Petri György Összegyűjtött versek 9-631423-55-7 645 Magvető Budapest 2003 3-599 tagelés kész
Petri György
Összegyűjtött versek
3 4
Versek
1971–1995
5 6
Magyarázatok M. számára
(1971)
7 8
Demi sec
Reggel
Miért az éjszaka?
A semleges szomoruság
ez a révedő szürke
tévetegen vonszolja magát
pillérek horgászok között
holott kikötőbakokra leroskad
holott sajgó lábakban
vészterhes visszerekben
ejtőzik talán rejtezik
de végül is vonszolja magát
fenyegető világosság felé
ahol elferdült ajak
lesz éjszakai heveny lázból
izzadt párnák hideggé mint a kő
földbe temetett arca lesznek
álmok képletes és szó szerinti
értelemben vett álmok
mint nadrág szára beakadnak
a világosság
alattomos és hirtelen szögébe
Reggeledik a halálos fakó
ég akár holt szerelmem szürke arca
ismerősség bocsánat nélküli
9
Mint mosatlan száj íze
itt az ünnep
A közérzeten lehet segíteni
a fogkrém-kukac
elemészti az éj caput mortuumát
A villamoslépcső ellenszelével
üres kávéval
az írógéppel (amely felidéz egykorú
ágyúkat autókarosszériákat)
ellensúlyozhatom az éjszakát
valóságos jelentőségére fokozhatom le
az ihletet mely néhány tömör képbe
koncentrálni kiküszöbölhetni
vélte a világot
negligálhatni
a szétszűrődő vagy csipkés határokat
Miért az éjszaka
szabadítja fel a költészetet?
Pedig hát itt az ünnep
Hogy vívjak ellene
az éj efemér fegyvereivel?
Hitszegően hajnalodik!
Igen az éjszaka
itthagyott itt vagyok
az ünnep hullamerev
állkapcsában
Egy pénztárosnő búcsuzik
a sörözőben
kisfiától A gyereknek még
kaland a kora reggel
10
A pénztárosnő negyvenes
egyébként még (mutatja is)
egészen jó a lába a gyerek
mellette áll a tekintetek mellett
melyek (a még egészen jó)
láb körül gomolyognak és tévelyegnek
Itt nem lesz ünnep
Kirakhatják az ezerarcot
mely annyi csak mint
szem- száj- és orral
eléktelenített antropomorf Nap
gyermeki csúfsága
s a betelt szem
visszaokádja rángva
A kis kurva ott ült
lilaharisnyás lába mellett háncsszatyor
kiürült szeme
rokon a reggel még üres szemével
Ha megszólítanám
Folyó rohan
lábánál héjjal és szeméttel
rakodva Nem olyan mint egy királynő?
„Te állat” – mondaná vagy semmit
Az éjszaka úgy ernyed el
mint egy átlagos nemiszerv
néhány rossz rándulás után
11
A sivatagban ezer lépés annyi
mint egy
mert ott az embert körbeviszi lába
Csinálhatsz amit akarsz
akarásod is ők csinálták
Mint kínai ördöggolyó
tökéletes
s véget nem ér a doboz a dobozban
Persze néhol meglátszik
a kispórolás a hanyagság
Az undok tökéletesség így
hálisten résekkel teli
módokkal menekvésre-cselekvésre
kizárva az eleve-áthárítást
A folyó szürke de folyik
fölötte az örök légáram
Éji fulladó
friss reggelbe márthatja orrát
Kibékülhet a horgászokkal
(a horgászat életforma
készségek bölcsője felnevelője
akár a szarvasles gerillaharc ivászat)
Kibékülni a horgászokkal bizony
helyükre tenni az illúziókat
Miért az éjszaka
piszkálja fel a költészetet?
Mihez fog a nappal
az éj lüktető sebüregével
12
melyből mint vér buzog
a folyó szennyes rohanása
egy bűnbánat-lila harisnya
durva semmit-hívés durva
sejtelme romló lábikráknak
érzékiség és érzelem
közé metafizikai harisnya
amely egy trampli édes lábat
kihangsúlyozott az
áhítatosan költői sejtésnek
s egyúttal a kontárul gyors kivánás
rövidzárlatának
Szerelmem nem jutott idő
túl gyors volt és túl perzselő
Bocsánatod most úgy kivánom
mint vigaszt csúfos nászi ágyon
mikor nem lettél asszonyom
A csömör és az értelem marása
utakat nyitott bennem
mészkőben a víz
járatokat e veszedelmes építészet
Hártya-mennyezetek
pálcika-oszlopok
közt kanyarog a reggel
közé szivárog savóvá lett ünnep
A szavak újabb szavakhoz vezetnek
Merő kockázat
megeleveníteni a képeket
melyekben mind jelenetek feszülnek
szóbeszéd
13
újfent a szétszűrődő
(vagy csipkés) határokhoz vezetve
Lények tárgyak
kagylózúgása
akar szavakká alakulni
egyszerre elősegítve és elnapolva
mit adnom kell
a magyarázatot
A világ közben továbbment
az ünnep reggel-arca
émelyítően más értelmezést
nyert kelletekorán ébredt fejekben
A reggel továbbment
dél lett belőle
megismételte
az éj hűtelen metamorfózisát
mondhatnánk az éj-reggel-nappal arcú
isten életünk közege ura
egyetemes kételyt ébresztett bennünk
tulajdon létünk miléte iránt
De nem mondom mert ilyet nem hiszek
és mert elég
mit nappalok és ünnepek iránt
támasztott – kétely és kérdés kagylózúgása –
ez a tűnődés ez a szomorúság
Elég az idő amit öregedtünk
e hümmögések kurta idejében
14
Reggel szoktál jönni
Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.
Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása
annak, amit a hétköznapi nyelv
úgy mond: Valósággal újjászülettem.
Keskeny derengés ujjnyi bor felett,
kétséges élfény egy távoli fémtárgyon:
mindez artikulált – mint egy mondat,
noha csupán egy mondat benyomása.
Felirattöredék egy likacsos kövön,
melyet bizonnyal elhengeríteni kéne.
Véget nem érő reggelben próbálok
következtetni a körülvevő
dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek
ténykedésre késztetnek, persze:
ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.
S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar,
előnyei is vannak. Egy fogkefe segít
körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal);
a kusza jelek, amit egy papíron
találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor:
nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően,
hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció
jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul
tudó személytől származik (de ez még
nem igazít el a helyet illetően).
15
Aztán csöngetnek és – megérkezel.
S én, tehetnék-e mást, elhalasztom
a kérdés végleges, megnyugtató
tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok
(hiszen valaki, nemde, biztosan),
ösztöneimre bízva
magam, odateszem a kávét,
s megkérdezem: Mi van?
Bár, tudom, erre se lehet felelni.
Az álmatlanság dalaiból

Arnold Schönberg emlékének

1
Ki éjjel soká néz e homlokzatokra, mikor
a teljes Hold ellenfényében
feketéllnek,
azt gondolja: medencék e házak,
a Hold fénygyűjtői,
s ha megérinti ujja hegyével
a falat, érzi: holdnyirok.
Ha tovább képzelődik, vélheti:
kihalt uszodaváros ez.
Használaton kívüli
hold-bazének.
(Az árnyak fürdője lehetne,
ha járna erre valaki.)
S álmából – mint folyóból –
majd vízgyöngyösen s dideregve
lép ki.
16
2
Félszavak
Félmondatok
Kiáltás
Jajgatás mely
A fül irdatlan termeit betölti
Véget nem érő magyarázatok
Egyetlen értelmes szó
Mely az említett termekben eltéved
3
A párkányokon hó világít
függönyökben a füst mögöttük
felfordult székek tetszhalálban
hová jut még aki idáig
hová jut még aki idáig
felfordult székek tetszhalálban
függönyökben a füst mögöttük
a párkányokon hó világít
a párkányokon hó világít
– és így tovább
17
4
Ebben az éjben, ahol utcahosszat
a szél zavart beszéde kavarog,
ebben az éjben,
mint végzetes szó, villanyfény zuhan
vetetlen ágyra, dúlt szobára:
egyetlen ablak megvilágosul.
Délelőtt
Szeretem ezt a szürke szoknyád.
Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha
velem találkozol. Rokonszenves
a szabása, az enyhe trapézvonal is.
Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.
Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal
többet bíz viselőjére. És a színe!
– szabadban, amikor rásüt a nap.
Este nem hat. De amióta lehetőleg
délelőtt találkozunk, már-már személyes
hálafélét érzek iránta. Részt vesz
– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja
az érett derűt otthonossá válni.
Pár hete volt, egy városszéli parkban
napoztunk, kora tavaszi
hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)
a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.
S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem
combodhoz szorítottam, a szövetből
kettős meleg nyugodt biztatása üzent.
18
Testedé meg a távoli napé. És bántam akkor
az estékre elfecsérelt időnket,
a szoba szűk terének késztetését
az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.
Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal
mulatva a csalódott vágy bosszankodásán,
s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett
szándékos zajt ütve szívünkben, mert
únta jókedvünk. Eközben a
Nap az égi egyenlítőre ért.
Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva
a meszesedő izületeket. Aztán tartottam
a táskádat, s a kezed néztem,
amint a beidegzett mozdulattal
lesimítottad, igazítottad a szoknyád.
A vékony lánnyal
A vékony lánnyal ölelkeztem
álmomban gyerekes szerelemmel
kicsi melle mint feszes paradicsom
simult gömbölyödött tenyerembe
Nem izzadtunk ki nem csapzott hajunk
sikamos vergődő szerelemben
Gerince zsengén izesült nádszál
félve becézték kényes ujjbegyeim
a váll a lapocka ficánkolt
fogékony tarkó sejtetett majdani nőt
de elfogulatlan nyúlt még a fiús comb
a sovány szár soksebü földizü térd
Nem kicsapó hővel csak a védett
öböl szelíd melegével érzett az öl
világos rajzu a domb még szőke pihével
19
És mégis Nem voltunk gyerekek
sem pásztori lények Nem fűvön esett
könnyü szerelmünk A szobám volt az a hely
csak szebb nagyobb és sokablakú
mind a folyóra melynek vize lassan
szinesült születő hajnali órán
És egymás karján nyugtatva fejünk
cigarettáztunk bámultuk a mennyezetet
boldogan és fáradtan mintha utána
volnánk És a széljárta gömbben
vonultak úszva lebegve fehér felhők
elúsztak az ablak bal sarka felé
de újak jöttek visszaterelve
a kék rónán széledező tekintetet
szűkebb térségre Szótlanul így beteltünk
a váltakozó néznivalóval És elaludtunk
Álmodtam alvásunk aludtam álmunk
Felettünk mint levált fehér köröm
hullott alá a hold Beszivárgott
fenyegetően emelkedett a fény
Ilyentájt csúsztatják küszöb alá
a hírlapot szakadnak fel dörögve
redőnyök robajlanak át az
üres hűvösségen a teherautók
Süvítve nyílnak gázcsapok vízcsapok
Tea forr szelnek a szikkadt kenyérből
Csobogás és robogás ideje Takarítónők
ébredő visszérfájdalma Székek tetszhalálban
Szódáscsap felhörög a söntéspulton
kopasztott csirkefej feltámadása
Zöldesen mint Lázár de folytat mindent
ahol abbahagyta mert nem tud mást a város
20
Kiszabadítod óvatosan zsibbadt
kezed kettős álomtól nehéz koponyám alól
Némán kilépsz Két óra múlva ébredek fel
Akkor már minden jóvátehetetlen
Demi sec
Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig,
maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még
ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük,
de számításaink jóformán sohase válnak be.
A kapcsolatok lépten-nyomon
tele bonyodalommal.
– Ő késik valamiért, én viszont
csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le,
amikor érkezik.
Szerelem félálomban,
hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása.
Mikor az egymás után szívott cigaretták
áramlásba hozzák végtére a megalvadt
tettrekészséget,
már délután felé lejt
ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt
gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv.
(Csak most el ne hangozzék az a
„Szeretsz?”!)
Az ebéd jó. Háromfélét eszünk,
a fogásokat megfelezve. Erre,
meg utána a drága borozóra
egy heti pénzünk rámegy,
de a bor jó, és jók a hosszú
amerikai cigaretták.
21
Ezt tudjuk:
zökkenőmentesen együttműködni
ízek, szeszek meg a füst élvezetében.
Ilyenkor könnyen esik a beszéd is,
a haszontalan, de igényes csevegés
– jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni
másképpen, mint a szellemet munkára fogva,
kedélytelen komolysággal, s lemondani
játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek,
nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek
cserélődését olykor.
Ilyen körülmények között a társasélet, persze,
elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél
is a legutóbb, ahogy háromnapos,
beszáradt szendvicseket
tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú
presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk.
Aztán és végre: egyedül.
Most már egy körúti, olcsó sörözőben.
Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle?
Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer,
aki nem akadályoz semmiben, és igazán
soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta
a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban.
Miért kell folyvást tudakolnom:
Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre?
Vele vagy nélküle: nem maradna
minden egyéb változatlan?
Mintha más dolgok függése valamitől
igazolná azt a valamit.
22
– Süllyedő léghajón
kérdezik így mindenről:
„Kell?”
De mihez? – A kényelemhez?
A létezéshez?
Szilárd padló van itt
meg bútorok; és én
időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll.
Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem,
ha tetszik, nyitva hagyom
eljöhető esélynek –
Ez a csend itt, éjfél s hajnal között,
amelyben egy zöldpaprika husa
a fogam alatt deszkaként recseg,
és fülsértőn süvít egy szál gyufa,
nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?”
Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni,
ebben az üres szobában efféle kérdésnek
képtelen dolog volna elhangzania.
Improvizáció
Lágy szürke csillogás
eső-dorombolás
a költői elem
mély s mélyebb értelem
Egy lehetséges nő
egy lehetséges férfi
megy az esőben
megáll az esőben
23
És ennek az esőnek
dióhéj-ropogása
talán a búcsulárma
talán a moccanó
új szándék bizalmasa
Vannak oly kicsi bisztrók
kerítő keskeny utcák
ilyesmi előfordul
Lehetett volna
de nem így történt
A lehetséges férfi
a lehetséges nővel
egy kirakat előtt
egy templomtéren
Az esőben galambok
ahol sorvadó lombok
Tükör testük kinyújtja
összegyűri
egy autóorr
lassú elfordulása
Ilyen délután ilyen
allegretto esőben
amikor minden szürke csillog
akármi megtörténhet
24
Efféle ősz lágy
leves szövetében
úgy rejtőzik a költői elem
mint körtében a kukac
Talán talán talán
talán egy sál lilája
lobogtat teutánad
a városi esőben
ázott fura kalandot
ahol sorvadó lombok
ahol az esőlárma
Lehetett volna
de nem így történt
lehetett volna Semmi
fogódzó semmi
kapaszkodó az észnek
Tekintsd végső dolognak
nincsen rá magyarázat
Semmi fogódzó semmi
szempont támpont
az észnek.
25
Kivagy, Catullusom
Kivagy, Catullusom, kőnehéz koponyával
ébredsz, a lábaid két feszes, vízzel telt tömlő.
Tükrödbe: nem nézni jobb. Sápadt, renyhe
bőrödre kevés volna Róma minden rafinált balzsama.
S fogaid, egykor oly vakító fogaid!
– lerontott városfal maradéka enyészik így.
Hol van már, hol a „készülj egyvégtében kilenc ölelkezésre”?
Elhasznált tested, az ásító, néma összeg,
az eredményhez, nem adja ki, mennyivel járult
a szenvedély, a nagy, a századokra példás,
s mennyivel a szünetlen, mindenevő mohóság.
– Mennyivel a finom, érdemes lakomák mérge,
s a méltatlan csapszékek ciszterna-löttye ugyancsak.
Három rövid vers
Február
Február, a felengedő tetem,
a dörgő, langyos ár szinére billen.
Megrohadt jegen, édes légben
morzsák, sirályok.
Egy napon átmelegszik
az ablak közé tett bor.
Kiteleltünk.
Portükör
az ablakon a por lágyítva tükörarcod
az ablakon a por elmázolt csillogása
tükörarc ráncain megülve fényfogó por
redőin ráncain megül elmaszatolt fény
26
áttetsző ráncai redőző fényredőnyként
áteresztik kiszűrik az utcatöredékek
mozgó és mozdulatlan kulissza-látományát
1969
A telefonvicc a levélhecc
virágkora április elseje
több évre prolongálva
új karbonkorszak kezdete
figyeljük
hogy lesz ligetből lignit
– talán gyémánt:
idővel s kellő nyomás alatt
Levélminta
„S hadd nevezzem e búcsuformulában
(némi játékosan-fenyegető utalással)
– Mathilde-nak. Tehát:
Kedves, kedves Mathilde,
fontolja meg jól a választ, de mégse
fontolja tűrhetetlenül soká.
Az Ön D.-je”
Vagy: „S hadd nevezzelek”,
a zárójelben levők maradnak, csak kiegészíteni:
„(…s egyúttal vakmerően áttérve
a tegezésre; szabad volt-e megtennem?)”
Folytatás változatlanul, de a második
„fontolja” fontolgasd-ra cserélendő:
ez egy fokkal még bizalmasabb,
s jobban is hangzik. Használhatnám esetleg,
ha már Mathilde, a Sorel aláírást.
De akkor mégis inkább a magázás:
27
„Az Ön Sorelje”, „Az Ön J. Sorelje”.
– „Soreled” – ez hülyén hangzik.
Vagy: – egyszerűen: „Juliened”? Na de:
„ölel”?, „csókol”?, „gondolj a te”?
Lehet a puszta név. Vagy csak két kezdőbetű? Talán.
Akkor hogy is? „…nevezzelek…” – igen,
„…játékosan fenyegető… Mathilde-nak”.
Tehát: „…” Nem jó. Ne feledjük: már tegeződünk!
Ez a „kedves, kedves” amolyan alamuszi melizma,
amit könnyűszerrel vehet a hang szándéktalan megsikamlásaként,
anélkül, hogy sikamlós zöngéje célhoz érne.
Viszont milyen szó volna kellő?
Merész, de óvatos, amely közel lopódzik,
s helyét, hol van, birtokolja valóban.
Csak lépésről lépésre. Mert az ugrás
a legyőzött távolságot máris eszébe
idézi dobajával.
Tehát: mit írjunk?
Ekképp jeleztem
Mivelhogy
sírt,
és mivelhogy
el akart rohanni,
és néztek is bennünket
már mindenfelől:
sietve felemelkedtem,
és kezemet
némi súllyal, anélkül, hogy teherként,
az alkarjára helyeztem,
miközben tekintetem
remegve, de szilárdan
hatolt a pupillába egyenest.
28
S ő küzködve, de végül
megadóan:
visszaernyedt a székre.
– Ekképp jeleztem
udvarias készségemet
a meghitt beszélgetésre.
Történet
1
Körülményekkel mindig lehet győzni
az önigazolást, mentegetőzést.
Mégis, mint vékony füst a hó fölött,
a támadó hótündöklés fölött,
mégis most elvesző
füst a gonosz hókáprázat fölött
szerelmünk,
foszlik szürkén a vad visszfénnyel szemközt,
amelyre immár árnyékot se vethet.
Egy szavam sem volt arra, hogy szeretlek.
Magyarázkodni kéne,
neked, magamnak, a baráti figyelemnek,
mely inogásunkban megtartott,
széthullásunkban körülvett.
Ha kinagyítasz egy sorsot a tömeges
feltételek irdatlan hátteréből:
a magyarázat – többé nem magyarázat.
29
A vízköpőkben még a hó.
Forgolódik a téli város:
délről támadást nyit a szél.
Az évszakok e harcában én,
sajnos, nem vagyok érdekelve.
Tegnap még veled álltam itt,
ma egyedül megyek keresztül.
Ha változásaimra gondolok,
nem tudom megmondani, hogy épp e
változások miben is álltak.
Többé nem tettem bizonyos dolgokat,
immár minden további nélkül másokat,
mik elképzelhetetlenek voltak korábban.
Valami hirtelen többé nem hiányzott.
Kapcsolatok megszűntek
– node maguk a változások?
A lelkiéletet mi egykor otthagytuk
a kicsi asztalok, ott az olcsó
hamutálak, beszáradt kávéscsészék között,
a kínos asztaloknál. Befontad a
gépi csipke terítők rojtjait,
midőn folytak a szép beszélgetések.
De ha mindez nem megbeszélhető?
amíg folyik a té s tova
már itt van a tohonya gyilkos
nincs visszaút halottainkhoz
saját végeddel kérdelek
amíg folyik a té s tova
saját végeddel kérdelek
már itt van a tohonya gyilkos
felzabálják a reggelek
30
rozsdahalállal fenyeget
felzabálja reggeli nyirkos
buszmegállók éghajlata
szétszedik szorgos csipeszek
termeszrajzásu reggelek
érszűkületes ébredések
ha nem a világ így ér véget
hát szerelmünk pillanata
amíg folyik a té s tova
majd elfelejtesz bizonyos
megszorításokkal soha
hisz szorítottalak noha
minden halálra megtanít
már itt van itt van itt van itt
az idő a tohonya gyilkos
2
Egy pillanatra
a gonosz város hókáprázatában
úgy láttalak, mintha holt kedvesemet
hunyorogni a rosszhiszemű fényben.
(De ez már régen történt.
A holtnak hitt: halott.)
Az évek lassan összehordják
élettörténetünket,
hogy mi magunk
a lezúduló következmények alól
úgy léphessünk hátra – jó ösztönnel –
mint járókelő a háztetőről alá-
csuszamló dermedt hótömeg alól
(váltig állítja majd utólag:
figyelmes lett valami megfoghatatlan neszre).
31
Élettörténetünk megvilágítja
életünket,
mint a rendőrségi autó reflektora
az áldozatot.
S mindez lehetne másképp
– de nincs másképp.
Hadd háborogjon még megokoltabban
bennünk a jóakarat s értelem.
De azért folyik rendes medriben
minden, mert – hál’istennek – meder, az van.
És különben is: szabad-e
a mindennapi életet
nem-mindennapi szemmel nézni?
3
A párkányon álltak,
kivilágított boltívek alatt.
A zene kitódult az éj terébe,
sötét folyam, üres hidak fölé,
ahol jégtáblák önkéntes halálát
szoktam figyelni
a tompán remegő hídláb fölött.
Hersegve széthasad egy és a többi,
vak csordaként, fékezni tehetetlen,
rohan belé, halmozva pusztulást – a börleszk
elévülhetetlen szabályai szerint.
Egy lány könnyű és boldog
arca szemben a lámpákkal
sokat igérő előzetes egy filmből.
Most egyedül táncol.
32
Felemelt keze az ütemre integet
– de legyint is.
Mulattatja boldogsága és könnyüsége.
Lazán egymáshoz dőlnek pillanatra.
A lány a fiú vállát öleli.
tornyos hullámain az estnek
bocsánatot és nyugtot esdek
s a könnyü testnek
mely hozzám hajolt
mikor az óra volt
egy sötét felleg
szorításából a hold
az aranyló kerek mell kibomolt
a könnyű testnek álmot
holdsütést
kitakart takarót
4
Egyedül kéne élnem.
Hajnali, hosszu sétákon érlelnem magam.
Bor és – főleg! – szivar mellett
(mert a cigaretta a kapkodásnak
kedvez, sok rövidlejáratu tervnek)
lassan fürkészni ki
amit múltamnak
– éppúgy önmagamnak nevezek. Talán hasznos
volna regénybe fogni.
33
Nagyon szerettem ezt a nőt

K. P. Kavafisz emlékének

Ezt a nőt, első szerelmi kudarcom
hősnőjét (barátom feleségét)
nagyon szerettem. Amióta csókolóztunk
az élére-perdült-gyufásdoboz szobában,
s ő elsiklott előlem, könnyedén, mintha úszva,
mint mikor először láttam és belészerettem
tizenhétévesen az uszodában
(Mióta nem járunk sem én sem a barátom
abba az uszodába, hol hasbarúgtunk víz alatt
éltes jellemszínészeket a rossz alakításért,
s büntetésből vízfecskendéssel
kínoztunk némely önhitt tenoristát) –
Tíz év hagyta rajtunk azóta,
ne részletezzük, mit. Nem öltözöl jól.
Azóta jobban figyelek erre is, látod. Vagy csak azért
tűnik fel, mert tudom, hogy értesz hozzá?
– Amióta csókolóztunk
az élére-perdült-gyufásdoboz szobában –
néha nem tudom, szeretlek-e még.
Ennek épp két éve: nagyon sok, ami közbejött
így és úgy. Talán túl sok. Tudunk s tudok-e még
komoly szemmel ama kínokra visszanézni?
Nagyon szerettem ezt a nőt, barátom feleségét.
S olcsó presszókban és albérleti szobám
rekaméjának cinikus rugóin, néhány angolszász könyv,
négy elkoszlott fal, egy muzeális írógép s
13 éves kori fölényes fotóarca
társaságában unatkoztam 1967-ben és 68-ban.
34
A szerelmi költészet nehézségeiről
Hát nem szólhatok
szép szemeidről? Annyiszor csodált
tekintetedet elfordítanád e
költemény tükrétől? Ó, nézz belé!
Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi,
s így eljövendő, nemsejtett korokkal
válthatsz baráti pillantást, míg ők
felismerik, hogy szemükkel rokon
szemednek időmélyi bársonya,
a szivárványhártyák korallmezője,
az üreges és barlangos vidék, a
rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet,
zöldektől áttört szürkéskék derengés
a titokzatos pupillák körül.
Az élő anyag elrejti magát.
Csak késnek enged, csak lencsék alatt
mutatkozik rejtelmes rendszere
csatornáival, járataival,
hol a belső, titkos sürgés folyik,
hírekkel és parancsokkal loholnak.
Mint ostromlott vár: néma kifelé.
Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör
mag. Egyedül a szem mutatja,
miből vagyunk. E félig víznemű
gömbbe ágyazott porózus telep
a test nyilvános anatómiája.
Ezért utal némiképp a halálra.
Ezért, hogy csak a
szerelmesek mernek egymásra nézni,
kiknek – többet vagy kevesebbet-e? –
a halál mindenképpen mást jelent,
35
mivel érzésük ismerős vele.
Feltűnt már? Legrégibb barátok is,
véletlenül egymás szemébe néztek,
zavartan fordítják fejüket el.
A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz.
Néma – mint a feltárult rejtelem.
Mint a megdöbbenés. A rémület.
Mert egyszerre tárul fel benne minden.
Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni
egy kecses lábról, gömbölyű kebelről.
Tőlük vezet ösvény,
a szárak ívén, a térd dombjain,
a hasnak pasztorális rónaságán.
Végigsiklik a kéz fénylő pihéken,
a köldök kútkáváján megpihen.
Mindez elérhető házastársak között.
De ha a levegőn át, mit kipusztít
két eggyélobbant tekintet tüze,
tehát az űrön át
mered egymásra két szem – csillagokként –,
súlyuk vadul növekszik, és egyetlen
végzetes ponttá csődül össze minden
szükségük,
és bennük nincs hely többé semminek,
s átszakítva pályájuk kordonát
önpusztítóan egyesíti őket
kölcsönös, rémült gravitáció…
Ó, nézz szemembe!
Szerelmem!
Értelmiségi vagyok. Így hát
d’une manière profonde tudok csak
à l’allemande néked udvarolni,
36
értelmiségi módra. Mentségemre
szolgáljon: te is az vagy.
A szád már korareggel
keserű cigarettaízű,
széthagyod a harisnyákat szobádban,
teáscsészék környomával
adod vissza a könyveimet.
– Nekem pedig nadrágom fényes
sok üléstől, mint régi érmek.
Egy értelmiségi! E kétes
elem a tudományosan
felszeletelt tortában úgy
bujdokol, mintha íze lenne.
S mert hűtlen, izgága,
azt hiszi,
a lázmérőben ő a higany.
Meghúzódott a köztisztelet
rezervátumában hajdan,
ő adta meg gyerekeinknek
az általános műveltséget,
metafizikai tekintélyt
az érettségi tételeknek.
De nem. Nekem akkor gyanús volt
már, amikor: Saxa loquntur
– kezdett fecsegni, noha tudjuk
jól, hogy a kövek nem beszélnek.
Már a szerénységük gyanús volt.
Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de
– ami a császáré – hangsúlyozták.
S végül kitalálták a történelmet,
37
hogy a császárt is kétségbevonhassák.
Gyávaságuk mélye merő pimaszság.
Félrehúzódásuk még sunyi vád volt.
Most előbújtak az antikváriumból,
s mint barbárok közt római fogoly,
közpénzen sétáltatják orrunk előtt
előkelő szomoruságukat.
Mért nem lehettem régi költő?
Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e.
Csak neked volna jogod nem szeretni,
hallgatnád öntetszelgőn
hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból
esetleg kifecsegném: csapodár vagy.
De fődolgom a mérnöki munka volna:
megmérni, milyen hatalmas szerelmem,
minő magasba csap föl szenvedélyem,
hány mérföld messzeségből még imádlak,
hány kínos napot morzsoltam le már
hűségem olvasóján? Hogy számosabbak
szépségeid a Föld csodáinál.
Szerelmünk program, nem probléma volna.
Hiszen mit ér a szerelem, ha gond?
A bolond hiszi, hogy a szerelem
megoldja kínjaink, de a bolondnak
orvos kell, és a szerelem nem orvos.
Abélard-t kiherélték. Kedvese
szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében,
könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit,
aztán szárazon, mint a rőzse, égett
a megszégyenült testűért tovább.
Vad szerelmük
kormaként maradt miránk
a szentimentális nyavalygás?
38
Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget
a szerelem, ha már nem tiszta tett,
áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.
Ha üledéke van, mit felzavar
az első olyan pillanat, amelyben
már nem tudunk békésen egyesülni
valami egyszerűben,
mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás
az eső szines fénypocsolyáiban.
A szerelem nem tűri
az alapok bonyolultságát.
Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.
E látszólag rideg
valókat könnyen hatalmába ejti
az érzelem, elváltoztatja őket,
akár a levegő. Rejtelmesen forr
érintkezésük, az arany kizöldell,
a körvonalakat rozsdával kikezdi,
végül bensejükig rág s az egész
illanó por lesz, rebbenő penész,
mely bársonyosan csillámlik a fényben.
A szerelmesek is
áthasonulnak. Egyanyaguvá
lesznek e fénybeszőtt
porral. A világ fénybeszőtt porával.
39
Strófák ***-hoz
Szabad-e néhanapján meglátogatnom téged,
csak téged: s nem a hozzádtartozókat?
Félre ne érts: a jelenlétük nem zavar.
Dehogyis akarom feléleszteni a…
Egyszóval azt a régmúlt téves érzést,
az abból támadt zűrzavart, hogy
félreértettem magunkat. Csak annyit kérek:
tudd ilyenkor jövetelem okát.
Csodálkozol e hangon?
A szeles ifjú hogy elcsendesült!
De nem túl hamar-e? Ideje van
mindennek. Hirtelen megjavulása
nem a hirtelenség álarca újfent?
Nem. Ne hidd, hogy játszom.
Javulásom való – bár kénytelen.
Tudod, úgy döntöttem, ráhangolom
zeném a körülmények hangszerére.
Elég volt: egyedül hallgatni szivem dobaját.
– A világ nem hajlik kebelemre.
És művészetem is! Lehet, Téged
mulattatnak az aenigmatikus
versek: csupa célzás valamire.
De igazi fegyvert nem foghatok
ellenségeim ellen. És így
szeretnem sem lehet. (Hiszen én
nem szerettelek eléggé, mégha
sóhajtozásaim bepárázták is
akkor látásod tiszta üvegét.)
S mivel nem tudok
e szűk jelen kanyargós folyosóin
szépen evickélni (falnak verődöm):
40
életem s szabadságom érdekében
döntöttem: magamat bővíteni
a lehetőségek kisértetcsarnokává.
Mert a bensőnkben van hely!
Lévén bensőnk híg káprázat, csalóka
semmi; gyávaságunk szépneve;
a gyermeteg Szellem jutalma: halpénz
– halotti címerünk.
Hiszen becsületes maradtam – s látnikellő,
mit intézett el itt a becsület!
De csönd. Hogy elragadtattam magam
– a képzelet! Nem illő
így szólnom Hozzád. Mert a szenvedély
különbségtenni nem tud. Az izgága diák
és a szent köteléket tipró szerelmes:
egy foganat. Lüktető koponyámra
borogatásul hűljön alkonyi séta.
Tán erkélyeteken üldögélsz, és a te szemed is
a nap hunyó aranyát tükrözi.
A falakon a fény már estébe halkult.
Öregségtől így csak ifjak borzonganak,
este, mikor a szél
fázékony lényükhöz hidegedik.
Az estharang a megtartásra int.
Kifürkészhetetlen, mint örökös eszének
aggastyán ezerráncú mosolya,
előttem is e Treuga Dei
határnapja. Én tartóztatnám
– nézni akarlak még – a végkifejletet.
Veled: jól érzem magam. Az első jót
idézi ez a jó. Kuporgatom időm.
Szeretnélek
megtartani.
41
Most újból
Most újból a magányos uszodák.
A faágyak. A napzápor a fáradt
testre, testhosszú vízfolt
utánam, amit felkapkod a szél.
A zuhany. Hő és pára
önkívülete.
Nyakszirtemen dörögve
széttört sugár.
Csak egy személy
Ha lehetnék Neked
csak egy személy.
Végérvényes, bár esetleges,
mint rozsdás, görbe szeg
a meleg porban.
Mint árnyékfedte lépcső tetején
egyetlen villogó él.
Csak egy személy
szándéktalan fürdése az időben.
Ha lehetnék Neked
megállás eltünőben.
Kietlen birtokod:
egyetlen pillanatra!
Ha lehetnék Neked
míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér
és elporlad a szeg,
csak egy személy.
42
Belső beszéd
Dal
nem többre vágyom
gazdaságos és finom
formáira palacknak és pohárnak
én
már nem siratok senkit
vigye korrupt kegyét a bánat
korunk üres
harmóniát keres
a célt kegyes jövőbe mentik
kultúravégi kultúraelőtti
időnkben oly jó volna kergetőzni
veled egy napsütött fürdő füvén
Belső beszéd
Ketten mennek az utcán.
Alattuk aszfalt sávja siklik,
ha lenéznek rá: áramló pórusok
özöne, olykor: villámló szemét.
Ketten mennek az utcán.
Szemmel jeleznek: „Nézd,
satnya fák bádogszínű lombja;
nézd, izzadság ragyog az őr homlokán,
43
vaskapu ontja rá a hőt.”
Szótlan olvasnak egy plakátot,
és felvonják szemöldökük.
Ketten mennek az utcán.
Valahol voltak: egy lépcsőházban
rájuk hűlt az ing,
talán egy liftben
szagolták a linópadló szagát.
Egy ajtót kerestek, kopogtak,
köszöntek, valamit morogtak,
a széket nyikorgatták, bólogattak.
Ketten mennek az utcán,
a madárzajos fák alatt.
A nőket nézi egyikük,
lágy képlékeny tekintete
könnyen körülvesz keblet, combot,
elvész szoknyaráncban és mellfodorban.
Levegőért kapkod a másik,
szürke hőben üveg sört képzel,
és üreseket nyel, mert szólna:
– Most mondjam el, hogy nem áll össze
szellemem; roncsok nemzenek
roncsot agyamban, temetőnyi
üzekvő tetem szaporítja egymást,
robbanásig telítve
a memória raktárhiányát?
Hogy itt már csak én ismerem ki
az esetleges járatokban magam,
én tudom, mikor kell
félrelépni egy lerobajló
romköteg alól? A gyalázatos
44
otthonosságról most beszéljek,
mellyel zűrzavaromban járok?
Hogy nem szégyelltem kiismerni
romhegyem ingó statikáját,
biztos pontokat megjegyezni,
próbálgatni, mert semmi elv
nem működik?
Feladtam
az egység utáni sóvár vágyamat:
milyen gyalázat érhet még?
Fürgén iramlok itt, mint a patkány
vagy tolvaj, s még a hasznát
is tudom mindennek, ahol
ember lépést se tudna tenni,
és vége annak, ki a járást itt megtanulta.
– Ezeket mondta volna, de
hely és idő alkalmatlan.
Beletörődik, visszatér
az élet szokottabb képeihez,
és csak int: „Nézd, milyen komikus,
ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik
a csontos háton a melltartó pántja.
Ez a szigorú lány siet
feddhetetlen célok felé,
de kiizzad, míg így üget,
és kosztümjén már ott a folt
a titkolt hónaljak alatt.
Illetéktelen szemek nézik
kebeltartója pántjait,
idegen férfiak tűnődnek:
retiküljében tart-e Desodort,
s a fiókjában apró
tablettát celofánlevélben.”
45
Nyaralás
Ha beszereztél konzerveket, teát,
pár csomag kétszersültet, cigarettát,
egy tündérsakk-kötetet, valami innivalót:
ereszd le a redőnyt.
Hagyd megállni az órát.
Gyakorta megszólal a
telefon. Milyen
makacs emberek vannak. Csöngetés; folt
várakozik a recésüvegen;
a levélnyílás fedele becsattan.
– Kukucskált. De bent homály.
Aztán: se telefon több, se látogató.
S a lábtörlő
ajtódnak támasztva napok óta.
Naenia
Ellátva neveddel s gondosan el
kéznél levő anekdotikus lommal.
Hol itt, hol ott egy vers. Felfakadnak
lappangott, sunyi konzekvenciák.
Hogy e versek rosszak – mert rosszak:
a helyszín hitvány riporteri rajzánál csak
a gyászhajtókás férfi-ordenáréság lehangolóbb,
barátnőm! –, az a kisebbik baj.
– Cipruslombok!
Hiába
sütött kedves lényed miránk.
46
Egy emlék
„Jó rendező voltam.”
Ezt mondta nem sokkal halála előtt.
(A körülmények ismeretesek.)
Nem: „Egész jó rendező voltam” – így
mondta. Ennyi érzelgés
az adott helyzetben megengedhető volt.
Nehézkesen felállt,
s míg súlyától szabadultan
a szék kopott bársonya kidomborult,
és ülés közben összegyűrt nadrágja
kezdett kisimulni: a fentieket mondta.
Méltatlan életet a művészet méltóságába így vont.
Manírozott szerénységgel ugyan. De esetében
bizonyos lelkierő kellett
az – épp ilyen – manírhoz.
És a mondat időzítése, íve
– hibátlan. Sőt: pompás!
Egy erényes hölgyhöz
A nadrág kétségtelen haladás,
vívmány: valami szellemi.
A nadrág megnemesíti
a méltókat és választottakat.
Kategorikus és imperatív
száraival a tisztaságnak mintegy
történelmi előfeltétele.
S habár olykor balgán levetni véljük:
csak az evilági textilburok,
ami földre hull:
a nadrág virtuálisan levethetetlen.
47
De mert párzó és fajtalan fajunk
a morált, mórest csak tunyán tanulja,
s barbár szokásra vágyón visszasandít:
a nadrág vasfegyelmét enyhítendő,
átmenetileg, megengedjük a
szerelmi líra diszkrét hasítékát.
Ne többet erről. Hölgyem: a kezed!
Tedd homlokomra! Tán csillapodom.
Mert, lásd, még nem vagyok tökéletes.
De szemet húnyva apróbb lazaságok
fölött: megmented a disciplinát.
Segíts, és együtt felemelkedünk
talán a subtilis iróniáig,
a bölcséig, kit kuncogásra késztett
némely óvatlan
érintés – mert csiklándozta a szellem
tengerimalac-érzékeny bőrét.
Séta egy ház körül
És még egyszer körül
e holdsütötte geometriát
házfalak ismeretlen raszterét
öt fénylő négyzet
kimondhatatlan elrendeződését
vak négyzetek sorában
nekünk nem felelet
nem érthetjük
hiába forgatják órajárás szerint
változtatván a konstellációt
illetéktelen szemekkel figyeljük
48
de megütközve a jelentés
ilyen erős sugallatától.
Maradjunk hát a geometriánál
azaz hatoljunk be inkább
hová a holdfény már nem ér
bolyongjunk asztrál-mód
e néma tömb terében
míg áthat majd kettőnket
e tagoltság amely
szeszély és szabály keveréke
amely nyugodt mivel
minden utalást kizár magából
emeletenként a szelőhatás – ezek a födémek –
amit mérsékel a lépcső kétértelmű szelleme
s egy zárt körön legyőz a liftakna folytonossága
a szinteket ő egyesíti
közelítsd óvatosan (jól tudom
nagy a vonzása) de vigyázz
mert egyneműségével megsemmisít.
Most lakásokban járunk.
Ez inkább játék.
Esetleges és átrendezhető.
Próbáld megtestesíteni a
negatív testet
melyet a sokféle bútor kimetsz
s ha hozzá még magadba-érezed
a rejtett bővítéseket
melyek a fiókokban rejtőznek főleg
de az ajtók nyitásában is
akkor íme te vagy
szabadságuk és lehetőségük is
te vagy a hely
sokféle ténykedésük színtere
amelyről ugyan alig vesznek tudomást.
49
Zátony
1
Becsület ideje.
Bűnbánat s pusztulásé.
Idő – a te időd.
Amelyben megtaláltad.
A gáz ideje, amely kisüvítsen,
a ház ideje, hogy összeomoljon,
hogy tetejét úgy lökje el magáról,
mint már-már élvező szűz
a büdös szájú, bamba katonát.
Az összenyomott rugó ideje,
a ravaszul és kísérleti célból
kénsavba rakott rugó ideje:
hogy szétrepessze az üveg falát.
Az idő ideje!
Hogy üvöltsön és szétvesse magát.
Idő, a te időd.
A pusztulásé. – A bűnbánaté.
Idő. A te időd:
megtalálni
az ajtót, amely innen kifelé.
2
Ez nem ideje semminek.
Az állott tócsa idejében van idő,
hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon.
Az alvadt vérnek idejében van idő
tenyéréllel a sebre vágni. – S vége van!
50
Az üres órán van idő,
hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn.
A kunyerálás idején az idő eljön,
mikor elég már, s az ajtót bevágod.
Az idő pereme, az még idő,
mikor mint megállóban a tömeg,
toporogsz; de egyre hallhatóbban
morogsz és végül fölkélsz – magad ellen.
De ez nem ideje semminek.
Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz,
itt zümmöghet az éj, de te nem alszol,
itt készülődsz, de nem mégy sehová,
itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus.
Mert ez nem ideje semminek.
3
Fordul
a Föld.
Mint kotrócsillesor
emelkedik fel új s új nap remegve
terhétől, mit növő halomra ont.
Már két tavasz csúfolta meg halálod,
már két tavasz. Megállok
a feslett virulásban –
mint szines, buja rongy:
hasadozik, burjánzik.
Az ember csak szipog, fújtat, beszél –
Eszébe jut-e, ami hiányzik?
Gyűrött újságlapot zörget a szél.
51
Pulóvert kötnek, látod? Félnek:
a villamos előtt megállnak.
Megszámolják a visszajárót,
új patront tesznek a szifonba,
örülnek, mikor igazuk van.
Bizonytalankodnak soká,
mikor szombatig kölcsönkérnek.
Mit gondolok én, hogy még élek?
A büntetés
Mi lesz velem, itt
a halál őrlőfogán,
e ragyás szirten?
Eszelős, bosszúálló
mosollyá gyűrődnek
a Föld ráncai.
Milyen némán,
hirtelen érik meg a
büntetésre a bűn.
Háborús jelenet
Vonalba fejlődtek. Egyetlen kihívás:
nyírt ugrató-sövény süvölvény fűben;
susog, mered a borotvált bokorfal.
A főtiszt lova idegesen hányta
a farát, történelmi patanyomokat
hagyva a fű közt,
52
amit, persze, eltüntetnek a nem történelmi
esők, összegezve mindent a sárban,
talán épp avégett, hogy az utódnak
módjában álljon bárhol meghatódni,
s elveszett apja sírját
tetszőleges vakondtúrásban feltalálja.
Az adjutáns mindig számolt tizet,
aztán kezdte elölről, mint egy szorgalmas gyerek.
A főtiszt kényes paripája közben megnyugodott.
Minden a legjobb úton haladt,
hogy példát statuáljanak.
Parasztok voltak. Láttam jól az arcukat.
Az egyik észrevehetően előreszámolt.
Amikor ráböktek, csodálkozott,
de aztán újraszámolt, visszafelé,
a szomszédos megjelöltig, s látta: ő tévedett.
Fegyelemsértés nem történt.
Parasztok voltak. Ezek
hallgatnak, fejüket leszegik,
s ha kérdik őket: „Hát, igen.” „Hát, nem.”
ezt felelik.
A megtizedelést a közfelfogás
vérlázítónak találja.
Gondolkodó emberek irracionálisnak nevezik.
Ritka büntetésnek van pedig
ilyen világos logikája.
A megtizedelés a mulasztott óra
kötelező pótlása, hol a harci cselekményt
egyszerűen modellezik.
53
A megtizedelés teszi értelmetlenné,
hogy egyéni próbálkozásokkal bonyolítsuk
a dolgok természetes menetét.
De ha gyáván megfutamodott az egész alakulat
– amint ezt gyakran ellene vetik –
miért nem az egész alakulatot büntetik?
Nemcsak ökonómiai
szempontok szólnak ellene!
Veszendőbe menne a háború szelleme.
Bár az egész
a vétkes, mégsem érheti az
egészet a büntetés.
Mert az egészet megbüntetni nem:
csak megszüntetni lehet
(módosulna, persze, az eset,
ha fogalmakra lőni lehetne).
Maradnak az egyesek.
S a megtizedelés:
biztosítékul,
hogy ne legyenek egyénileg
hatálytalaníthatók a feltételek.
Menekvés nincs.
Legföljebb győzni lehet.
54
Egy fénykép alá
A kamaszkor dorbézolásai
rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt
éveim. Paplelkű pszichológusok
megértése nem nyálazhatja be.
A sárgaképű kölyök, tréningfelsőben,
amint deres kökényt reggelizik,
mohón szívja egy szurdok ködszagát,
a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú,
házitöltésű cigarettáit szíva,
a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin
– a nők utáni dühödt kullogás,
őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt,
az éretlen rosszkedv felhőiben.
Lélektan-óra
H. Schirma úr, pszichológus, Zürichből.
Tanult testalkattant és grafológiát,
analízist és chiromantiát,
szörnyrömit és projektív teszteket,
ind és bizánci teozófiát,
Fludd tanát és szőnyeg-szimbólikát.
Járás és nevetés előtte fölfedik
(asztrológia, hipnózis segít)
a lélek nyirkos mélyrétegeit.
Rejtekajtók nyílnak meg. Álfalak
fordulnak érdes, mély sóhajjal el.
Mérőónnal megmérhetlen kutak
legperemén
állítja meg rejtelmes ösztöne.
55
Úgy járt-kelt bennünk, mint elhagyatott
rosszemlékű ház pincéiben, hol felette
gyanús dolgok eshettek hajdanában.
S az elágazó járatok mind újabb
pincékhez, föld alatti termekhez vezettek,
már egy egész várost feltételeztek.
Fény olykor és csak felülről derengett.
Ha Vezetőnk szellemkezével egy mohos követ
meglazított, s a lyuk szeles kürtőre nyílt.
Egyébként csak madárszeme világított:
zöld sáv irizált varázsgyűrüként
a szembogár körött.
Szeme gyűrüfordulás
Szava varázskondulás
Érintése: vad delej
Csalhorog méregkehely
Hangja magnetismus és
Aki hallja éri kettős
Fura átlényegülés
Egymásra torlott
bástyák és tornyok.
Átnyíló padlások, összenőtt
támfalak és tetők.
Felül
elkülönül.
Önhitten kiválik a tömb.
Önkívületben felszökik a csúcs.
56
Kővé zsibbadtan ültünk. Nem a vér,
húzott bennünk a kürtők vad szele,
lobogtatva, mint lángot, a sötétet.
S a nyirok – mind mélyebbről. Már nem a
gödörben álló kőtérdekig, -bokákig
érzett vissza a kúszó nedv, hideg:
lentebbre, porhanyó talajig hatolt el a sejtelem,
a békátlan, halat nem úsztató,
nád nem övezte, kietlen vízig,
mely a vízzáró rétegből szivárog:
kifogyhatatlan készlet,
beváltandó fenyegetés.
Visszavarázsoltattunk.
Nem ment egykönnyen.
A megbántott Metaforák szörnyű haragra
gerjedtek, ráébredvén, hogy csak játék,
ha nem is ártatlan, mihez hatalmuk felidézték.
Nem akaródzott visszatérniük képzetes zugukba,
enyészni testtelenné. A lélekbúvár
minden varázsművészete kellett, hétszerte hét
ízben rótt idézőjeleket a küszöbre,
míg sikerült foglyul ejteni őket.
De végül, némi rheumaticus közérzet,
ízületekben terjengő hidegség árán,
megszabadultunk e kétes társaságtól.
57
Fiatal haldokló

In memoriam Ernst Koplenig

Hiába irtják a gyilkos cserjét husomban:
tisztásra nem találnak. Nem vágja át magát
ezen semmi sebészi lelemény. Se szívósság, se düh.
Ütköznek máshelyütt is a lebírhatatlan sarjak,
most már a csontjaimban. – Nem érem meg a hét
végét, ugyan mit akarhatnék, fontosat,
minek teljesülése nem utal
túlra zsugorodó ittlétemen?
Amennyire figyelmetekből s leleményetekből
futja: tartsátok távol tőlem nem-lett
alakjaim tolakodását. Látogatásuk immár
szükségtelen, sőt bántó. Se a férfira,
se az aggra kiváncsi nem vagyok már,
s az apára s a szeretőre sem.
És legfőképp az alkotóra nem,
akivé lenni oly emésztő türelemmel törekedtem,
s akinek talányos alakjáról – nem létezik! –
ne vakargassátok hiú reményben, mint kontár átfestést:
esendő művem.
58
A költészetről
Mikor helyzetek és gondolatok
világosan egymásra utalnak,
de anélkül, hogy vissza lehetne
vezetni egyiket a másikára:
s ha szó sincs
következtetésről, se szükségszerűségről,
mint fák a gyökerükre
mégis úgy utal
egyik a másikára
– megfoghatatlanul:
akkor a költészet elérte célját.
Három dal

