezek mennyire érintik a „poétai conditiót” a magyar XVII. század elején (és ma). Csak címszavakban:

2/1. Mi „művészet” és mi „nem művészet”? Mint századunk egyik felismerése: a művészet is „történelmi kategória”. Oly mértékben, ahogy kibontakozóban vagyunk a vallásos szemléletből, művészetnek tartunk sok mindent, amit alkotóik nem annak, hanem például „vallásnak” tekintettek. Faragott képektől a faragott képeket megtagadó Bibliáig, kiklád idoloktól a katedrálisokig. Vagy a protestáns zsoltárköltészetig (kezdve Balassin és Sztárain, folytatva Lobwasseren, Bèze-en és Marot-n); 62tehát oly korokban is, ahol a művészet már rég többé-kevésbé önálló életet élt mint művészet. (Mint ahogy viszont vallásnak nevezünk sokfajta ősi hiedelmet és kultuszt, amelyről művelőik nem is sejthették, hogy „vallás”.)

2/2. Vajon a ma minden irányban oly gazdagon kibontakozó művészi tevékenységek margóján napjainkban megjelenő különféle, önmagukat „nem művészetként” vagy „antiművészetként” tételező irányzatok, amelyektől a hagyományos szemlélet készségesen meg is vonja a „művészet” kanonizált rendjében való üdvözülést, a jövőben nem mégis művészetként fognak-e számon tartatni? vagy netán valami új, művészeten kívüli művészet hagyományát vannak-e megteremtőben? Hiszen egy „happening” igen hasonlatos valamely vallásos körmenethez (olykor egyenesen annak az utánzata), a maga sajátos monstranciáival.

2/3. És mit szóljunk azokhoz a „konkrét” költeményekhez (Cubus, Régi Magyar Költők Tára, XVII. század 6. kötet, Budapest 1971, 448 1.), amelyeket Szenci („nemzetietlenül”, legalábbis egyes mai érzületek szerint, mert hiszen közvetlen hazai hagyomány nélkül, és egyébként oly csodálatosan használt nemzeti nyelvét mellőzve, ő tudta, miért), latinul írt? (Hiszen már azért is mentegetőznie kellett, neki is, amiért „az Magyar nyelven irot könyvnec Deák elöljáró beszédet tészec eleiben” (i. m. 10. I.). Nem kellene-e, a kritika átlagával ellentétben, nagyon is régi, „tősgyökeres” hagyományhoz, Szenciéhez kapcsolódóként értékelni azokat az egyébként gyér kísérleteket, amelyek a modern költészetnek ezt a marginális metódusát is megpróbálják a mi költészetünkben is hasznosítani, magukra idézve a „gyökértelen import” jegyében dörgő exkommunikációt?

2/4. A formahű, vagyis inkább: idegen versformákat a magyar nyelvbe átültető és a magyar verselés rendjébe beiktató magyar műfordítói hagyománynak, amelynek továbbfolytatása éppen napjainkban válik kérdésessé (és tudatosan is megkérdőjelezetté, éppen e jegyzetek írójának egy tanulmányában s az általa megindított, máris termékeny vitában) – ha ezt irodalomtörténetünk, amely különben sem igen törődik a fordítástörténettel, nem így tartja is számon – Szenciben kell látnunk első jelentős alakját. Ha egyszer mégis megcsinálnám a magyar versfordítás63nak azt a történeti antológiáját, amelyet régóta tervezek, Szenein kell kezdeni, nem Kazinczyn és Virágon, mint eddig gondoltam.

2/5. És miért nem az Ómagyar Mária-siralmon? Vagy Volter és Grizeldiszen, vagy Eurialus és Lucretián vagy a Szép Magyar Comoedián, vagy azon a gyönyörű Dies Irae-n, amelyet Toldy Ferenc a Magyar Irodalom Kézikönyvében „Névtelentől” közöl? (Pest, 1858. I. kötet 174. 1.).

2/6. Íme, az új, nagyon is új, mert mai probléma: mit mikor és miért nevezünk fordításnak, és mit eredetinek? Sokkal kényesebb és dialektikusabb kérdés, mint ahogy a XIX. századi (s az azt folytató mai) irodalomszemlélet látni tudja és látni szeretné. Mikor és miért tekintjük váltakozva eredetinek a fordítások egy részét és fordításnak az eredeti művek egy részét? S nem egyre inkább mosódik-e el a határ a kettő között (mint a költemény és a tanulmány, a vers és a próza stb. között) abban az egyetemes fordítás-rendszerben, amiben egyes legújabb diszciplínák minden alkotó tevékenység, és kivált a nyelvvel kapcsolatosak, összességét látják? Szenci Psalteriuma vajon a magyar protestantizmus, a magyar műfordítás vagy egyszerűen a magyar költészet fontos része-e? Vagy: nem egyszerűbb-e, ha a költői fordítást mindenestül a költészet egyenrangú részének tekintjük, egyik műformájának?

2/7. Nem a fordítás egy neme-e az a vers is, amelyet a kért tanulmány helyett írtam? Sőt: nem a fordítás két neme-e? – mindjárt meglátjuk, miért. Nem ama végül is meg nem írt tanulmány terve által mozgósított szellemi izgalom lefordítása-e a vers képsíkjára? De egyben nem Szenci zsoltárainak egyfajta fordítása-e modern versre (hiszen a versnek alig van olyan szava, szókapcsolata, amely ne közvetlenül Szenci szövegeiből volna átvéve – mint majd részletesebben is látni fogjuk)? Mindkét esetben úgy, hogy egyben a fordító legszemélyesebb adottságaiból, szabadságaiból és kényszereiből is táplálkozik. Evidens (nem?): aki a tanulmányt írta (volna) és aki a verset írta (fordította?), ugyanaz az egy személy (és/vagy instrumentum): ebben is, abban is a maga szólamát szólaltatja meg (nem is tudna mást), önmagát fejezi ki. (Mint ahogy nyilván ezt tette már Szenci is, mikor a zsoltárokat fordította [írta?], miből is? – a Biblia pró64zai [prózai?] szövegének német és francia versekbe áttett szövegéből, vagyis maga is más fordításokból.) A kettőt egymással szembeállítani vagy akár éles határt vonni közöttük, az egyiket intellektuális, a másikat emocionális tevékenységnek tekinteni s nem mind a kettőt mind a kettőnek, ugyanaz, mint Petőfiben szétválasztani a „költőt” az „embertől”, mint az Így írtok tiben (és a valóságban is) Pintér Jenő (vagy Pekár Gyula?, már nem emlékszem) (és követőik) teszi (teszik). – És most a vers, és néhány közelebbi megjegyzés a vershez.

Szenci Molnár Albert
szonettje a poétai conditióról
Albertus Molnar száz harmintz külömböző
Franciai versek nemeit plántálta át Magyar
nyelvre. Miért ne plántálhatott volna át egy
százharmincegyediket is?1
Mint az szép hives patakra az szarvas2
ugy enis olly igen kivánkozok
(nem Uramra de) hogy amit hozok3
vönnék kegjesen Nagyságos Hatalmas
es Kegyes Urak lelkiPásztaroc
es Scholamesterek4 hogy az ki olvas5
tudná minemö nagj munkába6 volt az
első Magyar nyelvű Psalteriumot
öszveszorítnom7 hogy syllaba töb
ne legyen benn se sensus kevesebb8
s (bár gyülölöim nevetnec rutolnac)9
öis olly igen kivánkozna szomjas
ohaytassal vizére Soltaromnak
mint az szép hives patakra az szarvas10
65

3/1. Az elöljáró beszédben írja Szenci: „Öszveseggel az soltarok szaz harmintz külömböző notákra vadnac, és mayd meg anni a versek nemei.” Ha ennyit átültetett, valóban mért ne ültethette volna át, százharmincegyedikként, a szonettet is, amely ekkor már (1607-ben) a Pléiade nyomán (igaz, oda is nemzeti hagyomány nélkül, idegenből átplántálva) a francia lírai költészetnek uralkodó versneme (és egyébként már sokkal előbb, Szenci egyik fő mintájánál, Marot-nál is megjelenik, ha nem is a zsoltárfordításokban).

3/2. Az első sor a talán legismertebb, legtöbbet idézett Szenci-zsoltár, a 42. kezdete; annyi kis költői manipulációval, hogy – egyetlen betű változtatás nélkül – egy jambikus sort csinál az eredeti trochaikus vagy hangsúlyos vers első másfél sorából.

3/3. Mint már említettem, a szonett majd minden szava, szókapcsolata Szenci szövegeiből van véve. Az a néhány kivétel, amely nem (s amely az előtte levő üres betűhelyekkel is ki van emelve), abból is kitetszik, hogy ezeket mai helyesírással adom, szemben a szöveg többi részével, amely Szenci helyesírását követi, az abban található következetlenségekkel együtt.

3/4. A kifejezések Szenci elöljáró beszédéből (i. m. 15 1.).

3/5. L. 3. jegyzet.

3/6. L. i. m. 16. 1.

3/7. Ugyancsak az elöljáró beszédből (i. m. 9. 1.).

3/8. „Annakokáért meggondolhattya minden, minemö nagy munkával kellet ennekem a hosszu Magyar igéket, az Franciai apro igékböl álló versekre formálnom, holott egy syllabával sem tehettem többet hozzá, sem az sensustul nem kellet eltávoznom.” (I. m. 16. 1.) Íme, majdnem teljes, és minden bizonnyal a legelső megszövegezése a magyar műfordítás azóta is érvényben levő és szinte áthághatatlan alaptörvényének, a „formai és tartalmi hűségnek”. Máris benne azzal az adag illúzióval is, ami azóta se illant el belőle. Mert Szenci, e tudatosan vállalt diszciplína ellenére, nem hű, sem a „formához”, sem a „tartalomhoz”; illetve, csak annyira hű, amennyire a magyar verselés és a magyar nyelv akkori állapota (valamint a maga költői és nemcsak költői szemlélete) ezt megengedi neki. Ugyanannyira tudatosan hű és öntudatlanul hűtlen, mint azóta valamennyi utódja, máig. Ha már nem tértem ki e kommentárok írása elől, 66nem térhetünk ki most egy kis verstani kitérő elől se. Két szó között című tanulmányomban (Új írás, 1971. 10. sz.; Filológiai közlöny, 1971/3-4. sz.; A műfordítás elmélete és gyakorlata, Budapest, 1973, 117-173. 1.) megpróbáltam illúziók nélkül megvizsgálni a mi műfordítói tudatunk és versfordítói gyakorlatunk között lappangó ellentmondást. Csak egy példát: abban, hogy e formahűség tudatával jambikus vagy trochaikus sorokat állítunk a francia szótagszámláló vers helyébe; szükségképpen: mert a szótagszámláló vers a modern magyar költői gyakorlatban a XVIII. század óta alig létezik, s ha igen, vagy archaizáló, vagy népies jellegű. Szenci viszont szótagszámláló verssel adja vissza Marot vagy Bèze sorait, csakhogy ő meg azt nem veszi (nem is veheti) észre, hogy a franciában ennek a szótagszámláló versnek a jellegét és ritmusát a hím- és nőrímek sajátos váltakozása adja meg. Megint csak szükségképpen: mert az akkori magyar rímelés nemcsak a francia hím- és nőrím megkülönböztetését nem ismerte (amelyet azóta sem ismerünk), hanem a jambikus és trochaikus rím ellentétét sem, amellyel modern rímelésünk, Csokonai és Petőfi óta, a francia módszert közelíti. Szenci nyolc szótagos verssel fordítja a hímrímes octosyllabust, és kilenc szótagossal a nőrímes octosyllabust (akárcsak mi, ám ő a kétféle rím megkülönböztetése nélkül) – így, szándéka és tudata ellenére, más jellegű strófákat alkot, mint a „Franciai versek nemei”, amelyeket pontosan, minden syllabához híven követni igyekszik. Nézzünk meg találomra egy strófát Marot és Szenci párhuzamos szövegezésében:

Fais plustost, que le cueur de moy
(Qui mect tout son espoir en toy)
De ton secours se resiouysse.
De Dieu chanteray la iustice:
Il me fera selon ma Foy.

(Idézet a „La France Littéraire” című antológia nyomán: Brunsvic, 1862. 140. 1.)

67
Mert én bizom jo kedvedben,
Ki megvigaztalsz szivemben,
Örvendez azért az én lelkem,
Hogy az Isten én segedelmem,
Kiért diczérem énekben.

S aztán úgy, ahogy egy mai (vagy tegnapi) magyar műfordító (s talán még a holnapi is) fordítaná (jobban vagy rosszabbul ennél az itt általam hevenyészettnél, de a „formai és tartalmi hűség” szempontjából hasonló stilisztikai és verstani elvek szerint):

Tedd inkább, hogy az én szivem
(Mely csak benned bízik hiven),
Segedelmednek örvendhessen,
Istennek igazságát zengem:
Hitem szerint való leszen.

E mai, jambikus változatban a nyolc és kilenc szótagos sorok váltakozásának metrikai értelme van (legalábbis a mi számunkra); Szencinél ugyane váltakozás (megint a mi mai versérzékünk szerint) indokolatlan, csupán az eredeti verselés (szükségképpeni) félreértése indokolja; ám ez az indokolatlanság egy sajátos versforma létrehozásával indokolja önmagát, amely sem a francia zsoltár verselésének nem felel meg, sem az addigi és akkori magyar verselésnek; a kettő törvénytelen és egyszeri nászából születikE tanulmány megírása után került kezembe Németh László írása, melyben már régen felfigyel erre: „…az egyszótagnyi differencia, amely a francia nyelvben a rímelés rendjéből következik, és természetes, őt (Szentit) a legkülönfélébb szótagszámú sorok ritmikai megoldása elé állítja – írja Németh. – Egészséges füle és zsenije ezekben a megoldásokban a magyar ritmusérzék olyan példáit adja, mely modern költőre is ösztönző lehet.” Megállapítása teljesen egybevág az itt kifejtett észrevétellel. (L. „Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk”, Az én katedrám című kötetben (1969). . Önkéntelen példájaként egy nagyon is modern felismerésnek (amely a mi általános fordítói tudatunk és elméletünk számára még nem vált világossá), s amely a fordítás egyik alapvető természetére utal. Arra, hogy az nemcsak nem pontosan valamely eredetinek a másolata, de nem is egyszerűen egy „szép magyar vers”, amely „mintha csak eredetileg is ma68gyarul lett volna írva”; ellenben olyan nyelvi és irodalmi képződmény, amely éppen fordítás volta révén és fordítás jellegét hirdetve válik eredeti alkotássá: olyanná, amely sem az eredeti nyelven soha nem jött létre, sem a befogadó nyelven nem jöhetett volna létre másképp.

De a Szenci-féle szöveg a „sensustul” is kénytelen óhatatlanul „eltávozni”, vagyis „tartalmilag” sem „hű” (mint már ebből az egy strófából is kiderül). Marot szövegével egybevetve, szinte leolvasható róla a francia és a magyar reformáció közti sokféle különbség; ha semmi másban, hát abban, ahogy az, ami Marot-nál rendre óhajtás és feltétel, az Szencinél örömteli adottság (vagy annak az illúziója); s ahogy a francia strófa kivétel nélkül feltételes módban vagy jövő időben álló igéi Szencinél mind kijelentő módba és jelen időbe tevődnek át… De mindez már nagyon is messze vezetne. (És veszedelmesen közeledne a kért és meg nem írt tanulmányhoz; ha nem csapott rajta máris túl…)

3/9. A sor parafrázis Szenci 74. zsoltárának 66. sorára: „Ellenségid mind rutolnac nevetnec”. Részben az azóta kiveszett „rutolnac” szó varázsa miatt; de főként, mert Szenci személyes mondanivalója láthatóan a Zsoltároknak ebben a regiszterében szólal meg legszenvedélyesebben. Úgy tetszik, a zsoltárköltő és a saját sorsa között itt tör föl az a mély kapcsolat, amely e fordításokat mint hiteles eredeti költészetet volt képes létrehozni. Szenci maga ki is mondja: „Mostan azert ez soltar könyvet, mellyel en sok idötöl fogva az én énségimben gyülölöim ellen vigaztaltam magamat…” (I. m. 15. 1.) A „gyülölöim” szót ebből az idézetből emeltem át az eredeti sor „ellenségid”-je helyébe.

3/10. Az első sort szó szerint megismétlő zárósor, legjobb tudomásom szerint, a magam szerény kis hozzájárulása a szonett-forma sok százados variációtörténetéhez. Voltaképpen nem más, mint egy másik reneszánsz versalak, a rondó szerkesztési elvének beékelése a szonett szerkezetébe. Már a Talizmán néhány darabjában megpróbálkoztam vele (1. „Hazatérő csorda”; „Bessenyei”). A szonett így, ha lehet, egyrészt még zártabb alakzatot képez; másrészt azonban meg is nyílik: mintha újra kezdődne a végén. Kivált, mivel ez esetben a szonett egyetlen 69versmondatból áll, amelynek mintegy az első szava megegyezik az utolsóval; és szinte megfordítható, visszafelé is olvasható. Továbbá viszont, ez az ismétlődő idézethasonlat mindkét esetben ugyanarra az állítmányra, de más-más alanyra vonatkozik: az elején a költőre, a végén az olvasóra, megteremtve a szonetten belül azt az ideális viszonyt, amely minden költészet alapja: hogy az olvasó úgy kívánkozzék a számára készült műre, mint a hivő Urára, mint a szarvas a szép hűvös patakra, mint ahogy az alkotó kívánkozott a mű létrehozására.


De most már valóban elég. „Enough! or Too much.”

[1974]
70
Kazinczy emlékezete

Az alakját idéző sorok fölé önként adódik e cím, melyet önéletírása nyomán Kölcsey emlékbeszéde szentesített, s melynek igézetétől azóta sem tudnak szabadulni a ráemlékezők; halálának százéves fordulóján egyaránt e cím alatt idézte őt a ma is élő s már akkor is ősz mester, Horváth János, s a legifjabb nemzedék nevében a mára már maga is tragikus emlékezetűvé lett Halász Gábor. Bizonyára Kazinczynak magának se lenne kifogása az ellen, hogy kedves munkájának címe újra meg újra felcsendül az idők során; neki, aki olyannyira az irodalom keretei között élt, akinek számára élet és történelem mindenekelőtt az irodalom nyomait hagyta maga után. S mégis, ebből nem lett valami sovány élettelenség. Éppen ő volt az, aki először tette életté a magyar irodalmat, azáltal, hogy szétszórt egyéni kezdeményezésekből irodalmi életet teremtett. Joggal írta róla a fiatalon elhunyt nagy tehetségű Zilahi Károly a múlt század derekán, hogy az őt közvetlen megelőző sok szép igyekezet a magyar irodalom megújítására „csak kísértő életjel vala; Kazinczy maga volt az élet”.

Születése I00. évfordulóját a nemzet annak idején nagy fénnyel és százezer koronás alapítvánnyal ünnepelte. S mióta halálának százéves évfordulója is elmúlt, a fent említett két jelentős emlékezés jegyében, újabb negyedszázad telt el. S íme, a 100. évfordulónak kellett elkövetkeznie, hogy figyelmünk újból feléje forduljon. Bár az utóbbi időben egyre-másra jelennek meg, évfordulóktól függetlenül is, legnagyobbjaink műveinek teljes, sőt kritikai kiadásai, Kazinczy még kétszáz év múltán is itt áll, az olvasóközönség számára szinte hozzáférhetetlenül, kiadatlan 71kéziratainak múzeumi tömegével, s legfőbb munkáinak is csupán egy-két kiadásával. S ebben nem is csak az utókor hibás.

Hogyan tehetnénk hozzáférhetőbbé? Verseinek kiadásával? Egy vékony kötetnyi az egész, semmiképpen sem adna ki egy kötetet mondjuk a bibliapapiros Magyar Parnasszus sorozatban, s bár gyönyörű dolgokat találni köztük, egészében talán meg sem ütnék a legnagyobb költőink által magasra emelt mércét, mint ahogy nem reprezentálnák igazán az ő sokrétű művét sem. S ebben mindjárt adva van sok szempontból szerencsésnek mondható pályája egyik tragikuma is. Hiszen ő is – mint mindenki, aki a költészetbe belekóstol, bármilyen jelentős egyéb munkásságot fejtsen is ki – lelke legmélyén költészetére volt legbüszkébb és legféltékenyebb, s annál inkább, minél inkább kellett éreznie, hogy tanítványai túlszárnyalják. Milyen fájdalmasan csengenek Kis Jánoshoz írt levelének e sorai: „Mit ér minden dolgozásom, ha magam után egy kötet poézist nem hagyok! Csak annyit hagyhatnék, mint a mennyit a Berzsenyi versei mostan tesznek már. Pedig ő nekem fiam lehetne.” E kötet poézist életében nem is sikerült kiadatnia, csak halála után néhány évvel jelent meg.

Adjuk hát ki a Pályám emlékezetét, a Fogságom naplóját, az élményszerű magyar prózának e remekeit, amelyeknél már nem kellett fájdalmasan nézni tanítványaira, hiszen az ő életében e prózának párja nem akadt, s nem akadt még utána sem, néhány évtizedig, joggal nevezhette azt Toldy Ferenc sokkal később „valódi anakronizmusnak, korát, kortársait tekintve”. Mégis – íme a második tragikum e tragikumot minden erővel kerülő, optimizmusra és bölcs derűre hajló kedélyben – a nagy nyelvújító prózája a mai olvasó számára éppen avultságával nehezíti meg a hozzá való közvetlen kapcsolatot.

A legjobb értelemben véve az egész magyar irodalomnak áldozta a maga írói erejét. Talán túlságosan is éles volt benne a maga szerepének felismerése, annak a felismerése, hogy milyen szerepre van leginkább szüksége a magyar irodalomnak ahhoz, hogy az ő legfőbb álmát, az irodalmi aranykort megteremthesse. S ennek a szerepnek tudatos vállalásával szorította háttérbe a maga írói szerepét. Azt mondhatnánk, ő volt a magyar irodalomtörténet eddigi legnagyobb szerkesztője, bár a valóságban mind72össze két rövid életű folyóirat szerkesztése jutott neki. A Pályám emlékezete elején írta ritka éleslátással: „Akkor, midőn én éltem, talán legokosabb volt fordítani jót, s minél lehet jobban…; de, aki mindig fordít, és csak fordít, aszerint jár, mint aki mindig mankón jár; elveszti saját erejét.”

Valóban, ő mankón járva járt az egészségesek és éplábúak, az egyre gyorsabb lábú új sereg élén; az utókor előtt mégsem versenyezhet velük. Mert hiszen, tudjuk, a fordítás az irodalomnak leghamarább elavuló válfaja, s bár pillanatnyilag – kivált bizonyos korokban – a legnagyobb szolgálatot teszi is nemzetének, feloldva az irodalom egészében, a maga külön valójában a legrövidebb életű. S ha Molière válogatott vígjátékainak 1954-es magyar kiadása az ő Úrhatnám polgárát és Kénytelen házasságát közli is, Illyés Gyula kegyeletesen gondos „átigazításában”, arra még gondolni se lehet, hogy Kazinczy egész könyvtárra menő fordítása vagy akárcsak kis része valaha még közkinccsé válhatna. Az ő Marmontele, Gessnere (melyet tizenötször dolgozott át), teljes Sallustiusa (melyen harminc évig dolgozott), Goethe drámái, Klopstock Messiása, Metastasio, La Rochefoucauld s mind a többi felsorolhatatlan munkája ott él az egész magyar próza fejlődésében, adósa mindenki, aki a XIX. században magyar prózát írt, s adósai vagyunk mindmaiglan is; önmagában mégis feltámaszthatatlan.

Kazinczynak immár nem egyes munkái hatnak; egyrészt munkáinak összessége hat, magatartássá párolva, másrészt e művek legkisebb, műnél kisebb egységei: a nagyobb és kisebb prózák, emlékiratok, értekezések és levelek egyes epizódjai, szakaszai, sőt mondatai, a szonettek és epigrammák egyes darabjai, a nagyobb versek, episztolák szakaszai vagy sorai. Innen adódnak kiadásának nehézségei. Mert hát a magatartást vajmi nehéz könyvbe foglalni, a kiszakított idézetek, részletek antológiája pedig nálunk nem divatos könyvkiadási műfaj. Holott kevés régi magyar író van, akinek művéből oly szerencsésen lehetne s oly érdemes lenne, breviáriumot készíteni, mint Kazinczyból: irodalmi szerepének bő dokumentumaival támogatott idézetgyűjteményt. Ha ilyen szemmel nézzük, a magyar próza gyöngyeire találunk munkáiban: a fogalmazás könnyed mélységének és tömör eleganciájának, a pszichológiai találatoknak és dialek73tikus gondolatoknak olyan példáira, amelyek korát tekintve valóban „anakronizmusnak” tűnnek. Csak példaképpen egynéhányat:


„Aki lélek és tűz nélkül van, végre is rosszá válik a jóból.”

„A sánták szeretik nevetni a félszeműt.”

„Mindenkor a nehezet kell keresnünk, mert az úgy lesz végre nekünk könnyű.”


Ő valóban a nehezet kereste. Kínos-keservesen dolgozott. A rengeteg tömegű betűhöz képest, amit életében papírra vetett, keveset írt. Minden munkáját újra meg újra átdolgozta, egyre újabb, egyre magasabb követelményeinek megfelelően. S újabb különös paradoxon: ez az irodalmi vezér, aki a meg nem levő nyilvánosság helyett szinte egymaga adott nyilvánosságot kora minden írójának, meghallgatni, elolvasni, lelkesedni és bírálni mindig kész hajlamával, maga szinte közönség nélkül dolgozott. Míg barátaitól és tanítványaitól özönlöttek hozzá a kéziratok, ő a magáét csak megírásuk után évekkel s gyéren küldözgette nekik. Első szonettjén évekig dolgozott, de csak újabb évek múltával adta ki és mutatta meg barátainak.

Ha a művészetben maga kereste a minél nehezebb utat, az élet nehézségei maguktól találtak rá. Hét évet sínylődött Habsburg-börtönökben a Martinovics-féle összeesküvésben való részvétele miatt. Utána egész életén át családjával és imádott Sophie-ja rokonságával volt kénytelen pörösködni, ő, aki mindig csak a termő nyugalomra vágyott és „uralkodást sem űzni, sem tűrni nem akart”. „Ki nyugtot óhajt, harcra kél” – írta egyik utolsó verstöredékében. S lehetne ez életének mottója is. Az idegen hatalomtól börtönt, hozzátartozóitól üldözést és kisemmiztetést, harcostársaitól sokszor meg nem értést kapott, s a hazától – a hazától se többet, mint ami akkor s még sokáig magyar írónak kijárt. Holott talán egyetlen magyar író sem áldozta a maga munkásságát oly tudatosan és önzetlenül a nemzet ügyének, mint éppen ő. Ki az, aki többet ad, mint aki lelke fő erejét a mások ösztönzésére fordítja?

Élete utolsó írásában, melyben a 72 éves aggastyán az életét napokkal utóbb majd kioltó kolerajárványról is beszámol, me74séli el egy barátja találkozását Orsován egy Szelim nevű török agával, akiről kiderült, hogy Szőlősy nevű, volt pesti jurátussal és színésszel azonos. Ennek kapcsán, a még nem sejtett, de már lába alatt ólálkodó sír szélén, teszi e vallomást, mely az idegenességgel (még halála óta is) annyiszor megvádolt aggastyán egész életének summáját sűríti magába „…lelkemből feltolódik Voltaire-nek ismeretes szava: ,Meg nem romlott szívnek oh mi szent a haza…’ Én honi palánta vagyok, elsorvadnék idegen ég alatt.”

S e sír előtti vallomás annál szebb és hitelesebb, hogy átcseng rajta a régebben írt szép epigramma átfogó embersége:

Jó nem kell, ha az emberiség, s nem nemzeted, adja?
Nékem az emberiség s Pest, s Buda tája hazám.
[1959]
75
Berzsenyi – Keats és Mallarmé között
A poézis hajdan és most
Halljuk, miket mond a lekötött kalóz:
Tündér változatok műhelye a világ,
Mint a poézis bájalakja:
Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,
Melyek mosolygó jelcime lett a szép,
Hogy mint a szerelem, játszi gyönyör kezén
Folytassa titkon a teremtés
Műve örök folyamát gyönyörrel.
Ennek teremtő ihlete alkotó
Hellas rózsakorán a vidor életet,
Midőn mosolygó égieknek
Innepein lebegett az ének,
A szépet érző emberek ajkain
Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt;
Midőn a nyájas áldozóknak
Nyájas örömbe’ jelent meg a menny;
Ó, a poézis rózsaszin ujjai
Fonják azt az öröm gyenge virágiból;
örömre intve csalta össze
A vadonok ridegült lakóit.
76
Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.
Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt
A szép ifju világ bájira inteni:
Halottas ének zúg felette,
Mint mikor Afrika sámielje
A port az éggel összezavarva dúl,
Forró porvihara fojtja az életet.
Ó, a halandó lyánka szíve
Emberi szép kebelén viruljon.
Mint a mosolygó Hellenisé, midőn
A félisteneket szülte szerelmiben;
Gyönyörre nyílt szív nyíladozza
A szeretet csuda két virágit:
A szent poézist és a dicső erényt,
Mellyek hajdan öröm ünnepivé kenék
A nagy görög nép boldog éltét,
S létrehozák örök ideálit.

Nem elég a művet csak magában megbírálni tudnod, de meg kell azt tudnod bírálni még azon legfőbb szempontból is, hol az a kérdés: mint illik össze az egész műv a nemzetnek s emberiségnek céljaival, s az egész kultúra filozófiájával?

BERZSENYI: A KRITIKÁRÓL (1835)

Ha észrevétlen bizonyára nem maradt is, tudtommal eddig senkinek a figyelmét nem vezette további meggondolásokra az a tény, hogy Berzsenyi valószínűleg utolsó nagy ódája csaknem szó szerint ugyanazzal a szentenciaszerű megállapítással kezdődik, amellyel Keats egyik utolsó nagy ódája zárul. A Poézis hajdan és most eleje: 77

Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,
Melyek mosolygó jelcime lett a szép…,

csaknem szó szerint visszhangozza a híres, Tóth Árpád fordításában magyarul is gyakorta idézett, szállóigévé lett és sokat vitatott sorokat:

„A Szép: igaz, s az Igaz: szép! – sohse
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!”

Hogy Berzsenyinél a szép nem csupán az igaznak, hanem az igaz, nagy és jó háromságának „jelcíme”, pusztán szóhasználat kérdése, amely a két gondolat (mert hiszen itt nyilvánvalóan gondolatról van szó) egyezését nem érinti. Mindkettő a felvilágosodás klasszicizmuseszméjének romantikus nosztalgiája, akkor, amikor ezek az eszmék a valóságban éppen kudarcot vallanak. Ebben a megváltozott helyzetben, mikor az eszmék többé nem megvalósítandó társadalmi feladatok építésének tervrajzai, hanem a meghiúsult történelmi feladatok romjai alá temetett törmelékek, időszerű feladattá s éppen a költészetévé, ezeknek az eszméknek eszmékként való megőrzése válik. Ilyenkor rendelődik a nagyon is időből születő s időhöz kötött eszmék mellé az „örök” attribútum; az aktuális cél átmeneti elvesztése kiemeli az időből az eszmét, és „örökké” avatja, ezzel a balzsammal tartósítva addig, amíg újra feltámadhat a tetszhalálból. Ezért lesznek ezek az új eszmék Berzsenyinél a görög nép „örök ideái”, ezért lesz Keatsnél a váza által megőrzött és kimondott igazság: „minden, amit a földön tudnod kell s tudnod lehet”. (Itt az eredeti prózai áttételét kell használnom a magyar költői fordítás helyett, amely a szövegnek épp ezt a vonatkozását kissé elmossa. Ha az Óda egy görög vázához valaha is a maga egészében jobb fordítást kaphatna Tóth Árpád remekénél, az utolsó sornak valahogy így kellene hangzania: …ez mind, amit – e földön tudnod kell s tudnod lehet.)


78

Ismeretes a Berzsenyi-filológia nagymérvű bizonytalansága a versek kronológiájának megállapításában. Ezt a verset mégis megközelítő pontossággal rögzíteni lehet az 1831-es és az 1836-os év közé, közelebb az első, mint a második dátumhoz. Bizonyos, hogy az 1830-ban Gr. Majláth Jánoshoz írt óda után keletkezett, és érezni rajta az 1831-ben befejezett és 1833-ban megjelent Poétikai harmonisztika eszmei testmelegét. Voltaképpen úgy tekinthető, mint az ebben foglalt gondolatok költői továbbfejlesztése, annak a fontos berzsenyii esztétikai tételnek jegyében, mely szerint nála „mindenütt festve, nem pedig mondva van a gondolat, mely nem hibája, hanem fő karaktere a poézisnek”. Azzal a többlettel, amit éppen e „festés”, ez a mindent költői anyaggá váltó alkímia ad a gondolatoknak; általában is, a magyar irodalom sajátos viszonyai között különlegesen előbbre tudván mutatni a teoretikus megfogalmazásnál. Keats verse a Berzsenyi-vers időpontja előtt tíz-tizenöt évvel íródott, 1819–20-ban; mindkettő tehát közvetlenül a költője halálát megelőző időben. A versek, benső tartalmuknál és helyzetüknél fogva egyaránt, a két költő legfőbb hagyatékának hordozói. Mindketten egy végső erőfeszítés végső remeklésével foglalták össze költészetük legsajátosabb „üzenetét”, amely együtt vall az egyetemes költészetről és koruk központi költői problémáiról. Stílusuk minden romantikus hevülete ellenére, az eszmék szempontjából mindketten inkább a felvilágosodás, mint a romantika szellemében; de inkább az életet a költészetbe sűrítő, mint a költészetet az életben feloldó magatartás jegyében; harmóniájukban éles ellentéteket szelídítve egymáshoz.

Átvételről mindazonáltal alig lehet szó. Berzsenyi a kortárs világirodalomból, minden ismert adat szerint, csupán a német nyelvűt ismerte, azt is a Lessing–Mathisson–Herder–Goethe–Schiller–Bürger–Jean Paul által határolt körben, amelyből még itt is kimarad a hozzá voltaképpen legközelebb álló Platen és Hölderlin; a francia vagy angol romantika kezdetei teljességgel ismeretleneknek látszanak lenni előtte, pedig éppen Keats ódái vagy akár lírai elbeszélő költeményei, sőt Shelley egyes darabjai lehettek volna a legtökéletesebb példák a Poétai harmonisztika fő téziseihez. Ezen túl: Keats egyéni sorsa is sok közöset mutat Berzsenyiével, épp a döntő, tragikus ponton; 79úgy látszik, mindkét költő csodálatos kezdeti röptét az értetlen kritika szegte meg idejekorán, a klasszikus összhang, nagyszerű műgond és lírai tisztaság e képviselőit, a „szép: igaz, s az igaz: szép” e két feltétlen hitvallóját illetve az alpári dagály, az érzelmi és gondolati szűkösség és a fölösleges túlbonyolítottság vádjával. (Hiába: a kritikusok a legtöbb nagy kortárs költő esetében olyanok, mint Krisztus bírái voltak: nem tudják, mit cselekszenek.)


Hatásról – a hagyományos irodalomtörténet e fő-fő bölcsek kövéről – tehát nem lehet szó. Annál meglepőbb – bár annál érthetőbb is –, hogy Berzsenyi ódája nem is csupán egy majdnem fogalmilag kifejezett eszme egyezésével emlékeztet Keatsére, hanem – ha ez egyezés mentén s ennek fényénél haladunk előbbre benne – további lényeges egyezésekre is bukkanunk.

Az első és döntő ilyen megfelelés, hogy ez az öröknek szánt igazság egyik költeményben sem a költő szájából hangzik el, hanem a költő által választott alak mondja ki, akinek megszólaló hangjára ő maga csak felhívja figyelmünket. „Halljuk, mit mond… „– kezdi Berzsenyi; „…kiknek azt mondod” – vezeti be Keats a végső konklúziót. Kik azok, akik közvetítik hozzánk ezt a fontos „információt”, ezt a földön egyedül tudni érdemes, ezt a teremtés örök folyamát folytató üzenetet? Az egyikben egy festett görög váza, ez az „erdei történetmondó”, a másikban egy görög istenalak. A klasszikus antikvitás tipikus képviselői tehát, látszólagos eltérésükben is lényegileg azonosak: mindkettő az emberi képzelet terméke, mítosz és műalkotás, mindkettőnek lényeges vonása a halhatatlanság, az öröklét; amit lelkünkre kötnek – ezt az „örök” igazságot – tehát nem egy halandó mondja ki, a költő, aki csupán itt és most állíthatná, időbeli érvénnyel, hanem olyanok, akik, bár nem beszélnek (váza és isten egyaránt néma), már időtlen idők óta mondják ugyanazt, a maguk sajátos eszközeivel, és mondani fogják időtlen időkig változatlanul. „Ha rajtunk múlás űli már torát – te megmaradsz” – mondja a vázáról Keats. Az istenről ezt mondani se kell. Keats a maga szószólóját, a két vers közös 80belső paradoxonával „csend és lassu idő fogadott fiának” nevezi, akit arra kér, hogy „hangtalan dallamokat” (ditties of no tune) zengjen, és „ne testi fülnek”, csupán szellemieknek. Berzsenyi pedig egyenesen azt az istent választja, Próteuszt, akinek a mítosz szerint fő vonása az, hogy bár jóstehetséggel bír, ezt önszántából nem gyakorolja, csak erőszakkal lehet szóra bírni, ha lekötözik. Akik megszólalnak tehát, hangsúlyozottan szótlanok. De hát nem azért van-e itt a költő, hogy a mi nyelvünkre lefordítsa, amit mi nem tudunk elmondani, és nem tudunk megérteni a világból? Ha a két versben közvetlenül nem jut is kifejezésre, nem ez fejeződik-e ki a néma főszereplők e megszólaltatásának mozzanatában? Szólalj meg! – mondja a költő; és íme, a néma isten és a szótlan váza beszélni, énekelni és jósolni kezd. Nem csupán a lelketlen dolgoknak, de a „lelkes” embereknek is nem éppen kimondhatatlan tartalmai képezik-e a művészet legsajátabb tárgyát? Abban, hogy e költészetről szóló két ódát művészi alkotás és költött istenalak zengi hangtalanul, a költészet e varázslás jellege is kifejezést kap.

De mind Próteusz mítoszában, mind a váza képeiben benne feszül az az ellentét is, amely egyrészt a világ és a világot közvetlenül tükröző költészet, „a költészet bájalakja” és a „hűs pásztormese” „tündér változatai”, valamint a bennük működő „állandó” és „örök”, a közvetetten megfogalmazott igazság között ingadozik. A vázára festett képek „hüs pásztormeséje” helyett, tudjuk és érezzük, számtalan más hasonló mese is példázhatná ezt az egyetlen igazságot, amely lényeges tudnivalóként a mélyén rejlik; Próteuszt lénye szakadatlan változatainak bármely fázisában ugyanannak az egyetlen lényeges jövendölésnek elmondására bírhatja az, aki le tudja kötözni. Mindkettő – egyebek mellett – azt is példázza, hogy, mint Berzsenyi mondja, „a legfőbb Poézis nem lehet egyéb, mint eleven testbe öltözött s leggyakorlatibb filozófia”.


De, továbbá, nemcsak a filozófia azonos vagy igen hasonló Keats és Berzsenyi ódájában, hanem az „eleven test” is, amibe „öltözik”. Meghökkentő, mennyire hasonlatosak egymáshoz azok a képek, amelyek a görög váza önmagáról szóló meséjé81ben megelevenedve elmondják önmagukat, hogy végül meg. szülessen a belőlük fakadó végső igazság – és azok, amelyek a Próteusz által előrebocsátott igazság talaján kibomlanak előttünk. Keats versében „zöld oltár” körül „áldozatra gyűl a nép” – Berzsenyiében „a nyájas áldozóknak – nyájas örömbe jelent meg a menny”: a két költemény ábrázoló részének központjában ugyanaz a helyzet áll. Berzsenyi költeményének első részét – a „hajdan”-t képviselőt – bízvást rá lehetne festeni egy hasonló görög vázára, ha talán valamivel kevésbé festői, kevésbé gazdag rajzolatú és kevésbé drámai is, mint a Keatsé; s a Keats-váza meséjének elmondója lehetne Próteusz is. Hiszen minden műalkotás voltaképpen egy lekötözött Próteusz: a szakadatlanul változó valóságnak egy állandóvá tett és önmagát ezután mindig ugyanúgy elmondó mozzanata. A két költő lényegében egyformán képzeli és képzelteti el velünk az általa felfogott görögséget: „Hellász rózsakorán a vidor életet – midőn mosolygó égieknek – innepein lebegett az ének”, mikor minden „Attic shape”, „fair attitude” és „Cold Pastoral” (attikai arány; szép forma; hűs pasztorál) volt, amikor az ő „örök” igazságuk egyben az adott perc igazsága is lehetett; nem puszta, hangoztatni és megőrizni való igazság, hanem megélt valóság. Hogy ez az aranykor sem a görög vázafestés időszakaiban, sem a görög istenek születésének korábbi időpontjában nem volt „valóság” úgy, ahogy Keats és Berzsenyi képzeli, semmit sem változtat a dolgon; eszméik nem is ebben nyúlnak vissza ezekre a korokra, hanem abban, hogy éppúgy, mint ezek, ők is újból mint egy valaha volt és újra megvalósítandó aranykorra néznek vissza – és előre – erre az ideális állapotra. Keats és Berzsenyi „görögsége” éppen abban áll, hogy hisznek egy aranykorban, és hogy egy ily módon képzelt aranykorban hisznek. Hogy abban a mély kiábrándulásban, amely a felvilágosodás eszméinek gyakorlati elbukása után fogva tartja őket s voltaképpen egész költészetük legfőbb elégikus tartalma, nem vesztik el ezeknek az eszméknek „örök” voltába (vagyis megvalósíthatásába) vetett ódai hitüket.


82

Visszatérve a szentenciára: Cleanth Brooks izgalmas tanulmányban száll szembe a modern angol kritika egy részének azzal a bírálatával, amely a Keats-óda zárósorait a vers hibájául rója fel, mert azok igazságot állapítanak meg, s ráadásul még az igazság érvényességi körét is megszabják, tehát a tárgyi és képi mozzanatok ábrázoló ereje helyett közvetlenül fogalmilag szólalnak meg, az irodalomtudomány szaknyelvén „megszegik az objektív korrelatíva doktrínáját”. Brooks találóan fedezi fel a kritikusok közös hibáját abban, hogy nem veszik észre, vagy nem ismerik fel annak a jelentőségét, hogy ezt a fogalmi kijelentést nem a költő teszi, hogy az tehát olyan szerepet kap, mint egy drámai replika. Brooksnak ez a felismerése, s az ebből kibomló remek elemzése nyilván segített abban, hogy Berzsenyi versében is rájöjjek a költői dramaturgia e szerepére. Mint ahogy, úgy érzem, Berzsenyi ódájának elemzése, amelynek során hasonló eredményre jutunk, visszamenőleg megerősítheti Brooks Keatsre vonatkozó felismerésének igazát is. Ennek a felismerésnek fő tanulsága, hogy a költemény egészét, és minden egyes részét, mindig mint költeményt kell felfogni; mert ha bármelyiket kivonjuk ebből a körből, szétpukkan, mint a mélytengeri halak, ha kikerülnek a nyomás alól. Az önmagukban „nem költői” elemek a költemény egészében éppen e nem költői mivoltukban hordozhatják költői értéküket; például azzal az ellentétükkel is, amelyet esetlegesen a többi résszel szemben alkotnak. Mint itt is. Hiszen e nem költői kijelentéseket mind Keats, mind Berzsenyi egy különlegesen és a szó klasszikus értelmében hangsúlyozottan poétikus környezetbe helyezi, mintegy annak kiindulási, illetve végpontjául teszi meg.


S itt kell hangsúlyozni azt, amit már kezdetben elárultunk, s azóta többször is érintettünk, de szándékosan nem emeltünk ki eddig: a két óda e feltűnő szövegegyezésének helyzeti különbségét; azt, hogy az egyik költemény ezzel a megállapítással kezdődik, a másik ezzel ér véget. S e különbség ezen a ponton széjjel is választja a két eddig egymáshoz hajló költemény útját. 83

Csatlakozva Merényi Oszkár megállapításához, nyilvánvaló, hogy a cím nélküli kéziratban fennmaradt vers Toldy Ferenc által adott címe nem fedi a költemény egészét. Az óda nem annyira a hajdannal veti össze a jelen költészetét, mint inkább a jövővel, s ehhez kéri segítségül a múltat. Keats versében a művészet mintegy a történelmen kívül jelenik meg – másik híres sorának szavaival, mint „örök öröm”, amelynek, bármikor született is, valódi ideje az örökös jelen. A benne felidézett aranykor nem volt és nem lesz; voltaképpen mindig van, kimondatlanul is önmagát örökké kimondva. Berzsenyi ódája, amely nem befejeződik az örök igazság szentenciájával, hanem abból indul ki, mélyen problematikusnak mutatja a történelmet és a költészetet, illetve az emberi sorsot, melyben a kettő eggyéfonódik. Itt az aranykor azért villan fel, a fogalom és a kép síkján egyaránt, hogy szembesíthető legyen vele a jelen, amelyben az „örök”-nek mondott igazság – paradox módon – nem érvényesül, amelyben a szétválaszthatatlan emberi értékek fájdalmasan széjjel kényszerülnek válni; s azért, hogy aztán újra felvillanjon a hozzá törvényszerűen visszatérő jövő.

S ezen a ponton, majdnem pontosan a mértani középpontján, a költemény egy csodálatos képig emelkedik. A költészet jelenét, akkori jelenét e kép, a látomás költői jóserejével, egészen a beteljesülő kapitalista kor végéig tágítja. S a mai jelenből visszatekintve, olyan jelképes erővel gazdagodik, amivel a maga korában, minden benső szépsége ellenére sem rendelkezhetett. Ahogy az óda első-második szakasza visszhangzik Keats ódájának zárósoraira, úgy a hatodik strófában felragyogó metaforára:

A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben –

fél század múlva Mallarmé híres szonettje vet majd tündöklő és tanulsággal teljes visszfényt. Mintha Mallarmé nem is tenne mást, csak egy végső tökélyre szerkesztett enigmatikus szonett hidegen ragyogó jégtükrének közepében foglyul ejtené Berzsenyi hattyúját. A hideg vizekben örökre elhallgató néma hattyú Mallarmé versében egy szonett zárt monumentalitásának ará84nyaira növekszik, mintegy kinagyítva a Berzsenyi-versből, a pattanásig feszült keretben hatalmas és sokértelmű jelképpé tömörül:

E szűz, e szertelen s e szép-szép mái nap
Felveri-é vajon, szárnyát verdesve részeg,
E fagyba-tűnt tavat, hol sohasem-merészlett
Röptek álma kisért a tükrös jég alatt?
Egy hajdani hattyú mereng itt: megmaradt
Volt szépségében, ám reménye mind kiégett,
Nem dalolván ki a majd-élni-jó vidéket,
Mire a meddő tél unalma rászakad.
Nyaka lerázza majd fehér agóniáját,
Mit rácsapott a táj. De nem e föld igáját,
Hol tolla fogva van. Puszta fantom, akit
Ragyogása szögez ide. A néma-ajkú
Zárt megvetés merő álmába fagyva itt
Így tölti hasztalan számüzését a Hattyú.

Ez az egyezés önmagában is bizonyítja, hogy Berzsenyi az óda második, most-tal induló tételében, nem egyszerűen a romantika kezdeteivel fordul szembe a klasszikus eszmény jegyében, még kevésbé – mint egyes kritikusok állítják – az áldatlan „szonettháború”-ban kíván vele részt venni. Nem – vagy nem elsősorban – a költészet valamilyen formájával állítja szembe az „aranykor” költészetét, hanem magát az aranykort azzal a jelen valósággal, amely az életet és a költészetet egyaránt megcsonkítja, tragikusan elszakítja egymástól, és lehetetlenné teszi eredendő egységük megvalósítását. Amely a költészetet arra az „önállóságra”, abba a „száműzetésbe” kényszeríti, amelynek végső kifejezése a „szimbolista” és „abszolút” költészet lesz, s egyik végsőkig tömörített, legmagasabb kifejezése éppen a Berzsenyi metaforáját újra megtaláló és kiteljesítő Mallarmé-szonett. 85

De a szöveg közelebbi vizsgálata azt sem indokolja, hogy a második tételben hasonlatul megidézett Szemelé alakja a romantika „szertelen szenvedélyeit” képviselné:

Most a halandó, mint ama büszke lány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:

Lenézett és veszélyesnek ítélt ellenfelünket általában nemigen szoktuk „büszke lány” képében megidézni, még kevésbé olyan hősnővel azonosítani, aki arra kényszeríti gyáván álalakba bújt isteni csábítóját, hogy egész félelmetes valójában egyesüljön vele, még ha villámsújtottan kell is e nászban porig égnie. Szemelé sokkal inkább a büszke, de veszélybe sodort költészetet magát személyesíti meg, amely újra meg újra reménytelenül azonosulni kíván a vele egyre kevésbé azonosulni hajlandó, mindenféle önmagától elidegenedett álalakot öltő és pusztító valósággal. Mert ő erre van rendelve; erre az örökös harcra; arra, hogy a történelem minden forgatagában megkísérelje visszaállítani a szép: igaz s a szép: igaz, nagy és jó mindig felboruló egységét. Akkor is, ha bele kell pusztulnia. Ha némaságra kell is kárhoztatnia magát; vagyis önmaga teljes feladására. Ezt az értelmezést támasztja alá az is, hogy az idézett két sor után, amely Szemelét aposztrofálja, kettőspont áll; jelezve, hogy Szemelé tovább azonosítható a „szent poézis”-sel, amely „néma hattyú”-ként hallgatni kényszerül. A költemény különben is, az azonosítások bonyolult grammatikai rendszerével, a birtokviszonyok és alárendelések egész szövevényes hálózatával, voltaképpen minden állítását a négyszer ismételten megnevezett „poézis”-re vonatkoztatja: végig a poézis a fő alanya a költemény mindössze hat mondatának. Mikor, a költemény jóslat-tételében Szemelé újból megjelenik:

Ó, a halandó lyánka szíve
Emberi szép kebelén viruljon –,

még világosabb lesz azonossága magával a költészettel. A „halandó lányka” nyilvánvalóan ugyanaz „a halandó”, aki olyan, „mint ama büszke lány”: nem az elvetendő romantikus költé86szet, hanem maga a költészet, a változásaiban és viszontagságaiban örökkévaló „szent poézis”. Hiszen a jövendölés fő mozzanata éppen az, hogy a költészetnek egykor majd ne pusztító, csábító, erőszakos „villámfénybe vonult” istenek „ölén” kelljen el„enyésznie”, hanem az „emberi szép kebelén” virulhasson.

Ebben az ódájában Berzsenyi, a „lekötött kalóz” jóserejét átömlesztve magába, a költészet látnoki erejével végső konzekvenciáiig követi a költészetnek azokat az alakzatait, amelyek az ő korában alakultak ki, s amelyek tragikusan szép végkifejletükig a század végére s a mi századunk elejére értek el. Addig a mallarméi válaszútig, ahol a költő a kapitalista munkamegosztás rendszerében vagy feladta önmagát, vagy a társadalom szélső peremére került, önnön léte limeséig jutott, folytonosan a hallgatással válva határossá; „puszta fantom”-ként, „a néma ajkú zárt megvetés merő álmába fagyva” tölti ideiglenes, de véglegesnek érzett és mindenképp „hasztalan száműzetését”. Addig a pontig, ahol már nem a világban létező „igaz, nagy és jó” foglalatává, „jelcímévé” lesz a „szép”, vagyis a művészet; hanem a művészet szépsége válik az igaz, nagy és jó egyetlen letéteményesévé, a hazug, alacsonyrendű és gonosz világban. Ahol tehát Berzsenyi igazsága végképp átfordul önmaga tengelyén. „A világ célja egyetlen Könyv” – vallotta Mallarmé. A költészet fontosságának érzetétől nem kevésbé áthatott Berzsenyi még úgy képzelte, veszélyeztetettségében is úgy tudta érezni, hogy a Könyv célja az igazabb, nagyobb és jobb emberiség. A Mallarménál már embertelennek képzelt szép helyett, még az emberi szép célját tudja kitűzni a jövő elé.

S ezzel túlmegy nemcsak Keats gondolatvilágán, hanem átnyúlik Mallarmén is. A maga korában egyetlen költővel érintkezve e ponton, az általa feltehetően névről sem ismert Hölderlinnel.


S itt egy rövid kitérőt kell tenni. Ez a tény is mutatja, mennyire időszerűtlen az irodalomtudományban ma is uralkodó múlt századi módszer, amely az írók egymással való kapcsolatát csupán az adatokban is kimutatható hatások felől szemléli, s nem a művek valóságos, bár egymás hatásától független ha87sonlóságait teszi komparatív kutatásai középpontjába. Ezért ismerjük töviről hegyire Mathison vagy Schiller feltehető és így vagy úgy kimutatható hatásait Berzsenyi művében, de fel sem merül a hazai kritikában Berzsenyi költészetének és gondolkodásának valóságos viszonya és helye a kortárs világirodalomban; mint legfontosabb, például, Hölderlinhez való rokonsága,

Többek közt a fenti okok miatt sem vevődik észre, hogy még a korabeli magyar viszonyokhoz képest is elzárt és provinciális niklai magányában, Berzsenyi nemcsak a magyar költészet fejlődésébe helyezhető bele, hanem világirodalmi folyamatok átélője, kifejezője, előre sejtője s ezáltal szerves része; s ennek tudatában és ismeretében ragadható csak meg valóságosan és sokrétűen a magyar költészetben elfoglalt helye is. De ezen túl: nemcsak a magyar irodalom valódi önismeretét gazdagítjuk a világirodalmi kapcsolatok feltárásával, hanem a világirodalmat is, amely a magyar irodalom hiányos ismeretében és nyelvi megközelítésének nehézségeinél fogva egy sereg hozzá tartozó, folyamataiból láncszemként hiányzó jelenségnek marad híjával, ha mi nem fedjük fel számára ezeket a tényeket.


Pótolhatatlan „eszmetörténeti” jelentősége mellett sajátos világirodalmi tény az is, ami Berzsenyi költészetében a legmagyarabb: a verselése. A klasszikus antikvitás ihlette XVIII-XIX, századi európai költészetben – a német mellett, de ismert metrikai jellegzetességek okán annál is közelebbről – a magyar az egyetlen, amely a klasszikus ókor verselését is nemcsak meghonosította, hanem helyenként uralkodó műformájává avatta; a reformkor csaknem teljes költészete s benne kivált Berzsenyié e formavilág kísértésében születik. Berzsenyi – talán tudatosan, azért, hogy e formákat jelképesen is magyarrá avassa, talán csak öntudatlan sugallat által vezetve – talán, mint ezt Négyessy László egy megjegyzése feltételezi, másodrangú német klasszicista költők hatására – egyetlen apró „újítást” hajt végre az örökölt és újjáteremtett metrumon, mintegy rajthagyva szabadalma elidegeníthetetlen védjegyét. A Poézis hajdan és most című ódáját s néhány másikat úgy komponálta meg, hogy az alkaioszi strófát kimozdította két évezredes sziklaszilárd kánonából, s 88egyik sorát behelyettesítette egy másik strófa, az aszklepiadészi egyik sorfajával. Ez a második sorban eszközölt metrumcsere sajátos új lebegést ad a strófának, jellegzetes lassulást, amely után a negyedfeles jambikus sor s a két daktilussal megperdülő negyedik annál nagyobb lendülettel gyorsul fel végkifejlete felé. A költemény elemzésünkben is idézett, legfontosabb mozzanatai szinte kivétel nélkül ezek után az „idegen” sorok után következnek, mintha a váratlan metrikai fordulat arra szolgálna, hogy ezeket kiemelje.

A magyar költészetnek a világirodalom valódi sodrából való kénytelen kimaradása miatt ennek a metrikai újításnak se lehetett nyoma, hatása, értelmezése a magyar költészet körén kívül; mint ahogy a Mallarmé költészetében oly központi helyet elfoglaló, s a költészet további fejlődése során meg-megismétlődő, hasonló sugallatú hattyú-metafora (példa Enrique González Martínez hattyú-szonettje, amely fordulópontot jelent a modern dél-amerikai lírában, vagy Robinson Jeffers „majdnem”-szonettje, A vad hattyút szeresd!, stb.) előzményeként sem tartatik számon a Berzsenyié. De ez nem változtathat azon, hogy ennek az ódának Berzsenyijét az európai költészet Keatstől Mallarméig és tovább vezető egyik legfontosabb folyamatának részeként kell látnunk, s csak akkor láthatjuk igazi valójában, ha megvizsgáljuk, ahogy már maga is követelte a kritikától: „mint illik össze a nemzetnek s emberiségnek céljaival, s az egész kultúra filozófiájával”.

[1974]
89
Gondolatok egy Petőfi-vers körül
»A bilincs«

Talán nincs még egy költő a világirodalomban, aki annyira a költő megtestesülésévé vált volna nemzete számára, mint Petőfi, aki olyan természetesen vált volna közkinccsé, folklórrá, a „nép tudományává”, s maradt is volna annak több mint egy századon keresztül. Petőfi kicsit olyan a magyar – olvasó? még a nem olvasó számára is, mint a levegő. Olyan magától értetődő. De kicsit olyan észrevétlen is. Mintha mindig a miénk lett volna; mintha nem kellene birtokunkba vennünk; mintha nem is kellett volna külön-külön találkoznunk vele ahhoz, hogy ismerjük.

Ez a „Petőfi-helyzet” kivételességének egyben mindjárt a veszélyét is jelzi. Petőfivel egy költő lesz egy egész nemzet számára a költő. Nem is csak első az elsők között, hanem valami rajtuk kívüli, külön érték; a mérce, amin minden más költő leméretik. Nálunk minden költőnek azzal a hendikeppel kell indulnia, hogy költő volta azon fog eldőlni, mennyire felel meg a petőfii normáknak; még visszamenőleg is; irodalomszemléletünk nemcsak az utána jövők között biztosít bérelt és kiváltságos helyet a Petőfi-utódoknak, az előtte jártak között is az ő elődjei után kutat.

E veszélynek másik megjelenési formája is van; az előbbinek épp ellenkezője. Azáltal, hogy Petőfi a költő számunkra, egyben valami más is, mint költő; ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy több annál, azt is, hogy kevesebb. Nem úgy lépünk kapcsolatra vele, mint költővel szokás, nem magunk választjuk ki magunknak, nem elsősorban mint költővel találkozunk vele. Hanem egyrészt mint bölcsődallal, másrészt mint leckével. Ha nehezen valljuk is be, kicsit az „ifjúsági irodalom” sorsára jutott, mint nem kevésbé gigantikus sorstársai, Cervantes vagy Swift.

94

Mindenesetre: legtöbbünknek elsősorban gyermekélményünk.

Nekem is. Igaz, hogy felejthetetlen. És visszatekintve: fontos tanulságokkal teljes. Éppen a költészet alapjaira nézve.

Egy Petőfi-vers az első vers – vers, nem gyermekrigmus –, amit emlékezetem megőrzött. Ez képviseli tehát a költészettel való oly sorsdöntő találkozásomat. Anyám olvasta fel, még iskoláskorom előtt, a Tolnai Műintézet kiadásában megjelent olcsó, zömök, Petőfi Összesből, amelynek homokszínű, préselt papírkötését a költő barna árnyképprofilja díszítette.

Ebben nincs semmi különös vagy figyelemre méltó. Csak abban, hogy – melyik volt ez a vers. Nem a híresek, az antológia- és tankönyvdarabok, az idézettek és magasztaltak közül való. Nem azt hallom még ma is, teljes jelenvalóságában, ha kicsit magamba figyelek, anyám hótiszta száncsengőhangján, szelíd altatódal- és esti mese-hangján, hogy Reszket a bokor, mert… vagy – Ej, mi a kő…, vagy Megy a juhász…, vagy Laci, te, hallod-e…, még csak nem is azt, hogy Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, vagy Egy gondolat bánt engemet…, hanem azt, hogy

Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.

Anyám falusi iparos lánya, később, igaz, rövid időre, az „átkozott költő” felesége, de sosem rendelkezett különösebben forradalmi hajlamokkal, még kevésbé forradalmi tudattal, s alig hihető, hogy fiát már ilyen korán a hős és mártír szerepére kívánta volna előkészíteni. Miért választhatta hát ötéves kisfia számára éppen ezt a frenetikusan romantikus tömlöcáriát, amelyben a szabadságáért küzdő ifjú kardja bilinccsé változik a kezén a börtönben, s még buzdítja is a zsarnokölésre? S főként: mi lehetett ebben a versben, ami az ötéves kisfiút úgy elbűvölte, hogy heteken, talán hónapokon keresztül nem akart addig elaludni puha polgári gyerekágyában, amíg ez altatódalnak oly kevéssé beillő refrént nem hallotta? Mintha másnap a tömlöc várna rá, vagy neki is zsarnokölésre kellene indulnia.

A kérdés távolról sem szónoki. A költészet legbelső eresztékeibe hatol. Épp azokba, amelyeket oly ritkán szoktunk feszegetni.

95

Hogy mik is a költemény valóságos hatóerői; nem azok, amelyeket ilyen vagy olyan külső meggondolásokból szeretnénk neki tulajdonítani, hanem amelyek, az egyes olvasókra és egyes olvasatokra „lebontva”, ténylegesen kifejtik hatásukat; ha úgy tetszik, hogy – a közkeletűvé vált rádióműsor és könyvcím szerint – „miért szép” egy költemény? És mitől. De igazán.


Vajon A bilincsnek, a szokásos felosztás szerint, „tartalma” vagy „formája” volt-e, ami oly varázslatos erővel hatott a minden ilyenféle kategóriára még nagyon is éretlen gyereklélekre? Vagy talán mégis valami más?

Előre kell bocsátani: amit „eszmei tartalomnak” nevezünk – jelen esetben, mondjuk, a forradalmi cselekvésre való felhívás –, igen sokszor csak a legkönnyebben kitapintható, de korántsem leglényegesebb szerve a költemény működésének. Még szorosabban vett értelmi, „eszmei” hatásának sem. Amit pedig általában „formának”, a vers „zeneiségének” mondanak, nem kevésbé csak a felületet ragadja meg, legtöbbször még az érzéki hatást tekintve is. Az ötéves fiúnak az eszmei mondanivaló ez esetben alig valamit mondhatott; a vers ritmusának, rímeinek szokványos, meglehetősen tompa csengése pedig messze elmarad azok mellett a gyermekversikék mellett, amelyek épp ezeknek az eszközöknek a kiélezésével próbálnak a gyermeki érzékenységhez közel férkőzni (s amelyeknek legtöbbjét azóta menthetetlenül elfeledtem).

Mi lehet tehát ezeken túl?

Egy nagy varázslat, amely villogó fényével magához vonzza a gyerek (és nem kevésbé az érzékeny felnőtt) szemét. A mitológiai metamorfózisokkal felérő (tehát az ősi emberi képzeletből fakadó, és arra ható) csodás átváltozás: a hajdan a „vér mezején villogott” kard úgy válik itt bilinccsé, ahogy Daphné babérfává vagy Actaeon szarvassá változott; ahogy a királyfit változtatták békává gonosz erők. S a bilincsbe zárt kard lelke úgy is szólal meg, akár egy békakirályfi. Oda nem illően és bűvöletesen.

A szabadságharcosból rab lett, a kardból bilincs, a fényes-büszke villogásból tompa rozsda-szégyenpír: a három strófa 96a rossz e metamorfózisát írja le előttünk; de úgy, hogy egyben sugallja e metamorfózis megfordítását is; érezzük, hogy a bilincscsörgés varázsigéje visszafordítja a sorsot, a rab ifjúból újra szabad, a bilincsből újra kard, a rozsdából újra fényes acél lesz. A kimondottnak és a ki nem mondottnak, a kimondott által kimondott ki nem mondottnak ez a dialektikája együtt kimondja azt is, ami mindkettőnél több, ami a kettőnek hatványozott összege: a már kimondhatatlant, a költészet e legfőbb célját. Amit nemcsak a vers nem mond ki, az olvasó (s a kritikus) sem tud elmondani. Legfeljebb még másfelől is megpróbálhatja faggatni.

Ha a kard-bilincs-kard travestia alkotja a költemény tartalmának formáját, a költemény formájának tartalmát az a tökéletesen meghúzott, önmagába visszatérő görbe adja, amelynek mentén a vers vonalvezetése háromszor újra nekiindulva, háromszor újra tévedhetetlen biztonsággal visszakanyarodik ugyanahhoz a refrénhez; mintha egy varázsló háromszor suhintana botjával, s háromszor mondaná el a varázsigét. S mikor az harmadszor is elhangzik: megtörténik a varázslat; az is háromszorosan: a bilinccsel is, az ifjúval is – és az olvasóval is. Emlékszem – igen, még erre is emlékszem –, hogy vártam mindig erre a harmadszori ismétlődésre, amellyel bezárult a kör, beállt a varázslat: az átok megfogant, az áldás beteljesedett. A vers ezzel az aszimmetrikus szimmetriával, e sokszoros hármasságával, a ritmusnak a háromszor mélybe hulló s háromszor újra a refrénig felcsapó mozgásával az emberi elmének olyan működését revelálja, s az emberi lélekben élő olyan (az igazságra és az arányosságra egyaránt irányuló) vágyat elégít ki, hogy felkavar és elbűvöl. Belejátszik ebbe a fő motívumok egymást keresztező, fúgaszerű összefonódása is: a szabadság szó mindhárom strófából kiemelkedik, e mellé az első strófa a bilincset, a második a kardot ismétli kétszer, hogy a harmadikban aztán kard és bilincs találkozzanak egymással, mintegy külön kis zenei formát alkotva a költemény belsejében, melyet az első szakasz börtönsötétjére a másik szakaszban felelő fényes csatamező ellenpontja támaszt meg, és a bilincsét átkozó fiú s a zsarnokot átkozó bilincs vitázó szólama variál.

Mindez persze még mindig csak kerülgeti a titkot; amit csak 97kerülgetni lehet. S amit akárhogy kerülgetek, nem tudok másként érzékeltetni, mint egy látszólagos tautológiával. Meggyőződésem, hogy minden valódi költemény elsősorban azzal hat, hogy – költemény. Hogy újra meg újra abban a misztériumban részelteti az olvasót, hogy íme, az ember olyan lény, amelyik költeményeket tud létrehozni; s mintegy beavatja az emberi szellem ez egyik legmagasabb rendű titkába.

Amibe az is beavatható, aki az „eszmei mondanivaló” „megértéséhez” nem rendelkezik kellő ismeretekkel és tapasztalatokkal. A kisgyerek is.


De érdemes e Petőfi életművében nem különösebben jelentékeny versre máshonnan is rávilágítani, nemcsak önnön belső szerkezete (s egy gyermeki olvasmányélmény), hanem az egész életmű felől is. Több hosszú időn át makacsul mozdulatlan közhely inghat meg a rajta visszaverődő fénytől.

Petőfi a világirodalom egyik legközvetlenebb költője (s még ezt az „egyik” megszorítást is inkább csak fölös óvatosságból illik közbeszúrni). Épp ezért is nincs nála jobb példa arra, hogy a költői alkotás, még a legközvetlenebb formáiban is, mennyire „közvetett” és összetett folyamat. Még a legalkalmibb költészet is mennyi – általunk ismeretlen – „alkalmat” állít az egy – ismert – helyébe. A bilincs születésének külső körülményeit – gróf Teleki Sándor Emlékeinek jóvoltából – részletesen ismerjük. Röviden: Petőfi 1846. szeptember 6-án Nagykárolyba érkezik; ott a fogadóban mindjárt összeszólalkozik a megyei urakkal, akik Károlyi grófot éltetik; ő éppen Rákóczi emlékiratait olvassa franciául, hogy is viselné el, hogy jelenlétében épp egy Károlyit dicsérjenek. Másnap bemutatják egy másik grófnak, egy minden szempontból „másiknak”, az emlékíró, majdan maga is szabadsághős Telekinek, a későbbi koltói mézeshetek szállásadó gazdájának. Míg az újdonsült barát néhány percre beugrik a táblabírói gyűlésbe, a költő „inkább firkál valamit”. Alig negyedóra múlva már kész is a vers. Külső körülményei: a Rákóczi-emlékiratok, egy vendéglői csetepaté a táblabírákkal, egy vadonatúj grófi barátság. De vajon ezekből áll-e egybe a már elemezni próbált költemény valódi szerkezete és 98„tartalma”? Tömlöc, bilincs, kard, csatatér, zsarnok? A költő a másnap esti megyebálra készül, ugyanabba a fogadóba, ahol a tegnap leszólt urak körében fog forogni a parketten, vagy ahogy Illyés írja: „esetlenül lökdösődni”, mert „nem tud táncolni” – Júliával, az ott frissen megismert Júliával.

Miért ez a vers született ott? Miért épp a bilinccsé varázsolt kard mágikus meséje, amely még annyiszor fogja kísérteni a költőt, egészen a sorsdöntő nagy versig, a Nemzeti dalig; s miért a francia városi sanzonok refrénes formájában, amelyet Nagykárolyban alig ismerhetnek, sem az ostorozott urak, sem a nép, akikért szót emel? A költő – még Petőfi inkarnációjában is – addigi élettapasztalatának, műveltségének, érzékenységének teljes tartalékát veti be mindig minden, akár legkisebb alkalom csatájába. A legközvetlenebb lírai megnyilvánulás is kívülről nem látható – s belülről sem megfigyelhető – sebes vetélők és motollák angyali-ördögi szőttese.


De érdekes – és kényes – következtetésekbe csal a vers említett külső alakja is, a refrénes francia sanzonforma lidérce.

Mindenki könyv nélkül tudja, hogy Petőfi „fejlődése első szakaszának uralkodó, egy csapásra népszerűvé vált műfaja: a népdal, amely részint tiszta hangulatkifejezés, részben önjellemző és zsánervonásokat is tartalmaz…” (Magyar Irodalmi Lexikon.) Irodalomtörténeti közhely, hogy közvetlen elődeinek a néphez leszálló, „népies” kísérletei után Petőfi rátalált a magyar népdallal való teljes azonosulásra. Azt azonban a – főként „hazafias” beállítottságú – kritika elfelejti, hogy Petőfi legalább ugyanennyit tanult, már e korai időszakában is és mindvégig, a francia városi sanzonból, amelynek előtte a magyar költészetben még csak nyoma sincs. Egyes versei, mint épp A bilincs is, pontról pontra követik e forma minden sajátosságát, nyilván Béranger hatására, akinek a Petőfiét meg se közelítő értékű népszerű lírája mindenestül ebből táplálkozik; olyannyira, hogy Petőfinek nem egy ilyen verse a Béranger-énél nemcsak költői erőben, de forradalmi gondolkodásban is sokkal magasabb rendű voltában – mintha egyenesen a Párizsi Kommün negyedszázaddal későbbi harci dalainak előképe vol99na; mintha az Internacionálé s megannyi más forradalmi dal Eugéne-Pottier-je a Nemzeti daltól nyert volna ihletést (érdemes volna egyszer e két költeményt egybevetni). Mindenesetre: ha a szövegek vizsgálatánál a szövegektől sem tekintünk el, alig tagadható, hogy Petőfinél az azonosulás ezzel a francia és városi eredetű dalformával teljesebb, mint a magyar parasztdal legautentikusabb formáival. Csoóri Sándornak volt először elég éles szeme s az éles szemhez mindig szükséges bátorsága is ezt a kényes kérdést (legalábbis egyik oldaláról) megkockáztatni. Megszívlelendő, mert pontos, amit ír: „A népköltészet nemcsak petőfis értelemben realista. Sőt, legcsiszoltabb remekei egyáltalán nem a petőfis vonásokat képviselik. Sűrűbbek, villogóbbak, nem részletezik az élmény folyamát, kihagyásos módszerük vetekszik a legmodernebb költők szerkesztésbeli bátorságával… Ha Riedlnek, Vikárnak vagy másoknak iskolapéldaként olyan sorok jöttek kapóra a népköltészet boncolgatása közben, hogy »Reszket a bokor, mert madárka szállott rá«, nekem inkább effélék: »Rózsa a holdudvaron – aranyöv derekadon. – Kenderkötél, – kenderkötél nyakamon.«”

S ha ennél is tovább merészkedünk: nemcsak Petőfi refrénes dalai látszanak közelebb állni a francia sanzonhoz, mint amennyire paraszti dalai a magyar népdalok mélyebb rétegéhez, hanem egész nem népies és nem sanzonszerű költészetének versépítő módszerére nagyobb kihatással látszik lenni a francia városi folklór s a francia klasszikus-romantikus líra logikus-lineáris-kartéziánus-racionális világa, mint a magyar népdal többnyire – minél régibb stílusú, annál inkább – prelogikus-mágikus-kihagyásos-asszociatív szerkezete. Az irodalomtörténeti kutatás legutóbb kezdi feltárni Petőfi eszmei fejlődésének a francia utópista szocialista gondolkodókhoz fűződő fontos vonatkozásait. Ezzel párhuzamosan fel kell figyelni versalkotó módszerének a XVIII. század végi és XIX. század eleji francia költői racionalizmussal való közeli rokonságára. Ezt igazolják a formai jegyek is: a Petőfi költészetében szinte egyeduralkodóvá emelkedő jambikus lejtés, valamint a keresztrím és a refrén gyakori használata, amiknek a magyar népdalban és a korábbi magyar népköltészetben egyaránt elenyésző szerepük van, A bilincstől 100a Beszél a fákkal a bús őszi szél vagy a Búcsú, vagy akár az Akasszátok fel a királyokat és a Csatában féle hamisítatlan petőfii remekekig.


