„Budapesten lettem ember, Debrecenben voltam diák, Balassagyarmaton kezdtem az elemit. Mindhárom városnak nagyon fontos a szerepe az életemben. Sokkal fontosabb, mint Miskolcé, amelynek szülötte vagyok és amelyhez, sajnos, alig köt valami emlék.”Szabó Lőrinc: Egy eltűnt városban. Új Idők 1943/15. 421.

Valóban puszta adat, hogy a költő 1900. március 31-én született Miskolcon. Viszont gyermekéveinek képei fölött annál kevésbé futhatunk át megállás nélkül, mert Szabó Lőrinc maga hangoztatta az angol „tavi” költő, Wordsworth nyomán ismételten is, hogy a gyermek a felnőtt apja.

Második gyermekként látta meg a napvilágot egy osztályából kiszakadt kisnemesi családban. Apja, Lőrinc, aki a „gáborjáni” előnévből a G.-t illesztette neve elé, mozdonyvezetőként kereste kenyerét. Deklasszált társadalmi helyzete tette komorrá, s ezt környezete is megérezte. Apámtól féltem. Anyám szeretett – olvassuk a Tücsökzenében, a költő verses önéletrajzában. Pedig Panyiczky Ilona, aki a lengyel himnuszt énekelgette kisfiának, s a szomorú nóták után hirtelen hangulatváltással a dalok szövegéből nem egyszer kis jelenetet kerekített gyermekeinek, aligha testesíthette meg azt a derűt és biztonságot, melyre fejlődő lelkeknek szükségük lett volna.

Annál több szépséget, izgalmat és csodát talált a kis Lőrinc a környező világban, a szerves és szervetlen élet gazdagságában. A felnőtt ember, az érett költő néhány egyénítő vonását fi7gyelhetjük meg gyermekkori élményeiben. Kísérletező kíváncsisága, mely később szabad óráiban a górcső fölé görnyeszti és verseit elme és test kalandozásainak gyönyörűségeivel járja át, már korán jelentkezik: Balassagyarmaton százával fogdossa össze a gyíkokat tervezett kis farmja lakóiul, s megrökönyödése nagy, mikor a szép, zöld állatok elszökdösnek. A befagyott Ipoly mellékágán, metsző szélben korcsolyázik a halálos hírű, rejtelmek megoldását ígérő Kürtös patakig, ahonnan csak toroklobot és sivár gödrök képét viszi haza emlékül. Amikor a megáradt folyó elönti a réteket, elsodort pajtafödelen csónakázik a víz színén, arasznyira a sárga virágok és zöld füveknek az áttetsző semmibe tűnt világa fölött: ezek az emlékek óhatatlanul az érzékelés gyönyörén ujjongó sorait juttatják eszünkbe. Amikor pedig az egész osztály helyett rajzolja, megörökítő vonalak művésze, egy kis kiállítás anyagát, éles körvonalú és tömören érzékletes költői képek iránti tehetségét ismerjük fel a történetben. Végül, amikor mozdonyon gyerekfővel tett utazását idézi a Tücsökzenében, alig hisszük, hogy a teremtett világ csodáin ámuló hű megfigyeléseit ajándékozza gyermek önmagának, s az egyszerre emberszabású és ezertitkú technika pontos rajzában hajlandók vagyunk egy életre szóló érdeklődés csíráját fölfedezni:

8

Nyolc éves, amikor Gyarmatról Debrecenbe költöznek. Középiskolai tanulmányait a református kollégiumban folytatja. „Középtermetűnél magasabb, de jellegzetes görnyedt testtartása miatt alacsonyabbnak látszó fiú, a rövid térdnadrágban kissé hajlott lábbal, csontos arcú, szomorkás szemű, már akkor homlokba lógó hajjal, – így kószált összetéveszthetetlen puha, lomha járásával” – emlékszik hajdani osztálytársa.Béber László: Szabó Lőrinc érlelő diákévei. Alföld 1960/4. 82–83. A fogékony szellemű diák csakhamar kitűnt társai közül; nemcsak a tudásvágya sarkallta, hanem – egyébként élete végéig – a megismerés adta teljesülés érzete és a becsvágy is. Mind élesebben rajzolódik ki alkatának kettőssége, a tevékeny, játékra-birokra kész és a természet mutatványain, majd a könyvek világán álmodozó vonásainak együttese. Tiszabecsi tiszteletes nagybátyjánál töltött nyaralásakor fedezi föl – Beöthy Zsolt azóta elavult Kistükréből – az irodalom fogalmát és létének szervességét. Ahogy aztán a latin után német nyelvi tanulmányait is megkezdi, Heine könnyen érthető sorai szerettetik meg vele a verset. „A könyvek úgy hatottak rám, mint a tanítómesterek, mint a próféták és mint a nők” – írja majd nagy olvasmányélményeiről szóló beszámolója magyarázataként.Kőhalmi Béla: Az új könyvek könyve. Szabó Lőrinc. Bp., 1937. 302. Ez a megállapítás kettős jelentésű: egyrészt a könyvek megrengető, sorsformáló hatására utal, másrészt a betű hatásával egy sorba helyezi a személyes, a tapasztalati élményt s emezek tudatosítását is.

Nevelte elsősorban az iskola. Nem pusztán néhány érdemes tanára, hanem kitűnő diákok versenye is. Osztálytársa volt Gulyás Pál, egy évfolyammal járt nála feljebb Kardos Pál, ám egy fontos hatást az Alma Mater csak közvetített. Szabó Lőrincnek ötödikes korában osztálytársa, majd zsengéinek múzsája lett Dienes Kató, költőnk pedig az ő révén bejáratos a kivételesen művelt, érdekes és progresszív gondolkodású Dienes-család házába: Kató fivérei közül László Szabó Ervin 9munkatársa, 1919-ben – Kőhalmi Bélával – a könyvtárügyek legfőbb intézője, a felszabadulás után a közgazdaságtudomány professzora; Pál Babits barátja és a költő unokahúgának, Dienes-Geiger Valériának férje, matematikus, a Tanácsköztársaság bukása után egyetemi tanár Oxfordban. A ház emeletén az ugyancsak baráti Révész-család lakik: Ilus, Ady és Babits ismerőse, a magyar mozgásművészet egyik későbbi megteremtője, a nála fiatalabb Szabó Lőrinc ösztönző, jó szelleme, és Ágnes, a fiatal költőnek csakhamar bizalmas barátja. A „sugárzó központ”, ahogy a Tücsökzenében nevezi, a ház, ahol „a képzelet megtalálta misztikus otthonát”, valóságos irodalmi szalon, ahol a korszerű gondolatok, emelkedett emberség a női vonzással együtt ösztönözték, például Antigoné alakja vagy a freudizmus körüli vitákkal, a vendég diákokat is tökéletesedni, művelődni.Juhász Béla: A debreceni Dienes-házról. Élet és Művelődés 1959/2. 106–107.

Az új eszmék elértek a debreceni kollégiumba is. Mindenekelőtt Ady igéi gyújtottak, és az Új versek bujtó hatását Szabó Lőrinc sem kerülte el, sőt, tagja volt egy csoportnak, mely levélben fejezte ki hódolatát a költőnek. Baudelaire A romlás virágait előbb német fordításban olvasta és A dög című verset nyomban át is ültette magyarra; utóbb Oláh Gábor francia példányából megismerhette az eredeti szöveget is. Nagydiákként már Babits neve is megszokottan csengett fülében. Mély élménye volt a görög drámairodalom, és nemegyszer még borotválkozás közben, majd iskolába rohanvást is olvasott egy-egy tragikus történetet. Ekkor talált rá a mindvégig hozzá közeli mítoszok világára is; kivált a „Gilgames-eposz” zord fensége nyűgözte le, az ősi, emberelőtti szó, a szörnyeiben mosolygó Kelet (Tücsökzene). Éjjel-nappal böngészte az olcsó, Reclam „Universal Bibliothek” szinte valamennyi füzetét, de a modern külföldi irodalommal közelebbről csak a fővárosban ismerkedett meg.

10

Ahogy a könyvek birodalma, úgy igézte egyre nagyobb erővel a valódi világ is. Ekkor tör felszínre utazási szenvedélye. Előbb katona-bátyját kíséri el Bécsbe, majd az apja révén szerzett szabadjegyével egy-egy délután találomra vonatra ül, ődöng valamelyik alföldi városkában, s az este már újra Debrecenben találja. „Kimondhatatlan vágytam a világot látni” – vallja 1924-es „öninterju”-jában. – „Nem lehetett. A szegénység, a titkolt proletár nevelésből eredő félénkség a könyvek felé hajtotta érdeklődésemet.”Írók vallomásai. Szabó Lőrinc. Magyarország 1924. jún. 29. 7.

Érettségi után, 1918 tavaszán tiszti iskolára vonul be, hadapródtizedesi rangot ér el, és gyalogsági kiképzőnek a lugosi tüzérezredhez kerül. De az őszirózsás forradalom kitörése után a fővárosban már csak ruha híján hordja a mundért.Vö. Kardos Pál: Szabó Lőrinccel a forradalmak idején. Alföld 1965/2. 71–73. L. még Béber: i. m. „Pestre 80 koronával, negyed kiló szalonnával, kiscipóval és milliárdokat érő, káros, félszeg, naív idealizmussal érkeztem meg. És egy csomó könyvvel. Ruhám nem volt: piszkos uniformisban kellett járnom még egy évig az egyetemre” – írja öninterjújában (i. m. uo.). Egy Gráf nevű osztrák családnál ingyen kvártélyt és kosztot kap, s így szerény, de viszonylag nyugodt körülmények között kezdheti meg egyetemi tanulmányait – először a gépészmérnöki karon. Két hét után magyar–német–latin szakosként átiratkozik a bölcsészkarra,L. Moravánszky Ákos: Szabó Lőrinc lírája 1926-ig. Debrecen, 1926. 10. ahol elsősorban Riedl, Turóczi-Trostler, Király György, Laczkó Géza, Benedek Marcell és Babits előadásait látogatja. Babits mellett amolyan önkéntes tanársegédi feladatot is kap, pl. ő állítja össze szemináriuma hallgatóinak névsorát.Vö. Kabdebó Lóránt: Babits Mihály egyetemi előadásai. Napjaink 1966/10. 4. A forradalmak idején álláshoz is jut. Besorolása szerint könyvtáros a Könyvtárügyi Országos Hivatalban. Babits lakására is feljár, ahol a szíves fogadtatás immár a költőnek szól.

11

Babitscsal Dienesék hozták össze, vagy maga állított be hozzá a Nyugat szerkesztőségébe? Annyi bizonyos, 1918 novemberében kereste föl először, második alkalommal már Reviczky utcai lakásán látogatja meg, legközelebb pedig együtt olvasgatnak, pertut is isznak. Napjait az irodalom akkori központjában, a Centrál-kávéházban tölti, és megismeri a nagyokat; kivált Schöpflinhez, Tóth Árpádhoz, Király Györgyhöz és Móriczhoz kerül közel, az utóbbi két lányát németre tanítja. A forradalmak bukása után egyre többet dolgozik, hogy megélhessen a tollából. Ekkor állítja össze első nyomtatásban megjelent könyveit, Shakespeare-szonetteket, Coleridge A vén tengerészét, Omár Kajjám dalaiból és Baudelaire prózaverseiből fordít egy-egy önálló füzetre valót, Babits erotikus antológiája, az Erato több átültetése az övé, Verlaine-fordításokon dolgozik, és már kialakul a Tóth Árpáddal és Babitscsal együtt tolmácsolandó A romlás virágai teljes magyar kiadásának terve. Buzgó munkáját nélkülözés, nem egyszer éhezés nehezíti.Erről az időszakról l. Szabó Lőrinc: Kisnapló. Kortárs 1966/4. 603–13. De ennek az időszaknak és talán egész pályájának legfontosabb, meghatározó élménye Babitscsal kötött barátságának elmélyülése, utóbb kudarca.

„Azt hittem, a világ legnagyobb rendjele gyúl ki a mellemen és szívemben a nap” – így idézi fel a pillanat hangulatát, amikor egy „szellemi tündérország” nyílt meg előtte, írói műhely, melynek két éven át előbb látogatója és tanítványa, 12azután lakója és munkatársa, mivel 1920 júliusán Babits a nyomorúságos szálláson kínlódó fiatalembert mintegy másfél évre magához fogadta. Délutánokat és éjszakákat beszélgettek át lakáson, kiskocsmában vagy az utcán, néha virradatig sétálgatva. Babits fogta angol szóra, vezette költészet és világirodalom rejtettebb tájaira, keltette föl érdeklődését a filozófiai rendszerek és egyáltalán a filozófiai gondolkodás iránt, s mindezzel a valódival fölérő belső világ tudatára ébresztette. Az ifjú tanítvány is adott: elsősorban reálisabb, egészségesebb személyiségének példáját, híreket a Babitsnak szinte ismeretlen földrészt jelentő köznapi élet dolgairól,Szabó Lőrinc: Babits műhelyében. Magyar Csillag 1943. II. 701–708. de pl. George költészetével is ő ismertette meg mesterét.Szabó Lőrinc: A költő. [Babits költészetéről] Babits Emlékkönyv. Bp., 1942. 14. Szabó Lőrinc emlékezéseiből, a Tücsökzene idevágó darabjaiból kiderül, a barátságnak oly hatalmas érzése alakult ki kölcsönösen bennük, amilyent a mai kor embere alig, csak az antikvitás és a német romantika leírásaiból ismer. Babitsban nyilván a pedagógiai ösztön indította el ezt az érzést, hiszen már korábban is belső barátjává avatta egyik kedves volt tanítványát, a költő Komjáthy Aladárt. A fiatal Szabó Lőrinc – monográfusa, Kabdebó Lóránt szerint – a mesterséget tanulta Babitstól („Kijárta a babitsi–georgei forma-iskolát, megbírkózik a legnehezebb fordítói feladatokkal”), mestere viszont benne, úgymond Kabdebó, „az életre készülő kamaszt kereste, aki mellett gátlásait fel tudja oldani úgy, hogy az nem neveti ki fölényesen félszegségét”.Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc Babits műhelyében. Borsodi Szemle 1967/2. 91. Ez a vélekedés sem a filológia, sem a lélektan próbáját nem állja ki. Babits épp az ifjú költő mesterségbeli tudását, technikáját minősítette késznek, érettnek már második találkozásuk alkalmával: így emlékszik rá maga Szabó Lőrinc (L. Babits műhelyében, 702.). Ami Babits érzéseit illeti, kulcsát megleljük szép, gyónás-értékű novellájában, a Mythológiában. Héraklész egy sebesült ifjút talál a vadonban, meggyógyítja, föltáplálja és barátságába fogadja. A félistenben szokatlan 13érzéseket ébreszt az ifjú Hülasz egyénisége, aki „barátságosan és bátran csevegett. Herakles nem volt hozzászokva ehhez a gyermeki bizalmassághoz. Őtőle mindenki félt, vele csak tisztelettel és elfogódva beszéltek”. Amikor Hülasz otthonossá vált az óriás tanyáján „Heraklest csodálatos nyugalom és kielégítettség érzése szállta meg, amint mellette ülve hallgatta. Rég idők óta először érezte jól magát cél, törtetés és küzdelem nélkül is. S először érezte, hogy nincsen egyedül. Sohasem volt még ember, akivel így beszélhetett volna… barátság ébredezett benne, oly érzés, melyet mindeddig nem ismert, mert mérhetetlenül maga alatt valónak ítélte az embereket”. A novella 1918-ban jelent meg, tehát Hülasz alakja semmiképp sem Szabó Lőrincre utal. De a félisteni lét hideg, magános csúcsain élő ember érzéseit élmény alapján kölcsönözhette csak az író hősének, mint ahogy az igaz emberi közvetlenség tüzénél arisztokratikus nagyságát boldogan sutba vágó héroszban lehetetlen Babitsra nem ismernünk. A novella lélekrajzának történeti magja talán Komjáthy iránt ébredt barátsága, de a lelkiállapot leírása mindenesetre egy adakozó ember, egy erős lélek magányát érzékelteti, amit lényegében a pedagógiai szenvedély old fel.Kardos Pál kéziratos Babits-monográfiája nyomán a „Mythologiá”-ban a szerző pedagógiai szenvedélyének önarcképfestő lehetőségére utal Erdélyi Ildikó: Mythologia. (Egy Babits-novella elemzése.) Studia Litteraria 1970. 54.

Szabó Lőrinc rajongó emlékezéseiben is az emberi–művészi nagyság csodálata szól. Mindenesetre első költői korszakának, melyet a Föld, erdő, isten (1922) és a Kalibán! (1923) kötetek alkotnak, végső magyarázatát Babitscsal kötött barátságának alakulása adja.

A Föld, erdő, isten előtti verseiből csak mutatóba került elő néhány; barátai úgy tudják, zsengéit élete végén megsemmisítette. Nemrég előkerült három zsengéje már 1919 elején gáncstalan formaművésznek, a dekadens–szimbolista hangulatlíra művelőjének mutatja, de az egyéniséget még nem érezni bennük.Éder Zoltán: Szabó Lőrinc ismeretlen zsengéi. Kortárs 1967/10. 1653–55. Ilyen versekre emlékezhet Babits a Föld, erdő, isten 14bírálatában: „Szabó Lőrinc is mint virtuóz kezdte. A rímek, az alliterációk, a formai nehézségek és különösségek vonzották, rajongani tudott egy enjambement-ért, egy furcsa asszonáncért, egy szokatlan szóért, mely versben eleddig nem nyert polgárjogot. Első versei, melyeket olvastam, mértéktelenek voltak ilyesmiben.” Babits Mihály: Könyvről könyvre. Egy új költő. Nyugat 1923. I. 398.

A Föld, erdő, isten és a Kalibán! Szabó Lőrincnek tematikára, szemléletre, stílusra két legheterogénebb kötete. Különösen áll ez a Kalibán!-ra, melynek hét alcímes tartalommutatója szinte ugyanannyi, egymást gyakran ütő költői törekvésre utal. De a Föld, erdő, isten tematikája sem egynemű, csak az újszerű és szerves költői tónus, a különböző témákban egyaránt jelentkező panteizmus és az uralkodó verselési mód, a gyakori rímtelen ötödfeles jambus (a shakespeare-i blanke verse) keltett egységes hatást, a versek különböző ihletforrása az irodalmi köztudatban később tudatosodott.

Szabó Lőrinc akkor lépett föl az irodalomban, amikor a szimbolizmus megfakult, a dekadens ízek elvástak, az artisztikus érzések és kifejezések már sablonosnak bizonyultak, de megkezdődött a kiábrándulás abból a költészetből is, melyet költőnk Augusztus (1920) című költeményében futuristának nevez: ez is csináltnak, a maga módján szintén irodalmiasnak tűnt az új nemzedék szemében.

A Föld, erdő, isten mindenekelőtt természetlíra. Főként a kötet első része elevenít meg bukolikus világot, a költő az idilli érzés hangjait hallatja. Egy-egy verseskötet nyitánya programot is jelent: a Föld, erdő, isten a természet harmóniájára nemcsak áhító, hanem az azt át is élő ember alakját idézi elénk:

A költő a természetben „a sokalakú életnek” az öt érzékhez szóló gyönyörűségét és gazdagságát élvezi. Tekintete megáll a homályban őrködő komondoron, az arany csigákon, a dombok éles, tiszta körvonalain, a szeretkező szentjánosbogárkákon, a nehéz, sötét heréit rázó bikán, kavicsokkal színes patakban tükröződő kék egen: a természet látványának kicsiny és fenséges szépségein egyaránt. Örvend a víz morajának, a nap tüzének és fenyőillatot érez kedvese ajkán. Eszünkbe jut a kisfiú, aki a víz alá került bokrok, liliomok és a sás „folyékony csodáin” ámult. A megfigyelés vágya és képessége s a természettel azonosulás érzéki öröme szólal meg a Föld, erdő, istennek ezen a húrján. Mi szeretne lenni, ha nem volna Szabó Lőrinc, kérdezték tőle később két interjuban is és a válasz mindig így hangzott: „Gyík a napsütötte kövön.”Tóbiás Áron: Szabó Lőrinc hangszalagon. Új Írás 1964/9. 1101.

Szépség-kultusz ez is, igen különbözik azonban a századelő eszményétől, mely a szépet a művészetben és a lélek hangulataiban találta meg. A fiatal Szabó Lőrinc a vegetatív létben, az érzékelt világban találkozik a szépség örömével, és életkedve épp úgy merő ellentéte a szimbolista-dekadens hullám világfájdalmának, mint artisztikus pompájának. A Föld, erdő, isten sorainak költői szépséget gyakran a pontos megfigyelésen alapuló, klasszikusan tiszta leírás kölcsönöz: Először fecskék, később denevérek / hasogatták az estét. (IV.)

A kötet világképe mégis erősen stilizált. Sorrendben haladva a mind sűrűbben előforduló klasszikus vonatkozások, 16az antik világ képei és alakjai, mitologikus figurák és pseudomítosszá formált versek teszik stilizálttá. Pénelopé, Odüsszeusz vagy Pán alakját úgyszólván minden irodalmi korszak kisajátította, ám az ídai lankák vagy Itónia koszorús oltárainak szokatlanabb képe azonnal görög környezetbe ragadja képzeletünket. A legerősebb klasszikus hangulatot azonban a helyzet-versek, álarcos vallomások éreztetik, ezekben a „couleur locale” a pásztori görög világ hiteles légkörét teremti meg: Szomorú sípokon játszottam minden este; (VI.) dagadoztak vitorlák és nemsokára örökre eltakarta előlem a tenger domboru háta. (XVIII.) Hellasz ege alól ismerősek ezek a jelenetek. A bukolikus hangulatnak főként azok a versek adnak belső formát, melyekben a lírai én valódi héroszként, egy helyzet vagy egy mozzanat hőseként elevenedik meg, mint pl. a nyitó költeményben vagy az arany szigetekről visszatért gyermekről szóló idillben. (VII). Ezeket a motívumokat a költő a legtöbbször nyugodtan áramló, rímtelen jambusokba, néha a görög drámából ismert vagy ahhoz közel álló versformába (versus Archilochius) önti. Olykor a jambikus költeményen belül a sorhosszúságot hol megtoldja, hol megrövidíti egy verslábbal, ami az érzelmek életszerű változatosságának érzékeltetésére igen alkalmas.

Ihletője az elvágyódás, de a fiatal Szabó Lőrinc görögös hangulataiban is erő van, a tárgyak és lények tapintható közelségbe kerülnek, és az antik világ képeiből egy egészségesebb világ eszménye sugárzik felénk.

Eredeti koncepció ösztönzi vajon vagy észrevehetjük más ars poetica mintájának áttűnését a Föld, erdő, isten látomásain? Egy pillanatra csakugyan eszünkbe juttatják Babits „klasszikus álmait”, költői világának az előképét mégsem találjuk mestere ifjúkori lírájában, mely egyrészt a lélek és tudat fedettebb forrásaiból táplálkozott, másrészt a „belle époque” akkor nélkü17lözhetetlennek hitt fátylait, lepleit és pávatollait öltötte magára, s ez a sajátsága gyökeresen ellentétes költő-tanítványa már-már materiális közvetlenségével. 1920–21-ben pedig Babits egy ideje már expresszionista példára formabontást próbálgatott, s ez ismét nem rokonítható a Föld, erdő, isten klasszicizáló bukolikájával.

Mégis e líra koncepciójára erősen hatott egy meghatározott költői modell, Stefan George ars poeticája, egész pontosan „Die bücher der hirten- und preisgedichte. Der sagen und sänge und der hängenden gärten” (1895) c. kötetének példája.

Szabó Lőrinc visszaemlékezésében elmondja, hogy még Babitscsal is ő ismertette meg George költészetét. Régi debreceni ismerősének, Révész Ágnesnek ekkortájt írt levelében Georgét emlegeti mint legnagyobb irodalmi élményét, és kiemeli német kortársai közül: „Ez a név a legfenségesebb az összesek közül. A görög kalokagathia megálmodója, a Szépség és a Tökéletesség költője, Stefan George a német Babits. Most ő az én apám, császárom, istenem.” (L. Kabdebó: i. m. 89.) Élete alkonyán, a Tücsökzenében, ahol azt írja ifjúságának pártfogó, nagy barátjáról, hogy nincs senkim kívüled, így fejezi ki a megismerkedésük után érzett Babits-élményét: Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. (243. Babits) Ugyanaz a fogalom- és érzéskör kap itt hangot, mint a Georgéról írt jóval korábbi sorokban – még a nyelvi fordulat is, mely az érzelmeket lekottázni hivatott, megtévesztően hasonló. A Nyugtalanság völgye c. Babits-kötetről közreadott kritikájában, tehát az idézett levéllel nagyjából egyidőben, a szerző közéleti verseit „Zeitgedicht”-nek nevezi, azaz ugyanazt a műszót használja, mint George a kor élményére adott, közvetett lírai reagálásaira.Szabó Lőrinc: Nyugtalanság völgye. (Babits Mihály legújabb versei.) Nyugat 1921. I. 49.

Harmincöt George-verset fordított, s így csak néhány költő akad, akinek több versét ültette át magyarra, viszont emezek tolmácsolására egytől egyig, Goethét és Baudelaire-t 18ideértve, a kiadói megbízás is sarkallta. A George-fordítások közül a Mezőisten szomorúsága, az Évforduló, A pásztor napja vagy A sziget ura mítosz-teremtő stilizálása, ünnepélyes dikciója, átszellemült, de fényben fürdő látomásossága és bukolikus természetfestése a Föld, erdő, isten költészettanával igen rokon, és a kötet versei közé vegyítve, egyik sem ütne el tőlük. Állítsuk egymás mellé az egyik Szabó Lőrinc-vers és valamelyik, említett George-fordítása nyitányát:

A két vers motívumvilága is részben közös: a pásztor szerepére szabott jelenet, a vonuló nyáj, a napfényben kirajzolódó vidék, a zuhatag, a mohával belepett kövek bukolikus díszlete. De a motívum-kölcsönzésnél is fontosabb a versek tiszta tónusának, világos koloritjának, néven nevező és kifejtő, klasszikus dikciójának hasonlósága. Másutt még a George ifjúkori eszmeiségére annyira jellemző sziget-motívum, egy tisztultabb világ jelképe is föllelhető a Föld, erdő, istenben. (L. VII.) Sőt, a gőgös fa-isten, kit aztán feltüzelnek, s aki nem más, mint Baldur, a germán mondák hérosza,Vö. James George Frazer: The golden Bough. Magyarul: Az aranyág Bp. 1965. 345–75. honnan máshonnan kerülhetne a magyar fővárosban verselő fiatalember költeményébe (XXVI.) mint a letűnt régi nagyságot, hősi lelket élesztő George lírájából? Így ami a Föld, erdő, istenben leginkább egyéninek, mind a szimbolizmussal, mind az avantgarde-dal szemben újnak tűnt, George költészetének s kivált egy könyve ösztönzésének köszönheti kialakulását, hiszen a cím szerint említett fordítások, de mások is, pl. A nép kedvencei, ebből a kötetből valók. Ha elolvassuk Szabó Lőrincnek német példaképe halálára írt méltatását, még ott is, még 1933-ban is fölismerjük annak a költészettannak jellemzését, mely a Föld, erdő, istenre is áll: az artisztikummal szemben a természetben 20föllelt szépség eszményítését, a tárgyiasság igényét a kifejezésben és ábrázolásban, a dekadenciával szakítva az erőben és egészségben fölismert magasabb rendű érték tudatát.L. Szabó Lőrinc: Stefan George. Nyugat 1933. II. 605.

Mégis a Föld, erdő, isten „georgés” verseiben kibontakozó költői személyiséget néhány szembetűnő vonása megkülönbözteti példaképétől. Ezek: erotizmusa, a jogait követelő ösztönélet és a vágyakozás utána, továbbá mindezek világnézeti foglalata, a fiatal Szabó Lőrinc panteizmusa. Vannak a kötetnek olyan darabjai, melyekben a George-hatás amúgyis elhalványul, ezekre persze a megkülönböztetés sem vonatkozik.

Szabó Lőrinc életének egyik legnagyobb parancsolója Erósz, lírájának kiapadhatatlan forrása haláláig a szerelem. Már a Föld, erdő, isten költője szerelmi vágyának (és szerelemre sóvárgásának) hangjai forrók, szenvedélyesek. Csókod égő arany kardokat mártott ereimbe, mondja kedvesének, és minden tagja külön-külön megrészegül, amikor hosszú éjszakáira gondol. Babits kritikájában a költő alkati tudatosságának tulajdonít elsőrendű fontosságot, és ihletének rugóját az értelem harmóniavágyában látja, ismertetését mégis így zárja: „Másutt végre ezt a nagy tudatosságot elfogja a tudattalan nosztalgiája: erdő, rét, egyszerű érzések nosztalgiája, melankolikus vággyal sóhajt ezek felé, s akkor adja legmélyebb hangjait.”Babits Mihály: i. m. 399. Ugyanezt a jellegzetességet hangsúlyozta Schöpflin Aladár is: „A belső forma muzsikál itt, a gondolatoknak és képeknek s az ezeket képző szavaknak szoros összekapcsoltsága…” Szózat 1922. jún. 9. 10. A Föld, erdő, isten harmónia-érzetét azonban épp a szerelem túlsága vagy hiánya zavarja meg. Tegnap – látva boldog heverésünk – / még a rigók is mind megrészegültek / s közel röpülve a májusi lomb közt / eszeveszett szerelmi dalba kezdtek (X.): így ejti meg a természetet is a költő szerelmi mámora, és szomorúságának antropomorf módon kel visszhangja a szabadban: A hajlongó / fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt. (XIX.) Az erotika, de bármilyen nosztalgia s főként a tudattalan birodalma idegen George költészetének. Már pedig a tudattalan élet is sűrűn 21hallatja szavát a Föld, erdő, isten lapjain: Elmentél, s megnémult a föld – írja (XIX.), de néhol a tudattalanból feltörő érzések szokatlan stiláris fordulatokra is ihletik: Fehér galambok alszanak álmaimban: / nem szabad fölébrednem, hogy föl ne riasszam őket! (V.) Az idilli hangulatba zaklatott, rapszodikus hangok vegyülnek. Egy későbbi méltatója, Szentkuthy Miklós ezt a természetbe „romantikusan tobzódó elmerülés”-t találja majd Szabó Lőrinc indulására jellegzetesnek.Szentkuthy Miklós: Szabó Lőrinc. (Szenvedély és értelem.) Magyar Csillag 1943. II. 67.

Tulajdonképpen a fiatal Szabó Lőrinc panteizmusa sem más, mint a külvilágra irányuló, egyetemes erotika:

Amikor Bálint György 1934-ben visszapillant Szabó Lőrinc pályakezdésére, a Föld, erdő, isten bukolikus hangulatán kívül „robusztus, érzéki panteizmusát” emlegeti.Bálint György: Szabó Lőrinc „Válogatott versei” Nyugat 1934. I. 342. De a fenti idézet is a természetből már kiszakadt és azzal újra találkozó ember önkívületét érezteti, azt az állapotot, melyben az egyén mintha túllépne határain: így érzi magát egylényegűnek a világgal. Itt nincs helye többé a tiszta rajzú, klasszikus világosságú, george-i kifejezésnek. A panteista életöröm, akárcsak a „tudattalan” hangjai, expresszív stílusformákban kér eget magának:

22

Ezek a képek igazolásukat egyedül a költő lelkiállapotában hordják, – jellegzetes expresszionista stílusfordulatok.

De a Föld, erdő, isten tematikájában is szembetűnik az ellentmondások okozta feszültség. A stilizált szemlélet mellett felszínre bukkannak egy vallomásos líra törekvései is. Nemcsak a szerelmes versek néhány konkrét élmény-emléke bizonyítja ezt, hanem a forradalmakra és a Horthy-rendszer erőszakpolitikájára utaló versek is, melyeknek őszinteségéhez nem férhet kétség, hiszen a költő megjelentetésükkel csak eleven szenet gyűjthetett fejére.

A baráti visszaemlékezések egybehangzóan számot adnak Szabó Lőrincnek a forradalmi változásokkal rokonszenvező magatartásáról. Közvetlenül az antik környezetbe vetített Novus nascitur ordo címen, az 1920-as Nyugatban megjelent verse szól istenítéletszerűen bekövetkezett társadalmi változásról, de vajon az ellenforradalmat vagy a forradalmat pellengérezi ki a költő? A Föld, erdő, isten számos verse ad erre választ; itt is, ott is a fehér terrort támadja a jelen idejű leírás. A száműzetésbe induló, késő-római költő, Rutilius álcájában pl. bátor ecsettel festi a környezetet és a pillanatot:

Asztalfiókjának 1919–20-ban írt, posztumusz kiadású naplójában élesen kifakad az akkor foganatosított kivégzések miatt, és feljegyzéseiből az is kiderül, megpróbál közbenjárni a Tanácsköztársaság alatti szereplésük miatt bajba keveredett két osztálytársáért. Mindamellett a Föld, erdő, isten szerzője nem kommunista, – ebben az időben rajongó színezetű radikalizmus jellemzi, és mint csalódott utópistát keserűsége egyszerre állítja szembe a „sarló és kalapács” híveivel és az uralkodó renddel. (L. XXX.)

Mégis a Föld, erdő, isten politikai vonatkozású versei arra a véleményre indítanak, hogy a költő a természet harmóniáját, az antikizált idillt nemcsak ösztönösen áhította. A levert forradalmak utáni korhangulat, ahogy maga mondja: a rémülettelen belső szélcsönd készteti arra, hogy a feloldódást bukolikus hangulatokban keresse. Szegi Pál későbbi portréja már finoman sejteti a költőben lezajlott első, komoly válságot: „Megpróbál feloldódni a végtelen hazátlanságában a magányos emberi hazátlanság.”Szegi Pál: Szabó Lőrinc. (Teremtő nyugtalanság és klasszicizmus) Magyar Csillag 1943. II. 60.

A Föld, erdő, isten lapjairól a Babits iránti barátság érzéseit és kettejük ellentétét is megismerhetjük. Basch Lóránt a két költő barátságának krónikáját Babits oldaláról kifejtő írásában a kötet három darabjában (XVI., XVII., XXXIII.) látja a kapcsolat történetére vonatkozó vallomásokat.Basch Lóránt: Mester és tanítvány. Kortárs 1966/2. 293–304. Ha e három verset összefüggő fejezeteknek tekintjük, belőlük két ellen24tétes alkat, egy ösztönös és egy tudatos ember rokonszenven és kölcsönös becsülésen alapuló egymásra találásának és elválásának elbeszélése kerekedik ki. A Föld, erdő, isten e három versében a két ember szükségszerű, bekövetkező ellentétének magyarázatára bukkanunk. A XXXIII. vers – későbbi címén A barbár tanítvány – szó szerint mondja fel a barátságot, és az értelem tiszta, de hideg fennsíkjain élő idősebb barát magatartását, melyre, úgymond kevély öntudatosság és a pontos, ésszel-épített élet jellemző, mint a határtalan örömeire sóvár ifjúság életességével, a földi öntudatlan csírákkal összeegyeztethetetlent állítja szembe. A vers nyitánya egyébként az idősebb mester komoly s nehéz szavait emlegeti: „Fáraszt, ugy-e?” – mondja Babits, Szabó Lőrinc nekrológja szerint, Kantot magyarázva egy kiskocsmában. A barbár tanítvány e lefegyverző szellemi-erkölcsi hajlíthatatlanság ellen lázad – egy lobogó vérmérséklet nevében:

A vers útiprogramja, mely a patás kentaurokhoz és a mezei nők körébe vezet, vitathatatlan utalás a Mythológia történetére, s a Héraklész ellenfeleinek táborába készülő költő e sorai már-már a kenyértörést jelentik mesterével.

