Halászóember

Baji-pást

9 10

Buksi I

Először küzdött az életéért,

idegesen futkosott fel s alá az udvaron,

le-leült,

és eszeveszetten nyalta magát,

el akarta tüntetni, visszajuttatni magába,

mi kijött belőle,

de aztán,

ahogy nőtt az ár,

ahogy elöntötte a lágyékát, hasát, horpaszát, farka tövét, combját, térdét, csánkját,

ahogy összekente, bemocskolta a bundáját,

elgyengült,

és feladta,

és lefeküdt az árok fenekére,

a ringlószilvafa alatt, Andris bácsiék háza hátánál,

törött cserép, hasadt tányér, éti csiga és giliszta közé ejtette a fejét,

és elhomályosuló tekintettel, bocsánatkérőn nézett rám,

mint ki szégyelli,

hogy Murányiék kanjával így járt,

hogy a szenvedély okozta vesztét,

az én szemem láttára,

ki az egészből mit sem értek,

mert nem tudom,

hogy ez gátszakadás,

csak szólítgatom tehetetlenül,

ölelgetem kétségbeesetten a nyakát,

és törölgetem a nadrágomba a kezemről a vért.

Kőfal

A telekhatáron húzódott, hosszan,

a nyárikonyha és a disznóól közt,

a Bajiék felőli oldalon,

nagyapám emeltette valamikor,

siroki kőből,

mely rosszul bírja a nedvességet,

de akkoriban nem bányásztak jobbat a környéken,

részint kerítésül szolgált,

részint az udvart védte,

az átcsúszástól a szomszéd-portára,

mely sokkal alacsonyabban feküdt,

egy-másfél méterre emelkedett ki a földből,

de túlnan helyenként elérte a háromméteres magasságot is,

mikor építették,

nem tettek a kő közé habarcsot,

csak kötésre rakták a hosszú, faragott kvádereket,

hogy fogják egymást,

és a hézagolás is elmaradt,

de a fal így is megfelelt a célnak,

csak tavasszal volt vele néha baj,

mikor hóolvadás után annyira megtelt vízzel a talaj,

hogy sugárban tört fel az udvaron,

ilyenkor nem tudott ellent állni a ránehezedő nyomásnak,

kibukott belőle egy-egy kő,

és lyuk keletkezett a helyén,

de nem sokáig hagytuk így,

mikor beköszöntött a jó idő,

átmentünk Bajiékhoz,

kitisztítottuk az üreget,

és visszanyomtuk a kilökődött építőelemeket,

és megint rendben volt minden,

az ilyen apró üzemzavarok évente ismétlődtek,

de én és húgom rájuk se hederítettünk,

szünet nélkül mászkáltunk a falon,

nem törődtünk szüleink intelmeivel,

nem féltünk, hogy lezuhanunk,

ha csak tehettük,

felhágtunk a napsütötte, mohos, széles fedőlapokra,

sétálgattunk rajtuk, mint valami mellvéden,

várast játszottunk más gyerekekkel,

vagy csak fent voltunk,

guggoltunk, ültünk, hanyatt feküdtünk,

bámultuk az eget, a felhőket,

vagy hasaltunk, és néztük,

mi történik a mélyben, odaát, Bajiéknál,

mikor megy Andris bácsi felesége, Mari nene az árnyékszékre,

hogyan potyog a körte a körtefáról,

melyik csirkét viszi el a héja,

vagy nem bukkan-e fel János bácsi,

ki nem szerette,

ha a kőfalon tartózkodunk,

mert egyszer átkúsztunk róla az istállója tetejére,

és felszedtünk egy csomó cserepet,

mikor új házat csináltattunk,

elbontottuk a falat,

de nem emlékszem rá,

hogyan zajlott le a művelet,

csak az maradt meg bennem,

hogy a mázsás vagy ennél nagyobb kövek egyszercsak Új-Telepen vannak,

és mikor készül a fundamentum,

apám egymaga teszi őket a talicskára,

veszi le és helyezi pontosan oda,

hová a kőműves mondja,

az úton meg megállnak a járókelők,

és ámulnak,

hogy milyen erős,

pedig akkor már majdnem olyan öreg volt,

mint most én.

Padmaly

A Tarna-part víz alatti részében helyenként kis árkádszerűség képződött,

magassága tíz centi körül mozgott,

szélessége huszonöt-harminc lehetett,

itt kitágult, amott összeszűkült,

vagy átment egy másikba,

és azzal összefüggő rendszert alkotott,

ez volt a padmaly,

ebben különösen sokat turkáltunk,

mert nagyon szerették a halak,

ide húzódtak, itt rejteztek,

és ez nagyon megkönnyítette a dolgunkat,

ha fogni akartunk,

óvatosan elé térdeltünk,

széttártuk a karunkat,

két ponton bedugtuk a víz alá a kezünket,

és villámgyorsan összekaptuk,

néha egyszerre kettő is maradt a markunkban,

vagy ha megszöktek is,

a kudarcért kárpótolt az ismeretlenben való nyúlkálás izgalma,

az, hogy vaktában csináljuk,

hogy teljesen a kezünkre vagyunk utalva,

bár mindig féltünk kissé,

hogy egyszer vízisiklóba vagy valami szörnybe markolunk.

Játékok I

Én mondtam a Gabinak,

hogy mára elég volt,

hogy ne vigyük túlzásba,

a jóból is megárt a sok,

én javasoltam,

hogy hagyjuk abba,

érjük be avval a tojásgránátval,

amit a temetőnél felrobbantottunk,

meg avval a sok puskagolyóval,

amit a garádban találtunk,

ha azokból kiöntözzük, és meggyújtjuk a puskaport,

olyan tűz lesz,

hogy tán még a harangot is félreverik,

meg eltehetünk belőle későbbre is,

durrangatni otthon,

verestéglalyukban,

kapszlira sarazott colos szögvel,

de nem hallgatott rám,

telhetetlen volt,

neki még az a findzsaalakú, sziszegős ruszki akna is kellett,

amiben olyan sok sárga ekrazit van,

még annak a gyutacsát is ki akarta szerelni,

azt is hatástalanítani szerette volna,

pedig az már nem ért annyit,

mint a keze,

amit elvitt a robbanás,

ha legalább egy szép, nagy, német tányérakna lett volna,

olyan, mint amit a Péterék találtak,

amiért egy páncéltörő lövedéket kínáltunk,

de nem tudtunk megegyezni,

amin a vak is látja a különbséget,

hogy értett hozzá,

beletette a szívét,

aki csinálta,

akkor nem mondom,

de így,

még szerencse,

hogy messzebb álltam,

bár engem is földhöz vágott a légnyomás.

Hátrulsó ház

A hátrulsó ház rendes szoba volt,

az első házzal, az elülső szobával szemben,

de annál valamivel kisebb,

értelemszerűen, a konyha és a komra közt foglalt helyet,

ajtaja a konyháról nyílott,

ablakai az ámbitusra néztek,

volt benne két nyoszolya,

egy asztal, három szék

és két szentkép,

valaha apai nagyanyám lakott benne,

de mikor meghalt,

felszabadult,

lerakóhelynek használtuk,

ágyneműt, lábbelit, vajlingot, gyúródeszkát, száraztésztát és más efféléket tároltunk benne,

meg besózott szalonnát és húst,

füstölés előtt,

ha disznót öltünk,

karácsony táján rendet csináltunk,

kivittünk belőle ezt-azt,

és befűtöttünk,

felállítottuk benne az eszvátát,

és anyám vásznat szőtt rajta,

ilyenkor néha ott háltam,

és mintha húgom is ott született volna,

mintha láttam volna ott valami véreset,

mitől megrettentem,

de ebben nem vagyok biztos,

nyárra kitakarodtunk belőle,

és átalakult hűtőszekrénnyé,

e célnak felelt meg legjobban,

itt volt leghűvösebb,

mert földes volt,

és sose sütött be a Nap,

lassan feltöltődött megint,

de vegyes raktárjellege megszűnt,

átmenetileg egyedi vonások kerültek túlsúlyba,

ilyenkor kevésbé féltem tőle,

ha elkészült valami a konyhán,

mit másnapra szántunk,

vagy maradt valami ebédről, vacsoráról,

azt bevittük,

és a földjére tettük,

lehetőleg ugyanabban a fazékban, serpenyőben,

melyben főtt vagy sült,

csak előbb letakartuk fedővel,

nehogy beleessen vagy belemásszon valami,

hasonlóképpen cselekedtünk,

ha túl forrónak találtunk valamit,

és siettetni akartuk a hűlését,

levesét vagy kalácsét,

tányérba merve vagy tepsiből kiborítva,

sosem hagyott cserben bennünket,

mindig működött,

nem romlott meg benne semmi,

néha még harmadnap is meg lehetett enni,

mit félretettünk,

csak arra kellett ügyelni,

hogy ne maradjon sokáig nyitva az ajtaja,

mert akkor beszökött a meleg,

és veszélybe sodort mindent,

a sűrű ajtónyitogatás szintén kerülendő volt,

és helyénvaló minden óvintézkedés,

mégis adódtak balesetek,

előfordult,

hogy valaki túl lassú volt,

vagy nyitva felejtette az ajtót,

ilyenkor villámgyorsan becsuktuk,

és keresni kezdtük a tettest,

ha nem került elő,

és ráadásul még besurrant a macska is,

kitört a botrány,

a hátrulsó ház minden jótéteményével együtt állandó feszültség forrása volt,

anyám legszívesebben mindenkit kitiltott volna belőle,

mert olykor nem tudtunk ellent állni a csábításnak,

valami ürüggyel bementünk,

és beleettünk valamibe,

még a rendelésre készült lagzitortát is megdézsmáltuk,

ezt titokban tettük,

és igyekeztünk eltüntetni minden áruló nyomot,

ő azonban mindig felfedezte a torkoskodást,

nem szólt semmit,

de nagyon haragudott,

és a kővetkező főzésig, sütésig a gyanú árnyéka vetődött mindenkire.

Buksi II

Miután eltemette a kutyát,

és két faágból keresztet csinált,

és leszúrta,

álldogált még egy darabig,

nézte maga előtt az agyagos, sárga földet,

és hallgatta,

mint sóhajtoznak a fák,

majd letörölte könnyeit,

de nem tudta,

mit csináljon,

aztán mégis a vállára vette az ásót,

a hóna alá fogta a csanazsákot,

megfordult,

és elindult hazafelé a nyúlcsapáson,

de nem sietett,

visszafogott tempóban,

lassan oldalazva haladt a meredek lejtőn,

és vigyázott,

hogy meg ne csússzon a tűlevélszőnyegen,

ráért,

volt ideje kitalálni az erdőből,

volt még a gyermekkorból.

Baji-kút

Gémes kút volt,

hengeralakú, kőbéléses,

a mostani nyomókút helyén, a Patak partján, a Baji-híd közelében,

melyről a nevét kaphatta,

négyszögletes, ácsolt gömbfakáva kerítette,

mint mindegyiknek, ennek is jobbról magasodott az ágasfája,

mely a gémet tartotta,

balról helyezkedett el a vályú,

és ki vizet húzott belőle,

úgy ürítette a nehéz favödröt,

hogy jobb kézzel a feneke alá nyúlt,

a ballal meg a kútostort tartotta,

ember nem itta vizét, csak állat,

tartalmazott valamit,

mi érdessé, ízetlenné tette,

a felvégiek itatták a lovaikkal,

de nem vitték haza,

hanem odahajtották az igavonójaikat,

különben csak a marha oltotta vele szomját,

reggel meg este, legelőre menet és legelőről jövet,

ilyenkor többnyire a csordás merte tele a vályút,

egyébként bárki húzhatott belőle,

de mindenkitől megkívánták,

hogy használat után a káva belső oldalán lévő szögben akassza meg a vödröt,

hogy ne süsse a Nap,

és ne száradjon szét,

nem ártott,

ha mindig marad benne egy kevés víz is,

a kút védett helynek számított,

nem kevésbé a vályú,

ha piszok került bele,

vagy valaki könnyelműen belemosta a kezét,

a ló finnyásan elfordította a fejét,

és nem kellett neki a víz,

vigyáztak is rá a gazdák,

rendszeresen tisztították,

hogy be ne békanyálasodjék,

és nem engedték,

hogy belepancsoljunk,

vagy a közelében játsszunk,

ezt nem nagyon bántuk,

a kút maga jobban érdekelt bennünket,

a kőbélés réseiben verebek fészkeltek,

és sűrűn elszedtük a fiókáikat,

szüleink tiltották a veszélyes mutatványt,

de ha nem jött az úton senki,

bemásztunk a kávába, és leereszkedtünk,

csak arra kellett ügyelnünk,

hogy az oldalhézagokban mindig jól megvessük szétterpesztett lábainkat,

fél kézzel meg erősen kapaszkodjunk,

és sose nézzünk magunk alá,

mert különben megszédülünk,

és a mélybe zuhanunk.

Buksi III

Ott volt,

a Fenyvesben,

a Baji-páston túl,

hol a vörösvércsék tanyáztak,

fent, a meredek hegyoldalban,

járt csapásoktól messze,

a sűrűben,

hova estefelé csanazsákban kivittem,

és egy nagy fa tövében sírva eltemettem,

ott volt egy méternyi sugarú körben,

egy felfoghatatlan, szörnyű, sötét lyuk körül,

kihúzva,

szétmarcangolva,

meghempergetve,

összenyálazva,

elhintve,

közszemlére téve,

összekeverve földdel, gallyal, tűlevéllel, madárürülékkel,

egymáson,

egymás mellett,

egymástól távol,

hangyásan, bogarasan,

irtózatos rendetlenségben,

ott volt másnap minden,

mi maradt belőle,

miután kikaparták, és jóllaktak vele a rókák.

Övezetek

A falu koncentrikus övezetekkel vett körül,

a legbelsőt a ház, az udvar képezte,

ez volt a legbiztonságosabb,

a következő a két Baji-portából, a kilső útból, a ház mögötti Maruzs-kertből és a ház előtti utcaszakaszból állt,

ebben leselkedtek rám bizonyos veszélyek,

Baji János bácsi, ha átesett hozzá a kőfalon át a labda, a bige,

vagy az öreg Maruzs, ha megkívántam volna az őszibarackját,

de érintkezett az elsővel,

és szükség esetén könnyen visszahúzódhattam belőle,

a harmadikat a vele közvetlenül határos porták alkották a Baji-híddal, a Patakkal és gémeskúttal,

ebben még jobban résen kellett lenni,

kivált ha Matyó Pistáék szérűjén játszottunk,

és otthon tartózkodott a nagyapja, az öreg Matyó,

vagy ha Korpa Misu észrevette,

hogy belopakodtunk az udvarára,

és Maco Pajával is ajánlatos volt vigyázni,

ebbe tartozott viszont Vahalcsik sógor, Árva Pista bácsi, Mikiék portája és Misik Rozi nene háza is,

hol csak jóra számíthattam,

ezután kezdődött a legkülső, egyben legterjedelmesebb,

ez tette ki a Felvég nagy részét,

és noha ebben lakott Tibi és Korpa Gábor bácsi is,

zömmel semleges házak helyezkedtek el benne,

hova sose hívtak ugyan be,

de el se kergettek, ha bementem,

magába foglalta a Kossuth utat Gricc Andris házától le egészen az Ambrus-közig,

a kilső út folytatását Csordás Annusékig,

és minden talpalatnyi jó helyet,

de határvonala gondosan kirekesztette a nyíltan ellenséges portákat,

vagy az olyan bolondokét, mint Csiriz Miskáé,

ki minden ok nélkül rávágott a bakról ostorral az emberre,

ha kocsival elment mellette,

ezért aztán elég szabálytalan, szeszélyes alakú volt,

tele betüremkedésekkel, nyúlványokkal,

mégis mindig pontosan tudtuk,

hol van, hol ér véget,

mi ezen túl esett,

az idegen területnek számított,

hol minden megtörténhetett,

kivéve körös-körül az egész, nagy határt,

hol nem lakott senki.

Tojás

Miki találta Matyóék szalmakazaljában,

mikor kijátszottuk az öreg Matyó éberségét,

és átmásztunk a kerítésen,

verébfészket kerestünk,

egy helyen gyanúsan álltak a szalmaszálak,

benyúlt, és egy üregbe szaladt a keze,

mely tele volt tyúktojással,

eltojt valamelyik tyúk,

és idővel felgyülemlett,

vigyázva kiszedtük, és megszámoltuk,

lehetett vagy ötven,

egyet feltörtünk,

a többit visszaraktuk,

és megigazítottuk a szalmát,

nehogy valaki gyanút fogjon,

azt terveztük,

hogy ha több lesz,

titokban eladjuk Kunának, a tojásszedőnek,

de semmi se lett belőle,

mert telhetetlenek voltunk,

túl sokáig vártunk, és mind bezápult,

mérgünkben, hogy így melléfogtunk,

megfeledkeztünk a kötelező óvatosságról,

és egyenként a Patakba dobáltuk,

így kitudódott a dolog,

és lett haddelhadd.

Víz

A Patak Dolyinában eredt,

és keresztülfolyt a falun,

medrét udvarok végébe vágta,

kertek alatt haladt,

kazlak, ólak, szilvafák és bodzabokrok álltak a partján,

nem kanyargott,

mégsem volt egyenes,

jobbra, balra fordult a fenéken,

szorgalmasan kerülgette a fennakadt hordalékot a rozsdás fazekak és döglött macskák körül,

különben nem volt válogatós,

befogadott, megemésztett mindent,

a mosdóvizet éppúgy, mint a trágyalét vagy a cefrét,

összeadta magát mindennel,

mi folyékony halmazállapotú volt,

lelkesen vetette magát minden vegyi folyamatba,

vize általában sekély volt,

hol világos,

hol fekete,

az öblökben,

hol gyenge volt az áramlás,

és állni látszott,

vékony, szürke hártya képződött rajta,

olyan volt, mint a szemen a hályog,

csak gyűrött,

nyáron néha majdnem kiapadt,

de hóolvadás és nagy esők idején hirtelen megáradt, habzott,

és haragosan hömpölygött közeli célja, a Tarna felé,

ezek a tisztulás pillanatai voltak,

ilyenkor fellázadt,

tudatára ébredt méltóságának,

és új életet kezdett,

aztán maradt minden a régiben,

ott folytatta,

hol abbahagyta,

megint lenyelt minden sértést, megaláztatást,

itt felszedte,

ott lerakta az iszapot,

ezt a bonyolult összetételű, finom anyagot,

és hagyta,

hogy inni szálljanak rá a lepkék és a méhek,

ha meglátták a libák vagy a kacsák,

mindig izgalomba jöttek,

és lármázva futni kezdtek feléje,

csodálatos módon sose vágta meg a lábukat az üveg,

a Patak jó szolgálatot tett a falunak,

összegyűjtötte, feldolgozta, ülepítette, továbbította a szennyet,

melyet az emberek csináltak,

de a legjobb az volt benne,

hogy mezítláb bele lehetett gázolni,

fogást csinálni rajta,

papírhajót eregetni,

a Felvégből az Alvégbe menni,

idegen porták titkát kifürkészni,

lányokat meglesni,

belevizelni,

és belemártózni,

mikor senki se látta.

Kusnyár-köz

Ha hinni lehet a számozásnak,

erre lehetett a falumag,

ebben az oldalvölgytorokban, Ondrok güdri alatt,

mert itt áll dédnagyapám háza,

mely a régi anyakönyvekben nulladik számú házként szerepel,

a múlt az idő homályába vész,

így kideríthetetlen,

hogy apai őseim miért éppen ezt a helyet szemelték ki családi fészeknek,

de az biztos,

hogy nagyon régen lehetett,

különben nem érdemelte volna ki a ragadványnevünket,

gyerekkoromban jártam itt,

három vagy négy, összenyíló portát foglalt magába,

elöl volt egy közös kapu,

a házak az udvarokra néztek,

és kert terült el mindegyik faránál,

szénától duzzadtak a csűrök,

kukoricától piroslottak a górék,

hízóbikák bőgtek az istállókban,

mindenkinek volt lova,

és látszott mindenen,

hogy van mit aprítani a tejbe,

dédnagyapám már rég nem élt,

nagyapám meg elköltözött,

mikor megházasodott,

és családot alapított,

de rokon volt mindenki, ángy, báty, sógor, nene, unokatestvér,

mégis idegennek éreztem magam,

és vonakodva fogadtam el,

mikor vajas kenyérrel vagy körtével kínáltak,

alamizsnának tartottam,

és arra gyanakodtam,

hogy titokban lenéznek bennünket,

mert mi szegények vagyunk.

Játékok II

Mikor a kutya kiűzte a lyukból, és felkapta a tarlón az egeret,

menten rákiáltottunk,

hogy tegye le,

aztán odamentünk,

láttuk,

hogy még él,

de már nem kell földhöz vágni,

kinyújtóztattuk,

és a hátára fektettük,

fogtuk a biciklipumpát,

a végbelébe dugtuk a tömlőt,

és nyomni kezdtük a levegőt,

először nem történt semmi,

majd kisvártatva megmozdult a pihés, fehéres has,

és a lökésekkel egy ütemben lassan emelkedett,

az egér egyenletesen hízott,

fejét, lábát, farkát kivéve minden irányban kitágult,

méretének kétszeresére, háromszorosára nőtt,

és egyszercsak szétpukkant,

akár egy léggömb,

nem volt két egyforma egér, két egyforma durranás,

és mindenkinek megvolt a maga módszere,

de hatottak bizonyos törvényszerűségek,

melyeket senki nem hagyhatott figyelmen kívül,

a művelethez két főre volt szükség,

az egyik pumpált,

a másik a végbélben tartotta a hegyes tömlővéget,

miután meggyőződtek róla,

hogy az egér teste ép,

nincsen átharapva,

mi hiábavalóvá tette volna a fáradozást,

és nem lehetett csak úgy pumpálni, bele a vakvilágba,

azt is tudni kellett,

mikor következik be a robbanás,

mikor fordítsuk el villámgyorsan a fejünket,

erre azonban nem alakult ki szabály,

érezni kellett,

mikor éri el a nyomás a testben azt az értéket,

melyik az a pillanat,

mikor megy szét az egér,

különben könnyen pórul járt az ember,

ha cserben hagyta az ösztöne,

húsfoszlányok repültek az arcába,

szemébe fröccsent a vér, a béltartalom,

és mindjárt kevésbé élvezte az egészet.

Tűzőrség

Csak magamat okolhattam,

túlbuzgóságból azt javasoltam Matyó Pistának,

kivel együtt elvállaltuk,

mikor a családjainkra került a sor,

hogy ne maradjunk a haranglábnál,

hol mások szoktak,

hanem keressünk egy magasabb pontot,

honnan beláthatjuk az egész falut,

így kerültünk a temetőtetőre,

hol olyan régiek voltak a sírok,

hogy már sehol se domborodott a felszín,

forró, száraz augusztusi éjszaka volt,

vadul ciripeltek a tücskök,

és mint óriási, szikrázó bura borult fölénk az ég,

és folyton hulltak róla a csillagok,

a fűre terítettük apám sofőrbundáját,

és arra feküdtünk,

Pista nemsokára elaludt,

de én egész éjjel virrasztottam,

mert hallottam, hogy lábak dobognak, futkosnak alattam,

és úgy féltem,

hogy mintha holmi tutaj volna, a bunda közepére húzódtam,

hogy ne érjen le a lábam,

és összekuporodva minden pillanatban azt vártam,

hogy megnyílik, és elnyel bennünket a föld.

Olga

De hisz mondom,

hogy kell,

ide térdelsz,

egészen közel hozzám,

aztán ide teszed,

ebbe a hasítékba,

az alá a kis kiálló rész alá,

ahol olyan sötétpiros,

ne zavarjon,

hogy ott a kezem,

muszáj,

majd elveszem,

ha útban lesz,

így, ni,

eddig jó,

már nem,

megint eltévedtél,

ott más van,

várjál,

majd segítek,

jobban szétteszem a lábam,

ne kapkodj,

ne idegeskedj,

csak nyugodtan,

támaszkodj meg félkézzel,

most megint jó helyen vagy,

kezdheted,

mi van,

mért álltál le,

mit vacakolsz,

na, tessék,

már puha,

már el is görbült,

ilyennel nem lehet,

a fene egye meg,

vesződik itt veled az ember,

töri magát hiába,

tiszta időpocsékolás az egész,

eh, hagyjuk inkább,

megint elrontottad,

mert nincs benned kitartás,

meg összevissza mozogsz,

jó, tudom,

szűk ez a jászol,

töri a térded a kukoricaszár,

tán azt hiszed,

nekem egy lányálom,

teljesen be vagyok ide szorulva,

engem is szúr valami,

meg még rám is nehezkedsz,

mafla vagy,

az az igazság,

szólok is inkább a Janinak,

ő már legény,

a testvéremmel, a Rozival szokta,

a múltkor is kilestem őket a törekesben,

te, hogy azok mit műveltek egymással,

azt látnod kellett volna,

a Janitól attól tanulhatnál,

meg tetszek is neki,

egyszer már a mellemet is megfogta,

de elszaladtam,

csak vigyázni kell, nehogy a Rozi megtudja,

mert kikaparja a szemem,

most meg mi lelt,

mért nézel így rám,

csak nem pityeregsz,

jól nézünk ki,

eredj már,

csak vicceltem, na,

nem gondoltam a Janit komolyan,

én attól félnék,

te, hogy annak mekkora van,

meg szőrös is ott neki,

az meg velem fuccsolna be,

pedig egyszer már csináltam,

csak nem vele,

de titok, kivel,

nem is értem,

a Rozi hogy bírja,

igaz, jajgat közben,

de nem úgy, mint én, mikor először,

hanem máshogy,

meg különben is téged szeretlek,

csak az a baj,

hogy ügyetlen vagy,

aztán nem hallgatsz rám,

meg túl fiatal is még hozzám,

gyere, no, öltözzünk fel,

nem láttad a bugyimat,

holnap megint megpróbáljuk,

megint nem lesznek itthon,

megint üres lesz az istálló,

hátha több szerencsénk lesz,

csak ígérd meg,

hogy szót fogadsz.

Stomp

Hetekig hordták az akácot az erdőről a falu végére,

a Baji-pástra, a vályogvetőbe,

örültek a gazdák a váratlan kereseti lehetőségnek,

az őszi munkákkal már végeztek,

ganajhordás még messze volt,

szívesen mentek fuvarba,

bár nem volt könnyű egész nap emelgetni,

gyeplőszárral a kézben a megrakott kocsi mellett gyalogolni,

mert arról szó sem lehetett,

hogy felüljenek a rakományra,

buzgón nógatták a lovakat,

feszültek az istrángok, ropogtak a kerékagyak,

mikor megindultak,

erős izzadság- és húgyszag töltötte be a levegőt,

de kímélték a párákat,

nem erőltették meg őket,

és pokrócot dobtak a hátukra,

mihelyt megálltak,

az egyenlő hosszúra vágott bányafát, a stompot nem lehetett összevissza lehányni,

be is kellett rakni,

először mindig kettőt fektettek a földre,

egymástól bizonyos távolságra,

és arra jött a többi,

keresztben, folytatólagosan,

fel egészen fejmagasságig,

vagy még feljebb,

ki kicsit is adott magára,

addig lökdöste, forgatta a hántolt gömbfát,

míg a másik mellé nem ugrott,

vég a véggel egy vonalba,

a rakásokat úgy helyezték el,

hogy út maradjon köztük,

hogy elférjenek a teherautók,

ha jönnek értük,

néha, mikor éjszakás volt és napközben otthon,

kijött Tatlanko Miska, egy fiatal bányász,

körülnézett,

és elégedetten dünnyögött,

először furcsa volt a változás,

idegen a rengeteg nyers fa,

csípte orrunkat az erős illat,

de idővel megszoktuk, és megszerettük,

rájöttünk, hogy mire jó,

bújócskáztunk a sorok közt,

a tetejükre másztunk,

járkáltunk rajtuk,

macskát dugtunk a résekbe,

és vártuk, hol jön ki,

vagy háborúztunk, mint Bokáék a Pál utcai fiúkban,

mert ilyennek képzeltük a regénybeli fatelepet,

elbűvöltek bennünket a végekbe ütött számjegyek,

mit nem adtunk volna egy jelölőbaltáért,

de egy napon leesett a hó,

megszűnt a szállítás,

elcsendesedett a környék,

mindent betakart a vastag fehérség,

a rakások még magasabbaknak tetszettek,

de csúszósakká, veszélyesekké váltak,

más időtöltés után kellett nézni,

sítalpat kötöttünk,

de nem mentünk messzire,

a közelben, a Koponya-tetőre vivő kocsiúton csúszkáltunk,

néha bevettük magunkat a földdel fedett őrkunyhóba,

Gyakos Andris bácsi, az őr nem bánta,

kis dobkályhájában mindig lobogott a tűz,

és mindig volt nála valaki a faluból,

két etetés közt hol ez, hol az jött ki beszélgetni,

melegedtünk, hallgatóztunk,

és vártunk tavaszig.

Motorbicikli

Zalavári 125-ös Csepelén mindig elámultam,

neki volt először motorja a faluban,

ha Lakot is Szajlához számítjuk,

de Csipi Gabién ültem életemben először,

Csipi Gabi terpesi legény volt,

keresett egyszer valakit,

megállt mellettem az úton,

és megkért,

hogy menjek vele, és mutassam meg,

hol lakik az illető,

elmagyarázta,

hová lépjek, meg mibe kapaszkodjak,

de mihelyt felmásztam a vezetőénél jóval magasabb utasülésre,

nyomban éreztem,

hogy hibát követek el,

de akkor ijedtem meg csak igazán,

mikor indított, és felemelte a jobb lábát a földről,

hogy lenyomja vele a sebességváltót,

mert a jármű kissé balra, a bal lába irányába dőlt,

mellyel kitámasztott,

olyan volt mintha hirtelen kirántanák alólam a nyerget, és máris zuhannék,

ordítani kezdtem,

hogy ne,

hogy várjon,

hogy nem akarom,

hogy tegyen le,

de nem hallgatott rám,

hanem felvette a bal lábát is,

és teljesen szabályosan elindult,

megtett pár métert,

és csak akkor állt meg,

mikor egészen hatalmába kerített a rémület,

és ütöttem, vágtam, püföltem a fejét, sőt, még fojtogattam is,

akkor húzta be végre a kuplungot, és lépett a fékre,

és hagyta,

hogy remegő térdekkel és zokogva leszálljak.

Rejtőzés

Folyvást bújtunk, eltűntünk,

lyukat ástunk a szénakazalba, és háttal belekúsztunk,

felmentünk a szénapadlásra, és szénát húztunk magunkra,

pokrócot terítettünk a kocsiderékra, és berendezkedtünk alatta,

kukoricafosztáskor betakaróztunk fosztással,

szárvágás után a csomókba állított kévék közé furakodtunk,

kedvenc tartózkodási helyünk volt a csűrzug, a kukoricagóré, a dohányszárító, a pincegádor, a törekes,

szerettük a ház hátát, az asztagok közét, a félszer tetejét, a farakások környékét,

ha állt, a szalmarázón át bemerészkedtünk a cséplőgép gyomrába,

bemásztunk az útilapu, a sövény alá, az orgonabokrokba, a garádba,

felkapaszkodtunk a fákra, meghúzódtunk a levéllepel mögött,

ha nem jött senki, messze begázoltunk a búzába, rozsba, zabba, kenderbe, és lefeküdtünk a földre,

az erdőn is a sűrű, a csalitos vonzott bennünket,

a határban lombsátrat, fűkunyhót építettünk,

mintha nem éreztük volna magunkat biztonságban,

mintha fenyegetett volna valaki,

mindig védelmet, menedéket kerestünk,

észrevétlenek akartunk maradni, felszívódni,

úgy meglesni, kifürkészni a világot,

folyton támadást, ostromot, bekerítést vártunk,

féltünk valami nem-létező, képzelt veszélytől,

mely később, felnőtt korunkban valósággá vált.

Játékok III

Egyikük felemeli a dinnyét,

meglendíti,

és teljes erőből földhöz vágja,

aztán a másik következik,

már a dinnyeföld közepén járnak,

de még nem találtak érettet,

széthasadt dinnyék hevernek mögöttük mindenfelé,

két vagy több darabban, mint egy csatatéren,

vagy egyben,

mert némelyik csak szétnyílt,

mint egy világos rózsaszín üregű, zöld száj,

már fáj a karjuk,

ragad a tenyerük,

de ügyet se vetnek rá,

bokorról bokorra haladnak,

alapos munkát végeznek,

gondosan széthajtogatják a leveleket,

hogy egyet se hagyjanak ki,

először idegesek voltak, és kapkodtak,

féltek,

hogy meglátja őket valaki,

de már megnyugodtak,

nem sietnek,

szép komótosan tönkre teszik az egész termést,

és olyan kárt okoznak,

hogy a szüleik alig bírják megtéríteni a tulajdonosnak.

Baji-híd

A Felvégben ívelt át a Patak felett,

Matyó Elek házánál,

pontosan a mostaninak a helyén,

melyet Králik Pista tervezett,

mikor kihagyott egy évet az egyetemen,

hol bányagépészetet tanult,

látszatra semmi nem különböztette meg a többitől,

ugyanabból a triolittufából készült,

ugyanolyan bolthajtásosra, ugyanazzal a módszerrel,

és ugyanúgy kőkorlát szegélyezte,

és réseiben is ugyanolyan nagy számban fészkeltek a verebek,

mégis más volt, mint az Obertai-híd,

vagy az alvégi a kovácsműhelynél,

mert a mi hidunk volt,

ha iskolából kijövet azt mondtuk, akkor a hídon,

arra gondoltunk,

ha végzünk az etetéssel, aljazással,

ha minden rendben megy,

ha semmi nem jön közbe,

akkor a hídon találkozunk,

és ha nem várt bennünket üzenet a konyhaasztalon,

ha nem kellett mást csinálni,

vagy a határba menni,

akkor találkoztunk is,

olyankor is,

ha nem készültünk semmire,

csak összejöttünk,

minden különösebb cél nélkül,

jeleket rajzoltunk a porba,

a Patakba köptünk,

a tovasiető vizet néztük,

a korlátnak támaszkodtunk,

felmásztunk rá, és kitárt karokkal egyensúlyoztunk,

ráültünk, a lábunkat lógattuk,

a korlátmélyedésekbe vizeltünk,

és versenyeztünk, ki tud többet,

beszélgettünk, terveket szőttünk, álmodoztunk,

nem törődtünk senkivel, semmivel,

csak azt figyeltük, mikor jön kocsi,

ha jött, lekotródtunk a hídról,

mert olyan keskeny volt,

hogy elsodort volna bennünket a lőcs, a tengelyvég vagy a kiálló rakomány,

de utána mindig visszamentünk.

Gyermekkor I

Szénát gyűjtöttünk az állami gazdaságnak a pallagi réten,

és ebédszünetben úgy alakult,

hogy a mellé a lány mellé kerültem,

kibe mindig szerelmes voltam,

elköltöttük az ebédet,

és leheveredtünk az árokparti körtefa alá szundítani,

a lány előttem feküdt, háttal nekem,

és gyorsan elnyomta az álom,

mialatt a többiek nevetgéltek valamin,

egy karnyújtásnyi távolság választott el tőle,

mégis úgy éreztem,

mintha szorosan simulna hozzám,

és égetne a teste,

olyan izgalom fogott el,

hogy vissza kellett tartani a lélegzetemet,

és moccanni se mertem,

annyira vágytam rá,

hogy megérintsem,

hogy még a vesszőm is megmerevedett,

pedig nem is formás farát néztem,

mely egy vonalban helyezkedett el az ölemmel,

és hívogatóan kiállt,

hanem ártatlanul a nyakszirtjére összpontosítottam,

melyet finom szőke pihe borított a két varkocs között.

Rakéta

A Pajtás című úttörőújságban jelent meg,

hogyan kell füstrakétát csinálni,

lehoztam a padlásról egy tucat film-negatívot,

hosszában ujjnyi széles csíkokra vágtam,

egyik végüket szabadon hagyva újságpapírba csavartam

és erősen átkötöttem cérnával,

az udvaron kifeszítettem egy hosszú rézhuzalt,

két kampót hajlítottam,

és azok segítségével ráakasztottam az így kapott kis rudacskát,

csak pillanatokig tartott az egész,

alighogy meggyújtottam a celluloidot,

a füstrakéta sisteregve elindult,

és villámgyorsan végigszáguldott a kiszabott pályán,

és közben olyan hatalmas füstfelhőt bocsájtott ki,

hogy a szomszédok azt hitték,

tűz van,

mikor eloszlott a füst,

leakasztottam a kiégett, megcsonkult hüvelyt,

és újat csináltam,

és így ment ez egészen addig,

míg ki nem merült a készlet,

így füstöltem el könnyelműen szüleim ifjúságának tárgyi emlékeit,

mert többnyire az ő szellemalakjaik lebegtek a negatívokon,

melyek házasságuk első éveiben készültek,

mikor még derűsek voltak, és mosolyogtak,

legalábbis így emlékszem rájuk a pozitívokról,

melyek korábban elkallódtak.

Kilső út

Az összes út közül ezt szerettem legjobban,

a Baji-páston kezdődött,

egy darabig majdnem párhuzamosan futott a belső úttal,

aztán Árva Józsi háza előtt növelte a szöget,

Árva Pista bácsi kútjáig lejtett,

a kerítésünk végétől esés nélkül nyúlt az Ambrus-közig,

ott meredeken felszaladt,

átszelte a Fejes-portát,

és a templom faránál ért véget,

keskeny volt, burkolatlan,

kocsi ritkán járt rajta,

nem vágta össze a kerék,

nem taposódott bele elhullajtott ganaj, széna, szalma,

és a sara is gyorsan felszáradt,

magasabban feküdt az udvarunknál,

mikor kinyitottuk a hátsó kaput,

mindig felléptünk rá, mint valami hágcsóra,

azon mentünk misére, meccsre, a temetőbe, Hosszúkra, Halom alá, Darnóba

és Mór Mari nenéhez,

ki Fejesék mellett lakott,

vagy bárhova,

ha Falun Alólon túlra igyekeztünk,

és el akartuk kerülni a főutcát,

volt középtájt, Toplákék és Tiri Sándor háza közt egy szakasza,

honnan be lehetett látni az egész Felvéget,

itt a belső oldalon kerítés, a külsőn, fent orgonás szegélyezte,

egész nap sütötte a Nap,

és mindig neszezett valami a sűrűben,

tyúk, madár, egér vagy ilyesmi,

itt rajzottak tavasszal legkorábban a suszterbogarak,

itt ütközött ki legelőször a földből a lapulevél,

itt sütkérezett a legtöbb gyík,

itt volt a legmelegebb, a legtitokzatosabb,

ha nem jött senki,

itt mindig megálltam,

és hallgatóztam,

és néztem,

mint peregnek ki és gördülnek alá a gyökerek közül az apró agyagrögök.

Sihelés

Így mondtuk, h-val,

és egészen kicsi koromtól kezdve űztem,

Jankó bácsi, a kerékgyártó csinálta minden sítalpamat,

mint mindenkiét a faluban,

csak vittünk neki két jól kiszárított, egyenes akácrönköt,

és pár nap múlva mehettünk a kész termékért,

egy darabban fűrészelte ki a nyersanyagból az ív nélküli, vastag léceket,

és a csőrt is vágással alakította ki,

nem gőzölt, nem hajlított,

nem tett vasalást az élekre,

nem vájt vezetőárkot alulra,

és nem eresztette be a felületet se semmivel,

csak simára gyalulta, csiszolta

és úgy hagyta,

a kötésről már magamnak kellett gondoskodnom,

ez a léc két oldalára erősített bőrbújtatóból

és autóbelsőből vágott gumiszalagból állt,

a bújtatóba dugtam a csizmám fejét,

a gumiszalag meg arra szolgált,

hogy hátulról beleszorítsa,

a síbotokat is magam készítettem,

mogyoróvesszőből, csuklószíj és hótányér nélkül,

az akác, ha olvad, ha vizes a hó, megszívja magát nedvességgel,

és megkétszereződik a súlya,

de különben sokat kibír,

és nem is nagyon volt vele baj,

a kezdetleges rögzítés azonban sok hátránnyal járt,

nem tartotta jól a lábat, hagyta oldalt kicsúszni,

és ezzel lehetetlenné tette a hirtelen irányváltoztatást és a szlalomozást,

de a célnak nagyjából is így is megfelelt,

mert tudtam a léccel futni, lesiklani és még ugrani is,

síeltem is minden télen,

másokkal vagy magamban,

alighogy kijöttem az iskolából,

és elvégeztem a kiszabott teendőket,

máris indultam,

ha rövid időre engedtek el,

akkor csak közelre, a házunk előtti útra, a Baji-pástra, Dolyinába mentem,

ha hosszabbra, a Fenyvesen túlra, Koponya-tetőre, Kiskút fölé, Ujiszkóba vagy Pipis-hegyre

vagy még távolabbra, Misku-tetőre, Cigány-pástra, Dolyinkába, Falun Alólra,

vagy bárhova,

mert síelni lehetett az egész határban,

kivált lucernaföldön, tarlón, mezsgyén,

ott vékony havon se szaladt hantba vagy gazba a léc,

és nemcsak nappal hódoltam e szenvedélynek,

hanem éjjel, holdvilágnál is,

ez kissé eltért a nappalitól,

ehhez mindig társak kellettek,

és különös varázsát az adta,

hogy jól lehetett ugyan látni,

de időről-időre eltűntünk egymás szeme elől,

csak a léc-csőrök hóhasítása jelezte hollétünket,

és a kéken elömlő fényben minden kísértetiesen másnak tetszett, mint ami,

a kötések gyorsan elszakadtak, tönkrementek,

és sűrűn kellett őket cserélni,

a sítalp azonban sokáig tartott,

de így is elnyűttem párat gyerekkoromban,

az utolsót 1957 telén csatoltam fel utoljára,

akkor már Új-Telepen laktunk,

és a Menyhárt-ház mögötti lejtőn ugrottam vele egy magunk építette, közös hósáncról,

elég jól sikerült,

bár nem gyorsultam fel igazán,

de abban a pillanatban,

hogy földet értem,

mindkét lécnek lepattant és elrepült a csőre,

valóságos csoda,

hogy a csonkok nem fúródtak a hóba,

és nem álltam nyomban fejre,

hanem csak megpördültem,

és egyensúlyomat valahogy megőrizve kifaroltam oldalra,

utána évekig kölcsönléccel síeltem,

és mikor magamnak is lett megint,

az már gyári volt.