A bilinccsel kapcsolatban még arra kell felhívni a figyelmet, hogy benne jelenik meg először az az említett átváltozásmotívum, amely Petőfit szinte egész költészetén végigkíséri, a Vasútonon, az Apostol XVII. fejezetén át egészen a Nemzeti dalig:

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!

Az emberi jövő nagy alternatívája jelenik meg itt Petőfi költészetében, a máig is nyílt, a fellendülő nehézipar időszakának nagyon is korszerű tükrözéseként, a vasnak, az emberi sors alakulásába oly mélyen beleszóló fémnek diabolikus dialektikájában. Kardból bilincs; láncból vasúti sín; lánc vagy kard. Egy másik, kevésbé ismert verse, a Kard és lánc romantikus parabolája is e nagy realitás sarkai közt feszül. A földre szállt legszebb égi angyal és a legszebbik földi lány nászának „dicső gyermeke”, a kard, vagyis a szabadság, és a pokolból földre lejött legrútabb ördög, valamint a legocsmányabb földi boszorkány „undok kölyke”, a lánc, vagyis a szolgaság, e versben „harcot űz élet-halálra – hosszú harcot, hosszú harcot”; ugyanazt, amely A bilincsben is dúl; s amely máig meghatározó az egész emberiség életére. Ma sem tudunk még módosítani Petőfi kérdésén:

Melyik lészen úr a földön?
Melyiké lesz a világ?
[1972]
101
Vázlat egy fiúról
Büszkén emeli fel
magasra kis fejét,
amidőn kiejti
ragyogó szép nevét.

SZENDREY JÚLIA

Egy nevet hordott magán, fényest és ragyogót, mint valami mesebeli köntöst, amely szerencsétlen viselőjét vészes és kegyetlen útra vonná. Sötét szélvész volt ez a név, amely belekapva elrongyolta lelkét. Zuhogó áradat, amely elseperte, fagy, amely megkeményítette, láng, amely megolvasztotta, lendület, amely elcsigázta, por és hamu, amely betemette.

Ki volt ez az ifjú árnyék, aki egyre fogyott, amint apjának dicsősége egyre magasabb és elérhetetlenebb távolból tűzött feléje az égről?

Az alkotásból csak a zaklatott élet jutott neki, az életből csak az alkotás utáni vágy.

Sokan írtak róla, sokakat izgatott e különös élet és társai, a többi vézna ifjú, akik mind csak fiúk voltak, és sohasem lehettek emberek és apák.

Egy iskolatársa, akivel Szarvason együtt szökött meg, hogy felcsapjon színésznek, Dereki Antal így emlékszik róla Pálcás színész koromból című önéletrajzában: „Harminc évnél tovább vajúdott agyamban a gondolat és tusakodott lelkemben a vágy, hogy Petőfi Zoltánt, a halhatatlan Petőfi fiát színpadra állítsam.” Krúdyt egész életén át foglalkoztatta, színművek, novellák, cikkek útvesztőin át; Juhász Gyula szép szonettekkel adózott ama véletlen emlékének, hogy „Zoltánka” néhány hónapig az ő nagybátyja, Káló Antal, az utolsó magyar gombkötő mester házánál volt kosztos diák Szegeden. Írt róla Szana Tamás, Tóth Béla, Vutkovich Sándor, Déri Gyula, s megemlékezik róla majd minden memoáríró, aki találkozott vele.

Szilveszteri születésnapját Petőfi évente verssel ünnepelte. Mintha hullásában még egyszer el akarná kapni a túlérett évet, 102hogy kipréseljen belőle utoljára minden zamatot s valami sejtető ízt az elkövetkezendőkre is: eredményeket és reményeket – mielőtt elhajítaná.

Így jelenik meg először e földi világon Petőfi Zoltán, egy versben, még testetlenül, mint egy könnyed ötletben kifejezett vágy és lehetőség:

Még csak egymagam valék
tavaly ilyen tájban,
az idén már kettecskén
vagyunk a szobában.
Furcsa lesz, ha már ez egy
darabig majd így mén,
esztendőre hármacskán,
azután négyecskén.

[SZILVESZTER ÉJE, 1847]

Elmúlik egy év, s mikor attól búcsúzik a költő – Az év végén –, már szólhatna a fiáról, aki megszületett.

Császárként született, lángoló szavak bíborában. Az 1847-es költemény már megszületése előtt őt köszönti, mint ahogy jó előre kész a palást, amelybe a fejedelmi csecsemőt majd burkolni fogják. És 1848. december 15-én a Fiam születésére című vers ujjongva emeli az egynapos csecsemőt apja trónusára. Első ránk maradt képéről, mely négyéves korából, ismeretlen festőtől való, úgy is tekint ránk, fehér galléros piros ruhájában, fejedelmien-pufók arcával, mint angol hercegecskék Holbein portréin.

S valóban: születhetett-e gyermek nagyobb önkívületből, vér és szellem lángolóbb egységéből, mint az, aki 1848. március 15-ére virradó éjszaka fogant, s a szülei Petőfi Sándor és Szendrey Júlia?

Micsoda izgalom összpontosul a férfiban, akinek tollát „tűzokádó hegy közepébe” kellene mártania, hogy napjait, „napjai gyötrelmét” leírhassa! S az ifjú asszonyban, aki úgy áll mindig „buzdítólag” férje gondolatai és tervei előtt, „mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló”. „Az éj nagyrészét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis felesé103gemmel együtt… Azon tanácskoztunk, mit kell tenni?… Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! És ha lövöldöznek? Isten neki, ki várhat ennél szebb halált? – E gondolatokkal aludtam el –”: Íme a nemzés éjszakájának első kútfőből merített története. Ebből az éjszakából – azt kellene hinnünk – egy üstökösnek kellene születnie.

Ám a nagy embereknek többnyire gyönge utódaik születnek, akik maguk már utódok nélkül halnak el. Mintha eljutottak volna a biológiai lehetőségek végére, ahol már csak a szellemi lehetőségek további útjai nyílnak. Valóságos folytatásukra nincs se mód, se szükség. Az emberi faj határáig értek. Akár a felhő, amely addig sűrűsödik és súlyosodik, míg telítettségében aláhull, talán egész új flórát segítve elő a földből. De az égen nem marad utána semmi nyom. Legföljebb egy percekig tündöklő üres szivárvány.

Egy dicső nemzeti forradalom elnyomása és egy még dicsőbb emberi pálya megtépázása árnyékolja be a gyermek születését. Jellasics közeledik zsoldosaival, és a költőt bevádolják mint katonaszökevényt. Babonás termékenysége, e lázas versenyfutás a hamar illanó idővel, amely szinte napról napra remekműveket íratott vele, már bágyadóban. A remekművek sora örökre megszakad, talán az utolsó Az év végén, amelyben (szinte önkéntelenül kiszalad a szájon a kompromitált szó) „prófétai” jövőbe látását hatalmas zengésbe öltözteti, a végső kép nagyszerű távlatával:

S szólj erősen lantom, hogyha
már utolsó e dalod:
hirtelen ne haljon ő meg!
Zengjék vissza az időnek
bércei, a századok.

A gyermek pedig csak sír, akár a többi csecsemő, jelenti a világrakerülés görcsös rémületét. De az ő sírásának „bánatos zajába” egy csodálatos apa „örvendő dala” olvad belé, mely dalnak két sorát azóta tragikus csengéssel kíséri az elmúlt idő:

Csak ne szálljon kora dér reája,
mely leszedné a virágokat.
104

Mindez Debrecenben történt, Ormos szabó házában, a Harmincad utcában, hová Endrődről költöztek Petőfiék, s hol Szendreyékkel együtt laktak, „békességben, bár nem minden panasz nélkül” – ahogy Arany írja.

„December 14-én Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen rosszul lett” – írja Petőfi. A gyermek másnap déli tizenkettőkor született. Júlia majdnem belehalt a szülésbe, s a gyermek is „oly gyönge, oly rideg, oly vézna, kicsiny, mondhatnám oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halvaszületettnek véltem” – így ír az apa.

A fiú gyermekkori feljegyzései között említi, hogy „először, miért, miért nem”, Sylvesternek akarták keresztelni (tán mert maga Petőfi is szívesen viselte volna e nevet, mely születésnapját s nagy költeménye hősét idézi); végül azonban a Zsolt nevet kapta, amely a használatban Zoltánná hétköznapiasodott. Ő maga is csak egyetlen alkalommal használja ezt az ünnepélyesen pogány nevet, egy megrendítő írásában, amelyben két évvel valóságos halála előtt elsiratja magát, egy hivatalos szövegű gyászjelentés szenvtelen és szigorú szavaival.

Harmadnapos korában nagybeteg lett, s akkor az apa kétségbeesésében lerajzolta fiát, néhány biztos vonallal, igazolva a mérnökrokon, Salkovics szavait, melyekkel hajdan magához fogadta a kicsapott diákot, hogy tovább taníttassa a „kitűnő eszű gyereket, aki jól beszél németül, a latin klasszikusokat úgy érti, mint a magyar írókat, csinosan rajzol, írása kitűnő szép, zongoráz egy keveset, és verseket is csinál”. Ez a Salkovics egyébként kiváló férfiú lehetett, hisz védence később fényesen beigazolta mind e mondatban hozzáfűzött reményeket, különös tekintettel a „verseket is csinál” megállapításra. Egyáltalán nem igazolta azonban Salkovicsnak azt a későbbi tettét, mikor néhány forint kíséretében útnak bocsátotta Petőfit azzal, hogy „menjen, ahova tetszik, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál”.

Zoltánkából valóban nem lett egyéb.

De nem úgy élt-e már csecsemő korában s egész gyermeksége idején, mint egy vándorszínésztrupp drámai hősnőjének apátlan fia?

„Az utazást már kéthónapos korában megkezdte. Februárban Szalontára ment anyjával Arany Jánosékhoz s ott marad105tak májusig, mikor én megjöttem a hadseregtől. Onnan Pestre ment velem s Pestről az orosz beütéskor júliusban idejött Mezőberénybe, hol most vagyunk” – úgymond Petőfi, élete egyik utolsó írásában, mely a Zoltán fiam életrajza héthónapos koráig címet viseli.

Mezőberényből Tordára utaztak Miklós Miklós református paphoz. Onnan indult el Petőfi Bem után. Itt látta apját utolszor Zoltán. Aztán a kétségbeesett menekülés a segesvári csatavesztés után Kolozsvárra, onnan az öreg Szendreyhez Erdődre majd Mágocsra, végül Pestre, mostohaapja házához, hol már egy kis testvért talált, Attilát. Zoltán ekkor alig több két esztendősnél.

Kis piros jegyzőkönyvében, mely a különböző beírások dátuma szerint majd egész életén végigkísérte, 1869-es dátummal a következőket olvassuk: „Olyan városok, faluk és puszták nevei, hol legalább egy napot töltöttem: Pest, Buda, Szeged, Debrecen, Nagyvárad, Kecskemét, Nagykőrös, Sátoraljaújhely, Bécs, Gyoma, Szarvas, Gyula, Csaba, Orosháza, Marosvásárhely, Kiskőrös, Szeghalom, Izsák, Dunaegyháza, Csákó, Kondoros, Genzendorf, Botzen, Rosenau, Meran.” Az ember szinte elkábul e rengeteg úttól, aminek nagy részét gyalog tette meg. S ha meggondoljuk, hogy még huszonkét évet se élt! Úgy látszik, számot vet életével; alább felsorolja, hol volt színész, hol diákoskodott, melyik társulatnál mit játszott. Például: „Váradon 1869 ápr. 4.: Csésze tea: Vildeul báró (taps).” S e feljegyzések alatt egy verstöredék, esetlen szomorúságával kész műveknél megrendítőbben utal egy elvesztett és zaklatott élet semmiségére:

Huszonegy és már annyit éltél –
ötvenre is sok volna tán.
S boldogságot még nem élveztél,
annyit se, mint egy szolgáló
vasárnap délután.

S alatta egy rajz, „Apotheosis” címmel, a Dürer-metszetek modorában. Ezután a pecsétjét találjuk, háromszor is lenyomtatva egy lapon, pecsétjét, melyet maga vésett, mint azt egy 106öccsének írt levelében olvashatjuk – s melyen a betűk vészesen hasonlítanak Petőfi pecsétjének betűihez.

Mindenbe belefogott, semmiben nem tudott nyugalmat találni. Mennie kellett, maga se tudta, mi után, egy emlék után, mely vérében megülepedett, változtatnia kellett életét, szeme nem bírta soká ugyanazt a látványt, tüdeje ugyanazt a levegőt, az álma ugyanazt az ágyat.

Először Szarvason fogta el szívét az a kétségbeejtő vágy, hogy a térben kutassa fel azt, ami az időben elveszett.

Itt történt életében az összefércelhetetlen szakadás, ez a végzetes optikai hiba, ami által apja élete és az övé eggyé mosódott a szeme előtt. S a véletlenek sorban jöttek szemét még jobban elhomályosítani. Nagybátyja egy Chorvát Károly nevű lutheránus tanítóhoz adta kosztba, aki Petőfi iskolatársa volt. S mintha csak Petőfi minden iskolatársa Szarvason telepedett volna le, csak azért, hogy a serdülő fiú apakereső vágyát minél jobban felcsigázzák. Zoltán bármerre ment, mindenütt atyja volt barátaiba botlott: tanárokra a gimnáziumban, egy Hován Zsigmond nevű orgonistára a templomban; a főszolgabíróban, Kollár Jánosban is apja selmeci diáktársát üdvözölhette. S végül, ami legjobban izgatta fantáziáját, tanárai között ott volt az a Koren István, lelkes pánszláv, aki Petőfit első szökési kísérletekor megvesszőztette, és értesítette a haragvó apát a történtekről.

Koren István be is váltotta a Zoltánka által hozzá fűzött reményeket. Kitűnően megfelelt a követelményeknek, és buzgón aláírta a Zoltánka eltanácsolásáról szóló végzést.

„Akik fosztókákban megcsípetnek, irgalmatlanul kicsapatnak!” – szólt a szarvasi gimnázium, a „körösparti nagy ház” kemény törvénye.

Zoltán 1865 júliusának első napjaiban érkezett a városba, négylovas hintón, Petőfi Istvánnal, akinél Csákón gazdászkodott, miután Pesten két tárgyból elbukott. „Barna sima arca, magas homloka, ragyogó tekintete, szép magyar ruhája s piros tógája” feltűnt a főutcai járókelőknek, s a szőke tót lányok e szókkal fordultak utána: „Pakni studenti!” Vizsgázni jött a hatodikból, melyre magánúton készült, s beiratkozni most már rendes tanulónak a hetedikbe.

107

A vizsgát jelesen tette le, amiről nem is titkolt büszkeséggel számol be anyjának, aki már nem bízott fiában. De félévben erősen romlik, és magaviseletből „többnyire törvényszerűt” kap. Beliczay Emil barátjához írt leveléből (Szarvas, 1866. márc. 8.) kiderül, hogy nagy mulatozásokat vitt végbe egy Hetényi nevű vándorszínésszel. Ez a helyzet, mikor a városba beállít Csabay Imre vándor társulata, és megkezdi előadásait Az ördög és a párisi vak lány című épületes drámai művel, amelyben is egy Maár Júlia nevű drámai szende adja a főszerepet, kibe Zoltánka rövidesen beleszeret – amint az illik. Szóval megismétlődni látszik ugyanaz az eset, amelyik húsz-egynéhány évvel azelőtt Aszódon történt, s amelynek szereplője Petőfi Sándor volt. És csoda-e, ha az, aki vágyai elvonatkoztatottságában egynek akarja látni a két sorsot, a véletleneknek ilyen kísérteties díszletei között valóban nem bír a káprázattal. Két barátjával, a fentebb említett Dereki Antallal és Szöllősy Jóskával együtt fogadalmat tesznek, hogy az év végén felcsapnak színésznek.

De Zoltánnak meg se kellett várnia az év végét. Szorgalmasan eljárt azokba a bizonyos fosztókákba, és „megcsípetett és kicsapatott”, amint az írva van.

Egyelőre Nagykőrösre ment – gyalog, akár az apja. S az öreg Szendrey levele, amely csaknem ugyanazokkal a szavakkal tagadja ki unokáját és gyámfiát, mint hajdan az öreg Petrovics Petőfit, csak újabb bizonyság volt neki, újabb vakító fény, amely még jobban felszította benne az azonos sors káprázatát.

S indult nehézkes, ügyetlen lépteivel a lángész nyaktörő útjain.

El is érte hamar a kötéltáncosok és féltehetségek közös végzete: leszédült a magasból.

1870 őszén szélhámosok járták, egyszerre ketten-hárman is a felső-magyarországi fürdőket, remekül élve abból a tőkéből, amit Petőfi Zoltán neve – őnekik – jelentett.

Ő maga ugyanekkor halálos ágyán feküdt a Sándor utca és Ősz utca sarkán egy kis szobában, melyben Dolinay Gyula barátjával együtt szerkesztették a Tanuló Ifjúság Lapja című irodalmi közlönyt. Szemben, a Sándor utca másik oldalán lakott az öreg Szendrey, ügyet sem vetve haldokló unokájára.

1870. november ötödikén halt meg Petőfi Zoltán, elhagyatva 108önmagától és mindenkitől, lakásadónője, özvegy Simkovicsné karjaiban, aki saját költségén készíttetett ravatalképet róla. Ez a Simkovicsné, később Oroszországba kerülvén, onnan küldte haza ezt az ereklyét. Ha egy pillantást vetünk a képre, melyen szakállasan, két gyertya között fekszik Petőfi Zoltán, s aztán szemünkbe ötlik rajt a jelzés: Moszkva – egy pillanatra még egyszer megcsap a Petőfi orosz fogságáról kelt legenda fagyos szele…

A tüdőbetegség lidérces lángjától hevítve, Zoltán végig eszméleten volt, s nem hitte, hogy meghal. Utolsó héten így szólt Dolinay barátjához: „A Komlóban a kapu alatt jobbra van egy szoba. Abban lakott valamikor az apám. Abba a szobába szeretnék még egyszer bemenni.” (Déri Gyula közlése.)

Ezután nem kelt fel többé.

Utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Ifjúságomban elértem azt, amit mások csak érett korukban szoktak elérni: meghalok – végelgyengülésben.”

[1939]
109
A váli erdőben

Új múzeumot avattak Magyarországon. Kis falu mellett, attól is néhány kilométernyire, egy erdészlakban, az erdőszélen. Egy kis házikóban, ahonnan egy üstökös pályája indult.

Lehet ezt persze kevésbé fellengzősen is fogalmazni. Lehet mondani úgy is, hogy „a fiú költőnek ment Pestre az Országházba” – ahogy a falu legöregebb kaszása, a 91 esztendős Nagy József mondja, aki még ismerte az Ürményi uradalom hajdani erdészét és családját.

És lehet úgy is, ahogy maga Vajda János méri fel újra és újra megkeseredett lelkének súlyos ónjával a mélységet, amelyet meg kellett járnia a váli erdő „örökre elveszített” gyermekkori paradicsomától „megsiketült lelkiismeretű” korának Szodomájáig, a „förtelmek helyéig”, s onnan a magára maradt ember vaskövetkezetességű pályáján a „szégyenkező és süket végtelenig” s egészen a teremtésig, amelyben „nincsen irgalom”.

Élete rettentő útjain, a levert forradalom nyomorúságába és önnön megalázó szerelmének vermébe zártan, míg képzeletének fekete szárnya a „halovány tejút határait” verdeste kozmikus kérdéseire feleletért – mindig ide vágyott vissza, e szelíd dunántúli völgybe, e bükkösök, e nyíresek közé, mindinkább és mind keserűbben tudva, hogy immár lehetetlen a visszatérés. A gyermekkori tájnak, az ifjú erdőnek, ez „arany keretnek” immár az egész világ gondját kellett volna magába zárnia ahhoz, hogy megint az ő világa lehessen.

Édes szép nyári délután van itt e „félreeső völgy ölében”. Olyan idő, mikor – ahogy szerelemtől égő szívére hasonlatot keresve ő írta – „meggyullad az erdő a napsugártól”. Szelíd fák állnak az agyagos udvaron a fehérre meszelt ház előtt, a kis 110lugasban naptól áttetsző nagy szőlőlevelek közt dús fürtök érnek, hátrább jéghideg vízzel kínál száz évvel ezelőtt faragott köveinek jóvoltából a csúcsos tetejű láncoskút, amelynek csorba vödréből még ő is ihatott.

Hát kellett a világba menned,
nem jobb leende neked itt? –

hallom fájdalmas kérdését. Azt a kérdést, amely mindannyiunkat megkísért a harc nehéz pillanataiban. De vajon itt van-e a költészet, e poétikus ligetekben? Nem éppen abban a feszültségben van-e, amely a gyermekkori paradicsom és a megismert, átélt és sokszorosan megharcolt valóság között szikrázik? Mint mind az igazán elhivatottak, Vajda is tudta, hogy „aki dudás akar lenni…”.

A váli erdő paradicsomából tudatos pokoljárásra indult. A szülői ház békéjéből gyerekfővel elszökött vándorszínésznek, nem is a színészet, hanem inkább az üdvözítő nélkülözés és a nagy példa követésének kedvéért. Aztán önként közlegénynek állt a vörössipkások közé, holott állhatott volna mindjárt tisztnek is, mint annyian a nyalka úrfiak közül. Majd élete végéig vállalta a reménytelen egy-szerelem hősiességét és a magányos küzdelmet a nagyságért egy kicsiny korban. S közben mindig újra és újra, remények és még nagyobb reménytelenségek, ott élt szívében a gyermekkori erdő képe s a sajgó vágy e táj édes emberi arányai közé, ahová most végre visszaérkezett.

A költő hazatért. Kimondom a halhatatlanság e banális vigaszszavát, mert itt valóban igaznak érzem. Ülünk szemközt az ünnepi előadóasztallal, s jobbra, épp ott „a hegyélen”, ahol akkor a makkfa csóválta fejét, látni, ahogy a kanyargó dűlőúton hosszú sorban erre tart a nép. A hallgatóság egyre bővül, lassan, észrevétlenül betölti az udvart, mint ahogy levél levélre fűződik egy nagy koszorúhoz. Az ő nevében összefont élő koszorú gyűrűjében áll a kis fehér ház.

Halhatatlanok bírája, az idő napjainkban egyre gyorsabb ítéletűvé lesz. Nem kellett elmerülni „hosszú évszázadoknak”, hogy megtudjuk, ki volt ő. A haza, amely életében „egy jó 111pohár borral” sem kínálta meg, most hivatalos és nem hivatalos hódolatát egy mozdulattal nyújtja emlékének. Lejött hozzá kis falujába a magas minisztérium – és aprócska, könnyű lányok birkóznak előttünk súlyos verseivel.

S nemsokára talán annyira is meggyorsul majd az idő, hogy még ennyi sem kell ítéletének. S akkor megérjük azt is – s ez lesz holt nagyjainknak igazi elégtételük –, hogy költőit már életükben elismerésébe és szeretetébe fogadja a haza, s már életükben köréjük fonódik az emberi szívekből font, élő koszorú.

[1955]
112
A költő mint ütemelőző

1953 egy délelőttjén azzal szóltak be az Irodalmi Újság szerkesztőségi szobájába, hogy valami Telekes Béla keres. Még nevettek is hozzá. Megint egy vén versfaragó kelekótya, aki ránk zúdítja a klapanciáit.

De velem, úgy éreztem, fordul az idő. A köztudat a költő életét művével azonosítja. Mintha a költő élni is csak addig élhetne, amíg érvényeset alkot; s ami érvényeset alkotott valaha, azt is érvényteleníti, ha illetéktelenül túléli önmagát. Ady személyes megjelenését a szerkesztőségben valamivel kisebb megdöbbenéssel vettem volna tudomásul, mint Telekes Béláét, aki már Adynak is elődje volt. S akinek rajtam kívül talán a nevét sem ismerte senki a szerkesztőségben. Akárcsak azokét a pályakezdő ifjakét, akik oly sűrűn jelentkeztek akkoriban. Neki már nem volt neve sem.

Mégis ott állt előttem. Személyes megjelenésében is mintegy jelképeként a megjelenése fölött érzett döbbenetnek. Egy hamisítatlan múlt századi arcél, a mindig csak metszetekről látott ködlovagok arcképcsarnokából. S hozzá illett az öltözéke is, a beszédmódja is. Ferencjóskát vagy zsakettet viselt, viselteset, és „tisztelt Uram”-nak szólított; nem úgy, ahogy mi szólítottuk így egymást ifjúkorunkban barátaimmal, kétszeres idézőjelben, játékosan; hanem teljes tragikomikus komolysággal. Nem is tudtam, hogyan szólítsam viszont.

Utolsó megjelent kötetét számítva egy negyedszázadnyi, valóságos költői jelenlétét tekintve félszázadnyi tetszhalálból toppant elém.

Nevét először diákkoromban a Kisfaludy Társaság már akkor is múltat idéző, század eleji Külföldi Klasszikusok soroza127tának Byron-kötetéből ismertem meg, a Chilloni fogoly fordítása alatt; s az ő fordítása nyomán mormoltam aztán magamban a sátáni dendiség akkor oly megejtő sorát: „My hair is gray, but not with years.” Ám a fordító haját már akkor is „évektől ősznek” gondoltam. Mint ahogy nyelvezetét is enyhén megőszültnek, a Nyugat bűvöletében élve, idejétmúltan Nyugat-előttinek (kissé igaztalanul, ma már tudom, mint ahogy erről bárki meggyőződhet: az Európa kiadó legújabb nagy Byron-válogatásában ma sem cserélték fel újabbal ezt a fordítást). S emlékszem, az jutott eszembe ott, szemtől szembe vele, hogy hiszen már akkor is hitetlenkedve fedeztem föl az élő költők sorában, mikor nem sokkal azután, kamaszkori bibliámban, a Vajthó László szerkesztette Mai Magyar Múzsa című antológiában rábukkantam.


Pedig Telekes Béla éppen a modernség egyik első hangütését találta el a magyar lírában, a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben a huszadik századot idézve és csendítve meg. Mintegy ütemen kívül, magányos ütemelőzőként. Vannak költők, akik túl későn érkeznek. Telekes Béla túl korán érkezett. A saját maga által megütött hang diadalmas felerősödésében veszett el a hangja.

A millenniumi évek álragyogásában meglátta a valóságos „kortársi sötétet”, a nappali díszmagyaros felvonulások után ilyen éjszakai vonulatot látott a pesti utcán:

Sötét, lomhán imbolygó alakok
Sor sor után, – ez lovon, az gyalog,
Elől vont karddal lovasok, utól:
Nő, férfi, gyermek, sápadt arcú, kór,
Félholt népség – fegyverrel fogva közre
Csörrenő lánccal egymáshoz kötözve.

S képzeletben még ennél is különb felvonulást lát:

128
És rongyos nép s egyenruhás sereg
Egymással egymámorban fog kezet:
Mintha a pokol szakadt volna fel,
A csöndes mennybe véres láng lövell,
S szilánkká tépve a lángokon át
Látok száz testet, oltárt, koronát.
Hogy röppen szét minden henyék örökje.
[RAZZIA – 1891]

A múlt, sőt a (magát egy sosevolt múlt leplébe burkoló) jelen helyett a jövő ünneplésére buzdítja a március 15-i ünneplőket:

Jövőnek élve múlt s jelen helyett,
Ne szóval, tettel ünnepeljetek!

S ami több: 1896 „giz-gaz dísze”, „orv, élősdi, fagyöngy” ünnepi mámora közepett feltehetően ő az egyetlen a honban, aki erre szólít fel: „dacolj, ha ünnepelni hívnak!”; s aki ünnepi ódájában „az ezer éves éjben” izzó „vas-trónt” idézi, amelyen „ember ül”. Az uralkodó almanach-líra szerelmi sztereotípiái (együtt: boldogság; egymástól távol: keserv) helyett a szerelem, az emberi együttélés bonyolultabb feltételeit, ambivalenciáit és dialektikáját fejtegeti kínlódva:

Egymásnál érnek bár éjek s napok,
Nem vagy enyém, tied én nem vagyok.

S ily szentségtörő erotikára vetemedik (1895-ben), olyanra, hogy még a mai válogatást is megijeszthette (1975-ben) e Húsvét című verssel (amely a válogatásból hiányzik):

Cifra fülke színes árnyán
Alszik, mivel sem törődve,
Ama hegyi beszéd című
Szép költemény szent költője.
129
Mélyen alszik, meg se látva,
Mennyi szép nő nézi mélán
Véres sebét sápadt mellén,
Fehér leplét hűs ágyékán.

A vers modern merészsége még jobban kitűnik, ha meggondoljuk, hogy a vallásba rejtett női erotika igen hasonló, ám ártatlanabb felvillanásáért fogták perbe Radnóti Miklóst, majd egy fél századdal később, 1931-ben (!), Arckép című verse miatt:

Huszonkét éves vagyok. Igy
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak vele éjjelenként!

Mindebben – többen elmondták már (bár valójában kevesen), a mostani válogatás gondos szerkesztője és utószó-írója, Szeghalmi Elemér is – az Adyval diadalmaskodó magyar modernség legközvetlenebb elődje ő, az érzelmek forradalmában éppúgy, mint a politikáéban. Németh László A Nyugat elődei című alapvető tanulmányát, nagyszerű fejtegetései mellett (nem lehet ez alkalommal nem említeni), hasonló szűkkeblűség jellemzi, mint nem egy másik korabeli írását. Így marad ki a Nyugat valóságos elődei közül. Szilágyi Gézával együtt, Telekes Béla is. Holott csak ők ketten alkothatnak járható hidat a roskatag epigonizmus fölött Vajdától Adyig, Komjáthytól Babitsig.

Ady tudta ezt. Meg is írta 1906-ban. S negyedszázad múltán még Illyés is tudta. Így üdvözölte Telekes Béla zsoltárfordításait (amelyek egyike-másika sajnálatosan hiányzik e kötetből; pedig többet mutatna a Rákóczi-dráma jelentéktelen hazafiúi felbuzdulásánál): „Telekes Béla Dávid királya (… …) nem a múlt ködeibe és ködös poézisába burkolózó fönségesség, hanem eleven lelkület, aki a mi korunkban is egész otthonosan mozogna”.


130

De a költő ekkor már rég csak e zsoltárfordítások itt-ott felvillanó „hús-vérszerűségével” mozgott otthonosan a mi korunkban, illetve abban a korban, mely még az ő kora is lehetett volna. Immár az „ily múltnak megrokkant bajnoka”-ként élt csak tovább; ahogy sokkal később, hosszú élete legvégén, szomorú tudatossággal summázta. Ez a „rokkant bajnok” állt előttem a szerkesztőségben.


Telekes Béla csak négy esztendővel idősebb Adynál. Alig hihető ez, ha meggondoljuk, mennyivel régebbi nála. De éppoly kevéssé hihető ma már, hogy első kötetében mennyivel újabb volt a nála négy évvel fiatalabb, első (sőt második) kötetes Adynál. Igaz, csak egyetlen pillanatra, amelyről Ady azt írhatta: „Szent sajkás, ki vad, zord folyamon, alkonyi napon megy a mély tenger felé. S mi a nyomában leszünk a szivünkkel.” De mire ezt leírta, Adyval már repült a hajó, rajta a „holnap hősé”-vel; és Telekes Béla „fekete gályá”-ja a nyomába se tudott szegődni többé. Egy pillanata volt, mikor a jövőt „jövőm”-nek szólíthatta. Volt egy pillanat, amelyben ő adott költői nevet a pillanatnak. S az ilyen pillanatok villanófény-erejűek. Megrögzítik magukat az időben. Telekes Béláról ma sem mondhatunk többet, mint amit Ady 1906-ban, Illyés 1930-ban elmondott. De annyit ma is el kell róla mondani.

[1975]
131
Ady – angolul
René Bonnerjea fordítása

Megint egy új Ady-fordítással lett szegényebb a magyar irodalom. René Bonnerjea fordítása kiválóan alkalmas arra, hogy minden jobb ízlésű angolt jó időre elfordítson Adytól és attól a magyar irodalomtól, amelynek ez a költő a kiemelkedő alakja.

A bevezetőben szinte kánkánt jár a dilettantizmus, minden ismert figurájával és fordulatával. (… fiatalkorában Ady) „több időt töltött kocsmázással, alacsonyrendű nőszemélyek társaságában, mint tanulószobájában a könyvei mellett.” „Ady nem törekedett polgári karrierre. Érezte, hogy ő magasabb dolgokra született, ezért elhatározta, hogy otthagyja az egyetemet és minden idejét a költészetnek szenteli.” (íme, a ma divatos zsenikomplexum, amelynek legfőbb ismérve a tanulatlanság.) Aztán azt is megtudjuk, hogy „mikor Ady találkozott Diósi asszonnyal, nem volt már újonc a szerelem terén”, meg azt is, hogy „mikor az Új Versek 1906-ban megjelent, olyan hatása volt, mint az égő csóvának, amelyet a lőporoshordóba vetnek.” S értesülünk arról is, hogy Adynak Lédához írott versei „olyan tüzesek, mintha nem is tintával, hanem önnön kiontott vérével írta volna őket”. Nem hiányoznak a divatos eszmék sem, ugyancsak divatos képzavarokba ágyazva: „Ady, mint fajtájának hű fia, régesrég, a történelem hajnalán jött be Magyarországra, a Vereckei szoroson.” A Góg és Magóg első sora „arra szolgál Adynak, hogy elmondja, miszerint ő a nyugati történelmen keresztül látott magyar”.

Végül, a saját munkájára térve, azt a kerek és egyszerű elvi megállapítást teszi, hogy „a két nyelv különbözősége gördíti a legnagyobb akadályt a fordítás sikere elé”.

A fordítások pedig: mintha Ady legrosszabb epigonjait olvasnánk. Bonnerjea csalhatatlan érzékkel meglátta és visszaadta azt, ami Adyban modorosság és kicsiség, ami tisztátlan és szo135rosan egy emberhez kötött, s kicsúszott ujjai közül mindaz, ami általános és örök, zengés és tisztaság. A Halál rokonát így kezdi: „Lo! I am the relative of Death.” Ha egy fiatal magyar költő szórakozottságból angol eredetinek hinné a verset (Karinthy ismert humoreszkje szerint), valahogy így kellene, hogy magyarítsa: Sej-haj, én a halál rokona vagyok. Vagy, ha belenyugvóbb vérmérsékletű: Nos, én a halál rokona vagyok. Hush, bah! halt lo! úgy lepik el a verseket, mint a dögök a legyet. Néhol meg, ahol szinte elkerülhetetlen volna az indulatszó, ott egyszerűen elhagyja, mint a Meghívott halál utolsó sorában. (De jaj, gyáva vagyok. – But I am a coward.) A rímmel imponáló szabadsággal bánik; néhol észre sem veszi, hogy egyáltalán létezik, és a Mese meghalt című verset rímtelenül fordítja; másutt a szabályos rímelésből el-elhagy egy rímet (A könnyek asszonya; A Gare de l’Esten), másutt meg éppen kevesli Ady rímeit, s a sajátjával jócskán megtűzdeli a verset. Így cikornyázza ki az Ős Kajánt, A tó nevetett vagy A vállad címűt. Csak egymás mellett álló rímeket vesz észre, és az Adyra oly jellemző öt-hat-hét soros strófák, amelyekben a rím az első és utolsó sort fogja egybe, teljesen széthullnak az ő páros rímei között.

Egészében kellene idézni a három főverset, a Góg és Magógot, az Ős Kajánt, és a Szeretném, ha szeretnéneket, amelynek angol címe Craving for Affectionnak hangzik. Ezekben a versekben éri el tetőfokát a két nyelvnek a fordító által is zseniálisan konstatált „különbözősége”, s itt valóban akadály akadályra gördül a fordító elé. Így történik meg, hogy a „látva lássanak” a magyarokhoz hasonló szerkezettel van angolítva (más szót erre nehéz használni): „That seeing they may see me”.

Ezekkel ellentétben, jól sikerült Ady első debreceni kötetének három darabja: Divina Comedia; A színházban és Finita. De miért kell ezeket lefordítani?

A bevezetés és a fordítás művét teljessé teendő, a versek előtt ott találjuk a fordítónak Ady Endréhez címzett, hosszú francia nyelvű költeményét, amely a lábjegyzet szerint a fordító 1939-ben megjelent Alexandrins Barbares című kötetéből való. Leconte de Lisle hasonló című könyvében (amelyre a cím nyilván utal), a költemények tárgyai barbárak. Itt azonban a cím szó szerint értendő: a barbár jelző valóban az alexandrinusokra vonatkozik.

[1941]
136
Babits-alkalmak
1/ Levelezése Juhász Gyulával és Kosztolányival

A levélírás az ifjúság művészete. A szó szoros értelmében vett fiatalság – s átvitt értelemben is, az irodalmi megújhodás korszakáé. Babits, Juhász, Kosztolányi levelezésén is – a dokumentumokban s kivált nyilvánosságra került dokumentumokban oly szegény magyar irodalom egyik legbecsesebb emlékanyagán – e kettős ifjúság hasonlíthatatlan fénye ömlik el. Egy soha meg nem ismétlődő hajnalé.

Amely többszörösen is megismételhetetlen. Nemigen ír többé hosszú irodalmi értekezéseket levélben az, akinek ehhez lapok, folyóiratok, könyv, rádió, sőt televízió áll már rendelkezésére. És a baráti érzelem heves fellobbanásainak sem levélben keres megnyilvánulást, akinek keze ügyében ott van az annyira kikívánkozó közlendőket s hozzá még az oly izgatottan várt választ is azonnal közvetítő telefonkészülék. S minthogy a technikai fejlődés nagy arányokban – s vele a levélnek mint műfajnak lassú elhalása – éppen e nagy költők pályája folyamán bontakozik ki, levelezésük nemcsak egyik leggazdagabb, de valószínűleg egyik legutolsó ilyen dokumentum is a magyar irodalomban. Jól nyomon követhető ez a levelezésük fokozatos ritkulásán, mely persze ifjúságuk múlásával, egyéni útjuk megtalálásával, írói érvényesülésükkel is párhuzamos. (Úgy látszik, a művész olyan állatfaj, amely csak addig szeret falkában járni, amíg útját keresi, s a már megtalált utat külön-külön, egyedül kell végigportyáznia.) Egy-egy későbbi levelükben fájdalmas nosztalgiával maguk is utalnak erre, mint Juhász Babitshoz írván: De talán magadról is láthatod már, hogy ha az ember nagy és híres író lesz – mert te igazán az vagy, hiába is tiltakoznál! –, akkor nehezen ír levelet. A kezdetben hetenként váltott, szenvedélyes és 163nemegyszer tanulmánynak is beillő levelek széles medre fokozatosan apad az utolsó évek egy-két soros üdvözlő, meghívó vagy félreértést tisztázó lapjaira. S mint ahogy már az ő későbbi éveiknek sincs, az utánuk jövő irodalmi korszakoknak aligha van és aligha lesz még egyszer az övékéhez fogható levéldokumentuma. Annál becsesebb kincsünknek kell tekintenünk ezt, s annál nagyobb örömmel üdvözölnünk most teljes kiadását.

A leveleknek szám szerint is több mint a fele, a terjedelmet tekintve azonban kétharmadánál is nagyobb része a költők pályájának első négy esztendejéből való, pontosabban azokból az évekből, amelyek voltaképpeni pályájukat megelőzik, a pályára való felkészülés mindennél izgalmasabb, mert homályban burjánzó tenyészetéből, a húsz-huszonnégy éves fiatalemberek első irodalmi próbálkozásainak idejéből: 1904-től, mikor még egyiküktől sem jelent meg nyomtatásban semmi figyelemre méltó, 1908-ig, mikor közülük a legtartózkodóbb, hallgatását legnehezebben feladó Babits is teljes fegyverzetben a nyilvánosság elé lép, először A Holnap korszaknyitó antológiájában.

Az új magyar irodalom születésének legendás esztendei ezek. Micsoda évek! Egy egész rejtett geográfia vulkanikus kialakulásának ideje! Diákszobákban, vidéki házak csöndes, nyári lugasaiban, eldugott kis redakciókban, frissen elfoglalt tanári szobákban, egy-egy kurta, külföldi kiruccanás sietős hotelszobáiban fakadnak mindenfelé az új magyar források, amelyek egymásról mit se tudva is ellenállhatatlan erővel indulnak egymás felé, hogy azzá a hatalmas folyóvá váljanak, amelyet ma, egy félszázad távolában úgy nevezünk: a nagy Nyugat-generáció. Egymagukban is mind csodálatosan közös célra törnek. Azért olyan lelkesítő számukra, amikor találkoznak egymással. Önmagukra ismernek a másikban. Nem ellentétes, de azonos pólusaik közeledésének, találkozásainak kicsapó forrósága még ma is csak úgy perzsel.

Lélegzetállító, ahogy ezek az ismeretlen fiatalemberek teljes biztonsággal ismerik fel előre azt a rendeltetést, amire hivatva vannak. Ma, egész pályájukra kényelmesen visszatekintve, sem kell sokat korrigálnunk rajta. S micsoda komolysággal, a nagy tettekhez egyszerre szükséges bálványimádással és képrombolással, munkával és szenvedéllyel készülnek felismert sze164repük betöltésére! Csak ne várni sohasem, mindig késő van már! – kiáltja türelmetlenül a tizenkilenc éves Kosztolányi. Három, négy nyelven olvasok, írok és fordítok. Babits második levelében így válaszol neki: Talán érdekli Önt, hogy mit csináltam? Tehát, igen, természetesen mindennap éjjel 10-től 3-ig dolgoztam. Dolgozni! Ez ezeknek a leveleknek leggyakoribb szava. Kosztolányi nem olvassa, hanem „feldolgozza” „a nála levő Poe-kötetet”, s ez időben legfőbb bálványának, Ibsennek Pestről való elutazta alkalmából mondott búcsúszavát idézi: Dolgozzatok! A nagy költő nem talált szebb búcsúszót – írja Juhásznak. – De van-e szebb ennél? S Juhász így Kosztolányinak: Poussin, Raffael, Rubens világában élek, de minden irányban készülök az élet nagy palesztrájára… Készen, egészen, mosolyogva, éretten, fegyveresen akarok kipattanni a semmiségből – három év múlva. S még ez a „három év” is, mintha menetrendszerű pontossággal lenne kiszámítva: éppen akkorra jelenik majd meg a nagy feltűnést keltő első verseskönyv, Juhász Gyula versei címen.

Nemcsak ő, mindnyájan „minden irányban” készülnek, „az élet nagy palesztrájára”. Semmit sem akarnak elmulasztani, ami saját kifejlődésükhöz és közös, nagy céljukhoz, az új magyar irodalom kifejlesztéséhez szükséges lehet. Ha pontos listát készítenénk a leveleikben, akár csak az egy 1904-es év leveleiben említett olvasmányaikról, egy akkoriban teljesen ismeretlen világirodalom állna előttünk, amelyet a magyar közönség – éppen az ő révükön – csak az elkövetkezendő évtizedekben fog megismerni. Két levél közt felfedeznek, áttanulmányoznak és oltárra emelnek egy-egy írót, hogy a másik levélben már egy másik kedvéért ledöntsék onnan. Szédületes tempóban fognak hozzá egy olyan irodalmi fejlődés sűrített feldolgozásához, amely a magyar irodalomban nem ment végbe, s amely nélkül az ő feladatuk, a korszerű, modern irodalom megteremtése magyarul is, lehetetlen lenne. S ezzel együtt türelmetlen szenvedéllyel fordulnak szembe a korabeli, elmaradt magyar irodalommal. Íme, Kosztolányi szertelen szavai: A pokol mélységes fenekére, a gyehenna lángoló torkába kell vetni a Beöthyket, Endrődyket s más ily finomkodó, pofákat vágó bűvészeket. S akkor lehet csak dolgozni.

S amily holdkóros biztonsággal végzik a maguk feladatának meredek faljárását, olyan megejtően ismerik fel társaikban is az 165elhivatottságot. Hogy a sok közül csak egyet idézzünk. Kosztolányi Babitshoz: Ön, édes barátom, a mi nagy és nemes fajunk megtestesült zsenialitása. Petőfi unokája. Egy kölyök-Arany.

Persze – s e gyűjtemény ebből a szempontból is különösen érdekes – megnyilvánul mindjárt ennek az egymást bálványozásnak a negatív oldala is. Kosztolányi fent idézett levelében szenvedélyes igazságtalansággal határolja el magát a máshonnan épp akkor a magyar irodalomba törő Adytól. Ahelyett hogy örömmel üdvözölné, s észrevenné, hogy éppen Petőfinek ő az egyenesebb ágon származó, közvetlen „unokája”. S a levelekben izgalmas nyomon kísérni az új magyar irodalom hatalmas folyamában már kezdettől fogva egymásnak feszülő ellentétes áramokat, amelyek majd sokkal később, a hírhedt Kosztolányi-féle Ady-vitában robbannak ki teljes erejükkel. De a csírájuk már itt megvan e levelekben.

Éppily izgalmas felfedezni egyes elejtettnek látszó megjegyzésekben, egy-egy stílusfordulatban, a későbbi, nagy művek még szűz termőtalaját. Például Babits sokkal későbbi Atlantis-versének ismeretében olvasni e levélrészletet: …mikor én az elsüllyedt városról álmodom; a fürdő világról, melyet a víz, az én vizem tisztára mosott… Vagy annál, aki a Szegény kisgyermek panaszait később oly elragadóan fejezte ki, ezt: Mindég arról álmodok, hogy gyerek vagyok, s oly érzelmeket érzek ilyenkor, amelyeket kifejezni sohasem tudok… S ahogy a Dózsa feje és Dózsa után másfél évtizeddel későbbi forradalmi költőjénél, mint költői tárgy, Káin, Oresztész, Krisztus, Napóleon neve mellett egyszerre teljesen váratlanul felbukkan a korabeli irodalomban ismeretlen Dózsa György neve.

Török Sophie értékes, régebbi gyűjtése alapján Belia György biztos kézzel rendezte sajtó alá az általa ki is bővített anyagot, gondos jegyzetanyaggal, a levelek, művek és nevek jól kezelhető mutatójával segítve az olvasó tájékozódását. Csak egy későbbi kiadás érdekében érdemes felhívni a figyelmet olyan tévedésekre, mint mikor a jegyzet nem veszi észre, hogy Juhász egy helyen (77. sz. levél) Ophélia szájába adja Cordélia közismert shakespeare-i mondását: hallgat s szeret, vagy mikor Babits Jövő, te szép jövő… kezdetű szonettjét meg nem jelentnek mondja (23. sz. levél és jegyzet), amely pedig egy 1909-es dátummal el166látott Útinapló című prózai írás versbetétjeként több ízben is megjelent, kötetben először, tudomásom szerint a Tímár Virgil fia (Athenaeum, második kiadás, év nélkül) 127. oldalán.

[1959]
2/ A költő verset mond

Egy régi emlékkel kell kezdenem. Még diákkoromban történt, az akkori Vajda János Társaság keddi költői estjeinek egyikén. Egy fiatal költő lépett a dobogóra, és ünnepi csendben mondani kezdte egyik versét, amelyben – akkori stílusa szerint – versenyt szikráznak a csillagok és rég volt királylányok porló csontjai a föld alatt. Halkan, egyetlen gesztus nélkül, keskeny ajkai között összeszorított hangjának egyetlen lazább modulációja nélkül végigmondta a hosszú verset, oly rendületlen egyhangúsággal, szinte annyira részt sem véve saját hangjának tőle független működésében, hogy már hosszú másodpercek óta befejezte, s a közönség még mindig nem vette észre, hogy vége van. A taps, a megváltó, amely visszamenőleg érvényesíti azt a mindig kicsit menthetetlennek érzett dolgot, hogy valaki egymaga kilép számos más ember elé, és „produkálja magát”, nem csattant fel; a csend, amely a szavalás alatt oly ünnepinek és tiszteletteljesnek érződött, egyszerre maró gúnnyá változott, nyilvánvalóan váratlan arculcsapása a pódiumon még mindig mozdulatlanul álló költőnek. Senki se akarta. Senki se tehetett róla, legkevésbé a műve. Csak ő maga, aki a verset, amelyet a papíron megalkotott, a pódiumon szinte megsemmisítette.

Jól emlékszem az esetre, mert gondolatban végigszenvedtem a költővel az érdemeletlen kínnak e hosszú pillanatait, a költő szégyenét, aki jelenlétével, ahelyett hogy felemelte volna, maga alá tiporta önmagánál is drágábbnak tartott művét.

Mindez – éppen az éles ellentét miatt – húsz esztendő múltán arról jutott eszembe, hogy a Rádióban a Babits-évforduló alkalmából újra hallani lehetett az Esti kérdést a költő előadásában, amit a hanglemez megőrzött az utókornak. Nem arról akarok szólni ennek kapcsán, milyen borzongató élmény teljes jelenvaló érzékletességében hallani valakinek a 167hangját, aki már régóta nem beszélhet. Olyan csoda ez, aminőkhöz a technika káprázatos bőséggel szoktat hozzá minket e században; hamarosan oly mindennapivá válnak, hogy szót sem érdemelnek. De az már, úgy érzem, érdemel egy szót, mert valami különösre, első pillanatban megfoghatatlanra utal: miért, hogy halott énekesek hangjának hallatára nem érezzük ugyanezt a borzongást: azoknál csak művészetük ragad el, vagy hagy közönyösen, értéke szerint. Babits szavalatában az eleven élet titokzatos jelenléte ráz meg.

Honnan e különbség, és mit jelent? Szemben a Vajda János Társaságbeli sikertelen versmondással, Babits oly páratlan hatással tudja elmondani versét, hogy – elnézést mindenkitől, akit illet – minden előadóművészetet megszégyenít. És éppen azzal, hogy – nem művészet. Mert vajon azzal hat-e Babits, hogy birtokában van a nagyszerű versmondás oly ritka képességének, a kivételes beszédtechnikának, a finom moduláció eszközeinek, a hangvétel és hangsúlyozás billenékeny elektromérlegének? Ha így volna, semmi különös nem lenne benne. A különös éppen az, hogy mindezeknek a képességeknek egyáltalán nincs birtokában. Fáradt hangja el-elcsukló, „szép”-nek semmiképp se mondható, ejtése hibás, személyhez kötött, nyoma sincs benne annak, amit az artikuláció általánosításának lehetne nevezni, s ami nélkül valamire való színészi beszéd el sem képzelhető, tele van zavaró felhangokkal, amiket sehogy se képes – nem is akar – megzabolázni, mindehhez természetesen még a lélegzetvétele is rossz. Meggyőződésem, ha bárki másnak a versét mondaná el így, legfeljebb, ha érdekes lehetne; ha pedig bárki más az ő versét mondaná el így, rossznak éreznénk, talán még tiltakoznánk is ellene a költő nevében.

Csakhogy – s ez a kérdés kulcsa – éppen így senki más nem mondhatná el. Éppen ez benne a megejtő és megrázó, hogy itt a leírt és a mondott szó olyan eggyé válik, amilyen semmiféle – akármilyen kongeniális – művész előadásában sem lehetne. A legremekebb versmondó is mindig valamit elvesz a versből: azt, ami az ő egyéniségétől idegen, ami az ő eszközeivel nem fér össze; és valamit hozzátesz a vershez: a maga egyéniségét, a maga művészetét. Az elmondott vers immár nemcsak a költő verse, hanem költő és előadó közös alkotása. A költő saját elő168adásában – szerencsés esetben – maga a vers szólal meg, hiánytalanul, mintha egyszerre magának teremne hangja. S ebben a költői egyéniségnek, a vers születésének egyik titka van elrejtve: az, hogy az igazi vers utánozhatatlan és egyszeri benső ritmusának titkos kottája ott van megírva a költő legtestibb valóságában, mindennapi beszédének lejtésében; mintegy a költő szervezetének függvénye, vérkeringése a költő vérkörének lüktetésébe van kapcsolva, akár a magzaté az anyjáéba. Így, a költő fizikai hangjába öltözve, a vers szavai a legrájukillőbb ruhában jelennek meg; azon a hangszeren szólalnak meg, amelynek hangjaira egykor megszülettek.

Az Esti kérdés szinte páratlan, ötvenhárom verssoron át kanyargó egyetlen versmondatának bonyolult szövevényén senkinek az előadása nem vezethet végig tévedhetetlenebbül, mint Babits rekedten éneklő, töredezett hangjai. Senki sem találhatja el, hol a rímek szinte túlzó kizengetésének, hol meg a ritmus és értelem sodrában éppen csak futó felvillantásának ezt az egyszeri, csak erre a versre és semmi másra nem érvényes arányát; senki se tudná ennek a kettős, először állító, majd kérdő felsorolásnak ezeket a fortéit és pianóit ezzel az észrevehetetlen átmenettel egy pillanatra teljesen leállítani a közepén, hogy „emlékektől terhes” fejünket valóban lecsüggessze a „márványföldre” az egész mindenség hiábavalóságának „gyáva” gondolata, melyre a legutolsó kérdés mégis bátor nemet felel.

Félreértés ne essék: mindez egy pillanatig sem kíván a versmondás nagyszerű és egyre népszerűbb művészete ellen szólni. Csak arra a jelenségre akar rámutatni, van a hitelességnek egy minden művészeten túli foka. S hogy a vers mondás nagyszerű művészet – de külön művészet; a költő saját maga által elmondott verse viszont mintegy magától, legsajátabb, belső törvényei szerint válik írott szövegből hanggá. Innen van a külön, mással összetéveszthetetlen varázsa.

Természetesen csak egyes esetekben. Babitsén kívül magam még Füst Milán Öregség című versét tartom ilyenként számon (amely szintén megvan a Rádiónak lemezen); Illyés Gyula Nem volt elég című versének lélegzetállító elmondását az 1948-as kiskőrösi ünnepségeken, és Eluard-nak egy csodálatos lemezét.

A jelenség kivételes voltát véletlenségből még valamin ellen169őrizhettem. Ugyanezekben a napokban adta a Rádió Ódry Árpád Ady-verseinek szép felvételét is. Ódry versmondásán ma is érezni a hatalmas egyéniséget, a kivételes művészetet, mégis avultnak, múzeumi anyagnak hat; csak azzal a tudatos kommentárral élvezhető igazán, hogy: íme, így szavalt huszonöt esztendővel ezelőtt a legkiválóbb magyar versmondó, ez volt az akkori idők stílusa. Egyszóval: elsősorban történeti értéke és érdeke van. A költő versmondása – mely körülbelül ugyanakkorról való – teljes közvetlenséggel hat, éppen, mert – ha lehet ezt mondani – nincsen „művészi stílusa”, ami elavuljon. Az élet forró pecsétje rajta. Nem művészt hallunk itt, akinek eszközei – bármilyen tökéletesek voltak is a maguk korában – az idővel együtt fakulnak és avulnak, hanem egyszerűen egy beteg, öreg ember hangján azt, ami leginkább, legmélyebben azt, amit alkotott.

Nemrégiben olvastam, hogy a magyar hanglemezgyártó vállalat is foglalkozik azzal a gondolattal, hogy zene mellett prózai lemezeket is közre fog bocsátani. Milyen hálás is lenne az egyre versszeretőbb magyar olvasóközönség, ha a közelmúlt vagy akár a jelen nagyjainak hanglemezen levő hangját is eljuttatnák hozzá. Aki például Babits verseinek kötete mellett ott tudhatná könyvespolcán az Esti kérdés (és még néhány meglevő Babits-felvétel) lemezét is, teljes joggal úgy érezhetné, hogy teljesebb birtokába jutott a költőnek, mint eddig bármikor.

[1959]
3/ Olajág Babits kertjéből
Naplójegyzet

Gyergyai Albert, akivel együtt zarándokoltunk ide, elmenőben kis ágat tör az ablak alatti, hatalmas olajfáról. Valahányszor itt járt, mindig ezt kapta útravalóul – a mestertől, ahogy még most is nevezi.

Orrunkban az olajfa könnyű, ezüstös illatával megyünk lefelé az ösvényen, amely ugyanolyan, mint amikor először jöttem rajta fölfelé Bókával, Devecserivel, csak éppen most Babits Mihály útnak hívják. Nekem akkor is Babits Mihály útja volt.

170

Az emlékezetemben tolongó verssorok mintha most nőnének ki ezekből a meszelt falú szobákból, ebből a kertből, tájból, magas horizontból, mégis hiába keresek köztük egyet is, amely a „másik georgina”, „csillagnéző barlang”, „asztalom bús szirtje”, „függönyös veranda”, „őr diófánk”, „megtört fű csúcsán lógázó csiga”, „madárlábon járható ágakon pár szem” cseresznye, „zöld here és baltacim”, „a kerti sok kisírtszemű virág” és mind, mind e „reszkető zöld karzatok” esztergomi enciklopédiájában – ezt az olajfát is számba venné. Pedig mi mást választhatott volna méltóbb jelképéül éppen a babitsi költészet? Ez az apró hiány valami mélyen babitsi s egyben általános érvényű titkát sejteti meg a költészetnek. Éppen azt, amit a legkevésbé sejtenek azok, akik csak közvetve kerülnek szembe a titokkal, s nem folytonosan állják tekintetét; ezért fogadják a hitelezők követelőző gesztusával azt, amit a költészettől kapnak, a megajándékozottak meglepett öröme helyett.

Mari sohasem járt itt, előtte hát én villogtattam hivalkodva egyetlen hajdani látogatásom féltve őrzött, szegényes kincseit. Míg Berci bácsi észrevétlenül halmoz el mindkettőnket azzal az utánozhatatlan szerény gazdagsággal, amivel e század magyar – és francia – irodalmának Krőzusai tisztelték meg: emlékeivel.

S nemcsak emlékei, puszta jelenléte is eleven áramot szikráztat fel a tárgyak halott pórusaiból. Mondjátok meg Gyergyainak – olvassuk az egyik tárló üvege mögött a reszkető írást, azét, aki már csak így tudta kívánságát kifejezni, s az idő, mint a rádióban a fading, hol mintha eltűnne, hol újra felerősödik bennünk.

E kis ház, mely az „ómód elhúzódó” költő „polgárilag és meghitten” lakott „óciuma” volt, s lett ma hivatalos elnevezése szerint Babits Mihály Múzeum, ezáltal válik valóban múzeummá, vagy azzá, aminek a múzeumnak lennie kell: a felidézett emlékek hirtelen jelenné válásával, amit a szűkösen és kissé hűvösen elrendezett tárgyak alig-alig lehelnek magukból.

Kicsit lakatlanok ezek a falak – még mindig inkább annak a helynek a hűvösét árasztják, amelyet valaki elhagyott s nem annak a melegét, amelyet az eleven emlék újra benépesít. Keresem – s nem tudom megmondani, miért. Talán mert annyira egyedül vagyunk itt? Mert e szép májusi délutánon nem liba171sorban kellett felkapaszkodnunk e keskeny csapáson a kertek alatt? Mert a városban többször is kérdezősködtünk az odavalósiaktól, s mindannyiszor csak tétova választ tudtunk kapni kérdésünkre: merre a legközelebb a Babits-házhoz? Mert nem fogadott értő és lelkes kalauz, akinek – érezni – szenvedélye, hogy a ház hajdani – s örökös! – lakójának alakját felidézze a látogatók előtt? S mert nem bocsátott el még egy árva vendégkönyv se – ebben a házban, melynek fala is máig eleven vendégkönyv?

A ritka képek s még ritkább tárgyak – egy fotel, egy asztal, egy írógéptető – mozdulatlan sorát csak a bennünk tolakodó verssorok mozdítják meg, ahogy a Toldi szerelme gyönyörű hasonlatát mintázva tolonganak:

…hogy szóhoz jutni nem bírunk a szótul,
mint szűk edényszájon víz ha igen tódul –

s még erre is rögtön rácsap a babitsi felelet:

Ajkam annyiféle hang
ostromolja, hogy már néma…

Mert újra érzem az első látogatásnak azt az elnémító remegését, némítót kétszeresen is: a megilletődéstől meg attól, hogy a fogadtatása is némaság volt: egy félelmesen néma költő, aki már nemcsak az ajkát ostromló annyiféle hangtól nem talál szavakat, hanem a gégéjét ostromló sejtek burjánzásától. Milyen borzongatóan idézte fel az Európai Irodalom Történetében kedves költőjének, Baudelaire-nak tragikus pusztulását: „A szavak művésze asphasiába esett: elfeledte a szavakat. Anyja mint roncsot vitte haza Párizsba meghalni.” Babitsnak nem a kábítószerekkel roncsolt agya, a szervezete „feledte el” a szavakat. S ez még borzongatóbb volt. Köszönni sem tudott, csak a takarón nyugvó kezének gyönge emelésével. Azt szerette – természetesen azt is várta –, hogy minél többet beszéljenek neki: esztergomi verseinek főmotívuma a posta, a postás, melyek aztán a nagy versben – Csak posta voltál – a mindennapok mozzanatából élete nagy jelképévé nőnek. A hallgatásába börtönzött a 172postát várta, a híreket, s mindennél inkább a hangos postát, az eleven szót, mindenkitől. De engem elnémított a némaság. Az egész hosszú napon, azt hiszem, alig szóltam, legalábbis egyetlen szavamra se emlékszem. Pedig mikor Pesten, az Attila utcai lakásban először voltam nála, alig tudtam tartóztatni magam, nehogy tiszteletlen legyek, mindent el akartam volna mondani, mintha ő volna a minden gondolatok próbája, minden kimondott szó mértéke. Most – minden ésszerű meggondolás és illendőség ellenére – úgy éreztem, csak sértheti a beszéd, s az kényszerű némasága előtt csak a vállalt némaság tiszteleghet.

Különös hős volt a beteg Babits. Egy izomtalan, csonttá soványodott, mozdulatlan, az ágyon alig kiemelkedő domborműként fekvő Laokoon, akinek kiáltása éppoly néma, mint a kőbe vésetté. De még akkor sem csak a maga kígyóival csatázott, velünk együtt viaskodott a mindnyájunk derekára tekerődőkkel. Tudjuk, kényszerű némaságában is cinkosnak ítélte a némákat.

Az ifjúságnak – csak az ifjúságnak – vannak olyan pillanatai, melyek egyszeriben felérik az ábrándot. Melyek szilárdan megkötik a futóhomok vágyakat. Az a délután egyike volt azoknak, amelyekben a világ semmilyen hívása nem mozdíthatott volna ki onnan, ahol voltam.

Betűztem a két szobát elválasztó boltív festett félkörén ma is olvasható horatiusi szavakat: NON EBUR NEQUE AUREUM… Sem ivorból, sem aranyból… S mindjárt meg is akartam magamnak fogalmazni, miből is épült hát ez a ház, amelyet lakója még egy másik, egy Arany János-i jelmondattal is megalapozott:

Nem is úgy épült, hogy századokig álljon,
Csak rövid tanyául, mint a fecskefészek…

Olyannak kell, olyannak kellene lennie most is e háznak, hogy az odalátogató fiatal ember egy pillanatra elnémuljon, ha belép. S ha megfogalmazni nem tudja is, érezze, miből épültek a falai. Micsoda küzdelemből. A szenvedés s a szenvedés fölötti győzelem – s mi több, az ember saját határait is leküzdő bátorság 173olyan anyagaiból, amelyek, percnyi létünket meghazudtolva, a házfalaknál is inkább arra születtek, hogy századokig álljanak.

S legalább egy ágacskát vigyen innen magával a megindultság olajáról.

[1964]
4/ Esztergomi emlékműve előtt
Borsos Miklós domborművének leleplezésén

Vörösmartyról beszélni, Vörösmarty napján, s minden városok közt épp Vörösmarty városában: oly feladat, amely előtt az ember valósággal megint diák lesz.

Elnézésüket kérem, hogy idézettel kezdtem. Abban a zavarban, amelybe tisztem ejt – hogy arról kell szólanom, akire mindig csak úgy tudtam gondolni, mint a Mesterre, aki nemcsak engem, az emberöltőkkel fiatalabbat tett magától értetődően tanítványává, hanem a vele egyívásúakat is –, csak az menthet meg a dadogástól, ha mindjárt elöljáróban az ő szavaiba fogózom.

Babitsról beszélni – Babits emlékművének leleplezésekor s éppen itt, abban a városban, amelyet Babits maga választott magának –, kit nem tenne e feladat diákká, újból éppoly félszeggé és megilletődötté, mint azt, aki valaha először kaptatott fel hozzá azon a kis ösvényen, amely ma az ő nevét viseli?

S akinek számára Babits Mihály neve és műve valóban a saját diákéveivel forrt össze. Mikor Babits Mihályt megismertem, s mindaddig a rövid ideig, amíg ismerhettem, diák voltam még társadalmi helyzetemet illetően is, még inkább az életben és költészetben, s fájdalmas diákként, egy kicsit az ő halálán tanultam meg azt is, milyen a halál.

Diákként állok most is e kő előtt, alig azonosíthatva magamat azzal, akinek itt beszélnie kell, s akinek szavai után feltárul előttünk az ő arcmása. Megint diákként, immár azt igyekezve megtanulni tőle, milyen a halhatatlanság.


174

Életem egy kis vidéki városban kezdődött a múlt század nyolcvanas éveinek elején; olyan ez, mintha regényben olvasnám – írta 1939-es rövid önéletrajzában.

S huszonöt évvel ezelőtt, a második világháború legválságosabb időszakainak egyikében, egy másik magyar kisvárosban fejezte be életét, itt, Esztergomban, amelyet szabad választás útján avatott élete, s úgy kell hinnünk, halála székhelyévé is. Sokaknak ez is bizonyára úgy hangzik már, mint egy regény epizódja, az utánajötteknek, a legtöbbnek az itt jelen levők közül is, azoknak, akik már csak a halhatatlant ismerték meg. Nekem, akinek még az élőt és a halottat volt alkalmam ismerni, mindez eleven valóság, a saját életem része, s alig hihető, hogy negyedszázaddal ezelőtt történt.

Hogy éppen negyedszázada annak a nyári napnak, amelyen temették. Már a vonaton, amelyre egy balatoni állomáson szálltam Devecseri Gáborral együtt, az a hiedelem keríthette hatalmába az embert, hogy egy országos találkozóra tart: ünnepre – a gyász helyett. A többi kocsiban is egyre-másra ismerősöket fedeztünk fel, Jankovich Ferencet, Takáts Gyulát, másokat, akik ugyanazért szakították meg nyári aranyidejüket, ugyanoda tartottak, ahova mi, s ugyanazzal az érzülettel telve. Azóta sem vettem részt temetésen, ahol kevesebb szó esett volna a halálról és több az életről: a példáról, amely ránk maradt, a feladatról, amely ránk szakadt, s a fogadalomról, hogy nem leszünk hozzájuk hűtlenek.

E temetés egyedülálló hangulatát, azt a szinte bevallhatatlanul rendhagyó érzést, amelynek megfogalmazásával még most, huszonöt év múltán is olyan kínosan küszködök, s amely akkor mindnyájunkat eltöltött ott, Hunyady Sándornak, a nem sokkal később már szintén oly korai halottunknak volt bátorsága kimondani, szinte még helyben, abban az alig pár sornyi, mégis feledhetetlen írásban, amellyel a Babits Emlékkönyv zárul:

A temetésen tele voltam részvéttel. De volt bennem valami más érzés is. Kerestem magamban, hogy mi az? És megdöbbenve ébredtem rá, hogy jól érzem magam. Nem kellett soká tűnődnöm, hamar világossá vált, hogy miért. Azért éreztem jól magamat, mert mindenkit szerettem, aki a temetőben összegyűlt. S néhány sorral alább: A csillag eltűnik, de fénye világít. Megnyugtat, fölemel. Vonzása összegyűjti azo 175 kat, akik szeretik egymást. Egymásra nézhetnek a ravatal körül. Azt gondolhatják, hogy nincsenek egyedül. És olyasfélét érezhetnek valami megfoghatatlan iránt, mint a szerelem.

Hogy mit jelentett az, nem lenni egyedül, s mindenkit szeretni tudni, akit magunk körül látunk… Magát a babitsi életmű titkát jelentette akkor. De ehhez legalább néhány mondat erejéig fel kell idézni a pillanatot, amelyről szó van. Magyarország gyászos hadba lépésének első hónapjait éltük, a magyar társadalomban hosszú ideje fövő mérgek lassan kikezdték már a legmegbízhatóbbnak látszó, a legjobbakat egybefűző kapcsokat is (Fő-e új méreg, mely közénk hatol? – Emlékszünk a kor másik nagy költőjének fájdalmas kérdésére.) A Babits által oly előszeretettel nagybetűsen írt „Szellem” egyre kevésbé bizonyult ellenállónak a külső és belső barbárság romboló erejével szemben; egyre inkább felfedte önnön természetét – éppen azt az egyetlent, amelyet Babits nem tudhatott benne felfedezni –, hogy csupán függvénye a tőle nagyon is távol esőnek látszó anyagi viszonyoknak. Babits mégsem egészen hiába bízott erejében. Az ő szellemének ritka csillagvonzását éppen ezért mi sem bizonyítja jobban, mint ez a még halálából is sugárzó erő: hogy még ebben a pillanatban, a nemzeti és emberi értékek katasztrofális zuhanásának idején is a legigazabb értékek jegyében tudta koporsója köré gyűjteni a legigazabbakat.

Hogy mindnyájan, közülünk még azok is, akik – mint Kassáknak az alkalomra írt verse mondja – egy életen át harcban állottak vele, egy pillanatra ugyanazt a kérdést éreztük feltolulni magunkban, azt, amelyet Illyés Gyula fogalmazott meg:

Ki tudja, nem az lesz-e életünk értelme, hogy láttuk őt? Nem az lesz-e a legnagyobb mondandónk a jövőnek, hogy szemtanúk voltunk?

Ha most, egy negyedszázad – s milyen negyedszázad! – múltán, az idő annyi megrázó tanulságával felnőve, némiképp eltúlzottnak érezzük is e szavakat, az, hogy valaki ilyen túlzásra késztette – nem egy kortársát és tanítványát, hanem mindannyiunkat, a magyar irodalom akkori nagymestereit és kisinasait egyaránt –, nem tanúskodik-e éppen ez mindennél inkább a nagyságról? A kikerülhetetlen hatásról, amelynek bűvöletében oly magától értetődően tekintettük őt csillagvilágunk közepének, mint a Kopernikusz előttiek a földet?

176

A Babits Emlékkönyvnek, e páratlan dokumentumnak minden egyes közleménye erről tanúskodik. Arról, hogy Babits, mindenen túl és mindenekelőtt az emberi nagyság élményével ajándékozott meg minket, ki tudja, nem legnagyobb ajándékával-e az életnek – ahogy ugyanebben a könyvben Szerb Antal kérdezte magától és mindnyájunktól.

Ha ez ünnepi percben nem felelhetünk is rá részletesen, legalább a kérdés feltevése elől nem lehet kitérnünk: mi maradt mára e nagyságból? Mit hagytak meg belőle a mi életünkben valóban évekkel versenyt álló napok, századokkal versengő esztendők?

Futó feleletül megint nem fordulhatunk jobbhoz, mint ahhoz, amivel kezdtük, az ő Vörösmarty-beszédéhez. Mintha ő is keresztülment volna – írja itt – a világháborún és az emberiség minden válságán, amit mi későbbi olvasók megértünk.