De a három említetten kívül még több vers is Babits és Szabó Lőrinc párbeszédeinek önéletrajzi értékű folytatása. Feltétlen ilyen jellegű a XXXIV., ahol a fiatalember már megtagadja szellemi apját: Jobb volt, barátaim, jobb, igazán, jobb volt a testnek örülni… már unom a lelket, a finom s ravasz észt… Óh nyomorultak, / tudnátok csak, mennyire megvetlek mind titeket! / 25Megvetlek, én: igaz Ember, én: igaz Állat. A két költő barátságának témakörébe vág a XXVI. vers, mely még egy felhőtlenebb pillanatban örökíti meg a valósághoz kötöttebb tanítvány és a magát emésztő Babits alkati ellentétét: Első / tudás: tudni, hogy gyengék – második: / tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk. Ezek a sorok a fiatal költő pragmatikus jótanácsát mintegy egyenes idézetként közvetítik.

Nem elsődleges célunk a két költő kapcsolatának „igaz” történetét kifejteni. Csak annyi érdekel bennünket ebből, amennyi Szabó Lőrinc fejlődésrajzához tartozik. Az emberi-pályatársi kapcsolatnak mélyen átélt őszintesége, a fenntartás nélküli barátság izzó hőfoka süt ezekből a versekből. Zavartalan szakaszának hatása Szabó Lőrincre rendkívüli volt, ezt bizonyítja a XIII. vers is, melynek befejezése csak Babitsra utalhat: a nem-hitt / szavak nagy céltalansága után / a megértés napfénye homlokomon.

A Föld, erdő, isten tehát korántsem egységes tónusú kötet. Antikizáló szemlélete pl., mint láttuk, stilizált, s így sarkalatos ellentéte a vallomásos, önéletrajzi ihletű vers-típusnak.

Szabó Lőrinc első kötetének formálódásával egy időben indul meg kritikusi tevékenysége. Kevés olyan költőnk akad, akinek kritikái ennyire méltók lírikusi rangjához. Csak sajnálhatjuk, hogy erre kevesebb tere jutott, mint amennyire esztétikai érzéke, éles szeme és biztos ítélőkészsége kijelölte. A Nyugtalanság völgye című Babits-kötet művészetéről szólva áttekintő utalásokat tesz a szerző fejlődésrajzára, és megállapításai az esztétikai érték és befogadás elvi kérdéseire ugyancsak feleletet adnak, sőt nemegyszer máig érvényesek. A költői alkotás formaszervezetéről többek közt ezt írja: „A forma nem külsőség, nem lehet üres, nem választható el a tartalomtól, mert a vers szavakból áll és ugyanazok a szavak, mikor formát adnak, egyúttal valami fogalmat is határoznak meg. A szavak26ban ezen a fogalmi tartalmon kívül még más is él: él a hangzás édessége vagy zordsága, tehát zenei harmónia vagy diszharmónia, mely az értelemmel együtt és egyszerre hat; él továbbá mindig valami régi vagy új zamat, szín, más szavakkal való rokonság…” A fiatal költőkritikusnak ezek a megjegyzései az orosz formalista iskolának (Trubeckoj, Jakobson, Sklovszkij) elveitől sem idegen, rendkívül korszerű és leírásuk idején nálunk egyben-másban új veretű észrevételek.

Mint hamar érett, tudatos műfordító Tóth Árpád Wilde- és Babits Goethe-fordításáról írva számos tanulságos műhelytitkot tár fel; műfordítás-kritikai tevékenysége alig-alig érintett területet szánt fel és közelebb hozza az olvasóhoz: élővé teszi ezt a műfajt. A költői áttétel konkrét példákon szemléltetett változatairól, és a lehetőségek közti választásban a hajlamnak az egyéniségre jellemző megnyilvánulásairól olyan megfigyeléseket közöl, melyek általában a poétikai törvényszerűségek jobb megismerésére vezetnek. Tóth Árpád tolmácsolásáról szólva következő sorai egyszerre jelentenek tárgyszerű bírálatot és elvi értékű általánosítást: „Legfontosabb kifogásom azonban (és hangsúlyozom: ez sem a magyar versre vonatkozik, amelyben egy henye sor sincs) az, hogy a Readingi Ballada nagyon egyszerű tónusa elveszett. Ezzel Tóth Árpád nemcsak a maga munkáját nehezítette, hanem a pregnáns kifejezések kemény, ijesztően egyszerű hatását finomította, raffinálttá tette. Ez Tóth minden fordítását jellemzi: mindenütt tömörít, sűrít, díszít. Ezért ő a legideálisabb Keats-fordító. A megformálásban a saját művészi eszközeinek alkalmazása jutott túlsúlyra a Wilde-é fölött. Van fordításában is sok egyszerű, de a nagyobb rész oly bonyolult, mint egy finom óraszerkezet. (Viszont ez dicséret is művészetére, mert a magyar szöveg így is hajlékony, pontos és jól hangzó. Néhol túlságosan szép a rím.) – Pl. a 16. vsz. 1.–2. sora arról szól, hogy a rab nem nézi az 27eget »through a little roof of glass«, és ez Tóthnál pompázatos, üvegházi hall-ba illő képpé emelkedik: »S nem nézi merőn, ha fényt verőn gyúl az üvegtető.«” –

Szabó Lőrinc kritikusi erényei később elmélyülnek, még inkább körvonalazódnak, de pszichológiai érzékkel társult beleélő készségéről, mely alkotáslélektani mozzanatok felismerésére is képessé teszi, már ekkor, Babits Goethe-fordítását bemutatva példát ad. A Baudelaire-hang és a Goethe-hang eltalálásának problémáját fejtegetve a költészet igazi megközelítésének „tudományából” nyújt ízelítőt: „Ha egy modern költő Baudelaire-t fordít, kissé szabadabban, mint lehetne, ha beletesz munkájába a maga idegességéből is valamit: Baudelaire még mindig Baudelaire marad, mert a modern hang, az izgalmasság, a vergődés változatlanul: érzékileg és érzelmileg áll előttünk. Azonkívül modern költők Baudelaire-be befordított kifejezései nagyon könnyen beillenek oda, nem teszik a fordítást stílustalanná, hiszen a nagy francia mester, sok mással együtt valószínűleg minden fordítójának egyik szellemi kútforrása volt. – Goethe távolabb esik a mai kortól. Goethéből ma már nem tanulnak, Goethe póza és modora ma már idegen. Legtöbben, ha egyáltalán olvassák, tisztelik, de nem szeretik. (Ez nem baj, hisz nem lehet mindenkit egyformán szeretni.) Ezt az eltávolodást csak ésszel lehet áthidalni, különben a fordítás szép lesz, de tartalmán kívül hamis. Egy modern jelző, egy erősebb ige, egy nem-közvetlenül kapcsolt gondolatösszefüggés, egy lélektani „ugrás” már megöli az író szándékát. Testvérnek kell lenni a fordítottal: ekkor az érzelmi rokonság segít, vagy pedig az észhez és a meggondoltsághoz kell fordulni. Goethe öntudatos munkát kíván.”

Kassák már távolabb állt az ifjú költő-kritikustól: Máglyák énekelnek című kötetéről írt ismertetése többet árul el szókimondó ítéletalkotásáról, a merevségig következetes esztétikai 28gondolkodásáról és a nemsokára porondra lépő polemikusról is, mint a költői mesterségben szerzett, árnyalatokig gazdag ismereteiről.A Szabó Lőrinc kritikáiból vett szemelvények idézésük sorrendjében a következők: Nyugtalanság völgye. Babits Mihály legújabb versei. Nyugat 1921. I. 47.; Tóth Árpád Wilde-fordítása. Nyugat uo. 792.; Babits Goethe-fordítása. [A Napló tolmácsolásáról] Nyugat uo. 793.; Kassák Lajos: Máglyák énekelnek. Nyugat uo. 551–552. A fiatal Szabó Lőrinc kritikusi tevékenységéről l. Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc, a Nyugat kritikusa (1920–22). Irodalomtörténeti Közlemények 1969/6. 659–71.

1921 mind Szabó Lőrinc, mind Babits életében fordulatot jelent. Babits ez év januárjában veszi feleségül Tanner Ilonát, a majd Török Sophie néven publikáló költőnőt. A két költő kapcsolata egy ideig még fennáll;A költő bátyjának közlése szerint Tanner Ilona korábban Szabó Lőrinc gyűrűs menyasszonya volt. L. Gáborjáni Szabó Zoltán: Emlékeim Szabó Lőrincről. Napjaink 1966/4. 3. Szabó Lőrinc a házaspár nászútja alatt gondját viseli a lakásnak és levélbeli kérésére a fiatalasszony anyjának pénzt is küld. Mester és tanítvány összeveszését mind Basch, mind Kabdebó irodalompolitikai okokra vezeti vissza, de az előbbi Babits ún. beszélgető füzeteiből vett idézet alapján egy, szerinte 1921-ben lejátszódott epizódban véli fölfedezni a barátság felbomlásának valódi okát. „Az igazi összeveszés abból jött”, idéz Basch, hogy a fiatalember mestere távollétében keresett valamit és feltört volna egy szekrényt. (I. m. 304.) Babits a „beszélgető füzetek”-be jegyezte mondandóját, amikor utolsó éveiben már hangját is elvesztette. E füzetek jelenleg hozzáférhetetlenek, tehát már az idézet filológiai hitelét is fenntartással kell fogadnunk. Szabó Lőrinc 1921 szilveszterén vette nőül Mikes Lajosnak, Az Est-lapok irodalmi rovatvezetőjének, a kezdő írókat lelkesen támogató „doktor úr”-nak a lányát. A szivélyes kapcsolat még 1922-ben is fennállt a két házaspár közt, amit pl. Szabó Lőrincnek a Babits-archívumban őrzött, 1922. április 8-án kelt kézírásos névjegye is igazol.L. Szabó Lőrinc levelei Babits Mihályhoz. OSZK kézirattára, Babits-archívum.

Az irodalmi polémia viszont, mely végül is évekre eltávolította egymástól a két barátot, és 1926-os kibékülésük ellenére kölcsönösen rossz emléket hagyott bennük, tulajdonképpen nemzedéki vita. A Föld, erdő, isten Babits ellen lázadó hangjait említettük. Itt a teljesség igénye nélkül csak jelezzük, hogy Babits részben mások – elsősorban Sárközi György – hozzá írt leveléből, ill. publikációiból arra a következtetésre 29jutott, hogy az ellene kialakulóban levő tábor vezéralakja Szabó Lőrinc, és 1924-ben, egy polemikus cikkében már felé irányítja a szúrást: „A mi generációnk legyőzött egy újságpoézist; az új nemzedék megint teremt egyet. Az elődök gazdag öröksége lehetővé teszi a bő és könnyű termelést. A könnyűség hasznosabb a súlynál. A siker mindjobban függetlenedik a műtől. S a legszomorúbb az, hogy az új nemzedék néhány legtehetségesebb tagja is, akik magukkal műveikkel is tisztességes sikert érhetnének el, megengedhetőnek tartja és gyakorolja azt, amit egy kiváló költő barátom a költészetben foul play-nek nevez…”Babits Mihály: Könyvről könyvre. Fiatalok. Nyugat 1924. I. 3. 165.

Szabó Lőrinc 1921. augusztus 1-től Az Est munkatársa. Mikes a Centrál kávéházban keresett gyorsíráshoz értő fiatal írókat, így szerződtette őt Tóth Árpáddal együtt. Szabó Lőrinc eleinte telefonon érkező híreket dolgoz föl, érdekes cikkek színes hírfejeit gyártja, majd olvasó szerkesztő, utóbb riporter és interjúkat készít az irodalmi-művészeti élet nagyságaival, pl. Jászai Marival. Állása némi anyagi biztonságot jelent a nélkülözés hosszú hónapjai után. 1923 májusában megindul Az Est versrovata, ahol egyre sűrűbben olvasható a neve. De ebben az esztendőben már nem látják egymást Babitscsal.

1923 végén jelenik meg a Kalibán! Ha az előző kötet az útkeresésé, ez az utatvesztettségé. Címe, címadó verse, két ciklusa és egy drámai költeményének vonásai alapján egy zendülés üzenetét (és hadüzenetét) tekinthették kritikusok és olvasók a kötet mondanivalójának, de mellette más húrok is fölzengnek, bár nem összhangot, hanem diszharmóniát sugallnak. A Kalibán!, az alkotói válság jeleként, az életfelfogás forrongásáról és elütő stílusnemek, sőt, egymás hatását csökkentő magatartásformák együttéléséről árulkodik.

A kötet nyitánya kihívás az ösztönök nevében az értelemnek:

30

Az ajánlás Sugár Károlynak, a színésznek Shakespeare A vihar-jában nyújtott nagyszerű alakítását tiszteli meg, de Kabdebó észre vette a vers polemikus élét is. A vihar fordítója éppen Babits, és a kritika a bölcsen humánus Prosperóban fedezte föl azt a szereplőt, akinek szavait a magyar költő vallomásszerű átéléssel tolmácsolta. Egyébként Babits még öregkorában is úgy fordul Jónás imájával a felsőbb erőkhöz, ahogy A vihar epilógusában Prospero a drámai eseményt áttekintő nézőhöz. „De az egész művet besugárzó alapeszme is” – írtuk volt – „némi párhuzamot mutat a humanista–pacifista Babits háború alatti magatartásával. Ahogy Shakespeare Prosperóval, úgy azonosul munka közben a fordító is az öreg herceg humanizmusával, a természet erői és önnön ösztönei felett győzedelmeskedő bölcsességével.”Rába György: A szép hűtlenek. (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai) 1969. 157–58. Szabó Lőrinc, „a barbár tanítvány” Prospero–Babits legélesebb ellentétéhez – és ádáz ellenfeléhez –, a félig-állat Kalibánhoz fohászkodva tulajdonképpen hadat üzen Babits eszményeinek, a szépségnek és az öntudatnak, mivel, úgymond, emberistenként élni nem tudunk.

31

Természetesen ezeket az eszméket nem egyetlen polémia hozta felszínre, Szabó Lőrinc személyiségének gyökeres alkotó elemei fejeződnek ki bennük. Ha van a Kalibán! kötetnek központi eszméje, általános érvényű problematikája, akkor azt leginkább a létezés kibékíthetetlen ellentéteinek felismerésében kell látnunk. Nemcsak az értelemnek üzen hadat: hasonló szenvedélyességgel fordul szembe a falu nevében a várossal (Átkozd meg a várost és menekülj!), az egyén nevében a társadalommal (Vas-korban élünk, nincs mit menteni). Számos verse nyílt, sőt patetikus állásfoglalás a szembenálló erők vitájában. A szerelem érzéki gyönyörébe menekül az emberi társaságból, ahol szenvedést hoz az öntudat:

Falusi szénásszekér illata részegíti meg a nagyváros házainak kőkoponyái közt (Szénásszekér ment át a városon) és képromboló daccal támad a több évezredes európai kultúra s önnön kora ellen:

Szabó Lőrinc tehát nemcsak érzékeli a társadalom és általában a lét ellentéteit, hanem – legalábbis egyelőre – tábort is választ a vitában.

Lázadásának politikai indítéka félreérthetetlenül fejeződik ki az akasztató új rend terrorát leleplező versében, az Altató dalban. A kötet függelékeként közölt Testvérsiratók című drámai költeményét sem véletlenül hangszerelte – részben – Wilde A readingi fegyház balladájának ritmusára:Sárközi György: Szabó Lőrinc: Kalibán! Nyugat 1924. I. 381. az Egyház nagy kitaszítottjainak, az eretnek albigenseknek dícséretére írt, dramatikus kompozíciója, hőskölteménye nemcsak a gályarabságban senyvedő protestánsoknak, hanem minden hitéért megszenvedettnek állít emléket. A Horthy-rendszer terrorperei, a különítményesek garázdálkodásai még frissen éltek az emberek emlékezetében, amikor a Testvérsiratók a Nyugat 1922. júliusi számában az elbukottak tiszteletére intett, és a levert forradalom áldozatait juttatta az olvasók eszébe:

A Testvérsiratók mellett ott állt a Kalibán!-kötetben Browning Az eretnek tragédiája című poémájának szabad átköltése, s így a rokon tematika még kétségtelenebbé tette a költő célzatát.

A hivatal elkeserített, / s meggyűlöltem, bár nem személyileg, / a gazdáimat… – így emlékezik a Tücsökzenében Szabó Lőrinc 33újságírói inaséveire. Mindaz az egészséges és egészségtelen gyűlölet, melyet szűkebb s tágabb társadalmi környezetére zúdít ezentúl, romantikus antikapitalizmusa és antiszemitizmusa ebben az élményben, Sőtér szavával a kizsákmányolt „értelmiségi proletár” helyzetében gyökerezik. Mindez ráépül a forradalmak iránti volt rokonszenvére, s előbb erősíti, majd gyöngíti magatartásának progresszív vonásait. De még „a húszas évek verseiben Szabó Lőrincnél a tett áhítása, akarása az uralkodó”.Sőtér István: Szabó Lőrinc. L. Szabó Lőrinc Összegyűjtött Versei 1960. Bp., 1957.

A Kalibán! egyelőre csupa dac, a fölismert, keserű igazságok le-lehorgasztják a költő lázadását: az élet szépségéből csak a napfény aranyos magvai jutnak (Verebek), küzdelmük céltalan, a sors győztes ár, magával sodor (Reménytelen ég alatt) és élni csak úgy lehet, ha szolgáljuk a megvetett kort. (Vas-korban élünk, nincs mit menteni)

Szabó Lőrinc költői fejlődésének vizsgálatánál mindig figyelembe kell vennünk verseivel egyidejű műfordítói tevékenységét is. Ha a fiatal újságíró meggyűlölte hivatalát és gazdáit, s keserűségében a nagyvárost és nem a kapitalizmus társadalmi gépezetét ostromozza, akkor erre az ez idő tájt olvasott német expresszionista líra, mindenekelőtt Georg Heym is ösztönözte. Költőnk fordított Stadler-, Klemm- és Stramm-verseket is, de egyikük szemléletéhez sem áll annyira közel a Kalibán! nagyváros-ellenes tematikája, mint Heym vízióihoz. A német költő egyik antológia-darabját, „A városok démonai”-t le is fordította, és ennek a versnek sötéttel sötétre festő nagyvárosképe épp úgy elátkozott vidék, mint a Kalibán! hasonló tárgyú verseié. Szabó Lőrinc stílusában viszont sokkal erősebb a fogalmi gondolkodás, mint Heym vízionálásában:

A nagyváros ellen lázadó, expresszív hangvétel mellett Erdélyi József szegény-ember verseinek közvetlen hatására valló, egyszerűbb hangok is hallatszanak a kötetben: A szegény ember minek él?/ Ha jó, se jobb a többinél. (Idegenek) Hasonlóan egyszerű intonációjú a két Milyen jó… kezdetű vers is. Másutt Babits Cigánydalának olvasmány- és ritmusemléke keveredik a legénykedő, népies hanggal. (Szél hozott és szél visz el)

Az új, az expresszionista hatáson kívül egy korábbi, a Föld, erdő, istenben már meghaladottnak tűnt stílusforma is feléled a Gyökér a gyökerek között ciklusban: az impresszionista látás a szimbolista hangulat-líra elemeivel vegyül:

A korábbi klasszikusan pontos leírások és erős, antropomorf képek után ezen a kissé dekadens természetlírán az ekkortájt fordított Verlaine mélabús dallamvezetése és pasztell-színeinek hatása is érződik. Kevésbé Verlaine-es, de jellegzetesen impresszionista versek: Csigabiga, Tavaszban, Fekszem hanyatt stb. Még fény- és illatzenéről is olvasunk – a szimbolista együtt35érzékelés (szinesztézia) mintájára az Enyém volt, s mégsem enyém ma című versben. Megfigyelhető a Baudelaire-t fordító költő sorain a dekadencia kevésbé szerencsés hatása is: sátánosság, világfájdalom hangjai szólalnak meg egy-egy versben. (L. Reménytelen ég alatt) De szerepel még a kötetben két, a Föld, erdő, isten előtti prózavers is.

A hatásformáknak, stílusirányoknak a Kalibán!-ban megfigyelhető túl széles skálája arra vall, hogy a költő talaját vesztette. Az egymással feleselő képzetek egységet is alkothatnak valamely személyiségben, de a Kalibán! ellentétpárjai, öntudat és ösztön, civilizáció és természet, szellem és erotika közt feloldatlanság, ingadozás van. Ezen a vidéken már nem George apollói derűje uralkodik. A költő, kínai festők módjára, csak a természet egy-egy érzékelt részletében éli át a létezés teljességét. Úgy érzi, hogy a természetben, az ösztönös életben, az erotikában találna önmagára, és bánkódva sóhajt fel: Nem voltam én mindig ilyen / szelíd és elgondolkozó…/ Nem voltam én mindig ilyen… Útkeresésében Szabolcsi Miklós elsősorban a kor nyomása előli menekülést lát.Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója. Bp., 1963. 577. Mégis a Kalibán!-kötet Isten című Madáchnak ajánlott, s a romantikus történet-filozófia körében mozgó bölcselő költeményében már megjelenik az ellentétek egységének az érett Szabó Lőrincre jellemző gondolata. Máskülönben az Isten történet-filozófiai szemlélete az erkölcsi és politikai jóra egyaránt szkeptikus, és a költő támadja a szocialista társadalmi berendezkedést is.

A Kalibán! nyelve és képalkotása is tükrözi a költői válságot. Stílusa impresszionista szépségekkel is gazdag: a virág didergő, az ágak között kötélhágcsóján ring a pók és az erdő sötét dárdáit emeli. Ezzel szemben expresszionista képek érzékeltetik a belső háborgást. Viharok zokogása a lelkem, írja a szerző, és boldogan nézi, hogy lelke melegét testvérgyökerek ajkai hogy isszák. Sok új szókapcsolata is az expresszionizmusra jellemző, 36kivetített dinamikára vall: földrengés fiai, véred dalol stb. Két, egymástól gyökeresen különböző erő formálta a Kalibán! mondat-, sor- és strófaszerkezeteit is. A Föld, erdő, isten nyugodt tempójú, klasszicizáló mondatfűzése, egy harmonikus világkép lenyomata csak sorok erejéig él egy-egy versben, aztán egyre zaklatottabb tempóba csap át:

Az elbeszélő hang nyugalmát mind hevesebb izgalom zaklatja föl. Előbb csak mondatátvonás, majd ismételt fölkiáltás, végül szóhalmozás és ismétlés sugallja a belső háborgást.

Másutt a szavaknak szinte nincs érkezésük mondattá, fogalmi renddé szerveződni:

A Föld, erdő, isten szokatlan, összetett kijelentő mondatainak ellentéteként itt a robbanásszerű kitörések, hiányos mondatok a szaggatott tempójú versbeszéd alaki jelei.

37

A Kalibán!-ban tükröződő válság gyökerére világít Szabó Lőrinc Babitsra emlékező tanulmányának az a részlete, mely mestere példájának kedvező és kedvezőtlen oldaláról, majd barátsága elvesztésének egyértelműen romboló hatásáról szól: „Eltolódtam szélsőségek felé, természetesen az ő ízlése, tudása és – még azt is mondhatnám – az excentrikusságra megszerzett jogai nélkül. Főleg ezen a ponton éreztem aztán nagy megingást, amikor testvéries kapcsolatunk romlani kezdett… Fejlődésemben nyilván látható volt a fordulat, az észrevétlenül jelen volt ellenőrzés és szuggesztió megszűnése. Amikor elszakadtunk, akkor lettem a legbizonytalanabb, s mire több évi kerülővel mégis visszataláltam magamhoz, már csak messziről néztünk egymás felé.” (I. m. 703.)

Babitstól elszakadva a még kiforratlan költő új eszményt keres magának, és kamaszkori rajongásából is következik, hogy most Ady példájához fordul. Erősítette ezt a tudattalan-tudatosan feltámadt Ady-rajongást, hogy a polarizálásra mindig hajlamos irodalmi közvélemény a halott költőt szembeállította Babitscsal.

Diákkori Ady-élményéről így vall Szabó Lőrinc Révész Ágnesnek 1920 elején, tehát amikor már Babits közvetlen közelébe került: „Ady nevéhez fűződött életem 3–4 éve, oly szorosan, mint senkinek s lélekben pedig még szorosabban össze voltam vele forrva, mint gondolni lehetett.”L. Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede. Kandidátusi értekezés, kézirat. Könyvalakban: 1970. 1922. november 1-én Az Est közreadja a költőnek Rákosi Jenővel készített interjúját. A párbeszéd során épp csak formálisan kérdezi meg Rákosi Jenő véleményét Babitsról, Adyról viszont szinte faggatja és elragadtatottan próbálja meggyőzni a nagy halott jelentőségéről. Ilyen kérdéseket tesz föl: „Ha méltóságod az aktivitást szereti és erupciót követel, miért nem méltányolta jobban Adyt, aki korának minden költője közül kétségtelenül a legtüzesebb, legféktelenebb, legeruptívabb volt? – 38Adyt – egy igen kis kört leszámítva – az egész ország érti és szereti… – Ady híre a külföldön is egyre nő. Manapság már nem ritka eset olyan kijelentéseket hallani komoly és szakértő emberek szájából, hogy Ady talán a világ legnagyobb lirikusa.”A legnagyobb élő magyar kritikus a régi és a modern irodalomról. Szabó Lőrinc interjúja Rákosi Jenővel. Az Est 1922. nov. 1. 3. Néhány évvel később, már költői magára találása után, amikor Ady istenes verseiből állít össze egy kötetre valót, változatlan csodálattal szól róla és az ellentétek egységének megteremtését ünnepli költészetében.A Sion-hegy alatt. Ady Endre istenes versei. Összeállította Szabó Lőrinc. 1929. Bevezető. 5.

Babitsnak a Föld, erdő, istenről írt bírálata a szerző racionalizmusát és belső formákat fegyelmező hajlamát dícsérte, tudatosságának diadalát Adyval állította szembe. (I. m. uo.) De Szabó Lőrinc, aki a fenti megnyilatkozásaiban az élet s a tett szeretetét, a kitörő szenvedélyt (eruptivitást) és az ellentétek dinamizmusát méltatja, saját lírájában is követi, dacból és felszabadultságból, Ady példáját. A Kalibán!-ban mindenekelőtt a megnőtt Én kiéneklése és a sorsszerűség érzete emlékeztet Ady képzetkörére, bár az utóbbira már a predestináció tana is előkészítette a debreceni református kollégiumban. De mindenképpen Ady nyomán bontakozik ki Szabó Lőrinc harca a végzettel, az élet rútságával.

A mondatfűzés, a strófaszerkesztés, de még a szavak hajlítása is itt-ott Adyra emlékeztet. Ringass, hazudj, csitíts, vigasztalj: / vigasztalj, hogy szomorítottál / s tagadd le, hogy boldogítottál. – olvassuk (Tagadd le, hogy boldogítottál), s ezek a sorok az áthallás erejéig idézik Adyt: „Csicsijgat, csittit, csókol, altat, / S szent, békés falusi hatalmak / Ülnek majd a szívemre.” (Hazamegyek a falumba) Nemcsak a halmozott igék stílusalakzata, hanem képzetkörük is azonos, a strófaszerkezet hasonlóképpen, csak a rímképlet módosult egy hajszálnyit. A két vers én-központú szemlélete is egy tőről fakad. Találunk a Kalibán!-ban másutt is a Vér és arany problémakörére, főként életkultuszára visszhangzó kitöréseket:

39

Ady-s, mint általában a Kalibán!-ban – a vers dialógusszerkezete, a dinamikus szóhalmozás és az ellentétes sorsok szembeállítása. Adynál: „Ne sírj, grófodnak lesz azért / Leánya, pénze, bora.” (A grófi szérün)

A Kalibán! Szabó Lőrince szakít mind a fiatal George költői eszményével, mind Babits intellektuális szépérzékével, s ha az utóbbi alig pár hónapja az előző versekből az értelem harmóniáját dícsérte, most neki is látnia kellett, hogy „a szavak mögötti érzések” már valóban a szívnek, aztán a fülnek és nem utolsósorban a szemnek szólnak, és nincs meg többé bennük „a belső forma valami tudatos geometriája”. (I. m. uo.) Megkezdődött egy fiatalember lázadása, megkezdődött egy fiatal költő válsága.

40

Az Est-lapok munkatársaként, bár kimerítő robot árán, fix fizetéshez jutott, és mint belső embernek gyakran közölték vagy legalább megvették a verseit. Így anyagi erőforrásait 1924–25-ben utazási vágyának kielégítésére fordította. Járt már korábban is Bécsben, de az élmény erejével itáliai útja kavarta föl. Először a tenger Velencénél, Fiuménél, majd Genovában a határtalan hullámok extázisa, de közben már a Dolomitok pátosza is: a háromezer méteres szirttornyok fennsége, a violás gleccserek örök hava. Az utazás visszahatott az utazóra: énjébe áradt a világ emberen-túli nagysága és ő maga csupa láz lett, merő önkívület.

1924-ben ismeri meg A huszonhatodik év hősnőjét is. A szív és a test kisértésének ezután sem tud majd ellenállni, mégis ez a nő lesz élete legnagyobb szerelme, akihez minden kötelezettség nélkül is negyedszázadon át kötődik.

Újságírói tevékenysége közvetlenül is gazdagítja élményeit. Mint riporter megkezdi országjárását, és a korabeli magyar társadalom ellentmondásairól közvetlen tapasztalatokat szerez. A szociális problémákat csak fokozatosan tudatosítja, viszont azt a lázat, melyet a mindenséggel találkozás úti-élményei ojtottak belé, a társadalom kóros heve és felfokozott újságírói munkájának lüktető tempója nyugtalanítóvá erősíti.

A lelkem tízezer robbanás, / tízezer éhes nyíl vagyok – mondja (Tízezer éhes nyíl vagyok), és e két sor akár jeligeként is jelle41mezhetné a Fény, fény, fény (1926) alap-magatartását. „Lekötött bójá”-nak érzi magát és nem akar „ülni a kényszerek rabpiacán”. A szűkölködő és mohó fiatalság kér itt eget magának:

Lázadó vágyakozása a dús élet, a vegetatív lét végtelennek érzett örömei felé fordul, és ahogyan a létet féktelen rohanásként érzékeli, zengve, harsogva maga is a kozmoszt ostromolja. A Fény, fény, fény őserejű kavargásként jeleníti meg a természetet, s benne a költő személyisége világ-nagy méretűvé tágul, hogy a négy elem gyönyörűségeit befogadja. Ő vagyok én, mondja a zivatarról: hajamban szélvésze lakik / s helyette sikolt / az elemek kürtje, a torkom! (Ki van itt az éghez közelebb?) Hasonlóképpen szíve a vihar harangja, szeme hangáraiból fény dől, az ujjai vascsövek s tenyere fennsík és kősivatag.

A fiatal Szabó Lőrinc lázadását a szakirodalom anarchistának, tehát nem a közösség szükségleteiből fakadónak és nem a társadalomra irányultnak tekinti. A Fény, fény, fény tematikája valóban nagyrészt a kozmikus erők és jelenségek dicsőítése, és ha himnikus hangján megjeleníteni próbálja, amit részegült érzékeivel felfog, az egyik emberfeletti erőt a másikkal igyekszik szemléltetni: Fönt rohan a fénytorony / s évezred se mérheti hosszát – mondja (Fény). Mi mámorítja a költőt? A zivatar, a tűző fény, a zúgó, végtelen tenger, az óriás hegyek, az erdő, mert milliárd élet vegyülete. (Az erdő birkózik velem) „Nem 42harmonikus megnyugvás hatja át” – írhatta joggal e költészetről Ignotus Pál, „hanem diszharmonikus viaskodás, nem felolvadás a természeti jelenségekben, hanem együttrohanás a technikai csodákkal, nem passzív ájtatosság, hanem az elégedetlen, követelő ember lelkes szózata és himnusza és dörömbölése és fegyver- és izommutogatása”.Ignotus Pál: Fény, fény, fény. Szabó Lőrinc új verseskönyve. Nyugat 1926. I. 454.

A Fény, fény, fény mámorát a technikai csodák csak kevéssé ihletik. Két költemény hódol a repülőgép „isteni” hatalmának („H-MAC A”, Repülőgép az Alföldön), viszont nem egy versben a költő indulatait szociális harag, az „ember-rovarok” elleni gyűlölet színezi, s ilyenkor a Kassák aktivista lírájából jól ismert szimultanizmus (párhuzamos megjelenítés) eszközével próbálja érzékeltetni a társadalom kozmikus méretű káoszát:

Mivel a szociális tárgyú versek a Fény, fény, fénynek csak töredékét alkotják, a költő zendülése azonosulás a kozmosszal: metafizikus gondolkodásra vall. A kozmikus–metafizikus lázadás a német expresszionisták egyik leggyakoribb magatartásformája, Szabó Lőrinc szárnyaló és harsogó költészete is rájuk üt. A német expresszionizmusból ismert „motorikus 43ember”-t érezzük a versekben, akit féktelen ösztön hajt kitörni önmagából, s miközben a tapasztalati világ valamiféle „igazi” arculatát igyekszik megragadni, mint alkotó mindenekelőtt saját dinamizmusának mozgás-élményét fejezi ki.Albert Soergel: Dichtung und Dichter der Zeit. 5. kiad. 1927. 376. E magatartáson Nietzsche nagy Én-je lázadásának távolabbi példája is átüt.

Az emberfeletti erőket visszhangzó és emberentúli hatalmakat dicsőítő költő titáninak szánt énekét „dörgő dobokkal és lángtrombitán” harsogja el – ahogy a Fény, fény, fény stílusát a Tücsökzenében maga jellemzi. Vallomása szerint ez a stílus élete végéig legkedvesebb zeneszerzőjének, Wagnernek imádatát is tükrözte, de mondatfűzésének, szókapcsolásának megújítására a német expresszionistáknál ugyancsak találhatott példát.

Szabó Lőrinc rendkívül tudatos művész volt és szenvedélyes alkatának minden változását, minden kitörését vagy épp csak megnyilvánulását lírája formaszervezetének megújításával követte. A Fény, fény, fény stílusában az az érdekes, bár eleve kudarcra ítélt törekvése mutatkozik meg, hogy a kozmikus erők féktelenségét hasonlóan féktelen nyelvi eszközökkel fejezze ki. Idézett bírálatában már Ignotus Pál megfigyelte, mennyire sűrűn használja a felkiáltó, ill. a gondolatjelet: az előbbi a szenvedély fokozottabb érzékeltetésére, az utóbbi a vélt metafizikus mélységek éreztetésére hivatott. De nemcsak a központozás szokott rendjét kavarja föl, hanem magát a költői dikciót is:

44

A végtelen tér s a benne száguldó ember élményét énekli a költő, de az élmény annyira erős, hogy új és új villamos ütései megszakítják a tudatosítás menetét: az ember belső világa mondhatnánk a tudat születésének kaotikus állapotában tárul elénk. A szavakat csak itt-ott fűzi össze a syntaxis, a dúlt lélek vízionálását nyelvi elemek: hiányos és megszakított mondatok, mondat-értékű felkiáltások, felkiáltás-halmazok érzékeltetik. Ez a hang patetikus, nem egyszer retorikus, pedig a költő szándéka más volt, új logikát kívánt teremteni, mely, úgymond, mint egy zenekar, / saját magának is belerivall / a dallamába. (Tücsökzene, uo.)