Kepes Sára emlékére

1
Mint éji csendbe
ajtónyikorgás végtelenje,
mint a gondolat,
mely téged gondol:
a vasrózsákból süvített a gáz.
2
Sárikám, halálodon,
mint hó a kabátodon,
dermedt, kristályos fájdalom:
szikrázik, játszik a napon –
59
3
Valami füst
itt leng beivódik
szélbe falba párnába
egy kötőjel maradt
nem énekelhetek
a porzó sírköveknek
halotti csönd fölött
halotti csönd fölött a
dühödt fioriturák
Varázs
rozsdás vaskapu csikorog
ólálkodó fejfájás hangján
a porra por száll
amit a porba ejtenek
arra is mint a porra por száll
ha majd engem felejtenek
itt akkor is még az a por száll
elszabadult zöld gyomok
között a rozsdás kapu csikorog
60
Air
a világ fénylik
mint egy halott gyík
mint egy mézcsöpp
a világ fénylik
mint rózsafa bútor
mint öregember keze
a világ fénylik
mint kép fölött
az üveg
Persephoneia hízelgései
Styxi réven elvesztegel,
lapjába les Persephoneia,
a kárhozottak királynéja:
„Mire tavasz, te fű leszel,
mindent tudón lengedezel,
jövendő boldogtalanok
bőrébe mintálsz kusza rajzot,
kiknek rajtad röppen felajzott
nyiláról kósza gyönyör el.
Ismertem otromba szived
sziklarobajlásait, éppen
ezért kell, hogy kisarjadozz
pattanó magok gyönyörében.
Még van lapod, ne kornyadozz!
Nyerni próbálj! Ne gondolj dőre
reménységgel arra a nőre,
61
s azt se feledd, hogy az egyetlen
vagy – mióta! – akit kegyembe
fogadtam e méretlen éjben.
Féltékeny ugyan nem vagyok,
csupán az ízlésed csodálom,
nem félted a csatorna-rácson
naponta átgyömködni érte
sugárzó patkány-alakod.
Hogy ennyire hív kerek térde,
mely annyi nőéhez hasonló,
a mell, a talán majd kibomló
– itt segíteni nem tudok:
nincs fehérbőrű nőn hatalmam!
De már az idő közeleg,
hogy néked saját testem adjam,
a sötétség legyen veled,
szép áruló, s most még: eredj.
Az utat tudod – egy lépés se.
(És ne reszkess, hagyok időt
még egy-két ugrásra, esésre.)”
Barokk elégia
Hitetlen ujjal kockát pörgetünk
eljátszva tétován egy nő hajával –
vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt
kövön lesikló víz zuhatagát
osztanánk öt ficánkoló nyalábra,
nyugtalan ujjainkat
bontatlan áramába ártva?
62
Hogy szikrázott fel páros képletünk?
Mint eshetett, hogy bámész mosolyával
a mozdulatlan nyüzsgésből kivált,
mozdulatlanul helyére talált?
Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára?
Hogy lesz sok néma, szétszórt
pontból beszédes csillag-ábra?
S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk,
fülelve tudós homlokráncolással,
mint betegnek zörejlő mellkasát,
önszivünkben az idegen világ
ismeretlen értelmű morajára,
– nem mintha szólna szó, nem
mint hívek a harang szavára.
A napon
nap röntgenezi a platánok
leveleit fokozatosan elrákosodnak
zöld üveglegyezőik
a fénybe ártott
gyanútlan kezecskék
mészhéj ingben
karsztosodom a fehér
déli napon
mélyemben
csobogás
63
a kényszeredett kéjért
korhadt uszodaszagban
a régi fürdőház
iszamos deszkáin
megoldod fürdőruhád
körtehullából buggyant
mézcseppen dongó lakmározik
taréjos ezüstsisak
villog
a víz
64
A felismerés fokozatai
Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből
Kifakul,
mint a két zászló, melyet,
évre év, a kapu fölé gipszelt
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor,
fakul, veszti színét a világ.
Hol vannak az ünnepek?
Vastag por alatt,
a meleg
padlástérben hallgat
egy szétszerelt világ.
Eltűnt a menet.
Átváltozott ordítássá
és elszéledt a széllel.
Ünnepi költők helyett
most majd a szél mond verseket,
kerge port mond és vibráló hőt
a betontér felett.
Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.
65
Áttüzesedett
kohók, megfeszült kötelek
kora felett
tétova jelen
– alásüllyedő por – lebeg.
Félbemaradt épületek:
birodalmi szédelgések felett.
Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsájtok meg senkinek.
Pattogzik
szörnyű magányunk,
mint a napon a rozsdás sinek.
Angyal
jeladás:
a Gyűlölet Csillaga hirtelen
megjelenik a nappali egen
elintézendő:
a Ne-jöjj-utánam hídon
papírjaimat elhajítom
búcsú:
házak holdfénybe fagyva tündökölnek
kiterjeszti szárnyát a Denevér
és elhagyja a menthetetlen Földet
66
Összeomlás
Nem, nem volt robbanás,
csak összeomlás.
A belülről megőrölt,
a magát csalva másokat csaló,
a látszattal terrorizáló
hang nélkül szétomolt.
Gondolhatunk-e még –
a kétség által kezdettől kikezdett,
a kétségnek jogát is feladó,
a megposhadt fürdővíz hülye őre,
a vízé,
melyben volt-e csecsemő –
gondolhat-e a felszabadulásra?
Képzelhet-e ilyesmit, aki látta
szétomlani hang nélkül,
szétválni lágyabban,
mint szeretkezés után
a testek, lágyabban mint husunk
foszlik le csontjainkról egyszer?
Csak szétcsúszott egy hang nélkül,
szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán,
téglák márgaként vagy hamuzsírként,
porózus száraz szerkezetüket
feladták, mint a züllött kötelék,
amikor mi értelme ellenállni –
verik a földet pergőtűz és aknák,
nevetséges fölény
veri az üres levegőt,
mint az eső, az eső, az eső.
67
Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás.
Csak soká, nagyon soká,
tolongva üledt le
a nyirkos, sűrü por.
Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás?
A nedves, duzzadó tülekedés?
Szétesése az épített világnak.
Hölderlin-parafrázis
Szomjazom vakulok
A jövő
porsivatagából ide
szabaduló szél
betömi szemem
szám Nem lehetsz
e világon italom
fényességem
Vörösmarty
...........................................................
omló káprázatok, felsült remények –
Meddig győzi az ép ész televénye
emészteni a rideg törmeléket?
68
Kép
Egy világvégi busz
bemászik a szemhatár
zárt ajtaja alá
kínlódó pléhbogár
berreg a lengő porban
oldalra dől megáll
lágy bensejét kiontja
E tér…
E tér micsoda rengés-bőgés!
Egyhelyben járó motorok,
hebegő tükrök torturája.
Egy villamosperon bűzében,
nyárdélutáni nap száraz hevében,
a vásárcsarnok előtt csirkeszar
üldöző, lerázhatatlan szagában
ítélet nélkül internálva állok
egy vadul vert dob belsejében.
Cinkos lehetőségek intenek:
nyakkendőm fulladásig rántani,
egy söröskorsó falát szétharapni:
a dolgok illegetik magukat.
S mihelyst szándékuk megértem,
saját szándékom hazárdjára bíznak.
Messziről mosolyognak.
69
A nap vége
Végére értünk!
Hordószemetes fény úszkál a nappal alján.
Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap
kurta, világos végét, meg a leszálló estét.
Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés,
megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk
a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz
– aztán már szabadon…
Anziksz
…úszkálunk a hináros
beltengerben, kortyoljuk a világos
sörkülönlegességet, szokunk hozzá
megszokott kedveseink napszagú
bőrétől boldog
érzékekkel bolyongani rózsatúltengésben
szenvedő parkban este…
Éjszaka
1
Hal szájpadlásába horog
a házmester álmába beakad
hirtelen csengő Így virrad
közös ma rám s e vaksi lényre
felránt a lift
míg a tükörben révedek
kétes fényben zúg a lépcsőház
70
2
Kérlel mint kielégítetlen
nő az éjszaka magához von
szemérmetlen belepi testem
a sertéssé varázsló asszony
elharapódzik bőrömön
a pezsgő esztelen öröm
csalánmarásként viszkető vágy
Kapkod részletekért az ész
mellért vállért a szem a kéz
Hőként áthullámló egész
töröl emléktelen felületté
Egy öngyilkos naplójaE napló szerzője előkelő porosz nemesi család sarja volt. A katonai pályán fényes előmenetel várt rá, ő azonban költői elhivatottságot érezvén magában, megvált az egyenruhától. Ez időtől fogva jórészt külföldön élt, itt kezdődött elméjének kezdetben lassú, később mindinkább rohamos elborulása. Naplója abból az időből való, amikor már egyetlen szenvedély: a páros öngyilkosság vágya töltötte be lelkét. A természetes érzés bizonyára gyakran tiltakozni fog e betegségtől áthatott sorokat olvasva, s eme belső ellenkezésben a közreadó is osztozik az épérzésű olvasóval. Mégis úgy véli, hogy a szerencsétlen léleknek a tépettségben is megnyilatkozó szellemi ereje folytán a napló megrendítő tanulsággal szolgál: milyen menthetetlenül zúzódik szét a társadalom rideg keménységén a legnemesebb és legszilárdabb lélek is, ha erkölcsi és szellemi nagysága nem párosul az állapotok iránti kellő türelemmel. A napló írója boldogtalan tervét 1811-ben váltotta valóra, Genfből hazatérvén, a felső-ausztriai Ebensee egy partmenti ligetében Gmunden környékén, miután menyasszonyát (egy kedélybeteg leányt) sikerült megnyernie végzetes szándékának. Mindkettőjük síremléke az észak-németországi Oldenburg temetőjében látható.
1
…csak belebonyolódom mindenbe,
mert e senkiföldjén
nem lehetek se boldog, se kegyetlen.
71
Meghalni együtt valakivel – akihez nincs közöm,
végsőkig magamba inni egy velemtünő lény
közömbös arcát. Nyitott, mohó szemem volt.
Látásom oly tisztán hatotta át
a formák testét, hogy olykor, mint a csókban,
már nem tudtam testem határait.
Így eggyé ömölni: vétek, mivel csak oly
erőfeszítéssel lehet, mi létünk
kereteit feszíti. De az emberi
csúfot űzött velem…
…kérünk, e gyáva bút – mondták –
s higgyél! – De akkor meg kell tennem,
ha hiszem. –
S nem értették. És én éltem közöttük,
szóltunk egymással, gyengéden igazitottak olykor,
maguk felé fordítottak, késztettek arcukba néznem.
S én arcomra vettem a Töprengő álarcát,
szomorúság vont hályogot szememre. De láttam:
tűznek kihűlt helyét, szoborban a követ
– arcukban a készülő televényt. S rég nem töprengtem.
…Egy végleges gondolat megszűnik
gondolat lenni. Merő készenlét…
2
…a világ szüntelen kínálkozik,
megannyi hívás – egy széles, kerek kő
mint dajka térde hív maradni, megpihenni.
Egyszer egy lány cipőjét kezembe vettem,
hajlékony s könnyű volt. Néhol egy fa köré
gyűrűalakban padot hevenyésznek, mely keletirányba lejt,
mert odaültek délutáni árnyért.
72
Kikoptatják egy piactér köveit, hogy minden
kőhöz lehajolnál. Annyi mindent
művelnek emberek, amivel
kívánatos hellyé teszik a földet.
Kikalapálják pajzsként az emberi világot,
egy kondás Eumaiosz megőrzi helyed
és elbeszéli a voltat…
…a serény órák szigorúan figyelnek,
homlokuk ráncba vonják a szorgalom napjai.
Nem az én órám a munkáé, szereteté.
Senki javára nem lehettem – így fajult el
erényem e kietlen időben,
ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra,
gyenge kioltani túlzott képzeletem.
Mert a feladatot kell érezni, nem a vágyat.
Voltaképpen a jelenben kell hatni, effélét
mondott ama nagyokos is, és igaza volt.
Én azonban, aki épp elszokóban ittlét
és hatnitudás nyájas szép szokásától,
ezt a bölcsességet, mint unt szerelmes
kérlelését, úgy hallgatom. Mit soroljon érveket,
kinek legfőbb gond megválnia egy túl mereven tartott
főtől, a szürke dülledt szemtől a
nevetségesen pufók arcban, a húsos piramis orrtól,
mindattól, amit oly méltatlannak tartott magához…
…valakinek szörnyű bűn miatt, melybe rossz óra vitte,
kell megválnia életétől,
nem a vesztőhelyet: az iszonyodó bűnteleneket látja,
s embervolta feltolul,
öklendezve, mint az emésztetlen étel,
és legörnyed
és haláláig nem jut el…
73
3
…Életünk nevetséges.
Az akarat egészvoltát
megcsúfolják a részletek. Mint átlag-törpe férfiak
járkálnak a szépséges óriáslány előtt,
gúnyosan feltekintenek reá,
s bókolva lengnek el.
Mennyi előkészület, számbavétel, hozzáfeszülés
eltávolítani utamból magam, mint otromba fatörzset –
a képtelen tájékozódás testemen
szükséghóhérként, e kontár nekikészülődés –
Így nézni végig testemen,
amely ma még elalszik, holnap… iszonyú!
Szégyen!
Ó, miért kell mindent kimondanom?
...............................................
Töredék
Én, aki nem játszhatom a szerelmest
(mindig fokozódni
kész szívdobogás; felragyogni,
bepárásodni kész szem bűntudatlan ravaszság;
csel és tánc, felejtés, lejtés; merő
magátólértetődés), sem a hőst
(ténye fegyvertény; körülménye akarata),
sem a bölcset (emlékezetté
desztillálni szándékot), sem a teremtményt
(hálálkodni, csalódni – és remélni),
sem fonákját: öngyilkost (sértett
szívvel távozni társaságukból), és végül:
sem a nézőt (a senki földjén
74
sanyargó elfajult lényt, fogadatlan
kémet, lopott kéjben parázslót),
sem a misztikust (nemlátó fény;
fel nem szabaduló hő; senki
gondolatává lenni nem lehető valóság)
..........................................
Kizsarolt nevetséges életünket
Kizsarolt
nevetséges életünket
a szégyennel szomszédos életünket
a De profundist tócsányi mélyből
barátság visszájára fordulását
a pimaszul kész szöveget az áruláshoz
a senki földjét hitetlenség és értelem közt
az estéket teli palack és üres palack közt
ha mindezt megrövidíteni nincs mód
ha önkezünk ily menekvésre gyáva
ha a gázszagtól felfordul a gyomrunk
ha a tetszelgő vágy egy antik kádra
ha az elvtelen remény
ravasz kecsegtetés
ismerős test közelsége emléke
tán a mezítelen kiváncsiság
mely az ész makacs
sóvárgása a tény után
megújra korrumpálja a kétségbeesést
ha az esendő idetartozás
alváshoz ébredéshez szívveréshez
ha a hétköznap türelme ismét
enyhíti a tragikus eltökélést
mely ha felnövekedhet nem érti többé
a közemberi érzést
75
mely harag és kimagyarázás összegeződése
meglódulás és megtorpanás elegye
ha el nem jöhet a pillanat
felizzása
melyben elhamvad a holnap jövőhét
ha szemhatárnyi világunk felett
nem vet fehér lángot a tűzitélet
akkor a harc
akkor a tapodtat se
akkor a hátrálás lépésenként
de soha az önámító visszacsúszás
soha az elmosódás
a hallgatás és
a hallgatólagos tudomásulvétel között
tehetetlenség és belenyugvás között
akkor a csendünk
el nem fordult tekintet
akkor jelenlétünk
és döntsék el
mit tehetnek velünk
Történet és elmélkedés
Fölösleges
mozdulatok erőpocsékolás nélkül
igyekszem a megfelelő helyre találni
mint ki rossz ágyon elalvásra készül
Merő
figyelem semmi várakozás
az előkészület vége hajhullás kezdete
közti időzónában
76
Kurta kijelölt
időköz térköz
elmulasztani a szerelmet
abbahagyni a testvériséget
Lefolyt
odaszáradt kátrány a kávéfőző falán
ujjnyi csillanó boron por ül
naptól átfülledt elhagyott szobában Fény
egy lepedő megkövült ráncaiban
Alvó
kéz lecsüngött soká az ágyról
a leszállt nedvtől szinte felfuvódott
kínokat költött ki a koponyából a hő
fémízet rejt a száj
A szellő megüti igézi
A márüres a mégüres
pillanat senkiföldje lesz
aki azt gondolja éppen
ami már éppen nem kimondható
Torkának szegezett
kés az előrehaladott nap Öltözködés az állott levegőben
Nyári koradélután Lépcsőházban már érzékelhető
múlékony fényviszonyok A hegyekbe menni
késő már De kávét inni akárhol lehet
s utána sört a párás hideg korsót két tenyérbe fogva
Narancs falakon már az este készül
mire kiér a folyópartra
lelkesen izzadó lányhónaljak önfeledten duzzadó
nadrágok lépcsőire Halszag
fölött hirtelen lámpasor
77
Merő fenntartás Semmi
Kőből derengés Lenni
az ami nem
Távol fehéren villannak a hegygerinc csigolyái
Nem ez nem az az est
a folyam olajos izmaival
uszályok világos ablakaival
nem az az est
plexiüveg lengőajtóival
ez az est
hol sörét emeli a lyuggatott bádoglemezről
söntéseivel rosszfogú kurváival
nem az egyszer sem az
bor melletti baráti sakkpartival
a sorsát ismétlő királygyaloggal
az ismétlődő beszélgetések túl sok éve
ismerőseinek úntig megismerése
barátnők feleségek új ruhái
kedvességük vagy érdektelenségük várható valószinüsége
untság és ismerősség mily finom
mily marasztaló mily elkedvetlenítő keveréke
lassan harminc felé e twentyagerek
kik unják az éjszakát és nem mennek nyaralni
ápolják a kényszeredett szövetségeket és szerelmeket
Hegynyi
mitológiával a hátuk mögött dolgozhatnak serényen
tudják a különbséget a munka és a cselekvés között
Terméketlen
tükörmás ablakon túl sehol
fürkészett arcunk amelyen áttetszett az éjszaka
marad velünk
éjszaka-foszlányok tükörarc velem velünk
78
A márüres a mégüres
pillanat senkiföldje lesz
aki azt gondolja éppen
ami már éppen nem kimondható
Puszta következmény
Felébredni két emelet között
Alant az utcazaj hálóul kifeszítve
alant a tülkölés a tülekedés a tűrés
hamar és következetlen megbocsájtása
mindannak ami megbocsáthatatlan
Alant már egy poroló egy vászontetejű kocsi
Talán egy ág nyúlik ki Fonák menekülés a menekülőnek
Börleszk
nem halál
Utánozza a történést
így fáraszt az idő
Aranyörvények a szélben
Tavasz híg bocsánatát
esdekeltem s tettenértél
Nem Nem közömbösíthető az a hajnali szürke óra
az utolsó találkozás a garázsszerű téglabarakban
a toló vasajtók a zsúfoltság amely zavarba hozott
nevetségessé tett minket Tízezer hátralevő mozdulatomban
bujkál az a kézmozdulat amellyel végül is nem
Elkotródtam kisomfordáltam némán
az egyenruhások közül
Szüntelen összefüggés
az ő végleges arca
a mi kétértelmű arcunk
a gyalázat és a tisztesség között
és mégis csak utánozza
mégis csupán fáraszt
módszeresen mint a sínhajlítógép
79
Megőrölt
kő töretlen kőre visszaszáll
A megtörtént de ki nem mondott porként szitál
a mosolygás az aljasság s a bávaság között mutál
A szó talán de inkább biztosan nem
A könny nedvesség mint a nyál
Szemünk okosan csillog de ez minden
Megőrölt kő töretlen kőre visszaszáll
A hídfő
oroszlánjai biztos nem lesznek itt örökké
s ez oly tudás olyan garancia
minél többet remélni már mohóság
Dagad
halálosan mint elkötött láb
az utolsó az utolsó utáni
beszélhetetlen beszéd
A felismerés fokozatai

„…in dieser Zeitlichkeit wird nie der heisse Durst gestillet.”

„Es sind viele antirevolutionäre Bücher für die Revolution geschrieben worden, Burke hat aber ein revolutionäres Buch gegen die Revolution geschrieben.”

(Novalis)

1
Nincsenek szokásaink. Se formák.
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak.
Senki arcára formált lények,
élünk, s kísérletezünk arccal,
80
egy világban, mely időtlen időkig
képes tengődni az ideiglenességben.
Másra se képes. De homlokzatot, azt igen,
a legnemtelenebb anyagokból
a felvonulási barakokra.
És téglarakásokat bevakolni. Azt igen.
Elménk csírázik,
mint ehetetlen burgonyák egy pince
nehéz porában.
2
Nincsenek szokásaink. Se formák.
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak.
Majdani hazátlan kóborló nosztalgiáknak
hevenyészett életünk hivogató házzal nem int.
Nem lesz, nincs könyvtárak, lakások
élethosszú, szerves növekedése.
Sem az elmúlás régi nemessége:
használatban-kopás, elvékonyodni
egyenletesen. Érintkezésünk
nem termel patinát, amely alatt
ép és tömör maradnánk.
3
Siratni: semmit. Novalis, Burke én nem vagyok.
Bár lenyűgöz, bevallom, a metsző eszű rosszhiszeműség,
mellyel koruk figyelték.
És ezer okunk van szeretni őket, mert okunk van
a rokonérzésre mind az epés moralisták iránt,
a belátásból eredt elfogultság, tragikus egyoldalúság iránt.
81
4
Amiben tévedtek: mégsem lehet forradalmi
könyvet írni a forradalom ellen.
Node mit tudunk mi (azon túl,
hogy így vagy úgy megmentjük lelkeinket;
okosan előrelátunk, vagy kikezdjük az okos előrelátásokat;
látunk még egy parányi lehetőséget,
vagy éppenséggel egy körömfeketényi lehetőséget sem látunk;
úgy ítéljük, hogy a jelen körülmények között nem lehet élni,
vagy hajlunk arra, hogy mégiscsak lehet élni),
mit tudunk mi (azon túl, hogy képzeljük legalább,
és nem vagyunk hajlandók nem képzelni,
azt, amiről lépten-nyomon kérdezik a jobbak is:
„Ti tényleg azt képzelitek…?”) –
Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ
nem a tudásban végződik?
Mit tud az, akiben az utolsó
kérdés burjánzik, a már nem kérdés
– amire felelet nincs, csak megoldás?
5
E korban
nem enyhülhet meg szomjuságod.
Őrzöd: utcák szagát, a délutánok
jellegét egykori lakásaidban.
Ott ház volt legutóbb, most
eső áztatja szekrények helyét
– helyi vonatkozások. Ilyen és egyéb
82
ezer akad. Vedd hozzá még a nők
tekintetét, a néhány arcot, melyhez közelebb
hajoltál a szokottnál. Emlékezz vissza bőrük tónusára.
Egy-két zajos esemény
tanúja voltál, jelen voltál. Tedd el az újságokat.
Mindez töredék. Évekig tartott,
amíg kiláboltál a hazugságból.
Sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad.
De végül számonkérted, visszakérted.
Mint levélköteget megutált szeretődtől.
Tiéd – eldobhatod. Megtanultál
elfogulatlan élni. Eredj, járj.
Ülj le, ha elfáradtál. Olvashatsz hírlapot,
ihatsz sört, ehetsz húst és salátát. Még
tiéd lehet – ami lehet. Indulhatsz. Kész vagy.
Hatvannyolc tele
Ennyi mitológiával a háta mögött,
csalhatósága tudatában
az ember otthon ül s röhög
ostoba, régi könyveken,
könyvtára különc kincseit
veszi elő, mint féltve őrzött,
magányos estékre eltett,
erős italt, s aprókat kortyol,
mígnem fejébe száll, s vidám lesz.
Utcára vásárolni megy csak,
ha barátja jön, nem csevegnek,
szótlan sakkoznak éjszakáig.
83
Közben dolgozik is, sietség
nélküli laza szorgalommal.
Valamit ír. Pihenésképpen
rántottát készít. A kávét
az ablak elé ülve issza,
fölrakja lábát a fűtőtestre,
rágyújt, aztán kinéz – s örül,
ha kívül vastag köd gomolyog
ablakáig sűrűn, fehéren.
Metaforák helyzetünkre
Bizonytalan
minden.
Hol vagyok attól az
ifjútól, aki hittem a
világot – kesztyűként! – kezemre húzni.
Ujjaimat mozgatva könnyedén
érezni: igen, illik, rámszabott.
E kesztyű – harci kesztyű,
tenyéroldalt finom sodronyszövésű,
a perceken csillog vasalt fonákja
– vagy léha, másféle kesztyű,
selymes, kikészített bőr,
minek párját a kesztyűs jobba gyűrve
használatlan hordják, hanyag diszül.
Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok
a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt –
mit a remény! – bármi véghezvitel
beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok?
84
Munka: igen – fáradságán lemérve
mindenesetre az. A szellem befogva
– malomba szél – és őröl.
Hol vagyok?
Műhelyemben, egynehányadmagammal.
Minden bizonytalan. De ez nem.
Valami kijön a hihetetlen türelmű
újraőrlésből. Talán egyetemes
lisztté emésztjük az alakra, súlyra
még oly egyenetlen gondolatokat.
Hogy ehető lesz-e?
De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat –
szövők vagyunk, és újraszőjük a
világ gubancos szőttjét. Persze az
árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán
viselhető ruhává testesül.
Mindenesetre múlatjuk magunk,
ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel
lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni.
Olykor felhagyunk
minden foglalatosságunkkal hirtelen:
megbolydulunk szertelen izgalom áramától
átjárva, olykor felfakad unalom s csömör,
s ez elkedvetlenít egymástól minket.
Olykor felhagyunk –
és ilyenkor
az izgalom, éppenúgy a közöny
mélyén csillan tompán a félelem:
nem mindenkorra-e?
Nem verődik el
valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el,
ahol már semmi nincs?
85
És visszakullog mind, mivelhogy fél:
hisz odaki hang nem hallatszik el,
s érvényüket vesztik a szavak ott,
ahol már semmi nincs.
Folytatják szégyenülten
a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák
az erődben (megszakadt minden összeköttetés),
katonák, akik nem tudják, katonák-e még.
Végzik köteles teendőik tovább.
És mindenikben néma korholás,
mind a másikát vádolja, amiért azon
egy pillanattal előbb ütköztek ki
a pánik jelei.
Az odakinn, ahol már semmi nincs,
az üres hívás elzsibbad fülemben
lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor:
mennyi időnk lehet, mennyi időnk,
halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még,
míg semmivé likacsosít az
önutálat
– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?
86
Megvilágosul
Kín városa, te,
helyrehozhatatlan, roppant nehézkedés!
te megtervezett boldogtalanság,
beléd ölt
életünket, ha fölszíthatnánk is
még egyszer –
Nem a remény megalvadt
vére minden köved?
– Örök vagy!
– kiáltottam ezerszer, suttogtam rémülten:
Örök vagy.
Most mi történt velem? Aki már a halálra is
csak bólintani tudtam. S hogy mindent elvesznek
kezem ügyéből.
Miféle
boldog rettegés
szorítja szívem, szűkölő öröm?
Nézd!
Megvilágosul! Derű remeg át
életemen, a megsemmisülőn:
tektónikus mosoly
kőzeteken a földrengés előtt.
87
Horgodra tűztél, Uram.
Huszonhat éve
kunkorodok, tekergek
csábosan, mégsem
feszült ki a zsinór.
Nyilvánvaló,
hogy a folyódban nincs hal.
Ha mégis remélsz,
válassz más kukacot.
Szép volt
kiválasztottnak lenni.
De most már szeretnék
szárítkozni, mászkálni a napon.
88
Körülírt zuhanás
(1974)
89 90
Emlékmű
Viturbius Acer fennmaradt verse
Velem, veled: mi lesz?
Nem kérdezni, nem beszélni.
Igyuk meg a sört
a favedrekben satnyán évelő
tuják alatt.
Hajtsd fel a korsót, ó Leuconoe,
tompán az apadt sörhabba ne bámulj.
Scire nefas –
lám a földalatti keszonja fölött
újra dohognak a szürke betonkeverők
– visszaidézik azt az időt –
Mire szőke hajadba vegyül
szürkével a piszkos öregség,
kicserélődnek az utcák.
Korszerű keretbe kerül az unt, utált kép.
Tavaszra felépül az új hadiút,
zörgő harciszekér hangján már közelít január
(mihamar dér fenyitéke a fákon)
a kussoló provinciák felé.
91
A levegőégbe süti farkát
mind, aki a jövőt akarta…
Húzódjunk be a ponyva alá,
s még egy sört!
Mert már zúg az eső.
Táj vájdlingban
Mint zsíros vízből egy ezüstkanál,
tompán csillog a nap.
A hűlő homály
színén felhő, zsiradékdarab
honol. Szigetnél mozdulatlanabb.
Alkonyat
Házak merednek, ki nem vert fogak
a levendulaszínű szájüregben.
A világegyetem-arc hova néz? Ütés, köpés
elférne rajt… De honnan?
Alkonyat
Tapló
Keményedek folyvást
Szótlan a szótlan
Szürke bükk törzsén
Szurdokok ködtavában –
92
Újabb verseiről
Még bugyborékol.
A járókelőszerű, ki majd hírt ád,
lepöccenti az egyencigarettát.
Mit szeretek?
Kesernyés fűszörpöm:
a tegnapi teát,
a szikkadt kenyeret,
az aljukig száradt
kanáltörő lekvárok
muzeális mézét.
Emlékmű
a hideg füst lágy horpadt gyűrüi
Marad
Marad maradni otthon
az egy-két személyes
katakomba lakások;
a lefeketedett gondolatok
fel-alá járkálása
alsó kapcsolatukra
várva az
elszigetelt agyban.
93
Hírösszefoglaló
Mint lépcsőzugban a pormacska:
gyűlik puhán a korszak mocska.
V. Sz.-hoz
Hozott a hídon át
a busz, és belenéztem
az alagútba. Az
árnyékkal bélelt cső
végén, vesztegzár alatt
gépkocsik vesztegeltek
egy elérhetetlenül messzi
homokszínű napsávban.
Rég nem
nézelődünk már együtt
alkalmakat keresve
alkalmi költészetünk
gyarapítani kínok alkalmából.
Lírai tolvajkulcsokat reszelni
szemmértékre
a szűk baráti körnek.
Egyedül őgyelgek
– foglya egy állapotnak,
amit magánynak túlzás,
függetlenségnek öncsalás nevezni –
a szikkadt látványok közt.
Kitérek a rakpartra némi árnyért.
Üvegolvasztó hőben
valahol továbbdöcög
a busz, melyről leszálltam.
94
Fülledt gesztenyesátor. De fenn a még lágy
tüskéjű csecsemő-csillagok
az ősz jöttét jelentik
már. A víz pállott pala.
De legalább egy hajó tördeli,
mely elmegy innen.
Látvány, vélemény: nincs
kivel megosztanom.
Szappanízű gyümölcseit
megérlelte bennem ez a nyár.
Rossz év köszönt ránk, tudtam,
már szilveszter reggel.
Csúszkáltunk az alattomos havon,
lehúzott vasredőnyök városában,
valami korhelykosztért.
Végül egy műtőcsempés önkiszolgálóban
ittunk jódsárga sört.
És mire kiléptünk, az utca
szemfájdító fehéret öltött.
Gyenge agyunk csődöt mond.
Jégbe zárt hajón a matrózok
köztudottan egymást eszik.
– Mint egy modern kötözködés-drámában:
évődés szóváltássá,
a csipkelődés sértéssé fajul.
Mígnem a háttér
szétroppantja a szituáció gerincét.
95
T. D.-höz
az élet ez az élet ez az álom?
kesztyűként kifordítva ugyanaz
a nyelv A jobb a balra nem hajaz
De szótlanul is elleszünk már hisz annyi
megtébolyult téblábol a fonákon
Tükörmélybe ilyen soká zuhanni?
96
Ave atque vale
Ave atque vale
Én szeretnék kifordulni gyomormód,
mert harmincadik évem elközelgett,
és még mindig csak nyögök, forgolódok,
mint beinjekciózott halálraítélt,
mint zárkájukban a hülyére vertek.
– Az ideges hús baklövései,
erőlködött, huzavona szerelmek:
az elmúlásba ezt viszem magammal,
ha – pattanás, rohadt vér, meggyülemlett –
kifakadok majd: sárga gyűlölet,
s jelenlétem felisszák, mint a vatta:
tények. S kerülök én is a kosárba.
De ti megéritek – ne féljetek –
gyönyöreit a minden-egyre-megynek,
hogy űzitek, menekülitek egymást,
mint a Vidámparkban a dodgemek –
Marionett
kívül minden köteléken
himbálódom mintha kötélen
talpam alatt a levegő
97
Már csak
már csak a zápor mocskos kopogása
már csak lucskos cipők nehéz kabátok
már csak gőzben zsivajló talponállók
már csak fűrészporos kő tapodása
már csak a celofán alatt dohos pogácsa
már csak a pezsegő híg ködbe mállott
utcalámpák az aprópénzből váltott
utolsó blokk a rendőr jótanácsa
már csak a kihalt villamosmegállók
már csak a szél szabálytalan futása
a sokközű városon át hiába
már csak a félbehagyott ásatások
már csak az éj gazos kutatóárka
már csak a didergések ásitások
A sertés énekeiből
1
Dohogva, mint a gép, zabálok.
Reggel van, dél van, este van.
Emésztek bambán, komoran,
langy lében lankadok nyakig.
Tócsám vizében napszilánkok
rozsdásodnak alkonyatig.
98
2
Csak vakargassátok nyakam.
Én nem leszek kolbász, se hurka.
– Saját belembe töltsenek?
Minden sertés átkozza meg
atyját, ki e világra kúrta.
(Reggel van, dél van, este van.
Már nem hagyom el mocskos ólam,
belé hízok jó szorosan,
csak bőrömmel rohad le rólam.)
Üzenet
(Emlékszel Vercors könyvéből a német tisztre,
aki nyájassággal és Hölderlinnel
akarta meghódítani Franciaországot
– s aztán rájött: hiába beszél?)
Egyszer a magány és a hatalom
csukaszürkéjében megtérek hozzád,
és tudni fogod – hiába etetsz-itatsz,
a vidám háziasszonyi ledérkedéssel
csak időt ölsz, kamrád végül kifogy –
miattad nem roppantja be az ostromgyűrű
a városkát: téged kimél nekem,
hát előbb-utóbb beóvakodsz hozzám,
batisztnadrágodból rettegve bújsz ki,
és úgy gyűrögeted, mint süldőlány a zsebkendőjét
az első nyilvános zongoravizsgán,
s átnedvesedsz, mint aki bepisilt,
a miniatűr kis férjedet féltve.
99
És én, mivel tudom, hogy nem szeretsz,
dehogy siettetem majd, hogy kitárulj,
becézlek unalomból s gyűlöletből,
mint macska űzködi az egeret,
hogy aléljon, és húsa édesedjen.
Tócsák
tornyot felhőt falombot
villogtattatok
kortalan koromban
csupa tükör és zápor
......................................
mint gépírónők agyában a szó
felcsapó
cseppek csápok
törékeny folyadék
porrá-gömbök
le-fel le-fel le-fel
Nagy esők idején
virágfonnyasztó hőség után
hideg esők csorognak
döng a bádog
vonatok füstje ázik
strandok olajos vize hezitáló
öngyilkosok bevégzik
100
vezeték leszakad
buszok elakadnak
a csatorna megárad
„Quo vadis?”
Azt a részt a Sienkiewicz
rossz regényéből még most is szeretem,
amikor Petronius pár percre megszakítja
a Halál nyíltszíni remeklését;
azt a nemes
időhúzást, amellyel egy korszak
visszanéz; nézegeti magát.
Mint aki a hülő vízben hever,
s a kád dugóját még nem húzza ki.
Egy őszi levélre
Zörögve, veckelődve
honnan hová törekszel –
mintha egy üvegpatkány
vonná vemhes, törékeny
hasát az úton át, te,
kallódó levélasszony?
Mint levetett
Mint levetett cipő szaga,
bepácol az éjszaka.
Viszketőn belepnek a vétkek
– alvó arcát a zsírréteg.
Bűneid körülvesznek,
hirtelen öreggé tesznek.
101
Nem tetszenél most a kedvesnek,
kinek szeme, öle nedves lett,
ha rád nézett – úgy szeretett.
Nem tetszenél Istennek,
ki előtt meg kell jelenned
egyszer (mint lehúzott vécé,
zúg majd a Dies irae),
tisztán, mint egy kitörölt segg.
Falstaff búcsúja
Magad okold,
káprázatok gubanca, női szív, ha olykor-olykor
a szerelem aranyfésűje tép is!
Én a kátrány- és lópisaízű habok közt
elnyertem a kisded-szentséget újból
– kívül-belül. Hogy selymeim puffadoztak,
mint a beáztatott öregbab héja,
s mint vesztő kockajátékos kezéből perdült
kockának, olyan sürgős, sokszori
útja volt ádámcsutkámnak –
Nevessük ki magunkat!
Mint hab a piszkát.
Megbocsátok én is neked,
hideg gyomromból felböffent világ.
102
Szükségmegoldás
Hozzád, ki olvasod
Ülj és figyelj.
Reggel, kora délelőtt, délben,
kora délután, estefelé, este,
éjfélig, éjfél után, hajnalig.
Ülj és figyelj.
Figyelj, mintha csak ülnél.
Ülj, mintha csak figyelnél.
Mert kell, aki ül és figyel.
Kell valaki
az üléshez és figyeléshez
reggel, kora délelőtt, délben,
kora délután, estefelé, este,
éjfélig, éjfél után, hajnalig.
Ülj, figyelj.
Mintha ülnél és figyelnél.
Azok helyett is,
azokért is,
kik téged figyelnek,
és téged ülnek.
103
Öt tétel
A
falak
nyílások
tér átabotája
meg lépteké
téblábolás kallódás
nekrotizált otthonokban
raktárlakások mélyén
hangárlakások szűk
csövébe tolva
B
kimegyek a szobából
helyemre ül a füst
ellepik hanghullámok
szék öbléből
illan el testem hője
falon át eltévedt
beszédrészek nyomomban
a döglött oroszlán
melléből méz szivárog
oszló világból
édes emberi
hang hullaméze
aranylik
C
míg homokdombokat pocsékol a hideg szél
míg boldogtalanul cirógat a tekintet
egy nehéz vaskordét egy szálkás lécet
104
míg megsemmisíti iratait körültekintően a kém
míg kezdetét veszi a hold rémuralma
az irtásokon és a folyópart néptelen szakaszain
míg virradat jő s a világosság kiül a falakra
mint félreérthetetlenül elutasító arckifejezés
D
órákig vártalak ariadne
e hovátlan világon közelebbről
a megbeszélt helyen
hiszen ígérted
kivezetsz esetleg
a fényre
E
a világ ami éppen
a fújdogáló szélben
Levegő I
Rizsszem fátyolos derengése –
Káprázat
hideg bársonya! Vagy mi?
A nagy, kései körték
üveghusa ilyen –
csillogó kása.
Levegő.
Tömbnyi áttetszés!
105
Levegő II
Levegővé
kellene lennie
mindennek.
Legalább a szem elolvadhatna benne!
(Ó, ha
mindenestől válhatnék
hűvösségévé,
hószagává…)
Lépcső
Ki találta fel a
körülírt zuhanást
– a lépcsőt,
mely a magasságot megszelidíti,
fölolvasztva fokokká
a dermedt függőlegest,
s a megoldás furfangját:
a kerülő út szerény
cselét megmutatta
a pillantása után
hasztalan ugráló
szárnyatlan embernek?
Egy versküldemény mellé
Ha verseim kelyhek (miért ne épp?):
parányi repedést – anyaghiba – mindeniken találsz.
Lelked tehát ne töltsd beléjük. A lélek
ragadós nyomot hágy a terítőn.
De levélnehezéknek megteszik. S öblükben tarthatsz
hegedűgyantát, tértivevényt, tejfogat.
106
Xenia
Fény, víz, kenyérbél, só, kapor, mustármag
gyöngéden megérlelte uborkánkat,
az elemeket mind magába szűrte
– természet s mesterség közös gyümölcse.
Kedvelem…
Kedvelem a szemérmes technikát:
hosszú lajstrom utolsó tagjaként
megemlíteni kedvesünket, szinte
mellékesen („… és hű, mint Annabelle.”)
– Mégis:
megcsendítve nevét.
Hogy az ő tekintetét érezd
magadon, olvasó, becsukva könyvem,
s így szólj: Hosszú az út, s megérkezni,
valóban, csak egy fáradt mosoly. Valóban:
az Egyetlenről szólva
„Például…” – így kell indítani beszédünk.
S mindegy, min mentünk át. Sok
sár távozik, mielőtt olaj fakad vagy forrás.
Sci-fi szerelem
Úgyis annyi a dolgunk.
A szerelem végül is újplatonikus
vívmány: azon gondolkodom, mi lenne, ha
megpróbálnánk ilyen irányba
tapogatózni, felhasználva meta-
pszichikai és parafizikai
ismereteinket. Például megbeszélnénk,
107
hogy te pontban fél egykor odaképzelsz
engem a Mechwart térre, én pedig
ugyanoda képzellek téged, illetve
egy kicsit arrébb – szükségképpen,
de ugyanarra a padra.
Két ideális tárgy sütkérezik
a Mechwart téren! De vajon melyiken?
Az ideális Mechwart téren?
Agyam, mint tompa zsilett, csak kaparja
a kiserkedő inkonzisztenciákat.
Már az is kérdés, elképzelhetőek
vagyunk-e te meg én. Vagy csak két
olyan képzelhető el?
– De ha csevegünk, vagy ölelkezünk:
te akkor is csak
funkcionális diszpozícióm
körvonala vagy – vagyis egy határ,
melynek te mindig mögötte maradsz
mint e határ módosulásainak
feltételezett oka, én hasonlóképpen
– és a Mechwart térrel is ez a helyzet!
Lévén a nyelv félrevezető:
„Odaképzeljük egymást a Mechwart térre.” A locativus
reális térbeli ténykedésre utal,
míg a fiktív jelleg
kizárólag ránk vonatkozni látszik.
De alkalmazzuk csak a komplementer
megfogalmazást: „Kölcsönösen egymás köré
képzeljük a Mechwart teret”
– s rögtön kiderül a viszonylagosság.
Ha tehát két ideális tárgy sütkérezik,
úgy ez egy ideális Mechwart téren
történik – bár pusztán formális meggondolásból,
mert nem lehet azt mondani, hogy ez valamiben
különbözik empirikus egzisztenciák
találkozásától a valóságos Mechwart téren.
108
Ha csak abban nem (s ezt szándékosan a végére hagytam,
mert ez a meglepetés), hogy az ideális
fél egy nem múlik el. – Az meg nyilvánvaló,
hogy két ideális szerető nem
találkozhat a reális időben
egy ideális köztéren.
Az ilyen szerelem logikailag örökkévaló.
Oly ritka
Oly ritka az a szép,
ki képes összezilálni alakját,
majd visszanyerni,
mint víztükör, újból.
Ki ilyet talál: boldog.
A legtöbbje
megállít inkább: „Ez
a kellő távol. Innen
nézz!” És túlvégleges
testükre vággyal hajolni:
a látás
tompaságára vall.
A fájdalmas szerető énekeiből
Unlak, kedvesem, unlak!
S ezt szeretném most közölni veled
ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül.
Eltölt az erő és a bizonyosság érzése,
hogy valóban közölném
is veled – ha itt volnál!
A figyelmező csendben,
e szép magányos éji órán –
109
Legkedvesebb órája ez a szívnek,
a megenyhülő sötétségé. – Nevezhetnők
takarékos világosságnak,
mivel eléggé látszik minden.
Hallgatom az alvó mindenség apró korgásait,
és cigarettám fényénél derengeni látom,
mint végződik, a csukló közvetítésével,
a karom szépformájú kezemben.
Vagy a karórámban gyönyörködöm,
ebben a férfias és célszerű ékszerben.
Így unlak révedezőn, mindennap, ilyen tájt,
lopott órácskán, csendbe, magamnak.
Hogyan is mondanám a szemedbe, hogy unlak? És mikor?
Talán amikor mozgok ütemre, magamtól, mint a varrógép,
amit te hajtasz, fehér és pihés lábaiddal? Hiába,
a Mária-kultusz, mely
a formák hosszú láncolatán át –
Így magamnak, nem mindig fejezem be a mondatokat,
a lélek e meghitt kis ünnepein. Nem mondom meg.
Persze, hogy nem mondom meg –
Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve
égeted a kávéhoz mellékelt cukrok papírját
el a hamutartóban. Minden egyeset elégeted,
még szét is hajtod előtte, hogy jó soká égjen,
és nézed. Tíz éve. Háromezer-hatszázötven nap,
mert minden délután együtt kávéztunk –
110
Az ilyen fontos beszélgetések
Az ilyen fontos beszélgetések
alkalmából mindig
vagy behoztál egy üveg pálinkát,
vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát,
de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt.
Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be.
(Amitől kissé el is ment a kedvem,
mert a választások előtti szesztilalmat
idézte az eszembe,
a szombat déli tizenkét órától
imaházzá lényegült vendéglők
elsorvadó forgalmát,
a nagymálnát tartalmazó korsókat.)
Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát,
csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy,
hogy nem hoztál be.
Nem tudom pontosan
rekonstruálni. Bementünk
a nagy szobába. A kerek asztalon volt
– mint mindig – egy váza virág. Ezt áttettük
a zongora tetejére,
mert ha az ember leül egy váza virág
két oldalára egy kerek asztal mellé:
folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk.
Mármost ezután szoktad mondani, hogy
„Vegyél ki poharakat”, vagy csak
mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba,
majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza.
De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és
kimentél-e – ez az, amire nem tudok visszaemlékezni
öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen.
Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör-
falazzunk – itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük
111
tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt
tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad,
hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve
kizárólag arra, hogy valamit kellene innom.
És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni –
Nem tudom! – Nyugodtan behozhattad volna különben
– két deci két embernek…
Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni.
Novella
Szép rendet csináltatok. Túl szépet is.
Kerestem – a fene tudja miért – valami nyomot,
a nyomaitokat. Talán másért se
jöttem ilyen késő ősszel ide. Nem tudom,
de egy üveget ha nem dobtok ki,
vagy elölhagyott pohár (amire
ráképzelhetném a tenyér melegét),
üres szivaros doboz,
írtál rá valamit emlékeztetőül… Ilyesmi.
Akkor könnyebb volna.
Csak ülök csüggedten
a háromlábú vadászszéken, még ki se csomagoltam,
a meleg fadobozban. Takaros üresség.
Ez rá emlékeztet. Még a pokrócot is
lesimította kifelé menet.
Lakatlan levegő.
– Kezdek költői lenni! De valóban –
nem volt ebben egy csepp gúny?
Berendezte – mindent a meglevőből – ezt az
ártatlan interieurt. Ripsz-ropsz,
ahogyan ruhát varr magának.
112
Ő kérte el a kulcsokat. Meg is mondta
(kéretlenül és feleslegesen): mire
kell a bódé. Kéjlesőt gyanít bennem?
Ezért csinálta ezt a nagytakarítást?
„Itt aztán körülnézhetsz, hiába szimatolsz!”
Persze, ilyen volt mindig.
Mint ez a szoba. Mire felhúzta
a cipzárat a gerince mentén, hátra-
dobta haját – senki
meg nem mondta volna –
Még találkoztunk egyszer.
Akkor ketten jöttetek. Rajtad
látszott, zavarban vagy. Hoztál
valami drága italt – nyilván bűntudatból.
Legalább. De ő? Semmi! Vidám és közvetlen,
mint mindig, mintha „mi sem történt volna”.
– És ennélfogva: tényleg. Pedig jól adtam
Sarastrót (vagy Markét?), szóval egy ilyen
bölcs operai öregurat, aki aztán
leveszi vendéghaját, dupla bélszínt
rendel, és arca még evés közben is merő
buta ressentiment, elhízott rosszkedvűség.
Észre sem vette. Hiába vártam
egy elismerő tekintetet, hogy „akárki”
azért nem viselkedne így egy „ilyen” helyzetben.
Odaült a fotelom karfájára,
átkarolt – és arcomhoz ért a melle.
Aztán megtiltottam magamnak,
hogy gondoljak rátok. Illemből.
Bár egyszer (a kezdet kezdetén még)
majdnem elmondtam egyet-mást neked
róla. Egyszerűen úgy gondoltam,
113
senki nem tudhat úgy bánni vele, mint én.
Néztél is volna! De hát mit ki
nem talál az ember, hogy az ablakon
beügyeskedjen, ha kirúgták az ajtón.
Később… valahogy elrendeződött
bennem… Csak visszaszoktam a versolvasásra.
Kinek most nincs lakása, sose vesz,
ki most maga van, már marad
Eladom a bódét. Sohasem
szerettem nyaralni. Miatta vettem csak.
Nem mondom, hogy „hozzám nőtt”,
de kétségtelenül: megszoktam. Ezért.
Egyébként: valamit
mégis találtam. Nyolckor a híreket
meg akartam hallgatni, akkor.
A rádió a helyén volt, a fiókban,
de kimerült a telep.
Elrendezett mindent,
ez elkerülte a figyelmét.
Egy kimerült telep. Nem sok.
De mint jelképes üzenet (ha így fogom fel)
tőle: valami segélykérés – lehet az!
Vagy egyszerűen ennyi: „Fáradt vagyok”?
Ha reményre nem is
jogosít, némi táp a kárörömnek.
Alig szól már.
Ahogy fülemhez közelítem,
kis vézna zengés motoszkál, halkul benne.
114
Néhány nappal korábban
„Nem bírom!” – hajtogatta. „Nem bírom!”
néhány nappal korábban eszelősen;
feje folyvást a fürdőkádhoz koccant,
ahogy féligöltözötten térdelt
a kövön, a kád peremébe kapaszkodva,
leszegett fejjel: „Nem bírom!
Nem bírom!” Nagyon untam.
Mit tud az ember ilyenkor csinálni.
Álltam hülyén és illedelmesen
– nem lehet, amikor valaki sír, kimenni.
Hogy addig is elfoglaltságot találjak:
nézegettem a testét (ahogy ott
térdelt félpőrén, és a kád megkondult,
valahányszor homloka hozzákocódott).
Súlypontot váltottam: a lábam elzsibbadt.
Még mindig a „Nem bírom! Nem bírom!”
metronóm-pontos hisztériája.
Már egész libabőrös volt
– egyszál kombinéban a hideg kövön.
De hát tiszteletben kellett tartanom,
hogy ilyen állapotban ez mindegy az
embernek: nem terítettem
hátára fürdőköpenyt.
Elapadtak a könnyek. Csak zihált.
Ahogy víztelenített csapból levegő jön.
(Végül mégis kimentem. Aztán el.
Le a lépcsőn, ki a kapun.
Csinál az ember hülyeségeket.
– Jelen van, mit se használ; nem is tudják, hogy ott van.
Aztán cipelheti. Legalábbis: a kelleténél
gyakrabban jut eszébe.)
115
Szükségmegoldás
– Fél hat. Még jó negyedóra.
Pedig soká elvacakolt vele,
míg a foglalat fölé a két drótot bekötötte,
körültekerte egyiket a bal bokáján,
a másikat meg nedves leukoplaszttal
a jobb halántékára rögzítette.
Mondtam neki: meg tudom mosni a hátam magam,
s a jobb kezemen is levágom a körmöt,
de ő nem akar válni… Mit csináljak?
– Jöhetne már.
Ténfergett (a drót követte
mindenüvé), már csak porszívószerű kísértet.
Még az eszébe jutott és felírta
nagy betűkkel: ÉRINTÉSEM ÉLETVESZÉLYES!
Nehogy… A felesége elképesztően
járatlan volt ilyesmiben.
A hagyma szól
Én akkor is csak csupa héj vagyok,
ha keresztbe szelsz, kockára metélsz.
Miszlikbe apríts! – akkor is a semmit
vágod, mit nem zárok magamba, mivel mit sem
zárok magamba. Lévén csupa héj.
Héj héja, sőt a héj héjának héja,
sőt… – Csupán hely híján nem folytatom.
Meg nem akarok fennhéjázni. Úgysem
lehet rád hatni. Hallom a tojások
roppanását… A tojás éjjelébe behatol
a szentségtelen villanyfény. Hát csíra-
loccsantó kezed nem remeg
villával szétpüfölni a Magot?
116
– Némulj, te, szám! A zsír már sziszereg.
Bakó, tedd dolgodat: vess a zsírba,
Jelképzabáló! – hadd üvegesedem,
ízlés szerint.
Tojás, fiam, ne félj,
kimúlni a korszakból, hol az ember
nem érti már a Természet szavát,
hol a Patak és Liget néma már,
s a legtisztátlanabb Négylábú olvadt
hájára vettetnek a végső dolgok,
a magunkfajták –
Jobb nékünk – mintsem ostromolni elzárt
füleket – szónk rekesztve egyesülni
a rántotta nagy mártiriumában.
Beckett-szinopszis
Bágyadt megvilágításban
(mintha a lámpáknak hőemelkedése
volna), becsülhetetlen magasban
elhelyezett fényforrásokból (a látótérbe
lógó huzalokon
csak villanykörtecsutkák
hidegszenek)
érkező fényben:
SZEMÉT.
Állagát illetően:
zsinegorsók,
zsineg,
hullámpapír, csomagolópapír, béléspapír,
zsák,
dobozhullák.
117
Bejön: két EGYFORMA,
Megvárják, amíg a várakozás elviselhetetlenné
válik;
aztán az egyik EGYFORMA kimegy.
A színpadon egy EGYFORMA marad.Vidéki vagy (pl. járvány miatt) színészekben szűkölködő társulatoknál a jelenetet játszhatja egy önmagával azonos színész.
A megváltás hátulütői
Isten éjjel ágyam szélére ül,
a szakállszőröket egyenként kicsavarozza
államból és (mindig három ångstrőmmel)
hosszabbakat csavar be a helyükre.
A használtakat egy Nivea-krémes dobozba rakja,
aztán szublimál.
Ez hetek óta így megy. Minden éjjel
settenkedik az államon.
Felébredek, hogy szúr. Káromkodni
készülök, de szavam elébe vág:
Ez a végleges méret.
– Jól beszorítom.
Szakállam mint megdühödött kefe
sikálja a fekete levegőt:
Szórakozunk?
Mi lett volna, ezzel a fáradsággal,
mindjárt ezt belerakni? Nem riaszt fel folyton,
s maga se végeskedik ennyiszer ebben a
lukban, ahol még én is alig férek.
118
Mond valamit – mormogta szórakozottan,
s a szőröket
visszaszórta a Niveás dobozba. –
Ha akarja: leszerelem az egészet. Én megértem.
De hát – ne legyenek illúziói:
a fogakat is,
meg a fákat
minden éjjel, ugyanígy…
Töprengéseimből
Az rossz volna, ha volnának legyek,
annak sem örülnék, ha puskám volna,
mert nem tudnám, hogy mitévő legyek
a puskámmal. Ha viszont ugyanakkor
volnának legyek s puskám – az igen!
Hunyorítás, rátartás, még jobban hunyorítás
– elmászott. Rátartás, hunyorítás,
lejjebb, kicsit! még lejjebb, kicsit…
BUMM!
rátartás, hunyorítás… Na, persze, ha
nincs légy, nincs puska – nincs gond.
A. M.-nak
Kigondoltad – helymegtakarítás
végett – a négyszögletes narancsot.
[Gömbökkel a szállító- (s általában a) tér nem
tölthető ki folytonosan.]
Gondoltál gombostűfej
nagyságú narancsra – de elvetetted,
bár szabad szemmel kielégítő.
119
– S a fennmaradó térmorzsák?
– Talán söpörjük a szekrény alá? Sajnos,
nem alkudhatunk: térpocsékolás
vagy négyszögletes narancs. Tertium non datur.
Két kézzel három labdát
dobálni – ez nem elméleti
kérdés, tréning dolga.
– Valaminek a levegőben kell maradni,
de lehessen eközben járkálni fel-alá
másra gondolva.
Na, körülbelül ez.
Az éhezőkön nem segíthetünk.
Marad a hely marad-
éktalan kinyerése.
Két kézzel három labdát.
Derékszögű narancsok.
120
Hála
Nőkről
Kettő már halott.
Egy – nem, kettő elhagyott.
Kettő halott, kettő elhagyott,
egyet a játszi sors még meghagyott.
Ha nevetek: előragyog,
összezsugorodott, kopár
ínyből, egyszál laza fog.
Hála
Az állami ünnep
elhülyült csöndje nem különbözik
a katolikus vasárnapokétól.
Tömeges lézengésben
az emberek még ellenszenvesebbek,
mint célba fogva.
Most nem
enyésztetem, mint szoktam,
hálátlanul az ajándék szerelmet.
A vákuum utcákon
az menekít át, hogy emlékezem
arcodra és combodra,
melegedre,
öled halvész szagára.
121
Hiába kerestél fürdőszobát,
az ágy kényelmetlen volt,
mint egy tetőgerinc.
Bőröd új szagával elvegyült
a matracok rovarirtószaga.
Ágyúszóra ébredtem,
kerekszám éve
történt valami. Még aludtál.
Szemüveged, lakktáskád
a földön hever, ruhád
lóg az ablakkilincsen,
kifordítva praktikusan.
Fekete kombinéd
egyik pántja lecsúszott.
És szelíd világosság tétovázott
a nyakad pihéin, a kulcscsontodon,
míg egyre ágyúztak,
s egy kibökődött
fotelrugón
reszketett a finom por.
Új szerelem
Tavaszi szél érdes
fuvallatával arcodon sietsz
a gallyakkal behullott úton.
A kerti kőurnákból
félrecsúszott hósapka
alól föld feketéllik.
122
A tavalyi fű
igyekszik zöldellni: hálás
a benne még egyszer
gyönyörködő szemeknek.
Hát megint a megint.
Arcodhoz közeledni, melegén
olvasztani a szem száraz jegét,
kószálni veled – újból
reménybe züllötten.
Füst alkohol zene
Füst alkohol zene
iramlik és szüremlik
hangzás és hallgatás
táplálja mossa
a türemlő meg lappadó
szerelmet
Füst alkohol zene
anyafolyadéka lebegtet-ringat
uszadékfát
a napsütötte ár
Narancs gurul Pohár
Fogaid közül kék
füst göngyölödik
a szőnyegen kuporogsz
még összegyűrt tömött
fény
ejtőernyő
a zuhanás előtt
fekete bimbó!
123
Házasság
Női fájdalmaktól oly sokszor átjárt
derekad a kályhacsempéhez dőltve
ránézel örömtelen békességgel
a férfire, ki bútor és szobor.
Szoknyád, mint zacskó a cukrot, kínálja
ismerős édességedet. Ne vedd zokon, hogy
elérteni véli, mit félreért. (Pedig már
ziháltatja a szerelem szerpentine.)
És nemkívánt gyönyörben egyesültök,
mint sav a fémmel – sóváran, siváran.
Randevú előtt
(Árnyéka sajnos szebb, mint ő maga)
egy fűcsomón kifente a cipőjét,
és hogy felderüljön a szájaíze,
a tócsán hunyorgó Napba köpött.
Tikkelő szemhéjait megfékezni
elropogtatott kézből két tablettát.
Állt a megállóban. A többi már az
élőáruforgalom ügyköre. Találkakész.
Telefon-alba
Fél öt van. Már fél öt.
Most indult haza Róbert.
Kocsival ment, el ne aludj már.
Kávét hagytam a főzőben,
de csak a gangon gyújts rá,
mert megérzi a füstöt.
124
Tizenegyre legyél
a Lukácsban a pénztárnál.
Ronda hideg van.
El ne aludjál.
Fél öt van már. Fél öt.
Szemrehányás
Még most is
elolvadnék, mint a besózott jég
– pedig nem szeretlek –
ha hozzám érnél.
Öt szerelmes vers
1
A tények összegyűltek ellenem,
szerelmem, és nem-valónak mutatnak.
Nevetés? Vacogás? „Fogadj fiadnak!”
2
Én játszom: „Kinek kéne kellenem?”
s ingem alatt emlék-ujjak matatnak
– tapadnak, másznak! – villanyozva bőröm.
Amíg bűvöllek és megkedvelődöm,
elölt ölelések csiklándanak.
125
3
Szellem vagyok. Tündérkedek, tűnődök,
rád nézek, átlebeglek, oxidállak,
mint a levegő a felületet.
4
„Ha nem szeretsz – majd kitalál a kín.”
Kedves vagy. Élek is, amíg kivánlak.
Szerelmed megtart, mint a formalin
elvetélt magzatot a tudománynak.
5
Nem kecsegtet se gyönyör, se gyerek.
Mint egy kurva piactérnyi ölébe:
jelenlétem a világba mered.
Szerelmek
Változatlan váz cicomái.
Jég és aszály közt játszi évszak,
zárka falán elképzelt hézag.
Elfeketedő cikázás.
Poros húrokról nem vélt zengés,
holdfénybe fagyasztott lézengés.
126
Szeretők
Kihasadt, mézbelű
szilván halódó méh.
Együtt
pörkölődnek, rohadnak,
arannyá, feketévé
az elhagyatott kertben.
Felirat
A kaktusz és homok kora elközeleg –
a barátságnak: vége.
Vége, ti kedvesek, a szerelemnek.
A szeretet
betokozódik,
szél hordja,
és kemény lesz, mint a kvarc.
Jelen van – jelt nem ad.
Kegy
a szórakozott sors kihez kegyes
nagyon hirtelen könnyű lesz
derűs üres
ujja hegyén megtartja a halál
tojáshéjat a vízsugár
127 128
Örökhétfő
(1981)
129 130
A ronda csönd
A ronda csönd majd így szakad le rád – – –
nézed az édes, trampli lábakat,
a visszér kékjét, lógni kezdő
mellek nyárvégi végpillanatát – – –
Milyen öreg vagy.
Nahát, hogy a nők
frottírtörülközőkbe bújtatják testüket!
Megkívánsz minden asszonyt,
akin már dolgozik az idő – – –
Ó, nem a szokott formákat kivánod!
Hanem, mondjuk: a talpakat,
e partra vetett, ekcémás
virágállatokat.
Egyszerre kívánod összes feleséged
és összes feleséged összes barátnéit.
Eközben papírt eszel,
lüktető has,
és zöld vízarany csöndben
élsz, hogy meghalj.
Félá – – – – –
Föl-fölriadva alszom, vakon matat
kezem a lecsúszott takaró iránt –
rideg derengés bánt, húzom magamat összébb.
Fagyos ragyogás érzik. Az antipóduson
most kél föl a téli Nap.
Forgat a Föld.
131
Kegyes ájulás visszaránt
a sötét melegbe… De még tudom:
hálásan el is motyogom:
álmosodom el, el-elmosódom – – –
Így ragyog be a testi fájdalom
is szerveim gyanútlan álmába. Oly
hirtelen riadnak! Vergődve rázzák
testem ketrecét, mintha ól ég
barmok fölött, vagy a vízár
orruk likáig ér már,
vagy mohón szabadul, egyik a mást tiporva,
börtönnyi fogoly – – –
– – – hogy azt hiszem, reggel van
már, és elaludtam. Elkéstem valahonnan.
Künn ver a fény: réges-rég rámvirradt.
Csak a szemhéjam összeragadt – – –
Meghallom, végre is, a kimért ketyegést,
kiveszem a sötétből
nyugodtan fénylő számokat:
az éjből hátra
van még vagy negyedényi –
nyújtózom hát, s a
másik oldalamra fordulok:
még lehet egy kicsit élni.
Van úgy is, hogy jön
Korán ébred – – –
Az utca
hűvös, tiszta, kisepert,
akár egy vasárnapi parasztudvar.
132
A házak homloka tündököl,
s a járda téres.
Az ember még nem úgy,
mint koszos hajban a fésű – – –
Az alvás ragacsát
lemosta víz és szappan.
Kávé, pálinka, cigaretta, szél:
a kedvek és a nedvek frissen áramlanak.
„Az ember” még
csupa tettvágy, csupa jóakarat.
Merő hasznosulhatnék.
Húsz perc és félóra között
kezd el fonnyadni.
Aztán beszippantja
a helybenrobogó.
Zörgő szeméttartály
zömíti, zúzza
– azzá, ami.
Újabb húsz perc alatt
kész is a gombóc:
makulatúrából, kabátszőrből, lihegésből.
Lehet kilökni.
Mocsok, elpucolandó.
Persze, van úgy, hogy mindjárt jön a busz.
Akkor meg az emberben
éppen
se tettvágy,
se jóakarat.
133
Hatvanas évek
A melegcsákány-rendszerű
szerelmi élet mégsem vált be.
A váltótársak folyton torzsalkodtak.
Színlelt nagylelkűség egymás előtt,
kicsinyes számolás, mikor maguk maradtak.
Aztán vissza a bedöglött kamasz-házasságokba.
Piszkálni a motort,
birizgálni az alkatrészeket – hátha begerjed
még egyszer – – –
Változatok női mellre
1
Fonnyadt emlőjét úgy gyűrtem össze,
mint üres cigarettásdobozt.
Szórakozottan morzsoltam, markolásztam – – –
Szép parkban sétálsz,
kezedben akármilyen összegyűrt, fölöslegessé vált
papír,
előtted hosszú, csillogó
sétány. Sehol egy hulladékveder.
Eldobni visszatart
hely s helyzet parancsoló tisztasága.
Izzadt marokban ráncok és mocorgás.
Szemedben félelem,
és fölötted a park
hosszú, mély, boldog sóhajai – – –
134
2
És azután a hűtőszekrényből kivetted
a polietilén zacskóstejet,
áhítattal két tenyeredbe fogtad
a hullámlót, tömöret, hűvöset.
Holt, ifjú anya mellét – – –
Hadd menjen
„Nos: a naivitás nem megy.
Amit lehet: figyelni a felvillanásokat.
Ez mindig hiteles, s olykor találó.
Nem alakítás, csak kivárás.
Nem növekszik,
mindössze összeáll.”
Ilyeneket jegyezgetett föl.
Jó volna Mallarmét fordítani
Jó volna Mallarmét fordítani,
de közben folyton azon morfondírozok, hogy
én tulajdonképpen első osztályú utas akartam lenni,
nyugszékből nézni a foszló habokba,
tartozások és hozzátartozók
nélkül, ehhez képest nincs mit ennem,
és ami még rosszabb, mások etetnek
(bár ez hiú beszéd, és lehet, hogy az volna még rosszabb,
ha mások sem etetnének, így mégiscsak megvan mindenem,
mint ezeknek az ocsmány balkáni gerléknek
az udvarunkon), ezek a gondolatok azonban elvonnak
Mallarmétól, pedig nagyon jó lehet Mallarmét
135
fordítani egy másik életben
(oly napsütötte minden másik élet),
ahol Mallarmét fordítanak, nem ismerik
az evilági komor teleket.
Cédulák
1
ahogy minduntalan elhatározom hogy más leszek
nem tudom milyen más
csak nem ilyen
de már tudom hogy
nem leszek más
2
az emlékezetem lassan bebútorozva
meghitt és célszerű
halottakkal több kevesebb jogon
nevezhetem halottaimnak is
hisz törölgetem-kerülgetem őket
3
A jót azt nem
a jót azt nem adom
megmenthetetlenül személyes
ami jó volt
136
Mayának
A visszaszámlálás befejeződött.
Ezt neked adom, mondtad
tenyerembe csempészve kicsi öklöd.
Ezt neked adom, mondtam
lassan feléd nyújtva csukott kezem.
Nyitott kezem üres,
fekete napsütés,
nyitott kezed üres.
Te nyertél, mondtad.
Te nyertél, mondtam én.
Hamu nélkül elégek mosolyodban.
Ugyanez történhet most veled is.
Űrrandevúnkat nem közvetítették.
Öregasszony
Az udvaron lecsúszott
porharisnyában ténfereg a szél.
Fenyegetőzik, hülyeségeket beszél.
137
Éber-álomkép Mayával, gyerekkel
Hátadba nyomódik lejárt személyid száma,
az udvar lángra lobban, mint a karbid.
A gyermek álmában megint felül, ellopott
biciklijéről álmodik és a rendőrfőnökről,
ki ezüstsisakban és folyamitengerész-egyenruhában
vérpadra viszi a biciklitolvajt.
Komoran evezünk a gyönyörért,
hajnali Styxen.
Öregasszonyhang herseg az udvarban,
álmunk rothadt tökön tapos.
Szeretlek, kedvesem,
tűzvész szemekkel nézel rám,
pillantásodban bozóttűz. Gyújtogatás
a gombás lepedőn.
Nyirkos falak
izzadják a szerelmi kínt,
hűtőszekrényünk felforr.
Izzik a margarin az aranypapírban.
A hajnal
ütésrekész. Nem mentesz meg te sem.
Gázóra kattog. Fürdesz. Gyerekek
várnak. Hogy tudsz rájuk nézni?
Mindig ezen gondolkozom. És nem tudom…
nem érdekel… Elintézzük magunkban
az életet, aztán esünk egymásnak,
holt a holthoz, sietve, szétesőben.
138
Maya
Sima, tömör, egynemű, telített:
mint a méz. Mint egy kavics,
külön csöndjébe gömbölyödve.
Beálló állapot: megszülető jég.
Törésmutatója mosolynyit változik.
És persze, öregedés,
lábán a visszerek,
dagadó bokái.
Invokáció
Eltávolítom írógépemről a Napot.
Fölemelem papirostul a gépet,
hátradöntöm, és lecsusszantom róla.
Most ott hever a zöld abroszomon.
Aztán ülök a széken – fázékony úszó,
aki féli a hideg vizeket:
úszás borzongatában. Tényleg fürdő-
ruhában ülök. Nyár van.
Künn a kertben Maya fehér ruhája
függ a zsinegen. Maya másutt
s egy más színű ruhában függ
az adott körülményektől. Őrá várnék
most ebben a szobában, ha el nem
kezdem ezt írni, hogy ne várjak,
s ne akkor kívánjam majd, hogy ezt írnám,
amikor majd nem kell már őrá várnom.
139
Rögzítsem most tehát: a Múzsa – távollét.
Távolléte egy írógépkarok közé
redőzött napszalagnak. Távolléte egy
fehér ruhát kitöltő valami élőnek.
Tik-tak
Szerelmünk holtjátéka.
Valahogy
majd véget ér. Csak azt nem
tudjuk: hogyan?
Magamban élem már a szerelem
felkínálkozó változatait.
Begyűlvén bizonyos tapasztalat,
amit ama szervünkkel művelni tudnak
nővéreink:
képzeletben teszem.
Itt melletted az ágyon.
S ahogy Istennek bármelyik időpont
alkalmas meghallgatni egy imát:
mindegyik pillanat tökéletes.
Szonett-jel
Következzenek el már a szonettek
(életemben az elmár van soron),
e precíz szógépek iszonyú nettek:
MŰ-sorok legyenek most műsoron.
140
Koronként közök: takaros szünettek
(s közönként korok; „korok”-ban szoron-
gtunk, -gtatok, mitiők). Végső soron:
TÁRGY mind – akár egy asztal („azon ettek…”).
Három kettest! És kattognak a nikkel
fogókarocskák, várni is alig kell
– s kész a kávé (csak húzzuk le a plexit!).
Megisszuk s mire kezünk megmelegszik
a pvc-poháron: illanik el
a Nincs-Akinek-Mondd-Utóíz (exit).
Női hang
A feleségedről álmodtam. Sok értelme nem volt:
vigasztaltam valamiért
– valami teljesen hétköznapi bánata volt.
Elvesztette a táskáját vagy mi. És miközben
azt ismételgettem, hogy szedje össze magát,
nem történt semmi különös:
állandóan azon törtem a fejem,
hogy miért nem ő vigasztal engem?
Erotikus
A „te kis…” kezdetű
elfulladó nyelvi kisérletek
hatására elzsibbadsz.
A hajhagymáidig beleborzongsz, ha
„mézbenfőtt fokhagymának” vagy „vaníliás
makrélának” becézlek.
141
Minden igazi nő
ösztönösen érzi,
hogy csak irónia
sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…
Casanova kihunyó öntudata
Nők
nők
kikben töltöttem perceket
locsolócső
a házmester kezében
Férfihang I
Te kivétel vagy.
Te nem vagy undorító – csak viszketsz.
Hogy hol? Kérlek, mindenütt!
Hogy is mondjam, itt. Szerte a szobában…
Úgy szeretlek!
Férfihang II
Csak azt nem értem, miért
kérdezte olyan szemrehányóan
a múltkor, hogy „Hát már nem vagyok
a te kicsi feleséged?”
Tíz éve elváltunk.
142
A kukkoló éji dala
Végigvizsgáltam a kis
sportkukkeroddal a még
világos ablakok
mögötti világokat
a szomszéd házban.
Igazad van, sehol se basznak.
Mi itt nem baszunk.
Dugom is el a rémült hernyót.
Akár a szomszéd házban is lehetnénk.
Jóllehet ha az (innen nézvést)
szomszéd házban lennénk,
akkor te bugyirózsaszín bugyikat
áztatnál kék műanyag lavórban,
én meg tréningalsóban, atlétában
ellenőrizném a kaktuszokat.
És nem lennének ilyen gondolataim.
Mi volnánk az ország.
K. M. szerelmes éneke
Miért nem szeretnek engem a nők?
Gyuri, mondd meg nekem, miért nem szeret egyik
lepedékes nyelvű, pállott picsájú
lankadt kurva sem?
Imáimba foglalnám a nevüket,
lihegnék, mint egy trubadur,
kacagnék, mint egy bajazzó,
elvenném feleségül (le van szarva!),
miért nem szeretnek engem a nők,
143
ezek a tetves kis pinamancik,
én áhitattal ejtem ki a retkes nevüket
minden fogmosás előtt,
és most otthagyott ez a Margit is,
miért? mer’ mondtam neki,
mikor a múltkor bőgni kezdett,
hogy fújja már ki (a szemét)
vagy hagyja abba,
én nem bírom a tocsogós csajokat
(az anyja halt meg neki vagy kije),
há’ most mi rosszat mondtam neki,
hogy mennyen a kurvaannyába,
mert én most dolgozom és utálom,
ahogy a szőrök recsegnek az orrában,
amikor levegőt vesz,
és ettől nem hallom a konczsuzsát
gépelés közben.
Erre elment.
Ezek a szar kurvák, öregem,
mindentől felhúzzák az orrukat.
Ez az Enikő meg – – –
hát nem igaz!
Én szeretem
a nőket, meg nem vagyok prűd meg minden…
de háromszor láttam,
és nem le akart smárolni egy kapualjban?
Így ahogy mondom:
nyelvespuszit akart
adni. Belelógatta azt a ronda nagy
piros nyelvét a számba.
A meztelen számba. És nem hord nyelvtartót sem.
Hát megmondtam neki,
hogy álljon meg a menet,
előbb lakás és egzisztencia,
aztán akarjon puszizkodni. De akkor se velem,
144
mert engem nem így neveltek.
(Pedig szerettem volna,
ha megkéri a kezem, nagyon snájdig lány volt),
de hiába, nálam első az elv:
mindent a szemnek,
semmit annak a ronda folyós kezének
– le akart tapizni! hát ezt neki!
Mért nincs egy rendes nő? Aki nincs.
Ezek mind vannak: szelelnek, párolognak,
szaguk van. Akkor is nő a hajuk,
amikor gépelek. Pedig csak azt kérem, hogy ne.
Ez a legkevesebb.
Én tökéletesen tudok alkalmazkodni,
mosok lábat, tisztán tartom a teflont,
perfekt agglegény vagyok, valószínűleg
az a baj, hogy túlságosan tisztelem
ezt a sok riherongyot.
Apokrif
Zakatol a szentcsalád,
Isten tömi Máriát,
József nem tud elaludni,
keres valami piát.
Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább – – –
– – – „Megint Isten?”
– – – „Az hát, megint.”
Sóhajt, nagyot húz, és legyint:
– – – „Különben,
múltkor kivertem a huppot.
Ha az orrom előtt dugtok!
145
– – – de így megmondtam a Marinak,
legalább tartsad a pofád,
úgyis szól mint a földrengés
mindig az a rohadt ágy,
közben – de komolyan! – ne halljak
több ha-ha-ha-halleluját!”
Nagyapámnak mindig
Nagyapámnak mindig kétheti
restanciája volt az újságokkal.
Amit elolvasott, azt a kenyér-
vágó késsel felszeletelte vécépapírnak.
Így mindig kéthetes
Népszavákat használtunk a klozettra.
Ahogy nagyapám
elmaradt a korától.
Megtermékenyítés
fűrészpor és vér
fel-fel új nemzedék
bocsánat-nem-tudó
kis gyilkosok az alvadástan-órán
lehull egymásra néző
még hebegő fejünk.
146
Gyász 1971 – – – –
Az asztalomon semmi.
Csak a professzor úr
Fényképe (az, amelyiken két
Végsősoron közt mosolyogni tetszik).
Majdnem az utolsó évekből.
Meg egy (állítólag párizsi)
Utcából kiszaggatott utcakő,
Az ugyancsak majdnem
Utolsó évekből.
Asztalok cserélődnek.
Kihátrálunk hol-ilyen-hol-olyan
Asztalok
Lábai közül.
Keresünk szabad asztalt.
Mint ezt, amin most írunk.
Kitesszük a Professzor úr fényképét
Erre az asztalra.
És nézzük. Hogy mit néz?
Berlioz-dosszié
A nehézzenekar felvonulási terve
(részlet)
Nehézzenei előkészítés:
a nagyöbű rézfúvós alegységek az
(alább részletezendő)
vonós magasabbegység
„felpuhító” műveleteinek alárendelve
szükséges mennyiségű és erejű
hangot szórnak
széles, horizontális síkban
az ellenséges széksorok teljes mélységébe,
147
elterelendő a figyelmet
a csoportokra bontott vonós magasabbegység
változatos,
váratlan irányú
és koncentrált
támadásának várható kezdetéről.
A főcsapást az összes vonósnemek egybehangolt
tűzakciója vezeti be.
A beásott bőgőlövegek
lassan emelkedő lősíkban
több lépcsős robbanóakkordokkal belövik
az ellenséges terepszakasznak
a zenekari ároktól
a ruhatárig terjedő mélységét.
Az önjáró gordonkák (az ún. „fülbemászók”)
eközben elsősorban az ellenség
élőállományában idéznek elő kárt,
míg a könnyűhegedűk pergőtüze
hivatott fokozni a pánikot. Ugyanakkor
már az előkészítés során sem hanyagolandó el
a kalibrált, távcsöves klarinétok
igénybevétele értékes egyedi objektumok
megsemmisítésére.
A konyhafőnök ajánlata
Amikor majdnem színültig van már
hínárral, algával, nyaralómócsinggal
(a víz épphogy ellepje!),
megvárjuk, amíg egyenletesen,
szürkén izzik a Nap fűtőspirálja,
akkor a gyorsfőző KEMPING-patentfazékra
rákattantjuk az eget.
148
Az aprítórákokat elevenen
hajítjuk a lobogó lébe,
ezek berregve kockára darabolják
az egészben feltett
üdülőgerincet, és agóniájuk közben
levendulaszínű felhőt lövellnek,
ez kölcsönzi
az önálló fogásnak is bőséges
„Beutalt-ragu”
különleges színét és zamatát.
Tálalás előtt gondosan lemerjük
a tetején úszó hajolajat.
A tálba szűrve két evőkanál
állon érlelt borotvahabbal elkeverjük,
csípős szappant reszelünk rá gazdagon,
ízlés szerint ólomecettel
és körömfeketényi „Atléta”
lábpúderrel fűszerezzük.
Mondogatnivaló
Cipőmre nézek: fűző benne!
Nem lehet, hogy ez börtön lenne.
Széljegyzet egy vitához