Babits halála óta is véget ért egy új, mindennél pusztítóbb világháború, s az emberiség nem egy válságon ment és megy át azóta is. S Babits költészete is mintha velünk együtt esett volna át mindezeken, s ma is úgy szólna, mintha ma szólalna meg. Az olyan sokakkal cseppet sem teketóriázó idő az ő művének nem át-, hanem aláhúzta értelmét és jelentőségét.

De nemcsak műve, művének sorsa is részt vett történelmünk reményt szegő és reményt adó kataklizmáiban. S műve posztumusz értékelésének meg ma sem oldódott válságai tükrei a mi válságainknak.

Hol másutt kellene, hol másutt lehetne perbe szállni, mint itt, a hamis legendával, amely egy ideig leginkább állta útját a babitsi mű valódi értékelésének?

Akik a babitsi „elefántcsonttorony” legendáját szőtték, nem hatoltak sem a babitsi mű, sem a babitsi élet mélyére; még csak abba a házba se léptek be kellő figyelemmel, amely itt fölöttünk néz le a nagy folyóra, kis városra, s tekintett le egykor Babits tekintetével, országra-világra. Különben olvashatták volna a jelmondatot, amelyet Babits mintha csak jó előre nekik szánt volna válaszul, mikor háza falára véste: NON EBUR NEQUE AUREUM… Sem elefántcsontból, sem aranyból…

Valóban elefántcsontból épült volna az előhegyi ház?

Magának is feltette a kérdést:

177
Kis ház, börtönöm vagy-e? csillagnéző
tornyom-e? Barlang
kell a medvének…

Igen, börtöne is volt, melybe a betegség zárta; barlangja is, amelybe túl érzékeny sebeivel húzódott. De mindenekelőtt „csillagnéző torony” volt, az európai szellem egyik legkimagaslóbb korabeli őrhelye, roppant obszervatórium, amelyben egy ritka nagyságrendű emberi nyugtalanság mikroérzékeny műszerei fogták fel az őrült népek nyugtalanságának már-már a jövőből rezgő tremolóit. És félelmetes versenytér is volt ez a ház, ez a kert a domboldalon, ahol lihegő tüdővel és ziháló torokkal állta a versenyt az esztendőkkel.

A pompás esztergomi homlokzat felett, melyet épp a legutóbb kellett számunkra is felfedeznie az itt járt kiváló angol építészettörténésznek, Nikolaus Pevsner-nek, de amelyet Babits már régen felfedezett, mindig az emberiség legfőbb gondjai rémlettek számára, szökevény, renitens idilljei rendre az özönvíz látomásaiba torkolltak. S a visszahúzódás kísérletei mindig újra ilyen felismerésekbe:

mert egyetlen életbe kötve száz távoli táj,
ami az egyik oldalon történt, a másik tájon is fáj.

A költő, aki ezen a hegyen várta a postát mindegyre nyugtalanabbul, egyre bűnösebbnek tartva a nyugalmat, míg végül, mint nagy versében írta, már maga is csak posta lett, hír az időből az időn át az időbe, ilyen híreket hoz nekünk a gyarmati háborúk, vietnami bombázások, indiai éhínségek, a mindenütt fenyegető pusztítás és ugyanakkor a világ nagy részében soha nem látott szociális erőfeszítések korába. Senki megszívlelendőbbeket és fontosabbakat: Fényt és több fényt, és Mindig több fényt! Ne maradjon egy homályos zug a földön! Még a csirkeház mellől is ilyen prófétai üzenetet:

Nem! nem! menni, cselekedni kell,
Harcot a Harc ellen!
178

S milyen látványokkal gyötri magát – annyi gyötrelme közben? Olyanokkal, amelyek még csak a jövőből rémlenek felé. Összeomlott városok, maguk gyilkosává lett emberek látomásával. S miközben szervezete már nem bírhatott a sejtek szörnyen burjánzó vad bozótjaival, őt az izgatta, miképp lehet emberi törvényt a vad bozótnak szabni: a társadaloménak.

S végül, ki tett szebb hitet minden emberi dolgok végleges összetartozása mellett, mint ez a lábadozó, mint ez a haldokló, akit még legutolsó mozdulatával is így látunk magunktól távolodva is egyre közeledni felénk:

Én megyek… Indulok
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
ha én meggyógyulok.

Saját magának emelt síremlékében írta:

Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam: mégis csupa fátyol
a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.

Még távolról sem hullott le arcáról és művéről minden fátyol. Sok idő és munka, nemzet és világ hosszú fejlődése kell ahhoz, hogy a lángész torzítatlanul az embereké legyen. Meg is elégedhetünk azzal, ha legalább évenként egy-egy fátylat sikerül eltávolítanunk emlékéről. Ennyit azonban remélhetünk, remélnünk kell ettől a lepeltől is, amely most Borsos Miklós faragta szép dombormű-képmásáról lehull előttünk.

[1966]
179
Tóth Árpád egy soráról

Tóth Árpád váratlanul gazdagnak bizonyult kiadatlan költői hagyatékát először Szabó Lőrinc tette közzé az 1934-ben megjelent Összes versekben, ily módon „egy ötödik eredeti Tóth Árpád-kötetet” fűzve a költő életében megjelent négyhez. Ő fejtette meg ezeket a szétszórt töredékeket és „törmelékeket”, a földi, a jó barát, a kongeniális költő és a lelkiismeretes filológus négyszeres invenciójával. Neki köszönhetjük e szövegeket, melyek közt Tóth Árpádnak, ha nem is legszebb versei, de legszebb verseibe illő sorai, legszebb strófáihoz méltó szakaszai találhatók. Szövegük az Összes versek, majd az Összes versek és versfordítások sorozatos kiadásain át – egészen a legutolsóig, amely a Szépirodalmi Kiadó Magyar Parnasszus Sorozatában jelent meg (valamennyi Szabó Lőrinc gondozásában) – csaknem változatlan maradt. De a legtalálékonyabb és leggondosabb munka sem biztos záloga a tévedhetetlenségnek. A hiba, amely fölött az éles szem egyszer elsiklott, megmakacsolja magát, és kajánul megbúvik az egyszer megoldottnak vélt probléma látszata mögött. A most készülő kritikai kiadás nyilván újabb revízió alá fogja venni a szövegeket, és nyilván talál is bennük javítanivalóra. Egy – majdnem bizonyos – hibára, minden filológiai szándék nélkül, pusztán e kedves, nagy költő ismételt olvasása közben magam is rátalálni véltem. Hogy a filológiai bizonyíthatóság híján is (az eredeti kéziratok elvesztek, vagy valahol lappangnak) majdnem bizonyosnak merem vélni e hibát, arra az is felbátorít, hogy az olvasat hibás volta más helyeken is gyanítható.

Csak egynéhányat, a teljesség igénye nélkül. Az Ó, édes napsütés… kezdetű töredék nyolc szabályos nibelungizáló alexand180rinus sora között a negyedik váratlanul egy teljes lábbal rövidebb; az Andrássy út hatodik sorában ugyan csak sajtóhiba a legutolsó, 1957-es kiadás némelyik szava a régebbiek némely-e helyett, de már az Esti kertben… második szakaszának ötödik sorában az összes kiadásokon keresztül ott éktelenkedik egy fölösleges a betű, amely a kivétel nélkül trochaikus sorok közé egy jambikusat csempész (Kebleden a fejem); a Jó volna szépen… kezdetű töredék a kiadások egész során át magában foglalta az utolsó kiadásban már Kitárom ablakom… címen különválasztott versrészletet; de erős gyanú merülhet fel, hogy még ezt is tovább ketté kell választani, mert a két terzina minden bizonnyal egy szonett záró része, amely sem formailag, sem tartalmilag nem egyeztethető össze az előző négy sorral; s a Mért integettek… ötödik sorában is a különös nyomatékkal ismételt nincs szó az eredetiben négy helyett ötször lehetett ismételve; ezt látszik követelni mind a többi sorok pattogó jambikus lejtése, mind a sor benső ritmusa, amelyben éppen az ötödik ismétlés válnék hangsúlyossá. Aláhúzom a hangsúlyos szavakat: „Oh, nincs, nincs, nincs, nincs, nincs utam.” De ezt csak mellékesen.

Voltaképpeni mondanivalóm a Gyorsírásos verstöredékek ötödik darabjának első sorához fűződik. Az első strófa, amit Szabó Lőrincnek a rendkívül romlott, gyorsírásos kéziratból sikerült kihámoznia, így hangzik:

A tűnő ifjuságot mért szeressem,
A sírás is csak ifjukorba szép.
Tünődve holmi illatos lugasban
És simogatva kedvesünk kezét.

Az első kiadások jegyzetéből ezt tudjuk meg az azóta sajnos kallódó forrásról: „Négy kéziratlap, elmosódó, sztenografált sorok, versszilánkok. A költő Gabelsberger-Markovits-rendszerrel írt. Az egyes sorok mellett variánsok. Az utolsó, ötödik töredék, egy újságlap szegélyén, csak hézagosan fejthető meg, néhány sor egészen érthetetlen.” Nem csoda hát, ha az olvasásba hiba csúszhatott. Mindössze egyetlen szóról van szó. Helyettesítsük be kiemeléssel a szövegbe:

181
A tűnő ifjuságot mért sirassam?
A sírás is csak ifjukorba szép,
Tűnődve holmi illatos lugasban
És simogatva kedvesünk kezét.

Az általam beiktatott új szó mellett (sirassam –, melynek véleményem szerint az eredetiben szerepelnie kellett) aláhúztam a versnek két másik szavát is, amely, mint egy elektromágnes két pólusa, vonzza a régi helyére az új szót. Nézzük az egyik pólust, a tartalmit.

Önmagában is különös, hogy a költő (vagy bárki) ne szeresse az ifjúságot. De ha mégis e meglepő mondanivalója van, a továbbiakban ezt kellene indokolnia, elhitetnie, kifejtenie. Ő azonban az ellenkezőjét teszi. A sírás is csak… – akkor bizonyára még sok minden más is – ifjukorba szép; akkor hát mért ne szeretnők az ifjúságot, s éppen ő, az ifjúság múltának édes énekese. A vers első két sorának e feltűnő ellentmondása az általam javasolt változtatással teljesen logikussá rendeződik: prózába is áttehető, ám priméren költői gondolattá, amelyet a következő két sor nosztalgikusan pontos helyzetképe teljesen egyértelműen emel ki. Ezt rögzíti más oldalról a másik pólus is, a formai: a harmadik sor végszava, lugasban, mely a „szeressem”-re nem, de a sirassam-ra rímel.

Előfordul ugyan a korabeli költészetben a félrímes strófa, de a míves költőknél, Babitsnál, Kosztolányinál, Tóthnál csak ritkán, nagyobbára hetes-nyolcas vagy nyolcas-kilences sorok esetén, bár Tóth Árpád utolsó kötetében (csakis az utolsóban) tízes-tizenegyesekre is akad példa. De a töredék következő, igen megrongált soraiból kiderül, hogy az egyiknek utolsó szava az első szakasz Szép – kezét rímére visszaüt (aláhúzom):

…a szív, mely izzott,
…jókedvünk édes napja ég.

Végül pedig két páros rímű sorpárt találunk:

182
Édes testén végigsimulni testtel,
Az ember ilyesmit idővel restel.
… jaj, de más a vénülő bubánat,
……………ragadós utálat.

Márpedig a szinte csak szabályos formákkal dolgozó Tóth Árpádnál még kivételképpen sem fordul elő, hogy egy keresztrímes strófában kezdett verset párosrímű szakaszokban folytatna. A két párrímes sorpár nem képzelhető el másképpen, mint egy szonett terzináinak részeként. Erre a szonettre utal a fentebbi rímegyezés is. S hogy a formáról visszakanyarodjunk a tartalmi elemre, erre utal az utolsó soroknak nemcsak rímelhelyezése, de szonettszerűen csattanó, az első sorokra érzelmileg-gondolatilag visszaütő lezárása is. A vénülő búbánat ragadós utálata szegeződik szembe a sírás ifjonti szépségével – s ebből a szembenállásból szikrázik fel a vers indításának fájdalmas kérdése:

A tűnő ifjuságot mért sirassam?

A sirassam-ot tehát egyszerre vonzza a szövegbe a lugasban, amely követeli a rímet, a rákövetkező sírás szó, mely nélküle semmire se felelne, a záró sorpár, amely kiteljesíti az ellentétet az illatos lugasban tűnődő, édes mélabú és a keserűen vénülő búbánat között – s végül a töredék egészéből kirajzolódó szonett benső törvényszerűsége.

Lehet, hogy akadnak, akik számára mindez nem eléggé meggyőző. De azt hiszem, még többen olyanok, akik már sokallják is e talán fölöslegesen aprólékos bizonyítást; már az érvek felétől is meg voltak győzve. A puszta bizonyításhoz talán valóban elég lett volna a fele is, a másik felét mindenki úgyis magától kitalálja, oly kézenfekvő. De írás közben már nem is csak bizonyítani akartam, nem is csupán ezt akartam bizonyítani. Nem tudtam ellenállni az afölött érzett örömnek, hogy az untig ismételt közhely, miszerint egy valódi versből egyetlen szót sem lehet büntetlenül elhagyni vagy megváltoztatni, milyen bámulatosan és szó szerint igaznak bizonyul, mihelyt egy kicsit részletesebben elmerülünk egy vers anyagában. S hogy nem is csupán a gonddal kiérlelt remekmű, még egy ilyen sietősen az 183újságpapír szélére gyorsírással feldobott vázlat is, ha mesteri kéz nyoma rajta, élmény és hagyomány, forma és tartalom, eszköz és mondanivaló milyen rejtelmes és kérlelhetetlen benső törvényszerűségein épül fel.

[1962]
184
Apámról

Harminc éve, egy szeles januári napon halt meg. Korán, csalódottan, egyetlen „dicsőségének” azt a „zárt palackot” tudván, „mit úgy hivnak, hogy: igazság és rabság…” Szörnyű évek után – és idegeiben érezve, hogy még szörnyűbb évek küszöbén. Nem volt az elemző értelem embere, inkább a meghökkentő sejtéseké. Olyanoké, amelyek mások előtt mosolyogtatóan vagy botránkoztatóan indokolatlannak tűntek. Jól emlékszem, utolsó nyugodt nyarán, 1935-ben Bécsben sétálva, milyen zord jóslatra késztette egy szakasz katona teljességgel jelentéktelennek látszó, „békés” masírozása a Ringen. Baljóslatúan szikrázó szemmel intett feléjük: „Nézd, ez a háború…” Tizennégy éves eszemnek a következtetés végzetesen elhamarkodottnak látszott. Most visszatekintve azonban az én kamasz fölényem látszik végzetesen annak.

Költészetének java is ilyen elhanyagolhatónak látszó tények és ilyen semmitmondó jelek végletes és végzetesen túlzó értelmezéséből nőtt ki.

Harminc év telt el a halála óta. Harminc év általában elég, hogy egy költői életmű elnyerje megfelelő helyét az irodalmi köztudatban. Azt remélem azonban, hogy az a hely, amelyet az ő költészetének eddig az irodalomtörténet megfontolt, a kritika értő és az olvasók ráérző ítélete kijelölni látszik, még korántsem végleges. Az utókor, egyelőre, nem hozta meg számára azt az igazságtételt, amelyet életében oly mohón és hiába várt. Az átok, amelyet maga kiáltott önfejére, megalapozottnak és tartósnak bizonyult.

Átkozott költőnek nevezte el magát csaknem indulásakor, első jelentős verseskötetének kihívó címében. Az apai átokhoz, 185amely otthonról elűzte, a magyar végek átkához, ahonnan jött, s az új ritmusok átkához, amelyeket még felszínre hozhatatlanul érzett magában, szinte magától csapódott hozzá az akkor Európa-szerte növekvő hatású francia költők rokonsága. A kortársak minden igyekezete amúgy is mindig arra irányul, hogy megfelelő címkét találjanak, amellyel egyszer s mindenkorra el lehet vetni egy-egy író értékelésének bonyolult gondját. Mi sem jön hát inkább kapóra, mint ha az író maga kínálja nekik tálcán ezt a címkét. A hajdan meggypiros mellényt viselő ifjú költőt kósza bohémnek látták még akkor is, mikor majd két évtizede a legkispolgáribb kétszoba-konyhás budai lakás szerény lakója volt, „aki este hazaoson, akár a szégyenlős beteg – s: alszik-e a gyerek?… figyeli gondban és réveteg”; rikító és romlandó színekkel és illatokkal hivalgó dekadensnek akkor is, mikor már régóta népköltészet tisztaságú dalokat fuvolázott, és az egész emberiség éhségét érezte magában, az „egyebédért való munka láza” gyötörte, s a külvárosi kocsma ajtaján „a lángeszü váteszt” látta kifordulni, aki tán „jő és megmenti korát”.

Pedig a címke az első tüzetesebb vizsgálatra, mintha nedvesség érné, magától válhatna le alakjáról és költészetéről.

Még az „átkozott” jelzőt sem kellene kicserélni; csak elmélyíteni, átértékelni. Mert életét valóban, ha nem is valami démoni átok, de ha lehet ezzel a paradoxonnal élni, valami nagyon is reális „elátkozottság” kíséri végig, s költészete ennek a modern elátkozottságnak a kifejezője. Egy Vadember, egy Candide vagy ahogy ő mondja, egy „földfia, barbár” naivságával törve az életbe, szinte minden magyar kortársánál végletesebben élte át az igazi emberség tragikus megvalósíthatatlanságát abban a korban, amelyről tudjuk, micsoda kor volt, s látszólag békés méhében milyen csecsemőt hordozott. Költészetének mondanivalója egyre inkább ez lesz, s amint teljessé érik benne is a rimbaud-i felismerés – az igazi élet másutt van –, úgy érzi magát mindinkább elátkozott, elvarázsolt királyfinak, aki tudván tudja, hogy igazi élete nem az, amit él.

Ezernyolcszáznyolcvankettőben születtem nyáron én,
és azóta egyre-egyre az életem várom én –
186

írta harmincadik születésnapjára. Holtáig az életére várt, és sose hitte el, hogy az élete az, amit élnie kell.

A legfőbb üzenet, úgy érzem, amit költészetének olykor durván csiszolt, mégis ritka tüzű gyémántjába zárt, éppen ez a mániákusan ismételt Nem hiszem el! és Nem az én életem ez! Ez a nem, amely úgy hordja magában a felragyogásra váró igent, mint utolsó versében a zord üvegkörte a láthatatlan fényszálat.

[1967]
187
»Az Isten háta mögött«
Móricz és Thomas Mann olvasása közben

Merőben véletlen találkozások olykor jelentősebbé válnak az ember számára, mint amelyekre hosszan, gondosan kitervelt módon készülődött. Az itt következő vázlatos gondolatot az a merő esetlegesség hozta létre, hogy alkalmasint egyszerre kezdtem el és párhuzamosan olvastam végig két egymással semminő kapcsolatban – ha csak a szöges ellentét kapcsolatában nem – álló könyvet… De máris előreszaladok, s mi több, máris felöltöm a két könyv egyikének bonyolultan ironikus, folyvást előre-hátra utaló, leleményesen talányos stílusát – ami lehet olykor tiszteletlenség is, de ha az ízlés határain belül marad, inkább a tisztelet s mintegy a társasági illem kifejezése, mint ahogy a férfi illendően igazodik a társaságában levő nő öltözékének könnyed vagy éppen ünnepélyes voltához.

Az egyik könyv, mint ahogy azt az előbbi sorok – ha az öltözékhez való szerény igazodás nem volt egészen sikertelen – már el is árulhatták, Thomas Mann Doktor Faustusa. A másik Móricz Zsigmond összegyűjtött művei szép kékvászon-borítékos sorozatának legújabb kötete: két regény, Az asszony beleszól és A rab oroszlán. Hosszas válogatással is nehezen lehetne találni két könyvet, amelyet látszólag olyan kevés kapcsol össze, mint ezt az – ismétlem – merő esetlegességből egymás mellé került kettőt, hacsak… hacsak végletes ellentétüknek az a számomra oly hirtelen sokatmondóvá vált egysége nem, amely a kor, az anyag s a mögöttük tátongó kérdések sok szempontból való azonosságában rejlik, s amelyet megpróbálok itt megközelíteni.

A két író mindegyike a maga nemzetének huszadik századi büszkesége, a maga nemzete sorsának mélyére hatoló kivételes 196zseni. S hordozói méghozzá két olyan nemzeti sorsnak, amelyet ebben a században két ízben is egymás mellé sodort a gyalázatban a közösen tragikus történelem, mely mindkettő művének középpontjában áll, amely ellen való tiltakozás és küzdelem mindkettő műve – az a két életmű, amely mindennek ellenére oly ellentétes egymással.

S az előttünk álló két könyvben még ellentétes végleteik is talán a legvégletesebben mutatkoznak.

A Doktor Faustus az ideológiai regénynek – e par excellence manni műfajnak – is egyedülállóan szélsőséges megvalósulása, a világirodalomban páratlan bravúr, amely által a művészi alkotás filozófiája – a puszta életrajzi, vagyis regényes részleteknek úgyszólván ökonomikusabb és szűkszavúbb felhasználásával, mint az akár a legszigorúbban tudományos monográfiától is elvárható – egy egész kor hatalmasan ábrázolt izgalmas regényévé emelkedik. A két Móricz-regény viszont még szerzőjük ezzel olyannyira ellentétes, életteli epikájának, gondolati anyagtól mentes gazdag meseszövésének is talán egyik legtisztább megvalósulása. Mindenesetre az Erdély, a Rózsa Sándor s akár az Úri muri is több gondolati anyagot s jelképes értelmet hordoz magában. Thomas Mann hatalmas életművének minden emlékezetes lapján az élet és társadalom problémáit legmagasabb szellemi szinten s hozzá még az alkotás nívóján átélő alakokat választ hőséül, amaz ifjúkori Tonio Krögertől e kései diabolikus Adrienig és Zeitblomig. Móricznak viszont immár az említett szép dombormíves kékvászon kötetek mind szélesedő medrébe áradó életművében egyetlen emlékezetesebb sincs, amely valamiféle magasabb szellemi foglalkozást űző hőst választana, művészt, tudóst, vezető politikust (az egyetlen, történelmi Bethlen Gáboron kívül), vagy akár csak tanárt, orvost, mérnököt. Hősei: fejedelem és betyár, kulák és béresgyerek, arisztokratából középosztályivá züllött úriasszony és dzsentrivé kapaszkodott zsidó földbirtokos, vidéki polgármester és pesti külvárosi lumpenlány, miniszteri osztályvezető és kisriporter.

Aki a véletlen szeszélyéből így egymás mellett találja olvasni a két írót, úgy hányódik köztük, akárcsak Adrien Leverkühn ironikusan s mégis oly tragikusan teoretikus elképzelésében a pokol lakói – s a magafajta művész itt a földön is – a „szél197sőséges hideg és a gránitot megolvasztó hőség” között. De kis idő múltán a vérkeringését úgy felkorbácsoló hideg-meleg váltakozásában az olvasó előtt lassan megvilágosodik, hogy mindkettőben egy tragikus „európai idegenség” érzése fejeződik ki, s az „áttörés vágya”, ahogy Adrien oly megsemmisítő pillantása közben Zeitblom mondja, valamely, „vidéki istenhátamögöttiség”, amely a társadalomban, az egyénben s e kettőt legmagasabb fokon egyesítő művészben „neurotikus összegubancolódást” von maga után.

A kaisersascherni vidékiség és az ilosvai – vagy akár pesti – provincializmus a két háború között, amely egyre inkább a fasizmus hivalgó páncéljába öltözött, ez a vidéki „istenhátamögöttiség” (érdemes emlékeztetni Móricz hasonló regénycímére: Az isten háta mögött) – lényegében nem más, mint tragikus történelmi elmaradottság, nem annyira isten-, mint inkább „haladás-hátamögöttiség”, „forradalom-hátamögöttiség”. Minden sok évszázados ellenszenv és ellenállás ellenére, ez kapcsolta annyiszor a némethez a magyar sorsot (sokszor éppen a németellenesség mezében is), ebből akartak kitörni mindannyiszor mindkét nép legnagyobb fiai, ilyen kitörési kísérlet Thomas Mann műve is, Móriczé is.

Thomas Mann-nak a kitörés sikerült is. Móricznak sehogy sem akar sikerülni, még ma sem. Holott elvontan értelmezett írói nagyságuk között – épp e siker eléggé döntő tényezőjét nem tekintve – nehezen lehetne választani. Az írásnak a maga módján mindkettő páratlan mestere, mindkettőnek sikerült is a maga művét a kolosszális vállalkozások és apró remekművek váltakozó ritmusú architektúrájában többé-kevésbé teljesen felépíteni… S ha a különbséget így végső soron és kikerülhetetlenül műveik eszmei tartalmában kell megtalálnunk – az sem oly magától értetődően kézenfekvő, és semmiképpen sem lehet egyszerűen a szokásos világnézeti, ideológiai fejlettség fokával meghatározni. Mert ami világnézetüket illeti, általánosan nézve, egyik sem marad a másiké mögött. Mindkettő pályájának van olyan pillanata, amikor a másik elébe kerül; Móricz a Tanácsköztársaság idején foglal el rövid ideig olyan lelkesülten forradalmi álláspontot, amilyenhez Thomas Mann sosem jutott el, ez viszont a nyílt fasizmus és a második világháború idejétől 198haláláig ér el az antifasiszta „harcos humanizmusnak” s végül a békéért vívott harcnak a Móriczénál következetesebb és határozottabb fokára. De egészében mindkettő a kritikai realizmus egy-egy utolsó nagy lehetőségét valósítja meg, mindkettő látója és kifejezője a polgári világ csődjének, s meglátója, megsejtője, néhol értője és hirdetője is a proletárforradalom szükségességének, az új szocialista humanizmus magasabbrendűségének, amellyel azonban egyik sem tud mégsem azonosulni. Érdemes egybevetni a két író művének két párhuzamos lapját, ahol még kifejezéseikben is közel jutnak egymáshoz – ugyanakkor, amikor a helyzet, amelyben beszélnek – egész művészetükre nagyon jellemzően – éppen ellentétes. Mindenesetre, ezek az oldalak azok, amelyeken legközelebb jutnak a proletárdiktatúra világtörténelmi feladatának megértéséhez. Adrien Leverkühn így beszél: „Higgye el nekem, a művészet egész élethangulata meg fog változni… A jövő ismét szolgálónőjét fogja látni benne és ő magában, egy közösségnek, amely a »műveltségnél« sokkal többet fog magában foglalni és kultúrája nem lesz, hanem talán maga lesz az… olyan művészet, amely te-barátságban van az emberiséggel…”

Móricz 1919-ben egy nemzeti színházi előadásról szóló Új közönség című cikkében ezt írja: „Életté lett a színjáték, együtt éltem a publikummal… legszebb minden világok között, emberi világ… a remény dolga… menedéke a művészet igazságának magos és tiszta érzések keltek bennem a művészet feladatáról…” Adrien a magányosság legmélyére jutott művészet kétségbeesett tudatosságával látja meg az elembertelenedett művészet egyetlen emberi lehetőségét a jövendő új közösség „szolgálónőjeként”; Móricz az 1919-ben egy pillanatra megvalósult jövő realitását konstatálja lelkesülten. Thomas Mann a megvalósult szocializmus semmilyen formáját nem tudta soha ábrázolása tárgyává, vagyis teljességgel magáévá tenni; Móricz viszont később, mikor a proletárforradalom valóságos környezete megszűnt számára, képtelen volt a szocialista jövő olyan gondolati megközelítésére, mint Thomas Mann-Leverkühn.

Hol van hát, ha nem éppen ebben, a különbség, a nagy, az elhatározó, a végső fokon már egyedül számító, ami Thomas 199Mannt századunk egyik legnagyobb hatású írójává teszi, azzá a szellemi nagysággá, aki hosszú évtizedek óta New Yorktól Moszkváig a világ egyik legolvasottabb írója, míg Móricz ma is alig tudja áttörni a mi szűk falainkat, még akkor is, ha túljut a nyelvi korlátokon, mint ahogy az német, olasz, francia és más fordításokban már nemegyszer megtörtént? Miért van, hogy az egész világ sorsára oly rettentő hatású történelmi elmaradottság két látszólag egyenrangúan nagy és szenvedélyes kifejezése közül az egyikben egész Európa, sőt Amerika és Ázsia művelt emberei választ tudnak találni a maguk legbenső problémáira, a másikban szinte egyedül csak mi, magyarok? Lehet, persze, az ilyen nemzetközi sikert a kozmopolita sekélyesség fokán is elérni. De Thomas Mann esetében ennek az ellenkezőjét nem is kell bizonyítani. Az ő műve nem kevésbé mélyen és minden ízében német, mint amennyire a Móriczé magyar. S elsőrendű világirodalmi, nemzetközi értékké – mint minden ilyen érték – éppen nemzeti jellege, mély németsége révén és nem annak ellenére lett.

Rövid kitérőben hadd idézzem itt fel azt a képet, amelyet Tóth Árpád rajzol riportjában arról a látogatásról, amelyet Thomas Mann Budapesten jártában, 1925-ben a betegségéből lábadozó Móricz lakásán tett. S amely a világhírű írónak a helyi nagyság iránti tiszteletet lerovó minden előkelő és finom tapintata ellenére – mégiscsak a világhírű írónak a helyi nagyságnál tett látogatása volt. S mint ilyen – úgy, ahogy Tóth Árpád feljegyezte – szinte illusztráció ahhoz a kérdéshez, amellyel ezekben a sorokban megküzdeni próbálok.

Mi tehát az elhatározó különbség? Nem a gondolati általánosítás zseniális és világot átfogó igénye-e az egyikben, valóban vidéki igénytelensége a másikban? A magyar társadalmat a negyedszázados ellenforradalom útján a fasiszta háború katasztrófájáig a hallatlan intellektuális elmaradottság kísérte és taszította mind előbbre; a németet egy ugyanilyen kóros, de ellenkező előjelű elváltozás, az ideologizmus és intellektualizmus bizonyos elefántiázisa. Az egyik „európai idegenségének” elviselésére és megbosszulására a roppant kulturális szegénységből csinálta magának az ázsiai „turáni őserdő” délibábját, a másik az elvontság iránti túlzott hajlamából, ahogy Thomas Mann fogalmazza, a 200„túlságosan elméletből élni szeretésből” – a vér barbár mítoszát. A két nagy író műve hű tükre is ennek az állapotnak. Csakhogy Thomas Mann a húszas-harmincas évek német életének rajzában mélyen fel tudja ismerni a barbárság felé vezető tendenciákat, és saját lelkében át tudva élni „az esztétizálást és barbárságot összebarátkoztató esztétizmust, a barbárság e szálláscsinálóját”, fel tudja villantani a barbárságon túlmutató új közösségi kultúra humanizmusának emberi melegét is, mint Adrien emlékezetes szavaiban teszi. Móricz viszont, ugyanezen évek magyar életének rajzában – mely pedig a népélet gazdagabban megfigyelt részleteit, szélesebb körét foglalja magában, a maga sokkal népibb, plebejusibb látásmódjával – mégsem tud túljutni a korrupt feudálkapitalista rendszer puszta leleplezésén; éppen intellektuális érdeklődésének hiánya miatt nem tudja felfedezni az ezen túlmutató, lényegesebb dolgot, a pillanatnyilag születő „újat”: a fasizálódás, a háborús katasztrófa perspektíváit. Pedig hogy ezt a szélesebb, „nagyvilágban” való látást és gondolkodást a magyar valóság is lehetővé tette – ha nem is minden nehézség nélkül –, azt mutatja ugyanennek az időnek másik nagy magyar művésze, a legnagyobb, akinek műve és példája éppen ezért oly megbecsülhetetlen számunkra, s akinek nevét éppen ezekben a hónapokban megkülönböztetett tisztelettel ejtjük ki. Bartók Béláé.

Nemcsak mai belátásunk s nem is csupán Móricz műve állít szembe először irodalmunknak ezzel a mélyen a magyar fejlődésben gyökerező problémájával. Már Mikszáth éleslátóan rámutatott, hogy „csak akkor lesz a magyar regény igazi magaslaton, a Háború és béke nívója körül, ha az elbeszélő az esszéista eszközeivel is hathat”. Király István, aki Mikszáth-könyvében ezt idézi, helyesen látja, Mikszáthra és nemcsak Mikszáthra érvényesen, hogy „ez volt az a gát, amelyen megtört realizmusa, ez akadályozta meg, hogy világviszonylatban is a legnagyobbak közé emelkedjék”. S ha már a Mikszáth-idézet az orosz regény példájára utal, anélkül, hogy belevágnánk ebbe a nagyon is vaskos új problémába, emlékezzünk rá, hogyan taposta ki a világirodalomba vezető utat a nagy orosz realista regény előtt a forradalmi demokraták mélyreható társadalmi és filozófiai elemzésekkel dolgozó, magas gondolati töltésű irodalma. A mienkhez 201sokban hasonlatos orosz elmaradottság felszámolásában s a világirodalmian átfogó orosz realizmus megteremtésében nagy szerepe van Csernisevszkij epikai elemekkel tele kritikai munkásságának, az „esszéista módszerével is ható” elbeszélőművészetének. Ennek a gondolati kultúrának a hiánya a mi fejlődésünkben annál is tragikusabb éppen Móricz példáján, mert az ő mélyen népi tehetségének roppant körvonalaiban nem is egy magyar Thomas Mann, hanem egy magyar Gorkij arányai rémlettek fel.

S mindez végül is megint csak abba a kérdésbe torkollik, abba a fájóba, ami a magyar kulturális élet még ma is meglevő viszonylagos magábazártsága. A szocialista magyar kultúra – és nem utolsósorban: irodalom – fejlődésének kulcskérdése ez. A több évszázados magyar filozófiai, elméleti, intellektuális fejlődés hiányát is többek között a művészetnek kell bepótolnia. S ez kell ahhoz, hogy művészetünk, irodalmunk olykor csodálatos csúcsteljesítményei ne maradjanak továbbra is oly fájdalmasan, oly szívet sajdítóan csak a magunkéi. (Annál is inkább, mert a különféle visszahúzó, konzervatív, „egyedül vagyunk”-ideológiáink egyik fő hivatkozása mindig is éppen kulturális értékeink e társtalansága volt.) Hogy szolgálhassák a magyar nép életének és harcának jobb megismerését és megértését a külföldön, igazi „hírünket a világban”. S hogy a világ elismerése, az egyetemes kultúrában, az élő világirodalomban elfoglalandó helyünk növelhesse alkotásaink hazai tekintélyét is.

[1955]
202
Megszállottság és mesterség
Füst Milán versei elé
Rádióelőadás

Az irodalmak története nem egy olyan alakot tart számon, sokszor épp a legcsodáltabbak között, akiket „koruk nem értett meg”, akik „homályban, elhagyatva, értetlenül”, nemegyszer a legnagyobb nyomorban alkották meg századokig ragyogó remekeiket; olyan embereket, akik magánnyal, ismeretlenséggel mit se törődve, az elhivatottság és a rögeszme konok biztonságával éltek annak a munkának, amely sorsuk titokzatos rendelése folytán rájuk bízatott, azt se bánva, hogy az egész emberiségért kelt szavuk csak egy-két barátban, tanítványban, kegyes pártfogóban lel visszhangra. Gyakran olvashatunk ilyeneket általunk vitathatatlanul csodált mesterekről, s felháborodottan vagy elnéző mosollyal gondolva ama „régi korra”, már alig értjük, hogyan is nem ismerték fel azt az értéket, amely mielőttünk oly nyilvánvaló. Holott minden kornak megvannak az ilyen rejtve, magányosan, sokszor lemosolyogva élő és alkotó nagyjai; ne is tiltakozzunk, megvannak a mienknek is.

A mai magyar irodalom ilyen alakjának érzem én s érezzük néhányan Füst Milánt. Könnyen felfedezhető a szavaimban csalfán megbúvó ellentmondás; hiszen hogy is állapíthatja meg valakiről épp a kortárs, hogy kortársai nem értik meg? De Füst Milán szerepét a közelmúlt magyar irodalmában éppen ez az ellentmondás határozza meg. Mert vannak, s első versei megjelenésétől fogva voltak olyanok, akik felfigyeltek e költő izzó varázsára, már első megjelenésekor vita, érdeklődés és elismerés fogadta mélyen problematikus művészetét – de csak az egészen kevesek részéről; s ez a kis kör, rajongói, értői, sokszor szektariánus hívői kis tábora, azóta, harmincöt esztendő elmúltával sem bővült tetemesebben.

213

Madarat tolláról, embert barátjáról – írót leginkább olvasójáról ismerhetni meg. Füst Milán olvasói a legigazibbakból, a szenvedélyes, az elmélyedt, a hivő fajtából toborozódnak. Mindenekelőtt a pályatársakból. Ha szorosan vett kortársaitól kezdve végigtekintünk a költők során egészen a mai fiatalokig, túlzás nélkül elmondhatjuk, a legjobbak számára mindvégig és végső soron ő volt a Mester, ő volt a Norma, melyhez a mű és a szándék tisztaságát mérni kell, s amelynek mércéjén mindig tisztán le lehet olvasni, ki mennyire maradt állhatatos valódi hivatásához. Ő volt egyszóval a mi irodalmunkban a Költő, aki egyetlen mozzanatra sem esett ki e szó legősibb és legbensőbb tartalmából, aki, híven mestere és mindnyájunk mestere, Arany szavaihoz, mindig úgy mondta, ahogy „Isten adta mondania”, akit semmi sem tántoríthatott el megszállottságától és mesterségétől. S abban a korban, melyben, mint mondani szokás, a költők csak egymás számára írtak, ő valóban, a szó szoros értelmében a költők költője lett: ez az előkelő, de igazán nem kívánt rang jutott neki. Kora ifjúságában ő volt az, akire Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád úgy tekintettek, mint a kész, befejezett művészre, aki máris megteremtette művét, míg ők annak útját szakadatlan formaváltozásokon át keresték; s most, férfikora őszén még mindig ő az, akitől a nagy alkotást lehet várni, a meglepőt, a szokatlant, az időállóan keményet, nagyon is köznapivá málló irodalmunkban. Ő volt az, akihez Kosztolányi minden munkájával először fordult, mint megfellebbezhetetlen bíróhoz – Kosztolányi, aki ma már a nemzet klasszikusa; Füst Milán pedig ma is, akár akkor, a mindenkori ifjú költők és újjal kísérletezők bálványa. A legeltérőbb irányzatoknak és stíluskereséseknek ő adott döntő indítást, mintegy közös nevezőt: az ő általa megszólaltatott magyar szabadverset alakítja konstruktivista lírájává Kassák; Illyés paraszti-szürrealista indítása csakúgy őrá utal, mint Weöres Sándor boszorkányosan ezoterikus lírája. Mára mind e tanítványok külön-külön is mesterré váltak, mindegyikük megtalálta irodalmunkban a maga helyét és hatását – s ugyanakkor ő, aki már húszéves korában páratlan tökélyű mester volt –, de hiszen már elmondtam: a közönség számára hosszú időn át megmaradt annak a rejtelemnek, aki volt, kevesek rajongó lelkesedése, néhányak döbbent értetlen214sége, a legtöbbek idegenkedő, fanyar közönye tárgyának. Legtöbben ma is annyit tudnak róla, hogy messzire nyúló verssorait körmondatok kanyargóiba feszíti; többnyire ezt is Karinthy remek torzképén keresztül vagy pláne, az idősebb generáció még a Borsszem Jankóból, ahol hétről hétre Üsd Titán alakjában szolgált élcek célpontjául. Ez csupán azért említendő, mert nem kevéssé jellemző pályája fonákságára, hogy ez a minden ízében tragikus fenséget hordozó költő életében csak egyetlenegyszer jutott szélesebb körű ismertséghez, akkor is egy élclap hasábjain.

Legelső versei voltak azok, amelyek a költők költőjévé avatták, s amelyek tulajdonképpen ismert csengését adják nevének, pedig ehhez a névhez azóta is nem egy rendkívüli mű fűződik. Ezekről a versekről szólnak a korai Nyugat-évfolyamoknak azok a jelentős tanulmányai, melyeknek szerzője Kosztolányi, Karinthy, Kassák, Peterdi István, Szilágyi Géza, Nagy Zoltán, Komlós Aladár s még annyian. Mintha csak legjobbjaink a saját feladatukkal való birkózás döntő próbájának s a közönség közönyéért való kárpótlás kötelességének érezték volna, hogy olyannyira kivételes varázsú és ösztönzésű művét méltassák. A Nyugat első idejében senkiről, talán még Adyról sem jelent meg több, magvasabb s hódolattelibb bírálat, mint róla; az elmúlt húsz évben viszont alig egy-egy semmitmondóan elismerő recenzióval honorálták újabb munkásságát.

Ezek az első versek, huszon-egynéhány éves korában egy kicsiny, Osvát Ernőnek dedikált kötetben 1913-ban jelentek meg, Változtatnod nem lehet címmel. Ezután a költő elhallgatott. Ahogy maga vall róla a Nyugat húszéves jubileumán mondott beszédében, „az ifjúkor elmúltával valami megszakadt” benne. „Valaha egy-egy versem után úgy éreztem, hogy minden sejtem kielégült, megmondta a magáét. S ez az érzés megszűnt.” Ez a mondat mindennél jobban mutatja azt a nyughatatlan teljességre törekvést, a nemcsak másokkal, önmagával való megalkuvásra sem hajlamos izzó mívesi alázatot, mely Füst Milán minden verssorát áthatja. Micsoda hitele lehet azoknak a szavaknak, amelyek az emberi teljesítmény ilyen maximális felcsigázottságában, az eredendő indulatnak ezzel a fellebbezhetetlen biztonságával kötik egymáshoz jelentésüket, hogy teljes érvé215nyű új valósággá álljanak össze. Aki ilyen követelményeket szegez szembe saját ihletével, az valóban arra hivatott, hogy a legkikezdhetetlenebb anyagot és legállandóbb formát fejtse ki önmagából; de egyúttal arra is van ítélve, hogy közönségétől a legnagyobb erőfeszítést követelve, hosszú ideig magányosan várjon azokra, akik majd utat találnak hozzá. S ugyanakkor arra is kényszeríti e szélsőséges igény s az abból fakadó szélsőséges alkotói sors, hogy az alkotás végső kérdéseit és elveit határozza meg és munkálja ki a maga számára.

Első versei után elhallgatva, különös heroizmussal lemondva erőfeszítése addigi eredményeiről, szinte visszaadva „Istennek a tőle kapott talentumot”, valóban ezeknek a kérdéseknek tisztázására szánja tehetsége és ideje javát. Húsz év elmúltával újból visszaáll benne az egyszer megszakadt kontaktus, és akárcsak századunk egy másik nagy költője, Paul Valéry, egy még keményebb tökéletességigény présébe szorítva újra átdolgozza régi verseit, s az így feltámadt új ihlet hevében még egy kötetnyit ír hozzájuk. Így áll elő két rövid, egy ifjú- és egy férfikori alkotókorszak termékeként válogatott verseinek 1934-ben megjelent, máig csaknem változatlanul maradt gyűjteménye.

De közben, a hallgatás ideje alatt, egészen különös, egy Demoszthenész, egy Flaubert konok példáját idéző aszkéta tréninggel, ez a par excellence lírai zseni átképezte magát prózaíróvá, hogy hűtlen ihletét, mely egyik műfajban elhagyta, egy másik műfaj még teljesebb gonddal elkészített hajlékába csalogassa vissza. Így születtek egymás után, még teljesebb magányban, drámái, regényei és elbeszélései, csupa remekei a sötéten szenvedélyes emberlátásnak és sugárzó mértéknek. S eközben, szinte észrevétlen melléktermékként, egymásra gyűltek naplóinak, esztétikai-bölcseleti kísérleteinek vaskos kötetei, páratlan dokumentumai egy végtelenül tudatos és végtelenül ösztönös művész szakadatlan eszmélkedésben és szakadatlan bűvöletben eltöltött életének, melyek, egyszer majd teljes egészükben napvilágot láthatva, bizonnyal Jules Renard vagy Gide hasonló, világhírű műve mellé sorakoznak, a magyar irodalomban egyedülálló teljesítményként. Mindezek a terjedelmükben is hatalmas vállalkozások még kevésbé keltettek visszhangot, mint a versek; s ami még különösebb, most már az írók, a kevés 216hivők által is alig vétettek észre; azok is megmaradtak csupán a régi versek csodálójának, és érthetetlen módon nem voltak hajlandók tudomást venni a közben másutt újjászületett mester új arcáról. Azért, most, mikor e régi verseket, egyetlen legújabban írott hatalmas óda, A jelenés kíséretében itt újból hallani fogjuk – ne essünk mi is ebbe a hibába; törjük meg a rossz varázst, ne tartsuk a hatalmas és változatos munkásságú mestert továbbra is csupán a különleges varázsú költemények szerzőjének. És ne feledkezzünk meg a versek nem kevesebbre hivatott mostohatestvéreiről, költőjük későbbi alkotásairól se. A sötét levegőjű, forradalmi Adventről, IV. Henrik király modernül-ódon drámájáról, a szenvedély tengerrengésű regényéről, a Feleségem történetéről, a titokzatos Cicisbeóról, s végül a megjelenés előtt álló nagy műről, az előadásmód könnyedségénél és a gondolat mélységénél fogva egyaránt páratlan Esztétikáról.

[1946]
217
Füst Milán két drámájáról – történelmi háttérrel

Az eredetileg nyomtatásra készült irodalmi művek a maguk természetes alakjában élnek, ha élnek, tovább. A dráma eredetileg színpadra szánt műfaja könyv alakban mintegy konzerválva marad az utókorra. Gyakori gyorsabb elavulásának és elfeledtetésének legfőbb oka bizonnyal ez: hogy igazán csak a színpadon él.

Igaz, kárpótlásul a színmű az utókortól néha olyan eleven új életet is kaphat, amilyen megújulás a könyvre sohase vár; nemcsak visszakaphatja eredeti teltségét, néha tetézve kapja vissza. Egy-egy szerencsés kései felújításban a modern színpadi rendezés és színészi játék legfrissebb fűszereivel ízesedhet, mint ez legutóbb az oly szegényes magyar drámai hagyomány egy soká teljesen elfeledett kedves darabjával, Nagy Ignác Tisztújításával történt, amely a Nemzeti Színházban alig két év alatt, íme közel jár századik előadásához.

A reformkor e bátran szellemes vígjátékát adta ki most a Magvető, két másik korabeli dráma kíséretében. Akit közelebbről érdekel, annak ez a hozzáférhető új kiadás arra is alkalmat adhat, hogy a darab hiteles szövegét összevesse a felújított előadás erősen átformált dialógusaival, s megítélje, hol vált előnyére a mai fűszerezés, és hol nyomja el helyenként teljesen indokolatlanul az eredeti, kissé avultan is jóleső, biedermeier ízeit. A Tisztújítást Bajza tartotta „pesti színházunk életében egy új korszak kezdőjének”. Teleki László Kegyencétől, melyet Bajza elhibázott műnek ítélt, Vörösmarty várta „a drámai költészetben oly szegény, ifjonc hazai literatúra” éppen e téren való fellendítését, úgy találva, hogy első művével a fiatal szerző „a drámai mezőn új s eredeti pályát tört”.

Több mint száz év távlatából mintha mindkét nagy bíráló 218ítélete részben helytállónak bizonyulna. Vörösmarty-nak mindenképpen igaza volt, amikor egy rendkívüli erejű drámai nyelv és intellektus jelentkezését ünnepelte a mindkettőben annyira szűkölködő magyar színpadon; de sajnos, Bajzát igazolja az, hogy e nagyígéretű tehetség első kitörésének nem lett folytatása, s szerzője nem bizonyíthatta be, hogy a drámai szerkesztésben is utoléri nyelvi tömörségét, a költői jellemrajzban is hozzánő rendkívüli történeti érzékéhez. S egyetlen drámai műve nem valószínű, hogy ma kiállná a felújítás próbáját.

Ahogy a Bánk Bán, a Kegyenc is szerzőjének utolsó műve maradt, és a Tisztújítás átütő színpadi és irodalmi sikere után Nagy Ignácnak is át kellett váltania a széppróza kevésbé rögös ösvényére.

A Szökött katona – a Magvető kötetének harmadik darabja – nem maradt folytatás nélkül. Szigligeti a magyar irodalomnak sok évtizedig legtermékenyebb és legsikeresebb színpadi szerzője lett. Ha, sajnos, nem a legjelentősebb tehetségű is.

Mégis, így együtt e három darab – száz esztendő távolából – vigasztaló is; és figyelmeztető. A mai fejlettebb színházi viszonyok közül is szép visszanézni a fiatal Magyar Játékszín első éveire, amikor három évadban (1841-től 43-ig) a dráma három különböző nemében, a történelmi tragédiában, az aktuális politikai vígjátékban és a népszínműben három ilyen jelentős új bemutatót tarthattak. S figyelmeztető – a Tisztújítás sikere láttán – arra nézve, nem kellene-e színházainkban jobban körültekinteni a magyar drámaírás hőskorának munkái között.

A választás dicséretére válik a kiadónak s a máris szép múltra visszatekintő új Magyar Könyvtár-sorozatnak. Még inkább dicséretére válnék – elnézést a kritikai megjegyzésért –, ha a három szerzőről adott mindössze négy lapnyi ismertetés kevésbé hanyag szerkesztői munkáról tanúskodnék. Ha igaz volna, amit az összeállító Nagy Ignácról ír, hogy „négy esztendő alatt 56 eredeti darabja és fordítása jelent meg”, akkor e Lope de Vegát megszégyenítő, világraszólóan pazar termékenység mellett vétek lenne ilyen közömbös megállapítással elmennünk. Csakhogy a valóságban ez az 56 eredeti és fordított darab csupán a Nagy Ignác szerkesztésében megjelenő Színműtárban látott 219napvilágot, számos külföldi és hazai szerző, valamint fordító munkájával.

A szám azért így sem lebecsülendő, hiszen a szerkesztő a maga tapasztalatából is tudja, hogy négy év alatt 56 könyvet megszerkeszteni sem kis dolog. De irodalomtörténeti megítélése mégiscsak más. Nem kevésbé elnagyolt a Kegyencről szóló megjegyzés is, miszerint „a darabról születésétől kezdve sok vita folyt. A kortárs kritikusok (Vörösmarty és Bajza) nagy reményeit nem váltotta be” –, mikor a vita éppen Vörösmarty és Bajza között folyt, mint már fentebb említettük, s Bajza az előadásról írt eléggé elutasító bírálatát egy Valami a magyar dráma felől című, még keményebb vitacikkel is megtoldotta.


Hogy a magyar drámairodalomnak nemcsak a reformkorban voltak nagy jelentőségű, folytatás nélkül maradt indulásai, hanem a legközelebbi múltban is, arra figyelmeztet Füst Milánnak a Magyar Helikon szép kiadásában most újra megjelent két drámája. Míg a két háború között kibontott végekben és olcsó maradékokban évről évre ott rikítottak színpadjaink pultjain a Bús Feketék és Babay Józsefek kelendő árucikkei, Füst Milán sűrű szövésű, sötéten ragyogó, nem egy idényre készült drámái összegöngyölten, félretéve várakoztak a polcon; kivéve az „Írók Színpada” című efemer vállalkozás néhány matinéelőadását, még egy kísérleti színpad se jutott nekik. De nemcsak színpad, még nyomtatott nyilvánosság se. A szerzőnek mindkét dráma kiadásával meg kellett várnia (vagy önként várta meg, vagy, ha már várnia kellett, tüntetően kivárta) a horatiusi nonum prematur in annum-ot: az 1914-ben írt Boldogtalanok 1923-ban jelent meg könyv alakban, s a Negyedik Henrik király is éppen kilenc évvel megírása után, 1940-ben került napvilágra. Azóta sem értek meg újabb kiadást.

Színpadot még kevésbé. Pedig írójuk azóta, a „mélyen elrejtező, néma férfikor” sötétben végzett gigászi munkássága után, öregkorára ország-világ nyilvánossága előtt élő klasszikusunkká, külföldön is elismert nagysággá lépett elő. Műveinek folyamatban levő szép összkiadása mellett, az olvasók egyre növekvő igényei új és régebbi munkáinak egyes különkiadásait 220is megkövetelik. A színházak kapui mégis máig zárva maradtak e folytatás nélkül maradt két jelentős drámai alkotás előtt.

Egyelőre hát még mindig olvasmányként kell szólnunk róluk, nélkülözve azt a többletet, amelyet egy drámai műhöz a színpadi előadás mindig hozzáad, de külön élvezve azt is, ami minden, még a legideálisabb színpadi megszólaltatásban is elsikkad a nagy drámák szövegéből.

A Boldogtalanok, amelyet az író egy vallomásában „fiatal élete fényességének” nevez, jellegzetesen fiatalkori mű, jellegzetesen első dráma. Nem pusztán kínálkozó ötlet sötét szertelenségét a Kegyenc ifjonti túlzásaival összevetni. Persze, ami ott a romantika jegyében volt zsúfolt és szertelen, az itt más módon, a korhoz illően, az expresszionizmus jegyében az. De a két dráma valószínűtlenségig kiélezett fő konfliktusa meglepően hasonlatos. A Kegyencét Bajza hajdan így foglalta össze: „Ő (ti. a főhős, Petronius Maximus), nője elcsábíttatását úgy bosszulja meg, hogy őt a csábító karjaiba maga viszi, s mikor csábítója megbukott, ismét nejévé akarja fogadni s magához trónra emelni.” A Boldogtalanokét, ugyanilyen egyszerűsítő vázlatossággal, röviden így lehetne összefoglalni: Róza úgy akarja maga mellett megtartani cinikusan nőcsábász szeretőjét, Hubert, hogy a legújabb kiszemelt áldozatot, Vilmát, maga keríti meg szeretőjének s még hozzá magához véve a lakásukba, cselédként szolgálva neki, míg a képtelen hármas élet megoldásaként végül Vilma öngyilkos lesz. – Nem tudni, kinek a jellemét festette sötétebb ecsettel a sötét kedélyű fiatal költő, a szívtelen, konok Hubertét, e különös, deklasszált Don Juanét-e, vagy a szegény jó Rózáét, aki végül is öngyilkosságba kergeti vetélytársnőjét.

A dráma, mely a költő első fiatalkori lírai korszakának áradó lendületét egy aszketikusan szigorú, tömör, dísztelen színpadi nyelv daltalan dobpergésére kényszerítette, minden sötétségében, kiúttalan verizmusában is olyan ígérkezése egy vérbeli drámaírónak, hogy elhallgatással elfojtani, folytatását erőszakkal elmetszeni több volt, mint bűn: súlyos és sajnos, immár jóvátehetetlen hiba volt.

Huszonöt évre rá mégis megszületett a folytatása, a történelmi dráma, melyre szerzője, egy vallomása tanúsága szerint, kamaszkora óta készült, s mely „férfikora büszkesége” lett: az 221érett költő legszárnyalóbb hangjait és legkomorabb bölcsességét magába sűrítő Henrik király. Világi sorsa ennek se lett kedvezőbb, s lám, e szűkre szabott recenzióban is, mire rákerülne a sor, a kritikusnak, hely híján, már le is kell tennie a tollat. De talán jobb is így. Mert ha már komoly tanulmányt nem írhat e műről, odavetett megjegyzések helyett többet ér, ha szerényen csak ennyit javasol az olvasónak (s netán tán a színigazgatónak is): olvassák el, a nagy tragikus mű ritka, megrázó élményében lesz részük.

[1959]
222
Kassák Lajos összegyűjtött versei

„Összes Műveinek” közreadása a költő számára mindig kivételes pillanat, élete régen készített ünnepe, s terhes az ünnep minden bánatával és örömével. Egyszerre elhajigálta pajzsát és minden fegyverét, melyet eddig oly boldogan és dicsőséggel forgatott; s a váltig áhított, de el sosem érhető tökéletességről immár végképp lemondva, lemondva álmairól és átadva értékeit – oly kifosztva és védtelenül áll a világban. Többé nem rajta, a világon áll ennek az életnek végső értékét meghatározni. Holott csak ő tudja egyedül, mi volt ez az élet, s mi maradt benne beváltatlanul! A költő koldusként kér bebocsáttatást, hogy élete gazdag ajándékát asztalunkra tegye – s ő maga oda sem ülhet ehhez az asztalhoz.


E várva várt s éppúgy félt ünnep gyámoltalan diadalának érzése leng azon a néhány lapon, melynek kíséretében Kassák Lajos elénk tárja összes költeményeit, kendőzetlenül feltárva az eredményeket és nehézségeket, biztonságát és kétségeit. Ki regisztrálja műveinket, ki állítja be valódi helyére, a megfelelő távlatokba, a hangját méltóképp visszhangzó falak közé? Talán ezért is érezte szükségesnek legalább azt a néhány legfőbb pontot és kérdést felvetni és tisztázni előszavában, melyet a kritika kikerülhetetlen feladata lenne tárgyalni művével kapcsolatban; s melyet a kritika ezúttal újból is elmulasztott.


Minden újtól irtózó, nagy szellemei mögött mindig legalább egy századnyi fejlődéssel elmaradt társadalmunk, amely a költészetnek a legutolsó időkig csak egyetlen formáját képes – ha 255képes egyáltalán – befogadni, szinte mai napig a „futurista” szabadvers érthetetlen, forradalmi, formátlan költői csodabogarának tartja Kassák nemesen tiszta művészetét; legjobb esetben a „gépies” kor tünetének, mikor „prózára szerelte a verset a költő”. Holott ezek a költemények igazán mindennek mondhatók, csak éppen prózainak nem: mennyivel költőibbek, zeneibbek, mennyivel biztosabb építésűek. Az európai vers néhány évszázad - korántsem a költészet eredete – óta általános kötött formáiról való lemondás természetesen sokszor a tehetségtelenség könnyű prédája lett, szabad út, melyen versként ereszthetett szabadjára bármit bárki, aki talán egy ép rímet nem tudott volna összehozni. De tehetségtelenség mindig akad bőven, s akár a legfinomabb szimbolista vers technikáját sem sokkal nehezebb elsajátítani. Abban a néhány nagy tehetségben viszont ez a – pillanatnyilag – új forma nem a könnyű utat jelentette, de éppen a nagyon is könnyűvé és szűkké vált utak elhagyását, tágabbak töréséért, az igazán aktuális és nagy alkotás akkor egyetlen lehetőségét. Apollinaire vagy Kassák nem azért mondtak le a francia klasszikus és szimbolista, illetőleg a Nyugat-nemzedék verselésének gazdag eredményeiről, mert nem tudták azok szigorú szabályait betartani (Apollinaire mesteri verselő a hagyományos formákban is), hanem mert az általuk átélt új valóságok nyomán mást, többet kívánt újan kibontakozó világnézetük. Ezekhez a szabad kompozíciókhoz nem is lehetett volna e kötött formák ismerete és birtoklása híján eljutni, csak ezek tudásában lehetett lemondani róluk. Miképpen a nagy modern zene disszonanciái, a modern festészet „elrajzolásai” nem az összhangzattan nem ismeréséből, illetőleg rajzolni nem tudásból születtek, hanem ezeknek meghaladásából; amit Cocteau Préambule című szürrealista ars poétikájában így mond: „nul mieux que toi la fugue Igor, nul mieux que Picasso l’anatomie, nul mieux que moi l’arithmétique alexandrin”. S mint ahogy a szocializmus sem a polgári fejlődés ismerete nélkül, hanem épp annak végső felismerésében alkothatja meg az új társadalmat. Mert ez a kassáki formabontás természetesen a társadalmi forradalommal is kapcsolatos, a szocializmus új, mérhetetlenül tágabb és ősibbnek látszó világszemlélete nyílik meg e hosszú és tiszta sorok kapujában, melyek mindig indulni látszanak, indulni a legmesszibb messzeségek felé, akárcsak a nagy testvéri 256mozgalmak a század elején. S ennek az egész szédült forgatagnak, amiből a század első évtizedeiben egész, mostan immár elrendeződni látszó világunk kiforrott, nem a leghitelesebb, legtömörebb formája-e Kassák első verseinek szimultanizmusa? Nem a „mindent együtt látás”-e a legjellemzőbb erre a korra, s nem ez tudja-e egyedül teljességében megragadni azt, ami akkor „új” és döbbenetesen születő volt? A századelő két rettenetes háborúba torkolló szociális forradalmai és kíméletlen ellenforradalmai nem úgy összekavartak-e az emberben mindent, érzést és fogalmat, eszmét és vágyat, hagyományt és tudást, mint a villámcsapás vagy a villamosütés, mely az élő szervezetben hirtelen felcseréli, átrendezi a sejteket? S nem ennek az ezerré bomlott embernek kifejezése-e a legtávolabbi kapcsolatokat ábrázoló, végső asszociációkat teljes szabadsággal egymásra halmozó, ide-oda csapongó vers, ami Apollinaire-é, a dadaistáké, ami Kassáké? Nem érzünk-e valami valóban megrendítőt a váratlan egymásra következésben, a tanácstalanság hatalmas pátoszát az annyiszor kaján derültséget keltő Kassák-idézet naiv fantasztikumában (szántszándékkal idézem ezt):

madarak lenyelték a hangot
a fák azonban tovább énekelnek
ez már az öregség jele
de nem jelent semmit,
én Kassák Lajos vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

Hogy mi minden lehet művészet – az teljességgel kiszámíthatatlan; s hogy olykor éppen az lehet a legigazibb, ami legművészietlenebbnek tűnik –, ez is csak az előzetes spekulációk fölöslegességét mutatja a művészet dolgaiban.


Kassák jogos elégedettséggel említheti előszavában, hogy a modern magyar irodalomban ő volt „az első, aki komoly, mélyreható kontaktust tartott a külföld művészeti irányzataival, anélkül, hogy bármelyikhez csatlakozott volna… akiben korszerűen vetődtek fel a kétségek a múlt hagyományaival szemben, és aki 257korszerűen és egy belső törvényszerűség szerint csatlakozott azokhoz az újítókhoz, akikkel rokonságot érzett”. S valóban ez egyik fő jelentősége s el nem ismertetésének is fő oka. Költőink közül talán egyedülő élte át teljes valójában a polgári-kapitalista fejlődésnek azt az abszurd pontját, amelyben az eddigi, még olyan fejlett és magasrendű művészi kifejezési formák is egyszerre és kikerülhetetlenül mind elégtelennek, sekélynek és illuzórikusnak tűnnek a feje tetejére állított valóság megragadására; s amely így, a valósággal szembekerülő művésztől valami merőben új formát követel. Eszméknek és dolgoknak az a teljességgel értelmét veszteni látszó zűrzavara, mely az első világháború váratlan kataklizmájában kulminált, olyan állapotban mutatja az európai társadalmat, ahol már vagy szét kell hullania, mint egy nyaláb vesszőnek, melyet elengedünk, vagy egy kemény markolással fogható újra össze. Ezt a bomlást ragadják meg a század eleji művészi forradalmak, a különféle izmusok, felmutatni próbálva az újra eggyéfogás lehetőségét is, a teljesebb élet lehetőségét az elnyomott osztályok felemelkedő öntudatában. Ezt a pontot képviseli Kassák költészetének első korszaka. Itt egyszerre elbírhatatlanul és szétválaszthatatlanul összezsúfolódott a világ, minden egymásra torlódott, összehányva egy gigantikus és csillogó szemétdombon, melyet állandó belső rengések forgattak, egy új társadalom roppant vívódása. Minden együtt volt és minden egymáson. E korlátlan áradásban minden összemosódott, elvesztette kontúrjait és határait; az anatómiai forma így vált időszerűtlenné, a valódi színek így valószínűtlenné, az elhatárolt dolgok így elhatárolhatatlanokká. Az ember a modern metropolisokban azt se tudhatta jóformán, hol van, mert mindenütt kellett lennie egyszerre; elindult Auteuil felé, s egyszerre Guineában érezte magát, ahogy Apollinaire nagy versének, a Zone-nak olvasója. Itt minden perc kiszámíthatatlan, minden esemény meglepő, s ezáltal semminek a meglepetését nem érezzük, minden korlátlanul bekövetkezhet, legalábbis a konkrét és közvetlen, vagyis művészi szemlélet számára, amely metaforába sűrítve látja a valóság minden összefüggését, s a „költőiről” táplált minden ellenkező tévhittel szemben éppen azt ragadja meg mezítlen és követhetetlen valószínűtlenségében, ami van. A költő a világ roppant ki258tágulásának centrumába zuhant, s egyszerre mindennek része lett, ami körülötte mozdul és forog. Ez a teljes felfordulás kellett hozzá, hogy újból testvére legyen minden dolognak; hogy immár ne csak a „tisztát”, az „abszolútat”, az „örök”-öt, dolgok eme ideáit érezhesse magához tartozónak és magához méltónak, hanem most már mindent, ami él, a maga pillanatnyi élő valóságában, amint egy új világ érzésének tüzében tisztulva ég. Egy történelmi pillanattal előbb, a legnagyobbak is még csak a fájdalmát érezhették élettől való elszakadtságuknak, de az ember e kilátástalannak látszó helyzetében csak annál inkább kellett ragaszkodniok nagy eszményeikhez, melyeknek értelmében egyedül őrizhették meg tisztaságukat és művészetüket. A készülő forradalmak nagy pillanatában azonban az „új” tüzében az emberekről és dolgokról lepattogzani, leválni látszik mindaz a tisztátalanság és kicsinység, ami mindenkor hozzájuk tapad. S a költő újból testvérének érezheti a „sápadt, piszkos embereket”, „görbehátú szabókat”, „ösztövér anyákat”, mert itt a pillanat, mikor a „kiégett szemű kovács”, a „pék” és mind a többiek „lassan emberré változnak”. „A valóság egyszínűsége” támad fel a „szívben”, s a szétdarabolt dolgok „rendületlenül újjászületnek benne”. A munkamegosztás dolgokat felosztó, embert megosztó kapitalista berendezkedésének bomlásában az ember lassan újra emberré, teljes emberré változik. Ennek a hatalmas metamorfózisnak, az újból emberré, új emberré válásnak nagy énekei ezek a költemények. S micsoda levegő leng e változás szelében! Micsoda lélegzetet ád a költőnek! Micsoda lélegzet emeli, lengeti, duzzasztja szavainkat, ha egyszerre a „szépség” és „tisztaság” bármennyire is mély, de szűk és meddő ösvényei után megtaláljuk az utat, melyen a szavak immár mindennel összetalálkozhatnak, ami van és él, semmi elől nem kell kitérniök, mindent magukkal sodorhatnak, és mindent magukba is fogadhatnak! Egy világ felbomlásának véresen felkavart tanácstalansága s egy világ születésének biztos öröme zeng össze e költészetben; innen a versek széles, tág szerkezete, innen sajátosan elengedett s mégis erős építésű formája s innen annyit gúnyolt „érthetetlensége” is. S innen az árnyalás nélküli megfogalmazások és teli színek, amelyek a naiv festészet stílusát idézik.

259

…Miképpen ragadhat meg a kritikus egy teljes költői világot, hogyan mutathatja fel annak kimeríthetetlen gazdagságát? Ízlése, ismeretei, saját fejlődésének iránya: megannyi korlát; s hozzá az írás, a műfaj természete: újabb megszorítás. Még arról se beszélhet mindenről, ami „tetszik neki”: ahhoz esetleg nincs hozzátenni valója; csak arról beszélhet igazán, ami a saját gondolkodásának irányába esik – s mi a bizonyság rá, hogy éppen ezek a legfontosabbak a szóban forgó alkotásban? Vajon, mennyit sikerül érzékeltetnem itt a kassáki költészetből?…


…Hiszen a korai versek állandó kettős hangzásával szinte előrejelzett kettős tagolású életműnek érdemben még csak az első részéről szóltam. S hol marad a másik, a nagyobbik rész, a nagy kassáki kardal antistrófája? Az első rész (Eposz Wagner maszkjában, 1915; Világanyám, 1921; Versek cím nélkül, 1923-31; A ló meghal, a madarak kirepülnek, 1924) a nagy változásban torlódó jelen teljes dinamikus realitása, a közvetlen múlt teljes elvetésével; a második (Földem, virágom, 1935; Ajándék az asszonynak, 1937; Fújjad csak furulyádat, 1939; Szombat este, 1942) a születő, de a valóságban még meg nem született világ hatalmas ábrándja, mély mitikus múltakkal való találkozás, mint minden új és minden jövő e földön. „A dolgok egyszerűsége”, mely a legteljesebb zűrzavarban is ott „aludt szívünk fölött”, itt már felébred álmából, olykor feledhetetlen hangon, tiszta és tág képekben bomolva ki előttünk. Kisimulnak az összegabalyodott sorok, a zsúfolt hasonlatok kitárulkoznak, külön-külön kiteljesednek az összehalmozott képek töredékei, felemelkednek a fetrengő szavak: elárad a dal, a teljes, tiszta, az önmagára talált élet, a dolgok végső „egyszerűségének” dala. Szép, nagy emberek és asszonyok járnak itt komoly dolgukat téve, széles mezőkön, fényes vizek között. Úgy indulnak el egymástól és egymás felé a messziségekben, nyugodt és kemény léptekkel, lassú taglejtéssel, szívükben örömeik súlya és vágyuk lendülete – ahogy az első ember indulhatott el a zabolázatlan földön beláthatatlan élete felé – mindig a visszatérés vágyával szívében.

260

Egymás után jelennek meg „összes művei” azoknak, akiknek külön-külön munkáit egyenként, első megjelenésük idején csodálhattuk. Egymás után teljesedik ki szemünk előtt élete azoknak a nagy halottaknak, akik még nemrégiben mindnyájunk barátai, bátyjai, ismerősei, mesterei voltak az életben is. Csillogó nagy kígyóként tekereg egyre messzibbre Kosztolányi hajlékony műve; mind teljesebb fényben ragyog Tóth Árpád szelíd klasszikája; kulturális forradalmunk minden pontjáról egyre lelkesítőbben tekint ránk József Attila remek torzója; már itt van Babits teljes életművének első kötete, bibliapapíron, aranyban, mint a régi nemzeti klasszikusok. S most megkaptuk az élő és alkotó ereje teljében levő Kassák tiszta és igaz könyvét. – Azt bízvást elmondhatja magáról az ifjabb nemzedék, amit egy francia moralista legfőbb jónak mond az életben, hogy alkalma volt szemtől szembe találkozni a nagysággal. De vajon, önmagában is fog-e majd találkozni vele? – Addig is, ha már e szerencsétlen évtizedek szennyes harcaiban vergődve, győztes ifjúsághoz illőn nem vonultathatja fel gőgös lobogóit apái és mesterei ellen –, legalább ahhoz legyen erőnk, hogy büszkén fejet hajthassunk előttük.

[1946]
261
»Hommage à Lajos Kassák«

Maga a cím – nem is első e nemben – legyőzve egyelőre a fordítások összevetésének, ízlelgetésének kísértését is, általánosabb gondolatokra indít. Egyszer talán mégiscsak ki fogjuk küszöbölhetni nyelvünkből azt a már-már megmerevedett formulát, szinte szóképpé tömörült feltételes mondatot, amellyel mániákusan kísérjük a magyar irodalom legnagyobbjainak pályáját: Ha franciának (vagy tetszés szerint: orosznak, angolnak) születik… Amit kellő időben el szoktunk sóhajtani róluk, s amit – jogos keserűségeikben – maguk is sorra elsóhajtottak magukról, Adytól Kosztolányiig, Krúdytól Móriczig. S aminek talán még csüggesztőbb fonákja egyeseknél: szerencsétlen elzártságunk mágikus szerencseként való sámánizálása…

Hátha mégsem csak kizárólag, még csak nem is elsősorban nyelvünk gyönyörű árvasága teszi tündér költészetünket a világirodalom hamupipőkéjévé? Hátha körmére kellene nézni a gonosz (s ami nem kisebb vétek: nemtörődöm vagy rossz ízlésű) mostoháknak is, akikre kultúránk a világban való forgatásának gondja hárult? S akik mindig a maguk csúnyácska lányait vezették elő a leánynéző, mesebeli királyfiaknak. S ha már módjukban állt magyar írót Nobel-díjra javasolni, hát (szerencsére, eredménytelenül) Herczeg Ferencet javasolták – Babits, Móricz, Karinthy működésének fénykorában. Vagy Zilahy Lajos, Körmendi Ferenc, Földes Jolán műveit hívatták meg – összeköttetéseik révén –, és piperézték ki – jó befektetésül – a nagyvilági bálokra.