Tanulmányi kirándulás

Lepakoltunk és szétszéledtünk,

mindenki azt csinálhatott, amit akart,

csak a várfalakon nem volt szabad mászkálni,

mert omlottak,

páran a tanítóval tartottak,

valamelyik bukott szabadságharcról beszélt,

melyben az egykori erősség már nem játszott szerepet,

én a széplányt néztem,

ki minden fiút megigézett,

egy nagy, lapos kövön ült a felső várban,

honnan legszebb kilátás nyílt a szemközti hegyre

és a völgyben a falura,

de semmi nem érdekelte,

lehunyt szemmel napoztatta az arcát,

és unatkozott,

tettük neki a szépet,

ugrabugráltunk, kurjongattunk körötte,

és trágárságokat mondtunk,

jó hangosan,

hogy ő is hallja,

ez jól esett neki,

bár idegesítette is kissé,

nyolcadikosok voltunk, mint ő,

de taknyos kölyköknek tartott bennünket,

neki már udvarlói voltak,

ipari tanulók, segédek,

esténként kiszökött hozzájuk a sötétbe,

és hagyta,

hogy megfogják a mellét,

egyikünk hirtelen meglökte a másikat,

és a meglökött ráesett,

a széplány hátra bukott,

aztán oldalra perdült,

és közben akaratlanul felkapta, és szétvetette a lábát,

egy pillanat műve volt az egész,

de mindent tisztán láttam,

mert félrecsúszott a bugyija,

nem fogta fel,

mi történt,

olyan gyorsan zajlott le a dolog,

villámgyorsan felült,

és dühösen nézett körül,

hogy ki volt,

és a többiek se vettek észre semmit,

még egy fiút kivéve,

ki mellettem állt,

és úgy felröhögött,

hogy kibuggyant a taknya,

de nekem kiszáradt az izgalomtól a torkom,

és megrettentem,

olyan füstös, sötét volt,

mi életemben először tárult elém,

olyan ódon, komor, mint maga a vár,

mintha régen véget ért, és már csak emlék volna,

mi rá várt,

pedig akkor még szűz volt,

és messze attól,

mit olyan jól lehetett vele csinálni a dús szőrzet közt, a szétnyílt hasítékban, a piciny zászló alatt,

mitől később, felnőtt korában mindig megfiatalodott.

Szövetkezet

A vegyesboltot és a vele egy épületben lévő kocsmát jelentette,

de beletartozott előtte az út egy része és hátul a kocsmaudvar is,

melyben Penyasko Andris bácsi, a kocsmáros lakott családjával,

a kocsmától féltem,

mindig oda küldtek apámért,

ha hiába vártuk haza,

mire megtaláltam,

rosszullét környékezett a cigarettafüsttől, az italszagtól, a lármától,

sosem jött velem,

ilyenkor már nagyon ittas volt,

fehér váladék ült a szeme sarkában,

és olyan furcsán viselkedett,

mintha nem ő lett volna,

és mindig megszégyenített azzal,

hogy ivócimborái füle hallatára csúnyákat mondott anyámról,

a boltban biztonságban éreztem magam,

csend volt és enyhe petróleumszag,

és semmi fenyegető nem bujkált a tekintetekben,

többnyire kristálycukrot, cérnát, sót, gumipertlit, sütőport vagy gyufát hozattak velem,

de néha medvecukorra is kaptam pénzt,

és mindig elbűvölt,

amint Boltos Pista bácsi az erre a célra készült piciny fémijj dróthúrjával belemetszett az élesztőtömbbe,

ha csak úgy kerültem oda, magamtól,

akkor legszívesebben az épület előtti térségen tartózkodtam,

és csikket gyűjtöttem,

melyet el lehetett adni a nagyobbaknak,

vagy vasárnaponként bementem az udvarba,

hol a kuglipálya volt,

és állítottam a sörözgető felnőtteknek,

kik ötven fillért is fizettek állításonként,

este meg, ha összeverődtünk páran,

játszottam a többiekkel a sötétben,

ilyenkor arra kellett ügyelni,

hogy le ne vizeljenek a részegek,

ha kibotorkálnak az ivóból,

és nem találják a vécét,

ez a veszély csak egyetlenegyszer nem állt fenn,

56-ban,

mikor valaki a szomszéd portán felgyújtotta a kommunista hírében álló Kusnyár Gábor szénakazlát,

és szinte nappali fényesség támadt,

akkor viszont senki nem rúgott be,

mindenki mástól részegült meg.

Csabai neneék árnyékszéke

Nem volt se oldala, se háta,

csak teteje meg ajtaja,

mert Andris bácsi szögbe rakott, hasogatott tűzifa-fallal vette körül,

és sose hagyta leapadni a felhalmozott készletet,

de ha olykor mégis arra kényszerült,

hogy megbontsa az építményt,

lehetőleg még aznap pótolta a hiányt,

és a ganajon ürítettek,

míg nem végzett az aprítással,

az egyszerű faalkalmatosság belvilágát ugyanez a műszaki leleményesség jellemezte,

a száldeszka-ülőke mögött, annál valamivel mélyebben, madzagra kötött kukoricacsutka lógott,

melyet egészségügyi papírnak használtak,

ezt úgy fedeztük fel,

hogy egyszer,

mikor nem tartózkodott benne senki,

odalopóztunk,

és félrelibbentettük az ajtóul szolgáló rongyszőnyeget.

Dolyina Fara

Dolyina felső vége, a völgytorok,

hol a két hegyvonulat találkozik,

a fenék berekesztése,

a lejtő kezdete,

magába foglalja a karéjalakú, erdős hegyhátat is,

de elsősorban a megművelt területet értettük rajta,

középen az enyhén lapályszerűt,

és a földúttól balra az oldalt,

hol majdnem a gerincig számítottuk,

külsőre olyan volt, mint a völgy egyéb erdőmelléki részei,

kapásnövényeket váltogattak gabonafélékkel és pillangósvirágúakkal,

és ha kukorica következett,

ugyanúgy kárt tett benne a vaddisznó, a borz, mint máshol,

vagy ha nagy eső esett,

a víz ugyanúgy kimosta a barázdákat, mint Dolyina-verőben vagy Dolyina-árnyékban,

nekem mégis többet jelentett,

bennem különleges helyet foglalt el,

itt érte el az erdőt az út,

Mizser alá menet itt csapta meg orrom először az avarillat,

visszafelé jövet itt gyorsult fel lejtmenetben legjobban a bicikli,

valahol itt eredt a Patak,

itt érett legkékebbre a futószeder és legfeketébbre a gyalogbodza,

itt ciripeltek leghangosabban a tücskök,

itt búgtak leglágyabban a gerlék,

nyári nap végén itt enyhült legelőbb a hőség,

itt kúszott ki délután az erdőből az első árnyék,

alkonyodván itt szállt le elsőként a harmat,

itt merészkedtek sötétedés előtt legmesszebbre a fák alól az őzek,

itt kezdtek legelőször huhogni a baglyok,

ez volt Dolyina legtávolabbi pontja,

hova Mikiék istállópadlásáról elláttunk,

ez jelképezte számomra a messzeséget,

ha világgá mentem,

mindig ezt vettem célba,

bár félútról, Csabai neneék konyhakertjétől mindig visszafordultam,

mert addigra egészen besötétedett, és féltem.

Baji-pást

Hol a régi hegyoldal,

hol a napsütötte legelő,

hol a pázsit, a kikerics, a szerbtövis, a kakukkfű, az eperlevél,

hol vannak a trenkabokrok, a csipkebokrok,

hol a kiteregetett vásznak függőleges japán írása,

hol a sűrűben csacsogó bábaszarka,

hol van fentről az öreg fenyves,

hol a lombzúgás, a vércsevijjogás,

hol vannak a fészkek, a tojások, a fiókák,

hol vannak a fák alól kigurult tobozok,

hol a szélárnyék, a napsütés, a meleg,

hol a Koponya-tetőre vivő földút,

hol vannak az aláereszkedő lovaskocsik,

hol a zablafeszülés, az eresztékropogás, a hógatás,

hol a kerékkötőlánc, a vasabroncsok hője, a fékezőfa,

hol vannak a hordáskor a garádon akadt kalászok,

hol a sípálya, a Jankó bácsi készítette síléc, a szánka,

hol a rókalyuk, a nyúlnyom, a tehéncsapás,

hol vannak a kislibák, a tehenek,

hol a harapott fű herzsegése,

hol az ostor, a vessző, a cifra bot,

hol a jószág araszolása, a legeltetés,

hol vannak az apró kövek, a csigaházak,

hol a szakadék, a meredély,

hol vannak a vájt üregek, a lépcsőfokok,

hol a megvetett láb, a kapaszkodás a földfalon,

hol van az agyagból faragott ló, a huszár,

hol van a mezítlábjárás, a pelyvás sár, a vályogvető,

hol vannak a lombsátrak, a csinált és természetes rejtekhelyek,

hol a kupaktanács, az összeesküvés, a vérszövetség,

hol vannak a lányok, az asszonyok,

hol a leskelődés, a kutakodás,

hol az izgalom, a kíváncsiság,

hol vannak a vasárnapdélutánok,

hol van Vahalcsik sógor,

hol a rosta, a tűz, a kukoricapattogtatás,

hol a bújócska, a játék, az öröm,

hol vannak a barátok,

hol van Miki, Tibi,

hol vagyok én?

Középkor

Gyerekkoromban Szajlán középkori állapotok uralkodtak.

Középkoriak voltak eszközeink, vágyaink, félelmeink, örömeink.

Középkori módon dolgoztunk, éreztünk, gondolkodtunk.

De jó volt a középkorban élni!

Könyörgés az apákhoz

67 68

Apó

Ül a félszer alatt egy rönkön, aszottan, ráncosan,

szemközt a verőfényes, nyári udvarral,

maga van elé,

a fiatalok aratni mentek Siroki Homokra,

ott már érik a búza,

de őt nem vitték,

az már nem neki való,

még a marokszedés se,

mert szédül,

ha lehajol,

vagy nehezen tud felegyenesedni,

bent is lehetne,

fekhetne is,

az ámbituson, a kifeszített pokróc mögött,

hol az ágya van,

ott a legyek se bántanák annyira,

de jobban szeret kint lenni, nézelődni,

tyúkok téblábolnak körötte,

néha felszállnak a katlanházra,

meg-megzörren a lábuk alatt a fedő,

a fémhangra felkapja maga mellől a botját,

és elhessenti vele őket,

különben csend van,

csak a kisborjú bőg néha az anyja után az istállóban,

és a kiscsirkék csipognak,

mikor arra viszi őket a kotlós,

olykor lehunyja a szemét, és elbóbiskol,

aztán hirtelen összerándul, és felriad,

fekete pontok táncolnak a szeme előtt,

és olyan,

mintha jeges kéz markolná a szívét,

de nem a haláltól fél,

azzal már megbékélt,

azóta van így,

mióta bejöttek az oroszok,

és azt beszélik,

hogy kolhoz lesz.

Öreg gazda aratóéneke

Még szól a táblában a fürj,

még bókolnak a sárga kalászok,

még híznak tokjukban a piros szemek,

de már feni búzámra kaszáját a Nagy Kaszás.

Kodak

Apám hozta Kanadából,

egyszerű, hasábalakú, nagy, fekete doboz volt,

az első, olcsó tömegtípusok egyike,

igénytelen, megbízható, könnyen kezelhető,

ha nem lett volna rajta elöl nyílás,

és oldalt kioldó,

nem hittem volna el,

hogy fényképezőgép,

annyira nem úgy festett,

mindig a tükrös szekrényen hevert, az első házban,

kíváncsian forgattam, kattogtattam,

szerettem volna szétszedni,

megnézni,

mi van benne,

csak nyári vasárnapokon változtatott helyet,

olyankor kint volt velünk,

használatban,

apám kezében,

mi meg előtte,

toporogva, hunyorogva, ruhánkat, hajunkat igazgatva,

együtt vagy külön-külön,

mert csak akkor fényképezkedtünk,

abban az évszakban,

és csak az Úr napján,

jóval mise, ebéd után,

mikor már enyhült a hőség,

és mindig ugyanott,

az úton, a ház előtt, a gesztenyefa alatt,

szemben a kiskapuval, a léckerítéssel,

aztán egyszercsak eltűnt,

nem tudom,

hova lett,

nyoma veszett,

mint a háznak, a gesztenyefának, a kiskapunak, a léckerítésnek,

és vége szakadt a fényképezkedésnek,

csak a képek maradtak,

és a képeken mi: anyám, húgom és én,

és apám árnyéka,

félent a földön, félent ránk vetülve,

mert mindig háttal állt a Napnak,

mikor levett bennünket,

hogy ne essen a sugár a lencsébe.

Gyász

Nagyszünet után lehetett.

A hatodikosok, hetedikesek, nyolcadikosok önállóan foglalkoztak valamivel.

Nekünk volt óránk, ötödikeseknek.

A tanító néni tartotta, egy festett szájú, fiatal nő,

kihez esténként katonatisztek jártak a lángosi laktanyából.

Ő volt az úttörővezető is,

és állítólag ilyenkor beszélte meg velük az úttörőcsapat ügyeit,

melyet az őrszázad patronált.

De mi sejtettük, hogy másról van szó,

és egyre lestük,

hogy domborodik-e már a hasa.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett az igazgató.

Intett, hogy maradjunk ülve.

A tanító nénihez sietett, súgott valamit a fülébe, és kiment.

A tanító néni leült, és némán meredt maga elé.

Aztán lassan felállt, és remegő hangon azt mondta:

Pajtások, a mai napon meghalt Sztálin elvtárs…

Ötperces néma vigyázzállással adózzunk emlékének.

A többiekkel együtt felálltam,

a bal lábamra helyeztem a testsúlyomat,

titokban a bal kezemmel a padnak támaszkodtam,

tekintetem meg egy göbre szegeztem,

mely Králik Jani cipőjénél volt az olajos padlón,

és csak azért sem álltam vigyázzban.

Recsk

Nappal nem lehetett kivenni a tábort,

olyankor megbújt,

párába, messzeségbe burkolózott,

békésen egybeolvadt a környezettel,

az erdővel, a kőbányával, a drótkötélpályával, az almással,

és kéken, zölden, szürkén villódzott,

attól függően,

milyen idő vagy napszak volt,

de éjjel,

mikor alakot öltött,

és kivált a sötétből és elütött mindentől,

Misku-tetőről jól lehetett látni,

olyan volt a Mátra oldalában, mint egy óriási, fehér égőkkel teleaggatott, szikrázó karácsonyfa,

olyan nagy világosságot árasztott,

hogy minden más fényforrás sápadtnak hatott mellette,

a kőosztályozó lámpái a völgyben éppúgy, mint az utcai világítás odaát a faluban,

sőt, még a Holdat, a csillagokat is elhalványította az égen,

mindig elakadt a lélegzetünk,

elnémultunk,

valahányszor megpillantottuk,

és megborzongtunk,

mert azt beszélték,

hogy áram kering a drótkerítésben,

és agyoncsapja,

ki hozzá ér.

Találkozás

Nyári reggel volt,

harmat ült a poros fűszálakon,

és a távolban csikorgott, zúgott a kőosztályozó,

Csikójárásba mentünk, napszámba, Vágáson, Baj-patakon át,

mikor Recsk felől utolért bennünket a nyitott, szürke teherautó,

lassított és lépésben haladt mellettünk,

egy lovaskocsi ment előttünk,

és nem tudta megelőzni,

mert szembejött vele egy dömper,

vártunk,

míg leül a felvert por,

aztán összenéztünk,

és mintegy jeladásra gyorsan a zsebünkbe nyúltunk,

és a rabok közé dobtuk a készenlétben tartott cigarettát,

mert azt hallottuk,

hogy annak örülnek legjobban,

nem lett belőle baj,

a Csepel nem fékezett le,

a tányérsapkások nem léptek közbe,

géppisztolyukat térdük közé szorítva, rezzenetlen, merev arccal ültek a plató végében,

és úgy tettek,

mintha nem vennék észre,

büszkék voltunk magunkra,

és csak akkor eszméltünk rá,

mennyire féltünk,

mikor a jármű megint felgyorsított,

és eltűnt közeli célja, az útépítés irányában,

mert szaladni kezdtünk,

és csak a vasútvonalnál álltunk meg,

hol mindig leraktuk a kapát, tarisznyát,

lehasaltunk, a sínhez illesztettük fülünket,

és hallgatóztunk, mint a partizánfilmekben,

hogy jön-e a vonat.

Végrehajtás

A fiatalasszony a kötényét babrálja,

könny szökik a szemébe,

és majdnem elsírja magát,

ettől még szebb, még kívánatosabb lesz,

hát, csak nem jön az ura, mondja a konyhaasztalnál a végrehajtó,

és tovább játszik a beadási könyvvel,

gyön a, csak elhúzógyik a fedeztetés,

feleli az asszony, és érzi,

hogy másfajta izgalom is hatalmába keríti,

és rekedt a hangja,

mint lánykorában, mikor legény jött hozzá,

ettől megszeppen, és elhallgat,

aha, hagyja rá a jóképű fiatalember,

tudja, hogy hazudik,

látta a gazdát a tanácsháza ablakából,

az erdőre ment, kocsival,

ezért időzítette így a látogatást,

meg különben se fedeztet egyszerre senki két lovat,

nézze, mondja, és int a társának, hogy menjen ki,

a falra, a gazda Aranykalászos Gazdatanfolyam-oklevelére siklik a tekintete,

onnan meg a Szabad Föld falinaptárra,

melyen vidám szovjet kolhozasszonyok gyapotot szednek ingujjban,

aztán vissza az asszonyra,

megegyezhetünk, nem vagyok én olyan rossz ember,

és jelentőségteljesen néz az asszony szemébe,

az nem szól, csak áll a konyha közepén papucsban,

és lesüti a szemét,

küzd magával,

aztán lassan kigombolja a blúzát,

de a végrehajtó int, hogy ne,

feláll, az asszony mögé kerül,

a nyakába csókol,

és gyengéden előre nyomja a fejét,

le egészen a dereka vonalába,

a szoknyát, alsószoknyát még a férfi hajtja fel,

de a bugyogót már az asszony veti le,

először szégyelli magát,

hogy még csak nem is ellenkezik,

mint egy kurva, mint egy cigánylány, gondolja magában,

aztán eszébe jut a vetőmagnak való búza,

melyet megtaláltak a törekesben,

ettől megnyugszik,

arca kipirul, nincs többé bűntudata,

most már neki is tetszik,

csak kissé szokatlan neki hátulról, így állva,

az urával négykézláb szokta, a nyoszolyán,

ismeretlen neki a városi módi,

lefejti melléről az idegen kezét,

hátratolja a csípőjére,

lejjebb hajol,

behomorítja a hátát,

erősen megmarkolja a szemközti nyoszolya oldaldeszkáját,

lendületet vesz,

és ütemes ellenmozgásba kezd,

lehunyja a szemét,

kibomlik a kontya,

és már az sem zavarja,

hogy elfeledte ráfordítani az ajtókulcsot,

vagy hogy felébredhet a bölcsőben a gyerek,

mert megijedtek, és vadul hápognak a ládában a kiskacsák.

Baji Pesta

Munkásféle ember volt, csendes, hallgatag,

és mindig cigarettázott,

gyárban dolgozott, Nádasdon, Ózdon,

meg a fúróknál,

mikor a 40-es évek végén olajat kerestek a környéken,

és az új posta helyén is állt egy fúrótorony,

valaha állítólag komolyan udvarolt anyámnak,

ő vette volna feleségül,

ha váratlanul fel nem bukkan apám,

és le nem üti a kezéről,

ezt mindig nehezen tudtam elképzelni, főként a testmagassága miatt,

anyámnak ugyanis alig a válláig ért,

a feleségét mindenki Vécsi Marinak hívta,

mert Vécsről hozta,

anyámhoz hasonlóan ő se járt népviseletben,

ez akkor még ritkaságszámba ment,

az asszonyok csak később kezdtek kivetkezni,

és vágatták le kontyba tűzött hosszú hajukat,

Vécsi Mari két gyereket szült,

az idősebbel játszottam is gyerekkoromban,

mert közelünkben laktak, az öreg Maruzs mellett, egy kis házban,

a bejárás is az öreg közén át esett hozzájuk,

de aztán áthurcolkodtak, még előttünk, Új-Telepre,

ugyanannak az utcának a túlsó végébe,

hol később mi is építkeztünk,

ezzel meglazult a két család közt a kapcsolat,

és mikor Pesta bácsi beleártotta magát a politikába,

meg is szakadt,

és épphogy fogadtuk a köszönését,

mert azontúl egy húron pendült tanácselnök-unokatestvérével, Baji Francival,

ki a hatalmat testesítette meg szemünkben,

fiai továbbtanultak, és máshol próbáltak szerencsét,

ő élete végéig otthon maradt,

és mint előjogokkal bíró személy nagy szenvedélyének, a vadászatnak hódolt,

esténként lesre menet mindig új házunk előtt ballagott el füstöt eregetve,

és ha függőlegesen lógatta a válláról a puskáját,

majdnem a földet verte a tusa,

fiatalabb fia később visszaköltözött a faluba,

és van egy lánya,

ki negyedikes gimnazista korában érettségi tételnek választotta a munkásságomat,

és egyszer eljött hozzám,

és mindenféléket kérdezett tőlem, rólam.

1956

Már régen a tanácsháza tornácán lapultunk,

de nem tudtuk,

mitévők legyünk,

körbetapogattuk a külső ajtót,

és megállapítottuk,

hogy vaspánt van rajta keresztben,

a vaspánt végén meg lakat,

előbb azt kell lefeszíteni,

ha be akarunk jutni,

de csak csavarhúzót hoztunk magunkkal,

és különben se akartunk zajt csapni,

ki-kikandikáltunk az ámbituspárkány felett a sötétbe,

meresztgettük a szemünket,

és hallgatóztunk,

nem jön-e valaki,

fáztunk,

de vadul izzadt a tenyerünk,

a torkunkban dobogott a szívünk,

felnyúltunk,

és újból megjárattattuk ujjainkat a hideg fémen,

mikor váratlanul megszólalt fent Kishalmon a nagyharang,

és kisegített bennünket,

gyorsan az ablak alá ugrottam,

és teljes erőből belevágtam a csavarhúzóval,

jól számítottam,

a közeli erős harangzúgás elnyelte az üvegcsörömpölést,

és meg se sérültem,

de a lyukkal nem sokra mentünk,

mert alighogy elnémult a harang,

léptek hangzottak az útról,

és gyorsan elbújtunk az udvaron,

izgatott felnőttek nyomultak fel az ámbitusra,

és egyetlen mozdulattal leütötték a lakatot,

és nemsokára égett a Szövetkezet előtt az adóívekből rakott máglya,

de csak reggel értettük meg,

hogy valóban történt valami,

mikor kivilágosodott,

és láthatóvá vált a nemzetiszínű szalag a tűzoltók sapkáján,

kik megpróbálták eloltani Kusnyár Gábor szénakazlát,

melyet állítólag bosszúból gyújtott fel valaki.

Látogatók

Este volt,

és éppen kártyáztunk,

a Szabad Európán volt a rádió,

és híreket sugárzott,

nekem éppen három hetesem volt meg egy ászom,

én tettem volna utolsónak,

és elvittem volna az összes zsírt,

mikor hirtelen kivágódott az ajtó,

és köszönés nélkül bejött rajta két pufajkás,

úgy megijedtem,

hogy rám jött a reszketés,

és nem bírtam megszólalni,

mikor a nevünket meg a címünket kérdezték, és felírták,

úgyhogy az enyémet a házigazda, Josi bácsi adta meg,

és azt is megmondta nekik,

hogy szomszédgyerek vagyok,

mikor rám került a sor,

pedig nem bántottak,

csak felállítottak bennünket,

és azt mondták,

hogy maradjunk állva,

senkit nem vittek el,

a géppisztolyt se fogták ránk,

még a Szabad Európa miatt se kiabáltak,

egyszerűen csak kikapcsoltatták velünk a világvevőt,

persze, lehet,

hogy éppen azért voltak olyan félelmetesek.

Érzékenység

Csak a fejit, ahun nem sántú,

mondta a párttitkár a városi elvtársnak Lőrinc bátyámra mutatva,

és elhúzta előle a belépési nyilatkozatot,

nehogy összekenődjön,

aztán kiment a tanácstitkár szobájából,

mert nem bírta a vért,

kivéve főve,

és a feleségére gondolt,

ki véreshurkával várta vacsorára.

Land

First there were only hills, slopes and ridges covered by forest.

Then came settlers, men and women, tough guys, vigorous

and selfconfident. They cut down the trees, bushes and burned the grass.

And plowed the soil and sowed it with seeds, oat, barley and millet.

They harvested, processed and ate the crops and flourished.

They were especially fond of one valley, they built houses in it,

and shelters for the oxen, cows and chickens. They also errected

barns, graneries and the like, they dug wells, ditches and made

roads, bridges, corrals, fences, everything they needed. They founded

a village and gave a name to it.

And they grew. And so did their children, the children of their

children and the children of their children’s children. Time passed,

centuries went by centuries. They suffered discord, socage, tyranny,

wars, lootings, captivity, drought, famine, epidemics and they

survived, they stuck to the land they were farming.

But one day city people came who told them ownership was evil.

They also said, this was the idea of the father of the revolution

in a friendly country making great progress. His name was L. They didn’t

like L.’s idea and were not interested in any revolution represented

by foreign troops. Yet they had no option, they had to give in,

and those reluctant were tortured or beaten up.

The land was taken away from them. And so were their wagons and

animals. From now on their means of production were kept in a place

called cooperative. There were also offices there. There they had

to go and report themselves before work every morning. They were

given machines, fertlizers, pesticides and all sorts of things,

they hadn’t used before. And first of all orders as to what to

do, when, where and how.

And the land was killed, before their very eyes, with their own

assistance. That was too much for them to bear. Their hearts broke,

and they faded away, early they were gathered, one after the

other, to their fathers who had given their lives to the land that once

was theirs.

(1987)

Előszó

Midőn Lőrinc bátyámmal aláíratták a belépési nyilatkozatot,

tiszta volt az ég,

zöld ág virított a föld ormain.

Abban az esztendőben…

Abban az esztendőben kifagyott a vetés,

abban az esztendőben zsizsikes lett a búza,

abban az esztendőben nem kelt meg a kenyér,

abban az esztendőben elverte a jég a szőlőt,

abban az esztendőben megecetesedett a bor,

abban az esztendőben nem fakadt meg a fű a réten,

abban az esztendőben fekete volt az ég, és nem sütött a Nap,

abban az esztendőben kéneső esett,

abban az esztendőben megbüdösödött a víz a kutakban,

abban az esztendőben visszafelé folyt a Patak,

abban az esztendőben nem jöttek meg a fecskék,

abban az esztendőben nem költött a gólya,

abban az esztendőben véres tejet adtak a tehenek,

abban az esztendőben tüzet okádtak a csődörök,

abban az esztendőben elvetéltek a kancák,

abban az esztendőben megfolyattak és borjút ellettek a tinók,

abban az esztendőben megszöktek a köpükből a méhek,

abban az esztendőben szárnyashangyák rajzottak a liszttartókban,

abban az esztendőben felmentek a csíkok a fűzfákra,

abban az esztendőben macskát kölykeztek a kutyák és kutyát a macskák,

abban az esztendőben fényes nappal bejöttek a vadak a kertekbe, és lerágtak mindent,

abban az esztendőben héjatlan tojást tojtak a tyúkok, és nem kukorékoltak a kakasok,

abban az esztendőben zöldszakállú idegent láttak az erdőn,

abban az esztendőben nem termett szilva, és trenkából főztek pálinkát,

abban az esztendőben összetörtek a tükrök, és megrepedtek a falak,

abban az esztendőben nem fújt a szél, és orrfacsaró bűz terjengett a levegőben,

abban az esztendőben gépeléskor egér jött ki egy alvó részes száján,

abban az esztendőben megnémult a harang, és elő kellett venni a nagy kereplőt,

abban az esztendőben nem jártak a legények a lányok után, és a lányok se vártak a legényekre,

abban az esztendőben nemzésképtelenek lettek a férfiak, és kiszáradt az asszonyok öle,

abban az esztendőben minden újszülött hibásan jött a világra, és csak később igazodott helyre,

abban az esztendőben elapadt a szoptatós anyák teje,

abban az esztendőben piros szemeket láttak a sötétben a gyerekek, és mindig ágyba vizeltek,

abban az esztendőben varangyok, hüllők lepték el a falut, és senki se mert kimenni éjjel,

abban az esztendőben patás angyal járt házról házra, és szurokkal megjelölt minden második kaput…

abban az esztendőben, mikor elvették a földeket, és megalakult a téesz.

Barczai-had

Barczaiék életébe Miki barátom révén nyertem bepillantást,

ha ráért,

ha játékot engedélyezett neki a nagyapja,

mindig mentem hozzájuk,

ők a szegény, távoli rokont látták bennem,

de ez engem nem zavart,

régi fogalmak szerint nem voltak sokan,

de három nemzedéket képviseltek,

annyi dolgozott egymás mellett vállvetve, szövetségben,

Elek bácsi, a családfő,

Rozi ángyo, a felesége, apai nagyanyám unokatestvére,

Elek, a fiuk,

Annus, a lányuk,

Kallus, az unokájuk,

Miki, az unokájuk,

Klári nene, Miki és Kallus anyja,

Miki apját, Pesta bácsit nem számítom,

őt nem ismertem,

ő a Don-kanyarban maradt,

sok földjük volt, módosak voltak,

és jól is gazdálkodtak,

de nem csak ezért övezte őket általános megbecsülés,

hanem azért is,

mert istenes életet éltek,

megértést, segítőkészséget tanúsítottak mindenki iránt,

Elek bácsi volt, az utolsó bíró,

hivatalosan már nem gyakorolhatta tisztségét,

mert közben bevezették a tanácsrendszert,

de a falu még sokáig őt, a választottat tekintette vezetőjének,

titkon még mindig tanácsot kértek tőle,

és néha igazságtevés végett is felkeresték,

olyan népszerűségnek örvendett,

halkszavú, ősz bajuszú, szikár ember volt,

nyugodt, kiegyensúlyozott,

testileg nem különösen, de lelkileg igen erős,

nem vitatkozott, veszekedett senkivel,

sose erőszakoskodott,

mindent egyszer mondott,

és ha megszólalt,

mindenki elhallgatott,

mindig behívott,

ha ott ért az ebéd- vagy vacsoraidő,

és nekem is teríttetett a sarokban álló hokedlira,

hova Mikinek is tálaltak,

mert náluk gyerek nem ehetett egy asztalnál a felnőttekkel,

jól főztek,

de az ízeknél is mélyebb benyomást tett rám a szertartásosság és komolyság,

mellyel a táplálékot magukhoz vették,

mindenkinek Elek bácsi szelt kenyeret,

ő mondta az áldást is,

és senki nem nyúlhatott addig az ételhez,

míg ő enni nem kezdett,

és ha valaki véletlenül leejtett egy darabkát Krisztus testéből,

annak meg kellett csókolnia,

miután felvette, és megfújta,

mikor ifjabb Elek megházasodott,

és mikor Kallus is férjhez ment,

nagy lagzit csaptak,

akkor már nagyon nehéz idők jártak,

de valahogy nyélbe ütötték,

minket is meghívtak,

én is adtam kalácsot a kint bámészkodóknak,

56 után fellélegeztek kissé,

mert eltörölték a beszolgáltatást,

de alighogy magukhoz tértek,

jött a téesz,

az elhalálozások sorát Annus nyitotta meg,

de előbb elvette Kurta Jani,

Elek bácsit megkímélte a sors a téeszvilágtól,

ideje letelvén, meghalt,

mielőtt elvették a földeket,

és Rozi ángyo is követte nemsokára,

utána Klári nene nem akart a sógora nyakán élősködni,

és Mikivel együtt visszaköltözött az anyjához, az Alvégbe,

így Elek maradt utolsónak a nagy portán,

őrá hárult a gyászos feladat,

neki kellett levezényelnie a gazdaság felszámolását,

megtagadnia, elfelednie egy tudást, egy életmódot, egy kultúrát,

melyet hada tökélyre emelt.

Fenyegetés

Tudom ám, hogy akkor este tyík is ott vótatok a tanácsházán,

mikor kihozták, oszt elégették az adópapírokat,

kibeszélte a Lőrinc, mielőtt disszidált, mondta 57-ben

mikor egyszer meszet hozattunk vele a recski tűzéptől,

és vele mentem a kocsin,

aztán összehúzta a szemét, és megigazította a fején a kucsmáját,

és attól kezdve mindig féltem tőle, és kerültem,

mert úgy éreztem,

hogy megfogott,

a markában tart,

és azt csinál velem,

amit akar,

csak egy szavába kerül,

csak egy célzást tesz,

és máris jönnek értem,

és elvisznek,

és nem engednek többé haza,

pedig különben jó ember volt.

A lovakról

A lovak is olyan hirtelen tűntek el,

mintha egyik napról a másikra vitték volna őket a vágóhídra,

pedig évekig tartott,

míg elfogytak, egyenként, szinte észrevétlen,

hiszen még sokáig ott voltak a téeszben,

lehetett őket látni a faluban, a határban munka közben,

ugyanarra a célra használták őket,

szántottak, vetettek, fogatoltak velük, mint azelőtt,

és többnyire ugyanazok,

csak nem ki-ki a magáéval többé,

hanem mindenki mindegyikkel, váltogatva meg összevissza,

ahogy éppen adódott,

ahogy a brigádvezető beosztotta,

de nem úgy, mint addig,

nem kímélték – hajszolták őket,

ráadásul az etetés és ápolás is kikerült a kezükből,

külön állatgondozók végezték váltott műszakban,

és olyan is akadt köztük,

kinek soha nem volt dolga lóval,

nem csoda hát,

hogy nem értett hozzá,

és az is előfordult,

hogy a kanca agyontaposta a kiscsikót,

mert ellés után nem nézett rá senki,

így szakadt meg ember és állat bensőséges kapcsolata,

maradt el a rendszeres pucolás, törődés, homloksimogatás és beszélgetés,

és vált általánossá a közöny, a verés, a káromkodás,

a gazda szeme nem hízlalta többé a jószágot,

a lovak lesoványodtak, leromlottak,

fényét vesztette szőrük, csimbókos lett sörényük, ette őket a piszok,

és szomorúan lógatták fejüket,

mégsem lettek hűtlenek,

nem vetették ki szívükből egykori gazdáikat,

mindig izgalomba jöttek, és panaszosan nyerítettek,

valahányszor találkoztak velük,

azoknak meg elszorult a torkuk,

és keserűség fogta el őket, mint otthon,

ha az üres istállóba léptek,

vagy a limlom közt szöget keresve véletlenül egy elvékonyodott zabla vagy gyeplőkarika akadt a kezükbe.

Time warp

Egy ötven körüli telkes valamivel a jobbágyfelszabadítás előtt egy téli reggelen arra eszmél a Felvégben,

hogy egyes-egyedül van a kürtős konyhán,

szőrén-szálán eltűnt mellőle a családja,

imént még ott nyüzsgött körötte mindenki, az ipája, a napája, a felesége, a fia, a menye, a lánya, az unokája,

mosakodtak, melegedtek, reggeliztek, kukoricát morzsoltak, beszélgettek,

most meg nincsenek sehol,

mintha föld nyelte volna el őket,

felpattan a lócáról,

szájában még a megrágott macokkal az ablakhoz lép,

már leolvadt róla a jég,

és kikémlel a hófödte útra,

és meglepve látja,

hogy az is üres,

se gyalogos, se kocsi, se szán, se állat rajta,

és a kapualjakban se áll senki,

csak nagy, nagy csönd van odakint,

se tehénbőgés, se tyúkkotkodácsolás, se vederzörgés, se lánccsörgés,

feljebb néz, Ondrok güdri felé, aztán Misku-tetőre, Dolyinkára, a távoli Darnóra veti tekintetét,

sehol egy lélek, se a kertekben, se a határban,

minden kihalt, elhagyatott, árva,

nem érti,

nem tört be ellenség, nincsen háború, szabadrablás, túszszedés, pestis vagy kolera,

béke van, hétköznap, dologidő,

és ekkor,

noha felmerül benne,

hogy hátha csak véletlenek összejátszása az egész,

hirtelen megretten a szíve,

mert anélkül, hogy tudná,

egy pillanatra a távoli jövőbe, a huszadik század második felébe került.

Könyörgés az apákhoz

Elég volt a hallgatásból,

beszéljetek,

nyissátok ki a szátok,

köpjétek ki,

mi betömte,

és mondjátok meg,

milyen volt,

mikor beszéltek a fejetekkel,

mikor már túl voltatok a verésen,

vagy ha nem nyúltak hozzátok, a fenyegetésen,

mikor már meg voltatok puhítva,

és nem tegeztek többé benneteket,

hanem vicceket meséltek,

és nevettek rajtatok,

hogy berezeltetek,

mikor már a napnál világosabb volt,

hogy nincs mese,

hogy mindennek vége,

oda Peceg-pallagon, Epres-fenekben, Koponya-tetőn a szántó,

Halom Alatt, a Tóban a rét,

Dregolyban a szőlő,

elveszett,

mit örököltetek vagy hozzászereztetek,

hiába éltetek, törtétek magatokat,

itthon vagy odaát, Amerikában,

áruljátok el,

mit éreztetek,

mikor engedtetek az erőszaknak,

és úgy döntöttetek,

hogy beleegyeztek,

de csak színleg,

100

hogy megtévesszétek őket,

hogy azt higgyék,

megjött az eszetek,

mikor bebeszéltétek magatoknak,

hogy nincsen választástok,

hogy ti ettől még ugyanazok maradtok,

kik voltatok,

mikor magatokat is becsaptátok,

hiszen nagyon jól tudtátok,

hogy ez nem igaz,

hogy ez önáltatás,

és valóban,

abban a pillanatban,

hogy aláírtátok a belépési nyilatkozatot,

megváltoztatok,

összeroppantatok,

mert feladtátok,

pedig kemény fából faragtak benneteket,

edzettek voltatok, szívósak,

mindig nyitott ámbituson vagy fűtetlen szobában háltatok,

sose betegeskedtetek,

és mindent kibírtatok,

háborút, hadifogságot, beszolgáltatást,

mindig kivágtátok magatokat,

de cserben hagyott a tudományotok,

most az egyszer csődöt mondtatok,

avassatok be,

mi zajlott le,

mi ment végbe bennetek,

a másodperc tört része alatt, gyorsan,

vagy csigalassúsággal, vontatottan,

mialatt az asztalnál ültetek,

és a neveteket körmöltétek,

mire gondoltatok közben,

a családra, ránk, magatokra,

101

a lovakra az istállóban,

a kocsira, a felszerelésre,

vagy esetleg csak egy régi tokmányra,

mely valaha a nagyapátoké volt,

és kivált a szívetekhez nőtt,

vagy valami egészen másra,

miről fogalmunk se lehet,

mi jelent meg lelki szemeitek előtt,

a múlt vagy a jövő,

láttatok mindent tisztán, előre,

vagy csak homályosan,

vagy sehogy se,

annyira el voltatok foglalva a jelennel,

a jelenben valami jelentéktelen részlettel,

a töltőtollal például,

melyet kezetekbe nyomtak,

és mely először nem fogott,

de aztán mégis,

mert megrázták,

vagy a viaszosvászon terítővel,

hogy le van-e törölve rendesen,

nem lesz-e pecsétes a papír,

ilyenekkel vagy hasonlókkal,

hallottatok valamit közben,

valami belső hangot,

valami robajfélét vagy reccsenést,

mint mikor ledől valami súlyos,

vagy eltörik valami erős,

vagy bármi zajt,

kintről, lentről, fentről,

akárhonnan,

ugattak legalább a kutyák, vagy süket csend honolt,

és elnyomott mindent az éjszakában,

a fiaitok vagyunk,

már majdnem olyan idősek, mint ti voltatok akkor,

102

már majdnem öregek,

fedjétek fel titkotokat,

ne őrizzétek tovább,

ránk is tartozik,

a mi ügyünk is,

hátha okulunk belőle,

és a gyerekeinké, az unokáitoké is,

adjátok ki,

szólaljatok meg végre a föld alól,

hova idő előtt költöztetek,

legyetek őszinték, nyíltak,

ne féljetek,

nektek már lehet,

nem lesz bajotok belőle,

pakoljátok ki,

mit életetekben szégyelltetek,

még nem késő,

még itt vagyunk,

még meghallgatunk,

még felmentünk benneteket.