Radnóti Sándornak

Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak,
azt tiszteltük volt liberalizmusnak;
ha virágnyelven küldtek el a francba:
a Repression átment Toleranz-ba.
149
Túl az Oderán, innen az Uralon
szerveződik a rémönuralom,
a trafikokban rágógumibot
– prefogyasztói világállapot.
S mert mindez csak kritikailag tetszik,
tituláljuk kommunának a kreclit?
S ezentúl kritikailag kúrunk,
míg tűri személytelen kult-Úrunk?
Te a politikai szférát transzcendáltad
– én még mindig csak tartom itt a számat.
S mert minden megy szét, és gyűlölni fáradt
vagyok, csupán álmatagon utállak.
Nebich. Vollendete Sündhaftigkeit!
A jövő – bízom – mindkettőnket ejt,
orrontja majd, hogy alle beide stinken,
s egyformán: összefügg mindennel minden
– s egymást alázza: aljas düheink,
nemes huzavonáink – mint a fing:
gyötrelmesek és nevetségesek – – –
szerelmek bántanak minket s szelek,
ezért szellentem e széljegyzetet,
verssoraim a görcsölő belek.
Katonai tiszteletadás
A Vereség Napján
kardélre hánytam
150
Szerelmes vers
Buffogó szürke homokzsák egek
koponyaűrömben,
talpamban
suhogó gumibotutcák.
Korszaknyi só- és
mákostésztaevés
után úgy szürcsöllek,
nem érdekel az őrzők
500-wattos nézése,
mint a WC-kagyló vizét,
amíg a víz csurgott, hasztalan
rángatott, és ütötte fejemet
a pisztoly agyával…
Ha az ember
Ha az ember a Batthyány
utcában lakik
harminc-egynéhány éve
s megért egynéhány miniszterelnököt,
óhatatlanul elgondolkodik
a vég
mikéntjeiről-módozatairól.
Én szurkolok magamnak,
hogy mint Batthyány,
utcahuszonháromom, példaképem,
féltérden,
hamm! bekapjam az elmés ólmot.
151
És ólmos elmémben,
amikor a beszélőközpontig
ér a mindent gyógyító érckúp:
Cambronne
szava döngjön
az agy visszhangos folyosóin.
(Persze, hiszem, hogy erre nem kerül sor.
Szeretnék Pákozd, Isaszeg után
a Honvédmenhelyen
egy poloskamentes vaságyat,
egy karbolszagú folyosót,
ahol büszkén mélázva pöfékelem
a hálás haza csikkadományait.
Vagy – álmok netovábbja – gondolok
adókedvezményes
dohánytőzsde-bérletre.)
Egy fényképre, amelyen kezet ráznak
(1948. június 12.)
(Rekviem a magyar demokráciáért)
Hogy nem lehet?
Inkább azt írnám: nem helyénvaló
gyűlölet nélkül gondolni Reá.
(Elsőre majd’ azt mondtam: nem szabad – – –
de: tanúm és bírám legyen Petőfi Sándor,
hogy a szabadság szent szavát ajkamra
parancsolólag többé nem veszem.)
Mondjuk tehát: gondoljunk megokolt
utálattal reá – mivel halott, és
halottabb nem lehet már.
Bosszúnak ekképp módja és alkalma nincs.
152
Még hamvait sem
fogadta be e föld (ha jól tudom).
Így hát: legyen a nemzet könyörületes iránta
– mert jobb, ha egyebeken gondolkodik.
Viseljük el, oly sok más rossz után:
ez sem fog megbűnhődni semmiért.
Ám nézzük vizsga szemmel azt a kézfogót:
az alkuképes alkusz s a történésbe magát beleártó
ártatlan áruló kézfogását:
A vaku
felfényleti tökfejét
a röltex-méretre szabott tömeggyilkosnak
(emlékét össznépi felejtés őrzi),
csakúgy mint a tanakodó s tanácstalan,
ennenbuzgalmú áldozatnak is,
ki vesztét érzi bár – hozzásegít még.
Megtekinthető – éles rendőri fényben –
rá rossz fényt vető félszeg mosolya
az olcsó OTI-szemüvegkeret mögött – – –
gyanúsítottzakója, gyanúsítottnyakkendője,
zakóján a három gyanúsítottgomb
s mögötte a nyílni kész zárkaajtó.
Fáj mondanom: mindközösen utálom
a foglyot és a foglárt.
A sanda ravaszság
s a fontolva halódó hülyeség:
ugyanegy ütemre skandálható
változatai az álokosságnak.
Két megtöretett,
bepiszkolt
kéz egymást rázza.
153
Egy áramkör
reszketteti a közös gyávaságot.
Két handlé rázza
egymás nyirkos kezét.
(Ja, hogy az egyik gyilkos, a másik balek! Na és?)
Hát: így végződött, mi épphogy kezdődött.
Ez történt. S nincs feloldás, enyhülés.
Petőfi tér melody
Megyünk az Agyrém-térre,
Megyünk az Agyrém-térre,
Megyünk az Agyrém-térre
Tün-
Tet-
Ni!
Megyünk az Agyrém-térre,
Megyünk az Agyrém-térre,
Megyünk az Agyrém-térre
Az Agyrém-téren
Nincs
Sem-
Mi.
No, akkor menjünk haza,
No, akkor menjünk haza,
No, akkor menjünk haza
Föl-
Ten-
Ni!
154
Az üres fazekakat,
Az üres fazekakat,
Az üres fazekakat
A
Gáz-
Ra!
Tegyük föl a levegőt,
Tegyük föl a levegőt,
Tegyük föl a levegőt
Meg-
Fő-
Ni!
Vizigót vasárnapok

Mi nem a vizigótok köztársaságát akartuk felépíteni

(Danton)