Német expresszionisták (Stramm, Heynicke) és az olasz Ungaretti már a világháború előtt és alatt eredményesen próbálkoztak az ún. szó-költészettel, a verssor fragmentálásával, ám ők nem romboltak, csak lényeg-kifejezés érdekében a verssort egy nyelvi fordulatra vagy szóra egyszerűsítve, egy nyelvi eszmény helyébe egy másikat állítottak. A Fény, fény, fény költője rombolja is a versmondatot, a káoszt kaotikusan jeleníti meg, ami végső soron új stil-romantikához vezet, s az egyes verseket megfosztja önálló arcélüktől. Ez a nyelvszemlélet végzetesen eltávolodott a Föld, erdő, isten éles körvonalú leírásaitól, rendjétől, tisztaságától. Képeiben alig van nyoma szemléltetésnek vagy megfigyelésnek, a képalkotás leghagyományosabb eljárásainak: áramütésként járják át az olvasót, és egyetlen feladatuk, hogy ugyanazt az idegfeszültséget, monumentalitásnak és mozgásnak azt a páros élményét idézzék elő, mely alkotójukban élt: szállunk végtelen / mint felgyújtott hajók az éteren! (Fény vagy és tenger, emelsz és ölelsz); Fény, fény, fény: táncolsz meztelenűl – / foszló, ideges – – S minden megingott: / szemeimben a nap megfeketűl… (Fény, fény, fény: táncolsz meztelenűl)

Mindez mégsem tipikus avantgarde költészet. A kozmikus 45mámor expresszionista motívumai és a versmondat széttagolása formabontásra vallanak, ám a kötet 66 darabja között tucatnyi szabad vers ha van, és épp ezekben él szabályosabb mondatfűzéssel a költő. (Szétlőtték a páncélvonatot, Visszafelé néznek a távcsövek stb.) Az „új logikájú” versek viszont mind kötött formájúak, rímesek, sőt filisztermód párrímesek. A szerző mindig ügyel a hagyományos líra valamelyik mentőövére, amikor avantgarde kísérletre lendül.

A Fény, fény, fény egységes tónusú kötet, ha néhány saját karakterű struktúra-típusa, pl. a fenti kettő, egymástól jól el is különíthető. De Szabó Lőrinc lázadó magatartása mögött – az említett expresszionista példák ellenére – főként Ady bújtó példáját fedezhetjük föl.

Már Ignotus Pál is észrevette a Fény, fény, fényben ezt az ösztönzést: „Nemcsak szófűzésén és szintaktikáján, de verselésén is mennyire úrrá lett Ady hatása. Ami érthető is: a saját végtelenségét és erejét éneklő kozmikus büszkeség frazeológiáját a magyarban Ady teremtette meg, s azóta önkénytelenül az ő stílusába siklik minden költő, aki ennek a lelki állapotnak ad kifejezést.” (I. m. 455.)

A Fény, fény, fény mintegy másfél tucat darabjában mutatható ki, filológiai alapon, Ady-hatás. Pl.:

Úgy is mondhatnánk: ez Ady hangja. Ám ugyanezt figyelhetjük meg végig az egész versben. Ennek a benyomásnak számos rugója van. Mindenekelőtt az önmagához éneklő 46magatartás, aztán az általában ritka, Adynál viszont gyakori 5 soros, mindössze egy rímpáros strófa, melynek egyik sora, rendszerint – miként itt is – a 4., a rímszó sorának érzelmi-fogalmi csattanóját halogatva, dinamikai szerepet tölt be. Pl. „Kezeket látok mindenütt, / Fekete raját a kezeknek: / Forró kezet és hideget, / Hívót, tolvajt és megadót, / Üszköst, vidámat és meredtet.” (A kezek bábja) A zárósor szóhalmozásának nyomatékosító funkciója is azonos. De adys a Szabó Lőrinc-strófa frazeológiája és stílusa is, pl. a vén rozmár szintagma a nagyra-nőtt Én világgal komázgató, jellegzetes fordulata. Hasonlóan adys sorok, stílusfordulatok a Fény, fény, fényben: néha minden összezavarodik / s alázatosan borul elém / gőgös szeretőm, a tilos. (Ma minden léggömb égbe szökik); de utolérnek az elhagyott szivek / s valakinek / csókját most is ajkamon érzem. (Marmoláták és Latemárok); mesélik: ősz van Tátraszerte / s persze / Nápolyban is szépek a nők. (Zümmögő, kalandor sugarakon)

A Nyugtalanság völgye című Babits-kötetről még ezt írta volt Szabó Lőrinc: „Meggyőződésem, hogy a Babits-hatás a magyar irodalmat mélyebben és tartósabban fogja érinteni, mint az Adyé.” (I. m. 48.) Most, a Fény, fény, fényben pedig körülbelül minden negyedik vers Ady-utánérzés, de a többi mögött is a teremtő személyiség nagyságának és kidalolásának vágya, ez a tipikusan Ady-ihlette költői magatartás áll, amit csak felerősít a való világ mámorító határtalanságának élménye. Engem a Fény részeg dühe ráz – mondja maga a költő. (Táncos kacajjal, sima sugár) E versek születésével egykorú öninterjújában a következőket vallja: „Oly meztelenül mutatkozik előttem az ember, hogy máris szertefoszlott az a csillogó, hazug ruha, amelybe a kifogyhatatlanul változatos valósággal igazi érintkezésbe jutni nem tudó otthoni szegénység öltöztette gondolatvilágomat. – Nagyszerűnek, hatalmasnak, gyönyörű47nek tartom a világot, a valóságot – a szépség csak egy része a valóságnak – és azt hiszem, ezt az óriási, exaltált való-világot (melybe a szellem, érzés és gondolat is beletartozik) kötelességem magamon át minél teljesebben kifejezni.” (I. m. uo.) Hangsúlyozzuk: önmagán át akarja kifejezni az „óriási, exaltált” világot és a kifejezés teljességére tör. A teljes művészi kifejezés igénye esztétikai képtelenség, de mindenesetre az Én korlátlan felduzzasztásával jár. Az „ember” és az „élet” kifejezésének művészi célja egyébként megint csak jellegzetes expresszionista program, de Szabó Lőrinc költői fejlődésének fordulatát ennél is mélyebben világítja meg, hogy mint „barbár tanítvány” Babitstól elszakadva immár nem a belső forma geometriája szerint, hanem Ady mintájára, új-romantikus módon, a világ-nagy személyiséghez szabja ars poeticáját, s ösztön és lélek, érzékek és tudat, élet és gondolkodás kibékíthetetlennek vélt vitájában világgá kürtöli az előzők melletti állásfoglalását.

A Fény, fény, fény költői vállalkozása lényegében kudarc, és évek múltán könyvélményeiről szóló vallomásában e tévútját Babits jótékony kritikája hiányának tulajdonítja: „Babitsról szólva külön sajnálnom kell, hogy ő, akivel már nemcsak szellemileg lehettem együtt, húszas éveim elejének nagy fordulója, erőszakos lázadása idején nem maradhatott olyan jótékony vezetőm, mint amilyen elindítóm volt…” (Kőhalmi; i. m. 303.) Már korábban idéztük néhány emlékező sorát, melyben költői válságát Babits baráti útmutatásának elvesztésével indokolta. (L. ott.)

Mindamellett a Fény, fény, fénynek is vannak értékei. A versek együtteséből az ifjúság lelkes indulata sugárzik, kivágásai a világból sokfélék, vibrálók és módjával színesek is; mindebből a kelleténél többet is juttat az olvasónak, ezért kevés a kötetben az egész vers. A gyűjtemény legnagyszerűbb 48költeménye, melyben az expresszionista elragadtatás a témának egybevágó kifejezése, a világvárosi kikötő lüktető életét magasztaló óda:

A modern kapitalizmus nyüzsgésének, a hétköznapok fölé emelkedő lázának találó és vérbő megjelenítése ez a hatalmas ívű költői freskó. Változatos motívumai a társadalmi és vegetatív élet széles spektrumát fogják át; szimultanizmus és felkiáltás, csonka mondat és szóhalmozás itt a témával egybecsengően érzékelteti mindazt, ami a nagy földközi-tengeri kikötő napjaiban mozgás és szenvedély, drámaiság és epikus áradat. De már Bálint György észrevette a Fény, fény, fény anarchisztikus lázadása mögött azt az új elemet, amely nem sokkal később az igazi Szabó Lőrinc-líra jellemző vonása lesz: a kérdező ember magatartását. (I. m. uo.) Ebben az ódában is az összefüggések meglátása és adekvát kifejezésének leleménye hat a művészi látomás meggyőző, magával ragadó erejével. 49A kötet sikerültebb darabjai különben is azok, melyekben a költőnek volt érkezése a harsogó érzések mellett maradandó szociális vagy lélektani összefüggéseket is észrevétetni. Az Ujsághírben a végtelen kápráztató modernkedése nem puszta költői nyersanyag, hanem a mondanivaló szerves tartozéka, a magyar vidék istenhátamögötti életének odaillő ellentéte. A Nézek s ezer arcom visszanéz szavalatát a világot tükröző ember és az emberben tükröződő világ kölcsönös egymáshozrendeltségének felismerése és már kissé távolságtartóbb képbe foglalása menti meg az elévüléstől.

A görög-latin ókorban a kísértetek nappal mutatkoznak. A Fény, fény, fény emberentúli mozgalmasságának, az elemek részegítő, monumentális játékának jelenési órája szintén a forró, fényzuhatagos dél, mely egyszersmind az élet órája. Amikor az utaktól lelkesült költő, a lelkek közt vándorló riporter sugárzó világosságban parolázik a világ emberfeletti jelenségeivel, akkor a halandó ember és a világmindenség közti testvériességet érezteti. Ez ismét metafizikus gondolkodás jele, de pl. a német romantikusok ezt a kozmikus rokonságérzetet az éjszakába vetítették ki. Szabó Lőrinc a Föld, erdő, istenben a latin világosság rajongója volt, és az maradt akkor is, amikor a lét németes mélységeit a világegyetemben keresi, ám nappali ragyogásban, amikor nincs árnyék és nincs borzalom. A Fény, fény, fény kimódolt és túlzott stilromantikája, balog mondat-rombolása ellenére is ezért hagyhatja az olvasóban az életöröm és a lelkesítő erő zavartalan, kettős képzetét.

Szabó Lőrinc „öninterjú”-jában alacsonyrendűnek minősíti a „tisztán impresszionista művészetet”, és a Nyugat nagy nemzedéke „dekadens-impresszionista áramlatával” ellentétes eszmény megvalósítását, a fiatalok összefogását, továbbá egy új folyóirat megindítását sürgeti. Ugyanakkor az ortodox avantgarde-tól is elhatárolja magát, amikor elutasítja az, 50úgymond, „különleges, modernebbnek látszó, de gyökértelen irányt” is. Kártyáit akkor fedi föl, amikor egy új nemzedék létezéséről szól, „öt-hat olyan íróbarátjá”-ról, akik a fejlődés új útjára kívánnak térni. (I. m. uo.) Tulajdonképpen a Fény, fény, fény elemzése ennek az eszménynek megvalósítására tett kísérletet igazol: erős, antiimpresszionista lírát ismertünk meg a versekben, melyek egyformán távol állnak a korabeli magyar költészet olyan jellegzetes irányaitól, mint Babitsé vagy Kassáké.

A Nyugattól elkülönülő, bár személy szerint – Szabó Lőrincet kivéve – a folyóirattal nyíltan nem szakító csoportosulás először a budai Spolarich-kávéházban üti föl táborát. Fodor József és Sárközi György is közéjük tartozik. Szabó Lőrinc folyóiratalapítási szándékának 1925-ös első kísérleteiről az akkor költőként már ismert és kritikusként is becsült Komlós Aladár számol be visszaemlékezéseiben.Komlós Aladár: A „második nemzedék” útja. Irodalomtörténet 1969/3. 572. 1926. július 1-én mintegy száz embert „épít le” Az Est, köztük Szabó Lőrincet; a költő tudomása szerint ő azért került az elbocsátandók listájára, mert magatartása és írásai kommunista-gyanús és antikapitalista színben tűntek föl – legalább is így ítéli meg a történteket egy Kner Imrének írt korabeli levelében.L. A könyv mestere. Kner Imre levelezése. (Elek László, ill. Szántó Tibor munkája) Bp., 1969. 112. A kapott végkielégítésből, valamint Mikes Lajos anyagi támogatásával 4 íves havi szemlét kíván indítani, ősszel már 300 előfizetőre számít. A tervezett lap címe Fény, – mire megjelenik, Pandora címen gyűjti maga köré rövid időre a fiatalokat, 1927 februárjától hat számon át. A folyóirat kétfelé hadakozik. Támadja a Nyugat idejét múltnak ítélt eredményeit; ennek a törekvésnek jó példája Illés Endre kemény bírálata Karinthy egyik színművéről, melyet válasz, majd a folyóiratban a szerkesztő, Szabó Lőrinc viszonválasza követ. De a Pandora, noha több német expresszionista versét adja közre, nem áll ki a formabontó irányok mellett sem, sőt a jelzett viszonválasz az új írói nemzedékről azt hirdeti, hogy „nem öreges és nem 51fiatalos, látja a régiben az újat, az újban a régit, jót és rosszat mindkettőben, s lemond a testhez és érdekhez szabott modernségről”.Szabó Lőrinc: Karinthy, a kritika és az alapszabályszerű modernség. Bp., 1927. 180. A kettős elhárítás nem igazi állásfoglalás, és önmagában nem művészi program. Mikes Lajosról írt könyvében Dersi Tamás a Pandora érdemét abban látja, hogy „kritikái az életszerűség, a problémagazdagság igényében túlmennek a Nyugat követelményein, hangsúlyossá teszik és értékelik az aktualitást, a korjelenségekre reagáló szellemi frisseséget”.Dersi Tamás: A rejtélyes doktor. Bp., 1965. 376. Beszédes tünet, hogy Dersi is a folyóirat kritikai tevékenységét érzi csak jellegzetesnek.

A Sátán műremekei (1926) is az új művészi eszmény megvalósítására tett kísérlet, költői vállalakozásnak a Fény, fény, fénynél is igényesebb szintézis.

A Sátán: a tőke, a pénz, – „műremekei”: a kapitalista társadalom vérlázító jelenségei. Ez a versgyűjtemény elsősorban úgy érdekes, mint egy regény és annak is úgy, mint balzaci változata. A Sátán műremekei szinte a kapitalizmus kritikai néprajza. A kor tipikus figurái, nemzetközi szállodák pávás női és frakkos urai vonulnak előttünk: milliárdos, vén potroh, operába autózó díva, jól szituált kereskedő, borjúdögöt sirató finomlelkű hölgy és koldusnál koldusabb megalkuvó csatangol a költő vadnyugati Európájában. A Fény, fény, fény-nyel ellentétben a költő már materialista, sőt – maga használja a szót – osztályharcos világnézetet hirdet, de az élet bőségére szomjas fiatalember, akinek csak az élet darabkái jutnak, a küzdelem vagy a nihil tanulságát vonhatta le, miután a vadon törvényeit megismerte. A Sátán műremekeiben váltakozik egymással a két következtetés, és nemegyszer az utóbbi kap erősebb hangsúlyt:

A versek szociális lázadását még a Népszava is magáénak érezhette. Hasábjain Révész Béla a központi motívumban a pénz romboló hatalmának verses elbeszéléseiben és ábrázolásaiban döntőnek ítélt korjellemzőkre ismer, a könyv költőjének kivételes rangot adományoz, és már tematikai szempontból is Adyval állítja párhuzamba. A párhuzam legérdekesebb tanulsága éppen az, hogy a Vér és arany mítikus tőke-képzetével ellentétben Szabó Lőrinc kötetnyi ciklusa a pénzről „a kor társadalmához kötöttebb”, tárgyiasabb és körképszerűbb.Révész Béla: „Egyszerű szava munka és beszéde kard.” Egy új verseskönyvről. Népszava 1927. febr. 27. 8–9.

„Az életmű a negyedik kötettől fogva lesz igazán több, mint jó versek gyűjteménye” – írja Illyés Gyula, és A Sátán műremekeit a materialista világszemlélet remekének minősítve, a kötet számvetését a Vesztett illúziók Rubempréjának tapasztalatai mellé állítja.Illyés Gyula: Szabó Lőrinc vagy: boncoljuk-e magunkat elevenen? Alföld 1956/2. 55–72. Szabó Lőrinc válogatott versei. Bp., 1956. 15. Ha a kötet világképe elsősorban regénnyel fölérő, epikus erővel ábrázolt társadalomrajz, ez azon is múlik, hogy az egyes versek vagy zsánerképek vagy ódák, illetve „anti-ódák”. A Negyedóra isten és a hivatal közt a robotoló ember élete néhány percének dinamikusan felvázolt képe. A Bérletjegy a MÁV vonalaira egy lejárt igazolvány pillanatképéből villantja föl az utazni vágyó fél-proletár képpé kövült látvány-emlékeit. A Lányok a nyár napfürdőjében a szebbik nemnek mintegy filmkockákból összeálló seregszemléje és a képsor láttán felrajzó érzéseknek erősen ritmizált megörökítése. Az Amiért nemcsak templomokat viszont az ünnepre áhító ember vágyait foglalja valóságos himnuszba. Az ábrázolás általában akkor a legélesebb, a vers üzenete akkor sugalló erejű, amikor ellentétekre épít:

A szakirodalom – még Illyés is – avantgarde-költészetnek olvasta A Sátán műremekeit. Füst Milán „verssé kényszerített pokoli prózá”-nak titulálja ezeket a lázadó szózatokat.Füst Milán: A Sátán műremekei. Nyugat 1927. I. 997. Igaz, a versek szenvedélyes társadalombírálata, ostorozó pátosza alapján egy pillanatra mintha aktivistának is gondolhatnánk a szerzőt, holott nem az.

Szabó Lőrinc ez idő tájt fordul szembe élesen az avantgardedal. Várkonyi Nándornak nem sokkal A Sátán műremekei megjelenése után küldött levelében nyíltan kimondja: a modern irányzatoknak azt a pár elemét, melyet kifejező erejűnek vél, más összefüggésbe ágyazva alkalmazza. Többek közt így nyilatkozik: „Némileg túlbecsüli az ún. nyers kimondásokat. Nagyon nehéz azokat művészetté formálni. Másfél évtizede szókimondó művészet a modern, de rossz is a legtöbb terméke, mert nem talál zártságot, formát, s mert fél mindentől, ami klasszicitást adhat” – írja, majd azt is kifejti, hogyan építi be egyik-másik ún. modern eljárást a saját költészetébe: „Formatudás hijján, töredéknek, vallomásnak, közlésnek, napló-beszélgetésnek [marad] a sok-sok nagyszerű modern, művészi akarat. Modern alatt most az expresszionistákat és az azutániakat értem, s főként a magyarokat. Én igyekeztem e nyerseségnek formát adni, a sorokban, kemény, erőszakos ritmusban, s még inkább az egyes versek vonalvezetésében, a kompozíció zártságában, hangzásban és építő-konstruáló felhasználásukban egyformán, vagyis: értelmet adni a szimultanizmusnak, formai értelmet, azaz igyekeztem eszközzé tenni és nem öncélúvá. Ugyanigy a stílus-nyerseségeket, a natu54ralizmuson messze túlmenő durvaságokat: eszközzé oldani, hogy ne csak stilromantikából álljon a vers, lázas sorokból…”Szabó Lőrinc Várkonyi Nándornak 1927. máj. 18. L. Várkonyi Nándor: Szabó Lőrinc levelei. Jelenkor 1959/2. 99.

Ennek a művészi hitvallásnak a lényege az adott pillanatban: a formabontó modernség klasszicizálása. Hogyan valósította ezt meg A Sátán műremekeiben?

A kötet karakterét nemcsak a már szemléltetett, ellenpontozott és igen dinamikus expresszivitás szabja meg, hanem erős megjelenítő készsége is. Csak egy röppenő liftet mutat meg, és máris érzékeltette a világvárosi hangulatot:

Ez a kép, s még sok hasonló A Sátán műremekeiben, tulajdonképpen nem igazi leírás, mint amilyen a Föld, erdő, isten jellegzetes képtípusa volt, hanem látomásszerű megjelenítése az érzetekkel erősen átitatott látványnak. A kötet metaforái szemléltetésnek és kifejezésnek kevésbé szerencsés, mert gyakran mesterkélt együttesét alkotják. Pl.: acélérdekek fellegvárai, a véletlen kardjai stb.

Ez a képalkotási mód tehát még nem választható el élesen az avantgarde stílusformáktól. Viszont az is igaz, hogy a költő a szimultanizmust más felfogásban alkalmazza, mint Kassák és köre:

A formabontó szimultanizmus a térbeli mindenüttvalóság és az időbeli párhuzamokban megmutatkozó testvériség élményét érzékeltette. A fenti versidézet gondolatritmusa (ez a sok) inkább lüktető drámaiságot kölcsönöz a mondanivalónak, és ritmusa valóban „kemény, erőszakos”.

A költő enjambement-jai nyomatékot adnak a párhuzamoknak és a drámaiságot fokozzák. A mondat értelmileg összetartozó egysége számos egymást követő sor végén megtörik, s ezáltal egy-egy szóra nagyobb hangsúly esik, a versmondat csupa izgalom:

Szabó Lőrincnek ilyen típusú enjambement-jai Fónagy Iván szerint az agressziós ösztön jellegzetes megnyilvánulásai,Fónagy Iván: A költői nyelv hangtanából. Bp., 1959. 198–99. s nézete egybecseng az idézett levélben kifejtett programmal. Mindenesetre a ritmikus párhuzamokkal és lüktető mondatátvonásokkal építkező, szakozatlan vers-kompozíciók retorikai babérokat érdemelnek. De A Sátán műremekei stílusának szónokiassága arra is figyelmeztet, hogy ez a líra az alanyiság rovására is a kollektívumhoz szól.

Az eddigi formaszervezeti megállapításokból is következik, hogy A Sátán műremekeinek darabjai a szó eredeti értelmében egyáltalán nem szabadversek, mint ahogy általában a kritika vélte. Erre vallanak a tudatosan alkalmazott gondolatritmusok és a szinte módszeres mondatátvonások ritmusfokozó eljárásai is.

Mindennél fontosabb sajátságuk e verseknek azonban az, hogy valódi mintájuk a görög tragédiák kardala, legközelebbi rokonuk a pindaroszi óda. Az egytől egyig szakozatlan költemények sorai közt csak elvétve akad metrizálhatatlan sor, viszont szép számmal találunk szabályos görög sorfajokat, vagy ezek alig módosított változatát, – ahogy ezt a görög kardalokból jól ismerjük.

Táblázatunkban az egyes metrumtípusok előtt egy-egy ismert Berzsenyi-sorral, egy esetben József Attiláéval idézzük a sorok hangulatát; a költő nevét csak ez utóbbi példánál írjuk ki:

57

Glükoni: „Közt nem lengedez a zefir”

Pherekratészi: „Jusson végre igazság” (József Attila)

Adoniszi: „Izzada orcám”

Aszklepiadészi, I. tag: „Hervad már ligetünk”

58

Aszklepiadészi, II. tag: „díszei hullanak”

Kis alkaioszi: „Tőre dühös viadalra készti”

Fél-pentameter: „hordta dicső sereged”

Megjegyzendő, hogy Szabó Lőrinc a versláb hosszúsága helyett beéri néha annak hangsúlyával, mint pl. az utolsónak idézett sorban.

A felsorolt típusokon kívül A Sátán műremekeiben sok más tiszta és rengeteg egyénien módosított antik sorfaj található. A Negyedóra isten és a hivatal közt következő két sora együtt egy tiszta aszklepiadészi sor: Áldassál, gyönyörű / villamosút, arany… Az egyénien módosított sorfajok jobbára az ismert típusok elöl, ill. hátul megtoldott vagy csonkított változatai, úgy ahogy Pindarosz és Bakkhülidész is élt velük. Így a nagy alkaioszi sor („Forr a világ bús tengere, oh, magyar”) kétféle módosított változata: a) a terv s a tett szerszámait és (Gyermekek, tiétek a jövő); b) már nem tudom, milyenek vagyunk (Az ucca ezer mozdulata előtt). A szapphói sort („Partra szállottam, le59vonom vitorlám”) szintén csonka változatban használja: visszahull mocsarába, melyből (Talán nem is rossz, ami rossz). Egy másik vers, Az Antikrisztus szent aranya befejező soraiban két akatalektikus tetrametert egy katalektikus zár le: éjszakával betakarja / és cukorral csitítgatja / az időnek töviságyán / félálomban hánykolódó / tehetetlen, menthetetlen / halhatatlan életet!

Természetesen A Sátán műremekeinek költője nem egyszerűen itt-ott alkalmaz metrikus sorokat, hanem minden versében keményen kikalapált, bár sorról sorra másképpen kötött ritmussal él. Kurta példaként egy vers befejezése, pár összefüggő sor szemléltetheti a következetes verstani elgondolást:

Az idézet első sora kilences jambus, ami nem más, mint az alkaioszi versszak 3. sora. A következő sort fölfoghatjuk, mint két jambussal megtoldott choriambust (– ∪ ∪ – ∪ ∪ –), a záró sor pedig olyan kis alkaioszi, melynek utolsó lábát a költő a sor élére helyezte.

A „kemény, erőszakos” ritmus, mely a fogalmi-érzelmi közléseket a maga zártságával kihangsúlyozza, a párhuzamnak, gondolatritmusnak nyomatékot ad. A Sátán műremekeinek dinamikus stílusát így erősíti föl a kivételes formaérzékkel, árnyaltan értelmezett, kötött metrika.

Szabó Lőrinc 1921-ben lelkesen emlékezik meg a frissen megjelent német Pindarosz-fordításról, és a görög költőt „az expresszionizmus atyjá”-nak nevezi.Szabó Lőrinc: Az irodalmi divat. Pesti Napló 1921. szept. 25. 9. Ugyanitt írja: „A legszélsőségesebb forradalmárok is igyekeznek gyökerüket megtalálni a múltban; például az expresszionisták az egyéni túlfinomultsággal szemben az archaikus korok primitív művészetéből való visszatérést és az ebből való továbbfejlődést hirdetik.” Már a fiatal Goethe is sikeresen kísérletezett ódáiban a pindaroszi ritmika átplántálásával, s ezeknek a költeményeknek odaadó, a rejtett formai 60leleményekben is hű magyar tolmácsa éppen Szabó Lőrinc. (Vö. Szellemek éneke a vizek fölött, Az öreg Kronoshoz, Az emberiség határa, Prometheus)

Nem véletlenül és nem is pusztán önkényesen vonja közös nevezőre Szabó Lőrinc az expresszionizmust a görög kardalokkal. Pl. a görög tragédiák kórusainak gnómikus expresszivitása hat A Sátán műremekeinek, ennek a szociális lázadás hangját hallató kötetnek stílusformáira. Az általánosítás mint fogalmi eljárás vezeti el a költőt a gnómához. A józan ész intelmeit / könnyen feledi, aki fiatal: nem Szophoklészt, hanem a Lányok a nyár napfürdőjébent idéztük. Boldog, akinek pálinka jut, / boldog, kit a Szépség / üdvözít és boldog a szent / együgyűség is, amely / csak részleteket lát: nem a karvezető szavait olvassuk, hanem a Tárlat: a Sátán műremekei nyitányát. 1923. január 14-én Szabó Lőrinc, amikor Euripidész „Bacchánsnő”-jét javasolja kiadásra Kner Imrének, ezt a vallomást teszi: „Évek óta egyik szenvedélyem a görög-latin írók tanulmányozása, amivel az expresszionisták iránti rokonszenvemet ellensúlyozom.” (I. m. 101.) Mi más az expresszionizmus iránti rokonszenv ellensúlyozása a görögök és latinok tanulmányozásával, mint egy új típusú ars poetica kikísérletezése?

A pindaroszi óda a görög dráma kardalainak egyenes leszármazottja. Már a kórusok metrikája is a váltakozó érzelmekhez igazodott, ugyanakkor föl kell figyelnünk arra is, hogy a görög kardaloknak, s itt már a drámáktól önállósult műfajra gondolunk, sajátos szociális szerepük volt. Ünnepi eseményekre készült szövegek ezek, a közösségi érzések-gondok kifejezései. Virágzása egyidejű a hellén városállamok fénykorával, – az ókori görögök közösségi életének legközvetlenebb művészi megnyilatkozása.

A Sátán műremekei 20. századi, antikapitalista kardalok. A versek szociális iránya vitathatatlan: a kor kisemmizett tömegé61nek nevében szólnak és áhítoznak egy teljesebb élet után, igazi „anti-ódák” az uralkodó társadalmi rendhez. Stilisztikai és ritmikai rokonságuk a pindaroszi ódával és általában a kardalok strukturális sajátságaival a dinamikus előadásmódot és a szociális funkciót egymáshoz kapcsolja és kölcsönösen erősíti.Vekerdi József átfogó tanulmányában (Antik versformák a modern magyar lírában) csak arról ír, hogy „a húszas évek formakísérletei során egy-két esetben a görög kardal-költészet utánzásának igényével lép fel a rövid sorú szabad vers”, és példaként Szomory Dezső egy versét idézi, majd másutt Szabó Lőrinc három, de jóval későbbi és nyíltan alkaioszi formájú ódáját sorolja a témához. L. Irodalomtörténeti Közlemények 1969/4. 442–43. Pedig Németh Lászlónak egy korábbi portréja, magára a költőre hivatkozva (!) jelezte, ezek a versek „a görög kórus modernizált változatai…” L. „Szabó Lőrinc”. Nyugat 1931. II. 239. A német expresszionisták közül Szophoklész fordítójának, Albert Ehrensteinnek zárt formájú, metrizált és csak látszólag szabad versei korszerű példát is adhattak a magyar költőnek. (L. Auf der hartherzigen Erde, Der Kriegsgott stb.)

Ennek az ars poeticának megvannak a közvetlen előzményei Szabó Lőrinc lírájában. Már a Föld, erdő, istenben akad olyan vers, a XIX., mely egészen ritka görög sorfajban, szkázonban íródott; ennek jellemzője, hogy jambusból az utolsó lába trocheusra vált, vagy más szemszögből: choriambusra (∪ – – ∪) végződik. A Fény, fény, fény néhány verse is jelzi, hogy expresszivitásának kötött metrumokkal próbált kemény veretet adni. Így A tavasz ideges villámai s a „H-MACA” zárósora egyaránt kis alkaioszi: végtelenét is a végtelenbe?; szálljak el én is a végtelenbe!

Szabó Lőrinc öninterjujában egész nemzedéke nevében tett hitet „egy nagy, általános, egészséges, súlyos, komoly, emberi művészet mellett”. (I. m. uo.) A Sátán műremekeiben kipróbált poétikai kísérlet „általános” érvényű költészet, sajátképpen modern kardalok kialakítására már magában foglalja azt a művészi ambíciót, hogy a hagyományos alanyi-érzelmi poézist objektív lírával váltsa föl. Itt a kísérlet egyelőre más vágányon fut, mint majd az igazi Szabó Lőrinc-versekben, a Te meg a világtól kezdve.

Mégis sarkalatos a különbség a Fény, fény, fény és A Sátán műremekei közt. Ahogy az egyiknek fő ihletője a nagyra nőtt személyiség volt, úgy a másiké jóval tárgyiasabb, mai fogalmaink szerint a közéleti költészet koncepciójához áll igen közel.

A két kötet egyaránt 1926-ban látott napvilágot, alig több, mint fél év választja el egymástól a két megjelenés dátumát. 62Mi magyarázza Szabó Lőrincnek a költészet funkciójáról, alkotó és alkotás viszonyáról kialakított felfogása ily gyors változását?

1926-ban békült ki Babitscsal. Ha a közeledés nem is jelentette a régi érzések teljes értékű feléledését, az ifjabb költőt feloldotta egy másik nagy hatás, Adyé alól. A Sátán műremekeiben nyoma sincs Adyból való áthallásnak, és nemcsak megszűnt az Én kiéneklésének művészi célja, hanem gyökeresen ellentétes poétikai célkitűzés váltotta fel. A belső forma tudatos geometriája, melyet Babits a Föld, erdő, istenben észrevett, saját eszményének felismerésére vallott, a tudatban rendeződött világkép kivetítésének magas költői eszménye nyilatkozott meg benne. Szabó Lőrinc a válogatott műfordításai elé írott bevezetőjében elárulja, ő belső formán „a teremtő és rendező ihletet” érti, ezért ennek „geometriája” a mögötte álló világkép, vagy éppenséggel filozófia, filozofálás lehet.Szabó Lőrinc válogatott műfordításai. Bp. 1950. Bevezetés. 6. A Sátán műremekeiben jól kivehető ez a „geometria”, de a Bergson-követő Babits gyakorlatával ellentétben nem filozófia, hanem kollektív érvényűnek szánt világkép. Szabó Lőrinc könyvélményeiről szólva így ír költői válságáról: „Baudelaire és Babits nevét társhatások és jó és rossz kiegészítő vagy ellenhatások nagy sorával, más nevek légiójával vehetném körül… A múló befolyások nagy része (pl. az Adyé) nálam káros volt, úgy érzem, az első nagy általános erjesztő hatás után sok fölösleges időt veszítettem…” (I. m. uo.)

A Babits-hatás A Sátán műremekeiben tehát nem egy modell átvételét jelenti, hanem olyan tanítást, melyet a költő nem sokkal később igazi és végleges hangjára találva, majd szuverénül hasznosít.

A Sátán műremekeinek poétikai kísérlete nemzedéki jelenség is. A századforduló táján született, az I. világháborúban és a forradalmak idején eszmélkedett költők már egy gazdasági-63szociális ellentmondásokkal terhes, célszerűen gyakorlatias és kijózanító korban léptek a nyilvánosság elé. A csúcsán túljutott és már túlérett Nyugat irodalmi megújulását lezártnak tekintették, és kedvesebb volt nekik egy élethez közelebb álló művészet. Szükségszerűen szembe kellett nézniök az avantgarde lázadásával, és maguk is vagy formabontóként indultak, vagy valaminő új klasszicizmusban oldották fel az izmusok eredményeit. Az induló Sárközi Györgyöt himnikus tágassága, folyamatos éneke az avantgarde rokonává teszi, de az Angyalok harca (1926) érzékeny látomásait határok közé foglaló, rejtett időmérték arról tanúskodik, hogy a klasszikus rend úrrá lesz kozmikus látomásain. A Lihegő erdők (1927) ars poeticája, a fiatal Fodor József lírája szintén anti-impresszionista, és kötött formája szerint is az avantgarde-tól épp úgy távol álló dúr-hangnemű óda-költészet, mint A Sátán műremekei. Fenyő László első dadaista kötetének (Építés orgonája, 1922) anarchisztikus indulatai után a pátosz, a nagyotmondás és az akasztófahumor majd a magány szívhangjainak szólamába vegyül, de az erő és küzdelem példájára változatlanul szüksége van, s ezt átmenetileg Ady magatartásából meríti. (Elvesztett évek, 1926) Török Sophie korai, zaklatott szabad versei még az expresszionizmus sodrában születtek, a lélektani-novellisztikus látás azonban olyan rámát ad a hevesen lüktető dikciónak, ami klasszicizáló hajlamra vall. (Asszony a karosszékben, 1929)

A nemzedékből kitűnt József Attila mellett a másik nagy egyéniség, Illyés Gyula szürrealistaként indult. Aztán a Nehéz föld (1928) antikizáló fordulatokkal átitatott, széles ívű ódái és életképei, utóbb játékos elemekkel átszőtt, és naív-ószínezetű elbeszélő költeményei (Három öreg, 1931, Ifjúság, 1932 és Hősökről beszélek, 1932) végképp megerősítik azt a nézetünket, hogy a második nemzedék mindkét megelőző irodalmi áramlattól elszakadni törekedett. A szemléleti és stiluselemeket más-64más módon kombinálva, az életerő költészetében lelték meg eszményüket. A Sátán műremekeinek klasszikus formákkal fegyelmezett világnézeti zendülése jó példája ennek az irodalomtörténeti jelenségnek.Amikor Szabó Lőrinc 1926-ig tartó pályaszakaszát taglalva egyrészt az Ady és Babits nevével jelképezett pólusok ellentétes vonzásában, másrészt egy új nemzedéki, tehát irodalomtörténeti jelenségben: az életerő költészetének kialakításában jelöljük meg fejlődésének fontos rugóit, feloldottnak véljük azt az ellentmondást, melyet a kritika Ignotus Páltól napjainkig (l. Tóth Lajos–Udvarhelyi Dénes: Kortársi kritikák Szabó Lőrincről 1940-ig. Kortárs 1970/3. 476–77.) a költő egyénisége és „literátori” szándéka közt fölfedezett.