(1988)

103

Az erdőkről

Az erdőkkel is az történt, mint mindennel,

mire a téesz rátette a kezét,

először az őrzést szüntették meg,

szélnek eresztették a kerülőket,

lerombolták a kerülőházakat,

aztán a gondozással hagytak fel,

nem pucolták többé az erdőt,

eltűntek a napsütötte, selyemfüvű tisztások,

elzáródtak a nyíladékok,

befellegzett a levegőzésnek,

és úgy elburjánzott az aljnövényzet,

hogy nem lehetett a fák alatt járni,

a fiatal csemetékkel se tettek kivételt,

nem ápolták, nem tányérozták őket,

és legtöbbjét megfojtotta a fű, a gaz,

bezárták a csemetekerteket is,

és véget vetettek a magonc-, az utánpótlásnevelésnek,

de az igazi pusztítást a tarvágással végezték,

elsőként Búzás-völgynek estek neki,

és egy szálig kiirtottak benne mindent,

mi fanemű volt,

majd Epres-fenekkel, Nagyirtással, Deák-lápával, Kürttel, Lázzal folytatták,

aztán Boha-tető, Dolyina, Borzsa, Kerekerdő, Lak került sorra,

de nem kímélték az erdőközi rétek fűzfáit, fűzbokrait se,

fröcskölt a fűrészpor, repült a forgács,

recsegtek-ropogtak, dőltek jobbra-balra a fák,

egymás után feküdt le, adta meg magát a tölgy, a cser, a juhar, a gyertyán,

még árnyéknakvalót se hagytak az utak szélén,

hol enyhet találna a tűző napsütésban a vándor,

104

eleinte csak télen dolgoztak,

mikor álomba merül az erdő,

és csak a fagy beállta után, mint régen,

de egy idő után újítottak,

és kiterjesztették nyárra is,

mikor kizöldül minden gally, ág,

mikor költenek a madarak, és kicsinyeiket szoptatják a vadak,

hulltak a fészkek, törtek a tojások,

létterüktől megfosztva menekültek az őzek, a pelék, a harkályok, a siklók, a bíborbogarak,

de nem volt kegyelem,

semmi nem számított,

kellett a munkaegység,

a fakitermelés jövedelmező tevékenységnek bizonyult,

és úgy belejöttek,

hogy önálló üzemágat alakítottak,

a terpesi tanyán pedig fafeldolgozó üzemet létesítettek,

így ment ez évtizedeken át,

így irtották ki fokozatosan a falukörüli szálerdőket,

és helyükre semmit se telepítettek,

sorsukra hagyták a megkopasztott hegyoldalakat, bérceket,

és azok vagy az erózió áldozatai lettek,

vagy benőtte őket a bozót, a cserje,

ami kevés az egykor életet, menedéket adó rengetegből megmaradt,

azt meg elintézték a cigány tolvajok fejszéi,

kik, hogy ne kelljen közben lehajolniuk,

derékmagasságban vágták át a törzseket.

105

Oravecz Péter

Nagyapám legkisebb öccse volt,

nála majd húsz évvel fiatalabb,

24-ben vándorolt ki Kanadába,

szinte egy időben nagyapámmal,

ki akkor vágott neki utoljára az Új Világnak,

Pósváron érlelődött meg benne az elhatározás,

ott szántottak az apjával, a dédnagyapámmal,

és mikor végeztek, elkérte az egyik lovat,

felült rá, és átlovagolt Recskre, a dollárkirályhoz,

nekem legalábbis így mesélte,

kint nagyapám vette védőszárnyai alá,

ő segítette át a kezdeti nehézségeken,

végül Montrealban kötött ki,

ott talált munkát egy francia csatornázási vállalkozónál,

és úgy megbecsülte magát,

hogy az nemsokára megtette fórmannak,

és később is nála dolgozott,

mindig árkot ásott, csövet fektetett,

jól keresett, nem ivott,

csak a legszükségesebbre költött,

a többit gondosan félretette,

és a nagy gazdasági válság idején se bocsájtották el,

közben egyszer hazalátogatott,

földet vett, csűrt, istállót építtetett,

a háború után olvasott kint Sztálinról valami propaganda-könyvet,

bedőlt neki,

hazatelepült,

és ez lett a veszte,

106

nagy lendülettel fogott a gazdálkodáshoz,

új lovakat, gépeket vett,

nyomókutat szerelt a verandájára,

azzal pumpálta be a kútból a vizet, egy csövön keresztül,

és mindenféle újításokat vezetett be,

melyeket kint látott,

de hamarosan rá kellett döbbennie,

hogy rászedték,

és mintha nem lett volna elég az 50-es évek,

Kádár alatt jött a téeszesítés,

és még a földjeit is elvették,

gyerekkoromban nem sokat tudtam felőle,

mindig szerettem volna olyan gumikerekű furikot tolni,

mint amilyet ő hozott Kanadából,

nem bírtam levenni róla a szemem,

ha átmentem az udvarán,

mert megengedte,

hogy átjárjunk rajta,

és az ő falépcsőjét használjuk az oldalban a háza mögötti nyilvános gyalogút helyett,

élete alkonyán barátkoztunk össze,

akkor már egyedül élt az elvérzett portán,

lányai régen férjhez mentek,

a fia elköltözött tőle,

a felesége pedig meghalt,

a köves konyhán lakott, és mankóval járt,

vizesgödrökben szerzett reumája már mindkét lábát elnyomorította,

még mindig kanadai holmikat hordott,

agyonfoltozott, vastag, kockás flanelingeket,

és elromlott cipzárú, hosszúszárú gumibakancsot,

a lányai főztek rá,

lábasban hozták hozzá az ételt,

107

neki csak fel kellett melegítenie,

húzott egy kis nyugdíjat is,

sikerült elintéznie,

hogy utánaküldjék Kanadából,

sokszor beszélgettünk,

többnyire a családról, a kint töltött esztendőkről faggattam,

arról, hogy mi mikor történt, és hogyan,

érdekeltek a tények,

de sose közvetlenül a kérdésre válaszolt,

mindig a magáét mondta,

bizonyos dolgokat sűrűn ismételt,

és sűrűn emlegette nagyapámat,

ki Windsorban megtanította matrac alatt nadrágot vasalni,

a jelen is foglalkoztatta, a világpolitika, egyetlen fiúunokája sorsa,

sok mindent szóba hozott,

csak a közelgő elmúlásról, a halálról nem beszélt soha,

pedig készült rá a maga módján,

naponta kivonszolta magát a temetőbe,

és sokáig üldögélt a felesége sírkövén,

melyre már a maga nevét is rávésette,

csak az évszám hiányzott róla,

nem látszott csalódottnak vagy elégedetlennek,

és nem szégyellte, hogy búcsúzik,

tárgyilagos volt és gyakorlatias,

és e képességét mindvégig megőrizte,

mikor annyira magatehetetlenné vált,

hogy már nem lehetett egyedül hagyni,

és az egyik lánya befogadta,

meg akartam venni a házát,

hogy ne jusson idegen kézre,

108

nem hatódott meg,

nem engedett az árból,

úgyhogy el kellett állnom a vételtől,

mert nem volt annyi pénzem,

amennyit kért érte.

109

Dédnagyapámhoz

Nem ismertelek,

nem találkoztunk,

nem fértem már bele idődbe,

emlékszem,

milyen idegenkedve néztem bajszos, hosszúkás fejed,

mikor először mutatták meg fényképedet,

nem hasonlítottál ránk,

és zavart a pirosító,

melyet az utókor fényképésze kent arcodra,

de ez régen volt,

azóta változott a helyzet,

kérdezősködtem, nyomoztam utánad,

kiderítettem rólad mindent,

mit lehetett,

már nem vagy idegen,

közel állsz hozzám,

és ahogy öregszem,

egyre jobban csodállak,

egyre jobban érdekelsz.

Hogyan csináltad, te, alapító, te, szerző, te, megtartó,

hogyan lettél egyszerű földesből módos gazda,

akartad, vagy csak úgy hozta a sors, hogy vitted valamire,

törted magad, élelmes voltál vagy csak szerencsés,

álmod volt a föld, a gazdaság,

mi adott erőt, hogy valóra váltsd,

mi hajtott Dregolyban, Vágásban, Kalub Alatt,

komor voltál vagy fütyörésztél munka közben,

káromkodtál, ha elszakadt az istráng, ha megdőlt a búza, ha felpukkadt a tehén,

110

egyedül voltál vagy méltó társra találtál dédnagyanyámban, Vass Teréziában,

melletted állt szépapám, szépanyám, a rokonság,

voltak barátaid, ellenségeid,

szót fogadott, segített a kilenc gyerek,

hogyan érintett, mikor István fiad, nagyapám kiment Amerikába,

mindig küszködtél, vagy élvezted is közben az életet,

szeretted az italt, a nőket,

mit éreztél, mikor mindent elértél, elégedettséget vagy csalódást,

fájt-e, mikor annyifelé kellett osztani a vagyont,

hogyan fogadtad az öregséget, a magányt, a halált,

felriadtál éjjel, láttál valamit a sötétben,

gondoltad volna, hogy így elárvul a Kusnyár-szög, és ugar lesz a portád helyén,

akkor is belevágsz, ha tudod, hogy egyszer mindent elvesznek tőlünk, és minden, de minden semmivé lesz?

Mi lett volna, ha a te korodban élek, te meg az enyémben,

ha szerepet cserélünk,

ha én maradok az eke szarvánál, és te űzöd az én mesterségem,

ha te vagy én és én vagyok te?

Én is annyit szereztem volna,

úgy értettem volna a dolgom, mint te,

nekem is beütött volna minden vállalkozásom,

lett volna lovam, marhám, cséplőgépem, szeparátorom, minden, mint neked,

és bírónak is megválasztottak volna, mint téged?

Vagy én akkor is melléfogtam volna,

és most csalódottan nyüszítenék a temetőkapuhoz közeli síremlék alatt,

hol te olyan nyugodtan, csendesen fekszel,

te pedig megalkottad volna életművedet,

a lábad előtt heverne a világ,

111

de a dicsőségre fittyet hányva visszavonultan élnéd le hátralévő napjaidat,

nem siratnád a múltat, csak kerteddel törődnél,

és klasszikus mértékben és már csak a magad gyönyörűségére verselnél?

112

Az utolsó gazda

Éjfél tájban,

mikor körúton van a téeszkazlak közt,

megpattan valami a fejében,

megtántorodik,

kiveri a verejték,

erősen markolja a botját,

de nem esik el,

hanem óvatosan leereszkedik egy hányódó traktorabroncsra,

és ott marad reggelig,

nem fáj semmije,

nem fázik,

csak ül nyugodtan,

néz a sötétbe,

hallgatja a tücsökciripelést,

szívja magába a szénaillatot,

és vár,

mikor megjön a váltás,

üggyel-bajjal feltápászkodik,

megigazítja a kalapját,

leteszi az éjjeliőrséget,

hazamegy,

lefekszik,

és meghal,

és akkor minden megváltozik,

attól kezdve minden egészen másként lesz.

113

Vendégség

Én akkor a bükkszéki fürdőben nem megcsiklandozni akartam a talpát,

és biztosan megfulladtam volna,

ha kapálózás közben véletlenül a lábába nem akadok,

és nevetve ki nem húz a víz alól,

ezt is szerettem volna neki megmondani,

mikor harminckét év múltán újra találkoztunk,

de nem mondtam neki semmi ilyesmit,

nem hoztam szóba a múltat,

mert láttam rajta,

hogy zavarban van,

és nem nagyon tud velem mit kezdeni,

inkább hagytam,

hogy ő beszéljen,

és beszélt is egész este,

és többnyire angolul és helyi tájszólásban,

mialatt a kis, városi sorház nappalijában ültünk,

és az öccse-küldte barackpálinkát ittuk,

melyet következetesen whiskynek nevezett,

elégedetlen volt mindennel,

szidta a kormányt, az inflációt,

panaszkodott a Konzervatívokra, a gyárra, hol dolgozott,

és kijelentette,

hogy a munkásság helyzete itthon jobb,

csak hallgattam,

és úgy éreztem,

hogy mindent elfelejtett,

a falujárókat, az aktatáskásokat, a beszolgáltatást,

114

talán már 56-ra sem emlékszik,

pedig amiatt menekült külföldre,

és került Angliába.

115

Élő múlt

Már nincs más, csak ami volt,

a falu, a Felvég, az út előttünk, a híd, a Patak, a pást,

a porták körös-körül, alattunk, felettünk, szemközt, a hídon innen és túl,

a két Bajié, a két Matyóé, Tijjikéké, Barczaiéké, Gyetvaiéké, Vahalcsikéké, a két Árváé, a miénk,

és rajtuk a házak, az istállók, a nyárikonyhák, a csűrök, a pajták, az ólak,

a füstölők, a górék, a kazlak, melyek eltűntek,

a sok-sok állat, ló, tehén, disznó, baromfi, melyet levágtak,

és mind az emberek, a férfiak, a nők, kik meghaltak,

az öreg Matyó surcosan, amint hátul tököt aprít,

Csabai nene egy hát fával az erdőről jövet,

Andris bácsi, a párja, mikor kint tesz-vesz,

János bácsi, a másik Baji lóitatás közben,

Gyetvai sógor torkát köszörülve,

Korpa Gábor, ahogy a kocsibakon ül, és ostort tartó keze hüvelykujjával köszönésképpen megböki a kalapját,

Árva Pista bácsi, mikor vizet húz a kútjából és közben átszól,

Vahalcsik sógor, amint váratlanul és dérrel-dúrral betoppan hozzánk,

Mór Klári, Mór Mari nene lánya, ki kiskoromban vigyázott rám,

Misik Rozi nene, Dallás Rozi nene, kik hozzánk jártak fonóba,

a házunk előtt elzörgő lovaskocsik, a gyígetések meg a hók,

az útszéli garádon fennakadt kalászok,

a gesztenyefák széles, puha levelei a kapunknál,

a jövés-menés az udvaron, a dologvégzés,

a villára szúrt aljazószalma, a széna, a morzsolt kukorica, a korpa, a dara,

a hízónak befogott süldő horkolása a hidasban,

a körtefa a fal mellett,

az árnyékban bóbiskoló tyúkok piros szemredőnye, melyet hol felhúznak, hol leeresztenek,

a pulykakakas kurjogása Árva Pista bácsiéktól,

a konyha hűvössége, a kőlépcső áthevült fokai, a szénapadlás,

116

Czinka Panna és Ocskay brigadéros alakja egy regényből, melynek szerzőjét örökre elfeledtem,

képzelgés Ilus testéről, kibe szerelmes voltam,

esti napraforgóverés a félszer alatt,

Buksi bundájának színe,

húgom kukoricababái az ámbituson,

nagyanyám érkezése Sirokból, mikor belép a hátsó kapun,

barátaim, Miki és Tibi,

anyám, amint megjön Dregolyból, és vacsorát készít a nyárikonyhán,

én, amint anyámat várom Dregolyból,

Lak-tető, amennyi az udvarunkról látszott belőle,

az élet, a munka zajai minden irányból, a bőgés, nyerítés, vödörzörgés, lánccsörgés, kalapálás, káromkodás,

a meleg, az erős fény, a felhőtlen kék ég, a megállt idő, az örök nyár.

117

Konyha

Minden jó volt a konyhában:

főzni, enni, beszélgetni, olvasni, kukoricát morzsolni, aludni, játszani,

de legjobb a sarokban ülni,

a dikó végén, a masina mellett, az őrangyalos szentkép alatt,

szótlan, felhúzott térddel, alkonyatkor, villanygyújtás előtt,

és hallgatni a tűz duruzsolását,

és nézni, mint ugrálnak a mennyezeten a fénykarikák,

igen,

ott követtük el a hibát,

azzal,

hogy kiköltöztünk a konyhából,

és elbontottuk a házat,

ha maradunk,

ha megtartjuk,

talán minden másként alakul,

talán bástyául szolgált volna,

talán megvethettük volna a hátunkat abban a sarokban,

talán tudtunk volna védekezni,

vagy legalább időt nyertünk volna,

de még az is lehet,

hogy téesz se lett volna.

118

Pipis-hegy

Olykor felkapaszkodom arra a részére,

hol valaha legszőkébb volt az árpa.

hol legselymesebb bojtot hajtott a kukorica,

hol legmályvaszínűbben virágzott a lóhere,

elszorul a szívem a bozót, a dudva, az útszéli szemétkupacok láttán,

de a föld töretlen, régi csendje mindig megnyugtat.

119

Két Matyó

Medveczki volt a rendes nevük,

de mindenki csak a ragadványnevükön emlegette őket,

egymás mellett laktak,

az út másik oldalán,

Miska velünk szemben,

Elek kissé oldalvást, lejjebb, a Pataknál,

édestestvérek voltak,

de nem nagyon hasonlítottak egymásra,

Miska mindig mosolygott,

egyenlően bánt mindenkivel,

és sose jött ki a sodrából,

Elek arcáról hiányzott a derű,

tartotta a távolságot,

és könnyen elfogta az indulat,

csak termetre egyeztek meg tudásra,

magas, vállas volt mind a kettő,

és jó gazda,

jómódban éltek,

minden esztendőben disznót öltek,

néha kettőt is,

több tehenet tartottak,

és olyan sok vajat köpültek,

hogy alig győzték hordani a recski piacra,

pedig otthonra is hagytak belőle,

mindenük megvolt,

elég föld, felszerelés, nagy ház,

120

igaz, a fogukhoz verték is a garast,

és keményen dolgoztak,

napkeltétől napszálltáig sürögtek-forogtak,

talán még evés közben se pihentek,

akkor is a gyarapításon törték a fejüket,

akkor is spekuláltak valamin,

egy nagyobb hordón, egy jobb üszőn, egy új szeparátoron,

vagy azon morfondíroztak,

felszántsák-e, bevessék-e tarlórépával Pipis-hegyen azt a darabot a nagy hajlásban,

vagy várjanak még vele,

hátha megjön az eső,

és magához tér az árpára vetett luterna

égett a kezük alatt a munka,

és mindent nagy műgonddal csináltak,

a ganajterítést éppúgy, mint a kazalrakást vagy seprőkötést,

ez meg is látszott mindenen,

kellemet és csínt árasztott,

amihez nyúltak,

persze, szerencséjük is volt,

mert akármibe fogtak,

az beütött,

ha cukorrépára szerződtek, ha dohányra, ha köménymagra,

sose bánták meg,

mindig bevált a számításuk,

Miska felesége, Annus neném apám unokatestvére volt,

és mindig megkínált valamivel,

de egyébként is szerettem náluk lenni,

szerettem a tisztaságot, a rendet, az összhangot, a pezsgést,

a gazdaság olajozottan működő gépezetét,

sokat játszottam a szérűn, a csűrben, az istállóban Miska fiával, Pistával,

jól ismertem minden zugot,

121

Elek portáját csak messziről csodáltam,

hozzá nem voltam bejáratos,

mikor elköltöztünk,

kiszorultam Miskától,

és később,

mikor elcsendesedett és értelmét vesztette minden,

elköltözött Miska is,

de ő egészen,

meghalt végbélrákban,

röviddel azután,

hogy utoljára találkoztunk,

a kútnál állt,

honnan annak idején a traktor hajtotta a cséplőgépet,

a kávának támaszkodott,

hamuszínű volt az arca,

és azt mondta,

hogy sikerült a műtét,

és megy vissza nemsokára a téesztehenészetbe,

csak azt nem érti,

mik azok a csomók a lábikráján meg a térdhajlatában a bőre alatt,

és felhúzta a nadrágja szárát,

hogy megmutassa.

122

Elégia

Mikor utoljára dolgoztunk a magunkéban,

Szagyiban krumplink,

Kalub Alatt kukoricánk,

Dregolyban őszi árpánk,

Csapás Alján, Vágásban és Recski Határban búzánk,

Hosszúkon cukorrépánk és mákunk,

Temető Mellett kenderünk volt.

123

Nemzedéktársaimhoz

Vége a zsarnokságnak, széttört igátok,

nem kell többé engedelmeskednetek, színlelnetek,

beszélhettek, kiönthetitek szíveteket,

visszanyertétek a szabadságot,

azt csináltok, amit akartok,

mégis ölbe tett kézzel nézitek,

hogy tovább bitorolják földjeiteket,

hogy még mindig egybe van szántva Peceg-pallag, Szárazrét, Kalub Alatt, Hosszúk,

parlagon hever Dolyina, Ujiszkó, Falun Alól, Vágás,

és méreg, műanyagzsák, góré, tövis mindenfelé,

ébredjetek fel, ne várjatok,

szálljatok le a téesztraktorok nyergéből,

gyertek elő a magtárak, istállók, bódék, odúk mélyéről,

és tépjétek szét a tagkönyveteket,

dobjátok el a vakolókanalat, kalapácsot, csavarhúzót,

kik szakmát tanultatok, és városba költöztetek vagy ingáztok,

mondjatok fel, és térjetek haza,

vetkőzzétek le a félelmet,

lökjétek félre a megszokás kényelmét,

hagyjátok ott a fix fizetés hamis biztonságát,

ne maradjatok bérrabszolgák,

ne éljetek tovább kegyelemkenyéren,

vegyétek kezetekbe sorsotok irányítását,

változzatok vissza földművesekké,

legyetek megint a magatok urai,

ne érjétek be a háztájival,

melyre különben is ráfizettek,

méltatlan hozzátok az alamizsna,

többre vagytok képesek,

több telik tőletek,

124

jusson eszetekbe a múlt,

birtokon belül vagytok,

az egészet akarjátok,

az egész tiétek,

lássatok tovább az orrotoknál,

ne húzódozzatok, ne habozzatok,

takarítsátok el az útból a romot, a szemetet, és építkezzetek,

legyetek szívósak, leleményesek,

bízzatok magatokban, családotokban, rokonaitokban,

támaszkodjatok a régi, bevált erényekre,

legyen vezérlő csillagzatotok a szorgalom, a kitartás, a becsület,

de felejtsétek el a kis portákat, a meghitt, keskeny földdarabkákat, a kocsikat, a lovakat,

az a világ letűnt,

nem lehet feltámasztani,

vége az önellátásnak,

piacra kell majd termelni és más módszerekkel,

(gyomirtózni is lehet, de csak mértékkel),

ne sajnáljátok a fáradságot,

ne keressetek kibúvót,

ne hivatkozzatok a nehézségekre,

ne hajtogassátok, hogy nincsen gép, szerves trágya, bankhitel,

meg hogy ehhez már öregek vagytok,

elég a kifogásokból,

kezdjetek hozzá,

e munkát csak ti végezhetitek el,

ti még emlékeztek a gazdálkodásra,

gyermekkorotokban, kamaszkorotokban megfigyelhettétek a fogásokat,

eltanulhattátok fortélyait,

ti még beleszülettetek,

nektek még a véretekben van,

és azt is tudjátok,

milyen, ha van valamije az embernek és felel érte,

nem lesz könnyű, de megéri,

örül majd a lelketek,

125

ha fáradozástok meghozza gyümölcsét, és látjátok,

mire vagytok képesek,

tartoztok ezzel magatoknak, őseiteknek és az utókornak,

mely hálával gondol majd rátok,

cselekedjetek hát,

míg nem késő,

legyen tiétek, mi a tiétek,

vegyétek végre vissza, mi apátoké volt,

és rátok szállt volna,

ha el nem orozzák tőletek.

(1991)

126

Szociofotó

Sárgán virít a dudva a hótlan földeken,

a januári szél visszanyomja a kéményekbe a füstöt,

a nyárikonyhákon moslékmelegítés közben

szemüket törölgetik az öregek,

tavaly ketten születtek a faluban,

és tizennégyen haltak meg.

127

Baji-pást, csináltút, Szárazrét Felett, Kiskút-tető, Ujiszkó, Csutaj!

Baji-pást, csináltút, Szárazrét Felett, Kiskút-tető, Ujiszkó, Csutaj!

Hej, ha még egyszer át-, végighaladhatnék rajtatok Dregolyba menet!

Ha alám terülne a régi kocsiút, a gyalogút!

Ha helyén volna a Fenyves!

Ha libát őrizne valaki a Keresztnél!

Ha kaszasuhogás hallatszana Szagyiból!

Ha szembe jönne egy szénával megrakott lovaskocsi Kisfüzes felől!

Ha vizet meríthetnék Kiskútban a kiskútból!

Ha kukorica zöldellne Szárazrét-oldalban!

Ha Rozi neném vagy Csabai nene hajladozna a sorok közt!

Ha búza, árpa, rozs hullámzana Pipis-hegyen!

Ha lóhere virítana Koponya-tetőn innen!

Ha kosárnak való, kezelt vessző piroslana odaát a völgyben!

Ha az erdő előtt összetalálkoznék Vahalcsik sógorral!

Ha fák alól kiérve megcsapná orromat a földieperillat!

Ha messziről megpillantanám a szőlőnket!

Ha szőlőnkben megvillanna anyám fejkendője!

Ha feltámadna az a határ!

Ha várna a katlan!

Ha megvolna minden!

Ha megvolnék én is!

128

Epilógus

Elkelt a ház, nyaraló lesz belőle,

a pincétől a padlásig ki kell üríteni,

és az istállóból, a félszerből is el kell távolítani a szerszámokat,

munkaeszközöket, mindent,

meg lehet őrizni, meg lehet semmisíteni egy élet, egy kultúra feleslegessé vált kellékeit?

129 130

Halászóember

131 132

Halászóember

Én még láttam,

de már nem halászott,

ahhoz már túl öreg volt,

és nem is lett volna hol,

egymás közt apónak neveztük,

fehér vászonnadrágot, fehér vászoninget hordott,

és ült a háza előtt a padon,

minden fehér volt rajta,

a bocskorát kivéve,

fehér a ruhája,

fehér a haja,

fehér a bajsza,

mint egy népszínműben,

tiszta és ápolt,

csak a frissen festett léckerítés hiányzott előle,

özvegyember volt,

felesége már a temetőben,

néha bement a házba,

matatott valamivel,

aztán kijött megint,

végigballagott az alacsony eresz alatt,

a terméskőjárdán,

a ház végéig

és vissza,

tenyerével gondosan visszaveregette a kicsúszott rozsszalmaszálakat,

133

övé volt az utolsó zsúptető a faluban,

de általában nem csinált semmit,

csak ült,

és hallgatott,

pipázott,

nézett maga elé,

mintha víz volna a föld,

és halakat látna benne,

mindig elnémultunk,

mikor oda értünk,

még köszönni is elfeledtünk,

mintha nem akartuk volna zavarni,

mintha éreztük volna,

hogy emlékezetében halászik,

fogni szeretne még valamit,

mielőtt elmegy a tó után,

melyet még életében lecsapoltak,

pedig azt se tudtuk,

hogy ő a halászóember,

nekem is apám mondta évekkel később,

mikor már meghalt,

és a házát is lebontották.

134

Kérdés

Egy forrás szerint a kuruc kor végére Szajla harmadszor is kihalt,

és a tizennyolcadik század közepén Nógrádból

és a Felvidékről érkezett telepesek népesítették be újra,

ki tudja a maiak közül,

kik voltak ezek az emberek,

mit hagytak maguk mögött,

mire számítottak,

és mit találtak itt,

mi hajtotta őket,

hogyan éltek, dolgoztak, éreztek, gondolkodtak,

mitől féltek,

minek örültek,

mit szerettek,

mit gyűlöltek,

mi volt a kedvenc időtöltésük,

mit viseltek,

mit ettek,

mit ittak,

miben hittek

és mit reméltek?

135

Tizennyolcadik század

Az úton libát terelnek,

az árokban füvet szednek,

a kerítésre köcsögöt tesznek,

a kútból vizet húznak,

a félszerben kapát éleznek,

az ólban disznót etetnek,

az istállóban tehenet elletnek,

a boksában szenet égetnek,

a templomban követ sepernek,

a temetőben sírt egyengetnek,

a kovácsműhelyben vasat tüzesítenek,

a csődörrel kancát fedeztetnek,

a Patakba dögöt vetnek,

a suszternél bocskort rendelnek,

a zsidónál pálinkát vedelnek,

a vándorárustól sót vesznek,

a bírónál igazságot keresnek,

a házban asszonyt vernek,

az ágyban dohányt rejtegetnek,

az udvaron kutyát kergetnek,

a szérűn rozsot csépelnek,

a kazalban lányt hempergetnek,

a földesúrhoz hányadot szekereznek,

az árnyékban babot esznek,

a gatyába szellentést engednek,

és legnagyobb dologidőben félkegyelműként lézeng a faluban a történelem.

136

Dédnagyapám végez

Még javakorabeli ember,

nyár van, éjjel három, a tizenkilencedik század utolsó harmada,

leszáll az ágyról,

felöltözik a sötétben,

nadrágot húz,

most jön divatba a bő gatya helyett,

kapcát nem csavar,

egyelőre csak meztelen lábát dugja a bakancsba,

és vállig érő hosszú haját is később fésüli meg,

aztán kilép a szabadba,

derült az éjszaka,

az égen ragyognak a csillagok,

a Hold már nagy utat tett meg,

enyhén vörös, és nemsokára lenyugszik Lak felett,

farkcsóválva hozzá megy a kutya,

megsimogatja,

ciripelnek a tücskök,

különben csend van,

körülnéz,

valami gyanúsat lát a csűr falánál,

de megkönnyebbül,

mert rájön,

hogy a vadonatúj galambdúc az,

melyet tegnapelőtt állíttatott fel,

annak árnyéka vetődik oda,

átvág az udvaron,

mikor az árpával érő körtefához ér,

puffanva lehull róla egy körte,

benyit az istállóba,

meggyújtja a mécsest,

szénát vesz ki a szénatartóból,

137

és megrakja vele a lovak jászolát,

megveregeti a deres farát,

és nekilát kiganajozni,

utána csutakol, vakar,

ez sokáig tart,

mert egy fiatal tinó belefeküdt a piszkába, és rászáradt,

mikor megvan vele,

megnézi a pej jobb mellső lábát,

mert előtte való nap, mintha sántított volna,

nem pókos,

csak meglazult rajta a patkó,

és kovácshoz kell vinni,

talicskára hányja, és kitolja a trágyát,

többször fordul,

az utolsó fordulóban megbotlik egy kiálló kőben,

de nem káromkodik,

most ad a teheneknek,

mert azoknak később kell,

villán szalmát hoz be a szérűről, aljaz,

felsöpri a placcot,

elteszi a szerszámokat,

éles szeme van, rögtön észreveszi,

hogy a szalmakötél vége levált a rugófáról,

visszacsavarja, visszaerősíti a helyére,

szereti a rendet, a tisztaságot,

kint elsőt kukorékol a kakas, virrad,

a félszer alatt a katlanba önti a moslékba való krumplit, és alágyújt,

vizet húz a kútból a vályúba, itat,

alig loccsant mellé a vödörből, mikor átfordítja fölötte,

betereléskor a másodfű csikó felveti a farát,

elvágtat a kapu irányába,

és nehezen tudja megfékezni,

a marhával nincs semmi gond,

az engedelmesen visszaballag a helyére,

már világos van, de még nem kelt fel a Nap,

138

már turbékolnak a galambok,

csivitelnek a verebek az eperfán,

kornyikálnak a malacok a hidasban,

mikor megfőtt a krumpli, darát hoz a komrából,

moslékot kever, és megeteti a disznókat,

mikor a Nap első sugarai az ablakszemekre esnek, megáll,

leoldja a surcát, leporolja a ruháját

és bemegy a nyárikonyhára mosakodni, früstökölni,

mert közben mindenki felkelt,

dédnagyanyám kieresztette az ólból a tyúkokat, libákat, kacsákat, pulykákat,

szemet szórt nekik, és megfejt,

nagyapám is előbújt már,

kisgyerek még, és ott tolong a testvéreivel,

már kész, a kemence-tűzhely szélén gőzölög a tejeskávé,

csak ki kell merni a tányérokba,

és kenyeret aprítani bele,

már mindenki az asztalnál ül,

és csak a családfőre vár.

139

Katonasírok

Mióta eszem tudtam,

mindig ott voltak,

a kertünkben, a temetőnél,

ott sorakoztak a földünkön,

sűrűn egymás mellett,

keskeny, hosszú szigetet alkottak a laposon,

nyaldosták őket a művelés hullámai,

először azt hittem,

gyerekek fekszenek a halmok alatt,

olyan rövidek, aprók voltak,

nem okoztak különösebb gondot,

egyszerűen kikerültük őket,

és örültünk,

hogy annyival is kevesebbet kell kapálni,

csak tavasszal voltak kissé útban,

akkor nagyon kellett vigyázni,

nehogy beléjük szántsunk,

vagy rájuk taposson a ló,

nyáron lesarlóztuk az oldalukról a füvet,

de nem vittük haza a tehénnek,

bedobtuk a garádba,

egyszer egy évben, halottak napján alaposan kigazoltuk, rendbe tettük őket,

és gyertyát gyújtottunk mindegyiken,

mintha hozzátartozóink lennének,

de csak egyet,

mert pénzbe került,

140

olykor megpróbáltam szovjet filmekben látott vérszomjas fenevadakkal azonosítani őket,

de nem ment,

nem tudtam neheztelni rájuk, mindig Miki barátom jutott eszembe,

kinek nem jött haza az apja a háborúból,

és így lehet eltemetve valahol Oroszországban,

vagy így se,

aztán ahogy teltek-múltak az évek,

egyre mélyebbre süllyedtek,

mind kisebbek lettek,

az idegen nevekkel együtt elkorhadtak, elkallódtak a fakeresztek,

kezdtem összekeverni a régi ismerősöket,

Kurtot Hansszal,

Hermannt Jürgennel,

Ottót Reinerrel,

míg végül teljesen elfeledtem,

ki kicsoda, mikor született,

és hány éves volt, mikor elesett,

egyre kevesebb figyelmet szenteltünk nekik,

beláttuk, hogy nem gondozhatjuk őket a végtelenségig,

nem tartóztathatjuk fel az enyészetet,

néha már olyan figyelmetlenek voltunk,

hogy rájuk léptünk,

vagy rájuk ültünk,

bár még számon tartottuk őket,

mikor 56-ban házhelyre cseréltük a kertet,

még megvoltak,

de mikor a temetőhöz csatolták a felszabadult területet,

és mintegy a helyükre kerültek,

könyörtelenül széttúrták, elsimították őket,

új ravatalozó épült,

141

szükség volt előtte egy kis térségre,

és az éppen oda esett,

azóta jeltelenek,

de az alant pihenők nincsenek többé egyedül,

közben sok-sok társat kaptak,

egy egész falura való civil költözött melléjük,

és olyan zsúfoltság támadt,

hogy megint bővíteni kellett a temetőt.

142

A Kishalom tetejének elhordása

A részeges pap ötlete lehetett,

lejtőtlen, egyenletes terepet akart a templom elé,

hol valaha a temető volt,

hogy könnyebb legyen a harangláb körül körmenetezni,

a tanács legfeljebb csak jóváhagyhatta,

először simán ment minden,

megmozdult az egész falu,

ki fogattal jött, ki anélkül,

és lassan fogyni kezdett a bogárhátú domb,

lent a völgyben pedig emelkedni az iskolaudvar,

mert oda hordták, töltésnek,

de hamarosan megtört a lendület, és meglepődtek,

mikor elérték a sírszintet,

mert a csontok még nem porladtak el,

minduntalan beléjük ütközött az ásó, megakadt a lapát,

akadályozták a szakszerű kubikolást,

egy darabig megilletődötten tologatták a maradványokat,

és igyekeztek mindent egyenként összeszedni, és újra eltemetni,

de annyi volt a sír,

hogy nem győzték a pepecselést,

és változtattak a módszeren,

azontúl talicskába szórták a nagyját,

és hátul, a templom faránál a mélybe döntötték,

az apraját meg a földdel együtt kocsiderékba hányták,

és akkor árasztották el a falut a csontok,

a zöme oda került ugyan, ahova szánták,

és vagy eltakarták az egymást követő rétegek vagy sem,

143

de sok leesett szállítás közben,

elgurult vagy félre rúgták,

és az út szélén, az árokban vagy a Patakban kötött ki,

de jutott az udvarokra, a szérűkre, konyhakertekbe is,

mert felkapták a kutyák és elszaladtak vele,

talán ez volt a bomlás első látható jele,

az ősök meggyalázása,

ez az emlékezetkiesés,

de mi mit sem érzékeltünk belőle,

gyanútlanul kivettük részünket a munkából,

segítettünk feldúlni a nyugvóhelyeket,

szenvedélyesen gyűjtöttük, csereberélgettük a koponyákat,

és nem is sejtettük,

hogy egy-egy szép példány révén talán éppen szépapánk vagy szépanyánk fejének vagyunk birtokában,

nem féltünk tőlük,

kezünkbe vettük, gondosan körbetapogattuk őket,

ellenőriztük, nincsenek-e fokossal bezúzva,

beléjük nyúltunk,

megszámoltuk a fogakat,

kikapartuk a szemgödörből a porhanyót,

mely valaha a golyó volt,

megtisztítottuk, visszaillesztettük az állkapcsokat,

valóságos csoda,

hogy nem lett semmi bajunk,

hogy nem kaptunk valami fertőzést,

holott az utolsó nagy kolerajárvány áldozatai is ott feküdtek,

legalábbis azt beszélték.

144

Telepesek

A Tarna felől érkeztek, idegen ember vezette őket,

ki más nyelvjárást beszélt,

de jól ismerte a vidéket,

úttalan utakon jöttek, heteken át,

és egy teljes napig tartott,

míg átvergődtek az árterületen,

többször átkeltek a vízen,

mert összevissza kanyargott a folyó,

többször levetették bocskorukat, felgyűrték gatyaszárukat,

a kiöntésekben pióca, békanyál tapadt rájuk,

összevagdosta őket a nád, a sás,

sok halat, csíkot, vízimadarat láttak,

de egyelőre hidegen hagyta őket a bőség,

túl fáradtak voltak, elcsigázottak,

csak akkor élénkültek fel,

mikor Kishalom alatt az utolsó füzesből is kikeveredtek,

a nagy fűtől még nem látták, hova lépnek,

de a lábuk már jelentette nekik,

hogy keményebb a talaj,

a gyalogbodzában, a csináltúton még könnyebb lett a járás,

csak ügyesen le kellett tapodni a herzsegő szárakat,

bár ott megbotlott, és elesett egy kisgyerek,

és sírt, hogy vegyék fel,

aztán az erdő széle, Péter bátyám portája következett,

emberek, az erdőben forduljanak balra,

kerüljék meg itt eztet a hegyet, la,

145

oszt mindjá ott vannak, ahun mondva lett, mondta a vezetőjük,

megkapta a kialkudott bér másik felét,

lekezelt a férfiakkal, és visszament a falujába,

a mogyoróbokrok úgy összenőttek, összehajoltak,

hogy elő kellett venni a fejszét,

és utat vágni a fogatoknak meg a jószágnak,

de bent, a gyertyánosban megváltozott minden,

szinte táncolni lehetett,

olyan tágasság fogadta őket,

és a kidőlt, korhadt fák se képeztek komoly akadályt,

zörgött a mély haraszt,

bábaszarkák szidták méltatlankodva a betolakodókat,

fekete alapon piros pettyes lepkék röpdöstek,

pókháló feszült az ágakon,

egy asszony csirkegombát talált,

és ezt jó jelnek tekintette,

két legénynek úgy megnőtt az önbizalma,

hogy előre akartak menni, körülnézni,

de az öregek leintették őket, a medveveszély miatt,

a menet tagjai megálltak,

letörölték arcukról a verítéket,

megigazították hátukon, oldalukon a terhet,

és nekirugaszkodtak az utolsó szakasznak,

a csődöristálló helyén tölgyesre váltott az erdő,

a fák közé besütött a Nap, látták,

hogy átellenben újabb hegy tornyosul, egy még magasabb,

harangvirágos tisztáshoz értek, vadcsapás keresztezte,

ráfordultak, és követték a paták nyomát,

hirtelen vízcsobogás ütötte meg a fülüket,

mentek előre egészen a Patakig, Harangozó Miska házáig,

146

és máris ott voltak,

megérkeztek a völgybe,

hova igyekeztek,

és munkához láttak,

kiirtották az erdőt, felégették a bozótot, feltörték a földet,

házakat építettek, falut alapítottak,

házasodtak, születtek, meghaltak,

nemzedékek követték egymást, évszázadokon át,

és lassan feledésbe merült a nagy kaland,

de előbb leültek a víz partján, és kifújták magukat.

147

Az első nap

Kend meg kend meg kend fejszét fog,

oszt fát dőt oszlopnak meg gerendának,

kentek, ketten kicsapják ezeket a szederbokrokat,

hogy ne legyenek útba, a helyiket meg kipucolják,

kend meg kend kifogja az ökröket, megitatja a patakba,

oszt a tehenekvel együtt mellegelteti.

Utána csinálhatnak állást a baromnak, arra hátrú,

a tisztás végibe, a nagy tőgyfa alatt,

hogy nyugtunk legyék itt a légytű.

A kocsikat hagyják ott, ahun vannak,

előbb úgy is le kell pakolni.

A tyúkketreceket is késűbb vesszük le,

ha már helyet csináltunk nekik.

Az asszonyok szedjenek száraz fát tűzrevalónak,

nyesset ráérünk aprítani.

De ne menjenek messzire,

lehetnek itt zsiványok is,

csak a tisztás körű.

Úllátom, van itt hullott gally dögivel.

A gyerekek meg az öregek a táborba marannak,

gombázásra még ne gondoljanak,

vigyázzanak a disznókra,

közbe eprezhetnek vagy faraghatnak nyássat is.

Kend meg győjjék velem,

mennézzük, minyő nagy ez a vőgy,

mi van benne, hun ered a patak,

meg hogy egyátaljában mire számíthatunk.

Nem, tarisznya nem kell, csak fokos.

De várjék, hozom a flintát is,

csak előbb megtőtöm, oszt felporozom.

Lássuk valami hasznát is, ha má eggyig gyugdostuk,

148

hátha akad valami fazékbavaló, sose lehet tunnyi, mondta a vezérük,

egy tekintélyt parancsoló, negyven körüli, napbarnította arcú, magas, vállas férfi,

miután felállt, feltette a kalapját, és körülnézett.

149

Oravecz János 1848. március 15-én

Ükapám,

ereje teljében lévő, középkorú, telkes jobbágy,

hajnal négykor kel,

a kocsit már előkészítette,

ganajhordást tervezett erre a napra,

de este üzent neki az ispán,

hogy az óhutai erdőre kell menni, az uraságnak,

eszi a méreg,

mert minden pillanatban egészen felengedhet a fagyott föld,

aztán sáron már nem lehet,

igaz, fát hordani se, gondolja,

végzés után a komrába megy,

kihoz egy nagy kosár tojást,

a kocsiderékba teszi, a balta mellé,

kilenced, útközben adja majd le, a parádi kastélyban,

szénát vet a saroglyába,

és kinyitja a kaput,

elővezeti az ökröket, befog,

mikor a második járomszöget a lyukba löki,

kijön a házból a felesége, ükanyám, Mata Anna,

megáll mellette,

és átnyújtja neki a pokrócot meg az eleséges tarisznyát,

még nem szülte meg dédapámat,

pedig ő se fiatal már,

bár tizennégy év köztük a korkülönbség,

ükapám a bakra teríti a pokrócot,

a kocsiderékba rakja a tarisznyát,

az aljkarikába akasztja a viharlámpát,

és ostorral a kezében felhág a kocsira,

némán biccent,

kihajt az udvarból,

150

és a csípős, szeles időben három faluval odébb egész nap ingyen fogatol Károlyiaknak,

és nyár lesz,

mire hírét veszi,

hogy Pesten történt valami,

és azt is csak évek múlva, akkor tudja meg,

hogy Kossuth felszabadította,

mikor valóságosan is felszabadítják,

és éppen Óhutánál vált meg egy erdőrészt,

de Petőfiről nem hall egész életében.