a vizigót köztársaságban csönd van
a vizigót köztársaságból édes rádiózene szivárog
a vizigót köztársaságban rádiózene van
a vizigót köztársaságból édes csönd szivárog
terebélyes elhanyagolt gáztűzhelyasszonyok
álmodoznak a vizigót köztársaságban
samottszínűre érett rózsáikból
csöpp savanyédes tej buggyan olykor
vízcsapférjeik nyitvafeledten
száraz horkanásokkal alszanak
a vizigót köztársaságban nyitva vannak az ablakok
enyhe szélben leng-nyikorog
a vizigót köztársaság valamennyi ablaka
155
Utcakép sétálókkal
Árnyéksziták és még valótlanabb
dolgok! Ég s föld közt csakúgy leng egy ablak
nemugyan szélben, de elég vidáman:
Hárman fölfele néznek. Télies nap
süti arcuk, sápadtak, szótlanok.
Figyelik. Tán figyelték már korábban?
Nagymama
A nagymama
növesztett engem
ilyen roppant nagyra,
szívósra, szépre, erősre.
Mikor elkezdtek lőni,
az aranykarkötőjén
vett két libát, lesütötte,
aztán, nyomás! le az óvóhelyre.
Azóta: süt, süt, süt
ebben az átmeneti helyzetben.
Nagymama előre tudja
a világháborúkat,
a tanácstalan köztársaságokat,
illenforradalmakat,
ollanforradalmakat.
156
Egy háziasszony – – –
vallásilag közömbös:
de annyira,
hogy a közeli katolikus
templomba
jár, evangélikus pedig – – –
de én libát faltam
az óvóhelyen,
miközben a forradalom
fölfalta gyermekeit.
Hát egy ilyen LÉGÓtalmi
pince volt az én gyerekszobám.
Ott etetett nagyanyám,
ott könyvelt nagyatyám,
onnan járt be anyám,
onnan akasztották a bácsikám,
onnan emigráltak a nénikéim
Házasságba, Angliába, Mennyországba.
Volt egy sárkányunk,
a Szálasi Mátyás – – –
Hogy sziszegett, pisszegett!
Ő ette meg a libabelet,
a csótányokat,
a kengurukat,
a farkasokat,
a mihályokat,
a kártevőket, az árvetőket,
mind, mind ezeket a
fantasztikus vadállatokat,
akik benépesíték
gyermekkoromat.
157
Song
Ez a hazám,
ez a hazám,
ez a hazám: Vadkelet,
a fényben úszó
szépséges
Comecon-szigetek.
A levegő:
van!
És olyan…!
És van!
És olyan is!
Még.
Nálunk a levegőt
harapni lehet!
Nálunk a levegőt
lehet harapni!
Ezt a
fölséges leget!
Varázsos Vadkelet,
megszokni nem lehet,
titeket,
csillagfényes
Comecon-szigetek!
158
Örökhétfő
Miután a hétfő
– a szervezők legnagyobb
csodálkozására, sőt, minden
várakozása ellenére –
sikerrel lezajlott:
az apróságok,
akik nem emlékezhettek
már a kedd, szerda és a csütörtök
fokozódó nehézségeire,
sőt a pénteki
színpompás katasztrófa
is csak annyi nyomot hagyott bennük, hogy
„durrogtak a staneclik”:
bírálni kezdték
a szabadszombatot,
a virágvasárnapot
(a felnőttek azt sem tudták,
milyen nap van,
együtthaladtak korukkal,
és – korukhoz képest – egyenletesen
kinyúltak).
Csak az óvoda meg a bölcsöde
toporzékolt:
hogy miért dobszerda, hogy miért
szerelemcsütörtök, hogy a
kiskedd átcsap nagypéntekbe,
hogy az ezüst- illetve aranyvasárnap
között ésszerű határt
csak a hamvazószerda dinamikus
perspektívájából lehet vonni, és ami
az úgynevezett „húshagyó”
keddet illeti – korántsem hagytak húst, illetve
korántsem hús volt
az, amit hagytak.
159
A megnemszületettek
undorral figyelték
az egész komédiát,
mondván, hogy minden mondvacsinált,
amíg ezekről az izékről
beszélnek, s nem mondják ki világosan, hogy
hosszabb a péntek,
mint a szombat.
A felnőttek ezek után
sem tudták,
milyen nap van, de jelentették
a szervezőknek, hogy állítólag
folyton nap van.
A szervezők a nagy időzavarban
úgy értették: tegnap van,
ezért évfordulókkal
kezdtek kísérletezni, ilyeneket
mondtak: „Ma volt 150 éve tegnap.”
Majd áttértek a kerek
számokról az ellipszis számokra
(Holnap lesz 132 éve tegnap stb.)
de az óvodások,
a bölcsödések,
a megnemszületettek
és (sajnos immár)
a felnemnőttek is
obszcén mozdulatokat
tettek időnyalókáikkal,
homokóráikkal;
telefingták
a korszagalkotó lékgömböket,
teleszarták a Telstarokat,
160
phalliújságokat ragasztottak,
francparenseket és
zölddisznókat hurcoltak
az ezeréves Pillanatnyilag téren
rendezett Momentánnál, és
egyre ezt ordították:
Ma mi van? Ma mi van?
Az Örökhétfő bevezetése óta
az Örökkévalóság (azelőtt Pillanatnyilag)
téren ezeréves
gyeptéglák zöldellnek
élőképek körül.
Harangvirágok, tölcsérikék
harsognak: hétfő! hétfő!
Csak a sírkertészek
motyognak maguknak:
hétfő, kedd, szerda,
csütörtök, péntek,
szombat, és rozsdás kannáik letéve
a napsütötte temetőn:
vasárnap.
Büszkélkedés
Nézz szét ezeken a.
Ezt mind én hagytam abba.
Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.
161
Éjszaka
1
A vizes járdák
rücskein most a holdfény
senkinek csillan.
Megvilágít
mogorva
Háztartási Bolt-kirakatokat.
2
Fejed
mint egy szétrugott vekkeróra
kócos rugóival:
időtlenül hever.
A fej. A törzs.
A dúlt lepedő mosta két kontinenset
épphogy
összeköti a nyak.
Valahonnét néznek
Valahonnét néznek
e szürke, nagy
felhőhideg szemek?
Akin már átütött
– az tudja csak! –
a megfordító rettenet:
162
eddigre s ezutánra életet
a villám, ami tép.
Én nem tudom.
Néznek e szürke, nagy
felhőhideg szemek.
Az öngyilkos
1
Alá csőszörcsögésbe.
Alá szélcsoszogásba.
Éjszakád elzárhatatlan csapja.
Égve felejtett csillagok.
Isten, ki merően
nézi, mint rágod a párnád.
2
Ugyanaz a fal. Ugyanaz a szőnyeg.
Ugyanazok a feslések, kopások.
Csacsogás, sírás, vádbeszéd – család:
mindez egy képhely fehérsége már.
Elfog a világirtó szeretet.
3
Az emlékezetben néhány szavad
fénylik, recseg, akár a sztaniol.
Láthatatlan vagy már. A tényközökből
szembántó ellenfény süt.
163
A fakír
Fölkúszni fürgén a kötélen,
aprófogással tűnni-szökni
a sűrű, tűrhetetlen zajból,
a csomósodó kásából, mely
körülöttem fröcsköl és fortyog.
Szökni, alákacsintva orvul,
magasba dobott kötelen!
Kitárt karokkal hullani
az elenyésző égen átal,
és földet érni, véget érni
egy iszonyatos puffanással.
Ballada
Villanyfényt
a mezítelen testekre!
mintha nem tudnád mit!
– szappanosvíz a szembe.
Mindenkit
elhagyni, becsapni.
„a lélek egyre
igényesebb,
magadban építed fel,
mi hátra van…”
164
A földdel-egyenlővétevés
mámora.
Istenné lenni.
Kitekintés
Micsoda szétnézett ócska üveg!
Kinézések mocska vastagon
Pillantáskosz az ablakon
Szemzugba alvás enyve beszárad
Résnyi szivárgó sárga hideg
Cetlik, avagy búcsú, avagy közelít a tél
1
Egy pillantást előre vess,
borzadj el pontos terv szerint,
és: kanalazz!
Most megy
torkodra a túlerőleves.
2
Hízik a hideg.
Véget ér
botorkálásom e földi világban.
Fogytán a kenyér.
Zsugorodik a májam.
165
3
Holtpontra jut (délután öt)
ez a tétova sors,
mint a kínnal kiköpött
slejm, amit egy hosszú harákolással
az üresen forgó
garatból
kikotorsz.
K. S.
Az a halott nő
az a tizennégy éve halott
ifjú nő
átjárkál a szobánkon éjszaka
szórakozottan tesz-vesz
ki-becsászkál
ezt-azt felemel elemel
reggel nem találom
vagy áll a falnál
és csak rémülten néz
pedig halott
mintha kivégzőosztag előtt
vetkőzni kezd
veti le azokat a
amiben el
a bugyit a harisnyát
én meg kérlelem hogy ne
ezt itt most képtelenség
166
ő veszi a kabátját
egyszál kék csipkepáncél-melltartóra
és oldalazva hátrál mintha
félne hogy megütöm
összehúzza
magán a „teveszőr” kulit
vacog
„miért nem fűtesz?” – kérdi, és:
„minek élsz még?”
Építkezés
Zuhog az ész
a gazdátlan tényrakásokra.
Találkozás
Jössz felém a szobán át
örök jövésben, lépteid alól
nem fogy a tér,
ugyanabban a lehetetlen színű
zöld kardigánban, a félhosszú flanelszoknyában,
amit a koporsóban viseltél,
lábadon a szürke gyapjúharisnya,
jössz a szobán át
(anyám a teakonyhában matat),
gyermeki, bízó, csupafog mosolyoddal,
felállok, nézlek, ideges mosollyal:
– úristen, hogy mondjam meg?
Hiába… nem tudok veled élni.
Hiába támadtál föl.
167
Ami azóta történt
Én visszamentem ahová,
újra elmentem onnan is.
Az új magyar zene beindult,
a gyereked hülye maradt,
anyád meghalt, csináltam még egy
gyereket (nem annak: neki más,
de azt te még nem ismerhetted),
egy harmadiknak, aki most egy
– felőlem nézve – másodikkal
osztja meg ágyát, amíg én a
felőled nézve negyedikkel;
itt is van egy gyerek, de őt nem
én eszkábáltam. Az a lányom,
aki épp arra született, hogy
én az anyukájától hozzád,
az is megvan, tizenöt éves,
és hegedülni tanul, mint te.
B. Z. meghalt (egyszer volt nálunk),
egyszer én is jártam kinn nálad,
azóta, jól össze is fagytam
(anyád temetéséről késtem le),
s hogy ne maradjak dolgavége-
zetlen, a sírkőböngészdében
elindultalak fölkeresni.
Meg is találtalak. Kivártam,
amíg odafagy a talpam a talpbéléshez, aztán a
Sörkert talponálló-részében támasztottam a
pultot és azon töprengtem: ki lehetett az az
állat, aki a SÍRKERTI úton egy vendéglőt SÖRKERT-
nek nevezett el?
168
Születésnap előtt
Én voní- és tanítanék
szökőnapom ha volna még
szöknék is én szökdécselnék
bozótban tűzszemű sakál
kuporog retteg és kakál
harminchat évem oda már
gyűl éveimnek soka már
nagy baj nem érhet sem nagy kár
sötétebb folyam sodra vár
kanyargó szürke folyosók
leolvasók, oltogatók
leolvasgatnak – oltogatnak
eltévednek és békén hagynak.
Anya gyermekéhez
A világ, kisfiam,
egy kád kihűlt víz,
és megint nem mostad ki
magad után.
– Jó, jó, ezt már ezerszer
hallottam: megoldhatatlan
anyagi és életproblémák,
lapozhatatlan lapok,
hirtelen hírek,
személytelen követők,
igen, tudhatnád,
ha szarsz se vagy egyedül, ott van
meggörbülve az S-szifonban – – –
Nem erre szültelek,
de hát egy anya öle sem világóra.
Szedd össze magad!
169
Mert ez így fog menni
még harminc-negyven évig.
Mi szívós fajta vagyunk. Nagyapádat is
úgy kellett agyonverniük
az országúton.
Hát mért nem tudsz a seggeden megülni?
Majd eljön,
ami eljön.
Várd ki a véged.
Magyarázom az anyámnak
Magyarázom az anyámnak, hogy nem kell
így beszélni, hogy hiába gürcölt
annyit, végül is hagytam némi nyomot
a világban, mondom,
mint a nippek a kredencen,
ha felemelsz, alattam sincs por.
De a gyomrod, fiam, a gyomrod,
mondja ő. Az anyák mind élelmiszer-
technikusok. Az én gyomrom meg az ő
teje. Papi.
Dal
A hold ragyog. A nap ragyog.
– Mint vurstliban a motorok:
dübörgetik, felpörgetik
– de ki nem tudja trükkjeik?
Görgőkön lohol a kerék:
egyhelyben pörög minden év –
Az, aki még ott ácsorog,
elmegy majd. És a motorok,
mint nyitva maradt vízcsapok – – –
170
Három vers
(agónia)
Halót a mély
álmatlan éj
kivet magából
tört szem felett
ferdén lebeg
az égi tábor
(végtisztesség)
Másoknak fontos tetem,
tengetik halálodat,
ők, a jók, az igazak
– megmosnak, megszárítanak.
(halotti tor)
Személyem az öntudatomról
lefőtt, ahogy a hús a csontról:
együtt, elválva enyves lében
– tálalhatnak Istennek éppen.
Anziksz
A kezdeményezés
a falé. Csak
mandinerből munkálkodhatunk.
És ha a labda átmegy a falon?
Arra gondolni is rossz.
171
Mi itt telelünk ki.
Kelet-Európa Alsó, feltételes megállóhely.
Utolsó posta: Bécs.
Minden jót, Tamás! (ne tamáskodj)
Nejem köszönt.
Gyuri
A kis októberi forradalom 24. évfordulójára
Egy icipicit igazítottak a világon
Imre bácsiék, Pista bácsiék.
Fölakasztották, bekasztlizták őket.
Mátyás bácsi és Ernő bácsi
megpucolt Moszkvába. (Másokról ne történjék említés.)
Azután eljött János pap országa.
„Sose halunk meg!”
Három- és harmincezer
közöttire becsülik
az itt tartózkodó és a betolakodott
hullák együttes számát.
Nehéz ennek
utánaszámolni utólag.
A valóság nem számol önmagával.
Elszámolja magát? Vagy leszámol?
Meg se tanult számolni,
elhúzták negyedikben
ezt az egységes és megbonthatatlant.
Két számot mondok:
56
68
Összeadhatjátok, kivonhatjátok,
megoszthatjátok, megszorozhatjátok.
Csődöt mondott
aljasságotok számtalan tana.
172
Apróhirdetés
Kopásálló, vízhatlan, gyűrtelenített,
ütésbiztos, önszabályozó, hétpróbás,
félfolyékony és mégis formatartó,
svejfolt, alápincézett, kisállat tartására is alkalmas,
nagy múlttal rendelkező, legyőzhetetlen,
egységes, nagyképernyős, megbonthatatlan,
felsőfokú nyelvvizsgás, Kiváló Áruk Fórumát nyert,
mérlegképes, messzifénylő és küldetéstudattal
át- meg áthatott, vegyestüzelésű, de luxe
Birodalmamat
elcserélném
roskadozó kulipintyóra megegyezéssel.
Válaszokat Madárijesztő ’80
Jeligére a Kinemadóba.
Andrzej és Wanda
Egy vécékefe és egy láncosbomba
elment a Pártközpontba.
Bemutatkoztak:
„A bátor Andrzej, a szorgos Wanda.”
Rájuk mordul a géppisztolyos őr:
„Merre? Honnan? Miről?
Hol a passzport, az ukáz?”
Szól bátor Andrzej, a láncosbomba:
„Szépen kérlek, ne pofázz!
Nekem robbanékony a természetem,
máris bizsereg az ütőszegem.”
Szólal a szorgos Wanda:
„Vitéz úr, te fess alak,
megcirógassalak?”
173
Több szarházitelefon berreg,
forrósodnak a drótok,
megy fölfele Andrzej, a bátor,
megy fölfele Wanda, a szorgos.
„Kik vagytok? Mit akartok?”
Kérdi az Első Titoknok,
bíborlik a céklafeje.
„Én volnék a nép” – így Andrzej.
S Wanda szerényen: „Én a neje.”
„És? Mit akartok?”
– így a Titoknok:
„Vagyok tárgyalni kész.”
S felel Wanda: „Dolgoztam
vakulásig, és mostan
látom, szar az egész.”
Előlép Andrzej:
„Sok beszéd nem kell,
harcoltam hatalomért,
gürcöltem nyugalomért,
de éj-s-nap zúg a tévé
mint rosszul lehúzott vécé,
s úsznak a csészelében
a kommentátorok.
Félek, hogy fölrobbanok.”
A Főtitoknok erre a hangra
kirohant a márványgangra,
haragjában kis híján beizélt,
benyakalt egy kis Courvoisier-t,
s energikusan visszatért:
„Folyton laknátok, jóllaknátok,
takarodjatok el, ti átkok,
174
kik ellenségeink malmára
hajtjátok a nehézvizet.
Omolnak a szirtek, s ti szartok,
örökké csak élni akartok!
Hogy kik az ellenségeink?
Akik nem mi vagytok!
Ti, mind!”
Nagy Bálintnak
Mint fenyők ködbe – – –
fáradtságba, undorba
bugyolálódik a jóakarat.
Ha heten: öten.
Öten: akkor hárman.
S ha hárman: akkor inkább ketten.
A többiek
többségükben kibírhatatlanok.
Magunkon kívül:
vagyunk egynéhányan.
S magukon kívül vannak
egynéhányan.
A levegőég herseg
(vadászgép szeli át),
mint rétesalma húsa.
Kik jönnek most az agya-
fúrt politikusok után? Buta
katonák? Újabb agya-
175
fúrt politikusok?
Laza póráz?
Börtönök? Kussok?
Kivándorol egy ország önmagából?
Megjött a villamosod.
Siess. Szerbusz.
Lakótelep
Tízemeletes kilövősilók:
a munkaerő sorozatvetői.
Krízis
Háromhete alkonyodik,
nem tud lemenni a Nap,
Isten torkán keresztben,
mint egy csirkecsont,
megakadt.
Próbálja lenyelni,
próbálja felköhögni.
Eredmény semmi.
Hívták konzíliumba
a leghíresebb orvosokat.
Testületileg
hümmögtek, harákoltak sokat.
Tragikus redőkbe
vonták homlokukat,
diszkréten átvették a
degesz borítékokat.
176
Kert
Pottyanó gyümölcsök:
körték, maradék diók
nem érzik súlyukat
a puha hóban.
Hirtelen tört a tél ránk.
Fél, nagyon fél
a szőrtelen élőlény.
Piros alma
himbálódzik a tar gallyak közt.
Mint akasztott csecsemő.
A személyi követő éji dala
Zuhog az eső,
te rohadék.
Te meg alszol
a jó meleg szobában,
vagy megpinázod a madarat.
Én reggel hatig rohadok
a csöndesedő esőben.
Ki kell várnom a váltást,
ki kell várnom
amíg kikászálódsz a vackodból,
anyu mellől. Hogy leadhassam
a drótot: merre reppentél.
Szállsz, szárnyalsz.
A kezembe ne kerüljél.
Mert röptödben megkopasztalak.
Én nem felejtem el azt a rohadt esőt,
amikor dupla súlyára dagadt
az esőkabátom,
a cipőm talpa.
177
Te meg
a meleg
szobában cicáztál.
Eljön még az idő,
amikor Dunát rekesztek veled.
Ezt megbeszéltük
Kéjmáz és Fénytemető KFT
Korlátolt
Felelősségű
Társaság
Elloptuk már a Napot,
A Holdat most csalogatjuk be
A mi utcánkba,
És az éj sötét ürestelkein
Tapogatjuk az égi
Testeket.
Agyunk: puskaagy.
Szavunk: dörrenés.
Hozzászólás?
Van pajtások?
Nincs pajtások.
Köszönöm pajtások.
178
Elkezdek félni
MINAP NAPI NAPI NA PINA NADRÁG NA DRÁGA
Minap
óvatlanul kinyitottam a tévét.
Azóta is kamillás
vattával borogatom az agyam.
Azt hittem a Kékfény megy:
Két államfő fogadta egymást. Két államfejetlen.
Elbóbiskolhattam. Azt álmodtam,
hogy egy robogó autóban ülök,
és a volánnál egy orángután ül,
és nem a kormányt fogja,
hanem két mellső lábával a mellét veri,
és fölajzottan üvölti: VÁVÁVÁ
De aztán láttam, hogy kormány sincs, próbáltam
a fékpedálba taposni,
de jeges vizeletbe
toccsantam, és nem volt rajtam cipő,
és az orángután nem látta, hogy kormány sincs,
csak verte a mellét, és se motorház, se csomagtartó
se semmi,
csak két ülés – – –
és gördültünk
én meg az orángután
nem tudni hogy min.
179
Tojástükör
Hogy mit akarok e szőrtelen nyetegek
markai közt?
E szőrtelen arcú bevivők karmaiban?
Mit lehet itt akarni? Szarni? Marni? Maradni?
Én itt lakom, miért én menjek ki?
Ez az ország legalább annyira az én országom.
Menjenek ők ki,
ha feszélyezi őket a társaságom.
Homályos föltételeket nekem
többé nem szabnak.
Szeretném, persze, ha jönne Oz,
a játékmester, a varázslóterem
főgondnoka egy kis villogó-durrogó
hazugsággal.
De Oz nem jön. Ugyanis Oz nincs.
Senki nem jön.
Mindenki egyedül
várja álmatlanul,
a díszpárna spirálján,
a szem össze-vissza jár a félsötétben.
Várja, amit vár.
Csöndet magunknak!
Miért gondoljuk, hogy ilyen ocsmány
korszak nem volt még? Miért ne lett volna?
Feleljünk magunkért.
A régészek, kik ha megtalálnak
egy Arany Összessel, két szénné sült
tükörtojással a gázsparhelten,
majd megállapítják:
jellegzetesen magyarkori temetkezés.
180
Kaputt
Fölégetett erdő gyökerei merednek.
Faszénfaliget zöldellt itt egykor.
És a csontok
fehérlenek igyekvőn,
mint szenilis apókák,
hogy lám, nekik is van még valami dolguk.
Fehérlenek a ház körül,
ami már nincs.
Fű többé nem nő.
Hiába verik durva
esők a talajt,
mint dühödt gazda
nyírfacsutakkal a makrancos ebet – – –
Úgy látszik, Isten
nem tervez ide újabb kertet.
Maga elé néz, magában beszél.
Motyogó vén. A nemzések örömét rég feledte.
Ezekről az aszott vagy hájas
vénekről, kik körülülik az asztalt, nem jut eszébe
a pufók, rózsás – –
Az anyjukra sem emlékszik.
Mit is akart? Köhög. Letörli nyálát
a kabátujjával. Amennyire tudja.
A túlélők fog és köröm nélkül
dideregnek a vakondjáratokban.
Kis, dermedt pihecsomók.
Fülelnek, szimatolnak:
mikor temetik be
reves gerendákként
városaik
végleg a kijáratot.
181
Fülük mered.
Kis orruk forró, száraz.
Iszonyú szélroham
préseli tüdejükbe
utolsó lélegzetüket.
Sándorhoz
„Itt benn vagyok a férfikor nyarában”
– írtad huszonöt évesen.
Kegyetlen ősz tört ránk, tépi a fákat,
esők ostora sebzi
a lomha folyót.
Láttam lakatlan házad
meg a tölgyfát, amely alatt állítólag…
Tizenkét évvel túléltelek már.
Hallgatom az esőt
(híjas a tető a szüleid házán),
tintás ujjamat bámulom és téged,
vagyis a PETŐFI ÖSSZES
KÖLTEMÉNYEIT
lapozgatom Dömsödön:
„Sors, nyiss nekem tért.”
Majd nyit.
Szóval téged olvasgatlak
ez őszben, melynek nem is volt nyara.
Ősz
Ezek ezek ezek
Ezek a didergő gyerekkezek
Ezek az eső
Vert levelek
182
Ahogy
Kapkodnak nyúlkálnak
Melegért fényért
És lerohadnak mielőtt a tél
Megdermesztené őket
E fonnyatag kérlelő kezecskéket
Bibó temetése
Folyton eleredt az eső, azon gondolkoztam, vajon a jóisten
a mi oldalunkon áll-e, ezt idézte mindig rosszkor felböfögő humorom.
Az óbudai temető bejáratánál, hol az eget, hol az érkezőket,
hol a hemzsegő fényképészeket kémlelve, tudtam, kell itt
lennie kocsmának, minden temetőnél kell lennie,
közben útbaigazítottam a nóbelebb vagy járatlanabb vendégeket,
micsoda év, gondoltam, micsoda hullazápor, pedig még nem
tudhattam, mennyi van hátra, hányat, kiket, mit visz el ez az év,
így morfondíroztam, amíg figyeltem az érkezőket, pontosabban azt,
kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el,
így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat
átengedte figyelmem, az érdem tantuszát akik bedobták a fénycellába,
ki-kisütött a nap, idegesítően, mint a vakuk, és megkerült a kocsma is,
ott gőzölögtünk jónéhányan a szertartás kezdetéig.
183
A cinteremben összetorlódott a hullaszag és a jelenlét.
A barátom sírt a hátam mögött, én úgy éreztem, hogy tanúja vagyok
valaminek, amiről majd nem tudok beszámolni,
úgy éreztem N. O. és P. Q. sírbeszéde során,
amit haladéktalanul kiértékeltek a sírgödör felé haladtukban
a résztvevők, miközben köszöntötték egymást és felfigyeltek egymásra
jellegzetesen temetési arcberendezéssel, csak a szemek mertek
mosolyogni és a hang a gyomorból szüremlett, mintha
használhatnának ezzel a halottnak, és ez tulajdonképpen helyénvaló,
így legalább valami nem volt funkcionális a temetésben, a feszengés,
a szordinó utalt arra, hogy idegen szobába léptünk illetéktelenül,
s ettől az egész napvilág egy pillanatra a sírgödör előszobája lett.
Ezt helyeseltem, mert makogásig-hebegésig kéne alázkodnunk, ha
meghal akárki.
Ez a kopár idétlensége a jelmezkölcsönzői gesztusoknak legalább
valami valódi helyett volt.
Útközben valakinek elmagyaráztam, hogy ki ki,
miért van itt, vagy miért nem szabadna itt lennie, vagy miért meg-
lepő, hogy itt van, aztán egy írótársam segített
elhelyezkedni egy másik írótársam mellett, emblématikusan
184
és némi iróniával, a fényképészek és a kései utókor számára
– mindkettőjüknek felfoghatatlanul – , szóval túlélői ocsmánysággal
helyezkedtünk, én, szégyen, el is röhögtem magam ezen,
meg azon, hogy a síron túl észrevettem átmeneti kedvesemet,
fekete alkalmi ruhában, és tudtam, hogy feleségem
rézsút a hátam mögött áll, és egymást nézik,
és ettől gondolataik igencsak elkalandozhatnak
az ideillő témáktól, megláttam Z-t, aki még nem tudhatta,
hogy az év hunyta előtt elteszi magát láb alól,
nem tudhatta, hogy valaki néz minket: van úgy, hogy súlyosan bólint,
máskor ujjal pattint, vagy együttérzően kacsint: elég?
Vagy egyszerűen kézzel söpör: kifelé!
Szóval még éltünk, amikor a hátára döntött lift vitte
Bibót a szuterénbe, honnan a halottak országába nyílik.
Egy nagy szürke vasajtón mennek át, nem is hallják
az élők kopogását. Azonnal elkezdődik
a minden érkezővel újból kezdődő játszma, amelynek címe:
Lehetséges Történelem. Erdei, Sztálin, Révai, Ravasz, Nagy Imre,
Lukács sietnek elébe, ezeket ismeri fel a tolongásban, és
kezdődik máris a Kiveszítma!
185
Az út vége
Unom már, hogy kiötlöm
a szavakat, s azután egymásba öltöm
a kiötölt szavakat. Kopott öltöny
testemen az európai líra.
Hivatalos vagyok egy házibulira.
Még egy szavam sem váltottam valóra.
Kopás. Csökkenés.
Van még egy dobás.
Meg egy-két zökkenés.
Azután megérkezünk
a pályaudvarra.
Még lesegítjük
egy hölgy poggyászát, mintha.
Persze, tudjuk,
hogy azok ott ketten,
csak nem akarunk feltűnést kelteni,
újságjuk mögül, az ívlámpák alól,
fölkászálódtak,
s diszkréten mögénk léptek.
Két nőnyi előnyt adnak.
Betartják az iratlan szabályokat.
Otrombán settenkednek. Majd látni fogom szájukat
gyér mosolyra húzódni.
„Pindarosz Madridból” – szól az egyik.
„Dzsé. Dablju. Gőte. Ohájó állam” – így a másik.
Két automata pisztoly csöve ásít
a gyomromra és a halántékomra.
186
„Önök, nemdebár, képzeletbeli lények?”
– kérdem.
„Ki tudja? Számít ez, öreg?”
És a hátamon jön ki a hatlövet.
Ez a hang is megy még
Most még mindennek előtte vagyunk,
olyan jó így rádnézni,
előtte csalásnak és csalódásnak.
Ez a tekintet
nem előzménye, nem következménye
még semminek,
olyan jó így nézni rád:
se félelem, se okolás, se vád.
Mintha a szél végigsimít egy kavicson,
mintha a víz magának hullámlana,
mintha, mintha – – –
Ámde mi: se víz, se szél, se kavics.
Gyöngédek (talán csak gyöngék?) vagyunk s kegyetlenek.
Valahogy kimódoljuk,
hogyan is lehetne elrontani
ezt a még-nem-tudjuk-mit.
Te szánandó, te szép!
akitől megborzong cinikus testem,
ez a kómikus leendő tetem,
boncasztalnak e várományosa.
(Persze, sajnos, te is
ugyane lehetőségek elébe nézel.)
187
Ó semmi, hiszen ez csak egy nő!
(Mondom magamnak.)
És mi egy nő?
Némi szőr, bőr, nyálkahártya.
De mért, hogy minden épp-ott-s-úgy-ahogy-kell?
Reggeledik: átpillantok a szemközt omló
szecessziós kastélyra
(most számítógép-istálló).
Legyen csönd:
a fény futó kegyelme most váltja meg
a madármocskos gipszcirádák bűnét.
Hogy aztán minden újra.
Hommage à Baudelaire

Mottók utólag:


Minden rajongás, ami nem valami absztraktumra irányul, beteges, ennélfogva gyöngeség, s megvetendő.

S elaltatni a kínt egy hazárd nyoszolyán.

(Baudelaire)

Kushadj már, kelmegyógyász! Elmefestő!
Nem hív a lepedő fehér sivataga?
Oázis kéne. Test, nő…
Oázz csak, csecsemő! Eljött a csikarásos éjszaka.
Olyan egyedül leszel most az ágyon,
mint kadáver a bádogtepsiben.
De ébren! A hasüregbe pakolt agy
gondolkodni fog. És nézni a szem.
Hm. Ezek szerint belőled is ez lesz
két órányi magány után. Csöpögni kezdesz,
mint egy rosszul tárolt mirelitcsirke.
188
Nem te mondtad magadnak: „Vágy nem élhet
bennem személy iránt” s hogy: „Tárggyá kell tenni a személyiséget”?
S most érzel? Fájsz? Mint bárki? Mint a csürhe?
Ne lankadjunk, próbáljunk meg egy szépet
Ne lankadjunk, próbáljunk meg egy szépet
írni a nőről, akit szeretünk,
gyermekei anyjáról. És eléghet
a szerelemben férfiszerepünk.
Egy hűlő test, mely nyugalomra vágyik
– vágyik egy hűvös, mosdott test után.
Melléfeküdni. Vagy a vágyra vágyik?
Ilyen ravaszkodva? Ilyen sután?
Ki tudja. Ilyenek vagyunk. Egy félig
leélt (-élt?) élet mögöttünk, s még mit tudom én mi!
A jövőtől, remélem, megkímélik
szellemem pusztulékony szerveim,
igazán valami szépet akartam írni neked, te kedves,
hát ez nem ment, és ráadásul aludni se hagylak,
akkor legalább gyorsan véget vetek ennek a kurva szonettnek
Minden folytatódással szemben van némi
averzióm, s ha valamit: tudom, mitől kell félni.
189
Rozzanett
A fájdalomba magam beburkolám,
mikor elbúcsúztunk a pályaudvaron.
Aztán jött Budapestis, külváros, dudva, rom.
Elfoglaltam a fővárost. No lám!
Érzelmeim, miként a porcelán-
készlet pótolhatatlan tartozékai, egy barom1
hibájából széttörtek: úgymint a majom-
éz-melegítő, a csonttányér, a halfogókanál.
Most néha a hónaljadra gondolok
(úgy is mint magányember). De nem tisztán.
Egyszerre több dolog
1(A fentemlített barom én vagyok)
fordul meg fejemben. Bonyolultabb vagyok,
mint teszem azt egy gépkocsi-motor,
amely gyügyü célok után lohol,
mint az ír tengeren a vizet nézve Trisztán.
Egy vers elindul az imádott hölgyhöz, de etikai mellékösvényre téved, és többé nem talál vissza
Kötelesség és szenvedély drámája?
Nem. Ez nem Corneille kora.
Mindössze némi
(igencsak némi) jóízlés-maradék
az ész félig kitunkolt porcelánján
(otthagyott mirigyek, féliglerágott püspökfalatja,
kenyérhaj, gyűrt, zsíros papírszalvéta).
190
Különben Corneille kora
nem is volt „Corneille kora” a maga korában.
Örömtelen lakomáink
maradékát pedig lássuk annak ami:
mosléknak,
mosogatnivalónak.
De az sem lehetetlen,
hogy néhány fokkal különbek vagyunk,
mint vélni akarjuk.
Ez így van jól.
A mértékkel űzött
önutálat jó ösztöke a jóra.
Csak túlzásba ne essünk.
Közöld nyugodtan: egy szar vagyok. Mit csináljak?
Fordulj el tőlem,
fogd be az orrod,
menj ki.
De föl ne becsméreljük magunkat:
Ezt nézd meg!
Láttál már, mondd, ilyen éktelen szart?
Hercegnőhöz illő
koronaékszar!
Szarnagymogul!
Szarkohinoor!
Dél Szarcsillaga!
191
Utóhangok
1
Na nehogy egy pillanatra
elpilledjünk, és kedvesek legyünk!
A tartás egyetlen
lehető alakja az embertelenség.
Szelíden, de szívósan
szégyellni a bennünk lapuló jóságot.
Szögekként
állnak ki fejemből a gondolatok.
Kifordított tűpárna az agyam.
Fülemből kiolvasztom a viaszt,
és eloldozom magam az árboctól.
Várom: énekeljenek
a légvédelmi szirének.
2
A világ: működőképes rendetlenség.
A világ: elvan.
Kifordítom-befordítom: mégis világ a világ.
De akkor miért muszáj
folyton „lépnünk”?
3
Hóhérok vagy bohócok
voltunk? Vagy csupán letudtuk
az életet mint munkaidőt,
lógással s fizetetlen túlórákkal?
192
Méltányos ítéletet
egy nemzedék se várhat.
Mért lenne hálás
a szórakozott vagy elsietett
nemzésekért e nemtelen világban,
minékünk az Utókor (fiaink, lányaink)?
Szenvedés? Bátorság? Jóakarat?
Senyvedés. Botorság.
Lehet, hogy ennyi fakadt
belőlünk?
Forrás voltunk? Vagy kelés?
Egy férj a kínpadon
Drága Maya, fére ne ércsed,
én a Judittal nem,
sőt, nem is a rossz értelemben nem.
Drága Judit, én viszont a Mayával
igen és szükségképpen.
És nagyon jó volt. Majd felhívlak.
Drága Én !
Imádd egy kicsit még jobban magad.
Imáimba foglalom bűneidet.
193
Noctivigilia veneris
Na, essünk egymásnak!
Ebből is elég legyen.
Essünk túl rajtunk.
Nincs esély méltóbb,
másik nyoszolyára.
Ringassatok, rugótlan sezlonok!
Na, essünk egymásnak!
Holnapja nincs az éjnek.
Van Maya. Mi is van még?
Van Maya. Van az összestöbbinő.
Ez a felosztás netán sértő lehet,
vissza- és előremenőleg.
Ezért szíves elnézést és kegyelmet kér
kartácstűzben is lovagias Lényünk.
Mármost miről is volt szó?
Igen,
hogy az „összes”-be sorolás sértő lehet
az Összestb-re nézvést. Minden
kategorizálás megfoszt
az egyetlenségtől.
(Furcsaröptű emberlény
csupaszín tollazata.)
De hát a búcsú zubogó vizében
a legszebb madár is
megfosztatik tollától. Lesz csupasszá. Lesz a becézett,
fenyőmagon nevelt, pihés madárka:
nyers
hús.
194
Amit utóbb majd, így vagy úgy, elkészít
magának,
s fűszeres szósszal, dús garnírunggal,
magányos asztalánál (damaszt szalvéta-dárda,
tömör ezüst, törékeny porcelán, metszett poharak,
fajansz fogvájótartó komor, parvenü kellékei között)
bekebelez az ínyenc emlékezet.
Maya VAN. Ablakot pucol, gépel, vagy a körmét
a lábujján. Fürdik az Örök Téma.
Lépdel. Hajladozik. Belátni neki. Ahogy a padlót mossa.
A hajcsatját keresi. Három
cigarettája ég (három főbűne)
a lakás három különböző pontján.
Átrendezi a tükörgyűjteményét. Rágyújt a negyedikre.
Vihetem utána a hamutartót.
Kávét főz. Mayálkodik.
Ejti le magáról a szoknyáját, félkézzel még
behúzza a függönyt. Él.
Persze az ÖSSZESTÖBBINŐ is van.
Mennek az utcán. Férjhez.
Válnak. Beválnak. Szülnek.
Özvegyülnek.
Könnyeznek, mosogatnak, mosolyognak.
El-feltünedeznek. A nagy teknőben
buborékokat vet a kelő tészta.
195
Sári, ne vigyorogj rajtam
Sári, édes, milyen
boldogan vigyorogsz, abban az aprómintás
ruhádban, ami még akkor is megvolt,
amikor összekerültünk.
Föl is vetted néha.
Túl sok alkalmad nem volt
azon az egy nyáron.
Milyen boldogan vigyorogsz
ezen a jóval korábbi felvételen,
amikor egy még jóval korábbi
férfival éltél.
Vigyorogsz a fal előtt.
És úgy néz ki, mintha volna melled – – –
Meg az érettségi fényképed is itt van.
Ódri Hepbörn
stílusban villogtatod
a fogsorodat.
Az aprómintás
kékfestő ruhát
elajándékoztad
valami Zsófinak vagy Zsókának.
Az biztos, hogy egy kék bugyi volt rajtad.
Mert amikor a barátnőd
fölpróbálta a ruhád,
le kellett hogy vessed.
A próbához persze neki is le kellett
vetnie a magáét.
Megkért: „Fordulj el, légyszives.”
Én természetesen elfordultam,
s természetesen a tükör felé.
És összenéztünk a tükörben,
ő alig észrevehetően kacsintott.
196
Te észrevetted,
és jellegzetesen megrándult a szád,
de egy szót sem szóltál.
Ő maradt a ruhádban,
te fölvettél egy másikat.
(Csak az lehetett rajtad,
az a kék bugyi,
mert az az az este volt, amikor
rád zártam az ajtót,
hogy magadra nyithasd a gázcsapot,
és alig hiszem, hogy a boncmesterek
tiszteletére nadrágot váltottál volna.)
Deguszta egy bugyi volt.
Utáltuk is mind a ketten:
te fölvenni, én lesodorni rólad.
De akkoriban
(64–65)
nem lehetett még kapni ezeket a mai
poklokig hevítő fehérneműket.
Amikor utoljára láttalak,
a dögcédula ott volt a bokádon,
utált asszonyneveddel.
(Milyen fiatalok
voltunk! Én nem vagyok „né”!
mondtad és eldobtad
a jegygyűrűdet a VIDÁM
presszóban, ahol először üldögéltünk együtt.)
Aztán a dögcédula a bokádon,
és vigyorogtál.
Vidoran, hamuszürkén.
És én szerettem volna rád feküdni,
lehúzni azt a bizonyos bugyit,
a koporsófödelet meg magamra.
197
(Azok a szarbarna munkakoporsók,
amikben az elföldelendő
anyagot mozgatják.)
Mondtam valami hülyeséget a tetemeseknek,
hogy engem is veled együtt,
ők meg mondták, hogy kivel szórakozzak, illetve
az egyikük – az igazság kedvéért
ezt hozzá kell tennem – azt mondta:
megérti a lelkiállapotomat.
A lelki
áll a potom
potomság.
Adtam a főhullásznak egy kilót. (Az akkor még pénz volt.)
Aztán a SZIMPLA eszpresszóban megvirradtam
tetemes mennyiség elfogyasztása után.
S még ugyanaznap minden magyarázat nélkül
kiléptem utolsó munkahelyemről.
Aztán egy másik
eszpresszóban kiesett a kezemből
a kávéscsésze.
De te most már örökre
boldogan vigyorogsz:
mint a széncsúszdára tévedt macska.
(Úgy hat évvel később lapátoltuk ki
a szén alól. Mosolygott.)
Te meg abban az aprómintás
ruhádban, ami még akkor is megvolt,
mikor összekerültünk.
198
Cím nélkül
Egy jó csipetnyi fűszeres pokol
marad az ember után mindenhol.
Mindenünnen elillanunk. S felhőtlen,
mosolyunkat otthagyjuk felelőtlen,
mint avas zokniban a lábszagot.
Rosszal mindig így viszonozzuk a jót.
Mintha
Mintha ez a nyár nem nyár volna
nap helyén kopasz fej lángolna
mintha e könnyű vászonöltöny
volna tikkasztó párabörtön
mintha fuldokló buboréka
a vízről elpattan egy béka
Önarckép
Izzás szagára bódul föl a baromlény.
Tisztálkodik a tisztátalan állat.
Pucolja pórusait,
harminchét éves, balkáni módon agyonhasznált testét.
Botorkál a világító porrudak között,
kiokádik a pinceablakon,
a sietős-kopogós cipőorrokra.
199
?
Harminchét évet?
Vagy három napot
tartogat még számomra a sors
mint egy születésnapi virágcsokrot,
diszkréten, a háta mögött szorongatva?
Meg még egy kis ezt,
meg egy kis azt?
Selyempapírrecsegés.
Jövő
Beteljesül majd minden, mire vágyom.
Egyszerre leszek férfi és gyerek,
majd bevizelek, és elélvezek,
ha megfeszül a kötél csigolyámon.
Édesség
Jelen nincs
Majszolgatom a kandírozott múltat
Hagyom a szirupidőt
Cukorrá dermedni
A végén
A végén minden, mint a tejfogak – – –
harcok, barátok, nők: kihullanak.
Nem emlékszik az agg a kisgyerekre,
mint járta ki az „életiskolát” remegve.
200
Korhadt ínyében (duzzadt emlő rémlik,
édeskéz íz, meleg erős kéz)
csikorognak a rozsdás vasfogak.
Horatiusi
Én már elviselem menetrend nélkül is, csöndben az életet,
tyúkok és emsék között eszmétlen meghúzódnék.
Kerítést foltoznék, tört cserepet cserélnék
újra, s örülnék, ha a zsenge tök virágzik.
Ambícióm annyi se, mint a síri holtnak,
kit bizgatnak a kukacok és haló
pora fölé nem-romló sírkövet álmodik.
Eleget éltem, s láttam. Kurta időm
a csikkes, összeköpködött váróteremben
eltöltöm a horpadt bőröndön
nyugtatva zúgó fejem, nyitott szemmel.
Újság, dohány, dühítőital nélkül is.
Zsebemben van még görbe cigaretta,
lesz ragacsos likőr elhányt üvegben.
Tüzet is ad egy kóbor. S magamra húzom
rossz álmaim a hatalomról, erőszakról.
Álmomban fényes szőrű rendőrkutya leszek.
Merő értelemmé omolva baj nem érhet.
Csak a megsavanyodott Tejút
üszkösíti fölsebzett szellemtalpam.
Míg az ember a styxi révbe jut.
201
Én
Isten egy szem
rohadt szőlője, amit
az öregúr magának tartogat
a zúzmarás kertben.
202
Azt hiszik
(1985)
203 204
Halálrajz
Ki ezt, ki azt.
Rettegünk, rakosgatunk –
Ki hitte volna,
lepergetni életünk,
mint egy spulnit!
Reméltem, rendezett
kiskertben mívelek költészetet;
mint sufniban a vén, teszek-veszek.
Nem így,
másként alakul,
de ahogy, úgy van jól.
Nem adatnak a hűs nyárvégi esték,
csak a hirtelen, hideglelős öregség.
De úgy fordulok be az ismerős uton,
hogy a megállóig már nem. És tudom –
4 bagatelle
1
57 kiló lepkeszárny
sok összeragadt pillanatom.
Vonszolódok a beváltóhely felé.
205
2
Lábnyom a latyakban.
Dehogy a szerelmet
– szegény Laci! – a túlsó partra,
egy apróka, bár körmönfont tervet
keresztülvinni sem.
Metaforákban nem bővelkedek.
Gyulladt, száraz
disznószememben minden magamaga.
3
A nő melle, mint a gyermekkoromban
megilletődötten majszolt IKKA-füge
a Csendes Éjben.
– Ban-ben: harang szól.
A nő melle, mint a majálison nyert luftballon,
az évek során fffűűű –
ma már: akár egy csecsemőfütyi
(napszakonta azért még felfújjuk).
4
Felejtek. Leejtek. Félreértek.
Megkörnyékez a kert.
(Olyan, mint a „Hiányzol”: ki is csinálja?)
Szél támad. Esteledik.
Környező villák.
206
Néha kisüt a nap
Mán és holnapon a tegnap átleng,
visszavert vágy íze bujdokol,
mint kemény, zöld gyümölcsben a féreg:
sürgésünkben fészkel a kudarc.
Tudjuk mind – és mégis, hogyha reggel
tiszta ingben a kapun kilépünk,
s ránk pillant a megmosdott világ,
renyhe, zsibbadt érzékeken átüt
tökéletes térd káprázata,
illatos haj sepri végig arcunk,
egyre beljebb csal a női hívás
– kezdettel kínál, nem folytatással!
szót nem szól, de mosolygó szemét
ránk függeszti rezzenetlenül:
örömöt vagy méltóbb kínt igér.
Tényleg, miért a reggel
Tényleg, miért a reggel
a verseidben a –
szóval olyan gyakori?
Miért? – kérdezte volt egy illető.
Ezzel (vagy erre) ébredtem
egy milyen is? vasárnap (ma),
hogy ezt a mondatot mondja
mintha bennem, mintha valaki.
Közben igyekeztem
– ahogy a vizet a fülből, úszás után,
féllábon ugrálva –
óvatos én-rázogatással
207
el az álombuborékokat
távolítani az elméből,
maradéktalanul mégpedig, hogy
(nyomás-zúgás hirtelen elapadtán)
lehessek megint egy pillanatra:
tiszta
áteresztőképesség
– s a világ: szabad áram.
Fekete karácsony
Negyvenéves vagyok. Nem tudom, hogy mi lesz.
Enyhe a tél. Nem hóra,
rideg udvar durva,
törekes sarára,
mint elvágott vénából
a csak-fogyó idő spriccel.
Egy szép nap
50
Vim, kolbász, tejföl, paradicsompüré
15
krumpli, hagyma
22
pálinka
36
cigaretta
18
papírzsebkendő
18
eszpresszó
15
posta, újság
154
46
Nescafé
200
208
’80 telén
Negyvenkilenc
éves leszek a most következő
minikorszak végén. Nem tudom,
milyen bugyiminták, lelkiornamentikák
dívnak majd akkoriban.
Rég lesz
már, hogy fiatal voltam.
A férgesedő férfi
utána lesz-e és miféle alkuknak már?
Milyen nyelven
olvassa az újságot?
Ugyanavval hál-e,
akivel máig ébredt?
Nyaraló férj a feleségéhez
Fura idill. Most semmi kedvem itt lenni.
Nézni a szomszéd kéményének koromtól zsíros
eternit toldalékát, a másik szomszéd téglaboglyáit
(épít), vagy ezt a talpam alá törekvő hernyót
(továbbment lepke-céljai felé, mielőtt
eltaposhattam volna).
A túlpart: másik ország, ugyanilyen házakkal.
A folyó hideg. A vonat most megy el.
Az idegesség átragad a bokrokra,
a főtt krumpli kapálódzik a kés alatt,
a vaj sehol,
a törülköző viszont a lábvízben.
Most jöhet akárki!
209
Föltéve, hogy nő.
Nő! Nem mint hajam az agyvízmosta csontból,
hanem nő: asszony, lány, hajadon, hölgy, csitri, fruska,
csaj, spiné, rüfke, pipi, repedtsarkú,
szűz, özvegy, koszorúslány, ara
vagy te (valamelyik „te”, biankó).
De így még jobb. Lassan leüledek
csituló nap aljára. Jobb így.
Habzsolnak a szomszéd disznói, én is
lebandukolok egy „böllérmájra”.
Aztán már csak
az elalvás
hepehupái.
Test
Ez a test,
ez a kifizetetlen ikszikszes,
begyújtva vár és alkoholt zabál,
meg sajtot, húst, salátát.
Ez a nap még az enyém
(ha lehet ezt mondani egy napról).
Ami a gödör mélyén füstölög,
az a büdös valami nem én leszek már,
de aki voltam, arra emlékeznetek
legyen kedv és ne kötelesség dolga.
Ha úgy gondoltok rám,
mint egy nő gyermekéhez hazasietőben
helyére gombolva kabátját, félrelépés után,
kicsit bosszúsan, de elégedetten,
és a férje jut eszébe, ki a második párás
üveg sört veszi ki a mélyhűtőből,
210
és az, hogy mindjárt kilép a csizmájából,
amit a férje pucol, míg ő sóhajtva
belemerül a párálló kádba
és felnéz a plafonra – ki kéne festeni,
akkor, akkor – – –
Rapszódia
Miért kell folyton szeretni benneteket?
Mint hólabda a kézben:
vagytok olvatagok vagy eldobandók.
Pillanat, annyi nyugtot sem hagyhattok.
Viszkettek
testünk zugaiban,
mint égnek csillagok.
Gabi mamán szétnyílt a pongyola,
s ő később összezárult, mint kavics után a víz.
„Hozz egy bugyit a szekrényből,
te kerge birka. Veled nem kell vazelin.”
És fölnevetett, mint egy dallamkürt.
Azóta azt a
lábaközöttiséget kajtatom
(hasas nő, tömérdek térd, parasztanya, rengeteg
mell: végeladása egy búcsúzó testnek).
Még él. Már öregasszony.
Emlékszem a tükörből,
ahogy végigsimítja az ölét,
és nevet, nevet.
211
Jóval később:
próba – szerencsétlenség.
Merő újrakezdődés.
Mint háttérfüggönyök
rebbennek szét a szemérmes ajkak,
haladunk,
mint hosszú sorban uszodapénztár felé,
dörzstörülközők közt,
strandtáskaszagban.
Isten szeme mindent lát

Endreffy Zoltánnak

Csak ne lenne olyan mókás ez az életke,
ne nők hasaalji szalonnáján múlna
minden, meg azon a fázékony meredendőn,
amit Levegőszépe Károly szerint
a konvenció ércpelenkába gyúr.
Csak ne lenne megint október, mint már annyiszor,
csak ne lennék én párnagyűrődés
Isten megmacskásodott félarca alatt.
Csak ne lenne Ősz! Lekvárrá rothadó
avarban rendőrök őrzik a
lengyel tábornok szobrát. Amíg mi
az ablakon-kiugrás művészetét
gyakoroljuk keccsel.
212
Csak ne lenne annyi eszem,
ebben az őszben, ahol magam teszem-veszem,
és növök (majd meglátjuk mire), mint a gyom.
Vagy bízzunk, hogy egy kandi szem
azért leskel reánk,
és nincs hiába semmi sem?
Elégia
Jó volna hosszabb, embermentes ősz,
a rozsdállódó éven itt tűnődjek,
összeszedve a potyadékdiót
útfélről, séta közben, no meg a „saját”
mogyoróbokraink fukar termését.
Nem adatik. A városi telek
szokott mizériája fagyos-ünnepélyes
végrehajtó-orcával közeleg.
Leltárba veszi az ősz jószágait,
és megértő szigorral képed el
a pazar pazarláson, amit a
Szépasszony megengedhetett magának.
Egy kicsit itt is voltam. A nyár
égmélyi tárnájában még robbantanak,
idehallik a dörgés, omlasztják be
augusztus csillagbányáit.
Dió koppan a háztetőn, alágurul
az ereszcsatornába. Dér, fagy, hó:
ott korhad ez a finom agyvelő,
míg házunk e ház (vagy nem kotorják
ki a ciszternát, ha eszükbe jut).
213
A vonaton majd rosszkedvű leszel
(: lesz a feleségem). Megint hurcolkodunk,
és megint vissza. Elbűvöl engem is
az eszközöknek ez a tolongása,
kihűlt célok ekkora gyászmenete:
fürdőruha, Wittgenstein, spanyolszótár,
mandulaolaj – mire ekkora fölszerelkezés?
(És ez mind csak, amit fönn felejtettem.)
Elég, ami van. Maradhatnék-mehetnék
gyömködni egymás kezét, mint hülye vendég
és túl illedelmes házigazdája
az előszobában: „Hát akkor majd hátakkor.”
„Jövőre, ha megérjük.”
Ideje menni.
Ó, Leuconoé

Leányomnak

Ó, Leuconoe, a jövő, a hosszútáv
ejt – mibe is? – kétségbe.
Szőke fejed tele széllelbélelt igékkel,
mézcukor-ragacsos ígéretekkel (mint mindenkié),
s főként a felejthetetlen érzéssel, hogy: vagy!
A Jöhetőt nem tilos tudnod (ó, a boldogult
tilalmak aranykora, kultúrányira!
Azért majd elboldogulsz nélkülük). Inkább
nem szükséges. Az alapállásra figyeljél.
Se túlközel, se túltávol. A szerva,
hogy honnan jön, azt látod. Hogy hová megy,
ahhoz érezned kell az asztalt meg a
labda hangját. És az ütő tenyérként
folytatódjék csuklódban. Eddig az egyik
hasonlat. (Tudod, szeretem, ha a dolgok
214
kezdenek hasonlítani egymásra. Mint cseperedő
gyerek mind jobban a házibarátra.
Ez kínos, tehát ok szemlélődő örömre.
Ezért jön még egy:)
Életed egy nagy zsák: benne két-, öt- és tízfilléresek.
A napjaid. A kétfilléreseket (mert lyukasak)
fel lehet fűzni zsinórra nyakékül,
fekete vagy zöld mélybársony ruhához.
Az ötösöket a villamossínre téve kis fém-
lepénykéket nyerünk (miután a kerék
átnyilallt testükön), ezeket ott lehet hagyni,
vagy elrakni emlékbe, kidobásig.
A tízfilléresek – az viszont komoly!
Be kell rollnizni őket géppapírba (van otthon)
százanként, leragasztani és ráírni, hogy 10/100.
Vagyis ezer fillér. Sok ilyen henger
árán vehetsz további papírt és ragasztót,
és kapsz sok visszajáró tízfillérest.
És sorbanállás közben lehet beszélgetni.
Matolay Magdi halálára
Nem holmi fenntartások miatt nem voltam ott, Magdi,
objektív okok, ellenőrzőkönyvbe is beírható
akadályoztatás: forgattam volna – ha kisüt a nap
délig: és négyszáz forint az ideát négyszáz forint:
húsz deci „Cs-vitamin”, egy fogpótlás, egy tüzelőrendelés csúszópénze
vagy egy előre nem látható célú, igéretes befektetés.
Szép voltál a múlt nyáron. Folyton nyafogva is.
A letörött szemfogaddal is. Milyen világ, mondd,
lett volna kellő neked? Férfiak krepp-papírból?
Börtönebb viszonyok? Strand Floridában?
Polgári házasság (áldozatos élet beleértve) a nyolckerületben?
215
Vagy még egy utolsó koloratúr bolyongás?
Gyerek fölé hajlás? Apácafőkötő? (Sziklafal mohosította látkör?)
Az evilág, amelyre való már nem akartál lenni,
végzi tovább a testi-lelki gyakorlatokat (olyanok ezek
többnyire, mint egy összevont hittan-testnevelés-osztályfőnöki óra).
Szerettünk (azt hiszem), de társaságodat ritkán kerestük,
túl sok (vagy épp elég) volt és maradt a
recsegő padlókon és műköves konyhákban kijárkált szenvedés.
Mi az ablakon inkább csak kinézünk,
hogy lélekben legyünk egy kissé az utcán is,
amikor testben nem vagyunk kénytelenek igénybe venni a lépcsőházat.
Három sárb ódler
1

„Nagy embernek és szentnek lenni önmagunk számára: ez az egyetlen fontos dolog.”

(Ch. B.)

Imp
Nagy ember vagyok-e? Szent vagyok-e?
És e kérdések érdekesek-e?
Vagy a többiek igyekezete?
Törekedjünk-e, és ha, mire?
Vagy tartózkodjunk? Igen? Nem? S mitől?
Befogad-e, s ha mégis, milyen öl?
Szabad-e elcsevegni bármiről?
S az oltalmat adó fal merre dől?
216
Szabad-e bármit nem gondolni el?
És ha nem, ki büntet meg és mivel?
És ha szabad, ki mondja, hogy szabad?
Lehet-e soha nem igaz szavad?
Rulett-e a rulett, ha nem forog?
Lehet-e fontos egyetlen dolog?
2

„A művészet civilizáló tényező.”

(Ch. B.)

Romptu
Öt percen belül: vakartam a seggem
(diszkréten, persze) egy jobb étteremben,
hova a kulcsfontosságú nőt cepeltem,
a homárleves közben megemeltem
kissé magam: hadd távozzon a szellem!
majd belekezdtem egy hosszúkás, fellen-
gzős döglesztőbe a szerelem ellen
s heteroközömb mellett, hogy ne kelljen
az elcsöppenő orromra ügyelnem
(a damasztot kezem ügyébe vettem,
s vissza a kenyérkosárra ügyessen).
Nem látta. Kanalazott, hálaisten.
Kis kenyeret kért. Mondtam neki: tessen.
S este ő: „Laposod nincs?” – mászva testem.
217
3

„Hasznos embernek lenni: ezt mindig meglehetősen utálatosnak találtam.”

(Ch. B.)