65

A Sátán műremekeinek megjelenését két zaklatott év követi. 1927 októberétől visszakerül munkahelyére, csak épp nem Az Est, hanem a Pesti Napló szerkesztőségében dolgozik, segédszerkesztői munkakörben. A késő délutántól éjjel fél kettőig tartó beosztás életének hányatottságát csak fokozza, s amikor 1928 őszétől a Magyarországnál délelőtt fél tizenegytől negyed ötig tart elfoglaltsága, már valósággal föllélegzik. Többször is lakást változtat, adósságok nyomasztják, s amikor csak teheti, útra kerekedik. 1927-ben Erdélyben jár, s a következő évi német útjának nagyságát olyan egymástól is távoli városok jelzik, mint Köln és Nürnberg. 1931-ben az egyiptomi Alexandriánál lép Afrika földjére és útja egészen a líbiai sivatag szegélyéig viszi. 1932-ben – Babits megbékélésének jeléül – Baumgarten-jutalmat kap.

A huszonhatodik év múzsája iránti szerelem is 1927–28-ban okozza magánéletének legerősebb válságát. Egy időre úgy érzi, házasságát is föl kell bontania miatta.

Munka- és életkörülményei egyaránt megértetik, hogy A Sátán műremekei megjelenése utáni két hajszás esztendőben költői válsága tovább tart. A Te meg a világba (1932) fölvett vagy csak egyedi közlésben maradt ekkori versei – ahogy ezt Kabdebó Lóránt feltárta – még előző modorát folytatják: szociális elégedetlenségét kiáltják világgá vagy szerelmi vallomások. (Körúti éjszaka, ill. Szeretlek)Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede. 1970. 509–609. Mégis Szabó 66Lőrincnek ez a kötete, bár heterogén, nemcsak költői fejlődésének új szakaszát jelenti, hanem a magyar líra történetében is más ízlést jelez.

A Te meg a világ szenvedélyes dikciójában, a költő végletek közt vibráló, szinte filozófiai éberségében, és az itt is, ott is felvillanó indulatokban még felismerjük A Sátán műremekei zendülését, de az élmény természete, a gondolatok és tanulságok s nem utolsósorban a magatartás alapvonása, mind gyökeresen ellentétesek vele. Társadalmi érdeklődését a metafizikus gondolkodó nyugtalansága, anarchista lázadását a racionalista elme megismerési vágya, szavaló pátoszát a gnomikus mondások szellemi feszültsége és a totális szemléletnek a mondatritmikában érvényesülő dialektikája váltotta föl. A művészi elvek ilyen hatalmas átalakulására szinte alig akad példa a magyar líra történetében. Rendkívüli hatásimpulzusok érhették Szabó Lőrincet, amelyek költészetét ennyire átformálták. A Te meg a világot mindenekelőtt ezeknek a hatásoknak a tükrében kívánjuk bemutatni.

A költő 1945 májusi „védőbeszéd”-ében így fogalmazza meg fiatalkori világnézeti kiábrándulását: „A saját tapasztalatok növekedésével és egyéniségem kialakulásával párhuzamosan azonban mindinkább elhajoltam a szociológiai állásfoglalásoktól, kb. 1926 óta türelmes és szkeptikus lettem, individualista, független szellem…”Szabó Lőrinc: Védőbeszéd. I. „Bírákhoz és barátokhoz”. Ahogy lehet, Párizs. 1964. szept.–okt. 17. „A költő sajátkezűleg (–csak egyetlen példányban) gépelte le az alábbi lapok eredeti szövegét és egy jó barátjára hagyta örökségül” – olvassuk a sokszorosított periodikában. Ezzel szemben a szöveg egy gépelt példánya, Török Sophie autográf ceruzajegyzetével az OSZK kézirattára Babits-archívumában is fellelhető. Személyes tapasztalatait részben a történelmi–politikai események alakítják ki. A húszas évek második felében Bethlen István kormányfő konszolidációs törekvései sok elégedetlenkedőt lefegyvereznek, többük figyelme más, elvontabb irányba fordul. Így lesz Szabó Lőrinc csalódása is – Komlós Aladár szavával – kozmikus méretű.Komlós Aladár: Szabó Lőrinc Új Hang 1956/10. 60. Hasonló jelenség játszódik le a német irodalomban. A „Neu Sachlichkeit” (új tárgyiasság) az expresszionizmusban csalódott költők irányzata, melyet szkepticizmus és az élményanyag 67világos elemzése jellemez. A Te meg a világ közeli rokonának tűnik annak a Gottfried Benn-nek pátosztalan, az objektív látásmódot a szerves és szervetlen világra egyaránt kiterjesztő lírája, akit Szabó Lőrinc is fordított. Közös vonásuk a technikai világkép iránti érdeklődésük, még sincs szó többről, mint egy történelmi analógia rokon következményeiről, hiszen a két költő ars poeticájának más lényegi jegyei eltérnek egymástól.

A Te meg a világ költője szó szerint is megvallja, hirdeti elfordulását a szociológiai világnézetektől. Nem hisz a haladásban, mondván: a jövő / azé lesz, aki bestiább (Politika), és a társadalomformálást csak ostorral a kézben tudja elképzelni. (A párt válaszol) Az új Szabó Lőrinc világfelfogása metafizikus, annak is pesszimista, individualista és értékrendje relativista.

Kereken, programszerűen fejti ki szemléletének összefüggő rendszerét Az Egy álmaiban. A magános én-ekre bomló világban nincs többé megnyugtatóan egységes világkép: Fut az idő és ami él, / annak mind igaza van; a relativizmus és individualizmus sarkalatos törvényei egymást erősítik: ketten vagyunk, én és a világ, / ketrecben a rab, / mint neki ő, magamnak én / vagyok a fontosabb. Az atomizált külvilág helyett a költő önmagában találja meg az élet teljességét:

Íme a Te meg a világ életszemlélete, pesszimista összetevőinek szoros eszmei együttesében.

68

Szabó Lőrinc pesszimizmusának egyik sarktételét, individualizmusát természetesen személyes tapasztalatok is sugallták. Ki miért küzd és mit tanít, / engem többé nem érdekel, / oly megkínzottan hagytam el / korom szemeit s füleit – vallja (Szigeten), de ezt a tapasztalatot az emberi sors lényegének fogadja el:

Még az ősi lírai tárgy, a szerelem is elveszti korábbi értékét Szabó Lőrinc individualizmusának fényében. Nő és férfi közt csak az érzékek kapcsolatát fogadja el őszintének; neki a nő pillanatnyi mámor, irgalmas kábítószer, a vágy két önzés titkos párbaja, és az évszázadok erkölcse szerint tisztelt gyengébb nemnek odavágja: törvényen kívül, mint az állat / olyan légy, hogy szeresselek. (Semmiért Egészen)

A lét e megkülönböztető, egyénítő elvének azonban egyenes következménye a kétely és a hitetlenség. A természettörvénynek tartott magányt a költő csak mozgó búvárruhának tekintheti (Gyanakvás) és éppen az individuálisan megélhető élet tudatosításából következik, hogy érése után szívnek-észnek / siratja a leleplezésnek / nem-sejtett bosszuját; így válik az élet örökös titokká, amelyben már az üdvözítő tévedés sem marad velünk. (Tehetetlenül) Kialakul az én örökös kívánkozásának és vágyakozása teljesülhetetlenségének libikóka-játéka:

69

De a törvények egyetemes pusztulása maga is törvény: ez a relativizmus. Dezilluzionizmusából szertenézve ezért mondhatja a költő: az épülő ház s a rom / egymáshoz mennyire hasonlít. (Harminc év) Hiába pendíti meg, önmagát nevezve törvényszéknek, a büszke öntudat hangját, kérdése már újabb kérdést szül, s a kettő együtt a relativista látásmódot igazolja:

A pohár alján ott a keserűség, kiábrándulás és szenvedés. Ezért kiált föl: Aki itt még örűlni tud, / hazug, gonosz vagy ostoba. (Bolondok) Az érzések körforgása reménytelen, mert a kín elülte után új vágy születik, ami ismét szenvedésre vezet. (Egyszerre mindenféle) A jelenségvilág fontos törvénye az idő, ezért gyötrelmeink kialakulásában is része van; ezért nevezi Szabó Lőrinc a halál cinkosának:

A szakirodalom (e sorok íróját is ideértve) Szabó Lőrinc költészetében korábban nem látott összefüggő eszmerendszert, s inkább töprengő és bölcselgető, mint bölcselő lírikusnak tartotta. De a költőnek itt bemutatott életfelfogása határozottan körvonalazott, egymáshoz fűződő lételméleti gondolatokra, metafizikai rendszerre vall.

Egyik versében az igazságról szólva, az individualizmus törvényét így fogalmazza meg:

70

Néven nevezhetjük-e ezt a Bölcset? Úgy látszik, igen. A Te meg a világnak a lét természetére vonatkozó gondolatai Schopenhauer metafizikájának hű tükre, nem puszta „világfájdalom”, a századvég költőinek egyhangú életérzése, hanem a német filozófus tételeinek mélyen átélt, szerves kifejtése.Szabó Lőrinc filozófiai élményének hasonlóságát a magyar századvég költői pesszimizmusához már Pók Lajos észrevette: „Szabó Lőrinc polgári illúziótlansága és szubjektív igazsága olyasféle kapcsolatban van korával, a hanyatló kapitalizmus jelenségeivel, mint a múlt századnak a filozófiai pesszimizmustól ihletett költői. Egyébként sem lenne nehéz bebizonyítani, hogy sokkal több köze van Reviczky–Komjáthy nemzedékéhez, mint kortársaihoz vagy a közvetlenül előtte járókhoz.” Szabó Lőrinc. A könyvtáros 1957/4. 46. Schopenhauer a lét egyik jellemző jelenségének minősíti az individuáció elvét, de értekezéseiben ez a jelenség mindig okaival és következményeivel együtt jelenik meg. Az egyes ember a szükségszerűségeknek van alávetve, – ehhez a felismeréshez a predestináció tanának hitében felnőtt, kálvinista Szabó Lőrincnek sem volt nehéz eljutnia: máskép, mint sorsom szerint / még pusztulnom is lehetetlen. (Börtönök) Az egyén, tanítja Schopenhauer, csak időben és térben valósulhat meg, – ezek viszont igazi természetét is elfedik. A Te meg a világ számos verse (Halálfélelem, Embertelen stb.) hirdeti a létformáknak ezt a kölcsönhatását, s a kötet záródarabja mintegy végső tanulságként, megtörten üzeni: Az igazi haza az Időé, nem a Földé. (Kortársak) Az időnek, mint szükségszerű létformának a felismerése fölöttébb hasonló metafora alakjában jelenik meg egyszer-egyszer mindkettejüknél. Schopenhauer: „Az élet végével úgy vagyunk, mint amikor vége az álarcosbálnak, s leszedik az álarcokat. Akkor látjuk csak igazán, kikkel érintkeztünk életünkben.”Arthur Schopenhauer’s Sämtliche Werke. Parerga und Paralipomenen, I. Aphorismen zur Lebensweisheit. Leipzig, 1891. 523. Szabó Lőrinc: mindenkiben fölkél a nap, / de mindent csak az alkonyat / mutat meg egy kicsit. (Tehetetlenül)

Az idő az individuáció egyik feltétele (létformája), következménye viszont az egyéni sorsok elszigeteltsége. Ezért vesz 71körül bennünket titok, ezért éltünk üdvözítő tévedésben, ahogy a frankfurti filozófus Mája fátylának tekinti a dolgok egységét elrejtő időt és teret.L. Schopenhauer: Die Welt als Wille und Vorstellung. i. m. 2. 322. A Mintha mondja: mintha volnál / és mintha volna csakugyan / minden, aminek neve van… – írja Szabó Lőrinc (Boldogság) és ahogy Schopenhauer is a „törvényszék” metaforájával fejezte volt ki az értelem szerepét,Schopenhauer: Die beiden Grundprobleme der Ethik. I. m. 4. 24. Érdekes megemlítenünk, hogy a német szöveg a „Behörde” szót használja, ami inkább hivatalt jelent, ezzel szemben a mű magyar fordításában az „ítélőszék” kifejezéssel találkozunk. Vö. Schopenhauer az akarat szabadságáról. F. Kelen Ferencz. Bp., 1913. 25. költőnk az individualizmus és relativizmus kettős törvényét német mestere nyomán emlegeti a titok fátylaként, és így kesereg: Mennyi vágy volt, hit, cél, titok, / s mind sorban, hogy levetkezik! (Tehetetlenül) Az irodalomtörténetben a filozófiai hatás perdöntő bizonyítéka, ha az átvett képzet az eredeti képszerűségében, kifejezésformájában jelenik meg: itt már ilyen jelenségről van szó.

Schopenhauernél is, Szabó Lőrincnél is a világ szenvedés, amelynek okozója a vágy formájában átélt akarat. A német filozófus eszmerendszerének ez az alaptétele egyszersmind kulcsszava, és ez a fogalom a Te meg a világban is sokszor visszatér, mint a pesszimizmus forrása. Költőnk még a cigarettázásra szánt pihenőt is két akarat, két tett közt éli át, s az életet valami vén beteg akarat bábjai mozgásának fogja fel. (Halálfélelem; l. még az akaratról az Árnyék, Mint ti és a Fiatalokhoz c. verseket) Boldogtalanságunk oka azonban éppen a boldogságra törő akarat. „Boldogság és gyönyör a délibáb játéka csupán, amely távolról incselkedik velünk, de mindannyiszor semmivé foszlik, ahányszor meg akarjuk közelíteni. Belátjuk csakhamar, hogy a szenvedés és fájdalom közvetlen, igaz valóság és nem illúzió” – olvassuk Schopenhauernél. (Aphorismen… i. m. 434.) Szabó Lőrinc többször is hirdeti ugyanezt, a legékesszólóbban így:

Schopenhauer „vigasza” az öregedés, a vágyak megszűnése, ami az élet lényegének elvesztését is jelenti. „Az élet olyan színjátékra emlékeztet, melyet az emberek kezdtek el, aztán emberi ruhában automaták játszanak végig” – mondja. (Aphorismen…, i.m. 524.) Szabó Lőrincnél ugyanez a gondolat hasonló költői képpel:

Schopenhauernél a megoldás, a lecke vége a halál. Szabó Lőrincet is azért kísérti a halál gondolata, mert a végső békével kecsegteti. (A semmittevő halál)

A Te meg a világ életszemlélete tehát Schopenhauer filozófiájának alkotórészeiből épült. Ám mindez csak a költő új, metafizikus pesszimizmusát érteti meg, holott nemcsak világnézete változott, hanem ars poeticája is, ez pedig Schopenhauer tanaival már nem magyarázható.

De a Schopenhauer iskoláját kijárt Szabó Lőrinc nem nyugszik bele a lemondás vigaszába, és keserű kiábrándultságában is vallja:

Ebből a megnyilatkozásból Steinert Ágota a humanizmus szózatát hallja.Steinert Ágota: A kozmikus csalódás költészet. Irodalomtörténet 1969/4. 754. L. Küzdelem a harmóniáért. Sz. L. költői világa. 1971. is. Mi ezt a „hitetlen hitet” a csillapíthatatlan megismerésvággyal azonosítjuk. Egy másik, a Felirattal egyidejű versében olvassuk: Kiváncsiság, éhség, kísérlet, / te vagy bennem az örök élet. (Kiváncsiság) A Te meg a világ legnagyobb líratörténeti újdonsága és jelentősége irodalmunkban, hogy a gondolkodás folyamatában találja meg ihlető témáit és új költői világához illő stílust, sőt struktúrát alakít ki. A schopenhaueri, metafizikus élmény fogalmakat ajándékoz a költőnek, kifejezésük módszerét azonban más mestertől kellett elsajátítania.

Szabó Lőrinc 1929-ben Divatok az irodalom körül c., stílusparódiákkal tarkított tanulmányában nemcsak a formabontó irányokkal számol le, hanem általában minden irodalmi irány kényszerével, és eszményéről azt hirdeti, „úgy néz el az irányok fölött, ahogyan az idő tekinthet a zsebórára és percekre. Nem igaz, hogy lényegbeli különbség volna megállapítható a magas irodalom különböző irányokban elkönyvelt nagy alkotásai között”.Szabó Lőrinc: Divatok az irodalom körül. Az Est Hármaskönyve 1929. 84. Ez a klasszikus ízlés, eszmélkedő magatartás Goethe példáját juttatja eszünkbe, hiszen ezekben az években kezdi fordítani. A Te meg a világból – a szerelmes versek kivételével – valóban hiányzik a romantikus én-lírára jellemző vallomás, és akárcsak Goethét, Szabó Lőrincet sem a látvány, hanem annak jelentése érdekli.

Ám ami Goethénél ízlés és hajlam, az Szabó Lőrincnél a költői téma elvontabb, filozofikus megközelítésével jelenik meg. Kárpáti Aurél már 1926-ban ráeszmélt „filozofikus hajlandóságá”-ra, és Kassáknak volt egy elgondolkodtató 74megjegyzése, amikor azt írta Szabó Lőrinc költői magatartásáról: „Vajon nem inkább tudós attitüdre vall-e? Ez a pesszimizmus és bizalmatlanság inkább a filozofikus, mint a lírai lélek sajátossága.”Kárpáti Aurél: Szabó Lőrinc: Fény, fény, fény. Pesti Napló 1926. febr. 2. 18.; Kassák Lajos: Szabó Lőrinc. Kelet Népe 1940. máj. 15. I.

A Te meg a világnak, néhány verstől eltekintve, nem közvetlen tárgya a külső világ. Szabó Lőrinc nemrég a tőke sátáni erejét különböző képsorokban szemléltette és ostorozta, mert az Arany, e hatalom megjelenési formáit követve nyomon, mondja róla: lényegét még a csatorna mélyén sem fogja soha semmi rozsda. Sors, élet, idő: ez a képzettársulás merőben schopenhaueri, de Szabó Lőrinc előtt csak együttesük, egy bolond hatalom mutatkozik meg, mivel közvetlenül egyiket sem lehet megismerni: év évre lassan pusztulunk / gonosz ujjaik között, / nem tudva azt se: ki bolond / van e sok kéz mögött? (A bolond kezei közt) A Jégesőben c. hatvansoros költemény meditáció arról, mennyire hiábavaló ész, lélek és szépség az erővel szemben, s mindössze a nyitány és a befejezés két-két sora utal az eredeti élményre, a jégesőre, mely a lét viszonylatainak megismerésére ürügyet szolgáltatott.

Egy elemző-racionális agy „élményei” szólalnak meg ezekben a versekben, pedig mestere, Schopenhauer szerint „Mája fátyla” fellebbenthetetlen, idő és tér korlátai közt ismeretünk – költőtanítványa metaforájával – mindig börtön. De a Börtönök már a megismerhetetlen megismerésének verse, hiszen egyetlen, nagy összefüggéssel világítja meg: az egyén számára éppen személyisége áthághatatlan. A nem-lét első napját, a csak képzetesen létezőt a költő az összefüggések érvényességének jogán úgy festi, mintha valóságos tartalma volna (Büntetés), a csodálkozás pedig egyenesen egy másik világba lendíti. (Csodálkozás) Íme a „kérdező ember” magatartása!

A Te meg a világnak van egy kulcs-metaforája, mely – néha szinonima alakjában – vissza-visszatér, ez a tükör. 75A kadáver szíve már talán egyetlen tükre (Húsz óra múlva), s épp a megszorító értelmű szókapcsolat (talán egyetlen… már) utal arra, hogy az élet maga számos tükör előtt zajlik. A Két sárga láng az érzékelést és tudatot nevezi tükörnek: Hol vagytok, fénylő vándorok, / tükrös mélyemben merre jártatok? Az álomból ébredést üvegtenger alóli kibukkanásnak érzi (Ébredés), s mi sem igazolja jobban, hogy a tükör metaforáját átgondoltan alkalmazza a tudatra, mint amikor – a létezést és jelenségeit ezáltal megragadhatatlannak minősítve – az időben kiteljesedő emberi sorsot, s ez már csak félig schopenhaueri gondolat, az elemző elme önmagáért való működésével azonosítja:

Másutt a lelket és akaratot érzékeny lemeznek, néma óralapnak mondja, melyet a mérnök öntudat csupán szorongva tanulmányoz. (A belső végtelen)A tükör metaforája a Tücsökzenében és A huszonhatodik évben többször visszatér.

A Te meg a világ ars poeticájának alapja tapasztalati megismerésre agnosztikus filozófiai módszer, de a költő közvetett élményei az összefüggések és vonatkozások rendszereként a megismerés sajátos modelljét alkotják: a részek utalnak az egészre, a dolgok és jelenségek jelentése így válik megragadhatóvá. Csakugyan tükörszínjáték ez az agyban, ami épp annyira kelti a határtalanság benyomását, mint az anyagi világ.

Ennek a költészettannak a kialakulására, a költői megismerésnek erre a módszerére Bertrand Russell fiatalkori ismeretelmélete, a The Problems of Philosophy hatott. Elmé76letének sarkpontja az ún. „érzéki adatok” tana. Eszerint az anyagi világról nincsenek közvetlen ismereteink: az asztalról pl. van érzetünk – fából van, kemény, négy- vagy háromlábú –, de maga az ‚asztal’ csak érzéki adat, az érzékelés hívószavára felelő konvenció. Megismerésünk tehát közvetett természetű és ezer kétség közt történik.

Szabó Lőrinc hasonlóképpen többarcúnak tekinti a megismerést; szerinte pl. az érzékelés a tudatban mintegy idegen parancsokat közvetít. (A belső végtelenben) Ez a szemlélet a filozófiai realizmusnak felel meg, mely a tudaton kívül szükségképpen létezőnek tart egy külső világot.

A Te meg a világ ihlete intellektuális természetű: az emberi szellem „kíváncsisága”. De Szabó Lőrinc ismeretvágya elsősorban önmagára irányul, a lét kétségbeejtő törvényszerűségeit önelemzés útján közelíti meg. Úgy vénülök, mintha kis életemben / át kéne élnem az egész világot – mondja. (Magány). Már Schopenhauer azt tanítja, „a valósághoz vezető egyetlen, szűk kiskapu” önmagunk megismerése. (Die Welt als Wille und Vorstellung., i. m. III. 219.) Russell az önmegfigyelés (introspection) híveként mondja: „Csak azt ismerhetjük meg közvetlenül, ami saját elménkben megy végbe.”Bertrand Russell: The Problems of Philosophy. é. n. (1912). 77. Schopenhauer a maga vesszőparipájához, az akarathoz kanyarodva vissza, az önmegismerést is lényegében mozaikszerűnek, korlátozottnak találja, mint ahogy Russell szerint is ezen az úton sohasem az érző és gondolkodó Én-hez, hanem egyes gondolatokhoz vagy érzelmekhez jutunk. Ugyanez a következtetés a Te meg a világban is jelentkezik: ki ébresztette föl és ki mélyítette el benne a problémát, nem kutatjuk, a hatás sorrendje ezúttal lényegtelen. Mindenesetre a költőnek önmagáról, önmagához szóló verseiben az ítéletek objektív igényűek.Móricz Zsigmond Szabó Lőrinc lírájának ezt a kétarcúságát a következőképpen jellemzi: „Tökéletes individualista, kikapcsolja magát a kollektív közösségből s ezzel egészen sajátszerű kollektivizmus virul ki a gondolatai áramlásában.” L. Szabó Lőrinc „Válogatott Versei”. Pesti Napló 1934. febr. 25. 41. Halálvágyát szólítja meg így: Rombolsz, de nem fájsz, érdekelsz. (Győztes vereség) Az Évek egy autóutat idéz fel; a végén már a tudat világít 77amint megyünk, mind nehezebben, / de gazdagabban s egyre szebben / az ismeretlen éjszakai útnak, / mert már csak mi világitunk magunknak. És megfogalmazza az önmegismerésre vonatkozó, mestereire rímelő kételyét is: Hibákat látni: eljuthat odáig, – / de hogy ellenőrzi saját hibáit? (Szentjánosbogár)

Az anyagi és szellemi világ mellett az „univerzáliák” világa is létezik, még pedig Schopenhauer szerint az ideális és reális között. Voluntarizmusával vág egybe, hogy ezeket absztrakcióknak tekinti, ezzel szemben az angol filozófus a nem-létező képzetek másik oldalát, érvényességüket hangsúlyozza, majd az ismeretek olyan formáiról beszél, melyek „hipotetikus kapcsolatok” a dolgok között, noha nem igazi létről adnak számot. Ennek a gondolatnak russelli változata bátorította Szabó Lőrincet, aki nem a tapasztalati élményeket, hanem a róluk szerzett ismereteket, nem a közvetlen valóságot, hanem összefüggéseit tárja elénk. Ezeknek az összefüggéseknek az üzenete épp úgy érvényes, élő, mint a közvetlen benyomásoké. Így jelenik meg Szabó Lőrinc verseiben a halál – az élet jellemző jegyeivel megjelenítve:

Ebben a hangban nincs semmi hagyományosan lírai elem, izgalmát-szépségét a szokatlan összefüggésben feltűnő és a paradoxon világosságával körüljárt gondolat teljessége, szellemi térhatása adja.

78

A költő önnön életét is úgy tekinti, mint ami megtörtént vele (Magány), tehát saját életét is viszonylatnak fogja fel. Az emberi szervezetet az egyéni lét véletlen formájának, teremtő edényének látja, vagyis csak azokat a vonatkozásokat veszi tudomásul, melyekben a testi lét bármi szerepet tölt be. (Testem) Még az anyagot is összefüggéseiben érzékeli igazán:

Bertrand Russell Szabó Lőrincre gyakorolt mély és tartós hatásának bizonyítására egy 1948-ban írt verset idézünk. A bevezetés élménybeszámolója után – egy katáng fölsebezte – itt arról olvasunk, hogy a Válasz szerkesztőjének versek elvetéléséről ír verset: Néma vers komor / viszonyunk lett, nem ő; kapcsolatunk / fájdalma, nem én: így teremt a lét / kvalitásokat, melyek nincsenek, / s tényeket, melyek egy vonatkozás / gyermekei csak s tündér rabjai. (Vers versek helyett) Nos, Russell minden a priori ismeretről, tehát az elme szerkezetére, sőt a világban fennálló lelki vagy nem-lelki igazságokra vonatkozó ismeretünkről azt vallja, „olyan lényegekre vonatkoznak, amelyek tulajdonképpen nem léteznek sem a lelki, sem a fizikai világban. Ezeket az entitásokat olyan beszédrészeknek nevezhetjük, melyek nem főnevek; ezek az entitások kvalitások és relációk”. (I. m. 139.) Szabó Lőrinc húsz évvel az először kimutatható Russell-hatás után is az angol filozófusnak az ismeret természetéről szóló tanait „verseli meg”, amikor kvalitásokat említ, melyek nincsenek, és tényeket, melyek csupán egy vonatkozás (reláció) gyermekei.

79

A kötet néhány verse, mint már jeleztük, a tárgyi világ reális képeire épül, de az ábrázolás gyorsan átcsap bennük a példázatba. Az árokpart árva éke (Szamártövis) a pontos rajz után a pusztulással mérkőző akarat nagyszerűségére int. A Hajnali rigók érzékletes megjelenítése végigvonul ugyan a költeményen, mégsem valami tavaszi mámorról vall, hanem az állati jókedv bölcsességét hirdeti. (L. még Szentjánosbogár, Mosztári tücsök) Russell beszél a közvetlen „ismeretségen” (acquaintance) alapuló ismeretszerzésről, s így arra is gondolhatnánk, az ő tétele bátorította Szabó Lőrincet az érzéki megfigyelésből kibontott példázat-versek írására, de erre már közvetlenebb irodalmi ösztönzést kapott.

A Te meg a világ sajátos nyelvszemlélete azonban egybevág Russell stíluseszményével. Szabó Lőrinc szókincse puritán, legtöbbször mellőzi a költői képet, és fogalmi látással, a logika világosságával elemzi a szituációt:

Ez a nyelv szikár, lényegre törő, – nem teremnek benne stílusvirágok. Ritka jelzői nem színeznek, nem hangulatkeltők és nem is sejtetik a lélek örvénylőbb rétegeit, mint ezt Halász Gábor vélte.Halász Gábor: Te meg a világ. Szabó Lőrinc új verseskötete. Nyugat 1933. I. 534. Feladatuk a pontos fogalmi árnyalás vagy legfeljebb a megkülönböztetés. Sujtó kezekről (Útrakészen), éber énről (Cigarettafüst) olvasunk, a test rózsaszínü sár (Testünk titkaiból), s az ember önmagának koronás ura (Bolondok). Ez a nyelvszemlélet egybecseng a klasszicizmus néven nevező ízlésével, és a jelenségek jelentését fürkésző költő gondolkodásának egy másik vetülete.

80

De Bertrand Russell rendszerében is megtaláljuk a megismerési elveiből következő stíluseszmény megfogalmazását, melynek egyedül a klasszikus nyelvszemlélet felel meg. Russell a dolgoknak leírásból (description) származó ismeretéhez szükségesnek mondja, hogy szavainknak egy meghatározott értelmet tulajdonítsunk, azaz szemantikai felfogása az egyjelentésű, klasszikus jelentésrendszerre épül.

A Te meg a világnak más nyelvi, sőt grammatikai sajátságai is megfelelést mutatnak Russell gondolataival. Feltűnő és rendkívül jellemző ugyanis a versekben a kötő- és határozó szavak versben eddig sosem tapasztalt bősége. Hogy rettenetes, elhiszem, / de így igaz – kezdődik a Semmiért Egészen, elképesztően szabálytalanul kötőszóval, s ezután csak úgy rajzanak a kötőszavak vagy más, vonatkozást jelölő beszédrészek: Ha szeretsz, életed legyen / öngyilkosság, vagy majdnem az. A Te meg a világban a kötő- és határozószók elburjánzása a természetesség hatását kelti, élőbeszédszerű, fogalmi szituáltságuk ugyanakkor szüntelenül viszonylatokra, kapcsolatokra, összefüggésekre irányítja a figyelmet, tehát a megismerés russelli modelljére.

Az élőbeszéd hatását erősítik a sűrű enjambement-ok. Éles változatuk főnevet szakít el névelőjétől, ezáltal a névelő nyomatéka feltűnő, s így megint csak az összefüggések költészetének egy láncszeme.

Az első igazi és kiemelkedő Szabó Lőrinc-kötet költészettanának születését és természetét tehát részben Bertrand Russell filozófiájának ösztönzésére vezettük vissza. A filológiai igazolás után meg kell kérdeznünk: vallott-e erről a hatásról a költő?

Az olvasmányélményeiről szóló, már idézett vallomásában egy második hatáshullámról beszél, mely ifjúsága múltán s az első ösztönzések után nagyjából egy évtizeddel érte, s 81név szerint Goethét és Bertrand Russellt említi. Ha Goethe hatását is vállalta, ne keressük-e inkább az ő példáját a jellemzett Szabó Lőrinc-i versmodellben? Költőnk egy Erdélyi Józsefről írt kritikája a Pandorában ilyennek festi a goethei eszményt: „Magas nyugalom, lélek és erő.”Szabó Lőrinc: Erdélyi József a ponyván. Bp., 1927. 107. Ezek a sajátságok a klasszicizmus általános jegyei, s bár a goethei eszménnyel egybevágnak a Te meg a világ gnómái, ezek a mondásszerűen megfogalmazott igazságok, az egyes versek hőfokára, tónusára mégsem illik a „magas nyugalom” kitétel.

De tudvalevő, hogy Goethe minden növényegyed mögött az „ősnövény” formáját kereste, s ez a lényegvizsgáló szemlélet egész költői gondolkodását áthatotta. Az „ősnövény” kutatójának lényeglátása már rokon a Te meg a világ művészi látásmódjával, ám ez még csak egy magatartásforma mintája, és nem módszer, amit egy másik alkotó eljárásaiban közvetlenül hasznosíthat. Mégis aki a „korrespondenciák”, a lét jelenségei egybecsendülésének program-szonettjét tolmácsolta, mintegy önmagára találhatott, saját alkatának előképére ismerhetett előbb Baudelaire, majd Goethe lényegszemléletében. Költői modellül alkalmazható módszert azonban Russellből merített.

Szabó Lőrinc szó szerint így nyilatkozik az átélt második hatáshullámról: „E hatás középpontjában Bertrand Russell és Goethe állt, és ez a konstelláció már harmonizálhatta mindazt, ami előzményként történt. Valószínűnek tartom, hogy a lényege megnyugtatás volt, mintha mindaz, amit Russellben és Goethében láttam, elsősorban emberi biztosítást adott volna, azt mondván a káoszt elhagyó léleknek, hogy: Rendben vagy, te is egy lehetséges világ vagy, fiatalember!” (I. m. uo.) Bár a költő két külföldi példaképének itt mintegy a forgalomirányító szerepét tulajdonítja, ez a vallomás elénk tárja szellemi poggyászát. Azt a vállalkozást, amelyet alkotóként megélt személyes sorsa jelent, „egy lehetséges világ”-nak nevezi. 82Ezt a fogalmat Russell vezeti be és használja a The Problems of Philosophy-ban, mégpedig a tapasztalható világgal szembeállított, a tudatban és lélekben kialakult, a gondolkodás törvényei által rendezett, intellektuális természetű tapasztalást nevezi „egy lehetséges világ”-nak, „we feel that there might be a world…” (i. m. 121.) és Szabó Lőrinc pontosan ebben az értelemben alkalmazza ezt a metaforikus szókapcsolatot, ti. az egyszeri és egyéni tapasztalást abszolutizálja.

Szabó Lőrinc ma is érintetlen könyvtárában megtalálható a The Problems of Philosophy 1912-es angol kiadása, de ez a mű, a szerző egyetlen magyarul is hozzáférhető filozófiai-logikai értekezése, már 1919-ben megjelent Fogarasi Béla fordításában. Szabó Lőrinc, ez idő tájt a könyvtárügyi hivatal dolgozója, még akkor is könnyen férhetett hozzá e kiadványhoz, ha netalán alacsony példányszámban jelent volna meg. De saját angol példányában egy bejegyzés is áll. Eszerint a kötetet csere útján szerezte meg. Ez a bejegyzés nemcsak a könyv tulajdonosának kivételes ragaszkodását jelzi a műhöz, hanem mindenképpen korábbi ismereteket is tételez fel róla, melyek az eredeti szöveg állandó birtoklására sarkalták.A költő könyvtárában a következő Russell-művek voltak és vannak: németül „Unser Wissen von der Aussenwelt”, 1926/Our Knowledge of the External World (1914) és „Die Analyse des Geistes”, 1927/The Analysis of Mind (1921); „The Conquest of Happiness”, (1930) és magyarul: „Kína és kínai probléma”, 1932/China and the Chinese Problem (1922). A két német nyelvű kiadványt 1927-es német útja során vásárolhatta, de az utóbbi elsősorban lélektani tárgyú, és éppen a nyelv kérdéseiről szólva, jel és jelentés kapcsolatával foglalkozik, s éles határt von e kör s a logikai funkciójú kötő- és határozószók vizsgálata közt; az előbbi ugyan a megismerés-problémát tárgyalja, itt viszont a szerző a szubjektív idealizmushoz közeledik, s a tapasztalat szembesítése az univerzáliákkal, ami Szabó Lőrinc összefüggés-modelljének sarkpontja, elmarad e munkából. Az angol nyelvű példányok közül az elsőnek említett társadalomlélektani és erkölcsi témájú, későbbi is a Te meg a világ ars poeticájának kikristályosodásánál. A kínai témájú mű magas fokú ismeretterjesztés. A közölt adatok ismeretét Parancs Jánosnak köszönöm.