151

Kapca

Compó Annusnak volt egy legényfia, Pesta,

ugyanolyan törvénytelen gyerek volt, mint Miska, a kisebbik fia,

traktoros lett az 50-es években,

de fiatalon meghalt,

mert egyszer Recsken részegen szállt a nyeregbe,

és felborult a géppel,

míg az anyjánál lakott,

rendszeresen foglalkoztattuk,

napszámba hívtuk, ház körüli munkára,

tűzifát apríttattunk, vagy ezt-azt csináltattunk vele,

mikor mi adódott,

pénzért vagy szalonnáért,

egyszer, télen kora reggel küldtek érte,

még aludt,

és én ébresztettem fel,

egyből kipattant az ágyból,

magára rántotta a ruháját,

és nagy műgonddal felcsavarta a kapcáját,

előtte is, utána is sokszor láttam Pestát,

beszéltem, dolgoztam vele,

de az egész emberből csak arra a kapcára emlékszem,

vékony, tarka anyagból készült,

kifényesedett a használattól,

és olyan hatást keltett, mintha száraz tökhéj volna,

csak éppen nem zörgött.

152

Baji János

Tőszomszédunk volt,

alattunk lakott, a testvérével, Andris bácsival egy udvarban,

felőle is járt be fogattal,

de portája elütött azétól,

nagy tehetősségről árulkodott,

a kilső útnál kezdődött,

keskenyen lejtett középtájig,

ott ellapult, és szétnyílt, mint egy legyező,

a felső részén állt a ház, nekünk háttal,

apró ablakai András bácsira néztek,

elöl elérte a rendes magasságot,

de hátul úgy beleszaladt a földbe,

hogy ott már kézzel elértem az ereszt,

az alsó részen foglalt helyet az istálló, a csűr, a góré, a trágyadomb,

oda rakott asztagot is,

és ott is gépeltek,

szembetűnő minőségi különbség volt a ház és a melléképületek közt,

az utóbbiak javára,

a ház vályogból épült és zsúp fedte,

a melléképületeket viszont kőből emelték és cseréptetőt tettek rájuk,

ebből is látszott,

hogy Baji János többre beesülte az állatokat, mint az embereket,

nem is értett az emberekhez,

nem járt heverni,

és ha csak tehette,

kerülte őket,

153

feleségét, Erzsa nenét semmibe vette,

fiát elűzte otthonról,

és úgy összeveszett vele,

hogy évekig nem is szóltak egymáshoz,

húgom és én is féltünk tőle,

könnyen ránk csapott az ostorral

inkább nem mutatkoztunk a kőfalon, ha otthon tartózkodott,

olyankor még a Patakban se mertünk kószálni,

azt se állhatta,

attól tartott,

hogy fellopakodunk a bokrok alá,

és kifigyeljük,

hova tojnak a tyúkjai,

de amit a gazdálkodás terén csinált,

azt nem érhette szó,

azt felső fokon művelte,

öröm volt a földjére, a jószágára nézni,

csak kissé túlzásba vitte,

semmi más nem érdekelte,

sose pihent,

a fogához verte a garast, még az ételt is sajnálta magától,

és legszívesebben nem is evett volna,

vasárnap is tett-vett,

igazgatott, rendezkedett,

óránként körüljárta a kazlakat,

figyelt, fülelt, nem lopják-e meg,

ha valami rendelleneset észlelt,

azonnal utána járt,

görcsösen óvta, vigyázta,

mit megszerzett,

az istállóban hált,

de csak percekre hunyta le a szemét,

154

mert félt,

hogy a ló nyakára szorul a kötőfék,

és megfullad,

erre már a leglelkiismeretesebb gazdák is csóválták a fejüket,

ez már nekik se tetszett.

155

Sundru

A sundru Harangozó Miska trágyadombján ült,

lecsatolta műlábát,

négykézlábra állt,

és puszta kézzel gödröt ásott,

mikor végzett,

friss szalmát kért,

kibélelte vele a hosszúkás lyukat,

aztán belemászott,

először a felsőteste tűnt el,

aztán az alsó,

de valahogy megfordult bent,

mert kidugta a fejét,

és megfenyegetett bennünket a mankójával,

hogy ne dobáljunk,

arca ettől még szürkébb lett,

hosszú szakálla még ijesztőbb,

végül kinyúlt a kezével,

beszedte mindenét,

és magára húzta a maradék szalmát,

számítása bevált,

nem fagyott meg,

pedig másnap reggelre beállt a Patak,

és fehér lett minden,

de a szalmát nem lepte zúzmara,

156

pipált, dolgozott,

hőt termelt a ganaj, mint máskor,

nem történt semmi különös,

csak a tiszta szalma volt rajta szokatlan,

és az alóla jövő horkolás,

mire kijöttünk az iskolából,

üres volt a gödör,

a koldus odébb állt,

de nekem ott maradt örökre,

a trágyadomb gyomrában,

valahányszor arra mentem,

mindig hallottam,

hogy lélegzik, krákog valaki a ganajban.

157

Nyárikonyha

A házzal szemben, a Baji-porta felőli oldalon állt, a kőfal mellett,

valójában nem is nyárikonyha volt,

hanem csupán tűzhellyel egybeépített nagy, szabadtéri kemence,

mely fölé félhajas tetőt emeltek,

de igazi nyárikonyha híján nyárikonyhának hívtuk,

mert ugyanazt a szerepet töltötte be:

nyáron ott főztünk, sütöttünk,

a tetőt négy fűrészeletlen, hántolt akácoszlop tartotta,

és az általuk határolt terület alig haladta meg valamivel a kemence alapterületét,

mi azt eredményezte,

hogy jóformán nem lehetett alá állni,

mert egész belső terét kitöltötte a kemence,

és az a tíz-húsz centi,

amennyivel körben túlnyúlt a kemencén,

csak ahhoz bizonyult elegendőnek,

hogy ha csendes eső esett,

nem ázott meg alatta az építmény,

ha viszont a szél is fújt,

könyörtelenül beverte a cseppeket,

vihar, zivatar következményeiről nem is beszélve,

a kemence két szintre oszlott,

az alsó szint felét a tűzhely foglalta el,

a felső szintet lomtárnak, sutnak használtuk,

apám olykor előráncigált a felső szintről vagy feldugott oda valamit,

én és húgom néha felmásztunk az alsó szint szabad felére játszani,

de a legtöbb időt anyám töltötte a nyárikonyhán,

helyesebben a kemence előtt,

158

mert magán a konyhán nem lehetett tartózkodni,

hanem csak a kemencét övező udvarrészen,

honnan ügyködés közben be-benyúlt vagy be-behajolt a kemence fölé, vagyis a nyárikonyhába,

anyám a tűzhelyen ételt főzött, moslékot melegített,

a kemencében pedig kenyeret sütött,

a kemence kezelése nem jelentett neki gondot,

mert alacsonyan helyezkedett el az ajtaja,

de a tűzhely használata már nehézségek elé állította,

túl magasan feküdt a lapja,

és ahhoz, hogy a legtávolabbi pontjára helyezett edényt is elérje,

egy kőlépcsőfokra kellett hágnia,

melyet apám tett neki oda,

azon is állt mindig,

ha főzött,

de így is ágaskodni kényszerült,

ha a fedőt levéve valamelyik fazékba vagy serpenyőbe akart kukkantani,

a kinti főzés általában májusban kezdődött és késő őszig tartott,

de a kéthetente ismétlődő kenyérsütés kiterjedt az egész esztendőre,

anyám a legnagyobb fagyban, hóban is begyújtott a kemencébe,

és mikor megvirradt,

gyönyörű, nagy, malomkerékszerű kerek kenyereket varázsolt elő belőle,

ilyenkor napközben a nyárikonyha elhagyatottan, élettelenül árválkodott az udvaron, mint egy zátonyra futott hajó,

kéménye nem füstölt,

és eltűntek róla az edények, a kiakasztott szűrők, sziták, merőkanalak és egyéb háztartási eszközök,

nem készült alatta se ebéd, se vacsora,

de továbbra is óvtuk, vigyáztunk rá,

ha alá fújta a szél a havat,

lesöpörtük,

ha aláhúzódtak a tyúkok,

kikergettük őket.

159

Kender

A 60-as évek közepén tűnt el életünkből,

akkor került fel végleg a padlásra az orsó, a guzsaly, a motolla, az eszváta,

és a többi, a megmunkálásához szükséges eszköz,

addig velünk volt,

szervesen hozzánk tartozott,

és nem gondoltuk volna,

hogy eljön a nap,

mikor örökre búcsút veszünk tőle,

bár egykori jelentőségét régen elvesztette,

hiszen már szövetből varrott ruhákat hordtunk,

és mindössze törülköző, derékalj, kötény készült kendervászonból,

a felesleget pedig eladtuk,

a kender szálai természetszerűen anyám kezében futottak össze,

szószerint és jelképesen is,

ő volt a nő, ő értett hozzá,

és ő küszködött is vele legtöbbet,

noha a tilolást, gerebenezést, fonást kivéve mindenki kivette a részét mindenből,

együtt vetettük, nyőttük, áztattuk, szárítottuk, törtük, lúgoztuk,

sőt, némiképp még a szövésben is közreműködtünk,

hiszen valakinek a kenőccsel kennie kellett a nagyhengerről leforgó, széles fonálfolyamot,

hogy ne szakadjon,

mialatt ő az eszvátában ült,

és a lábítót kitartóan taposva verte a bordával a hosszanti szálak közé az átröpített keresztszálakat,

vagy fel kellett venni, és odaadni neki a vetélőt,

ha véletlenül kicsúszott a kezéből, és a földre esett,

160

a kenderrel való foglalatoskodás a vetéssel kezdődött,

és a vászonfehérítéssel ért véget,

átfogta szinte az egész esztendőt,

és az egyes részfolyamatok egymásutánja naptárként jelezte az évszakokat, mutatta az idő múlását,

minden feldolgozási mozzanatnak megvolt a maga jellegzetessége,

melyet az ember vagy szeretett, vagy utált,

a nyövést, a növénynek a földből való kiszedését nem lehetett tenyérhólyagok nélkül megúszni,

a kévék kihúzása a mocsolyából, a szétterítés, a szárítás meg egyenesen piszkos munkának számított,

de a törés ugyancsak nehéz műveletét valamelyest enyhítette például a boldogasszonyszilva,

melyet a bitó taposása közben jól lehetett ropogtatni,

csak arra kellett ügyelni,

hogy ne kerüljön a rostszalagok közé a kiköpött mag,

a végtermék, a vászon tavaszra készült el,

ilyenkor éjszakánként kádban lúgozódtak a végek,

nappalra pedig kiteregettük őket fehéredni a Baji-pástra,

hol a nap folyamán teleszívták magukat napfénnyel,

termesztettünk kendert Dolyinában, Szagyiban is,

de legnagyobbra mindig Temető Mellett nevelte,

a krumpliföld végében, a garád és a német katonasírok közti laposon,

míg lábon állt,

az illatáért szerettem legjobban,

és ma is megremegek,

ha vadon termő rokonával találkozom,

hogy van kábítószert tartalmazó változata is,

nem tudtuk,

hálás, igénytelen növény volt,

ha esőt kapott,

161

gyorsan szárba szökött,

nem kellett kapálni,

és nem tűrt meg maga közt semmilyen gyomot,

először a világoszöld, nőnemű virágos fejlődött ki,

ezt nyőttük előbb,

aztán a sötétzöld, hímnemű magvasat,

melynek később jött el az ideje,

a nőkender eltávolítása után megritkult a száltenger,

de még mindig elég sűrű maradt ahhoz,

hogy ne süssön közé a Nap,

és nyirkos-hűvösen tartsa a talajt,

mikor felnőttem,

anyám adott három hímzett vászontörülközőt,

nem használom egyiket se,

nem akarom,

hogy elkopjanak,

és a frottírhoz képest elég rossz nedvfelvevők is,

de ott tartom a szekrényben, a többi törülköző mögött,

néha benyúlok,

és megtapintom őket.

162

Tavasz

Elül a bérceken, a nyergeken a szél,

a napsugarak telibe találják a hó helyét a hegyoldalban,

összegyűlik a rögeken a meleg

és lecsúszik a völgybe, a házak közé,

hol már várják,

kiszorul a földből a tél,

a kövek alá bújik, a pincébe, az első házba, az árnyékba,

és ott marad,

a gazdák felocsúdnak,

abbahagyják a lószerszámok javítását,

leteszik az árat, a fonalat, a tűt,

előjönnek az istállóból,

surcot kötnek,

magvaknak szentelik figyelmüket,

és fejben számolnak,

az asszonyok leakasztják a konyhán a falról a dughagymászacskót,

gazt égetnek,

és felássák a kiskertet,

mire áthevülnek a lépcsők, ámbitusok, kispadok,

az öregek is észbe kapnak,

elveszik köszvényes kezüket a masina mellől,

és kibotorkálnak a szabadba,

a kovácsműhelyben megnő a forgalom,

egyre többen patkoltatnak lovat,

éleztetnek ekevasat,

163

az erdőn véget ér a vágás,

nincs több döntés, gallyazás, darabolás,

idén már senkit se üt agyon a fa,

csak napszámosmunka marad,

tisztítás és csemeteápolás,

a szegényebbeknek,

a kocsmában megritkulnak a vendégek,

nem fogy a pálinka,

búcsúig szünetel a verekedés, bicskázás,

eltemetik az utolsó hűtlen menyecskét,

őszig nem lesz házasságtörés,

a parókián a pap beírja a halotti anyakönyvbe:

halál oka balta,

és megkönnyebbülten felsóhajt,

a gyerekek mától mezítláb járnak,

és kiszámolják az ujjukon,

mikor lesz húsvét,

mert öntözködéskor pénz üti a markukat,

a tőszomszédok összebeszélnek,

a következő vasárnapdélután etetés után kimennek a pástra,

felállítják a rostát,

tüzet raknak alatta,

kukoricát szórnak rá,

és felváltva rázzák,

könnyen kipattan,

már jó száraz,

füst és kellemes kukoricaillat terjeng a levegőben.

164

Jani bátyám

A Kusnyár-szögben, a szélső ház végében, a közös bejáratnál állt egy körtefa,

alatta meg egy kispad,

valahányszor elhaladtam mellette,

egy öregembert láttam rajta ülni,

dús, hófehér haja és lecsüngő hófehér bajsza volt,

fehér vászoninget, fekete posztókabátot és rámás csizmát viselt,

és hosszúszárú tajtékpipát tartott a kezében,

nem csinált semmit,

csak ült ott magában, az árnyékban,

hátát a falnak vetve,

kinyújtott lábbal,

békésen, derűsen, mint egy 48-as honvéd a régi kalendáriumokban,

és kitartóan eregette a füstöt,

mikor egy vonalba értem vele,

mindig illedelmesen köszöntem neki,

nem szólt semmit,

csak felemelte a fejét,

jóságosan rám nézett nagy, kék szemeivel,

és némán biccentett,

évekkel később tudtam meg,

hogy Jani bátyám, nagyapám legidősebb fivére volt az,

akkor már nem élt,

de attól kezdve kevésbé idegenkedtem a Kusnyár-szögtől.

165

Tijjikék kútja

Annak volt legjobb vize a Felvégben,

ki egyszer ivott belőle,

az nem feledte,

örökre nyelvén maradt az íze,

mi is rájártunk ivóvízért,

nem kellett se kérni, se megköszönni,

magától értetődött,

mintha a miénk is lett volna,

ha otthon kiürült a kupa,

fogtuk, és felkerekedtünk,

ha elé voltak, ha nem,

tudtuk, hol tartják a kulcsot,

benyúltunk, leemeltük a szögről,

és kinyitottuk a kiskaput,

nem néztünk se jobbra, se balra,

egyenesen a kúthoz mentünk,

felhajtottuk a fedelét,

a hengerre tettük a bal kezünket,

a jobbal kiakasztottuk a hajtókart,

leeresztettük a vödröt,

és már húztuk is felfelé,

mert nyomban megmerült,

lebuktatta a vasnehezék,

mikor felért,

behajoltunk érte,

kilendítettük a vályú végére,

mindig ott töltöttük meg a bádogkannát,

166

nem a káva felett,

honnan visszacsorgott volna a víz,

és vigyáztunk arra is,

hogy ne folyjon sok a földre,

hogy ne legyen pocsolás,

Tijjikékkel való kapcsolatunk nem kizárólag a vízhordásra alapult,

de ez is közrejátszott abban,

hogy amikor új vályút csináltattak,

nekünk ajándékozták a régit,

és mi úgy megszerettük,

hogy még Új-Telepre is magunkkal vittük,

és még most is megvan,

bár már régen nincs mit itatni belőle

de még használjuk,

csak nem rendeltetésszerűen,

hanem szájával lefelé fordítva,

apám mindig arra teszi a permetezőgépet,

mikor fel akarja tölteni.

167

Macoék

Macoéknál Panni nene, a feleség hordta a nadrágot,

ő parancsolt mindenkinek,

ő döntött mindenben,

Péter bácsi, az ura csak a lovakat irányította,

de nem érhette szó a ház elejét,

jól éltek,

sorra vették a szebbnél szebb földeket,

csak abban hibáztak,

hogy túlságig vigyáztak a rangra,

és szóba se álltak akárkivel,

Panni nene számítása mindig bevált,

csak egyszer fogott mellé,

de akkor nagyon,

tüdőgyulladást kapott a fia, Péter,

de nem hívott hozzá orvost,

és meghalt,

ő maga sose betegeskedett,

és el se tudta képzelni,

hogy valakinek komoly baja lehet,

fölöslegesen meg nem akart költekezni,

vádolta is magát utána,

örökké bántotta a lelkiismeret,

de hiába,

Péter bácsi magja ezzel megszakadt,

újabb gyerekre a koruk miatt már nem gondolhattak,

az unokájuk meg lánynak született,

168

a gyászév letelte után újból férjhez ment a menyük, Ilonka,

és elköltözött tőlük,

Ica, az unoka velük maradt,

és felnevelték tisztességgel,

a Rákosi-korszakot hármasban vészelték át,

mert közben Katyi nene, Panni nene anyja is jobb létre szenderült,

a téeszesítés után tartották még magukat egy darabig,

de a család sorsa azzal a mulasztással megpecsételődött.

169

Fecske

Bágyi Jani, a pesti fiú varrta háziszövésű kendervászonból, géppel, titokban,

mikor éppen nem volt otthon Rozi nene, a nagyanyja,

kinél a nyarakat töltötte,

neki volt úszónadrágja,

rendes gyári,

és azt akarta,

hogy nekem is legyen,

hogy én is lépést tartsak a korral,

elég jól sikerült,

bár nem tett rá színes csíkot,

meg dörzsölt is alul,

eleinte szégyelltem magam az apró, háromszögalakú, szoros ruhadarabban,

mely fedetlen hagyta a fenekem egy részét,

de aztán megszoktam,

és büszkén viseltem,

csak egyetlenegyszer kívántam vissza a régi, bő, fekete glottgatyát,

vetkőző nőket lestünk meg Bükkszéken,

a fürdő melletti portáról, a pajta pacsitrésén át,

hol a biciklijeinket tartottuk,

fürdéshez készülődtek odaát a kerítés mellett,

hol lepakoltak,

és csak úgy fértem volna hozzá megmerevedett vesszőmhöz,

ha előbb kibogozom az oldalpántokat,

de a szorosra húzott apró csomókkal sehogy se boldogultam.

170

Csődörös

A harangozó portája mellett, Kishalom lába és az út közt üres térség húzódik,

gyerekkoromban ott állt a csődöristálló,

előtte zajlott a fedeztetés,

nyilvánosan, mindenki szeme láttára,

a csődörök nem a falu tulajdonát képezték,

és nem tartózkodtak ott állandó jelleggel,

egy távoli méntelepről érkeztek négy hónapra, minden évben, idénymunkára,

egy alacsonytermetű, pattanásos arcú ember jött velük mindig,

ő volt a csődörös,

ő viselte gondjukat,

másként viselkedett, másként beszélt, mint mi,

bricsesznadrágot, lovaglócsizmát hordott,

és dongalábai miatt kissé dülöngélve, bizonytalanul járt a földön,

de a nyeregben annál biztosabban ült,

az istállóban lakott,

egy fedél alatt a lovakkal,

a placcról nyíló kis szobában,

ezt különösnek találtam,

a gazdák többsége is az istállóban hált,

de napközben csak munkahelynek használta, csak etetett vagy aljazott benne,

a csődörösnek viszont az volt a konyhája, az első háza, a kamrája, a pincéje, mindene,

még az asszonyát is ott tartotta,

legjobban azonban abban különbözött tőlük,

hogy mindig olyan furcsa szagot árasztott,

171

csak később, felnőtt fejjel jöttem rá,

hogy ondó volt az, az vette magát a ruhájába,

akkor nem sejtettem,

hogy az facsarja az orromat,

pedig fedeztetéskor az egész környéken érezni lehetett.

172

Nevek

Mindenkinek két családi neve volt,

egy rendes és egy ragadvány,

ragadványnevén ismert mindenki mindenkit,

az szolgált azonosításra,

a másikat, a rendeset csak a hatóság, a hivatal használta,

mindig nagy zavar támadt,

ha idegen érkezett a faluba,

és hivatalos neve alapján próbált megtalálni valakit,

jóformán senki nem tudta,

ki az illető,

és csak hosszas faggatózás, körülményes magyarázkodás után derült ki,

kiről is van szó.

173

Korpa Misu

Misu bácsi sokat örökölt az apjától,

vagyona alapján akár első gazda is lehetett volna a Felvégben,

de nem volt az,

és senki nem nézte semmibe,

mert nem tudott gyarapodást felmutatni,

ellenkezőleg,

csak apasztotta,

mit készen kapott,

nem értett a gazdálkodáshoz,

vagy nem érdekelte,

földje egy részét parlagon hagyta,

amit meg művelt,

azt tönkretette,

mindent balkézről csinált, vagy késve,

kihordta a ganajt,

de nem terítette szét,

szántott,

de nem boronált,

elültette a kukoricát, a krumplit,

de elmulasztotta kiegyelni, megkapálni,

learatta a búzát,

de csak akkor vitte haza,

mikor már kicsírázott,

messziről lehetett látni,

hol a földje a határban,

senkié nem festett olyan siralmasan, mint az övé,

kiabált róla az aszat, a pernye, a dudva,

174

hanyagságról, nemtörődömségről árulkodott a portája, a jószága, sőt, ő maga is,

még kapuja se volt,

lovait évszámra nem csutakolta,

folyton kilógott az inge dereka,

és sose fűzte be a bakancsát,

első feleségétől született egy fia,

de kiment Amerikába,

és nem adott többé hírt magáról,

második felesége, Erzsa nene lánnyal ajándékozta meg,

és míg az velük lakott,

tartották magukat valahogy,

de mikor férjhez ment,

leállt minden,

mert a menyecske nem tanult meg főzni,

és az új helyen eleinte az anyjának kellett helyettesítenie,

és így Misu bácsi egyszerre két munkaerőtől esett el,

akkor végleg hátat fordított a mezőgazdaságnak,

és nem mozdult ki többé otthonról,

hátra tett kézzel járkált az udvaron,

néha felnézett az égre,

és várta,

mikor hoznak neki enni,

és öregember létére rákapott az oláh cigánylányokra,

valahányszor kéregetni jöttek a faluba,

állítólag mindig behívott közülük egyet,

és eltűnt vele hátul az istállóban,

néha azért még tett-vett a ház körül,

de amit csinált,

abban már végképp nem volt köszönet,

175

egyszer megdöglött a tehene,

megnyúzta,

és két hónapig az ámbituson hagyta a kikészítetlen, nyers bőrt,

és úgy megbüdösödött,

hogy csak befogott orral lehetett elmenni a háza előtt,

bár addigra már nagyon leszerelt,

és olyan rosszul látott,

hogy azt sem vette észre,

ha a szérűjén játszottunk,

vagy felkúsztunk az ámbitusoszlopokon,

és kiszedtük az eresz alatti galambdúcokból a tojásokat,

pedig csak pár méterre ült tőlünk a konyhán,

és folyvást nézett felénk az ablakon keresztül.

176

Birka

A lékelt fejű birka Csiriz Miska udvarán állt,

a kerítés mellett, az árnyékban,

felénk fordulva,

leszegett fejjel,

némán, mozdulatlanul,

tőlünk karnyújtásnyira,

fején óriási, tölcséralakú lyuk éktelenkedett,

melybe be lehetett látni,

a lyuk falát penészszínű gyűrűk alkották,

melyek lent egy pontba torkollottak,

a pontban lüktetett valami,

az egész olyan volt, mint valami külszíni fejtés madártávlatból,

csak a szorgoskodó munkagépek és teherautók hiányoztak a körben futó

padkákról,

szerettünk volna az útról benyúlni a lécek közt,

és bottal belepiszkálni,

de nem mertünk,

csak álltunk lélegzetvisszafojtva,

és dermedten néztük.

177

Mocsolya

A kenderáztató helyi neve,

dolyinai konyhakertünk végében is volt,

a nyár első felében csak vastag békakása fedte víz állt benne,

szélét pedig körben benőtte a fű,

a nyőtt kendert csátéval kévékbe kötöttük,

rétegesen a vízre raktuk

kövekkel elsüllyesztettük,

aztán karókat vertünk a fenékbe,

és azokhoz rögzítettük,

mikor belepte a víz,

úgy festett, mint egy túlterhelt tutaj,

de nem hagytuk nagyon alászállni,

csak pár ujjnyira lebegtettük a felszín alatt,

ha ráugrottunk a partról,

elbírt bennünket,

csak arra kellett vigyázni,

nehogy a szélére lépjünk,

mert akkor menten felborult,

és a sűrű, büdös lébe estünk,

különösen gyerekekre nézve jelentett veszélyt,

mert aki nem tudott úszni,

az könnyen belefulladt,

mikor megérett a kender,

leszedtük róla a köveket,

átvágtuk a tartóköteleket,

és csáklyával egyenként a partra húztuk az elváltozott kévéket,

178

Rácfalun volt egy füzes,

melyet Mocsolyáknak hívtak,

mert tele volt mocsolyával,

ki nem rendelkezett saját mocsolyával,

az bekéredzkedett a máséba,

vagy a Tarnában áztatott,

a sekély folyóvízben a kender alaposabb rögzítést igényelt,

valósággal a fenékhez kellett cövekelni a kévéket,

de így is megesett,

hogy áradáskor elszabadultak,

és elvitte őket a víz.

179

Nyúl

Fogod a nyulat,

már nem rángatódzik,

már nem kell többet a nyakcsigolyájára ütni,

ráhurkolod ezt a két madzagot a két hátsó lábára,

és hasval magad felé fordítva felakasztod erre a fejmagasságban lévő létrafokra,

hogy jól hozzá lehessék férni,

meg hogy kifolyjék belőle a vér,

ha majd levágtam a fejét,

először az egyik madzagvéget kötöd a létrafokhoz, aztán a másikat,

de ne túl közel egymáshoz,

hogy a lábai közé lehessék nyúlni, először meghasítod egy kicsit a combját a késvel,

a bőr alá dugod a kés hegyét, és feltolod a madzagig, ott kiveszed,

körbevágod a bőrt és szépen lefordítod a lábáról, így, ni,

ugyanezt megcsinálod a másik lábával is, arról is lehúzod,

mikor evvel megvagy,

átmégy a másik oldalra, a nyúl háta mögé,

az ujjaidval átnyúlsz, megfogod a farkát,

farkastól átvágod a bőrt,

és ott is lefordítod,

aztán visszagyössz erre az oldalra,

ahol voltál,

és most nagyon figyelj,

mert ez nagyon fontos,

itt középen, a lábai közt szétvágod ezt a kemény húst,

mert itt másképpen nem bírod megkezdeni,

utána így oldalra nyomod a végbelét meg a hugyozóját,

és megint lefordítod a bőrt,

mikor annyira legyött,

hogy két kézvel meg tudod fogni,

180

akkor két kézvel megfogod,

és húzod lefele a hasáról, a hátáról, húzod egészen a mellső lábáig,

ez gyorsan megy,

de előtte meg utána lassabban,

mert sok a vagdosás, nyesegetés, pepecselés,

pedig sietni kell vele,

mert addig kell levenni,

amíg meleg a nyúl,

itt a nyaka táján,

ahol ezek a sima részek vannak,

a késsel megint besegítesz

a bőr alá dugod és tágítod vele, ahogy én most,

de vigyázol, hogy közben meg ne sértsed,

mikor a mellső térdéig legyött,

akkor hajlatban elvágod a lábakat,

de úgy, hogy a lábvégek a bőrben maradjanak,

aztán ügyesen körülmetéled a fülénél is,

és veszed tovább lefelé,

a szeménél megint nagyon vigyázol,

hogy rendesen elváljék,

a szájánál megint farigcsálsz egy kicsit,

aztán még egy húzás az orrán át,

és már lent is van,

már csak félre kell vetni az újságpapírra és kitömni –, mondta anyám,

mikor végzett a nyúzással, és nekilátott,

hogy leválassza a fejet,

mielőtt felhasítja, kiüríti a hasat,

és feldarabolja a lecsupaszított testet.

181

Traktor

A körmös gépeléskor romlott el,

két porta közt,

húzatás közben,

nem lehetett helyben megjavítani,

másik traktort hoztak,

a Hofherrt meg ott hagyták, félrelökve, az út szélén,

Korpa Misu kertje mellett,

hetekig ott állt,

játszottunk vele, rajta,

nyergébe ültünk,

tekergettük a kormányát,

bekukucskáltunk a hűtőradiátorába,

nyomkodtuk a kuplungját,

utánoztuk a hangját a szánkkal: trrrrrrrrrrrrrrrrrr…

üzemképtelen volt,

a magunk módján mégis működtettük,

ha jó napunk volt,

akár tizenöt métert is megtettünk vele,

és ha úgy akartuk,

a saroktól a hídig is eljutottunk,

de többnyire nem akartuk,

Misu bácsi bosszantására megelégedtünk azzal,

hogy a kertkapuja előtt megállítottuk,

és ott hagytuk,

az öreg mindig leselkedett ránk,

de sosem kapott el bennünket,

182

mindig akkor rontott elő,

mikor már késő volt,

mikor a traktor már elzárta a kertkapu előterét,

még nem jelent meg a látómezőnkben,

de már tudtuk,

hogy tudja,

már messziről hallatszott a hangja,

szarok, ganajok, szarok, ganajok, kiabálta olyan erővel,

hogy zengett bele a Felvég,

dallamosan, szinte énekelve ismételgette a két szót,

mindig az utolsó szótagot nyomva meg erősen,

élvezettel hallgattuk,

így álltunk bosszút azért,

hogy sajnálta tőlünk a hullott gyümölcsöt,

és lépten-nyomon üldözött bennünket,

büszkék voltunk rá,

hogy így kihozzuk a sodrából,

mialatt rejtekünkből figyeltük,

mint toporzékol kezében egy nagy karóval,

és miként tolják a traktort helyére a segítségül hívott szomszédok,

kik egyre csak szentségelnek,

mert nem értik,

hogyan lehetünk gyereklétünkre képesek arra,

mibe ők majd beleszakadnak,

mert nem érik fel ésszel,

hogy sebességben van,

hogy mi kurblivassal csináljuk,

mely ott van elöl,

csak forgatni kell.

183

Illyés Gyula Szajlán

Isten hozta! Hogy utazott? Akadt társasága? Mindjárt

kapott csatlakozást a túlvilági Kál-Kápolnán? Vagy

várakoznia kellett? Volt busz az égi Sirokból? Könnyen

ide talált? Nem tévedt el a faluban? Találkozott valakivel

a még itt lakók közül? Látta a düledező bognárműhelyt?

Nem szegte kedvét a pusztulás képe'? Elfáradt? Foglaljon

helyet lebontott házunk konyháján. Sebtében és korhűen

rendeztem be magának az elhagyott szérűk, üres istállók,

megroggyant csűrök közt. Ne a láthatatlan dikón, hol

gyerekkoromban aludtam. Azt benőtte a fű, és zöld lesz tőle

a nadrágja. Hanem ezen a rég eltüzelt karosszéken, mely

anyám stafírungjának ékessége volt. Ennek a szilvafának

az árnyékában. Kerülje ki azt a köpülőt, lépje át azt

a szakajtót, rúgja félre azt a csizmahúzót. Vigyázzon, ott

csalán van. Erre, a bőrögön át. Így, ni. Legendás matrózsapkáját

hadd akasztom a légneművé vált ajtófélfára, hol

a vászontörülköző lógott. Ígérem, nem verem le róla a csillagport.

Képzeletben hadd kínálom meg egy kis novával. Errefelé jobb,

sajnos, még képzeletben sem terem. Nekem most nem lehet,

az orvos szerint a gyomrom miatt. Nem, nem kell mesélnie.

Olyan közel még, mi azon az áprilisi napon a János Kórházban

esett meg magával, mikor itt hagyott csapot-papot, és csak

úgy meghalt. Ne szakítsa fel a hegedő sebet, fájhat még

a búcsú emléke. És mint élő talán meg se érteném. Inkább én

mesélek magának. Arról, mi történt itt, és miért. Nem, mert

újat mondok vele, hanem hogy jól mondom-e. Köszönöm, hogy

eljött. Érezze magát otthon. Dőljön kényelmesen hátra.

Szippantson a friss hegyi levegőből. Élvezze a nyugalmat.

Gyönyörködjön a kilátásban. Adja át magát az öröklétnek.

Annak, hogy itt van. Hogy úgy van itt, hogy nincs itt.

184

Égi földművesek

(Álmodott sor)

És átkapálnak a jelenből a múltba.

185

Pép

Míg a pap beszélt,

rendes mederben folyt a temetés,

némán meredt egy pontra,

kit legnagyobb veszteség ért,

és mindenki úgy tett,

mintha nem érezné az orrfacsaró, édeskés bűzt,

és nem látná,

mi látható,

mikor a kántor rázendített,

és megragadták a köteleket,

hogy leeresszék a koporsót,

felborult minden,

a kisírt szemű fiatalasszony kitépte férje karjaiból

és a friss földhányásra vetette magát,

a deszkakorhadékos, kocsonyás, barna pépre,

melyet a sírásók lapátoltak ki előző nap,

mikor nyughelyet készítettek az anyjának,

és odalent véletlenül az apjába metszettek,

két kézzel belemarkolt,

és az új halottal mit sem törődve vadul gyúrta, dagasztotta,

mint valami szörnyű tésztát,

beszélt hozzá, szólongatta, kérte,

de az nem engedelmeskedett,

csak folyt ki az ujjai közül,

a gyászoló őrjöngött, jajveszékelt,

magán kívül volt,

és olyan heves ellenállást tanúsított,

186

hogy a koporsóvivőknek komoly erőfeszítésükbe került,

míg elvonszolták,

pedig azok a rokonság legerősebb férfitagjai közül kerültek ki.

187

Gyetvai-had

Gyetvaiék a Patak partján laktak,

Tiri Péter háza és Korpa Misu kertje közt,

egy családot alkottak,

egyetlen portán elfértek,

Péter bácsi volt a családfő,

kenyere javát már megette,

valami megtámadhatta a torkát,

mert szüntelen krákogott,

hatodmagával élt egy fedél alatt,

ő, az anyja,

a felesége, Angyél nene,

Péter, a legidősebb fia,

Ernő, a középső,

és Flóri, a legkisebb,

reggel kimentek a határba,

és csak este jöttek haza,

dolgoztak látástól vakulásig,

mégis majdnem éhkoppon éltek,

csak éppen annyijuk volt,

amennyit megettek,

vagy annyijuk se,

néha azt is kölcsön kellett kérni, mint a vetőmagot,

lehangoló látványt nyújtott az udvar, a szérű,

bedőlt a kerítés, eresztett a vályú,

csáléra állt a félszer,

kilógott a széna a szénapadlás száján,

leszállt, nem lehetett betenni az istállóajtót,

elhullajtották, sárba taposták a takarmányt,

188

itt egy vasvilla, ott egy lőcs,

mindent széjjel hagytak,

használat után nem tisztították meg a kapát, az ásót,

a szabadban ette a rozsda az ekét, a vetőgépet,

rosszul tetőzték be a kazlat,

nem lökték a színbe a kocsit,

ha eleredt az eső,

az állatokra se fordítottak nagyobb gondot,

kehesek voltak a lovak,

kevés tejet adott a tehén,

nem etették, nem ápolták őket rendesen,

és ők maguk se festettek különbül,

hétszámra nem váltottak inget,

rongyokban jártak,

rossz szagot árasztottak,

és talán nem is mosakodtak rendszeresen,

de nem a szegénység tette,

volt földjük, felszerelésük,

művelték is, használták is,

más oka volt az élhetetlenségnek, a nemtörődömségnek,

hiányzott belőlük az akarás, a képzelet, a lendület, a kedv,

megtört, vagy elveszett az idők folyamán,

kifáradtak, meggyengültek,

talán nem véletlen,

hogy Péter hibásnak született,

Flóri felnőtt fejjel öngyilkos lett,

Ernővel meg az ital végzett,

az egyetlen kivételt Paja sógor, Annus neném férje, Péter bácsi testvére jelentette,

de ő is csak Kanadában tért magához,

189

hol farmot vett,

és sikeresen gazdálkodott,

és Edivel, a fiával is úgy megszerettette a földművelést,

hogy az tanár létére se átall a traktor nyergébe ülni,

igaz viszont,

hogy fiatalon halt meg,

mikor Edi még gyerek volt.

190

Grenya

A szánt hívtuk így,

a lóvonta nagyot,

melyet főként ganajhordáshoz használtak,

és annak kicsinyített mását,

mellyel a lejtőkön csúszkáltunk,

egyszerű, ősi szerkezet volt,

nem nagyon hasonlított a városi ródlira,

melynek létezéséről különben nem is tudtunk,

a talpfába ácsolt tartók derékszöget zártak be a lent elhelyezett, egyenes kereszthevederekkel,

a csőröket elöl nem kötötte össze semmi,

és ülésül a két áthidalás szolgált,

melyek oldalt kissé kiálltak,

és leginkább korlátrudakra hasonlítottak,

széles csúszófelületével jól gyorsult,

és ha elöl is meg hátul is ültek rajta,

jól lehetett vele nyomot törni,

ha nem,

az egyenetlen súlyeloszlás következtében vagy az orra, vagy a fara ment a kelleténél mélyebbre a hóban,

és a nagy fesztávolság miatt csak nagy ívben kanyarodott,

de a legnagyobb hátrányt a keskeny ülések jelentették,

csak úgy lehetett rajtuk megmaradni,

hogy az ember menet közben erősen előre dőlt,

és két oldalt terpesztartásban a talpfára feszítette a lábát,

de így is könnyen lerepült,

ha hancsikot vagy borozdát fogott,

és nem vett senkit maga elé,

kibe megkapaszkodhatott volna.

191

Gyermekkor II

Mihelyt lefeküdt,

az asztal felé fordult,

mely a dikó mellett állt,

de nem hunyta le a szemét,

nem színlelt alvást,

nem volt rá szükség,

mert eltakarta az asztallap,

minden úgy zajlott, mint minden este,

az anyja jött-ment még egy darabig a konyhán,

elrakott vagy elővett valami edényt,

belelapozott a kalendáriumba,

meleg vizet öntött a lavórba,

elfüggönyözte az ablakot,

aztán megállt az asztal és a tűzhely közt,

és mit sem sejtve gyorsan levetkezett,

és ő megint látta az asztallap alól,

mit látni akart,

látta megvillanni a sötét bozótot a combtövek közt egy pillanatra,

és megint megrémült tőle,

és sokáig nem bírt elaludni,

pedig az anyja már régen megmosakodott, felvette a hálóingét, és eloltotta a villanyt.

192

Cigaretta

Cigarettát venni és rágyújtani még a félkegyelmű is tudott,

csak pénz kellett hozzá, gyufa és tüdő,

de cigarettát sodorni és a szájszögletben ajakra tapasztva tartani –

az művészet volt,

kellett hozzá először is dózni,

a dózniban finomra vágott dohány,

melyet sikerült a fináncok elől elrejteni,

aztán jóminőségű, hártyavékony cigarettapapír,

és szükségeltetett még két ügyes kéz is,

a dohányzó a bal hüvelyk- és mutatóujja közé fogta és vízszintesen tartotta a papírt,

a jobb kezével dohányt terített rá,

majd óvatosan megnyálazta,

egyetlen mozdulattal hengert formált belőle,

és rálapította a nedves peremet,

utána kihúzigálta a kiálló dohányszálakat,

a két véget a dózni fedeléhez ütögette,

és máris elkészült a cigaretta,

a szájszögletbentartás, az ajkakratapasztás külön lapra tartozik,

míg sodorni minden valamire való gazda tudott,

addig e fontos takarékossági művelethez csak kevesen értettek,

tartósan csak kialudt szívnivalóval lehetett csinálni,

és titka a helyes nyálmennyiség megválasztásában rejlett,

melyet a cigarettázó a megfelelő pillanatban ráengedett a szájban lévő végre,

és ügyes szellőztetéssel hagyta,

hogy a papír az ajkára száradjon,

193

egy embert ismertem csak,

ki ezt tökélyre vitte,

Dudás Péter volt az,

pirkadattól napnyugtáig viselte ily módon szájában ugyanazt a félig szívott rudacskát,

és bármit tett közben,

beszélt, kiáltott, kiköpött vagy lehajolt,

sosem esett ki neki,

igaz, őt a szükség is hajtotta,

hiányzott a fél karja (Oroszországban hagyta),

és nehezére esett volna mindig újat sodorni,

e szépséghibát viszont jól ellensúlyozta sodrásainak kifogástalan minősége,

fél kézzel sodort cigarettáiban még a legmegátalkodottabb kétkarú sem talált semmi kivetnivalót.