A dandy
Ebben találkozunk. Moá oszi,
lézengésedben lankadatlan Mester.
Elég feladat a túltengő testtel
elbánni, mint nőjével a strici.
Khöltő?! Szorgos színész. Csak a hülye hiszi,
hogy lelkiél. Vesződik a szereppel,
tanulja este, elfelejti reggel,
de délután előáll: Voászi!
No persze, örökös epizodista:
„elkapott pillanat”, „ahogy megállt”. Ilyesmi.
Olcsó nők, rossz cigik szaga ráncaiban,
düh, dölyf, szabószámlák, a gázsilista
hátulról elsője. – Ez a szívet kikezdi.
De ahogy megszólal!: „Tálalva van.”
In memoriam Hajnóczy Péter
1
Meghalt egyszeri, egyszerű barátom,
e hánykolódó földön sose látom,
mert meg nem adja a féltékeny föld,
hogy íly magából valót visszaküld.
218
2
Bocsáss meg, ha zavarlak.
– Mintha még ott
elfogadnának efféle indítékot…
De oly kevés ember maradt,
akinek telefonját
bosszús-aggódva várnám:
ilyen selyembivaly még egy már nem akad rám;
életemet ugyan változatlanul telefonják
szöszös hírek, szakadós üzenetek,
a szájmenésesek, a számfelettiek,
több „roppant fazon”, több egynapi nő,
és az ügyeim, az ürügyeim – – –
Nyugodj békében. Telik az idő.
Elég legyen a kínon már a rím.
3
Mind több kedvem van
mind kevesebb napom
lemorzsolni az utolsó szemig.
Bőven számítva 2030-ig
feleségestül és ellenségestül,
ránk lesőkkel és velünk lihegőkkel
együtt, mind, mind, mind talajgazdagítók
leszünk, dózerek fura forgaléka.
Gyerek örömködik, kiütve szemüregünkből
a finom gyökerekkel átszőtt földet:
„Apu! Hazavihetem? Ez néni volt vagy bácsi?”
219
4
A köztetemeket tekintve az idei
hullatermés sovány volt.
Franctudjaki Ferencek, Idejétmúlt Tiborok,
egymás saját halottjai.
Pusztulás vén ínyence, húznád a szád,
mint mikor egy önki választékát
olvastad már tizedszer.
A népesség a szokásos ütemben
halálozott. Aki dolgozik, az megboldogul.
Épülnek a magánerős sírok. Nekem mind kevésbé komikusak.
Teótad figyelmesebben
böngészem át a halálhíreket,
s olvasom a márvány személyiket
a halótelepeken.
A szolga föld termi taxusait, fenyőit,
szól a harang, hív valaki után,
az út két oldalán kövér csigák
húzzák hátuk. A pap hülyeségeket
fog beszélni, a két kövér ministránsfiú
izeg-mozog, mint a sülő töpörtyű.
Isten nem tesz a nap alá egy felhőt,
gyarló szolgáját hallgatja rezzenetlen,
nézi a bugyijukig fekete verítékbe pólyált
fehérpiros asszonyokat, figyeli a rekedt férfiéneket,
és hogy az összenéző szakemberek mint formálják
a virágdíszes televénykuglófot. Próbál belőlünk
valamit megérteni. Mi, szétszéledők
pogácsát veszünk, Estéli Hírlapot,
hölgyeink bajuszkája hubertusztól ragacsos,
az özvegy reng, püffed a villamoson,
a vigasztaló: dolgos, mandzsettás mancs, hozzáoson.
220
Valamit bedobunk még a Műmárványmenyasszonyban.
Megadjuk a módját.
Ezt tudom mesélni, Péter. Érdemleges egyéb
– különöst onnan nézve: a te porszemeiddel…
Radnóti Sándornak
Tényleg, úgy tűnik, akarok még élni,
túl- és feléldegélni.
Ropogtatván, mint vaddisznó a makkot,
a férgestül is tápláló napokat.
Miért pont én ne?
Nem mintha akarnám, csak valahogy megvagyok.
És míg az idő el nem fogy előlem,
maradok is helyt, záróra előtti
végvendég. Felőlem csak borogassa
a székeket négy lábbal az ég felé,
szégyentelenül, hogy hasuk kitessék,
a személytelen személyzet. Jogos
időmet kiülöm. A ceh kiegyenlítve,
újságom van, ha mást nem, azt olvasom
visszafelé, vagy a megfejtett rejtvény
kérdéseit próbálom felidézni.
(Elüthetetlen idő nincs, csak buta ember.
S lehet, hogy még kisírok egy pohárral
a bajuszos kis hölgytől. Az ilyenekben
forgok, mint kulcs a zárban.)
221
Ha nem: nem. Unatkozni se kutya,
sőt szomjazni se. És hátha benézel, épp te,
s hátha továbbállunk, támad egy ötlet,
vagy – egy darabon – együtt ballagunk hazafelé.
Karácsony 1956
Huszonkettedikén egy pillanatig
(reggel háromnegyedhétkor), baljós gyerek,
Joszif és Jézus között,
tizenhárom éves vagyok. A karácsony
ekkor ünnep utoljára. Enni
van bőven: nagyanyám előtt a hiánygazdaság
– mint a Vörös-tenger: száraz lábbal és pulykával
kelt át. Ajándék is adódik, mármint nekem,
még monopolhelyzetben vagyok, egyetlen
unokatestvérem lány és még csak négyéves,
én pedig a család utolsó férfisarja
(akkor még). Borleves, hal – van itt minden,
ahhoz képest, hogy nemrég jöttünk fel az óvóhelyről,
ahol F. G. egy tárnélküli davajgitárral
hadonászott („Menjen innen, Gáborka – mondták neki –,
kell a nyakunkra hozni az oroszokat?”).
Gáborka (majd csak orgonanyílás előtt akasztják fel)
bejön kellemes ünnepeket kívánni,
éjféli mise nincs a kijárási tilalom miatt,
én a Capitalyt tanulmányozom – ezt kaptam,
kéz alatt szerezte a nagynéném, a játékboltok
kínálata még hiányos. Nagynéném
némileg búcsúzik is: távozni készül
via Jugoszlávia, de aztán a határnál nem várják be,
ezért tizenegynéhány évvel később
itthon kénytelen meghalni gerincrákban.
222
Capitalyt játszani senki nem tud,
az ostrom előttről maradt „Orion” rádiót
csavargatom, Londont, Amerikát
hallgatom, mint az anyám negyvennégyben,
csak hangosabban: már és még lehet.
A kívülről tudott karácsonyfadíszek
most úgy hatnak rám, mint sok évvel később
egy nő, akit sok éven át szerettem.
Reggel még meztélláb elturkálok a Capitaly
szelvényei közt, beszívom a fenyő- és gyertyaszagot,
behozok az udvari erkélyről egy tányér kocsonyát,
a nagyanyám már főz, citromot facsar,
kenyeret szel a kocsonyámhoz, pizsamában kuporgok
a hokedlin. Ünnepszag, alvásszag van.
Nagyapám köhécsel a cselédszobában,
fogpiszkálóvékony könyvelőtestét
egy roppant köhögés kiveti a dunyha alól,
anyám is ébred, megtelik a konyha
családtagokkal, s én, mint egy megfigyelő,
akit rossz helyen ejtettek le:
kicsi, idegen, kihűlt.
Nagy Imréről
Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál
hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam
223
a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.
Ki mondja meg, mi lett volna mondható
arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek
vissza nem térnek. Börtön, halál
nem köszörüli ki a pillanat élit,
ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,
mikor arra ébredt
a város: lövik szét.
65 karácsonya
Sára halála után haza éppen nem költöztem,
ámbátor, hogy hol a NÁTHÁSBAN – mint mondani szokás,
már ahol – laktam, ez jószerivel eldönthetetlen.
Ez a haza, ahová, mint mondom, nem költöztem
65 Szentestéjén, Budán volt (van
is némileg rútabbá alakítottan), ottan
nem laktam ekkor, bár jóllaktam
a nagyanyám (még élt) eltette befőttel,
aztán elbeszélgettem a nagynéném férjével
(unokasógorommal, vagy hogy ezt mondhatni?),
aki ekkor a fentiekből kitetszően még szintén élt,
a helyzetről meg az erőviszonyokról
224
(ő is, szegény, a maga szerény módján
eleme volt a helyzetnek,
tényezője az erőnek, majdnem-főmérnök).
Aztán a tévében kékesen villogott
valami Jézusról meg jászolról (az ateista állam
akkortájt kezdte hülyének tettetni magát).
Szóval a kékfényben megszületett a kisded,
és a lehetséges témák is kiszikkadóban
voltak, a befőtt már kiemelkedett a szaftból,
mint a hajóroncs, és bőrösödött.
Nagyapám, csakhogy ő akkor már mintegy
féléve nem élt, ekkorra már bizonnyal elaludt volna
a házilagos meggybor-spriccer mellett
(kevés betett neki), és öreganyám élesztgette volna
karácsonyiatlanul: „Anti, az istenedet,
ne horkolj az asztalnál!” Még ajándék is
volt, én azt hiszem egy kesztyűt kaptam,
a család nőtagjai fel nem használt bőrápolószereiket
testálták egymásra elkövetkező alkalmakig,
mikor is újracsomagolást szenvedve,
lomlét után megújra ajándékká lényegülnek.
De Sára nem pofozható újra,
kis sminkkel, ruhácskával: ajándékul férfiaknak.
Így hát, nyilván a frissen kapott kesztyűben
(amennyiben azon a télen kaptam) éjféltájban
elindultam sétálni, csikorgó lépteimet a havon
egy szellemfül tekervényei talán őrzik,
a mondott budai helyről a Margit híd felé,
átlábolva az éjféli mise elszivárgó közönségén
a Ferencesek templománál, hogy ácsorogjak a hídláb fölött,
amin bölcs öreg jégtáblák zúzzák szét majd
olvadástól hemzsegő fejüket.
225
Pillanatfelvétel
Mikor a nyafogó hangodon azt mondtad:
„Nekem sokkal jobb lenne, ha meghaltál volna”,
elfelejtettem soká, orrvérzésig röhögni.
Csak néztem arcom a szemüvegedben,
ott, abban a presszóban, a pihés orrod,
a kávéfoltos szádat.
Ott mosolygok az őszi teraszon,
gesztenyerozsdás autógumiszagban.
S azt kellett volna felelnem:
„Miért nem mondtad?”
Távolodóban
Azok a hülyeségek
a maguk idején nem voltak hülyeségek.
Azok a hülyeségek –
hogy „szeretnél-e olyan kicsi
lenni, hogy elférhess a belső zsebemben?”
Csakhát most már, mint lukas fogak
véres tamponok közül.
A vödörből.
Egykor: kellékei egy kisfiús mosolynak.
226
A játék vége
Soha: „meleg!”
vagy legalább: „langyos! langyos!”
csak kék foltokat gyűjtető bolyongás
a röhej csengő oszlopai közt.
Ami kerestetett (mi is?),
az ott sem, itt sem,
kívül, se belül.
A kendőt lerántod:
vakító vihogás.
Héjaként nehezül
fáradt szemedre Isten.
Tél lesz
Elkésett virágok
tapogatóznak a hideg őszben.
Remélnek még
gyümölcsöt? A legszívósabb
darazsak is a téli
repedésekbe
húzódtak. Nem akarnak
semmit e szirmuk-ejtett
virágok,
csak összeütötte fejüket
a mindennel játszó szél.
227
Égve hagyott vén szivar
Dunyhát, jégcsapokat, kocsonyát
az Abszolút Télre.
Egy mindig langyos cserépkályhát,
dohánybarna háziköntöst, kényelmes papucsot
a tébláboláshoz,
özvegy csoszogáshoz
csikorgó hajnalokon.
A jó regények

Mosonyi Aliznak

A jó regények beteljesülnek,
hibátlanul, mint a végzet.
Ócska ponyvára vágyom,
ahol van szerencse és van bocsánat,
és a logikus következmények
elmaradnak.
If
Ha az ambiciózus szimbirszki ügyvédbojtár
elsakkozgat Gorkijjal Capriban,
tovább hallgatja az Appassionatát
és, ó igen, hahogy mint merengte volt,
inkább simogatja,
mintsem üti,
ha mindörökre elbámészkodik
a genfi Főposta csodáján
228
(álmélkodhatóbbat kormányzósági agy
találni nem bír), akkor:
jött volna valami lapos
Kerenszkij/Miljukov-stílű megoldás:
kevesebb állammá dermedt forradalom,
több túlélő.
1949. május 1.
Mint a muslicák,
nyüzsögnek szemgolyóm
piszkos búrájában,
ütődnek, surrognak
fény bűvöletében
a fölkavart férgek:
gyilkosok és éljenző,
terelt tömeg.
Ellágyulás
Rákosi Mátyás selymes hajfürtjei,
a rózsás kis tappancsa,
első botladozási…
Végsősoron: neki is
kellett, hogy legyen anyja.
Az ember csak később lesz
R. M. Művek.
229
Állítólag
Buharin a kivégző helyiség
felé haladtában elérzékenyült a halandóságán,
szerette volna megsimogatni
az emberek fejét. De egy sem volt kéznél.
Így csak dúdolt magában
(befelé mintegy):
„Mert mindenki meghal, aki igazán szeret.”A Munkásgyászinduló egyik sora Balázs Béla fordításában.
Aztán belegondolt, s:
Herbert, Herbert, Bauer Herbert,Balázs Béla leánykori neve.
te barom, te lila állat!
vélte,
és a féligszítt Bjelomor KanáltFehér Tenger Csatorna (lásd még: ötéves terv, kapadohány, kártevő).
az egyik pribéknek odakínálta.

Vö.:

„Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.”

(J. A.)

Egy vezér gyermekkora
Be szeretnék lenni
kegyosztó és kártékony!
Élesen őrzött
villa meg gk.
Előkóstolt étkek.
Országnyi
beszarás.
Gonoszság
megoszthatatlan gyönyöre.
230
A tábornokhoz
A politikus hangszere az idő.
Te megszólaltatni se
tudtad. Nagylelkűség és akarat közül
az egyik legalább kívántatik
a politika műfajelméletileg igencsak
problematikus művészetéhez.
Ha más nem:
téma az improvizációhoz.
És ilyen soká váratni a közönséget
a fűtetlen, rossz
akusztikájú koncertteremben,
míg a pódium deszkáiból, ahol toporogsz
lilás körmeidet lehelve,
száll fel a por, száll.
No, játssz már valamit,
az üres-piros
plüss-közönségnek!
Mentálhigiénia
„Ne szólj szám, nem fáj fejem.”
De akkor meg minek
a fej, a száj?
231
Hattyúdal
Mi van még hátra?
Egy magyar író utolsó évei.
Nem is utolsó dolog
– mondjuk (a teljesség igénye nélkül)
egy albán vagy afgán
kolléga ugyane vonatkozásában.
Ha jól belegondolunk.
Gondoljunk jól bele!
„Egy magyar író utolsó évei”
értekezés-címnek is elmegy,
van benne valami nemesen molyette,
elméláztató: utolsó évei…
Szegény, ki hitte volna?
Csak hát, a helyzet az,
hogy minden magyar író,
kivétel nélkül!
az utolsó éveit éli,
minthogy a korábbiak már leélvék.
Futam
Sorok írója hajdan merészléptékű vállalkozásba fogott:
meg vágyta írni az – enciklopédikusnak tervelt –
Nagy Kaka Könyvet. A fokozódó körülmények azonban
ha lassan is, kikezdték még a Szerző elpusztíthatatlannak
vélt infantilizmusát is. A NKK: terv maradt.
Emlékét őrizze ez a – kis rakás.
232
Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére
Felfordult a ferdeajkú vén trotty,
az orosz-magyar monarchiának kezd vége lenni.
Jaru és Csau, a két rossz arcú temetőőr,
Kelet-Európa csődtömeggondnokai,
latolgatják, hogy lesz-e borravaló.
Szuszognak, piszmognak a koszorúkkal.
Fülelnek: tán már lövik is az üdvöt.
Mindenesetre: halott.
Nem veszi elő többé
a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.
Október
Olykor a gyűlölet trágyatüze lobog fel,
olykor a levizelt salak
füstölög alattomosan a kazán mellett
– halottak! halottak! –
Olykor a nép utcára réved-széled, fölkel,
a lehetségesből valamit megragyogtat
mint lopott fülbevalót: nem tudja, hogy az övé.
Olykor, tűntödben, kicsit, még rágcsálnám a melled.
A versírás csapdái
„Múlt időben cukorhadó személy.”
Erre ébredtem. „No igen, ez mély.”
– Mondtam magamnak. – Ugorjunk bele!
Azóta egyfolytában koppanok.
233
Munkanapló

Juditnak

Ma ő ír. Én csupáncsak a zabáról
gondoskodom. Körülményes tevés-
vevés, időmet elporlasztani.
Két fakanál, két lábas,
a vágódeszka, a bicska, a kanál
(majd mosogathat), készül az ebéd.
Egy úgynevezett „savanyú vetrecét”
adok elő, citrommal, tarhonyával.
Ül a napon, kimérten kopaszodik
a feje búbján, te jobban tudod.
Körülöttünk a kert és távolléted.
Bocsánat, ez túl mélyre sikerült.
De mégis: távolléted, mint a kert:
környezetünk: hiányzol, megbeszélünk.
Látod, veszélyes magunkra hagyni minket:
elkezd veled mindenféle történni.
Mi pedig irdogáljuk a színművet,
és közben kipiszkáljuk a világot,
precízen, mint köröm alól a koszt,
s megmutatjuk egymásnak az eredményt,
majd tesszük diszkréten a csikkek mellé.
Emlékeink vannak. Elemzőkedvünk
nem marad éhen. Két őrült vegyész
turkál, titrál, szikkaszt. Valami lesz.
Ha nem ebből: belőlünk. A nyárvég,
mint égő ág, hamvadva kunkorodik.
Kopog a gép, most írja át, amit
felköhécseltem, mint egy rossz álomban.
Aztán majd én átírom, amit ő ír.
Ezt az életmódot, ezt kitaláltuk:
234
falu, szőlőlevél, kacsahápogás,
se túl közel, se túl távol a várostól,
éjjel zuhog, nappal tündöklik, a göröngyök
között araszol a kövér szöveggiliszta.
Bagatelle
Orrot fújni jó.
Szabadulsz valamitől,
ami nyúlós, csekély, mégis nehéz:
nincs hová odakenni.
Orrot fújni rossz.
Zajként terjed tova,
szomszédos szobák
csendjében kavarja fel
alvások nádvizét.
Kanyarban a motoron
jártasság vagy bátorság.
Papírvattába higiénia,
ha éppen lába nem kelt a pedálos
tisztasági vedernek.
De mandulafagylaltba
prüsszenteni nyálkasörétzáport,
a keményített tejszínfityulára:
csak egész fiatalon
vagy majd egész öregen, öregem.
Addig a vasalt zsebkendő legyen
zsebünkben figyelmeztető
minden kívül-belülről
jöhető rosszra.
235
Graf August von Platen-Hallermündéhez
(Fordítása közben)
Te gróf voltál, buzi, német s talán tüdőbeteg,
porosz tájban mocorgó fura állat,
arany tölgyleveles gallér, törzstiszti váll-lap
képzelhető reád, s ontod szonettjeidet.
Egy garnizon mélyén találtál rejteket,
pórázon sétáltattad gőgöd, és a német állap-
otokat csontig hatóan utáltad.
És véltél ismerni minden gyötrelmeket.
Veled vacakolok, ez a grófi weltschmerzli
porózus, törékeny, százötven éves sercli
– vásnak, öregfiú, tőled a fogaim,
jó Ágoston gróf, Platen-Hallermünde,
ki megferedtél mindenféle bűnbe,
kész az omázs, itt poroszkál a rím.
Tapintat
Hommage à Freud
Mikor a tehén
a négy félig lenyúzott lábával
felállt,
és láttam, hogy az anyámat
próbáltam agyonverni,
még egyszer ütöttem
a halántékára,
nehogy rájöjjön.
236
Nagyanyámra (1894–)
1
Kevés időt jósolok a Mamának,
ha ugyan ez idő még,
ez ízehagyott, kímélő időpép,
amin sorvadt elméje nyámmog.
2
Nem találsz haza már az előszobából.
Nincs itt keresnivalód. Kikísérlek.
3
Mi egy kicsit még elnézzük a hajnalt,
más ablakokból, ahogy idevillog.
Gyereket fürösztünk, és tésztát gyúrunk.
Telünk-múlunk. Néhányat alszunk még.
Búcsú
Mind szemérmesebb és tartózkodóbb
pozitúrában keresel álmaimban.
Legutóbb a bokáig érő, kékpöttyös
szoknyádban álltál a Népszínház utcai
antikvárium kirakata előtt.
„Anton Webernt, szegényt – suttogtad –
egy részeg amerikai altiszt…
Maustot… Mit jelent az, hogy egérhalott?”
– suttogtad, és: „ne nézz a csődületre,
én se vagyok élő, megyek is”
– suttogtad, Sára.
237
Öreg napjaim
„Ami késik, az nem múlik.”
Badar, ostoba beszéd.
A nyugdíj késik, én meg múlok.
A nyugdíj késik,
vásárlóereje múlik.
Zörög a névérték a hideg őszben.
Ahogy így a halállal szembenézünk
Be nem teljesült szerelmeimet
mohó vénasszonyokká perzseli
az elhúzódó ősz.
Hevernek e túlérett
sajtocskák reszeletlen.
Pökésnyire pedig
a túlvilág.
Nász
Kis kiáltás a csillagok alatt,
asszonyi jaj-jaj.
Így vész el
mindenünk.
Amikor a cigánytelepen
Amikor a cigánytelepen
sok kutya, sok gyerek, sok
gyöszös fa között
hagytam a vénasszonyt
a tenyeremből jósolni
238
(jó sok hülyeséget
összebeszélt azért a húsz forintért),
és a barátom azt mondta: húsz forintot
adok, de a sorsomra nem vagyok kíváncsi,
és a cigánynő nem fogadta el,
hanem (átkozódva ugyan) elkullogott,
igencsak
eltöprengtem: ki vagyok én,
ki növényt nem tartok
s nem védek állatot – – –
Élektra
Azt hiszik, a politika fortélyai
foglalkoztatnak, azt hiszik, Mükéné sorsa.
Hercig, érzékeny Krüszothemisz kishúgom
erkölcsi túlajzottságot tulajdonít
szegény nekem, azt képzeli, apánk
fonák halálát nem bírom kiheverni.
Bánom én az otromba geci-gejzírt,
gyereke gyilkosát! Túl szappanos
volt a kád lépcseje – a bárd meg túl éles.
De hogy ez a borbélysegéd-képű Aigiszthosz
uralg s pöffeszkedik nyomorult városunkon,
s anyánk éltes, tokás vén kurvaként
enyeleg véle, negédeskedik – s mindenki úgy tesz,
mintha nem tudna-látna semmit. Színarany
hazugságként tündököl a Nap is
fölöttünk – istenek hamis pénze!
Hát ezért! Ezért! A feltolakodó undor okán
álmom és kenyerem a bosszulás.
S ez az undor nagyobb az isteneknél.
Már látom, hogy Mükénét ellepi
a téboly és a pusztulás penésze.
239
Teozófia

Aliznak

Isten, ha van:
parasztból lett generális.
Csillagos zubbonyát
célozva tévedünk
mind távolabb portánktól
– hóba, tajgazúgásba.
Ő káprázik folyvást
a fagyban előttünk: Ő,
Kutuzov, Moszkva nélkül.
A zenekar még csak hangol
Minden – mondogatjuk magunknak –
még ezután jön. Semmi
nem jön ezután.
Ami a nélkülemet megelőzi:
görcs a köztiagyban,
lágy alábukás
forgó homoktölcsérbe,
vagy a gyomorszáj
álmélkodva, hirtelen – – –
Vagy a máj,
vagy a rendszer.
Terveket hát ne szőjünk.
Az ősz könyörületes.
Az ecetfa
lazán nyugtatja kecses,
zöld ujjait
a szél billentyűin.
240
Valahol megvan
(1986–1989)
241 242
Kornishoz
Számít, hogyne, hogy találkozunk vagy sem.
Sok minden elmarad, illetve bekövetkezik
annak következtében, hogy igen vagy sem.
De amit kellett, megtudtuk egymásról.
Te úgy írsz, mint amikor a szél a függöny
miatt nem tudja bevágni az ablakot,
én, mint amikor leesik a hamutartó
a szőnyegre. Te a csattanás, én a cserép
lehetőségéről. (Te talán fordítva
gondolod.) Az üvegszilánkokat, a csikkeket
együtt szedjük össze, és a hamut is
együtt porszívózzuk a lakatlan lakásban
a gyönyörű szőnyegen.
I am here. You are there.
Az első angollecke s egyszersmind bevezetés
az alapszerkezetbe: az én csak itt lehet,
a te csak ott. És most, honey, valóban:
én itt vagyok. You are there.
De most nem a szubtilisabbik én sajog,
nem a szemantika kénlehű kráterébe
mered Empedoklészként az az én,
aki itt maradt. Sajgás és meredés
(ha már így szóba került)
egészen más jellegű. Nem is igazi itt-ott ez.
Én itt vagyok, you’re elsewhere.
243
Csak egy kitüntetett
pont maradt. Kitűnő
ötlet volt az a félangolos távozás.
Sok minden
leegyszerűsödött, elmaradt.
S ezen a ponton szörnyű nyitottá
válik, Sarah, my dear, a vers, amit éppen
irandó vagyok rólunk.
Negélyezzek édes emlékezést?
Vagy egy olyan „konkrétan-vastagon”-t:
„Az R. utca (házszám, emelet, ajtó),
ha beszélni tudna”-fajtát? Nem.
Utóbbit semmiképp sem. Ezt a
„hogy csináltuk kofferben, létrán, külön”
konfiguratikát más kollégáknak hagyom.
(És különben is – ha már… – hát hogy csináltuk?
Ahogy a többi tahó. Vagy ékesebben:
mint szokta pórral pórnő.)
– Vagy inkább egy „jellemző” olyat-amilyet-szoktam?
korhangulat, belterj (mindenki tudja, ki ki),
egyben évődőleges mélyke
a házasélet finomszerkezetéről
s a viszonyok jármáról? Hm?
Hagyjuk a francba. (Bár, ha negyven év
nem változtatott azon, hogy alap-
vetően színész vagy bohóc vagyok,
nem fog mégegyszer ugyanannyi sem,
és ennyi idő nem is marad már erre.)
Amikor tavaly, két év után, újra találkoztunk,
váratlanul (barátaink kölcsönös
meglepetésnek szántak bennünket),
végig csak röhögcséltünk meg ámultunk egymásra
(a baráti házaspár értően mosolygott),
aztán villamosoztunk a kórházparkszerű
244
budai éjszakában, aztán fogtunk
neked egy taxit. Kérdezted: Velem jössz?
Én válaszoltam: Minek? Te mosolyogva bólintottál.
I am here. You are there.
Néztem a távolodó
helyzetlámpák után.
Az első leckét tudom.
Most jön a lost forever.
De ehhez
már kevesebb idő elég.
Tart
Folyton ezek a ringlók potyognak
folyton ezek a darazsak zümmögnek
folyton ezek a pillék hozzám ütődnek
folyton ezek a madarak nyikordulnak
folyton ezek a folytonok folytonognak
ha kapkodom a fejem ha nézek magam elé
Vakarózás nem segít hunyorgás se
a bőröm összecsippentem kihúzom hagyom visszaugrani
az sem segít Felidézem főztem ebédeltem
beszélgettem ittam sétáltam Igen és
most merre is mozdulni Ujjak összeü
tögetése nem kezdet csak halogatás
Tart a tartam Ha valami fakadna legalább
fel Folyton ezek az autók
bődülnek halkulnak A számba kell
vennem a cigarettát amíg ezt leírom
aztán újra a jobb kezemben van
Aztán az egész egyszerűen abbamarad
Kezdődik új abbamaradandó
245
A séta
Lassú sétánk kifelé az életből,
ahogy halad, torlódik az alkalmi társaság,
ahogy elmaradozunk, összébbverődünk,
előresietünk és félreállunk
– érdemes figyelmünkre. Épp mivel
tanulságmentes és kimondhatatlan,
önnön teljesültébe vesző:
fullánk és cukor.
„Az édes szúrás diszpozíciója.”
Mondotta volna az ifjúkor, rég,
logikai örömök idejében.
Már a vénülés kedvét nem leli ilyesmiben.
Csak ami elemzetlenül is valami
– egy jó mondat, egy hibátlan kavics –,
az számít. Persze, mi az, hogy „jó”; persze,
mi az, hogy „hibátlan”? Felvethető, hogyne.
Csak éppenséggel nem vetem fel.
Az utánunk jövő
tuszkol is, marasztal is, ahogy terel.
De azért megőrizhető némi méltóság.
Irány és tempó
szabadságának több mint látszata.
Lassítás, szaporázás, elkalandozás joga
gyakorolható (még ha mint jogot
nem opportunus is emlegetni).
Sétánk, mindenesetre, sétaszerű.
Nem lehet mondani, hogy… Szóval, ezt hagyjuk.
246
Namármost a legvége, a pont,
ahol az eső víz lesz vízeséssé,
a gömbölyű átbukás pillanata – – –
Csak a gránitkáva abszolút síkossága
megfogható. Jól mondom: csak az – amennyire.
Térjünk vissza az útra.
Ha szórakozottságunk szóra bírja
a szóra nem érdemest – nem az út hibája.
Mondjuk: Az út érdekes. Az út szép.
(Valóban az.) Járjunk és lélegezzünk.
Alighanem
„Nem vagyunk gyerekek” – mondtad,
pedig bizony hogy azok voltunk.
S te szűz is, alighanem.
Csiszolatlan maradtál,
sőt kifejtetlen körülményeid meddőjéből.
Féldrágakövem, szűrt fényű,
egészen ritka szennyezésű kristály.
– Egy ostoba telefon! Igazán nem…
jóval éjfél után.
„Igen… Igen… Nem…” – egyik kezeddel
a telefont vonszoltad,
mint egy szűkölő piros kutyát,
a másikkal a kombinéd ügyeskedted magadra,
fáztál, vagy a hang elől takartad (vagy előlem)
mezítelenségben járatlannak tetsző tested
(nem sokat takart fenn a mély dekoltázs,
lenn a csipke), én az ágyból
figyeltelek, töltöttem és rágyújtottam.
247
Aztán nagyvégtére visszabújhattál,
de már inkább csak odakucorodtál
a tartalékolt közös hőbe, több
(vagy nem kevesebb) közöd volt az
ágyneműhöz, mint nemünkhöz.
Pedig az a „Nem vagyunk gyerekek”
az első csókolózást szakította
meg (hiszen közben nem tudtál volna beszélni),
és olyan becsületesen (kacérság, zsákba-
macska kizárva) vetkőztél,
olyan elszántan, alaposan,
vakmerő kamasznő: „Essünk…”
neki? túl? – s ez lett:
túl már soha (alighanem).
Reggelivel ébresztettél, mintha…
Pirítós, sonka, vaj, kávé, maradék konyak.
És a liftből és ki a kapun és fel a buszra
meghitten és gyöngéden (nem néztél rám)
tereltelek (váll, könyök érintése),
mint volt férj, hajdani barát.
Reggeli kávézás
Szeretem az őszi hideg szobákat,
ülni kora reggel összehúzott köntösben
a kitárt ablaknál, vagy a tetőn,
párolog a völgy meg a csésze kávé
– ez hűl, amaz melegszik.
Sokasodik a piros meg a sárga,
fogyatkozik a zöld, pereg a sárba
a sok levél – halomban
a nyár devalvált pénze:
248
oly sok! oly semmitérő!
Lassúdan kékbe vált
az ég hamvasszürkéje, enyészőben
az enyhe borzongás. Közelednek
a nappal-dagály
türelmes, óriás tolóhullámai.
Kezdhetek folytatódni. Megadom magam
egy személytelen felszólító módnak.
Februári hajnal
A fagyott hó helyén most
vizes a párkány,
vizesen ragyog!
Csöpögnek a méteres
jégcsapok.
Ó, lassú, szép, könyörtelen
fogyatkozás.
Aláfolyik az ablaküvegen
az eleven
víz.
Valahol megvan
Vissza
abba az őszbe.
Melyik őszbe? Hiába
kérdezed. Nem tudom,
de vissza kell menni az
egyik őszbe,
249
talán a dombra fel
kanyarodó utat kell megtalálni,
a tó fölé emelt
vörösbazalt kiugrót,
honnan a tó – – –
A hatvannégyes őszt?
Nem, ez korábban volt,
fordulva tűnt el a
tó a fenyő mögött,
míg te leballagtál
a kőlépcsőkön,
az idény utáni hajnalokon.
(Ezután lett a kis
„ház a hóban”.
A kályhában megomló
szén
vörös csendje.)
Bosszú
Én bármit tudok, amit akarok.
Például elkezdek majd zsugorodni,
méretarányosan, ölelkezés közben,
s kifogyok belőled. Olyan pici
leszek, hogy a szőreid közé tudok bújni.
Összekeresel mindenütt a lepedőn,
tűvé teszed az egész ágyneműt értem
– míg végre hajszáldrótvékony vihogást
hallasz a hasadról: miniatűr
férfiasságom himbálva ott futkosok,
és ciripelek: „Kellenék neked?”
250
Rolf Bossert halálára
Alig sem ismertelek.
Ötletszerűen vetődtem be azon a fagyos estén
az EinSteinbe. Furakodtam, illesztgettem a fejem
más fejek közé, hogy a tiédet lássam.
A fülemig csupán töredékek
jutottak el, bár tudtam: mondatokéi.
Legalább a szememnek, gondoltam, valami jusson.
Később egy kerek
asztal körül ültünk, két úrral beszélgettél,
és sört ittál kísérőül, talán kornnal, én figyeltelek,
közben bemutatkoztam, beszélgettem
– már a magam angol-német pidginjén
(nagynéha ritka vagy eltalált szavak
mazsolái – hja, az a sok olvasás! –
a silány szintaxis keletlen tésztájában).
De azért beszélgettem, elszántan, idegesen,
egyik vodka a másik után. Vajon te szeretsz inni,
töprengtem, nem látszott rajtad,
igaz, nem mindig látszik az emberen. Nézegettelek.
És egy mondatod forgott a fejemben
még hazaúton a taxiban is, amit az ismerősök rendeltek
nekem, ügyefogyott kinnszülöttnek
első itteni napjaim egyikén. Egy mondatod, még
odafenn is, amikor kibámultam a homloknyomaimat
viselő ablakon. Valami olyasmit mondtál (még az előadóteremben),
hogy te csak írói munkád (ezen a „csak”-on is eltűnődtem)
háborítatlan folytathatása végett
folyamodtál útiokmányokért, nem tartod magad –
minek is? A „Dissident” szót használtad.
Ez magyarul… Magyarul? Mondjuk egy létezett-szocialista nyelven
egy időben az állampolgári kötelék alantas indítékú,
251
illegális úton (teszem: rókacsapáson, bivalygázlón át)
történő elhagyását jelentette.
Így nem érthetted. A mondott jelentés a te nyelvedben
nem is létezik, és útleveled érvényes volt.
Te annak rendje és módja szerint
(mert ott annak ez a rendje és módja)
áttelepültél, de „nem azért, mert…” na jól van, hagyjuk a
politikai „szemantikát”. Tudjuk, miről van szó.
De hogy fel kellett – s fel kellett – hogy merüljön,
hogy ezért vagy azért, pláne, hogy nem azért, hanem csak…
Méghogy mi áttelepülünk, kivándorlunk!
Micsoda félrevezető igekötők!
Állhatatosan rójuk
a magyarázkodás Möbius-szalagját.
Hol annyi szabadság, vagy legalább gőg,
hogy egyszerűen azt mondjuk:
„Ott voltam, most itt vagyok. Kész.
Érjék be velem. Megmutatkozom.”
(És hol ennek a lehetősége?)
Még hogy minek nem tartom magam! Hisz annyi mindennek
nem tartom magam – s még ez is
csak rám tartozik.
Fogalmazgattam,
hogyan mondanám el ezeket
neked, ha (valószínűnek tetszett)
alkalom adódik.
Nem adódik. Nézem a telefont.
Néhány nappal később a brilliánsan szerkesztett,
kellemes tapintású papírra nyomott magazin Register rovatából
kivágok félhasábnyit, hozzátűzöm két korábbi közleményhez.
Kiveszem a blokkfüzetből a jegyzeteket, amiket ehhez a
szöveghez készítettem. Mindez együtt egy dossziéba kerül,
ahogyan ez a szöveg is, ha elkészült.
És várom, küldjék már a verseidet, hogy fordíthassam.
Ez az, aminek értelme látszik lenni.
252
Egy kevéssé vizsgált, ám lényeges hőstípus

November ötödikén a pincében Szabó úr sírva szétszaggatta a párttagkönyvét. „Soha többé, soha többé” – ismételgette, mintegy önkívületben. A lakótársak csillapították.

Az eset, látszólag, alig méltó a megörökítésre. Megsokasodtak azokban a napokban a tagkönyvszaggatók és a fogadkozók. (Bár egy ilyen könyvecskét – fizikai értelemben – nem gyerekjáték szétcincálni. Próbálják csak meg! De nem erről akarok beszélni.)

Ráadásul Szabó úr elég hamar (úgy a MUK idejére) kijózanodott, belépett az utódpártba, és idővel, persze elég nagy idővel, mikor veszélyek már elmúlvák, piszkos munkák elvégezvék, a munkásőrzubbonyt is magára öltötte. (Pufajkás azért Szabó úr nem volt.) Szokvány történet. Mégis. Valami figyelemre méltó van ebben a kis epizódban. A dátum. Mert az egész más volt, amikor október huszonötödikén az erkélyen állva svungosan leívelő fehér tárgyra lettem figyelmes, és a röppálya görbéjéből (meg kizárásos alapon) kikövetkeztettem, hogy a később Rákosi Mátyás asztali mellszobrának bizonyuló gipsz-valami csakis Vadasék ablakából indulhatott utolsó útjára. Vadasék gesztusa a léggömbutasé volt. Vagy a – kissé elbóbiskolt – öntudat riadott fel. Régi mozgalmi emberek voltak.

Szabó úr azonban 46-os (vagy 47-es?) sodralék-párttag, minden múlt híján. Az időpont (és a helyszín) nem kedvezett holmi pezsgőkönnyű szabadságmámoroknak.

És Szabó úr mégis ott és akkor háborodott fel, a pince többször belélegzett levegőjében, a huszonötös égők világánál, amikor a ház a maga aknáját is megkapta már. Nem mintha célpont lett volna, csak úgy. Amikor már félnie kellett volna.

253

A pillanat kétségtelenül elkésett volt praktikus szempontokból. A lépés helyezkedési értéke, sakkjelöléssel, nem is tudom hány kérdőjelet kívánna maga után, közösségben-feloldódási együtthatója zérusközeli. A lakótársaknak, mint mondani szokás, „más sem hiányzott”. De Szabó úr most háborodott fel. A körülmények közömbösek voltak neki. És azt hiszem, a jelenlevők is. Ha egyedül van a pincében (mert gyakran kitódultunk a földszintre, friss levegőt venni, megjáratni magunkat), Szabó úr akkor a poros matracoknak beszél.

Gesztusából hiányzott az „Esküszöm, uraim…” megszólító személyessége. Esetében helyénvaló a nyelvi beépíthetőkocka: Szabó úr maga volt a fölháborodás.

Szabó úr számára tehát nem létezett e pillanat helye az előző-következő pillanatok sorában. Felháborodása abszolút volt, eksztázisa tökéletes. Szabó úrnak igazi pillanata volt. Kiterjedés nélküli. Amikor visszatért az „ébrenlévők közös világába”, azt sem tudta, hogy volna mire emlékeznie.

A sötét előszobában

Na, elég legyen már ebből. Phü, de szeretnék hirtelen abbamaradni! Nem meghalni, dehogy! Ostoba, patetikus szó… nem, elfogyni, mint orsóról a szál.

Sok volt ez a nap. Ma megint belém költözött egy árny, a tömérdek régebbi árny mellé. Mától fogva majd te is…

Lám, negyvenéves korára a férfi, ha élt is valóban, és odafigyelni sem félt: túltömött kísértet-zsák lesz, veszélyes kacatok raktára. Elszáradt virágcsokrok, könyvjelzők, tüllök között matatsz, aztán hirtelen – s-sz! –, egy rozsdás tű!

254
Macabrette
János és Péter.
Perdülünk odaátra, pajtikáim.
A túlélő zavartan mered:
Ábelre Káin.
Mentegetődzik: nem akart ő
ittmaradni.
De a hűtőszekrényben ott a marhafartő,
a kosárban a zöldség, karaláb, zeller
– pocsékba nem mehet; a családnak leves kell.
Meg hát a beteges kíváncsiság,
megkeresni a saját halálát.
Ha van ilyen.
S nemcsak áltatta magát Rainer mester.
Meg a hajlam,
hömpölygetni az életet. Pedig nincsen jó abban.
Az ember bensője csak férgesedik az idővel:
félelem rákosítja, hatalom, pénz kell, új nő kell.
Ideje utánatok mennem mind gyorsabban.
Hidegbéke
Béke híján – vélnénk a paraszti eszünkkel:
háború lesz. Háború nem lévén
– a tanult eszünkkel – azt hinnők,
béke van. Ám egyik sincs/lesz.
255
Európa?
Ünneplik a falat, ideát-odaát
(itt-ott a kéznél levő ideát),
miközben a meghasadó egekből
visszazuhog a csatornalé. S holnap jön föl,
egész az orrunkig, sőt: ÉS TOVÁBB,
legorrabb Orrig (Urunkig tehát).
Ki viszontzúdítja megint a mennyből
(miből van a Megváltás? takonyból? enyvből?),
vissza reánk e langyos nyavalyát.
Hagyj nekünk békét, menj békével innen,
családapák volnánk, vagy mi az isten?
Addig: amíg? Na és? Coki a francba!
Rossz játékokat játszó Vén Gyerek,
vidd felhőidet, vidd kéklő eged!
Vidd az egészet! Nem esünk már transz-ba.
Csak egy kérdés
„Ach, wir” – írtad volt, kedves Bert –
„Die wir den Boden bereiten wollten für Freundlichkeit
Konnten selber nicht freundlich sein.” Enyhén szólva.
De miért akartok kedvesek lenni mindenáron?
Némi jog (burzsoá, egye fene!)… Kedves Bert!
Kevesebb: több lett volna.
256
Részlet
1
Azok a szép (feszült!)
napok az ifjúsági mozgalomban.
Nem emlékszem már igazán jól,
őrá is csak homályosan,
ahogy a szeme
derengett elő a mindig maszatos
szemüveg mögül,
de mintha Plotinoszból olvastam volna
föl valamit neki (A Szép nem egyéb, mint…
mittudommármi), mire ő:
„Te! Ez tisztára marxista gondolat!”
– ugrott fel,
idegesen igazgatva a melltartóját.
Én feszengve hallgattam a
duzzadt ajkai,
mókás egérfogai közül patakzó
csacsiságokat. Utóbb csókolóztunk.
Részemről kissé indignáltan,
mintha magam volnék Plotinosz,
aki szintén egy (utóbb porig égett)
Akadémia könyvtárában görnyedt és unatkozott.
Később ő szavazott a kizárásom mellett.
257
2
Igenám, de:
minden későbbnél
van még később.
Például, amikor
megint mohón
egymásnak estünk:
siklókígyó a levelibékának.
(De melyikünk volt melyik?)
Hol volt már akkor
mozgalom, ifjúság, ügy?
Hol Plotinosz? Hol Marx
(a ’68-ig egyre ifjuhodó is)?
És hol – túlcsillagos ég! hol
a népen belüli ellentmondások
folyamúszó bajnoka? (Azt mindig utáltam. Az ágyban is
zavart egy olyan lénnyel keveredni,
akinek ez a falusi rendőr: orákulum.)
Most
a későnél később: a vita nem újult ki.
Elomló volt és édes,
akár a beteljesült kamaszálom:
postáskisasszony-hús.
3
Filmen minden szebb, könnyebb.
E siralomvölgyben nincsenek vágóképek.
Még délután háromig
vonszoltuk egymást komor fővárosunk
kibírható nyilvános helyein
(én a cukrászdákat utálom, te a kocsmákat),
258
és nem volt miről,
amiről meg – – –
Arra úgysincs szavunk
egymásnak. Magával számol el,
magában számol
minden élő
– gondoltam –
miközben egy leleményesen kedves és gyors,
méghozzá személyedre szabottan kedves (de gyors)
búcsúformula mikéntjét módolgattam
melletted
és egy (enyhén) penészízű
paradicsomos vodka mellett.
4
Felejtem.
Mintha zuhanna. Pedig
összetegeződtünk, verejtékeztünk együtt.
Majdnem gyerekünk lett.
Nem lett. Legalábbis, gondolom, nem.
Én, részemről, nem kérdeztem, ő nem említette.
Hogy ténylegesen hogy s mint van?
Erről tudomást, könnyen lehet, már nem szerzek.
Az eleddigi tapasztalat szerint
találkozási ciklusidőnk: 25 év.
(Egy esetből kell általánosítani; kettő már összezavar.)
Legközelebb tehát hatvanhat éves lennék,
s a gyerek akkor (amennyiben mégis)…
– de miért a falból kitépett kézszárító,
miért a kimondhatatlan falrafirkák,
miért olvad a vaslábakon álló kád el,
míg forrójég dübörög a rózsából,
259
s én kinyújtózom a málló cementen,
bömbölöm önfeledten,
hogy „lo giuro, lo giuro, lo giur’al no-o-ostr’amor”,
és hallom jól, hogy hiába dörömbölnek,
dörömbölsz
a felém csempével, feléd
kacattal teli gardróbszekrénnyel takart
rabicfalon túlról.
Papír, papír, zizegés
Mikor írhattam ezt a levelet?
Kedves E rzsike? Ivíra?
Nincs okunk szégyenkezni
a meg nem történtek miatt.
Hotelszobákban olykor
– átutazómámor? –
megfeledkezünk magunkról
Ennyi. Hely, év – s folytatás nélkül.
Megfeledkezünk?
De KI lehettél?
És miért éppen hotelszobákban?
Közterek árnyas padjai, kapubenyílók,
kinemvilágított telefonfülkék,
couchette, villamosperon Hűvösvölgy felé…
– konyhaasztal is lehet
erényszünetnek, -szűkének melegágya
túlnépesedett partin.
Ki lehettél, Kedves E?
S miért megnemtörténtek?
Nem ment? Valaki bejött?
„Hangulatilag” nem jött
össze? A „szitu” nem volt „olyan”?
Összement, mire…? Mire ment „ki” a játék?
260
Valami rilkézés volt? „Két magány
óvta, védte és köszöntötte egymást?”
– A papíron lévő jelek szerint: sikerrel.
(Köszöntés: nyilván. Szoktunk. Óvás és védés:
ment úgyszintén.)
És mikor történt nem meg?
Én mindig, mondjuk: majdmindig
pali vagyok a helyzettragikumra.
És valóban nem?
Egy nézés vagy érintés – – –
Nézés megtapadása
(a nézett által
észrevéve és tűrve, netán: sőt)
a test valamely
domborulatán vagy homorulatában
(a kebel völgyében, honi soit!);
ottfelejtkezett
kéz a csípőn
előretessékelésnél,
haj könnyű, aranyló
söprése arcomon, vonatfolyosón.
Amire mint meg nem történtre gondolgatunk,
az – sajna vagy hál’isten –
megtörtént, meg bizony.
Ki voltál? Ki lehettél?
Néhány esetlen bókom ott bolyong
hallójárataidban?
Az emlékezet alantasan szelektál.
Mint ahogy szűk cipőbe is képes
beletévedni kavics,
hogy azután egy hosszú séta során át
nyomja talpadat vagy a lábujjad közét
261
(miközben csevegnie és gyönyörködnie
kell a társaslénynek).
És ilyeténképpen a szavak is:
halálunkig hangoznak
az elhangzottak:
becézés, bántás
(az előbbi gyakran utóbbinak
bizonyul – a kavics sem
akar sérteni).
Nájlonharisnyás lábad
egyszer majd nem lesz már,
fura mondani: „elporlad bokád”
(ennyi vélhető rólad: divattörténeti,
enyészettani evidenciák),
fájó agyvelőnk (engedtessék meg! Mondhatok
„fényszomjas szem”-et is)
pár tizedgramm porrá lesz,
nyakkendőim és ingeim kidobják,
bolhapiacon árulják szemüvegünket,
szoknyád felmosórongyként hasznosul.
(Hízelegne
a gondolat, hogy az én
poraimból fakadt a partvisnyél,
melynek fejét szoknyáddal pólyázzák be.
FELSAJOGNÉK, Kedves E
262
Mi jön még?
(1989)
263 264
Szezonvég
A rosszból csírázik az egyedüli jó:
halaszthatatlanná lesz a halogatható.
Ha meghal az ember, nem lehet már halottabb:
vége a méricskélésnek, a fokozatoknak.
Viszont eldöntheti: hamvad vagy porlad.
(Föltéve, hogy rendelkezett evégett.)
S miközben korhadni kezd (vagy elégett),
megy tovább a földi gyarló gyakorlat:
sürgünk-forgunk serényen, mint a férgek.
Nem is utolsóak ezek az utolsó napok:
csomagolás, lézengés, várni a vonatot,
még egy kávét, sört, szendvicset, konyakot,
talpunk alatt vakító, friss sóder csikorog;
és hülő tündöklésben:
a poros muskátlik, piros padok.
A filozófusnő megudvarlása
Telemegy kis képekkel a szemem
s visszaverődik labdaként a látvány?
Helyükre-látom őket?
– Két fal
között kép labdapattogása?
Képfelhő válik el egy fortyogó felszíntől,
mint ecetágyról az ecetbogárraj?
S tán fényszáraz, szapora szárnyverésük
választja ki a szót: a könnyet,
265
melynek sikosán kicsúsznak,
bár összeragadt szárnnyal, képszemétként,
s fölgyűlnek szemzugomban?
Vagy elnyeli a fényt
a szem sötét emésztőgödre, s férgek
fogannak belül, néma hemzsegésben,
világító férgek?
Vagy a szem
mint mozdulatlan pók pont-teste, áll
ernyőváz lábakon,
pohárra, térdre,
porszemre nehezedve?
Vagy térdeden nem úgy
nyugszik a tekintet, mint bizalmas kéz?
Ingecskéd nyílásában nem mint penge siklik,
hogy meghámozzon,
mint egy körtét?
Biztos, hogy nem ő delejezi szoknyád
csusszanni feljebb,
hol a harisnyacsatok lantzenéje
kezdődik már, s tovább is!
hol födetlen pórusokra
hullhat a tekintet tűzápora?
– S tűzzel játszik a szem,
a langyos csipkék
alatt parázs derengés.
Tűz játszik a szemmel –
micsoda csillárok gyúlnak! Ezer meg ezer
prizma szorozza, millió meg millió
kristálylappá hasadt fényben veted magad
hanyatt
és bontod és vonsz
266
Kapcsolatunk kezd meghitté válni
Már amikor megsértődtem, is tudtam,
hogy semmi okom nem volt megsértődni (legalábbis ezen nem),
de ha már – akkor az ember kitart
reggelig. Álmatlanul persze, mert gyakorlatilag lehetetlen
elaludni a padlón, ha ráadásul a pokrócot
olyan szerencsétlenül tekertük magunk köré,
hogy a vastag szegély éppen a gerinc alá került.
De azért nem változtatunk a testhelyzeten:
minél rosszabb, annál jobb. Ő (a kedves)
úgy három s négy között felébred végre
(szomjas vagy ellenkezőleg). Belémbotlik.
„Mit csinálsz, te hülye?” – kérdi kábán.
Mély alvást szimulálok, kicsit vinnyogok is,
ahogy álmodó kutyák szoktak (forgolódni is kell).
Egy darabig, remélhetőleg, ő sem alszik.
Reggel sikerül néhány perccel őelőtte távoznom.
„Biztos elfelejti bevenni a gyógyszereit” gondolom
a lépcsőházban, de most már nem megyek vissza, szólni neki.
Lassú léptek, körülményes rágyújtás: túl nagy időelőnyöm van.
Töprengő arccal baktatok a másik oldalon,
mindenki láthatja, hogy el vagyok gondolkozva.
A Statisztikai Hivatal kiadványboltja előtt
elfoglalom őrhelyemet: a kirakatablakban
a Mechwart-liget egész délnyugati frontja tükröződik.
Asztrálalakja rövidesen áthalad a negyedéves kiadványokon
– milyen kedves ebben a kiskabátban!
(Minden nőnek van egy kiskabátja, amiben ilyen kedves.)
Igaz, magam se volnék megvetendő az én kiskabátomban
– de úgy néz ki, hogy ő nem néz ide.
Követem, a hátához igazodva,
az autók között, rézsút át a Mechwart téren
(jóformán az autók alá – kis jutalomjáték
Neki – no persze, ha errenézne. Nézhetne pedig:
267
idegek kellenek ehhez, s bizonyos
mértékig a testi épségemet teszem kockára).
A 12-es eltakarja. Ha nem szállna föl rá,
sétálgatnék az árkádok alatt föl s alá
céltalanul (talán elgondolkozva?). Fölszállt.
Elindulok, most már a szokott gyorsabb lépteimmel.
Egy csomó hülyeséget el kell intézni. Majd délben fölhívom,
valószínűleg az Elfogulatlan Hangnemet használom
(nagyon barátságosan, ám kissé erőltetett vidámsággal
– „vegyük úgy, hogy nem történt semmi”), de ezen ráérek
gondolkodni majd, amíg kapcsolják. Együtt ebédelünk.
És nem lesz semmi.
A seb
Mint fűszál széle, papír éle:
alattomosan ejt sebet
ez a csupa-él Mindenféle:
alig vérzik; lassan heged.
Reggelizőtálca
Nem merészkedek túl
messzire el a
jólbejárt labirintustól
az elveszejtő szabad
– osztatlan – térbe.
Sárga vaj, zöldopál méz.
Lehetőség-elemek reggelihez.
Ezek egy szilkében összedolgozva
(megelőzendő loppal-lecsöp-
penést szőttes abroszra,
268
kenyérlikacson át).
De akkor a zöldpaprika szabadgyöke?
Védtelen, mint
mezítelen fogideg.
Vagy épp fenyegetésként?
Falból
kilógó csupasz huzal?
Lám, mire jó két-három
konkrét bármi!
Élet – bonyodalom –
támad. Rögvest a kellős közepe!
Óvakodjunk
szorítkozni túl kopár
metaforákra:
a bölcsesség öbléből
banalitás kong.
Vaj, méz – és paprika!
Termékeny elakadás.
Közben