Legfőbb költői ambíciója, hogy ihletét olyan folytonossá tegye, mint az életét. Természetesen ez a folytonosság csak elvi érvényű lehet: az élet folytonosságával hiánytalanul fölérő alkotó munka az élet helyébe lépne. A romantika a természetben, ill. a személyiség történetében (Heine) találta meg ezt a folyamatosságot, s amikor Baudelaire úgy építi föl könyvét, hogy kezdete legyen és vége, akkor egy kis világ teljességének látszatát kívánja kelteni; Ady „mitológiája” is ebben az értelemben mikrokozmosz. A babitsi belső forma geometriája hasonló elgondolás az egyéni ars poeticáról. A Te meg a világ is egy filozófiai rendszerre épült „mikrokozmosz”, ezért állandó az ihletforrása is. A Sátán műremekeinek a társa83dalmi gondolkodás szabta költői világképét váltotta föl a belső forma új variánsa; a költő nem hisz többé ember és társadalom formálhatóságában, ezért cseréli föl a szociális látást metafizikaival. De a kötetcím a russelli tételek pluralizmusának a gondolkodó ember és a természeti lét elválásának találó költői megfogalmazása. Ez a költői mikrokozmosz olyan világ, melynek istenét már előtörténete során Nietzsche megölte, s aki ezt a történést tudatosította magában, nemcsak magának kellett ege középpontjába állnia, de egy mindenséget is kellett teremtenie maga köré. A Te meg a világ keletkezéstörténetének filozófiai előzménye nem rokontalan jelenség a 20. századi költészettanok között.

Ez a költészet lényege szerint gondolati és száműzetett belőle szinte minden szubjektív élmény, mégis érezzük benne az élet hatalmas tenyészetét. Szabó Lőrinc verses analíziseit az ösztönélet dinamikája tölti meg vérkeringéssel, azok a valósággal testi ingerek, melyekkel észlel és tudomásul vesz. Gondolatai szinte materializálódnak. A kiábrándulásról ezt mondja: aludd ki ideáljaid (Belül a koponyádon), az egyedüllétről: Mint héjj az almát, borít a magány. (Magány) A halált így érzékeli: minket összerágnak a Föld puha, fekete fogai. (Kortársak) Mint ahogy Russell önmagát filozófiai realistának tekintette, Szabó Lőrinc materialistának vallja magát, – nem indokolatlanul, de több joggal beszélhetnénk biológiai gondolkodásmódjáról. Ez a hajlama viszont annyira erős, hogy Halász Gábor a Te meg a világ „érzéki kiváncsiság”-át, a költő hamar megpendülő idegzetét e líra egyik jellemző vonásának ítélte: „Talán az egy Donne-on, az angol barokk nagyszerű alakján kívül nem ismerek költőt, akiben ösztönélet és kutató értelem oly intenzív együttélésben volna meg, aki az érzékelés gyönyörét oly tudatosan tudná végignyomozni és a tudat titkaiba olyan testi borzongással merülne alá, akinek a test, a magáé és 84szerelméé, olyan érzékszerveibe és idegrendszerébe felszívódott valóságot jelentene, mint ő neki.” (I. m. 134.) Szentkuthy Miklós a költő „valóság-keresése” és „tudományos pontossága” közé egyenlőségjelet tesz. (I. m. 66.)

Csakugyan, még a természettudományos fogalmak is maguktól értődően illeszkednek ebbe a költészetbe és erősítik élethűségének, korszerűségének hatását. A találmányok, fölfedezések Szabó Lőrinc lírájának nem puszta díszletei: gondolkodását járta át a század tapasztalata. Nemcsak testét, hanem egész személyiségét is szerkezetnek tekinti (A bolond kezei közt), önvádja szörnyű gép (A test védekezik), a nő megnyugtatása vészfék (Melletted). Az egércsontvázat gerendáknak és traverzeknek látja (Egy egér halálára), szeretné a sok tévedést kitörölni, mint / aszpirinnal a tegnapi / főfájást (Tűzbe és fegyverbe) és az elmagánosodó lelket így jellemzi: mint a szám, hideg leszel, és mint / a fizika, embertelen. (Embertelen) Ritka költői képei közt a költőnek egyik legkedvesebb a villanylámpa világossága.

A mozdonyokról ábrándozó és gyíktenyésztő gyerektől egyenes az út a bors keresztmetszetét mikroszkóp alatt tanulmányozó felnőttig. (L. Tücsökzene) A természettudományos és műszaki szavakat alkati érdeklődése, „kiváncsisága” mágnesezi szókincsébe, hiszen éjt nappá téve tud fölhabzsolni egy klimatológiai szakkönyvet, s néha még egy statisztika vagy menetrend is csak úgy fürdeti a „fantasztikus realitásban”, mert, mint mondja, „vonz minden, amit nem ismerek s a valóság megközelítése”. (Az új könyvek könyve, i. m. uo.)

Szabó Lőrinc a belső monológban találja meg azt az eljárást, mellyel az értelem élményeit vajúdásuk forróságában képes visszaadni:

Ezek a hiányos és csonka mondatok, felkiáltások mintha egy nagy dráma sűrűjéből szakadtak volna ki. A Te meg a világ számos versmondata tudatosan pongyola, hogy a vívódás spontaneitását érzékeltesse. A költő a meditációnak még azt a sajátságát is felidézi, hogy megengedés formájában – mintegy próbáló zenekarként – újrajátssza a már előadott motívumot: Az a tiszta hit, az a régi gyerek / csupa mocsokba lát. / (Igaza lehet; de megéri, hogy / így marja miatta magát?) (Fiatalokhoz) Mondatfűzését Halász Gábor így jellemzi: „Az érlelődő gondolattal együtt fejlődik”, és „lökődő, egymásba kapcsolódó” mondattagjai valósággal zuhognak, – korábbi „nyugtalan, tornyosuló körmondatait a mellérendelés szárazsága váltotta föl…” (i. m. 133.). Hozzátehetjük, a mondatszerkesztésnek ebben a módjában megvan a fejlődés folytonossága is: A Sátán műremekei zárt, antikizáló ritmusának kemény lüktetése él újszerűen tovább ebben a dikcióban. Az erőszakos enjambement-ok kiemelő szerepükön kívül ezt a sorról sorra hányódó szenvedélyt is érzékeltetik, és a disszonáns rímek, tompa asszonáncok fokozzák a költői előadás kötetlen hangulatát.

„Villontól a vitaformában írt sort tanulta” – mondja Illyés (i. m. 30.). Szabó Lőrinc épp ebben az időszakban, 1931-ben adott közre egy kis Villon-válogatást: tíz balladát és A szép fegyverkovácsné panaszát. A középkori francia költőnek egyetlen vitaformában írt verse van, A szív és a test vitája: ennek fordítása csakugyan szerepel Szabó Lőrinc 1931-es kiadványában:

86

Villon

II.

Szabó Lőrinc

Ez a fordítás valóban példája, forrása annak a szaggatott, két vagy három, kérdést felelettel vagy felkiáltással váltogató grammatikai mondatnak, melyek együttese egy sor; ezt láttuk a Fiatalokhoz és az Egyetlenegy vagy versmondatain is.

De Szabó Lőrinc Villon-fordításai az eredetinél általában zaklatottabbak, mondatai töredezettebbek főként az indokolatlanul sok enjambement és részben a bokorrímes strófák 87tartalmi és formakényszere miatt. Ezt figyelhetjük meg A fellebbezés balladájában:

Villon

Szabó Lőrinc

Az ófrancia eredeti mondatfűzése retorikusabb és mondatokat csak itt-ott „hagy félbe”, ahogy ezt Szabó Lőrinc később találó vonásként említi.Szabó Lőrinc: A szegény Villon költészetéről és fordításáról. François Villon Nagy Testamentuma. Bp., 1940. 138.

88

Mint korábban is láttuk, Szabó Lőrincnek a műfordítás mindig egy kicsit a versírás iskolája volt. De ahogy Babits-nekrológjában jellemezte mesterét, ő maga is inkább „kipróbált”, mint utánzott. (I. m. 12.) Így Villonon is kipróbált egy időnként belső monológba átcsapó dialógus-formát, melyet a francia költő egy másodlagos vonásából nagyított kifejező eljárássá. De amint a Te meg a világ szokatlanul ható szemléletét két filozófus egymással korrigálva érlelte szerves egésszé, belső monológjaira vagy éppen burkolt dialógusaira Villonon kívül más, ösztönzőbb minta is hatott.

A Te meg a világban feltűnik egy érdekes, újszerű eljárás, mely nem puszta formaszervező elem, hanem a költő szemléletét is áthatja: ez az ellentétekben gondolkodás. A kétrészes Fiatalokhoz pl. ugyanazt a témát ellenkező előjellel dolgozza fel, rezignációra fellobbanás válaszol; két ellentétes részből áll a Nők is. Több, egymás mellett közölt vers hasonlóképpen felesel egymással, állítás és tagadás együttélésének törvényét bemutatva. A Meg fogok halni az öröklétnek csupán pillanatnyi értékét hirdeti, a Tengeren már az érzékiség óceánvégtelenségét hangsúlyozza. A Mosztári tücsök magát az ellentétek erejét tanítja, melyből a mindenüttvalóság élménye táplálkozik: itt hazámat juttatod eszembe, / otthon meg, a budai hegyek közt, / ezt a földet fogod énekelni. Nem a perc szeszélye sugallja ezeket az ellentéteket, egységük jellemző Szabó Lőrinc eszmefűzésére. Tisztán, tanítás formájában a kötet két verse foglalja össze: a Rigvéda (ind himnusz-fordítás) szerint élet és halál, a formák s az alattuk erjedő bölcsesség összefüggnek, a Tao Tö Kingben pedig többek közt már ezt olvassuk: igaz egész csak ellentéteiddel / együtt lehetsz.

A „Tao Tö King” az ókori kínai filozófiának valószínűleg az i. e. IV. századból való, legfontosabb gyűjteménye. Szerzőjét a mű első címe alapján Lao-Cenek nevezik és tekintik. A 89mű a tanköltemény műfajának korai változata, ideológiájának, a taoizmusnak előfeltétele a közéleti tevékenység és gondolkodás elutasítása, tanításának a lényege „az örökké mozgó, változó világ végső egységének elve”, szerzőjét az ösztönös materializmus és dialektika jellemzi.Tőkei Ferenc: Kínai filozófia. Ókor. II. Bp., 1964. 14–15. A tao (az út) igazságát a jelenségek felszíne alatti törvényeket megismerve, elmélkedéssel lehet elsajátítani. A Te meg a világot átható naív dialektikára Lao Ce neveli Szabó Lőrincet, akinek aktív racionalizmusával zavartalan összhangban áll a „Tao Tö King” törvénykereső szemlélete. Az ellentéteket szintézisbe foglaló ösztönös dialektika a költő relativizmusának fejlettebb változata.

De a „Tao Tö King” formaszervezeti eljárásait is „kipróbálja” Szabó Lőrinc. A mű bölcs mondások gyűjteménye, és az aforisztikus kifejezésmód közvetlen (részben talán felmenőági) rokona a Te meg a világ gnomikus stílusának. Egyszeribb, sajátos vonása az egész ókori kínai filozófiának a didaktikus, nyílt dialógus ritmikus nyelven írt műformája; „e ritmus persze legtöbbször csak parallelizmus, gondolatritmus”, írja Tőkei, Tőkei Ferenc: A kínai elégia születése. Bp., 1959. 61. „Filozófiája belső élménytartalma nemcsak az egyénfeletti törvényszerűségek kutatása, hanem az egyéni sors megoldásának – vagy legalább: megértésének – igénye a felismert igazság segítségével; az én tragikus, magányos vergődéséből való szabadulásvágya a szükségszerűség felismerésén, vagy – és többnyire – a kínzó kételyek kimondásán át a megnyugvásig.” és kiváltképpen áll ez a „Tao Tö King”-re, melynek gondolatritmusai burkolt dialógust alkotnak. Ez a stílus adott példát Szabó Lőrincnek – a Villonon „kipróbált” szaggatott mondatfűzés mellett – a belső monológ hatását keltő, lüktető költői előadásra. Ez a magas művészet az ő egyedül álló leleménye: egy didaktikus régi műfaj formaszervezeti sajátságát merőben más funkcióban alkalmazza: a modern ember gyors gondolatváltásait érzékelteti. Semmiképpen sem átvétel, ez már alkotó áthasonítás.

A „Tao Tö King” példájának fényénél a Te meg a világ példázatverseinek születése és természete is más megvilágításban tűnik föl. Amikor az összefüggések költészete mellett megjelennek az ábrázolásra épülő, anekdotaszerűen előadott versek, a Szentjánosbogár és társai „tanítómeséjében” egy két90ezeréves filozófiai műfaj felhasználásának első kísérletére ismerünk. De ahogy a régi kínai filozófia anekdotikus példázatának nem az elvont Tao Tö King a tipikus megtestesítője, úgy Szabó Lőrinc dramatizált példázatai is csak következő éveiben, a taoizmus egy másik alapkönyvének hatására születnek meg, amikor az eredeti valódi dialógusaiból formál egy újabb modellváltozatot.

Szabó Lőrinc költői fejlődése során első ízben a Te meg a világ egyesít törvényszerűt és egyénit, ahogy Julow Viktor látja.Julow Viktor: Szabó Lőrinc válogatott versei. Alföld 1957/5. 3. Schopenhauer, Bertrand Russell, ókori kínai filozófia: végső soron csak úgy segítik a költőt önkifejezéséhez, mint a beszélőt a nyelvi jelek. A kész tétel csupán személyisége megvalósulásának formai eleme. A kiváncsiság megszállottja próbál ezekkel a „jelekkel” is viselkedésünk, gondolkodásunk felhámja alá hatolni. Szenvedélye oly heves és alanyi, hogy nemcsak megismer, hanem közben önismeretre is jut.

91

A harmincas években Szabó Lőrinc személyes körülményei fokozatosan rendeződnek. Amikor Zilahy Lajos 1934-ben átveszi a Magyarország c. napilap főszerkesztését, a lap segédszerkesztője a költő. Zilahy ekkor közéleti babérokra tör és Gömbös Gyula miniszterelnök álradikális szólamokkal álcázott diktatórikus programjának támogatására az Új Szellemi Frontba próbálja tömöríteni a neves magyar írók egy részét. Ez a vállalkozás hamar kudarcot vall, mert a mind nyíltabban fasiszta Gömbös és a magyar progresszió útjai szétválnak. Szabó Lőrinc azonban nem számolja föl a hivatalos irányzathoz fűződő személyes kapcsolatait. Igaz, 1934-ben, a 3–4. számtól ott látjuk nevét a Válasz címoldalán, a főmunkatársak közt. De azt is tudjuk, az 1935-ös választást megelőzően, amikor Gömbös megszegi Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártjának legalább korlátozottan szabad működésére tett ígéretét, Szabó Lőrinc közvetíti a miniszterelnök személyes üzenetét, amely a kormánypártba való belépésre szólítja föl az ellenzéki politikust.L. Talpassy Tibor: Memoár. Magyarország 1969/46. 20. Kodolányi emlékezése szerint magát a Magyarországot is gyakorlatilag Szabó Lőrinc irányította a csak saját alkotásaival törődő főszerkesztő helyett.L. Kodolányi János: Visszapillantó tükör. Bp. 1968. 371. Noha az 1932 és 1936 közt írt Szabó Lőrinc-verseket összefoglaló Különbéke (1936) témái közt is megleljük az utazás (Erdély, az Adria) ihletét, a társadalmi kapcsolatok növekedésével mintha ez az élményforrás kevésbé bőven buzogna.

92

Amíg Szabó Lőrinc még az újságírás alsóbb bugyraiban vergődik, költészetét is betöltik a társadalmi gyökerű reménytelenség elkeseredett indulatai: Csak egy isten van: én vagyok; / csak egy bűn: nekem ártani. (Esteledik) Szinte külön vers-modell vagy inkább modell-vázlat változatait lehetne az 1932–33-as évekből összegyűjteni; ezek tulajdonképpen csak indulatkitörések, a keserűség túlhabzása és a költőnek sem korábbi megfigyelő-érzékeltető, sem elemző-intellektuális képességei nem érvényesülnek bennük. Súlytalan frazeológiával, közhelyes bölcsességgel, vég nélkül panaszolja pesszimizmusát (Nyitott szemmel), de néha csak rossz idegállapotát (Megoldás).

A verses indulatkitörések mellett tovább él az összefüggések költészete. Az elemző elme „élményei” változatlanul kísértik a költőt, s a jelenségek jelentését nyomozva leplezi le, az élet komédiájában mennyire összeforrt szerepével: beállítottam a helyemre / kulinak az árnyékomat (Komédia); az önelemzés útján önmagában ismeri föl a gondolkodás és általában az emberi lét megdöbbentő szélsőségeit: piszkosságaimból tanultam / másoknak megbocsátani (Piszkosságok), és ismét az összefüggés megvilágító fényénél szólhat „beszélő” szívéről mint önálló lényről, mely a személyiség „vén birodalmát” egyedül ismeri. (Nincs idő)

A viszonylatok költészete azonban a Különbéke lapjain egy sajátos színnel gazdagodik, s így persze értelme is módosul. Szabó Lőrinc most mindenekelőtt a fiziológiai lét vonatkozásait ragadja meg. Lencsevégre kapja a törzsfejlődés során kifinomult agy munkáját, mint a személyiség központját (Ősapám), vagy az emésztés folyamatát mint az egyetemes lét gépezetének láncszemét (Gyomrok), hiteles tanújának pedig csupán a tapintást tekinti (A tapintáshoz). Ez a korlátlan hit az empiriában, ez a belemerülés a fiziológiai lét folyamatába 93már nem a russelli logika világából való, noha a megközelítés módszereit még az ő nyomán alkalmazza.

A Különbéke újszerűségét két erős ihletésű témakör határozza meg: keleti tárgyú, ill. gyermekeiről írt, főként ún. Lóci-versei.

A Lóci-versekben egy megkövesedett társadalmi gondolkodással szembeforduló lélek keres igazolást. De amikor azt írja: egyre jobban kezdem szeretni / a gyerekeket (Különbéke), akkor törvényen kívüli pusztító boldogságukat, felelőtlenségüket szereti. A légy Lócija az apai engedély alapján boldogan öli meg a legyet, a Csirkékben rettegve-sírva rohan gyönyörködni a szárnyas-mészárlásban, és az élet értelmetlenségét hirdeti:

Ennek a témavilágnak a lehetőségére is Schopenhauer ébresztette. Ő tartja a lángelme természetes életkorának az élet első éveit: „A gyermekkor az ártatlanság és boldogság ideje, az élet édene, az elvesztett paradicsom, amelyre egész hátralevő életünkben vágyakozva pillantunk vissza. De ennek a boldog94ságnak az az alapja, hogy a gyermekkorban egész létünk sokkal inkább megismerésből, mint akaratból áll, amely állapotot a külvilág minden tárgyának újszerűsége csak erősíti… A gyermek ártatlan és tiszta látása a részletekben olykor az emelkedett szemlélődés kifejezését éri el…” (Die Welt als Wille und Vorstellung. III. 451.)

A Lóci-versekben az a bizonyos „gyermekszáj” tehát ősi romlatlansággal a schopenhaueri individualizmus és nihilizmus igéit hangoztatja. Az őszinte gyermeki gonoszságot még nem bélyegzi meg a morál: ebben a vonatkozásban a Lóci-versek mítoszok, a kiélésre vágyó lélek természetmagyarázatai.

Műfajuk viszont igazi példázat, drámai feszültségű, már nyíltan párbeszédes kis történet, – ha úgy tetszik: modern tanítómese.Szabó Lőrincnek ezt a költői műfaját Illyés „már-már novellaköltemény”-nek nevezi (i. m. 32.), Sőtér a „modern életkép” meghatározást használja (i. m. 1263.). Megítélésünk szerint az epikus szerkezetből kibontakozó tanulság az ismert műfajok közül leginkább a példázattal rokonítja. Ennek a verstípusnak a kialakulása elválaszthatatlan Szabó Lőrinc kínai tárgyú olvasmányaitól.

1931 és 1943 közt írta keleti témájú verseit, zömüket a Különbéke periódusában. Simon Zoltán három forrásukat tárta fel; ezek az ind eposzok, Buddha és elődei bölcselkedései, valamint az ókori kínai filozófia. A tizenhét vers közül hetet vezet vissza – főként a buddhista, ill. az ind tematikájúakat – szinte szóról szóra követett, s még legalább háromnak a cselekményét és gondolatmenetét meggyőzően rokonított szövegekre.Simon Zoltán: Szabó Lőrinc költészetének keleti vonatkozásai. Irodalomtörténeti Közlemények 1964/2. 162–170. Mivel az ő példáit három vers kínai forrásának szöveghű azonosításával tudjuk kiegészíteni, Szabó Lőrinc keleti tárgyú költeményeit bátran nevezzük átköltéseknek.

Mindamellett elhamarkodottan ítélnénk, ha nem látnánk a Különbéke verseinek művészi és gondolati izgalmasságát, szuverén költészetének valódi jelentőségét. Ezt a művészi teljesítményt az eredményes forráskutatás ellenére akkor értékeljük igazán, ha fölismerjük a korszak verseiben a korábbi fejlődés szerves folyamatosságát, másrészt fölmérjük az egész könyv egységes költői és eszmevilágát.

95

Szabó Lőrinc keleti verseinek központi motívumát a Nirvána, a léten és istenen túli béke vágya sugallja. (A kurtizán prédikációja) Az örök semmi gyönyörének áhítása vívódások nyomán s fontos következtetésként születik meg benne; az idevezető úton szenvedélyesen hangoztatja relativizmusát és individualizmusát. A bolond igazsága nem egyéb, mint kialakult értékítéletünk fonákja: minden más, a jó rossz s így tovább. Ám amikor a költő álmában átéli, hogyan kel életre, igazolva önmagát, a tótágast álló világ, s utána felrázza az alvó bolondot, mert tán mégis… neki van igaza, ezt a választ kapja: – Hagyj békén, marha! – felelt ő – köpök rád! – / és tovább horkolt… Aludt az igazság / s én virrasztottam egész éjszaka.

A szkepszis a Különbékének kétségtelenül egyik lényeges világnézeti eleme. Történetfilozófiai szkepticizmust tanít A rabszolga álma, a föld szolgaságából a gépekébe süllyedő ember mítosza. Az Igazság? az egyén, A végső harc a történelem megértésének hiábavalóságát hirdeti. Mindenütt a létért vívott küzdelmet, az egyetemes háborút veszi észre: Szomorú, minden szomorú, / szomorú, iszonyú háború. (Jang Dsu üzenete)

Ez a szkepticizmus Schopenhauer gondolatvilágában az individualizmus és relativizmus következménye. Az életet is ő jellemzi az egyetemes háború metaforájával, s még a Szabó Lőrinctől oly idegen nőgyűlölet verses megfogalmazásáért is (Mara lányai) végső soron ő a ludas. De a szkepticizmus zsákutcájából a keleti bölcsesség által kivezető utat is Schopenhauer villantja föl a költő előtt. Ő népszerűsítette Európában széles körben a buddhizmust és költészetét. Ahogy Schopenhauer szerint a gyerekek – akárcsak a lángelmék – a még zavartalan ismeret útján a szabadság birodalmában élnek, a mindenséggel azonosuló ember ind eredetű formulájában („Ez vagy Te”: tat tvam asi) találja meg az állandóság és változás rabságában élő felnőtt szabadító varázsigéjét.Schopenhauer: Die beiden Grundprobleme der Ethik. I. m. 270. Az élet ellentmondásai 96okozta nyugtalanság ihleti a Különbéke nem egy versét, s a válasz megoldása gyakran szövegszerűen is közel áll Schopenhaueréhez, pl. amikor férgekkel, csillagokkal egy családnak érzi magát, és már az elmúlást sem tartja veszedelemnek:

Az egyén puszta jelenés, megváltása: beolvadás a személytelenbe. Ezt a schopenhaueri – és buddhista – eszmét Az üdvözült lányban már némi panteizmus, a Különbéke több más versének (l. fent) érzékletes monizmusa színezi. „Ez vagy Te”: vers és jelmondat egyaránt a Te meg a világ pluralizmusának szöges ellentéte. A felfogás legteljesebb és legérdekesebb megfogalmazását a Dsuang Dszi-versekben találjuk. Sorozatuk a következő kötetekben folytatódik.

A „Csuang Ce” (, Dsuang Dszi’ átírás németből) tulajdonképpen az i. e. IV. század második fele taoista költő-filozófusának, Csuang Csounak könyve. Tovább fejleszti a „Tao Tö King” tanait, s a dolgok azonosságának felismeréséből a teljes relativizmushoz érkezik. (L. Tőkei: Kínai filozófia II. 58–59) A virág a százlábút irigyli, ez a kígyót, emez a szelet és a sorban a gondolat, a szív következik:

97

Ez a vers a „Csuang Ce” XVII. könyve 7. példázatának egy-két szereplő kihagyásával tömörített s egy tanulsággal nyomatékosított változata. A látszat és valóság azonosságáról szóló Dsuang Dszi álma – Simon Zoltán elemzése szerint – még szorosabban követi az eredetit (i. ni. 168.).

A „Csuang Ce” legfőbb eltérése Lao Cetől, és ebben különbözik végképp a Különbéke eszmevilága a Te meg a világétól is, az elmélkedés elégtelenségének felismerése után az abszolút nyugalomra törekvés, egy panteista „különbéke”. A mester haldoklásáról szóló párbeszéd a földi hiábavalóságból ezt az igaz úton történt megérkezést dicsőíti; a vers 1936-os, de már a következő kötetbe került.

Ahogy ez a problémakör Szabó Lőrincnél megjelenik, a materializmustól sem áll távol. Jang Csu, akinek „üzeneté”-ből idéztünk, a kínai filozófiatörténetben Csuang Csou „egoista” kortársa, materialista életbölcsességre oktat (Tőkei: i. m. I. 302.); Szabó Lőrinc verse egyébként az ő egyik példázatának tömörített átköltése. A semmivel kötött kiegyezés korántsem a nihilizmus vállalását jelenti, hanem a személytelen mindenségnek magát felajánló Én hitvallása, – a mindig két pólus közt vibráló költő közeledése a russelli racionalizmustól korábbi, akkor Goethétől is ihletett panteizmusához, a Nirvána-tan európaibb változatához. A mérleg billenését érezhette Radnóti is a hang- és szemléletváltásban, amikor 98a különbékéről azt jósolta, egyszer majd fegyverszünetet fog jelenteni. Radnóti Miklós: Különbéke. Szabó Lőrinc új verseskönyve. Nyugat 1936. II. 51.

A keleti bölcsesség, így a Nirvána-tan kifejtése a Különbékében annyira korszerű gondolatsorokban jelenik meg, hogy a szakirodalom európai rokonának, a sztoicizmusnak a hatását ismerte föl a gyűjteményben. Tehette azt annál inkább, mert épp a címadó vers a Stoára emlékeztető derűs megbékélés programját tűzi ki életcélul. (L. Sőtér: i. m. 1261.) Sőt, a gondolatmenet forrásánál, Schopenhauer írásaiban is találunk Seneca nézeteiből vett párhuzamokat. Távolabb állnak az igazságtól, akik a Különbékének csak szkepticizmusát veszik észre, és Szabó Lőrinc világnézeti megalkuvására következtetnek belőle.L. Bálint György: i. m. 343.; Komlós Aladár: i. m. uo.

A fiziológiai lét iránti kíváncsiság, a pluralizmustól a monizmus felé fordulás, a logika élményeinek elhagyása az életfilozófiák kedvéért azt jelzi, Szabó Lőrinc közelebb került az emberélet gondjaihoz. A Te meg a világ végső békéjében a „semmittevő halál”-lal azonosult, a Különbékében az élettel békél meg a költő.

Egy nyugtalan elme fogalmi közlései nem a szentek egyértelmű megvilágosodottságát tükrözik, hanem töprengést, és ha nem is feltétlenül ellentmondók, de van sorrendi különbség súlyuk és fontosságuk között. A Különbéke panteizmusának összetettsége, forrásainak rétegződése jelzi Szabó Lőrinc szemléletének fejlődését.

A továbblépést dialektikájának elmélyülésén is megfigyelhetjük. Az egyetemes háborút tapasztalva (Monológ a sötétben), minden hitet annak ellentétével együtt hisz: minden dolog apja a háború. A Különbékében már nemcsak a különböző versbokrok felelgetnek egymásnak: egy-egy vers üzenete is ellentmondásokon át bontakozik ki. Dsuang Dszi egyszerre az, aki álmodik és álmának tárgya, a mester és egy lepke egy 99személyben. (Dsuang Dszi álma) Az ellentmondásos igazságot példázza egy jámbor rádió, melyet előbb Lóci ront el, aztán az apja (A rádió), vagy a kérkedő, aki a végtelent akarja bebukfencezni, de nem jut ki Buddha tenyeréből (Szun Vu Kung lázadása).

A Különbéke formavilága összhangban áll az ellentétek drámaiságára épülő versszerkesztéssel. A rövidebb lírai darabokban tovább lüktet a gondolatritmusos belső monológ:

De igen gyakran, és nemcsak a Lóci-versekben vagy a keleti tárgyú költeményekben, anekdota és színszerű párbeszéd váltja föl a monológot. A párbeszédes példázat, Lao Ce didaktikus gondolatritmusaival összevetve, a „Csuang Ce” leleménye; Szabó Lőrinc mintegy önmagában átéli és lejátssza a régi kínai bölcsek művészi fejlődését. Egyre átfogóbb dialektikájára is a mind jobban megismert taoista természettörvény fejlettebb árnyalatai hatnak, s ez az ismerkedés formálja tovább strukturális eljárásait is. De a művészi áthasonítás magasrendű folyamata most sem marad el. Számos vers modern balladaként hat; modern, mert gondolati töltésű, kiélezett, – balladai, mert Szabó Lőrinc a dialógusoknak nem kiegyenlítő oldalát, hanem a kettősség közti feszültséget közvetíti. Gyakori a csattanó, egy szigorú dramaturgiával felépített kompozíció kifejlete. A rakoncátlan Lócihoz leguggoló apa átéli a gyermeki sors kiszolgáltatottságát, s amikor kisfia újabb csínyt követ el, egy lobbanásnyi harag után így szól hozzá:

100

Drámaiság és természetesség kölcsönhatására új eszközt alkalmaz: a köznapi szókincsből, sőt, az argot-ból is merít. Így mondja, hogy humbug az egész urizálás (Nagyságos úr), démona bugyira vetkezik (Itt vagy itthon!) és kesereg mert szörnyű ez az / egész izgága hecc (A vége). Ezúttal is különféle mintákból teremtett szintézist. Ahogy ókori kínaiak példájára közeledett a realitáshoz, most csakugyan Villonra tekint, amikor argot-val is kívánja fokozni az élethűség látszatát. Nagy, áthasonító műhelye csorbíthatatlan egészség tanúbizonysága, és semmiképpen sem az utánzásé.

Korábban megszerzett vívmányairól sem mond le. A természettudományos látás a köznapi szókinccsel együtt a gondolkodás árnyéktalan megvilágításából időnként most is plasztikus részleteket emel ki. Ugyanakkor az elemzéseit kísérő, mind több kedvvel alkalmazott megjelenítő ereje az emberi psziché megnyilvánulási formáit tárja elénk:

Amennyivel összetettebb a harmincas évek emberének gondolkodása és lelkivilága, mint a századelőé volt, annyival korszerűbb Szabó Lőrinc intellektualizmusa, mely az érzelem kiéneklésében megnyilvánuló személyesség helyett a pszichi101kai-intellektuális élet rajzában teremt, az egyes szám első személyű előadás ellenére is, objektív költészetet. Amikor a filozofikus eszmélkedés tükrévé tette líráját, Babits hagyományát folytatta, de verséről teljesen lemállott a szecessziós szépségkultusz. Drámaisága és a megelevenítő részletek viszont az ellenpont teljességével keltik az életszerűség hatását.

Mégis van Szabó Lőrinc líra-modelljének olyan vonása, mely inkább a múlthoz kapcsolja, s amelynek alapján költészetét akár konzervatívnak is tekinthetjük. Mint a Nyugat első nemzedéke, ő is előadja, kifejti, amit személyisége tapasztalatként átél. A fiktív olvasó vagy hallgató feltételezése megfosztja versét a váratlan képzettársítások és analógiák gazdag külterjességétől. Az avantgarde-ot elutasítva, lemond az ún. formabontás azon eredményeiről is, melyek a mozgásában megragadott idegéletet a maga közvetlenségében mutatják meg. Mind párbeszédes anekdotáiból, mind kifejtő-magyarázó versépítéséből hiányzik a modern líra megszakítottsága, a 20. századi lélek és gondolkodás természetes állapota.

102

A háborút közvetlen megelőző és a háborús években Szabó Lőrinc költészete elszürkül. Ír ekkor is szép verseket, de sem tematikáját, sem költői szemléletét nem tudja megújítani. Önmagát ismételgeti, s közread nemcsak filozófiai emelkedettség nélküli, súlytalan-íztelen nyelvű költeményeket, hanem katona-élményeiből merített, kincstári hangú írásokat is. Hanyatlásában közrejátszik, hogy túl gyorsan kap a felé nyújtott kéz után. A polgári jólét érdekében nem hagyja futni a lehetőségeket. A Harc az ünnepért (1938) két, műfordítás-gyűjteménye és Összes Versei (1943) három-három kiadásban jelenik meg, 1939-ben újabb Válogatott versei látnak napvilágot. Mindez nemcsak népszerűségét jelzi, hanem olyan munkák teljesítését rója rá, amelyek nem szükségszerűen egyidejűek az ihlet percével. Elvállalja a már hadviselő német fővárosban kiadott Kazinczy-könyvtár szerkesztését, sőt az egyes kötetek az ő fordításában jelennek meg.