Mert hisz nem annyira a nagy nyelvekre lefordított magyar irodalom csekély mennyisége fájhatott mindenkinek, akinek a magyar kultúra ügye fáj (úgy, mint a saját szervezete, ha baj éri), 262sokkal inkább még annál is silányabb minősége, mondjuk, a két háború közti szakaszban (s nehezen tagadható, hogy részben még a felszabadulást követő időben is). Hiszen, ha annyi, amennyi, de az igazi, nagy magyar irodalom jutott volna el a külföldi kultúrák közelébe! De a magyar irodalom termékei a más nemzetek valódi kultúréletének a közelébe se kerültek! Csak bazári termékeinket juttattuk el a külföldi könyvpiacokra, a huszadik századi olvasmánykereslet zsibvásáraira. Az itthon is ócskaságokat. Amikor voltak olyan fejszéseink, akik az európai művészet század eleji nagy őserdőtörőinek is sokszor elébük vágtak.

Kassák Lajos verseit, íme, megírásuk után fél évszázaddal az úttörőknek kijáró hódolattal tiszteli meg az avantgarde-művészet éles levegőjében nevelkedett idősebb és fiatalabb francia költők fényes csoportja, Follain és Guillevic, Pierre Emmanuel és Michel Manoll, Alain Bosquet és Marc Alyn. Mi lett volna, ha ezeket a verseket, amelyek vibráló idegszálakkal szövődtek a századelő európai költészetének végsőkig felizgatott idegrendszerébe, s az akkor született sokfajta új érzékenység közé is valami hasonlíthatatlanul egyénít, fel-nem-fedezettet kapcsoltak be, a maguk kora is észreveheti? Ha nemcsak Kassák ismeri, idézi fel és olvasztja a maga költészetébe a Zone-t, hanem esetleg Apollinaire is az Eposz Wagner maszkjábant, nemcsak Kassák a Transzszibériai expressz prózáját, hanem Cendrars is a Ló meghal, a madarak kirepülnek poézisét?

A „mi lett volna” ugyan a ha szócska kötőfékjével sok kósza és terméketlen ábrándot kényszerít maga mellé, lendítésül mégis ezek az ábrándok szolgálhatnak, hogy helyesen mérjük fel mai feladatainkat; és helyesen értékeljük elért eredményeinket is; amelyek a legutóbbi időben nem csekélyek. Statisztikák nem állván rendelkezésemre, nem tudom, hogy a Hommage à Attila József par les poètes français című, e nemben elhatározó jelentőségű kiadvány megjelenése (1955) óta eltelt nyolc esztendőben francia nyelvre fordított magyar művek száma meghaladja-e, mondjuk, az 1930 és 38 közötti években megjelentekét. Az a sorozat azonban, amely a magyar költészet antológiáját és egy XX. századi magyar novellák gyűjteményét, Füst Milán regényét és Illyés Petőfijét, önálló József Attila-, Illyés- és Kassák-válogatásokat foglal magába, minőségével és jellegével átlépi 263a számszerűség minden fontosságát. Úgy látszik, mégis van mit adnunk a világirodalomnak. S legnagyobbjaink világirodalmi rangja és hatása nem múlik ama feltételes mondat reménytelen szónokiasságán.

Az első francia József Attila-kötet kapcsán írtam arról, hogy idegen irodalmak alkotásai csak abban a ritka szimbiózisban válhatnak a befogadó nemzeti irodalomban valódi hatóerővé, amelynek feltétele nemcsak a fordított művek értéke, hanem a fordítók élő hatóereje is a maguk irodalmában. A magyar irodalom legújabb francia fordításait nemcsak az eredeti szerzők és művek kiválasztása teszi alapvetően különbözővé a régiektől, hanem a fordítók személye, a fordítók művészi értéke és szerepük az élő francia irodalomban. S itt nem lehet újólag nem figyelmeztetni a „közvetítők közvetítőjének”, Gara Lászlónak egyedülálló munkájára, aki egymaga, mint egy egész „költői kirendeltség” (bár senki se „rendelte ki”), lankadatlanul és kétirányú finom érzékkel szervezi a magyar és francia költészetnek ezt az egyre izgalmasabb és termékenyebb cseréjét.

Kassák Lajos tehát hetvenöt éves korára kivívta a francia költők tevékeny hódolatát. Szakadatlan küzdelmek, értetlenségek, mellőzések ballasztjával rakott pályájának mai magas pontján nem kis elégtétel lehet számára immár franciául is találkozni ifjúsága végleg megoldott nagy vagy-vagy-ával:

deux solution pour le poète
édi fier une æuvre où il se reconnaisse
ou se faire carrément ramasseur de mégots
soit
eh bien soit
(bizonyos hogy a költő vagy épít magának valamit amiben kedve telik
vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek
vagy
vagy)
264

Ő valóban egy hosszú élet példátlan (és példás) erőfeszítésével valami olyat épített, amiben kedve telhetik. Ki is érdemelte érte – be sokszor! – Apollinaire szavaival, a kortársak, újságírók és sznobok gúnyolódását. És íme megérhette, hogy másoknak is kedvük telik benne, távoliaknak is, idegen testvéreknek. S a művésznek, bármily mélyen, sőt, minél mélyebben összeforrt nemzetével, annál inkább, végső próbája és elégtétele csakis az egész emberiségben lehet.

Ámbár, ami a hazai értékrendet és megbecsülést illeti… Nem emlékszem, felfigyeltünk-e eléggé a magyar irodalom egy új jelenségére. Egyik oldala persze a közhelyig ismert. Hogy legnagyobbjaink a múltban ifjan haltak. Legnagyobb költőink az ifjúság s a kora pusztulás hősei. Az általános életkor növekedése hozza-e magával, alkotóink életkörülményeinek javulása-e? – mindenesetre, irodalmunknak most vannak először igazán hódolatot parancsoló, alkotóerejük teljében levő „nagy öregjei”. A nemrég hetvenöt éves Kassákot szoros rendben követi a háromnegyedszázad elérésében Tersánszky, Füst Milán. Nem lehetne-e nekik, pályájuk megkoronázásaként, a francia költők hódolása nyomán vagy azt megelőzve, a magunk hódolatát művüknek szentelt, méltó emlékkönyvekben átnyújtani?

[1963]
265
József Attila Ódájáról

Azok között a megrendítő kései töredékek között, amelyek megannyi tátongó stigmaként vallanak a költő mártíriumáról, egyszerre – némi megütközéssel – erre a két sorra bukkanunk:

Költő szerelme szalmaláng,
azért oly sebes és falánk.

A töredék természetéből következik, hogy nem tudhatjuk: egy vers indításának készült-e a két sor vagy lezárásának; s nem ironikus értelemben éppen az ellenkezőjét lett volna-e hivatva jelenteni, mint ami szó szerint kiolvasható belőle. Mindenesetre meglepő kontrasztként csillan meg annak a költészetnek a felületén, amely éppen a nem szalmalángszerű, a végzetes szerelmek és meggyőződések tömör reliefjével fordul felénk. Valamire mégis – akaratlanul – felhívja a figyelmet. S különösen az Óda olvasásakor.

Mert ha a „költő szerelme” általában nem, József Attiláé pedig különösen nem szalmaláng – minden költőre jellemző s magára a költészetre is, a költészet fogantatásának rejtelmes biológiájára, hogy olykor szalmalángokból is, gyakran éppen szalmalángokból gyújt hosszan égő tüzeket. Csak azon múlik, hogy ez a véletlen fellobbant lángocska mennyi és milyen kalóriájú éghető anyagot talál a költő élményvilágának addig tán még a maga számára is feltáratlan mélyrétegeiben.

József Attilánál roppant rejtett széntelepekre bukkant. Az Óda egész irodalmunk egyik legnagyobb erejű szerelmes verse lett. Nem ilyen vagy olyan szerelem futó hangulatát sugallja, magát a szerelmet ragadja meg, férfi és nő egymásrautaltságá289nak legvégső biológiai, pszichológiai és társadalmi törvényeiben.

Joggal kérdjük tehát, mi volt az az – ahogy mondani szokták, „nagy” és „elhatározó” – élmény, amely kiváltotta.

Ha hihetünk – márpedig hinnünk kell – az életrajzi adatoknak: egy futó fellobbanás, egy nyaralóbeli találkozás röpke szikrája. És íme, lángjától ma is megperzselődik, akihez ér.

A vers, a költő élete legbenső ismerőinek egybehangzó tanúsága szerint, Lillafüreden született, 1935-ben, egyetlen éjszaka alatt, az Írók Gazdasági Egyesületének néhány napos konferenciája idején. Ott találkozott József Attila azzal a – Németh Andor emlékezése szerint – „karcsú, barna, éjfekete szemű lánnyal”, aki „mosolygott és hallgatott”, miközben József Attila a patakparton sétálva vagy a szálloda halljában „izgatottan beszélt és gesztikulált”. A lány, akinek nevét sem őrzi az emlékezet, mint valami nemtő, megjelent tehát a Szinva patak partján, melynek sebes habjával együtt csillant fel tündér nevetése, s már el is tűnt a költő és az irodalom életéből, mintha csak az lett volna a küldetése, hogy egy nagy költő szívének legmélyebb üregeiben szóra bírja a cselszövő magányt – s mellesleg, a mindenséget. Hogy egyszerre keltse fel a mindennapos-banális férfivágyat, s mintha valóban egy őskori barlang irdatlan mélységei visszhangoznák, minden valaha élt és élő férfi vágyát az örök nő iránt.

A költemény József Attila költészetében a rapszódiáknak abba a nagyszerű sorozatába illeszkedik, amely a Külvárosi éjjel indul, s a Téli éjszakával, az Elégiával, az Alkalmi verssel, a Magad emésztő…-vel folytatódik. Külső-belső formájában egyaránt az oldottság és tömörség, hirtelen áradások és éppoly hirtelen megállások, lassú kifejtések és gnomikus lezárások rapszodikus futamain épül fel. A nyugodt szemlélődés békés csendjéből indul, és az eksztatikus megrendülés lélegzetállítóan fojtott némaságával ér véget. Mintha a csillámló sziklafalról, amelyen elkezdődik, egyetlen hatalmas, szinte testtelen lendülettel emelkednék a hajnali ég fennen csillogó ércei közé, a testétől elvált, magasan csattogó szív döbbenetes képével.

A vers belső lendületének, zenei építésének ugyanez az elve 290követhető nyomon a témában is. A pillanatnyi, egyszeri és egyedi realitástól, egy sétáló lányt szemlélő, mozdulatlan férfi rajzától indul. Impresszionista kép, semmit sem találni rajta, ami ne a közvetlenül látható valóság volna; az egymással gyönyörűen összeforrt táj és ember, a patak köveken iramló habja s a lány fogakon illanó nevetése, mely közös mozdulattal csillan felénk a metafora szemfényvesztő varázslatában. De íme, csaknem észrevétlenül, máris ott járunk a láthatatlan dolgok kellős közepében: az élő szervezet biológiai és anatómiai szövevényében, felépítésében és funkcióiban; hogy aztán, onnan kilépve, az emberi társulás, a kétezer millió emberből kiválasztódó két ember bonyolult dialektikájáig emelkedjünk. S az utolsó, zárójelbe tett himnusz megint csak elmerítsen valami mélységben: az anatómia helyett most már a kozmikussá fokozott érzelmekében.

S ugyanakkor a költészet anatómiájának és kozmoszának rejtett mélységeiben is, a szinte kipreparálhatatlan idegek és kielemezhetetlen sugárzások között. Ki oldotta meg – ki tette egyáltalán fel magának – a kérdést, miért érezzük olyan végérvényesnek és megmásíthatatlannak ezt a két sort, mint Püthagorasz tételét vagy Newton első törvényét:

tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság…?

A nagyon is konkrét, ugyanakkor jelentésében kósza és határozatlan igével (bolyong) megkötött két elvont fogalmat (tartalmaidban és örökkévalóság) a megszemélyesítő jelző alliterációja – ez a látszólag merő esetlegesség – avatja éppen törvénnyé.

Az alliteráció lehet egy verssoron olcsó fülönfüggő is, bohóccsörgő és bolondkereplő. József Attilánál aranyszög, amely a szavak fogadalmi tábláit emlékezetünkhöz erősíti. Valami olyat fejez ki, ami egyszerre hat az evidencia és az invenció kettős erejével. Az „öntudatlan örökkévalóság” két kezdő ö-hangja olyan mágnességgel telített, amely ezt a két szót a magyar nyelvben végleg társítja egymáshoz, mindazzal a rejtett tartalommal 291együtt, amit más szavakkal tovább elemezni meg sem kísérelhető.

A költői alkotásnak ezek azok a legvégső sejtjei, amelyeken létezése és természete, értéke titkai rejlenek, ezek azok, amelyeket a kritika legritkábban merészel érinteni, s amelyeknek érintése nélkül minden kritika illuzórikus marad. Az ideológiai elemzés legfinomabb műszereivel se lehet megérteni, mért válik hatástalanná József Attila egy másik versében ez a nagyszerű két sor:

mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart? –,

mihelyt a „gyámolítják” helyébe bármely más rokonértelmű szót (támogatják, pártolják, segélyezik, fejlesztik, ápolják stb.) helyettesítünk be.

De térjünk vissza az Ódához, amelyben a költőnek mind e közben még arra is van ideje, hogy önmagát figyelje, nemcsak mint a vágytól éppen megragadottat, de mint azt is, aki ugyanabban a pillanatban a szavak, a kifejezés megragadottja is. S itt is egy olyan csodálatosan tömör megfogalmazásig jusson, amely egész költészetének mélyébe világít, s amelyre majd még egyszer vissza kell emlékeznünk, amikor ódáját a „mellékdal”-lal befejezi:

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullanak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.

Mert a végig intellektuális és himnikus feszültségű rapszódia váratlanul és hirtelenül egy könnyedén csapongó dallá csendesül, mint a nagy hegedűversenyek kádenciája, s a bonyolult rímelésű és mondatszerkezetű, szabad szárnyalású strófák egy szabályos párrímes népdalformában érnek véget. Úgy látszik, eleve ez volt a végcéljuk. Mert a vers egyik fő mondanivalója e dalban, illetve e dalnak a himnuszra rácsapó dialektikus feleletében van 292elrejtve. Elrejtve, mert a költőnek eszében sincs másképp, tételesen is kimondani.

A szerelmet újra fel kell fedezni – kiáltotta egykor Rimbaud, akihez József Attilát oly benső, kellőképp még nem elemzett rokonság fűzi. Nos az Óda Mellékdala ennek a már újból felfedezett szerelemnek a hangja. Azé, amivé a szerelemnek az osztályellentétek elnyomorító viszonyaiból kiemelkedő emberi közösségben lennie kell, és lennie lehet. Az ösztönöknek és a társadalmi viszonyoknak az az elbírhatatlan bonyolultsága, amellyel József Attila egész életén át viaskodott, amely végül is rátekeredő karjaival megfojtotta, s amelynek oly megrázó képe, az Óda első része, a mellékdalban feloldódik. Minden végtelenül egyszerű lesz. Olyanná lesz a szerelem, amilyennek minden egészséges férfi és nő valaha áhította.

A Mellékdal tündöklően egyszerű szavait csak olyan költő találhatta meg, aki teljesen átélte a szerelem újrafelfedezésének szükségét, és közel is jutott már az újra felfedezett szerelemhez.

Az emberek olyan új kapcsolatához, amelyben – emlékezzünk csak a fent külön kiemelt sorokra – az alvadt vérdarabokként hulló szavak és a dadogó lét helyett nemcsak a költészetnek, az egész emberi társadalomnak a törvénye a tiszta beszéd lesz.

[1965]
293
József Attila sírjánál
Halálának harmincadik évfordulóján

A kerek számok mágiájára még mindig hajló atavisztikus érzékenységünk a születések és halálok fordulóit előszeretettel tekinti alkalomnak arra, hogy egy villanásra legalább élesebb fénybe helyezzen elhomályosulni kezdő értékeket, újra domborúbbá véssen a feledés falába belemosódó kedves vagy nagyszerű arcéleket.

Akinek itt ma tiszte szerint szólnia kell, ennek értelmében nyugodtan mellőzhetné a beszédet, s legbeszédesebben akkor tenne eleget feladatának, ha szó nélkül elhelyezné a kegyelet koszorúját ezen a síron.

Mert ez a sír maga szól hozzánk a legbeszédesebben.

Közkincsünk az az élet, amelyet nem tudott maga alá temetni, és örök emlékeztetőnk az a halál, amelyet jelez.

Ha van valaki, akinek újra meg újra felfedezéséhez nincs szükség hasonló alkalmakra, bizonnyal Ő az.

Ha van költő, akit nemzete vitathatatlan közös értékévé avatott viszonylag igen rövid idő alatt – hiszen pályájának íve mindössze tizenöt évet fog át, s halála óta éppen kétszer annyi idő telt el, együttvéve sem egy teljes fél évszázad –, bizonnyal Ő az a költő.

A visszhangra oly nehezen bírható magyar irodalmi életben Őkörülötte halála óta szinte megszakítás nélkül zeng a tér. A személyes emlékezés és a szorgalmas búvárlás, az aprólékos kutatómunka és a merész szintézis egyaránt sokszoros gyűrűbe fogja, s ha Ő az akkori Magyarországon középiskolás fokon sem taníthatott – a mai Magyarországon egyaránt tanítják őt óvodás és akadémiai fokon s azon túl is, ama fokozatokkal nem 294mérhető oktatási formában, amelyen a költők tanítják egymásra – ahogy Ő kívánta s tette is – egész népüket.

Bár egyszer elmondtam már valahol, hadd ismételjem meg itt: a mai magyar költészet legigazabb ars poeticája azoknak a verseknek összessége, amelyek Őróla, Őhozzá, Őérte, szinte az Ő megíratlanul maradt versei helyett íródtak azok által, akiknek Ő – mint ahogy e költemények egyike szólítja, éppen e sírral szembenézve – Mesterünk, Testvérünk, Ősünk, Apánk… Legelső jel… a Fogalmak Első Pillanata… Egyetlenegyszer Egyetlen… Aranybilincs a költők csuklóján…

Azok közül a legnagyobbak közül való, akik nemcsak egy nagy költőt jelentenek, hanem magát a költészet teljes emberi csodáját, amely előtt nem lehet nem ámulnunk; s a költészet evilági sorsát, amely előtt nem lehet nem borzadnunk, s amelyet sem takargatnunk nem szabad magunk előtt, sem változhatatlanságába beletörődnünk.

Alkalmak nélkül is ismerjük őt.

De lehet-e a nagy, az ilyen nagy költőt eléggé ismerni? Lehet-e elég hosszan számlálni a csillagokat? vagy a fák leveleit? vagy akár egyetlen kis levélen az erezeteket?

A nagy költőnek, mint a természetnek, nincs megfelelőbb jelzője, mint hogy kimeríthetetlen. S erre a kimeríthetetlenségre, még ki nem merítettségre emlékeztetni jól jöhet minden alkalom.

Arra, hogy ne nyugodjunk bele abba a képbe, még ha mégoly árnyalt is, amelyet eddig kialakítottunk róla. Mert bármily gazdag legyen is, ha nem gazdagítjuk tovább, menten szegényedni kezd. Ha nem segítjük, hogy együtt változzon a változóval, megmerevedik. Ha nem csinálunk néki szállást a mi időnkben, lassan kihull az időből. A nagy költő nemcsak kiteljesít minket – megköveteli, hogy mi is teljesítsük ki őt. Épp e követeléssel tesz minket teljesebbé. Semmitől sem lesz az ember inkább önmaga, mint amit egy nagy emberi hívás ösztönzésére magából adni tud.

Az ő műve ilyen szakadatlan hívás. Arra, hogy olyat keressünk benne, amit még nem találtunk meg. S hogy ezáltal ne csak őt, magát a költészetet egyre összetettebb valójában lássuk. 295Ha vannak olyanok – s ilyen és olyan oldalon egyaránt vannak –, akik, bár más-más meggondolásokból, mégis egybehangzóan, a költőket az általuk kiválasztott részére szeretnék redukálni – mi ne engedjünk egyik fajta csonkítási kísérletnek se. Nem szabad, hogy József Attila is a húsz, vagy mondjuk: kétszer húsz vers költője legyen: a rosszul értelmezett „szellemi elit” vagy az éppoly tévesen értelmezett „tömegek” választotta húsz versé.

Halála harmincadik évfordulójára megjelent Összes Műveinek negyedik, utolsó kötete is. A mű csonkítatlanul itt van a kezünkben. Ne engedjük ki kezünkből egyetlen kis részletét sem. Mert akkor félő, hogy az egész fog belőle kicsúszni. Ne kényszerítsük most, holtában is arra a szégyenletes és szörnyűséges alternatívára, amely életét összezúzta.

Ha azt akarom, hogy szeres-
senek, mindezt el
kell titkolnom
de akkor már nem szeretnek,
mert tudom, hogy azt
szeretik, akinek mu-
tatom magamat és nem engemet… –

írta élete utolsó időszakának abban a páratlan dokumentumában, amelynek mindeddig csak töredékei kerültek nyilvánosságra. Most, harminc évvel a halála után, ne kelljen immár szeretetünkre vágyva titkolnivalójának lennie előttünk: ne azt szeressük, akinek mutatnia kellett volna magát, de nem tudta; ne is azt, akit mi meg merünk mutatni magunknak; még kevésbé azt, akit mások hajlandók belőle nekünk megmutatni: őt szeressük, az egészet, mindenestül, mert csak úgy szerethetjük benne azt a teljes embert, aki minden törekvésének kezdete és vége, a kimeríthetetlen költészet forrását.

Műve azáltal emelkedik a vele testvér legnagyobbakén is túl, hogy érzelmet, ösztönt, mélytudatot, sejtést, érzékelést, mindent, ami emberi, legvégül abban akar összefogni, ami bennünk a legemberibb: az értelemben. Egyik, nemrég napvilágra került, 296utolsó töredékének tanúsága szerint még az embertelen szenvedésben is az értelmet kereste; ha már boldogságért és enyhületért hiába esengett, legalább az „értelmes kínt” akarta megtalálni:

S ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen,
értelmes kín: mert nincs értelme annak,
ha embernek üres kínjai vannak…

S közben – őt idézem – „azt kellett megtanulnia, hogy kellő önuralommal mint legyen tartósan ostoba”. Mindenen túl, ami elviselhetetlen volt, ez volt számára a legelviselhetetlenebb. Ez legyen a legelviselhetetlenebb a mi számunkra is, ha rá gondolunk.

[1967]
297
József Attila – a francia költők »olvasatában«

Egy-két kisebb-nagyobb közlemény s legutóbb Bajomi Lázár Endrének a Csillagban megjelent részletes ismertetése adott hírt a magyar sajtóban arról, hogy francia költők egy csoportja, élén az Akadémia halhatatlanjai közé frissiben besorolt Jean Cocteauval és az immár valóban halhatatlan Paul Eluard-ral, közösen kiadott szép könyvben tisztelgett József Attila költészete előtt.

E téren oly kevéssé elkényeztetett szívünknek már az is különleges és ritka – ha az utóbbi időben gyakoribbá is váló – öröm, ha költőink egyike akárhogy is, de megszólal valamely nagy irodalom világokat megnyitó nyelvén. De ez a kis kötet – mely csupán előhangja egy a közeljövőben napvilágot látó szélesebb, komolyabb tanulmánnyal, bibliográfiával és dokumentumokkal is kísért válogatásnak – sokkal több ennél.

A tisztelgés, amellyel írók, művészek, tudósok, közéleti személyiségek külön kiadványban adóznak halott vagy jelentős múltra visszatekintő élő nagyságoknak, az „hommage” a francia irodalomnak vagy inkább irodalmi életnek, könyvkiadásnak külön sajátos „műfaja”. Mindenekelőtt ez a bensőséges műfaj avatja e kiadványt jelentősebbé szinte minden eddigi könyvnél, amelyben magyar költő valaha is francia nyelven megszólalt. Nem puszta külsőségről, ünnepélyes formaságról van szó. Éppen ellenkezőleg. Az hommage éppen a bensőséges ünnepélyesség kifejezője. Annak a jele, hogy József Attila verseit nem pusztán érdeklődésből, nem csupán egy nagy külföldi költő iránti udvariasságból fordítják le, hanem benső rokonsággal fordulnak hozzá.

Mert különös dolog: az idegen költőkkel a francia irodalomban többnyire az előző történik. A francia irodalom, amely min319den nemzetiségű és származású, bárhonnan jött művészt teljes szívélyességgel fogad magához, mihelyt az a nyelv közösségét vállalja, a francia irodalom, amelynek csak az utolsó félszázadban is legismertebb és elismertebb költői közé olyanok kerülhettek, mint a görög Jean Moréas és a lengyel Apollinaire, a litván Milosz és a román Tristan Tzara (aki a József Attila-kötet szép előszavát írta), s a most induló tehetséges fiatalok közt is olyanok, mint a haiti René Despestre s a lengyel származású Charles Dobzynski – a más nyelven megszólalt költészet befogadásától különös idioszinkráziával idegenkedik.

Amennyire természete a magyar költészetnek Balassitól József Attiláig és tovább, hogy az európai költészet közös kincséből merítve alkot nemzetit és eredetit – olyannyira belterjes ihletésű és erudíciójú a francia költészet.

Ez a különböző helyzet megmutatkozik a magyar és francia költészetnek a fordításhoz való viszonyában s az egymás költészetének hatásához való viszonyában is. Amennyire termékeny számunkra sok évszázad óta a francia költészet fordítása s a belőle merített ihlet legsajátosabb költői értékeinek létrehozásában is – a francia költészetnek még Petőfi sem jelenthetett soha valódi élményt és hatást. Marceline Deshordes-Valmore fiának fordításaitól egészen az elmúlt években megjelent teljesen új János vitéz-fordításig Petőfi franciaországi pályafutása sem jutott túl egyrészt az antológiákon, másrészt a tudományos, irodalomtörténeti érdekességen. Későn is érkezett. S a fordítások sem tudták áttörni a francia versfordítás majdnem reménytelen gátját: a prózai átültetés gyakorlatát.

A nyelv belső természete, egészségtelen elzárkózás, babona, rossz szokás vagy bármi egyéb-e az oka? – tény az, hogy a francia irodalomban évszázadok óta nem dívik a költői fordítás, az eredeti költemény tartalmi-formai egységét megkísérlő átültetés. Gide-ig minden jelentős Shakespeare-fordító prózában fordít; Gérard de Nerval prózában ülteti át Heine dalait és a Faustot; Baudelaire prózában fordítja Poe költeményeit. Hogy csak a legnagyobbakat s a legszélsőségesebb példákat említsem. Éppen ezért is, a fordítások óriási többségükben nem elsőrendű költők, hanem irodalmárok, filológusok művei (a fentebb említett nagy példák inkább csak kivételek) s nem an320nyira művészi, mint tudományos igényűek. Ily módon a francia olvasó inkább csak értesülést szerez az idegen költők műveiből, mintsem eleven művészi élményt.

József Attila hatása most éppen időben érkezett. És megtörni látszik a varázst. Véletlenül magyarul tudó műkedvelők, egy nagy költőnőnek dilettáns tehetségét kuriózumokon próbálgató fia vagy valami becsületes egyetemi férfiú helyett József Attila az élő francia költészet huszonhét kiváló alkotó költőjét kapta tolmácsul. Ez a jelenség az, amit a kötet kiadói előszava is „a maga nemében egyedülálló kísérletnek” nevez, s ami számunkra különösen örvendetesen különbözteti meg ezt a kötetet minden eddigi hasonlótól.

Idegen költészet akkor tud igazán hatni, ha egy jelentős hazai költőn vagy költői áramlaton keresztül szívódik át. Különben lepereg a nyelv feszes bőréről. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az idegen költő mondanivalója, művének értelme segít a mi magunk költői céljai megvalósításában; ha az idegen költőnek, mint a francia mondja, message-a, üzenete van számunkra: fontos híradása nem pusztán egy idegen, más világból, hanem egy olyanból, amelybe a magunk útján mi is készülődünk. Ha a magunk sürgető új érzelmei, gondolatai számára tár fel új nyelvi, kifejezési lehetőséget, új eszközöket. S viszont: csak ilyenkor lehetséges, hogy alkotó költők a fordításhoz önmagukból hozzáadják azt a többletet, ami nélkül a lefordított költő más nyelven igazi hatást nem válthat ki. Babitsnak, Tóth Árpádnak, Kosztolányinak így adott Baudelaire, Keats, Rilke, Poe fordítása, s Adynak még Rictusé is új nyelvi lehetőségeket a magyar költészet század eleji megújításához, a modern magyar költői nyelv megteremtéséhez: s viszont: így tették ők ezeket a költőket – bár azok részben már azelőtt is le voltak fordítva – valóságos magyar értékekké, a modern magyar költészetnek úgyszólván szerves részeivé is. Ilyen szerencsés helyzet az idegen költészet beolvasztására mindig akkor keletkezik, amikor egy irodalom válságban, új fordulat megteremtésének és kibontakozásának forrongásában van.

A francia költészet most ilyesféle időszakot él. A század végén és elején Mallarméval és Valéryval a francia költészet az ezoterikus klasszicitásnak olyan kietlen magaslataira jutott el, 321hogy a teljes formabontás robbantásával kellett szétporlasztani e tömör, de terméketlenné vált sziklaalakzatokat. De ez a robbantás, mely a felszabadított talajon oly csodákat termett, mint Apollinaire, Reverdy, a fiatal Eluard, a fiatal Cocteau s mások költészete, csakhamar új meddőséghez vezetett. Aragon kitűnő elemzése szerint így vált a francia költészet a huszadik században mindinkább fordítás jellegűvé, a francia versfordítás fentebb említett értelmében, a hagyományos szabályos verselés elemeitől megfosztottá. A szintén Aragon és sok tehetséges társa által megindított harc „a nemzeti költészetért”, ebből akarja kivezetni a francia költészetet – persze nem a hagyományos formákhoz való mechanikus visszatéréssel, az újabb fejlődés eredményeinek letörlésével, hanem – most már ez utóbbiakat is hagyománynak tekintve – a hagyományos formák újjáteremtésével. József Attila, aki a franciáktól is – részben azoktól, akik most tisztelegnek előtte: Eluard-tól, Cocteau-tól, Tzarától – tanult formabontást, új érzékenységet, modern izgalmat, forradalmi realizmust, dús tápanyagot költészete talajához, későbbi csodálatos virágai alá – most nekik ad fontos tanulságot és segítséget a nemzeti formákért, a zártabb kompozícióért, a jó ritmusú, jól rímelő (Eluard meghatározása) új francia vers megteremtéséért hirdetett küzdelemben. A költészet szép nemzetközi kölcsönhatása ez, a goethei világirodalom gyönyörű dialektikája.

S micsoda jelkép, nekünk felemelő elégtétel, s kései irodalomkutatóknak sokrétű tanulsággal járó kuriózum: Cocteau, aki már akkor világhírű írónak számított, mikor József Attila még inkább kenyeret vagy könyvet árult – „mikor mi volt könnyebb” –, most a nagy kortárs előtti hódolatul fordítja éppen azt a verset, amelyikben a hajdani kis könyvárus oly szívszaggató megalázottsággal mondja magáról, hogy

nem olvas, csak ád
Móriczot, Shaw-t, Barbusse-t, Cocteau-t meg Zolát.

Mindez benne van abban a kiadói megállapításban, mely szerint ez a kötet „a maga nemében egyedülálló kísérlet”. Fordulatot jelez a modern francia műfordításban is: példák rá Heine és Mickiewicz azóta megjelent, első formahű fordításai.

322

S a magyar költészet megismertetésében is gyors folytatást ígérő kezdet a József Attila-kötet. Máris megjelent Illyés Gyula válogatott verseinek gyűjteménye; rövidesen napvilágot lát a második, a teljesebb József Attila; készül Jean Marcenac barátom sokat ígérő válogatott Adyja, s máris tervbe van véve egy széles körű antológia a mai magyar költészetről.

A most megjelent József Attila-kötetben, persze, különböző értékű fordítások kaptak helyet, sőt különböző fordítási elvek is érvényesülnek. De egészében jellemző rá – különböző fokon, a fejlődés különböző szakaszán – a költemény tartalmi-formai egységét megközelítő törekvés. Egyes fordításokban – a legjavában – ez a törekvés már teljes eredményhez is vezet. Ilyenek Eluard Anyám, Guillevic Mama és Medvetánc, Pierre Emmanuel Március, Vercors Kész a leltár, Dobzynski Aki szegény…, François Kérel Favágó fordítása. Más fordítások szakítanak ugyan a prózai átültetéssel, de az eredeti formát még csak nagyjából sem tudják vállalni.

Egyesek végül, a maga nemében érdekes és jogosult kísérletképpen, „változatokat” adnak József Attila egy-egy „témájára”, ilyen az Állás nélkül című töredék Jean Cocteau „olvasatában”. Hogy a további fordításban mindinkább a teljes formai-tartalmi hűségre való törekvés hódít tért, mutatják a kötet megjelenése óta napvilágot látott újabb fordítások, elsősorban Guillevic két remek darabja: a Születésnapomra, melyet a Lettres Françaises külön József Attilának szentelt oldalán olvashattunk, s a Gyönyörüt láttam, Guillevicnek a Nouvelle Critique című folyóiratban megjelent szép József Attila-cikkében, melyből érdemes idézni: „Attila kezdetben szabályos verseket írt, aztán áttért a szabad versre, de ezt csakhamar megint odahagyta a szabályos, rímes vers kedvéért, amelynek védelmében olykor igen heves harcokat is vívott. Ebben olyan törekvések eredményét kell látnunk, amelyek Bartók Béla törekvéseire emlékeztetnek… Mi, franciák, legjobban Attila képeit tudjuk értékelni… Ezeket a képeket, amelyek konkrétek; kétségtelen jelenvalóságukban látni, érinteni segítenek a valóságot. S nem éppen ez-e elsőrendűen a költő szerepe?”

E kiragadott néhány mondat is világosan mutatja, mit jelent a „nemzeti költészet” jelszavával az új, realista költészetért 323harcba induló francia haladó költőknek s egyik élharcosuknak, Guillevicnek József Attila példája.

Ez előtt tisztelegnek ezzel a könyvvel. Ennek nevében fogadták József Attilát halálában barátaik és harcostársaik közé. Ezért szólítják róla szóló írásaikban egyszerűen Attilának, mint ahogy Chaplint Charlot-nak. Száz évvel ezelőtt Victor Hugo Európa térképén című versében még tévedésből említi Petőfit – Sándor néven. Tzara vagy Guillevic barátságuk és közös harcuk pecséteként hagyják el József Attila nevéből a vezetéknevet.

[1956]
324
»Oly korban éltem én…«
Eluard, Kova, Desnos, Radnóti – – –. Elhangzott a 8. Zágrábi Irodalmi Kerekasztalkonferencián, 1976. május 5-én.

Az időszámításunk szerinti 1946. év elején egy kis nyugat-magyarországi helység rendőrsége jelentette a Népügyészségnek, hogy a közeli folyóparton, egy akácos közepén tömegsírra bukkantak. A néhány hónappal később megejtett kihantolás jegyzőkönyvében 12-es szám alatt a következő olvasható: „Dr. Radnóti Miklós névre szóló névjegy. Levélboríték – – – – – Budapest, V. Pozsonyi út 1. sz. – – – – – Keresztlevél – – – – – – – – – – – különféle iratok, kettő aranyfog, polgári személyi lap – – – – –Anyja Grosz Ilona. Apja: olvashatatlan. Szül. 1909. május 5. Fejlövés.”

E tárgyilagos jegyzőkönyvi kivonat olyan, akár egy költemény. Különösen, ha tudjuk mögötte azt is, amit önkéntelenül visszajelez: Radnóti Miklósnak e sírból előkerült utolsó verseit. Ha gondolatban mellé olvassuk: „Tarkólövés. – Így végzed majd te is – súgtam magamnak…”, akkor végső tömörítésben foglal össze számunkra valamit, amit éppoly megfoghatatlannak érzünk, amilyen valóságosnak tudunk. Végső redukcióban állít szembe azzal a belső drámával, amelybe a kor – rövidítő egyszerűsítéssel szólva: a fasizmus kora – döntötte az emberi tudatot: hogy nem vagyunk képesek elhinni azt, amit tudnunk kell. A kétezer éve tartó vallási dráma – credo quia absurdum: hinnem kell, mert ésszel föl nem foghatom – szerepei ebben az új drámában így cserélődnek meg: ésszel nem lehet elhinnünk, bár két szemünkkel látnunk kell, sőt el kell esetleg szenvednünk testünkkel-lelkünkkel.

Ám az előttünk álló, szinte költészetként ható jegyzőkönyvi 331kivonat mögött a költészetnek egy valóságos és ugyancsak hihetetlen – tehát az antinómiát még egyszer megismétlő – formája is lappang. A benne jelzett „különféle iratokról” a jelenlevő törvényszéki orvosszakértő beszámolójából a továbbiakat tudjuk meg:

„Az itteni koporsó nélkül elföldelt, 20 férfiholttest között a kihantolás során volt egy, akinek a nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban levő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett kis jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk, és a talajtól óvatosan megtisztítottuk. A verses formájú szöveggel teleírt kis füzet első lapján Radnóti Miklós neve állott, mindezt ceruzával írta az elhalt.”

Az orvosszakértő nemigen volt tudatában, mire bukkant ama prehisztorikus leletek egyikében, amelyek mégis a mi históriánk részei, azé a történelemé, amelyet átéltünk és átélünk. Csak amikor e „verses formájú szövegek”, nem sokkal később, napvilágot láttak a Forum című budapesti folyóiratban, akkor derült ki, hogy itt a magyar költészet egynéhány legcsodálatosabb költeménye fordult ki a földből, szó szerint úgy, ahogy ezer- vagy ötezeréves leletek. S nem is csupán a magyar irodalom néhány páratlan remeke; a világirodalomban is egyedülálló költemények, létrejöttüknél és létrejöttüknek létezésüktől elválaszthatatlan körülményeinél fogva. Kivételes, de kivételességükben is rokon darabjai annak a szinte összefüggő műnek, amit Európán végig az „ellenállás költészetének” neveztek el, és nevezünk ma is.

Mert voltak közöttünk olyanok is, akik hitték, amit tudtak; és tudták, amit mások nem hittek el. És ki is tudták mondani azt, amit tudtak; sőt: épp azáltal tudták, hogy ki tudták mondani:

Tudom mivel kimondom –

figyeljünk Eluard e sorának látszólag fordított logikájára, amelynek költői logikája éppen e megfordítottságban rejlik.

Megtiporták az eget az emberi húst
Darabokra tépték
Jégre tették meggyalázták széthajigálták –
332

vagyunk kénytelenek tudomásul venni a hihetetlent. De íme, ami még hihetetlenebb:

A régi világ nem ránt le szabad vagyok
Királyok fia nem vagyok ember vagyok csak
Kit meg akartak törni de állva maradt

Eluard e kevéssel a felszabadulás után írt verse tömör összefoglalása annak, amit az ellenállás költészete az egyetemes költészetnek, és azon keresztül az emberiségnek adott. Benne van egy árnyalata a győzelem, a túlélés diadalának is; de elsősorban mégis egy még nagyobb diadalnak a kifejezése, aminek részesei már nemcsak a túlélők, amiben talán a legnagyobb részük azoknak van, akiknek a legvégéig kellett követniük a végzetes utat. De akik már akkor győztek, amikor még vesztesek voltak, s ezzel teremtették meg a valódi győzelem alapját. Akik, Eluard egy másik versével szólva, újra megtanítottak arra,

mi az ember
Mikor már épp kétségbe vonnám
Hogy léteznek hozzám hasonlók.

Az először idézett vers A költő munkája címet viseli. Az ellenállás költőinek „munkája” éppen ez volt: a végsőkig, a végsőkön túl is szabadnak maradni a rabságban, állva maradni, vagyis ember voltunk legfőbb jegyét megőrizni, állati sorba taszítva is, az emberhez már nem hasonlatosak között őrizni az emberi hasonlóságot. Eluard verse első személyben szól, de nem elsősorban már felszabadult önmagáról szól.

E korban éltem én és immár ezer éve
meghaltam. Nem bünös voltam, csak üldözött.
Amíg börtön lesett minden emberi szépre,
én szabad voltam álcázott szolgák között.
E korban éltem én s mégis szabad maradtam.
333

Robert Desnos e szonettje csak a költő halála után került elő, és 1946-ban megjelent posztumusz kötetében került nyilvánosságra. Eluard, idézett versének írásakor még nem ismerhette. Annál jellemzőbb, hogy szinte arra rímel vissza. Még kevésbé ismerhette Eluard Ivan Goran Kovačič útját a tömegsír felé, és félelmes tanúságtételét a Tömegsírról. És egészen bizonyosan nem ismerhette a magyar Radnóti Miklós több száz kilométeres „erőltetett menet”-ét, délkelet Szerbia végétől a magyar-osztrák határon rá váró tömegsírig, sem a tömegsírból előkerült verseit. De idézett sorainak ők és társaik a láthatatlan mottói. A hitelességet rájuk ütő pecsét.

Ők mutatták fel e „szabad vagyok” és ez „ember vagyok” igazi értelmét. Azzal, hogy egy körülöttük valóságosan embertelenné vált világban találtak rá újra e szavak elveszített tartalmára. A fasizmus nyílt uralmát megelőző időben az „emberi” egyre kétesebbé vált, mint nemünk meghatározó jegye. A klasszikus humanizmus egyik utolsó alakja, Paul Valéry, az „embertelen” kategóriájába sorolta éppen a legemberibbnek érzett büszke képességeinket, a tiszta értelmet és a teremtő ihletet, mint ami már oly kevesek sajátja, hogy nem sorolható nembeliségünk lényegéhez. Amikor viszont az embertelenség minden eddiginél szélsőbb véglete jutott uralomra Európában, az ellene harcolók ebben a harcban újra felfedezik a mindnyájunktól elidegeníthetetlen „emberit”. Az ellenállás költészetének távolabbi tartalma a harc ennek az emberinek az újra érvényesítéséért. Egy fiatal magyar költő, Csoóri Sándor jól látja, éppen Eluard egy versének kapcsán: „Élni: a legegyetemesebb partizánháború, minden pusztítással szemben.” Eluard e versében, már a kezdet kezdetén, 1941-ben az ellenállás költészetének erre az alaptémájára talál:

Nem volna semmi
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
Ha nem lenne egy ember
Én vagy akárki
Épp csak egy ember
Másképp nem volna semmi
334

Radnóti, már a közös szenvedés ormán, „Žagubica fölött a hegyekben”, 1944 júliusából keltezett Hetedik Eclogájában a rabok közt ugyanebben fedezi fel a szabadság zálogát: „az élet jogában és kötelességében”, ebben az „egy életben”, amely mindnyájunké:

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test, mégis egy életet él itt,
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot…
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
Mondd, van-e még haza ott, ahol értik e hexametert is?

S mintha még a szintakszis tekintetében is Radnótihoz kapcsolódva szólalna meg Kovačič, ahogy félig már a tömegsírba dőlt hőséhez égő faluja ugyanezt a jóhírt, ugyanezt a szép asszonyi szót, ugyanezt a szabad emberi sorsot hozza üzenetül:

Van-e hely, ahol gyermekek visongnak
S fia anyának, lánya van apának?
Ahol könnyel búcsúztatják a holtat
S a bátya csokrot köt halott húgának?
Van-e még hely, hol a virágos ablak
A bánatot elrejti lágy derűvel?
Mi az, ami több boldogságot adhat,
Mint a szekrény, a pad, a házi tűzhely?

[BENJÁMIN LÁSZLÓ FORDÍTÁSA]

Rémdráma és idill talán soha még nem került oly szikrázó közelbe, mint itt. Sehol nem fért bele így a kiszúrt szemek odvába is a fény. Soha nem látszott ily biztosnak, mint itt, az emberi lealjasodás legmélyén, hogy az emberi princípium mégis elidegeníthetetlen tőlünk. A közömbösek is, talán a hóhérok is – mint Radnóti írja: 335

lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.

Soha az emberi arc nem magasztosult fel így, mint most, amikor végképp eltorzulni látszott. Az ugyancsak náci táborban elpusztult Benjamin Fondane legfőbb érve a hóhérok ellen:

Énnékem is olyan arcom volt, amelyet
megjelölt a harag, öröm és szánalom,
egész egyszerüen: emberi arcom.

Igaz, emberarca van az ellenségnek is. De ez csak álarc, amely mögött ott lappang az igazi. „Álcázott szolgák között”, írja Desnos. És „lehetnének talán még emberek”, mondja Radnóti. Eluard pedig Az utolsó éjszakában, amely jelképesen a hosszan tartó éjszaka végét jelenti:

Jönnek majd emberek kik bíznak önmagukban
Mert bízhatnak a többiekben
Mert az emberarcú ellenség eltünik

Ennek a költészetnek egyik kulcsszava az „idő” és a „kor”, amely mindegyiküknél kizökkenést jelent az igazi valamit, amit félelmetes kivételességében el kell különíteni, szavakkal ki kell ragadni az idő folyamatából, épp azzal, hogy minél jobban körülhatároljuk:

E korban éltem én s mégis szabad maradtam –

idéztük már Desnostól. Radnóti ugyanezt a mitikus és mégis kézzelfogható kort ragadja meg egyik legfontosabb, töredéknek maradt versében:

336
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, hogy elvetélt,
az élő irigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sürü méregoldat.

És Radnóti „Oly korban éltem én”-jére Desnos „e korban éltem én”-jére megint csak szinte rímként felel Kovačič „időtlen ideje”:

Nem tudjuk, ki kinek fivére s
A kínzások minket meddig gyötörnek.
Vérüktől ittasan a véres
Magzatok anyjuk életére törnek.

[BRASNYÓ ISTVÁN FORDÍTÁSA]

A kor költészete „Dichtung und Wahrheit” sajátos összefonódását teremtette meg. Nemhiába viseli az ellenállás egyik legfontosabb verseskötete, Eluard-é a Poésie et vérité 42 címet. A huszadik század költészetében, amely élet és költészet talán eddigi legélesebb szakadásáról tanúskodik, fontos pillanat ez, mikor életrajz és mű újból eggyé fonódik, szétválaszthatatlanabbul, mint valaha. Itt az életrajz többé nem ellentétes a művel, és nem reked kívüle; belejátszik a műbe, mint ahogy a mű közvetlenül belejátszik a történelembe. Egyén, történelem és mű, „költészet és valóság” egymásnak állandó kontextusa. Kovačič Tömegsírja elválaszthatatlan attól az ismeretlen tömegsírtól, amelybe magát a költőt vetették; Radnóti tömegsírban talált utolsó versének legutolsó sora – Sárral kevert vér száradt fülemen – attól a vértől és sártól, amely a vers kéziratára száradt.

A „költő munkája” mindig az emberi lehetőségek szélső határán megy végbe; ott, ahol normális képességeink már fel337mondják a szolgálatot: a kétségbeesés, felháborodás, felfedezés vagy ritkábban a boldogság ama végső pontjain, ahol csak artikulálatlan szavaink és ellenőrizhetetlen gesztusaink maradnak. És mégis, tudjuk: éppen itt jönnek létre az emberi beszéd legharmonikusabb, a szellemi mozgás legkiegyensúlyozottabb formái: a költemények; éppen itt megy végbe a költő sajátos munkája. E méltán egyedülálló jelenség magyarázatára alkottuk meg valaha az ihlet fogalmát. Az ellenállás költészetének java minden költészet e lehetetlennel határosságának szélsőséges példája. Radnóti utolsó verseit, emlékszünk egy olyan füzetben találták, amely át volt itatva „talajvízzel és az oszlásban levő holttest nedveivel, és földdel volt szennyezve”. A folyóiratok és kiadók szerkesztői asztalára ritkán kerülnek ilyen verskéziratok. Holott, a valóságban, ha láthatatlanul is, minden igazi költemény kézirata ilyen. A test nedveivel, vérrel és nyirokkal áztatott, és életünk közegével, vízzel és földdel szennyezett. Minden költemény, Eluard egy verscímét idézve, az „egyetlen költemény élet és halál között”. Mindig az élet és halál határán születik. Onnan küld üzenetet. Ha úgy tetszik, levelezőlapot; vagy, azzal a szerb-horvát nyelvből kölcsönzött szóval, amelyet Radnóti négy utolsó verse címéül használt, razglednicát. Ez a címe a legutolsó versnek is, melynek félelmes tanúságánál csak a tanúskodás rezzenetlen nyugalma, a megfogalmazás részvétlen tisztasága, s a kézzel írott szöveg minden ékezetre ügyelő műgondja döbbenetesebb:

Mellézuhantam, átfordult a teste,
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Igy végzed majd te is,
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem, –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

A fasizmussal szembeni ellenállás költészete a költészetnek egy megismételhetetlenül tiszta pillanata. A költészet mint emberi tevékenység apoteózisa. Egy-egy pillanatra már-már elbírhatatlan fénybe állítja minden nagy költészet lényegét. Azzal, 338hogy a költő munkáját valósággal a lehetetlennel határos körülmények közé helyezi, egy pillanatra éles fényt vet a lehetetlenségnek ama műhelyébe, ahol „a költő munkája” mindig is folyik; ahol minden költemény létrejön.

Legjobb képviselőit – talán épp ezért is – a szokásos költői testvériségen túl – közvetlen rokonság fűzi egybe. A Tömegsírban a közös sír felé vonszolt áldozatokat a fülükön keresztül vezetett dróttal fűzik láncra, úgy, hogy mindegyik legkisebb mozdulását a másik is megszenvedi:

Sorba álltunk némán és meggyötörten,
S hallottuk még az életet beszélni:
Madár fütyül, az erdő lombja rezdül.
És fülünkön drótot húztak keresztül.
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
Szívem verése a drótban keringett,
Visszhangozta társaim szívverését.

[BENJÁMIN LÁSZLÓ FORDÍTÁSA]

Az ellenállás költői is így egymáshoz fűzve énekelnek, végig Európán. Egymást visszhangozva, felfokozzák egymás hitelét. És a drótban keringő szívverésük bennünk is visszhangzik tovább. Kiolthatatlanná téve végső üzenetüket. Melyiket is idézzük, befejezésül, ezek közül? Talán megint Eluard-ét:

Semmi lényeges nem pusztítható el
Csak egy ember meg még egy ember
Semmi lényeges nem teremthető
Csak az egész élet egyetlen testben.
[1975]
339
»Kiszámítható végzet«
Megnyitó a »Mártír költők és írók« kiállításán

Ha azt mondjuk, „mártír költő”, egyszerre ébred bennünk a megrendüléssel, ne is tagadjuk, némi gyanú is. Egyrészt, mert a költő kicsit mindig a mártír szerepébe kényszerült az általunk eddig ismert társadalmakban – másrészt, mert nemegyszer lehettünk tanúi annak, hogy az irodalom megítélésében egyedül érvényes belső érték helyébe a külső érdemek tolakodtak. S ha talán emberi létünknek egyik súlyos paradoxona rejlik is abban, hogy az emberi érdemek és művészi értékek nem mindig járnak együtt, ezzel a helyzettel számolnunk kell. A mártírokat feltétlen tisztelet illeti – de a művészeket nem lehet, ha szabad így mondani, nem célszerű pusztán azért tisztelni, mert mártírokká kellett válniuk.

Ám azok, akiknek emlékét ez a kiállítás őrzi, jelentős értékek képviselői, és mártíromságuk még jelentősebb értékek pótolhatatlan veszteségének mementója. Torzónak maradt életművük szinte beteljesedik kikerülhetetlenül bekövetkezett áldozatuk sejtésével és tudatával, azzal a sajátosan derengő sötét fénnyel, amelyen átcsillog a fegyvertelenné alázott ember fölénye a fegyveressé alázott emberekkel szemben.

A tehetetlen lelkiismeret azóta is folyvást újra felteszi bennünk a kérdést: mit tudott a két milicista, aki García Lorcát kihurcolta Granadában a baráti házból és egy városszéli árokparton agyonlőtte, arról, hogy kibe ereszti golyóját? Mit tudott az a bennünk immár örökre szörnyűséges arcot öltő „ismeretlen katona”, aki Abdán Radnóti tarkójára illesztette a fegyver csövét, arról, hogy kinek az életét oltja ki?

Hiábavalónak látszó kérdések. Pedig nem is oly egyszerű felelni rájuk. Nem tudtak róla semmi pontosat. Mégis: mindazt 340tudták, ami igazán és egyedül fontos: hogy ártatlan és védtelen embereket gyilkolnak meg. Vak eszközei voltak egy vak erőnek, amelyet jobb híján történelemnek nevezünk – de egyben villanásai egy rejtélyes tudatnak is, amelynek neve ugyancsak történelem. Mert e Janus-arcú bálvány, amely mi magunk vagyunk, s amelyet nem szűnünk szakadatlanul fürkészni, akárcsak mi magunk külön-külön is, az egyes esetekben félelmesen öntudatlanul és véletlenszerűen, együttvéve azonban éppoly félelmes tudatossággal és törvényszerűséggel látszik cselekedni.

S ha talán önmagában fatális félreértés volt is az oka – mint erre egynémely újabb adat mutatni látszik – Lorca meggyilkolásának az Európát letipró hadigépezet megindulásának első napján, ez a tragikus véletlen egy törvényszerű sorozatot indított el, törvényszerűen.


E kiállítás tárgyát egy merőben sajátos irodalomtörténeti kategória szolgáltatja. Költők nemzedéke, amelyet nemzedékké nem a közös születési, hanem a közös halálozási dátum, írói csoport, amelyet csoporttá nem a hasonló élet- és alkotásmód, hanem a hasonló halálmód avat.

Akármeddig s akárhová nyúljunk is vissza a múltba, nem lelünk olyan korszakot, amelyben ehhez hasonló irodalomtörténeti rendező elv érvényesülhetne. Ez az elv csak a mi korunk tényeit képes elrendezni. Az új háború, a totálisnak nevezett, Európában a száműzött, elhallgattatott és végül meggyilkolt költők sorában válhatott csak valóban totálissá. A fasizmus tudta, amit a később ugyancsak meggyilkolt Miguel Hernández írt Lorca halálakor:

Ha költő hal, a teremtés szívének
mélye érzi magát holtra sebezve.

Lorcát úgy ölték meg, ahogy a parlamentereket szokták – eleve jelképnek szánva. Ezzel adva meg a jelt, hogy e perctől fogva megszűnt a jog szava és a szó joga, s a szó végleg a jogtalanságot illeti. Ez volt az európai költők hosszú mártíriumának első stációja, mint ezt már ebben az első pillanatban is sokan 341felismerték. Elsősorban maguk a költők. Köztük is az elsők között Radnóti Miklós, akit e hosszú sor egyik utolsó tagjául szemek ki a végzet. Arra, hogy a maga már-már elszántan vállalt áldozatával mintegy költői értelmezője és így ura is legyen annak a történelmi helyzetnek, amelynek oly sokadmagával kiszolgáltatottja volt.

„Semmiképpen sem akarnám azt állítani, hogy a nácik különösképpen a költőkre pályáztak volna. Minden préda jó volt nekik” – írta Robert Ganzo Öt meggyilkolt francia költő című antológiájának előszavában, amely Saint-Pol Roux, Max Jacob, Robert Desnos, Benjamin Fondane és André Chennevière verseit gyűjtötte egybe, kevéssel a felszabadulás után. Ez a kiállítás se kíván ilyesmit állítani. E mártír írók és költők csak egy végtelenül kanyargó emberi sors egyenlő jogú (vagy inkább jogtalanságú) tagjai. Mégsem lehet kikerülni azt az állítást, hogy e költők valamiképpen testet adnak feláldozott testükkel annak az eszmének, amelyet a gyilkosoknak mindenekelőtt meg kellett gyilkolniok. Bennük a „teremtés szívét” vehették célba.


Robert Ganzo öt meggyilkolt francia költő antológiáját adta ki; volt, igaz, a franciáknak is ennél több mártírja az írók között, és volt írómártírja minden európai nemzetnek. De az e kiállításon sorakozó tárlók – s azok, amelyek itt már nem is kaphattak helyet – arról tanúskodnak, hogy a magyar irodalomban ez a sajátos „kategória” nagyobb számban képviseltette magát az összeurópai átlagnál. Talán sehol oly mértékben nem voltak megfosztva az írók – a néppel együtt – a hősi tettek lehetőségétől, mint Magyarországon; talán éppen ezért, sehol sem voltak annyira kiszolgáltatva, mint itt.

Mint lefojtott motor, úgy remegett belül
kalitjában a Tett… –

írta e költők egyike, Fenyő László a pillanatnak talán leghazaibb alapérzését fejezve ki. És szomjasan beteljesületlen életművük láttán leginkább arra kell gondolnunk, mi mindenre nem lett volna képes ez a rengeteg lefojtott motor. Legjobb 342gépeink közül zuhant le velük nem egy, vagy észrevétlen messziségekben csóvázva láthatatlanul, vagy rémítő lobogással a szemünk előtt, nemegyszer egyenesen a barátok tehetetlen lábaihoz. Úgy léptek le egyszerre egy nemzedék dobogójáról, ahogy máskor egy-egy nemzedék fellép oda.

Mi mindent nem tehetett volna e sok elpusztult motor. S mi több: mi mindent tehetne ma is még! Tennivalóinkból mi minden marad épp az ő hiányuk által betöltetlenül. Hiszen közülük az idősebbek is még termékeny öregkorukat élhetnék, és a legfiatalabbak a magam korosztályának tagjai. Mint barátom, a feledhetetlen szelídségű Vető Miklós, akinek alig elkezdett pályájáról csak egy-két foszlányt őriz e kiállítás.

Semmi se volt még eddig! –

kiáltotta egyik versében, azzal a pontos sorstudattal, amely mindnyájuk művét oly sajátos feszültséggel telíti. Hogy mi minden lehetett volna azután – azt nekünk kell hozzáfűznünk, ugyanolyan éles kiáltással, szinte mindegyikük életművéhez.

Mind tartozik a szemérmetlen élő
annak, ki árnyát elvesztette már… –

írta Fenyő László József Attila halálakor, amely, ne feledjük, az első elhatározó mementót jelentette ennek az egész nemzedéknek. Hogyne tartoznánk hát nekik, akik így vesztették el árnyukat, szinte mihelyettünk, úgy, hogy kortársaik közül mindegyikünk bízvást az ő helyükbe képzelheti magát, bízvást behelyettesítheti a sors egyenletében őket önmagával.


Gelléri Andor Endre abban a talán legutolsó levelében, tán legeslegutolsó leírt szavában, amelynek nemrégiben előkerült kézirata e kiállítás egyik megrendítő okmánya, a táborból azt írja kisfiának, hogy „van kiszámítható végzet is”, és ennek felmérésében búcsúzik tudatosan örökre szeretteitől. Az ember számára kezdettől fogva kiszámíthatatlannak ismert és nevezett végzet e prózai kiszámíthatósága s az ezzel való szembenézés 343fűzi az itt szereplő költők és írók művét együtt erősebbé, mint amit külön-külön jelentenének.

És még egy. A tarkónlövésig, az éhhalálig, a tömegsír pereméig tartó hűség mesterségükhöz és művészetükhöz; mutatva, hogy ez az annyiszor és annyiak által lebecsült emberi tevékenység micsoda halálig, halálon is túl sugárzó fény lehet az ember számára.

Barátaim, kik vándorútra keltetek,
vigyétek el e drága verseket –
egy sápadt asszony, nem tűnő igézet
illata jár itt s marad veletek,
fohászként mondjátok: Magyar Költészet –

Fenyő László e sorainál, amelyek a kivégzésre indulók mellé a verset adják utolsó társul, egyetlen méltó gyóntatóul, alig ismerem a költészetnek magasabb dicséretét. De ugyanez a szellem vezette Szerb Antalt is 1944-ben híres antológiája, a Száz vers összeállításában és kiadásában. Mint ahogy az előszóban írta: „Ki tudja, mit tudsz megmenteni ezekben a szörnyű időkben… De ha kedves verseid veled lesznek, nem maradsz üres kézzel üres ég alatt.” A Magyar Költészet – s a Költészet általában –, amely őnekik utolsó fohászuk és fegyverük volt, ma az ő műveiket is magában foglalva, azokkal is gazdagabban, zeng bennünk tovább, velünk maradva minden vándorutunkon, abban az örökös küzdelemben, amelynek legfőbb célja és értelme abban is összefoglalható, hogy senki se juthasson többé arra a végre, amely őket kidöntötte közülünk.

[1969]
344
Fenyő László: Hűség
Vannak sebek,
miket a lélek úgy hord, változatlanul,
mint a test az anyajegyet.

Fenyő László új kötetének szinte minden verse ilyen anyajegyhegedésű seb vagy kisebesedett anyajegy. Vagyis gyógyíthatatlan és gyógyulást talán nem is váró: szervült elváltozás. Mindig ezekről a sebekről énekel, amelyeket nem a folyton változó élet egyik eltűnő mozzanata ütött rajta, hanem olyan belső és külső körülmények, amelyek nem múlhatnak el, mert eggyé váltak vagy eleve egyek voltak vele. Nem is a friss vér harsány színét mutatják: „sápadtpirosak”, mint egyik verse mondja, s ilyen halvány maguknak a verseknek a tónusa is. Mindig a férfi iszonyú társtalanságát, tárgytalan és hatástalan szomorúságát kongatta komor „harangjain és orgonahangjain”: „a társas és a magányos magány”-t.

Most ehhez az örök mondanivalóhoz egy új hang is csatlakozik: aggódás az emberiség, az európai kultúra és szabadság, a hazává vált költészet és a költészetté vált haza romlása fölött. S minél fenyegetettebbnek érzi ezeket, annál magasabbra értékelődik a hozzájuk való hűség, kötetének e címe és kulcsszava. „E vers minden szaváért megfizettem” – kezdi egyik versét. Valóban mindegyik mögött ott van a hűség fedezete.

A másik kulcsszó a csönd. Minél hangosabb a körülötte fenyegető világ, annál nagyobb csöndre szereli hangszerét. „Elköszönése” is csönd, de „bosszúja” is; szólni is csak a „csendhez szól”, dala is csend, de a „csönd szigetére” is száműzi, „ha könnyűnek találtatott”, ha nem a „hűség” nehéz erénye ad neki fedezetet. S a kor embertelenségére sincs más, nagyobb jelképe: „megölt csend”. Ennek a versében mindenütt ott bujkáló, megszólított és felszólított csendnek a formai kifejezései azok a magukban álló, a nemegyszer teljesen szabályos szakaszoktól el345különülő, mintegy fájdalmasan elszakadó sorok, amelyek annyi versét szakítják meg vagy végzik be. Ezek a halk sorok a vers végén, sötét, ünnepélyes öltözetükben csendesen és komoran állnak. Majdnem minden versének vége esik hangerősségben; ott, ahol nagy kitöréseket várnánk, dús képeket, elemi erejű kiáltásokat, csak egy egyszerű és halk mondat áll. Kiáltani csak egyetlenegyszer kiáltanak e versekben: a Bremen hajón elégett hétezer kanárimadár, ezek az „ártatlanok”.

[1939]
Jegyzet (1975)

Ezt a jelentéktelen hírlapi recenziót nem is azért veszem fel e kötetbe, mert életem első megjelent prózai írása, hanem mert szégyenkezve emlékszem rá, milyen hálás volt még ezért a szegényke visszhangért is ez a sokkal többre érdemes költő. Pedig még csak nem is ezt a máig kéziratban megőrzött szöveget olvashatta nyomtatásban, csak a szerkesztőség által megcsonkított, átírt, felére „húzott” változatát (Az Újság, 1939. 104. sz.). Kimaradt a cikk utolsó mondata is, a hétezer elégett kanáriról szóló Ártatlanok című versre való utalás. Nyilván ki kellett maradnia. Bár akkor még csak a költő megfejthetetlen sejtelme érezte meg a hétezer elégett kanári sorsában a nem sokkal később elégetett nem hétezer, hanem közel hétmillió, nem kanári, hanem ember tragédiáját, amelyben maga a költő is osztozott. Álljon itt emlékére e visszatekintve még baljósabban zengő költeményének befejező szakasza:

ó, nincs olyan harang,
olyan orgonahang,
(milliom templomodnak oly énekese, –)
dicséretedre
mint e halál-mise,
mint ez a hétezer égő kanári!
346
Hideg napok

A szerkesztő (Pintér József) utószavában olvasom most megjelent, kései posztumusz verseskönyvében Vető Miklósról, hogy „sokat foglalkozik vele Lukács László, Forgács Antal és K. Havas Géza. Ekkor barátkozik meg Zsigmond Edével, Berkó Sándorral, Pásztor Bélával stb.”. Irtózatosan kongó költői katalógusolvasás, amelyre egyetlen „jelen” sem felel. Nem sokkal idősebbek nálam – egyik-másik csak éppen hogy idősebb –, s mindegyike már csaknem két évtizede halott. Velem is „sokat foglalkoztak”, többel közülük én is „ekkor barátkoztam meg”, s volt, akivel, mint éppen szegény Miklóssal, bár nála is fiatalabbként, az előbb kezdő jogán én magam „foglalkoztam” valamelyest. Hát valóban már az életben így elkülönültek volna egymástól az élni-fogók és a halni-indulók, mint ez a névsor mutatja? Valami eleve elrendeltetett és prófétaian előre érzett sors szektája fűzte volna egybe e majdani mártírokat? Azt hiszem, inkább csak az utókor drámaian sűrítő optikája láttatja így. Akkor, azokban a „hideg napokban” mindnyájan egyformán az élet felé indultunk; és mindnyájunkat egyformán a halál kerülgetett. Vető Miklós különösen szertelen kamaszvágyakkal kétszáz éveket kívánt az élettől; igaz, hogy: ijedni, ijedni.

Emlékszem, hogyne emlékeznék e húsz év előtti ifjúságomra, a pályakezdés tág időszakára, amely azonban az én nemzedékem számára mindjárt a kezdődő háború s a kiteljesedő fasizmus ezer veszélye és megalázottsága közé szorult. Ezekben a fojtott években olvasgattuk fel egymásnak hétről hétre születő, új verseinket Vető Miklóssal, ezzel a bátortalan mosolyú, de bátor hangú fiatal költővel, aki csupa szelídség volt és csupa lázadás. 347

Készültünk a majdani műre, amely mindkettőnk álma volt. Abban a korban élők és írók, mind egyformán éreztük azt, amit idősebb társunk így fogalmazott meg:

a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.

Amit akkor írtunk, csak készületnek szántuk. Vető Miklós sorsa azonban úgy akarta, hogy ő azokban az első énekeiben valóban utolsót énekeljen. Sokunknak, akik akkor együtt kezdtük vele, azóta – tehetségünk (és szerencsénk) mértéke szerint – életművünk épült az akkori próbálkozások alapjaira. Őérette immár mindörökre azoknak az első próbálkozásoknak kell beszélniük. És beszélnek is, némi vigasszal s némi büszkeséggel állapítom meg, hangosan beszélnek és szép szóval. Pedig mekkora s milyen hosszan tartó csend borult fölébük! Csaknem húsz esztendeig feküdtek némaságra kárhoztatottan. Pedig mekkora hang, milyen tág lélegzet szorult beléjük!

Kél-e a harcból pihenő,
s átvonszolt véres tankok
tam-tamjából kihallod-e
az ünnepi harangot? –

írta fájdalmas Mai ars poeticájában. Igen, Miklós, mondanám, ha hallhatná, halljuk, húsz év múltán is halljuk hangodban az ünnepi harangot. S azt a másikat is, a félrevertet, a vészre figyelmeztetőt

Valami zúg a hegy felett,
ott tanyáznak az istenek.
Mint óriási varjuhad,
vetik el rémes árnyukat.
Bolond valahány és kivert,
agyukban gőzös bosszuterv.
348

Olvasom e verseket, s egy-egy soruk úgy zeng vissza az ifjúság tömör falairól, mintha a magam hangja volna, olyan ismerősen. Régi szokásunk is teszi, amellyel napról napra született verseinket úgy mutattuk meg egymásnak, egymás kezéből kikapva a friss kéziratot, hogy én olvastam fel az övét, ő az enyémet. Nem is tudom úgy olvasni a Szellemidézés görgő hexametereit – amelyek különben az én valamivel előbbi, A semmittevőhöz című versemre feleltek, formailag versengve vele, tartalmilag válaszolva rá –, hogy ne a magam skandáló hangját halljam alattuk:

S jöjj, mennybolt! döngő viharoddal hozd el a békét!
Vaksi bitangok szánom-bánoma ríjja fülembe
üstökösök vastalpu zaját, poklok zudulását!
Vért akarok! Bőgést! Félelmet! Páni vigyorgást!
Horgas időt, mi ez őrült földet félrelegyinti!

S mennyit merengtem egykor azon a különös Halászdalon is, amelyben oly rejtelmes messziségből szól kedveséhez:

A nagy vizen a csónak is csak árny,
ma nagy napom van, kedvesem ne várj:
a nagy halál nyitott szemedre lel,
a nagy halász hálót jobban kezel.

Akkor is valami megfejthetetlen varázzsal szólt hozzám e naivszép, e gyermeki-komoly kijelentés: ma nagy napom van… Ma sem tudom megfejteni, s ma sem veszített akkori varázsából.

Milyen csodálatos metamorfózist mível olykor műveinkkel az idő! Olvasom e zsengéket, egy fiatal költő kezdő hangütéseit – és íme, nem zsengék többé, végérvényes alkotások, történelmi dokumentumok. Egy örökre elsüllyedt világról, amely azonban sokunknak, nekem is, még a saját életünk.

Hideg napok: ezen a címen örökül meg Vető Miklós költői hagyatéka. S valóban, ama napok jeges megalázottsága és rémülete csap fel belőle. Hideg napokban írta a költő e verseket. Sokáig tovább is hidegben, a némaság fagyában kellett élniük. Kibírták. S most már, hiszem, végleg megtértek a magyar költészet melegébe.

[1962]
349
Néhány bevezető szó

Irodalmunk sajátsága, hogy évszázadok óta tízszerte több jelentékeny – vagy annak induló – költőt termel, mint amennyire a magyar társadalomnak szüksége van, mint amennyit anyagilag el és erkölcsileg fenn tud tartani. S – legalábbis egy század óta – épp ennyiszer kevesebb regény- és drámaírót annál, amennyire igénye lenne. Így van ez még ma is, ma talán még inkább, mint azelőtt. Statisztika nélkül is állítható, hogy próza és vers aránya ma talán még kedvezőtlenebb – az egyre növekvő társadalmi igény tükrében, mely végre már életének nemcsak érzelmi és indulati, de teljes epikus képét akarná mind mohóbb fókuszába fogni. A költészetnek viszont, ily módon, sok-sok szép sugárzása foszlik nálunk semmibe, nem talál tükröt, melyben visszaverődjék. Azt a képet, amelyet életünkről a költészet ad – s amely mindmáig a leghívebb és legmélyebb, legárnyaltabb és legbátrabb képe életünknek – az élet nem veri vissza sokszorozó fényével. Vagy csak igen kevéssé.

Avagy az is bolond… – Úgy, ahogy Csokonaiból kiszakadt ez a fájó-ironikus sóhaj, ma már mégsem igaz. Se a nyomorúság nem sorsa a ma magyar költőjének, se a teljes értetlenség. De az a külön hely, amely minden jelentékeny költő kifejlődésének szuverén szükséglete, ma is csak nagyon keveseknek adatik meg. A költő természetrajzának egyik fő vonása, hogy az ifjúság rögzítődik benne: költő az, aki valójában sohasem lesz egészen felnőtt. De nálunk a költők nemcsak ebben a benső értelemben nem tudnak felnőtté válni. Külső pályájuk reked túl sokáig – hányszor életük végéig! – a kezdő stádiumában. Hány kis cserép földbe szorított, hajtani nem tudó virág! Hány nyesetlen, virágtalan burjánzó rózsatő! 1932-ben a Nyugat antológiát 353adott ki, ezzel az alcímmel: „Fiatal költők 100 legszebb verse” – s Babits előszavának első mondata így hangzik: „Ez az antológia harminchárom költőnek száz versét gyűjti össze s a harminchárom közül egy se idősebb negyvenévesnél…” S e harminchárom egyike, akit a mártírhalál sem mentett meg rövid évtized alatt a feledéstől, írta meg éppen a nálunk sokszor egy életet végigkísérő „fiatal költőség” bánatos apoteózisát (Mert oly különös időket írunk… – Hogy ki húsz évvel öreg voltál – negyvenre fiatal lehetsz, – fiatal költő, az lehetsz – és az maradsz, ha meggebedsz. – Fenyő László).