194

Öreg Maruzs

Mogorva, komisz ember volt,

a felesége se állhatott meg előtte,

nem volt jóban senkivel,

még a fiatal Maruzzsal sem beszélt,

ki nem rá ütött,

és el is költözött tőle,

mikor megnősült,

de a kisebb fiára is haragudott,

ki egy fedél alatt lakott vele,

és ki volt neki szolgáltatva,

mert súlyos betegségben szenvedett,

a portánk mellett volt a kertje,

meredeken futott fel a házunk mögött,

de hátul, a pacsitkerítésnél átment szintbe,

krumplit, marharépát, mislinget termesztett benne,

és némi zöldséget,

állt benn pár gyümölcsfa is,

örökké ott szöszmötölt,

ápolta, gondozta,

de főleg lóhúggyal locsolta,

mitől rettenetesen bűzlött,

olykor nem csinált semmit,

csak elrejtőzött valamelyik zugában,

és várta,

hogy átmenjünk,

195

hogy lecsapjon ránk,

mert az volt a rögeszméje,

hogy meglopjuk,

két meggyfája a tetőnk fölé nyúlt,

szélfúváskor a cserepekhez dörzsölődtek az ágak,

csak fel kellett húzni egyet belülről,

és máris hozzájutottunk egy-két szem meggyhez,

de ebben ki is merült a jogtalan eltulajdonítás,

álmunkban se mertünk volna átmászni a kertjébe,

annyira féltünk tőle,

bár szerettünk volna,

nem annyira az aprószemű, kései őszibarack miatt,

melyért csurgott a nyálunk,

hanem bosszúból,

hogy mindig megfogta a csirkénket,

eltörte a lábát,

és visszadobta az udvarunkra,

ha átbújt hozzá valami résen,

még szerencse volt,

hogy a tyúkjainkban nem tudott kárt tenni,

mert azok nem fértek át sehol a kerítésen.

196

Fű

Ha régen azt mondták valakire,

verje fel a fű az udvarát,

az szörnyű átoknak számított,

ha megfogant,

halálnál nagyobb csapás volt,

mert azt jelentette,

azért veri fel a fű az udvarát,

mert nem használja,

magatehetetlen öreg már,

fia nem született,

vagy meghalt,

veje meg nincs,

vagyis hiába élt,

vége a gazdaságnak,

nincs ki tovább vezesse,

a rokonok meg csak arra várnak,

hogy őt is kivigyék a temetőbe,

és utána széthordanak mindent,

apám még most se állhatja a füvet az udvaron,

menten kapát ragad,

és kivágja,

ha felüti magát valahol,

úgy beleidegződött,

pedig sose gazdálkodott,

és anyám is fűpárti volna,

mert nem győzi kisöpörni a házból a homokot,

melyet behordanak a talpukon.

197

Maruzs Pesta

Az öreg Maruzs legkisebb fia volt,

de nem őt, csak Janit, az öregebbet hívták fiatal Maruzsnak,

mintha ővele eleve nem számoltak volna,

mintha előre tudták volna,

hogy hamarosan meghal,

mert halálos beteg,

kőművesnek tanult,

gyárkéményeket, téglaégető kemencéket javított,

állítólag a tüdőbajt is aközben szerezte,

az örökös huzatban, a porban, a koromban,

gyerekkoromban még eljárt dolgozni,

de már több időt töltött szanatóriumban, mint a munkahelyén,

mikor felszedett pár kilót,

mindig hazaengedték,

rajta láttam életemben először melegítőt,

csak abban mutatkozott,

ha megjött,

egyszer nagy vállalkozásba fogott,

telket vett Új-Telepen,

és építkezni kezdett,

mikor a napszámosok az alapokat ásták,

naponta átballagott az ófaluból lapáttal a vállán,

lassan, óvatosan lépdelt, mintha tojásokon járna,

közben sűrűn megállt pihenni vagy beszélgetni,

ilyenkor a lapátnyélre támaszkodott,

és tekintete a távolba révedt,

198

mikor elkészült a ház,

megnősült,

de nem sokáig lakott benne,

egy kisfiú maradt utána,

özvegye egy darabig egyedül nevelte,

aztán férjhez ment Gyetvai Ernőhöz Kanadába,

és kivitették a gyereket is.

199

Putyóka

Bármilyen sárból lehetett csinálni,

de legjobban a Patak sara felelt meg,

melyet a part lapos részéből nyertünk,

közvetlenül a víz mellől,

honnan a fecskék is építkeztek,

ez különleges sár volt,

nem túl puha, nem túl kemény,

pont jó,

a putyókakészítő szakított egy összemarékkal,

felvitte a hídra,

a kőkorlát legsimább pontjára helyezte,

és golyót gyúrt belőle,

akkorát, mint egy disznóhúgyhólyag vagy közepes sárgadinnye,

kivette a közepét,

benyúlt az így keletkezett lyukba, és kitágította,

ettől a lyuk pereme körben kifordult,

és a golyó kissé alakját vesztette,

úgyhogy megint kezelésbe kellett vennie,

mikor ez megtörtént,

a kivett sárból tépett egy darabot,

ráköpött, és kerek folttá paskolta,

ez lett a fedél,

fontos volt, hogy lágy legyen és vékony, mint a papír

utána fogta a fedelet,

a nyílásra helyezte,

ráragasztotta, és eldolgozta,

200

mintha biciklibelsőt javítana,

légmentesen lezárta az üreget,

megint igazított a golyón,

és a golyó megint gömbölyű lett,

a putyókakészítés kényes művelet volt,

rokon a fazekassággal,

szinte művészet,

a sima felület, az arányos forma gyönyörködtette a szemet,

a putyóka igazi értéke azonban a hangjában rejlett,

ha nagyot szólt, jó volt,

ha nem, nem,

ezt azonban sose lehetett előre tudni,

ez mindig használat közben derült ki,

mikor a putyókakészítő két kezébe vette,

a feje fölé lendítette,

és teljes erőből a kőkorlátra csapta,

a putyókakészítő társa ilyenkor befogta a fülét,

de akit váratlanul ért a robbanás, az összerezzent,

különösen a felnőttekre járt rá a rúd,

sosem figyelték, mi folyik a hídon,

mindig gyanútlanul jöttek-mentek,

ha sikerült valakit jól megijeszteni,

a putyókakészítő vigyorogva nézett körül,

és elégedetten szedegette arcáról a rárepült sarat.

201

Az utolsó szénégető

Nem is szénégető,

hanem egy elszegényedett, öreg gazda,

ki fél kézről szenet éget,

a 40-es évek utolját mutatja a naptár,

az egykori fabőség régen véget ért,

a hajdanvolt rengetegek helyén szántóföldek,

és a nagy erdőirtásoknak az emléke is kiveszett már,

áll a boksa mellett, a templom alatti lejtő lábánál és néz,

még sötét volt,

mikor kijött,

de most már világosodik,

már nem csak érzi,

hanem látja is a füstöt,

amint itt-ott bodrosan száll felfelé a szabályos, kúpalakú halomról,

melyet ő készített,

mikor gyerekkorában először látott ilyet,

nagyon megijedt,

mert azt hitte,

hogy ég a föld,

de az rég volt,

azóta nagyot változott a világ,

a faszén se nagyon kell már,

az apjától tanulta a mesterséget,

az még nagyban űzte, hordta le a szenet az Alföldre is,

de ő már csak keveset éget,

és azt is csak a kovácsnak,

202

hogy legyen mivel a vasat izzítani,

és vasalóba valónak,

nem is tudna sokat,

kicsi az erdőrésze,

honnan a fát hozza,

ha meg veszi, túl drága,

fel is hagy vele nemsokára,

nem éri meg,

a Bükkben olcsóbban égetnek,

fájuk is több van, jobb minőségű,

és a fuvar is benne van az árban,

ha helybe viszik,

zajt hall a tető felől,

a harangozó lehet,

most nyitotta ki a templomajtót a hajnali mise végett,

nemsokára jön az esperes is,

ásólapáttal belemetsz a gödör falába,

honnan a takaróföldet szedi,

egy helyen szelel a boksa,

és vet az oldalára,

fogja a hosszú vaskót, és beleszúr,

könnyen belemegy a vaspálca,

holnap vagy holnapután jó lesz a szén,

akkor jöhet a fojtás,

aztán, ha kialudt, lehet bontani,

előveszi a pipáját,

a dohányzacskóból megtömi,

rágyújt, és elnéz a rét felé,

hirtelen sárga fény önti el Hosszúkot, Tót, Borzsát,

a siroki vár felett most kel fel a Nap,

203

a falu felé pillant,

a szélső házból kocsi fordul ki az útra,

Oravecz Péter az,

most jött haza Kanadából,

mikor oda ér,

biccent neki,

az visszaint az ostornyéllel,

vállára veti a lapátot, és elindul,

várja otthon a dolog.

204

Nyárs

Mikor delet harangoztak,

letettük a kapát, a kaszát, a villát,

fogtuk a letakart kossót,

és visszaballagtunk vele a hamvashoz vagy az ételes tarisznyához,

a fa alá, az árnyékba,

aztán bementünk a közeli erdőbe,

vagy ha nem volt erdő a közelben,

megvizsgáltuk a mezsgyén, az útszélen a bokrokat,

és vágtunk egy méteres körüli, ujjnyi vastag vesszőt,

bármi jó volt,

mogyoró, galagonya, fagyal, veresgyűrű,

az üreges bodzát kivéve,

de legjobban a csipkefa, a vadrózsa ága felelt meg a célnak,

mert nem görbült meg a meleg hatására,

hátrányt jelentett viszont,

hogy felületét csúnya tüskék borították,

és előbb fáradságos munkával el kellett őket távolítani,

miután megleltük a nyársnak valót,

azonmód legallyaztuk,

meghegyeztük a vastagabb végét,

éspedig laposra,

hogy el ne forogjon rajta leendő terhe,

a tűzrakóhelyre vittük,

és a szalonnába nyomtuk,

mikor végeztünk a csurdítással,

kihúztuk belőle,

de nem dobtuk el,

205

hanem a zsíros végével a földbe szúrtuk,

vagy ha fennállt a veszélye,

hogy ellopják,

a bozótba rejtettük,

és utána még többször is használtuk,

a kézre álló, jó nyársat az ember szerette, megbecsülte,

némelyik akár esztendeig is szolgált,

és úgy teleszívta magát zsírral, füsttel,

hogy a természet se tudta könnyen visszavenni,

mikor a rá következő tavaszon kiselejteztük,

mert sokáig nem korhadt el.

206

Séta

Ez volt a portánk, fiam,

ez a kert,

itt szemben,

itt állt a ház,

hol születtem,

és gyerek voltam, mint most te,

nem mindjárt az út mellett,

kicsit beljebb,

a kiskert mögött,

hol az a kőrakás van,

ennyi maradt belőle,

azt hittük,

összeszedtünk, elvittünk mindent,

de nem,

ezek a kődarabok elrejtőztek előlünk,

és egyenként előbújtak a földből,

mikor az új tulajdonos felszánttatta,

és művelés alá fogta a telket,

úgy kellett őket később összegyűjteni,

és lehordani a szélére, egy kupacba,

hogy ne legyenek útban,

erre, jobbra volt az udvar,

onnantól odáig,

és arra lejtett,

csak sokkal magasabban feküdt,

a szomszédokéhoz képest,

azon az oldalon hatalmas kőfal övezte,

hogy meg ne szaladjon,

tavasszal, mikor felázott,

207

szerettem a tetején mászkálni,

az idegen istállóeresszel egy vonalban,

azt is lebontottuk,

kellett az anyag az alapba,

mikor Új-Telepen építkeztünk,

hol most a nagyszüleid laknak,

az istálló, a félszer, a disznóól meg a többi távolabb volt,

arra hátul,

de a kazlaknak nem volt külön szérű,

se külön baromfiudvar,

szabadon jártak-keltek a szárnyasok,

volt széna, szalma, kukoricaszár, törek,

volt ott minden, rendbe rakva, elszórva,

hej, mennyi mindent lehetett ott játszani,

micsoda pompás búvóhelyeim voltak,

de nem akarom a szívedet fájdítani,

ott, középtájt volt a nyárikonyha,

a kőfal innenső végénél,

a lépcsővel szemben,

nem igazi, csak amolyan nyitott, félhajas,

nagyanyád ott főzött,

de akkor még nem volt nagyanya,

fiatal volt, mint most anyád,

és kenyeret sütött a kemencében,

hajnalonta, mikor még aludtam,

kicsi építmény volt, enni se lehetett alatta,

szellős, az eső is alávert,

ha nem voltunk otthon,

felszálltak a tűzhelylapra a tyúkok,

de különben jó volt,

nem kellett bent piszkolni,

208

volt füstölőnk is, mellette,

de az később lett,

előttem van, mikor épült,

meg kellett támasztani az oldalát,

míg meg nem kötött a vályog közt a sár,

hogy össze ne dőljön,

mert fiatal volt a kőműves,

nem volt még gyakorlata,

nemrég szabadult fel,

itt, elöl, a sarokban,

hol azt a horpadást látod,

volt a kút,

csak az állatoknak húztunk belőle,

a vályúba meg az itatóedényekbe,

magunknak máshonnan hoztunk

(majd azt is megmutatom),

mert rosszízű volt a vize, meszes,

ez a korhadt törzscsonk a kerítésben,

melyre dróthálót szögeltek,

vadgesztenyefa volt,

nagyapám, dédnagyapád ültette,

mielőtt kiment Kanadába,

sokszor ültem fent rajta,

de mindig féltem kissé,

hogy a kútba esem,

mert pont alatta volt,

és sokáig fedél nélkül,

a másik gesztenyefán nem,

az a kiskertben volt,

és könnyebb is rá felmászni,

volt a derekán egy dudor,

először mindig arra tettem a lábam

és úgy,

209

itt volt a nagykapu,

és körülbelül ide esett a kiskapu,

mindig leszállt,

nyitáskor, csukáskor meg kellett emelni,

egyszer, mikor még kisebb voltam,

nem bírtam kinyitni,

és a kiskerten át akartam bemenni,

felkapaszkodtam a léckerítésre,

de hibás volt a téglaoszlop,

elengedett a habarcs,

és rám dőlt, és betört a fejem,

sokáig varas volt,

miután behegedt a seb,

ma is viszket a hajam közt,

ha rágondolok,

egyébként ritkán járok erre,

de mindig megállok,

mikor mégis,

van úgy is,

hogy egyenesen ezért jövök,

ácsorgok, nézelődöm,

aztán elmegyek,

haza, hozzád,

otthonunkba, a városba,

dolgozni, pénzt keresni,

hogy ennivalót vehessek magunknak,

és ruhát meg játékot neked,

lehet,

hogy te is megállsz majd itt,

mikor nagy leszel,

és én már nem leszek,

és talán már a falu se lesz,

erre sétálsz majd egyedül,

210

a barátoddal vagy a szerelmeddel,

bemutatod neki a vidéket,

és talán eszedbe jut,

hogy beszéltem itt valaha valamiről,

de az egészből már csak arra emlékszel,

hogy valahol itt volt a házunk,

de ez nem változtat a lényegen,

tudsz rólam valamit,

és ez fontos lehet egyszer neked.

211

Bitó

Fából készült egykarú emelő,

de nem emelésre szolgál,

hanem kendert törnek vele,

két része van,

egy középtájt tengelyre járó felső,

és egy lábakon nyugvó, fecskefarkú alsó,

és úgy működik,

hogy az ember harántterpeszben a felsőre áll,

és lábával hátul hol lenyomja, hol felengedi, azaz tapossa,

mitől az eleje szájszerűen tátog,

és minden összecsukódáskor nagyot harap a keresztben beletolt kendercsomóba,

legjobb boldogasszonyszilvafa árnyékában felállítani,

a taposónak ilyenkor nincsen szüksége külön kapaszkodó-rúdra,

egyik kezével egyszerűen megfog egy lehajló, vastagabb ágat,

a szabadon maradó másikkal pedig időről-időre leszakít egy-egy hamvaskék szemet,

és vidáman csemegézik,

mialatt a lába munkája nyomán ropogva törnek a szálak.

212

Angol

Mikszáth A fekete kakas című elbeszélésében tót részesek csépelik ki az idős, beteg Kapolyi uram búzáját,

ki nagy reményeket fűz a bő terméshez,

mert ha pénzzé teszi,

talán el tud menni a fenyvesek közé, az orvos javallotta levegőváltozásra,

a vendégmunkások nem okoznak csalódást,

becsülettel elvégzik a vállalt munkát,

csak azzal keltenek némi visszatetszést,

hogy egymás közt folyton angolul beszélnek,

ezt a helyzetet ismerem,

én és fiam is így vagyunk az angollal,

magánhasználatú, kétszemélyes különnyelvvé vált,

és csak ezen érintkezünk egymással,

a hazatelepültek vagy a hazalátogatók körében a régi Szajlán is gyakori lehetett,

de csak idegenben kelthetett feltűnést,

a szomszédfaluban, vásárban, utazás, zarándoklat közben,

vagy az Alföldön,

hova sokan eljártak summásnak.

213

Gyalu

Erdész nagyapámtól örököltem,

ki ezermesterkedett is,

nem is én, hanem a család,

akkor került hozzánk,

mikor meghalt siroki nagyanya,

és anyám és testvérei mindenen megosztoztak,

sokáig nem tudtam létéről,

csak évekkel később fedeztem fel,

mikor magam is barkácsolgatni kezdtem,

apám garázsában akadtam mindkettőre,

mert két gyalu szállt ránk,

egy nagyobb meg egy kisebb, egy nagyoló és egy simító,

de a kisebbet szeretem inkább,

mert jobban kézre áll, engedelmesebb,

ezért az egyes szám,

míg apám élt,

ő is használta hébe-hóba,

de nem mindig rendeltetésszerűen,

mert nem volt érzéke a famegmunkáláshoz,

egyszer majdnem tönkre is tette,

festett deszkát gyalult vele,

e barbár tett nyomát egy zöldesfehér csík ma is őrzi a talpon,

az éket többször cserélhették,

a fogantyúja is eltörhetett legalább egyszer,

és talán a kés sem az eredeti már benne,

bár a pillás szemre emlékeztető különös márkajelből ítélve az is elég régi,

de maga a test száz évesnél idősebb lehet,

214

egy darabból van kivágva,

könnyű, keskeny,

a színe olyan, mint a méhkaptáré belül,

a talpa világos,

a teteje és bal oldala valamivel sötétebb,

a két vége meg egészen sötét,

ez utóbbi a kezektől van,

mert munka közben ezeken a pontokon kell fogni,

a bőrből kilépő zsiradék, izzadság, esetleg enyvszennyeződés itt színezte el, pácolta legjobban,

és valósággal védőréteggel vonta be a fát,

a forgácskivető és a fogantyú közt, bal felől repedés húzódik,

melyben beszorult fatörmeléket látni,

az átellenes oldalon, egészen az élen, piciny, szúrágta lyuk sötétlik,

lent pedig, középtájt, egy apró göb mellett van egy kis felülethiány,

mely úgy keletkezhetett,

hogy készítésekor beleharaphatott a gyalu,

e küllemi fogyatkozásoktól eltekintve semmi baja,

kését ritkán kell állítani, élezni,

jól fog, és sosem szaggat,

nem ragad bele a forgács,

tologatása alig igényel erőkifejtést,

öröm vele dolgozni,

ha egészen sima felületet akarok,

mindig ezt veszem elő,

utána alig kell csiszolni,

ezzel gyalultam a könyvespolcokat, a fürdőszobai állványt, az ablakpárkányokat, a konyhai vágódeszkát,

és ezt használtam fiam születése után is,

mikor asztalt készítettem a pelenkázáshoz,

215

mikor elváltunk,

az anyja a vagyonmegosztás során közös szerzeménynek tüntette fel,

de sikerült megtartanom.

216

Elmúlásunk menetrendje

Elmegyünk majd,

elmegy anyám, apám, elmegy a húgom,

elmennek a húgom gyerekei, elmegy a fiam,

elmennek a fiam gyerekei, ha lesznek gyerekei,

elmennek a rokonok, a bátyak, az ángyok, az unokatestvérek,

elmennek a nászok, a nászasszonyok, a komák, a komaasszonyok, a sógorok, a sógorasszonyok,

elmennek a nem-rokonok, a szomszédok, a nem-szomszédok,

elmennek a felvégiek, az alvégiek, elmegy mindenki, kit ismerek és kit nem ismerek,

felbomlanak a családok, szétesnek a hadak,

elárvulnak a hóstyák, elnéptelenednek a szögök,

bezárják a postát, a boltot, a kocsmát, a templomot,

nem jön többé a busz, az orvos, a nyúlszedő, a pap,

leszerelik a hangosbeszélőket, kikapcsolják a közvilágítást,

összeroskadnak a házak, istállók, csűrök,

lefekszenek a kerítések, fű nő az utcákon,

szorgos kezek ledöntik a falakat, összeszedik a köveket, a bontásdeszkát,

kiássák a kapuoszlopokat, betemetik a kutakat, pincéket, pöcegödröket,

kivágják a kertekben a gyümölcsfákat, a ribizlibokrokat,

eltakarítják az udvarokról, elégetik a limlomot, a szemetet,

földgyaluval elsimítják a talajt, és művelés alá fogják a felszabadult területet,

mindent eltüntetnek utánunk, hűlt helyünk se marad,

de továbbélünk a leendő újfaluiakban,

eszükbe jutunk, ha erre járnak,

kinyújtják a karjukat, és mutatják egymásnak,

kinek kije hol lakott, mi hol állt, mi mettől meddig terjedt,

mesélik majd a gyerekeiknek, hogy itt falu volt, ekkor meg ekkor,

és továbbadják, mit rólunk tudnak,

és száll nemzedékről nemzedékre,

de egyszer mindent elfelejtenek,

217

eltelik száz év, százötven, kétszáz,

és eljön a nap, mikor senki se emlékszik többé semmire,

tavasz lesz, hűvös, ragyog az ég, fúj Dolyina felől a szél, rázza a mesgyéken a trenkahajtásokat,

traktor szánt a völgyben, régen nem esett, por száll a levegőben,

az iskola helyén kifordít valamit az eke a földből,

felveszik, megnézik,

nem mond nekik semmit,

vállat vonnak, és félredobják –

és akkor, akkor majd nem leszünk.

218

Borda

A pincében a mennyezetre erősített deszkáról két oldalt, szinte függőlegesen lelóg egy szövőborda két vége,

akárha rongy lenne,

vagy mintha megolvadt volna,

mint Dali tészta módjára elfolyó zsebórája,

anyám tartalék csigatésztakészítője lehetett,

de megpuhult, és meggörbült a nedvességtől,

mielőtt még befoghatta volna.

219

Az idegenben nyugvókhoz

Hol vagytok, szajlaiak,

ti újak, ti, régiek és ti, még régebbiek,

kik hiányoztok innen, a temetőből,

kiknek itt volna helyetek, de idegenben pihentek,

kiket elhurcolt a tatár, a török, a német, az orosz,

kiket katonának vittek, háborúkba, távoli országokba, és nem tértetek többé vissza,

kik elestetek csatamezőkön, nyomtalanul eltűntetek, vagy fogságban pusztultatok,

kiket külső betolakodók vagy tulajdon zsarnokaitok űztek el otthonaitokból,

kik leégvén házatok, elvesztvén minden jószágtokat, családotokat, földönfutókká váltatok,

kiknek éhínség, aszály, sáskajárás, kolera, pestis vagy más csapás adta kezetekbe a vándorbotot,

kik elcsüggedtetek a bajban, gyengéknek bizonyultatok, és más vidékekre költöztetek,

kik eltávozván más népek közé keveredtetek, átvettétek szokásaikat, nyelvüket, és elvegyültetek,

kik összeütközésbe kerültetek a törvénnyel, embert öltetek vagy más tiltott dolgot cselekedtetek, és elbujdostatok,

kik több szántóra, rétre, erdőre vágytatok, és az árát előteremteni Amerikába mentetek, és örökre ott ragadtatok,

kik elhittétek, hogy a mázas tányér, a szuszék, a köcsög értéktelen vacak,

és kereskedőknek adtátok, és magatok is a városban kötöttetek ki,

kik nem tudtatok megbarátkozni a téesszel, és máshol, másféle megélhetés után néztetek,

kik a kényelem kedvéért fordítottatok hátat a falunak, és valami szörnyű lakótelepen végeztétek,

kiket házasság, hatalom, hírnév, pénz, továbbtanulás vagy egyéb csábított el innen,

220

hol vagytok, ti, mind,

kik nem vagytok itt, de itt születtetek és éltetek,

hol van sírhalmotok, ha van sírhalmotok,

hol takar benneteket a föld,

milyen ég borul fölétek,

milyen álmotok,

magányosak vagytok-e szerte a világban,

vágytok-e ide, ebbe a hegyoldalba,

hazajár-e a lelketek,

látjátok-e, mi történik itt,

láttok-e itt bolyongani engem,

ki nyomdokaitokba léptem,

milyen jövőt jósoltok nekem,

hol vár porhüvelyemre számkivetettség,

hova kerülök majd én,

hol leszek, ha már nem leszek?

221 222

Az öregek távozása

223 224

Vahalcsik sógor

Nagyanyám unokatestvére, Mari neném révén álltunk vele rokonságban,

ki hozzá ment feleségül,

de nem csak szüleim szólították így,

én is, húgom is,

mindannyiunknak az volt, sógor,

nem volt sok földje,

de kevés se,

csak mintaszerűen gazdálkodott,

szerette, mit csinált,

és jól csinálta,

mindennek megadta a módját,

mindenre volt ideje,

mindene szebb volt, mint másnak,

terménye, lova, hízóbikája,

és szinte mindenhez értett,

növényhez, jószághoz, emberhez, szerszámhoz,

mindig tudta, mit, mikor, miért és hogyan,

képes volt levezetni a legnehezebb ellést is,

ha elromlott valamije,

nem vitte sehova,

fogta és megjavította,

kivált a fát kedvelte mint anyagot,

nyárikonyhája végében volt egy kis műhelye,

télen gyaluforgáccsal begyújtott az apró dobkályhába,

és csodálatos idomokat esztergályozott,

ügyesen bánt a vésővel is,

még teknőt is tudott vájni,

meg vetélőt csinálni az eszvátához,

225

szívén viselte a falu sorsát,

egyházközségi tisztséget is betöltött,

mindenkivel szelíden beszélt,

senkit nem nézett le,

emberségesen bánt az utolsó cigánnyal is,

de szókimondó volt, egyenes és következetes,

mindenki felnézett rá,

adott a véleményére,

és olyan megbecsülés övezte,

hogy a legmegátalkodottabbak sem mertek káromkodni a jelenlétében,

még a hatóság is tisztelte,

még akkor is,

mikor kuláklistára tették,

még Baji Franci, a tanácselnök se neheztelt rá,

pedig az sírt,

mikor Sztálin meghalt,

segített a rászorulón,

mi is sokszor hívtuk szántani,

vagy ezt-azt kocsival hazaszállítani,

sokáig vele szúrattuk meg a disznónkat is,

de a legtöbbet azzal tette értünk,

hogy téli estéken eljött hozzánk heverni,

mindig izgatott lettem,

mikor kintről meghallottam,

mint veri a csizmájáról a havat a lépcsőn,

bejött,

mondott valami vicceset,

min mindig felderültünk,

aztán leült,

vett a pattogtatott kukoricából,

meghallgatta velünk Szabad Európát,

és mesélt,

226

oroszországi frontélményeit hallgattam legszívesebben,

hogy hogyan járt túl a visszavonuló németek eszén,

kik szövetségeseink voltak,

de feláldoztak bennünket,

a kolhoz felől is kérdeztük,

ilyenkor mindig elkomorult a tekintete,

és szomorúan csóválta a fejét,

mintha érezte volna,

mi vár rá,

mi vár ránk,

ha csapás érte,

nem tört le,

felesége korai halálát is hamar kiheverte,

bízott magában, a jól végzett munkában,

később brigádvezető lett,

próbálta menteni a menthetőt,

de a téesz őt is leteperte,

a lelki törés súlyos betegséghez vezetett,

és még nyugdíjaztatása előtt elragadta a halál.

227

Csabai neneék

Csabai neneék a Baji-porta alsó felén laktak,

Csabai nene és az ura, Andris bácsi,

házuk háttal állt az udvarunknak,

Csabai nene keresztneve Mari volt,

de sosem emlegettük Mari neneként,

csak amúgy,

nem ő hordta a nadrágot,

mégis Andris bácsi elé helyeztük,

mert kettejükre értettük:

Csabai neneék,

volt egy fiuk,

de fiatalon meghalt,

a másik Bajival, Jánossal ellentétben nagy szegénységben éltek,

ez meglátszott a kínos rendben tartott udvaron is,

nem volt rajta más, csak disznóól, tyúkól, aprócska tehénistálló

és tűzifa, méterben,

meg apróra hasogatva, tördelve,

és gondosan berakva, feltornyozva a kőfalunk alatt,

volt némi földjük is,

de bennem úgy élnek,

hogy nem csináltak egyebet,

csak szüntelen rőzsét hordtak a hátukon,

mintha mindig az örök télre készültek volna,

fáradhatatlanul jöttek-mentek, ingáztak az erdő és a falu közt,

üresen is görbén,

228

a kortól és a tehertől szinte derékszögbe hajlottan rótták az utat,

földre szegezett tekintettel,

mintha elvesztettek volna valamit,

és azt keresnék,

csak akkor néztek fel,

ha rájuk köszönt valaki,

vagy ha megálltak leülni, pihenni az árokszélen,

az utolsó forduló után gondosan bezárták a jószágokat,

és bementek a földes konyhára,

villanyuk nem volt,

petróleumlámpával világítottak,

de azt is ritkán gyújtották meg,

mire megvacsoráztak,

beesteledett,

és átültek a kemencepadkára,

a kaput nem riglizték be,

az én kedvemért,

ilyenkor mentem át hozzájuk,

heverni,

többnyire héjában sült krumplival kínáltak,

szakajtóból,

és azt mondták: Isten hozott,

a sötétben csak a körvonalaikat láttam,

és olykor egy-egy arc-, kéz-, vagy lábrészletet,

mikor tettek a tűzre,

és rájuk esett a fény,

hallgattam őket,

229

kendezték egymást,

szelídek voltak, mint a galambok,

és előzékenyek egymással, mint két főrend,

a beszédük meg teles-tele régi szavakkal, fordulatokkal,

melyeket más már nem használt,

Andris bácsi sűrűn emlegette a tengert, a hajókat és Fiumét,

hol haditengerész volt,

az első világháborúban,

olyan sokszor hallottam ezt a városnevet,

hogy sokáig azt hittem,

van tengerünk,

azt kívántam,

bárcsak mindig este volna,

sose feküdnének le,

és ne kellene hazamennem,

szerettem Csabai neneéket,

csak az első házuk miatt sajnáltam őket kissé,

egyszer jártam a hideg, fűtetlen szobában,

hol háltak,

és megborzongtam,

pedig akkor nyár volt.

230

Gábor bácsi

Nem volt borbély,

gazdálkodott,

csak valahogy hozzájutott egy gépollóhoz,

és rájött,

hogy van hozzá érzéke,

aztán beszerzett minden kelléket,

vasárnap reggel lehetett hozzá menni,

végzés után,

mise előtt,

mikor már ráért,

otthon csak annyit mondtam:

megyek Gábor bácsihoz,

ezt mindenki értette,

azt jelentette,

nyiratkozni,

télen a konyhán dolgozott,

de mihelyt kinyílt az idő,

kint a csűrben,

az volt a rendes műhelye,

hátul, az istálló végében,

köszöntem,

és letelepedtem a többi vendég mellé,

egy földre fektetett gerendára,

hová besütött a Nap,

és vártam,

hallgattam a felnőttek beszédét,

néztem a falra akasztott ostor csapóját,

231

a kerékabroncsot, a csapszöget, a saroglyát,

a tartalékhámot, a rudalóköteleket,

fent, a magasban a szénapadlás sötét száját,

a pókhálós szarufákat, a cserepek fonákját,

élveztem a nyugalmat, a mozdulatlanságot,

hogy senki nem csinál semmit,

mindenki pihen,

Gábor bácsit kivéve,

ki fürgén jártatta az ujjait,

mikor sorra kerültem,

lovaglóülésben, arccal a támlának helyet foglaltam a házból kihozott széken,

törülközőt csavart a nyakam köré,

és munkához látott rajtam,

ritkán szólt,

ellentétben az apjával,

egy reszkető fejű aggastyánnal,

ki unatkozott bent,

és mindig kiült közénk,

és váltig hajtogatta,

hogy régen minden jobb volt,

mialatt szüntelenül pipázott,

és kört köpködött maga köré.

Gábor bácsi gyermektelen, szelíd ember volt,

nem káromkodott,

tisztelte a szüleit,

kellemes istállószagot árasztott,

és egyenletesen szuszogott a fülembe,

néha megkérdezte,

hogy húz-e,

nem húzott soha,

ügyesen bánt a szerszámmal,

és hátul se szedte fel nagyon,

232

valahányszor a tarkómhoz ért a keze,

éreztem,

hogy meleg,

ilyenkor szerettem volna,

ha ő az apám,

a mi vasárnapi ebédünk fő bent a konyhán,

és segít nekem bodzafapuskát csinálni,

mikor megjöttünk a templomból,

etetés után pedig elmegyünk valahova szénáért,

de előbb megmutatja,

hogyan kell befogni a lovakat.

233

Az öregek távozása

A szérűkön hirtelen zúgás támad,

a szél felkapja és megforgatja az elhullajtott tollakat,

megnyílnak a kazlak,

lerázzák drótos kőnehezékeiket,

és kiköpik magukból a verébfészkeket,

a hombároktól dörgés hallatszik,

az istállókban megrémülnek az üszők,

és vadul rángatják a kötőféket,

a kamrákban összeütődnek a bödönök,

a ládákból földre hull a liszt,

a sövények alján felizzanak a kövek,

füstölnek a tavalyi levelek,

tűz csap ki a bürökből, csalánból,

a tyúkok tágra nyitják szemüket,

felpattannak az átforrósodott porból,

és hanyatt-homlok menekülnek,

a levegőben tojások repülnek,

nem találták meg a gazdaasszonyok,

összegyűltek, és bezápultak a szalmában,

súrolják a tetőkön a kövirózsákat,

de kikerülik a cserepeket,

a darázslyuggatta tűzfalakból mindenhol kinyúlik egy kéz,

egyenként megállítja, és leszedi őket,

és a nyitott ablakokon át az öregekhez csapja,

az öregek sárgák, büdösek lesznek,

héj kerül a foguk közé,

összeragad a szempillájuk,

és nem látnak,

234

de értik, miről van szó,

eldobják dohányzacskójukat, imakönyvüket, zsebkendőjüket,

kikászálódnak az ágyból,

otthagynak csapot-papot,

és kezüket védekezőn arcuk elé tartva

gyorsan kihátrálnak a temetőbe,

a gyerekek megállnak egy pillanatra a törekesekben,

abbahagyják nemiszervük nézegetését,

a fiúk begombolják sliccüket,

a lányok felhúzzák bugyijukat,

és kérdőn néznek egymásra,

mi volt ez,

aztán bújócskáznak etetésig,

akkor adnak a jószágnak,

aztán megjönnek a szüleik a határból,

és kapnak zsíroskenyeret.

235

Árva Pista bácsi

Lassú mozgású, nagy, erős ember volt,

a kilső úton lakott,

a túlsó oldalon,

ott terült el a portája,

nem pazarolt,

de nem is koplaltatta a jószágot,

mégis mindig tavaszig kitartott a takarmánya,

gondosan beosztott mindent,

még a rozsdás szöget is eltette,

miután kihúzta a deszkából, és kiegyenesítette,

hátha még szükség lesz rá,

nem sietett,

mégis mindennel elkészült időre,

mindent karban tartott,

ha végzett valamivel,

visszarakta a szerszámokat a helyükre,

ha lehullott valami a kocsiról, széna vagy szalma,

menten felszedte, és eltüntette,

ügyelt a rendre, a tisztaságra,

még a trágyadombján is lehetett gyönyörködni,

annyira szabályos volt, ápolt,

pedig nála is kapartak a tyúkok,

fia nem volt,

két lányát férjhez adta,

már csak hárman voltak otthon,

ő, a felesége meg az anyja,

236

békességben élt velük,

mindenkivel szót értett,

türelmes volt, szelíd, barátságos,

minket kivált szeretett,

ha kellett, segített,

ha nem tudtunk valamit,

megmondta vagy megmutatta,

úgy adott tanácsot,

hogy közben nem éreztette fölényét,

ha meglátott, megállt,

ha csinált valamit, félbeszakította,

és szóba elegyedett velünk,

még a határban, még búzahordáskor is megállította kedvünkért a lovakat,

sűrűn emlegette nagyapámat,

ki akkor még élt Kanadában,

és vele egyívású volt,

Pesta így, Pesta úgy,

mintha köztünk lett volna,

de leginkább akkor érintkezett velünk,

mikor vizet húzott a kútból,

a hátsó kapunkkal szemközt, a kerítés mellett,

honnan legjobban ránk látott,

ilyenkor mindig átköszönt,

és kérdezett valamit,

mielőtt elindította a kereket,

de úgy is volt,

hogy már leeresztette a vödröt,

és a hengeren nyugodott a keze,

mikor megszólalt,

237

nem mentünk egymáshoz heverni,

de annyira jóban voltunk,

hogy még a portáján való átjárást is megengedte,

ezzel nagy szívességet tett,

nem kellett kerülnünk,

mikor a kertünkbe mentünk,

mely a hegy túloldalán volt,

az ő kertje mögött,

ha volt otthon valaki, ha nem,

csak belöktük a kiskaput,

és átvágtunk az udvaron,

csak a pulykáknak nem tetszett,

mindig nagy patáliát csaptak,

mikor Új-Telepre költöztünk,

megszűnt a szomszédság,

vége szakadt az állandó kapcsolatnak,

utoljára 64-ben találkoztam vele,

mikor első külföldi utam előtt elmentem a téesz dinnyeföldjére dinnyét venni,

a Táncsics úton túlra,

hol ma már házak sorakoznak,

kissé meglepődtem,

hogy ő a csősz,

de ő nem jött zavarba,

pedig éppen székelt,

mikor a csőszkunyhó mögött rábukkantam,

felállt, gyorsan rendbe szedte a ruháját,

csak kezet nem adott,

mi érthető,

hiszen nem moshatta meg,

örült a viszontlátásnak,

még mindig Imikémnek szólított,

238

és arra kért,

hogy meséljem majd el,

mit láttam Németországban,

Németországot mondott NDK helyett,

egy hónap múlva,

mikor hazajöttem,

már nem élt,

meghalt két héttel azután,

hogy elutaztam,

a két öregasszony még sokáig üldögélt tanácstalanul az egyre gyepesedő udvaron,

az anyjának sehogy se ment a fejébe,

hogy a fia megelőzte,

aztán elmentek ők is,

egy darabig még állt a ház, majd összedőlt,

de előbb még kibírt egy cigánycsaládot, egy idegen bérlőt,

és csak azt követően gyengült el végképp,

a csűr és az istálló még most is megvan,

még mindkettő tartja magát a burjánzó gazban.

239

Siroki nagyanya

Anyai nagyanyám,

tulajdonképpen nem is siroki,

csak ott lakott élete végén,

és ott is van eltemetve,

úgy került Sirokba,

hogy mikor nagyapám nyugdíjba ment,

beköltöztek a darnó-pusztai erdészházból a faluba,

telket vettek a felvégben,

házat építettek rá és abba,

gyerekkoromban sűrűn látogattam,

télen gyalog mentem hozzá,

végig a Tarna-parton, a folyó vonalát követve,

nehogy eltévedjek,

ha közben hóvihar tör ki, és körös-körül semmit se látni,

nyáron biciklivel,

a darnó-alji földúton,

és ha netán nem tartózkodott otthon,

a magas deszkakapuhoz támasztottam a járművet,

és arról másztam be az udvarra,

egyetlen állandó társa Bogár, egy fekete kutya volt,

nyáron gyakran az istállóba zárta,

nehogy felegye az eperfa alól a tyúkoknak szánt epret,

nagyapám akkor már nem élt,

meghalt nem sokkal a falulakóvá válás után,

és semmi se lett a remélt, hosszú öregségből,

melyre berendezkedett,

de a kertben még teremtek a gyümölcsfái,

240

a méhesben még megvoltak az üres kasok,

a félszerben még ott hányódtak famegmunkáló szerszámai: a szorítóbak, a gyalu, a furdancs, a kézivonó és a többi,

nagyanyám szerint az ital ölte meg,

a végén állítólag már odáig volt érte,

hogy még a puskáját is eladta,

csakhogy italt vehessen az árából,

talán az vitte el, talán nem,

mindenesetre valamivel nagyon megbánthatta nagyanyámat,

mert folyton szidta,

és mindig úgy beszélt róla,

mintha még élne,

különben jó asszony volt,

apró, sovány, madárcsontú,

de dolgos, szívós, büszke, bátor,

maga tartotta el magát,

még a gyerekeitől sem fogadott el segítséget,

nem siránkozott, nem panaszkodott a szűkös körülményekre, az egyedüllétre,

vállalta a magányt, hősiesen, méltósággal viselte sorsát,

csak a rendszerrel nem tudott sehogy se kibékülni,

szenvedélyesen gyűlölte a kommunizmust,

és véleményét a legsötétebb időkben sem rejtette véka alá,

és mindig attól rettegtünk,

hogy egyszer érte jönnek, és elviszik,

nem nagyon érintkezett senkivel,

még a templombajárással is felhagyott,

és olykor káromkodott is,

pedig mélyen vallásos volt,

ellenben az erdő nélkül nem tudott meglenni,

rendszeresen gombázott és fát szedett,

még nyolcvanéves korában is a hátán hordta onnan a tüzelőt,

241

néha engem is magával vitt,

ilyenkor izgatottan vártam,

mikor találkozunk végre Szűz Máriával,

mert mindig azt mesélte,

hogy meg szokott neki ott jelenni,

és felkéredzkedik a hátára,

ám a Boldogságos az én jelenlétemben sosem mutatkozott,

viszont mindig leltünk cepét,

megjósolt több árvizet, aszályt, tűzvészt,

és elterjedt róla,

hogy látnoki erővel rendelkezik,

de ha valaki jövendöltetni akart vele,

kinevette, és elkergette,

olykor nála aludtam,

mindig korán feküdtünk,

mert nem akarta feleslegesen égetni a petróleumlámpát

(a villanyt takarékosságból kikapcsoltatta),

nekem az utcai szobában ágyazott a bőrdíványon,

ő maga a konyhai nyoszolyán hált,

és mindig sötétben vetkezett le,

ezek gyötrelmes éjszakák voltak,

ha autó ment el a ház előtt,

összekoccantak a tálalószekrényben a poharak,

és megremegtem a félelemtől,

és sokáig nem bírtam elaludni,

mert azt hittem,

van valaki rajtam kívül a szobában,

és az zörög,

mikor örökre lehunyta a szemét,

húgom vendégeskedett nála,

egy ágyban aludtak,

és reggel arra ébredt,

hogy nagyanya holtan fekszik mellette,

242

engem Egerben ért a hír,

hol diákotthonban laktam,

szerettem volna részt venni a temetésen,

de az igazgató rosszhiszeműségből nem engedett el,

mert a postán kézzel írták a táviratot,

és azt hitte,

hogy nem valódi,

ez azóta is bánt.