Csordás Gábornak

Mindig mint dolgot gondoltam magam,
mint a valamire alkalmas valamit,
alkalmatosságot, célfüggvényt;
a szív hidegsége megadatott nekem.
Egy gyöngeség maradt,
hogy szeretném, ha tudnák,
miket gondolok közben.
A bohém, a szeszélyes, az esendő,
a könnyed és könnyelmű,
269
a tétova, ténfergő, a kedélyes
álarca mögött
készül, kész van, volt
mindig is a másik:
Horatiusnak rossz napja van
A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Irassák rám a házukat, és haljanak meg.
A styxi rév felé menendő
Sétáltatni nem létező kutyát
(a póráz liffeg, hátra-hátra
„hátha…” nézni).
Gyufát lobbant,
emelkedik a kéz
a száj elé,
amelyben – höhh-hö –
nincs cigaretta.
Ellobbanás? Körömig-égés?
Mi lesz? És hogyan?
Miért hallgattok?
270
Két töredék a Brezsnyev-érából
1
(objektíve)
Az egyik fél, a másik fél
egymástól egyre jobban fél:
így alkothatnak oly egészet,
melyben nincs helye semmi résznek.
2
(szubjektíve)
Egy nap majd ébredünk mindent feledve,
szivünkben nem lelünk az éltető gyűlöletre.
A nap, amikor elvész mindenünk.
Ha jőne is, elkésett már a Hír:
zsugorodunk, mint az égő papír.
Március 15-ikére
Tapaszd füled a
– no nem a földhöz! itt nincs föld,
ez az ötödik emelet:
metaforáknak kívül tágasabb –
tapaszd a füled a parkettához,
és meghallod a paták dobaját.
Az az egy nap bejött.
Az is utólag, persze.
A távközlési és közlekedési
eszközök
megnemlétét figyelembe véve:
271
az esemény
nem lehetett országos, egyáltalán:
nem lehetett egyidejű.
S március mégis! Dafke és trotzdem!
Csokor hóvirág
közepén egy szem eper.
Kell a komplett politológiai giccs.
Könnyek, ha ejtvék, orcák, ha kipirulvák,
orrok is, ha kifújvák
(Március pillanat volt.
Szórt vagy osztott figyelmünk
ily pillanatot észre
nem vesz, létre nem hoz.)
honfiúk, honleányok,
az összeszemetelt térről, utcáról
kászálódjunk…
Hová? Az otthonok
csöndjébe?
IGEN. Haza.
?
Mi jön még?
Ki jön még?
Én jövök még.
Önkéntesrendőrállam.
272
Sziszifosz visszalép
Rettenthetetlen hülyék kora jő.
Pojácák vagy gazemberek? Is-is.
Egyszerre félem és röhögöm általlátni:
a szikla óhatatlan visszafelé görög.
Hunfalvy naplójának olvasása közben
A kihelyezett középpontu Ország
(Bécs, Berlin, Moszkva),
ahol mindig egy forradalom kelletik
– hogy a farát komótosan megvakarhassa.
Képest-hon. Majdnem-Ország.
Összehasonlító országlászat gyümölcse.
A Szigetvilág bezzeg-gyermeke.
Modernizál és mégis,
illetvemégse, azaz… Hogyan ki
kecmeregni
egy még végig sem gondolt körmondatból?
Mikor nincsen is gondolat.
Csak szufla.
Létegesül a tengerimalac is (önszerveződik).
Szín és jav. A demokrata fórum pezseg.
A független sajtó eszélyes, vakmer
(bátorságától torkába dobog enszive).
De másfelől: Itt vannak. Vannak vészjelek.
Az öntudatos, tervezett csőd szóvivői.
Itt vannak. Ők a vészjel.
Lesz itt minden – óh jaj, barátaim! –
perceken belül.
273 274
Valami ismeretlen
(1990)
275 276
Semmi különös
Minden folytatódik tovább
éretlen öregségem
ismétlődik a kín a vágy
a süppedő sötétben
Reggeli
Jacques Prévert költeménye nyomán
Kávét önt a csészébe
Tejet önt a kávéba
Cukrot a tejeskávéba
Kiissza a tejeskávét
Anélkül hogy rámnézne
Anélkül hogy egy szót szólna
Kimossa a csészéjét
Amiben a kávéja volt
Amiben a kávéjához a tej volt
Amiben a tejeskávéjához a cukor volt
Rágyújt
Karikát fúj füstből
Anélkül hogy rámnézne
Anélkül hogy egy szót szólna
Hamut pöccent
A hamutartóba
Kifújja a füstöt
Hamut pöccent
Anélkül hogy rámnézne
Anélkül hogy egy szót szólna
277
Kifújja a füstöt
És elnyomja a hamutartóban
A cigaretta végét
Esőkabátot vesz
Mivelhogy esik
Veszi a kalapját
Anélkül hogy rámnézne
Anélkül hogy egy szót szólna
Megy ki az esőbe
Az esőkabátjában kalapjában
Anélkül hogy és anélkül hogy
És én a kezembe
Fogom a halántékomat
És sírok.
A.-hoz
Úgy támaszkodnak, oly előnyös
pozitúrában a szilárd, ám kecses
bölcseletre, mint egy komód sarkára
valami századvégi fényképészműteremben,
körötted a sértékeny férfiak,
az önmagukra eltökélten törők.
S mind annyira kíván
egy magánál különb másat neked!
– Hisz oly semmire-ajzottak.
Gondot csak gondolni
bírnak, viselni nem.
Izgalmuk is hamar
apad, mert – megviselt
léggömb: ereszt mind.
278
Boldogságod hirtelen
elfeketedő pillanatai.
Mi marad belőlük?
A súly.
A helyzeten, amit a férfi
mindig otthagy, mint a vetetlen ágyat,
mindig a nőnek kell
úrrá lennie.
Kinyitja az ablakot.
Mi marad? A lobbanás
emléke se.
Belélegzi a reggelt.
Ballada
Egy párkányon álltam,
öt emelet magasban.
Fekete lomb között
az éjjeliőr zseblámpája bujdokolt.
Hunyorgott tűrhetetlenül
ez a földszinti hold.
Láttam már, milyen:
test, ha puffan
a kőre,
hasüregbe
lökődött lábakat.
Elengedtem az ablakkeretet.
Hátamnak feszült a szoba.
Tisztázatlan viszonyok,
pillantások dagálya,
félkurvák tekintetének
hánytató hintalengése.
Kivizeltem az ablakon,
a lombra.
279
Kijózanodtam.
A lámpafényben
álombeli mondattá vált a mély
kút, hol víz csillant.
Ölelgettek és hangoskodtak,
ajándékozó karok fogtak át,
ellepett a feszélytelen gyalázat,
valaki megváltott.
De azóta
járda szélén, tócsából…
– most már folyton:
a sötét suttogás.
A pillanat
Három eset lehetséges
(egyik lehetségesebb, mint a másik):
a pillanat
1. késik
2. épp pillan
3. lekéstük
(nem vettük észre).
Már, persze, föltéve, hogy
van pillanat.
De ez talán nem is olyan lényeges:
folyékonyan tudjuk
taglalni nem-létezők
tulajdonságait,
becsülni képzelt
lovak esélyeit.
Pillanat!
Valaki csenget.
280
Ábránd
Szeretnék klasszikus, lezárt
rendet vinni a pusztulásba;
remény a jóra: már kizárt.
Haljak meg úgy, hogy más ne lássa.
Sors bona, nihil aliud.
Aki majd csontomat kiássa,
annak üzenem: ide jut
Isten mindegyik képe-mása.
S mennyország azért nem lehet,
illetve nem szabad, hogy légyen,
mert a dögletes szeretet
velünk maradna mindenképpen,
visszája sem kell: a pokol
(abban volt-van-lesz némi részem
– deszka nyüszít a láncfűrészen) – – –
készületlen s mindenre készen
üldögélek a napsütésben
jöjjön a megváltó sehol.
A 301-es parcellából
Maradjon úgy minden!
Az állatkerti dögökkel együtt?
Igen. Miért, hát különb sors jutott nekik?
A kötél szelídebb, mint az elaltatás?
Én nem felejtek (nem fenyegetőleg
mondom ezt: ilyen a természetem:
nem tudok felejteni).
281
Másrészt mit is kívánnék magamnak,
ha – ha-ha! – halott lennék,
és visszalátogatnék ide, mint kővendég?
Hogy hagyjanak már békén.
A kegyeletre szarok. Az élőkkel
kellett volna irgalmasabbnak lenni
(élni hagyni őket). Most már késő.
A halál ellen nincs remedium:
özvegyeknek, árváknak, nemzeteknek
nincs jóvátétel. Nem érdekelnek
a hóhérsegédek megkésett könnyei.
Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.
Nem túl sok ugyan
a látnivaló, de a szürkületben
kiélesedik minden:
egy női test, egy faág,
arcod pihéi. Nem akarok
semmit. Csak nézelődni.
Valami ismeretlen
Valami ismeretlen
felé, elébe
– sodródunk vagy törekszünk?
új világ, új szerelem
kékvirága
kecsegtet, lidérckedik
– csal a lápba?
Nem tudhatni.
A „Legyen minden másképp!”
kényszere és óhaja indokolt:
282
olyan hajszoltak voltunk,
annyira elegünk van!
Önsajnálat sem sérelmezhető.
Hát ki sajnált bennünket?
Meg különben is:
ha valaki, hát mi magunk
tudhatjuk a legjobban:
miért vagyunk
méltók a szánalomra.
No de azért: Mi lesz?
Mégis mi lesz?
A kérdés
megkerülhetetlen
és megválaszolhatatlan.
A rög
hömpölygeti magát
lassan és (nem: de!)
biztosan
a szív felé.
Mayának
Még mindig csak „próbálok
csalás nélkül szétnézni könnyedén”.
Ám nem megy.
Sem a „csalás nélkül”.
Sem a „könnyedén”.
Sőt még a „szétnézni” sem.
Közhülyeséget, közaljasságot
– talán – sikerült elkerülnöm,
no de a magánélet? Esendőségem
283
biztos tudata: inkább komótcipő
mintsem mentség,
az, hogy én a falon is, ha
szárnyacskáját lebbenti –
szoknyácskáját emeli –
– már ha egy légynek volna szoknyája,
és a nők nem nadrágban járnának.
Ez sem érv; ez sem ok:
csak kérni lehet a bocsánatot.
Kérni sem lehet. Nem is akarok.
Távolodom-közeledem; szeretlek;
magam számára is: fel-fellobbanok.
Kimaradok, maradok, nyugodt vagyok; vagyok.
Ha van ilyen: tébolyult nyugalom
– így jellemezhető állapotom.
A világ pedig? Alom? Kőhalom?
„Jövőkép”
Nagy kérdés: hogy lehet tovább
rontani a javíthatatlant;
a körülmények mostohák,
s alulról fűtik már a katlant.
Egy rossz ötlet egyszer „bekattant”,
lendkerék forgatja magát;
tudjuk mindennek az okát,
megbontjuk a megbonthatatlant –
284
Mint a bohóc vagy mint a pék,
mindenki tudja szerepét,
ki zsemlét süt, ki viccet el
– nagy mulatság lesz így az élet –
miért is van, hogy mégis félek?
Kérdezek. Senki nem felel.
Mackie Messer szonettkísérlete a siralomházbanA közreadó tudomása szerint ez M. M. alias Macheath egyetlen fennmaradt irodalmi próbálkozása. Kegyelmi úton történt szabadulása után hátra lévő éveit a szervezett bűnözés szigorúbb, mondhatni könyörtelenebb szabályokat követő művészetének szentelte.
A félelemben megfogan a csend,
a félelemben attól, hogy nem lehetek jó
– mint nagy, sötét erdőben ág ha reccsent:
a félelem mindig kiváltható.
Ok mindig van rá. Sőt, cél is akad.
Még sőtebb: cél-ok:Causa finalis: nem a cél többesszáma. „Üdvös rettegés”;
fogmederből a fog ha kiszakad,
figyelj! az is ilyen halk reccsenés!
A félelemben megfogan a csend –
fut mint a homok, köt mint a cement,
a félelemben attól, hogy nem lehetsz rossz –
a félelemben attól, hogy mindent szabad –
lelkiismeret-furdalást így okoz,
mint asztallap fonákjára odacsent
rágógumi: a szabad akarat.
285
Közzene
A szerelem a nagyapai
ellágyulás egy neme:
„Hát nézd, lekváros
kenyeret eszik a drága…”
Egy morzsa fogai fugái
közé fog menni,
a lekvár egy része
elkerülhetetlenül
a felső ajka pihéibe ragad,
és én azt fogom nézni
(míg ő szenvedélyesen
– vagy épp könnybelábad),
és arra gondolok majd,
hogy ugyanez sajtos spagettivel,
tükörtojással, törökmézzel…
Nagypapa ennyit nem is
bírna már elviselni!
Kicsim, kettetlenem!
Szent a béke
Ahogy nézem egy idegen erkélyről
(nem az én lakásom; a tied se; bérelt-baráti).
Te! Gondoltál már erre? Talán nem is lesz.
Marad a szabad ég, meg az alatt.
Szóval, ahogy nézem, hogy tünedezik
őszülő szőkeséged át a lombözönön,
ami meg rozsdállik (Isten tartsa meg őtet
ilyen állapotában), mert a rozsda jót tesz:
286
kívülről rohaszt, befelé konzervál:
és ha a játszma végülisre áll
– akarhatunk-e többet. Hát persze, miért ne?
Akarni – ha épp akarunk – szabad.
Akarhatjuk, mint rozsda a vasat?
mint vas a rozsdát? elmúlásukat?
azoknak aki én, te, ő, mi vagy?
Nem voltál otthon. Vagy?
Nem voltál otthon. Vagy a telefon
máshová cseng ki? Nem halok bele.
Nana? Tényleg nem? Hát akkor mibe?
– kérdezi a kisördög. Belefon
az életembe mindenféle ez-az azt-ezt,
elviselendőt (: ki kinek a kije),
melegszem, fel nem; izzok, mint az azbeszt,
pedig, ha egyáltalán valamire
jó az életemben, erre lehetnék még,
hogy mint a gyújtózsinór végigégnék,
sisteregnék, lassan, türelmesen,
és az utolsó pillanatban te is át-
látnád, hogy – amennyiben – másként van tovább,
s ha nem: irgalmazzon nekünk az Isten.
287
Elégia
Ha nem vagy itthon, üres a lakás.
Én csak tátongok. Üresség vagy űr?
Csupa menés vagyok, meg maradás,
jaj, miért hagytál ilyen egyedül.
Horgon, önmagam nehezékeül,
nagy halra várok. Lesz-e harapás?
Konzisztens vagyok, mint egy farakás.
Nézd csak! Madár vagy kődarab repül?
Én zuhanok. Magamba, egyre beljebb,
és nem azért, hogy némi örömre leljek.
Vágyok egy szilárd, sík felületet –
nem tart soká, úgyis meg kell, hogy haljak!
– ez mostan a hányadik emelet? –
Hadd szürcsöljem ki, mint az osztrigát:
a Veleteket, Nélkületeket.
Körül-belül
Körülbelül hét másodperc alatt – – –
egy-egy másodperc egy-egy emelet,
és közben emlékezni is lehet,
két emelet közt már mindent szabad.
Itt tulajdonképpen véget is érne…
ha én elértem volna végemet,
de nem, drágám, itt minden gyöngeségre
utal, vacillálok, játszom az eszemet.
288
Vacogok. Fogam koccan. Nagyon félek.
Azt hittem mindig, hogy erős vagyok,
bátor, hogy ezt a kín- és színpadot
úgy hagyom itt, hogy olyan lesz az Abgang!
Na? Mondjad csak, kispajtás! Milyen is?
Hangod a kórusban halk, de hamis.
Visszapillantó tükör
Receptaculum rerum
– dolgok tartálya:
zuhog belé az eső.
Receptaculum rerum,
papundekli-világegyetem,
tele kacattal, szennyel.
Receptaculum rerum:
benne Te meg én.
És néhány ő.
Jaj, vigyázz, amíg
itt elmélkedek,
fenyegetően jön egy kamion
nyilvánvaló szándékkal;
az ellenirányú sáv telített,
nem lehet előzni, se gyorsítani.
Isten velem, veled.
289
Lesz ez még rosszabb
Lesz ez még rosszabb, Irma,
irmagunk sem marad;
könnyet fakasztok szemedből, mint a torma,
úgy szeretlek, ahogy már nem szabad.
Vénülök; megy még a szerelmi torna,
de a test egyre lankatagabb,
ha ráparancsolok, még szót fogad,
pedig magam: mint zápfog, hogyha korhad.
Amikor azt hitted, teherbe estél,
összerándultam az őrült örömtől,
olyan volt, mint egy álom: estély, kastély – – –
ha eszembe jut, még mindig dörömböl
a szívem – beveszek egy Nitromintet –
nem metafora volt ez. Rád tekintek:
tükröződöm: én vagyok a gyerek.
Ez esetben
Nem volt a levélszekrényben a kulcsod,
sem a lábtörlő alatt,
és már sok minden történt aznap, túl sok,
lefelé menet a lift elakadt,
aztán magától továbbment – mint minden,
ami magától megy tovább;
legjobb fatalistának lenni a liftben,
s gyakorolni a klausztrofíliát.
290
Aztán még egyszer, kétségbeesetten,
kerestem: de se benne, se alatt.
Már mindenféle „harisnyádról egy szem”,
meg hogy „örökre”, meg hogy „kimaradt”…
Mindegy. Magában miért ne lehessen
az ember eszelős, feminin, hülye?
Minden jel jó, mert jelez. Ez esetben,
hogy ennyire.
Érezni általában problematikus
Nehéz, vagy mondjuk inkább így:
nem könnyű – fosztóképzők, eufémizmusok
emlékeztetnek a közös nyelvezetre –
szabadulni a múlttól.
Ezért
veszek egy nagy-nagy lélegzetet:
utálom a múltnak azt a részét, amibe
belekényszerültem, jobb híján,
utálom a jobb-híjánt.
Hálás vagyok azért, hogy
túl nagy
károkat okoznom nem adtatok
módot, lehetőséget.
Viszont most, hogy múlófélben vagytok,
maradék empátiámmal azt sugallom:
szublimáljatok gyorsan! Tudatom
(bár lehet, ez kellemetlen meglepetés):
el vagytok múlva.
Kár büdösödni.
291
Én itt egész jól
Én itt egész jól elszórakozom,
sőt, néha úgy vélem, kár lenne értetek,
sok béles ordas, utánzó majom
híján hová lenne az állatszeretet
bizonytalan tárgya. Közelebbről:
akikről „vagy semmit”.
Hiszen a hír meg is alkotja azt, akit megemlít,
ezért nem beszél az ember az Ebről,
ki csahol, csóvál, háromlábra áll,
óriástörpe, palotakomondor,
sosem fogja el magától az undor,
pedig van esze, tudja, mit csinál.
Kár érte? Talán. Felnőttek vagyunk.
Mi magunk pelenkázzuk az agyunk.
Smiley karácsonya
Még kellemesen langyos
volt a kannában a tea.
A férfi, aki bejött a hidegről,
zavarban volt: hogy is lesz ez most?
Lehet, hogy többet nem kell fáznia?
Vagy legyen inkább kibogozhatatlan
minden? Csússzanak egymásba a részletek?
Becsússzon egy hiba?
Kisvártatva ötven lesz. Aztán hatvan?
Kérdéses, hogy lesz-e legközelebb.
Minden menedék: csapda is lehet!
292
Ez is? Ez a szoba?
Ez is. Csak tételről tételre mindent
– mint revizor hamis csődtömeget.
Minden, amit megmenthet, ami megment:
csak az abszolút bizalmatlanság lehet.
Ami nem fél, hogy valaha fölenged,
és amit – épp ezért – veszélytelen melenget:
körül egy szoba,
belül, kevés tejjel,
egy csésze fahéjas tea.
Hogy elérjek a napsütötte sávig
Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.
„Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
„Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
293
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek,
Hülyeség. Aquamarin szemed neked van.
A nőnek? Mit tudom én.
Mint gálicos kádban a víz?
Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának,
mondjuk, a szemed színét, meg egy ritka szót,
hogy ne legyen olyan undorítóan elesett,
magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere,
akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.”
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben”
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.
294
„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”
– mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött.
„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába masszírozta,
aztán még egy adagot.
„ENNI is fog még ebből?”
„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –,
„értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy”
– mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod” – mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
295
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.
Nem baj, elvtárs, szabadok vagyunk
Úgy szeretnék
végre, kicsit, félpillanatig
hinni, remélni, szeretni,
a falvédőről jönni le,
a hat-huszassal érkezni (hova?)
a Keletiből.
Nem megy.
Nem árt, ha valaki a karácsony-
fa díszítése közben
átérezi az életlen láncfűrész-
fogak nyiszálását,
a rugóig vásó szénkefék finom,
maradéktalan szétporlását,
a túlmelegedett
motor mélyülő hangját.
Vége van.
Nedves fűrészpor keveredik
az elégtelenül elégett
ólmos üzemanyaggal. Nem
lehet
levegőt kapni.
Tudom, persze, persze.
Mégse bízom, és könnyezve se intlek.
Szép jövőnk? Tudod mit?
Legyél ily sivár!
Nekem a jelen kell.
Folytonos, épeszű tevés-vevés.
296
(Bosszú? Majd, módjával, és csakis ízlés szerint.)
Nota bene: jobbak az élőhalottak
– ha muszáj,
vonás, lehetőleg
csak felelősségre.
Üdvös rettegés
önmagunktól nem ártana, de lazán!
Szociál? Liberál? Sürgősen tisztázandó, de:
lássuk majd meg!
Élvezzük a menet közbeni
kerékcserét. Fel kéne.
A kávét? Odateszed?
Kelni? Szabadulni? Már?
Nehogy örüljek!
Túlelég, ami történt.
Vége van.
Dalszöveg
Kéne valami ötlet
valami játékos könnyed
de nehéz minden ernyed
félrenéz összegörnyed
valami alantas ihlet
a rosszra még kisegíthet
nyakadon a maholnap
mindenek csaholnak loholnak
felejtenek igéket magolnak
csapágy biztosíték be-kiolvad
szélvédődre verődnek
a pillanatok szétkenődnek
mikor jutsz végére erődnek
torkolattüze-nincsen
géppisztolyból tüzel Isten
297
Önarckép 1990
Fura pók:
a figyelem
fenyegető közepe üres.
A küllők és a bordák
csillognak rezzenetlen.
A vihart a szövedék
állja, mert nem áll ellent:
egy vitorla majdnem
tökéletes hiánya.
Ő maga meg
a menekülőszálon
yoyózik
föl-le
föl-le
A fiatal Beckett
Lót-futásban
örökké;
-tól, de túl soha.
Mindig csak: -igtől -ig.
Egy szerződés hátoldalára
Hogyan manőverezhetném
ki magamat e tesz-vesz város
oly peremére, ahol
nekem lakcímem, nekik
jogcímük nincs bármit is
várni-akarni tőlem,
298
ahol nem kell hogy legyek
tevés-vevésük része, se feltétele,
függésüktől függésem
hatályát ahol veszti?
Hogyan mohosodhatnék
egy nem illeszkedő,
de éppen csak elférő
köveként a falnak? Hogyan
lehetnék észre- és részvétlen,
ám mindig
vételkész
kuporgássá, kuksolássá?
Belém hallatszana
nyüzsgésük, matatásuk
(a cipőtalpakról leváló
porszemek robaja is!).
Másik fülembe pedig
– kályha-meghitten –
duruzsolna a semmi.
Valamit valamiért
Ha majd szilánkokká, latyakká repedezik
a roppanó, felpöfögő jeges sár,
van egy-két ötletem, hogy akkor mi lesz itt:
remélem, hogy akkorra: nem leszek már.
Az „e kettő”-ből, ami kellett, az utóbbi
így-úgy-amúgyse: vissza-összejött
– hiszen mint nyári ég: tündökölnek a nők,
magára vessen, aki bennük tud csalódni.
299
Hanem, ami az előtagot, a
sz… ságot illeti: maf- és pornográfia
(mókának itt nincs helye, vén hülye!)
Jó. Az azért szerelmemet. Szerelmemért az életet.
De mit az életem helyett?
A lelki odvam-üdvömet? Kellene egy
Instancia, amely betiltja az ilyeElső és egyben utolsó eset, hogy éltem a betű-enjambement újundok módszerével. Egyszer – de nem többször – kipróbálható és -andó, mint bármi, ami nem vét explicit módon a Tízparancsolat ellen. (A szerz.)
n nézlelőpontokat: hiszen a
líra – végső soron – minden, csak nem logika.
El kéne állítani a gondolkodásoma
t.
Ne mondd, hogy nem
Hogy hiányzol: nyilvánvalóan helytelen.
Valamiként az is, ha én neked.
Törölni kellene pár szubrutint.
Kikap-bekap. Az üresjáratok
helyébe: nyelvtanulás, kocogás,
elmaradt tanulmányok bepótlása:
pl. „A filmművészet kezdetei”,
„Az algebra és a keres-
kedelmi arithmetika összefü-
ggése. Számrendszerek”. Baromi érdekes.
Nem? Hát akkor mi? Folyton úgyse lehet.
Egy férfi résziről. Ebben a korban.
Meg nem is kell mindig.
Ámbár. Olyan szép vagy.
300
És nekem viszonylag
kevés időm van hátra
(ehhez viszont: nem lehet viszonyulni).
Tehát? Tehát semmi. Vársz vagy várlak.
Különben az újságok is
elég érdekesek, meg a megélénkült
reménytelenség, ami ahhoz képest,
mikor csak pangtunk, pangtunk,
mégiscsak, ugye?
Ugye? Ugye?
Azért most mégiscsak jobb?
301 302
Sár
(1993)
303 304
Megint megyünk
Megint megyünk. Vagyis állunk tovább.
A többes szám ezúttal téged ölel (fal?) fel.
De KI? Vagy mi? Egy szelíd tétovahovább?
Tűzvízözön azonnal és ezennel?
De ki az… No, álljon meg a menet!
Hogy értsük a „téged”-et, „engem”-et?
Mintha egy rejtett birtokos eset
fejlene ki a többes számból, jóllehet
azt sem tudhatni, ki az alanya
a mondatnak. Aki szól? Akikről szól?
A nyelv hatalmasabb használóinál. És itt elenyé-
szik a fölény. A költészet: anómia.
Zsírkrétával vak tükörre krikszkrakszol
időtöltés végett az emberfia.
Őszi nagytakarítás
Mindinkább egyfajta
esztétikai miszticizmusra hajlok
(ha ez a két szó egyáltalán
kijön egymással). Bárcsak igen!
Ha ez így megy tovább,
újra tele lesz a kalucsnikovunk
miszticizmussal,
mint minden sötét korokban.
305
Közel az idő, amikor
felpezsdül az általános elernyedés,
hinni kezdjük, hogy itt a Világvége,
és várni a Messiást.
Ámde
minden teológiai
megalapozottság híján
mire támaszkodik ez az egész
Sehwarmgeisterei?
Egyesek afro-, mások
eurodiziákumok után néznek,
megint mások garantáltan antik
darabokkal bútorozzák be lelküket
egyenesen a HitBizományiból.
Vagy művészettel. (Az egy nagyon szép dolog!)
Szörnyű vendégszöveg reng
araszos vállamon,
a kezemet pedig lehúzza
két nejlonzacskónyi Lencsefőzelék kolbásszal,
Pork Luncheon Meat, vulgo: Uzsonnahús,
Sardines en huile, Erőleves Kocka,
Tordai Kelpástétom.
„Ez mind konzerv” – mondom halkan, udvariasan
a paralegális hulladéklerakóhelyen
a két ott szorgoskodó
másként-nejlonzacskósnak.
Így nagytakarítás után, festés előtt,
ennyi rumli közt,
jólesik egy sör. Lehetne hidegebb
(s a tévé halkabb), de megjárja.
306
Az emberélet útjának
kétharmadán – minimum – túl
mind nehezebben tulajdonítok túl nagy
jelentőséget annak, hogy úgy vannak-e
a dolgok, ahogy lenniük kellene.
Az vagy nekem
Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér:
hol símogat, hol üt
(új gép: alig lelem az ü-betűt);
mi szemnek a nap, szájnak a kenyér:
mindennapi és szembesüt.
Kedélyem így mostanában fanyar,
talpam alól az út: kifut.
Holott én azt hivém, egy-két kanyar
még így-úgy kijut.
(Nem arra gondolok, amire te nem.
Jaj, el se kezdjük! Édes Istenem!
Róla még lesz szó. Szögletes zárójelben
– ami nincs a gépeden.)
De nem. Pedig ez – azt hihetnők, nemde?
egy ilyen élet után megilletne – – –
Mi is? Új hibridek-Hebridák?
Barikák? Barrikád?
És miért? Mert? Milyen volt „ez” az élet?
307
Igazad van. Nem tudom. Csak azt hittem…
Hogy? Ja, hogy mit? Nem tudom. Csak téblábolok itten.
(félre:) Ez vagyok, ez a tipródó, lúdtalpas tébláb,
gondolni is rossz rá, hogy Isten épp lát,
saját képmását, másképét. Habár? Gondolta volna meg!
Már akkor sem volt egy „mai gyerek”,
mielőtt ész nélkül teremtgetett.
Csak rajta! Nézzen bele a tükörbe.
Szimmetria-elv! – az egyenes-görbe
fakerék forog – ő csinálta – körbe:
forgunk Gondviselés-kerékbetörve;
Szentlelke rajta, viselje a Gondot.
És innentől már egyszerű, amit mondok:
Háljunk egymásba járni, mint a lélek.
Helyett
Eldöntöttem. Nem írok levelet.
(Ja k vam pisu csivo zse bolje…)
Fel se hívlak. Minek? A dolgoknak az a dolguk,
hogy tönkremenjenek.
Az ilyesmiket
(természetüknél fogva)
megbeszélni sem lehet.
Kezdeni pedig
mit lehetne velük?
Kezdeni a végüket?
Kikezdeni
mint nővel,
vagy mint vasat a rozsda kezdi ki?
Minden kapcsolat tartam-egyenletében
szerepel egy p pusztulékonysági együttható,
ez bátran (vagy gyáván) posztulálható.
308
Hogy miért? Ne kérdezd.
Tudja a…
Mindenható.
Tudja az Isten. Tudja, tudja, naná!
Ő már csak ilyen fúrt agyú öreg,
a bal fülét a nyaka mögött hátranyúlva
jobb kézzel vakarja meg.
Gondolj csak a Megváltás Kft-re (vagy betéti társaság?),
tanulmányozd a theonómiát.
Ám elkalandoztunk.
Hova is a tovább?
Ja, hogy miért nem hívlak fel. Nem tudom.
Minden gondolat megáll félúton,
hőköl vissza, hisz nincsenek hovák;
szakadék szélén, párkány peremén
visszaretten a mélységtől az Én,
no, csak metafizi-
kai mélységre gondolok, ilyen izé
hogyishívjákokra: Kimért chimérák,
etc., etc., ecet, ecet, amikbe nem kell beleugrani.
Szóval, magyarán, Unbehagen, kognitív disszonancia.
Ennyit egyelőre. Szia.
Adjátok meg az adott pillanatot
Kérdezik tőlem hogy most hogy is
lészen itt nekem velem mindezek után
amiket elszenvedtem lébecolok-e
szóval olyan belevalóan márminthogy politikailag
mondom hogy mostanság éppenséggel
engedtessék meg nekem
nem nem nem nem nem az Istenért
nem tudhatjátok hogy mire nem gondoltam
309
adjátok meg az adott pillanatot
hogy félrenézzek felejtsek
essen az esnivaló ROHADTUL UNLAK MINKET
csak tisztesség ne essék szólván
eshessék szó ne tégla úgy értem
félreértés se essék: a MINKET-et
úgy értem: párt haza család.
Istent hagyjuk ki ebből a játékból.
Még nem mindegy minden. Vagy már nem?
Nenenem tututudom
Ezüstös fejszemosoly játszik a nyárfa levelén.
Nem az enyém.
(Antiklimax: utódja
kell hogy legyek valakinek – szűznemzés kizárva,
érett megfontolásból – őse meg vagyok
utódaimnak. Hacsak? De ez már nekem is, nekik is:
mindegy.)
Grammatica universalis
Kő kövön nem marad.
Kő kövön marad.
„Lesz maradása.”
De milyen maradás az,
ami csak lesz?
Az Ige
– alvadásgátló híján –
percek alatt
főnévvé kocsonyásodik.
Minden:
-ás, -és.
310
Létezés-aszpik.
Dörzsöli
pici markát
kéjesen a
deverbális
nómenképző.
Egy törvényre
Köztársaságunk koronás címere.
Neomagyar. Félreértés ne essék:
meghajtom előtte lófőmet. Natürlich.
És meleg öröm
tartozik általjárni
szívemet, sőt: szűmet! kiváltképp és
mindazonáltal (tá titi tá tá).
Én törvény… – mit tisztelő! –
törvény-mániás vagyok. (Tényleg.)
Mondd, Szoki, öreg szaki,
nem maradt egy korty
véletlenül a bürökpohár alján?
Elszopogatnám.
Jobb-e az undor, mint a harag?

Fodor Gézának

Roppant elődöm apodiktikus
álláspontja – legalábbis orvosi szempontból
több mint problematikus (l. még „vitatható”).
311
Tudniillik a kérdés az,
mikor, hogyan és miben
akarunk kiszenvedni.
(A halálnem – haláligen –
ízlés és szerencse dolga.)
Az undor inkább a gyomorra megy,
az ún. gastrointestinalis rendszert
veszélyezteti közvetlenül
(fekély, „táplálkozási negativizmus,”
bélbolyhok károsodása
– undor sajt- és sajtótermékektől),
közvetve: mindent
– hipochondriánk szerint.
A magvak mindenesetre
(állítólag) nem ártanak,
de a magvas gondolatok
könnyen agyunkra mennek.
És itt áttérnék a haragra.
Az viszont az agyvér
ellátását fokozhatja (erősen!)
túl, illetve a szívszél
(kívánatosnál korábbi)
hűdéséhez vezethet.
Javaslatom: rák, Marcus Aurelius,
végelgyengülés, nagy szerelem,
kopaszodás
elleni szerek használata (intravénásan).
Közszereplés. Vízkereszt.
Vagy amit akartok.
(Exeamus.)
Vulgo: mindenki megy a.
312
Kívül
Jönnek (nü, mi az hogy jönnek?
előkúsznak a repedésekből,
a tavaszi nagytakarításkor megfordított,
kiprakkerolt matracokból)
a tányérnyalók, a tényárnyalók.
A „nem egészen úgy volt”, meg a
„dehogynem, még úgyabban volt”
íródeákjai. Felhallik szobámba
darutollaik szapora percegése.
Hát igen. Pitvaronca ennek a Pitvarnak sem leszek.
Pedig lehettem volna az előzönek is.
Ismertem az észjárásukat, a modorukat.
Nyelvhasználatuk nüancairól
órákat adhattam, „intenzív tanfolyamot”
tarthattam volna. (Mellesleg:
kizárólag nüancaiban élt ez a nemtelenzet:
a szókincs numerus claususa
(zárt szám) folytán az előfordulási
gyakoriság volt az egyetlen üzenethordozó.
Olykor egyes szavak tisztázatlan
körülmények közötti eltűnése
valóságos pánikhullámot kelthetett
volna bennem
– ha képes volnék egyáltalán megijedni.)
Visszatérve: lehettem volna.
Az egész etikettet gyerekjáték
lett volna elsajátítanom. Dehát
a gyerekkorból már gyerekkoromban kinőttem,
és külöben sem játszani születtem.
Mondhatjátok, hogy kívülálló vagyok.
Bystander – mégha nem is éppen innocent.
313
Ovidius a Tomaji-ban. Ül a söre mellett,
olvas, körmöl, elmélkedik, bambul.
Három napot tölt egy négyszemélyes
vacsora kiötlésével;
rendszeresen elemzi a kül- és belpolitikai helyzetet
– a feleségével, törökülésben, otthon az ágyon.
Ágyjelenet. Néha nyakkendőt köt, mielőtt vécére megy.
Igazatok van. De ez egy megteremtett KÍVÜL.
Csendet kellett teremtenem. Némi nyugalmat,
meleget, még mielőtt testem kihűl.
És ezt magyarázatként mondom,
semmiképp sem mentségemül.
Arra nem szorulok.
Egészen máshol szorul a hurok.
N. L. emlékére
Tyihihú, rókaprém
más is kurva, nemcsak én.
Nem, Laci. Nem mindenki.
Voltak köztes lények,
voltak igazak is,
meg olyanok is,
akiknek igazuk akaródzott lenni,
igazhatnékuk volt.
Nem, Laci, én nem akartam,
amire te
mentél,
a józsefattilai sínre.
Odakecmeregni sem. És ha végez
velem szívelégtelenség, tüdővizeny,
vesezsugor, hererák, felfekvés,
hadd ne folytassam – – –
314
Laci, a Badacsony is
lávatakonyból lett.
Örülök, hogy már nem élsz.
És a drága Margit sem.
J. F. még megvan,
szívós fajta, minden rendsz…
Naívitásod örökre hiányzik.
Hogy ennyire ál. Hogy ilyen naív.
Mintha az ablakon át tükörbe.
Levéltöredék
Danilo Kiš, Danilo Kiš, Danilo Kiš,
Kis Dani,
halálodra rátehetném az én kis
halálomat: életművemet
(egy kis kupacnyi kakát,
köztünk szólva),
ha te, öreg firkás
nem tettél volna rá
kelletekorán
egy lapáttal
az én
majdani halálomra:
„HALÁL PÁRIZSBAN” –
kész regénycím,
majdnem mint „…Velencében”!
De Budapesten?!
Ebben a le-nem-húzott-wcnyi országban?!
Most mondd meg…
Nem mondod meg. Én se neked.
315
Hát ha még tudnád, hogy délebbre tényleg az lett:
állítom: betegre röhögnéd magad.
Ám te, halállátó szemeddel
keresztülláttál rajtunk,
leléceltél
innen is, onnan is és mindenhonnan.
Nekem már késő.
PS.: Különben azért hallok rosszakat is rólad.
Máriáshuncutot játszani Trockijjal? Te tudtad a
legjobban, mekkora pechvogel. Hagyd néha csalni.
Hommage à Wittgenstein

„Worüber man nicht sprechen kann, darüber muß man schweigen.” Drága Ludwig, Mesterem, Tanult barátom! Mondd, nem végső filozófiai pofátlanságnak szántad ezt a sírkő súlyú 7. tételt? Ha valamiről nem lehet beszélni, akkor értelmetlenné válik a hallgatás tiltó parancsa. Valamit megkövetelni vagy megtiltani csak akkor értelmes, ha a címzett személynek hatalmában áll választani legkevesebb két alternatíva között. Szóval, mi is ez? A metafizikai maffia omerta-törvénye? Tarkón vagy szívtájékon nagyon is átél…, pardon halható következményekkel? Hogy mint filozófusok a mélyértelműség szakadéka fölött táncolunk a logikai pengeélen? Mindenesetre eléggé beszédesnek mondható a hallgatásod. Azt nem merészelem föltételezni Rólad, hogy ezt a szembeötlő (igaz: nekem 25 év után ötlött csak a szemembe) logikai hibát ne tudtad volna eleve.

Választ nem várva

síron inneni híved

Petri György

316
Interjúrészlet
Hogy mi van a hallgatásom mögött?
Na, idefigyelj! Egy.
Nekem semmiféle alkotói válságom nincs.
Az elmúlt két évben,
de ezt úgy értsed, ahogy mondom,
minden áldott nap
legalább egy verset nem írtam meg,
ha esett, ha fújt.
De volt olyan például,
amikor három verset nem írtam
egy délelőtt leforgása alatt.
Hát persze az ilyen
én úgy nevezem „rohamok”
ritkák. Másrészt maga a kérdés is naív.
Egy igazi hallgatás az nem olyan, ami mögött
valami van.
Az én hallgatásom mögött – – – Hát kérlek,
ott hallgatás van.
Ameddig a fül elhall.
De olyan ám, mint őrszobán a KUSS után,
vagy mint egy halott csecsemő agyában,
vagy mint az első
csók után, mikor még
nem illik megszólalni,
mert a szájak
még magdeburgi féltekéknek érzik magukat:
ha ezt a megfeszített bambaságot ismered,
a minden másodperccel
tűrhetetlenebb s törhetetlenebb
csendjét a kölcsönös részvétnyilvánításnak,
317
hogyhát megint így egymásratalált két
s önmagát illetően legalábbis
mindegyik tudja: két mi talált egymásra.
Nos, ezek persze csak metaforák.
De jobban nemigen megy ezt megmagyarázni,
s ma még egy szonettet kell
el nem kezdenem. Amolyan penzum, évfordulóra.
És ez a legnagyobb felelősség:
el nem kezdeni.
Ilyenkor még annyi támpont van – – –
Álljon meg a menet!

Védőszentjeimnek

„Engem egy pillanat megölhet”?
„Nekem már várni nem szabad”?
Bizti? Nincs az egész egy kicsit
– L. Gy.-vel szólva – felsti-hi-li-lizálva?
Nem ahelyett állnak e lázas szavak,
hogy „Nem volna három rongyod,
garantáltan folyó hó 15-ödikéig
amikoris nekem befolyik egy nagyobb…
értem, kettő is elég, vagy annyi amennyi.
De azt prompt!” Nem ahelyett?
Tedd „fekély, galád” szívedre kezedet.
Gefrorne Tropfen fallen
von meinen Wangen ab
– – – Franzl, Franzl, hogy is van ez?
A megfagyott cseppek mi módon hullanak alá?
Rendben: először szomorú szemeidből
az orcádra potyogtak, aztán ottan megfagytanak.
318
Cseppalakban. Kb. így:
Figyelembe véve egy könnycsepp térfogatát
és néhány triviális termodinamikai megfontolást:
amikor fallen, akkor vagy nem gefrorne,
vagy nem Tropfen.
(Hacsak, hacsak nem kaptál egy pofont. »Peremfeltétel«.)
De szépnek szép. Mi több, gyönyörű!
(Most is a Winterreisét hallgatom.)
Mégis szóvá kell tennem: amire a szövegíród gondolt:
minimum jégcsapretek méretű szerelmi bánat.
„Az ember végül homokos”
– sorvégen, rímkényszerben, de nem okvetlenül.
Én például buta
fejemmel nem biccentek. Ezeknek?
Igaz, nem is remélek, fejszesuhanás,
ebben egyezünk.
„a hozzáértő dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni…” Mir gesagt.
Néha én is
hol így, hol úgy
vagyok ezzel:
Vetni. Meg. Száz. Bajunk.
Regénycímek
Kibúvók és kényszerpályák
Éldegélések és halogatások
Libagágogás és kuss
Psszt! és gőgicsélés
Rabok és gályák
Kötél és általi
319
Entweder és Oder
(a két nagy excentrikus
helyett:
Weder és Noch)
Lába és közkegyelem
Ön és a fegyelem
Kierkegaard és csirkekór
Tubi, tubi és/vagy not to be
Remény és sóder
Smaragd és encián
Cicc, cicc, cicc és cián
Zaub és Erberg (jiddis beszély)
A HL és a lányka

Búvópatakok és egérutak
Dichtung und Wahrheit
Mind a kettő elmaradt.
Hol a latyak hol a fagy.
Tudom, néha ragyog is, néha vakít,
nem engem ugyan,
máshol, mást, valakit.
Különben is, J. W., ezek túl nagy szavak.
Esteledik – ez kedves;
de lassan éj lesz – ez már unheimlich.
Jönnek fel a csillagok,
az ember közben ásít.
Így jutunk el vakulástól látásig.
Fogadd őszinte
Gratulálok. Fogadd
őszinte csodálatomat.
Ha engem nem is
– túl nagy falat –
sikerült, őt igen.
320
És mi maradt?
Se én, se ő, se a fiad.
Falak, falak, falak
vesznek körül, tapogatsz,
alagútban a vak
(hülye vicc! remélem, észrevetted:
hiszen a vaknak mindegy,
de akartam, hogy legyen
egy fakó kis poén,
meghajlás, odahajlás,
mert egykor – tény, ami tény –
nagyon szerettelek én),
megbocsátani még-
sem tudok semmit.
Bár nem is szégyenlem magam.
A legfontosabb
dolgokról nem tehetünk.
Most éppen itten
Most éppen itten nem vagyok sehol,
pedig szeretnék lenni valahol,
szerettem volna lenni, de soha
nem lehettem, és időknek soka
pereghet el, foglyul ejtett homok,
önforgató clepsydra, senkisem
voltam, leszek, bár néhanap vagyok,
vagy lenni vélek, mint a jégcsapok,
ahogy csöpögve hűtik a Napot.
321
„Eszmék és tánclemezek”
És Vas Istvánból mi maradt?
Már úgy értem, hogy a művein kívül,
de most éppen nem a műveiről
szólnék. Hová és mivé lett az az emberi alak?
Amit szerettünk, a szellem égésterméke, a testi salak?
Mértéktartó, mondhatni szabatos
vigasszal szolgált Isten szolgája, a pap.
De mihez kezdjek e vigasszal én, a hitetlen?
akinek csak egy élete van, ez az egyetlen, egyenetlen,
ez a köves, sáros, süppedékes, göröngyös út,
aminek a végén az ember egy gödörbe jut,
illetőleg az „embert” előbb avatott kezek bedeszkázzák,
elkészítik neki az ő végső házát,
rang és vagyon szerint, kinek milyen adódik,
kaphat egyszerű fenyőt
vagy bronzot vagy ébent vagy éppen mahagónit.
És így abban sem hihetek, hogy „odafenn
találkozunk”; énnekem mínusz 273°C a menny.
A mű, az persze fennmarad, no igen.
De Vele, aki vörösbort ivott, szivarozott,
a „büdös életben” soha, s a még büdösebb halálban sem találkozok,
pedig, jaj, hány ostobán elmaradt
találkozásunk fantom-fájdalma sajog,
ahogyan fájni tudnak a régen amputált végtagok!
De mindegy. Meg kell szokni, egyre több
lesz csak a Nélküled, a Nélkülük,
eltemettük hiszen Pilinszkyt, Kálnokyt,
néhányan még élősködünk álnokul itt
322
– mert a túl- avagy továbbélés számomra jó ideje
a vastagbőrű pofátlanság egy neme
(a fenti szójáték – könnyen lehet – Neked nem tetszene)
– de hát ez az egész vers fals, disszonáns gyászzene:
hangok igyekeznek hangzani – nem Neked.
Te nem vagy már. Csak úgy, magamnak, akárkinek.
Forognak egy őrült hangraforgón, forognak
kopott eszmék, barázdahibás tánclemezek.
Valószínűleg kora reggel
Valószínűleg kora reggel
fogok meghalni
(a „valószínűleg” azért túlzás,
én így szeretném… de az én
óhajom, sóvárgásom
nem valószínűsít semmit.
A dolgok történnek velünk,
az események, na ja, az események,
ők meg: megesnek).
Térjünk vissza a gondolatmenethez.
Kora reggel fogok meghalni.
Mert akkor szeretnék.
Föltéve, hogy napsütéses
lesz ama „kora reggel”.
Amúgy nem ártana
minden szót
idézőjelbe (vagy időző jelbe?)
tenni. Mert azért az is
túlzás, hogy szeretnék.
Mondhatni: overstatement.
323
Mert délután sem olyan szörnyű,
ki lehet bírni.
3 o’clock p. m., for instance,
drága P. M.,
végleges délutánom.
A Mizantróp átnézése közben
Alceste? C’est moi. És Philinte? Dettó.
Gyűlölettől-szöges selyemdrót gettó.
Az udvar logikáját ismerem,
szabályait (cogito) ergo sérteni is merem.
(Támadt is ebből pár kisebb bajom,
na meg néhány /elmaradt/ párbajom.)
És végül – enfin – volt annyi eszem:
döntöttem: Eliante-ot elveszem.
Így nem kell rohangálni, strapálni magamat,
lehetek komótos, portable sivatag.
És a szegény Philinte? Nos, ő hoppon marad.
Kis éji zene
Először alszom, törpe, nélküled.
(Úgy értve: amióta.
Költői túlzás. Vedd olybá. Virágcsokor.)
Nincsen semmi:
minden nagyon korrekt
és nagyon környezet:
a mosdócsap sem csapong.
Csönd van.
Halogén éjszaka. Tükör és szappan.
A tükör: tükörsima.
324
Falbacsavarozott,
foncsorozott üveg.
Semminemű richelieu-i perverz
főpapi trükk.
Hogyan is lehetne?
Hol itt a fő-papi?
A főétek-vétek? Hol a napi (sic!)
megszolgált eled/elem
(4 e + 2 rejtett genitivus;
enyém-tied, tied-enyém reláció
– ahogy vesszük).
Hol vegyülsz éppen, élet-elemem?
Szabadgyököm?
Most kezd megfájdulni a könyököm,
amin Te jössz ki.
Bocsáss meg, de nékem az egyedüllét:
olyan, mintha zongorán hegedülnék.
Csak a motívum dereng:
szöszi, szöszike, szöszke/
közé, közibe, közte.
Álomelőtti Leitmotiv.
Alulajzott húr: lekonyul az ív.
Lehangolt íjam-lantom dobhatni el,
ideje volna már aludni el.
A nap kel.
Ha kell, ha nem kell.
Elégia és értekezés
Szeretnék zsugorodni mostanában.
Jobb, ha az ember aktívan csinálja,
ami amúgyis történik vele.
A halálvágy a kompromisszumkészség szinonímája.
Csökkenni önmagába véve se rossz:
325
az ember elfér
baby-kenguruban, sportszatyorban, urnában.
Kevesebb nehézséget okoz.
Bár gravitálni kénytelen. De ez
Newton úr számlájára megy.
Leginkább és végsősoron
önmagammá csökkennék.
(Magamba csődülök. Összemegyek.)
Se közösség, se párt, se testület, se kaszt.
Csak adni magam: ami vagyok, azt.
Sőt még inkább: adódni. Lenni a
dobókocka bármelyik oldala.
Nem fordulat, csak perdület.
Legyen! Puffanjon úgy, ahogy esik.
Mindenkori Gerade-so-Seinemet
úgy fogom fel, mint magamagam aleseteit.
Szeretnék végigmenni
a „minden testnek útján” (P. Gy. boulevard),
csak előtte még főznék
egy jó zaftos marhapörköltet,
meg egy-két porcot, mócsingot megenni,
és előtte a pörkölthözvalót
(lábszár, s ha netán: szívgyökér, ökörfarok) megvásárolandó
sétálni ebben a
(talán utolsó)
tavaszban veled, veled, veled.
El nem küldött levél
Hiányzol, vén varnyú, formatökélynök,
reszelős hangod,
általában és engem különösen
korholó pillantásod az üvegpajzs mögül,
326
komótos megbízható rosszkedved; nejed
főápolónői méltóságtelje is,
amint derengő mosollyal
áthalad e túlzsúfolt rákkórház
bűzlő folyosóin, irgalmatlan nővér.
Remélem, én is Néktek. Már az iskolában is
notórius hiányzó voltam, és
ahogy az évek telnek-múlnak, ez
(mármint a hiányzás) előbb-utóbb
visszavonhatatlan és abszolút
képességemmé leend. A jelennemlét.
Addig is: Drágáim,
ide s tova a szél lótása-futása,
céltalan, mint az ebeké
az irdatlan, gazos kertben,
változatok,
ecsetre-száradt esték,
reggelek ragyogása.
Magányunk szurokéje.
Napszakok, holdszakok.
Emlékszel? „Ojvé, mekkora fasz!”
– gondolhattad rólam, amikor V. M.-től jövet
a Ferenc József (Szabadság) híd felé haladtunkban
szóvá tettem V. I. londoni
verseiben a tőkés társadalom
ellentmondásainak kinemdomborodását. Istenem!
Hatvanvalahányban; utóbb alaposan
(gyökeresen, tövestül – mondhatni)
leszámoltam ezzel a korszakommal.
Hát ez. Tanulság: nuku. Csak
üdvözlet és kézcsókom.
327
„Ha nem vagy itthon, üres a lakás”
Csak ismételni tudom önmagam,
habár elég belőlem ez az egy is,
terjedni sem tudok, mint pl. a pestis
(a fenti „pl.” pl. kimondhatatlan,
mert a szótagszám terebélyesednék,
messze túl-túl a megengedhetőn,
de már hagytam is abba, amidőn
megérkeztél, mert nincsen szonetthetnék-
em nekem, csak az időm
töltöm, mint karalábét vagy tököt,
amíg te másutt töltöd,
drága Nőm,
e hév nyarat, és én mint kilökött
kutya, csak lihegek és nyelvet öltök.
Utálok várniKivált, ha van kire
Hiányzol. „Szőrösdeszka”, meg
„laposabb, mint egy tetű” –
ilyeneket mondok, meg ilyenebbeket.
Nyomdafestéket
nem tűrő lénnyé lényegülsz,
amikor hiányzol.
Nem is beszélve
arról,
amiket gondolok rólad.
Miért nem jössz már?
328
Házasságterápia
Igyekszem kivonulni az életedből,
nesztelenné halkulni, lábujjhegyen
létezni, zokniban, a kulcsot puhán
fordítani a zárban, mint a betörő.
Igyekszem – ugyanakkor –
megtapadni is rajtad, mint a tapló,
élősködni rajtad, mint a fakín
(ismertebb nevén: fagyöngy).
Ideje volna felnőtté válnom.
Jobb későn, mint soha. Habár?
Lehet, hogy jobb soha, mint későn.
Esik. Reggelre megint csúszós lett az út:
kásajég vagy tükörjég.
Megnézhetjük, vagy nem nézhetjük meg magunkat.
Fogas kérdés
Itt ülök az ágyon,
kilátok az előszobára,
látom a fogason
a télikabátomat, a kalapomat,
a sálamat.
Miért nem
a télikabátom, a kalapom,
a sálam
ül itt az ágyon,
s lógok
én a fogason?
S néznének ők engem?
329
Veszekedés után

„Egy vers előállítása során az ember nemcsak a versre figyel, hanem önmagára is.”