Egészségesebb irodalmakban az ilyen harminc-negyvenéves költő maga alkotta kis birodalmát – ha valóban jelentős – kritikák, viták sűrű kerítése, sövénye különbözteti el a többiektől, s róla szóló könyvek kapuja nyit hozzá utat. Nálunk éppen műveinek társadalmi feldolgozatlansága kényszeríti a „fiatal” jelző mögé. Mert a kritika, az irodalmi élet, azt lehet mondani, még a valóságos társadalmi igény mögött is elmarad. Nyilvánosságot még annyi visszhang se kap, amennyit azért költészetünk a társadalom rejtett falai között visszaver.

Most, mikor útjukra indítom e krónikákat, melyekben időnként bekalandoznám a költészet évadait, ez oly gyakran pokolra vivőket, a versek napsugaras és viharzó tájait – legalábbis azokat, amelyek engem megráznak vagy elbódítanak –, nem kezdhetem mással, mint a fent nevezett fájó hiánynak érzetével s a magam is immár lassan negyven felé kaptató „fiatal költő” volta lázongásával.

Az ember – homályba vesző kamaszkorában – két teljesen ellentétes okból lesz költővé: mert úgy érzi, maga is megírhatta volna azokat a verseket, amelyek nagyon szívéhez szólnak; s mert a legszívéhez szólóbb versekből is hiányzik valami, amit – úgy érzi – csak ő adhatna hozzájuk. Azt, hogy miért lesz az ember kritikus, kevésbé tudom. De annyit biztosan tudok, hogy amiket e krónikákban írandó vagyok, sokkal inkább másoktól szeretném olvasni.

354
Vita Szabó Lőrincről – Illyéssel

Ha az ember belefeledkezik egy jelentős költő művébe – s nem is lehet másképp, ha egyszer utat lelt hozzá –, könnyen bele is vész, s mint valami elvarázsolt kastélyból, nehezen talál utat, de még kilátást is, visszafelé. Ez magyarázza talán – méghozzá a múlt hibák indokolta védőbeszéd jogos szándékával tetézve – azt a túlzást, amibe Illyés Szabó Lőrinc értékelése körül esik. S ezt meg is lehet érteni. Nem is végkövetkeztetésével kívánok tehát vitázni, amely Vajdát, Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, József Attilát mellőzve (hogy csak a legmellőzhetetlenebbeket említsem), Szabó Lőrincnek nyújtja át az Arany halálától a mai napig tartó kor költői pálmáját. Hasonló túlzásra mindenki elragadtathatja magát, ha olyanról ír, akit nagyra tart, s különösen, akit, úgy érzi – s joggal –, meg kell védelmeznie. S ettől még az illető műről való minden egyéb állítása, elemzése, ítélete érvényes lehet. Annál inkább, mert meggyőződésem – s személyes tapasztalatom is –, hogy adott esetben Illyés ugyanezt tenné, tehetné Adyval, Babitscsal, József Attilával, sőt Kosztolányival is. S mindezen túl: Szabó Lőrinc esetében jogos és indokolt is ma ilyenféle túlzás – oly mértékben ellenkező előjelű túlzások jellemezték az utóbbi években az ő művét ért ítéleteket (s még inkább a róla való hallgatást), s jogos az az apologetikus hang is; amelynek ódiumát Illyés tudatosan és hangsúlyozottan vállalja. Mégis, mind e jog, ok és indok nem magyarázhatja azt a módot, ahogy Illyés – sok mély, helytálló, izgalmas és szép fejtegetése közben – szinte oda se pillantva halad el Szabó Lőrinc költészetének mélyen problematikus lényege – vagy annak egy része – mellett. Mindez sem elég 360magyarázat arra, hogy abból a harminc évi elkeseredett vitából, amit, saját tanúsága szerint, Szabó Lőrinccel és művével maga is folytat, szinte semmit sem ismertet meg az olvasóval. Holott éppen ez a vita vezetne a probléma mélyére, ezt követelné Szabó Lőrinc valódi helyének kijelölése is. Ha az ember véleményei kimondásában mindig attól félne, hogy „olyanok társaságába” kerül, akikét „nem kívánja” (Illyés ezzel érvel), akkor sokszor lelke legfőbb igazát sem mondhatná s mondaná el: s épp az önbírálattól rettegő szektás elzárkózásnak abba a „társaságába” kerülne, amelybe Illyés nyilván ugyancsak nem óhajt, s melynek tarthatatlansága talán soha még ilyen erővel s ily „világméretekben” ki nem derült, mint épp e hónapokban és napokban. De ettől is függetlenül s mindenekelőtt: a valóságos problematikának ez a könnyed megkerülése nem méltó se Illyéshez, se ahhoz a Szabó Lőrinchez, aki – mint Illyés annyiszor s oly helyesen kiemeli – nem rettent vissza soha semmi elébe álló valóság felmérésétől, érzékeinek s érzéseinek élveboncolásától s a XX. századi véres valóság irtózatosan pontos katalogizálásától sem. Vágjunk hát mi is a közepébe.

Láttam e komédiát,
hajam beleőszült.
Minden férfi bandita,
minden asszony őrült.

Illyés érve amellett, hogy a költő tulajdonképpen nem is gondolja ezt komolyan, ez: nézzük csak meg, a vers megírása után tizenöt évvel sem ősz még a költő haja. De éppen Illyés, aki oly megejtően fejezte ki, mi a költői igazsága annak a tárgyi valótlanságnak, amit a de íme sötét hajam őszbe vegyül már feledhetetlen Petőfi Sándor-i sora magában rejt, éppen Illyés érvelne így? Éppen ő, a nyelv oly mesteri-tudatos értője és használója tudja legjobban, hogy egyszer se őszülünk meg, valahányszor elkeseredetten azt mondjuk: beleőszülök, vagy hogy senkinek soha még szó szerint nem állt égnek a haja, nem gyökerezett földbe a lába, senki még nem vált kővé, és így tovább, de mégis mindezeket még az egyszerű nyelvben is, nemcsak a költőiben, pontosan értem, és adott esetben teljesen hitelesnek fo361gadom el. De még ezt is csak mellékesen. Elképzelhető, hogy fenti négy sor úgy áll egy költő életművében, hogy ügyet sem vetünk rá, hogy még kurtább fordulattal kerüljük meg, mint ahogy Illyés teszi. De lehetetlen nem látni, hogy Szabó Lőrinc költészetében e négy sor nem quantité negligeable: hogy rettentően pregnáns – bár belátom: túlontúl is meztelen – kifejezése költészete fő alapélményének, annak, amire legnagyobb költeményei is épülnek, s amit egyébként Illyés is végigelemez. S amit vázlatosan így követnénk végig: a XIX. század nagy polgári eszméinek összevetése a XX. századi valósággal, amelyben az eszmények végsőkig eltorzultak; ennek folytatásaképp teljes kiábrándulás mindezekből az eszményekből és minden lehetséges emberi eszményből; s végül, ezen épülve, a legszélsőségesebb individualizmus. Amely természetesen az individualizmus csődje is mindjárt, és természetesen nem irigylendő, s a szenvedések szenvedése is: nem vétek, hanem tragédia. Lehetetlen, hogy Illyés vagy bárki más ne lássa, hogy az embernek ez a végletesen pesszimista megítélése a fő energiaforrása Szabó Lőrinc elektromos vezetékként szikrázó verssorainak; akkor is, amikor még a lázadás szertelen kicsapódásainak magas feszültségében izzik (A Sátán műremekei – Te meg a világ), akkor is, amikor enyhültebb feszültségben fel-felvillanó különbékét köt a mocsok élettel, egy-egy megszerezhető apró öröm, állati boldogság pillanatára (Különbéke – Harc az ünnepért).

Hogy félreértés ne essék: nem „politikai” megítélés kérdése ez; ami ilyesmi történt Szabó Lőrinc esetében, jobbára káros és igazságtalan. Szó van azonban költészetének a világ és a magyar társadalom nagy eszmei áramlataiban való elhelyezéséről, szó van világnézete fejlődésének elemzéséről, amiről nem tehet le az, aki nagy jelentőségű s a magyar költészettől elidegeníthetetlen művészetével komolyan foglalkozik.

Illyés azt írja, hogy a forradalom is, a magyarság is bukott ügy Szabó Lőrinc költészetének kibontakozása idején. De hisz ő maga tudja, de hisz saját költészete példa rá – József Attiláéval és másokéval együtt –, hogy az európai és magyar irodalom legnagyobbjai éppen azok, akik túlláttak a „bukott ügyön”, a bukás legszörnyűbb pillanataiban sem nyughattak bele a bukásba, mert bizalmuk volt az emberben; nem mintha nem is362merték volna mindazt a rosszat, amit az emberben Szabó Lőrinc meglátott, s oly hasonlíthatatlanul fejezett ki, hanem mert látták s érezték magukban s az emberekben azt a jobbat is, ami Szabó Lőrinc költészetében sajnálatosan „számon kívül marad”. Az ő költészete ezért nem e legnagyobbak sorában lép előre az időben, nem az Eluard-ok, Thomas Mannok, Picassók, Bartókok, József Attilák családjához tartozik (szándékosan említem azokat, akik a valóságnak éppoly megszállottságával kutatták korunk poklának minden bugyrát, az egész XX. századi gyehennát, hogy Illyés szavával éljek); hanem a végsőkig elkeseredett kiábrándultakéba, a Montherlant-ok (mennyire az övéhez hasonló Szabó Lőrinc egész képe a nőkről és a szerelemről! s mennyire nem az Eluard-éhoz!), a Malraux-k, Stephen Spenderek sorába, a Nietzsche utódai közé.

Mindez nem moshatja el nagy érdemeit és értékeit, de éppen ezek az értékek és érdemek sem láthatók másutt valóságosan, mint ebben a keretben. Azt vallom én is, mint Illyés, hogy még ha egy művel s emberrel nem vagyunk is közös gondolaton, tarthatjuk mindkettőt oly értékesnek, hogy erőnk erejével azon lehetünk, hogy a magunk igaza szolgálatára szerezzük meg őket. S így fordulok Szabó Lőrinc nagy értékű költészete felé is, így s e tisztelettel vitázom s viaskodom verseivel, s nemcsak most, de sohasem fordultam feléjük másképp. De éppen mert vallom Illyés igazát, vallom azt is, hogy semmi szükség sincs eltagadni, ha nem vagyunk valakivel „közös gondolaton”, s elhallgatni azt, miért és hogyan nem vagyunk. Én is vallom, hogy a maga módján a jövőt munkálja Szabó Lőrinc költészete is, mindez, ami benne nagy érték: a bámulatos költői készenlét egy életen át a világ befogadására és kifejezésére, a bátor küzdelem korunk iszonyatával, a magyar gondolati-költői beszéd elévülhetetlen vívmányai, az általa elsőnek versbe emelt gondolatok és gondolattá ötvözött modern érzelmek egész kincstára. S válogatott verseinek Rippl-Rónai és Bernáth Aurél remek portréival ékesített szép könyvét – a nyolc év óta megjelent első Szabó Lőrinc-kötetet – úgy fogadom, mint rég várt ajándékot: nem is annyira a nemzet ajándékát a költőnek, mint inkább a költő ajándékát a nemzetnek.

Annál is inkább, mert e költészet kora ifjúságomtól kezdve 363nagy hatással volt rám, életem első nagy költői élményét idézi ma is. Legkorábbi érdeklődésem óriásaitól, Dantétól, Byrontól, Vörösmartytól, tizennégy-tizenöt esztendős koromban egyetlen szökelléssel lendültem – minden közbeesőt merészen átugorva – egyenest a közvetlen előttem járókig. S attól fogva egy ideig e közeli csillagok elhomályosították előttem a távoliak minden tündöklését. E közeli csillagok legközelebbije is nekem hosszú időn át Szabó Lőrinc volt, Illyést, József Attilát, sőt Babitsot megelőzve. S ha Illyés szerint hatása e korszak csaknem minden költőjén kimutatható – az én első verseim egy részében nem is kell kimutatni: hivalkodva, szemérmetlenül mutogatja magát. Az én nemzedékem öntudatra ébredése – a fasizmus kifejlődésének kellős közepén – nem is a kiábrándulás folyamatával, hanem mindjárt a készen kapott kiábrándultsággal kezdődött. Éppen ezért, keresve sem találtam hozzám szólóbb költészetet a Szabó Lőrincénél, amely a kiábrándultság legkeményebb, már-már hősi vállalásának egyedülálló költészete. Saját magamon próbálhattam ki, ezért tanúsíthatom most is – minden vitán túl – Illyés Szabó Lőrincről adott legszabadosabb megállapításának igazságát: „Ha volt költő, akit a haladó polgári értelmiség magáénak vallhatott, aki az ő számára, a jóhiszemű erkölcsigényűek számára keresett – és nem talált – utat, Szabó Lőrinc volt.”

Az előbbiek egy társáról

Azok között a közeli csillagok között, kiknek sorában nekem az első sokáig Szabó Lőrinc volt, mindjárt utána másodikként Fodor József következett. S most, hogy kezemben tartom Szabó Lőrinc szép válogatott gyűjteményét, fájdalmasan hiányzik Fodoré. Erdélyi, Sárközi, Szabó Lőrinc – a közöttük volt sokféle különbség és nézeteltérés s a köztük és miköztünk fennállók ellenére, itt van egymás mellett a mai olvasó keze ügyében válogatott verseik vaskos kötete; kettejüké Illyés értő, baráti szavának kíséretében. Fodor Józsefé sem maradhat el mellőlük sokáig.

Emlékszem feledhetetlen gyermekkori birkózásaimra a No364vember végén szonettjeinek, Az éjszaka dalai terzináinak, az Utóhang stanzáinak rám gördülő sziklatömbjeivel. Micsoda verskezdetek voltak azok!

Elpusztul mind a nép, mely messzihagyta
Zászlóidat, Lélek!…

S micsoda befejezések!

Én láttam nagy röptét az éjszakának,
De a fényt hirdetni nem tágitottam!

S az, ahol a nyárvégi „fult, szélnélküli” légben a levelek

Egyszerre érthetetlenül, őrülten
Beszélni kezdenek: mikor az égen
Ép még a kék s a Nap tűztől szinülten
Áll még – s ők hirtelen, rettenve érzik
A tél jövő, roppant szárnyát az űrben.

S a háború minden újabb tavaszán eszelősen dúdolgattam magamban a már nem sziklagörgésű, de lombsusogású sóhajt:

Fák lombjai, fák lombjai,
Ily időkben kibomlani,
Szebb napok kedves lombjai, –

amelyre aztán mégiscsak dübörögve szakad rá a negyedik rím:

Őrjítők a föld gondjai.

Amint ezekből az idézetekből is kitűnik, Fodor költészete – hangjában, témájában, hangszerelésében, verselésében – szöges ellentéte a Szabó Lőrincének, s éppen ellentétüknek a korban adott egysége volt az, ami az akkori, hangját próbálgató, kezdő verselő közös rajongása tárgyává tehette őket. Fodor jellemzője a már-már nevetségességig intranzigens le nem 365mondás a polgári haladás és becsület eszményeiről, a jobbért való küzdelemről, a „jobbra születtünk” naiv bizakodásáról, a magányos prófétálás erejébe vetett hitről akkor, amikor már végképp csak a többi ember kezét megkereső tettek segíthettek volna. Ezért kellett végső konklúzióként – ha máshonnan és más utakon is – ugyanoda érkeznie, mint Szabó Lőrincnek; hogy az isten megszállta próféta, Thesbites Illés ajkára e szavakat adja:

Az embert nem lehet szeretni, oh nem,
(Magunkat sem!) Túl sok a förtelem /
Benne: mi, megmérten, szörnyebb a szemben,
Mintsem ne kivánná, hogy ne legyen.

Ennek ellenére – s az előbbiek miatt – a felszabadulás után eljutott a standard antológiadarabbá vált Vörös fejfákhoz s a Feltámadás és Óda a Békéhez nagy 1945-ös himnuszaihoz. Hogy aztán hamar Lefuvót fújt, nemcsak az ő hibája. Még inkább azoké, akik szem elől tévesztették őt. A tisztább fény most születő sugarában rá is újra rá kell találnunk; s neki is újra meg kell találnia magát. Ennek első lépése lehetne éppen válogatott verseinek a Szabó Lőrincéhez hasonló szép kiadásban való közreadása.

366
A festő költészete

Thomas Mann egyetlen verses művének, az Ének a gyermekről című hexameteres elbeszélésnek előhangjában érinti prózának és versnek a költészethez való viszonyát, említvén, hogy Franciaországban őt nem neveznék költőnek, minthogy ott ez a szó csupán azt illeti meg, aki verset ír; ahogy – a némettel ellentétben s bizonyos joggal – magyarul is. Thomas Mann mégis joggal válaszolhatja a saját maga kérdésére: Bin ich ein Dichter? – versben ezt:

Költő? Az voltam! Mert hol minden szeretettel
és átélttel egyesül ősi szerelme a nyelvnek,
méltán mondhatod ott: költészet – a szó a helyén van.

Annak, akit nem elégít ki a sebtében összeütött fordítás, íme az eredeti:

Dichter? Ich war es! Denn wo sich ursprünglich die Liebe zur Sprache
Jeder Liebe gesellt und allem Erleben sich mischet,
Da sei von Dichtertum külnlich die Rede, – das Wort ist am Platze.

Ilyen értelemben érzem én is helyénvalónak, hogy e hangsúlyozottan a költészet dolgainak szentelt hasábokon egy prózában írt könyvről szóljak, méghozzá egy festő prózájáról: Bernáth Aurél Így éltünk Pannoniában című emlékiratáról. Annál is inkább, mert Örkény István a könyvhöz fűzött jegyzeteiben nem vette észre éppen ezt, e prózának a legnemesebb értelemben költői voltát, s így, érzésem szerint, az egész művet nem értékelte megfelelően, mint mai prózairodalmunk különleges és kiemelkedő alkotását.

Nem kívánom e könyvet felfedezni, nincs rá szükség: a meg367jelenése óta eltelt néhány hét elegendő volt, hogy meghozza neki a sokszoros olvasói visszhangot, s ami a mi irodalmi életünk széles lapályán, mely minden hangot szétszór és magába nyel, még ritkább dolog, az értő kritikáét is: Örkénynek a Csillagban megjelent cikke mellett Réz Pálét az Új Hangban, Kellér Andorét a Művelt Népben, Vajda Endréét a Dunántúlban. Inkább csak ezekhez fűzve szeretném tovább elemezni annak az örvendetes, de kissé zavarba ejtő meglepetésnek az okát, hogy az utóbbi évek egyik legjelentősebb, a kevés jelentős közül is kiemelkedő magyar prózai műve éppen egy festő keze alól került ki.

Azt hiszem, az emeli magasra ezt a könyvet, ami még legjava prózánkból is annyira hiányzik: a stílus tiszta mértéke és aránya, az, hogy önmagával minden ponton azonos, hogy mesterien kezeli eszközét, a nyelvet. S hogy a szándék és a megvalósítás, a mondat és a mondanivaló, a téma s amit mozgat, a szerkezet, az emlékezés tempója s a kifejezésé, egyszóval: forma és tartalom örvendetesen fedi egymást, oly pontossággal, mint a legtökéletesebb többszínnyomat. Sehol egy elcsúszott kontúr, egy egymásra mosott sarok, egy tisztátlan árnyalat. S minden igazán nagy írásnak ez a titka; az a varázs is, amelyet Örkény megérez benne, de szerintem, kissé misztifikál, amikor azonosítja egyfajta írásmóddal, amit Krúdyban lát megtestesítve; mikor pedig ez a varázs minden igazi nagy írásban közös, csak mindegyikben más jellegű és természetű. S ez a varázs igen kényes valami, nem tűr semmi hamisat, az anyagától idegent, legkisebb érintésre megtörik; ezért hiányzik utóbbi éveink annyi szándékoltságtól, önkéntelen torzítástól, jó szívvel vállalt kényszertől elcsúszott prózairodalmából. S ezért érezzük oly boldogító meglétét, kétszeresen is, Bernáth könyvében.

Bár Örkény mindjárt írásának elején leszögezi, hogy az emlékiratnak nincs határozottan körvonalazható műfaja, s hogy kiváltképp nem tévesztendő össze a regénnyel, a továbbiakban önkéntelenül is a regény egységes szerkezetét, az alakok kiteljesülésének logikáját, a korrajz epikai szélességét kéri rajta számon, s ezzel olyan szemszögbe helyezi magát, amelyben – mintha egy képet rossz helyről nézünk – idegen fények visszatükrözése eltakarja előle a kép valóságos fényeit és árnyait. Nem 368regény ez, ősibb és közvetlenebb beszéd annál, s ugyanakkor kevésbé naiv is: szigorúan és ellenőrizhetően csak annyit mond a világról, amennyit egy ember láthatott, átélhetett, gondolhatott élete folyamán, s abból is annyit, amennyit valóban magáévá is tehetett, amiből várat emelhetett magának, ami bizonyítéka mintegy annak, hogy él. Egy ember áll elénk, valaki, aki nem bújik „íróként” tárgya és műve mögé, hanem egyszerűen csak elkezdi mondani: ez volt az életem. Legombolyítja magáról az évtizedek alatt, egész élete alatt láthatatlanul rátekeredett emlékek fonalát – modern hasonlatot véve: magnetofonszalagát –, és láthatóvá teszi, megszólaltatja előttünk. Mi pedig ámulunk – és magunk is önkéntelenül gombolyítani kezdjük a magunk emlékezetét, a magunk életét.

Félreértések elkerülése végett: távol áll tőlem, hogy valami önkényes rangsort állítsak föl a műfajok között, s kivált, hogy az emlékirat műfaját a regény elé helyezzem. Csak sajátos értékét és jellegét akarom meghatározni, ami szerint ítélni és élvezni kell. Ennek az írásnak az egységét nem a cselekmény, s még csak nem is az ábrázolás egységében kell keresni; hiszen egy ember életének különböző rétegeibe kell nyúlnia, s ezért egyenetlen, egymástól is eltérő módszereket használ: egymást követik a teljességgel lírai és az elmélkedő részek, valóságos regényfejezetek és önmagukban megálló novellák, anekdoták és karcolatok, sima egymásutániság és felborult időrend.

Mindennek az értéke végső fokon persze attól függ: mit hoz magával egész életéből? ki ez az ember? Az édes pannon táj szülötte, csaknem egyidős a századdal, két világháború próbáltja és neveltje, fia és művésze ennek a világtörténelmi korfordulónak, annak a generációnak, amely talán több terhet viselt, mint amekkora teher bírására egy emberi szervezet méretezve van. Vagy csak minden emberi tiszteletének, egy tájhoz való mélységes kapcsolatnak, derűbe hajló szomorúságnak, nem lelkesedő iróniának azzal a fojtott izgalmával lehet kibírni, amely Bernáth Aurél piktúráját és könyvét egyaránt jellemzi? Vannak e kornak egyéb nagy „elviselési” és kifejezési lehetőségei is: a szertelen lázadás és az önfeláldozó fegyelem magas példái, a jövő lelkesült szolgálatának hősi erőfeszítései. De a bernáthi magatartás is mindenképp egyik nagyszabású kifejezési 369lehetősége a kornak, olyan művészi és emberi magatartás, amely segít abban, hogy e roppant kataklizmákban feszülő korfordulón kialakuló új világ megőrizze az emberi és nemzeti múlt folyamatosságát, legszebb emberi értékeit. Könyve valóban európai könyv, egyike a napjainkban oly sajnálatosan kevés magyarul írottnak.

Van egy fejezete, melyben a gyermekkorának falusi kisvilágából (melyet ő természetesen a világ közepének érez) a városba került kis gimnazista a kivilágított szállodák sora előtt a tavon át arrafelé néz, ahol elhagyott otthonát tudja, s a megmagyarázhatatlanul rátörő fájdalomban azt kérdezi magától: „Miért kell nekem a sötétségbe nézni?” Úgy érzem, amily mélységesen igaz önmagában e jelenet s e lélekrajz, egyben mélyen szimbolikus is. S talán nem túl önkényes e gyermekkori névtelen honvágyba – melynek nevét oly szenvedélyességgel keresi, mint később az első szerelem édesen fájdalmas áramütéséét is: „milyen fájdalom ez?” –, talán nem túl önkényes beleérezni egy nagyobb s felnőttebb fájdalmat is, amely Keresztúrt azonosítja az egész kis homályba vesző hazával, az Európa kivilágított partjaival átellenben oly sötétbe borultnak látszó Magyarországgal? Most, amikor talán majd lehetőség nyílik ennek a sok évszázados elzártságnak s elmaradottságnak a végső leküzdésére, úgy látszik, még egyszer s minden eddiginél erősebben el kell ezt mondani, közvetlenül is, jelképesen is, ahogy Bernáth teszi.

A tenger nélküli ország tengere, a Balaton, s a balatoni táj soha még magyar prózában – s talán versben sem – talált ragyogóbb s mélyebb kifejezésre, mint ebben a könyvben. Miközben e sorokat írom, többször kérdem is magamtól: éppen ez édes táj, melynek szeretetében és enyémül-érzésében egy vagyok az íróval, nem tesz-e az egész könyv mellett elfogulttá? Valóban: vannak fejezetei, leírásai és mondatai, amelyekről úgy érzem, helyettem mondta ki. Olyan emlékei, amelyekről a naivan önhitt szeretet úgy hitte, csakis az övé, senki másé, s féltékenyen, bár örvendve, fogadja leírásukat. Nyári napnyugta a keresztúri parton. Ezenközben csónak megy át az aranyhídon, koromfeketén a ragyogásban. Hogyan, hát lehet, hogy ez nemcsak nekem volt ilyen, hogy más is látta ezt a csónakot, amint beleúszik a lenyugvó nap aranyába, oly csöndesen, mintha 370álomban tenné, s ott egyszerre elfeketül a benne ülők elvesző sziluettjeivel? S rá sem érsz ámulni, mert máris tovább olvasod a „jól ismert” képet: „…kezdenek kiszállni (a vízből), akként, hogy a part felé a sekély vízben még hasukon másznak, majd hirtelen, mint meglepő víziállatok, felhorkantva a közben lilára vált, csendes vizet, óriásira nőnek” – s legédesebb gyerekkorodat érzed szívedre tolulni, mint a vért. S a Vallomás a vízről című fejezet egész sűrű gyönyörűségét úgy olvasod, mint a saját vallomásodat. S itt végre hirtelen rábukkansz arra a meghatározásra is, amit már rég keresel az egész könyv stílusának jellemzésére – nem ugyan a magad szavai közt leled fel, hanem az író szavaiban. Mert olyan ez a stílus, amilyennek ő a Balaton tükrét írja le, rajtakapod, hogy a víz színéről csente el azt a könnyed mélységet, amellyel elbűvöl, az enyhe zöldnek és okkernek ezt a finom egybeolvadását, mely nyugtatja a szemet, s lebegővé teszi a szellemet.

A sok regény közül, amelynek lehetősége és tárgya azért bele van szőve ennek a könyvnek másféle anyagába, a legnagyobb szabású a család felbomlásának csendes tragédiája. A már jóval az eseményt megelőző kettős expozíció itt valóban mesteri regényszerkesztőre is vall. Elénk teszi a több mint fél évszázad előtti első családi fotográfiát – s mindjárt melléje elénk is festi az emlékezés elbűvölt ecsetével, könnyű neki! – a boldog családot. Hadd keressük rajta a meghatott emlékezővel együtt: miről volna itt leolvasható a tragédiájuk, amely a fénykép készülte után tizenkét évre bekövetkezett? Itt már megborzong az ember, s úgy megy tovább a könyv sokfelé kígyózó útjain, hogy mindig benne marad ez a kis borzongás, amíg csak el nem ér valóban a kibontakozásig. S hogy a kitérők között e kis borzongás valahogy mégis el ne vesszen, közben még egyszer megüti a témát, nem is mint egy akkordot, csak mint egyetlen hangot, amelyet egyelőre még megnyugtatóan le is zár a flóbertpuskával kapcsolatos emlékezetes kibékülés.

Nincs már helyem folytatni – s erre egy szóval még úgyis visszatérek. Végezetül csak annyit: mit várhatunk a mű kiteljesedésétől a további kötetekben? Hogy a kibomló férfiérzelmek rajzában mit, arra gazdag ígéret a műnek önmagában véve talán legfeledhetetlenebb fejezete: Milyen fájdalom ez? De hogy 371a kezdődő, majd kibontakozó művészi pálya ábrázolásában a művésszé levésről s magáról a művészetről mit, arra sem kisebb várakozást támaszt a Vermeer-kép s a dilettáns katonatiszt-festő remekelő párhuzamos leírása; az Ödön bácsival folytatott beszélgetések némely részlete, a söntés-példázat vagy az absztrakt festészet körüli vita; a Tucsics István kaposvári festő Pietájához fűződő gondolatok. De leginkább mégis a könyv egyik legnagyszerűbb része, a kaposvári Turul-vendéglő cimbalmosáról szóló. Aki ilyen mélyen felismeri – hacsak visszatekintve is – egy dunántúli cigányzenész ösztönös gesztusában annak a forrongásnak kulcsát, amely egészen máig feszíti korunk európai művészetét; aki a kaposvári cimbalom recsegéséből egyenesen Bartók disszonanciájáig és Picasso döbbenetéig tudja meghúzni az érintőt – az bizonyára a kor művészi törekvéseinek legmélyéig jut el a maga művészi pályájának rajzában.

Bernáth Aurél szerencsés művész: a kifejezésnek két mesterien kezelt eszközével is rendelkezik, mint a művészetek történetében is csak kevesen. Nemcsak az ecset legelső mestereinek elképzelt gyülekezetében mondhatja el méltán magáról: Anch’ io sono pittore, de e könyv után – s kivált, ha művét sikerül majd betetőznie, amiben semmi kétségünk –, a költészet legjobbjai közt is bízvást elmondhatja a büszke Thomas Mann-i szavakat: Dichter? Ich war es!

Családi album

Lehet, hogy csak a magam sorsa mutatja így: az az érzésem, hogy azt az egyik legmélyebb emberi érzelmet, apa és anya, a vonzalom e választásunkon kívül álló tárgyai iránti szeretetet azok a gyermekek élik át legtudatosabban, akiknek szülei nem élnek együtt; s ha írók, azok tudják legmegindítóbban ábrázolni. Mert a minden család mélyén ott feszülő konfliktusok – a gyermeki féltékenység s a szülői – itt látható, tovább magunk elől is titkolhatatlan drámává sűrűsödnek. S a gyermek, akit ebben a drámában hol az egyik, hol a másik fél oldalára állít az igazságérzet s az igazságérzettel annyiszor összeütköző szeretet s a maga tájékozatlan tehetetlensége, szinte naponta áll a lehetetlen választás elé, ott, ahol eleve és ősi törvény 372szerint nincs számára választás. Éppen ez adja meg aztán az ő gondolatvilágukban – s ha írók: ábrázolásukban – a dráma mindkét alakjának, apának és anyának egyaránt fájdalmas plaszticitását. A szemérem, amit a gyermek e gyötrelmes rejtelemmel szemben tanúsít – melyet sem ésszel, sem érzelmeivel felérni nem bír –, a homályból annál vakítóbban ugratja elő a mégiscsak megvilágított vonásokat.

Ez a szemérem, a rajta kívül álló dolgok iránti tapintat visszafojtott légköre, sűrűsödik Bernáth Aurél könyvében is a családi tragédiát élő alakok köré. S ugyanez a szemérem az, amely a Hunyady Sándor Családi albumába vésett szép emlékezésekben fénybe vonja apja és anyja oly ellentétesen szép arcélét, homályban hagyva azt, ami a fiú számára tisztázhatatlan, fájdalmasan érinthetetlen tabu. A Bernáth lírai-démonikus, kevés eseményt sodró (ezt is indokolatlanul veti szemére Örkény), de a keveset annál mélyebbre merítő, jelképessé növesztő Thomas Mann-i ábrázolásával szemben, Hunyady könnyed elbeszélő művészete csak úgy csobogtatja az önmagukon túl nem növő, de elragadóan hiteles apró események kifogyhatatlan strófáit. Nem kevésbé költői szépségű, mint amaz.

E két író gyermeki szeretetének aranykeretéből micsoda remek két férfiarca tekint ránk a századvég és századelő oly kevéssé megörökített magyar életének! A tragédiával terhes Ferenc József-i derű elleni sűrűvérű, különc lázadásnak milyen két ikeralakja a túladunai „úri murikban” tobzódó ügyvéd s a püspöki városból a világot meghódítani Budapestre érkező író! S mellettük az anyáknak az álom szövetének foszfénái közt sugárzó fényben megcsillanó mártíralakja. Micsoda arcok egy nemzet arcképcsarnokából: nélkülük kevésbé ismernénk azt a világot, amelyből a mi korunk született, s kevésbé is tudnánk szeretni.

Hunyadyt annak idején, mikor először olvastam, a költészettől való első megszállottság ifjonti gőgjében, besoroltam a mindennél jobban lenézett „lektűrök” közé: abba a zsákba, amelyben számomra akkor válogatás nélkül mindennek egyformán ott volt a helye, ami nem izzott a nagy líra vagy a magas gondolat parázsló önkívületében. Számomra akkor – szégyellem bevallani – alig volt különbség Marlitte és Maupassant, Erdős Renée és Hunyady Sándor között: mind egyformán „könnyű373nek” és „olcsónak” találtatott a kamaszértékelés részeg mérlegén. Most már tudom, hogy mélységesen igazságtalan voltam e melegszívű, csillogó és bölcs elbeszélővel. Hadd kövessem meg most kedves emlékét, éppen a ma is még éppúgy szeretett, de ma már emberibben felfogott „költészet” nevében. A halála óta eltelt csaknem húsz esztendő távolából visszatekintve, mélységesen sajnálom, hogy sohasem találkozhattam vele. Olvasva, amit tüneményes apjáról s a szeretet titokzatos felhőjéből szemérmesen kivillanó, tűnékeny-szép anyjáról írt, úgy érzem, egyike volt azon keveseknek, akikkel életem egyik legfontosabb s legnehezebb dolgáról csendesen elbeszélgethettem volna.

374
Gondolatok egy tiszteletadásról

Ezerkilencszáznegyvennyolc őszén Illyés Gyula ezekkel a szavakkal mutatta be a mellette „testi mivoltában” helyet foglaló Paul Eluard-t a Zeneakadémia ünnepi közönségének: „Képzeljék el, ha nagyapáinkat az a megbecsülés érte volna, hogy Victor Hugo jön el hozzájuk, áll ki elébük szavalni.”

Próbáljuk meg most elképzelni azt – s ehhez talán még dúsabb fantázia szükségeltetik –, ha Victor Hugo nemcsak kegyeskedik eljönni Pestre s a Redutban felolvasó estet tartani, hanem Lamartine barátjával és az ifjú Verlaine-nel, Théophile Gautier-val és Leconte de Lisle-lel, a bravúros Théodore de Banville-lel s a nagy reményű, ifjú Jean Richepinnel összeállva, lefordítja az akkor élő legnagyobb magyar költő válogatott verseit, s a párizsi posta ezt a könyvet egy szép napon Hommage à János Arany címmel nagyapáink asztalára teszi.

Körülbelül akkor fogtuk fel (a történelmi különbségekre most nem tekintve) a frissiben hozzánk érkezett Hommage à Gyula Illyés valódi jelentőségét.

S bár – az Hommage à Attila József par les poètes français és Hommage à Lajos Kassák után – immár harmadik e nemben – vagy éppen ezért –, már a címnél érdemes megállnunk. Hosszú, fájdalmas történeti mellőztetés után a magyar költészet napjainkban nem is csak amúgy közönségesen fogadtatik a világirodalom kapujában. Szokatlan és ünnepélyes módon vonul be, mint egy titokzatos keleti herceg, léptei előtt az élő francia költészet derékhada áll zászlólengetve sorfalat.

E kivételes helyzetnek külső jegye az hommage-forma, belső tartalmát pedig az hommage-t szolgáltatók, az átültetés munkáját végzők névsora jelzi. Az a tény, hogy a magyar költészet 378nem a filológiai ismertetés és a könyv kiadói gyakorlat közömbös műanyag szűrőin, hanem a költészet eleven pórusain át áramlik be a francia irodalom szervezetébe. Mikor a francia irodalomnak még olyan dédelgetett kedvence is, mint a spanyol költészet – csekély kivétellel –, csak a hispanista szakemberek gondjára bízatik.

Mi adja a magyar költészetnek azt a különös varázst, amely a francia költészet java képviselőinek egész sorát megejti úgy, hogy a fordítás számukra szokatlan erőfeszítését se sajnálják, sőt, versengve ajánlják fel neki? Szó szerint értve még a versengést is: olyan költők, akiket világnézeti vagy csupán csoportbeli elkülönülésük még csak egyazon folyóirat hasábjain se igen enged összekerülni, akik gyakran nemcsak munkatársul, jószerint még vitapartnerül se igen fogadják el egymást, hajlandók arra a művészi önmegtartóztatásra, hogy egymás mellett ugyanannak a magyar versnek átültetésében összemérjék erejüket, vagy inkább: közös erőfeszítéssel törjenek egy-egy magyar vers szinte már infinitezimális megközelítésére. Mint ahogy József Attila nem egy költeménye s a Vén cigány után most Illyés Testvérek című verse alkalmából, amelynek e kötetben nem kevesebb, mint kilenc változata olvasható. Mi teszi, hogy a maguk zárt világából oly nehezen kimozdítható költők, akiket mindeddig egyetlen más klasszikus vagy modern költővel való találkozásuk sem tudott a fordítás alázatos szertartására ihletni, éppen a magyar költészet dolgát vállalják fel ilyen közös szenvedéllyel? Bármennyire vigyázzunk is a hangzatos kijelentésekkel, a tények bizonyítják, hogy a mai francia költők egy számban és értékben egyaránt jelentős részét a magyar költészettel, mindenekelőtt a József Attilával való találkozás tette műfordítóvá. S egyben – ami nem legkevésbé érdekes jellemzője e fejlődésnek – a magyar versfordítói hagyományok közvetett tanítványaivá; nem egyet közülük rövid idő alatt máris ritka és sajátos mesterévé e különös művészetnek.

Minden jogos megbecsülésünk mellett is módfelett való túlbecsülése lenne a „személyiség történeti szerepének”, ha ezt a helyzetet mindenestül a költőlelkű irodalomszervezőnek, Gara Lászlónak tulajdonítanók, bár az ő tevékenysége semmiképp sem elhanyagolható tényező. Gara minden bizonnyal a magyar 379költészet körül kialakult, sajátos és kedvező „történelmi” helyzet „embere”; de a helyzet maga mind a magyar, mind a francia költészet adott körülményeinek bonyolult összejátszásában keresendő, amelyeket itt meg se kísérelhetek egyenként felfejteni.

Mindenesetre, nem egy jel látszik arra mutatni – sorban legutolsóként e kezünkben levő Illyés-kötet is –, hogy érlelődőben van a magyar költészet oly régóta joggal várt „világirodalmi” pillanata, s – ha talán kicsiben is – a magyar költészetből olyasfajta titkos energiák látszanak sugározni az európai irodalomra, mint a múlt század végén az orosz prózából vagy a skandináv drámából.

Ha ez valóban elkövetkezik, annak előre fel sem becsülhető hatása lehet a magyar irodalom további fejlődésére (gondoljunk csak még egyszer Arany 1863-as világirodalmi elismertetésének elképzelt lehetőségére!), s ezen túl egész kialakuló szocialista kultúránk arculatára.


Ahogy József Attila fordítói közül Guillevic magaslott ki, ahogy József Attila fordításán s a magyar műfordítói módszerek ihletett alkalmazásán Guillevic a mai francia versfordítás szinte egyedülálló mesterévé nőtt, a mostani kötet harmincnyolc Illyés-fordítója közül Jean Rousselot válik ki – ugyancsak szembeötlő módon a magyar versfordítás hagyományát vállalva – a fordított költő egész világának mély átértésével. Neki köszönhető az utóbbi idők nagy Illyés-verseinek formában és tartalomban egyaránt mélyre hatolóan hű, csaknem teljes értékű megszólaltatása: a francia Bartók, Óda a törvényhozóhoz, Menedék, Séta az árnyékommal. Ezek mellé sorakozik Guillevic két remek szonettfordítása s a Kacsalábon forgó vár bár rímtelen, de nagy erejű átültetése; Paul Chaulot néhány remeklése, mint az Avar és a Boulevard Bourdon-on, A zene szava Charles Dobzynski, a Szekszárd felé Anne-Marie de Backer, a Sötétség Pierre Emmanuel fordításában; s Pierre Seghers néhány, már régebbről ismeretes, szép, bár az előbbieknél szabadabb, francia értelemben „konzervatívabb” átültetése.

Igaz, az illyési nyelv egyedülálló vulkáni alakzatai sokszor szokványosabb anyagba simulnak, s paradox módon éppen ma380gyarságának sajátos pannon latinsága, az utánozhatatlanul gazdag költői tartalmat sűrítő inverziók többnyire megtörnek francia szintaxis könyörtelen rendjén. Azok a Rousselot finom bevezetőjében említett „Lautréamont-hoz méltó merész szóalkotások”, azok a „keserédes gyöngédségű fordulatok, amelyeket Villon vagy Corbiére se átallt volna magáénak vallani,” még e többségükben kiváló fordításokban is vajmi ritkán csillannak fel. De hát a fordítás… A magyar olvasó ugyan el van kényeztetve e téren; annál kevésbé volt eddig a magyar költő. E – magától értetődő – gyengeségek a legkevésbé sem zavarhatnák örömünket.

Sajnos nem lehet ugyanezt elmondani a válogatásról, amely mintha nem tartotta volna szem előtt Rousselot már idézett, szép előszavát, amely Illyésben éppen az egyetlen igazi, vagyis az egész életet mindenestül átfogni akaró költő típusát köszönti; azt, aki mindent kifejez, és közben mindig önmaga marad. A válogatás leszűkíti Illyésnek ezt az előszóban oly jól megérzett teljességét, s nemcsak abban az óhatatlan mértékben, amely minden válogatás természetéből, minden válogató ízlésének korlátozottságából elkerülhetetlenül ered.

Az a válogatás, amely a teljes illyési költészetről szándékozva képet adni, egyetlenegy darabot sem vesz fel e lírának abból az egyik fővonalát képező verssorozatból, amelynek csúcsai – szinte találomra, időrendben máig – a Dózsa György beszéde a ceglédi piacon, Nem menekülhetsz, Hullaevők, Nem volt elég, Megy az eke, Két kéz (ha csak részletekben is), Az építőkhöz, A reformáció genfi emlékműve előtt – nehezen kerülheti el a célzatosság vádját.

Olyasfélét, amely sajnos ott kísértett az egyébként oly nagy jelentőségű Seuil-antológia egyes kirívó aránytalanságaiban, például a József Attila-válogatásban is. Az hommage szóra franciául (csattanósan) rímel a dommage; kár, hogy e kínos rím is felrémlik örömünk alján a francia költők oly nemes és nagy jelentőségű tiszteletadásakor, amely ismételten éri költészetünket. S amelynek az Illyés-kötet hátlapján ígért folytatását (egy Radnóti-hommage s egy Weöres-válogatás formájában) változatlan izgalommal, a nagy próbatételek lámpalázával várjuk.

Annál is inkább, mert az Illyés-kötet különben prezentációjá381ban is példás: a költő remek fényképével, Csernus Tibor és a Dél-Amerikában élő, nagyszerű magyar művész, Szalay Lajos illusztrációival, amelyeket ízlésesen egészítenek ki Weöres Sándor költőtársi záródíszei, a barátian szellemes előszóval és bibliográfiai jegyzettel jótékonyan magán viseli a francia irodalmi életnek azt az intim jegyét, amely oly kedvező körülményeket teremt egy költő világának igazi megismeréséhez. S különbözik attól a most már sokszor ízléses, de ízlésében tartózkodó s tartózkodásában kissé rideg módtól, ahogy mi költőinket s egy-egy kötetüket az olvasók elé utaljuk.

[1964]
382
Olvasónapló Veres Péter »Olvasónapló«-járól

Micsoda rácsok mögött élünk, mai magyar írók, egymástól s (már ennek következtében is kicsit) az olvasóktól is elkülönítve, mint az állatkertben a veszedelmes vadállatok. Azt mindenki természetesnek találja, hogy ha mondanivalóm van, beszélhetek Balassiról és Villonról, Racine-ról és Vörösmartyról vagy Thomas Mannról és Eluard-ról. És Veres Péter is bízvást megteheti ezt, míg ugyanezekről – s hozzá még a holt-tengeri tekercsekről és Saint-Simonról, Ágostonról vagy Lampedusáról beszél. Elménknek és érzékenységünknek megengedtetik megértést tanúsítani a tőlünk időben, térben legtávolabb eső emberi alkotásokkal is; kompetenciánk csak akkor vitatódik el egyszeriben, ha itt, mindnyájunk hazájában, egy városban, néha egymással szomszédos utcában lakó két magyar íróról van szó…

Tudom, sokakban megütközést kelt, mégis azzal kell kezdenem, hogy Veres Pétert mai irodalmunk egyik „legeurópaibb” jelenségének érzem; s éppen ebben a könyvében, abban, amit ezzel a könyvével – mai irodalmunkban oly sajnálatos kivételként – képvisel. Azokhoz a kevesekhez tartozik ma nálunk, akiket a szó teljes értelmében vett európai „írástudóknak” tekinthetünk, s ha kedvem lenne a paradoxonhoz (mint ahogy néha kedvem van), azt is mondhatnám, igazi „literary gentleman” – a szónak a jó értelmében értve.

Senkinek se tűnt még fel, hogy milyen könnyűszerrel megtudhatja akárki, mit és hogyan olvastak a világirodalom nagy alakjai, Goethe és Tolsztoj, Voltaire és Baudelaire, Gorkij, Eliot vagy Aragon, s nálunk is Kazinczy vagy Arany, Ady, Kosztolányi, Krúdy és Móricz; s méghozzá művükből magukból tud396hatjuk meg, nem holmi pletykákból vagy elejtett megjegyzéseikből. De ki tudja, mit és hogyan olvasnak korunk magyar írói? Nézzük csak végig folyóiratainkat. Veres Péter olvasónaplóját, amely örökbecsű alkotásoktól divatos bestsellerekig, saját műve újraolvasásától ifjúkora kedvenceinek újraolvasásáig, költőktől történetírókig, egy széles körű érdeklődésű írónak széles körű olvasmányairól vall hosszabb tanulmányokban és kurta reflexiókban, már azért is eseménynek tekintem.

Cáfolatuk ürügyén nem kívánom felsorakoztatni azokat a lekicsinylő és vállvonogató megjegyzéseket (ebben az egyben ugyancsak bőkezű a mi oly szűkös irodalmi közvéleményünk: lekicsinylésben, vállvonogatásban!), amelyekkel szemben a gondolkodó olvasó, a műveltségre pályája derekán túl is a pályakezdés mohóságával szomjas szellemet üdvözlöm benne, aki a maga példájával másokat is az olvasás, a műveltségszerzés, a bátor gondolkodás módjaira tanít. Hogy egyes megállapításaival vitatkozni lehet? Szomorú könyv az, amivel nem lehet vitatkozni. S a vita jogát nemhogy ő maga elvitatná olvasóitól; maga nyit nekik utat. Az önmagával való folytonos vita szívélyességével. Igen, e könyv elfogulatlan olvasójának legmeglepőbb felfedezése, szemben a Veres Péter kinyilatkoztatási hajlamáról oly közkeletű előítéletekkel: alig van írónk, aki önmagával folytatott vitáinak oly nyíltan részesévé tenné az olvasót, mint ő. Kevesen vannak nálunk, akik ennyit s ily nyíltan „bajlódnának” és vitatkoznának „tegnapi önmagukkal”. Erről szóló vallomása, amellyel könyvét nyitja, abban az értelmében is nyitánya a könyvnek, hogy ez az önbíráló hang, akár a sajátos Veres Péter-i elbeszélésformát, akár irodalmi és politikai nézeteinek fejlődését érintse, végigvonul az egész könyvön. Önismerete, korlátainak tudata és figyelembevétele csaknem mindenütt fellelhető, olykor legmagasabb szintjén, az önirónia nagyúri gesztusában is. Vajon kinövöm-e valaha? – kérdezi egy helyütt nyíltan, a maga autodidakta „didakticizmusáról” szólva. S azokat az erőfeszítéseket (s ezeknek lényegileg hiábavaló voltát) érintve, amelyekkel regénytrilógiája felismert gyengeségein próbált javítani, így ír: „Miközben azt írják, hogy «nem fejlődök», nem látják, hogy éppenséggel az a fő gondom, hogy fejlődni akarok.” Milyen jellemző kritikánk természetére, hogy mikor egy író 397hatvanadik évén túl roppant erőfeszítéseket tesz elbeszélő művészetének a költészet magasabb szintjére emelésére, akkor azzal „segíti”, hogy azt kéri számon tőle, aminek éppen meghaladásán fáradozik.

Pedig ez a könyv is e szakadatlan fejlődni akarásról tesz tanúságot. Veres Péter sokszor eljut oda, ahová becsvágya szerint szeretne, hogy fontos dolgokról jól írjon; s annyiféle megközelítési kísérlet után sokszor valóban ott talál utat a művészethez, ahol az, megint az ő kedvelt szavával élve, „az emberi sorskérdésekhez” kapcsolódik, s e nagy kérdéseket is azokról az oldalairól látja, amelyekhez közel csak a művészet csodalámpása röpíthet bennünket.

S hogy lehet nem észrevenni és nem méltányolni azt a szenvedélyes revíziót, amelyet Veres Péter nemcsak elbeszélő művészetének módszerei, de irodalomszemlélete régebbi szegényessége, egyes írókról nyilvánított szűkkeblű véleménye fölött tart. Csak egy példát. Milyen értően tudja – fenntartása mellett is – egy rövid jegyzetben jellemezni az esszéista Thomas Mannt, akinek, emlékszem, húsz esztendeje még hatalmas tetralógiájáról is az értetlen elutasítás hangján tudott csak beszélni: s méghozzá egy olyan írást nevezve istenien ironikus, költőien tiszta… remekműnek, mint a Tengeri utazás Don Quijotéval, amelynek luxusóceánjárói mondén világa, szmokingban fogyasztott vermutjaival, oly alkalmas arra, hogy akár a feledésből is előcsalogassa Veres Péter előítéleteit.

Olvasmányai során mindenfelé elkalandozik, senkitől sem „félti” vagy „kíméli meg” önmagát, mégis mindig a maga alapkérdéseinek porondján marad. Szellemi szervezetében, hogy így mondjuk, remekül működik az olvasás anyagcseréje (a nyelv régóta felismerte és gyakorolja ezt a metaforát, a szellemi „táplálék”-kal, jól, rosszul „megemésztett” olvasmányokkal stb.); mindent, amit olvasott, le tud bontani azokig az elemekig, amelyekből újra meg újra fel tudja építeni a saját gondolkodásának szerves anyagait. Kicsi, de jellemző példa erre a nyolc fakó paripa, amelyre a mongolok történetét olvasva bukkan, s amely oly csoda-szökelléssel röppen a gyermek Temüdzsin, a későbbi Dzsingisz kán mellől az író „kishortobágyi csikós” 398nagyapja alá. S meddig röpülnek egy röpke bekezdés ideje alatt az olvasóval!

Azt is szeretem, ahogy a maga el sohasem hallgatott, kicsit néha akadékoskodónak ható kifogásai egy-egy nagy íróval szemben sose tévesztik meg az igazi nagyságot illetően. Még formailag is remek, ahogy az Egmontról szólva szinte csak kifogásait részletezi, s mintegy refrénként ilyen „szinkópákban” vágja rá kontrasztként a lényeges mondanivalóját: Nagy, nagy, harmadszor is nagy!

Megadja ezzel – de ezzel adja meg – a módszert az ő értékeléséhez is. Hogy vitatkozni lehet vele? Mondtam már, hogy maga siet a vele vitázók elébe. Gondolkodásának valóban vannak olyan, nem is mellékes pontjai, amelyek újra meg újra kihívják ellenvetésünket. Lépten-nyomon találkozhatunk valóban az autodidakta mindentudásból eredő, elhamarkodott ítéletekkel. Ha egy Horatius-idézetből kovácsolna érvet a modern festészet bizonyos része ellen, eszünkbe jut, hogy úgy látszik, elfelejtette: az antik festészetnek nemcsak ilyen irányú alkotásait temette el az idő, hanem a realizmusra való tekintet nélkül csaknem az egészet. Egy másik „típushibájára” éppen az Élet és Irodalomban mutatott rá nemrégiben Hubay Miklós. A művészettel szemben felállított dokumentum-, valóság- és hitelességigénye (amely kritikai szemléletének egyik fő erénye) olykor valóban ilyen paradox és következetlen helyzetekbe sodorja. Ha következetes lenne magához, sosem járván Olaszországban (még kevésbé a múlt század eleji Itáliában), eleve meg kellene hajolnia Stendhal ez irányú hatalmas anyagismerete előtt. Másik ilyen vitára ingerlő szemléleti fogyatékossága szembeállítja csaknem az egész világirodalommal. S odáig ragadja, hogy Tolsztojt (!) – és éppen a Karenina alkalmából (!) – azzal vádolja, hogy az olvasókra pislog, és nem az ügyet nézi. Egy Tolsztojról szóló másik eszmefuttatásában megtaláljuk az indokolást is. „Nem a könyörtelen éleslátással világhírre jutott író… szemével nézem a szerelmet, hanem először is a közösség… fajfenntartása szempontjából, másodszor… az ember… állati… jóérzése… szempontjából” – írja. Csakhogy – erre a fél, ha nem inkább háromnegyed világirodalom a bizonyság – az ember sose elégedett meg e két szemponttal; s ember vol399tának egyik fő bizonyságát mindig éppen egy harmadik „szempontban” vélte fellelni. Vagy vajon a fajfenntartás és életösztön puszta „állati” szempontja mondatja-e, mondathatja-e Vörösmartyval:

Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
─ ─ ─ ─ ─ ─
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném,
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért.

Valóban „rideg” szemlélet az, amely nem ismeri fel, hogy a szerelem az előbbieken túl az ember egyik nagy adottsága, lelkét „dicsőbb erénnyel ékesíteni”, s a számtalan kínálkozó idézet közül találomra csak egyet választva, hogy szerelem és nemes szív: egy (Dante: Vita Nuova).

Még ez is belefér abba a szubjektivitásba, amelynek jogát bevezetőben az író kéri magának, s amelyet a kritikus (legalábbis a bennem élő) készséggel meg is ad. Ott azonban, érzésem szerint, megszűnik ez a jog, ahol a magunk igazának legalizálására kénytelenek vagyunk nagy alkotókkal szemben nekik tulajdonított szándékok hipotéziséhez folyamodni. Veres Péternek joga van ahhoz, hogy felettébb szeresse Kitty és Levin esküvőjének leírását, és módfelett ne tessék neki Karenina Anna házasságtörése és a vele kapcsolatos kínos ügyek. Csak ahhoz nemigen van, hogy azt higgye és akarja elhitetni az olvasóval, hogy Tolsztojnál az esküvő leírása a költészetet, a házasságtörésé ellenben az olvasónyáj elfojtott vágyainak a kielégítését szolgálja. (Mellesleg azt sem tudom, hogy ez nem általában egyik demiurgosza-e a költészetnek, s hogy az esküvő leírása nem szolgálja-e éppen úgy bizonyos ki nem elégített emberi vágyak kielégítését is, akár az „illegális” szerelemé.)

De akármilyen erővel (s olykor erőszakkal) húzza is ki Veres 400Péter könyve az olvasó gondolkodásának rugóját messze önmagától, mindig könnyedén visszapattan önmagához. Jó és termékeny dolog vele vitázni. A vele való vitában sosem érzi úgy az ember, hogy óvatlanul idegen területre csalják, ahol semmi keresnivalója, és nem találja a helyét. Mindig a magunk területén vagyunk. A valódi emberi gondolkodás, a „fontos dolgok”, a művészet és az ember dolgainak szenvedélyes körében.

Utoljára hagytam legfőbb kifogásomat, amely azért is legfőbb, mert nem egyedül Veres Péter számlájára írható, s ő legalább úgy szenved tőle, mint amennyire maga is okot ad rá. Egész irodalmi életünk betegségére vall, hogy egy ilyen széles körre terjedő érdeklődésű író-kritikusnak egyetlen szava sincsen hazai kortársairól. Micsoda rossz varázslat teszi, hogy a magyar író írhat – a klasszikusokról nem beszélve – Dürrenmattról és Graham Greeneről, Maurice Druonról és még Françoise Saganról is (Veres Péter!), de idősebb, egykorú és fiatalabb kortársainak, akikkel – akár akarja, akár nem – csakis együtt alkotja a nemzet szellemi életét, szinte még a nevét sem írja le? Érezni, hogy maga az író is szenved ettől mint író és mint kritikus egyaránt, mégsincs kedve és ereje változtatni rajta. Egy helyen fájdalmasan beszél arról (melyikünknek nincs erről fájdalmas mondanivalója?), hogy írótársaitól soha, semmi ilyesféle… őszinte, tárgyilagos és könyörtelenül igazságos bírálatban nem részesült. S egy más helyen megállapítja, hogy az írók nemigen írnak egymásról vagy egymás műveiről, egy zárójelben sejteti, hogy okairól is lenne mit mondania, de azért mégsem sorolja fel azokat, egy jellemzően Veres Péter-i „most nem erről van szó” gesztusával. Pedig milyen jó lenne, ha már egyszer erről is esne szó. Talán akkor változtatni is lehetne rajta. A szónak varázstevő és varázstörő hatalma van. Veres Péter egyike azoknak, akiknek ezt nem mástól kell megtanulniok.

[1962]
401
Jegyzetek Kis Ferenc verseskönyvéhez
1

Mind sűrűbben megjelenő új versesköteteink sorában külön helyet foglal el Kis Ferenc kötete. S örvendetes kivétel abban is, hogy helyének ezt a sajátos voltát ez egyszer a kritika is felismerte; kritikánk, mely többnyire éppen a sajátos egyéni vonásokra nem szokott felfigyelni. Igaz, most is inkább a költők szólaltak meg. Kónya Lajosnak az Új Hangban és Lányi Saroltának az Irodalmi Újságban megjelent cikkeire gondolok. Ezek már helyes és meleg méltatását adták a kötetnek. Ez a néhány sor itt nem értékelés szándékszik lenni, csak néhány töredékes gondolat.

2

Minden igazi költő hangja sajátos, egyszeri, mással össze nem téveszthető – mint ahogy minden egyes ember arca, beszéde is az. S ez a költői hang valami mély benső rokonságot tart fenn a költő egész emberi lényével s kiváltképpen beszédmódjával, mutatva, hogy az írásbeliségben sem szűnik meg a költészetnek dalból, eleven énekből eredettsége. De még nem találkoztam költővel, akinek versritmusa annyira egy lett volna az élő beszéd ritmusával, mint Kis Ferencé.

Aki ismeri őt, lehetetlen, hogy verseit olvasva, ne az ő meleg, kissé gyermekesen hangsúlyozó, énekelve skandáló beszédét hallja ki verssoraiból. Persze, ha ez csak azoknak jelentene valami érdekességet, akik személyesen ismerik a költőt – nem volna említésre érdemes. Azért érdemes beszélni róla mégis, mert ez a tény túlmutat önmagán, bevilágít a költői egyéniség általános problémájába. Akinek verse ennyire magától értető402dően a költő természetes lélegzetvételének ütemére árad és apad – annak sikerült egyéniségét természetesen, minden közvetettség nélkül, a maga egyszeri és egyszerű emberi valóját a maga teljességében kifejezni, közölni a többi emberekkel. Az a magáról való beszédnek olyan őszinte tisztaságáig jutott, ami egyik feltétele a valóban realista művészetnek. S éppen ebben áll Kis Ferenc verseinek rendkívüli szuggesztivitása. Aki egyszer megízleli szavait, nem menekülhet előlük: nyelvén, idegeiben ottmarad dallamuk, boldogítóan és nyugtalanítóan, az igazi költészet varázsával.

3

Ez a benső dallam sajátos versformát és verselést is teremtett magának. Nem úgy, hogy valami sosem ismert új versformát agyalt volna ki. Nagyon is szorosan kapcsolódik a magyar költészet legközkeletűbb nemzeti hagyományaihoz. Kötetének nagyobb és jellemzőbb fele ugyanabban az egyszerű keresztrímes magyar alexandrinusban van írva. De mennyire újjáteremti, a maga sajátos lélegzetvételére hangszereli ezt a köznapi formát, micsoda költői erővel teszi magáévá. A jó vers – sokszor elmondták már – az, amelyben nincsenek fontosabb és kevésbé fontos szavak, nincsenek töltelékszavak, amelyben minden szó éppen a helyén van, elhagyhatatlanul és helyettesíthetetlenül. Kis Ferenc versei valóban annyi szóból állnak, amennyire éppen szükség van, és minden szónak megvan a maga külön értéke. Sajátossága az, hogy – ha lehet így mondani – nem sorokat ír, nem kész sorokat szerkeszt egymás alá, hanem szinte minden szót külön megszerkesztett értékkel helyez egymás mellé. Nála szinte minden szó hangsúlyos, s ez valami szokatlan sűrű lüktetéssel tölti meg sorait. Valami sajátos szaggatottság ez, amely minden egyes szót kiemel fülünk és értelmünk számára – ahogy más versekből csak egész sorok, versmondatok emelkednek ki. Ezt szolgálják nála a sűrű értelemátvitelek is, hogy a sorvégi szó se vesszen el a sima kicsengésben. Jellemző, erőteljes példája ennek Munka után című versének utolsó szakasza:

403
Hideg konyhában üres asztal
mellett ülök és elhajított
öklömet nézem, mintha rozsdás
kalapács, ócska szerszám volna.

Nincs itt egyetlen szó, amely könnyedén belesimulna a sor egyébként szokványos (ezúttal jambikus) mértékébe. Minden szó külön mered elénk, mint egy görcs a faágon, csomó a selyemzsinóron, a sorvégeken is, ahelyett hogy simán gombolyodna, kiütközik az „asztal” szó, az ököl megdöbbentő jelzője, az „elhajított”, s ennek a hasonlatban megérzékített párja, a „rozsdás” kalapács. Rendkívül egyszerű eszközökkel, mélyen egyénien sűrít soraiba egy olyan általános nagy mondanivalót, a nemzetközi munkásmozgalomnak, az egész világnak egy olyan központi problémáját, amilyen a munkanélküliség volt az 1930-as évek elején, mikor a vers íródott.

4

Szándékosan indultam ki a formai kérdésekből, azért is, mert ezt kritikáinkban annyira elhanyagoljuk, azért is, hogy e költő nagyon sajátos, emlékezetes hangjának legalább valamelyes érzékeltetésén keresztül jussak el mondanivalójához.

A Csendes diadallal című kötet verseinek nagyobb része a felszabadulás előtt íródott, s a későbbiek is – négy vers kivételével – erre a múltra tekintenek vissza. A fehérterror idején a falusi iskolából eltávolított kis parasztgyerek, a nyomdászinasnak álló, majd illegális kommunistává fejlődő, a Horthy-fasizmus börtöneit megjárt s a börtönben is helytálló egyszerű proletárharcos útjának énekei. A szó legszorosabb értelmében lírai versek – egy-egy pillanat szülöttei, s mégis életrajz kerekedik belőlük; egy egész osztály legfőbb gondjainak megszólaltatói; vékony kis kötet, de a sok és kevés a költészetben éppoly relatív fogalom, mint a fémek között. Egy mázsa vas nem valami nagy mennyiség – de egy kiló arany hatalmas érték. Kis Ferenc versei tiszták és nemesek, kevés sorukban is mindazt felragyogtatják, ami a magyar munkásosztályban a leg404jobb volt a harmincas-negyvenes években, ami záloga volt a jövőnek. Ezért aktuálisak ezek a versek, ezért szólnak a máról – bár 15-20 éve íródtak. Azok a tulajdonságok, erők, vágyak, eszmék, érzelmek, fájdalmak és gyűlöletek kapnak bennük hangot, formát és fényt, amelyek a magyar munkásosztályt a nemzet vezető erejévé tették, amelyek hősöket és mártírokat teremtettek, s amelyek ma a szocializmust teremtik e hazában. Ezért egyéni, szerves, a maga nemében pótolhatatlan húrja az ő költészete mai líránknak. József Attila nagy költészete után Kis Ferenc szól nekünk leghitelesebben, legemberibbre, leglíraibbra hangoltan a 30-as évek magyar proletárharcosainak szenvedéséről, harcáról és hitéről.

5

Hangsúlyozni kell ezt azért is, mert Kis Ferenc lírája a felszabadulás óta elapadni látszik. A felszabadulást közvetlenül követő időkben az aktív pártmunkára, az oly rég áhított szabad közéleti tevékenységbe vetette magát, aztán személyes körülmények, betegség tartották vissza, míg végül úgy érezte, hogy elmarad az új költészet nagylendületű indulásától. S múltja élményeitől lenyűgözötten, már nem olyan frissen nyílva ki az új élmények befogadására – csak a múltról tudott volna énekelni. Erre pedig, úgy érezte – az egy ideig uralkodó kritikai légkörben –, nincs is szükség. Ez a gondolat tette terméketlenné. Pedig jól érzi olykor, hogy ez is elsőrendű, érdemes és szép költői feladat, ez is jövőnk építése:

Múltamból a romok javát, a tüzálló
téglákat épülő jövendőnkhöz hordom –
hirdessék a munka népének, hogy mindig
előre nézzen és emlékezzék folyton!
405

S mikor nem győz rajt a kétség, mikor mégiscsak nekiáll a „múlt romok javát” „épülő jövendőnkhöz hordani”, megmutatja, hogy milyen indokolatlan a hallgatása. Az a néhány darab, ami kötetének végén szemmel láthatóan egy elképzelt, de meg nem írt költői önéletrajz kevés elkészült töredéke – az Este otthon, az Életrajzomból, az Édesapámról, az Árvák –, olyan eszmei tisztaságról és gyöngéd költői erőről tanúskodik, amelytől sokat várhatunk még. S ha Kis Ferenc felismeri a maga költői lehetőségeit és szinte kötelességét, amire élményei és tehetsége egyaránt utalják, és teljes egészében elbeszéli „kormos ifjúságát”, akkor nemcsak az ő „régi vágya teljesül”, ahogy oly szépen írja, hanem a magyar szocialista költészetnek egy komoly, szép ígérete is.

[1954]
406
Vas István szerzői estjén

A kora iránti kétségbeesett szolidaritást Vas István egy versében odáig csigázza, hogy még a bűneiben is kész testvériesen osztozni, mint egy Ábel, aki önnön megöletésének bűnében is részességet vállalna Káinnal. Nemhiába követeli hát magának az arra való jogot egy másik versében, hogy utálhassa is e kort, hiszen, mint mondja, sejtjeiben egy vele. A bűn és utálat e már egymagában sem kevéssé szoros kötelékén túl mégis inkább az ámulat, a fékezhetetlen kíváncsiság és megérteni vágyás fűzi vele össze, s leginkább a minden ellenérzést is magában foglaló s magában legyőző babitsi De én mégis szeretem ezt a kort izgatott és izgató kapcsolata.

Valóban, alig van költő, s nemcsak magyar, aki ennyire egy lenne a huszadik századdal, mindazzal, ami benne a leghuszadikszázadibb, aki ennyire ne is álmodná magára régmúlt vagy jövendő századok illúzióinak csábítóbb öltözékét; aki ennyire ne mást akarna s akart légyen élni, mint a maga korát. Stephen Spender The Struggle for the Modern című könyvében azt a szellemes paradoxont fejtegeti, hogy a modern költészet lényegében a modern élet tagadásának, meg- és elvetésének jegyében született. Ebben az értelemben azt kellene mondanunk, hogy Vas István nem modern költő. Amit – tudom – ő maga, távol attól, hogy tiltakozzék ellene, egyenesen hízelgőnek tartana magára nézve, ön- és köziróniájának azzal a talányos félmosolyával, amellyel a modern – vagy annak nevezett – költészet sok rikító divatholmijának kihívásaira szokott felelni.

Mi, olvasói és hallgatói, mégsem szerezhetjük meg neki ezt az örömet. Mint ahogy nem adhatunk igazat általában se Stephen Spendernek. Modern költészetnek egyedül azt tarthatván, 415amelyben fel sem merül az elvetés vagy elfogadás egyaránt abszurdan kívül álló lehetősége, csakis a korral való, eleve adott azonosságé, amely éppen a Vas Istvánoké.

De ezek közt is kevesen vannak, akik nemcsak ösztönösen, tudatosan is ennyire ezt akarták: ezt az egészet… az újkori kusza időt Felcsillantani… Akiknek értelmük és idegük dobogó ütemére ennyire ez a lázas szinkópás ütem felelt volna. Akikben ennyire vérré és lélekké váltak volna a modern nagyvárosok elbűvölő banalitásai: reklámok, mulatók, híg slágerek és mozik. Akiket ilyen „új borzongásokkal” érintett volna egy amerikai autó villanó fénye este Scipió villája előtt s a Quo Vadis Dancing a Via Appián. Akiket ilyen magas rendű filozófiai kíváncsisággal tudtak volna eltölteni az épületeken az állványzatok, a neonfényes kávéházteraszok és az új szabású női fehérneműk a kirakatokban.

Persze, aki ennyire egy a korával, annyira is egy vele, hogy megpróbáljon kettéválni tőle, s azért folyamodjon bátor szívért és elméért, hogy vígan kimaradhasson a korból. Egy pillanatban Vas István is menekülőre fogta Múzsáját, s azért fohászkodott hozzá, hogy tüntesse el verséből az áradó valóságot, ami azt éltette, s búcsúzni akart barátaitól, a bátraktól, akik harcoltak tovább. De nem sikerült álomból vernie a pusztán tarka sátrat, ahogy ígérte magának. Bár a kritikától egy időben már ezért a jámbor óhajért is megkapta azt, ami attól a kritikától tellett, s ami attól meg is illette őt. Keserűen illuzorikus nyilatkozatát kéjjel megértették; nem értették meg azonban – vagy nem akarták megérteni – keserűen valóságos gyakorlatát. Az „izolált én” nevezetű kritikai fogalomszörny inkvizíciós csuklyájában állították pellengérre. Kevéssel azután, hogy kényszerű, valódi izoláltságában, egy budai szoba baráti börtönébe száműzötten, egy éven keresztül napról napra jegyezte fel a közös megaláztatás és közös gyalázat, közös szenvedés és közös kitartás, közös keserűség és közös reménység hevenyészetten is remek verseit, 1944 márciusától 1945 márciusáig, melyek nélkül a nemzeti önismeret, sőt talán az európai is, még hiányosabb lenne most, mint amilyen. Amelyek épp abban működtek közre, amennyire erre a költészet képes, hogy a gyalázatban és szenvedésben izolálódott énünkből közösebb én születhessék.

416

Ez, a megszállott város s az egész háború görcsében rángó világ idegeivel együtt rezgő verses napló, le-lehanyatló s mindig újra kikényszerített lendületével Vas István költészetének egyik nagy „pillanata”: azt lehetne mondani, a „budapesti pillanat”, amelyre nem sokkal később a másik, talán még elhatározóbb „római pillanat” következett:

Világok közt, világnak fordulóján,
Hogy most lehetek, milyen nagyszerű,
Mikor veszély és pusztulás zuhog rám,
Most, most, mikor semmi sem egyszerű!
Elhallgatás, börtön, háboru, szégyen?
Megéri ez a pillanat,
És hogy e részeg perceket megértem,
Rómában, a Göncöl-szekér alatt.

Világok közt, világok fordulóján… Most, amikor semmi sem egyszerű… Itt bontakozik ki először e költészet teljes értelme, az, amelyet az elején próbáltam érinteni: a költő és a kor egyszeri, sajátos egybeforrottságának valódi tartalma.

Coincidentia oppositorum… – e Cusanustól egyik római verse elé vett mottó egész költészetének jelmondata lehetne. Mint ahogy nyilván nem véletlenül szerepel fordításai – s legtalálóbban sikerült fordításai – között John Donne híres szonettje: Ó, mennyi kínzó ellentét terem Szivemben…

Nem mintha abban bármennyire is sajátosan különbözne más költőktől vagy akár más emberektől, hogy ellentétekből van összetéve. Csak abban – de ez a csak mégis elválaszt, kiemel és megkülönböztet –, hogy ellentéteit a legvégsőkig tudatosítja, maga is a végletekig élezi, ahelyett hogy elsimítaná; ahelyett hogy szenvedne tőlük, ujjongva fogadja, mint a vértanúk a kerékbetöretést. Tudja, hogy megváltás, ha van egyáltalán, e kor s a történelem brutális ellentmondásaitól, csak az lehet, ha mindenestül, ha testestül-lelkestül átadjuk magunkat nekik; a magunk egységét csak így menthetjük meg; csak így menekülhetünk meg a megoldhatatlan kérdések előtti szégyenletes szellemi kapituláció elől. Ezért várja még a szerelemtől is, leg417magasabb adományaként azt, hogy néha a csúcsokon önmaga ellentéte legyen.