243

Szüle

Apai dédnagyanyám, apám anyai ágán,

gyerekkoromban nem volt egészen világos előttem,

hogy kicsoda,

csak annyit tudtam,

hogy valami rokonféle fekszik nagyanyám mellett a temetőben,

mindenszentekre mindig rendbe hozta valaki a sírját,

és mi is tettünk rá gyertyát,

de nem annyit, mint nagyanyáméra,

csak hármat, négyet,

és nem álltuk körül,

hanem nagyanyámé köré gyűltünk,

ott imádkoztunk, némán, lehajtott fejjel,

mialatt lassan benépesült a temető,

szülével csak úgy mellékesen foglalkoztunk,

a szemünk sarkából figyeltük a halmát,

és csak akkor léptünk hozzá,

ha valamelyik gyertyát elfújta a szél,

és újra kellett gyújtani,

nem éreztem igazán hozzánk tartozónak,

bár égetés után fölötte is kiástam, és összeszedtem a meleg gyertyaolvadékot,

és hazavittem gyurmának,

nem ismertem személyesen,

meghalt születésem előtt,

csak a fényképét láttam, az utolsót,

melyet talán apám készített,

ősz, töpörödött anyóka ül a verőfényes udvaron, valami hokedlifélén,

körötte szalmaszálak, a háttérben istállóajtó, esővízhordó, és egy vasvilla a falhoz támasztva,

244

két aszott kezét előrenyújtja,

és egymásra téve egy bot végén nyugtatja,

melyet térdei közé szorít,

a bot erősen benyomja földig érő alsószoknyáját,

vékony csuklójáról felcsúszott a réklije ujja,

és az erőlködéstől kidagadnak kézfején az erek,

látni, hogy most kelt fel,

hogy az ágyból vezették ki a felvétel kedvéért,

még él,

de fél lábbal már abban a sírban van,

hol majd lánya, a nagyanyám lesz a szomszédja.

245

Rozi neném

Magas, nagycsontú, kissé kövérkés asszony volt, apám fajtájaféle,

enyhén reszketett a keze,

ha dolgozott,

különben nem lehetett észrevenni,

csak akkor tűnt fel,

ha nem fogott vele semmit,

vagy ha a fejemre tette,

hogy megsimogassa a hajam,

ha télen ült és hallgatott,

az ölében nyugtatta,

de ha beszélt,

minduntalan a szája elé emelte, és megérintette vele az ajkát,

mintha valami titkot közölne,

vagy tompítani akarná szavai élét,

erősen tartotta a rokonságot,

de nem járt hozzánk sűrűn,

annál inkább mentem hozzá én,

a Kusnyár-szöggel szemben lakott, a hegy lábánál, az útelágazásnál,

egy nagy, csűrös, istállós, kertes portán,

harmadmagával, Alács sógorral, a férjével, és nagylány-unokájával, Idával,

néha nappal is odavetődtem,

vonzott Ida, a szérű, az igazi, és a lóistálló,

de leggyakrabban este állítottam be sírva, feldúltan, otthonról menekülve,

mindig azonnal ajtót nyitott, és beeresztett,

először azt kérdezte tőlem a repedt-cementpadlós konyhán: éhen vagy-e,

és a választ meg se várva benyúlt a vakablak-szekrénybe,

246

kivette a kerek kenyeret,

nagy karajt szelt belőle,

kiment vele a komrába,

megkente disznózsírral,

visszajött, és ideadta,

nem faggatott, nem kérdezősködött, hogy hogy, miért,

nem foglalt állást,

nem szólt meg senkit,

nem ítélte el apámat,

kit szipogva vádoltam,

csak megértően hagyta,

hogy beszéljek,

hogy kiöntsem a szívem,

mire megettem a zsíroskenyeret,

rendszerint felszáradtak a könnyeim, és megnyugodtam,

akkor vizet melegített a masinán,

és lábat mosatott velem,

éspedig vödörben,

mit mindig furcsálltam,

mert nagyon kellett vigyázni,

hogy bele ne szoruljon közben a lábam,

és szappant se adott soha,

aztán lefektetett,

és mindig gyorsan elaludtam,

de éjjel mindig fel kellett kelni, és felöltözni,

mert jött értem anyám, és hazavitt,

Rozi nenémben önzetlenség, jóság és szelídség lakozott,

de lényét áthatotta valami megfélemlítettség-, lapulás- és bocsánatkérésféle,

mely abból fakadhatott,

hogy Alács sógor sűrűn elment mellőle Amerikába,

ha meg éppen itthon tartózkodott,

247

állítólag keményen bánt vele,

és két lánya közül az egyik, Rozi, Ida anyja, szégyent hozott a fejére azzal,

hogy szüntelen ehetnékjében egyszer lánykorában ellopta a füstölőjükből a tulajdon szalonnájukat,

mikor pedig nagy nehezen végre férjhez ment Derecskére,

olyan lusta, rendetlen asszonynak bizonyult,

hogy Gulli sógor, az ura elcsapta.

248

Zalavári

Lakban kerülősködött,

ott lakott családostul,

az erdőszélen, az erdészházban,

zömök, testes férfi volt, pirospozsgás arcú,

színre maga a megtestesült egészség,

de a látszat csalt,

mert szívbajban szenvedett,

ezért járt, beszélt természetellenesen lassan,

és szuszogott mindig olyan hangosan,

mintha aludna,

vagy hegyre menne,

nagy szelídség, jóindulat áradt belőle,

az erdőmunkások, a napszámosok szerették,

nem hajszolta, nem rövidítette meg őket,

és emberségesen bánt velük,

még a fatolvajok is kedvelték,

mert sosem érte utol őket,

gyermekkoromban magam is dolgoztam a keze alatt,

mikor magoncot ápoltam a csemetekertben,

olykor a fejemre tette a kezét,

de különben nem kivételezett velem,

pedig a felesége, Ilonka neném révén rokonságban álltunk,

ki fajront után néha behívott a kakukkos órás konyhára,

és megkínált mézesvajas kenyérrel,

felnéztem rá, tiszteltem,

ilyennek képzeltem néhai erdész nagyapámat,

kinek élete szintén ennyire összefonódott az erdővel,

249

és hasonló körülmények között lakott valaha Darnó-pusztán,

csak nagyobb területet őrzött,

és cselédet is tartott a csordás, kondás mellett,

Zalavárit 57-ben vitte el betegsége,

miután leszázalékolták,

Ó-hutába költözött,

honnan anyai nagyszüleim is származtak,

ott is temették el egy hideg januári napon,

mi is elmentünk végső búcsút venni tőle,

a szertartás után anyámat felismerte egy távoli rokon,

és összecsókolgatta az utcán,

a 60-as évek elején, egyetemista koromban,

mikor felszámolták a kerülőségeket, de még állt a laki erdészház,

egyszer Debrecenben azt álmodtam,

hogy az alatta lévő virágos lejtőn gurulok lefelé,

ő meg az udvarról néz egyenruhásan,

de nem szól, csak hagyja, és mosolyog,

pedig csúnyán letiprom a takarmánynak szánt értékes füvet.

250

Tijjikék

Öten voltak,

Pesta bácsi, Rozi nene, a felesége,

Jani bácsi, a fiuk, Mari nene, a menyük,

és Annus, az unokájuk,

Pesta bácsi kétszer házasodott,

első felesége meghalt,

és három árvát hagyott hátra,

Rozi nene nevelte fel őket,

de ő nem szült gyereket,

neki is a második házassága volt,

először Beregszászba ment férjhez,

de ott megözvegyült,

és haza kellett jönnie,

szegről-végről rokonságban álltunk velük,

mert Rozi nene apai nagyanyám unokatestvére volt,

de nem nagyon tartották a rokonságot,

sokat emlegette viszont Pesta bácsi anyai nagyapámat,

kivel az első háború után együtt vészelték át az orosz hadifogságot,

Tijjikék nem számítottak igazán módosoknak,

nem volt sok földjük,

de a szorgalom és hozzáértés szinte a módosokkal egy rangra emelte őket,

ha ők Koponya-tetőre búzát vetettek,

ott búza termett,

ha ők dohányra szerződtek,

nyertek rajta,

ha az ő anyakocájuk tizenkettőt fialt,

az mind megmaradt,

251

és a portájuk is mintaporta volt,

minden a helyén, jó karban rajta,

valahányszor vízért mentem hozzájuk,

mindig elámultam a példás renden,

és gondosan ügyeltem rá,

hogy meg ne bontsam azzal,

hogy a kútkáva mellé loccsantom a vizet,

vagy riglizetlenül hagyom a kiskaput,

náluk senki nem henyélt,

mindenki keményen dolgozott,

de nem fért hozzá kétség,

hogy mindent Pesta bácsinak köszönhettek,

ki bölcsességével, szívósságával és fegyelmezettségével kimagaslott közülük,

ő volt a család esze, motorja,

ő mondta meg,

mikor mit csináljanak,

ő parancsolt, irányított,

ő tartott kézben mindent,

ha ő nem lett volna,

megnézhették volna magukat,

Jani bácsi, a fia közel se jöhetett hozzá,

őt már gyengébb fából faragták,

szeretett a pohár fenekére nézni,

és miután Pesta bácsit magához szólította az Úr,

ivásra adta a fejét,

és úgy lezüllesztette a gazdaságot,

hogy mikor bejött a téesz,

már romokban hevert,

az ital vitte el is,

Mari nenével együtt,

mert később ő is rászokott,

252

a 70-es évek elején,

mikor utoljára jártam náluk,

még mindketten éltek,

de már nagyon vereslett az orruk,

és beszélgetni se lehetett velük,

a kaputól jobbra hatalmas, egymásra dobált farönkök hevertek az udvaron,

Pesta bácsi idejében ez elképzelhetetlen lett volna,

Rozi nene is kint tartózkodott,

az egyik rönkön ült,

és tehetetlenül tördelte a kezét.

253

Alács sógor

Rozi neném, apai nagyanyám testvére szinte családtagnak tekintett,

és bármikor toppantam be hozzájuk,

mindig adott enni,

de ennél is nagyobb súllyal esett latba az ura, Alács sógor,

ki nagy szellentő és mókamester volt,

és vidám ropogástól kísért tréfáival és történeteivel mindig megnevettetett, vagy megvigasztalt,

ha éppen arra szorultam,

de egyszer történt valami,

köztük és szüleim közt,

és a két család úgy összekapott,

hogy nem szóltak többé egymáshoz,

és nekem is színt kellett vallanom,

és természetesen a magunk pártjára álltam,

attól kezdve nem hallgathattam Alács sógort,

és látni is csak az úton láttam,

ha elhaladt mellettem kocsival,

és a bakról titkon mindig rám kacsintott,

és nem búcsúzhattam el tőle,

mikor visszament sekrestyésnek Amerikába,

akkor meg már nem laktam otthon,

mikor élete végén nagybetegen hazatért,

nem tudom hát,

talált-e kint magának megfelelő hallgatóságot,

és Rozi nenémet is elfeledtem megkérdezni,

mikor megint jóba lettünk,

hogy milyen volt halála,

de úgy képzelem,

254

hogy mikor elérkezett az utolsó pillanat,

mondott valami vicceset az ágyánál ülőknek,

aztán eresztett egyet,

és arcán huncut mosollyal jobb létre szenderült.

255

Mór Mari nene

Alakok lépnek életünkbe, formálják, részévé válnak, aztán nyomuk vész,

nem tudjuk, honnan jönnek, hova tartanak, és mi történik velük azután,

az enyémben ilyen Mór Mari nene,

gyerekkoromban jelent meg, a szívemhez nőtt, de egyszercsak eltűnt,

egyedül állt,

elvált vagy megözvegyült,

még nem őszült a haja,

de már öregnek számított,

legalábbis anyámhoz képest,

ki nagyon összebarátkozott vele,

Klárival, egy tizennyolc-húsz év körüli lánnyal és Tomival, egy nagy kamaszfiúval

lakott a kilső úton egy szoba-konyhás kis házban,

Klári a lánya lehetett,

de mintha Tomi nem a fia, hanem inkább valami közeli rokona lett volna,

mit az is alátámaszt,

hogy csak hébe-hóba tartózkodott nála,

Mari nenével szoros kapcsolatba kerültünk,

anyám hozzá ment legszívesebben heverni vagy fonni,

és kiskorunkban Klárival felváltva afféle szárazdajkaként ő vigyázott rám és húgomra,

ha anyám a határban dolgozott,

alacsony, kissé kövérkés termetén egyrészes, sötét polgári ruhákat viselt,

rövidre vágott, sima haja minduntalan a homlokába hullott,

ha megmozdította a fejét,

és sűrűn odakapott,

hogy kisöpörje belőle,

256

legjobban azonban az tűnt szembe rajta,

hogy a felkar közepétől lefelé hiányzott a bal keze,

vagyis félkarú volt,

már egy apró sebhely is viszolygást váltott ki belőlem,

de őt annyira szerettem,

hogy ez sem zavart,

még akkor sem féltem tőle,

ha nyáron rövidujjú ruhát öltött,

és láthatóvá vált a csonkolás helye, a heges, csavart húsköteg,

melynél borzasztóbbat különben elképzelni sem tudtam,

már csak annyi deríthető ki róla,

hogy bevándorolt valahonnan valamikor,

és az 50-es években Tolna megyébe költözött valami rokonához.

257

Misik Rozi nene

Misik Rozi nene Csányba ment férjhez,

de fiatalasszony korában otthagyta az ura,

és kénytelen volt hazaköltözni,

a testvérei, Misik Péter és János karolták fel,

és az apai jussból csináltattak neki egy kis házat a Felvégben,

abban lakott,

Gyetvaiékkal szemben, az út másik oldalán,

a fiát is ők iskoláztatták,

nekik köszönhette,

hogy úr lett belőle,

máskülönben nem szorult segítségre,

maga tartotta el magát,

mi nem lehetett könnyű,

mert sántának született,

szállt rá egy kis föld is,

de fogyatkozása miatt nem művelhette magában,

árendába adta,

és varrogatott,

főként női holmit,

abból élt,

szépen szabott,

ügyesen forgatta az ollót,

nem bánta meg,

ki vele dolgoztatott,

tartott malackát, baromfit is,

de elzárva, hátul,

258

nem engedte be az udvarra,

így aztán begyepesedett,

és porcfű, kamilla, papsajt nőtt rajta,

többnyire csend honolt nála,

csak a varrógép zakatolt a konyhán,

kibillegett, bebillegett,

magányosan teltek napjai,

csak a nyár hozott változást,

ilyenkor leküldte hozzá a fia Pestről az unokáját, Janit,

kivel sokat játszottam,

és mozgás, elevenség költözött az életébe,

és örömtől sugárzott az arca,

néha meglátogatta a fia és a menye is,

a felnőtt vendégek kimentek a gyepre,

színes karikákat dobáltak egymásnak, és elkapták,

Jani anyja rövidnadrágot viselt,

ekkor láttam először nőt rövidnadrágban,

nekik is örült,

az ablakból nézte őket,

béketűrő, jóságos asszony volt,

a nagy korkülönbség ellenére anyám barátnője,

hozzánk járt heverni, fonni,

hitt a babonákban,

és szeretett mesélni,

egyszer, egy este,

mikor már majdnem aludtam,

azt mondta,

hogy 38-ban egy éjjel fényes kereket látott az égen,

és egyből tudta,

hogy háború lesz.

259

Siket Fáni

Mindenki így hívta,

noha nem volt süket,

csak valamicskét nagyot hallott,

a Cigány-páston lakott,

a többi cigánytól kissé elkülönülten,

magaverte vályogból épült házban,

a Dolyinka felőli oldalon,

hol a bozótos kezdődött,

férje nem volt,

csak két gyereke, Tibi és Gizi,

mindkettő más apától,

Fáni elütött a többi cigánytól,

nem kéregetett,

példás rendben tartotta otthonát,

gondosan ügyelt a testi tisztaságra,

és szenvedélyesen szeretett dolgozni,

becsülték is lent, a faluban,

ha napszámos kellett valakinek,

először mindig érte küldött,

kifogástalan munkát végzett,

soha senkit nem hagyott cserben,

ha egyszer elígérkezett,

akkor jött, időben,

ha esett, ha fújt,

sok gazdánál megfordult,

de legtöbbet talán hozzánk járt,

260

mert mi nemcsak kapálni, markot szedni vagy gyűjteni hívtuk,

hanem a ház körül is igénybe vettük,

sőt, kicsi korunkban még rám és húgomra is vigyázott,

ha anyám megkérte,

annyira bíztunk benne,

vékonycsontú, sovány asszony volt,

szívós, kitartó, fáradhatatlan,

tele jósággal, alázattal,

kevéssel beérte,

ha kellett,

a tulajdon szájától vonta el a falatot,

csakhogy a gyerekeinek jusson,

és sose panaszkodott,

zokszó nélkül, megadással tűrt mindent,

ha nem cigánynak születik,

mintagazdasszony lett volna belőle,

és talán tüdőbajban sem hal meg olyan fiatalon.

261

Az öregek faggatása

Hova tűntetek, ti, régi öregek?

Mely országban éltek? Hol, milyen

ég alatt van hazátok? Milyen arra

a vidék? Hegyes vagy lapos?

Milyen a föld? Kövér, sovány?

Hogy hívják a falutokat? Hol áll

benne a házatok? Merre van a kamra,

hol alszotok? Nem túl nedves, nem

túl huzatos? Mivel takaróztok?

Cserélik a szalmát a derékaljban?

Milyenek hozzátok a fiatalok?

Tisztelnek? Hallgatnak rátok?

Vagy útban vagytok? Kosztoltok

rendesen? Ott is az asztalfőn

ültök? A többivel esztek vagy külön?

Jól főz a menyetek? Kínál vagy

elhúzza a száját, ha kétszer vesztek?

Milyen kenyeret süt? Van krumpli,

kása, aludttej elég? Milyen

a kemencepadka, hol üldögéltek?

Van kint kispad? Hallgatagok vagytok

vagy beszédesek? Szabad-e bent

füstölni, a földre köpni? Bagóztok-e,

sárga-e a fogatok? Puszta kézzel

teszitek a pipára a parazsat vagy

újságpapírral gyújtjátok megy? Tiszta-e

a nadrágotok? Mosnak-e rátok?

Megtörlitek az orrotokat, ha

el akar csöppenni? Van-e ládátok,

hol a holmitokat tartjátok?

Reszket-e a kezetek? Megvágjátok-e

262

az arcotok, mikor borotválkoztok?

Mibe akasztjátok a fenőszíjat?

Van-e mestergerenda, szuszék, vakablak?

Van-e kalendárium? Kell-e ókuláré?

Hova teszitek a csizmahúzót,

a bajuszpedrőt? Vannak-e ott unokák?

Szeretitek-e őket? Meséltek-e nekik?

Csináltok-e nekik játékot? Megérzitek-e

az időváltozást? Tudtok-e aludni

éjjel? Milyen hangokat hallotok,

mit láttok, mikor felültök a nyoszolyán,

és a sötétbe bámultok? Visszagondoltok-e

az életetekre? Megrohannak-e az emlékek?

Sajnáljátok-e magatokat? Felkeltek-e

járni egyet? Benéztek-e az istállóba?

Beletalál-e a bakancsba a lábatok?

Fázik-e kapca nélkül? Van-e küszöb,

melyen megbotlik? Zajt csaptok-e?

Féltek-e? Van-e bototok? Van-e kutya

az udvaron? Magatokhoz hívjátok-e,

megsimogatjátok-e? Milyen a kútostor

árnyéka teleholdkor? Milyenek fent

a csillagok? Hunyorognak-e? Felnéztek-e

az égre, mielőtt visszabotorkáltok?

Van-e ott magány, elmúlás?

Milyen ott öregnek lenni?

263

Compó Annus

A kilső úton lakott,

egy repedt hátú, szoba-konyhás házban,

Baji Jánossal szemben,

negyedmagával,

mindig bodak járta nála,

dögöt nem evett ugyan,

és rendszeresen tisztálkodott,

de egy sorban élt a cigányokkal,

és bakkecskeszagot árasztott,

mert csak kecskét tartott,

tehénre nem futotta,

nem állt rokonságban senkivel,

betelepülhetett valahonnan,

mindig szedett fával tüzelt,

és már februárban mezítláb járt,

ura nem volt,

csak három gyereke,

Pesta, Boris és Miska,

senki, talán maga se tudta,

hol szedte össze őket,

summás korában az Alföldön vagy itthon,

csak annyit árult el,

hogy mindnek más az apja,

földje nem lévén, napszámba járt meg kötelet vert,

ebből tartotta el magát és családját,

bár a gyerekeit is korán befogta,

nekik is meg kellett keresniük a betevőre valót,

264

mi is sokszor felfogadtuk kapálni,

mert jól dolgozott,

sose vágott ki semmit,

nem nagyolt,

és nem taposta le,

mit egyszer fellazított,

pontosan, időben kezdett,

nem nyújtotta meg önkényesen az ebédszünetet,

és kitartott napszálltáig,

meg is becsültük érte,

és mindig megadtuk neki,

mit kért,

bár tartottunk tőle kissé,

mert jól felvágták a nyelvét,

és olykor bolondokat is beszélt,

mintha hiányozna egy kereke,

templomba nem járt,

de vigyázott az erényre,

a világért nem állt volna össze senkivel,

de azért néha férfihoz jutott,

évente egyszer meglátogatta valamelyik közeli tanyáról, Lyukvából vagy Lázról a számadó juhász,

ilyenkor kivirult,

otthon maradt, sütött-főzött,

mert a kutyás, bundás, botos vendég birkahúst is hozott,

és mindig elterjedt,

hogy férjhez megy,

de sose lett a dologból semmi,

a 70-es évek elején találkoztam vele utoljára,

a Baji-hídon beszélgetett Dallás Rozi nenével,

nagyon megöregedett,

de megismert,

örömében sírva fakadt,

és azt mondta: jaj, Imikém, mért mentetek el?

265

Josi bácsi

Csáki Josi bácsi, Csáki Pesta, Csáki Jani, Csáki Józsi apja és Csáki Tomi nagyapja,

akkor lettünk szomszédok,

mikor Új-Telepre költöztünk,

nagy szegénységben élt a családjával egy szoba-konyhás kis házban,

jobbára a ház mögötti nagy kertből,

mert egyéb földtulajdonnal nemigen rendelkezett,

kis, keszeg, öregember volt,

napszámba már nem járt,

ellentétben két fiatalabb fiával,

kik mindenféle alkalmi munkákat vállaltak,

és nyáron summásnak is elszegődtek az Alföldre,

vagy a legidősebbel,

ki a recski ércbányában dolgozott,

és megházasodván már nem vele lakott,

néha elcsoszogott a kocsmába,

de nem sokat ivott,

mert már a kevés is megártott neki,

többnyire csak otthon ült, és pipázott,

és politizált,

mi abból állt,

hogy nyíltan szidta a kommunistákat,

folyvást az amerikaiakat várta,

és csak az apai szeretetnek tudható be,

hogy nem tagadta ki bányászfiát,

ki párttitkár volt,

és mindig Sztálin apánkat mondott Sztálin helyett,

és ezt komolyan is gondolta,

266

szenvedélyesen olvasott,

mindent, mit írva talált,

és leginkább a Szabad Népet,

melyre a legínségesebb időkben is előfizetett,

tudta,

hogy hazudik,

mégse hagyta volna ki egyetlen betűjét sem,

így jött tűzbe, mint a harci mén a csatazajtól,

meg így volt mindig miről beszélnie,

mert beszélni nagyon szeretett,

kivált téli estéken,

mikor beszorultak a piciny konyhába,

és átment hozzájuk tőszomszédjuk, Matyi Józsi vagy a felső sorról Misik Jani,

tőlünk meg átugrottam én,

és kártyáztunk,

zsíroztunk vagy durákoztunk,

és összejött a hallgatóság,

ő maga sose játszott,

csak szüntelenül a világpolitikai helyzetet magyarázta,

és szóval tartott bennünket,

mialatt elszántan csapkodtuk az asztalhoz a lapokat,

és úgy tettünk,

mintha rá is figyelnénk,

csak akkor hallgatott el,

ha bekapcsolta a rádiót,

és Szabad Európára csavarta a keresőt,

ez az adó fontos szerepet töltött be életünkben,

ezt fogtuk azon az 57-es januári estén is,

mikor benyomultak a konyhába a fegyveres különítményesek,

és rettenetesen megijedtünk,

mert azt hittük,

menten főbe lőnek bennünket,

vagy elvisznek Szibériába,

267

csak Josi bácsi őrizte meg nyugalmát,

felállt a masina melletti sámliról,

udvariasan köszönt a hívatlan vendégeknek,

határozott mozdulattal felnyúlt a fali polcra,

és a kapott utasításnak megfelelően haladéktalanul kikapcsolta a készüléket,

miután elkerültem hazulról,

jóformán szem elől vesztettem Josi bácsit,

csak iskolai szünetekben láttam,

és akkor is csak távolról és futólag,

utolsó találkozásom is így esett vele,

egy gyönyörű, napsütéses koranyári vasárnapdélelőtt arra lettem figyelmes az udvarunkról,

hogy legfiatalabb fia talicskán tolja el a házunk előtt,

és ültében olyan furcsán előrebukik a feje,

és kérdésemre,

hogy mi történt az apjával,

azt felelte,

hogy összeesett a kocsmalépcsőn, és meghalt,

de az is lehet,

hogy képzeletem szülte e szép halált,

mert a család váltig állítja,

hogy párttitkár fiának udvara volt a szomorú esemény színhelye,

és kivételesen nem ivott,

viszont tény,

hogy talicskán szállították haza.

268

Katyi nene

Teljes nevén Baktai Katyi nene,

az egykori Vahalcsik-portán alul lakik,

annak tőszomszédságában, egy kis házban,

van nyárikonyhája is,

de régen nem használja,

és a rozzant ólban sem röfög többé disznó,

csak a feltört udvaron létesített konyhakert jelzi,

hogy él még,

magára maradt,

elkerülte a gyerekáldás,

bár háromszor ment férjhez, egyik házassága sem végződött válással,

mindig megözvegyült,

első férje Csabai neneék fia volt,

kit nem ismertem,

a második Honvéd Gábor,

az 50-es évek elején hunyta le örökre szemét,

kilyukadt a gyomra,

mert állítólag sok szódabikarbónát evett,

ezért ki kellett venni a felét,

egy szemerkélő esős nyári napon hozták haza meghalni a kórházból,

minden szín kiment az arcából,

és riadtan pislogott a hordágyon,

mikor kiemelték a mentőből, és bevitték,

harmadszorra Vahalcsik sógor vezette oltár elé,

mert vele is szentségi házasságot kötött,

szabályszerűt, az egyházi előírásoknak megfelelőt,

269

noha már korábban is együtt éltek,

legalábbis azt beszélték,

de akkor még nem egy fedél alatt,

csak nyitottak egy átjárót a két porta közt,

nem mindjárt sógor felesége, Mari neném halála után,

hanem később,

mikor letelt a gyászév,

Katyi nene túlélte minden férjét,

nagyon öreg már,

és nem sok lehet neki hátra,

menni is alig bír,

de még mindig ellátja magát,

néha még az útra is kimerészkedik,

olykor lejön a hegyről, egészen házunk helyéig,

ott szoktam vele találkozni,

köszönök neki,

de sose ismer meg,

nagyot hall,

megemelem a hangom,

közel hajolok a füléhez,

és úgy ismétlem a nevem,

de csak rázza foltos fejét,

és nem lel emlékezetében,

fogalma sincs, ki vagyok,

és talán azt se tudja már, hogy ő kicsoda.

270

Az öregek látogatása

Megrázkódnak, és előjönnek a föld alól,

lesöprik magukról a deszkát, gyökeret, rozsdás szöget, és elindulnak,

kivonulnak a temetőből, a régiből, az újból,

a kapunál bevárják a kanadásokat,

megkérdik, hogyan utaztak,

milyen fekvés esik idegenben,

aztán leereszkednek a völgybe,

elözönlik, visszaveszik a cigányoktól, a nyaralóktól az ófalut,

dohosak, régimódiak, furcsák,

de az élők nem ijednek meg tőlük,

már várták őket,

szaladnak át Új-Telepről,

és csatlakoznak hozzájuk,

követik példájukat,

munkához látnak,

felépítik a lebontott házakat, istállókat, csűröket, disznóólakat,

helyreállítják az elhagyott portákat, szérűket, kerteket,

figyelmük minden részletre kiterjed,

mindent pontosan oda tesznek, hol volt,

a méhesekről, pincékről és köcsögszárítókról se feledkeznek meg,

feloszlatják a téeszt,

nagy kő esik le a szívükről,

de az öregek nem fölényeskednek,

nem mondják, hogy ugye, mi megmondtuk,

nem kérnek számon, nem panaszkodnak,

nem szidják a rendszert,

nem bőszítik a hatóságokat,

nem mondanak semmit,

elnézőek, bölcsek,

271

összeszedik a határban a szétszórt műanyagzsákokat és a kihordott szemetet,

feltörik a parlagon hagyott földeket,

mindenki visszakapja a magáét,

nincs vita, veszekedés,

az öregek még emlékeznek rá, kié hol volt,

az új dűlőutakon nem változtatnak,

de a régi gyalogutakhoz ragaszkodnak,

visszahozzák a lovakat,

boldogan nyerítenek, mikor megérkeznek,

visszakerül a sok kocsi, vetőgép, hám, szerszám, minden,

mindenki kap egy üszőt, az induláshoz,

aztán a betanítás következik,

megmutatják fiaiknak, unokáiknak,

mit elfeledtek, vagy sose csináltak,

a városi ükunokák kiszállnak autóikból,

és tágra nyílt szemmel figyelnek,

ilyet még nem láttak,

szinte ők is kedvet kapnak egy kis kaszáláshoz, rudaláshoz,

van, ki a ló mellé traktort is vesz,

az öregek nem ellenzik, haladni kell a korral,

csak ganaj legyen, szerves trágya,

menesztik az idegen tanácselnököt,

visszaadják jogos tulajdonosának a tanácsháza épületét,

melyet elvett tőle az állam,

leszerelik az utcai hangszórókat,

és bírót választanak,

kisbíró nem kell, kézbesítő is megteszi,

legeltetési bizottságot alakítanak meg értékesítési szövetkezetet,

tanítót kérnek a megyétől,

újra megnyitják az iskolát,

a gyerekek megint helyben tanulnak, nincs többé buszozás,

az asszonyok libát tartanak, vásznat szőnek, kenyeret sütnek,

megint lesz pap, kovács, bába, borbély, bodnár, daráló, könyvtár a faluban,

és emlékművet állítanak a második világháború halottainak,

272

eleinte akadozik a dolog,

hol ennek, hol annak a gazdának töri fel a tenyerét valaminek a nyele,

mert könnyelműen beleköpött,

hol ez, hol az ront el valamit, hagy ki valamely munkafolyamatból egy mozzanatot,

vagy nem tudja, mi a teendő, ha ellik a tehén,

hogyan kell kazlat rakni, kaszát verni, káposztát tapodni,

de lassan mindenki belerázódik mindenbe,

és nincs szükség többé az öregekre,

az élők szeretnék, ha még maradnának,

olyan jó volt, hogy megint mindenkinek volt apja, anyja, nagyapja, nagyanyja, apója, szüléje,

hogy mindig volt otthon valaki,

jó volt velük mindent megbeszélni, tőlük tanácsot kérni,

hallgatni őket esténként,

kukoricafosztás vagy kosárfonás közben,

mikor meséltek,

hogy az ő idejükben mi volt, hogy volt,

olyan volt, mint régen,

de nem lehet,

menniük kell,

intenek nekik,

az öregek visszaintenek,

megint megtették a magukét,

nem haltak meg hiába,

lassan mozognak,

sokáig szöszmötölnek a sírok közt,

fáradtak kissé, nehézkesek,

de nem szomorúak,

elégedetten, derűsen húzzák magukra a földet.

(1987)

273 274

Beszélgetések nagyapámmal

275 276

Nagyapám úgy dönt, hogy végleg kivándorol

Nem találom a helyem, mióta hazajöttem. Először jól

indult minden, bár voltak baljós előjelek. A fináncok

majdnem levetkeztettek a határon, meg be kellett menni

az elöljáróságra is, és összeszidtak egy papír miatt,

ami nem volt aláírva. De nem bántam, itthon voltam,

megérkeztem. Rendeztem az adósságomat, földet vettem,

nem a legjobbat, de nincsen rossz föld, csak rossz gazda,

azt tartják az öregek. Házat építettem a Felvégben,

istállót meg hidast, meg mindent, ami egy portára kell.

Kőfalat húzattam kerítésnek, a belső szélen, ahova lejt,

hogy meg ne szaladjon a part, mint sok helyen látni.

Csűr is jó lett volna, de azt későbbre halasztottam. Előbb

ló kellett. Sokat jártam a pej meg a kesely után, elmentem

sok vásárra, de megérte várni, keresgélni, mert a végén

csak rájuk találtam, és jól beváltak. A tehenet, azt a Panni

választotta, az asszony. Az jobban ért az ilyenhez.

Vigyázott, hogy rúgós ne legyék, mert akkor nem bírja

fejni, ami az ő reszortja, bár nem olyan, mint az aprójószág,

hogy csak hess. Ember kell hozzá, pláne, mikor ellik.

Elköltöztünk apáméktól. Ideje volt, már nagyon egymás

útjában voltunk. De nem volt harag, kiadta, ami járt. Nem

volt sok, ami nem csoda, hiszen kilencen vagyunk testvérek,

a megholtakat nem számítva. Végre a magam ura lettem,

nem parancsolt többet senki, azt csinálhattam, ami jól esik.

Eleinte nem volt könnyű, magamnak kellett határozni mindenben,

rajtam állt minden. Hogy mit vetek, mennyit, meg hova.

A szabadságval enyém lett a felelősség is. Meg kicsit

elszoktam a földmunkától odakint, Ohióban, a vasgyárban.

Bár az se volt gyerekjáték, csak éppen más volt. Rendesen

megfizették meg emberszámba vették az embert. Becsülték,

aki dolgozott és megbízható volt, aztán nem lépett be

277

a szakszervezetbe. Volt látszatja a munkának, meg eleje

meg vége. Az ember fajront után kimosakodott, tiszta ruhát

húzott, és ment haza, mint egy úr. Nem volt gondja másnap

reggelig. Vagy szórakozni, a maga fajtája közé. Nem

a taljánokhoz, mert azok egy izgága, cigány népség. De

abban, ami itt van, nincs megállás, azt csinálni kell, látástól

vakulásig, ha fú, ha esik. Nincs mese, a jószág enni kér,

ha hétköznap, ha vasárnap. Kutya mesterség ez. De belegyöttem

lassan megint, visszatanultam, amit elfelejtettem, visszagyöttek

a kezembe a fogások. Ment is rajtam széjjel a ruha, izzadtam

szétfele a jó kinti barhétingeket gyorsan, leszakadt rólam

a cejgoverál, széttapostam a kényelmes, bélelt bakancsokat

egykettőre. És nemsokára úgy néztem ki, mint a komáim, mint

más. Ha nem hordok sapkát, hát senki meg nem mondja, hogy

átmentem meg átgyöttem a Nagy Vizen, hogy amerikás vagyok, ha

így lát. De még nem bántam meg. Nem mondom, sokat volt eszemben,

ami kint volt, meg hogy hogy volt, mint volt. Mert maradhattam

volna, megvolt a megélhetésem, megvolt ott nekem mindenem.

Még az asszonyt is kivitettem. Már a lányunk is kint született,

az Annus. Nem akartam, meggondoltam magam. Összeszedtem

valamennyit, aztán hazagyöttem, ahogy tervezve volt. Hazagyöttünk

mindnyájan. Minek éljék idegenben, akinek hazája van meg

nemzete. Volt, aki le akart beszélni. Minek mégy vissza, mikor

a nehezén már túl vagy, mikor ennyit belefektettél, ezt

kérdezte a magyar pap. És a gyárban is csodálkoztak, hogy csak

ukkmukkfukk kilépek, pont akkor, mikor meg akartak tenni

fórmannak, az ír helyett, ami nem kis dolog. A gyerek is rítt

nagyon, hogy meg kell válni a játszópajtásaitól, aztán nem mehet

többet az iskolájába. Mert jól tanult, megvolt hozzá az esze,

a tanítója is szerette, itthon meg leromlott. Olyan bánata

volt szegénynek, hogy sokáig nem is akart magyarul szólni,

még hozzánk se, a szüleihez. Már azt hittük, hogy valami lelte, de

aztán elmúlt róla. Kint szakmát is szerezhetett volna, bár egy

lánynak az nem olyan fontos, itt, az ókontriban legalábbis nem

divat. Fő, hogy dolgos legyék meg tudjék főzni. És tud is, azt

278

mondja a Paja, a vejem, merthogy közben felnőtt, és férjhez ment.

Szóval, már benne voltam, mert belevágtam, már nem volt visszaút,

csinálni kellett, no. Minden kezdet nehéz, majd csak kialakul,

mondogattam magamnak. Ezért meg ezért mentél ki, ezért meg ezért

gyöttél vissza, menni kell ennek, előttem volt minden fehéren-

feketén. Ment is darabig, beindult a gazdaság. Volt segítségem

is, először az asszony. Rá mindig lehetett számítani, már

kint is. Eszes, ügyes, meg töri magát. Ha lebetegszek, tán még

szánt is helyettem. Ő már csak ilyen, pedig az nem asszonynak

való, az eke szarva. Hál istennek, nem lett semmi bajom.

Folytatódott a gyerekáldás. Jött a nagyobb fiunk, a Pesta. Két

ember lett a háznál, mert alighogy megtanult járni, befogtam.

Jó gyerek volt, szófogadó. Alig maradt ki az iskolából, már

majdnem olyan rendet vágott, mint én. Olyan szépen dolgoztunk

együtt, úgy a kezem alá járt, hogy öröm volt nézni. Most már

legény, már a lányok körül legyeskedik, de még most is tisztel,

nem beszél vissza. Az Imre, a kisebb, aki utána lett, az már

nem ilyen lesz. Még hét esztendős, de már olyan akaratja van,

hogy na. Aztán egyszer csak megakadt, visszaesett minden.

Befuccsoltam. Csőstül jött a baj. Hol ebbe buktam bele, hol abba.

Néha már úgy is volt, hogy még a fejadag se volt ki. A csűrből

nem lett semmi. Ha esett, kint ázott minden. Még a kocsit se

volt hova behúzni, ha rakodás közben rákezdte. Bővíteni

kellett volna, ezt-azt venni, cserélni, felújítani. De nem

volt miből, elfogyott a pénz. Akkor kaptam rá az italra, mert

nem iszik az ember ok nélkül. Kezdtem csúnyán beszélni az

asszonyval meg a gyerekekvel. Aztán kitört a háború meg

a kommün. Megúsztam mind a kettőt, de tovább romlott a helyzet.

A jó rossz lett, a rossz még rosszabb. Gyött a drágaság,

a pénznek nem volt értéke. Vetőmag kellett. Futtam fűhöz-

fához, de senki nem adott kölcsön. A tetejébe megdöglött

az egyik fejős tehenünk, csak egy maradt, a gyengébb.

Legatyásodtunk. És most így vagyunk. Már disznót se bírunk

ölni. Durva, mogorva lettem, a jószágon töltöm ki a mérgem, amit

elítélek. Tavaly őszvel még nem voltam ennyire, de december

279

tájékán rámgyött valami nem tudom mi, valami nyugtalanság,

olyan kapálódzásféle, mintha csapdába estem volna. Már

az étel se esett jól, lesoványodtam. Kérdezte is a jegyző, mi

baja, Estván. Semmi, mondtam óvatosságból, mert sose lehet

tudni. Még többet iszok. Egyszer mérgemben már az asszonyt is

megcsaptam. Sokáig nem szólt hozzám utána. Még az istállóba

is kihurcolkodtam, hogy megengeszteljem. Alig vártam, hogy

kitavaszodjék, hátha változást hoz a kikelet. De nem történt

semmi, maradt minden a régiben. Megint elvettem, még rosszabb

lett a kedvem. Most május van, szól Lak-tetőn a kakukk, éppen

gyövök hazafelé a határból. Kukoricát ekekapáztam. Az Imrus

vezette a lovat, itt ül mellettem a bakon. Átadtam neki a gyeplőt,

nem sietek. A lovak csendesen poroszkálnak, csúnya a szőrük,

zab kellene nekik. Búzatábla mellett visz el az út, tudom,

kié. Tűrhetőnek ígérkezik az idei termés, bár az utolsó szót

az időjárás mondja ki. De az aratást azt már nem várom meg.

Sokáig törtem a fejem, hogy mitévő legyek. De máma döntöttem.

Nem kínlódok tovább, nincs értelme. Tévedtem. Pénzzé teszek,

amit lehet, eladom a búzát lábon, a Pestára lefizetem

az illetéket, mert katonaköteles, aztán kiváltom az útleveleket

a szolgabírónál. Összepakolunk, aztán kimegyünk Kanadába.