Az sem használ írói magatartásának, hogy a hivatalos megbecsülés az írói önvizsgálattól a közszereplés felé fordítja. 1945. szeptember 12-én, ill. 20-án az újságírók igazoló bizottsága előtt elmondott „maga mentségé”-ben így értékeli felszabadulás előtti szerepét: „Bizonyos dolgokban nem tudtam a végső igazat… Emberileg nem voltam csalhatatlan.”Szabó Lőrinc: Újságírói védőbeszéd. Ahogy lehet, i. h. II. Szabó Lőrinc politikai jobboldaliságát az utóbbi időben szokás a mesék birodalmába utalni. Tóth Lajos–Udvarhelyi Dénes idézett cikke a háborús évek Szabó Lőrincét Illyésre és Kardos Lászlóra hivatkozva úgy festi, mint aktív filoszemitát. Ez a kép irreális, az ellentmondó vallomások száma nem csekély. L. Ascher Oszkár: Minden versek titkai. 1964. 194–196. Török Sophie a „védőbeszéd” saját példányán ceruzajegyzetében egyértelműen antidemokratikus meggyőződésűnek és németpártinak mondja. Ez az önítéletnek szánt pár szó inkább öntudatra vall, és a vádnak még az árnyékát is elutasítja. Holott 1942 kora tavaszán 103Zilahyval, Nyirő Józseffel és másokkal mint állami delegáció tagja jár a cári Bulgáriában, ahol – a többiekkel együtt – akadémiai és egyetemi felolvasásokon szerepel.Szabó Lőrinc: Kelet és kikelet. Koratavaszi utazás Bulgáriában. Magyar Csillag 1942. I. 5. 263–69. Ugyanennek az évnek októberében részt vesz a weimari Költői Napokon, az Európai Író Egyesülés rendezvényén; ez a szervezet a tengelyhatalmak hivatalos és a megszállt országok (Franciaország, Dánia, Norvégia) megtizedelt írótársadalmának tollforgatóit kívánta tömöríteni. A költő, „mentsége” szerint, Ullein-Reviczky Antal külügyi sajtófőnök kérésére, magánemberként volt jelen, egyébként Nyirővel együtt, a találkozón, s hazatérve már a hivatal új vezetőjének, Zilahy-Sebess Jenőnek tett jelentést. Védőbeszéde szerint a politikamentes irodalom érdekében szólalt föl, és, úgymond, még az Egyesülés német irányítóit is jó irányban befolyásolta. Ezzel szemben a Magyar Csillag hasábjain megjelent egykorú útinaplójából a nagy műveltségű ember egyetértése érződik, s útjának „legnagyobb szubjektív tanulsága: az író helyzetére döntő, hogy milyen ideálok hatják át a társadalmat, melyben él”.Szabó Lőrinc: Búcsu Weimartól. Magyar Csillag 1942. II. 13. 397. Rokonszenvező hangú beszámolójában ilyen megállapítást az olvasó csak a totalitárius társadalmi berendezkedés dicséretének foghatott föl. Pedig az „európai író-világot” Szabó Lőrinc által szívesen emlegetett kollégaként pl. olyan franciák képviselték, mint a kollaboráns írásai miatt a felszabadulás után szilenciumra ítélt Chardonne vagy a nyíltan nácivá lett Drieu La Rochelle, aki a francia demokrácia halálbüntetése elől az öngyilkosságba menekült.

Szabó Lőrinc politikai megítélésének két kulcskérdése van. Az egyik a Vezér c. verse, a másik Hitlerről írt cikkei.

A Vezér 1928-ban jelent meg a Pesti Naplóban, de csak Harc az ünnepért (1938) c. kötetébe vette föl. Védekezésében említi, hogy a kötet nyomán, engedélye nélkül közölte egy szélsőjobboldali lap. (Virradat 1938. máj. 2.) Ekkor Az Est-104lapok vezetői felelősségre vonták, de, mint mondja, az 1928-as vaspéldány alapján tisztázta magát. Illyés a Vezért Shakespeare mintájára készült drámai monológnak, tehát a szó legnemesebb értelmében vett stílusgyakorlatnak minősíti (I. m. 29.). De a vers alaphelyzete s a benne kifejtett eszmék a kései Georgéhoz állnak igen közel. Szabó Lőrinc Georgét, már idézett nekrológjában mint az erő és antidemokratizmus szószólóját búcsúztatja, aki „a politikusoknál jobban tudta, mi a törzs, a faj, a nép”, s megemlíti, „Georgénak, a diktátornak és a Gundolf-tanítvány Göbbelsnek a frazeológiája csakugyan mutat frappáns azonosságot”, bár hozzáteszi: mestere „nem fogadta el Hitlertől kinevezését az újjászervezett porosz költői akadémiába”. (I. m. 608.) Kabdebó a Vezér pusztító individualizmusában Nietzsche hatalmi elméletére ismer, de lát a versben társadalombíráló mozzanatokat is. Szigeti József Mussolinivel azonosítja a költemény „hősét”.Kabdebó Lóránt: Két Szabó Lőrinc-vers története. Borsodi Szemle 1968. 1–7. Szigeti József: Szabó Lőrinc költészetének értékeléséről. Irodalmi tanulmányok. Bp., 1955. 207.

A Vezérnek két változata van, és politikai célzatát a két szöveget összevetve kell megítélnünk. Az összehasonlításból egyértelműen kiderül, a költő egy korábbi, filozófiai igényű verséből, noha ezt védekezésében tagadja, sőt kendőzi, egy politikailag jellemezhető diktátortípushoz írt ódát. Az újonnan beiktatott szövegrészletek ezt igazolják. Én vagyok / a nép, az ország – olvassuk 1938-ban, és a „vezér” szétosztogatott gondolatai egy-egy katona / egy-egy élet lett mind: akaratom / vérben és húsban iker másai : ez a fajával azonos diktátor, sőt, már-már a „vérrög” mítosza; egy másik, ugyancsak új részlet felerősíti ezt a gondolatot: Testem óriás / keretté tágult. Ellenfeleiről így szól a II. variáns: Szörnyetegnek lát az idegen önzés, / zümmög a vak ideológia; ha e két sor üzenete mellé másik kettőét állítjuk, a vers antiszocialista és antiszemita árnyalata erősödik: Úgy eszközöm, ha kell, a terror is, / amelyet oly jól ismer Jehova. A fővárosba készülő menet képe, mely a 105„marcia su Roma”-ra emlékezteti Szigetit, már 1928-ban megvan, de csak tíz évvel később olvasunk az új rend diadaláról: ez tudvalevően Gömbös programja főcéljának szó szerinti kifejezése.

Szabó Lőrinc már az Új Szellemi Front vitájában merev álláspontot foglalt el. Amikor a tömörülés többsége óvakodott a nyílt jelszavaktól, és pártpolitika mellett határozottan nem kötelezte el magát, ő a csoport társadalmi helyét jobb- és baloldal között keresve, megtámadja a baloldalt. „A vitában, úgy érzem, most a »jobboldal« az őszintébb. Követeléseiben és bizalmatlanságában több a jóhiszeműség. Nem beszél a téma mellé és mögé. Nem csoda, hiszen nyeregben van, a programja tisztább…” Két év múlva egy prágai magyar folyóirat kérdéseire adott válaszainak frazeológiája diplomatikusabb, ám eszméi jobboldalibbak, és a szellemi függetlenség látszatára kényes, valójában a nemzetiszocializmus hazai kiadásától káprázó tekintetű, kritikátlan emberre vallanak. Lándzsát tör több szociális reform mellett, de csakhamar kiderül, antikapitalizmusa jobboldali, így a parlament átalakítását „népérdekű kényszertörvényekkel”, azaz parancsuralmi diktatúrával kívánja összehangolni. A „zsidókérdés”-ről megállapítja, hogy „a legaktuálisabb kérdések egyike”, és „objektív megállapításokra és nagyobb távlatokban való gondolkodásra”, azaz a hivatalos korlátozás előtt önkorlátozásra inti a zsidókat. A német veszélyről szól a legkülönösebben: „A magyarság és németség »harcát« az életképesség és gazdasági szervezettség fogja eldönteni. Én e tekintetben nem látok oly sötéten, mint a barátaim: a Márciusi Front tagjai.” Kétségtelenül egy világnézet választja el a népi írók legjavától. 1939-ben, már a Vezér átfogalmazása után, az alpárian uszító Egyedül Vagyunk, mint a fajvédő optimizmus fasiszta szószólója „Az új, aktívabb magyar lélek” címen ankétot nyit hasábjain a pesszimizmus 106ellen. Imrédy Béla, majd közvetlen Jaross Andor után egy sokkal kulturáltabb, fejtegető, bár nárcisztikus hang: Szabó Lőrinc. Idomulni vágyása bántó. Megtagadja ifjúságát, sőt filozófiai eszmékkel átitatott nagyszerű líráját is: „Jobban örültem volna, ha nem »rágalmazom« oly kitartóan az életet. Legjobban azt sajnáltam, hogy ez a tulajdonságom bizonyos határig és bizonyos értelemben elzár a néptől és polgárivá, »kultúrköltővé« tesz. Pedig én is használni szerettem volna hazámnak és azt a szűkebb réteget, amelyre elsősorban számítottam, nem mindenben láttam a legjobbnak és a legmagyarabbnak.” Ezek már részben „fajvédő” gondolatok, noha korántsem olyanok, mint általában az Egyedül Vagyunké.A három cikk: „Jobb” és „Bal” és a reformok. Magyarország 1935. ápr. 26. 3.; Gál István: A költő átéli a kort és bekapcsolódik a valóságba. Egy óra Szabó Lőrinccel. Új Szellem Prága, 1937/9. 34.; Szabó Lőrinc: „Az irodalmi pesszimizmus egy része tényleg csak szellemi tunyaság és konvenció.” Egyedül Vagyunk 1939/4. 7.

Ezután már csak egy fokozat az 1939 áprilisában Az Est-lapok tudósítójaként írt két élménybeszámolója (nem a tulajdonképpeni híranyag) Hitlernek a Kroll Operában elmondott beszédéről. A cikkek hangja rajongó, és egyik-másik megfogalmazásuk a Vezér II. változatára emlékeztet. Pl. „Mintha csakugyan a maga testében foglalná össze a birodalmat.” Az elhangzott beszédet a műalkotásoknak kijáró elmélyüléssel méltatja. Pedig Hitler ekkor mondta fel a német–lengyel megnemtámadási- s a német–angol flotta-egyezményt, és szónoklata már a világháborús agresszió alig leplezett előszava volt.135 világtörténelmi perc a Kroll Operában. Magyarország 1939. ápr. 29.; Hitler, a szónok. Pesti Napló 1939. ápr. 29.

Az erdélyi bevonuláskor Örkénytáborban, lőszerészeknél teljesít szolgálatot, majd 1944-ben a vezérkari főnökségen leveleket cenzúráz, október 15-ig egy katonai lap munkatársa is és november 15-én szerel le. Az igazoló bizottság ülésére írt védekezésében kesereg, milyen későn került ebbe a viszonylag előnyös beosztásba, s eszébe sem jut, feladata mennyire bizalmas jellegű volt. Ennek a kiművelt emberfőnek, mélyre pillantó gondolkodónak az ítéletalkotása naiv és elhamarkodott; részben ez magyarázza és menti is tévedéseit.

Költői hírneve ekkor már országos. 1937-ben másodszor 107Baumgarten-díjas, 1940-ben a főváros Arany János-érmével tüntetik ki, 1944 januárjában pedig szinte egyszerre kap Baumgarten-nagydíjat, és ugyancsak többedmagával a szélsőjobboldali Magyar Irodalompártoló Társaság díját is átveszi. A zavaros viszonyokra jellemző adat és a megvilágítás fényén is változtat, hogy ez utóbbi kitüntetett-listán a nagydíjas Szabó Dezső mellett Kodolányi, Németh László és Tamási Áron neve is szerepel.

Az 1937-es év vízválasztóján önálló, bibliofil kiállítású zsebkönyvként adja ki repülőútja élményének szentelt, 9 részes ciklusát. A Reggeltől estig aztán a Harc az ünnepért kötetbe is belekerül. Ez a mű költészetének szinte valamennyi húrját fölhangolja, s az élmény különböző fázisait, a téma alakulását követve, más-más szemléleti, stiláris és formai elemekkel fejezi ki, eközben pedig a költő sok irányú ösztöneiből hol az egyik, hol a másik sugallatára hallgat. A sokféleség azonban nem széteső felépítésre, hanem a gazdagság fokozatos, polifon kibontására vezet.

Az indulás mozzanatáról rövid, meditatív, daljellegű strófa szól, melynek gondolatai a sors és végzet képzeteivel egyensúlyoznak, s a költő nyilván tudatosan is idézi Goethe „Westöstlicher Diwan”-ja gyakori versformájával a feloldott, kissé világfias bölcsesség hangulatát:

108

A repülőutazás első perceinek hatását árnyalatokig éles lélekábrázoló készségével, hosszabb versszakok enjambementjain át, még a lélegzet kihagyásait is visszaadva érzékelteti. A ciklus művészi csúcspontja a Felhők fölött nagy ívelésű himnusza: itt a távoli fizikai tünemények szem-nem-látta formáit a természettudományok izgalmas részletességével eleveníti meg, s a képsor barokk gazdagsága már-már ingerlő érzékletességgel, másutt meg éppen álombeli látomásosságával ragad meg:

A következő részleteket már csak színezi, élénkíti a megfigyelés realizmusa, és szemléletüket elsősorban az elemző elme alakítja, – a repülés fizikai és a látás madártávlati élményét az összefüggések költészettanának megteremtője a megismerés lehetőségeként mutatja be. Földet érve a teremtő erőhöz intézett, goethei hangú óda kemény metrumaival mintegy kilép az élményből, majd egy következő ciklusrészletben szinte darabonként veszi vissza, a pillanat zaklatottságát őrző drámaisággal és erős vizualitással, a földi valóságot. Végül már a címével is (Rabok) a lényegre tapintó epilógus a földön vergődő ember naponta felröppentett gondolatait küldi az új ismerős, a menetrendszerűen szárnyaló gépmadár felé. Ezek a gondolatok a költő korábbi pesszimizmusát és szkepszisét visszhangozzák, és ez a költemény végkicsengése is:

A Reggeltől estig a költői világára talált Szabó Lőrinc eszmei-művészi szintézise – 1936-ban. A művészi összegezésnek magasabb értelmet ad a fejlődésszerűen átélt és különböző 110szemléleti-költői formákat egyesítő élmény; a költő a repülés más-más vetületét mint összetartozó s egymást megvilágító egészet éli át és tárja elénk. Mivel azonban az élmény különböző arcai egymástól eltérő eljárásokkal, más-más részletben rajzolódnak ki, a szintézis még mozaikszerű. Szabó Lőrinc a különféle szemléleti formák egységét, a költői mikrokozmosz megteremtését majd a Tücsökzenében valósítja meg hiánytalanul.

De a szintézis kialakítása egyébként is tiszavirág életű kísérlet még. A Harc az ünnepért és Összes versei (1943) Régen és most című zárófejezetének költeményei variálják a keleti témákat és a gyermeklélek fölfedezését, s agyának kíváncsiságát szkepszisével, majd ösztöneinek fürkésző kalandozásával váltogatva éri el művészi eredményeit. Ibiszének mitikus alakja a háború jóslatát hajtogatja, a Petale hetéra levele Szimalionhoz vagy az Ének az orrszarvúról a szerelem és a közösség keresésének reménytelenségére int, és kedves kínai filozófus-alakját is újra fölfedezi: porló csontjait faggatva, az emberi sorstól megszabadult, de a természet létével azonossá vált békességben mutatja föl megint a taoista „örök út” értelmét.

Simon a vers forrását a „Csuang Ce” XVIII. könyve 4. fejezetében látja, bár, mint mondja, „az eredetiben maga Csuang Ce találja a koponyát, de a gondolatmenet ugyanaz”. (I. m. 169.) Nem, a gondolatmenet sem ugyanaz, s a jelzett szövegnél a magyar vers motívumokban sokkal gazdagabb. A Dsuang Dszi csontjai a Han-kori költő, Csang-Heng azonos című elégiájának átköltése. Az ő történetében találják meg Csuang Ce koponyáját, s nem ez utóbbi valaki másét, ugyanakkor Szabó Lőrinc szinte valamennyi motívuma megvan benne, és a két vers gondolatmenete ezúttal valóban azonos. Filológus lelkiismerettel Szabó Lőrinc hivatkozik az eredetire: Tegnap éjjel rénszarvas-szekerén / Csang Heng, a költő csavarogni 111vitt. Ez a nyitány a forrás költői körülírása egyszersmind egyik önálló részlete, mert az eredetiben Csang Ping Cu utazik, s ő bukkan a csontokra.

Az eredetinek és átköltésének összevetése Szabó Lőrinc művészi erősségeit és egy-két viszonylagos gyöngéjét is megvilágítja. Csang Heng utasa nemcsak nyolc országon, hanem kilenc sivatagon halad keresztül, látja útközben a nap menetét, csillagok pályáját, eltikkad a dél vörös pusztaságában, téli városokon botorkál át, nyugaton a Sötétség Völgyében vándorol és így tovább, míg az ősz el nem érkezik. Szabó Lőrincnek nem kell ez a romantikus díszlet, sem a pikareszk elbeszélés, csak egy mesebeli szám, inkább a nyolc, mint a kilenc, mert kevésbé sztereotip, meg egy vizuális helykép: zúzos ősz, sivatag. (Milyen jó a ritka, érzékletes jelző!) A koponya az eredetiben is dérlepett, bár ott szószaporítóan fekete, és általánosságban csak csontokról olvasunk, az egyedi kép és a sűrítés a lényegeset emeli ki; a koponyának bemutatkozásul ugyanazokra a kérdésekre kell felelnie, mint Csang Hengnél, csak tömörebben, az ellenpárokat kihangsúlyozva: „Bátyáddal menekültél az éhség elől és utolsó búzaszemeidet kártyáztad el? E föld volt sírgödröd vagy messziről sodort ide az ár? Hatalmas voltál vagy bölcs? Harcos vagy lány?” Szabó Lőrinc:

A magyar vers ezután csak ennyit mond: Halk visszhang zizzent. Kimarad a bőbeszédű magyarázkodás rejtélyes csodáról, testetlen Szellemről, a hang leírásáról: egy jelző kelt hangulatot s egy hangfestő ige érzékeltet.

112

Dsuang Dszi így szól a maga haláláról: lelkem minden csúcsokon túlrepült, de / így se tudott megmenteni. Az eredeti még kesereg varázserején, melynek ellenére az Idő a Halál Fekete Dombjaira vitte: Szabó Lőrincnek ez a nagyotmondás fölösleges, marad az élet hiábavalóságának diadala az egyén erői fölött: dialektikus szembeállítás, epigrammatikus megfogalmazásban. Azonos mozzanat szerencsés átmotiválása, hogy nem a négy égtájtól könyörögné vissza a halott szerveit, hanem a költő „vezetője” adná át saját szemét, nyelvét, húsát és szívét: ez sokkal drámaibb. Magyarul a felelet közelebb áll a taoista gondolatokhoz, s így szabólőrincesebb; zavar és háború voltam, mondja a súlytalan „küszködtem és igyekeztem” helyett, és amit megtagad – vér, pénz, nő, tévelygés, szitok, gúny tűztánca – az vallomás, az Szabó Lőrinc ifjúkorának kiátkozása: nincs az eredetiben. Ezután a kínai elégia több mint féltucat filozófus vetélytárs nevét és alapeszméjét idézi föl; helyettük egy merész, szkeptikus összefoglalás áll: Beszélgettem csontokkal egykor én is… Csang Heng misztikus utalásait az Eredendő Szellemről, Sötétség és Világosság Folyamáról Szabó Lőrinc mind cirádának tekinti, de majdnem szó szerint fordít, amikor szerinte a mondanivaló következik:

Ez a túlvilági szózat a panteizmusnak a léten túli békében meglelt igazát hirdeti. Olvasunk még, akárcsak az elégiában, 113kísérteties fényről, mert ezzel a valószerűtlen hangulattal éreztetheti, mesével és példázattal van dolgunk, végül ismételten az áthasonítás körülírása: Szabó Lőrinc felébred, kezében egy nyitott könyv.Csang Heng (78–139) költő, matematikus és csillagász, az első szeizmográf készítője. Elégiáját Arthur Waley fordításában tanulmányoztuk. L. „The Temple and other Poems”. London, 1923. 81–84. Megjegyezzük, az angol sinológus nevével a hibás „Wiley” leírásban Szabó Lőrinc Kosztolányi-méltatásában is találkozunk: „Mintha az öreg Po Csü Ji-t olvasnám a Wiley-féle angol prózai fordításban…” – írja többek közt Kosztolányi Dezső. (Nyugat 1937. II. 391.) Az angol kötetben, melyre hivatkoztunk, egyetlen Po Csü Ji-vers, bár éppen a címadó, akad, viszont „A Hundred and Seventy Chinese Poems”, London. 1923. c. gyűjteményében 59 Po Csü Jit találunk, köztük egy „Csuang Ce, the Monist” címűt (166. o.).

A párhuzam fényesen szemlélteti költőnk művészetét. Eszménye a gondolat plaszticitása, melyet a vers épülete annál jobban hangsúlyoz, minél tisztább, élesebb rajzú a szerkezete. A nagyság vonzása az ellentétek feszültségében él: együttesük statikus harmóniát teremt, egymás nélkül semmit sem mondanának. Egy-egy különös részlet ellensúlyként a mű lényegre törő fenségét állítja központba, az anyagszerűen hagyott elemek a kiinduló pontot: a hétköznapokat, s az onnan megtett alkotói utat juttatják eszünkbe. A klasszikus tökéletesség e mintájából csak az hiányzik, amiről önként lemond, a perc váratlan öröme, a véletlen bujasága, itt-ott egy hibában, a rianáson át a beláthatatlan keltette szorongás, a kiszámíthatatlanság nagyon is emberi esendősége. De tudnunk kell, minden alkotó nagyság tagadásokból áll.

Az idegen világ, az egzotikus környezet áradóbb, önkéntelen ihletét közel-keleti élményeiből merített verseiben érezzük. 1931-es egyiptomi utazása során eljutott egészen a sakkarai királysírokig; ez az élmény később időről időre feltört benne: az alkotás lélektanát érintve, Babitsról írja, de általános igazságul, hogy érett költőben évekig alakul egy-egy vers. Már az 1934-es Sivatagban erős, tiszta hangon pendíti meg életfilozófiájának egyik alapgondolatát, de a téma csak a Ramzesz kolosszusánban teljesedik ki. Itt a gyökeres pesszimizmusát hordozó érzések születését szinte testies szorongásokat felidézve izgalmas drámaként adja elő. Ez a vers is bizonyítja, az intellektuális költő Szabó Lőrinc csak akkor tudja művészi újdonságát, a belső világ fölfedezését lenyűgöző hatással közvetíteni, ha elemző gondolatiságát ellentétes 114pólushoz, a szenvedélyhez kapcsolva idéz elő rendkívüli feszültséget.

Új versekben jelenik meg Lóci és Kisklára figurája is, de alakjuk csak fáradtabban ismétli meg a nagyvilággá táguló gyermekszoba tanulságait (A földgömb, Lóci meg a számok), sőt, ami ezeknek a verseknek a kifejezés és az igazság erejét adta: a költő könyörtelen, leleplező igazságkeresését is érzelmesség váltja föl. (Bicikli, Káprázatok) Olykor „sztoicizmusá”-ról is megfeledkezik és fölenged a kispolgári idillben (Kilátón Budapest fölött), pátosza szentimentalizmussá sekélyesedik. (Operáció után, Egy orvos halálára). A lelki jelenségek megfigyelőjeként azonban még remekművet is alkot:

115

Ez a szonett mesteri építmény. Az időben egymásutáni észleletek pszichológiai értékű mozzanatai a filozófia síkján érvényes általánosítássá halmozódnak, s a fokozatosságot a felsorolás mind nyomatékosabb képzetbeli árnyalatai és a terzináknak az ismétlődésben kifejezett kontrasztjai a képi-fogalmi szinten teszik plasztikussá.

Mindamellett problémalátása gyakran megreked a magánélet bajainál (Rossz férj panasza) és a csak személyes érdekű pörpatvaroknál. (Fegyvertelen, Vádak) Még sokoldalú művészi szerkesztő erejét is nemegyszer csupasz anekdota vagy vallomás elbeszélésére pazarolja (Éjféli közjáték, Panasz és vigasz), és ha példázni akar, története olykor elvontan száraz. (Az óriás intelme)

Pedig a tenyésző élet ezer aprólékosan gazdag megfigyelése dúsítja ennek a nyolc esztendőnek a költészetét is. A pálmák lyukas napernyőiről olvasunk (Ramzesz kolosszusán), alagutak torka gargarizál az utassal (Éjszaka a vonaton) és a hervadó nőket málló szobrokhoz hasonlítja. (Hervadó asszonyok) Hogy ismeri és hogyan tudja kottázni, akárcsak egy madarász, a szárnyasvilág különböző fajtáinak hangját:

Tűz, víz, ég, föld igaz rokonom – mondhatja jogosan a természetnek ez az avatott ismerője (Ima a gyermekekért), aki 116szinte bonctani hűséggel festi a leszúrt bárány végküzdelmét (Bajrám ünnepén) és a tavaszodó, madár-látogatta gesztenyefák látványát épp úgy az örömmel betelni nem tudó realizmussal idézi föl, mint a sárga lepkepár őrjöngve csapongó táncát. De ahogy mindkét leírásban sorjáznak az új meg új képzetek, az élmény bősége túlmutat az érzékelhető jelenségen. (A földvári gesztenyefákhoz, Nyár) Ezt a megelevenítő művészetet már nem magyarázhatjuk kielégítően a panteizmus fogalmával sem, mindamellett e néhány versében jelentkező művészi vonásának már csak élete alkonyán tud merőben új és egész ars poeticájára kiható értelmet adni. Pedig a magatartás legfontosabb mozzanatát ő maga éles szemmel veszi észre, és végső szavával rögzíti is:

Mindkét gyűjteményben több vers alatt áll az 1927-es és 1928-as dátum. A költő ihlete gyérebben csörgedezik, és régebben félretett verseket frissít föl kötetei számára. A versekben ugyanis két különböző időszak költészettani törekvéseit békíti össze, s a kései közreadás ezúttal nem hosszú érlelésre vall. Nem egy versének alaphangja idézi a húszas évek sirámait, nincs filozofikus távlatuk, de már forradalmi töltésük sem, ugyanakkor – hála a kiforrott művész simításainak – tucatnyi gnomikusan tömör és élethű részlet állítja meg az olvasót. Szinte mind A huszonhatodik év hősnője iránt felizzó szerelem korai szakaszában fogantak, a test gyönyörének áldoznak és néhány heves, csorbátlan szépségű darab is akad köztük, így a női és 117férfi ujjak szeretkezéséről szóló (Ujjaink) vagy az asszonyi test teljes megadására: már nem is a hús, hanem a csontok erotikus birtokbavételére sóvárgó ének:

Az érzéki tapasztalás felsőfokát, a testi egyesülés önkívületét is nagy költői erővel, mint a lét egyik, csak így megismerhető összefüggését – a keresztrefeszítés aktusának képében ragadja meg:

Ám ez az egy-két vers jelenti a kivételt. Kimerített témák hol sikerült, hol kevésbé szerencsés csiholgatása, régi nagy élmények átköltése, egy érdekes és szokatlan költészettan alkalmazása kisszerű impulzusok kifejtésére, – egy panteizmusból bontakozó s az élményközelség sodra ellenére még kontúrtalan természetszemlélet, ingadozás az érzékek monista és dualista felfogása között: csupa szimultán, de szintézissé nem szervülő költői törekvés, melyek egybehangzóan azt jelzik, a költő válaszúton áll.

Művészi bizonytalanságáról szembetűnően tanúskodik csukaszürke katona-lírája, melyet az öntudatot kikapcsoló, jellegtelen történetekbe feledkező jóérzés jellemez: beleilleszkedik a névtelen tömegbe, ami most a személytelen, irracionális erőkkel eggyé válást jelenti neki. (Örkénytábor felé) Mindez éles ellentétben áll alkati sajátságaival, a megismerésre vágyó, csillapíthatatlan kiváncsisággal épp úgy, mint a tárgyi világ részleteit bolygató, örök „éhségé”-vel. A katonaélet „szépségei”-nek megéneklése (Dinnye az önkéntesek asztalán, Búcsú) lírájának művészi mélypontja, hiszen még a képes családi lapokra jellemző szabvány-optimizmus hangját is pengeti:

Aztán Goethe és Bertrand Russell tanítványa egyre jobban megszereti az egyenruháját. (1940 szeptember 5-e Kisvárdán)

A kiforrott Szabó Lőrinc költői felfogásának tükre viszont az Összes Verseibe foglalt első négy kötet átdolgozott változata. Új versek helyett készültek ezek az átalakítások, s így szintén az ihlet lanyhulását tanúsítják, viszont a költő jobb megértéséhez segítik az irodalomtörténetet.

Az átdolgozás mintegy kétszáz verset érint, és a költőnek valósággal esztétikai önarcképe ebből az időszakból. A variánsok ujjmutatására egyszerre világosodik meg előttünk fiatalkori ízlése és megállapodott ars poeticája. Néhol csak egy-egy jelzőt hagyott el vagy helyettesített, néhol kifejezéseket, egymást követő sorokat szabott át, három-négy versbe új tartalmat öntött. Szabó Lőrinc egységesnek érezte költészetét, s mint az Összes Verseinek kísérő vallomásában mondja, saját fejlődéstörténetét írja, kötetei többfelvonásos drámát alkotnak, amelynek – az ő véleménye szerint – homályos az expozíciója. A variánsok főként a hajdani, expresszionista ízű szertelenségeket módosítják, és ez a szembefordulás klasszikus ízlés megnyilvánulása.

Kigyomlálja verseiből – a Kalibánon kezdve – az impresszi120onista stílusemlékeket is. A kontúrtalan érzésárnyalatok kifejezései nyomtalanul maradnak ki: fűtestek, gyepsimaság, mimózatest. A hárs zsongó lelke egyszerűbben, értelmezően: virágok szava. (Elvesztett vigasz) A szóhangulatot általában pontos leírás váltja fel: „a sok borzongó havas ág”-ból így lesz az eget szabdaló sok ág (uo.). A spontán lírai érzés a variánsban már gondolati tartalmat közvetít. Így alakul a Hagyj el, kis szitakötőm! csapongó élményszerűsége Nincs rád időm címen feltáró erkölcsrajzzá. A fiatal költő az élet bőségét élvezte, az érett művészt viszont az összefüggések megfejtése érdekli:

Az antitézis és a hangulatkeltő jelzők elmaradtak, helyettük a határozószók és vonatkozó névmások rendszere az élmény távolságtartó értelmezését rajzolja ki. Az átdolgozott Fény, fény, fény és A Sátán műremekei számos versének impresszionizmusa hasonlóképpen alakult át az önvizsgálat költészetévé egy szkeptikus moralista megfogalmazásában.

De a sugalló hangulatlíra összetevőit szívesen cseréli föl a realisztikusan ábrázolt látvány másával is:

Hasonlóképpen tagadja meg a racionalista gondolkodó szecessziós, adys megoldásait, és állít helyükre a fogalmi elemzés élessége által szép sorokat:

121

A variánsok nyomán úgy találjuk, ellentétekben egyensúlyozó gondolkodása bölcselkedését gyökeresen jellemzi; korábban azt írta: „s mindig elvisznek valakitől / a Marmoláták és Latemárok”, az Összesben viszont ezt olvassuk: s nagyon boldog lesz a szivem / és nagyon szomorú. (Embertelen szépség) Szellemi fejlődésére meglepő fényt vet egyik-másik változtatás. Az összevetés fényében derül ki, korábban még a századelő Doppelgänger-problematikája is megérintette, s lett azután a személyes és személytelen dialektikájának, keleti bölcsességgel is áthatott kifejezése:

Az átalakítás az avantgarde-ra akár a leghalványabban emlékeztető részeket másítja meg. Gyökerestül tépi ki a stílus vadhajtásait: „A fény kicsattog örömeimből”, „a zivatar mennydörgő villámaival tisztelegve imádkozik értem” stb. Az intellektuális költő az elszabadult képzelet játékaival, a tárgytalan ujjongás szómágiájával nem tud már mit kezdeni. A letisztulatlan szemléletet épp úgy elhárítja, mint a diszharmonikus nyelvi kifejezést, noha stílus és képzetek egymást formáló kölcsönhatásában – az új változatok szerint is – hisz. A formarombolást formaépítéssel helyettesíti:

122

Az új szövegben tovább él a költői dikciót meghatározó szenvedély, de elmarad külsőséges fitogtatása, és a teljesen szaggatott, felkiáltásszerű szó-mondatoktól a mellérendeléses logikához közeledik a költő. Amit a formaromboló kozmikussá tágult Énjének érzett („Minden vagyok Én! Mennyei ütközetek, / hazugság, napfény, jéghegy, igazság”), azt intellektus működésének megfigyelése váltja föl: a képzeletem vagyok: égi csaták, / vágyam s ábrándom mind igazság: (Képzelt utazások).

A harsogó, nagyotmondó verscímeket sem hagyja meg: a „Ma minden léggömb égbe szökik”-ből Csodálkozás, a „Nap, idd ki a szemeimet”-ből Kihívás lesz.

Bármennyire tanulságosak ezek az összehasonlítások, teljesen hiteles esztétikai mércének nem tekinthetők. Az átírás nem egyszer úgy hat, mint az eredeti értelmezése, másrészt néha az alkotás hímporát törli le az első megfogalmazásról. Szürke próza pl. ez a második változat – még csak nem is / sejtve, hogy mily gyönyörű a világ, (A halál csiráival…) – az ihlet ösztönös lírája mellett: „csak sejtve és / nem tudva: a világban mennyi Szép / lakik…” Elejt egy-egy merész képet, mint pl. ezt: „égigágyuzó zivatar”. Olykor pedig 123anakronisztikusan vetíti vissza érett stílusát, így gnómáit művészi forrongásának időszakába.A négy átdolgozott kötet variánsairól részletesen l. Rába György: Az izmusok sorsa Szabó Lőrinc költészetében. MTA I. OK XIV. (1959) 158–63.

1941-ben jelenik meg Szabó Lőrinc kisebb versfordításainak egyelőre egykötetes gyűjteménye, az Örök barátaink. Húszéves tevékenység gyümölcse, de a kötetbe fölvett szövegeken is javított, változtatott. „Egy-két kivétellel az Örök barátaink minden darabja új művem” – olvassuk az előszóban.Szabó Lőrinc: Örök barátaink. 1941. 10. A nemes értelemben restauráló munkára a szüntelen alkotásvágy és a hibátlanság eszménye ösztönözte.

Már pályája kezdetén szenvedélyes műfordító. Első verseivel egyidejűleg fordította Coleridge A vén tengerészét, Omár Kajjám négysorosait, Shakespeare szonettjeit, Baudelaire-eket A romlás virágai teljes magyar kiadása számára; 1926-ban egy válogatott Verlaine-t, 1932-ben – Turóczi-Trostler Józseffel – egy háromkötetes Goethét adott közre, és Shakespeare-ek után 1939-ben Kleist Amphytrionját, 1931-es válogatása után 1940-ben Villon Nagy testamentumát jelentette meg. Korai fordításain érezzük a Nyugat nagy nemzedékének ízlését: a nyelv még színes, pompázó, a rím hivalkodó, a versmondatok melodikusak, nem úgy, mint érettkori átültetéseiben. Fordításainak évek, évtizedek multán elkészült variánsai bizonyítják, mennyire eltávolodott ezután a századelő dekoratív ízlésétől. „Ha egybevetjük az Omar Kajjám korai, pazar zeneiségű magyar változatát a későbbi dísztelenebb, kopárabb, keményebb hangú átdolgozással, világosan látjuk, merre nőtt ez a költő-fordító” – mondja róla Kardos László, és Szabó Lőrinc fordítói magatartásának csíráit már Tóth Árpád Wilde-fordításáról írt bírálatában fölfedi: ennek veszélyei szerinte, emlékeztet Kardos, az idegen szöveg „impresszionisztikus, lazító és túl színező, egyénies fölszépítésében” mutatkoztak meg.Kardos László: A műfordítás realizmusáért. Szabó Lőrinc: Örök barátaink. Népszabadság 1958. aug. 12. 4.