Ó, könnyű is egyértelmű, „közérthető” dalra fakadni – ezeknek vagy amazoknak teljes megelégedésére – annak, aki nem látja, hogy Vesta temploma és Máriáé együtt omlik az enyészetbe, vagy együtt épül bele valamibe, ami már többé egyik se lesz; aki nem látja, hogy a békét egyszer csak harccal lehet megszerezni, másszor meg éppen csak azzal, ha minden árat megadunk érte. Annak, aki vagy elfogadja, hogy amit akartunk, nem úgy válik valóra, ahogy akartuk, vagy a megvalósulással együtt egy pillanat alatt el tudja vetni azt is, amit egy életen át akart, s akartak annyian. Annak, aki csak az idő felületén siklik, s nem sebződik, a modern intellektus mártírjaként, mint forgó kések között, az idő metszeteiben.

Ha már a jelen időnek nem lehet egyértelmű egysége, Vas István azt választotta, hogy a minden percben ott élő két percet egyszerre élje át. „Az értelem élményeit ugyanolyan valóságosan átélni, mint az ösztönökét – írja egy ugyancsak 1944-es naplójegyzetében –, ez épp a tudatos költő kiváltsága.” És kikerülhetetlen feladata is – tehetjük hozzá. Minél jobban ki akarná kerülni, annál inkább.

Láttuk már, hogy próbált menekülni Vas István a kor külső megpróbáltatásai, detektív és ügyész, szegénység és hatóság elől. Nem kevésbé próbált volna a kor ádáz eszmei csatái elől is, amelyek, mint írta, egy se győzve, mindegyik a lelket dúlja, rontja. Ám itt is kudarcot vallott. Hiába írta – s hiába is olvasták fejére:

Mint strucc, ki fél, fejét a földbe ássa,
Úgy menekültem én a versirásba.

Éppen a vélt menedék omlott rá. Éppen a versírás lázadt fel – s egyre inkább, máig nem szűnő kérlelhetetlenséggel – a lélek áhított kényelme ellen. Mert nincs kategorikusabb imperatívusz a költészetnél – ha egyszer valóban belénk fészkelte magát. Még eredendő hajlamainkat is kitúrja helyéből. Legfeljebb eggyel több lesz a kibékítendő s újra meg újra fellobbanó ellentét, amelyet magunkba kell fogadni. Hiszen senki a magyar költészetben nem írt olyan tündérien illanó anapestusokat, 418olyan szabályosan lépkedő jambusokat, olyan lassú biztonsággal önmagukba visszatérő stanzákat, mint ez a költő, aki a gondolat izgatott elektrosokkjaiban rázkódott. Egyetlen magára adó modern költő nem engedett meg magának olyan ódon lejtésű trochaikus strófákat, sem olyan frivolan körúti sanzonfutamokat, mint ő. Ellentétek keresztezési pontja – amelyben éppúgy egymásra épül a Via Appia és a Via Veneto, az „igazi hit” és a „merő anyagelvűség”, mint Reviczky Gyula és T. S. Eliot.


Kedves hallgatóim, bizonyára nem várták tőlem, hogy akár csak vázlatos képet is nyújtsak erről a méreteiben és jelentőségében egyaránt kiemelkedő életműről, még annak legfőbb részéről, a költészetről sem, melyet pedig nem csupán kiegészít, ki is teljesít Vas István drámaírói, kritikusi, műfordítói munkássága s főként az az egyedülállónak ígérkező mű, amely első kötete után még a megvalósítás folyamatában áll, a Nehéz szerelem.

Különös – vagy éppen természetes –, hogy éppen ő vállalkozott erre a sajátos feladatra, megírni a líra regényét, egyike azoknak a ritka mai költőknek, akiknek lírája maga is regény. Mert az intellektus belső drámájának e költője, a dialektika lírikusa e drámát és dialektikát nem a modern költészetben gyakori elvontság atmoszférájában, hanem – ahogy összegyűjtött verseihez fűzött utószavában is írja – a határozottan megrajzolt személyiség, sőt ezen túl bizonyos fokig e személyiségnek s vele együtt a költői környezetnek történetébe ágyazza bele.

Fiatalkori verseinek állandóan visszatérő fordulata, formaépítő, sajátos közhelye a különböző érzelmi regiszterekben elhangzó Így élek; így, így élek én. Lírája egyik legutóbbi szakaszában pedig mintha éppoly makacsul erre kérdezne vissza: Hogyan is éltem én? Vagy még inkább: Hogyan is éltünk? S a kérdésre adott megújuló feleleteiből talán nem illetéktelenség ellesnünk költészete legbensőbb mai üzenetét.

Folytassuk-e? Nincsen más felelet:
Igen. Amíg lehet, ahogy lehet.
419

Ez még csak általánosan, korunk állandó veszélyeztetettségnek kitett életét veti elénk, dísztelenül tömör sorpárjában. De a válasz egyre gazdagodik, ahogy konokul mindig újra visszatér:

S éltünk, nem azt, amit akartunk,
csak amit lehetett.

S mikor harmadszor is találkozunk vele, a harmadik versben, amely egyébként is utolsó korszaka legszebb teljesítménye, váratlanul új értelmet nyer, diadalmasan tagadva az előzőket, kiteljesíti azt, ami rejtve, most érezzük, már azokban is benne rejlett:

Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.

Talán nem tévedünk, ha úgy érezzük, hogy ennek a költészetnek legszebb és legfontosabb mondandója, egyre erősödve mostanig, kezdettől fogva ez volt: a szebben élni, mint lehet modern hősiessége, amely a múltra vonatkozva a jövőre utal, a kor kikerülhetetlen emberi feladatául azt jelölve meg, hogy immár ne csak szebben tudjunk élni, mint ahogy lehet, de szebben is lehessen élni, mint ahogy eddig tudtunk.

[1966]
420
Szent (?) Orpheusz – miért ne?
Vázlat Szentkuthy módszeréről

Az általunk ismert Orpheusz nem volt (nem lehetett) „szent”. És az ismert szentek között nem találunk Orpheusz nevűt. De a szentekben és Orpheuszban van valami közös. És a művészekben, mártírokban (akik – uram bocsá’ – olykor megjelenhetnek film-, futball- vagy egyéb sztárok képében is) és az emberi kivételesség egyéb mai inkarnációiban van valami „szent” és valami „orphikus”. Aki azt a görbét meg tudja szerkeszteni az emberi történések koordinátarendszerében, amelyek mentén nemünk különböző megnyilvánulási formái („…Orpheusz mítosza, Giacometti szobrai, Szent Jeromos levelei… történelmi múlt és jövő, Kleopátra és Szent Miklós, őslénytani múlt és ásványtani jövő… a neándervölgyi barlang és a Vogue-divatművészete…” – Szent Orpheusz Breviáriuma, II. 505.) egyazon komplex függvény által meghatározhatók, az korszakalkotó művészi „relációt” fedezett fel. Szentkuthy ezt tette. Nem ma. Lassan negyven esztendeje. Felfedezését korunk irodalomtörténete joggal emlegethetné a „Szentkuthy-reláció” néven.

Hogy e felfedezésnek voltak előzményei? Melyiknek nem voltak a tudomány és művészet bármely ágában? Proust, Virginia Woolf, s az annyiszor bunkóként fejére zúdított Joyce – nyilvánvaló előzményei Szentkuthynak. Ezt mindenki észre is vette a kezdet kezdetétől fogva. (Még Babits is megmaradt ennél az észrevételnél.) Azt már kevésbé, hogy ezek az előzmények milyen közeliek, történelmileg inkább egyidejűnek mondhatók. Kivált, ha tekintetbe vesszük a magyar irodalom eddig minden korban meglevő „időzavarát”. Akkor inkább Szentkuthy meglepő (viszonylagos) egyidejűségének kellene feltűnnie a leg454modernebb kortársi törekvésekkel; annak a kivételes frisseségnek, amellyel prózairodalmunk hosszú gondolkodási idejét egyetlen merész húzással megrövidítette; annak a ténynek, hogy egyrészt az Ulysses vagy az Orlando, másrészt a Prae megjelenését mindössze egy évtized, vagy annyi se választja el egymástól. Aki csak valamelyest is ismerős egy írói stílus kialakításának, megannyi feltételtől függő kihordásának természetével, tudja, hogy ilyen csekély idő csaknem lehetetlenné teszi a későbbi műnek pusztán az előbbiek „hatásából” magyarázható fogantatását. Sokkal inkább azt kellene – kellett volna már korábban – feltételeznünk, hogy itt (mint az annyiszor, legtöbbször történik) egymással párhuzamosan kialakult ihletek váltják egymást, és felelnek egymásra ugyanabban az időben. Még akkor is ez lenne a reálisabb feltételezés, ha a Prae, s az, aminek, már előrelátó címében is, csupán a nyitánya volt, a Breviárium sokkal jobban hasonlítana elődjei egyikére-másikára, mint amennyire voltaképpen hasonlít, ha nem volna annyira eltérő, s az önállóság minden jegyét magán viselő, mint amilyen.

Ámde, a mi irodalmi közvéleményünk hagyományos főirányának, amely az élő irodalmi folyamatoknál is többnyire megkésettebb réteget képvisel, különös paradoxona az, hogy az „epigonságot” mindig éppen a legmodernebb törekvésekben szereti kimutatni; miközben az európai irodalom régebbi, már túlhaladott fázisaihoz kapcsolódó hazai áramlatokat akár nagylelkűen még „modernnek” is hajlandó elismerni. Igaz, kezdetben a Nyugat nagy indítását is az idegenmajmolás és epigonság kettős gáncsa érte, de annak azért viszonylag hamar elkerülhetetlenné vált általános kritikai elfogadása; hiszen voltaképpen csak saját közegében ugrott egy nagyot előre, háta mögött egy már félszázada lezajlott európai folyamattal. Fő mintája az akkor éppen félszázados jubileumához érkezett Les fleurs du Mal volt. Ady ezen az évfordulón vallja: „neki (Baudelaire-nek) köszönhetem életemnek talán legemlékeztetőbb, legfájdalmasabb és leggyönyörűbb szenzációját”. Az, hogy egy magyar költőnek 1907-ben nem Petőfi vagy mondjuk Arany János a „leggyönyörűbb szenzációja”, a legtöbbek szemében éppolyan botrányos lehetett, mint sokak szemében ma az, ha valakinek ma nem Ady jelenti ugyanezt. S ilyen értelemben, sőt, még történelmileg is, 455Ady szenzációja valóban frissnek mondható. De mikor Babits, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc újabb másfél évtized múltán közreadja híres fordítását, még mindig „a modern költészet vezéróriása „-ként köszöntve azt, akinek műve „oly lehetőségeket és kötelességeket tár elénk, amilyenre a mi ellanyhult költészetünknek elsősorban szüksége volt” (Tóth Árpád), akkor a modern költészetnek már egészen más „vezéróriásai” vannak a világban: nemcsak Rimbaud, Mallarmé, Apollinaire, Majakovszkij veszi át az uralmat, de már a szürrealisták is kibontották zászlajukat, amely így vagy úgy, valamilyen formában rendkívüli gyorsasággal végighódít Európa és Amerika (sőt részben a Közel- és Távol-Kelet) irodalmán. De nálunk még ama nagyon is túlhaladott modernségnek (félreértések elkerülése végett nem Baudelaire-t nevezzük túlhaladottnak, csak a „modernségét”) a létjogáért is keményen meg kellett küzdeni. Ahol pedig ennél sokkal közelebbi és valóban egyidejű egyezésekre bukkantunk és bukkanunk, ott rögtön hatást, gyökértelenséget, idegenből plántálást gyanítunk, emlegetünk vagy használunk dorong gyanánt (ilyen vagy olyan, sokszor igencsak ellentétes érvek jegyében). Ebben, az európai fejlődés üteme szempontjából (a szándékosan vagy nem szándékosan félreértők kedvéért – vagy kedve ellenére – hangsúlyozom: csak ebből az egy szempontból) még legjobbjainkat is meghatározó fáziskülönbségben élve, olyannyira nem tudjuk már (vagy még) elképzelni se, hogy valaki közülünk saját belső fejlődésének törvénye szerint (amibe, persze, mint mindig, mindenfajta hatás is beleértődik) jut el hasonló eredményekhez, mint a hagyomány és környezet szempontjából kedvezőbb helyzetben levő külföldi kortársai vagy közvetlen elődei.

Szentkuthy a harmincas években a világ prózairodalmának egyik fontos, élenjáró monumentumát alkotta meg – a világ számára máig észrevétlenül; de hiszen majdnem észrevétlenül hazája, saját irodalmi közege számára is. Még az újra legérzékenyebb, maguk is jelentősen új irányokba haladó magyar íróknak és kritikusoknak is csak egy zárt kis köre vette észre, fogadta el és fogadta be. Nem közönsége, csak szektája, nem kritikai feldolgozása, csak legendája volt – akár a többi eretnekeknek, Kassáknak, Füst Milánnak, Derkovitsnak, Csontvárynak; sőt, 456ne áltassuk magunkat, mint hosszabb-rövidebb ideig József Attilának, sőt jórészt Bartóknak is.

A kedvezőtlen közegben félbeszakadt mű most, negyven évvel megírása vagy első megjelenése után – ha őszintén számba vesszük irodalmunk valóságos „idejét”, meg kell állapítanunk, a normális késéssel – újra megjelent: a régi, már külsejével a kívülállást és kívülmaradottságot jelképező nagy fekete dosszié vagy misekönyv forma helyett normális könyv alakban, akár a „rendes” (olvasmányul szolgáló) regények, és immár akadálytalanul el is foglalhatja helyét a többi regény között, a század magyar prózairodalmának élvonalában. Szerencsére még nem túl későn ahhoz, hogy szerzője a régi hét kötethez egy új, nyolcadikat fűzzön, amely, a könyvkiadás ezúttal példás gyorsaságával, még a mű megírásának évében hagyta el a sajtót.


Az új mű, a Kanonizált kétségbeesés teljesen érett, egy árnyalatnyit talán túl is érett, varázslatát tökéletes biztonsággal, helyenként talán a rutin biztonságával is végző formában folytatja és fejezi be a negyven éve kezdett mutatványt (illetve közelíti a befejezéshez, hiszen máris tudomásunk van a készülő még újabb, IX. részről). De voltaképpen alig módosít az eredeti, már kezdetben készen állni látszó terven és kivitelezésén. Ez utolsó kötet főalakja, Orpheus legújabb inkarnációja. Kételkedő Szent Hugó joggal idézi a maga „kamaszkori hittudományi munkája”-ként (ha latinra kamuflált címén, Parem Esse Metaphorae Unae alakban is – Sz. O. B. III. 283) azt a könyvet, amely pedig nem is Orpheusz-Szentkuthynak a műve, hanem a még álarctalan Szentkuthynak a Breviáriumot megelőző vázlatfüzete, az Egyetlen metafora felé. Itt az első oldalon, az 1-es számú bejegyzés „a vad, abszolút imitációban”, a Catalogus Rerum, a Jelenségek Jegyzéke végletes mániájában (vagy ihletében, vagy munkahipotézisében) jelöli meg a szerző „legősibb vágyát, amelytől aligha fog szabadulni”. Láthatóan nem is szabadult meg tőle; nem is volt miért megszabadulnia. Az ihlet eléggé teherbírónak, a munkahipotézis alkalmasnak, a mánia termékenynek bizonyult a tervezett és elképzelt műhöz. Most már ki tudja, hányadik metaforánál tartva az egyetlen metafora felé elindult 457útján, nyilvánvaló, hogy soha nem is fog megérkezni ahhoz. (De hát az amúgy sem cél volt, hanem útvonal, nem?) Lehet azonban azt is mondani: még el sem indult az egyetlen metafora felé, mikor már meg is találta. Hiszen ez a „Catalogus Rerum”, ez a „Jelenségek Jegyzéke” nem maga az egyetlen metafora-e, amelyben mind a többi adva van? S nem az egyetlen metafora-e maga, a mű címében Orpheusznak és a szentnek ez a kihívó azonosítása? Valamint az a másik metafora, amelynek második tagját már mi, az olvasók ítélete alkotja: hogy ennél a breviáriumnál, amelyet egy Orpheusz nevű szent ír, kevés profánabb, világibb és evilágibb könyv akad – ugyanakkor, mikor mégiscsak szent, „kanonizálatlanul” szakrális, mint az emberi szellem legjobb alkotásai mind.


Képzeljük el, hogy a méltán szédületesnek mondott fejlődésű századunkbeli híradástechnika végül is megvalósítaná azt az anyag törvényeiben benne rejlő ábrándot, hogy a légkört az idők kezdete óta megrezzentő összes hang- és fényhullámok egyszerre lennének felvehetők és leadhatók. Akkor állhatna elő a történelmi hang- és képsoroknak az a félelmetes, megrendítő és kacagtató tumultusa, amit Szentkuthy szövege produkál (vagy reprodukál), a történelmi időknek az a megdöbbentő szinkronitása, amely huszadik századi agyunkban (az eddigi technikai fejlemények következtében és a későbbiek anticipálásaként) már amúgy is kezd megteremtődni. (Mint ahogy mindig is előbb sejtelmeinkben és érzületeinkben, vagyis művészi, nem egzakt módon nyilvánulnak meg az emberiség később tudományosan is megfogalmazható és technikailag felhasználható sorozatos új felismerései; de ennek kifejtése, kivált „bizonyítása” egy másik tanulmány tárgya lehetne.) Ennek, a bennünk „tótágast álló tér és idő” (Sz. O. B. II. 40) e hirtelen ránk tört információtömegének, fulmináns információzavarának egyik első nagy breviáriuma – „rövidítménye” Szentkuthy e hosszú lappangás után most újra felbukkant és kiteljesedő műve.

A rövidítmény – „breviárium” – elnevezés groteszknek tetszhetik éppen egy olyan túlméretezett, az irodalom minden keretét, a mondatét éppúgy, mint az egy-nyelvét, mint a regé458nyét, sőt, egyszerűen és „röviden” az alkotásét egyformán feszegető, ám szükségképpen mégiscsak valamilyen irodalmi alkotásként létrejövő könyv élén; holott éppen azt jelenti, mint maga a kereteknek e feszegetése. Azt, hogy a legenciklopédikusabb teljesség, amit az ember elérni képes, szükségképpen még mindig csak vészes rövidítés, menthetetlen kivonat; hogy a legbőbeszédűbb szószaporítás még mindig szegény tehetetlenségnek bizonyul az emberi dolgok végtelen beszédessége és a természet tékozló szaporasága előtt. Ha Kosztolányi Szomoryval kapcsolatban azt mondja: „Itt lehet látni, hogy sok szóval is lehet sokat mondani; – miért ne mondanánk ezt el még hangsúlyosabban Szentkuthyra? Van, amiről csakis sok szóval lehet sokat mondani. Van, amiről csakis rengeteg szóval lehet egyáltalán valamit mondani. Et encore… (hogy egy bocsánatos pillanatra beleessünk Szentkuthy derűs multilingvizmusába). Lehet, hogy „a vad, abszolút imitáció” végső soron így is lehetetlen. Akkor pedig, mondhatni, van-e értelme kipróbálni? akkor miért ne maradjunk a művészet rég kipróbált módszereinél, a „sűrítésnél”, „csinálásnál”, „kitalálásnál”, „költésnél”, amelyek a legtöbb nyelven magának a költőnek a nevét is adják? De hát nem tudjuk-e, hogy csaknem minden tudatosan jelentkező művészi irányzat mindig is lehetetlen, soha meg nem valósítható és soha meg nem valósított programokat tűzött ki magának? Ám amit megvalósított, mégis e programok, e tervek alapján és irányában valósult meg. Tudnunk kell, hogy az ember tudata tervez, de az összes előre nem látható belső és külső körülményekkel együtt végzi el, amit el képes végezni; még egyetlen kis költemény írása esetében is.


Saul Bellow egy nemrég megjelent tanulmányában („Irodalom a technológia korában”) az Ulyssest, melyet „máig a XX. század legmodernebb regényének” tart, az „információk komédiájának” nevezi. Szentkuthy célja – legújabb, tehát leghitelesebb, bár a régiekkel is egybehangzó tanúsága szerint –: „a világ látszólag legtávolabb dolgait… kacagó közös nevezőre hozni”. (Sz. O. B. III. 302–3.) A világ „legtávolibb dolgai” és az „információk”, valamint a „komédia” és a „kacagó közös 459nevező” gyanúsan (vagy jólesően) egybehangzanak. A két mű célkitűzése és eredménye tehát valóban hasonlónak látszik. De csak annyira, amennyire Balzac és Tolsztoj célkitűzése hasonló, annak a közös narratív módszernek a jegyében, amelyet ők maguk nemigen neveztek el, de a mi mai esztétikai kategóriáink a „kritikai realizmus” rendjébe sorolnak.

Hogy hogy nevezzük vagy hogyan fogják nevezni azt az új regényirodalmat, amelynek vonala Joyce-tól Szentkuthyig valóban megrajzolható? Egyelőre még szerencsére nincs neve. Még eleven folyamat; nem állítható be abba a pózba, amely kedvez a kritikai kimerevítésnek. Mindenesetre ott helyezkedik el (ott mozog inkább) az „információk komédiája” és a „kultúrák ezeregyéjszakája” (Sz. O. B. III. 295.) között, melyekhez harmadik pontul hozzávehetjük még a malraux-i „képzeletbeli múzeumot” és „istenek metamorfózisát”. Komoly tényekből formál komédiát, ismeretekből kavargó képeket, szétszórt képekből összefogó tudást, mesétlenségből új mesét.

Ebben a mesében a „csodás elem” (tanultuk, hogy erre minden epikának szüksége van) az anakronizmus. Ez a csoda egy olyan feltételezett teret és időt teremt az elbeszélés, a tárgyalás számára (mint a különböző fiktív, az érzéki valóságnak meg nem felelő geometriák), amelyben az emberi jelenségek közelebbről szemlélhetők, vagy pontosabban: olyan oldalakról és olyan tulajdonságaik felől szemlélhetők, amelyek az irodalom eddig alkalmazott időhipotéziseiben (mert az általános realizmuselképzeléssel ellentétben nemcsak a modern irodalomban, a régiben is sok és sokfajta ilyen létezik) rejtve maradtak. Ebben a speciális és általános anakronizmusra épített időtérben az egyes, időhöz kötött ember legszemélyesebb élményei sokszoros történelmi dimenziót kapnak, olykor szédületes történeti és történet előtti távlatokba tágulnak és távolodnak, egészen az animális és minerális létig – miközben a történelem alakjai a legmesszibb múltból is teljes élményközelbe ugranak: nem csupán megismerhetővé, átélhetővé lesz a történelmi idő: a történelem, mint valahai, tehát mindig: jelen; s a jelen mint majdvalahai, tehát máris: történelem. A regényírói erőfeszítés tudatos célja, hogy „a régiben láttassa már az újat, az újban emlékeztessen már a régire”, hiszen, mondja II. Szilveszter pápa, „én is minden 460idők és minden térségek főpásztora vagyok…” (Sz. O. B. II. 504.) A híres eliot-i verskezdet a summája a modern regény – köztük Szentkuthyié – időélményének:

Jelen idő és múlt idő
Tán mind jelen van a jövő időben,
S a múlt időben a jövő is benne van.
Ha minden idő örökös jelen,
Úgy minden idő jóvátehetetlen.

A Breviárium szerzője megkísérli a történelem egészében lejátszódó történéseknek és alakzatoknak olyatán kezelését, amilyen „kezelését” az emlékeknek a lélektől leste el. Mintha az egész eddig lefolyt történelem egyetlen emberi lény élményanyaga volna (nem élettani közhely-e, hogy az emberi szervezet kialakulása során végigmegy az élővilág összes fejlődési fázisain?), márpedig a modern pszichológiából tudjuk (és mindnyájan saját külön tapasztalatunkból tudhatjuk), hogy az élmények és emlékek bennünk sem fontossági sorrendet, sem időrendet nem tartanak, hanem „egyrészt valami óriás egyidejűség-horizont közös szintjén helyezkednek el az emlékek; másrészt az eseményrészletek örökké ugrálnak, későiek előre, régiek újak közé”. (Sz. O. B. II. 40.) A Breviárium nem ismer „elveszett és megtalált időt”, a modern irodalom e másik nagy munkahipotézisét, hanem csak egy „örök jelent… Ami egyszer már volt valamikor, az belépett… az örök Van-ba”. (Sz. 0.13.111. 295-96).

Ez az „örök jelen”, ez az „örök Van” a Breviárium tere és ideje, színpada és szentélye, ahol ez a monumentális komédia lejátszódik. De azért azt ne higgyük, hogy a maga által teremtett és felhasznált csodába belefeledkezve megfeledkeznék a történelmi idő szerepéről. Az előbbi idézetből pontokkal jelezve kihagytam a mondatba ékelt zárójeles mellékmondatot, amely így hangzik: „(persze az időszakok hozzátartozó végtelen változataival)”. A dolgok és alakok, ebbe az örök jelenbe belépve előttünk, mindig magukkal hordozzák a „hozzájuktartozó” végtelen idő- és térbeli változatokat. S itt lép be a mű másik demiurgosza, másik fő mozgatóereje: a már-már esztelen nyomozás a valóság, a „végtelen változatok” minden legapróbb 461és legnagyobb rekvizituma után. „Elvégre előkelő vagy gyáva frázis alakjában nemegyszer hallottuk eddig is, hogy »a valóság megközelíthetetlen«: de eddig a dolgot senki se vette komolyan” – írja a breviarista még a kezdet kezdetén. (Sz. O. B. I. 267.) Ő végre komolyan veszi. Kicsit azzal a gyerekes, naiv komolysággal is, ami mosolyra készt… vagy késztetne, ha nem vennénk rajta is észre a mosolyt. Vagy, talán még akkor is. Hiszen óriási, példátlan erőfeszítését (ha olykor önmagán mosolyogva is) valami olyanra teszi, amiről maga (komolyan) megállapította, hogy lehetetlen. S ki ne mosolyogna (miért ne mosolyognánk rajta? hiszen ő is annyit kacag rajtunk) a „vén Breviaristán”, akinek bevallott (nyíltan, kendőzés és mentegetőzés nélkül bevallott) célja „a világegyetem minden objektumának és historikumának egyrészt legpontosabb és legrealisztikusabb rögzítése, definíciója – másrészt a Világ legeslegtávolabb eső dolgainak: összefüggésbe, kapcsolatba hozása, térben és időben… „? (Sz. O. B. III. 302-3.) Hát persze, hogy lehetetlent akar. De ha e lehetetlenség merész kihívásával ennyit mégis lehetségessé váltott belőle… Szentkuthy épp Goethe olvasása közben fogalmazza meg – még az Egyetlen metaforában – a legindulatosabban és legtömörebben művének ezt a legfőbb mozgatóerejét: „Hogy lehet valamit félig érinteni?!” Ő megpróbál mindent egészen érinteni. A kezdetben megtalált egyetlen metafora így fiadzik milliót, mint a rettentő szaporaságú mikroszkopikus lények. Minél elérhetetlenebb, annál eszeveszettebb pazarlással akarja meghódítani az egy helyen Hetaera Damnatának is titulált valóságot. S bár Goethe kritikája jegyében – mégis alapvetően goethei kiindulással. Mert, persze, a korai költemények vagy a Faust első részének klasszikus realizmusa, úgy tetszik, egyes modern optikával nézve úgy tetszhetik, valóban csak az érintett dolgok „felét” érinti, vagy akár csak negyedét, s megelégszik azzal a teljességgel, amit ezekből a csonka realitásokból a klasszikus formálás által alkot. De annak a mindentudni, mindentérteni akarásnak, amely a Szentkuthyié is, mégiscsak a fausti omnisciencia szédületes ábrándjában van az ősforrása. Amely a Faust II. részében az I. rész klasszicizmusát többek közt az irodalmi idő egyik első hasadásával, ugyancsak egyfajta „kultúrák éjszakájával” (mi más a klasszikus 462Walpurgis-éj?) repeszti szét, nem is a romantika, hanem egy komplexebb, a huszadik század felfogását előlegező átrendezés irányában. A Faust óta az európai irodalom nagy vállalkozásai mind valamilyen formában „világköltemények”; azok a realista regény legfontosabb állomásai is, a Comédie Humaine éppúgy, mint a Háború és béke; a Varázshegy éppúgy, mint előbb Zola; vagy Flaubert talán legnagyobbnak szánt, utolsó, befejezetlen műve, a Bouvard és Pécuchet, amelyben már „katalógus” és „komédia” összekapcsolásának hasonló kísértése rémlik fel, mint Joyce-nál vagy Szentkuthynál. S mindezekben egyre inkább kimutatható a módszereknek a korabeli természettudományhoz való igazodása is. Ez Balzacnál vagy Tolsztojnál sem kétséges, teljesen nyilvánvalóvá (s egyben tévesen eltúlzottá és gépiessé) válik a Zola-ciklus egész felépítésében, mígnem Proust kereken kijelenti, hogy „mikroszkóppal ír”. A mi korunk viszont, nem szabad elfelejteni, már ezeken is messze túl: az elektronmikroszkóp, a részecskegyorsító és a röntgendiffrakció kora.


De mindez, végül, lehetne csupán érdekes, de taszító panoptikum is, egy fantasztikus, sose látott bábos rikító és borzongató tervezőműhelye, annak az életidegen „intellektualitásnak”, amit annyiszor szemére is vetettek (neki, és mennyi mindenkinek az újat akarók közül!) monstre történelmi sztárparádéja, vagy valami hasonló. (Persze, még akkor is kivételes kísérlet maradna, amely mellett meg kellene állni a regények korunkbeli torlódó áradatában.) Ha nem működne egész felépítésében, ironikus látomása legmélyén az, ami nélkül soha egyetlen műalkotás sem emelkedhetik magasra. Ha a Breviarista nem így fordulna teremtményei (vagy megidézettjei), áldozatai (vagy zsarnokai) végtelen sorához: „Legyetek szép, humánus barátságban együtt, egymás mellett, nem bolond farsang figuráiként, hanem az emberi testvériség édes konverzációjában…” (Sz. O. B. II. 505.) Ha nem mondaná ki ilyen egyszerűen, s a szómegfelelés költői effektusával mégis oly meglepően, amit a kritikus, hasonló trouvaille híján ki se merne mondani: „… mert hiszen a világon a szereteten kívül semmit sem érdemes szeretni.” (Sz. O. B. III. 280.)

463

Valljuk be, a versek, regények sokasága oly megnyugtató módon nem lép ki egy bizonyos jól megásott mederből, hogy azt a kellemes illúziót kelti, mintha az élet minden jelensége ebben a jól kirajzolható – annyi műfaji hagyománnyal szegélyezett és gáttal szabályozott – mederben csordogálna vagy hömpölyögne. Titokban mindig arra várunk (de nyíltan mindig attól rettenünk vissza), hogy valahol majd áttörik ezeket a gátakat, és ellenállhatatlanul kiáradnak az eddig érintetlen területekre, kicsapnak azokra az árterekre is, amelyeket mindnyájan érzünk magunkban és magunk körül, de féltünk is a rázúduló kiismerhetetlen ártól. A nagy újító művek mindig titkolt várakozásunkkal találkoznak, és nyílt ellenállásunkba ütköznek.


A szoros határok között mozgó magyar szellemi élet mindig is vagy a dunántúli latin arányt, vagy a puszta szabad és életteli szétszórtságát tudta értékelni, ezekben ismerte föl önmagát. Hogyan is lehetett volna könnyen elfoglalható helye egy ilyen Szentkuthy-féle „Homme-Océan”-nak olyan országban, amelynek még egy kis beltengeri partvonala sincs, még egy szűk kijárata se a tengerekre?


Engem magamat kezdettől fogva erre a dunántúli arányosságra vezettek körülményeim és hajlamaim. Annál nagyobb nosztalgia vonzott mindig azok felé, akik, itt vagy másutt, merték vállalni a roppant aránytalanságok kockázatát. E nosztalgia legkedvesebb olvasmányaimban, s olykor ez olvasmányok metamorfózisában, a fordításban inkarnálódott. Blake, Keats, Hugo, Neruda roppant óceáni zuhatagaiban ez ragadott magával. És ez ejtett meg legfogékonyabb ifjúkoromban a Fekete reneszánsz, a Cynthia (a Szent Orpheusz Breviáriuma első megismert részei) zsúfolt misekönyvlapjain (vagy tengerüledék-szelvényein). Ez ejt meg ma is, csak jobban felismerve már nemcsak a vállalkozás, az eredmény jelentőségét is, egy emberöltő után, abban a műben, amely tragikus odaadással engedett „a megörökítés ördögszállta vágyának”, miközben folytonosan fogva tartotta „ennek tán lehetetlensége” is. (Sz. O. B. III. 295.)

(1974)
464
Örkény Istvánról – tíz percben
Szerzői estjén

Kedves hallgatóim,

immár meglehetősen hosszú és sokat próbált írói pályám során sok műfajjal megpróbálkoztam. Novellát azonban mindeddig sosem volt szerencsém írni. Egyperceset még kevésbé. Az írót azonban tárgya ihleti. Ha most mégis erre vetemedtem tehát, mindazonáltal annyit bízvást megígérhetek, hogy itt elhangzó egypercesem egyben az utolsó próbálkozásom is lesz e nemben; valamint azt is, hogy egy percig sem fog tartani. A címe:


Címszó a Legújabb Irodalmi Lexikonból

[Akadémiai Kiadó 19…]


Ö. I. 1942 júliusában SAS-behívóval bevonult a később az Oktogonon népítélettel nyilvánosan felakasztott fasiszta véreb, Muray alezredes hírhedt munkászászlóaljához, Jászberény-táborba. Egyenesen a „Régi Nyár” nevű idillikus budai kertvendéglőből vonult be, amelynek vadszőlős lugasában, a kék és piros lampionfüzérek alatt (1. Zápor és lampion, a Tengertánc című kötetben, Bp., 1941. 63. és kk.) hajnalig irodalomról és szerelemről bolondozott barátaival, mint annak előtte annyiszor (vö. Szilveszter, az Időrendben – Novellák című kötetben, Bp., 1971. 72. és kk.). Hófehér honvédzászlósi zsávolyruhájában vonult be. Más felszerelést nem vitt magával. Hiszen másnapra úgyis elengedik. Másnap a fehér zsávolyban kikötötték. Ami a fehér zsávolynak nem tett valami jót. Mindazonáltal feltehetően ugyanezt viselte később (hiszen más ruhaneművel nem rendelkezett) a voronyezsi áttöréskor is (1. Voronyezs, az Időrendben – Színművek című kötetben, Bp., 1972. 5. és kk.).

467

Majd az Urál-körüli fogolytáborokban, négy éven át (vö. Lágerek népe; Időrendben – Arcképek, korképek, Bp., 1973. 7. és kk.).

És most itt ünnepelteti magát a Kossuth klubban, hatvanadik születésnapja alkalmából, fájdalmasan megfogyatkozott régi barátai és örvendetesen megszaporodott új tisztelői körében.

Van-e, aki ezt utána tudja csinálni?


De hát ki más is a művész, tisztelt ünneplő gyülekezet, mint az, aki olyat csinál, amit más nem képes utánacsinálni?

Akad még néhány ilyen dolog Örkény csinálmányai között.

Ki tud példának okáért olyan furcsa dolgokat olyan hétköznapi módon előadni, mint ő? Vagy éppen olyan mindennapi dolgokat olyan furcsa módon? Olyan gyötrelmes dolgokat olyan kifacsartan vicces szavakba öltöztetni? Vagy olyan kicsavart dolgok vicces egymásutánjával olyan gyötrelmes háborgást kelteni bennünk? Olyan semmitmondó ügyek elénkbe terjesztésével olyan sokatmondóan beleszólni legfontosabb ügyeinkbe? Ki tudja egyetlen szó, egyetlen írásjel megváltoztatása nélkül műalkotássá emelni a legförtelmesebb hivatali nyelven szövegezett büntetőjogi szabályzatot vagy közlekedési rendtartást? Ki tudja a világtörténelem egyik kardinális problémáját – azt ti., hogy az embernek kezdettől fogva van szelleme és fegyvere, ám igen ritka, hogy ugyanaz az ember mindkettővel egyszerre rendelkezzék – egy egypercesnek nevezett, de fél percig se tartó, novellának keresztelt, de a novella minden közkeletű kritériumát nélkülöző, a legegyszerűbb tőmondatokból képzett, de kötetekre menő bővítményt sugalló írásműben összefoglalni? Ki tud két olyan egymáshoz a legkevésbé se illő szót, mint „Pisti” és „vérzivatar” egyetlen címben oly végleges érvénnyel egymás feltételévé avatni?

Mind e vidám tudományt, ezt az örkényi gaya scienzát a komoly tudomány, amely az ilyesmit feladatának érzi, újabban főként a groteszk címszó alá szereti sorolni.

Azt azonban már ritkábban tartja feladatának, hogy meg is határozza e groteszk mibenlétét. A világért sincs szándékunkban elvenni a tudomány kenyerét. De minthogy kevesebb a vesz468tenivalónk nála, felelőtlenül megkísérelhetünk valami elemzésfélét.

Ha Örkény groteszkjeit szemügyre vesszük, azt kell gondolnunk, hogy: groteszk az, amiről egyszerre kiderül, hogy más, mint ami. Vagy, horribile dictu: hogy pontosan az, ami. Hiszen ez szokott legritkábban kiderülni. Az „egypercesről”, mint már említettem is, folyvást kiderül például, hogy vagy egy fél percig se tart, vagy éppen négy perc huszonöt másodpercig is elhúzódhat. S Örkénynek már ezzel nyert ügye van. Hiszen valamiről már a puszta műfaj meghatározásból, mielőtt még az írónak keservesen ki kellett volna ókumlálnia néhány mondatot, kiderül, hogy nem az, ami; meg az is, hogy mégis az, ami. Mert hiszen mi volna más? Olyan egyperces, amelyik nem egyperces. Tiszta sor. A „novelláról” meg kiderül, hogy vagy csak a világ látszólag egymáshoz nem illő, de úgy látszik, mégiscsak valahogy kapcsolatba hozható jelenségeinek puszta lajstroma (Leltár); vagy néhány, újságból kiollózott gyászhír, egy rövid tagadómondattal megtoldva (Nem te); vagy egy katonai szabályzat, szóról szóra (Kivégzési szabályzat); vagy egy alsó osztályosoknak való házi feladat nyelvtanból (Befejezetlen ragozás); vagy négy egyszerű kijelentő mondat némi variációval tarkított négyszeres megismétlése (Trilla); vagy egy köztéri felírás szavainak, igaz, enyhén önkényes variálása (Változatok); vagy egy visszájára fordított, de egyetlen bele nem illő szóval meg nem sértett apróhirdetés-szöveg (Apróhirdetés) stb. Vagyis: a novelláról is kiderül, hogy – nem novella. De az is, hogy mégiscsak az, mert mi más is lenne, mikor nem tudjuk, micsoda, ő maga meg azt állítja magáról, hogy novella?

Örkény voltaképpen egész írói működésében meg is elégszik körülbelül ennyivel. Ugyanezt a primitív fogást alkalmazza még néhány szóra, dologra és jelenségre. Megmutatja, miben különbözik önmagától, és miben azonos mégis ezzel az önmagától különböző önmagával. Kényelmes metódus. De hát szerzőnk mindig a kényelmesebb utat választotta. Mint ez már az elején megkísérelt – egyperces – életrajzi összefoglalásból is kiderült.

469

Emerson, aki sokat tudott az irodalomról, a költőt sayernek és namernek nevezi. Örkényt, ha nem is verseket ír – bár, ki tudja, ezek az egypercesek nem inkább a költemény modern válfajához sorolhatók-e? –, ilyen értelemben költőnek tarthatjuk. Nem rétornak és narrátornak, hanem sayernek és namernek, nem szónoknak, és nem mesélőnek, hanem, ami több, kimondónak és megnevezőnek.

Ő maga többször is idézte nekem elragadtatással Gertrude Steinnek, Picasso és Hemingway nagy barátnőjének ezt az egysoros, és szerinte lefordíthatatlan versét:

A rose is a rose is a rose is a rose is a rose

Engedje meg, hogy most itt, ünnepi ajándékul, mintegy „Hommage à Örkény”, átnyújtsam neki e fordításjavaslatot:

A rózsa csak rózsa csak rózsa csak rózsa csak rózsa

Örkény stílusának – s tudjuk, a stílus: az ember, vagy még inkább: a stílus: a mű – valóban ez az eszménye. A dolgok megnevezés általi, minden kerülő utat, képet és körülményességet kerülő, egyszerű azonosítása legbensőbb, legritkábban felfedezett lényegükkel. Lehetőleg egyszerű kijelentő és kérdő mondatok formájában.

Aminek a groteszk úgy, ahogy ez a szó irodalom- és művészettörténeti szakkifejezéssé vált, pontosan az ellentéte. Hiszen az európai szellem történetében e szóval először azokat a festett vagy mintázott kora reneszánsz ornamentikákat illették, amelyeken stilizált növényi formák keverednek állati és emberi alakokkal, kusza összevisszaságban, hogy úgy mondjam, tarka és bonyodalmas körmondatokban. Ám azt is tudjuk továbbá, hogy e szó az olasz grotta származéka, s arra utal, hogy e reneszánsz díszítmények az antik Róma föld alá süllyedt épületeiből merítettek ihletést. Nos, a maga grottája az örkényi groteszknek is megvan: minél könnyedebbnek és elegánsabbnak látszik, annál sötétebb mélységekbe nyúl, kétfelé is: egyrészt az emberi történelem s a mi korunk „vérzivataraiba”, másrészt az emberek, 470a sokaságként egy és egyként sokaság „Pistipistipistipistipisti”-k egyéni és kollektív lelkének barlangmélyeibe.

S még egy harmadik felé is, amit csak ifjúságának néhány beavatott barátja ismer. Ha már épp rám esett ez est bevezetésének tiszte, nem állhatom meg, hogy vissza ne éljek a helyzettel.

Örkény a Régi Nyárban, azon a harminc év előtti régi nyáron, harmincéves volt. Meglehetősen öreg fiú. Legalábbis barátai számára, akik hat-nyolc-tíz évvel fiatalabbak voltunk nála. Írónak viszont ehhez képest mindnyájunknál fiatalabb volt. Épp csak elhagyta a sajtót első kis kötete, a Tengertánc, mikor Devecseri már a harmadik köteténél s a teljes Catullus és a Homéroszi Himnuszok fordításánál tartott; már a kölyök Cini (Karinthy Ferenc Gedeon) is megírta első regényét, s Szilágyi János György is közrebocsátotta az antik komédiáról írt, nevezetes disszertációját, amely körünkben a titkos csodálat és nyilvános becsmérlés kimeríthetetlen célpontját képezte. Ezenkívül Örkény mindenféle olyan polgári, sőt, katonai rangok birtokosa volt, amiket mi mélyen lenéztünk. Gyógyszerész, vegyészmérnök, Párizsban egy ideig karbonpapírügynök, s amellett még magyar királyi zászlós úr is. A mi irodalmi környezetből kinőtt, suhanc író voltunk előtt mindez vészesen az úri amatőr jegyeit viselte magán. Nemigen vettük észre, hogy azt, ami e társaságnak talán legfőbb összetartó ereje, de mindenesetre legegyénibb belső tartalma volt – a világgal szembeni abszurd-groteszk magatartás korai megsejtése és agresszív gyakorlata –, éppen benne virágzott ki legdúsabban; méghozzá nemcsak a társasági életen belül, mint nálunk, hanem azon kívül, irodalmi munkásságában is. Mi az életben adott groteszk és abszurd hajlamainkat mintegy zárt folklórként éltük át, amit írói indulásunkban valamely szigorú klasszicista törekvéssel ellenpontoztunk. Ő azonban már akkor mert úgy írni, ahogy mi zárt társaságunk körében éltünk, s azon kívül is élni szerettünk volna. Mára teljesen kivirágzott, nagyszabásúan egyéni groteszk látásmódjának egyik forrása minden bizonnyal azokban a szombat estékben is keresendő, amelyeken nem egy olyan, kollektív alkotás útján létrejött, s már a címével is a későbbi egyperceseket idéző mű született, mint például a „Pap a klozetton”. S vajon nem egy örkényi egyperces őse-e az a számtalanszor megismételt pro471dukció, amelynek során a fentebb említett disszertáció már ifjan tudós szerzője, azután, hogy heti 70 órát görög és latin auktoraival, valamint ezek legtudósabb kommentárjaival töltött, szombat este fellépett körünkben a képzelt dobogóra, és elénekelte a maga hasonlíthatatlanul hamis intonációjával, de hamisítatlan dizőzi érzelmességgel a következő divatos slágert:

Jumbónak még Kongóban az orrán fakarika volt,
Jumbó máma Londonban egy bárban digi-dagi-dong.
Jumbónak Kongóban még sok volt egy fügefalevél,
Jumbó máma frakkban jár és bárban kaviáron él.

A szituáció s a benne szereplő alak közötti végső feszültség a groteszknek ugyanazt az abszurd dialektikáját testesíti meg, amit az örkényi módszer jellegzetességeként próbáltunk demonstrálni. Az önmagunktól való különbözőség (ha úgy tetszik, elidegenedettség) önmagunkká váltásának kényszerét. Az örkényi groteszk éltető étoszát: a heveny tiltakozást minden ellen, ami az embert önmagától idegen szerepekbe, magát megtagadni késztető cselekedetekbe, igazi mivoltát meggyalázó helyzetekbe kényszeríti a társadalomban.


Azzal kezdtem, hogy művész az, aki olyat csinál, amit más nem tud utánacsinálni.

De hátha nemcsak a művész az? Örkény egyik egyperceséből ismerjük Janász Jenő honvédet, aki mindenből dalt tudott faragni; amíg aztán egy dalát Bjelgorod mellett öt gyors roppanás félbe nem szakította úgy, hogy sem az író, sem senki más nem tudta azt többé befejezni. Mert nemcsak a művész, hanem, úgymond az író, „mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni”.

Nemcsak a művész ilyen tehát, hanem minden ember olyan, mint a művész? S hátha a művész is olyan akkor, mint minden más ember.

Talán éppen ez az a „valami”, amit Örkény tud.

Ezt próbáljuk utánacsinálni.

Akkor is, ha nem vagyunk rá képesek.

(1972)
472
Barátság, szerelem
Az induló Devecseri
1/Barátaimhoz

Alig lehetne Devecseri Gábor második, igen szép kötetének találóbb és kifejezőbb címet adni. Ez a költő barátaihoz szól, baráti hangon, a bizalmasság baritonján. Talán, mert minden mást ebbe sűrít, talán, mert a kor nem nyújt neki másra lehetőséget, legmélyebb és legfontosabb két élménye: barátság és szerelem. Lehetőleg egymással összefonódva. És a legtöbbet szereplő tárgy, amely e kapcsolatok keretezője: a táj. Fák, patakok, búzaföldek, mezők, bozótok, útszéli keresztek, műút és vadvíz, ég fehérrel foltozott kékje, kerítések és szigetek, kis szobák: bensőséges viszonyban élnek a költővel, valamennyit szinte „névről” ismeri, beszélget velük, s ők titokzatos pillanatokban feltárják előtte meztelen, legmélyebb létüket, példájukkal új tudást adva neki, mint a gyönyörű Siratóban a földre hajló almaág. Vagy intelemmel szolgálnak a fiatal költőnek, mint az üstökét rázó „királyi tölgyfa”. Nehezen megfogadható, annál fontosabb intelemmel: „élj szabadabban”. Kedvesét nyájába állítja a nap, és „a többivel terelgeti”, a többivel, azaz a fákkal, a mezőkkel, a patakkal, „a búzaföldeket fürtjéhez édesíti”, míg a rét ringatja és a jegenyék „egyre boldogabban” vigyázzák lépteit.

Szinte kivétel nélküli szabály, hogy a fiatal költők legfőbb élménye az elégedetlenség, a nyugtalanság, az öklöt rázó felháborodás a világ ellen; alaphangulatuk pedig a kétségbeesés és világfájdalom. Annál örvendetesebb jelenség irodalmunkban Devecseri Gábor, aki egy olyan korban, amely erre az ifjonti kétségbeesésre a legvalódibb okokat szolgáltatja, tud és mer a 473boldogság, az okos és finom derű, kiegyensúlyozott bölcsesség és megható báj bátor – éppen így bátor – és igaz zengésű költője lenni.

[1940]
2/ De amore

Szív adja szívnek szívesen. Költő írja költőnek költőkről. Szerelmes szerelemről szerelmeseknek. És férfi a nőknek. A hölgyeknek, akik mindig szerelmesek, és egy kicsit mindig költők, ha szerelmesek. „Honunk szebb keblű hölgyeinek”, ahogy ama szivárványfényű napokban mondták, melyeknek tavaszi szelét sodorja felénk e kis könyv, valami múltakból lengő, karcsú illat kíséretében.

E könyv valóban fényes és illatos: poétikus múltak édességével, a gondolat friss lobbanásaival, szavak telten kibomló rügyeivel, a stil könnyű növényi hajladozásával fénylő és illatozó. Rétek tarka simaságát teríti elénk; andalogva sétálunk rajta végig, észrevétlenül lépve ki a versek cserjéséből a próza könnyű pázsitjára, s aztán újra vissza a rímek gyöngéd levélsuhogása közé. Mélységet és magasságot kerül ez a stílus, annál fürgébben és ezerszínűbben szökdel a felszínen, az élet (vagy a szerelem? nem ugyanaz-e?) millió apró bája, fonáksága, kellemetessége és bajlódása közt. Nem dadog révülten, nem szaval emelkedetten: beszél. Miről beszél? A számára egyetlen fontos dologról. „Van-e más is a világon, ami az embereket érdekli?”, kérdi, önmagát megkérdőjelezve, mindjárt a könyv első mondatában, mégis komolyan. Az egyetlen megfoghatóról, amely mégis megfoghatatlan: „Megragadnád – nincs sehol”, ahogy könyve legutolsó sorában búcsúzik – tőlünk és abbahagyhatatlan témájától. Az évezredes gyönyörűségről és gyötrelemről beszél, az „odi et amo” kikerülhetetlen titkáról, amely olykor egy női kalap hóbortjába bújik, olykor egy cukrászdai asztal sima márványán táncol türelmetlenül, olykor a Visegrád felé tartó gőzös kéménye mögül leselkedik és incseleg bűvös szavakkal, olykor Lovag Tű vagy Lajos gróf sorsát hajlítja groteszkbe. Miről beszél? „Azokról az egykori gavallérok”-ról és 474egykori delnőkről, s nem különben a mindenkori lantról, az arany lantról, s az édes és keserű dalnokokról, áhítattal idézve nagy neveiket, hogy annál meggyőzőbb malíciával szólhasson olykor szomorúan-groteszk találkozásaikról a szerelemmel. És persze a versek titkairól, az öröklétbe emelt szavak rejtett összefüggéseiről a múló percekkel. Devecseri szerencsés költő: élet és művészet szinte problémátlan egységben lép eléje, nem érzi azt a tragikus szakadékot, amely előtt a legnagyobbak (az ő példaképei és hősei is) reszketnek, nem érzi azt az ellenállhatatlan erőt, amely némelyeket az éteri felé repít, vagy a vizek mélységei felé taszít. Sem a ritkuló levegő szédülete nem ragadja el, sem a mélységek sűrű, végzetes elragadtatása. A De Amore a szó legjobb értelmében véve almanachszerű, az édes és lágy magyar biedermeier lengi be. (Fontolja meg, aki eleve fitymálni akarná ezt a kort, ahogy mostanság szokás. Tudjuk, hogy ez az édesség micsoda esszenciáktól volt buggyanó, s e lágyságot milyen erők feszítették: egy nemzet feltörő legjobb erői. S tudjuk, másrészt, a keménység milyen szárazságot takarhat.)

E könyv bizonnyal nem hiányzott volna a könyv egyik megidézett hősnőjének, a büszke, költőktől körülrajongott s folytonos ruhafodraival elfoglalt Vachottné Csapó Máriának szekreterjéről; sőt bizonnyal bőven szerepelt volna emlékirataiban is, mint aminek tetemes része róla vagy hozzá íródott… (Ha e tiszteletre méltó hölgy emlékiratait olvassuk, joggal hihetnénk, hogy a magyar irodalom minden szerelmes verse hozzá eseng…), s mi több, a szép Déryné is kedvelte, hosszan lapozgatta volna, feledve netán közben a másik költőt, aki kevésbé volt neki való, hiába áhítozott hozzá oly állhatatosan, az esetlen és nehézkes, sűrűvérű Katonát.

Nem mai, nem „korszerű” könyv. Annál több ok, hogy buzgón forgassuk kedves lapjait. Épp ezáltal szól hozzánk, azáltal igazabban mai, éppen ma, hogy korszerűtlen. Csak gondoljunk a nagy vizek felszínének és mélységének állandó ellentétére… S akkor még talán azt is megkockáztathatjuk, hogy amit e könyv stílusának felszíncsillogásáról mondtunk, nem áll ellentétben azzal a mélységgel, amely észrevétlenül mégis sajátja.

[1943]
475
Kérdések a »Vándorévek« margójára

Nemes Nagy Ágnes a magyar versfordítás egyik legjobb mai művelője. Ez eddig is tudnivaló volt. Legutóbb megjelent első gyűjteményes fordításkötetét nem is erre vonatkozó kérdéssel kezdtem faggatni.

A legjobb mesterektől a legjobbat tanulta. Megtanulható módszeren és technikán túl azt az elsajátíthatatlanabbat is, hogyan lehet a fordítás alkotás. Hogyan ne törődjünk bele a költemény sokat emlegetett lefordíthatatlanságába, hogy ne elégedjünk meg még a „tartalom” vagy akár a „forma” hív újjáalkotásával se, mert még ez utóbbi is maradhat puszta közlés az eredetiről. Hanem minden alkalommal a költeményt mint költeményt igyekezzünk újjáteremteni, mindazokkal az összetevőivel együtt, amelyeknek nincs oly könnyen odavethető nevük, nem sajnálva azt a véráldozatot, amelyet az ilyen operáció a saját költészetünktől követel. A boncolás, a legfinomabb és legértőbb is, csak tudomány marad; a versfordításnak eleven működésében kell tetten érnie az idegen szervezetet, s úgy preparálnia, elevenen, hogy az az új közegben is tudjon lélegzeni.

Külön tanulmány tárgyává kellene tennünk már régen, mi alakította ki éppen a magyar nyelv és irodalom közegében a versfordításnak azt a legmagasabb normáját, amely a nagyobb irodalmakban még ma is csak kivételek által felismert s még kivételesebben gyakorlattá váltott elv. Az oly sok mindenben fájdalmasan egyedülálló magyar nyelvnek volna ez már kezdettől adott, örömtelien egyedülálló sajátsága? Vagy történelmi igények hozták létre az idők folyamán? – hiszen minden nyelv arra válik képessé, amire az öröklő és továbbhagyományozó közösség folyamatosan képessé teszi. Az európai művelődéshez 513való tartozásunk állandó kérdésessége tette-e folytonos szükségletünkké, hogy ne elégedjünk meg a több-kevesebb értesüléssel az európai költészet alkotásairól, hanem szakadatlanul bizonyítsuk be magunknak, hogy teljesen magunkévá is tudjuk őket tenni? Vagy a magyar tudományosság viszonylagos elmaradottsága – tehát kultúránk bizonyos hiányai – tették-e szükségszerűen a költő feladatává azt, ami másutt magától értetődően sokáig a filológusok dolgának számított? Mint ahogy költészetünk rendkívüli televénye maga is egyfajta intellektuális elmaradottság talaján született. A világirodalomból való kizártságunk késztetett-e arra, hogy a magunk körében egy saját kis világirodalmat alakítsunk ki? Az élőlények világának – s benne a legmagasabbrendűnek, az embernek – természetéhez tartozik, hogy fogyatékosságait váltja erényekre.

Mindenesetre, a magyar vers mindenfajta idegen versidomról pontos gipszmintát tud készíteni, amelyet a nyelv forró anyaga az eredetinek többé-kevésbé pontos mását adva tölt ki. Így készülhetnek el Nemes Nagy Ágnes műhelyében is egyforma természetességgel s oly otthonossággal, amely könnyed dialektikával az idegenséget is érzékelteti, a Digenész Akritasz hajlékony középgörög tetraméterei, Victor Hugo alexandrinusainak kemény érce, Rilke sűrű enjambement-okkal erezett, szinte olvatag márványa, mai afrikai költők tamtamjainak elnagyolt fafaragványai.

A magyar versfordítás e legfőbb hagyományának letéteményeseként, ugyanakkor, mikor az eredeti szöveg lehetőségig pontos és sokoldalú értelmezését az eredeti forma legtöbbször tükörszimmetrikus képével párosítja (valóban csak ritka kivételként téve olyan formai engedményt, mint mikor Fernando Pessoa Önlélekrajz című versének trocheusait jambussá, keresztrímeit félrímmé szegényíti), az alapvető hűség minden sérelme nélkül, annak inkább belső feltételeként, érvényre juttatja Nemes Nagy Ágnes, a költő egyéniségét is: a képek exponálásának mindig a tónushoz idomuló élességét, az értelem mohóságában visszafogott izgalmát, a formák szobrászi körüljárhatóságát, s természetesen a válogatáson keresztül megnyilatkozó, sajátos kíváncsiságot: azt a szellemi útirányt, amely e vándorévek vezérlője volt.

514

Nemes Nagy Ágnes könyve tehát a legjava magyar hagyománynak leginkább az alkotás szintjéig emelkedő folytatásai között foglal helyet, azon a szép magaslaton, amelyre Illyéstől Vasig, Weörestől Rónayig, Devecseritől Kálnokyig a legkiválóbb maiakkal együtt jutott fel. De éppen ezért könyve műfordításunknak egy, érzésem szerint régóta lappangó, kitöréssel fenyegető, de máig felszínre nem került kérdéscsoportját mozdítja meg az olvasóban.

A magyar versfordítás elmélete és gyakorlata – úgy, ahogy azt e század legjobbjai továbbfejlesztették – Arany óta nem változott. Azt a rendkívüli szintézist, amely a magyar nyelv immanens zsenijének Arany egyéni zsenialitásával való kereszteződéséből született (bár már korábbi előhírnökei is voltak), az utódok csupán elhanyagolható korrekciókkal vették át és fejlesztették tovább (egy kicsit már a netovábbig). Megnyugodva abban a megnyugtató hitben, hogy érdemes, mi több, nemzetek közti viszonylatokban is élenjáró hagyományt folytatnak e hagyományhoz méltó módon, s egy továbbfejleszthetetlenül tökéletes módszert alkalmaznak újból és újból a soron következő feladatokra.

Csakhogy a művészetben nincsenek véglegesen tökéletes módszerek, s a megnyugvás sosem megnyugtató, inkább nyugtalanító; a megnyugtatást – a dolgok jó menetelét illetően – inkább a nyugtalanság jelenléte biztosítja. Műfordításunk egyre megnyugtatóbban magas színvonala – amelyet örvendetes módon egyre többen látszanak elérni vagy legalábbis megközelíteni – éppen ezért kezd egyenesen nyugtalanítóvá válni. Ami sokak számára megtanulható, lehet a nemzeti kultúra kiváló terjesztője, nemigen lehet annak merész előrelendítője. E sorok írója is e versfordító gárda gyakorló tagja lévén, egyre azt kutatja legjobb pályatársai új meg új, kitűnő munkáiban, ami bennük egyedülálló; amit mi többiek még nem tudunk. Mert az vinne minket is előbbre.

A francia, angol, német, olasz versfordítások zöme – tudjuk – gyakran csak merő információ a lefordított műről. A magyar versfordításokban viszont mintha túlontúl kevés volna az információ. Kivált a modern költészet területéről s mélyreható 515strukturális változásairól, amelyekről éppen olyan sajnálatosan keveset tudunk.

Nálunk a fordított vers – a legjobbak kezén – mindig az eredeti alkotás szintjére emelkedik. De kérdés, nem hasonítja-e egyben túlságosan magához az eredetit? Azzal, hogy forma és tartalom sajátos egységét vagyunk képesek visszaadni, nem kényszerítjük-e az idegen művekre a magyar költészet sajátos forma- és tartalomvilágát, nem erőltetjük-e túlságosan is a mi technikánk öntőformáiba a sokszor ellenálló, idegen anyagot? Nem hagyjuk-e eközben figyelmen kívül, hogy a modern költészet éppen forma és tartalom egységének válságát éli? Sőt, hogy mind a hagyományosan kialakult költői „forma”, mind a hagyományosan értelmezett költői „tartalom” külön-külön is alapvető jelentésváltozáson megy keresztül? A mi sajátos képességünk a formai-tartalmi egység reprodukálására hovatovább nem akadályoz-e abban, hogy bekapcsolódjunk a világirodalomnak azokba a legújabb áramlataiba, amelyek talán a legizgalmasabbak? A magyar versfordító költői autonómiája, éppen művészi újjáteremtő erejének melléktermékeként, nem vezet-e oda, hogy csak azt ismerjük meg a világ költészetéből, ami amúgy is rokon velünk, illetve legjobb költő-fordítóink saját költői világával – hiszen az, aki saját költői súlya teljes latba vetésével fordít, természetesen olyan anyagot választ, amelyen ezt a súlyt a legnagyobb eredménnyel tudja érvényesíteni. Nem figyelmet érdemlő-e már maga az a jelenség, hogy Nemes Nagy Ágnes gazdag könyvének mintegy tizenegy és fél oldalas tartalomjegyzékéből legfeljebb ha egy felet foglalnak el azok a címek, amelyek a második világháború után íródott verseket sorolnak maguk alá? Nagy kérdés, hogy a magyar versfordítás egésze, éppen azért, mert megkülönböztetett teljességigénnyel dolgozik, épp emiatt nem hagyja-e figyelmen kívül – egész irodalmi tájékozódásunk kárára – azokat a területeket, ahol nem brillírozhat immár beidegzett és méltó büszkeséggel birtokolt technikai képességeivel? Ahol a fordítónak nem a magyarul oly sokszor lehetséges – és szinte csak magyarul lehetséges – formai-tartalmi bravúrokat kell csillogtatnia, de ahol napjainkban mégis a legizgalmasabb költői kísérletek lelhetők, amelyek más – kevésbé látványos, de talán a mi költészetünk számára is 516szükségesebbé váló – technikai eljárásokat, a nyelv, a szintaxis, a szókincs, a versmondat megújítását kívánnák? Mert – magától értetődik – a versfordításban megnyilatkozó problémák mélyén mindig eredeti költészetünk problémái rejlenek.

Mindezek oly kérdések, amelyeket nem Nemes Nagy Ágnes könyvének fogyatékosságai, hanem éppen példás erényei váltanak ki az olvasóból. A jelentős eredményeknek nemcsak az a természetük, hogy magukkal ragadnak, az is, hogy kielégítetlenül hagynak. Nemcsak az, hogy régen feltett kérdéseinkre felelnek, az is, hogy régóta lappangó kérdéseinket segítenek feltenni. S leginkább ezzel is fejezhetjük ki elismerésünket irántuk.

[1965]
517
»Testvérteremtés «

Nagy László válogatott műfordításainak gyűjteményében (Darázskirály, Magvető Kiadó, 1968) a sok kiemelkedő költemény között megbújik egy jelentéktelennek tetsző délszláv balladácska, amely azt meséli el, hogy csinál két nővér, akinek „nem volt fitestvére”, testvért magának patyolatból, vörös nyersselyemből, fehér és fekete gyöngyből, kemény puszpángból, sőt tengeri piócából, hogy aztán mézzel, cukorral édesgetve kérleljék: „Kis testvérünk, szólalj meg minékünk!”

Vajon ilyen képzelgő gyermeki játék volna a műfordítás is? Vagy ez a kis költemény fejezne ki többet játékos gyermeki képzelgésnél? Éppen azt az emberi vágyat, amely folytonosan testvért keres, s ha más módja nincs, akár teremt is magának? Nem ilyen mágikus „testvérteremtés”-e részben a fordítás, s kivált ennek legmagasabbrendű, mert az eredetivel egyenrangú alkotóerőt kívánó formája, a versfordítás? A bele nem nyugvás annak a látszólagos idegenségébe, ami lényegénél fogva egyikünktől sem idegen? Hiszen, Robert Sabatier francia költő szép szavával élve, „idegen költészet nincs is”. S milyen népnek volna nagyobb szüksége e testvérteremtésre, mint annak, amelynek – épp nyelvében – oly kevés testvére van? Ahol pedig a szükséglet megterem, megterem a betöltésére törekvő erőfeszítés is. Végső soron nincs tehát semmi különös ama különös tényben, hogy a versfordítás nálunk oly sajátos, önálló műfajjá alakult.

Az elfogadható, élvezhető és hasznosítható versfordítások hálózata lassan-lassan és folyamatosan bekapcsol minket csaknem az egész világköltészet áramába. Ám az átlagos színvonal e magas foka azért nem szabad, hogy megtévesszen: az esetek 521túlnyomó többségében mégiscsak fénypótlékot kapunk az igazi fény helyett, csak enyhén bizseregtető áramütéseket ott, ahol a költészet valódi sokkjára várnánk. Az oly büszkén emlegetett „tartalmi-formai hűség”, amivel versfordítás-irodalmunk egészét szoktuk hivalkodva magasztalni, többnyire valójában csak a „formához” és a „tartalomhoz” – nem feltétlenül e kettő ismételhetetlen és titkos egységéhez, a költészet belső sugárzásához hű. Ez sem kevés, persze; büszkélkednünk sok nagyobb nyelv és irodalom előtt ezzel is bízvást lehet. Csak összetéveszteni nem szabad e széles körű s valóban értékes átlagterméssel azt, ami közte valóban magasrendű alkotás. Ahol az idegen költemény nemcsak idegenségét veszti el – hanem önmaga belső ragyogását őrzi meg. Ahol az ideédesgetett „kistestvér” valóban „megszólal”.

Nagy László egyike azoknak – a nem sokaknak –, akik nemhiába szólogatják a világköltészet legkülönbözőbb nyelvű és hangú remekeit. Mind rendre megszólalnak neki, s általa minekünk is. Eredeti költészetében pompázó, egyedülállóan dús, egyszerre naiv és rafinált, gyermekmondókát és próféciákat egyesítő, hol brutális nyerseségű, hol elbájoló lágyságú nyelvének és ritmikájának patyolatából, selyméből, puszpángjából és gyöngyéből olyan új költeményeket alkot, amelyekben valóban az eredeti legmélyebben fekvő, pótolhatatlan üzenete szólal meg.

Válogatása éppoly sajátos – önmagában is művészi „forma”-erejű –, mint nyelv- és formakezelése, mint egyes, csak az ő kezére valló, emlékezetes megoldásai. A látomásosan súlyoshoz és az áttetszően könnyedhez, a szenvedélyesen megidézőhöz és a dévajul realisztikushoz vonzódik. És minden álteljességre való áltörekvés nélkül, szabadon követi vonzalmait. A Darázskirály ennek ellenére – vagy épp ezzel – eleven cáfolata elterjedt hiedelmeknek, amelyek szerint a költészetben, az igaziban, a különféle valóságrétegek és stíluskörök kizárják, nem pedig kiegészítik egymást. Nagy László egyformán belülről ragadja meg a kora reneszánsz francia fabliau-k tündéri obszcenitását s a délszláv hősdalok tömör erejét, Rimbaud intellektuális kamaszagresszivitását és Lorca átszellemült tragikumát, régi kínai pasztellt és a modern Amerika drasztikus harsányságát. A XIX. 522század láthatóan hidegen hagyja, azt mindössze Puskin, Botev, Burns, Blake néhány darabja képviseli (a német vagy olasz líra egészét egyetlen költemény sem). Az európai líra kezdő századai s népköltészete mellett főként a huszadik század érdekli. Gil Vicentétől és Góngorától egyenesen Jiménezig és Lorcáig, a fabliau-któl Rimbaud-ig és Apollinaire-ig, a néger spirituáléktól Olsonig és Gregory Corsóig, a román népdaloktól mindjárt Tudor Argheziig ugrik.

Ha a versfordításnak, e sajátos és kiemelkedő magyar költői műfajnak volna olyan elemző és tudományos kritikája, amilyet megérdemel, mint egész költészetünk fejlődésének és alakulásának egyik fő műhelye, Nagy László módszerét és technikáját érdemes lenne részletesen vizsgálni. Mindenekelőtt azt, hogy idomíthatatlanul sajátságos, lázongóan gazdag nyelv- és formavilága hogyan tud mégis közelebb férkőzni a legkülönbözőbb költői hangok, formák és tartalmak lényegéhez, mint mások simulékonyabb és alkalmazkodóbb költői és fordítói eszköztárral. Mert az ilyesfajta kérdésfeltevések vihetnek esetenként közelebb nemcsak a költői fordításnak, de magának a költészetnek igazi titkaihoz és törvényeihez.

Arany csodálatos versfordítói teljesítménye óta a magyar költők legkiválóbbjai javarészt kettős pillérre építik életművüket: eredeti költeményeik és fordításaik oszlopára. Most Nagy László is megtámogatta összegyűjtött verseinek nemrégiben megjelent nagyszerű kötetét összegyűjtött fordításainak monumentumával. Az Arccal a tengernek és a Darázskirály máris biztosítja helyét az aranyi hagyomány folytonosságában, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, József Attila, Szabó Lőrinc, Radnóti nyomában, a ma kevés legjobbjai között.

[1968]
523
A költészet vérszerződése

…kinek nem támad közülünk kedve olykor szétvetni a mondatok dongáit, térdig gázolni a tajtékzó szavakban, tocsogni fájdalmas és gyermekes gyönyörűséggel a képözönben, meglazítani minden emocionális eresztékeinket, olyan elemi megnyilvánulásokra ragadtatni magunkat, amilyen eleminek érezzük magunkban egy-egy pillanatunk felindulását, a bennünk folytonosan végbemenő nemes (vagy olykor akár nem nemes) erjedés minden folyamatát és termékét hatni engedni, a természet mértéktelenségével teremni, nem bízni annyira amúgy is gyanús-önkényesen választott paramétereink biztonságában, rábízni magunkat arra a bizonytalan áradatra, amelynek legalább annyi bizonyossága minden bizonnyal megvan, hogy belőlünk ered?…


Juhász Ferencnek nemcsak kedve, mersze és ereje is van hozzá.


…és melyikünk nem érzi annyiszor, hogy a művészi alkotás csodájához (mert mégis ez az egyetlen emberi csoda, az egyetlen igazi sziklából-fakasztott-víz, száraz-lábbal-átkelés-a-Vörös Tengeren, Lázár-feltámasztása, Kánai menyegző, sőt, nemcsak minimális valószínűségű, de folytonosan megtörténő „Jeans-féle csoda”) mégiscsak a rajongás tud közelebb férkőzni, mint a fanyalgás? inkább a beleélés, mint az akadékoskodás? a hódolat és nem a fondorlat? Melyikünk nem érzi, hogy a Devecseri „felnőtteknek” szóló „irodalmi gyermekmeséjében” 534batyuzó „bíráló” zsákjából úton-útfélen kiborított „Nincs kizárva – Kétségtelen / Előrelép – elmarad / Egyrészt-másrészt – Dehanem”-ek szánalmas didaktizmusánál mégiscsak méltóbb válasz a lelkesedés pedagógiája, amit Aragon ars criticája hirdet? Hogy a költészet sok hívatlan hivének előkelő távoltartásával szemben talán mégiscsak Lorcának van igaza, méghozzá a költészetnek egész, világunkban betöltött szerepét tekintve, abban, hogy „a költészetnek nem hivekre, hanem szeretőkre van szüksége. Tüskés szederágakkal és üvegszilánkokkal hinti be magát, hogy aki utánanyúl, összevérezze a kezét a kedvéért”?