Oda még lehet, az még fogad, azt mondják, meg azt írta az Annus

is, aki már kint van, merthogy kimentek a Pajával. Panni meg

majd utánam gyön az Imrussal. Nehez lesz itthagyni mindent,

búcsút venni mindentől, az én koromban, de muszáj. Tartozok vele

a gyerekeknek. Még ma este beszélek apámékval meg Pestával. De

a Pannival most rögtön, mihelyt hazaértem, és kifogtam. Biztosan

örül majd, hogy neki lett igaza, merthogy ő akkor a maradás

mellett volt. Ha otthon van, ha meggyött már Recskről, mert

tegnap azt mondta, hogy ő csak átmegy a piacra, csak átviszi

azt a vajat meg túrót, kell a pénz, pedig magunk is megennénk.

Ilyet is ki hallott már, tehenet tartunk, aztán nekünk csak

az író jut, nem élet ez, hiába, no!

280

Szőlő

Mikor nagyapámat a recski állomásra vitte a kocsi,

az utolsó,

mit a szajlai határból látott,

Belső-Rácfalu volt,

hol egyszer hordáskor Misu güdrinél felborult,

és egyik lovát helyben agyon kellett lövetnie,

mert magával rántotta a rúd,

és eltört a lába,

az út hátralévő részét koromsötétben tették meg,

mert hirtelen beborult,

és vastag esőfelhők takarták el a Holdat,

sokáig azt hitte,

hogy ez marad meg legélesebben emlékezetében,

de Kanadában megkönnyebbülten állapította meg,

hogy tévedett,

mert mindig Dregoly jelent meg előtte,

világosan és tisztán,

még a szőlőjét is ki tudta venni,

minden egyes tőkét külön,

a gyengéket éppúgy, mint az erőseket,

az aljtól fel a tetőig,

pontosan úgy, abban a rendben,

ahogy annak idején telepítette.

281

Nagyapám elhagyja nagyanyámat

Elmegyek, Panni, nem csinálom tovább, én megtettem mindent,

ami tőlem telt, nem rajtam múlt, az én lelkiösmeretem

tiszta, elegem van az örökös veszekedésből, betelt a pohár,

elválnak útjaink, legyen meg a sors akarata, nem teszem

magam jobban tönkre, már így is tiszta ideg vagyok, nem

bírom a feszültséget, az acsarkodást, semmi értelme az egésznek,

nem ezért vettelek el, nem ezt ígértük egymásnak az oltár

előtt, én nem ezt akartam, nem így képzeltem el a jövőt,

én családot akartam, ami az alapja mindennek, otthont, ahol

melegség van meg egyetértés, mert anélkül nincsen semmi,

se békesség, se előbbrejutás, kell, hogy az egyik megértse

a másikat, nézzed a galambot, ott a tojó meg hím, és

felváltva ül a tojáson, mert egy akaraton van, pedig az csak

egy oktalan állat, ez a természet rendje, az egy magában

csak egy, de a kettő már több, az kettő, a házasélet áldozatot

kíván, láttam én azt otthon is, mikor gyerek voltam, láttam a

Kusnyár-szögben, apa meg anya is összezördült néha, de aztán

kibékültek, nem marták egymást feszt, mert az egyik mindig

engedett, aztán egyfele húztak és megbecsülték egymást,

nem úgy, mint mink, és tisztességvel felneveltek bennünket,

tudtam én, hogy nem lesz könnyű, hisz nem vagyunk egyformák,

meg senki se bújhat ki a bőréből, és igazam volt, de azt hittem,

hogy majd változik, hogy idővel összeszokunk, és másként

lesz, de csak rosszabb lett, és ide jutottunk, ilyen csúfságra,

ezért bizony kár volt kigyönni Kanadába, mindent megint

elölről kezdeni, idegen népek közt senyvedni, akik lenézik

az embert, mert azt hiszik, hogy ők különbek, ahol mindegyik

csak azt várja, hogy a torkodnak ugorhassék, pláne most,

hogy minden rosszul megy, hogy gazdasági válság van, aztán

egymás után adják ki a tájmot mindenkinek, mert sorra megbuknak

a kompániák, ezt otthon is elérhettük volna, ezért nem volt

282

érdemes vándorbotot fogni, ekkora áldozatot hozni, semmiért,

jó, itt jobban élünk, mint otthon, itt minden nap húst ehetünk,

legalábbis eddig így volt meg szabadság van, de akkor is,

elismerem, ne mondjad, én is hibás vagyok, nem tagadom,

nem akarok én mindent rád kenni, én se vagyok egy angyal,

tisztában vagyok én avval, én is úgy viselkedtem sokszor,

ahogy nem kellett volna, nem törődtem veled eleget, néha többet

ittam a kelleténél, meg botra beszéltem, kárhoztatom is most

magam érte és kárhoztattam mindig, csak nem teelőtted,

hanem magamban, mert nem akartam lovat adni alád, nehogy azt

higgyed, hogy én olyan beképzelt vagyok, vagy érzéketlen,

nem vagyok az, sőt, most elárulok egy titkot, sokszor úgy

éreztem, hogy én vagyok az oka mindennek, folyton szekállak,

és semmivel se vagyok megelégedve, ami nem igaz, mert mindig

kettőn áll a vásár, de tény, hogy bennem van az indulat,

és nem bírok neki parancsolni, és olyat cselekszek,

hogy magam is megbánom, de akkor már késő, utána

már hiába emésztem magamat, ami megtörtént, az megtörtént,

azon nem lehet változtatni, olyankor nem vagyok az ura az

akaratomnak, pedig de jó volna, ha az volnék, mennyivel

egyszerűbb volna, ha volna megállás, ha, teszem azt, neked

több eszed volna, és megfognád a karom, és azt mondanád,

ne haragudj, Pesta, vagy nem mondanál semmit, csak úgy

megfognád, és én abbahagynám, de nem fogod meg, hanem csak

hergeled magadat, és amikor elkezdel visszabeszélni, akkor

hirtelen elönt a forróság, és elzsibbad a tarkóm, itt, ni,

aztán nem felelek magamért, és megütlek, nem erősen, csak

éppenhogy érezzed, de mégis eljár a kezem, aztán csak nézek,

nem értem, olyan, mintha nem is én lettem volna, hanem valaki

más, hát, ez a nagy helyzet, Panni, nem egyezünk, nem és nem,

ezért muffolok én most, amíg nem késő, amíg nagyobb kárt

nem teszek benned, nehéz szívvel hagylak itt benneteket,

hisz ti vagytok nekem mindenem, és öreg vagyok én már ahhoz,

hogy új életet kezdjek valakivel, de legjobban az Imrust sajnálom,

a Stíf itt hagyott bennünket, a maga útját járja, az Annus

283

meg már férjnél van, kirepült a fészekből mind a kettő,

de ez még gyerek, a tetejébe most van a legnehezebb korban,

kamasz, őmellé még apa kellene, aki irányítja, aki fogja,

és nyesegeti a vadhajtásait, legszívesebben magammal vinném,

ha jönne, de meg se próbálom, mert már elcsavartad a fejét,

és magad mellé állítottad, erőszaknak meg semmi értelme,

pedig szeret, és hiányzok majd neki, remélem, nem szakítod

el tőlem végleg, nem tennél vele jót neki, akárhogy is vagyunk

mink egymásval, csak a mi fiunk, és tudnia kell, hogy mindig

számíthat rám, mert az apja vagyok, nem lesz könnyű dolgod

vele, de amíg dzsábom van, addig támogatlak benneteket,

rendszeresen küldök pénzt élésre, ruházkodásra meg iskoláztatásra,

és ha nincs ellenedre, tartom vele a kapcsolatot, vagy úgy,

hogy benézek hébe-hóba, vagy úgy, hogy ő gyön el hozzám, ha akar,

és ha lesz hova.

284

Yep

Ficzere Józsi olyan sok időt töltött Kanadában,

hogy bizonyos magyar szavak örökre eltűntek a szótárából,

egyszer búzahordáskor elakadt Kalub Alatt,

és Josko Pista indította meg a muszkáit,

mikor felértek a tetőre és felültek,

a hallgatag Ficzere megkérdezte:

oszt hova ütté neki, Pesta?

a csekire, válaszolta az,

mert cseknek hívták a herélt csődör nemiszervét,

erre Ficzere csak annyit mondott jelentőségteljesen: yep,

mely amerikai zsargonban yest jelent,

Ficzere mindenre yepet mondott,

de csak ez a történet őrizte meg szavajárását.

285

Nagyapám megneszeli, hogy nagyanyám haza készül

Hallom, hogy határoztál, mit vettél a fejedbe, nem lep meg,

számítottam rá, sejtettem én, hogy nem győzöd te ezt sokáig,

gyenge legény vagy te ehhez, pénzért dogozni, házakhoz járni,

mások cselédje lenni, este gyönni haza mindennap, dagadt lábval,

holtfáradtan, aztán nem leülni, megpihenni, hanem nekifogni

főzni, mosni, takarítani, leckét kikérdezni, nem asszonynak

való ez, mindent magad csinálni, magadban lenni, társ nélkül,

árván a világban, semmit senkivel meg nem beszélni, meg

nem osztani, se örömöt, se bánatot, még nekem se tesz jót

a magányosság, hát akkor neked, pedig én ember vagyok, aztán

többet elviselek, de ezt most hagyjuk, ez más lapra tartozik,

az asszonynak otthon a helye, viseljék gondot az urára, meg

tartsa rendben a családját, megértelek én, hogyne értenélek,

lehet, hogy én is ezt tenném első ijedtségemben, ha a helyedben

volnék, tán én is rögtön megrendelném az ágentnél a hajójegyet,

és megpróbálnám összekaparni a rávalót, de az biztos, hogy

én nem mennék el, mert én hétszer meggondolnám, mielőtt

összepakolnám a betyárbútort, és elindulnék, én feléreznék,

és észre térnék, aztán visszatáncolnék, nem akarok beleszólni,

nincs hozzá jogom, szétmentünk, azt csinálsz, amit akarsz,

levettem rólad a kezem, nem tarthatlak vissza erőnek erejével,

de gondolkozzál csak, mért mégy te vissza az ókontriba, mi

keresnivalód van ott, jobb lesz, könnyebb lesz neked ott,

nem lesz, csak azt képzeled, mert az a hazád, mert oda kötnek

az emlékek, és csak a szépre meg a jóra emlékszel, nem vár

ott téged senki, csak megszólnának meg kinevetnének, no, ez

is nagyot esett, kódusként ment ki Kanadába, és kódusként

is gyött vissza, aztán még a párját is elvesztette a nagy

csavargásban, ez lett a nagyravágyás vége, inkább ült volna

286

itthon a seggén, akkor most legalább együtt volnának,

és túrhatnád megint a földet, és járhatnál mellette napszámba,

hogy fel ne kopjék az állad, ha egyáltalán vissza bírnál

te arra állni, ami otthon van, mert elszoktál te már attól,

neked már igényeid vannak, hiszen te itt ahhoz képest urasan

élsz, bátrumod van, a grószeriben mindent megkapsz, ami kell,

vasárnaponként meg piknikezel, akár egy igazi dáma, és azt

se felejtsed el, hogy te itt egy miszisz vagy mindenkinek, nem

neném vagy jóasszony, mert tisztelnek és becsülnek, akár van

mit aprítani a tejbe, akár nincs, meg a hatóság is másként

bánik itt veled, örül, hogyha segíthet, de otthon te csak

egy szegény, elhagyatott öregasszony lennél, akibe mindenki

beletörölheti a lábát, ezt akarod, mondjad, nem hiányzik ez

teneked, nem lendít ez terajtad, csak tetézné a bajodat, már ne

haragudjál, de akkor már inkább azt tanácsolom, hogy keressél

magadnak itt valakit, aztán álljál vele össze, nem tudom,

mit szólnék hozzá, de ennél már az is többet ér, aztán nem

kerül semmibe.

287

Nagyapám ellenzi, hogy nagyanyám hazavigye apámat

Eredj, ha menned kell, ha muszáj, ha nem lehet veled bírni,

a vesztedbe rohansz, majd megbánod, de akkor már késő lesz,

nekem mindegy, de azt határozottan kijelentem, hogy az Imrust

azt ne vigyed magadval, ahhoz nincsen jogod, ezt nem teheted

vele, te mehetsz, de őt hagyjad itt, ő itt nevelkedett, neki itt

az otthona, a hazája, ő ezt szereti, neki már a beszéde se

olyan, mint nekünk, neki már az angol a nyelve, azt tanulta

az iskolában, azon ír, olvas, a pajtásaitól is azt hallja, még

álmodni is azon álmodik, otthon született, igaz, de hány

esztendős volt, mikor utánam gyöttél vele, tizenegy, mi az, semmi,

már nem is emlékszik pontosan semmire, tán még a hajóútra se,

pedig az érdekesebb volt, mint otthon minden együttvéve,

emlékszel te valamire pontosan tizenegy esztendős korodból,

mert sokszor emlegették előtted, azért, kiment már az az ő

fejéből, hogy volt, mi volt, fogadok már a házunkat is alig

ismerné meg, ha hirtelen letennéd a kapunk előtt, pedig

mennyit ült az ablakban, még szidtam is érte, hogy kinyílik,

aztán kiesik, és összetöri magát, és akkor te gyössz itt nekem

Dolyinával meg Szagyival, ugyan már, összekevered a szezont

a fazonval, a szajlai határ csak nekünk jelent valamit, mert

földünk van benne, és abba öltük a fél életünket, neki nem,

ő nem úgy van vele, mint mink, neki nem hiányzik, esze ágában

sincs, és sose fogadná el, ami otthon várná azután, amiben itt

része volt, sose törődne bele, szenvedne tőle, hogy ott van,

nem itt, a lelke mélyén mindig visszavágyna, idegennek érezné

magát, örökké vádolna téged, tán meg is gyűlölne érte, meg

hogy iskoláztatnád otthon, hogy adnál szakmát a kezébe, miből,

hol, de itt más a helyzet, itt megvan a lehetősége, minden

kapu nyitva áll előtte, és az állam is támogatja, itt vihetné

288

valamire, még felsőbb iskolára is mehetne, még kalicsba is,

még mérnek is lehetne belőle, mert a gépek érdeklik, és esze

is van hozzá, vág neki, mint a beretva, nagyon meg van elégedve

vele a metticsere, már nem tud neki számtanpéldát feladni,

mert már mindet megcsinálta, ami a könyvben volt, olyan magas

a szintje, aztán ezt a gyereket akarod te visszavinni, belerángatni

a szegénységbe, a nyomorúságba, ami elől ide szöktünk, képes

volnál elvenni tőle a jövőjét, mert arra mérget vehetsz, hogy

otthon csak cseléd lenne belőle, vagy csavargó, ha megunja,

és otthagy, aztán elzüllik, vagy azt hiszed, változott otthon

valami, tévedsz, nem változott semmi, jusson csak eszedbe, mit

írnak folyton otthonról, ez nincs, az nincs, mindig egy a nóta,

meg Ferenc sógor se szórakozásból akasztotta fel magát tavaszval

a szőlőben, vagy kérdezz meg akárkit, aki mostanában gyött

ki, minden maradt a régiben, és nem is változik egyhamar, tán

még száz esztendő múlva se, akkor is olyan elmaradottság lesz

ott, és sose érik utol Kanadát vagy Amerikát, sose lesz ilyen

fejlettség meg demokrácia, mert arra nem becsüli egymást

a nép, mert az egyik lenézi a másikát, és ha egy pengővel

több van a zsebében, már mindjárt úrnak képzeli magát, megette

a fene az egészet, meg gőzöd sincs, mi készül odaát, mert

nem olvasol újságot, de én olvasok, és tudom, és közlöm veled,

hogy nagyon fegyverkezik a német meg a muszka, aztán ha azok

megint összeugranak, ott kő kövön nem marad, mert háború

lesz megint, csúnya, nagy háború, nagyobb, mint ami nemrég

volt, és abból Magyarország se marad ki megint, szeretne, de

nem bír, és te pont oda készülsz a fiunkval, épeszű ember

ilyet most nem csinál, oda most egy macskát se szabad vinni,

nemhogy egy gyereket, azt akarod, hogy ágyutöltelék legyék belőle,

hogy beöltöztessék, és a frontra küldjék, mert azt tennék vele,

nem most mindjárt, hiszen ahhoz még fiatal, hanem később, mikor

sor alá jut, és behívják, a te lelkeden száradna, ha elesne,

hogy számolnál el vele a Jóisten előtt, az ő kezében van az

élete, de nekünk is van felelősségünk, nem hajigálódzhatunk vele csak

úgy, egy anya nehezen válik meg a gyerekétől, de a szükség

289

törvényt bont, lássál tovább az orrodnál, ne húzzad magadval

az Imrust, ne büntessed, ne tegyed tönkre, nem ragaszkodok én

ahhoz se, hogy velem legyék, ha nem bízol bennem, beleegyezek

én abba is, hogy másnál lakjék, nem vagyok én olyan önző, én

csak az ő érdekét nézem, a testvérnénjénél, az Annusnál is

maradhat, ő maga ajánlotta, befogadná, gondját viselné, jól

ellenne ott a kislánya, a Helen mellett, csak kell hozzá mind

a kettőnktől a beleegyezés, mert a kanadai törvény szerint még

kiskorúnak számít, hiába, hogy legénykorú már, és gyámság

alá is kell helyeztetni meg illetékbélyegre is szükség lesz, mert

írást kell csináltatni róla.

290

Nagyapám elbúcsúzik apámtól

Hát, mégis visszamégy, fiam, nem örülök neki, sőt, elszomorít,

nem azért hozattalak ki, etettelek, ruháztalak, nem ezért

járattalak iskolába, nem ezért kerestem rád, nem ilyen jövőt

szántam én neked, vissza a nyomorúságba, ahonnan elgyöttél, veszni

hagyni a szerencsét, ami az öledbe hullott, eldobni a kényelmet,

a jólétet, a lehetőséget, ezt az országot, a szabadságot,

a demokráciát, mindent, ami itt van, otthon meg nincsen, nem

értem, nem és nem, őrültség, nem vagy eszednél, nem tudod, mit

csinálsz, mit veszel magadra, megbánod, belerokkansz, átkozni

fogod a percet, mikor beszálltál a hajóba, majd meglátod, teljék

csak el egy kis idő, de akkor már késő lesz, nem neked való

élet az ott otthon, azután, hogy belekóstoltál a kintibe, nem bírsz

továbbtanulni, nem lesz szakmád, eltaposnak, megaláznak, még

levegőt se hagynak venni, pláne, ha látják rajtad, hogy más vagy,

mint a többi, mint ők, mert te már más vagy, téged már Kanada

nevelt, a te hazád már itt van, ide tartozol, ennek a nyelvét

beszéled, tarts ki, szorítsd össze a fogad, embereld meg magad,

most rossz egy kicsit, de aztán jobb lesz, szétmentünk, anyád

meg én, másval is megesett már, ettől még nem dől össze a világ,

felsőbb iskolára mégy, állom a költségeket, nemsokára nagykorú

leszel, és kérheted az állampolgárságot, rimánkodjak, tegyem

össze a kezem, könyörögjek, legalább magadra gondolj, ha

már az apád nem számít, akinek a szemefénye vagy, rád parancsoljak,

erőszakval tartsalak vissza, éljek a szülői jogomval, fenyítselek

meg, hogy nem fogadsz szót, nem teszem, semmi értelme,

látom a szemeden, meg ismerlek, az én fajtám vagy, truccolsz,

nyakaskodol, ha belepusztulsz, akkor se lépsz vissza, nem

hallgatsz rám, csak azért se, nagy vagy már, maholnap felnőtt,

már borotválkozol, már a lányokhoz is jársz, de ebből is látszik,

hogy az eszed az még gyerek, ezt nem szereted hallani, én

se szerettem, mikor gyerek voltam, de ez az igazság, ha nem

291

így volna, itt maradnál, sok könyvet olvastál, sok mindent

láttál, tán többet is mint kellett volna, de még nem tudsz a

jövődre gondolni, ahhoz még éretlen vagy, jó, rendben,

abbahagyom, nem prédikálok tovább, legyen meg a te akaratod,

csak aztán ne engem hibáztass, elfogadom, tisztelem a döntésedet,

bár nem egészen ettéd, mert az anyád telebeszélte a fejedet

meg a Szentírás is azt mondja, hogy ne ítélj, hogy ne

ítéltessél, ezt magamra értem, utadra bocsájtalak, menj Isten

hírével, vigyázz magadra, és ne haragudj rám, ha megbántottalak,

nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, és néha

eljárt a kezem, mikor kisebb voltál, de ez nem jelenti azt,

hogy nem szeretlek, soha nem mondtam ezt így ki, de most

kimondom, mert hátha nem találkozunk többet az életben, szeretlek,

fiam, és szeretni foglak ezután is, annál jobban fáj hát, hogy

így határoztál.

292

Dzsim

Nagyapám testvérében, Ferenc bátyámban,

ki élete végéig angollal keverte a magyart,

sajátos időzavart idézett elő a hazatelepülés,

valahányszor találkoztunk az úton,

megállt,

magához intett,

arcomhoz nyomta mindig borostás arcát,

és azt mondta: Dzsim,

mindig összetévesztett apámmal,

kit gyerekkorában így hívtak Kanadában.

293

Köröm

Ha valamelyikünknek fehér folt jelent meg a körmén,

az azt jelentette,

hogy csomagot kapunk Kanadából,

rejtély,

honnan eredt ez a babona,

de tény,

hogy szentül hittünk benne,

mert szinte mindig bevált,

izgatottan tanulmányoztuk a körmünket minden reggel,

és nagy volt az öröm,

ha szeszélyes alakú, kis felhőt fedeztünk fel a rózsaszínű körömégen,

eltelt két-három hét,

és mire a felhő jól eltávolodott a körömholdtól,

Kurta Ferenc bácsi, a postás már hozta is a hírt,

és lehetett menni a bevarrott szájú, naftalinszagú vászonzsákért a postára,

aztán egyszer csak elmaradtak a csomagok,

levél se jött többé,

és mi se írtunk,

és azt mondták a szüleink,

ne beszéljünk róla senkinek,

hogy rokonaink vannak odakint,

szomorúak lettünk,

és attól kezdve nem szerettük a körmünket,

rá se néztünk többé,

elhanyagoltuk,

nem tisztítottuk, és nem mostuk meg rendszeresen.

294

Uncle George

Nagyapám testvérei közül ő vitte legtöbbre,

ugyanúgy ment ki, mint nagyapám,

és ugyanúgy kezdte,

de neki beütött Kanada,

vállalkozó lett Montrealban,

és meggazdagodott,

állítólag olyan jól ment sora,

hogy már a 30-as években autót vett,

homály fedi,

mivel foglalkozott pontosan,

és miben állt gazdagsága,

de a rokonságot büszkeséggel töltötte el,

ő volt a pozitív, a követendő példa,

mégis mindenki megkönnyebbült kissé,

mikor az 50-es években kirabolták, és megölték,

mert egyúttal nyomasztóan is hatott a sikere,

pedig nem volt minden tekintetben irigylésre méltó,

Magyarországon hagyta két szép fiát, Jánost és Györgyöt,

és mindkettőt kivitték az orosz frontra,

az egyik elesett,

a másik hadifogságban halt meg,

48-ban vagy 49-ben járt itthon utoljára,

és hozzánk is eljött egy zimankós hajnalon,

éppen disznót vágtunk,

és én is a hófedte udvaron tartózkodtam,

felkapott, megszorongatott, a magasba emelt,

295

és fentről csodálkozva láttam,

milyen nagy területet világít be a perzselés máglyája,

kanadai unokatestvéreim sose találkoztak Gyuri bátyámmal,

de emlékeznek rá,

hogy nagyapa részegen utazott a temetésre.

296

Nagyapám beszéde a Mindenhatóhoz

Uram,

vasárnap van,

a te napod,

itt vagyok a Dullard Streeten,

ebben a hónapos szobában,

amit Mrs. Lahaytől bérelek,

kenyerem javát megettem,

halántékom ősz,

köszvény kínoz,

reszket a kezem,

és úgy ugrál előttem néha a kanálval,

mikor eszek,

hogy alig találok bele a számba,

magányosan tengetem napjaimat,

rosszul vagy egy cseppet se alszok,

volt részem örömben is, bánatban is,

megtörtént már velem minden,

mi halandóval megtörténhet,

már nem érhet meglepetés,

már csak a halál van hátra,

azt nem ismerem,

mert még élek,

és van bennem erő,

ha nem is annyi, mint fiatalkoromban,

mikor Saskatchewanben fogadásból felemeltem egy csillét,

és még munkám is van,

nem könnyű,

de megfizetik rendesen,

mindennap tisztálkodom,

meleg ételt eszek,

újságot olvasok,

297

rendben tartom a ruházatom,

és akár elégedett is lehetnék,

mégsem vagyok az,

ezért is fordulok hozzád,

nem tudom,

mitévő legyek,

nem akarlak részletekkel terhelni,

a lényegre szorítkozok,

engem eddig az álmaim éltettek,

volt egy álmom a szerelemről,

de a szívem választottja elhagyott,

volt egy álmom a jobb életről,

de Kanadában se vittem semmire,

volt egy álmom a családról,

de nem egyeztem az asszonyval,

volt egy álmom a gyerekeimről,

de rossz példát mutattam nekik,

és most már nincs több álmom, Uram,

elfogyott, kimerült a készlet,

szégyellem magam,

hogy így beszélek,

de ez az igazság,

és te szereted az igazságot,

nem úgy, mint mink, emberek,

mink félünk tőle,

ezért nem is osztom meg senki mással,

csak veled,

mert te biztosan megértesz,

és inni is ezért iszok,

bizony,

nem látok kiutat,

úgy érzem,

végem van,

ezért nem is kérek tőled semmit,

nem,

298

nem jól mondom,

mégis kérek,

látod,

tisztára meg vagyok zavarodva,

ez is majdnem kiment a fejemből,

egy kívánságom azért volna,

de csak egyetlen egy,

hallgasd meg,

ha érdemesnek ítélsz rá,

kérlek,

vigyél át engem is a Nagy Vízen,

juttass vissza a hazámba,

ahonnan elgyöttem,

oda vágyok,

add,

hogy ott hunyjam le a szemem,

ne most mindjárt,

ráér később is,

sőt, később jobb,

most még dolgozok,

majd, ha nyugdíjba mentem,

majd, ha átutaltathatom a járandóságomat,

mert nem akarok én otthon a terhére lenni senkinek.

299

Nagyapám újabb beszéde a Mindenhatóhoz

Uram,

valami nem stimmel az imádságos könyvemvel,

hiába imádkozok belőle nap mint nap,

nem használ,

leteszem hát,

és a magam szavával szólok hozzád megint,

hátha azt jobban meghallod,

ne haragudj,

hogy ilyen türelmetlen vagyok,

de már nem győzöm cérnával,

és addig emlékeztetlek,

amíg nem késő,

mert múlik az idő,

már betöltöttem a hetvenet,

már nem dolgozok,

már nyugdíjas vagyok,

maholnap magadhoz szólítasz,

és még most se segítettél,

sőt, rosszabbul áll a szénám, mint valaha,

már összegyűlt a pénzem,

nem volt könnyű,

de apránként félreraktam,

már megvehetném a hajójegyet,

már szedhetném a sátorfámat,

és mehetnék az ókontriba,

de most meg mit adsz,

azt,

hogy nincs kihez,

nem fogad a Jim, a tulajdon fiam,

300

megembereltem magam,

és írtam neki,

evvel a rossz kezemvel, ni,

de nem ő válaszolt,

hanem a Bözsike, a menyem,

akit nem is ismerek,

és tudatta velem,

hogy nagyon sajnálja,

de oda ne menjek,

mert ott nem kíváncsi rám senki,

mikor már elittam az eszem,

így írta, szóról-szóra,

meg előbb gondoltam volna rájuk,

most már csak maradjak ott,

ahol vagyok,

ha eddig jó volt,

legyék jó ezután is,

egyem meg,

amit főztem,

azt üzeni az Imre, vagyis a Jim,

merthogy hallani se akar felőlem,

nem elég,

hogy elüldöztem Kanadából,

még a nyakára is gyönnék, nyűgnek,

hát ezt megkaptam,

most aztán jól nézek ki,

lehet itt még valamit tenni, Uram,

teljesíthető még az én kívánságom,

reménykedhetek még,

megszán a fiam,

van értelme,

vagy tegyek le végképp a tervemről,

megpróbálhatom,

ha ez az akaratod,

de nem biztos,

301

hogy sikerül,

mert olyan vagyok már én, mint a gyerek,

folyvást arra gondolok,

amit szeretnék,

mindig az jár a fejemben,

már a kommunizmussal is kibékülnék,

amit azóta bevezettek,

már azt se bánnám,

ha nem ott halnék meg,

ha csak látóba mehetnék,

már avval is kiegyeznék,

mert kötve hiszem,

hogy a Panninak jobb,

hogy az anyaföldben nyugszik,

azt csak az élő képzeli,

mindegy már annak,

akit elkapartak,

nem akarok én már otthon senkitől semmit,

csak szétnézni meg elbúcsúzni,

nekem már egy kis idő is elég volna,

egy nap, egy nyári este, a Kusnyár-szögben,

ahol a világra gyöttem,

nem csinálnék én ott semmit,

csak ülnék a körtefa alatt,

hallgatnám a tücsökciripelést,

és szívnám magamba a vadbükkönyszagot,

ami ilyenkor legyön Misku-tetőről,

és szétárad az udvaron.

302

Ragaszkodás

Megható a kitartás,

mellyel a kanadások a kinti tárgyakhoz ragaszkodnak,

már rég kilyukadt a lábbeli, elszakadt a ruha, elkopott a szerszám,

folt folt, javítás javítás hátán,

mégsem vetik le, nem cserélik ki, nem vágják sutba,

hanem hordják, dolgoznak vele rendületlenül,

emlékszem nagyapám öccsére, Péter bátyámra,

még a 80-as évek elején is abban a gumibakancsban járt,

melyet a 40-es évek végén vett kint,

és még akkor is nagy becsben tartotta a magával hozott gumikerekű talicskát,

noha már nem tolta,

mert közben megnyomorodott,

és mankóra szorult,

vagy ott van apám,

még mindig őrizgeti a padláson a legénykorában Windsorban kapott bőrdzsekit,

pedig már évtizedek óta nem megy rá,

kihízta, összeaszalódott, megpenészedett,

és még mindig szemefénye a hosszúnyelű, körmös kalapács,

mely szintén az útipoggyászában volt,

sőt, magamat is felhozhatnám példának,

bár egyébként nem illek ide,

még mindig megvan a zöld színű frottírtörülköző,

melyet 73-ban vásároltam Iowában,

holott már nem lehet vele törülközni,

a használattól úgy elvékonyodott, mintha géz lenne,

és nem veszi fel többé a vizet,

még sincs szívem kidobni,

ki érti ezt?

303

Beszélgetések nagyapámmal

Első beszélgetés

Nem kényeztettél el, Steve, mikor kicsi voltam,

nem éltél kiváltságoddal,

nem tébláboltál köröttem,

nem hajoltál le hozzám, nem emeltél fel a levegőbe,

nem csiklandoztál meg a bajszoddal,

nem ültél mellém szuszogva,

nem meséltél,

nem lovagoltattál a térdeden,

nem túrtál a hajamba,

nem paskoltad meg az arcomat,

nem nevettettél meg,

nem készítettél nekem kukoricahegedűt, diótücsköt,

nem fogtál kézen,

nem vezetgettél az udvaron, mikor járni tanultam,

nem óvtál a gúnártól, hogy meg ne csípjen,

nem mondogattad, mi micsoda,

nem mutattad meg a disznóólat, a félszert, a padlást,

nem hoztál be nekem kisnyulat az istállóból,

és nem álltál mellettem akkor se, mikor már nagyobb voltam, és munkára fogtak,

nem tanítottál meg arra, mit csak te tudtál,

nem dicsértél meg, ha jól csináltam valamit,

nem védtél meg, ha bántottak,

távol voltál, hetedhét országon túl,

megvontad magad tőlem, fütyültél rám, semmibe vettél, mintha a világon se volnék,

ne érts félre,

nem vádollak, csak tényszerűen megállapítom,

akkor nem is kerestelek, nem is tudtam róla, hogy rosszul esik,

csak felnőtt fejjel jöttem rá, hogy hiányoztál,

mert kellett, hogy hiányozzál.

304

Sár

Dorothy unokahúgom,

ki nem tud magyarul,

mutatott nekem Windsorban egy levelet,

apám írta az ő anyjának, Annus nenémnek, legénykorában Magyarországról,

és arra kéri benne szinte könyörögve,

hogy vitesse vissza Kanadába,

mert már nem bírja tovább,

az ok nyilvánvaló,

de apám nem részletezi,

mit nem bír,

panaszkodik viszont,

hogy sár van, mindig rettentő nagy sár van,

és legutóbb is,

mikor Terpesen volt a bálban,

hol sokat táncolt,

olyan sáros lett a nadrágja szára,

hogy alig bírta utána kikefélni,

mikor megszáradt.

305

Beszélgetések nagyapámmal

Második beszélgetés

Hogy kezdődött, Steve,

nem értettétek meg egymást,

kevés volt a pénz, nehezen ment a beilleszkedés, nőztél,

a nagy gazdasági válság is közrejátszott,

miért hidegültetek el,

miért mentetek külön,

miért jött haza nagyanya, hogy szánta rá magát asszony létére,

hogy jutott odáig,

miért hozta magával apámat,

hogy engedhetted,

miért keményítetted meg a szívedet,

lassan érlelődött meg bennetek az elhatározás,

vagy hirtelen láttátok be, hogy nem megy,

miért maradtál,

miért választottad az egyedüllétet,

nem kerestél utána magadnak senkit vagy nem találtál,

miért lettél magányos farkas,

nem volt elég az idegenség,

csalódtál, megbántottak, elárultak,

mi volt az a pont, mikor betelt a pohár,

és azt mondtad magadban, hogy elég, és feladtad,

nem kételkedtél,

tudtad, mit teszel,

vagy rádöbbentél később, hogy tévedtél,

de akkor már késő volt, és nem lehetett visszacsinálni,

akartál még valamit az évek hosszú során,

valami nagyot, valami szépet,

vagy attól kezdve minden mindegy volt,

és semmi nem érdekelt többé,

igaz, mit beszéltek,

306

igaz, hogy magadba fordultál,

hogy nem törődtél többé a világgal,

még rám se voltál kíváncsi,

igaz, hogy nagyon lecsúsztál,

és senki nem volt melletted az utolsó órán,

miért alakult úgy, ahogy alakult,

miért nem maradtatok együtt,

miért nem vertetek kint gyökeret,

miért bizonyult hiábavalónak a nagy erőfeszítés,

hol, mivel rontottad el,

vagy kit terhel a felelősség,

ha nem te vagy a hibás,

és mi volt a baj,

ott keletkezett, vagy magatokkal vittétek,

így volt megírva a sors könyvében,

vagy el lehetett volna hárítani?

307

Péter bátyám

Péter bátyámban, nagyapám testvéröccsében azt csodáltam legjobban,

hogy leszámolt minden önáltatással,

de megőrizte büszkeségét, méltóságát,

és nyolcvanöt évesen is tartotta magát,

akkor már egyedül élt,

és elnyomorodott mindkét lába,

mégsem panaszkodott, nem szűkölt, nem jajgatott,

nem mondta,

hogy ha még egyszer születne,

mindent másként csinálna,

nem átkozta a pillanatot,

mikor úgy döntött,

hogy hazatelepül Kanadából,

a rendszert sem szidta már,

mely később elvett tőle mindent,

és azt a kinti rokont se emlegette,

ki letagadta a tízezer dollárt,

mit nála hagyott letétben,

tárgyilagosan, nagy hozzáértéssel, szinte szakszerűen viselte az öregséget, az elesettséget, a magányt,

és csendesen imádkozgatva olyan nyugalommal üldögélt a mindig vetetlen ágy szélén a konyhán,

vagy vonszolta magát mankóin, baltával a támadó akácfahajtásokat csapkodva

a nagy, üres udvaron, mint egy elűzött király,

kit élete utolsó percéig kötelez tisztsége.

308

Beszélgetések nagyapámmal

Harmadik beszélgetés

Hogy érezted magad a városban, Steve,

hogy vált be a csere,

hogy szoktad meg a gyárat, a vasat, a füstöt, a bűzt, a zajt,

jó munkás voltál, keményen dolgoztál,

megdicsért a bosz,

példának állított a többiek elé,

utáltak érte az olaszok,

mit csináltál munka után,

mindjárt haza indultál, vagy a kocsmának vetted az irányt,

mivel ütötted agyon vasárnap az időt,

nyugodtan ültél otthon a négy fal közt,

vagy szerettél volna átugrani a szomszédhoz diskurálni,

de nem ismerted,

mindig vetett ágyban aludtál,

hideg, meleg víz jött a csapból,

nem puhított el a kényelem,

hogy mentél az utcán, emelt fővel vagy szemlesütve,

elfogadta a lábad a járdát,

könnyen tájékozódtál, ha munkát kerestél,

nem zavart a zsúfoltság, a sok nép,

szót értettél velük,

világosan fejezted ki magad,

kiigazodtál az idegenek világában,

átvetted szokásaikat, elfogadtad, betartottad törvényeiket,

becsaptak, lóvá tettek,

vagy átláttál a huncutságaikon,

kevesebbnek tartottad magad vagy többnek,

megtanultad az illemet,

késsel, villával ettél, szalvétába törölted a szádat,

és nem köptél a földre,

309

rendszeresen pucoltad a körmöd,

hogy állt rajtad az öltöny,

nyakkendőt is hordtál, magad kötötted meg,

leparasztoztak, ha nem tudtál vagy leejtettél valamit,

hogy viselkedtél a hivatalban, a hatóság előtt,

félszegen vagy öntudatosan,

jártál moziba, színházba,

hogy bántál a nőkkel,

bíztál bennük, tisztelted, magad elé engedted őket,

kimentél néha a házakon túlra, hol a határ kezdődött,

vagy láttad utazás közben vonatról, mint szántanak, vetnek, aratnak,

jobb volt olyankor,

nem szédültél kissé, nem viszketett a markod,

nem álltál meg egy kukoricatáblánál a gazdával beszélgetni,

nem adtál kéretlenül tanácsot,

felnéztél néha az égre,

felsóhajtottál önkéntelenül,

mondtad magadban, vagy kiszaladt a szádon, hogy eső kellene, ha nem volt,

vagy hogy elég már, ha sok,

érdekelt az időjárás,

nem takarékoskodtál, nem tettél félre,

nem dédelgettél magadban valami titkos tervet,

nem akartál egyszer valahol farmot venni,

száz akert vagy legalább ötvenet,

Wisconsinban vagy Nyugat-Albertában, hol nem olyan lapos,

nem forgattál semmi ilyesmit a fejedben,

letettél róla, vagy fel se merült benned,

megtagadtad magad, átvedlettél,

nem hiányzott a barázdák melege, a lovak lehelete, az ostornyél, az istállószag,

vagy ha hiányzott,

hogy viselted,

hogy bírtad ki,

hogy tudtál meglenni föld nélkül?

310

Beszélgetések nagyapámmal

Negyedik beszélgetés

Kit támadott meg először, Steve,

mik voltak a tünetei,

hallottál valamit a Kusnyár-szögben,

beszélt az ősökről dédapám, dédanyám,

emlegettek valamit,

mondták rosszallóan, hogy ez vagy az azt csinálta,

észrevettél rajtuk valami különöset,

kukoricát vetettek kukoricára,

vagy takaratlan hagyták a lovat a hidegben, ha megizzadt,

változott a beszédük, a viselkedésük,

láttál valami baljós jelet,

érződött valami a levegőben,

hogyan kezdődött,

velük vagy valamikor régebben,

szépapámmal, szépanyámmal,

apai ágon vagy anyai ágon,

ki hurcolta be a kórt,

ki volt a bacilusgazda,

hirtelen tört ki, vagy lappangott több nemzedéken át,

örökölted, vagy benned fejlődött ki,

mikor észlelted magadon először,

és mit tettél ellene,

felvetted vele a küzdelmet,

hogy bírta a szervezeted,

mi váltotta ki,

mi borította fel az egyensúlyt, mi vitt a lejtőre,

mi indított rá, hogy így dönts,

más is elment szerencsét próbálni,

de senki se járt úgy, mint te,

miért fordítottál végleg hátat a földnek,

311

miért hagytad széthullani a családot,

miért nem sikerült neked semmi,

miért nem igyekeztél jobban,

nem értettél semmihez vagy hiányzott belőled a kitartás, az erő,

nem akartál semmit vagy túl nagyot,

kedved szegte valami idő előtt,

elpuhított a városi életmód, a kényelem, a szórakozás,

megelégelted, elfáradtál,

vagy a körülmények is közrejátszottak,

miért nem találta apám helyét a világban,

miért fogtam én tollat,

mi okozta, hogy így elfajzottunk,

miért áldozott le hadunk napja?

312

Amerikás keserve

Kincsekkel megrakodva mentem el a falumból legénykoromban,

üres kézzel tértem meg öregemberként.