(Gottfried Benn)

„Később látni fogjuk…”

(Gottfried Benn)

Mindez olyan keveset számít,
ha azt vesszük, hogy meghalsz, meghalok.
Majd elleszünk odáig
valahogy.
Vagy, aki vagy. Vagyok, aki vagyok:
Szellőszaggatta felhő ámít, áhít
a következő elsötétítésig:
vakít, ragyog.
Ha ezt vesszük, mint segédegyenest,
eljutunk a szerkeszthető halálig,
persze, ámde én Rilke nem vagyok.
Tém és továm rosszalkodásra sose rest,
így dühöd hoppon, én meg: maradok.
Elnézegetem a szőnyeg mintáit,
és azt gondolom, hogy
ölteni kéne. Testet? Alakot?
(Mást – magyarul – nem is igen lehet.)
De mondd meg, ebben a korban minek?
Pláne, ha oly keveset számít mindez.
Elég, ha megbékélten rámtekintesz.
Ha te is, én beérem ennyivel.
330
Epitáfium
Agyonnyargalt életre hirtelen jön
a halál. Belsejében érlelődne
még döntés, eredmény, siker.
Nem fog. Elpusztul fonnyadtan és zölden.
„Ha másik élet…”, motyogja az éji
zajokra érzékenyített éberalvógép.
Nincs másik élet. Veszteni tudni kell.
(Szerencsére keveset, inflálódunk.)
Daráljuk, szinte szándék
nélkül a hátralévőt. Sírkövünk nem
süpped majd dús talajba. Mint bevágott
kocsmaajtó mögött, izzad, pállik, zümmög
ételszagban és füstben a világ.
Göröngy
„Végre egy nő, akinek a halálában
abszolút vétlen vagyok.”
Tulajdonképpen ez volt az első
gondolatom, de a fiamnak,
aki a hírt közölte, a telefonba
valami olyasmit mondtam, hogy
„Holtában sem tudom kevésbé
nem-szeretni anyádat, mint amikor még élt.”
Igen, nagyjából ezt,
vagy valami ekvivalenset.
Maréknyi fagyos,
szétpergő homokot
hullajtottam képzetes sírgödörbe,
a lyuggatott, fekete bakelit-fedlapon át
fiam fülébe.
331
(Nem akarok jobbnak látszani,
mint amilyen vagyok. De rosszabbnak sem.
Igyekszem pontos lenni.
Bizonyos dolgokhoz viszont
egyszerűen (?) nincs érzékem.
Ezek a dolgok – sajnos vagy sem –
elég sokan vannak.
Beszélik, hogy sokszor „kiadom magam”.
Pedig az egész, amit csinálok,
nem valami jajde személyes.
Ellenkezőleg: a legszemélytelenebb,
legmindközösebb,
mint az emésztés,
mint az endokrin funkciók.
Csak úgy látszik, ezt olyan zsenáns
tudomásul venni. Bár tudnám: miért?)
Nyúzott és visszataszítóan elesett volt,
amikor utoljára találkoztunk,
a járomcsontjára szikkadt bőrével:
ennyi maradt az egykor kedvesen telt
foszlós-kalács arcból.
Fogyatkozó haját
nézegettem, amíg ő az üres
kávéscsészéjébe meredve beszélt
halk, nazális, tárgyilagossá fátyolozott hangján.
Valamit tisztázni vagy kérni akart.
Majd egy úgynevezett óvatlan pillanatban,
mintegy önkéntelenül
kézfejemre tévesztette a tenyerét;
nem húztam el a kezem, néztem
a lakkozott körmű ujjait:
öt rúzsos csikket
egy emberbőr-színű
hamutartóban.
332
Credit card
Semmit nem szabad
elsietni;
a megsemmisülést sem.
Abból még soha nem
sült ki semmi jó.
Tehát: maradunk
életben.
Vagyis: nyitva tartjuk
a lehetőségek tarsolyát,
váltjuk a halál
egymilliófontos bankjegyét
az élet aprójára.
Illetve, hogy nem váltjuk,
csak bemutatjuk.
Ilyen szép, ropogós
halálbankóból senki sem tud
visszaadni. Viszont imponál.
Élhetünk hozomra.
Az Általános Halálbank
mindent fedez.
Így a szaldónk mindig
erkölcsi nulla.
333
Hamvasztás
Mindenről valami mocskos jut az eszembe.
A legszebbről, a legmeghittebről is.
(„Legmeg” – na látod! Nekem minden csak hangzik,
értelme-hullottáig ismételt szó.)
Szürke nevetés
ágaskodik bennem,
mint kadáver a kemencéből:
kiinteget
a kémlelőablakon át.
Nem megyünk ötről hatra
Tisztelhető embert hatalmon egyet láttam,
ő is, ő is csak halni tudott vele!
Előtte és utána?
Egy vigéc, egy bugris, egy történelemtanár (középiskolai).
A bugrisra picinyég térjünk vissza:
ravasz volt és primitív:
a kettő együtt: erő, hajlékonyság,
mint a megedzett acél vídiaéllel.
Tömeggyilkos volt. Jóvoltából élek.
(A történelemtanár is, a középiskolai.)
De milyen élet ez? Mint a próbareggeli,
nyelek, nyelek, nyelek
valami feneketlen bögréből,
valami nyúlós,
sörétekkel, folyami kavicsokkal,
felesborsóval zömített
cementkását, és azt mondják:
„Vállakat előre, ne lélegezzen,
tessék nyelni!”
334
De tényleg, visszatérve a bugrisra:
nem mondhatom azt, hogy „egy gyáva szar volt”,
azt pláne nem, hogy
„ült volna annyi évet börtönben, mint én”,
mert hogy én egy minutát sem,
tény, ami tény, igaz,
le és fel sem ültettem másokat,
függélyesebb mozgatásokról nem is beszélve.
Tehát a bugris? Mondjuk: senki volt?
De akkor kik voltunk mi?
Esetleg mondjuk: „Ő történt velünk?”
Hová kell tenni a kérdőjelet?
Elmúlt az életem. Öreg vagyok? Öreg.
A problémáim? A kíváncsiságom?
Tátong reám egy ásító üreg,
egy szemgödör.
(Ami a vitatott-életűt illeti:
hát nem is tudom… sakkozott és
fokhagymával szerette, én meg mindig szerettem
volna azt mondani, hogy végre
megdög – – – de talán méltóbb
magunkhoz azt mondani:
nincs közöttünk.)
A delphoi jós hamiscsődöt jelent
Hagyjuk. Nem érdekes az egész.
(A részletei sem.)
Amit írtam:
körülírásai a semminek.
Azt hittem: van itt valami,
amiért… Mi is? Amiért mit is?
Mindegy. Azt hittem. Hülye voltam.
335
A semmi szó használatától
sokáig megtartóztattam magam:
„semmi ágán”, „nichtendes Nichts” után?
(Ahogy Martin H. ízes németséggel
tudta mondani a „semmiző semmit”.)
Erkölcsi-copyright megfontolások.
(Meg az epigonok.)
Próbáltam (azt hittem)
mondani (mondok) valamit.
Hogy miről? Hát, tudjátok, erről a…
Nem tudjátok. O. K. Honnan is? Hiszen
én is csak azt hittem. De már nem hiszem.
Azazhogy tudom. Nem volt. Nincs.
Nem lesz légyen. Most már tudom. Már késő.
Félre ne értsetek. Nincsen szó semmiről.
Az eljövőt – mert arra
vagytok-volnátok mind kíváncsiak:
nem sejthetem.
Nézek, nézek, nézek
hóförgetegbe, füstbe, kávézaccba – – –
olykor olvasok is
(nem jelekből, ó nem, csak könyveket,
újakat ritkán; régebbieket).
És semmi. Mindig semmi.
Ismétlődő, értelmetlen jelek.
Krónikus üzemzavar? Kétségb’esett üzenet?
Ki tudja? Én mindenesetre így
leszek mindentől,
ha nem is szabadabb,
mentesebb.
336
Opciók
Úgyszólván nincs már semmi:
a fordítás, a számítógép labirintusában
történő eligazodási kísérlet
(ami végül eredményesnek bizonyul,
bár a magátólértetődés érzése
soha nem fog el; inkább:
bolyongás az „invalid path”-okon,
magyarán járhatatlan
vagy csak kitaposatlan? ösvényeken).
Marad a kérdés megválaszolása,
hogy mi is vagyok voltaképpen.
Opciók: „is-is”, „vagy-vagy”, „sem-sem”.
És marad Mari. Van még, ha nem is
minden esetre. Bár csak részemről ewig,
objektíve vitathatatlanul weibliche.
Talányos lénye éltet.
Naptár
Ott botorkálnak ketten
a havas szédületben
egy ő meg egy másik ő,
vacognak, zsugorodnak
a szédült havazásban,
mindig valami más van,
337
a sok hó majd elolvad,
ebből csak árvíz lehet,
sodródó tetemeket
látnak, felpüffedt hasú
őzet, disznót, egeret – – –
ez a bosszú. Büntetés
valami egész másért.
Tavaszodik.
Lázlap
Higanycsöppök
a hőmérőből
az agy a világ
gurul
szét
szana
fejesincs nyakából
A lírai én meg amit zárójelbe tett
Az újságokból már csak az
időjárásjelentést.
(A sporthíreket régebben sem.)
Egy pohár vizet kér.
Mindennek már csak
utóíze van.
Az se legyen.
338
Tükörbe néz,
olyan szögből mégpedig,
ahonnan ő nem látszik.
Okafogytáni lét.
Nem vet véget neki
– hisz vége van.
(A tükörben egyébként
másfél törülköző, egy nikkelezett fémrúd
s egy boyler széle látszik.
A szomszéd szobában
egy nő számítógépel,
akit szeret.
Este valószínűleg,
vagy inkább majdnem biztos:
még elmennek valahová,
beülnek egy /vagy több/ valamire
ő meg ő,
vagyis ők.
Egy nő. Egy férfi.)
„Ötven felé”
Tekintve a szívem, a tüdőm és a májam
állapotát, hatvanhárom (pluszminusz
két) évet gönnolok, valószínűsítek magamnak.
Az utolsó három ezekből
vagy nagyon gyötrelmes,
vagy nagyon önfeledt lesz.
339
Az áhított tökélyt elérni nem fogom.
A kritériumaim szerint
elismerhető igazságnak
közelébe sem férkőzhetek.
Szépség, boldogság: ilyesmivel ifjan sem
kecsegtettem magam; illetve igen
(hogy még ilyen vénen is hazudok!):
erre ment rá, pazaroltatott el
az említett ötven év;
de azt tényleg nem gondoltam,
hogy közvetlenül
elérhetőek ezek a „-ságok”, „-ségek”,
most már
tudom: közvetve sem.
Véltem volt ifjúkori szertelenségnek
hinni, hogy ami
rögtön nem az, ami,
soha nem is lesz azzá.
Most már tudom, hogy igazam volt.
De megváltozni mégse nem tudok.
Köpönyeg előtti esőre várok
az időt-látott pásztorok szerinti
évszázados aszálynak közepette.
(Bár néha-néha esik,
van úgy is, hogy nem süt,
hol északi, hol délszaki szél fú,
májusban havazik,
novemberben rügyezik:
és mégis, mégis ezek a túlzások folyton!
A költőket be kéne tiltani.)
340
Higgadjunk vissza.
Mármint a múltba. Ha már így
szóba hoztam az ötven évet,
akkor ez illendő, sőt némileg elváratik.
Nos, hát tessék:
egy igen híg, mócsingokat is
csak módjával úsztató
badella-gulyást látok magam előtt,
amiben néhány fagyos,
szétfőzhetetlen, édeskés-üveges
burgonyahasáb bukdos le-föl:
szülők, tanári karok,
lányok, később: nők (még később: gyerekek,
következményként, súlyként;
terhükre csak az anyjuknak voltak;
ennyit a pontosság kedvéért).
Igen. Ennyi volt.
Tudok főzni, szeretek még…
– de már nem(igen) tudok,
valaha verset írni is tudtam.
Mindenesetre: mondták. Látásom romlik,
autót, országot vezetni már nem mernék,
egy alkonyati lépcsőn is óvatosan
botorkálok már, félek
minden meredélytől (20 centitől fölfelé),
és nem bírom a csípős ételeket.
Ötven év. Olyan nagy számnak tűnik.
(Pláne, hogyha félszáznak mondanám,
vagy 0,05 évezrednyinek.)
Holott: hullong, mint a pernye,
avarégetés után,
nyúlik-szakad, utálatos!, mint az ökörnyál.
341
Itt van. Itt van. Rám terpeszkedik, befon,
pedig valami telítettnek-szépnek
gondoltam ezt a kerekded számot,
jóllehet tudhatnám: mindig tévedek,
ha megtagadom magam.
Ez csak egy szám a számegyenesen,
folytonosság, monotónia, megbízhatóság,
pozitív egész szám.
A többi:
néma
ujjongás, jajgatás.
Sár
Mindig és minden valami helyett volt.
Sohasem fogom tudni, mi helyett.
Nem evilág, nem pokol, nem a mennybolt,
nem erkölcs, csak szeszély; nem elv – csak ötletek.
Ötlet? Szeszély? Ugyan. Átázott, kőnehéz
rongylabdaként buffogtam, amikor
botlottak inkább, mintsem rúgtanak belém.
Terepem – állagom: sár; esőre várva por.
Egy vagyok már tereppel és szereppel,
az különböztet meg, hogy leírom:
nekem jöhet már „reggel – este – reggel
et cetera, und so weiter, i tak daljse, and so on”.
Én különbözök. Ahogy más izzad. Ahogy a Hold felkel.
Da capo al segno. Ad libitum.
342
Vagyok, mit érdekelne

Szerzői lábjegyzet az utolsó ciklushoz

Ezeket a verseket a szerző 134 évvel ezelőtt írta, s amikor felébredt 134 évig tartó álmából, egyáltalán nem tudta, hogy kicsoda ő. Először csúcsesztergályosnak gondolta magát, később osztályvezetőnek egy meg nem nevezhető intézményben, majd úgy vélte, hogy ő a vécésnéni Pécsett, a Dzsámi mellett. Olykor horkolt mély ébrenlétében, olykor felesége gyengéden oldalbarúgta, mondván, hogy „Gyuri! Ébresztő!” Olyankor a költő bambán ránézett, és megkérdezte, ki az a Gyuri. A költő fokozatos, de gyors elhülyülése következtében hagyatékát fentebb említett szívszerelme rendezte sajtó alá.

Ünneplői és gyászolói

343 344
Lassan
Lassan, anyám, mindegy lesz nekem,
hogy mit beszélnek rólunk a „házban”,
hogy kivel élek én, ki él velem.
Befoghassák – ha szabad így kifejeznem magam –
a… bagólesőjüket; kussoltassék.
(Nem imperativus ez, csak optativus.)
Éppenséggel mesélhetnék én is róluk.
És ha nem teszem,
ez csak azért van, mert most
(mint máskor se)
nem lüktet az epikai vénám. Pedig!
Ha én egyszer kinyitnám a számat.
De nem nyitom ki. Beérem
a kinyithatás elő-kéjével.
Meg különben is: többségükben
nincsenek már az élők sorában,
vagy ha vannak is: csaknem
elhalálozófélben.
Ami pedig a „házat”
illeti – az se lesz soká:
a kígyóbőrből kihal a kígyó,
s beléköltöznek szélhordalékok:
homokszemek, szunyogszárnyak,
korhadékok, menyasszonyi csokor –
345
maradványok, papírszalvétafosz-
lányra száradt marhapörkölt-emlékek.
De mint kezdtem: lassan
szétrohad ama ház,
ahol egyesek még beszélnek rólunk.
(R? Ó? L? U? N? K?…?)
Bauxitbetonból épült,
rossz az alapozása,
épületgépészetileg katasztrofális.
Ne is beszéljünk róla.
Csak vésd eszedbe, hogy mindaz,
ami a fentiekből
következik, csak lassan következik be.
Nem lavina, sem nem tájfun.
Nem akkumulálódik, nem is támad hirtelen.
Csak (szívedre ne vedd!):
VAN.
Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek
Nem a halottak élén, csak a hátuk megett
álldogálok tanácstalan, úttalan úton lépdelek,
félve, óvatosan, mint nagybátyám, húszévesen a húsvéti sárban,
amikor a magyar csendőrök kísérték a halálba,
az akasztófához, és azt mondták kedélyesen nagyanyámnak:
Na, gyüjjék jóasszony, még búcsút mondhat a fiának.
Öreganyám elájult. Gellért gondosan kerülgette a pocsolyákat:
rángatózó lábára a korszak mocska nem száradt.
Szerbzsidómagyar kommunista bácsikám a lakkcipőt
fontosnak tartotta, fontosabbnak mindennél és mindenekelőtt.
Ha elindulok Szabadkán az Ulica Gellert Perlován,
megtántorodok: hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek?
Hol van az én vanásom, ahhoz képest, ahogy ő volt?
346
Bizony, élőbb lehet az elevennél a megholt.
Bizony, a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre,
ezért méltó neve egy halálosan komoly játszi rímre.
Ebben az országban most tisztesség-fogyta van,
gyűlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos,
segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl,
és élőhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint,
s vadásznának reánk. Ne legyen így.
Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány
férfira, aki két fegyőr között is az utolsó szó jogán
nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta
a bíróság illetékességét, a történelemhez, a munkásmozgalomhoz apellált,
vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett
a szerény, emberhez méltó, tisztes halált.
Egy szimpozion után
Ó, végeérhetetlen középkelet-
(Vagy keletközép? Néha már
belezavarodok.) európai diszkussziók!
(Miközben esélyeink vannak
arra, hogy egy – mint mondani szokás:
„szép napon” Közelkelet-
Európában találjuk magunkat.)
A könyökömön jöttök ki!
És kezdek aggódni az elmeállapotom miatt,
tudniillik mindgyakrabban
kapom rajta magam, hogy
magamban diszkutálok,
szerencsére még nem fennhangon az utcán,
de szinte megállás nélkül:
347
Bevezetésképp felteszem a kérdést,
hogy forradalom volt-e (ha igen:
bársonyos? daróc? habselyem?
abaposztó? lastex?),
vagy mindössze változás?
Az viszont strukturális! Abból nem engedek!
De radikális rákérdező énemnek
(hivatásos hozzászóló, rendezvények réme) van egy felvetése:
hogy voltak-e (patinásabban: voltak-é?)
egyáltalán változások? Hogy a változás
fogalma igencsak rászorulna egy kiadós elemzésre, a logikai
zártosztályon volna a helye
(ha szabad így kifejeznem magam)
és ezenközben itt ágál! Továbbá:
a pártok, protopártok, parainformális
csődülések, intézményutánzatok,
kőkorszakszervezetek
LEFEDIK-E (Lefedni: ez a
szalonképesség minimálfeltétele.
Legitimitás lefedés nélkül? Egy nagy túrót!)
Szóval lefedik-e a – mit is? –
ne hasogassunk szőrszált:
a lefedendőt!
Moderátor-énem
az órájára néz, s gyorsan mederbe terel:
„Az idő megy, barátaim (hölgyeim és uraim,
skacok – az alkalomhoz illően)
és még mindig nem hasonlítottunk össze.
Nem vetettünk
össze közelmúlttal messze…
Igen… (tisztelt centrumbaloldali
énem jelenkezik), tessék!”
Övém a szó:
Volt ugyebár: relatív biztonság
(ez az énem a relatívat hangsúlyozza
348
– különben kifütyülnék –, de azért érezteti,
hogy jobb tegnap egy biztonság,
mint holnap egy munkanélküliség),
továbbá: nem volt ilyen kiáltó az egyenlőtlenség,
az akkori elit nem volt annyira gazdag,
hogy egyesek forgótornyos harckocsival
irtották a szalonkát, ezt a wartburgosok, ha
kényszeredetten is, de tolerálták.
Igaz, persze, nem is tehettek mást,
de: nem is tettek. Így tehát valamilyen
egyensúly mégiscsak. Persze, igaz az is,
hogy valamilyen egyensúly most is
csak. Másfelől azt is tudjuk,
hogy az akkori egyensúly hová
vezetett: nevezetesen, ide. De…
Ekkor a radikális rákérdező
közbevág: van-e értelme egyáltalán a
kelet, közép, európ és hasonló
általánosságnak?
Ugyanazt jelenti-e a (tetszőleges
fogalom, pl. legitimitás, méhpempő,
farmergazdaság, joghézag, árrés, tejpor)
Litvániában, Magyarországon, Szlovákiá-
ban, az Egykori Jugoszláv Macedon
Köztársaságban, az ENSZ-be felvételét
éppen most kérő Acquincum Repub-
likánus Császárságban (ARCS)?
Majd hirtelen megszégyenülten elhallgat.
(Porcelánelefánt ő a porcelánboltban.)
Beléhasít a szörnyű felismerés,
hogy igenis, sajnos van értelme.
Ugyanazt az irreálisan létező
műcsontot rágjuk Vilniuszban,
Zágrábban, Budap- és Bukar-
est(b)en, sőt mikor csak tehetjük
349
(szimpozion, ösztöndíj, keményvalutára váltott filozófia, líra)
térségünkön kívüli fővárosokban,
mert nem tudunk mást tenni:
visszakérődzzük, amit lenyelni se
tudunk, kiköpni se.
Rágjuk, ami a torkunkon akadt,
és széjjelfeszíti az állkapcsunkat is,
szájüregünket pedig gipszkásaként kitölti.
Élő táplálkozásélettani paradoxonok,
így emésztünk tátott szájjal
negyven év gyomorűrt
és telítettségérzést.
(Miközben heroikusan disszimilálunk,
többé-kevésbé flottul
beszélünk össze-vissza,
van magunkhoz való eszünk és
jól-felfogott-érdekünk. Ezért tudjuk,
nagyon is jól, hogy a
VAN-E EGYÁLTALÁN ÉRTELME?
folytatás nélkül nem hangozhat el,
mert akkor aztán – „megnézhetnénk magunkat.”
Viszont eszünk ágába
sincs megnézni magunkat.
Nem ettünk kefét:
Maradjon köztünk:
Információ is lehet káros.)Ha nem a címzett agyához méretezett.
350
Antropozófia
(Gömbvillámtréfa)
Nincs filozófiám, semmi
határozott képzetem az emberről.
Vannak emberek.
Ennek hol örülök, hol nem
– emberük válogatja;
többségük persze csak olyan das Man
Heideggerrel szólván,
dehát őrájuk is szükség van:
ők a bankigazgatók meg az utcaseprők,
a demokratikus többség.
De lássuk be, drágáim,
hogy ők merő szívességből vannak többen,
csakis azért, hogy mi lehessünk
a választott kevesek.
Részükről ez felfogható
aritmetikai előzékenységnek.
Nincs filozófiám. Ez tekinthető
hiányosságnak. Végülis az államnak
az anyámtól (később meg
tőlem) fizetés formájában megvont
pénzén ingyenesen okulhattam.
De mégiscsak: tanulhattam filozófiát
(igaz, hogy olyan válogatott barmoktól,
akik egy európai népiskolában
pedellusi állásért sem
folyamodhattak volna siker reményében).
351
A fentiekben egy kicsit igazságtalan voltam.
Akadtak köztük kiválóak is.
Igaz, őket kirúgták, kiüldözték az országból,
vagy – mint szegény egyiküket –
kinevezték párttitkárrá,
hogy rövidesen belehaljon szégyenébe.
Igazában Fichtére és Hegelre vagyok dühös.
Két ilyen csiszolt elme,
aki úgy billiárdozott a fogalmakkal.
Duplafals! Mandiner!
Úgy tudtak korcsolyázni
az emberi szellem befagyott taván,
micsoda Rittbergerek, Pas-de-deux-k!
Hogy nem voltak képesek előrelátni,
hogy ők a fasizmus előfutárai?
(Avagy a bolsevizmuséi, egykutya.)
Rousseau-ról nem beszélek.
„Vallomásait” nem lehet kézbevenni,
ezt a látszólag könnyekkel telesírt,
valójában takonytól tocsogó
női zsebkendőt.
Zsebében pedig a Kontraszociális szerződés,
meg egy kis kígyótojás: Robespierre.
(Rovására legyen írva: ő nemhogy
előrelátta, egyenest ezt akarta.)
Visszatérve az emberekre,
vagyis énrám:
nem is oly nagy baj, hogy nincs filozófiám.
Annyi mindenem nincs!
Zsebórám, trezorkulcsom, Uzi-géppisztolyom,
hétvégi házam, horgászengedélyem,
harzi kanárim, logarlécem, gégetükröm.
352
Az a fontos, hogy a sör legyen elég hideg,
legyen az embernek tiszta inge,
a bécsiszelet mellé legyen citrom,
a felesége örüljön az új blúzának,
a nap süssön, de módjával,
járjon a szellő… néha egy futózápor
permetezzen be minket…
A többi? A többi?
Elintéződik majd magától.
Ez van
Hát bizony, egyre hülyébbek leszünk,
de legalább lassacskán veszítjük el az eszünk.
És a legvégén, talán jóllehet tétován,
mint egy pongyolán kimért sütemény összeáll
egy félig rántotta, félig kocsonyaszerű halál;
hagyassék figyelmen kívül a síri habcsók,
halálnapi tortánk, a „Happy deathday to us!”,
meg a megözvegyültnek a kézfogás, a kézcsók
– nemi hovatartozásának megfelelően,
az „őszinte… izém” sem mellőzhető semmiképpen.
Én imádok temetni, izzasztó hidegben és vacogtató hőben.
Az végül is jó érzés, hogy ő halt meg, nem én
(bár ő a főszereplő, abszolúte övé a placc,
én meg még csak üledek, mint kávé alján a zacc).
Bár én sem akarom túl soká húzni-halasztani,
csak kíváncsi vagyok: hátha még történik valami.
353
Love story

Dalos Rimmának

Még nem. Most nem. Már nem.
Mígnem
elveszejtjük aktualitásunkat.
(„Ha akkor nem, akkor most már nem.”
Te mondád.)
Szerelmeink
Leginkább az ad hoc félrebaszások,
hézagkitöltés két unalom között,
egymás partnereinek elcsábítása
(csak hogy mégis legyen valami sava-borsa
a szexuális üzemi konyha főztjének).
Meg bennrekedés, ottfelejtődés
másfélévtizedes házasságokban,
szórakozottságból, lakásmizériából,
vagy a nagy édesmindegyből kifolyólag.
Egyszer, hogy múlassam valamivel időmet,
megpróbáltam összeszámolni: hány nőm volt.
Egy naptár névnapjegyzéke segítségével
beazonosítottam százötven valahány nevet.
Ez ment. A névmemóriám még mindig kiváló.
Csak éppen arcokat nem tudtam hozzárendelni
a nevekhez, sőt helyet, időt, alkalmat sem.
Ez hát az én regiszter-áriám, amit,
Leporellóm nem lévén, magam dallottam el,
snassz időszak adekvát donzsuánja.
Szerencsére, ebből is kivénhedtem,
már csak a szívem, májam, prosztatám,
satöbbim állapotával foglalkozom;
354
az öngyűlölet is alábbhagyott
(ami mellesleg a gőg és becsvágy álorcája volt csak:
egyszerűen nem bírtam beletörődni,
hogy én sem vagyok különb, mint a többi szar.
Mint embertársaim). Mindezen túlvagyok.
Már csak a már csak van:
a feleségem, a gondolkodás meg az írás.
S ha meggondoljuk, ez nem is kevés.
Tévutak és zsákutcák
Tévutak és zsákutcák, mondanám
most, de nem így vélte absztrakt eszünk ezt hajdanán:
mint a szellemi rákkutatás pioneerjai
Occam borotvájával hittük a fölös lényegeket irtani ki.
Viviszekáltuk gyógyulása érdekében a marxi tant,
micsoda konzílium volt: Descartes, Hume, Berkeley, Kant!
Samuelson, Keynes, August von Hayek – micsoda nagy nevek –,
de az Istennek sem akart gyógyulni az öreg;
próbálkoztak – nevetség! – a Lenin Fohászati Művek
sarlatánjai is, de csak szaporodtak a cerebrális nyűvek.
Meg kellett vizsgálnunk gnoszeológiai nyirokcsomóit
– aggasztóan duzzadtak –, hogy eljussunk a gócig
„és tovább”. Eljutottunk. Sóhajtva kiszedtük a tupfereket,
az érlefogókat, a kendőket, a csipeszeket;
egy nyílást, sipolyt azért
hagytunk, hogy a fakadásig megért
fekélyből kifakadjék a sárgás inkonzisztencia-váladék:
gondoltuk: hátha még…
S aggódva hallgattuk a visszavarrt
szervekből morajló logikai üzemzavart.
Próbálkoztunk sajátvér-infúzióval is:
hátha az ifjúmarx-plazmától lesz az agg újra friss.
355
Ha jól meggondolom: futottunk a szellemi Tőkénk után,
vertük tudományelméleti mellünket, mint egy orángután.
Nagyon okosak voltunk: ebben állott a hülyeségünk.
Habár: veszélyes eszélyességünknek köszönhettük méltó végünk,
meg persze annak, hogy voltak tanult ellenségeink,
akik tudták, veszélyesebb a tömjénnél a fing.
És akkor villámcsapásszerűen beért:
hogy mi volnánk a ’68-as nemzedék.
Tudom jól, hogy senki nem tud „villámcsapásszerűen beérni”:
mi mégis így lettünk kölyökből férfi,
behajtottunk vadul egy zsákutcába,
aztán mögénk álltak félelmetes fehér Ladák,
kérdésessé vált, hogy jobbra át? balra át?
S bizony férfimunka volt hátramenetben kiférni.
(Közben hős, álszent, bigott Mesterünket visszazárták a pártba,
de ettől még a gyakorlat filozófiája a gyakorlat részéről maradt pártában.)
Kezdett átlépni rajtunk a rossz értelemben vett élet,
de az utolsó utáni pillanatban még kétségbevonatott a kritikai elmélet:
megiratott az Ueberhaupt,
ez a tudományelméleti knock-out,
a dolgozat remekbe sikerült,
Marx Károly Tőkéstül a padlóra került,
ám a pártos boxbíró mégis rájuk számolt tizet:
a kenguruk országába kénytelenült távozni a Tiszta Ész,
a szerzőtársaknak is kijutott itthon ázott lódenkabátként kőnehéz
majdnem két évtized.
Én, szégyellem, de megúsztam aránylag jól: mire
kirúghattak volna a filozófiából,
áteveztem a líra hullámtalanabb vizeire.
356
(A magamfajta vén zsidó száraz lábbal átlábol
a legvérvörösebb tengeren is.)
Epilóg: Hetvenkettő tavaszán
ültem az Európa teraszán,
az Ueberhauptot rágtam mintegy két hónapon át,
csócsáltam, emésztettem a művet – és magamat,
míg végre fölleltem a rejtett hibát:
hogy ugyanis überhaupt nem lehet
létrehozni egy kritikai elméletet.
Mivel az elmélet bármily igaznak bizonyul,
ebből cselekedet sehogysem sequitur:
feltündökölhet vakító fénnyel az Igazság,
lehet gyönyörűséges, plasztikus vízióm,
de ettől még marad szabad decisióm:
a tevőleges faszság vagy gazság.
A gyakorlat kérdése vigasztalanul nyitott marad:
sajnos van szabadság, van szabad akarat.
A felismerés
1
Cserzettbőrű propellerkapitány
voltam a történelem egyik helyi járatán.
Révbe értem. De ez kötelesség, nem érdem.
Itt vagyok, és az egészet nem értem.
2
Mint irdatlan nagy dög kimúlt a korszak.
Elvették a kedvenc játékomat.
357
Alternatíva
„Jobb
félni, mint megijedni.” Biztos?
Ne hamarkodjunk el semmit, és főleg
ne bízzuk magunkat avatag közbölcselemre,
mely látszatra: ropogós sósmandula,
ám ízét illetően: avas vízilófülzsír.
Mérlegeljünk tehát. Igen, mint a kalmárok
tudtak volt mérlegelni össze régvolt piacokon
különnemű valókat:
pézsmagereznát pengeacéllal,
tokhalikrával; nemkülönben
régvert ezüstdinárt fiatal datolyával,
szívós szűzhártyát brabanti csipkével,
egy font pávaszemlepkeszárnyat
egy font ólommal, kínai napernyőt
az árnyékával. Mármint nem azzal,
amit ád, hanem azzal, amit vet.
Mérlegeljünk tehát:
1. Félni mindig lehet. Huzattól, például,
vagy hogy lekéssük a közlekedési eszközt,
vagy hogy a feleségünk félrenyel,
torkán akad a csirke törőcsontja,
beléfúródik a nyelőcsövébe,
s miközben mi komótosan hörböljük
jéghideg sörünket, pozitív életérzés!
a narancssárga ponyva alatt és által
finoman beállított verőfényben,
a napisajtót is unottan már félretolva – –
358
esetleg hajmosás közben
egy tőle megszokott
szertelen mozdulattal
beverte a fejét a csaptelepbe,
elvesztette az eszméletét, és a
zuhanyrózsából oly szerencsétlen szögben,
hogy az orrlikaiba és a szájába.
Hagyom oda a söröm (futtában azért fizetek),
jól bevágom a fejem a kertajtóba.
Gyorsan fel, két emelet! Mi az
egy ilyen helyzetben?!
Töketlenkedés a kulccsal. Nincs kulcsra zárva…
Ül a kompjuterénél, és kávézik a drága.
(Korollárium ad 1. Félni nem nagyon szoktam,
nagyon még soha. Ez nem erény. Inkább
egyfajta adottság, úgy értem: hülyeség:
„pillanatoknak élés” – beleértve, természetesen,
a saját utolsó pillanatomat. Azt meg
nyilvánvalóan megérem.
Bátorságosdim tehát tétnélküli.
Ja, hogy a közbeeső pillanatok?)
2. Mint a fentiekből kitetszik:
félteni viszont tudok. Ez pedig
veszélyes vagy legalábbis gyanús képesség
(szülők, utópista diktátorok),
menjen mindenki a maga útján,
fűrészelje maga alatt a fát,
ássa ennen sírját – –
abba viszont igyekszem beavatkozni,
hogy kapjanak-e fűrészt, ásót,
és kikötöm, hogy hagyják békén a fát.
359
3. Megijedni olykor helyénvaló.
Feltéve, hogy mérlegeltük a megijedés
helyén- s idejénvalóságát. Például:
Skorpiót észlelek a hotelszoba
fürdőkádjában – amikor épp belelépnék
a bal lábammal, és visszarántom, mielőtt…
Ilyen esetben még egy kis cirkuszt is lehet
csinálni: hívni a recepciót
(bemutatni a fapapuccsal agyonütött skorpiót),
ebből kijöhet egy mély bocsánatkérés
vagy egy híg kártérítés az elszenvedett
ijedelemért. (Prémium azért,
hogy nem náluk kaptál szívrohamot.)
Viszont: megijedni olyankor,
ha jobbról előznek, s a szembesáv telített,
az férfiatlan volna:
szarjunk be nyugodtan.
Haljunk meg méltósággal.
(Korollárium ad 3. A megijedés feltétlen előnye
a félelemmel szemben, hogy rövidebb ideig tart.)
4. Most persze passzolna ide egy olyasféle zárókorál, hogy
De jó is volna olyan korban élni,
hol ijedségre nincsen semmi ok,
ahol majd nem kell semmitől se félni,
hol nincs hideg, és nem vacog a fog.
Ó, jöjjön el az Operettfinálé,
Ó, jöjjön, drága Világegyetem,
ígérem, most már nem leszek oly málé – –
hanem azt mondom: Kuss! Elég legyen!
360
Bosznia
minden irány ködbe vész
tömegsír és oltott mész
és a kutak dögszaga
éjszaka van éjszaka
Smiley reggelije
Ó, ez a foszlós semmi!
Elomlik az ember szájában,
mint a tejeskalács
Új év, új gyilkolások, cselszövések,
amik újabb gyilkolásokhoz vezetnek;
hiába becézik ma logisztikának:
kés, damil, hangtompítós pisztoly,
jégcsákány, cián –
ebben végződünk, mint körömben az ujj.
Egy „helyi” háborút kirobbantunk
a saját helyi érdekeink védelmében.
Hergelj fel pár száz hülye indiánt,
kicsit lövöldöznek, azt hiszik…
Aztán jön a hadsereg hernyótalpa.
Nem is olyan nagy baj,
egy kicsit éltek.
A külügy elhatárolja magát
(mellesleg tényleg nem emlékezik,
hogy mit is gondol tulajdonképpen,
mert közben a politikai mező
merőben átrendeződött).
361
Nyugdíjas vagyok. Méz aranylik,
szőlő szemez velem, vajgolyócskák,
friss füge Tuniszból,
piritós damasztszalvétában,
kávé illatozik.
Ülök a téliesített verandán,
kockás skót takaró vén térdemen.
Az ablakon át mókusokra látni,
fantasztikus, ahogy fürkésznek, szaladgálnak.
A francba! Megvan még a jó öreg Waltersem!
Meg a tizenkét hamis útlevelem,
amit basztam leadni, amikor úgymond
bejöttem a hidegről.
Seggfejek. Van pár tízezer fontom.
Ez az én akcióm lesz. Senki
Sir Ez meg Az. Most majd meglátják.
Végre valamit majd jóvá teszek.
Mindig csak a parancsok, most
egy uram lesz, a lelkiismeret.
Nem ismerek
többé Istent, csak embert…
Bassza meg! A méz mindig a szakállamba ragad!
Hová is? Valamelyik …-isztánba megyek.
Ott ismerem az összes megkenhető ügynököket,
majd azt hiszik, meghülyült az öreg,
nyilván lábába száradt az esze,
de ha adok ezer fontot, nesze, nesze!
Akkor lesz hálózat, infrastruktúra,
TNT, madzag, kiképzőbázis, minden, ami kell,
dezinformátorok, kettős ügynökök,
szükséges áldozatként bájos kicsi nők,
és akkor elbánok akárkivel.
362
Miket is beszélek itt össze-vissza?
Hogy nem szégyellem magam?
Egy életen át áltattam magam.
De akkor legalább nem holmi eszmét
szolgáltam, csupán csak egy hivatalt;
jóllehet akkor is áltattam magam,
azt képzeltem, hogy rosszból lesz a jó,
így lettem odvas, szárazon koppanó dió.
És ez a reggeli is!
Hogy néznek ki az olvadt vajgolyók!
Megposhadt a posírozott tojás is,
s az egykor pompás piritóskenyér,
mint vénember- vagy csecsemőtenyér,
a szilkében megikrásodott a méz.
És én? Mint a dzsemen a hirtelen penész.
Az egész világ megpenészedett,
de alant forr valami, nem tudom,
hogy mi, vagy inkább nem akarom
tudni, mivelhogy nagyovis tudom.
No, jer, hű Waltersem, sohasem vettelek
igénybe, na, ne könnyezz, vén gyerek,
ez a sok ész hiúnak, hülyének bizonyult,
tolong a jelen, üres urna a múlt.
Gyerünk, Walters, ehhez nem kell szülész, se bába,
elintézzük a könyvtárszobába’.
363
Nemnemnem
Itt most a nincs van.
Felelős hülyék és felelőtlen gazemberek
virágkora. Nem! Nem! Nem!
Ez nem kell nekem, ezt nem akarom!
Sok a felkiáltójel.
A kérdőjelek helyénvalóbbak lennének.
Kérdésessé vált
létezésem értelme.
Az öngyilkosság viszont nem kiút.
Illetve „ki”-nek „ki”. Csak nem út.
Úgy néz ki: hovatovább nincsen hova tovább.
Valamikor akartam valamit többedmagammal.
Már nem akarok semmit.
Egymagam vagyok.
Illetve ez hülyeség: fordítok, lektorálok,
ténykedem. Tehát tényező vagyok.
Ha akarom, ha nem. Vagyis gyáva vagyok.
Nem merek a belső sötétbe ugrani.
Inkább elüldögélek a Hotel Abgrund teraszán,
és nem mondom, hogy Nem! Nem! Nem!
Iszom a sörömet, és verset írok,
élvezettel szívom a cigarettám
(vagy ha nem is élvezettel, de szívom).
És? Pereg a homokóra, és múlik el az élet.
Ez még aránylag jó. Egyébiránt:
minden mállik és széled.
És nem tudom mondani, hogy nem! nem! nem!
Feloldódik minden egy nemigenben.
364
Római elég
Mostanság hallgatok, eltűnök, eltünődöm,
töpök és rengek,
olykor – önnön agyrémem – földerengek
kimért chiméraként önfényesítő lakkcipőmben,
osztrigát szürcsölök e zord időkben
– éheztem eleget ifjúkoromba’
hadd legyek most már én részvétlen és goromba,
éppen elégszer kisemmiztek, megaláztak,
a világ úgy viselt el, mint hőmérő a lázat,
hülyének véltek, mikor a szívem lázadt,
ezért növesztek tehát csigaházat
lelkem köré, hogy ne lássék az alázat,
az inkorrekt szenvedés, az öntetszelgő szégyen,
hogy hajh miért, miért, miért nem éppen
én vagyok a szenvedő alanya ennek
a nyomor-nyelvtannak, amelynek szabályai szerint szenved
embertársaim bő egyharmada,
gyerekek, nők, csecsemők garmada,
ezt nem veszi be a gyomrom semmiképpen
(talán ezért élek többnyire semmin vagy pépen).
Egyenlőtlenség! Testvérietlenség!
Ja, szabadság az van. Tessék élvezni! Tessék!
Csak a Mari maradt
Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt,
itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat,
holott pimasz harkály, holott ázott veréb,
randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp.
365
Alapjában véve nem énekesmadár,
mégis olyan boldog vagyok, ha a karját kitár-
ja énfelém, ha fele lehetek,
miértvoltomra ő, csak ő a felelet.
(Úgy értem, hogy vagyok, de mért legyek?)
Ezért udvaroltam meg kiskegyed,
hogy legyen nekem egy gótikus kastély,
ám belsejében egy rokokó estély,
legyen misztériumjáték és maszkabál,
féltékeny férfi, aki ordibál;
kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj
– érintése életveszélyes, hozzá ne érj.
Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz,
legyek neked a sör előtt a sósperec.
Mari bűnei
Mari mindig betöközi a cigarettát,
reggelente túlteng,
vadul mosogat, ágyaz,
ez még úgy-ahogy megbocsátható lenne,
de másfél perc alatt megfürdik,
és tíz másodperc alatt fel van öltözve.
Ez az activité-rapidité ejt engem mibe is?
Hát leginkább kétségbe. Én egy fél pohár sört
vagyok képes meginni, amíg ő
megszervezi a hátralévő életet.
Így odietamózok vele, magyarán gyűlölöm és imádom:
hatékony dög. De azért én is vagyok valaki,
és mondhatni: nem játszani születtem.
Sapienti sat. Bízom, hogy ért a szóból.
Mert eltekintve az eltekintendőktől
tényleg imádom.
366
Csakamari
Ez első hallásra olyan,
mint egy japán küzdősport
(vagy ételspecialitás) neve,
holott csupán egy tóteredetű
kis hölgy iránti szenvedélyteljes
és kizárólagos elkötelezettségemnek
óhajtottam hangot adni.
Elferdült hajlam is tulajdonítható nekem,
mert az említett nő elég csámpás,
már ha vonatkozásában lehet
egyáltalában lábakról beszélni.
De köze van! És bokáig érő
szoknyában szalonképes, mi több, reprezentatív.
(A közét úgy értettem, hogy mindenhez:
közügy, közüzem, közjó, Közért, Köjál
és minden „köz”-zel kezdődő dologhoz
/például: közöny/ köze van.) De ilyennek szeretem.
Hiszen, ha másvalamilyennek szeretném,
értelemszerűen nem is Őt szeretném.
S ez okot adna a találgatásra.
Tengerparti elég
Te női mivoltod fogyatkozásával
küszködsz verejtékezve – hosszú kín,
mert nagyon nő vagy –, én meg a
férfiasságom maradékát őrizgetem:
döntőképesség, gyors ügyintézés, szükség esetén erély,
ilyesmikre gondolok csupán, a hím
elrestült bennem, és nem is restelkedik
petyhüdöttségén. Ész? Még egy kevéske.
Erő? Annyi sem. Oly szent akarat?
367
Nyista. Nuku. Már egy szemernyi sem.
Úgy értem, hogy nem szent. Bátorkodom
szorítkozni a természetes önzésre
(bármit is értsünk azon, hogy „természetes”).
Fiatal hölgy nem kell: vagy lelkes liba,
vagy pedig csak a pénzemre pályázik.
Te csak beosztani akarod a pénzemet meg engem is,
de tapintatosan. Tehát viseltes bár, de elviselhető vagy
(elvben és többnyire): ez most egy bók volt.
Mondhatnám: tárgyilagos és visszafogott
szerelemnek megemésztő tüze bánt,
s minő egybeesés! kedvenc virágod a tulipánt.
Én penig alkoholista vagyok, mint Cs. V. M.,
csak én testben jutottam el a kupresszusos partokra,
nem a gümőkór lázhullámain.
E sorokat is egy olajfák övezte,
tengerre néző teraszon írom.
Petőfi meg sohasem látott tengert,
ami mégiscsak égbekiáltó disznóság
(már ha volna értelme beleüvölteni
Isten vattával bedugott fülébe).
Shelley belefulladt. Én a kelleténél jobban úszom.
Van pénzem. Mi rosszat mondhatnék még magamról?
Ritkán tisztálkodom, gyakran piszkoskodom.
Van étvágyam és ízlésem, szeretek
középnagylábon élni (ez elkerülhetetlen is,
mert negyvenhármas lábam van), sőt,
minden megszorítás és peremfeltétel
nélkül szeretek élni, csak úgy, mint az állat.
Ráadásul a haláltól sem félek.
Egyfajta orvosi kíváncsisággal
regisztrálom az életfunkciók
fokozatos apadtát/megszűnését.
Wittgenstein megkerülte a problémát
368
(„A halál nem eseménye az életnek.”)
a lapos definíciós megoldásával.
Na de a haldoklás. Az bizony
esemény. Méghozzá a javából!
Mennyi izgalmas és tovább nem adható tapasztalat!
Hozzá fogható csak egyszer akad.
Hogy képzelhetném, hogy mindezt megúszom
s e törekvő világban lehetek
szándéktalan, szelíd és élveteg,
hogy békén sörözöm, vagy szürcsölöm az ouzóm,
és a megérdemelt büntetés elmarad.
A történő semmi
Napfény, lombzúgás, szellő,
nyírott pázsit, a cseresznye érik:
kutyák, macskák, galambok
(és persze a respektív ürülékek),
pacalt is lehet kapni,
a világgazdasági egyensúly is előbb-utóbb.
Van minden, és van úgy is, hogy.
Hölgyem haja aranylik, szakállam és hajam
koromhoz éppen illően ezüstös.
A redőny nem szakadt le, és a halkonzervet is
sikerült a háztartási légkalapáccsal kinyitni.
Alig harmincöt Celsius fok van árnyékban.
Van vonal (áram-, többpárt-, telefon-).
És lám! Mégis! Mégis! Támad a hiányérzet.
De mi után? Ez itten a bökkenő.
Hisz mindenkit a pokolba kívánok,
s az égvilágon semmire nincs szükségem.
Kis nő? Könnyű kaland? Ugyan! Ebben a hőségben?
Meg különben is: bonyolítsam az életet?
Hát nem elég az, ami van: a történő semmi?
369
Végülis boldog vagyok: nejem merő kedv és nedv
(izzad, mint a ló, s kedvdús, mint egy hintaló).
A külhoni történések az emberi nem
globális hülyeségi indexének megfelelően alakulnak.
Javakra nincs szükségem, anyagcserém
oly szerencsés, hogy a levegőből (meg némi sörből)
is megélek. És mégis! Mégis úgy érzem,
hogy nagy folyamatoknak álcázott SEMMI történik.
Persze lehet, hogy nem látom a fáktól az erdőt
(igaz, hogy fákat sem látok). Lehet, hogy
látszerészhez vagy lélekbúvárhoz kéne mennem.
Sáráról
Odafönt, idelent, földön-egen többé sose látlak.
Péntek van, péntek, soha már számomra vasárnap.
Fekszel a konyha kövén. A lakás tele gázzal.
Hagytam, hogy meghalj. Gyászdallá sötétül a nászdal.
Tettem, amit tettem. És nincs mentség, se bocsánat.
Sajnos bűnhődés sincs, csak jártatom itt hiába a számat.
Elúntam a formát is, mindenből elegem van.
Nuku már hevület. Csak izzadok, és melegem van.
Félgyászjelentés
Az ablakból, ahonnan tükröződöm,
egy fáradt, öreg arc néz vissza rám.
Tekintete döglődő légyként ődöng
szemüvegemnek piszkos ablakán.
(Jaj, hány szemüvegtörlőt hagytam el,
dehát vesszen, aminek veszni kell.
Úgysem vagyok semmire tekintettel,
s ami még /egyáltalán/ van: az hátra; kint; el.)
370
Egyszerű, dalszerű
Ajtók nyílnak. Ajtók csukódnak.
Valaki jön? Valaki megy?
Nyitjára nem jutok a kódnak,
és mielőtt még meghatódnak:
az anódnak meg a katódnak,
sem a többi ilyesminek.
Boldog szerettem volna lenni,
mint mindenki; vágyam csak ennyi,
aztán már boldog sem. Csak Én.
Boldogtalan, vén, hiú lény,
és az értelmét megkeresni,
hogy mért vagyok egyáltalán,
s mért épp fiú, mért nem leány?
Lesz, ami lesz. Van, ami van.
De úgyse hagyjuk annyiban.
Volt, ami van. Van, ami volt.
Tatarozás alatt a bolt
zavartalanul működik.
Mi meg jól elvagyunk. Pedig…
Ámbátor? Jóllehet? Noha?
Nem lesz már semmi úgy soha.
Maradjunk mégis annyiban:
jó is, elég is, ami van.
371
Semmi se lesz már úgy
Eltelt ismét egy kis darab élet,
rebben a percmutató.
Soha semmi se lesz már úgy, ahogyan volt,
hat könyörtelenül a centrifugális erő,
vége barátságnak, szerelemnek, és ó jaj,
vége a dalnak.
Mások jönnek, nem tudjuk, mit mernek, mit akarnak,
megtörténnek a dolgok, s már nem hagynak hidegen.
Minden olyan végtelenül idegen.
Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán,
sőt már síremlékét is belepte borostyán.
De ne búslakodjatok, édes feleim,
az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín.
Pályabér
Az „életművemért” a bér?
Néhány rézérme, oklevél.
De majd a halálművemet
rendesen megfizetitek.
Ha minden kötél szakad
„Nem tudtam mire menni Stanleyvel.”
Mondta a regényhősnőm. Az a baj, hogy én se.
Mondom én most meglehetősen utólag és meg
késetten, sőt megkéselten (előfodrul <sic! sicc> ilyesmi,
mint most a vékonybelem). Nem sok
időm van… hová is, ja igen, előre,
mert hátra, az kérem szépen:
roskad rám dögivel. Az van. Múltam. Rovott.
372
Mint mindenkinek. Ember voltam (végtére is? valahol?
valaha?). Kinek mi köze hozzá?
Nehéz volt az élet. Én is nehezítettem.
Másokét, persze. Már ahogy ez lenni szok.
Hát ekképpen lettem ily tündöklő zsebpiszok
(a barátaimnak: „pipamocsok”). Zárójel zárva.
Mint a boltok vasárnap délután.
Az összes lehetőség már kizárva:
anyám még él, így nem lehetek árva.
Sem. Úgy tetszik, afféle sem-sem vagyok,
félelmemben el-eldalolgatok;
voltaképp azt akartam csak mondani:
hogy a legkevésbé sem mindegy, hogy a kötél
akasztott ember nyakán,
vagy kötéltáncos lába alatt szakad.
Vagyok, mit érdekelne
Mikor nem írok verset: nem vagyok.
Illetve úgy, mint hulla körme és haja,
valami nő tovább, de nincsen valaki,
nincs centrum, én, nincs „szervező közép”.
A versen kívül nincsen életem:
a vers vagyok. Tehát elég ritkán vagyok,
s elég ritkás, fogyatkozott e létezés:
füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés
– az is mind ritkábban. Torkig vagyok,
és ez paralizálja a kulináris képzelőerőmet is.
Persze egy fácán vagy egy őzgerinc,
vagy egy egészen zsenge, rózsaszín malac,
citromszelettel a szájában egybesütve,
netán lazac – az ilyesmik még lázba hoznak,
fokhagymával pirított osztriga (persze csakis
aznap halászott, friss sellőpicsa).
373
De ez sem old meg semmit igazán. Mert igazából
mégiscsak költő volnék – hogyha lennék.
Átmenetileg a politika megoldásnak tetszett
(na, hogy tetszett, az túlzás: annak tűnt).
Aztán kitetszett, hogy csakis elméletileg érdekel:
az elméleti politizálás meg… mit mondjak,
olyan, mint zokniban lábat áztatni. Hiába:
költő vagyok. (Ez nem kérkedés, inkább diagnózis.)
És mi az, hogy „mit érdekelne…”?
Hát mégis, mi a frászkarika érdekelne?
Persze van Mari, meg néhány tűzönvízenát barát,
de nékik is csak mint költő létezem,
illetve én csak ilyeténképpen tudok létezni számukra.
Költőnek lenni: örökös rettegés.
Hátha ez az utolsó. Ez a jutalomjáték.
Nos, ilyenek a profi kínjai – ha költőnek
küldetett el e lélegző világra.
Ha kivénhedt, nem lehet edző, szakértő, manager,
nem eszközölheti a stadionban
a kezdőrúgást.
374
Amíg lehet
(1999)
375 376
Sláger
A nagy mű immár végképp elmarad,
elhasználódtam ennyi év alatt.
Kíméletlenül használtam magam,
és most látom, hogy milyen hasztalan.
Mert hiába a sok energia,
ha alacsony a gép hatásfoka.
És késő van már: ötven év felett
változni, változtatni nem lehet.
Lamentálni vagy dühöngeni kár,
a megvénülés sivataga vár,
ráncosodik a bőr, kihull a fog,
kicsit még élek, aztán meghalok.
The rest is silence