Szabó Lőrinc fordítói elveinek megértéséhez az Örök barátaink szerkezete is fogódzót kínál. Elődei közül Tóth Árpád 124időrendet követ kisebb fordításainak gyűjteményében, Kosztolányi ezt nemzetek szerinti felosztással is párosítja, és még Babits Pávatollakjában is kivehető egy hozzávetőleges időrend. Az Örök barátaink darabjai tematikus rendben sorakoznak, úgy, ahogy egy gondolkodó fő társítja képzeteit. Így a halál témája Keatset, Hölderlint, Tennysont, Kallimakhoszt és Hégészipposzt állítja egymás mellé, mégpedig a felsorolás rendjében, ahogy a téma kibontakozását a magyar költő a legvilágosabbnak érezte. Szabó Lőrinc a világirodalmat lélek- és gondolatcserének tekinti. „Az emberiség egyetemes, együttes töprengése az élet kis és nagy dolgai fölött” – írja a bevezetőben. (I. m. 8.) Az idegen költészet képzetvilága és egy-egy vers gondolati szerkezete foglalkoztatja elsősorban. A témák felől nézve ez magyarázza élénk érdeklődését a mítoszok, a bölcselő költészet, általában az intellektuális poézis iránt. De jellemzi még a szemlélő belefeledkezése a természet képeibe, a kiváncsi elme kalandozása a lét-kérdésekben, a Várossal pörlekedő megnyilatkozása expresszionisták tolmácsolásában és erotikus egyéniségét a szerelmes versek iránti vonzódása. Fordítói pontosságában is a racionalistára, a természettudományos gondolkodás tisztelőjére ismerünk.

Műfordítói műhelyének újdonsága mindenekelőtt abban áll, hogy a nyelvi áttétel szükségszerű megalkuvása során, a vers más összetevőinek rovására a gondolatmenetet adja vissza minél hívebben. Fordításaiból, mondja Rónay György, „száműzi azt, ami irracionális, megfékezi a zene mámorát, az ihlet dallamba csorduló édes vagy szárnyaló kábulatát”. Rónay be is mutatja, hogy válik pl. Valéry egyik zenei jellegű verséből Szabó Lőrincnél gondolat és kép.Rónay György: Örök barátaink. Szabó Lőrinc kisebb műfordításai. Magyar Csillag 1942. I. 151–156. A „költői” költészet, a muzsikává oldott vers, a nyelv váratlan szépségei nem egyszer hatalmán kívül maradnak. De az intellektus világának is megvan a maga gazdagsága, az ellentétes pólusok 125széles skálája, ahogy erről a Te meg a világtól kezdve saját lírája tanúskodik. „A nehéz fordulatok, bonyolult átjátszások, az értelmi gúny és az intellektuális pátosz, – s mint költészetében, a szenvedély és értelem harcos egyensúlya”: ezek a vonások mind árnyalják, ahogy Szabolcsi Miklós kiemeli, az idegen vers magyar értelmezését Szabó Lőrinc tolla alatt.Szabolcsi Miklós: Szabó Lőrinc műfordításai. Nagyvilág 1958/10. 1554. Az érzéki lét és a háborgó gondolat együttélése ezért forrósítja föl Shakespeare-tolmácsolásait (főként a szonetteket), ezért oly eleven az ő közvetítésében a bölcselő Goethe is. Baudelaire-fordításaiban a szellemi izgalom visszaadása ezért hívebb, mint Tóth Árpád lágyabb, dekadensebb versszövése vagy Kosztolányi romantikus szavalata. Az ízlésváltás a Nyugat nagy nemzedékének díszítő szecessziós és érzékiesítő-impresszionista, végső soron önarcképfestő műfordítói szemlélete és Szabó Lőrincnek az idegen vers fogalmi lényege megmentésére irányuló, tárgyiasabb törekvése között szembetűnő. Tanulságos összehasonlításra ad lehetőséget ugyanannak a költeménynek ezzel a két eltérő elgondolással megvalósult tolmácsolása, így pl. egy Jammes-vers (C’était affreux…) esetében:

Kosztolányi

Szabó Lőrinc

Kosztolányi erős jambusokban lüktető, retorikusan lineáris versmondataival ellentétben Szabó Lőrincnek az élőbeszéd szólamaira tagolt, úgyszólván soronként változó, szabadversnek is laza ritmusformája jelzi egy irodalmiasan költői és egy másik, a próza és a költemény határait egybemosó, a természetességet eszményítő koncepció szembeállítását. (Egyébként az eredeti ugyancsak szeszélyes szabadversei az utóbbi megoldást igazolják.) De a két fordítás szókincsének sarkalatos különbsége is kölcsönösen jellemző: Kosztolányi választékos, 127fennkölt szavait az új változat költője köznapi kifejezésekkel „váltja föl”; a régi, patetikus fordulatok helyett (ott megszépül a lelkünk és az arcunk) valósággal szemet szúr Szabó Lőrinc tudatosan pongyola szóhasználata: s ellenkezőleg, mind megjavulunk. Ugyanilyen meglepő a két befejezés különbsége: Kosztolányinál az áldozat érzi(!) a gyilkos kést, Szabó Lőrinc le is írja, és milyen szenvtelen szóval, hogy a kés belemegy.

Nem kevésbé beszédes egy röpke párhuzam Tóth Árpád műfordító eljárásaival. Példánkat a Ballada, melyet Villon az anyjának írt c. költemény két műfordítói változatából vesszük:

Tóth Árpád

Szabó Lőrinc

Tóth Árpád fordítása egységes hangulatú, erős versélményt ad, a századelő ízlésének és műhelye sajátos eljárásainak nyomát azonban nem nehéz észrevennünk. Finom, már-már presziőz körülírásai mellett feltűnő ifjabb pályatársának és barátjának szinte társalgó egyszerűsége, dekadens fölhangoltsága mellett tónushű pontossága, hiszen Villon jámbor, iskolázatlan anyja szájába csakugyan nem adhatunk olyan ünnepélyes igéket, a szépség-kultusz jegyében izzó fordulatokat, mint Tóth Árpád.

De Szabó Lőrinc, akit az anyag szeretete egész életén át a barkácsolás különféle fajtáira, még kárpitosmunkára is ösztönzött, műfordítóként ugyancsak kedvét leli a tárgyi világ érzékeltetésében, állatversek tolmácsaként az aprólékosan reálisban épp úgy, mint nyugtalanítóan remek Kubla kánjának (Coleridge verse) szövege szerint a képzelet határain bolyongva különös megjelenítésében:

A műfordító Szabó Lőrinc tud szavakkal rajzolni, szókapcsolatokkal ábrázolni, és nemcsak ha a legnagyobbak, Baude129laire vagy Shakespeare, hanem pl. ha néhány érdekes kortárs angol (Masefield, Stephens) vagy a nagyszerű cseh költő, Frantisek Halas közvetítése ezt követeli:

A tárgyi világ materiális tiszteletét tükrözik eljárásai is. Nemcsak a nyelvi áttétel funkcionális – szókapcsolatokat és grammatikai jelenségeket érintő – cseréire gondolunk, hiszen hasonló jelenségeket már Babitsnál, Tóth Árpádnál is találhatunk, hanem a tónusbeli áttétel nehezebb problémáira. A tónus visszaadásának gondját állítja a fordító elé pl. a nagy korszakbeli eltolódás, ami esetleg az anyanyelven olvasónak is nehézséget okoz; Villont a francia, Shakespeare-t az angol ember már csak szótárral böngészheti. Szabó Lőrinc az időben elidegenült nyelvet nem tudákos archaizálással, hanem rétegnyelvi elidegenítéssel, argot-val érzékelteti. Ezért sző nemcsak Villon soraiba nyers szavakat, hanem itt-ott latin fordításaiba is akár csibésznyelvi fordulatokat. Ovidius költeménye a cirkuszi futtatást néző szerelmespár beszélgetéséről így fejezi ki a mai versenyek és az élő erotika egyaránt izgalmas, modern hangulatát:

A tárgyias gondolkodású költőre ismerünk abban az eljárásban is, hogy – a rendszerkeveredés elve szerint időmértéket hangsúllyal helyettesítve – tompítja az antik versek ünnepélyességét, hangjukat közvetlenebbé teszi. Sűrű enjambementjaival, hol bonyolult, hol zaklatott mondatépítésével a társalgó beszéd lélegzetvételét kényszeríti egyszerűbb vagy dallamosabb költőkre is. (Villon, ill. Verlaine) Az Örök barátaink skáláján mégis helye van a pátosznak; ahol a gondolatok sodornak, mint Goethe A szenvedély trilógiájában, ott a fordítás hangja is zeng. Rónay György a műfordító Szabó Lőrinc hangjának zengését itt Vörösmartyéhoz méri, ezt a tolmácsolást „utolérhetetlennek” nevezi, s néhány műhelytitkot feltárva szemlélteti a párját ritkító művészetet: „Az »An Werther-ből: Begegnest mir auf neubeblümten Matten« – nála: téged is vonz a virággal vidám rét. Az ilyen sorok a műfordítás rejtelmes, kegyelmi pillanatai! A dallamot nemcsak a magánhangzók adják egy-egy sorban, sőt: éppen a mássalhangzók tartják, vetik át egymásnak a zene hullámait. Az eredetiben itt a »begegnest«, meg a »neubeblümten« zengő b-éin nyugszik a dallam íve; a magyar vonz a virággal vidám rét visszhangzik rá, tökéletesen; s még tetézéséül a fordítói bravúrnak a ’neubeblümten’ szó hangulata is hiánytalanul megmarad a virággal vidám 131kifejezésben. Vagy menjünk tovább a Marienbadi elégiára: mindjárt a második sorban a ’noch geschlossener Blüte’ a magyarban mit rejt e nap még bimbózó csodája, s ez egyszerre leüti a hangot, a nemesen hömpölygő, páratlan pátoszt; itt már nem is ’fordít’: önnön ihletén szárnyal a költő…” (I. m. 154.)

Szabó Lőrinc felszabadulás előtti Shakespeare-fordításaiban (Athéni Timon, 1935; Ahogy tetszik, 1938; Macbeth, 1940) sajátos megvilágítást kap az élőbeszédhez közelálló stílusa. Az Athéni Timon felújításakor a címszereplőnek (Somlay Artur) nem utolsósorban a fordítás stílusa adott módot, hogy a művet a költői bölcselkedéstől az egyszerűbb előadáshoz, a társalkodó hangnemhez közelítse. Az Ahogy tetszik előadásának kritikusa (Illés Endre) pedig örült ugyan a szenvelgésmentes és az értelem száraz fényében villogó szövegnek, de a természettudományos szókincs anakronisztikus használatát és az argot-t nem tudta elfogadni.Illés Endre: Shakespeare-t fordítani. Új Idők 1939. I. 98.

Szabó Lőrinc műfordítói világának határait egyénisége szabta meg. A Bhagavad-gítától az angol barokk költőkig, a görög–latin antikvitástól a francia szimbolistákig és német expresszionistákig terjedt érdeklődése. A modern nyelvek közül főként az angol és a német irodalma igézte meg. A mediterrán népek költőitől alighanem ékesszólásuk tartotta vissza. A kritika (Kardos, Szabolcsi) szerint a 19. század volt, legalábbis a felszabadulásig igazi otthona; materialista szemléletétől, elemző racionalizmusától idegen a modern líra metafizikus iránya.

Ez az éhes agy, ez a poeta faber, a versírás tökélyre vágyó mesterembere valóban mindig talált valami tanulni- vagy okulnivalót fordítói munkájában. A Föld, erdő, isten derűjét George is ösztönözte, a Kalibán! dal típusú versein Verlaine impresszionizmusa leng át, Goethe költőnk egész gondolkodására és művészi irányára hatott, Villon és Baudelaire műhelyé132ben szerzett megfigyeléseinek is megvan a nyoma dikciójában, ill. bűntudatos gyönyörfelfogásában, ahogy ez utóbbit Illyés látja. Az avantgarde szerzőitől kiváltképpen azt tanulta, ihlet és stílus milyen buktatóitól kell óvakodnia.

Általában következetesebb hűséggel dolgozott, mint elődei, s ezáltal a filológiai szemlélet eszményének tört utat. A mai magyar műfordítás számos egyénisége a képzetek átélésének elsőbbségében, a puritán alázat példájában őt követi. De ahogy a Nyugat nagy nemzedékének műfordításait – talán az egy Babits kivételével – kissé uniformizálta a szecessziós szépségkultusz, az Örök barátaink költői is hasonlítanak egymásra: pőrébben és inas-csontos nyelven szólnak, s ha olykor az eredeti szövegbe pillantunk, úgy találjuk, izgatottabban is, mint anyanyelvükön.

Mindamellett ez idő tájt Szabó Lőrincnek a műfordítói hírneve is annyira országos, hogy a negyvenes évek elején a református egyház vele kívánja újrafordíttatni a zsoltárokat.

Magyar költőtársairól írt portréinak zöme ebből az időszakból való. Nemcsak legjelentősebb tanulmányai ezek, hanem a magyar kritikatörténet legjava lapjai közé is tartoznak. A költői életművet a személyiség lenyomatának tekinti, és nem éri be az írás átvilágításával: az egyszeri élet nyomait olvassa ki belőlük. A Kisfaludy Társaságban elmondott 1937-es székfoglalója és emlékbeszéde Kosztolányiról a költő máig érvényes, hű arcmása és pályaképe, az egymáshoz ízülő fejlődési szakaszok pontos rajza, az egyes kötetek világának olykor az ellentmondások gyökeréig ható és a megállapításokba élményt lehelő jellemzése. „Döntő élménye ifjúkorában az érzéki világ vad és értelmetlen színpompája, férfikorában a világ üresedése, az impressziók ismétlődésének és elkopásának értelmetlen unalma, a belső ember magára maradása és végül az állati lét megszűnésének komor iszonya volt, tetőzve a rákos 133évek s a lassú halál kínjaival, az értelmi és érzelmi reagálás minden változatával. Bármily rettenetesnek látszik és bármennyire az volt, ez az út szellemileg a gyógyulás útja: a túlzott irodalmiasságról a realizmuson át a klasszikus eszmény felé, a pirosmellényes művészi nihilizmustól és a modern neuraszténiától az edződésen és józanodáson át egy hit nélküli erkölcsi magatartásig ível” – írja eszmék és kifejezési formáik, stílusirányok és egyénítő áthasonításuk bonyolult tünetegyüttesét az egyenlő rangú pályatárs intuíciójával és lényeglátásával egyszersmind megelevenítő szavaival állítva elénk. Szabó Lőrinc: Kosztolányi Dezső. Nyugat 1937. II. 12. 387–388. Személyes találkozások emlékeiből idézi fel viszont Juhász Gyula alakját, de ahogy a beteg test és lélek szenvedését föleleveníti, kimondhatatlanul is lépten-nyomon a bánat költőjének sorait juttatja az olvasó eszébe.Szabó Lőrinc: Találkozások Juhász Gyulával. Válasz 1937. 257–265. Tóth Árpád Összes Verseit 1935-től több kiadásban filológus gonddal rendezte sajtó alá, és barátjáról írt bevezetője elfogultság nélküli, igazmondó elbeszélése a tökéletesség igézetében megtett útnak, úgy, ahogy a költő verseiben kifejezte. „Aki az édes vagy bánatos merengés tündérképeit festette földi munkássága első felében, észrevétlenül az egészen nagy megnyilatkozások csöndes hérosza lett, és amióta utolsó kötete megborzongatott bennünket az emberfölötti törvények szuggesztiójával, kissé másképp látjuk előző munkáit is. Azok a szépségittas versek, amelyek eleinte mint a látás zenévé oldódott gyönyörűsége, mint zengő és ragyogó hangulatok hatottak ránk, a végső ormokról visszaforduló megvilágításban még mélyebb izzásra gyúltak, de ugyanakkor megsötétedtek az árnyaik is. A »szörnyű« alkony »örök törvénye« megszomorította a szépséget, súlyos realitást ad az éteri bánatnak, kiemeli a régi ragyogás fényénél csak halványan észrevett gondolatot és a napsugár érintésére opálszerűen felgyúlt aranylila orgonafürt képében egyszerre már nem az a fontos, hogy egy percre mily 134kevélyen szédít ez a szikrázó színverés, hanem az, hogy még ez a legnagyobb pompa is csak egy percre kevélykedhet. A perc, a folyton siratott és magasztalt, ritka, drága perc válik fontossá, az egyetlen szinte irreális realitás…”Tóth Árpád Összes Versei. Szabó Lőrinc: Tóth Árpád (Bevezető) 1935. 5–6. A lelkesült, valósággal költői igéken is átüt az ítéletalkotó éleslátása, mivel nemcsak rokon lelkű hangulatát kelti Tóth Árpád költészetének, hanem egy-egy szavával – tündérképek, nagy megnyilatkozások csöndes hérosza, emberfölötti törvények stb. – egyéníti is, tagolja is egyes fejlődési periódusait.

De Szabó Lőrincnek ezek a portréi nemcsak a személyes hevülettől szárnyaló, ihletett méltatások: portréfestésének élethűségéhez hozzátartozik az árnyékolás művészete is. Külföldi költők címen Tóth Árpád összes versfordításait 1942-ben adja közre; a könyv előszava egy fordító műhelytitkait tárja fel, észrevételei azonban itt-ott elméleti értékűek is, s ez nemegyszer épp fenntartásainak kifejtésében nyilatkozik meg: „Tóth Árpád már nem ért rá kiküszöbölni nem egy nagyszerű fordításának zökkenőit, apróbb-nagyobb logikai hibáit, vagy – ami ilyen munkáinak legáltalánosabb tehertétele – a vers pepecselő, mozaikszerű zsúfoltságát és bizonyos feszességét. Az utolsó versíró-korszak nyugodt, fölényes rajzoló és festőtechnikája, a költői beszéd síma lejtése, a hanghordozás természetessége persze számtalanszor teljes erővel érvényesült, kezdettől fogva, s aztán mindinkább, a műfordításokban is; igen, számtalanszor, – de nem mindig. Tóth Árpád Összes Versfordításai. Szabó Lőrinc: Tóth Árpád, a versfordító. (Bevezető) 1942. 10. Ezek az elmarasztaló szavak a századelő díszítgető, részletekbe feledkező művészetének szólnak – egy tárgyias kor lényegre törő, gondolati költőjének ajkáról.

Babitsról sok tanulmány szól, de Szabó Lőrinc két portréja az emberről és a költőről az alkotó magatartásának és műhelyének olyan rejtett rétegeibe is elvezet, hogy joggal mondhatjuk, személyiségfestő hatalmának és alkotáslélektani meg135figyeléseinek keresve sem leljük párját. A racionalista erejének és koloncainak ellentmondása érdekel? Íme a magyarázat: „Babits tudott, mindent tudott; az ő kultúrája nem értesült, hanem ismert. Ő mindhalálig csakugyan őrölte a tiszta észt. S hozzáőrölt még sok mindent, majdnem mindent, ami Szókratészék és a Teremtő Fejlődés modern vitalizmusa közt van. Ez nem érdeme, hanem tulajdonsága; és költészetének semmiesetre sem tehertétele. Ellenben fele magyarázata a szkepszisének, bizonytalanságának, magányának. Hihetetlen becsvágyát félszegség, szórakozottság, rendkívüli önkritika, lelkiismeret és csigafinom érzékenység kötötte és sarkallta, komplex és makacs ágostoni és pascali vonásokat szőve a vívódásaikba. Saját küszködő gazdagsága és szakadatlan iránytű-izgalma kikerülhetetlenül bizonyos tétovaságot és dekadenciát teremtett.” (A költő, i. m. uo. 10–11.) Módszerre vagy magatartásra vagy kiváncsi? Itt egy feltáró értékű vázlat az irodalmi nevelőről: „Babits tulajdonképpen nem tanított; az én tapasztalataim szerint csak általánosságban és egészében bírálta a hozzá érkező kéziratokat és senkit sem segített olyan értelemben, hogy javított volna egy versen, vagy megmutatta volna a helyes megoldást. A műhelyben inkább csak elvekről esett szó, mindig és mindenütt érvényes elvekről; a gyakorlatba nem avatkozott bele, vagy sokkal kevésbé, mint amennyire később, mondjuk, akárcsak én is hajlamos lettem. Őrizte, néha már-már azt hittem, őrizte a titkait; vagy pedig túlságosan respektálta a kéziratokat, a mások egyéniségét, a legkisebb kezdőkét is.” (Babits műhelyében, i. m. 703.)

Szabó Lőrinc, a tanulmányíró érdemei, sajátságai, mint bárki egyéniségé, részben elhárításaiból adódnak. A szemléltetésül idézett részletekből is kitűnik, az eredeti, a megkülönböztető vonás, a mű vagy magatartásforma sajátossága érdekli, ezért szemhatárába nem fér, vagy csak ritkán, az 136érték abszolút kategóriája vagy a történeti fejlődés személytelen perspektívája.Sajnos A költészet dícsérete (1967) címen a költő tanulmányaiból megjelent válogatás sok szöveget indokolatlanul megcsonkítva és néha épp kényes helyen megmásítva közöl. A Babits Emlékkönyvben ez áll: „Tulajdonképpen az se fontos, ami Babitsban politika volt.” (14.) A költészet dicséretében ez olvasható: „Tulajdonképpen az a fontos, ami Babitsban politika volt.” (265.) Egyébként Szabó Lőrinc, a tanulmányíró legjobb bemutatását l. Rónay György: Az olvasó naplója. Vigilia 1968. 417–19.

Tanulmányaitól eltérő benyomást keltenek ugyanennek az időszaknak hírlapi cikkei, adott és fölvett interjúi, riportjai. Bennük az újságírói rögtönzés közvetlenségét és vázlatosságát egyaránt érezzük.

137

„Hatvannégy napi bunker-élet” után Szabó Lőrinc életében és költészetében új szakasz kezdődik. Lakásán szovjet parancsnokságot rendeznek be, de Temirkul Umetoli, kirgiz poéta és százados segítségével csakhamar visszakerül könyvei közé.Dalos György: Kirgiz költő, Szabó Lőrinc barátja. Tiszatáj 1965/2. 150–53. Néhány napot politikai őrizetben tölt, majd 1945. május 9-én a Magyar Írószövetség, szeptember 12-én és 20-án a Magyar Újságírók Szövetségének igazoló bizottsága előtt politikai vádak ellen védekezik. Ügyében az Írószövetség nem hoz érdemi döntést, ezután pedig az írók igazolását elvi határozattal megszüntetik. A szövetség 1947-ben veszi fel tagjai közé; felvétele tiltakozásokat is kivált, s akadnak olyanok, akik lemondanak e miatt a szervezet vezetőségében viselt tisztségükről.Bóka László és Kárpáti Aurél. A felvétel körüli vitákról az Írószövetség nyilatkozatát l. Magyar Nemzet 1947. dec. 21. 5., Bóka álláspontjának kifejtését: Fájdalmas kötelesség. Új Magyarország 1947. 42.

1946 és 1948 között állandó munkáját a Válasz versrovatának szerkesztése jelenti, de a Rádió műsorán is szerepel. Talán még a bunkerben kezdi Puskint, Lermontovot, Tyutcsevet fordítani; éveken át fő kereseti forrása versek tolmácsolása. Így születnek sorra Poe-, Milton- és más fordításai, 1948-ban Shakespeare Troilus és Cressidáját, 1949-ben Racine Andromaque-ját ülteti át. Megélhetése nem könnyű, és még nehezebb büszkeségének a munkavállaló olykor megalázónak érzett szerepébe illeszkednie.

1947 könyvnapján jelenik meg a Tücsökzene. „Rajzok egy élet tájairól”, mondja az alcím, s a mű akkor még 352 versé138ből csakugyan kibontakozik életének és sorsa alakulásának sok érdekes és jellemző mozzanata. Keletkezésének történetét már elég jól ismerjük. 1945 augusztus 14-én találkozik az élménnyel, és másnap „kótázni” kezdi: a pasaréti tücskök ciripelése a rőtparázs telehold alatt magával ragadja és emlékei fölelevenednek. Ilyen zenei és látomásos a mű fogantatása, szinte egyvégtében 36 „tücsök”, és egy november 14-i levele már 109 strófaversről számol be. A teljes kidolgozás másfél év munkájába telik, és színhelyeit a 346. versből tudhatjuk meg: Buda, Sóstóhegy, Békés, Pest, Tahi, Ózd, Igal, Patak. A felsorolás barátok és tisztelők otthonát jelzi. Sóstóhegy Nyíregyháza melletti település, ahol 1945–46 nehéz telét szándékozott eltölteni Thomas Ernőéknél, tervének azonban január derekán éjszakai fegyveres rablás vetett véget. Februárban tíz napon át a Svábhegyen dolgozik, s így a felsorolásban Buda nemcsak a Pasarétre utal.Katona Béla: Szabó Lőrinc és Szabolcs-Szatmár. Irodalomtörténeti Közlemények 1963. 492–509. Több nyarát töltötte viszont – 1946-tól – a somogyi Igalon, Baumgartner Sándoréknál. A kerti lugas csöndjében szaporán haladt a Tücsökzene, s 1946 június 24-én már 215 vers kész.Kanyar József: Szabó Lőrinc Somogyban. Jelenkor 1959/4. 89–92. Az I. kiadás után írt 18 „tücsök” között több igen szép is akad, a Szorongás (353.) idegkórtani élességű megfigyelése vagy a révület magas hangjait megbicsaklás nélkül kitartó Holdfogyatkozás (370.), a műnek mégsem szerves alkotórészei.

De a Tücsökzene keletkezését nem az első sor leírásától kell követnünk. Szabó Lőrinc 1943-ban az Új Időkben közread visszaemlékezéseket, és a cikkek több részlete már a ciklus egyik-másik darabjának majdnem kiforrott változata prózában. Az Egy eltűnt városban kimondja: „Úgy látom, egész életrajzi regényre való emlékezés rajzik föl lassankint bennem. Meg fogom írni, csak ráérjek; már eddig is pedzettem az anyag részleteit, versben és prózában.” (I.m. uo.) A Tücsökzene 46–48. verse egy kiváncsiság sugallta és betegségbe 139fordult korcsolyázásról az Ipoly jegén, a 62–63. egy egész elemi iskolai osztály helyett egymaga festette kiállítás történetéről, a 71. a pocsolyában lubickolásról és a kaland csattanós befejezéséről, a 73. az áradatból kifogott pajtafödelen, az elöntött rét fölötti tutajozás élményéről prózában és kevésbé összemarkoltan már megtalálható ebben az Új Idők-cikkben. Egy másik cikke ugyanott a lélektani következtetés igényével és megragadó öngúnnyal meséli el a városba szakadt kisdiák tévedését, aki „Óriás”-nak olvassa az „Órás” cégtábláját: ezt az élményét kitűnően felépített anekdotaként látjuk viszont a Tücsökzene 75–79. darabjaiban.Szabó Lőrinc: Amikor debreceni diák voltam. Új Idők 1942/27. 1–3. A Tücsökzenében is megírt Pestre érkezéséről l. Húsz év Budapesten. Új Idők 1940. 60.

Ugyanakkor a ciklus régi, a költő életéből merített versek témáját újra feldolgozza. Így a 86. vers (Nagymamánál) az értelmező önmegfigyelésével szövi át a korábbi Nagyanyám élményét. Mégis a cikkek és a régi versek, valamint a Tücsökzene filológiai összefüggésénél is fontosabb egy azonos magatartás kifejezése, a férfikor delelőjén álló költő visszapillantása: lírai állapot a számadás szándéka nélkül.

A Tücsökzene nem egy kritikusa kifogásolta, hogy Szabó Lőrinc életének leginkább kárhoztatott szakaszáról és a történelmi fontosságú eseményekről hallgat. A Tücsökzene műfaja mindenesetre nem verses regény, és tulajdonképpen nem is önéletrajz. A szerző nem törekszik életének folyamatos elbeszélésére, – a Tücsökzene egy személyiség születésének és kialakulásának krónikája, az epikus részletek is az önmegismerést mélyítik el: a mű egy lélek története, s így – műfaji szempontból – érthető, hogy az emlékképek az emlékező életútjához viszonyítva aránytalan csoportokat alkotnak.Tamás Attila a versesregény hazai népszerűségéről szólva említi. l. A magyar verses regény és a műfaj néhány tulajdonsága. Irodalomtörténeti Közlemények 1965. 321.

Zúg, repes, árad a tücsökzene, / nem tűri, hogy gondolkozz: üteme, / szent ragály, elkap : az emlékezés végérvényes műfaját akkor találja meg, amikor fél-évvel Buda ostroma után a tücsöknóta a jelenből a vigasztaló, megszépült múltba ragadja. A 140tücsökszó, az óriás szív ritmusának hatására a személyiség egy téren és időn kívüli emlékezés harmóniájában oldódik fel és folytatódik. A Tücsökzene az emlékezés költeménye, és érthető, hogy több kritikusát „Az eltűnt idő nyomában” vállalkozására emlékeztette.A párhuzam először Baránszky Jób Lászlónál jelenik meg. L. Tücsökzene. Diárium 1947. 62–63. A hagyományos időszemlélet megváltoztatása Joyce Ulyssesétől Thomas Mann Varázshegyén át Krúdy modern Szindbád-legendájáig a század megújuló irodalmának egyik központi problémája. Az említett nagyok azonban elsősorban ábrázolnak, jellemeznek és megelevenítenek, csak éppen felbontották az egysíkú időszemléletet, a Tücsökzene viszont azért rokona Proust főművének, mert mindkettő létmódja az idő, az ember időbelisége. Proustnak és a Tücsökzene Szabó Lőrincének közös eszménye a szabadulás az idő tömlöcéből, s erre mindketten ugyanazt az eszközt használják: az emlékezést. Az elenyészett múlt feltámadása, a rajzó emlékek érzéki erejű újraélése a szuverén szabadság megvalósulása, a lét lényegének megragadása. Proust a hagyományos emlékezettel szembeállítja az önkéntelen emlékezést, mint a megismerés két különböző formáját.Proust időfelfogásáról l. Francoise Fabre-Luce de Gruson: Bergson et Proust. Entretiens sur Marcel Proust. Paris, 1966. 234–46. A Tücsökzene emlékezésmódja nyilvánvalóan nem azonos a tudat hagyományos emlékezetével, de hiánytalanul nem egyezik Proustéval sem. A francia szellemidézés kulcsát egy megízlelt sütemény hirtelen íze, egy galagonyabokor váratlan látványa vagy egy asztalkendő érzékelése rejti, a Tücsökzene viszont felold a tér kötelékeiből, a jelent időtlenné másítja, melyben vonásainak áramlása mögött személyiségének magját és életének értelmét fürkészheti.

De Szabó Lőrincet már rég nyugtalanította, költészetét a Te meg a világ óta áthatotta az idő problémája. Schopenhauer nyomán talált már formulát az élet eme korlátjának kifejezésére, és keleti tárgyú verseinek tanúsága szerint a Nirvána-tanba békélve, az idő szolgaságát a létentúli béke időtlenségével vál141totta föl. Ez a gondolatmenet mélyül el panteizmusának újabb változatában, amikor az időtlen békét a mindenségben fedezi föl.

A Tücsökzene tehát az időtlenség élményének tovább árnyalt szemlélete és kifejezése. Ahogy az emlékezőben együtt él a régmúlt és a tegnap, a jelen és az időtől független gondolat, maga a költő a kép s a keret: korlátlanul áramlik benne a világegyetem és ugyanakkor ő maga vált mindenséggé. Ezúttal is az alkat ismeri föl a rászabott szemléletet, a „megszűnt Én” létformáját: üres testemen / hogy zúg át oly istenek gyönyöre, / akiknek a Megszűnt Én a neve. Igazi mikrokozmosz a Tücsökzene, s így Babits leckéjének teljes értékű megoldása, hiszen a világteremtés ugyancsak a belső forma valami tudatos geometriája. Ez a világ annyira enciklopédikusan gazdag, hogy rétegeit csak külön-külön ismerhetjük meg alaposan.

Az emlékezetben újraélt esemény élménytudattá válik, a tudattartalom pedig felszáll az elmélkedés személytelen övezetébe. Rónay György a Tücsökzenének a modern íróra oly jellemző, „többszólamú emlékezés”-éről beszél, mely „mintha a lelki életnek valamiféle, prelogikus állapotát vagy inkább tevékenységét ragadná meg: azt, amelyikben az asszociációk spontán játékában még nem érvényesül az értelem kiválasztó és rendszerező munkája”.Rónay György: Szabó Lőrinc: Tücsökzene. Irodalomtörténet 1959/2. 296.

De a Tücsökzene polifóniája a költő fejlődésének szerves, noha magasabb fokát jelenti. Mint a mű szerkesztő elve Szabó Lőrinc dialektikájának egyenes folytatása. A felidézett történet vagy jellemkép alapszövetét az emlékező jelenének keresztszálaival fonja át egy következő strófa-versben, majd egy újabb, filozofikusan általánosító részlet zárja be a kört. A nyár zsivajának fiziológiai hatása felvillantja Egyiptomba vivő Földközi-tengeri útjának fény- és hőélményeit, ez az élmény hullámokban képekké materializálódik, majd a véges 142és végtelen, mozgás és örök állandóság fűzve-oldva képzeteit, a tiszta meditáció síkjára emelkedik. (300–303.) Hasonlóképpen vázolja fel diák-nyarai színhelyének, Tiszabecsnek a könyvtárát, a következő versben elmondja, hogyan ismerkedett meg a könyvtárban az irodalommal, ezután az élmény magjáról, a legendák közül kibomló valóság bűvös hatalmáról beszél, végül a füzér záróverse már filozófia: a kiváncsiság sorsformáló szerepéről szól. (125–128.) A költő versbokraiban kifejezett gondolkodásmód és kompozíciós elv, a keleti (és nem-keleti) versek dialektikája itt új kapcsolatba illeszkedik: már nemcsak a (költő szerinti) kettős igazság természetét, hanem a megismerő tudat alineáris mozgását is megmutatja.

A belső idő parttalan folyamát érzékelteti a versforma is: sorfaj, rímek s mindenekelőtt a strófa és annak szervezete, a mondat. A Tücsökzene strófaversei – egy-két kivétellel – kilenc, nőrímes, rendszerkeveredéses jambusokon alapuló sorpárból állnak. Ezeken a párverseken nyugtalanul hullámzik át, pihenőhöz alig jutva a vers üzenete. A Tücsökzene kritikusai rossznak tartják a mű rímelését, pedig ezek a tompa asszonáncok vagy éppenséggel valami apró diszharmóniával illeszkedő sorvégek azért mesteriek, mert nem hivalkodnak, nem állítják meg öncélú szépségükkel az olvasót, hanem akadálytalanul engedik továbbáramlani a mondatot, mely így még inkább a belső idő határtalanságának képzetét sugallja. Ezt az érzést és ennek tudatosítását csak fokozzák a szinte mindig enjambement-nal áthajló sorok, a Tücsökzene ritmusalkotó, fontos formaszervező elemei:

A verset az első és utolsó pont közt (nincs több) a mondat sodorja-lebegteti, a mondat, amely ismétlésekkel vissza-visszatér a látványra, és hátravetett jelzőkkel, mellérendelésekkel és értelmező mondatokkal mintegy újra meg újra körvonalaz képet, képzetet és érzetet, ezzel is a folyton-folyású élet mozgását és a tudattartalmak örök áttűnését sugallva. Formák születnek és enyésznek, csak a változás állandó: ez sugárzik a Tücsökzene poétikai elemeiből. A mondatok, strófák vibrálóan gyors képzettársítással épülnek, ám a költői tudatnak ez az élénk villogása Szabó Lőrincnek a Te meg a világ óta ismert sebes gondolatválásainak, monológja gondolatritmusainak eljárását finomítja tovább: a fejlődés ezúttal is szerves. A Tücsökzene egyes versei mint strófaszerkezetek Szabó Lőrinc Shakespeare-szonettjeit vallhatják ősüknek. A költő írja szonett-fordításai egyik kiadásának kísérő szövegében, hogy Shakespeare eltér Petrarca kompozíciós elvétől, amikor a 144maga szonettjét ellentét helyett fokozásra építi; és „következmény vagy ellentét gyanánt egy rímes sorpárral zárja le”.Shakespeare szonettjei. Fordította és bevezette Szabó Lőrinc. Shakespeare szonettjeiről. 9. A Tücsökzene dikciójának is fokozás a lelke, és záróakkordja mindig a párhuzamot vagy – mint az idézett strófában – az ellentétet hangsúlyozó csattanó.

