Niki váratlanul lépett az életembe. Még 1977 tavaszán történt. Már jó ideje éltem egyedül. Egyetlen társaságom egy szürkésfekete szőrű, mackóküllemű lény: a kutyám volt. A szokásos reggeli sétáról tértem vissza épp. A folyosón lévő fogasra akasztottam a pórázt. És bementem a dolgozószobába. A kutya az íróasztal alá telepedett. Én meg az egyik fotelféleségbe. Dolgom volt. El kellett mennem. De a kutyát nem akartam mindjárt magára hagyni. Az ilyesmire roppant érzékeny. Vártam tehát, ki-kipillantva a nyitott ablakon. Szépen sütött a nap. Az utcán szemetesek zörögtek a kukákkal. A beáramló levegőben még érződött az éjszakai eső illata. És akkor kinyílt az ajtó. Nem az, amelyen át bejöttem. Hanem egy másik, amelyről addig nem tudtam, és 7amelyet máig se lelek. És megjelent a szobában egy aprócska kislány. Még sosem láttam, de azonnal tudtam, hogy ő az. Mosolyogva elém tipegett, és otthonosan helyet foglalt egy padlón heverő szótáron. És azt mondta, hogy most ő itt marad a kutyával. Hogy az ne legyen egyedül a lakásban, amíg én távol leszek. És ezentúl ilyen esetben mindig eljön. Cserébe csak egyet kér. Azt, hogy találjam ki őt. És írjam meg. Olyannak, amilyen. Ne tegyek hozzá semmit, de ne is vegyek el belőle. Hogy magára ismerjen. És azt mondja rá mindenki, hogy ez ő. Máskülönben neki is van kutyája. Olyan, mint az enyém. Csak kisebb, ha tudni akarom. Megígértem neki. És elmentem és hazajöttem. Aztán még sokszor elmentem és hazajöttem. Telt-múlt az idő. És apránként kitaláltam és megírtam őt. Minden találkozásunkkor beszámoltam neki a dolog állásáról. És ő mindig elégedett volt és bátorított. De hogy végül magára ismert-e, sajnos, nem mondta meg. Mert egyszer, mi8kor megint elszólított a kötelesség, nem jött többé. Egyszerűen nyoma veszett. Megbetegedett vagy elvesztette a titkos ajtó kulcsát? Nem tudom. Pedig szeretném tudni, mi történt vele. Ezért is adtam közre ezeket a verseket, amelyek így vagy úgy, de róla szólnak. Hátha megveszi és fölolvassa őket neki valaki. És ő üzen majd, ha már jönni nem tud.