(Jobbik felemnek)

Mint egy kétségbeesett villamos
amely alatt széttart a sínpár
Mint egy anyák napjára vett
orgonacsokor rothadása
377
Mint egy nászút
amiből gyászút lett
mert álmában meghalt a feleségem
Mint egy örömhír
hiszen csak álmában halt meg
Mint egy kvázi-valós lény
késhegyén-élén-peremén valaminek
szürcsölöm-falom a maradék levést
(ezt a semmiből-kirántva levést)
Mint egy búcsúlevél
semmibe-ugrás
Igen innen már
csak egy ugrás a semmi
Akit szerettem tudja hogy csak őt
az életnek nos az életnek
már csupán egy halállal tartozom
Szeretném tudni
Szeretném tudni, miért vagyok itten,
ahol már semmi szükség nincs reám.
Fetrengek kukacként a porban itt lenn,
nincsen se jövőm, se tavaszom, se hazám.
Nagyon hiányoznak az univerzálék,
ha lennének még, talán talpra állnék.
378
Én vagyok bűnös, én tettem sokat,
hogy elpusztítsam mennyországomat,
mert önhitt voltam nagyon, én, a bamba,
azt hittem, vehetek mindent magamra.
(Vagy hittem inkább, robbanok, mint a bomba?)
Nem tudom, nem tudom… Tiszta ész?
Kikezdi a valóságot, mint a penész:
nos, ennyire vitte a tiszta ész.
S hogy undorodva magunkkal beteltünk:
testi létünknek vége, fölötte lebeg lelkünk.
Sírvers
Maya sorsára hagyta haló porát,
és vége neki, nincsen tovább.
Találhatunk még bármi nőt,
de olyat sohasem, mint Őt.
Könyörtelenül, rákmenetben,
megyek én is utána, menten.
Egy kicsit még éldegélek,
aztán a világ szerteszéled.
Nem volt elég? legyen már végem!
Vagy azt mondod, Uram, hogy még nem?
Netán kegyesen búcsút intesz,
s tovább-létemtől eltekintesz?
Nekem jó. Vigyázz Marira!
Hát – ilyesféle a líra.
379
Elégia
Durva planéta ez,
itt élsz
már ötven, vagy hány ezer éve?
Ostoba bánkódásnak itt helye nincsen.
Győz az ököljog,
lapít a vén disznó,
sunyít Isten.
Felejtsd el
Ne mondd, hogy vége.
(Nem tudod, hogy minek,
azt sem, hogy vége van-é.)
Ne mondd, hogy vége,
ne mondjál semmit
– jobb a semmitmondásnál.
Felejtsd el, hogy éltél,
felejtsd el, hogy akartál ezt-azt.
Mindez nem érdekes már.
Szokjál le arról, hogy: vagy.
Hidd el: jobb nem élni.
A mizantróp énekeiből
Sem azzal nem lehetünk,
akivel szeretnénk (mivel
folyton alszik), viszontag el kell
viselni a hírnév átkát:
volt osztálytársak, vidéki értelmiségiek –
380
„Talán emlékszik, Petri úr…” Cegléden
vagy Kalocsán? A faszom tudja.
Olvassanak, ha akarnak, hogyha nem,
úgy is jó, csak hagyjanak végre már békén!
Labirintus
Csak egy dologhoz van érzékem, ahhoz,
hogy fölleljem az életben mindazt, ami rossz.
Talán érzékem sincsen, csak eszem,
hogy tudjam: bármit teszek, rosszul teszem.
A labirintusból kiút nincs: csupán céltalan tovább.
Elvágom Ariadné fonalát.
Nélkül
Nehéz nélkülem
elképzelni a világot.
De ki mondta,
hogy muszáj elképzelnem?
(Mellesleg, el tudom képzelni:
egy tányér tejszín
macska nélkül.)
Nagy király lettem volna
Botladozom, kószálok, csellengek
tétován, mint a cigarettafüst,
s marad utánam életművem:
sok cigarettacsikk és sok sörösdoboz.
Lőjetek sört!
381
Chopinről
Minden olyan könnyű!
Minden olyan illatos, mint a méz!
Csak a tüdőm rohad szét,
csak a szívem oly nehéz.
De jó lett volna élni…
szomorú valcer és elegáns menüett…
Sajnálom, hívnak már.
Mennem kell.
Nem lehet.
Sietek.
És persze dolgozom
Tudod, társnőm, az ember
olyan tétova, zavaros képződmény,
még a magamfajta eszélyes lény is.
Hol fatalista, hol csak
szeszélyes és gyenge,
lökdösik pillanatszülte vágyak.
Közben fél is, amolyan
fedett félelem ez, elfedik
feladatok, közeli célok, mert az ember
tervező állat. A tervezés reflex
– mint a nyálkiválasztás vagy a
pupilla szűkülése-tágulása
a fényviszonyoknak megfelelően.
És persze dolgozom: köddarabokat
dolgozok át jéggé.
A fordítás egy szabadabb neme ez:
az ősz lágy, nyirkos impresszionizmusát
eltolom a tél rideg realizmusa felé.
Úgynevezett színházi fordítás ez
a saját belső színpadom számára,
382
hol én vagyok a rendező
s nemkülönben az összes szereplő is.
Más aspektusból nézve,
már ami a költő és a vers,
úr és szolga viszonyát illeti,
a szolga én voltam.
Vakvilág
Üres a tér, vak a világ,
dehát mégiscsak nekivág
az ember, mert mi mást tehet,
hogy el ne lepjék a legyek.
Alkotni, cselekedni kell:
tollal, ecsettel, semmivel,
mert nem lehet, hogy csak legyünk,
mint a barom, és ne tegyünk
semmit, bár tudnánk tenni a semmit!
De nem tudjuk, hát erről ennyit.
(Ps. A szerző undorodik magától,
és ez sok mindenben meggátol-
ja.)
Hétsoros
koptatták cipőm talpát
az Örök Város egyenetlen kövei
ott voltak nászutasok hajdan apám meg anyám
fura egy város nincs járda se közlekedésrend
a Campo dei Fiorin hideg mindig a sör
ennek folytán üdülésképp
nem éreztem magam otthon
383
Spleen
Rosszul tettem le a telefont.
Nyivákol, időbe telik meglelni a zajforrást.
Az idő is elromlott: süt a nap, mint az állat.
Most kellene
indulni
oszlásnak.
És a szállodában is:
a takarítónők:
basznak
takarítani legalábbis.
Meg az ötéves
kvarcórám kötője is szétmállott. Az idő
ellenünk dolgozik.
Én nem dolgozok.
Csak időzök.
Búcsú
Átnézek majd rajta,
kétségbeesetten,
mint piszkos ablakon, törött
szemüvegen át.
Ami kezdődött: annak kell érnie véget.
Ne bánkódj, te szerencsétlen hülye!
(Önmegszólítás.) Volt múltja,
nincs jelene.
384
Maya emlékére
Már soha nem lesz úgy,
amikor fölpofoztad a Marit, amikor
összekarmoltál engem!
Miként az inga, lassúdan kilengem,
miként az akasztott miniszterelnök…
Már semmi sem lehet jó,
lévén, hogy én nem felejtek,
és nincs bocsánat semmire,
a bűn az bűn marad.
Maradok az Ótestamentumnál.
Jézus naiv volt. Vagy talán túl okos?
Állítólag föltámadt. Ha így történt, az modortalanság.
A halottak maradjanak a helyükön:
a sírban.
Nem szeretem a ficánkoló hullákat.
Nagyon szerettelek.
Mégsem eléggé.
Ich habe genug
Magyarán: elegem van. Torkig vagyok.
Nem mintha mérhető lenne keserűségem, pláne tehetségem
a halhatatlan kántortanítóéhoz, de egyben hasonlítunk
egymáshoz: csak egyszer éltünk. Te nagy B-vel, én csak kis p-vel,
vagyis zöngétlenül.
Te már ott vagy, én még csak tuszkolom magam
bele a művészetek történetébe. Te kántortanító voltál,
az mégiscsak valami. Mi vagyok én? Próféta? Lángoszlop?
Oszlopszent? Koldus, koszlott?
Hideg szakember? Műkedvelő? És mi van, ha nem kedvelem a művem?
385
(Tanács kartársaimnak: ne kedveljétek műveiteket!
Jóllehet az önszeretet mindig jól jön, de eredménye hígfosás,
és ez a hasmenés mélyünkig leás…)
Ez képzavar volt, mesdames et messieurs, pardon,
hozzák, hadd dőljek bele már, a kardom.
Az utolsó szám
Oh, a vad ifjúság, amikor fürödtem a fényben,
konkrétabban: a húgyban, a hányadékban, a szarban,
s Maya kimosdatott, tűrt, mint senkit előttem…
De nincs már. Lendülök – Akrobat, Och! –
És háló sem lesz alattam.
Ezt megigérem.
Ami mégis
Semmi sem érint már. Áttetsző aszpikként
vont be a tiszta közöny. Hogy minek élek?
Erről sejtelmem sincs. Csinálni semmit se csinálok,
sőt, nem is akarok. Tengetem itt
semmire nem kellő, fura létem.
Félreértések elkerülése végett:
ebben a semmiben kitűnően érzem magamat.
Verset is csak azért írok, hogy
teljen-múljon valamiképp az idő,
amíg eljő az idő, hogy kileheljem
végre a lelkem; egyszerűbben szólva: kifingjak.
Addig meg: vedelek,
egyik cigarettáról gyújtok a másikra.
Egyetlen cérnavékony szál köt az élethez:
Pap Mari. Ő, csakis ő.
386
Lehetne szép. Lehetne véled
Lehetne szép. Lehetne véled.
Lehetne szép. Lehetne élet.
Persze van is: élet és véled
(vagyis, amit én annak vélek).
Merészen hiposztazálom,
hogy élek, és nem egy rossz álom,
hogy sört iszom, hogy folyton félek
attól, hogy meghalsz, amíg érek
haza, meg hogy későn érek
a szónak minden értelmében,
hogy lelkem sötét, mint az ében,
és bár szólnak mellettem érvek
egy nem-tudom-milyen vitában,
igyekszem ettől nem agy-sérvet
kapni, én vizivárosi kísértet,
egyezzünk ki a fix TALÁN-ban.
Ps.: Ez egy lehetséges megoldás.
Talán. A lét megmászhatatlan falán
kezdetleges (sz)eszközökkel araszoló
amatőr alpinistának. De hát ez már csak
így van, barátaim. Mindent koppanásig.
387
A verkli egész jól
a házasság az
adok-kapok elv
éppen hogy egyensúlya
– úgy érzem többet adok
igyekszem többet kapni
ugyanígy van
evvel a másik is
ekképpen a verkli
egész jól elműködik
ha nyugodtan és
egyenletesen tekerjük
altató esti csók aztán
álomtalan álom
(az édes muzsikát
tároló lyukszalag
persze rongyosodik:
a lyukhézagok is
lassan lyukká lesznek)
de azért hullik
elnéző kezekből
sok fényes apró
az erkölcsi kalapba
Amíg lehet
Ahogyan megyünk összebújva az
Iskola utcán fázós-boldogan
(„őszi szerelem” – mondta kis pimasz
fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?
388
bár, persze tudtuk mi is pontosan,
hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
hogy most már minden utoljára van,
hogy az öregség tele behavaz,
de addig itt a kocsma és az ágy,
addig legyen tivornya, buja vágy
amíg lehet. És aztán szépen együtt,
egymás kezét el többé nem engedjük,
s együtt, együtt bár úttalan-útatlan
toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.
Így kezdődött
Micsoda képtelenségnek tűnhetett
ez a kései vad fellángolás,
a gebe nő s a szakállas öreg.
Botrány, sok szóbeszéd, s az a földúlt lakás,
mit földúlt!? Szétvert bútorok, bezúzott
tükrök. Így „reagálta le” Maya
a történteket. Fel is pofozott
engem s Marit. A dráma robaja
messze hangzott, pletykás kis elitünk
nem tűrte, hogy annyira elütünk
a szokványtól: diszkrét félrebaszás helyett
elkezdünk élni egy új életet
negyvenhat évesen. Ez felelőtlen hóbort.
Álstabilitásuknak ez provokáció volt.
389
Feljegyzés

Hamburger Mihálynak

Mondd, Miska, érdemes nyakkendőt
kötni akasztásunkhoz? Hogy kötelező-é,
azt nem kérdezem, még rám fognák,
hogy szeretem az olcsó szójátékokat.
Mi tagadás: szeretem. Annál mindenesetre
jobban, mintha rámfogják vagy rám fogják.
Érdemes? Nem érdemes?
Ily értelemdúsan, ily kiérdemesülten?
Pláne, hogy így „benne vagyunk a korban”?
(Szeretem az „…”-et.)
Bizony, barátom. Benne vagyunk.
A korban.
Nem zökkent ki az idő. És
„ó kárhozat”, nem születtünk, nem
mi születtünk helyretolni
(legfeljebb el). (Szeretem a
(….)-et.)
Visszatérve a kezdő kérdésre:
minket nem fognak. Legföljebb
ott felednek a fogason,
mint egy ócska balont
(zsebében egy zacskó gyűrött,
széthulló, finánclábas Kossuthtal).
Persze, a rekvizitek
helyettesítendők: mentholos, nikotinszegény,
alkoholmentes, szabadidő
ruha, szobakerékpár, politikaszegény
Diétai jegyzetek.
390
Nem az idő zökkent ki.
Mi múltuk idejünket.
Mi nem értjük már az „idők” szavát.
(Melyikét, persze? Ha szabad kérdeznem.)
Szabad kérdeznem?
Persze. De ha meg meri kérdezni,
hogy szabad-e kérdeznie, akkor…
Akkor?
Akkor ön megkérdőjelezi…
Mit?
FORTINBRAS: El vele! (mosolyog, pezsgőt kínál)
Lőjetek sort!
Aki bújt, aki nem bújt, BUÉK
Vendégség? Csapdahelyzet.
Ha már mindenképpen muszáj,
akkor inkább mi megyünk vendégségbe,
a kötelesség letudható
a házigazda társadalmi rangja szerint
whiskey-vel, tokaji aszuval vagy fél liter
bundapálinkával, és mi méltányos időhatáron belül
– másfél-két óra – lelécelhetünk.
Merőben más a helyzet,
amennyiben hozzánk jöttek vendégek.
Nagyon kifinomult
szertartásmesteri érzék szükségeltetik
391
a vendégek kellő, ámde mégse bántó,
rugalmas kirúgásának kezdetéhez:
a vendégeltávolítás terén
tapintatosnak és méltányosnak kell lennünk.
Például a notórius szófosót
rábízzuk egy amúgyis hallgatag félrészegre;
a gátlásos, de kibontakozni vágyó társaslényt
rábízzuk egy csupafül hölgyre
(hátha egyéb konkáv szerve is megnyílik az illető felé),
ám ha semmiképp sem akar senki kirohadni
a látó-, halló- és főleg alvásteremből,
akkor jöhetnek az erősebb eszközök:
falhoz vágunk egy üveg vodkát
(közben titkon kinyitjuk az összes csapot,
mígnem a lakás elárad, ja, és ne feledjük,
bele minden sampont, hogy hab is legyen),
ha ettől se mennek el: gyors bemetszés szikével
a hangulatlámpa zsinórján,
s reá egy pohár sert!
Olyan kék szikrák fognak pattanni,
s akkora durranás lesz,
hogy a legelvetemültebb vendégek is
riadtan kászálódnak és hülyén hebegnek,
hogy kellemes ünnepeket, meg BUÉK,
és ha mind kirúgvák, nejem ellenőrzi még a klozett-termeket,
felsóhajt: tiszta a levegő,
végre elővehetjük a whiskey-t,
meg a kilencéves konyakot,
azt a még Párizsból hozott
Grand Marnier-t.
392
A filozófiáról
„Esik az eső!” – mondja a kisfiú.
„Na és?” – mondja a mama.
Megfosztva a gyermeket
a felismerés-kimondás örömétől.
És így tulajdonképpen
minden rossz szándék nélkül
elkezdi leszoktatni a csemetét
a csodálkozásról. És már be is iratta
– akaratlanul – a tanfolyamra,
amit úgy hirdetnek:
„Hogyan legyünk könnyen, gyorsan hülyék?”
Kellene valami
Kellene valami… az a baj, hogy,
bocsánat, Uram, nem tudom, mi kellene.
Mindazonáltal: valami nagyon!
De ezt ne tessék úgy venni.
Már itt sem vagyok, hogy még itt lehessek…
Csak, tetszik tudni, az asszony
(abból is hárommal több van a kelleténél,
meg az a tizenkilenc gyerek)…
De hát ezt a sors rendelte így, ugye?
Józan paraszti ész
Én mindig az orrom után megyek,
mivel a seggem után meglehetősen fárasztó lenne.
Bár van még egy lehetőség, ha az ember
gerince elég hajlékony még:
a segge lyukába dughatja az orrát.
S akkor a nagy kérdés, hogy mi megy mi után.
393
Portrészerű
Öregedő, fáradt férfi unatkozik a penészlő reklámsivatagban.
Tényleg, milyen furcsa – élénkül föl –, ilyet még nem látott:
penészes a homok! Illetve… vajon…? Inkább
takony-állagúnak tűnik! Pimpós kovászosuborka-
lésivatag? Megolvadt kocsonya? És amik
felhőknek látszanak? Azok mik? Szívós zsírdarabok?
Bőrkék netalán? Nem érti az egészet.
De a zsigereiben gyanítja: ez még végzetes lehet.
(Persze, csak tréfál. Hideg ő és magabiztos.
Mármint én. Ti. én vagyok ő.)
A költő értesül arról, hogy ő szubjektív idealista
Akkoriban (1958) felvételizni kellett a gimnáziumba.
Mivel én már akkor filozófusnak készültem (azóta is készülök),
s frissiben olvastam Hans von Reichenbachtól
A kozmosz szerkezete című munkát, azonnal
nekiültem, és kidolgoztam nyolc irkalapon első
ismeretelméletemet. Valami olyasmiről szólt, hogy
a sejtek és a molekulák, amennyiben bírnának
észlelőképességgel, egészen másként látnák a világot,
mint a homo sapiens, nemkülönben az óriások
(mondjuk 300 000 kilométer magas képződmények)
szintazonképpen egészen másként látnák a világot,
mondjuk éppúgy nem észlelnének engemet, ahogy
én nem egy levéltetűt. Szerény beszámolóm
élénk konsternációt keltett. Virágh igazgató elv-
társ bíborvörös fejjel üvöltötte, hogy ez színtiszta
szubjektív idealizmus. Nekem ugyan – akkor még
innen lévén Vlagyimir Iljics Empiriokriticiz-
musán – fingom se volt arról, hogy mi a túró
394
is légyen ez a szubjektív idealizmus, de azt
felfogtam, hogy ez valami nagyon tudományos
dolog, s ezért igen nagy büszkeség töltött el,
hogy alig 15 évesen már ilyen komoly, bár
láthatólag hivatalból üldözendő filozófiai
álláspontot képviselek.
Később, egyetemi tanulmányaim során
marxista lettem, igaz, hogy ausztro, ami sokat
levont filozófiai szalonképességemből, mivelhogy
ez valódi, ütőképes szakszervezetek követelését jelentette.
Ezen szakszervezetek természetesen nem jöttek létre,
viszont megismerkedhettem az akkoriban még kétségbevonhatatlanul
igencsak ütőképes rendőrség népnevelő módszereivel.
A nevelés hatékony volt: egyszer s mindenkorra
kimutatkoztam a rendszerből, és elindultam
a tudatos szubverzív tevékenység
rögös, keskeny, kaptatós, de mégiscsak
egyedül járható ösvényén.
Proton
Én most eltávozom,
el az élők sorából.
Hogy porként-e vagy sugárzás formájában,
ki tudja? Nincs különösebb
bizalmam a modern fizika
képszerű megfogalmazásai iránt.
Szalmai tanár úr hősiesen szembeszállt Heisenberggel,
Einstein álláspontján volt,
hogy isten nem kockajátékos.
Kitelepített szerzetestanár lévén
lehet, hogy többet tudott nálamnál
afelől, hogy hol lakik az úristen.
395
„Gyiriköm, gyiriköm – mondta nekem –,
tedd ezt szépen le.” Feszület volt a kezemben,
amivel éppen indián csatatáncot jártam.
És akkor néma csend lett. (Elfelejtettem
mondani, hogy a Jeney kocsmájában
már eléggé beszívtunk – kisfröccsök, ilyesmik.)
Szalmai tanár urat csak Protonnak hívtuk,
s játékos kedvünkben egyszer kotonokkal
aggattuk fel a physicum függesztőrácsát.
Aztán jött a történelmi jelentőségű érettségi ügy.
Sz. tanár úr arra kért föl, hogy rajzoljak
egy szinusz-görbét,
én pedig dacosan húztam egy vonalat,
és föl-lemenő négyszögeket rajzoltam föl:
_|¯|_|¯|_|¯|_|¯|_|¯|_|¯|_
Hősnek véltem magam. Sz. tanár úr megszemlélte
a produkciómat, azt kérdezte: „Hallott már
maga a Poisson eloszlásról”?
Én mondtam neki, hogy a poászon
az vagy hal, vagy méreg.
Ő azt mondta: „Menj helyre, gyiriköm.”
Ő már meghalt. Én próbálok a helyemre menni.Mivel Proton könyörtelenül buktatott, csak a pótvizsgán tudtunk átmenni. Azzal büntettük, hogy az érettségi banketten egyedül ő nem kapott virágot. Az öregember észlelte a felé áramló igazságtalan gyűlöletet, és azt mondta: „Ilyenkor már le szoktam pihenni. Mulassatok jól.”
396
Gyufa
Az öngyújtókkal mindig befürödtem,
ez így mondhatni majdnem képzavarnak,
habár tény: volt valaha zsebes fürdőgatyám,
amelyben olykor önfeledkezett
csomag Munkás (vagy Kossuth?),
meg egy skatulya gyufa.
A gyufára amúgy is pikkeltem,
mert hangzóit megkeverve faggyúnak hangzik,
ami jobb társaságban zsenáns;
ezért tértem volt át az öngyújtóra.
Amitől viszont bőrkeményedésem támadt
a hüvely
kujjamon a rovátkolt csiholókorong
túl gyakori üzembe helyezése következtében.
Ugyanezt a kálváriát megjártam a
piezo-elektromos (nyomásra gerjedő),
többtízdolláros tüzelőeszközökkel is:
hol a piezo hiányzott belőlük,
hol az elektrom.
De, veszem észre, elcsellengtem a tárgytól,
amire ráadásul rá se tértem.
A nők tudniillik. A hölgymenyétek.
Feleség-féleségek. Asszonykacatok.
Akik napot is éjjé feketítve,
holdat kormozva nem szeretnek engem,
megállás nélkül, sőt, visszamenőleg,
éveknek soka óta.
S mint a kérdezetlen homok
pereg életem el a semmibe.
397
Paradise lost
Ahogy itt elveszetten bóklászom
az unokapokolban,
elkárhozott nagypapa, én,
mintha egy elvarázsolt
kastély tükörfolyosóin,
ahol szétfolyó körvonalaimmal
ráadásul ugráltatnak is
különféle ugráltató-gépek.
Kijárat nincs. Szörnyű
szablyáikkal jönnek az
unokanők, beszorítanak
és azt mondják:
Hopp! Halál reád, Öreg!
És én? Ja, én
kiszáradok majd,
mint egy denevér.
Semmi sem
emlékeztet majd
arra, hogy voltam.
Ők mosolyognak,
gomolyognak, s egyszer
azt mondják majd anyjuknak:
Mama, letéptük annak a
fura, szakállas bácsinak
a fejét, aki folyton azt
mondta, hogy ő a
Nagypapa.
Nem hittük el. Méghogy egy
ilyen koszlott, szőrös, szürke
szörnyeteg. Csupa koponya
volt. Átlátszott az agya
a bőrén. Féltünk tőle.
Ahogy lüktetett. De már nem fog.
398
Tetemes a corpusunk

T. D.-nek, 60. születésnapjára

Kortársiasság. Feledhető urak (?)
egyformán utáltak
mindkettőnket. Mit számít ez ma már.
Nekik nem voltunk mások
egymáshoz, csupán hozzájuk képest.
Egy túladminisztrált tér
micsodái is? voltunk mind a ketten.
Nem túlpolitizált – mert nem volt polisz.
(Az sem volt. Többek között.)
Még megméretünk majd.
De egymást nem mérjük.
Nem a mi dolgunk.
Az élet túl komoly dolog
ahhoz, hogy írjunk róla.
(Ez olyan ovis – Oscar Wilde-os,
de hagyjuk így.)
Tegyük föl: Isten
művészkedő szabómester vagy fodrász.
Méricskél, összehúzott
szemmel nézeget: lehetne
kicsit hosszabb?
Vagy rövidebb?
Ha szabó: felhajt.
Mekkora felhajtás!
Ha fodrász:
már csak kővendéghaj jöhet szóba:
399
kemény nyakbőr,
mint egykor lédús
avocado kiszárított héja,
andalúz andalodás
után a rájövetel
arra, hogy mire is.
Korszerű kemizált
tisztítótűzben
műszerezett ultrasteril
csontigcsupaszítás.
Jut eszembe, én minden este
a Kővendéggel vacsorázom.
Már egyikünk sem a régi:
ő mállik-porlik,
ha lesegítem
a köpenyét, mindig lejön valami,
hol egy vállrészlet,
hol egy könyökcsontszilánk.
Én meg reménytelenül
felejtem a regiszter-áriát:
Donna?
Anna?
Ahhatna.
De nem ah. (Ő az erényes.)
Don Octav? Ő csak a párhuzama.
Elvira? Elvirágzott.
Zerlina? Meghagyom Masettónak.
Ha kell neki: még maradt belőle.
Csak a szűzi hamva nem… de az
valószínűleg már rég hibádzott,
és különben is leírható
az adóból, nostr’amortizálódik.
400
Kizökkent idő
Előhang egy folytatásos versregényhez
Mielőtt elkezdeném, lemegyek még
sörért, vagy inkább sorbanállásért,
csak el, csak el, nehogy kelljen kezdenem még,
hogy odázhassam el ideidézésedet
e sorokba, melyek között is lehet,
márcsak a régi és rég idejétmúlt
beidegződések céljából is.
Megjöttem. Se sör, se sor. Így hát banállás sem.
A vasárnap bosszantó banalitásai. Térjek
már a tárgyra! Térek. Vers indul! Eleje csapó!
Már a kötetcímek (na, milyen is?!) gesztusa:
„Ha már itt vagy” és „Hátha nem úgy van".
Úgy érzem, ha a kötetcímeket megérteném
(habár? gyerekkoromban szétszedtem egy órát
– és soha többé nem tudtam összerakni),
akkor a versek „üzenete" is, ami valahol dekkol:
dekódolódna: hangolna fel vagy épp le,
fejbe kólintana, feldobna, mint egy bedobott feles.
Az első: tkp. álfeltételes mód (ha van ilyen), mert:
akkor, akkor mi van? Mintha nem lenne akkor,
mintha az előtag nem implikálna semmit. Vagy éppen azt?
És a „hátha”? Most ez óhajtó vagy gyanakvó mód?
Félre ne érts. Nem verset elemzek. Csupán jelzem,
hogy már itt elakadtam, hogy szavaid elég nehéz
porszemek ahhoz, hogy még engem is, aki: megüljenek.
Verseid – most – csakis mint úgynevezett „életanyag”
érdekelnek. Párlataként életünk rég letűnt anyagának.
(Utólagos engedelmeddel, megebédeltem. Fekete kagylót
provánszi mártással – ha érdekel. Most folytatódunk.)
Ó, az az év! Az az egyetlen év!
401
Amikor, ahogy mondani szokás, sülve-főve együtt voltunk,
olyannyira, hogy respektív asszonyaink
hovatovább kezdtek féltékenykedni. No, nem úgy, természetesen.
És erre, ezt kimondhatjuk nyugodtan és büszkén,
hogy jóllehet mind a ketten fűvel-fával – én a mennyiségre
hajtottam, minden nőnemű lényre húsz és hatvan között, téged
a kapcsolatok kvalitása vonzott, a szupertitkos (csak a
fél város tudta) keresztbebaszások fondorlata, hasztalan,
de makacs epekedés rejtelmes(nek látszó) hamvas fapinák
iránt, jegelt liaisonok félig-felolvasztása, de főleg: mind e
fentiek műgonddal történő adminisztrálása-
dokumentálása. Néha lehívtál a monumentális adatbázisból
egy-egy értőknek való példányt (ezzel teltek,
többek között, a reggeltől-reggelig együttlétek). Az
egykorú nyugaton zajló szexuális forradalomtól, sőt
az egymáséitól is teljesen függetlenül vívott mozgalmainkba
a buzerancia nem fért bele. A másét, természetesen,
toleráltuk – amennyiben nem velünk. Átfedések egymással
női relációban nem voltak. Nem úgy, mint közös legjobb
barátunkkal. Ki-ki kefélt (vagy volna) a maga útján.
Mégpedig anélkül, hogy felosztottuk volna a piacokat
vagy a vadászterületeket. Csakúgy spontán. Ezt nevezem én
igaz barátságnak. Erről ennyit. Ami sokkal fontosabb,
hogy, mint írtad volt: „Egy darabig azt hittük, /
kezdhetünk valamihez közösen…”. Sőt, kezdtünk is:
volt Lukács-szeminárium (a résztvevők egy része már nem
vagy nem itt él), belevágtunk egy líra-elméletbe,
az félbemaradt, illetve beépült a te szakdolgozatodba.
Én egy másikba kezdtem, de már egyedül. Ahogy már mindent
egyedül csinálok. Nem úgy értem, hogy azt is. Azt azért
inkább, ha még egyáltalán, mégiscsak kettecskén,
másodmagammal, amikor néha futja az… időmből.
Közös legjobb barátunk, nekem: mint a Neptun. Tudom,
hogy van és hol van, de nem látom. Te szabatos bolygóként
402
kéthavonta látható vagy. Pályánk ilyen időközönként
metszi egymást. De már rég külön-külön csillagképek
pontjai vagyunk, elemei más-más halmazoknak.
Én az Építésszel, a Dramaturggal és a Magánpolitikussal
alkotok számnégyest. Meglehetősen érdekes és gazdag
a műveleti repertoárunk: 4 faktorszorzatánál lényegesen
nagyobb. Amennyivel négy ember számosabb négy számnál.
Te pedig… De erről talán inkább te írjál. Nohát, látod?
A kizökkent időre, amiről pedig irandó lettem volna,
már nem is maradt idő. Kifutottam az időből.
Úgy belebonyolódtam a barátságunkba. Eképp hát mégiscsak
esett szó, sőt, másról sem esett, mint az időről.
Az időről, amelyből kizökkentünk
végérvényesen és mindörökre.
„Ki nékem álmaimban…”
Minden marad úgy, ahogy…
Majd csak el lesz valahogy…
Nők, gyerekek, unokák –
sorsunk kusza fonatát
az Isten se látja át,
sőt mi több, maga az ördög
is mondana bizony csütörtök-
öt. Vágd el csomód Gordiusz-módra,
ne adj morálra, jó modorra.
Hölgyeid szépek, miként Sába
királynője. „Hess, a picsába!” –
ezt mondd mindnek,
ne legyen senkire tekintet,
mivel, ha őnékik nem drága
a te nyugalmad, a te életed,
nem érdemelnek kíméletet.
403
Nem könnyű ez, tudom, belátom,
de légy könyörtelen, barátom,
neked is csak egy életed van.
Teremts magad körül nyugalmat,
amelyben a dal megfoganhat.
Nekünk már ősz van. Lettünk vének,
már csak egy a fontos: az ének.
Vár ránk díszsírhely, ravatal,
de addig zengjen még a dal.
Ilyen halálközel, Szabolcsom,
ne adjuk meg magunkat olcsón.
A nagy utazás
Már november nyolcadika van, ez jó, mert
akkor valahogy kijövünk abból az ötvenötezerből,
ami még van a hó végéig, meg esetleg még
ez-az be is jön, és ha se be nem
jön semmi, se ki nem jövünk,
akkor még mindig lehet kölcsönkérni,
merthogy Gyuri bácsinak és Mari néninek
van bankbetétje, folyószámlája, kinnlevősége,
egyszóval: bonitása. Bizony van nekik
minden olyasmijük, amije egy maguk-korabeli
embernek illik, hogy legyen, sőt, nem árt, ha van,
hogy legyen mit a koktélba aprítani
– a koktélt csak úgy példa gyanánt, az általam
megkövetelt árszínvonal jellemzésére hoztam fel,
mert én inkább a kifinomultan kerítésszaggató
nedűket preferáltam – mint például a chili-paprikán
érlelt Крепкая Водка-t. De hol van az már?
Ó mért omlottál össze, hullottál darabokra, te
kimeríthetetlen, tiszta vodka-forrás,
nagy Szovjetunió? Hogyan tehettétek ezt velem,
404
ti Szövetségbe forrt szabad köztársaságok?
Mindennapi dühöngő rezgekórunkat ki adja meg ma?
Hol kaphatni ma двеси грамм jófélét
agy ellen? És hol vagyok én, hol van az a huszonnyolc
esztendős, korához képest eléggé elnyűtt
fiatal férfi, aki a TU-134-es ajtajából visszainteget
feleségének, szeretőjének és majdani második feleségének,
aztán beszuszakolja magát a kényelmetlen ülésre,
előveszi az üveg Cтоличная-t és az alkalomra vásárolt
doboz Dunhillt, megvárja, míg eltűnik a
No smoking felirat, rágyújt, komótosan meghúzza
a palackot, és unott arccal lapozgatja az
Известия-t, mintha értene oroszul.
Útitársai: húsz db. szilvakék VOR-egyenöltönyös,
beseggelt vállalati középvezető. (Ekkor veszi föl
azt a szokását, hogy elfelejt magyarul, ha
útitársai közt magyarok is vannak.)
Most visszatérek az egyes szám első személyre,
mivel már eléggé jelezve van: mennyire el-
idegenedtem egykori önmagamtól. Az út, a repülési magasság elértéig:
szórakoztató, a gép nagyokat zuhan a légzsákokban. Aztán, már a felhők
fölött: sima unalom, mintha befagyott tavon.
(A repüléssel is úgy vagyok, mint mindennel:
néhány perc, és már megszokottá is vált; van egy újabb rutin.)
Végre lehuppanunk a seremetyevói repülőtér
„magyar betonjára” – hogy boldogult Jani bátyánkat idézzem.
Egy szar, rozoga buszba zsúfolódunk. Az elvánszorog velünk
a passzkontrollig, a szemitranszparens füstüveg ablak alatt
becsúsztatom az útlevelem. A szúrós szemű balti szláv
jól megnézi, hogy én vagyok-e én. Ëбь твою мать, Сашенька!
Higgyél már a szemednek! (Persze, lehet, hogy túl sok
Lukácsot olvasott, márpedig Georg von Lukács megmondta rég,
405
hogy: „a szem, jóllehet a látás szerve, akadályozhat a tisztánlátásban.”
Vulgo: „a fasz, jóllehet a baszás szerve, akadályozhat a baszásban”.)
Csak gyerünk már, gyerünk! Csak ki innen! Még e versből is ki,
amelyben felidéztetik ez a lidércnyomás! Na végre. Huhh.
Kinn vagyok a váróteremben. Már egy táblát is látok,
Rajta nagy lóbetűkkel, hogy PETRI. Боже мой, боже мой!
És még van a táblához tartozó vézna hölgy is, aki
Vergiliám leend majd az CCCP baljós bugyraiban.
Beszállunk egy fekete Чайка-ba, a fagodtatás szinte diplomatához illő,
éppen csak a kocsi-konvoj hiányzik, meg a szirénázó,
útvonal-biztosító rendőrautók. De impozáns így is eléggé.
A teheráni jellegű forgalomhoz képest (autók, motorok, bi- és triciklik,
szekerek, kézikocsik, targoncák, szamár-kordék) így is
viszonylag gyorsan megérkeztünk a Чайковская Площадь-ra
a Гостинца Пекин-be. Az épület nyomasztó, ócska
sztálin-barokk, olyasforma, mint a Lomonoszov-egyetem, csak kisebb
(van ilyen még vagy egy tucat). A folyosón дежурная – afféle
londiner lenne, csak nő, de inkább börtönőr, oroszon kívül
nem tud egy mukkot, vastaglábú trampli, barátságtalan, hülye picsa.
A szobám: dögnagy duplaágy, lila plüss takaróval, rokokó (utánzatú) íróasztal,
a bronz asztali lámpa félbúrája ibolyakék fodros selyem főkötő – üvegből.
Na jó. A szobából ennyi elég. Mondom a kísérőmnek, hogy innék valamit.
Sajnos, a szálloda mind a hat bárjában és éttermében momentán
406
zártkörű rendezvény van. Hát ez esetben valamilyen kocsma, ha lehetne.
Az van. Amint kiérünk a térre, kísérőm egy kies, mintegy hatsávos
sikátorba vezet. Konstatálom, hogy kocsma, nos kocsma az van. Ezt meg kell hagyni.
Valósággal a bőség zavara. Nyomás, be az elsőbe. Ez az! Ez nekem való:
a füstöt vágni lehet, sör, vodka, húgy és hagymás-hering illat. Vállal-könyökkel
nyomulok, mint egy tank (itt ez az illem: ничто „извините”, meg „пожалйста”,
akkor jó esetben csak kiröhögnek, de az is lehet, hogy pofán vernek vagy
tökön rúgnak), és tömören csak annyit kell mondanom: Двести грамм,
és már előttem csurig egy vizespohár, sejted, hogy nem ásványvíz.
És valahonnan a semmiből egyszer csak ott van Ánya, mint egy jó tündér,
kezembe nyom egy olajos uborkát, meg egy telefonszámot – és eltűnik.
Jó nagyot húzok. Körülöttem mindenki picsa részeg, vagy énekel, vagy ordít.
Vállon veregetnek, ölelgetnek. „Венгрия хорошо!” Újabb rund, még újabb rund.
Fizetnek, fizetek. Keringőzök Moszkva-anyácskával. Belefúrom a fejemet a dekoltázsába,
letüdőzöm az édes „Красная Москва” kölniszagot. Minden szép. Boldog vagyok.
407
Nosztalgia

Prigovnak szeretettel

Ó, Leonyid Iljics, darógij továris,
kiről oly rút szavakat szóltam
elhunytad alkalmából! Mely igen hiányzol most!
Mennyire elkellene egy hozzád méltó idióta!
Egy virtigli barbár barom!
Hézagpótló lennél. Te lennél a hézag!
Rés az erős bástyán.
Húgymeleg sör a Zsiguli sörkatakombában, ahol harmincméteres
sorokban álltak a szövetségbeforrt szabad alkoholisták,
és az egyszerűség kedvéért rögvest
egy tucat korsó sört rendeltek,
merthogy a pincérnek legföljebb két óránként
volt érkezése. Kenyérrel, sóval
fogadnálak, drága Iljaffy Leó,
együtt képeznénk a problémát,
együtt meghitten akadályoznánk a kibontakozást,
te lennél a tehertétel, én a kerékkötő.
Én a gúzs, te a lábbilincs.
És felfénylene
végre a Perspektíva:
Szibéria.
408
Toccata
Nekem a történelem a valóság.
Tört-én-elem. (Tandori-koppintás,
annyi baj legyen. Most én ismétlem őt,
s ezzel megspórolok neki némi fáradságot,
hátha örülni fog. Ez végül is kollegialitás.
De most bezárom a zárójelet, és visszatérek
tképpeni mondandómhoz.)
Roosevelttel kelek, Churchill-lel hálok.
Mari ezt, hálisten, nem veszi észre
(mivel régesrég elittam az eszét),
Lenin pudvás agyából
is készítettem aszpikos velőrózsát.
Októberi capriccio
Aki bármiben is hisz: az hülye.
Vagy színvak a szivárványos valóra.
Oly nyilvánvaló: minden igazság: fél? harmad? negyed?
De leginkább végtelen tizedestört.
Mondhatnám tehát tréfásan:
menj az anyád π… De nem mondom,
mert nem vagyok viccelődő kedvemben.
Október huszonharmadika van.
Most és mindörökké.
409
13 éves voltam,
úsztam boldogan
a történő elemben.
Tíz napig éltem.
Azóta? Semmi.
Kádár Apró Dögei.
Apró változások.
Az egyik hülyét felváltja
a másik. Na jó, persze,
„gazdasági síkon”, meg Euro-izék
sat., sat.
Előttem már a méretlen idő.
A „csak”, az „ígysem”, „úgysem”.
A sehogy. Szétrohadt akasztófák. Tájkép.
Nem fordítom meg többé a homokórát.
1956
Én majd november 4-én ünnepelek.
Akkor dőlt meg a rendszer. Mint Talleyrand
mondta: a szuronyokkal sok mindent
lehet csinálni, csak ülni nem lehet rajtuk.
Illetve, ha oly sok a szurony,
hogy résmentes felületet képez,
akkor, ahogy a tótok mondják: secko jedno,
vagyis egyre megy.
Én nem koszorúzok és nem adok
interjút. Személyes kapcsolatom van
Nagy Imrével, annak ellenére,
hogy sohasem találkoztam vele. Sajnos.
Sokat tanulhattam volna tőle.
Érzelemgazdagságot, bölcsességet.
410
És ami a legfontosabb: igenis lehet
erkölcsösen politizálni.
A szovjet inváziónak nem volt igazán
mély hatása. Csak az derült ki, amit úgyis
tudunk, hogy az emberek többnyire gyávák,
szemetek. Vagyis hogy élni akarnak.
Ez pedig – végül is – megbocsájtható.
Márciusi vének
Aggatott szőlőfürtök. Golyólyuggatottnak
megélt molyette zakók. Sok lázbeszéd. Kevés tett.
Egyetlen hőstett: a fegyverletétel;
egyetlen épelméjű: Görgey.
Öregedem: már per tu vagyok
a Fejedelemmel, akinek párizsi kártyabarlangjába
Des Grieux, Manon Lescaut lovagja járt,
valamint a turini remetével
(a fiatalabbak kedvéért: tér, kalap,
esik rája, kokárd).
„Ha még egyszer azt üzeni,
mindnyájunknak el kell menni!
Éljen a magyar szabadság,
éljen a haza!”
Tetszenek érteni: ha és még egyszer.
Nem kapkodjuk el a dolgot.
Vitam et sanguinem, sed non pecuniam
(latinul nem tudók kedvéért: életünket és
vérünket, de a pénzünket – soha).
411
De egyszer azért tettük a dolgunkat
(illetve tették az áldozatok): illette őket
közkrajcár, honvédmenhely, kárpótlási (!) törvény,
mely gyönyörű magyar szó! pótolták a kárt, ott ahol
nem volt. Van valami hézag? Az megkapja a
hézagpótlót! (Lyukat a fejibe.) A lassúdadabb
felfogásúak kedviért:
Damjanich szájában
égett a szivar,
amikor akasztották,
és a hóhérsegédek
nem mertek hozzányúlni.
Noli me tangere.
Szellete a szivarfüst.

Jegyzet: A szakorvosok szerint akasztáskor a delikvens defekál és spontán hólyagürítésre kerül sor. Bizonyára igazuk van. De azért – személye válogatja – ember marad.Néha viszont magára marad. És fütyörészik, mint kisgyermek az erdőben. Hogy ne féljen.

1996. március
Szerbia
Csak az elsötétülő ég
csak a kereszt Belgrád felett
anyám álmában hirtelenkék
hogyan vegyek lélegzetet
a szétbombázott vasútállo
másra egy lélek se vagyis csakis
lelkek jó tisztítótűzálló
lelkek bár volt ott még egy csacsi is
412
nem tudhatom ő mit lehelt ki
nem tudhatom most hol legel
legyen számára majd finom fű
transzcendens szamáreledel
Mi lesz veled Szerbia mondd meg
félig-meddig szülőhazám
az egész hogy történhetett meg
és lehet-e még ezután
A Dunánál
Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték,
úsztak lótetemek, hullák ’44-ben,
szovjet hadiszállítmányok később.
Jött azután Bős-Nagymaros, így aztán
elúszott a Duna is.
Kedves Attila, Duna nincs már.
Hol vagyunk már attól,
hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.
A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út.
Nem lehet, nem érdemes már odamenni.
Dunaalmás sincs már,
ahol oly sokat ültünk
Mayával a „Zúgónál”
– ez egy hajdanvolt
vízi malom környéke –, ahol
(ésszerű mértékben!)