A Tücsökzene pszichológiai mondatmodelljének, az időnként csomópontok köré sűrűsödő, majd felritkuló, örökmozgó gondolatnak nem ellenlábasa, hanem kiegészítő párja a benyomásokat foltszerűen felrakó, egyszerű vagy néha tőmondatokkal, felkiáltásokkal impresszionista mondatfűzés:

A kétféle mondatfűzést, mely strófának mozaikszerű vagy ellenkezőleg: egyetlen áramlás, ugyanaz a magatartás diktálja, az, amely a mechanikus gondolkodással és önkényes időbeliség határoltságával a tudat mozgására jellemző, csapongó belső időt állítja szembe. Akár a töredékesség, akár a szeszélyesen hullámzó folyamatosság ellentétes a szerkesztett rend szemléletével, s ugyanakkor mindkettő a modern költői gondolkodásban gyakori jelenség. A határtalan idő, melyet csupán felvillanásaiban ismerhetünk, Proust mondataihoz hasonló köntösben jelenik meg, és impresszionista technikájának őse a szimbolizmus.

145

A Tücsökzene nyelvét is az átlényegített szimbolizmus stilusformái gazdagítják, élénkítik és alakítják. Ahogy a dikció, a mondat minden fölösleges kötőelemétől szabadon, új szókapcsolatokat, váratlan gondolatokat csillant meg s borít gyorsan a tudat félhomályába, a zenei szerkesztés inkább sugalló, mint kifejező technikájának rokona. A pontos jelzők mestere most, ahogy a jelenségek benne összhangba olvadnak, az együttérzékelés (szünesztézia) szimbolista mutatványával idézi fel a színtváltó, alakváltoztató élményeket. A látomás előrét kongatott: így adja vissza a mágnes-vonzású ismeretlen felé korcsolyázó kisfiú lelki állapotát. Az önkívület perceiről, ajándékozza bár nő vagy természet, az érzékelés szép zűrzavara sokat elárul:

A meglepő érzések, szokatlan képzettársítások kifejezéséül költészetében először használ sűrűn a magyar szimbolizmusra, Adyra, Babitsra is jellemző neologizmusokat, kivált új szóösszetételeket. A Tücsökzene napja tigrisrőt, ege szeszlángkék, és a gomba nemcsak érzékletesen csupasz, hanem árnyhideg is. De minden stílusváltozata az emlékezésbe szabadult tudat „életét” kifejezni hivatott, vagy váratlan jelző, egyszeri létre hívott új szó és merész szókapcsolás meghitt összhangban:

A Tücsökzene nyelvét olykor már olyan bűvészet formálja, hogy úgy érezzük, szavakkal és jelentésükkel az értelem határain belül szabadabban bánni nem is lehet: időtlen fények közt repültem a / fényszigettenger porszemszigetén / szigetporszemek fényporszeme, én. (276. Idő)

Ugyanakkor a Tücsökzene világa olyan enciklopédikusan gazdag, mint 19. századi regényeké. Megállja a helyét a párhuzam, ha Szabó Lőrinc megfigyeléseinek élethűségére, egyénítő alakfestésére vagy önfényképezésének lélektani értékű mozzanataira gondolunk. Rónay különösen a műnek a „fizikai kísérletek vagy természetrajzi leírások pontosságával” felérő realizmusát csodálja meg, és ezt a „világszerelmet” Szabó Lőrinc szenzualizmusából származtatja (i. m. 300.). Valóban, a költő telhetetlenül érzékletes vizualitására a példáknak se szeri, se száma. Leírásai a látásküszöb határáig finomultak: ruganyos, friss, puha / sörény gyanánt ahol a ház előtt / vagy a réten az ő sűrűje nőtt, / az ő szép, tömött, aprólevelű / fekete-zöld gubanca, gyönyörű / icipici kis gyöngyökkel teli… (II. Bárányfű) Másutt viszont a részletes, sokrétű életképnek a 147németalföldi mesterekre emlékeztető, megjelenítő ereje ragad meg:

Ennek a rajznak és a Tücsökzene sok más életes részletének ugyancsak van előzménye a költő lírájában: érett, letisztult folytatása a Különbéke óta újra jelentkező, közvetlen fizikai ingerületekből táplálkozó valóságéhségének.Illyés zsánerképek sorával tanúsítja, Szabó Lőrinc mennyire vágyódott egész életében az élővilág és tárgyak megtapasztalt közelségére. L. Szabó Lőrinc testközelből. Új Írás 1964/9. 1091–95. Ki tudja, hány ilyen, már-már a tapintást, az ízlelést vagy a hallást ingerlő életképe akad a műnek? A kandalló tüzének hő-érzete: Nyitom a rácsot: álarcként tapad / arcomra a hő… (339. Kandalló előtt); a lengésében szeleverdin megmarkolt harang fogható hangérzete: időnkint megfogtam az izgatott / acélkör szélét. Villanyként futott / hónaljamig a zengő reszketés (138. Harang-148játék); vagy már a később írt „tücskök” közül a szívtrombózis önkínzó fegyelemmel megörökített tünetei: Ötpercenkint jegyeztem… / Este tíztől fojtogatott-dobált / a szív körűl vonagló kín-nyaláb, / este tíztől félhalál-ágyamon / az acélkígyókemény fájdalom: / átbújt a tarkón s a két karba, le, / majd újra fel, a sarkcsillag fele, / s onnan csüngetett, egy szál idegen… (365. Szívtrombózis, Tihany) Figurái pár vonással is több oldalról jellemzett regényalakok, mint a falusi tiszteletes-nagybácsi porhüvelyébe szorult humanista és természetbúvár (112., 116., 124., 139–140.) vagy egy kicsit esett külső és katonás életforma álcája mögé bujtatott irodalomtörténeti név: Mikes Lajos (248.).

A befagyott Ipolyon azonban azt is szemlélteti, hogy a kép frisseségét nemcsak az érzékelt tapasztalatnak, hanem az idegélet lejegyzett rezdüléseinek is köszönheti. A Tücsökzenének számos, folyamatossága miatt is kitűnő pszichológiai-idegélettani megfigyelése közül egyik legmeggyőzőbb a szeszmámornak szinte vízióba átcsapó megjelenítése:

„Nyelv-zene, pontos megfigyelés, tündéries villódzás mindig egybefonódva jelennek meg az ilyenfajta strófákban” – mondja Szentkuthy Miklós a többarcú Tücsökzenéről.Szentkuthy Miklós: Szabó Lőrinc: Tücsökzene. Válasz 1947/6. 555. Ebben az összefüggésben a szimbolista és realista stílus ellentmondása is elveszti értelmét: az egyik az illanó utáni sóvárgást, a másik a valóság éhét képviseli, mindegyik a személyiség enciklopédiájának szintézisében.

Ha a Tücsökzene szemléletmódjának az az újdonsága, hogy az Én belső határtalanságát a jelen önkényesen személytelenített idejével állítja szembe, hogyan adhat képet és hogyan festhet életképeket arról, amivel feloldhatatlanul eggyé olvadt? De az emlékezet éppenséggel pulzálva, megszakításosan működik, a ráismerés nem-várt villámfényeivel ragyogva be a tárgyi világ egy-egy zugát.Az emlékezet pulzáló működéséről l. Proust mesterét: Henri Bergson: Matière et Mémoire. Paris. 1896. 94. Így érthető, miért olyan dúsan rétegezett, akár témái, akár tudatformái felől közelítsük meg, a Tücsökzene világa. Ezért beszélhet a mű „pólusai”-ról vagy a kölcsönösen hozzájuk tartozó tónusokról, más szóval ellentétek összhangjáról Szentkuthy, melynek színpada az élő, alkotó ember. (I. m. uo.) Ezért ismerhetjük fel benne Szabó Lőrinc korábbi hiteinek, szemléleteinek és kifejezési formáinak magasabb szintű egységét, mely nem más, mint az időtlenben kiteljesedő személyiség.

Mégis jelentkezik a Tücsökzenében olyan sorsérzés is, melynek Szabó Lőrinc életművében korábban szinte nyoma sem akadt. Felülemelkedett saját életén, melyre hol a férfikor meg150bocsájtó humorával tekint, hol épp csak újrajátszva a múlt valamelyik történetét, rátalál a megbékélés nézőpontjára. Humora olykor csupán a csattanó időzített tréfája, mint a Szentpétery „Lajos” tanítóról szóló versben: Mondd, óh Halál, mely föld fogadta be / Sándor bácsit? – Igy keresd a nevét: / Lajosnak csak a rímért mondaték! (141. A tanító ur) Másutt egy-egy figuráját egészen áthatja az ábrázolás gyengéd szeretete, mint Géza bácsit, a „boszniai hős”-t (21. A másik varázs) vagy táncoló, színjátszó kislányának ötéves alakját. (279. Színház a gyerekszobában) Néha egy-egy diákkori eset kerekedik minden ízében derűs történetté, mint pl. szellemi párbaja Gulyás Palival. (177. Meccs a folyosón) A Tücsökzene humora és egyáltalán emlékező feloldódása egy mai ember katharzis utáni lelkiállapota.

151

Szabó Lőrinc utolsó évtizede a napokra-órákra meglelt örömök ellenére a testi-lelki szenvedés időszaka. Betegségeinek sorozata még 1948-ban, veserohamokkal kezdődik, és csakhamar sokizületi gyulladással folytatódik. Nevét ugyan ott látjuk különböző műfordítás-válogatásokban (Goethe, Heine, Hugo, Majakovszkij, Román költők antológiája stb.), de költészetére esztendőkön át méltatlan feledés borul. 1950-ben dönti ágynak az első szívtrombózis. A Balaton partján keres gyógyulást, majd rendszeresen felfrissülést. Balatonföldváron, Füreden, Bogláron, Szárszón, Badacsony mellett és Illyés tihanyi otthonában egyaránt megpihen. 1954-től olvad körülötte a jég: Majakovszkij-fordításaiért József Attila-díjat kap. Kortársait felidéző soraira is kiváncsi már az irodalmi sajtó. Itt jelenik meg az író és az ember színeit eggyé olvasztó, újabb emlékezése Tóth Árpádról és Nagy Lajosról mintázott, novellisztikus erejű alakrajza; mint „A romlás virágai” sajtó alá rendezője, a kiadást filológiailag megalapozott, színes Baudelaire-életrajzzal és finom észrevételekben bővelkedő jegyzetekkel gazdagítja. 1955-ben újabb szívroham sújtja le, és hiába következnek szép feladatok, Molière, Kleist, Goldoni színművei, egy angol költői panoráma terve, hiszen a válogatás fele már ott van az Örök barátaink II. kötetében, hiába kapja meg ezután Válogatott verseire (1956) az osztatlan elismerést, 1957-ben Kossuth-díj formájában is, szervezetét már legyűri a 152kór. 1957 augusztus 27-én éri a harmadik szívtrombózis, és október 3-án eltávozik az élő irodalomból.

Valami gyors, lőtt seb a szivemen: az első infarktus költői megfogalmazása vagy a megelőző megrázkódtatásé? 1950 februárjában magára nyitja a gázcsapot az a nő, akinek negyedszázadon át állandó helye volt a költő lobbanékony szívében, s akihez a Semmiért egészent, a Latrokat és sok más kiemelkedő versét írta. Az a százhúsz szonett, mely A huszonhatodik év (1957) címen került a magyar irodalomtörténetbe, az asszony emlékének szentelt „lírai rekviem”.

A huszonhatodik év műfaja szerint canzoniere, ahogy Petrarca óta az olyan daloskönyvet nevezik, mely a szerelmi érzés belső útját laza füzérszerűen összefüggő versekben beszéli el. A huszonhatodik évet kritikusok és olvasók egyaránt megrendítő, vallomásos siratóéneknek fogják fel, és a síron túli szerelem himnuszaként fogadják szívükbe. Somlyó György az „önmagából kilépő, mélységes emberi fájdalmat” életrajzi fordulatnak, világnézeti humanizálódásnak ítéli, mondván: „A szeretet jelenik meg itt, voltaképpen először, Szabó Lőrinc költészetében.” Somlyó György: A költészet évadai. III. Szabó Lőrinc Összegyűjtött Versei. Élet és Irodalom 1961/25. 6. Baránszky Jób László egyszeribb érzelmi konfliktusban találja meg A huszonhatodik év jellemző vonását: „Az önvád vallomásának, önmarcangoló őszinteségnek a kötete.” Baránszky Jób László: A huszonhatodik év világa. Alföld 1968/8. 39.

Úgy látszik azonban, A huszonhatodik év keletkezésének, érzelmi színképének és fejlődéstörténeti helyének meghatározása bonyolultabb, ellentmondások feloldását követelő folyamat.

Lényeges vonása a műnek, hogy első részlete, „Amit még látott”, a múzsa tragikus halála előtt keletkezett, és már ez a négy szonett laza versfüzér, a szerelem belső életének képe, ahogy azt a ciklus egésze sugallja. Azt kell gondolnunk, Szabó Lőrinc a hősnő öngyilkossága előtt meg akarta örökíteni érzelmi életük hullámzását, ami persze légkörében, hőfokában 153és alkalmasint művészi erőre is különbözött volna a rekviemtől, mint ahogy az első rész három szonettje gyökeresen különbözik az „önmarcangolás” hangulatától. Ezek vitathatatlanul az erőszakos önzés és szerelmi cívódás versei, pedig 1950 januárjában, egy-két héttel a tragédia előtt születtek. „Huszonöt éven át nem sokkal adhatott neki többet – legalábbis az asszony által olvasott négy szonett tanúsága szerint – mint hogy: „soha nem untam édességed”, meg azt, hogy az ő léte számára „bőség és szükség”, és hogy: „ne félj” – írja baráti visszaemlékezésében Bernáth Aurél, de hozzáteszi még: „Az asszony öngyilkossága után megadja neki a világ egyik legmélyebb szerelmét…”Bernáth Aurél: Arcképvázlat Szabó Lőrincről. L. A Múzsa körül. Bp., 1962. 74.

Ezt az utóbbi észrevételt kétségbe kell vonnunk. Nemcsak azért, mert Erosnak ez az állhatatos papja úgyszólván haláláig áldozni kívánt a testi szerelem új oltárain, és éppen erről maga Bernáth tanúskodik: „Ugyanakkor, mondhatnám két szonett között, kiteszi magát komoly életveszélynek, órákra megszökik a kórházból egy újabb kalandra.” (I. m. 75.) A huszonhatodik év tárgya elsősorban nem a sírontúli szerelem, és ennek okát nem a költő örökös szívhorgászásában kell keresnünk.

Ez a két sor akár a rekviem mottója is lehetne. A huszonhatodik év a szenvedő szív jelenét és a szenvedély ösvényeit fürkészve, saját fájó énjének szeretete. Sose daloltam rólad – mondja (14. Emlék a szívednek) és valóban, a halotthoz korábban írt versek is igazi „héja-nász”, a szerelmes „bókoló” hangjának nyoma sincs bennük. Ahol A huszonhatodik évben szerelemről szó esik, (mert több szonett is akad, mely közvetlen 154nem fűződik a halotthoz), ott is igazi költői erővel az érzések bonyolult egymásba játszását követi tolla. Meg kell ismernem minden emberit, / ha üdvözít, ha pokolra taszít; (34. Folyton átlengsz…) Illyés a mű születésének Tihanyban tapasztalt munkamódszeréről így számol be: „Elolvasta még egyszer a versét, majd átnyújtotta, a gyászos élmény (s megrázó olvasmány) hatására sírásra torzult arccal, de kezét dörzsölve az elégedettségtől, hogy egy hónap leforgása előtt ez már a harminckettedik!” (I. m. 1095.)

Ez az életből elkapott gesztus nem csupán a művészet átlényegítő hatalmára oktat. A huszonhatodik évben hiába keresnők a modell testi vonásait, amit a magára maradott az eltávozottról általában fel szokott idézni, – Szabó Lőrinc ezt Ferenczy Bénire bízta, aki egy régi fénykép után plakettbe örökítette, s ennek fénymása került a szonettek I. kiadásának borítójára. De alig akad nyoma a közös múlt megelevenítésének is, mint amilyen a 18. (Hova?) vagy a 32. (Túlélt mese) szonett. „Az absztrakciónak ez az óriása”, ahogy Illyés nevezi, a kapcsolat érzelmi történetének szálait bontogatva, megrendülésének mélypontján is finom pszichológiai elemzéssel, az élet törvényeit, a lélek újra meg újra meghökkentő működését tárja fel:

Egy fájdalmának magát megadó szív megengedő szavaival, pianissimo indul a vers. Az egyetlenhez forduló vallomás ezután következik, de vajon mit mond? A vágyakozó szív titkáról beszél és lelki állapotát panaszolja, fedi fel. Együgyű volna bárki, aki a halottsiratást szubjektív mozzanatok nélkül, a sirató által mintegy önmagától megrendelt, pusztán élethűségre törekvő síremléknek képzelné. Sírás nélkül nincsen siratás, ám ebben a szonettben és általában A huszonhatodik évben a halott kedves csak ürügy az önelemzésre. A minden emberi megismerése ihleti ezeket a sorokat, ami aztán hamar átcsap a magamutogatásba. A huszonhatodik év sok szonettje nem azért kitűnő, mert egy fennkölt érzésnek, a halhatatlan szerelemnek állít emléket, hanem azért, mert szétszedi rugóit, látszólagos célja ellenére leleplezi. Ami vallomásos eleme tetszést arat, a szenvedő lélek életének megfigyelése miatt kitűnő. A szerep, a kedvesét sirató szerelmesé, hagyományt követ, ebben is Petrarcáét. Szabó Lőrinc is azok közé tartozik, akiknek öröm a sírás. A huszonhatodik év azzal modernebb, több a régi elődénél, s ez nem értékítélet, hogy a zokogó szív rángásai úgy érdeklik, mint egy idegen anyag metszete nagyító alatt. Alkalom voltál, hogy boldog legyek. / Alkalom, hogy meg ne becsüljelek, / Alkalom, hogy sose felejtselek: ez a megállapítás (101. Alkalom) a múltra épp úgy igaz, mint a mű születésének időszakára.

A közvéleménynek abban van igaza, hogy A huszonhatodik évnek akadnak szonettjei, és számuk nem kevés, melyekben 156csak az érzelmek áradnak. Az igazságkereső tárgyilagosságával írjuk le: a mű tehertételét jelentik. Ez a hang nem érzelmes, hanem szentimentális, nem patetikus, hanem szenvelgő. Egyik hivatott méltatója úgy látja, a bővebben ömlő érzelmek tették volna igazán nagy költővé Szabó Lőrincet.Baránszky Jób László: Szabó Lőrinc. Látóhatár 1964/5. 866. Mi úgy gondoljuk, ez az elhárítása tartotta meg a költészet felsőfokán. Az üvegálarc piros szívemen: ez a vizenyős önsajnálat és, sajnos, vásári kép, melyet a metafora konkrét, családi természetű utalása ellenére sem tudunk Dombi Erzsébetnek különben jó meglátásokat is tartalmazó tanulmányával együtt csodálni,L. Dombi Erzsébet: Az intellektuális stílus néhány eszköze Szabó Lőrinc „A huszonhatodik év” c. versciklusában. Kolozsvár. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények XII. 67–76. méltatlan a megismerés művészéhez, „a tévedhetetlen hidegtű tiszta karcához” (Somlyó György), ami lírájának egyszeri nagyságát adta.

A huszonhatodik év számos szonettjének valódi szépségét a lelki jelenségek analízisének apró életképekkel, villanásnyi természetleírásokkal váltakozó és esendően sopánkodásszerű előadásában ismerjük föl.

157

A természet elmúlása fájdalmasan rezdül át, mert rokonhúrokat érint az idegeken, az őszi életkép minden zuga pedig tragikus arcát tárja fel, akárcsak a szemlélő ember. A leírás túlmutat önmagán és egyetemes törvényt tükröz; ami egyéni benne, a veszteség sajgása, az csigázza feljebb a szenvedés értelmét. Tettenérve a tettenérhetetlent: ez a teremtés őrült költészete. (100. Az volna méltó)

Itt érinthetjük az egész mű jelentésének, irodalomtörténeti és világszemléleti helyének kérdését. A sirató magatartása, a szerelmi gyász csak egy módja a lét határai kitágításának. A testi-lelki egyesülés magasabb rendű értelmét hirdeti A huszonhatodik év, és ez már a neoplatonista misztika természetfelfogására vall. Az élet csak látszat a szerelem nélkül, mely önmagában is hiánytalan világrendje az embernek:

A dolce stil nuovo, az olasz középkorvég költői látják hasonlóképpen a megtisztító erőt és az élet igazi szépségét a szerelem158ben. Az ő tanítványuk Dante, aki a lét teljesebb megismerése végett halott kedvese nyomán száll a szenvedés bugyraiba. De mennyivel modernebb: barokk vagy 20. századi alkat Szabó Lőrinc, aki a halál kémiájából felidézett szerelmet végül is testies valóságként éli át.

Ami a canzoniere egyes verseinek szerkezetét illeti, ezúttal is Shakespeare fokozó és nem Petrarca ellentétekre sarkított építkezéséhez áll közelebb. Szonettet szonettel összemérve, a példaválasztás magyarázata még világosabb, mint a Tücsökzenében. Szabó Lőrinc az elemeire bontott érzéseket a tudatküszöbön mondatsejtekkel, olykor épp csak kiejtett, de megszerkesztetlen kitörésekkel ragadja meg. Ez a kötetlen, érzelmi áramlás mint syntaxis, megintcsak az impresszionista-szimbolista mondatfűzés sajátsága. De mivel most nem a Tücsökzene párrímes strófáit építik, hanem a szonett tizennégy során belül változó s változatos és egymáshoz viszonyítva is szeszélyesen váltakozó rímképletét, így a korábbi párhuzamosság helyett a fogalmi-érzelmi analógiákat a kevésbé monoton formaszervezet jobban illeszkedve domborítja ki. A huszonhatodik év szonettjeiből persze nem hiányzik az ellentétek kompozíciós elve sem, ez azonban nem a középkori retorikán iskolázott Petrarca tételekbe rendezett architektúrája, hanem élénk gondolatváltásainak, belső hullámzásának már szinte költőnk természetévé vált dialektikája.

A huszonhatodik év nem költői vagy szemléleti továbblépés Szabó Lőrinc pályáján. Ekkor már régóta az elemző megismerés művésze, a Tücsökzene pedig a személyiség teljesebb és főként harmonikus képét nyújtotta, hiszen a rekviem leitmotivja éppen egy diszharmónia feloldásának keresése. Egyensúlyvesztése fejeződik ki a mű világfelfogásában, mely a Tücsökzenével ellentétben a földi és a földöntúli pólusaira bontja az életet; a belső történet a megigazulás útja, de a sóvárgó misztika 159a kívülállóé. Egyedül a versforma és mondatépítés összhangja, tágabb értelemben a „versbeszéd” vall tökéletesedésre.

Az utolsó műveknek a halál végleges megvilágítása mindig különleges súlyt ad. Szabó Lőrinc, a költő, testamentumát féltucat különálló lírai költemény alkotja. Ezek a versek legfigyelmesebb olvasóit is ars poeticájának, világszemléletének és költői erejének már alig képzelt, újabb magaslatára vezetik.

Valami szép: összegyűjtött verseinek 1960-as kiadásában ezen a címen szerepel 1944 és 1956 közt írt, szám szerint 71 lírai költeménye, önálló kötetnek sem ösztövér kiadvány. Idő és tudomány majd megnöveli, talán meg is kétszerezheti a versek számát, mindenesetre a Tücsökzenével és A huszonhatodik évvel együtt korántsem képviselnek sovány termésű évtizedet. Mégis a Valami szépből hiányzik a kötetalkotó egység, pedig Szabó Lőrincnek úgyszólván valamennyi verseskönyve összefüggő egész, egymásra visszhangzó vagy egymással feleselő alkotások szerves világa, és nem holmi költői album. (Kivétel a Kalibán és a szándék ellenére, művészi fáradtság jeleként is a Harc az ünnepért, valamint a Régen és Most.) Akad itt fura metaforákkal ékes vers (Minusz 20 Pál-fordulásakor), ószínezettel játszó, hangokkal festő, játéknak is nagy mutatvány (Három szonett a téli Hévízről), tisztavízű, töretlen gondolatkristály (Ember voltam) vagy elemzéseivel meglepni nem-szűnő bölcselkedés (Valóság), csak épp egy kötetnek szánt egység hiányzik. Ebben az időszakban nyilván két, hosszú lélegzetű ciklusának mágnespontja vonta magához a versek zömét, és a Valami szép darabjai közül nem egy struktúrája szerint is az egyik vagy másik kötet füzérébe kívánkozik, az Őszi meggyfa pl. a Tücsökzenébe, és eltűnődünk, az Ahogy lehet nem A huszonhatodik évből tévedt-e ide?

Mégis a Valami szép versegyütteséből három ciklus-váz vagy kötet-sejtelem is kibontakozik, és összefüggésükben 160olvasva ezek a szövegek elmélyítik az ötvenéves költő portréját. Vitathatatlan hangulati-stiláris egységet alkot néhány csinnadratta-vers, valódi remeklés a gyermekkuckó-műfajban. Pedig a költői munkának ez a megszállott mesterembere gyerekrigmusaiban sem mond le arról, hogy a játékosságot ne nyaktörő művészi megoldásokban keresse. A vadliba egyszerű, de megjelenítő rajzának könnyed sorai közül minden második csak maga a rím, a Falusi hangverseny hangutánzó szavakkal rajzol, rendez és jellemez, az Országos eső természetfestése „felnőtt” becsvágyra vall, csupán a gyengéd hangvétel és a röpke, mondókaszerű verselés illik a gyermekirodalomba.

A légtornászt nem mindenki tartja művésznek, viszont a Valami szép másik két „ciklus-váz”-ának költői ereje, illetve emberi problémája mindenképpen figyelemre méltó. Kezdjük az utóbbin.

A kritika ismételten felrótta Szabó Lőrincnek, 1945 után mennyire apolitikus maradt, és sem magatartásában, sem költészetében úgyszólván nyoma sincs az önbírálatnak. Szigeti – elmarasztalásának ellensúlyául – a születő új világ üdvözlését emeli ki, jó szemmel, a Tücsökzene egyik strófájában. (330. Bíztató a tavaszban) Szabó Lőrinc gondos szövegelemzőjének azonban úgy tűnik, a költő egyáltalán nem maradt süket a hangos vádakra, s nagyon is érzékelte a történelmi pillanatot és társadalmi környezetet, amelyben élt, csakhogy nem úgy visszhangzott rá, ahogy ezt tőle várták. Aki közéleti vonatkozásokat keresett Szabó Lőrinc utolsó két évtizedében írt alkotásaiban, ezért nem talált bennük szinte semmit.

Már az igazoló bizottság előtti „védőbeszédei”-ből kiderül, saját múltját megszépítő fátyolon át nézte, és költői nagyságának tudatában, melyet az idő, de ő maga is későbbi remekeivel igazolt, méltatlannak érezte a vele történteket. Börtönben is töltött néhány napot, s ez a körülmény lelkét talán megtörte, 161akaratát azonban, úgy látszik, dacra ingerelte. Szabó Lőrincet politikai magatartása miatt, ellentétben több írótársával, a népi demokrácia nem sújtotta ítélettel. Ez nem is lett volna reális jogi lépés. Szabó Lőrinc egyes világnézeti megnyilatkozásai lehettek jobboldaliak, írásainak hangja azért sosem volt alpári. 1945 után az irodalmi életben ítélet nélkül kiközösítettnek érezte magát, erre pedig előbb önmagában, utóbb a személyi kultusz gépezetének működésében nem találta meg az elégséges okot.

Számos verse személyes tapasztalat által meghatározott és a pillanathoz, a hiedelemmel szemben, fölöttébb kötött. Már a Tücsökzenében akadnak erre példák. Az Árny keze a megpróbáltatott ember panaszát hallatja, A pohár alja végső elkeseredését idézi 1945-ből (s ha fenékig kell innom poharam, / a méreg alját szó nélkül igyam), a Két éjszaka közt pedig börtönvers, tragikus hangú személyes vallomás.

A Valami szép verseit nem időrendben kapja az olvasó. Ám ha a közéleti érintésűeket egymás mellé soroljuk, tanulságos metszetet nyerünk. Az 1944-es Gépek viharában a szövetségesek bombáiról bizony azt mondja, csak… könnyebbé teszik a gyűlöletet; A börtönből (hányadik börtönverse ez?) 1945-ben a háborús életveszélynél is nagyobb szorongásról ad számot: ég és föld, ahogy / soha még, reng köröttem… A Hátha (1945) naplószerű pontossággal ábrázolja helyzetét az emberek között, és idéz tipikus vagy valódi kifakadásokat: „Pofa be!” / bőg rám a nap; és: „Nincs önérzete!” – / aki segít, s a világ: „Hazudik!”… / Embertelen, mi van még s mennyi hátra / belőled, élet?… Végeznék… De hátha… / tudok még… még… csinálni valamit! Az Összegyűjtött Versekben, filológiai lelkiismerettel, az 1945-ös évszám után kérdőjel áll a Keserű órán alatt; végletes, timoni világgyűlölet, káromlás szól a kétségbeesett sorokból, – mint ahogy a Tücsökzenében a Timon (291.) s a rögtön utána 162következő Sírfelirat (292.) is annak a periódusnak a terméke, melyet meghurcoltatásnak érzett. Timon vagyok, az embergyűlölő, kezdi s ebben az álarcban intéz epés kirohanást vádlói ellen, míg verspárjában önmagát mint a legtisztábbat siratja. Ebből a távlatból a Januáréji olvadást (1953) politikai olvadásnak, szocializmus új hulláma üdvözletének olvassuk. Végezetül az Egy igali ól előtt (1956) vitriolos tollú pamfletjének allegorikus kettős-jelentései csak a személyi kultusz lángoló kárhoztatásának értelmezhetők.

Lelki-művészi megenyhülésének történetét hat versbe foglalta. Ihletett perc szülötte a Hálaadás is (1948), hiszen élénk képzettársításai, közelit és messzit egymáshoz rendelő képei, mondásszerű sorai az esztétikai fenséges érzetét keltik, de az axiomatikus kifejezésekkel megszakított és párrímekben pergő, filmszerű visszapillantás még a Tücsökzenét juttatja eszünkbe. A Varázskör és a Rabság (1948) ugyan már megbékélt hangulatban fogant, de az előbbinek világos rajzú, mégis túlságosan kifejtő-magyarázó filmkockái, az utóbbinak tüzes-elégedetlenül a mindenségbe kivánkozó, epigrammatikus gondolatai még tisztulatlan művészi koncepcióban adnak ízelítőt abból a végső harmóniából, ami kései remekműveinek ciklus-sejtelmében csakugyan megvalósult.

Ezt a végső szintézist: Szabó Lőrinc megérkezését a következő versek láncolatában ismertük fel: A földvári mólón (1949), Ficseri füsti (1953), Májusi orgonaszag (1953), A forzicia éneke (1954), Kisörsi nádas (1954), Mozart hallgatása közben (1956); a kisörsi verset Kanyar József javítása szerint keltezzük (i. m. 91.). Ami ebben a füzérben közös, az egymást kölcsönösen megvilágító jelentés, az a költő panteizmusának végső változata, a természeti-anyagi világ élő és forró jelenléte a versekben, ahol az Én már pusztán a lét folyamát közvetítő, élő és lüktető közeg.

163

A földvári mólón, ennek a gondolatmenetnek az intonációja, még Szabó Lőrinc mértékével mérve is kivételes, hibátlan remek:

Nem tudjuk, mit csodáljunk inkább: a látásnak a megszokott tapasztalaton túllépő élességét, mely látomásokat eltörpítve világok életét mutatja meg a mindennapi érzékelés lehetőségeként, vagy a közlésnek azt a kifinomult ritmusát, s ez már a Tücsökzene gyakorlatának továbbgondolása is, mely a közlés leíró pontosságából és fogalmi tisztaságából jottányit sem engedve, a közlő szenzomotoros élményének hű tükre. Mégis leginkább azt, ahogy ez a költemény esztétikailag kibékíthetetlennek hitt ellentéteket fog össze, – a kifejezés rendezett egyértelműségét a vallomás megállapíthatatlan folyamatával. Teljes világ, igazi mikrokozmosz ez a vers; ahogy tárgyáról költője mondja: ez a semmi, ez a tünde kép a végtelen mása.

164

A földvári mólón extázisát, vizi végtelenét a megtalált harmónia élményének lekerekítettebb kifejezései váltják fel. A művészetben ritkák a boldogságot sugárzó remekművek, hiszen az alkotó mozzanat a legtöbbször kiegyenlítésre tör, s ha ezt elérte, megszűnik. A Ficseri füsti, a Májusi orgonaszag, A forzicia éneke és a Kisörsi nádas a derülátás művészetének ilyen fehér hollói. Az ég és föld közt nyilazó, röptével a világ elemeit összekötő fecske képében, a teret már-már testiesen betöltő és átlényegítő növényillatban, a virágzásnak minden élettel testvériesülő, polifonikus folyamatában és egy nádas birodalmának vegetatív teljességében a zavartalan harmónia életszemlélete fejeződik ki. A Föld, erdő, isten panteizmusa még csak sóvárgott boldogság; a bölcsesség jeligéit keresve ezután a léten túl vélte fölfedezni a békét, s amikor azt az emlékezésben csakugyan megtalálta, az merőben időtlen és terentúli volt, törékeny, melyet a való érintése bármikor összezúzhatott. De most, amikor a kiváncsi lélek / lábujjhegyen áll, s figyel, és remél, a természet határtalan jelenléte a harmónia biztos záloga: Te is ilyen vagy, Költő: csupa lenge / idegszál leskel folyton, és beszél / haza benned, és néz a végtelenbe. (Kisörsi nádas)

„Csak a derű óráit számolom…” Szabó Lőrinc végső szava, művészi végrendelete a Mozart hallgatása közben. „Ciklus-váz”-ának minden eddigi versét a hazatalált ember összhangja járta át, Mozart nevével most a harmóniát dicsőítő ember harmóniáját énekli. A boldog szemlélő után a boldogságot szemlélő szól hozzánk, a tiszta létben megtisztult szív maga, és dikciója a föld kötöttségeitől elszakadt tündér mámora hitnek, reménynek: a humánus bizalom békés légkörében szárnyal.

„Csak derűs órát veszek tudomásul”: mi mindent írhatott volna még, kérdezhetné a jámbor olvasó, fennköltet, nemeset ezután, az emberszabású békesség jelszavával ajkán Szabó Lőrinc?

165

Semmit, egyáltalán semmit.

Világlátásához, alkotói módszeréhez hozzátartozott az ellentétek közti csapongás. Két ember lakott benne, – ha úgy tetszik, utána mondva keleti fordulattal, tízezer, és szerencsés periódusainak remekeit ebből a feszültségből, majd feloldásukból teremtette meg. A mozarti világ küszöbén csak búcsúszava maradhat. Ez emberi gesztusnak fölemelő, de művészetének berekesztése. Ahol megszűnik a lét minden személyes fájdalma, ott véget ér Szabó Lőrinc költői világa.

166