Juhász Ferenc nem fél összevérezni a kezét. És nem átallja vállalni, hogy mindenekelőtt az együttszenvedés misztériuma fűzi a költészethez. Mert tudja – talán legfőbb tudása éppen ez (és kevés-e ez legfőbb tudásnak? ha a költészetet nem a valóság ellentétének, de nem is puszta tükrének látjuk, hanem tudjuk, mint Juhász, hogy az: „a valóság szembesítése önmagával”?): hogy „a költőnek, minden költőnek szüksége van a szeretetre! A legnagyobb szüksége a szeretetre van! És arra, hogy higgyenek benne… Mert ez a hit és szeretet a költői cselekvés legszebb emberi ellencselekvése, legszebb közösségi cselekvés-válasza”.

Juhász „versprózái” (műfajukkal is, amely, találó elnevezéséhez híven, a már egyszer prózává váltott verset [poème en prose] prózai mivoltában újra visszaváltoztatja verssé [prose en poème]) a költői cselekvés e „legszebb ellencselekvését” testesítik meg. Természetesen: az egyedül lehetséges módon: úgy, hogy az ellencselekvés egybeesik a cselekvéssel: maga is költészet. De hát mi másra való emberi világunkban a költészet, ha nem arra, hogy költészetet provokáljon? „Költő nem annyira az, aki ihletett, mint inkább az, aki ihlet” – Eluard híres aforizmája szerint. A költőket tehát szeretni kell. Nem mintha mint emberek mindig szeretetreméltóbbak volnának másoknál (ahogy mélységes csalódásra ítélt költő-gyerekkoromban valaha oly forrón hittem); hanem mert a költészet mindannak a foglalata, ami mindnyájunkban a legszeretetreméltóbb. A költőket szeretve azt szeretjük, ami bennünk a legigazibb. Akkor 535is, ha (úgy látszik, s erre figyelmeztet a költők sokszor oly kietlen magánya, amelyről Juhásznak annyi fájdalmasan szép szava van) nem olyan könnyű szeretni őket, lévén, hogy annak a segítségével, ami bennünk a legjobb, gyakorta azt kénytelenek elénk tárni, ami a legrosszabb bennünk. „A költészet: a valóság szembesítése önmagával” – mondja Juhász – „a valóság esztétikailag gyáva! nem akarja az arcát megmutatni…”. A költő pedig azzal jön „Ön-megsemmisítésben és az Ihlet nagyságában – ahogy viszont Juhász egyik őse, William Blake írja – Hogy Ön-vizsgálatban megtisztítsa Szelleme Arcát – Megfürödjön az Élet Vizeiben és lemosdja magáról a Nem Emberit”.


Juhász nem óvakodik összevérezni a kezét a költészet kedvéért. Nem hajlandó távolról méregetni Lorca tüskés szederindáit és üvegcserepeit, hogy szemét összehúzva megsaccolja, az éppen aznapra hitelesített mérték szerint osztotta-e be azokat magán a költő. Bátran utánanyúl, sőt odafekszik közébük, a blake-i Ön-megsemmisítés ihletében (ami, persze, a legmagasabb rendű Ön-megvalósítás is), eggyé válik, barbár szertartással egy edénybe folyatja vérükkel a vérét. Vérszerződést köt velük. Úgy beszél róluk, hogy őket szólaltatja meg; de úgy, ahogy ők mégsem szólaltak meg; hogy aztán ők szóljanak róla; hogy őáltaluk szólhasson önmagáról.

…Petőfi pacsirtaszó-hallgató baljós halálsejtelme, a József Attilát szólító „Fehér Hívás”, „a vak depresszió-éjszakában foszforeszkáló mutatóujj kérdőjel-mozdulata”, „a latin városokból magyar nádasokba… szállt latin énekű gyönyörű gyászhattyú” Janus Pannonius, Babits „szenvedésben-okos ragyogása”, Illyés „országos-komoly homloka”, a „hajnali-harmat-tiszta jövendő-jóslatú és halál-vidám… Irgalmatlan Kettősség eleven rostjaiból és kötegeiből szőtt” Csokonai, az „óriás Fekete Bölény a Fekete Rengeteg-országban”, Bródy, s Krúdy, ez az „Óriás Kék Merengés-Ószövetség”: csupa önmagára vett kereszt, és áhítatos átlényegülés.

Juhász máig „kamaszkora költő-áhítatait” éli (hogy egy új, e könyve után megjelent írásának címéből kölcsönözzünk), 536mintha mindig először találkozna a költészet csodájával, amellyel sose tud betelni.

Az ő „Első Alapelve” is mintha úgy hangzana, mint a már idézett William Blake-é: „Hogy a Költői Géniusz az igazi Ember.” Vagy az ő szavaival: az ember „az egyetlen költészetteremtő létezője a Vak Világegyetemnek”; tehát a költészet az ember megtestesülése, és minden létező egyetlen lehetséges tudatos összefoglalása. A végtelen szerteágazó sokféleségnek egyetlen lehetséges rekapitulációja. Az egyetlen, ami a létezésben „nemcsak újra-teremti a Létezést, Új Létezést is teremt”.


Juhász misztikus alkat – nem-misztikus szellemi szituációban és anti-misztikus törekvésekkel. Szövege állandó magas hőfokon jön létre és különlegesen nagy hőátadással dolgozik. Ezért nehéz küzdelmet kell folytatnia a nyelv veszélyesen növekvő entrópiájával. Írása elsősorban nem a logikai megfogalmazás, hanem a mágikus megnevezés szövedéke. Szavainak egymásutánját nem a fogalomalkotás, hanem a névadás szintakszisa határozza meg. Fő stílusképző elve minden költészet egyik legősibb alakzata, az epikai enumeráció. A szavak matematikai halmazaival dolgozik. A felsorolással. Mondatai olykor roppant, áttekinthetetlen árterekre csapnak ki. Gyakran úgy érzi az olvasó, hogy e kiáradt zuhatagokat vissza kellene terelni szinte már fel sem ismerhető mondatmedreikbe, s néhol rá is kényszerül, hogy gondolatban elrekessze ezeket az árterületeket, amelyeken eredeti folyásirányával ellentétes irányban is kanyarog és örvénylik a gondolat. De aztán, ha mégis hagyja magát sodortatni az árral, az végül is mindig visszatalál vele a meder fő irányába; ha olykor fölösleges hordalékokkal is a színén. Másképp úgyis mondhatnánk, hogy szavai a mondatok magjában több egymást metsző elektronpályán helyezkednek el, amelyek olykor – akár az ismert atommodelleken – szemléletesen el se képzelhetők, hagyományos tér- (illetve nyelvtani) képzeteinkkel nem rendezhetők, de létezésük és kapcsolatuk mégis elementárisan megragadható. Ez a felsorolásözön – a felületes olvasás látszata ellenére – egyneműségében rendkívül változatos is tud lenni. Leggyakrabban feltűnő jellegzetessége 537a jelzős szerkezetek sokszoros birtokviszonyaiba kapcsolódó metaforák olykor a mondaton belül önállósuló kombináció- és függvénysora. Másutt azonban a nagy kezdőbetűvel elkülönített főnevek egyszerű kapcsolatából áll, mintegy a nyelv mondat-előtti, primér állapotába helyezkedve. Helyenként rendkívüli evokatív erővel, mint a Krúdy világát felidéző halmazatban, amelyből egy kisebb kiszakított csoport is fogalmat adhat: „…Hajnali Káromkodások, Dunyhák, Szemfödők, Hullakamrák Himnusza, Halottas-lovak Hite, Gyászlovak Farolása, Húsvétok Szűzei, Barkák, Krisztus Keresztjének Illata, Krisztus Lábának Örök Hervadása, Cilinderek, Máslik, Pruszlikok, Melltartók, Menzesz-övek, Harisnyatartók, Selyembugyogók, Csipkekesztyűk, Fehér Fátylak, Nagybőgők, Postakocsik, Vörös Álom-szekerek, Kék Koporsók, Álomban-futó Könnyű Fehér Menyasszonyravatalok, Ravatalhúzó Kékpettyes-Aranyszeplős Költőkké-varázsolt Csikócsődörök, Szomorú Szélhámosok…”

A meg- és felidézés, a sugallás mellett a megfogalmazás, elemzés vagy leírás háttérbe szorul. De azért akad remek példa ezekre is. „Laza fényhálózat, fénypontok laza hálószövevénye csak a vers a Lét legkisebb részeihez arányítva is. De: a költészet nem azonos a természettel, ahogy a Természet sem azonos a Léttel. A Természet a Lét része csak. A költészet külön természet, az anyagi állapotában megvalósult és folytonosan megvalósuló Természettől független, önálló természet.” Ez a művészet „különösségének”, „autonóm jellegének” filozófiai igényű, dialektikus és felfedező megfogalmazása. S a leírásaira vonatkozóan – csak emlékeztetőül: Illyés véletlen kézfogásának szorítása-lazulása az esti utcasarkon, a higanygőzlámpa ködszórta fénye alatt, akár egy mitikus esemény. A levelibéka Bartók hüvelykujján, ahogy a végeérhetetlen metaforák átalakulásain át „a Föld döbbent szellemévé”, és vegetatív működésének puha neszeiben a Zene ősforrásává változik. És Petőfi ökrösszekere, Erzsikével a „tücskös nagy ősanyag-combnyílású csillagos éjszakában, a porpuha ezüst-bársonycsík országúton, a csillagokkal-betyúklépdelt aranyló porszalagon… „. S ha kell, a frenetikus áramkörbe, amely a szöveget a szöveggel, a megidézőt a megidézettel egybefűzi, olykor bekapcsolható egy-egy külső vita vagy 538polémia feszültsége is. Épp a legfontosabb pontokon. A „kizárólagosságot és egyszemélyiséget követelő” „ámulatos tévedésekkel” szemben, amelyek például „Babits Mihály ellenében Ady Endrét” akarnák „bebalzsamozni: …szellemi köztudatunk múzeumi üvegszekrényében”. Mert „a kizárólagosság a Teremtés-Hit gátoltsága, az áradó teremtés-folyamat vasfüggönye”.

Ez utóbbi két egymásba fonódó idézet Juhász könyvében nem egymást követi: két egymástól távol eső pontról szikrázik egymásba, a központi gondolat éles ívfényét vonva a különböző s mégis mindig azonos témák fölé.

Mert ennek a költészet-szemléletnek folytonos sugárzásban levő benső magja: „az áradó teremtés-folyamat” feltárása. Nemcsak az embert látja mindig költő mivoltában, a költőt is mindig emberként, s mindkettőt teremtőként látja megnyilvánulni. Költők (és zenészek, festők, műanyagmintázók és fafaragók, szőnyegszövők és fotografusok) ennek a folytonos teremtésnek láncában sorjáznak előtte, mind „testvér-azonosságok”, „teremtő testvér-ugyanazok” egymással – és vele.

Holott azt is tudja – hogyne tudná! – hogy ebben az „egyszerű és mégis alig-elviselhető tényben”, ami életünket teszi, „hogy költők vagyunk”, e „külön-külön is nehezen elviselhető önmagunkban” nem is olyan könnyű mindig másokra is nyitottnak lennünk, mások különbözőségét nemcsak elviselnünk, de igazán megértenünk, s különbözőségünket az azonosságban feloldanunk.

Hiszen lehet, önmagunkból kiindulva másoknak csak a tőlünk (vagy elveinktől vagy elfogultságainktól vagy ízlésünktől) eltérő vonásait látnunk, a szembenállás ellenfényében. Még a legnagyobbakkal szemben is lehet fenntartásokkal élnünk. S lehetséges, jogosultan is lehetséges, a költészetnek egy kritikusabb, távolítóbb szemlélete is. (Hát még jogosulatlanul mennyi!) Egy-egy elkeseredetten önmagunk börtönébe kényszerült pillanatunkban az is megeshetik, hogy egy Tolsztoj csak Shakespeare árnyoldalait látja meg, semmit a tündökléséből. Juhász hőseiről, akár Csokonairól, Petőfiről, Krúdyról, Bartókról is lehet (nem is szólva a hozzájuk már vagy még nem mérhetőkről) elsősorban fenntartással beszélni, sőt lehet – mindegyik539kel annyiszor megtörtént – teljes értetlenséggel fordulni feléjük.

Lehet – indokoltan is – fenntartással élni Juhász írásaival szemben is. Ha saját ízlésemet engedem előtérbe, rám is idegenszerűen hat Juhász olyannyira más numerus szerint rendezett stílusa. Kettőnk szövegezésének külső hámja talán már nem is mutathatna eltérőbb redőzést és vonalhálózatot. De ha az „ízlésnél” fontosabb és mélyebb rétegekbe nyúlok – és őt olvasva önkéntelenül is ezekhez kell fordulnom – annál nagyobb a találkozás öröme és felrázó ereje, hogy e találkozás akkora távolságokat győzött le. S mikor Juhásznál ezt olvasom, s talán nem tévedek, ha szemlélete szívverését tapintom benne: „Nekem a Zenében, akárcsak a Költészetben nincsenek… kedvenceim! Mert a Művészetben… a Teremtő Akarat Állandósága és Folyamatos Megújulása Virágzik. És a Teremtő Akaratban nincsenek és nem is lehetnek kizárólagosságok” – nem tudok a máshogy szóló szövegben nem a magam legtitkosabb (sokszor szinte szégyellt, mert oly magányos) eredendő vétkemre ismerni, amelyet évekkel ezelőtt a Szélrózsa előszavában így vallottam be: „Sosem elsősorban ilyen vagy olyan költészetet – mindig magát a költészetet szerettem. Vagy nem is azt: a költészetre való képességünket; mindenkiét; korokon, nyelveken és alkatokon túl.”

S aki „magát a költészetet” szereti, nem lehet, hogy ne szeresse ezt az „írást egy jövendő őskoponyán”, amely épp a költészet ez egyetemes szeretetét, emberi jövendőnk zálogát hirdeti, jövőtudatában oly mélyen megsebzett, sokszor a jövőtől (vagyis ember voltunk lényegétől, mert az idő csak az ember, az ember csak az idő által létezik) megfosztottnak érzett jelenünkben.

[1975]
540
Garai Gábor szerzői estjén

Ha az ember végigtekint Garai Gábor 1956 óta kétévenként szabályosan megjelenő köteteinek egyenletes érverésű költői produkcióján, s hozzáveszi azt a ritka egyértelmű elismerést is, ami azt a kritika, a közönség és az irodalompolitika részéről egyaránt érte – hajlamos azt hinni: íme, itt a szerencse fia, akinek minden rendben megy; mint a karikacsapás, a munka és a munka sikere egyaránt.

Felületes ítélet lenne, bár a látszat valóban mellette szól. A költő az 1956 után jelentkezett ifjú nemzedék vezérének látszik, e nemzedék mindkét reprezentatív antológiája – a Tűztánc és a Tiszta szigorúság egyaránt – az ő egy-egy versétől kölcsönözte címét. Ám, ha második, 1958-ban megjelent kötetébe bepillantunk, azt látjuk, hogy az első ciklus versei 1948-tól 1953-ig terjednek, mutatva, hogy az első, 1956-ban megjelent kötet nem a maga idején jött, s nem ölelte fel a költő egész addigi termését. S ekkor már megkérdezzük: hol lappang hát a pálya kezdete?

Egy szűkszavú önéletrajzi jegyzete némi fényt vet rá, a Tűztáncban, ahol azt mondja, hogy első versei írásakor nem merte a versírást hivatásul vállalni, s azt a szép s egész későbbi pályájára oly jellemző megjegyzést teszi, hogy ki akarta várni, amíg kiderül, valóban érdemlegeset képes-e alkotni, addig pedig minek legyen terhére az emberiségnek. Akkor, mikor a mi körülményeink között oly simán induló fiatalok egy-két közepesen sikerült vers megírása után már a társadalom, sőt a világ kötelességévé teszik, hogy pályakezdésük és önmaguk kiküzdésének terhét a vállára vegye, Garai nem akarta másokra hárítani egy művész kifejlődésének kockázatát – maga akarta vállalni; s ez 541máris nagyon mellette szól, s jellemzője lesz egész költői magatartásának, melyben a tiszta szigorúság kissé merevnek tűnő jelszava szorosan átélt és megszenvedett életprogramként jelenik meg.

Mégis: pályája kései kezdetének vagy inkább pályakezdése nehéz felszínre jutásának titka más, mélyebb társadalmi és politikai rétegekben is rejlik, s erről már nem annyira ez az önéletrajzi vallomás, mint olyan nagyobb költői vallomások tesznek tanúságot később, mint a Jób könyve vagy a Tankréd gyötrött rapszódiái. S még áttétel nélkülibben, egy néhány évvel ezelőtt megjelent prózai írása, mely megrázóan vall arról a paradox helyzetről, a mi társadalmunknak is arról az abszurd vonásáról: milyen sors érhette a népi demokrácia első évtizedében a népi demokrácia szellemét őszintén képviselő fiatal értelmiséget, az értelmetlen önkény értelmetlen véletleneinek áldozataként.

De viszonylag kései jelentkezésének van egy harmadik, még nehezebben észlelhető összetevője is, amiről egy elejtett szóval ugyancsak vall említett önéletrajzi jegyzetében, s amire én, hasonló gondokkal küzdve egykor, talán különösképp érzékeny vagyok. Garai Gábor költőnek, Marconnay Tibornak a fia, s ez, mint ahogy maga írja, lehetőséget adhatott volna arra, hogy rutinosan beevickéljen irodalomba. Ez viszont eleve elfogadhatatlan volt számára. Maga akarta kiküzdeni útját.

Amelyet azért is lehet örömmel szemlélni, mert sikereit a magyar költészetben még ma is szokatlan módon, még ma is disszonánsnak ható hanggal vívja ki. Nálunk a költői sikerhez még mindig a népi realizmus vagy a szimbolista-romantikus váteszségen keresztül vezet az út. Garait sorsa és alkata nem tette alkalmassá az egyikre – s maga nem választotta a másikat sem. Költészete határozottan antiromantikus, intellektuális líra, a magyar költészetnek ezt a nagyon is sokszor másodvonalba utasított hegyláncát folytatja, amelynek legkiemelkedőbb csúcsai Kölcsey és Vörösmarty nagy gondolati rapszódiái vagy legújabban Szabó Lőrinc önelemző és Illyés történelmet búvárló gondolati költeményei. Talán Szabó Lőrinc hatása látszik legközvetlenebbnek, módszerben, témában is, az elemzés se542bészi precizitásával, olyan versekben, mint a Milarépa halála, Klóretil vagy a remek Ha a szerelem elhagyott. Az ő halálára írt versében is fogalmazza meg talán legjobban ihletének természetét:

Jön-e, ki félve s lelkesítve,
magát helyette megfeszítse
értünk, hogy átéljük a menny
híján a lét
pontos és kegyelemtelen,
de megváltó ismeretét!

Legelismerőbb kritikusainak egy része az úgynevezett „közéleti költészet” kiváló művelőjeként tartja számon. Én ezt a dicsérőnek szánt epithetont a költő vészes leszűkítésének érzem. Hadd mondjam el éppen itt, mikor egyik legkiválóbbnak tartott „közéleti költőnk” pályáját méltatom, mennyire méltatlannak és elhibázottnak érzem azt a kritikai szakkifejezést, amellyel őt besorozni szokták.

Mikor a jelentős modern költészet – közte a Garaié is – az élet teljességének hol látomásszerű, hol elemző feltárására tör, akkor nem egyes költők szakítják szét antidialektikusan az életet „köz”-re és „magán”-ra, akárcsak a joggyakorlat a vádlókat, hanem azok a kritikusok, akik pedig egy dialektikus szemlélet nevében óhajtanak eljárni.

Az a költő, aki csupán közéleti témákat „dolgoz fel”, éppúgy, mint az, aki csupán magánügyeket tárna fel, egyaránt másodlagos. A jelentős költőt többek között éppen az jellemzi, hogy nem nyúlhat közéleti témához legbensőbb magánéletének problémái nélkül – s viszont, magánéletét is mint alapvetően és általánosan emberit éli át. Enélkül nincs, nem is volt nagy költészet – s még kevésbé lehetséges a modern költészet keretei között.

A Tiszta szigorúság című vers vagy az Asztronauták épp azáltal kitűnő, mert a költő legszemélyesebb ügyévé válik – s az olyan gyötrelmes és legalábbis az egyik esetben extrém magánügyek tárgyalása, mint éppen a Magánügy című vers vagy a Parainesis épp azáltal nő a jelentős költemény nívójára, hogy az általuk kifejeződő érzület az élet alapvetően közös tényévé válik.

543

A költők életművének teherbírása nemcsak egy-egy versük tudatos kompozíciójának szilárdságán múlik, még inkább az időben egymástól távol eső versek egymással önkéntelen és váratlan láncba szerveződő szerkezetén. Ezek vallanak arról a szerves életről, amely egy költői művet belülről épít. Ez teszi jelentősebbé például Garai Evés és Éhség című verseit együtt, mint amilyen bármelyik a másik nélkül maradna. Mert aki látta az Embert, amint evett, azt, aki tudja, hogy holnap is lesz munka és ebéd, az képes meglátni igazán, s a messzeségből is elénk állítani teljes borzalmában az éhezőt. S az tud a „világforradalom” patetikus neve mellé ilyen meglepően magától értetődő jelzőt illeszteni: jóllakott.

Ennek a költőnek valóban minden törekvése az élet felé irányul, a költészet öncélját éppúgy elveti, mint a költészetnek a napi szolgálatba való bevetését. Már egy korai versében pontosan és nagy kifejező erővel fogalmazza meg ezt az életre irányultságát:

Mutass fel két téglát,
mit kiáltásod fallá kötözött!

Minden valódi költő alapállása ez egy század óta, mióta a modern költészet egyik atyja, Lautréamont máig érvényesen megfogalmazta:

A költészet célja a gyakorlati igazság.

Garai később más versekben is újra meg újra fogalmazza ars poeticáját: a Mediterrán őszt nyitó szép rózsaparabolában, ahol a dolgok életének mintázójául kötelezi el magát, az ezer halandó változat megragadottjául. S egy régebbi kötet Ars poetica helyett című versében tán még egyénibben:

Nincs stílusod, csak a lét; és nincs műfajod, csak
a tér meg az idő rugalmas pántjai;
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
csak műved van: ez a most sarjadó, egyetlen, –
s kútja és tengere: a változó világ.
544

A huszadik század szakadatlan frenetikus és szertelen stílushajszái közben meztelenül a lét stílusára törni: nagy kísértés és nagy vállalkozás. Legjobb pillanatainkban mindnyájan erre törekszünk, akkor, mikor leginkább felismerjük igazi feladatunkat. Boldog, aki valóban rá is talál – tudva, hogy a létnek nem egyetlen stílusa van, hanem éppen annyi, ahány élő és gondolkodó lényben inkarnálódik. A lét stílusa tehát a magunk életének stílusa, azon a pontján, ahol legáltalánosabb: ahol az, ami bennünk a legegyénibb, összeesik az egyetemessel.

Garai meg is tudja fogalmazni e nagy modern követelményt – és sokszor érzékletesen meg is tudja valósítani.

[1965]
545
»Gyerekkor, háborúval«
Fiatal költészetünk 1963-ban
Háttér

A legfiatalabb köztük 1940-ben született, a legidősebb 1930-ban. Öt-tizenöt évesek voltak a fasizmus széthullásakor. Ez a még számadatokkal is ily kereken körülhatárolható nemzedék, amely az elmúlt év során első, második, kivételes esetként harmadik kötettel jelentkező, pályájuk kezdetén álló költőket gyűjt egybe, máris jelentős tényezője egész irodalmunknak. Hét évszázad terhe nyomja és szárnya repíti őket. Már nemcsak önkéntes nevezői, befogadott résztvevői is a szép és gyötrelmes stafétának. Az elmúlt év élő magyar költőktől származó negyvennégy önálló verseskötetéből nem kevesebb, mint tizenhatot, az egész termés több mint egyharmadát vallhatják magukénak. Néhány idősebb társuk kíséretében őket gyűjti csokorba az év egyetlen mai költőket felsorakoztató antológiája, az immár második kiadását érő Tiszta szigorúság (Magvető, 1963), s valószínűleg hasonló, ha nem még feléjük billenőbb arányt mutatna a folyóiratok versanyagát ilyen szempontból mérlegelő statisztika. Mutatja ez az indulóknak a szocialista irodalmi élet keretében kialakult kedvező helyzetét, mely oly jótékonyan különbözik még a nagy nemzetek és nagy irodalmak viszonyaitól is; bár némiképp még arra a fonák helyzetre is visszautal, amely 1956 után átmenetileg a magyar költészet egyetemes ügyét erre az egyetlen, akkor még a mainál is ifjabb és kialakulatlanabb nemzedékre látszott bízni.

Irodalmi életünkben tehát jelentős szerepet játszanak; nem lehet panaszuk. Kérdés, hogy vajon irodalmunkban is ilyen jelentős szerepet játszanak-e. Nem lehet-e annak panasza ellenük?

Nem könnyű a válasz. Egyebek között azért sem, mert az előzmények oly áthatolhatatlanok, nemcsak valódi, mesterséges ködökkel is el vannak árasztva. Költészetünknek talán egyet546len korszaka sem olyan ingoványos, kicövekeletlen útszakasz, mint éppen az őelőttük járóké. Az a csatatér – amelyre a fiatalok új, pihent hadosztályokként kirontanak, hogy megvívjanak az örök-egy lírai ellenséggel, önmagukkal – tele van az előttük járók temetetlen holttesteivel, nemegyszer mesterségesen szétszórt tetszhalottaival. A mostaniak sorának rendezéséhez igazából először ezeket kellene a kritikának vagy exhumálni, és tisztességgel eltemetni, vagy feltámasztani tetszhalottaiból, netán hősökként kitüntetni. De nálunk, sajnos, nem elég a képletes, a valódi halál kell ahhoz, hogy a költőket végre szembesítsük valódi értékükkel.

Különben ez a helyzet is a mai fiatalokkal látszik jótékony fordulatot venni. Ők talán az első olyan költőnemzedék, amelyet már kezdetben szárnyára vesz a valódi társadalmi érdeklődés; igaz, kicsit a mesterségesen támasztott felszél is, amely aztán, hirtelen elültével, alaposan oda is nyekkenti a gyengébbeket a földhöz. Mindenesetre, több évtized óta az első olyan nemzedék, amely nemcsak külön, elszórt kötetekben, de egymást követően megjelenő, összesítő gyűjteményekben is fokozatosan megmérhette egymáshoz s az előttük jártakhoz való viszonyát, növekvő vagy változó értékeit. A Tiszta szigorúságot megelőző 1957-es 15 fiatal költő 105 verse s az 1958-as Tűztánc a nemzedék első lépéseinek – hogy egyikük új kötetcímét kérjük kölcsön, egyenlőtlen lépéseinek – nyomát őrzi. Költői nemzedéket ily módon egységesen nálunk utoljára 1932-ben a Fiatal költők száz verse mutatott be, méghozzá akkor a legnagyobb költőfivér lekötelező és sokat ígérő (azóta busásan beváltott ígéretű) bevezetésével. S élő költészetünk egészét is utoljára 1948-ban sorakoztatta fel antológiaszerűen együtt Sőtér István ma is tanulságos Négy nemzedéke. Csak mellékesen, hisz nem e tanulmány tárgyához tartozik – szorosan nem, bár fájdalmas hiányával átnő ide is –, nem érdektelen legalább elképzelni az 1932-es és e mai nemzedék között kallódó generációk olyannyira sürgető antológiáját. Még itt is oly kézenfekvően adódnak az évszámok – a hozzávetőleg 1910 és 1930 között születettekről van szó –, s a két szélső pólusul kínálkozó név maga is sejteti azt a feszültséget, amelyet egy ilyen, Radnóti Miklóstól Juhász Ferencig keringethető áramkör rejtene magában.

547

A belőle felszikrázó fényben e maiak is helyesebben mutatnák meg – és láthatnák maguk is – önmagukat. Megóvna attól, hogy az ő fényeiket netán túlzottan ragyogónak, árnyékaikat túl sötétnek lássuk. Különben is van valami kísérteties abban, ahogy mi íróink fejlődését nyomon kísérjük. Mintha mindig csak a tavaszi virágok ábrándos szedegetésével lennénk elfoglalva. Mintha mezőgazdaságunk közelmúltbeli hibáit kérnők kölcsön az irodalomban, s csak a rügyeket és palántákat féltenők és gondoznók; az már gyakorta nem érdekel, mi lesz a kinyílt virágokkal vagy kivált a gyümölccsel. A rüggyel, persze, kevesebb a gond, azt csak a késői fagyoktól kell óvni; a gyümölcsszedés, válogatás, tárolás, szállítás ellenben, tudjuk, értőbb szívet, szakavatottabb kezet, óvatosabb bánást, összegezőbb tapasztalatot kíván.

1948, vagyis társadalmunk és irodalmunk mai struktúrájának kialakulása óta nincs antológia, mely egész költészetünket felmérné – még kevésbé, mondani se kell, olyan nagyobb tanulmány, esszé vagy irodalomtörténeti vázlat, mely fejlődését áttekintené; s még ennél is kevésbé akár antológia, akár tanulmány, amely azokat a költői csillagképeket (szerencsétlen csillagzatok!), amelyek ez időszakban irodalmunknak a legtöbb kezdeményezését, valódi és hamisnak bizonyult ügyet vállaló s legtöbb veszteséget szenvedett előőrsei, ama boldogtalan szóval: „derékhadai” voltak, elhelyezné a horizonton, s az annyiszor megtűrtnek tűnő, voltaképpen mindig csak lappangó folytonosságot helyreállítaná. Amely letisztítaná róluk a máig is rajtuk tapadt vért és mocskot (a magukét és másokét), s alóla kibukkanhatnának a valódi (s a festett) sebek; s az épen maradt idomok is.

Rövid kitérő

Mindezek hiányában itt, a háttér felvillantásához, éppen csak utalni lehet a magyar költészet fejlődésének egy nagyon is mélyreható elemzést kívánó sajátosságára.

A francia, angol, olasz, spanyol s más formák között az orosz, cseh, jugoszláv költészet is, csaknem egyszázados, de legalább fél százados belső, „forradalmi” fejlődésre tekint vissza. Ennek 548a forradalomnak a természetét, amelyet lazán a mostanság nálunk is oly sűrűn kivetett „modern” szó fog hurokba, túl sok oldalról mutogatták már ahhoz, hogy itt akár csak vázlatosan is leírhatnók; legyen ezúttal elég, amit minden további magyarázat nélkül ki-ki ért rajta (ha nem mindenki érti is ugyanazt).

A Kárpát-medence amúgy is oly gyakran rendhagyó klímája alatt ez a forradalom mindenesetre megkésett, s mikor mégis megjelent, a front peremére szorult, mint annyiszor a nagyon is rég sóvárgott anticiklonok; elsiklott mellettünk. Ebből származik a XX. századi magyar költészet, e csaknem természeti csoda, amaz előnye, mely egyben tagadhatatlan gyöngesége is (a külföldi érdeklődésnek egyszerre táplálója és visszafogója), hogy megőrizte a lírának valamely XIX. századi, az ipari forradalmak korát megelőzően kialakult integritását s az ipari forradalmak következtében beállott, immár klasszikus benső konfliktusát, amely a modern konfliktushoz és válsághoz képest bízvást idillinek tűnik; s ez egyszerre teszi költészetünket többé és kevesebbé a rimbaud-i földrengés nyomán teljes tektonikus változásokat mutató francia vagy akár a majakovszkiji, paszternaki, mandelstami, jeszenyini lökésekkel megmozgatott orosz líránál. A magyar költészet fejlődéséről s akár legújabb helyzetéről szólva nem feledhetni el, hogy amikor a francia versolvasó már a Színvázlatokat olvassa, Arany a Bolond Istók II. énekét írja; s hogy ez a legértékesebb és legmodernebb, ami nálunk nemcsak akkor, a múlt század hetvenes éveinek elején, de még harminc éven át, az Új versek megjelenéséig (1905) napvilágot lát. Előbbi önjét, úgymond, eltemette – mondja hőséről Arany; de hol van ez az én-eltemetésnek attól a frenetikus és egyetemes processzusától, amelyet a Bolond Istóknál is garabonciásabb Rimbaud művelt, minden eddig utánajövő nemzedék nevében! Vagy akár attól, ami ugyanez években az orosz sztyeppéken Fet és Tyutcsev nevéhez fűződik.

S tovább. Baudelaire, Swinburne, a korai Rilke „modernizmusa” már régen a múlté, már régen áldozatul esett fölforgatóbb hatalmaknak, mikor nálunk még az ő példájuk vezeti hazai rohamra a Nyugat-nemzedék „új időinek” valóban „új dalait”. A mai nyugat-európai költészet művészileg s legtöbb esetben 549világnézetileg, sőt politikailag legelöl járó vonala – s vele együtt, bár más jellegzetességekkel, az orosz, cseh, jugoszláv stb. költészet fővonala is – abból az avantgarde-ból indul ki, amelyből kiindulók, elsősorban Füst Milán és Kassák, nálunk még ma is kuriózumszámba mennek. Mint ahogy nemigen tudunk mit kezdeni még József Attila és Radnóti – kialakulásukban nagy fontosságú – avantgardista korszakával sem. S jellemző módon például Illyés vagy Vas soha nem foglalták kötetbe – még összes verseiket tartalmazó könyveikbe sem – szürrealista, aktivista pályakezdésüket; nem él a legcsekélyebb mértékben sem a köztudatban, tán még legodaadóbb hívei tudatában sem, Déry Tibor, a szürrealista költő (holott az említett 1932-es antológia már két megjelent verseskötetét tartja számon, s három verset közöl tőle, eggyel többet, mint József Attilától! többet, mint a szereplő költők nagyobbik felétől). Más módon, de máig kényelmetlen rejtély csaknem egész kritikánk előtt Weöres Sándor költészete; s még tovább menve, ez az oka annak is, hogy Juhász költészete oly elhelyezetlenül imbolyog ájuldozó hódolói és minden újabb versére darázscsípetten felszisszenő, már-már professzionátus megbotránkoztatottjai között. Azok, akik nálunk a többnyire frissen megismert, százéves újdonságot, a formabontást, a nagyobb tárgyi anyaggal és kisebb hagyományosan személyes kiindulással, kevesebb anekdotával és több sűrítéssel dolgozó lírát megbabonázottan csodálják, s azok, akik éppily megbabonázottan hányják előtte a keresztet, többnyire egyformán értetlenül bámulnak rá, mint borjú az újkapura.

A francia fiatalok immár Saint-John Perse-szel, Aragonnal, sőt René Charral és Michaux-val, az angolok Eliottal és Pounddal, sőt Audennel, az olaszok Ungarettivel, Montaléval fordulnak szembe – az új szovjet költők Majakovszkijhoz, Paszternakhoz, Jeszenyinhez, Mandelstamhoz fordulnak – kényszerű kitérő után – vissza. S nálunk – ha nem akarják elárulni hivatásukat és mesterségüket – még mindig Szabó Lőrinc, sőt Illyés valódi elismertetéséért kellett a közelmúltig küzdeniük – Kassákról és Füstről nem is beszélve –, miközben egy más síkon már velük fordítaná szembe őket legbenső igényük, a maguk teljes kimondásának szorító szüksége.

550

Csak még a fejfa hiányzik felette – rímelt Arany a Bolond Istók fentebb idézet sorára. Ez a fejfa még ma is hiányzik nálunk a költészet egy történelmileg halott válfaja fölött. De ehhez később még vissza kell kanyarodnunk egy szóra.

Most csak annyit, hogy az ebből fakadó belső ellentmondással küszködve is, ez a ma fiatal nemzedék az, amelyet indító élményvilága s mai helyzete egyaránt szinkronba hozott az európai fejlődéssel. Többek között ők érezhetik először – már pályájuk kezdetén –, hogy akusztikájuk (ha még inkább csak lehetőségeiben is) az egész világ; hogy nemcsak értéküknél, de immár helyzetüknél fogva – s esetleg még értéküket meghaladóan is – világirodalmi jelenségek, akár a francia vagy orosz költő. Mikor jelent meg Babits – a maga értékéhez méltó formában – franciául vagy oroszul? Máig se. Az előttünk álló nemzedék legjobb tagjai már pályájuk kezdetén elérték ezt, s a perspektíva még ígéretesebb előttük. Ezt az érzést ők ismerik először a magyar költőnemzedékek hosszú sorában; s ez a helyzet – más jellemzőkkel együtt – meghatározza indulásukat; azt, hogy az annyi fajta gigantomániába fojtódó magyar irodalmi kisebbségi érzés nélkül indulhatnak útjukra. Van is bennük valami olyan biztonság, amit – minden ellentmondás és kiábrándulás dacára – a szocializmus építése s a magyar nemzeti lét és a magyar irodalom világba ágyazottsága olt – sokszor anélkül hogy tudnák – beléjük.

Bizonytalanságaik viszont – melyek egyszerre művésziek és világnézetiek, a kettő fogaskerékként lendítve vagy akasztva egymást – költészetünk fentebb vázolni próbált történeti fejlődéséből származnak.

»Gyerekkor, háborúval«

Vagy inkább: Háborúk nemzedéke? Lehet Ordas kölyökkoromban is. Vagy, ha úgy tetszik: A tűzvész emlékei. S ha ezt választanók: Halottakkal viaskodók? Egymást követően Gyurkovics Tibor, Mezei András, Tóth Judit, Orbán Ottó, Varga Katalin vers- vagy cikluscímeit, illetve kiragadott versrészleteit sorakoztattuk fel, de szinte bármelyikük verséből kiragadhatnánk valamely hasonló címet, szóösszetételt, amely egyforma híven 551fejezné ki mindegyikük közös alapélményét és költői kiindulását. A társadalom legkülönbözőbb rétegeiből jöttek, s ez természetesen sajátságosan színezi is külön-külön költészetüket; közös történelmi eredetük sötét alapszínét mégsem törölheti el.

Szerencsétlen és szerencsés nemzedék. Mert a művészetben sokszor az egyéni szerencsétlenséget kell neveznünk – kegyetlenül a művet nézve és nem az embert – szerencsének. Félelmetes – és egymással s valamennyi európai nemzedéktársukkal rejtelmesen és elsöprően közös – élménnyel szakadtak a világba, s mire a megszólalás küszöbére értek, sikolyuk nem talált süket falakra és zárt ajtókra (amikre nem sokkal előbb még találhatott volna); újabb megrázkódtatások szélrohama szélesre tárta előttük a kapukat, ablakot nyitott, köréjük seregeltette a füleket és szíveket.

Honnan jöttek?

Csak bele kell pillantani életrajzukba, amit ugyan, a nálunk szokásos módon, eléggé szűkmarkúan kínálnak az egyes kötetek oldalán elálló „fülek” vagy az antológiák kurta jegyzetei.

A kor durva élei között egyiknek sem adatott oly simán suhannia, még vékonyka gyerektestükkel se, hogy fel ne vérezte volna a lélek érzékeny szövetét, meg ne sértette volna a csöpp elmék nyiladozó hajtását. Ez a nemzedék nem a tudatos felnőttfélelmet és felnőttelszántságot, hanem az öntudatlan és mitikus, kiszámíthatatlan következményű gyerekiszonyt hozza magával a háborúból. Mi lesz belőlük, ha túlélik? Akik felnőtten éltük át a háborút, mindnyájan borzadva láttuk e ki nem mondott kérdést imbolyogni a gyerekfejek fölött. S alig lehet közülünk olyan, aki legszörnyűbb emlékeként ne valamely gyerekképet hordozna; olyanét, aki enyhíthetetlen rémülettel hallgatta a becsapódó bombákat, vagy aki éppen paradicsomi ártatlansággal mosolygott közben. Mit tudhatnak az emberi sorsról azok, akik a gyermekmegismerés kizárólagosságával a pusztulás és irtózat tudását fogadták magukba? Akiknek a háború képei nem abszurd kontrasztot jelölnek, hanem az élet természetes, mert elsőként megismert valóságát? A kérdés mindjárt a háború végeztével foglalkoztatta a társadalmat és a művészeteket, s már korán emlékezetes erővel fejeződött ki, mindenekelőtt néhány filmben; emlékezzünk a Valahol Európábanra vagy Vittorio de 552Sica Sciusciájára. De az igazi feleletet nem róluk szólva lehetett és lehet megtalálni. Csak ők maguk mondhatják ki. Ennek a feleletnek az ideje jött el e költők megszólalásával. Ha hallgatod őket, egy világtörténelmi bűntény első számú áldozatait hallgatod. S olyat tudsz meg – róluk, de magadról is –, amit csak tőlük tudhatni meg.

Honnan jöttek?

Prózában alig is lehetne elmondani.

Az éjszakák kihamvadt erdejéből – feleli egyikük.

S mi nevelte őket? Zuhog rá a válasz:

Az árvaság… A kő… tüzes gerendák – a repeszektől himlőhelyes falak. A mozdíthatatlan figyelem halálos egyensúlyába merevedett szorítás, amely más halálraítéltekkel és halálraszántakkal összefűzte őket.

S mi lett belőlük?

Mindent kibír, ha felnő az ember.
S talán emlékeink is behegednek, a bombaszilánkok
verte sebek, a lélek vásznán a hasadozások,
és minden, minden,
még a gyerekkor is gyógyítható.

Az idézet Gyurkovics Tibor kötetének (Kenyértörés) éppen abból a ciklusából való, amelynek címét kölcsönvettem e tanulmány címéhez. A háborús emlékek szokványos felidézése („bombaszilánkok verte sebek és a lélek vásznán a hasadozások”) után az utolsó sor megdöbbent: itt valami olyan csúszott ki a szájon, amit soha a történelemben más nem mondhatott ki, csak aki a totális háborúk korának háborújában volt gyerek. Az egész világirodalom mást sem zeng a fülünkbe, mint a gyerekkor dicséretét. A gyerekkor a nagy romantikus nosztalgia mindenkori tárgya, minden kor élni nem tudó felnőttei számára az örök gyógyír, az ártatlanság és boldogság paradicsoma, a védettség és soha többé meg nem szerezhető egészség állapota, s emléke az a beteg lelkeknek való füves kertecske, amelyre mindnyájan áhítoznak. A bús férfi a szegény kisgyermek panaszait hajtogatja magának – vigasztalásul, s a valódi halállal szemben hozandó felnőtt feledkezésül azt a halált idézi maga 553elé, amely még csak a nagyapák eltávozásának sejtelmes meséje volt holdfényes éji kertben.

Ezek a most felnőttként szólaló gyerekek száz idegen halált (Tóth Judit) hordoznak magukban, kezdettől fogva valóságosan: korai, iszonyú halottakat, akiktől sohasem lehet szabadulni, akik életükben lassan megtömnek minden szegletet (Tóth Judit), akiket felejtéssel sem lehet kivédeni (Kalász Márton), akik elől nem lehet menekülni (Orbán Ottó), akikkel szakadatlanul viaskodniuk kell, ahogy e félelmetes számonkéréssel szólnak bennük:

A nyugalmadat rajtunk szerezted,
emberségedet rajtunk szerezted,
országodat a mi vérünkön vetted,
mit tettél érte, mit miértünk,
mutasd mutasd a kincseinket!
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
A szemeinket neked hagytuk,
A szíveinket neked hagytuk,
A haragunk is neked hagytuk,
mit tettél velük, mondd, mivégre
maradtál meg a pusztulásból?

[VARGA KATALIN: VIASKODÁS HALOTTAIMMAL]

Elméjük folytonosan a mások halálát tolongja körül, azt méri, tapogatja, eleven kupacokban rátapad. Alkatuktól függően s attól is, mennyire közelről élték át mindannyiuk közös élményét, vagy gyötrően enyhíthetetlen halálba kapaszkodással szólnak róla, mint a fenti idézetekben, vagy kívülebbről, általánosabb fogalmazással, mint Görgey Gábor Nekropolisza:

Mert van rendje a halálnak is, van a halálban is értelem;
hisz bármily nehéz, mégis elfogadható törvény az egyetemes enyészet,
de a tömeghalál, a mesterséges halál minden halálok között is képtelen,
az örök tiltakozást érleli, nem megnyugvását a természetes feledésnek.
554

A „lehetetlen” látományával vannak tele, azéval, amit soha nem lehet meglátni; s amit olykor mégis oly pontosan sikerül látniuk és láttatniuk. Megint Görgey Gábortól idézek:

Vakító műtőben hevert a táj,
véglegesen, akár egy amputált tag.
Némán viaskodott a nap
egy utolsó, keskeny árnyéku fával.
S a tenger fehér bordái ragyogtak
rátapadva a roppant csigolyákra.
Ki látta a lehetetlent? Végső arcát a csontnak?
Amit nem láthat meg soha –
ki látta?

[FELIRAT A HAMUVÁROSBÓL]

Nők válasza

Véletlen-e, vagy inkább nagyon is megvan mély, belső logikája annak, hogy a lehetetlenség e kérdéseire nők találják a legemberibb válaszokat? A nők költészetében – elsősorban szükségképpeni társadalmi és intellektuális elnyomottságuk okán – mindeddig főként a nő nagyobb gyöngédsége, lágyabban gazdag érzelemvilága jutott, sokszor nagyon is elmosódó vagy szétfolyó formák között kifejezésre. Ennek a nemzedéknek a nőköltőit (akiknek már egyenes ágú elődjei a magyar költészetben Hajnal Anna, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda) a nőnek ennél mélyebb, természeti adottságai kifejezésére teszik alkalmassá döbbenetes gyerekélményeik és minden tekintetben egyenrangú szellemi és társadalmi helyzetük. Tóth Judit kötetének legszebb darabjai, Varga Katalin Viaskodás halottaimmal című, már idézett költeménye az élettel-halállal ismerősebb, velük férfinál egyenesebb viszonyban álló asszony megragadó hangját képviselik. A megrázóan szűkszavú pontosság ilyen fogalmazásai:

555
Voltál ellenség is, nyolcévesen.
Köröztek.
A fűtőhálózat kövei közt
röpültél át, hiába jöttek –

[ELÉGIA A BÁTORSÁGRÓL]

vagy:

Sercent, csontot fűrészelt minden óra,
a percek véstek, vájtak, vége nincs,
nem lesz – feszült a rettegés rugója,
már-már szakadt a nyolcéves gerinc.
De e percben mások halála ért –

[A KERT]

S fölülmúlhatatlan ötvözete két sorban a mindennél többet mondó prózai kijelentésnek s a ráduplázó költői képnek (a párosával vagonokba terelt kisgyerekekről szólva):

Semmijük sincs.
Egymás kezét viszik magukkal –

[A KISDEDEK]

azt sugallják, hogy Tóth Judit, ha átélő- és kifejezőkészségét eredendő élményén túl ki tudja majd terjeszteni egy gazdagodó világképre, igazán jelentékeny költészet felé indul el. Embertelenebb valóságon kevésszer győzött még megejtőbb objektivációval a tisztító lélek és emberséges ész, mint e túlélt „utolsó nap” emlékeiben:

Már minden idegen.
A verejték, a tej, a kín, a jóság.
És idegen a kő s a rács mögött
a mozdulatlan örökkévalóság.
Árnyék.
556
A kabátomat földre ejtem.
Külön esik gallérja, ujja.
Mint a hamu. Majd szertefújja,
És megmarad helyettem.

[UTOLSÓ NAP]

Íme, az „elidegenedés” végső stációja. Az élményben. De e félelmesen senki mással nem közös élménynek végső rokonítása is a többi emberhez. A kifejezésben.

Egyik legemlékezetesebb versében a szeretett és visszahozhatatlan halott úgy él a csodaképpen megmaradt, élő testében, mint a magzat. S mintha csak a meggyilkolt szülőknek s önmaguk meggyilkolt gyerekkorának mérgező hulláit megszülhetetlen magzatként hordozók elbírhatatlan terhére hozna könnyebbedést Varga Katalin melegen tárgyias anyaköltészete, amely az örök kisded alakját emeli fénybe, gyöngéd és erőteljes válaszul követelődző halottainak. A születés e csöndes himnusza e fiatal asszony eddig eléggé észre nem vett, szelíden erőteljes költészetében szinte önmagán túlnövő kórussá emelkedik az erőszakos halál félelmetes monológja körül. (Alig is érteni, hogy maradhatott ki a Tiszta szigorúság című antológiából, Görgey Gáborral együtt.)

Győzelmeik

Az elejtett mindenségüket gyönge gyereklelkükre hagyományozó halottaik nyomasztó örökségével terhesen csodálható-e, ha köztük még az egyik legegészségesebb lélek is így vall?

Tudom, legfőbb vívmány e korban,
az új csodák s találmányok között,
hogy élek.
És most, hogy rádnézek e versben,
jó érzés, hogy te itt vagy,
és nem rothadunk együtt valahol
se holtan,
se élve.

[LADÁNYI MIHÁLY: MINT A MADARAK]

557

S hogy egyikük még tovább megy a nem könnyű vallomásban:

eddig is csak egy képtelen
erőfeszítés adta élnem

[GYURKOVICS TIBOR: NAPHIMNUSZ]

(Zárójelben. Ha a magyar költészetben vannak, akiknek nem túlságosan kell panaszkodniuk a kritika részvétlensége miatt, bízvást e fiatal költők azok. Általában több és értőbb bírálói kíséret rendeződött köréjük, mint az ugyanebben az időben megjelent, készebb és önmagukban nagyobb jelentőségű költői művek köré. Annál kirívóbb példája az értetlenségnek az Új Írás kritikája Gyurkovics Tibor új kötetéről. Egyike azoknak a bírálatoknak, melyek olyan műtéthez hasonlatosak, amelyet nem előzött meg tüzetesebb belgyógyászati vizsgálat; s mikor a vaktában metélő kés az egészséges szervbe vág, a sebész a maga ütötte sebbel tanúskodik a betegségről. A bíráló, különös [bár nem ritka] módszerével, amely csak prefabrikált véleményét van hivatva igazolni, kiemel néhány formailag-tartalmilag valóban ügyetlen sort Gyurkovics verseiből [ahol ilyenek, igaz, bőven akadnak], és bámulatos simasággal siklik el olyan fogalmazások elől, amelyek éppoly találóak, amily suták voltak az idézettek. A fent idézett két sort, igaz, a bíráló nem formai okokból inkriminálja, hanem a költői „életérzés” elmaradottságának bizonyságául, mert íme, itt „a lét üressé és céltalanná, sőt tragikus kényszerré válik, amelyben már az életfunkciók puszta elvégzése is valamiféle hősiesség”. Miért megy éppen a költészet kritikusának valaki, aki oly szerencsés, hogy sosem élte át még önmagában [vagy nem elég bátor tudomásul venni] az emberi szervezet és idegrendszer rejtett, az emberek által sokszor valóban titkolt, ám a költők által mindenkor bátran feltárt tragikus állapotait vagy akár csak hangulatait. Nem szeretek tekintélyi érvekkel hozakodni elő, szeretem azonban a költők sokszor oly távolról egymásra felelő kórusának egy-egy ilyen lappangó strófa-antistrófáját kihallani; s miután a fenti bírálat szerzője félreérthetetlenül a szocialista humanizmus nevében marasztalta el a költőt, szívesen megkérdeném, mért nem forgatta kritikai fegyverét, mondjuk, azzal a Guillevic-kel szemben, aki 558ugyan a kommunista költészet egyik nagy jelentőségű alakja, de akinek nemrégiben magyarul is megjelent kötetében Gyurkovics sorainak egy még végletesebb fogalmazását találhatta volna [hogy költőileg is teljesebbet, az ez esetben, gondolom, inkább súlyosbító körülmény]. Illyés Gyula fordításában idézem:

Már az, hogy fölkelek e nyári reggelen,
Nem soká sajnálom az álmot és az éjt,
Már az, hogy fölkelek
És arcom és nyakszirtem
A víz hidegét szomjúhozza,
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
Már ez is győzelem.)

Mi teszi őket mégis képessé a valóban nagyobb „győzelmekre” is? Hátuk mögött két mártír fivérük példája, és előttük a szocializmus – minden megrendülésen túl is – szilárd távlata, sőt, mindnyájukat máris kitapinthatóan körülvevő realitása.

Soha a magyar költészet lélekvándorlásán nagy költőink nem reinkarnálódtak tapinthatóbb testiséggel utódaikban, mint József Attila és Radnóti ezekben a fiatalokban, akiknek amúgy is közös sorsuk az ifjú halottak őrzése. A nagy költő-testvérek és -apák egyszerűen csak vér szerinti testvéreik és apáik emlékével azonosulnak bennük. Eleven jelképeivé váltak a fasizmussal összefonódott gyermekélményüknek s később kibontakozó költősorsuknak, amelynek ez az élmény lett sötét vezércsillaga. Tizenötük előttünk álló kötetéből nem kevesebb, mint tíz költemény – és mind a nagy becsvággyal írt darabok közül – az ő emléküknek, szinte testi jelenvalóságuknak van szentelve; s más versek számon tarthatatlan sorai tanúskodnak értük. Mindegyikük József Attila kenyerével él, ahogy Mezei András szépen mondja. A legeksztatikusabb hangot, legmerészebb ívelést, legmélyebb önvizsgálatot József Attila és Radnóti versébe és sorsába fogózva kísértik meg. Úgy fogadják magukba versüket és sorsukat, akár a hivő Krisztus testét az ostyában. Nem idáig nyúlnak-e az ilyen sorok például Buda Ferenc versében?

559
hisz véredet ittam
s a véremet ittad…

S hogy az utalás még csak nem is önkéntelen, mutatja a metafora:

Nincsen harmadnapod.
Feltámaszthatatlan.

[JÓZSEF ATTILA HALÁLÁRA]

De ugyanez a, már-már a misztikum határát súroló velükazonosulás halmozódik Varga Katalin megkapó lamentációiban is:

Magáért vonzódik, ki félt,
szomoru-szép szivedhez.
Saját kínjai űzetik
szomoru-szép szivedhez.
Saját örömét mártja meg
szomoru-szép szivedben.

[BEKERÍTVE]

E megszállott halotthordozók, az emlékezés e védtelenei, e felejtéssel sem megválthatók, egyformán égnek az emlékezés és a feledés lángján, egyforma gyehennájuk mind a kettő. De nem „öncélúan”, netán tragikus voltukban is csak önmagukért emésztődnek, hanem mindannyiunkért, egy egész világ nevében, ahogy a fiatalok közt is fiatal Buda Ferenc idézett, nagy lélegzetű versében:

Rajtam tartod az ujjad, hogy ne legyek feledékeny
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
… naponként elszámolok Veled
e korban, amely magát még mindig megmentheti,
s akkor talán lehullnak fürtös félelmei,
s okos szavak betöltik a foszló sebeket.
Legyek megszólaló kő, eleven emlékezet.
560

S mintha neki felelne, őt folytatná Orbán Ottó, szintén József Attila Mekkája felé forduló, görcsbe rándult arccal:

Férges lombjait hullatja az elme,
reccsen a tekintet, mint csupasz ág –
kurva és hívő lelhet kegyelemre,
én nem, míg tudok emlékezni rád…
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
ki nem eleven kínjával beszél,
elhazudja, hogy arcra bukni látott,
ki embertelen esték idején
se tudtál mást: az emberi világot…

[JÓZSEF ATTILA]

Tudjuk, a félelmes gyerekkor után a kamasz- és ifjúkor se mártotta őket a történelemben amúgy is ritka idillbe, amelybe másokat olykor épp a gyerekkorba menekülés üdvözült pillanatai. Mégsem mondanak le az okos szavakról, emberi világról, ember-arcú jövőről, vagy köztük a legfiatalabb, Nyerges András kötetcímével élve, az emberi hitről. Mintha, fordított stáción, már lefelé ereszkednének gyötrelmeik hegyéről, ahol a kiindulás volt a mártírium. Keresztjüket – a kiábrándulás kátyúi s a csalódás csalánosa ellenére – nem a szenvedés felé cipelik, hanem a szocializmus minél teljesebb értelme felé, az egyetlen gyógyulás felé, amely nem is egyéni, hanem, ha mondhatjuk így, „történelmi” sebeikre adódhat e földön.

Hány fokozaton jut át az ember,
ameddig túlér a szenvedésen? –

kérdi Mezei András, hogy újabb kérdéssel tetézze válasz helyett:

Halálomig győzhet-e bennem
a teljes fölszabadulás?

[A TELJES FÖLSZABADULÁS ]

561

Látják olykor úgy is, hogy a szép megoldás lehetetlen (Kalász Márton), mégis a teljes fölszabadulás szép és egyetlen megoldása kísérti őket – s nemcsak távoli vágyként, hanem megvalósítható, harcban kiverekedhető célként. Nem az egzisztencialisták módján a boldogság lehetetlenségétől, hanem a boldogságért betegek.

Dől a háborúk nemzedéke.
Összecsap roncsolt szerveinkben,
minden napért megküzd a béke.

[MEZEI ANDRÁS: MINT A LASSÍTOTT ROBBANÁSOK

Mert e háborúk nemzedéke számára, akiknek élete

megtelitődve már harminc évvel
és húsz évszázad köznapjaival, –

[BIHARI SÁNDOR: HÉTKÖZNAPOKBAN]

…a béke más,
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
nem mosolygós és pufók arcu puttó,
de kardos angyal –

[GÖRGEY GÁBOR: NEM ÉRTEM]

Kardos angyal, hétköznapok angyala, aki, íme, ott áll, legreménytelenebb pillanataikban is ott áll mellettük, azon a helyen, ahol Radnóti sejtelmes tragikummal oly biztosan érezte, hogy talán már semmi sincs.

Egy analógia

Ikonográfiájuknak ez az állandó mellékalakja különbözteti meg őket nemcsak Radnótitól, azoktól a külföldi kor- és részben sorstársaiktól is, akikkel pedig oly mély az azonosságuk, hogy – ha nem számítjuk a prózavers, a francia verset formáját – az Anthologie de la Poésie nouvelle (Éditions du Rocher 1957) lapjairól vett, két találomra választott, alábbi idézet könnyedén belesimulna a fent idézett magyar versek sorába.

562

Hirtelen nőttünk, rossz idő kénye-kedvére, romok tövébe bogáncsnak, dudvának – sírok közé. Árva szemünkbe korai szél csapott, felvillantani fényt és kockázatot. Hasztalan akartak páncél helyett ünneplőt adni ránk, olyan eleganciával viseltük a feketét, hogy a kiütköző meztelenség átsütött a sötétség rendjén. Nem csaltunk, de ártatlanságunk kilátszott a gyász alól… Így nőttünk mi, testvéreim! És uraink semmit se tanultak.

[JACQUES DUPIN]

S a második:

A haza visszahúzódott, ezerszerte keserűbb hullámmal, mint az, amely a Történelmet és a keresztény szellemet sodorta: csak az üres homlokzatok és holt szavak maradtak…

Mint a többi korunkbeli gyerek, mi is túl korán tanultuk a tisztánlátást, szerelmem. Valami arra látszik inteni, hogy képalkotó szerepünk végéhez közeledik.

─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─

…Két világ válik el, s csak hajszálon függ, hogy összeütközzenek. Pusztuljon hát megint a költészet a költők keze által!…

…Én újraalkotom életemet.

[HENRI PICHETTE]

Pichette konklúziója első látásra pozitívnak látszik. Ki tagadná, hogy életüket itt is, ott is van miért újrakezdeniük s újraalkotniuk? De ha kicsit odafigyelünk az áruló grammatikára is, az első szám egyes személy, amely bár szerelméhez szólal, még őt is kirekeszti az életnek ebből az újjáteremtéséből, mélységes visszaesést mutat a forradalmi rimbaud-i felismeréshez képest – il faut changer la vie! –, amelyre pedig szándékosan visszautal. Megváltoztatni az életet! Igen, nem az enyémet, mindnyájunkét, hiszen a magamét is csak a mindnyájunkéval együtt, a mindnyájunké révén lehet! S még tovább, visszaesés ez a fogalmazás attól az ugyancsak Rimbaud-hoz visszanyúló kö563vetelményhez is, amit a háború után a hermetizmussal szembeszálló olasz költők tűztek zászlajukra, Quasimodo jelmondatával: Rifare l’huomo. Mert ha csak a magunk életét akarjuk újjáalkotva megváltani, mi marad? Marad a költészet elpusztítása a költők saját keze által.

Másik oldaláról nézve azonban, van a francia fiatalokban valami, ami mégis erőteljesebb és határozottabb képet mutat a mieinknél. Szándékosan matematizáló egyszerűsítéssel így lehet felírni a képletet: A kiindulás itt és ott azonos. A cél tudata ott homályosabb. A kifejezés ellenben céltudatosabb.

Aki e fejtegetéseket szándékos gyakorisággal megszakító és áthidaló idézeteket figyelemmel kísérte – bár az idézetek nem önmaguk szépségét, hanem a kritikus mondanivalóját szolgálták –, mégis érezheti, bőven akad pregnáns kifejezés, érett képalkotás, nyelvi találat e versekben. Aki a tizenöt kötetet végigolvasta volna, mégis kielégítetlenül maradna legbensőbb művészi igényeiben. Emlékezne e nemzedék sajátos összekötő jegyeire – nemigen emlékezne egyes költők összetéveszthetetlen arculatára, még kevésbé egy-egy nagy vers villámütésére. A szellemi és művészi bizonytalanság nehezen kitapintható aritmiás érverése marad nyugtalanítóan a tapintó ujjak hegyén. Úgy látszik, valóban ez a legnehezebb számukra: kiverekedni érdes világosságukat, mint Kalász Márton írja. Két választott mesterüknek csaknem minden regisztere hat rájuk, kivéve a végérvényes fogalmazás, a gondolati biztonság, az átfogó építkezés érettségét: a maga és a kor szkizofréniáján az elme végső erőfeszítésével diadalmaskodó József Attilát, Radnóti utolsó verseinek az embertelen kiszolgáltatottság földrázásai közben meg se rezzenő, nagy egyensúlyát. Legárulóbb ez ott, ahol pedig éppen ezeket a teljesítményeket veszik mintául. Mezei András nagy igényű kompozícióinak – Memento, Pásztor-idill, De Profundis – éppen a félreérthetetlenül megidézett Eklogák töretlen tündökletében ütköznek ki szerkezeti, nyelvi és gondolati homályai. Ladányinál s még kirívóbban a fiatal Sósnál és Nyergesnél a József Attila-i hetykeség rokonszenves forradalmi lendülete gyakran álbaloldali gesztusokba ficamodik. A legmegkapóbb költői kifejezésmóddal jelentkező Kalász Mártonnál, Tóth Juditnál, Buda Ferencnél – épp ellenkezőleg – 564a késői intellektuális-vívódó szonettek, másrészt a rapszódiák, illetve a dalok és ráolvasások József Attila-i hangvétele olykor fájóan nélkülözi a József Attila-i szellemi általánosítás és ideológiai határozottság belső tartását. A megnyíló örvények felett mindig újra épülő hidat.

Mindez a közös útjukat járók egyenlőtlen lépéseiről tanúskodik, hogy megint Stetka Éva érdekes kötetének címére utaljak. Általában a legtöbbjüknél túl sok a reménytelen birkózás élménnyel, idegen hatással, pontosan meg se álmodott kifejeznivalóval, helyenkint olyan irracionális szóhalmazatokba bonyolódva, aminőkre a divatos tudatossággal irracionális világnézetű francia vagy amerikai költőknél is alig bukkanunk. Érthetőbb ez ott, ahol a túl nagy vegyértékkel jelen levő idegen hatás gomolyog, vegyületté nem tudva alakulni, a lombikban (mint elsősorban a kétségtelen tehetségével nehezen viaskodó Orbán Ottónál Allen Ginsberg nyomasztó hatása), vagy ahol a feszes szobrászi forma igénye nem tud mindig e formához kellően tömör anyagot és nyelvi biztonságot találni (mint Kalász Márton verseinek egy részében). E bizonytalansági együtthatónak legfőbb – és legtöbbjükkel közös – része azonban költészetünk egészének futólag már említett történelmi helyzetéből ered. Nemcsak a rájuk nehezedő súly nagy, túl nagy a feladat is, amely előttük áll.

Befejezésül – Újabb kitérő. Az előbbi folytatása

Hátuk mögött lenyűgözően nagy elődök példájával – mégis, mintha visszamenőleg őhelyettük is meg kellene járniuk a fejlődés egy elmaradt útját. Képzeljük el, ha Ady és Babits felléptekor a magyar költészet százados elmaradottsága nem Endrődi, Lévay József vagy Kiss József szeretetre méltóan jelentéktelen alakjában, hanem-paradoxonként ezt is el lehet képzelni – Arany vagy Vörösmarty gigászi méreteiben testesül meg. Költészetünk ma egészében – legnyilvánvalóbban azonban e fiatalok kezén – világnézet és kifejezés ama válságát éli, amely Európa-szerte hol száz, hol ötven esztendővel ezelőtt robbant ki. Most kezd véglegesen elbizonytalanodni költészetünknek még ma is lényegében véve XIX. századi alapállása, 565mértéktelenül felnövesztett éntudatból fakadó messianizmusa. A modern szellem és irodalom fejlődésében vízválasztó rimbaud-i ÉN – az mindig más-t megelőző szellemi környezet.

Nem mintha nem lettek volna már eddig is nagy magyar pillanatai a romanticizmus meghaladásának. Mindenekelőtt a Nem én kiáltok! József Attilája:

Nem én kiáltok, a föld dübörög.
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
Hiába fürösztöd önmagadban,
csak másban moshatod meg arcodat.
─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─ ─
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok.

Sőt, ez utolsó sor mögött nem sejlik-e fel – megdöbbentő egyezésként, mintha csak ennek az öntőmintája volna – egy még régebbi, a magyar költészetnek még szakrálisabb verssora?

Ember, világ, természet, nemzetek!

Mert volt már a romantikának egy romantikán belüli, csaknem hölderlini, lautréamont-i méretű magyar meghaladása is. Csak nagyon kevéssé figyeltünk fel rá, a petőfi-i profétizmus és aranyi népiesség mellett, hogy a XIX. század legmodernebb magyar költői kísérlete a férfi Vörösmartyé. Azé, aki így kiáltott, vagy így kiáltotta el maga helyett a kidalolhatatlan valóságot:

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
most a világ beszél.

Olykor a legkomolyabb képeket sem árt a humor előhívó folyadékában megfürdetni. Miért ne jutna itt eszünkbe annak a Karinthynak, aki egyforma érzékenységgel bírt a XX. szá566zad kialakuló, modern, tudományos világképe és a költészet iránt, ez a noteszfeljegyzése:

A költő. Mint első ember, megérkezett a Marsba. Megkérték, tartson előadást az emberiségről. Felolvasta Az én lelkem… című versét, ami a Beszterce és Vidéke című lapban jelent meg.

Minden csodálatom, amellyel a magyar költészetnek, szülőanyám mellett szülőanyámnak adózom, nem gátolhat meg abban, hogy ne tudjam: századunk harmincas éveiben ez a humoreszk-miniatűr elsősorban Magyarországon születhetett meg. A modern világkép, az űrkutatás százada nem áll ellentétben a költészettel – mint ahogy soha, semmiféle emberi világ nem állt még ellentétben vele – de egyfajta költészettel, a romantikus én költészetével, a messianisztikus monománia és ösztönbezárkózás költészetével igenis egyre kiáltóbb ellentétbe kerül – mint ahogy minden kor szembekerült a költészet egy előző korhoz kötött koncepciójával.

A magyar költészet soron következő, máris sürgetően előttünk álló feladata meghódítani a költészet modern, tárgyias teljességét. Abban az egyre világhódítóbb tudatban, hogy az „én lelkem” egyben – mindig a másé is.

Az itt vázlatosan bemutatni szándékolt fiatalok helyenként már számolni látszanak e küldetésükkel – másszor csak homályos sejtelme zaklatja őket, mint valami meghatározhatatlan, bujkáló fájdalom. Ebből, e nagyon is kusza és korántsem gordiusi lehetőséget kínáló csomó megoldatlanságából származik költészetük megoldatlansága, helyenként szellemileg túl szűkös, máshol túl sokat markoló fogása. De idézhetnénk bőven bizonyságát annak is, hogy a feladatot, részben mint törekvést, kisebb részben már a kifejezés realitásában is, a kezükben tartják. Bihari kötetének nyitóverse, szép záróképével:

Ülök a sarjurenden
s egybe-cseng bennem
fehér falával a szomszéd
háza s a végtelenség –

[CSILLAG]

567

éppúgy erre utal, mint Kalász Márton, kevésbé metaforikusan, de egy érdekes jelző (sűrű évszázad) s egy ironikus megszólítás (évszázad kölyke) összekapcsolásával éppoly költőien:

Rendet, rendet magunkban! Az ének
ilyen sűrü évszázad kölykének
önmagában már nagyon kevés.

[RENDET!]

Legtöbbször talán az egyenetlenségeivel és pongyolaságaival együtt is pezsgő tehetségű Ladányi Mihály, aki úgy figyel erre az igényre,

mint mikor a gyermek beszélgetni kezd,
s a felnőtt boldog, hogy megérti,

s legtudatosabban készül arra az időre, amelyben

a tárgyak elemi egyenlősége visszatér

[A TÁRGYAKHOZ]

Bihari Sándor szavai mindnyájuk tapasztalatát vagy sejtelmét fejezik ki:

dől rám a korszerű világ, mint a zápor
kánikula karolásából kinyíló földre…

Kicsit még csapzottak ettől a hirtelen nyakukba szakadt záportól. Amely azonban – ha eddigi termésük külön-külön még nem is annyira, közös munkájuk mutatja – nem szikre, termő talajra dől. Nem volt célom e nagyon is vázlatos képben rangsort felállítani közöttük (az idézetek vagy említések sűrűségével sem). Még kevésbé majdani rangjuk orákulumának szerepében tetszelegni. Hogy hol, melyikük földjén fog majd igazán ritka szép virágokat fakasztani – az a tehetség mellett sors, a sors mellett küzdelem s a küzdelem mellett még szerencse kérdése is.

[1964]
568
Az új írás ankétja –
A fiatal írókról

Első nyomtatásban megjelent versem – a József Attila halálára írt, 1938 januárjában, még középiskolás koromban – a Nemzet Szava című nyilas lapban talált azonnali visszhangra. Pontosabban a lap „Marólúg” című rovatában, ahol – a szerkesztőség megjegyzése szerint – „a betű ördögi démonjait tartották nyilván”, amelyek „nem nagy izgatások, megrázó és forradalmi bűnök”. A ma már csak nevetséget keltő kitételek akkor teljes nevetségességükben is életveszélyesek voltak. Ha az élettől nem is, az érettségi letételének lehetőségétől kis híján megfosztottak.

Nem sokkal az előtt viszont, a Nyugathoz benyújtott első verseimet, amelyeket még nem találtak közlésre alkalmasnak, Babits és Illyés olyan megjegyzéseinek kíséretében kaptam vissza, amelyek számomra többet jelentettek a bárhol másutt való megjelenésnél. Csak Illyés megjegyzésének utolsó mondatát idézem – átadandó tanulságul: – nem a fiataloknak, hanem a velük foglalkozó szerkesztőknek. „Kérjük, mutassa meg újabb alkotásait” – írta rá kéziratomra Illyés, saját kezűleg, ceruzával, s ez az önkéntelen nagylelkűség, amivel a tizenhét évét még be nem töltött versíró visszaadásra ítélt verseit „alkotásként” kezelte – ma már tudom, magam előtt ez avatott költővé. Ha nem lehetnék hálás Illyésnek azóta is – mindenekelőtt azért a mindnyájunknak adott tanulságért, hogyan kell a tehetséget valóban alkotássá váltani – már pusztán e varázsszaváért is hálás lennék neki máig.

Vajon gyakran kapnak-e a mai tizenhét évesek (vagy akár huszonhét évesek) tőlünk olyan szavakat, amelyekért majd harminc év múltán is hálásak lehetnek? Igaz, olyan életveszélyes fenye569getés sem éri őket első megjelent versükért, mint amiben nekem részem volt. S a két hiány összefügg egymással. De egyik sem tesz jót nekik.


Az írói indulás oly sok nehézségű pillanatában nem a legkisebb nehézség az idősebb pályatársakhoz fűződő viszony; nemcsak ami a műveikhez fűz; a személyes is. A rémület fog el még a gondolatra is, hogy azok a fiatalok, akik megtisztelnek azzal, hogy hozzám fordulnak, netán a sokat várásnak azzal a feltétlen érzésével állnak elém, mint én annak idején a mostani magamnál egy évtizeddel fiatalabb Szabó Lőrinc elé: mint egy orákulum elé, amely minden megoldhatatlan kérdésemre tudja a választ. Mert ismerem a mélységes csalódást, amely ezt az érzést kikerülhetetlenül követi. Annyira, hogy most is beleborzongok.

Igaz, a mai fiatalok látszólag éppen ellenkező magatartással fordulnak felénk, külsőleg inkább a hányaveti tiszteletlenség jellemzi őket, amivel olykor még a legkevésbé indokolt esetekben is viseltetnek idősebb kortársaik iránt. De nem árt, ha mi tudjuk – s ők maguk is megtudják –, hogy e magatartás mélyén szükségképpen ugyanaz a bizonytalanság, ugyanaz az igazi ránkszorultság, megnyílni vágyás, a magukban érzett és remélt képesség nagysága s a belőle eddig felmutatott produkció értéke közötti keserves különbségek kiváltotta védtelenség rejlik, ami bennünk rejlett, ami minden fiatal művészben rejlik mindig.

Mert a koronként eltérő magatartásformák mögött a művésszé levés belső körülményei és feltételei szükségképpen hasonlóak. Az emberi sors általános kockázatának már-már elviselhetetlen sűrítményével zúdulnak a fiatal lélekre. Mert a művész társadalmi és emberi helyzetének óhatatlan különösségét a legpróbára tevőbb módon a fiatal művészeknek kell átélniük, pontosabban azoknak a fiatal embereknek, akik a művészetre szánták életüket. S akik még nem tudják, azzá válhatnak-e.

Senki sem indul bizonytalanabb célok felé, mint ők.

Senki sem választ náluk kétesebb utat.

Senkit nem fűtenek merészebb remények.

Senkit sem kísért inkább a kallódás, a teljes semmivé válás veszélye.

570

Úgy érzem, mindig úgy éreztem, a világirodalom még mindig adósunk ennek a fejlődéstörténetnek az igazi, a teljes feltárásával. Éppen abban a korban, amelyben a mostani megbeszélésünk tárgyát képezők vannak, nyilvánosan és gátlástalanul, arra a vakmerőségre vetemedtem, hogy még Goethe e tárgyban tett tanúságát is szegényesnek és elégtelennek éreztem, azt, amelyet a Dichtung und Wahrheit VIII. könyve tartalmaz. Most, kései jóvátételül, hadd ajánljam „tanulságul” az indulók figyelmébe éppen a VIII. könyv befejező szavait: „Az ellentmondás szelleme s a paradoxonok kedvelése mindnyájunkban ott rejlik. Szorgalmasan tanulmányoztam a különféle nézeteket, s miután elég gyakran hallhattam mondani, hogy legvégül minden ember kialakítja a maga vallását… felépítettem magamnak egy világot, amely eléggé sajátosnak látszott lenni.” Abban a nem túlságosan vonzó hangnemben, amely akkoriban engem is elriasztott, e néhány, látszólag szürke mondat mégiscsak a leglényegesebbet tartalmazza arról, ami a fiatal művész legfőbb s leggyötrőbb feladata: hogy a maga világát kell kialakítania – de az csak a másokéval való minél sokoldalúbb összevetésben alakítható ki. S ha azok nem segítenek a kialakításában?…


Úgy érzem, a most indulóknak módjuk van e saját világ kialakítására. Új törekvések jelentkeznek – nem is csupán a most jelentkező nemzedékek műveiben, hanem irodalmunk egészében: a fiatalokkal együtt, s kicsit előttük járva is, a korábbi generációk jelentős képviselőinek újabb termésében is. De ez nagyjából így történt mindegyik „új hullám” esetében.

A mi új törekvéseinknek az a jellemzője – és ez alapvető újdonság irodalmunk történetében –, hogy megszűnőben van bennük a konfliktus az „európai” és a sajátosan „magyar” között. Immár nem törekednünk kell arra, hogy Európa közepén korszerűen európai hangon szólaljunk meg: azon kezdenek szólni már a kezdők is. Ami egyben és főként annyit jelent, hogy nem a különféle ismert európai áramlatok hangját visszhangozva, hanem azokkal együtt rezgő, eredeti hangon. Ennek egyik mindeddig hiányzó feltétele az a figyelem, amely irodalmunkat kezdi körülvenni a világban; s amely, akármeddig te571kintsünk vissza irodalmunk történetében, még ezen a viszonylag még mindig alacsony szinten is példa nélkül való. Öt évvel ezelőtt, az akkori fiatal költőkről írva (Gyerekkor, háborúval, Kortárs 1964), megpróbáltam jelezni ezt a megváltozott helyzetet, amely azóta tovább érlelődött; s a most indulók világát – öntudatlanul is – meghatározza.

Erre mutat, véleményem szerint, még a jelentkező új tehetségek szokatlanul nagy száma is; s az a nyugtalanító mozgás, amelyet egész irodalmunkban megindítanak, amelynek köszönhető ez az ankét is. Hosszú idő óta először nem egy-egy kiemelkedő tehetség, hanem széles körű nemzedék kér helyet irodalmunkban. Méghozzá ellenállhatatlan erővel. Fórumot követelve. Nem kétséges, rövid időn belül ki is küzdve a maga fórumát.

[1969]
572
Magyar költészet – európai költészet
Bevezető az írószövetség kerekasztal-konferenciáján

Bár irodalmi és nem-irodalmi sajtónk korántsem foglalkozik jelentőségükhöz mérten azokkal a tényekkel és eseményekkel, amelyek a magyar költészet világirodalmi áttörésének legalábbis előjelei, ha közvéleményünk nem is, az itt ülők mégiscsak többé-kevésbé tájékozva vannak felőlük. Felesleges tehát ezeket ismertetni.

Sokkal inkább abból kell kiindulni, mi az, ami még mindig nem történt meg, s kiváltképp mi az, ami tunyaságunk és felkészületlenségünk okából várat magára. Mik azok a feltételek, amelyeket mi magunk mulasztunk el megteremteni?

Mindnyájunknak közös élménye a szinte személyes sértettség, amely elfog, valahányszor kinyitjuk és becsukjuk azokat az egyre szaporodó kézikönyveket, kisebb és nagyobb tanulmányokat, amelyek a kritika és irodalomtörténet minden szintjén tárgyalják a modern európai költészet problémáit, s azt látjuk, hogy a magyar költészet, nemcsak a szorosan vett kortársi, de a számunkra méltán klasszikusnak számító modern magyar költészet sem hagyja legcsekélyebb nyomát sem ezeken az elmefuttatásokon. Még a mindig elsőnek felütött névmutatók is csak elvétve villantják fel a nekünk oly kedves és oly tisztelt neveket. Fájdalmas és sértő, mindazonáltal olyan tény ez, amely nem rajtunk múlik, egy történelmi helyzet folyománya, amelyet a történelemnek lesz feladata és tiszte megváltoztatni.

Ennél sokkal elgondolkoztatóbb – s hogy az előbbi szavamnál maradjak, „sértőbb” – az a másik, ezzel párhuzamos tény, amely éppoly szembetűnő azoknak, akik nem sajnálnak tőle némi figyelmet. Azzal a feltűnő jelenséggel állunk szemben, hogy költészetünknek a világirodalomból való kirekesztettsége 575nemcsak a külföldi irodalomban, a hazai irodalmi életben is fennáll. Nemcsak a francia, angol és más irodalomtörténetek vagy esszék hagyják figyelmen kívül a magyar költészetet – a magyar kritikai megnyilatkozások is külön tárgyalják azt, amit világirodalomnak és azt, amit magyar költészetnek tartanak. A dráma és regény vonatkozásában már több szó esett erről, legutóbb Hubay Miklós mutatott rá néhány ezzel kapcsolatos, kirívó jelenségre az írószövetség közgyűlésén. Az a különös helyzet áll fenn, hogy nemcsak Roger Caillois, Hugo Friedrich, Stephan Spender, Octavio Paz vagy Walter Höllerer könyvei – a teljesség minden igénye nélkül sorolva fel olyan munkákat, amelyeket véletlenül módom van ismerni – nem veszik figyelembe a modern költészet tárgyalásánál egyetlen magyar költő nevét vagy művét sem, a világlíra egyes alakjairól, műveiről vagy irányzatairól szóló magyar tanulmányok sem vezetik be tárgyalásukba az analóg hazai jelenségeket; s a magyar költőkről szóló beszámolók, ismertetések vagy kritikák, más oldalról, ugyancsak a legtöbb esetben nélkülözik még a legkínálkozóbb világirodalmi utalásokat vagy összevetéseket is. Mintha a kritikák írói vagy nem ismernék a világirodalmat, vagy a tárgyalandó magyar művet valamilyen merőben más szférában tartanák értékelendőnek. Ennek a gyakorlatnak az egyre hatványozódó összegéből aztán olyan értékelési tévedések és torzulások születnek, amelyek újabb és újabb hamis kiindulópontjaivá lesznek ugyane gyakorlat további folytatásának. Minél tévesebb értékrendet állítunk fel a világirodalmi tényezők figyelmen kívül hagyásával a magyar költészetben, annál nehezebbé és lehetetlenebbé válik e fennálló, hibás értékrendet világirodalmi mércével mérni a továbbiakban. A circulus vitiosus tipikus esetével állunk szemben.


Babits abban az éppen fél évszázada írt nagyszerű tanulmányában, amelyben először és mindmáig sajnálatosképpen utoljára vizsgálta literatúránkat, az ő szavait használom: „világirodalmi szemekkel”, a következő megállapítást teszi: A magyar írói egyéniségek óriási zöme a konzervatív magyarságot, a nemzeti hagyományok folytonosságát képviseli; ezzel szemben a kisebb és – hogy 576így mondjuk – zseniálisabb az újító, európai. Nem szabad továbbfolytatnunk azt a gyakorlatot, amely azóta máig is mintegy líránk kikiáltott „fővonalától” távol eső, elhanyagolható dűlőutaknak minősíti éppen azokat a költői utakat, amelyeknek megvolna a lehetőségük a világot áthálózó, hatalmas országútrendszerekbe belekapcsolódni.

A kritika különös tudathasadásának vagyunk tanúi, amely gondolkodás nélkül elfogadja azt a helyzetet, amelyet külföldi szerzők esetében a magyar nyelv és irodalom nem ismerése indokol, a mi esetünkben azonban semmi sem indokolhat. Annak, hogy a magyar költészet valóban bekapcsolódjék a világirodalomba, szinte első feltétele az, hogy mi magunk a világirodalom részeként kezdjük tárgyalni.

Annál inkább, mert minden arra mutat, hogy az irodalom a maga egészében mindinkább „világirodalommá” válik, a nemzeti irodalmak kora – legalábbis a fejlett országokban – mindinkább átadja helyét a Goethe által kétszáz éve anticipált világirodalmi korszaknak. Lassan nemzeti irodalomként, a nemzet számára szóló irodalomként sem lesz érvényes az, ami világirodalomként nem érvényes. Mellesleg, ez a helyzet, elsősorban nem költészetünk, hanem kritikánk helyzete eredményezi azt is, hogy az olvasóközönség legigényesebb része is bizonyos másodlagos érdeklődéssel fordul a legelsőrendű magyar teljesítmények felé is – mikor sokszor elsődleges érdeklődésével tüntet ki nagyon is másodlagos külföldi termékeket –, azon egyszerű okból, mivel az utóbbiak a mi irodalmunkban is világirodalmi szinten tárgyaltatnak, amazok viszont „csupán” szűkös hazai koordináta-rendszerekben helyeztetnek el.

Zárójelben és félreértések elkerülése végett: az, ami itt a magyar kritika kritikájaként hangzik, nem a kritikusok kritikája akar lenni; épp ellenkezőleg: egész irodalmi életünké. A legtávolabb áll tőlem írók és kritikusok ilyesféle divatos szembeállítása. Sokkal közelebb áll hozzám minden ilyesfajta szembeállítás elleni küzdelem saját munkámban is. Vallom, hogy a kritika – az irodalom egészséges anyagcseréje – nem az arra önmaguk vagy mások által kijelölt személyek kizárólagos feladata, hanem az irodalom egészéé. Sőt vallom, hogy álljon bár a hivatásos kritika bármennyire hivatása magaslatán, a költők, 577regény- és drámaírók kritikai munkássága nélkül semmilyen irodalomban sem töltheti be sikerrel feladatát. Az olyannyira gazdag angol kritikai irodalmat el sem lehetne képzelni olyan költők, mint Eliot, Spender, Auden kritikai tevékenysége nélkül, a franciát az esszéista Valéry, Claudel, Breton, Aragon, Artaud, Emmanuel – vagy a legfiatalabbak közül egy Butor, egy Bonnefoy tanulmányai nélkül; s hogy messzebbre ne menjünk, e század magyar irodalmi megújhodása elképzelhetetlen, ha elvesszük belőle Ady, Babits, Kosztolányi, Kassák, Füst Milán, József Attila kritikai tevékenységét.

Ennyit zárójelben.

Amiről beszélni szerettem volna, annak a lényege az, hogy az az irodalom, amely önmagát nem vizsgálja, újra Babits kifejezését ismételve, „világirodalmi szemmel”, az eljátssza világirodalmi lehetőségeit. Hogy csak egy nagyon is gyakorlati példát említsek. Minden további nélkül világos, hogy az esszé könnyebben, gyorsabban és eredményesebben fordítható, mint a költészet. Hogy lehet az, hogy mikor líránk világirodalmi elhanyagoltsága s ugyanakkor nagy világirodalmi lehetőségei miatt kesergünk, még csak kísérlet sem született nálunk egy olyan könyv megírására, amely kihasználva azt az egyedüli lehetőséget, hogy mi egyforma jól ismerjük vagy ismerhetjük a magyar és az európai lírát, úgy tárgyalná az európai költészetet, hogy elhelyezi benne, s a mi megítélésünk szerinti megfelelő szereppel, a magyar lírát? Egy ilyen könyv könnyen lefordítható, s líránkkal együtt mindjárt líránk fejlődésének sajátos és általánosított szempontjait is bevezetné az európai irodalom vérkörébe. Brandes nélkül valószínűleg Ibsen is sokkal később és nehezebben került volna bele a világirodalomba. S hogy ehhez nálunk nem a brandes-i képesség hiányzik, azt mutatja a világirodalommal foglalkozó, kitűnő tanulmányok egész sora.

Nem egy jel mutat arra, hogy volt történelmi pillanat, amikor a magyar költészet – a kicsinek nevezett népek és nyelvek között megkülönböztetett helyen – beléphetett volna a világirodalom erővonalaiba. Tele van körülötte mágnesességgel a levegő. Ha a világirodalom valóban kialakulóban van, akkor nemcsak a kis népek irodalmának életszükséglete, hogy magába 578ölelje mindazt, ami immanensen valóban világirodalmi jelenség; enélkül nem tudja magát mint világirodalmat megvalósítani. A nagy irodalmak a jelen történelmi pillanatban egyre egybehangzóbban kezdik tudni, hogy tarthatatlan az eddig egymás közt játszott szűk világirodalmi játszma: gőgös zártságuk, soká termékenynek mutatkozott belterjességük az utóbbi időben hirtelen tágulóban és megnyílóban van. A szovjet irodalomnak a kis népek irodalmát magába ölelő fordítói készségét és erőfeszítéseit jól ismerjük. A francia költészet hajlamainak ez irányú változását leginkább éppen a magyar költészet iránti viszonyán mérhetjük le örvendetesen. Egy-két legújabb adat, szinte az utóbbi hetekből, amely erre az ugrásszerű fejlődésre jellemző: a mind szaporodó francia könyvsorozatok, amelyek a külföldi költészet fordítását célozzák, most egészültek ki az eddigi legjelentősebbel: az utóbbi hetekben indult meg a Gallimard-nál a Poésie du monde entier című sorozat, amely szokatlanul magas példányszámban, megkülönböztetett külsővel és a francia versfordítás gyakorlatához képest kivételes művészi törekvésekkel és filológiai apparátussal kezdte munkáját; Angliában megindult a fiatal költőgeneráció egyik legjelentősebb képviselője, Ted Hughes szerkesztésében a „Modern Poetry in Translation” című folyóirat, tudomásom szerint az első e nemben az angol irodalom egész története folyamán.

Mindebben alapvetően új a költészet fordításának lassú átvándorlása a filológusok és egyetemi férfiak kezéből az aktív költők feladatkörébe; oly módon, ahogy ez a kisebb népek irodalmában, mindenekelőtt a magyaréban, már régtől fogva megvalósult. Nem egyebet mutat ez, mint hogy a nagy irodalmak számára az idegen költészetnek nemcsak passzív megismerése, de saját magukká való átlényegítése éppoly belső szükségletté válik, mint vált már régen a kis irodalmaknak. Azzá a szükséggé, amely a sokáig elmaradottabb magyar költészet belső törvényeként régóta működik, és létrehozta egyik büszkeségünket, a páratlan magyar versfordítói irodalmat.

Ez a szükséglet pedig éppen az, amit a fentebbiekben hirtelenében úgy próbáltam meghatározni, mint a világirodalommá válás feladatát. A kapuk tehát felénk nyílnak a világban. Itt a 579történelmi pillanat arra, hogy a mi ajtaink se csak befelé nyíljanak, mint tették eddig, irodalmunk kezdete óta mindig, hanem kifelé is. Hogy ne csak be-, hanem kilépni is lehessen rajtuk.


Ha már büszkeséggel említettem a csak büszkén említhető magyar versfordítás-irodalmat, lévén ez is mai vitánk egyik kérdése, hadd említsem ezzel kapcsolatban egy talán első pillanatra népszerűtlennek látszó észrevételemet, amely régóta érlelődik bennem, anélkül, hogy eddig minden konzekvenciájával végig tudtam volna gondolni. Legfeljebb érinteni tudtam egyszer Nemes Nagy Ágnes kitűnő műfordítás-gyűjteményéről szólván. Ehhez szeretnék egyet-mást hozzáfűzni.

Közhely, hogy versfordításunk kialakult elmélete és gyakorlata a legfejlettebbek egyike az európai irodalmakban, csodálatos eredményeket tudhat magáénak, amelyeket legnagyobb költőink munkássága teremtett. Ezek az eredmények, amelyek a múlt század közepe óta a legnagyobbak erőfeszítéseiként jöttek létre, ma már szinte minden erőfeszítés nélkül sokak, egymást váltó, egyre népesebb műfordító-generációk közös kincsévé váltak. Hadd idézzek még egyszer Babits már említett tanulmányából: …a magyar nyelv valóban a világirodalom minden zenéjének leghívebb letéteményese, legméltóbb edénye lehet, verselésünk valóságos antológiája a nyelvzenének, s irodalmunk egyetlen az európai irodalmak közül, melyben a világirodalom formai eredményei összegyűjthetők és áttekinthetők lennének valamely kiváló nyelvművész vagy nagystílű műfordító által.

Amit Babits e sorokban kilátásba helyezett, máig nem is egy nagystílű műfordító, de a nagystílű műfordítók több generációjának munkássága által, kezdve mindenekelőtt magáén Babitsén, talán még az ő várakozását is meghaladóan megvalósult. Megvalósult, és úgy érzem, anélkül hogy magunk is észrevennénk, egy kicsit túl is élte önmagát; valóságos és páratlan eredményeiben s azoknak állandó, már-már szinte problémamentes „újratermelésében” alig vett, alig vesz tudomást az új s némiképp – ha nem gyökeresen – megváltozott feladatokról. Akkor alakult ki, mikor az európai líra a formai tobzódás tetőfokán állott, amikor a romantika és a szimbolizmus idején eljutott a 580bonyolult verszene netovábbjáig. Példátlan nyelvi bravúrok egész sorozatában építette újjá magyarul ezeket a zengő katedrálisokat. Valóban egyetlen olyan edény – vagy egyike a nagyon keveseknek –, amelyben a világköltészet formai eredményei a legmagasabb fokon összegyűjthetők és élvezhetők lettek. Csakhogy közben e káprázatos formai újjáteremtő erő alól lassan kicsúszni kezdett a talaj; az európai líra lassan lebontotta zengő építményeit, s egészen másokkal kezdte helyettesíteni. Az európai líra ma – s ez a „ma” már egy hosszú történelmi pillanat óta folyamatosan tart, szinte Rimbaud óta – önmaga teljes lerombolásának és újjáépítésének szakaszát éli. A mi műfordításunk szédületes formai vívmányai és mindenre képes eszközei alól kifogyóban a megmunkálandó anyag. A formai bravúrok szükségtelenné váltak a modern költészet legtöbb lényeges produkciójának fordításában. Egészen új, más nyelvi és értelmezésbeli eszközökre van, lenne szükség. De nagyon nehéz lemondani arról a beidegzett, akrobatikus ügyességről, amelyet nemzedékek fáradságos munkája gyakorolt be, s amelyről ráadásul még büszkén és joggal vallottuk is, hogy egyedülálló kincsünk és képességünk. A magyar műfordítók így – s éppen a legnagyszerűbbek, akik e közös képességeket legmagasabb szinten birtokolják – egyre kevésbé nyúlnak a világ költészetének legújabb és legmodernebb anyagához, mert azon legfőbb képességeik nem gyakorolhatók. Hangsúlyra és időmértékre, a kettő mindenfajta vegyítésére készségesen hajló ritmusérzékünk, a legtisztább rímre és a legoldottabb asszonáncra, a mindig új, meglepő összecsengéseket eredményező, bonyolult, összetett rímekre egyaránt készenlétben álló technikánk egyszerre használhatatlanná válik ott, ahol sem a hangsúly, sem az időmérték nem működik többé, ahol a vers a rímnél rejtettebb nyelvi szerkesztőelemek nehezebben érzékelhető belső vázaira feszül.

Ha a francia költők az utóbbi időkben oly nagy és sikeres erőfeszítéseket tesznek a számukra szokatlan, formahű fordítás meghonosítására – többek között éppen azért, hogy a mi többségében még hagyományos formájú költészetünk adekvát fordításához eszközöket teremtsenek –, a mi, időszerű feladatunk bizonyára az, hogy le tudjunk mondani egyes esetekben bravú581ros eredményeinkről és eredményeink bravúrjairól, amelyek a modern költészet egy nagy részének megközelítésére többé nem használhatók. Az a feladat, hogy immár ne csak a mi eszközeinknek megfelelő, ahhoz alkalmazkodó idegen műveket fordítsunk le, hanem, a fiatal francia költő, Michel Deguy találó meghatározása szerint, magunkat fordítsuk egy más műalkotás nyelve és szelleme felé, s erre teremtsünk új eszközöket.


Egy fél század telt el azóta, hogy Babits „világirodalmi szemekkel” próbálta megvizsgálni literatúránkat, végigtekintve ebből a szempontból a magyar irodalom egész történetét. Az ő eme nagyszerű erőfeszítése azóta sem igen talált követésre. Holott az azóta eltelt fél század minden kétséget kizáróan a magyar költészetnek egyik legnagyobb s „világirodalmi szemmel” leginkább szemlélhető időszakává vált. Azok a „végtelen kilátások”, amelyekre tanulmánya utolsó szavaiban Babits rálátott, nem bizonyultak egészen hiú reményeknek, ha eddig nem is teljesedtek be egészen. Felmérésük azonban ma is még alig a kezdet kezdetén tart. Holott beteljesedésüknek egyik legfőbb feltétele éppen e felmérés lenne. Azért gyűltünk ma össze, hogy együttes erővel legalább hozzálássunk.

[1966]
582
Bevezetésvázlat a mai magyar költészetbe

Itt is szükségesnek tartom megismételni azt a jegyzetet, amelynek kíséretében e tanulmány az Új Írás 1966 augusztusi számában megjelent:

Az alább következő dolgozat a New Hungarian Quarterly felkérésére készült; a magyar költészettel még felületesen sem ismerős olvasó számára: így óhatatlanul sok olyat tartalmaz, ami a magyar olvasó számára nagyon is ismert. De a magyar költészet oly csekély visszhangot ver saját falain kívül; talán még az is tanulságos lehet, hogyan próbálgatjuk olykor belülről szólongatni ezt a visszhangot. S különösképpen a valamely tárgyban teljességgel járatlan olvasót s a benne nagyon is járatosat, úgy látszik, hasonló módon tehetjük érdekeltté: ha tudnivalók helyett inkább gondolkodnivalókat tárunk elébe, saját problémáinkhoz kérjük közreműködését.

Ezért döntöttem az Új Írás szerkesztőségével egyetértve úgy, hogy magyarul is közreadom ezt az írást. S amit benne mégis túlontúl ismertnek vagy elnagyoltnak érezne, azért elnézést kérek az olvasótól. S megértést a cikkemben említett vagy említetlenül maradt költőktől, akiknek sorát a cikkemet követően közölt kis antológia összeállításának véletlenei is meghatározták.

Eliot válogatott versei ezidén megjelent magyar fordításának utószava tetszetős és meggyőző párhuzamot von a legnagyobb hatású modern angol költő s a század egyik legjelentősebb magyar költője, Babits Mihály között, aki a második világháború előtti magyar költészetben éppoly kulcshelyzetet foglal el, mint Eliot foglalt el az angolban haláláig. A párhuzamot nem lenne nehéz más példákon is megkísérelni. Szabó Lőrinc ideges intellektualizmusa, ritmusának fémes staccatói, indulásának lázadó lendülete és késői korszakának keserű klasszicizmusa nem sokban tér el kortársa, W. H. Auden pályájának görbéjétől. A mai fiatalok legmarkánsabb irányának képviselői nem ok nélkül hivatkoznak maguk is többször, különféle formákban, Dylan Thomasra: Juhász Ferencet, egy kis írásának tanúsága szerint – mely jól mutatja versben és prózában egyaránt eksztatikus modorát – angliai utazása során alig érdekelte más, mint az épp 583akkortájt tragikus véget ért angol költőtárs nyomának még fénylő csillagpora London utcáin; Nagy László pedig nemcsak tündéri cikázású nyelvét kölcsönözte Dylan Thomas fordításához, hanem éppoly zsúfolt képzeletű hidegtűjét is, hogy felidézze Dylan Thomas arcvonásait, s illusztrációkban kövesse egy-egy versének arabeszkjeit.

Ezt az összehasonlító irodalmi kirakójátékot könnyűszerrel lehetne folytatni. S nem is lenne merőben hiábavaló vagy félrevezető. Mindjárt képszerűen, tehát legkönnyebben felfoghatóan mutatná, hogy ez a semmilyen nagy európai nyelvhez nem rokonítható idiómájú közép-európai költészet minden erőszak nélkül bevonható az autochton európai nyelvek költészetének erővonalaiba, az angoléba éppúgy, mint más esetben az oroszéba vagy franciáéba – s e látszattal nem is vezetné félre az olvasót. Ámde óhatatlanul azt a benyomást is keltené, hogy ez az Európában viszonylag későn (a X. században) megtelepedett nép, amely hallatlan történelmi erőfeszítéssel őrizte meg és fejlesztette máig egyenrangú európai kifejezőeszközzé magányos nyelvét, a végső soron mind testvéri származatú európai nyelvek veszedelmes keresztezőjén, költészetében csak lenyomatát adja az európai költészet eredeti fejlődésének – s ezzel az olvasót már kétszeresen is tévedésben hagyná. Mert a valóság az, hogy a magyar költészet, mindabban, amit ma ismerünk belőle, teljességgel Európában született és európai jelenség, ámde mindig s éppen legjava áramlataiban magával sodor valami Európán kívülit – vagy ahogy a kérdés egyik legszélesebb látókörű hazai feszegetője szereti nevezni, valami „Európa-alatti”-t –, valamit mindenestül elveszett, illetve csak a szájhagyományban s magában a nyelv rejtett rétegeiben őrzött eredetéből. S ha igaz is, hogy – több-kevesebb késéssel – mindig az európai szellem ösztönzése bírta szólásra, igaz az is, hogy mindig a maga benső kérdéseire keresett feleletet.


A tetszetős és könnyebb út helyett tehát a nehezebbet kell választanunk – még egy ilyen vázlatos bevezetésben is, amely éppen csak megbarátkoztatni kívánja az olvasót a problémákkal, legkevésbé sem kielégíteni minden kíváncsiságát. S az azo584nosságon belül a különbségekre hívni fel a figyelmet. Aki arra vállalkozik, hogy az angol olvasónak akár csak futó betekintést nyújtson az utolsó évtizedek magyar költészetébe, sem magát nem foszthatja meg, sem olvasóit nem kímélheti meg attól, hogy meg ne ossza velük e feladat nehézségeit. Még akkor sem, ha ily módon tán végül nem is adhat sokkal többet, mint épp e nehézségek vázlatos ismeretét.

Közülük az első és legfontosabb, hogy a magyar költészetnek nemcsak az a szaka ismeretlen a nyugat-európai s kiváltképp az angol olvasó előtt, amelyről itt szólni kell, hanem hét évszázados fejlődésének szinte teljes egésze. Nemcsak, mondjuk, a mai magyar vers kezelésének verhetetlen all round atlétája, Weöres Sándor, hanem az az Arany János is, akinek nyelvi bravúrjait ő egy neki szentelt, különös versciklusában oly elegáns mélységgel utánacsinálja; nemcsak Illyés Gyula, a nemzeti költő kivesző fajtájának talán egyik utolsó inkarnációja Európában, hanem jószerivel még közvetlen őse, az a Petőfi Sándor is, akinek pedig, ha igazi műve nem is, legendája mégiscsak átsuhant egy pillanatra Európán, a múlt század második felében.

Stephen Spender Poetry since 1939 című kis könyvének (published for the British Council by Longmans Green & Co, London 1946) első mondataiban így indokolja meg tárgyválasztását: A háború alatt a világ minden országa többé-kevésbé teljesen el volt rekesztve a világ minden más országától… Ez a könyv egyszerűen azért íródott, hogy választ adjon arra a kérdésre: Milyen verseket írtak 1939 és 1947 között Angliában? Fontos kérdés, amely válaszra vár, minthogy sokan vannak, akiknek maguknak nem nyílt alkalmuk választ találni rá. Nos, a mi esetünkben a magyarul nem tudók nemcsak arra nem találhattak választ saját maguk, hogy milyen versek íródtak Magyarországon, ilyen meg ilyen évek alatt – ezúttal: a második világháború óta s különösen az utolsó évtizedben –, hanem arra sem, hogy milyen versek íródtak 1190 (az első ismert magyar nyelvű költemény, a Mária-siralom születésének éve) és 1966 között. A költészet országa a nyelv. A magyar nyelv „országa” pedig nemcsak a háborúk idejére, de békében is mintha állandó külön ostromzárral lett volna elrekesztve a legtöbb európai nyelvtől. Márpedig minden költészet mindig 585magában hordozza egész történetét, a nyelv mindig összes geológiai és archeológiai rétegeivel van jelen a költészetben. Az emberek szolgálatukba állítják a nyelvet – írja a modern költészetről szóló kitűnő könyvében Octavio Paz –, a költő azonban a nyelv szolgálatába áll. Minden költőnek kéretlenül is állandó társszerzője minden, amit az ő nyelvén addig írtak. Illyés késői – vagyis: mai – korszakának legszebb költeményei – határozott utalás vagy kölcsönzés nélkül is – magukhoz vonzzák Vörösmarty legszebb sorainak felhangjait mindazok számára, akiknek füle a magyar nyelv hallótávolában van. Weöres Sándor varázspálcája egy-egy villanásával a magyar költészet legeltemetettebb formaalakzatainak kísérteteit idézi föl. S alig van közöttünk olyan, akinek egy-egy versperiódusa ne József Attila valamelyik metaforáját rejtené magában láthatatlan kiindulópontként. Kell-e minden költészet e belső törvényét bővebben bizonygatni éppen Eliot honfitársai előtt?

A magyar költészet bizonyos érthető sértettséggel él és dolgozik Európa közepén; amiért, Európa közepén élve, oly kevéssé áramolhatott át az európai költészet vérkeringésébe. Ez is egyik letagadhatatlan sajátossága. Ám e sebzettség nem dacos elfordulást vagy önkínzó visszautasítást váltott ki belőle, amely egyben tragikusan önmaga megtagadását is jelentette volna; bár ilyen tendenciák mindig is felmerültek szellemi életünkben, s olykor, retrográd és reakciós politikai áramlatokkal kezet fogva, ideig-óráig uralkodóvá is látszottak válni; s ez nem idegeníthető el költészetünk közérzetétől. Az angol s általában a nyugat-európai olvasó előtt úgyszólván meg se magyarázhatók annak a szellemi eróziónak a húzóerői, amely a két háború között már-már áthághatatlan szakadékot vágott irodalmunknak éppen legjobbjai közé. A „népiesek” és „urbánusok” – érthetőbben: paraszti és városi élményvilágúak – között húzódó emez árkot a későbbi demokratikus fejlődés sem tudta úgy betemetni, hogy újra meg újra ne bukkanna fel máig is, alattomos repedésekben, amelyek folytonosan ingatják a talajt az egészséges szellemi fejlődés alatt. Vannak – ma is – olyan, nem is jelentéktelen, szellemeink, akik pótolhatatlan hiánynak érzik a lírikusoknál a paraszti természetélmény hiányát. Talán onnan is eredhet ez az egyre idejétmúltabb ragaszkodás a föld élményé586hez, hogy hazánk egyike Európa – sőt a földkerekség – azon kisszámú országainak, amelyeknek nincs tengerük. A tenger ősidőktől fogva városi kultúrát teremt a határtalan természet partján – a tengertelenségből, úgy látszik, azt a tévhitet meríti az ember, hogy kultúra csak paraszti létezik; úgy is, hogy szenved ettől, úgy is, hogy hivalkodik vele. Az európai kultúrának ezt az ősi értékmegállapítását: „legjobb a víz”, ezek a népek a „legjobb a föld” illúziójával cserélik fel. Mégis, mindig érezve a hiányt, a tenger iránti sóvárgást, amelynek témájára nem egy híres magyar vers is íródott.

Annál nagyobb tisztessége a magyar költészetnek, hogy mindezek ellenére nagylelkűséggel tudott válaszolni az őt fogadó európai szűkkeblűségre. Kezdettől fogva kirekesztetten Európa költészetének termékeny cseréjéből, kezdettől fogva önerejéből megteremtette maga körül az európai költészet termékeny légkörét. Méltán büszkén emlegetett versfordítás-irodalmunkban maga mellé emelte versenytársul mindazokat a költészeteket, amelyek nem vagy alig viszonozták e nemes gesztusát. Igaz, mint minden nemes gesztus, ez sem csupán önfeláldozó, önfenntartó is volt egyben. Nemcsak a verseny elől való ki nem térés büszkesége, a verseny szükséges vállalásának tudata is táplálta.

Egyszerűbben szólva: a magyar költészetnek mindmáig még legnagyobb művei közül is elenyészően csekély olvasható idegen nyelveken (még kevesebb olvasható méltó fordításban, s annál is kevesebb talált értékéhez méltó fogadtatásra), ugyanakkor az európai költészet csaknem egészében olvasható magyarul, többségében az eredetivel egyenrangú, a nemzeti kultúra és költészet szerves részévé vált fordításban.


Az idegen költészetek asszimilálását a reneszánsz európai költője a maga gátlástalan, magabiztos és a schilleri értelemben „naiv” módján úgy hajtotta végre, hogy saját költészetébe gyanútlanul és aggály nélkül áthasonította azt, ami az idegen versben forma és érzület tekintetében megérintette. Petrarcát kezdetben nem „fordították” franciára, angolra vagy spanyolra, hanem sajátjukként újraköltve, kialakították belőle az újkori francia, angol, spanyol költészetet. A humanista művelődés 587igény fejlődésével, a filológia és irodalomtörténet kialakulásával a költői mű elidegeníthetetlenségének fokozódó tudatával a költők már nem szakíthattak ilyen paradicsomi szabadsággal egymás – vagyis: az oszthatatlan és egyetemes költészet – fájáról. A fordítás egyre inkább a szolid ismertetés, kutatás és ismeretterjesztés tudós munkájává alakult, s észrevétlenül át is került a tudomány művelőinek kezébe, ahonnan a későbbiekben csak egy-egy kivételes alkalom juttatta vissza a költők asztalára. Pope Homérosza, Baudelaire Poe-ja, Stefan George teljes Dantéja vagy a legújabb angol költészetben Eliot híres Saint-John Perse fordítása, Day Lewis Vergiliusa csak egy-egy kivételes, ünnepi vállalkozás, egy-egy ritka szellemi találkozó pecsétje. A magyar versfordítás ezzel szemben ilyen ünnepi találkozók szakadatlan sorozata. Elméletében és gyakorlatában egyedülálló módon egyesíti a reneszánsz költő s az újabbkori filológus módszerét; legjobb költőink eredeti költészetük teljes fegyverzetében, de a filológia modern követelményeinek lovagszabályai szerint ültették a magyar költészet asztalához az európai költészet legjavát. Így alakult ki irodalmunknak az a megszakítatlanul élő hagyománya, amely a fordítást legjelentősebb költőink életművének szerves részévé, mintegy sajátos költői „műfajjá” avatja. Ennek a műfajnak kifejezője az a más irodalmakban alig fellelhető könyvtípus, amely nem egy-egy idegen költő neve alá foglalja a lefordított költeményeket, hanem egy-egy költő-fordító összegyűjtött versfordításainak antológiáját adja az olvasó kezébe, mutatva, hogy e költemények legalább annyira hozzátartoznak az ő életművéhez, mint amennyire megmaradnak az eredeti szerzők alkotásának.


A magyar költészet e sajátos műfajához segítségül és lehetőségül kapta nyelvét, éppen ezt a különös, nem európai idiómát, amelyről csak a XVIII. század vége felé kezdték sejteni, hogy a finnugor nyelvcsaládhoz tartozván, néhány rokona Európában is van: a finn, az észt és a lapp. Paradox módon, ez a magányos nyelv, amelynek ősi verselésmódja az európai prozódiák egyikéhez sem hasonlatos, minden európai versforma adaptálására könnyűszerrel kínálja magát, azokéra is, amelyeket a mai 588európai nyelvek legtöbbje már képtelen megvalósítani. Mikor a XVI. században a francia reneszánsz tudós költője, Antoine de Baïf makacsul sikertelennek bizonyuló kísérleteket tesz a hexameter meghonosítására, az első magyar disztichonokban írt vers már magától értetődő természetességgel hajlik az időmérték ütemére. Különösképpen, a német s később az orosz mellett, ez a latintól legtávolabb eső magyar nyelv lesz az, amelyen az Odüsszeia hexameterei, Szapphó sajátos strófaszerkezete, Szophoklész jambikus triméterei vagy akár legbonyolultabb skandálású kardalai, Ovidius táncos disztichonjai mind teljes természetességgel szólalnak meg, megőrizve közben a maguk eredendő természetét.

S ezzel párhuzamosan az antik mérték bevonul a magyar költészet standard versformái közé, s a XVIII. század végén és a múlt század elején a magyar irodalmi megújhódás két fő szakaszának, a nyelvújításnak és a reformkornak szinte uralkodó költői stílusává válik. Olyannyira átjárta a magyar költői nyelv egész belső érrendszerét, hogy még a magyar szabadvers megteremtőinek és első mestereinek – Füst Milánnak, Gellért Oszkárnak, Illyésnek és másoknak – sorain is áthallatszik, mint valami extrasystolés aritmia. Babits egyik legszebb, méltán híres darabjának hallatlan belső izgalmát épp az az állandóan érzékelhető ritmikai feszültség adja, amivel a mintául választott hexameter sémájából szándékosan kizökken, hasonlóan a kubista festészet amaz eljárásához, amely a színfoltot és a kontúrt szándékosan elmozdítja egymáshoz képest.

S a fasizmus és a háború éveiben az antik mértékes vers a tiltakozás formáját öltve éled újjá. Egész költői pályák indulnak ekkor – s maradnak később is – bűvöletében, mint például Devecseri Gáboré. S a mártírhalált halt Radnóti Miklós, századunk modern poklának legmélyebb bugyrában újra éppen a hexameterhez fordul, síron túli üzeneteinek szárnyra bocsátásához. A tömegsír szélén a megszentelt, ősi európai mérték önmagában költői tartalommá válik: fellebbezéssé az igazi Európa szelleméhez. Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is? – ezt a hibátlan vergiliusi lejtésű hexameterbe rejtett kérdést 1944 júliusában a magyaron kívül egyetlen más európai nyelv költője sem kiálthatta volna bele a körötte süvöltő szélbe, 589egyikén se azoknak a számos helyeknek, ahol pedig ugyanúgy, mint itt, „Zagubica felett”,

rémhirek és férgek közt élt… francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben.

Modern költészetünknek ez az egyik remeke akaratlanul is pontos képe a magyar költészet helyzetének Európában: hogy sokszor épp azáltal üt el amattól, amiben legmélyebben magáévá tette annak ősi hagyományait. A magyar líra egyik nagy tragédiája az – írja kitűnő tanulmányában fiatal kritikusunk, Ungvári Tamás –, hogy szinte nemzeti jellege az európaiság. A sors – amelynek Radnóti verse közvetlen kifejezője – s az érzület azonos, itt talán azonosabb, mint bármikor máskor, a leigázott Európa megannyi költőjének (és népének) sorsával – a hangvétel azonban, a metamorfózis, amelyben a sors költészetté lényegül, mindannyiétól eltér. Mikor legutóbb a szerkesztésemben megjelenő Arión című, több nyelvű költői almanach számára Keith Botsford barátian vállalkozott e költemény fordítására, külön stúdiumokat kellett folytatnia egy tulajdonképpen csak virtuálisan és kivételképpen létező angol hexameteres forma szabályainak és használatának kipuhatolására.

Ezen az egyetlen sok-fénytörésű példa-kristályon, úgy érzem, egy s más megvillan abból, ami a magyar költészet eddigi ismertségének szűkösségét s megismerésének és megismertetésének nehézségeit okozza.

Mert mélységesen igaza van Aragonnak, mikor egy helyütt azt írja, hogy minden költészet története voltaképpen azonos technikájának történetével. Csak még egy példát. Már a XVI. századnak van egy magyar lírai költője, Shakespeare és Ronsard idősebb kortársa, aki a kor legjobbjai mellett említhető. Balassi Bálint a világi szerelem jogát követeli, igazi reneszánsz bájjal és reneszánsz szókimondással, női nevek alá foglalt ciklusokban, mint Ronsard, s helyenkint olyan vallomásos erővel, mint Shakespeare. Ám e versek prozódiája – saját maga által alkotott s megannyi magyar és idegen dallamhoz idomított sorfaja és strófaszerkezete – teljességgel az ősi magyar hangsúlyos verselés alapelvein épül fel, amelyek semmiben sem találkoz590nak a nyugat- (vagy akár kelet-) európai vers akkor kialakuló s hamar uralkodóvá váló formáihoz. E formák közül a korra legjellemzőbb, a szonett viszont Magyarországon csak a XVIII. század legvégén tűnik fel, hogy aztán a XIX. század romantikus fejlődése során – mint az egész európai romantikában – mindjárt el is tűnjön, s csak e század elején, a magyar költészetet megújító nemzedék kezén merül fel újra, mint specifikusan modern forma, a magyar költészet korszerűsítő kitágításának eszköze. Így áll elő az a helyzet, hogy a magyar költészetben a szonett elsőrendűen huszadik századi és modern hangulatot hordoz, a szonettciklusra pedig, amely az európai XVI. századnak talán legjellemzőbb, nagy lírai műfaja, az első jelentős magyar példát Szabó Lőrinc 1957-ben (!) íródott Huszonhatodik éve szolgáltatja.

Ez a jelenség magyarázza a kötött formák szívósabb életét is a mai magyar költészetben. Mert ezeknek a formáknak egy része nálunk újabb keletű, mint másutt, kevésbé elhasznált és kiaknázott. Mi több, miután ezek a formák az úgynevezett ősi magyar verselés, a hagyományos hangsúlyos prozódia fokozatos felváltásával honosodtak meg, mai használatukba, hangulatukba és funkciójukba belejátszik egy olyasfajta modern szakítás is a történelmileg kialakult költői hagyományokkal, amely a francia, angol vagy olasz költészetben a szabad vers térhódítását vagy éppen egyeduralmát hozta létre. Csakhogy ez a jellegük éppen az, amit a fordítás nem adhat vissza. Ez is egyik oka annak, hogy sokszor éppen legújítóbb költőink hatnak az idegen fül számára fordításban mereven hagyományosnak, „klasszicizálónak”.


A műfajok a szükséglet és lehetőség gyermekei. Minden társadalomban s minden korban az irodalomnak azok a műfajai jönnek létre és válnak életképessé, amelyeket benső szükség fogan, s az adott lehetőségek engednek kihordani. A magyar versfordítás – láttuk – a magyar költészet s az egész magyar művelődés létszükségletéből jött létre, s a nyelv sajátos adottságai teremtettek neki életlehetőséget. Ugyanakkor a magyar dráma és magyar próza, kivált pedig a filozófia és kritikai iro591dalom fejlődését a történelmi adottságok – itt még csak nem is érinthető okokból – mindig megakasztották. Az irodalomtörténetek egybehangzó ítélete szerint a magyar irodalom uralkodó műfaja minden korszakában, a legutóbbi időkig, a líra volt. Ez a sajátos monopolhelyzet egy másik olyan sajátossága költészetünknek, amely – az adott körülmények szerint – éppúgy alkalmas arra, hogy elidegenítse, mint arra, hogy érdekessé tegye a külföldi olvasó előtt. Mindenesetre, költőink javát – a maiakét is – gazdagabbá, bár kissé nehézkesebbé is teszi, hogy a műfajukra mértnél nagyobb nemzeti és irodalmi feladat súlyát kell hordozniuk. Tout finit par la chanson – hangzik a csúfondáros francia mondás. Nálunk valóban minden, a dráma, sőt a politikai gondolat is a lírába torkollik, s abból is indul ki. Más műfajok minden lefojtott ereje a lírában robban. Ugyanígy vagy éppen fordított, előjellel, nem ritka eset ez más irodalmak egy-egy korszakában sem; de sehol nem mutat olyan állandóságot, mint a magyar lírában. A lírátlan francia siècle d’or minden lírai nedvét például a kor uralkodó műfaja, a dráma szívta magába. Olyannyira, hogy Racine – semmiképp sem számban és értékben egyaránt jelentéktelen zsoltárai, hanem éppen drámái alapján – máig az egyik legnagyobb francia költőnek számíthat. A magyar líra is sok mindent kénytelen magába olvasztani, amit az angol vagy a francia, vagy orosz irodalomban a regény, a dráma, az esszé vagy éppen a filozófia és a politika tudománya kristályosít ki. Esztétikai közhely, hogy versbe az való, amit prózában nem lehet elmondani; de egy irodalom konkrét fejlődésén belül az is „versbe valóvá” válhat, amit prózában folyamatosan elmulasztanak elmondani. Ez a helyzet a magyar költészetnek kiemelt fontosságot ad a nemzeti életben, ugyanakkor olyan terhet is ró rá, amely alatt sokszor meggörnyed a líra eredendő rendeltetése. Talán sehol annyi vezércikket nem írtak versben – s jó minőségű versben! –, mint magyarul; kivált ott nem, ahol jó minőségű – s a kellő „költői” töltést sem nélkülöző – vezércikkek íródnak prózában. Sehol annyi jelentős közérdekű – de nem mindig elsőrendűen költői „érdekű” – gondolat nem választja magának a verses formát, mint itt. A magyar költészet egészére, beleértve még legjavát is, azt lehet mondani, hogy több romlandó, bizonyos 592szemszögből nézve „idegennek” tartható anyagot sodor magával, mint üdvös volna. Gyakrabban érintkezik a publicisztikával, s a kritika egyes megnyilvánulásai e gyengeségből készek még erényt is faragni. Költészetünknek ez a jellegzetessége is alkalmas arra, hogy a „poésie pure” vagy a költészet belső magvára csupaszodó, egyre absztraktabb törekvések idején eltávolítsa az idegen olvasótól – de alkalmas lehet arra is, hogy talán egészséges impulzusokat adjon a nyugati lírában költő és közönség folytonos rövidzárlatokkal küszködő áramkörének helyreállításához.

Líránknak ez egyszerre kivételezett és magára hagyott helyzetét ellentmondások sokszoros hálózata szövi be. A filozófiai irodalom szegényessége folytán, a már említett módon, szinte minden intellektuális törekvés a lírába koncentrálódik. A filozófiai tevékenység hiánya viszont állandó gátja annak, hogy e költészetünkben felhalmozott gondolati kincs érzékeny kritikai mérleget és fogalmi feldolgozást nyerjen. Teljesen aláírhatjuk, mint egész irodalmunk egy fontos problémájának látleletét, amit Németh László legutóbb egy, a mienkhez hasonló célkitűzésű tanulmányában egy olasz olvasónőjéhez intézve mond: Ha jobban megismeri majd irodalmunkat, el fog ámulni, hány nagy költőnk, írónk támadt és virágzott az elmúlt fél évszázadban, de ha azt vizsgálja majd, hány van kritikailag megnyugtató módon feldolgozva, alig egy-kettőt talál: a termelés gazdagsága furcsa ellentétben áll az asszimilálás, a tudatosítás restségével. E helyzet óhatatlanul abba a hibás körbe zárul, amelyből a legutóbbi idők erőfeszítéseinek sem sikerült még utat találniuk: az, hogy költészetünk története folyamán még sohasem került arra a mérlegre, amelyen a mutatót nem az anyanyelvi érzékenység billenti erre vagy arra, a magunk érzékenységét is eltompítja értékeinkkel és jelenségeinkkel szemben; s az a bizonytalanság, ami ennélfogva legfőbb értékeink felmérésében itthon megnyilvánul, további akadálya annak, hogy ezek az értékek igazi valójukban jelenjenek meg nyelvük és országuk határain kívül.

Lehetséges tehát, hogy egész klasszikus költészetünk már csak kialudt vulkánok vonulata marad a világirodalom számára: végleg lekésett arról, hogy azzal a tűzzel csapjon át a láthatáron, ahogy talán – szerencsésebb körülmények között – működése 593idején vagy kevéssel utána még tehette volna. Lehetséges, hogy Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Arany, sőt Petőfi, Ady továbbra is csak a mi kincsünk lesz: becsületszóra elhitt kincs, koldus gúnyájának zsebében rejlő drágakő; bár arra is vannak jelek, mintha még itt is érhetnének váratlan meglepetések. Századunk költészete azonban méltán remélheti, hogy visszamenőleg elégtételt adhat a világirodalomból kiszorult őseinek, s önmagával együtt – közvetve – nekik is jelenlétet teremt a világban.


E remény ígéretét a minden oldalról megélénkülő érdeklődés s ennek nem is jelentéktelen első eredményei jelentik; magyarázatát pedig a magyar költészetnek fentebb vázolt vonásaiban s korunk költészetének általános fejlődésében kell keresnünk.

A legutóbbi idők irodalomtörténetírása új fogalmat volt kénytelen bevezetni; tipikusan világirodalmi fogalmat: az elkésettségét. Két nagy prózairodalom – az orosz és az amerikai – s egy nagy drámairodalom, a skandináv tört be a világirodalomba olyan vehemenciával, amelyet csak a fáziskülönbség termelte energiák analógiájával lehetett megmagyarázni. Az élőlényeket fejlődési rendellenességeik vagy hiányaik olykor olyan erőkifejtésekre sarkallják – s éppen a hiány helyén –, amelyek azt nemcsak pótolni, de túlszárnyalni is képesek. A magyar költészetben – ha talán kisebb arányokban is – valami ilyesfajta lendület van kialakulóban: később érte el az európai költészet nem egy fontos, modern szakaszát, de más körülmények között is, s ezáltal sajátos, új tartalommal telítette őket; s e lázas erőfeszítés, amely századunk magyar művészetét Európa beérésére sarkallta, eggyéfonódik egy másfajta, nagyon is korszerű erőfeszítéssel, amely azt szerencsésen egészíti ki.

Századunk lírájának – mint egész művészetének – egyik kulcskérdése: hogy léphet túl önmagán? Fejlődésének ismert amőbamozgásával, az afrikai plasztikától az amerikai dzsesszig, a precolombiánus folklórtól a zenbuddhizmusig, minden tőle idegennek a bekebelezésére tör. A magyar művészet ezekhez a szomjan áhított, „ősi” forrásokhoz, ezekhez az Európa alatt csordogáló, híves patakokhoz közvetlenebb módon jutott hozzá: azzal, hogy egyszerűen önmaga alá ásott; csak éppen néhány 594zseniális mélyfúrást kellett eszközölnie, egy-két megrögzött kő elhengerítéséhez feszítenie vállát.

E kétirányú belső mozgás összefonódása hozta létre azt, ami a XX. századi magyar művészetben a legsajátosabb, ami méltán tarthat igényt a világ figyelmére, s egy-két esetben már maga felé is fordította ezt a figyelmet. Elsősorban két rendhagyó nagyságrendű csillagzattal.

Bartók Béla és József Attila mintha a magyar népmese hétmérföldes csizmájával hozott volna be évszázados elmaradottságokat, s jutott volna el ugyancsak a mesének Óperenciás-tengeréig.

A köztük levő megannyi különbségen kívül – egyik az antifasiszta polgári humanizmus Thomas Mann-i talaján, másik a forradalmi ideológiával összeforrott proletariátus képviselőjeként magasodik fel –, közös bennük a hármas tényező: a magyar elkésettség legyűrésére fordított erőfeszítés, az elsüllyedt ősi magyar dallam-, ritmus- és jelképvilág felfedezése s az összefonódás a kor leghaladóbb európai művészi és társadalmi törekvéseivel. A ma szellemi életében mindkettő túlnő életműve összegén s még az emberi magatartás nagyságán is – komplex szellemi erőfeszítéseikben valami ennél is több testesül meg számunkra: maguk a magyar művészet megnagyobbodott lehetőségei. A mai magyar költészet valódi ars poeticája leginkább e két nagy elődhöz írt költemények gyűjteményében állna előttünk. Mintha valamiképpen minden magyar költő e két mesterhez fűződő viszonyában tudná meghatározni igazi helyét és rendeltetését. Hozzájuk igazodunk, rajtuk mérjük magunkat, mint primitív népek sorsuk állását a csillagokon.


A mai magyar költészet legjavának figyelmet vonzó feszültségét ez a lázas iramban behozott fáziskülönbség s önnön belső „egzotikumának” e felfedezése adja s az, hogy a folyamat most már a szocializmus építésének annyi tragikus vétséget is sodró, végső fokon mégis egy nép felemelkedését s a világtörténelem fősodrába való belépését hozó körülményei között játszódik. Ami a költészet számára minden egyében túl még egy új kö595zönség villamos légkörét is jelenti, költészet és közönség olyan – ellentmondásosságában is szoros – kapcsolatát, meg nem szakadó dialógusát, amely vers és olvasó mai világkrízisében ugyancsak figyelemre méltó jellegzetességet ad a magyar költő ihletének.

Az egyénenként oly különböző költőket és műveiket – mindegyiket a maga módján – ezek a feltételek határozzák meg. Aki felsorolást ad, kötelességszerűen mindig kijelenti, hogy nem törekedhet teljességre. Az itt következő néhány futó jellemzés is csak egy-egy példát ragadhat ki a ma élő és dolgozó magyar költők különböző generációinak, különböző változatainak képviselőiből.

Bár tevékenységének főrésze az itt tárgyalt időszakban az elbeszélő és értekező prózára tevődött át, első helyen a ma hetvennyolc esztendős Füst Milánt kell említenünk, az új magyar költészet egyik úttörőjét, a szabad vers mágikus hatású megteremtőjét. Igaz, új verseivel immár hosszú idő óta nincs jelen költészetünkben – annál inkább jelen van régi verseinek hatása legjobb költőink mai produkciójában is. Már ifjúkorában a költők mestereként indult – máig megmaradt az ifjak mesterének.

Kortársa, a mai magyar költők nesztora, a nyolcvanadik életévében járó Kassák Lajos viszont – aki az európai avantgarde feltűnésével egy időben kezdte „aktivistának” nevezett költészetét – egy későbbi, hosszú, stagnáló periódus után, napjainkban, a költő életének nyolcadik évtizedében – ritka dolog! – épp azzal emelte újra magasba, hogy indulásának hangütését új feszültségekkel tudta megújítani. A valaha megbotránkoztatóan új formát, a szimultanista szabad verset, amelyhez azóta indulásának csaknem minden európai társa hűtlenné vált, s amely fölött ugyancsak el is járt az idő, neki legújabb verseiben egy paradox módon önmagán belül kifejlesztett klasszikus nyugalommal sikerült máig frissen tartania.

A generációk rendjében utána következő Illyés Gyula – élő költőink közül a legnagyobb tekintélyű és legszélesebb hatású – sokszorosan, bonyolult életművében szinte összefoglalja a magyar költészet minden ellentmondó lehetőségét. A Magyar Tanácsköztársaság alig húszesztendős emigránsaként Párizsban 596kezdte pályáját, a szürrealisták közvetlen közelében, s hajszál híja, hogy nem francia költő lett belőle: első, franciául írt versei efemer avantgarde-iratokban láttak napvilágot. Hazatérése a húszas évek közepén mintegy példázata a magyar költészet európaitól eltérő feladatokkal való terheltségének és terhességének: az ifjú párizsi szürrealistából mintegy varázsütésre a legalsó magyar paraszti rétegek szószólója s egy modern népi realizmus megteremtője lesz, a két háború közti magyar szellemi élet egyik legfontosabb megmozdulásának vezéralakja; hogy most, kései korszakának nagy szintézisében – megint sajátos magyar lehetőségként – foglalva egybe automatikus írásmódot és sámáni igézeteket, pályakezdése bűvöletéhez visszahajolva, művének eddig is merész íveit egy még merészebbel tetőzze be.

Benjámin László és Zelk Zoltán a magyar líra fentebb említett, kifelé forduló, publicisztikus hagyományát egy mélyen befelé forduló, önkínzó moralizmussal párosította, amely – különösen az utóbbinál – néha a népdalok lenyűgöző evidenciájával érint bennünket. Sirály című, nagy siratóénekében az utóbbi évek egyik legjelentősebb magyar költeményét sikerült megalkotnia.

Vas István az angol barokk líra fogalmi tisztaságának s a villoni vallomásosságnak asszimilációját olvasztja egybe az illúzióvesztésből is történelmi reményt kovácsoló történetszemlélettel, amelyben intellektuális általánosítás és autobiografikus konkrétság ritka ötvözetben egyesül.

Hosszú, kényszerű hallgatás után az ötvenes évek végén jelent meg újra puritán és tömör versalakzataival Pilinszky János, „a lét és a semmi” egzisztencialista dilemmáját – katolikus égtája alatt is – felismerhetően a szocializmus körülményei között élve át.

Egy sarjadzás útján szaporodó metaforatenyészetből, Ázsiából hozott siratóénekek eksztatikus hangján, több száz, sőt több ezer soros epikus költeményeket tornyozó szürrealista az 50-es, 60-as években, akinek apokaliptikus látomásaiban szocialista szabadságeszmény testesül meg – alkalmazható-e ez a leírás akár egyetlen más, ma Európában működő költőre? Ez Juhász Ferenc (s néhány hasonló ihletésű társa, elsősorban Nagy László) költészete.

597

S végül az utolsó évtizedben feltűnt nemzedék, amely a Tűztánc című antológia körül csoportosulva jelentkezett, a magyar irodalom válságos pillanatában teremtve meg a folyamatosságot. Garai Gábor, Váci Mihály s néhány társuk egy mindegyikkel rokon, mégis mindegyiktől különböző változatát teremti meg azoknak az új irányzatoknak, amelyek orosz nyelven Jevtusenko vagy Voznyeszenszkij, angol nyelven a beat generation vagy az angry young men fiataljainak nevéhez fűződnek.

Semmi okunk eltúlozni azokat a számunkra oly sokat jelentő kezdeményezéseket, amelyek világszerte érdeklődéssel fordultak e költők munkája felé. Annyi azonban bizonyos, hogy ez az érdeklődés szélesebb s az egyes országok költészetében mélyebbre nyúló, mint ami valaha is a magyar költészetet érte története folyamán. József Attila egyre szaporodó francia, orosz, német, olasz, spanyol, szerb, román, cseh s legutóbb angol fordításai, melyek olykor a legkitűnőbb idegen költőket mondhatják szerzőjükül, Radnóti Miklós olaszországi feltűnése és német hatása, a magyar költészet átfogó orosz, angol, francia antológiái – s mind közt talán a legjelentősebb, az Editions du Seuilnél, 1962-ben, Gara László szerkesztésében megjelent Anthologie de la Poésie hongroise után Kassák és Illyés önálló francia nyelvű kötetei (az utóbbi már említett Nemzetközi Nagydíja), Simon István orosz, Garai Gábor szlovák megismertetése, Weöres és Juhász készülő közös kötete a Penguin Poetry sorozatában – öblösebb akusztikát teremtettek a magyar költészet köré, mint eddig bármikor. S ez az akusztika hazai kritikánkat is arra sarkallja, hogy napirendre tűzze líránk – s egész irodalmunk – kérdéseinek ebben az új helyzetben való számbavételét. „A világirodalom küszöbén” – sommásan kifejezve, ennek az új magyar irodalmi helyzetnek a porondján mérkőznek a kérdésekkel az olyan tanulmányok, mint az írószövetség Magyar költészet – európai költészet címmel tartott kerekasztal-konferenciáján elhangzottak, mint Németh László Négy cikke „a magyar irodalom jövőjéről” vagy Ungvári Tamás Világirodalom – magyar irodalom című tanulmánya, melyekhez – tiszte és feladata szerint – e vázlat is csatlakozni kíván.

598

Hogy mennyiben sikerült e tisztét betöltenie? Azért kezdtem mentegetőzéssel – hogy ne kelljen most ezzel végeznem. Stephen Spendernek e sorok elején idézett kis könyvében csupán egy újabb karcsú emeletet kellett felhúznia az angol költészet ismeretének századok óta szilárdan álló épületére. Mi itt csak az állványzat felrakásához kezdhettünk hozzá – egy olyan épület számára, amelyről csak ezután fog majd elválni, hogy felépíthető-e egyáltalán.

[1966]
599
A költői hivatásról
A Vaproszi Lityeraturi és a kritika ankétája

A kérdések, amelyekből kiindultunk, maguk is sokrétűek, s ha még hozzáveszem azokat a gondolatokat, amelyek bennem a három előttem szólót hallgatva felmerültek, nyilván csak néhányat érinthetek közülük – s talán nem is a legfontosabbakat.

Én is a fiatal költők problémájával kezdeném, mert azt hiszem – habár ez mindenütt mindig megújuló probléma –, van benne valami sajátlagosan magyar vonás is: s ez már nem csupán a fiatalokra, a magyar költészet egészére is vonatkozik. Juhász Ferenccel értek egyet abban, hogy a ma jelentkező költők átlagszínvonala magasabb a mondjuk, tizenöt évvel ezelőttiekénél, s hozzátehetem, magasabb az én pályakezdésem időszakához viszonyítva is, holott akkor – a háború kitörésének idején – nem az irodalom tartalmi, hanem atmoszferikus körülményeit tekintve, a magyar költészet általános formai kultúrája magasabb volt a 15 évvel ezelőttinél. Ennek ellenére, a maiak szélesebb körben közelednek egy művészinek tartható színvonalhoz. Ebből az átlagosan eléggé magas színvonalból mégis igen nehezen tud egy-egy költő kiemelkedni. Akár a Juhász, akár a magam nemzedékét nézem – holott a kettőnké között körülbelül tíz esztendő van – úgy látszik, a nehezebb külső körülmények ellenére könnyebb volt egy költőnek önállóan föllépni, mint ma. Amikor Juhász vagy Simon 1948 körül jelentkeztek, alig két-három év múlva félreérthetetlenül létezett és hatott egy Juhász Ferenc és egy Simon István nevű költői fenomén; s amikor én felléptem, 1939 körül, a háborús körülmények rendkívüli nehézségei ellenére – amelyek az én esetemben még külön tehertétellel is súlyosbodtak –, az irodalmi vi600lág rólam és néhány társamról a háború kellős közepén is tudomást szerzett.

Ma az Első ének című antológiában 36 költő jelentkezik, s legalább másik 36 éppúgy joggal szerepelhetett volna benne, de alig van köztük valaki, aki ki tudna emelkedni közülük.

Nemrégiben éppen a Kritikának adott nyilatkozatomban már utaltam erre. Ott sem tudtam magyarázatát adni. Az azonban bizonyos, hogy ez a helyzet a fiatalokat keserűséggel tölti el, az ő keserűségük pedig egész irodalmunkat befolyásolja. Túl sokan vannak ők maguk, túl sokan vannak felettük is – nincs igazán terük arra, hogy mint önálló alkotók, létrejöjjenek.

Egy, ha magát az alkotást nézzük, külsőnek látszó, az irodalmi élet tekintetében azonban lényegi okára már ott is rá próbáltam mutatni: ez az a nemzedék, amely saját folyóirat nélkül nő fel. Egyiküket vagy másikukat vagy beengedik, vagy nem engedik be az idősebb nemzedékek által a maguk képére formált folyóiratokba (amelyeket mellesleg már magunk is kezdünk kinőni) – de majdnem semmivel nem jár jobban az, akit beengednek, mint aki nem nyer bebocsáttatást. Nincs módja alakítani az irodalmi élet közegén, legfeljebb beleolvadhat, többé-kevésbé észrevétlenül.

Van a kérdésnek egy másik, még általánosabb oldala is. A háború alatt tragikusan elpusztult, nem nagy jelentőségű, de kitűnő költő, Fenyő László versben szólt arról, amit itt minden előttem szóló érintett, hogy nálunk túl sokáig marad mindenki „fiatal költő”;

Hogy ki húsz évvel öreg voltál,
negyvenre fiatal lehetsz,
fiatal költő, az lehetsz,
és az maradsz, ha meggebedsz.

Ez már a magyar költészet sajátosságából, nyelvi elzártságunkból ered. Mert lehet, mint ahogy Oszterov elvtárs mondja, hogy Jevtusenkót is fiatal költőnek nevezik negyvenéves korában, s lehet, hogy Voznyeszenszkijt is annak fogják nevezni, de azért őket már harmincéves korukban ismerte és ismerhette 601az irodalom iránt érdeklődők kisebb-nagyobb köre, Amerikától Afrikáig. A költészet pedig olyan produktum, amelynek az a paradoxona, hogy bár szinte minden másnál inkább egy bizonyos nyelvhez van kötve, lényegénél fogva az egész világ, az egész emberiség számára kíván létrejönni. És egy költészet akkor tud felnőni, ha nemcsak a maga nyelvén szól – s akkor is, ha ez a nyelv bármilyen nagy, nem csupán 10–15 millió ember nyelve, mint a miénk –, hanem ha az egész világnak szólhat. Nálunk ezért még az idősebb, jelentős és betetőzött életművel bíró költők is valahogy nem egészen felnőtteknek érzik magukat, még ők is mintha kibontakozásukat várnák, és önkéntelenül jobban elzárják az utat a fiatalabbak elől – mert oly kevés az út –, mint, mondjuk, a francia vagy orosz költők.


Ami a formát illeti, egyetértek Simon Istvánnal, nincs ennél határozatlanabb fogalom, ha a költészetre alkalmazzuk; hiszen a használatától függ, hogy csupán a versformát értjük-e rajta vagy valami komplexebbet.

Ezért, bizonyos vonatkozásban, szívesebben beszélek a költészet technikájáról, amely szélesebb körű fogalom. Ilyen értelemben mondhatta Aragon, hogy minden költészet története valamiképpen technikájának történetével egyenlő.

Innen nézve a magyar költészet történetében sok olyan sajátosság található, amely az egész európai költészettől megkülönbözteti, s ami ebben a legkülönösebb: e különbözést nem nyelvünk Európán kívüli eredete eredményezi, hanem éppen ellenkezőleg, az, hogy e nyelv a legősibb európai hagyományok olyan költői technikájához tud kapcsolódni, amelyektől az autochton európai nyelvek költői technikája már csaknem teljesen elszakadt. A XVIII. századtól szinte máig a klasszikus magyar költészet legnagyobb alkotásainak tetemes része olyan verselési mód keretében jött létre – a görög és latin időmértékében –, amelyre maguk a latin eredetű nyelvek képtelenné váltak. Azoknak, akik nem tudnak magyarul, az európai költészetben talán az egy Hölderlinre tudok utalni, hogy megért602sék nagy költőink egész sorának sajátosan magyar latinitását. A magyar költői nyelv időmértékkel való átitatottsága még a szabad verset is sajátosan színezi, megkülönbözteti így, mondjuk, a francia szabad verstől. Ha már formai kérdésekről beszélünk – külföldi hallgatóság előtt –, ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert erre az orosz olvasó például – bármilyen fogalma legyen is a magyar költészetről – bizonnyal sohasem gondolt.


A kérdések között szerepelt a kritika problémája is. Meggyőződésem, hogy a hagyományos kritikai módszerek egyre elégtelenebbé válnak, hogy a költészet új fejlődését igazán figyelemmel kísérhessék, s a figyelmen túl, azzal a konkrét segítséggel kísérhessék, ami nélkül a költészet a modern társadalmakban immár nem töltheti be feladatát; de arra is, hogy a múlt hatalmasan felgyülemlett költői anyagát folyamatosan újra meg újra felülvizsgálva, még fel nem ismert értékekre és üzenetekre bukkanjanak benne.

Ezért tartom nagy jelentőségűnek a strukturalista vizsgálódások bevezetését is az irodalom szemléletébe, semmiképpen sem mint egyetlen és kizárólagos módszert, amiből új dogmát lehet faragni, hanem éppen mint annak a komplex módszernek részét, amelyet egyedül érzek alkalmazhatónak a modern kritikában. Hosszú időn át túltengett irodalmainkban – a magyarban éppúgy, mint az oroszban s mint a népi demokráciákban mindenütt – a költészetnek nagyon is külsődleges, a szövegtől elszakadt megközelítése. A strukturalizmus elnevezés alatt egybegyűlt különböző elemző módszerek ráirányítják figyelmünket – nem arra, hogy a forma fontosabb, mint a tartalom, hanem, hogy a „tartalom” a költészetben sokkalta többrétű, mint amit egy bizonyos irodalomszemlélet általában tartalomnak szokott felfogni; hogy a nyelvi struktúrákban, amikkel a költészet dolgozik, olyan mély rétegeződése sejlik a tartalmaknak, mint a geológiai földszelvényekben, s egyfajta nagyon is elterjedt, egyszerűsítő marxista elgondolás ennek a széles és bonyolult szelvénynek általában csak a legfelszínibb rétegét szokta figye603lembe venni. Ezért olvastam nagy érdeklődéssel és tanulsággal azt a néhány strukturalista fogantatású tanulmányt, amely az irodalommal foglalkozik.


Általában egyetértek azzal, amit Juhász itt előttem mondott, különösen pedig azzal, amivel fejtegetéseit végezte; hozzátéve, hogy az nemcsak a magyar költészet előtt álló feladatokra érvényes, hanem „világméretekben” is. Ugyanaz ez, amit Majakovszkij oly gyönyörűen (és sokszor oly fájdalmasan meg nem fogadottan) már negyven esztendeje megfogalmazott az Üzenet a proletárköltőknek című versében, amelyet véletlenül én fordítottam magyarra:

Holott nekem
a valóságban
csakis egy kell:
minél több,
jobb
és sokszínűbb költőt akarok.

A XX. század első fele a minden irányú rettentő fanatizmusok és dogmatizmusok kora volt, nemcsak a politikában, művészetben és irodalomban is. A forradalmi – vagy magukat annak nevező – művészeti irányzatok nagy része a kirekesztés szándékával indult és tört előre; soknak egyéb programja se volt. Ha semmi egyébben, ebben rokon egymással a szürrealizmus egy bizonyos felfogása és a szocialista realizmus egy bizonyos felfogása. Egy ideig a megújuló művészet teljes skálája ilyen kirekesztő és kizárólagosságot követelő igényekkel indult. A mi korunkban viszont – úgy érzem, s úgy is szeretném hinni – világszerte, a művészetben ugyanúgy, mint a szellem egyéb területein, egyre inkább tért hódít az az alapfelismerés – amely a kultúra megőrzésének és továbbfejlesztésének egyetlen záloga –, hogy az élet, a világ olyan bonyolult lett, hogy csak minél több módon, minél többfajta megközelítéssel lehet igazán kifejezni és megváltoztatásán munkálkodni. Ez rokon kérdés azzal is, amit előbb a kritikáról mondtam.

604

A magyar költészet, érzésem szerint, ma valóban szerencsés módon úgy dolgozik, hogy több vasat tart a tűzben, a legkülönbözőbb irányok vannak jelen egymás mellett – többé-kevésbé békés együttélésben, amelyet a viták megélénkülése még csak erősíthetne – s az irányzatok legfőbb képviselői nem a leküzdendő vetélytársat, hanem a kifejezés teljességéért vívott küzdelemben nélkülözhetetlen fegyvertársat látják egymásban.

[1969]
605
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]