313

Beszélgetések nagyapámmal

Ötödik beszélgetés

Gondold el, Steve, mi lett volna,

ha nagyanya nem jön haza,

és nem hozza magával apámat,

ha együtt maradtok, és megemberelitek magatokat,

akkor talán minden másként lesz,

nem adod ivásra a fejed,

nagyanya tovább él,

Pista bátyám nem hal meg olyan fiatalon,

apám nem cserél megint hazát,

nem keletkezik törés a lelkében,

nem fut zátonyra az élete,

hanem továbbtanul,

ösztöndíjat kap és collegeba megy,

onnan meg egyetemre,

Torontóba vagy Montrealba,

vagy ha nem fűlik hozzá a foga,

beviszed a gyárba, a Dominion Forge and Stampingbe,

és szakmunkás képesítést szerez,

megbecsüli magát, halad felfelé a létrán,

és a végén megteszik művezetőnek,

vagy benzinkutas lesz valahol,

gumijavító vagy autószerelő,

mindig vonzódott a gépekhez,

és előbb-utóbb saját műhelyt nyit,

jól beindul az üzlet, segédekkel dolgoztat,

és mikor már szépen van a bankszámláján, megnősül,

aztán megszületek én,

illetve nem egészen én,

hiszen más lett volna az anyám,

horvát vagy lengyel, esetleg litván,

314

mert angol vagy francia lányt nem igen kap,

azok lenézik a kelet-európaiakat,

legfeljebb ír jöhet még szóba,

mert a kiejtése alapján senki se hinné, hogy magyar,

olyan kifogástalan,

utána a húgom jön a világra,

és később még két fiú meg egy lány,

te meg nagyanya velünk laktok,

szerettek, kényeztettek bennünket,

nincs széthúzás, szegénység,

csak megértés van és törődés,

boldog a gyerekkorunk, bár nem felhőtlen,

irántatok való tiszteletből magyarul is megtanulunk,

de egymás közt csak angolul beszélünk,

mert mi már kanadaiak vagyunk,

demokráciában növünk fel,

és szabadon kibontakozunk,

nem félünk a rendőröktől, a hatóságoktól,

van önbizalmunk, és tudjuk, mit akarunk,

megtanuljuk a társadalmi együttélés szabályait,

egészséges felnőttekké válunk,

és visszük valamire,

én például fő-park ranger vagyok Brit Kolumbiában,

vagy farmer Ontarióban,

sok földem van Essex körül,

arrafelé is lakom, az egyik tanyámon,

ritkán jövök be a városba,

csak a gazdálkodásnak élek,

vagy ha mégis írok és tanítok valahol,

már szellemi rangom van,

és kéziratokat vesznek tőlem az egyetemek,

megjelent tizenöt kötetem, és szinte kész az életművem,

nagy családom van,

és rajonganak értem a tanítványaim,

nyaranta a vadonban táborozom,

315

fent, északon, a Franklin-hegységben,

télen meg lent, Arizónában,

horgászni járok, kőzeteket gyűjtök, növényeket tanulmányozok,

a többi meg nem érdekel,

a magyar irodalomról nem sokat tudok,

ellenben tervezem,

hogy egyszer Magyarországra látogatok,

és megnézem magamnak az óhazát,

melyről olyan sokat meséltetek,

de mindig közbejön valami,

és el kell halasztanom az utazást,

igen, Steve,

szerintem így lett volna,

ha az a ha nem lett volna.

316

Apám fizikakönyve

Vászonborítós, elnyűtt, vaskos kötet,

Elements of Physics a címe,

Torontóban adták ki kanadai iskolák számára 1937-ben,

de nem olyan, mint a tankönyv,

inkább tudományos kézikönyvhöz hasonlít,

kötelező jelleggel senior high school-diákkorában használhatta,

de egyébként is nagyon érdekelték az anyag törvényszerűségei,

és szerette a gépeket,

ez lehetett a kedvenc tankönyve,

különben nem hozta volna magával Magyarországra,

mikor hazatelepült,

belül jobb állapotban van, mint kívül,

kevésbé megviselt,

látszik,

hogy gazdája vigyázott rá,

a lapokon alig van aláhúzás, bekarikázás, firkálás,

a bejegyzések, padszomszédnak szóló üzenetek, számolások, lakcímek,

telefonszámok, kérdő- és felkiáltójelek zöme az első és hátsó tábla belső oldalára és az előzéklapokra koncentrálódik,

mintha megérezte volna,

hogy nagyon kell kímélni,

mert egész életén át elkíséri majd,

és hű társa lesz egy nem idegen, de egészen más világban,

Új-Telepen mindig a fejénél tartotta,

az ágya feletti kis polcon,

a Chambers-féle angol etimológiai szótár mellett,

melyet Dorothy unokahúgommal küldetett magának kintről a 60-as években,

317

elfeledtem,

hol tárolta az ófalui, régi házban,

és láttam-e ott valaha a kezében,

de én gyerekkoromban sokat forgathattam,

mert a pompás illusztrációk némelyike ma is visszaköszön,

így például a Vízszivattyúk és vízi energia című fejezetben egy vízturbina hatalmas lapátkereke,

mely mellett eltörpül az arányok érzékeltetése végett odaállított ember,

a Szilárd anyagok mechanikájában a San Franciscót Oaklanddel összekötő többszörös, hosszú, hosszú függőhíd,

a Spektroszkóp és a szivárvány címűben a fény spektrumáról készített laboratóriumi felvétel, életem első színes fényképe,

vagy a Vízben lebegés elveinek tárgyalásában az az egész oldalas fotó,

melyen a Queen Mary első útja alkalmával sok kis hajó kíséretében 1936. június 1-én befut a New York-i kikötőbe,

és a háttérben Manhattan régi felhőkarcolói látszanak,

de a legismerősebbnek egy egyszerű gépek működését szemléltető rajz tetszik,

védősisakos erdei favágók egy álló fa tövéhez erősített csigán átfűzött kötelet húznak,

melynek másik vége egy földön fekvő hosszú rönkre van hurkolva,

a farönk és a csiga közti kötélrész alatt egy W látható,

mely a súlyt jelöli,

az első munkás és a csiga közti szakasz fölé pedig egy P-t tettek,

mely az erőt jelképezi,

annak idején világos lehetett előttem,

miben mesterkednek ezek az emberek,

de a betűk jelentésével csak most jöttem tisztába,

valami rejtélyes oknál fogva mégis ez az ábra hagyott bennem legmélyebb nyomot,

talán fel sem fogtam igazán,

hogy a szöveg olyan nyelven van,

melyet nem értek,

318

holmi képeskönyvnek tekinthettem,

mely felgyújtotta képzeletemet,

de nemcsak nézegettem,

egy helyen bele is írtam a nevem,

méghozzá apám modorában,

megpróbáltam utánozni a kezeírását,

elég gyatrán sikerült,

még szerencse,

hogy a hátsó táblát szemeltem ki erre a célra,

ma is ott van Donna June Ewing alatt,

mely az egyetlen női név a férfinevek között,

és többször is előfordul,

érdekes volna kideríteni,

milyen sors jutott osztályrészül a kötetben szereplő nevek viselőinek,

de leginkább ez a Donna June izgat,

sosem fogom megtudni,

ki lehetett,

és miért került apám fizikakönyvébe,

bár nem kizárt,

hogy azonos azzal a fehér hajcsatos, csinos, fiatal lánnyal,

kinek fényképét halála után megtaláltam a holmijai között.

319

Haza

Milyen különös,

hogy az egyik család akaratlanul, szinte játszva eléri azt,

mi a másiknak tudatosan küszködve, több nemzedéken át sem sikerül,

az öreg Maruzs például sosem járt Amerikában,

nem vágyott el innen,

és talán a faluból is csak akkor tette ki a lábát,

mikor katona volt,

vagy vásárra ment valahova,

a fiai is itt élték le életüket,

de az egyik, Pesta fiatalon meghalt,

az özvegye, Pálinkás Ilonka meg férjhez ment, méghozzá Kanadába,

és maga után vitette közös gyereküket is,

a Maruzs-unoka kint nem bizonyult szívbajosnak,

beilleszkedett, gyökeret eresztett,

és feléje se néz többé Magyarországnak,

nagyapám viszont már a tizenkilencedik század végén megkezdte a nagy műveletet,

kétszer jött vissza,

és csak harmadjára maradt kint végleg,

apám ott nőtt fel,

de az anyja, nagyanyám hazahozta,

én is elmentem háromszor,

de még mindig itt vagyok,

és most, száz évvel később úgy fest a dolog,

hogy mi nem tudunk elszakadni Szajlától,

hogy talán a fiam se jut majd Budapestnél messzebbre,

pedig kicsi korában velem élt Kaliforniában.

320

Donna June Ewing fényképe

Fekete-fehér felvétel,

apám iratai közt találtam halála után abban az íróasztalfiókban,

melyet mindig zárva tartott,

fiatal lány áll rajta jobbján egy fekete autóval,

fejét enyhén előre dönti,

és dús szemöldökű szemével kissé felülről néz,

mintha a gép valahol lent lenne,

mintha a fényképező személy guggolna,

haja rövid, sima,

és csak lent, a füle táján csavarodik vissza hullámokban,

bal oldalt van kettéválasztva,

és jobb oldalon, a fejtető szélén nagy, fehér csat fogja össze,

orra szabályos,

átlósan két árkocska fut le mellőle,

és elvész a pofacsontok alatt,

szája széles, húsos, érzéki,

álla kerek,

világos, testhez álló, vékony, rövidujjú, galléros pulóvert visel,

melyet kinyomnak még fejlődésben lévő, kerek, kis mellei,

a gallért alul, a szegycsont vonalában alig kivehető brossféle díszíti,

valamilyen színes, alul bő, egyszerű szövetszoknya van rajta,

mely közvetlenül a térde alatt végződik,

lábán lapos sarkú, pántos cipő,

bal lábát a jobb elé helyezte,

melyen testsúlya nyugszik,

így azt nem látni,

eldönthetetlen, hogy húzott-e harisnyát,

321

feltűnően nagyok a kezei,

egymásra téve lógatja őket az öle előtt, a szemérme magasságában,

és benyomja velük a szoknyáját,

és ezzel akaratlanul még jobban kiemeli a has izgató ívét,

mely szinte párhuzamos kiálló tomporával,

tekintete szelíd, de kissé lemondó, kétkedő,

mintha érte volna már valami csalódás,

mintha nem volna elég önbizalma,

és fogalma sem lenne róla,

hogy vonzó és kívánatos,

de az is lehet, hogy szégyellős,

és nem szívesen mutogatja magát,

bizonyára sokáig ellenállt,

míg végül úgy adta be a derekát,

hogy nem győzték meg a lépés helyességéről,

csupán a rábeszélő kedvéért hagyta magát levetetni,

nem valószínű, hogy tudatosult benne,

de nem egyedüli témája a képnek,

rajta kívül nagy tömegével még ott a kocsi, egy körülbelül 36-os évjáratú Buick is,

azt is láttatni akarták,

azért állították őt úgy,

hogy ne takarja el,

talán az övé, talán a családjáé,

talán új, talán most vette az apja vagy egy közeli rokona használtan,

mentek vele egy kört,

aztán azt mondta neki,

hogy szálljanak ki, és megörökítette,

csak ügyetlenül tartotta a kamerát,

nem fogta be egészen az új szerzeményt,

322

és lemaradt a lökhárító egyik vége, az egyik sárvédő,

az egyik fényszóró negyede, a szélvédő széle és hátrább a jármű teljes jobb oldala,

a belváros, egy néptelen alley lehet a helyszín,

erre abból következtetni,

hogy a háttérben egy többemeletes üzletféle tűzfala magasodik,

előtte villanyoszlop transzformátorral és sok-sok vízszintes és függőleges vezetékkel,

a lány előtt egy hajlott csatornafedél a burkolatlan földön,

a háta mögött pedig egy alacsonyabb, raktárszerű épület, a háttértűzfalra merőleges, fugázott műkőfala,

mely befejezetlenül maradhatott,

mert a lapos tetőt tartó kiálló gerendák közt hatalmas hézagok tátonganak,

a Nap az előtér irányából süt és oldalvást,

de a felvétel készítője mögött, valamivel hátrább is ház lehet,

mert elfogja a fényt az előtér és kocsi egy része elől,

és a lány altestét combtő tájéktól lefelé sötétebbre változtatja egy árnyalattal,

csak a felsőtestét érik akadálytalanul a napsugarak,

és a mögötte húzódó kopár, csúnya falat,

melyhez olyan közel van,

hogy jóformán elfedi a tulajdon árnyékát,

a kép hátoldalán semmi támpont, név vagy évszám,

de csak Donna June Ewing lehet ez a lány,

kinek nevét apám többször beleírta a fizikakönyvébe,

könnyű ruházatából ítélve nyár az évszak,

és talán éppen az az év,

mikor ő is elvégezte a senior high school-t,

és college-ba készült,

vagy ez volt az utolsó igazi vakációja,

mert úgy döntött,

323

hogy nem tanul tovább,

hanem ősztől állást vállal, titkárnő lesz valami cégnél, vagy valami ilyesmi,

azon az estén adhatta apámnak,

mikor utoljára találkoztak, hogy elbúcsúzzanak,

mielőtt apám visszaindul Európába,

vagy esetleg előbb kapta tőle,

mikor egy osztályba kerültek,

és megtetszettek egymásnak,

vagy valami más alkalommal jutott hozzá,

minden különleges, rendkívüli ok nélkül.

324

Beszélgetések nagyapámmal

Hatodik beszélgetés

Ha olyan voltál, Steve,

mint amilyen én vagyok,

akkor tudom, milyen voltál,

gyerekkorodban katona szerettél volna lenni, hajdankori, kuruc vitéz,

aztán tengerész, sarkkutató, felfedező,

vonzott a kaland, az ismeretlen, a messzeség,

de legalább ennyire elbűvölt, mi közel volt,

a sarjúszéna színe, a búzaszemek tapintása, a föld kiforgása az eke alól,

és jó parasztember lett volna belőled,

de te többre, nagyobbra vágytál,

és mikor felnőttél, és elvetted nagyanyát,

és rájöttél, mi volna az,

nekivágtál a világnak, és kerested,

előbb Csepelen, utána az Államokban, végül Kanadában,

nagy fába vágtad a fejszéd,

de erős voltál, vakmerő és szívós,

a kudarcok nem szegték kedvedet,

ha valami nem sikerült elsőre, nem csüggedtél,

nekiveselkedtél másodszor, harmadszor is,

és csak akkor adtad fel,

mikor már minden tőled telhetőt megtettél,

gyakorlatias voltál, komoly és megfontolt,

de alapjában véve érzelmes és álmodozó,

ha kigondoltál valamit, ha támadt egy eszméd,

ha megtetszett valami, ha nagyon akartad,

mindjárt megjelent lelki szemeid előtt,

minden részletre kiterjedően megalkotta képzeleted,

és addig dédelgetted, gyönyörködtél benne,

míg bele nem szerettél, rabul nem ejtett,

és attól kezdve úgy kezelted,

325

mintha a valóságban is létezne,

számoltál vele, építettél rá,

ez előnyt jelentett, ha megvalósíthatónak bizonyult,

de hátránnyal járt, mert tovább élt benned, ha nem,

az emberek ezt nem értették,

és furcsán néztek rád, mintha hiányozna egy kereked,

szerettél és tudtál dolgozni, értelmes munkát végezni,

és attól se húzódoztál, mit más nem vállalt,

mert alantasnak, piszkosnak találta,

mindenhol megálltad a helyed,

nem hoztál szégyent nemzetedre,

a formanok ragaszkodtak hozzád,

és téged akkor is megtartottak,

mikor másokat elbocsájtottak,

bolondultál a nőkért,

ők is kedveltek az ágyban,

de túl sokat vártál tőlük,

és folyton vesztettél a velük folytatott játszmában,

kissé lobbanékony voltál, büszke és önérzetes,

de sose rohantál fejjel a falnak,

és nem hunyászkodtál meg senki előtt,

mindig megvallottad, amiben hittél,

és kiálltál az igazad mellett,

frigyre léptél az új hazával,

kenyeret, otthont adott neked,

és tisztelte az emberi méltóságot,

és végül megbarátkoztál a lapos ohiói, ontariói tájjal is,

de az óhaza iránt sem váltál hűtlenné,

a szíved mélyén ott élt,

és mindig melegség járta át,

ha Szajla jutott eszedbe,

és bár nem jöttél haza meghalni,

biztosan mi voltunk az utolsó gondolatod.

326

Beszélgetések nagyapámmal

Hetedik beszélgetés

Milyen volt, mikor a negyvenkilencedikbe léptél, Steve,

mikor fosztogatni kezdett egy könyörtelen kéz,

és bár melegen sütött még a Nap,

hajnalonta már dér lepte be a réteket,

hogy vetted észre, hogy meglopnak, mi hiányzott először,

hogy fedezted fel a galádságot, melyet naponta elkövettek ellened,

gyáva lettél, körültekintőbb, óvatos,

ősz hajszálakat fedeztél fel a halántékodon,

megromlott a látásod, és szemüveget írt fel az orvos,

netán a nyakadhoz kaptál, és durvának, idegennek érezted a bőröd,

és visszahőköltél, mint ki hüllőhöz nyúlt,

feledékennyé váltál, nem fizetted ki a havi számlákat és összekeverted a dolgokat,

fordítva vetted fel az inged, felemás zoknit húztál, és nyitva hagytad a sliccedet,

nem tudtad, mit hova tettél, milyen nap van, mi történt tegnap, tegnapelőtt,

de annál élesebben emlékeztél arra, mi réges-régen esett,

egyre sivárabbnak tetszett a jelen, és a múlt felé fordultál,

úgy találtad te is, hogy valaha minden jobb volt,

véletlenül jöttél rá, vagy jóval előbb gyanút fogtál,

hogy valami nincsen rendben, és már figyelted magad,

elbizonytalanodtál, és finom remegés költözött az állkapcsodba,

a fürdőszobában álltál a tükör előtt, és borotválkoztál,

vagy a nappaliban ültél családod körében és beszélgettetek,

és hirtelen megdermesztette szívedet a magány,

egy bankban megláttál egy hosszú combú, fiatal nőt,

és keserűen megállapítottad, hogy átnéz rajtad,

a szeretőddel töltötted az éjszakát, és elaludtál mellette az ágyban,

elmentél a törzskocsmádba, és már nem bírtad úgy az italt, mint régen,

és szó nélkül tűrted, hogy a franciák megjegyzéseket tegyenek rád,

327

vitatkoztál apámmal, ki akkor még kamasz volt,

és megdöbbentett, hogy már elszakadt tőled,

vagy egyszerűen csak hazafelé bandukoltál egy csendes őszi estén,

és vadludak gágogása ütötte meg a füledet,

felnéztél az égre, és láttad, hogy délnek, az Erie-tó felé húznak,

és elszorult a szíved, mert az idő múlása jutott eszedbe,

ilyen volt, így szakadt rád vagy másképp,

úgy voltál az öregedéssel, mint én vagyok,

vagy fel se vetted, köptél rá, és élted tovább az életed?

328

Befejezetlen jövő

Családi ház a suburbben, Clevelandben, Chicagóban vagy Barstowben,

négy hálószoba, két fürdőszoba, dolgozószoba, nappali a földszinten,

dupla garázs és nagy szuterén pingpongasztallal,

a ház körül ápolt pázsit,

a kocsifeljáró két oldalán díszcserjesor, kerítés sehol,

feleség, négy gyerek, két unoka,

jó szakma, biztos megélhetés,

csekkszámla a bankban, hitelkártya,

két autó, egy RV

kutya, macska,

esténként közös vacsora és nagy beszélgetések,

barátságos szomszédok, jó barátok, rokonok,

golf és baseball-meccsre járás, a nemzeti bajnokság követése,

külföldi utak (egy Yucatanba),

rendszeres bakancsos túrázás (Adirondack-hegység, Wisconsin erdei, Sierra Nevada),

télen nyaralás Floridában vagy a Hawaii-szigeteken,

nyári vasárnapokon barbecue a ház mögött,

marhahússzelet vagy csirkecomb sok salátával,

előtte tortilla-chips, érlelt Cheddar-szósz, Jalepano, bourbon,

illatos hikori-faszénfüst a levegőben,

virágok, bogarak, lepkék,

derült ég, napsütés,

nyugalom és béke közel s távol,

néha felröppen valahonnan egy nevetés,

és egyre közelebbről hallatszik a fagylaltosautó vidám dallama,

ilyen lett volna, ha kint élem le az életem,

ha ott születek vagy ott maradok,

vajon jobb lett volna,

vagy ott is, úgy is egyedül kellene szembenéznem a készülő befejezéssel,

és ráadásul még a családomnak is terhére lennék?

329

Vizit

Dorothy unokatestvérem a férjével először életében Magyarországra látogatott,

sure, sure, hajtogatták Pesten,

és váltig erősködtek,

hogy igenis very much érdekli őket a hometownjuk,

húgom kalauzolta őket,

mert éppen nem tartózkodtam Szajlán,

mikor sort kerítettek rá,

kiugrottak a temetőbe,

bekukkantottak két üres udvarba

és végigszaladtak a főutcán,

szűk két óra alatt lebonyolították az egész vizitet,

és elviharzottak,

egy tucat távoli rokon azóta is vérig sértve,

hogy feléjük se néztek,

Dorothy gyermekei talán már a falu nevét se tudják rendesen kiejteni,

nemhogy igazán kíváncsiak lennének rá,

ha ismerik egyáltalán,

és megpróbálkoznak még vele.

330

Overál

Apám egyrészes szerelőruhája, kezeslábasa,

melyet Kanadából hozott magával,

kekiszínű volt, és telestele mindenféle izgalmas külső- és belsőzsebbel,

zsebek a farán, a mellén, a lábszárain, sőt, még az ujjain is,

olyan sok különféle alakú és méretű tárolóhely,

hogy szinte alig tudtam megszámolni,

és ráadásul húzódott még baloldalt, a farzseb és a szár oldalvarrása közt egy harántpánt is,

melybe kalapácsot, harapófogót és más effélét lehetett munka közben akasztani,

második-világháborús vagy koreai-háborús amerikai filmekben viselnek ilyet

a repülőgépszerelők meg a torpedóromboló-gépészek,

gyerekkoromban alig hordta,

csak rendkívüli alkalmakkor bújt bele,

Gyuri bátyám látogatásakor például,

mikor disznóöléskor átjött hozzánk egy hajnalon,

de kötényt köthetett elé,

és nagyon vigyázhatott rá,

vagy levetette,

mikor a benti munka, a feldolgozás kezdődött,

mert nem lett pecsétes,

még 58-ban sem kenődött össze nagyon,

mikor siroki unokabátyám, Sanyi öreg, favázas DKV-jával meglátogattak a szabadsághegyi gyermekszanatóriumban,

és az Istenhegyi úton felfelé menet tengelytörést szenvedtek,

és apám cserélte ki helyben a meghibásodott alkatrészt egy valahonnan sebtében kölcsönkért éppel,

331

mert mikor jóval a látogatási idő után végre elcsigázottan, csapzottan beállítottak az intézetbe,

csak némi por tapadt rá itt-ott,

és az ujjvégeken sötétlett valami koromszerű, ritkás elszíneződés,

később már nem óvta annyira,

disznóöléskor már egész nap abban dolgozott,

abban perzselt, kapart, darabolt, sózott, töltött,

és az autója alá is mindig abban mászott,

mikor lett saját autója,

és valamiért alá kellett feküdnie,

csakhogy amíg a zsírt mosással el lehetett távolítani,

addig a motorolajfolt vagy egyéb gépi szennyeződés kivehetetlennek bizonyult,

és örökre benne maradt,

de más változás nem esett rajta az évtizedek során,

nagyon tartós anyagból készülhetett,

és igen erős cérnával és sokszorosan varrhatták,

mert sosem szakadt el,

sosem feslett fel sehol,

de még csak számottevő kopás sem mutatkozott rajta az állandó dörzsölődésnek,

súrlódásnak kitett pontokon, a térdek vagy a könyökök táján,

szívósan ellenállt minden külső behatásnak,

nem nyúlott, nem fakult ki,

megőrizte alakját, színét,

és nemhogy veszített volna idővel vonzerejéből,

a fokozatos elpiszkolódás inkább patinát kölcsönzött neki,

és növelte varázsát,

apám halála után tűvé tettem érte a házat,

de nem találtam sehol,

332

élete utolsó éveiben mégis csak felmondhatta tehát valamikor a szolgálatot,

vagy nagyon csúnyán, megjavíthatatlanul elhasadt, szétfoszlott,

vagy úgy bemocskolódhatott,

hogy belül is ragadt, és apámnak nem akarózott többé felvenni,

és nem akarván kéztörlőrongynak feldarabolni, kegyeleti okokból ő maga semmisítette meg,

jobb is,

mert így nem nekem kellett elégetnem.

333

Karácsonyi üdvözlet

Ki nem tudja,

hogy meghaltunk,

annak tovább élünk,

apám halála után évekig jött valami Rose-tól

karácsonyi üdvözlet Kanadából,

Kedves Jim, miért nem írsz,

csak nincs valami gond?

Kegyelemteljes…, írta mindig és angolul,

mert nem tudott magyarul,

sőt, a boríték arról árulkodott,

hogy a magyar címzésrendet sem ismeri,

mert következetesen összekeverte a helységnevet az utcanévvel,

sosem hallottam erről a Rose-ról,

teljes nevén Rose Bobbsról,

valami unokatestvére lehetett,

talán nagyapám valamelyik húgának kint született lánya,

ki angolszász férfihoz ment feleségül,

legalábbis erre tippelek.

334

Beszélgetések nagyapámmal

Nyolcadik beszélgetés

Hej, Steve, de jó volna, ha itt lennél,

ha találkoznánk, mielőtt indulnom kell,

ha felkelnél a föld alól, és hazajönnél,

vagy én mennék ki hozzád, mint 73-ban,

mikor elkéstem, mert siettél,

ha összeakadnánk valahol,

itthon, Ohióban, Arizonában, Kanadában vagy Tűzföldön,

vonaton, gyárban, bányában, városon, falun,

vagy bárhol a világban,

ha meghívhatnálak a lakásomba, a szállodámba,

ha megvendégelhetnélek,

ha asztalnál ülnénk, ital mellett, ráérősen, mélázva,

ha elbeszélgethetnénk, szavakkal vagy némán,

angolul vagy magyarul, vagy keverve a kettőt,

ha mindenre kitérnénk,

ha mindent számba vennénk,

ha eszmét cserélnénk, rólad, rólam, politikáról, pénzről, nőkről,

ha felidéznénk, mi volt,

vagy lehetett volna, de nem lett,

ha bizalmadba fogadnál,

ha megosztanád velem, mire rájöttél,

ha felkészítenél a nagy útra,

ha megnyugtatnál, hogy ne féljek, nem olyan nehéz az,

csak az elején kell túlesni,

a többi megy magától,

ha elmondanád, mi történt veled,

hogy éltél, míg éltél,

ha elárulnád, mi tartotta benned a lelket,

annyi éven át, távol a hazától, asszony, otthon, család nélkül,

ha megvallanád, őszintén, nyíltan, mint férfi a férfinak,

335

talán okulnék belőle,

ha kinyilvánítanád, hogy együttérzel velem, hogy szorítasz nekem,

akkor talán könnyebb lenne,

akkor talán jobban bíznék magamban.

336

Windsori temetőben

Eljöttem hozzád, Steve,

itt vagyok megint a sírköved előtt,

(igen, sírköved van, nem vízszintes rézlap,

mint abban a régi versben képzeltem,)

rajtad, feletted állok,

valahol a derekad táján,

mert nincsen már sírhalmod,

ellapították, eltüntették a szegélykövekkel együtt,

és begyepesítették a helyét,

az egész temetővel ezt tették,

állítólag a könnyebb gondozhatóság végett,

más nem változott,

a sírkő, a felirat a régi,

talán csak az egyik 8-as kopott meg kissé a születési évszámodban,

javították a LOVING MEMORY-ban az N-et,

és megnőtt közvetlen szomszédságod,

mióta Annus néném, a lányod, melléd, Pista bátyám oldalára költözött,

de ez utóbbit magad is tudod,

hiszen ott van lent veled,

nem hoztam koszorút, virágot,

csak magamat hoztam,

és a fiamat, ki a dédunokád,

nagynövésű, fejlett, érzékeny fiú,

de csak gyerek még,

és nem érti,

mit keresnek az élők a temetőben,

az Államokból ugrottunk át,

hol valaha te is kezdted,

azzal az ürüggyel,

hogy meglátogatjuk a rokonságot,

de az igazat megvallva főként hozzád jöttünk,

337

süt a nyári Nap, szellő lengedez,

mozognak a fűszálak,

úgy hiszem, nem vagy itt egészen,

csak a tested pihen alant,

mégis jó itt lenni,

rád gondolni,

ki rég nem vagy már,

és mégis vagy,

jó érezni a fenyők illatát,

melynek ágai föléd nyúlnak,

jó tapodni a földet,

mely az egész hatalmas földrészen csak itt rejt téged,

jó hallgatni a csendet,

mely a te csended is,

mégis nehéz a szívem,

mert búcsúzni jöttem tőled,

kenyerem javát megettem,

az öregkor küszöbére érkeztem,

emberi számítás szerint utoljára látom Amerikát,

nem lesz több utam,

már veszteg maradok,

nem kergetek álmokat,

nem keresek, nem kutatok,

nem vágyom többé a lehetetlenre,

beérem azzal, mi van,

lemondok Nira Campről, Anza Borregóról Kaliforniában,

visszaadom az arizónai sivatagot, Canyon de Chelly-t, a Második Mesát,

jó lesz nekem már Darnó, Dregoly, Dolyina is,

a rét a Szagyiban, a gyalogút a Tarna-parton,

az egerészölyv röpte, a vadlóhere virága Borzsában,

a kert, egy Mikszáth-regény, a kutyám,

a lebukó Nap édes sugara az ágy feletti falon, a sarokban,

amint egy tavaszi nap végén lapos szögben beesik az ablakon,

Isten veled, nagyapa,

vigyázz a csontjaidra, a hajadra,

338

arra, mi még megvan belőled,

ne hagyd, hogy szétszórják,

ha egyszer majd kihantolnak,

és megszüntetik a sírkertet,

én vagyok az utolsó látogatód,

senki nem jön többé Szajláról,

most végleg elbocsájt a haza.

(1992. június)

339 340

Dregoly

341 342

Tó

Nyoma sincs már,

téeszszántók terülnek el a helyén,

de a neve még megvan,

ma is így hívják a folyóvölgyszakaszt: Tó,

gyerekkoromban nem értettem,

azt mondták: megyünk a Tóba,

vagy: a Tóban voltam,

holott sehol nem volt tó,

egyszer aztán megmagyarázta valaki,

mi nem mondtunk ilyeneket,

nem volt arra földünk,

de másoknak igen,

sőt, voltak kifejezetten tós családok,

kiknek jócskán,

a Tóba menni rangot jelentett,

a falu elejéhez tartozást,

mert a tehetősebbjének ott volt rétje,

a tósokat mindenki irigyelte,

kivált aszály idején,

mikor máshol csak góré, gaz termett,

de ez nem okozott társadalmi feszültséget,

a Tónak is volt hátránya,

esős nyarakon elöntötte a víz,

ilyenkor kissé úgy festett,

mintha valóban tó lenne,

bárkák módjára úsztak a rendek,

és piócáktól hemzsegett a sárgabarnás lé,

343

a mentés alapos próbára tette a mezítláb, felgyűrt szárú nadrágban, felhajtott

szoknyában belegázoló tulajdonosokat,

ki kellett húzni a szénát, a sarjút,

és megszárítani valahol,

az ázás megfogta, elszínezte a takarmányt,

és jelentősen csökkentette tápértékét,

a jószág az ilyet félrelökte,

kinek nem volt kaszálója a Tóban,

azt kárörömmel töltötte el a csapás,

ez az érzelem ellensúlyozta a másikat,

a természet bölcsessége eltüntette az elégedetlenséget,

és mintegy igazságot teremtett,

siroki nagyanyámhoz menet sokszor átbicikliztem a Tón,

és elképzeltem,

milyen lehetett,

hogyan hullámzott,

milyen hangokat adott,

hogyan tört meg benne a fény,

mint lebegtek homályában, a kormány magasságában a dülledt szemű halak,

milyennek láthatta erdész nagyapám,

ki akkor még fiatal volt,

és csónakot is tartott,

állítólag Darnó alatt, a hegy lábánál, a későbbi dűlőút táján volt kikötve,

nem messze az erdészháztól,

mindig abban evezett ki a zsidó erdőbérlővel,

mikor az megjött Pestről szalonkázni,

mikor még megvolt a Tóban a tó,

mert még nem szabályozták a Tarnát,

és ők is kint laktak, az erdő alatt,

csak később költöztek be a faluba,

mikor az öreg nyugdíjba ment.

344

Dolyina

A Felvégen túli gazos, elvadult völgy,

annak folytatása,

melyben a falu is elhelyezkedik,

domborzati értelemben a Kishalomnál kezdődik,

ott a szája, valahol a csődöristálló helye és a volt Fucsko-porta vonalában,

de csak itt hívják így,

másfél-két kilométer hosszú,

és átlagosan négyszáz méter széles lehet,

a közrefogó két hegyvonulat lába nem párhuzamos,

itt-ott belenyúlik,

ettől kissé szabálytalan,

van egy névtelen oldalnyúlványa is,

Isten-hegy széles lefutásánál ér véget,

az zárja le,

ott egészen lejön az erdő,

ott van a fara,

feneke, felfelé haladva, enyhén emelkedik,

de nem nagy benne a szintkülönbség,

a biciklis alig, a gyalogos észre sem veszi,

képzeletbeli tengelyétől jobbra vízfolyás található,

ez a Patak,

a farban ered,

de alig csörgedezik benne valami,

szinte keresni kell medrében a fű közt a vizet,

és nyáron ki is apad,

345

még odébb földút húzódik,

melyen a Búzásvölgyi-tóhoz igyekezve és nagy port felverve időnként végigrobog egy-egy horgászautó,

ez a völgy valaha valóságos édenkert volt,

hol ma csak dudva, trenkabokor van vagy legfeljebb telepített feketefenyő,

ott egykor kiterjedt földművelés folyt,

jó karban tartott szántók nyúltak fel a meredek lejtőkön a tetőkig,

lóhere illatozott, kukorica susogott, krumpli zöldellt, árpa, búza, zab, rozs hullámzott mindenfelé,

lent az aljban gondosan ápolt, kis parcellák terültek el keresztben,

némelyik tulajdonosa szántójának folytatásában, némelyik csak úgy magában kihasítva,

ezek voltak a konyhakertek,

ott termett a rengeteg káposzta, sárgarépa, petrezselyem, uborka, paprika, paradicsom, mák,

és zölden harsogott és párásan reszketett minden,

mert az öntésföld jól tartotta a nedvességet,

a felesleget meg leszívta a Patak,

melynek akkor még csobogott a vize,

a partján pedig, ki-ki a maga darabja végében, sárga, piros fűzfavesszőt neveltek kosárfonáshoz,

még nem fogta meg körös-körül a csapadékot a parlag, a gyep,

esőzések idején aláfolyt a barázdákban,

és még működtek a felszín alatt a tápláló erek,

az út se ott vitt, hol most,

nem vágta keresztül a legjobb részeket,

a Lak felőli oldalon kanyargott, szorosan a parcellák végében,

nem volt szabad róla kocsival a kátyúk miatt letérni,

és valaki kárára csak így önkényesen megszélesíteni,

még Urbán, a kondás se eresztett le róla egyetlen disznót se,

mikor makkoltatni hajtott vagy haza,

sokat jártam Dolyinában,

a magunkéban uborkáért, hagymaszárért,

346

ha anyám küldött,

a Juhászék-féle kis akácosban fészkezni Dolyina-verő alatt,

erre vettem az irányt,

ha Mizser alá tekertem sóskáért,

ide lyukadtam ki,

ha a Baji-hídtól a bokrok fedezete alatt elindultam a Patakban fölfelé,

és ide mentem világgá is,

ha megvert apám.

347

Temető Mellett

Egy darab földünk neve volt,

a temető mellett terült el, az Árva-kert és a csináltút közt,

ezért hívtuk így,

ma a temető része, teles-tele új sírral,

ott a főbejárat és a ravatalozó is,

olyan ötszáz négyszögölforma lehetett,

szélesen futott le a meredek lejtőn,

és dőlésszöge csak az aljban változott jelentősen,

ott majdnem átment laposba,

fent, lent és a temető felőli oldalon garád szegélyezte,

északi fekvésű lévén csak délelőtt sütötte a Nap,

a temető felőli oldalon meg akkor se,

mert beárnyékolták a garádból felmagasodó akácfák,

nem is ültettünk a partrészbe mást, csak krumplit,

az elmaradhatatlan köztes babon és tökön kívül,

a gumós növény elég jól bírta a sárgás színű, sovány talajt,

és néha úgy beütött,

hogy szakajtóravalót is adott egy-egy fészek,

az aljban javult a helyzet,

némi humusszal keveredett az agyag,

és ettől sötétebb, levegősebb lett,

ezt nagyon szerette a kender,

ott ugyanis mindig azt termesztettünk,

az oldalban nagyon összeragadt,

és akkora csomókat alkotott,

hogy egyszer egy ilyen rög miatt beletérdeltem anyám kapájába,

348

vittem neki lefelé, és megbotlottam benne,

a kapa meg vasával felfelé esett és úgy,

ma is megvan a heg a térdemen,

Temető Mellett legnagyobb előnye az volt,

hogy közel volt,

csak kiléptünk a hátsó kapun, átvágtunk az Árva-portán, az Árva-kerten,

és máris megérkeztünk,

nem kellett sokat gyalogolni,

anyám is ezt értékelte benne legtöbbre,

engem mással nyert meg,

a háború végén a csináltút menti garádba szórták a németek hátrahagyta hadifelszerelést,

és az ontotta a robbanóanyagot,

ha anyám nem figyelt,

én is mindig magamhoz vettem valamit,

ez komoly veszélyeket rejtett magában,

de ha az ember óvatosan, körültekintően bánt a zsákmánnyal,

nem járt úgy, mint Zvara Emil,

kinek egyszer felrobbant egy kézigránátja,

és örökre megnyomorította a fél kezét.

349

Szagyi

A volt Fenyves alatt, a csináltút és a Tarna közti völgyfenékszakasz,

nagy része rét volt,

kisebbik része feltört föld,

a miénk a Kereszt táján kezdődött,

átnyúlt a Rossz Tarna-parton,

a kaszáló kétharmadát tehette ki,

és az árok után ment át szántóba,

a homokos, laza talajban krumplit, babot, tököt termesztettünk,

de a száraz nyarakon könnyen kiégett minden,

ha meg sok eső esett,

mindjárt felvert rajta a zsurló,

a végében néha dinnyével is próbálkoztunk,

kis darabon és kukoricával beszegve,

hogy ne legyen feltűnő,

de úgy is mindig ellopták,

mikor beérett,

vagy még félzölden,

csak a rétben nem csalódtunk soha,

jó, szálas, sűrű fű nőtt rajta,

és gyönyörű szénát, sarjút adott,

néha háromszor is lehetett kaszálni,

és egyenletes, tömör felszínén nem akadozott a gereblye,

még az árok medrét is borotváltuk,

csak hóolvadáskor telt meg vízzel,

ilyenkor anyám vásznat mosott benne,

350

Szagyit a takarmány miatt nagy becsben tartották,

gondosan kezelték, és nagyon vigyáztak rá,

nem hagyták elgazosodni vagy behancsikosodni,

nem tűrtek rajta gyalogutat,

és a marhát is csak késő ősszel engedték rá,

még bundásbogarat se gyűjthettünk rajta,

mikor a tanító felsőbb utasításra kivitt bennünket,

lett is botrány,

mikor Új-Telepen építkeztünk,

és hogy levágja a kanyart,

Szárazrét felőli sarkán felelőtlenül keresztül ment rajta a Lángosból jött, lánctalpas földgyalu,

csak egyszer nem mert szólni senki,

hadgyakorlatot tartottak a környéken,

és végighúztak rajta egy fekete kábelt,

egy útpart közeli szénaboglya tövébe meg bevette magát egy sisakos híradós katona,

egész nap hason fekve telefonált,

és eléggé széttúrta,

és sok szemetet hagyott maga után.

351

Falun Alól

A kocsiút és a Patak közti lapály, mintegy Hosszúk folytatása,

Nagyhalom lábától nagyjából Rácfaluig terjed,

elég kis határrész,

mégis külön neve van,

de hátra tették a rangsorban,

ma fel van törve,

valaha teljes egészében rétnek használták,

mert szántóföldnek túl nedves, vizenyős lett volna,

még csátét is nevelt,

bár annak is hasznát látták,

hiszen az adta a legjobb kévekötélnek valót,

a mi darabunk mindjárt a faluvégi kereszt után kezdődött, az útra merőlegesen,

és olyan közel esett a szélső, a Gricc-házhoz,

hogy ha munka közben kifogyott a kossónkból a víz,

csak oda ugrottunk be újra tölteni,

innenső végén tűrhető szálas fű sarjadt,

de beljebb elromlott,

és középtájtól úgy elszittyósodott,

hogy néha még káka is nőtt rajta,

apám kaszálta rendszeresen,

mi anyámmal csak szénát, sarjút kezelni, összeszedni jártunk rá,

a forgatás nem okozott különösebb gondot,

a rend alá löktük a háromágú villát, és hirtelen átpördítettük,

de a gyűjtés mindig próbára tett,

mert gödrös, lyukacsos volt a talaja,

és mindig akadt a gereblye,

352

a sok éles saslás meg felsértette a talpam,

ha nem csúsztattam elég óvatosan,

legjobban azonban akkor haragudtunk rá,

ha elöntötte a belvíz,

és abból kellett kimenteni a levágott takarmánynak valót,

ugyanis nyüzsögtek benne a piócák,

és mentem a lábunkra tapadtak,

ha véletlenül hozzájuk értünk,

ezektől az időszakoktól eltekintve békén hagytuk,

nem foglalkoztunk vele,

csupán ott volt,

és élte a maga nedves életét,

csak távolról vetettünk rá egy-egy pillantást,

a Patak-parton lévő káposztaföldünkről,

vagy a kocsiútról,

ha Recski Határba, Csapás Aljára igyekeztünk, vagy Darnóba gombázni vagy visszafelé,

sűrűn elmentünk mellette,

de olyankor nem álltunk meg a kedvéért soha,

csak mikor egy vonalba értünk vele,

némi éllel mindig azt mondtuk: na, itt a rétünk,

nem jelezte semmi, karó, cövek vagy más,

mégis pontosan, centiméterre tudtuk, hol van.

353

Csapás Alja

A Péter-hegy mögötti keskeny, mély völgy, szinte szoros,

Belső-Rácfalutól nyugatra, Havas-tető alatt,

a fenekén, a dűlőút alatt patak folyt át rajta,

nem lehetett látni,

két oldalt eltakarta a szinte áthatolhatatlan, sűrű garád,

de tavasszal, ha az ember nagyon fülelt,

hallotta odalenn a víz csörgedezését,

középtájt járt fel a földünk a tetőre,

hol a tagelválasztó mezsgye húzódott keresztben,

búzát vetettünk bele vagy árpát,

és néha kukoricát is ültettünk,

nem szerettem,

főként az aszat miatt,

mely kiszurkálás után is kihajtott,

aratásra beérett,

és marokszedéskor összeszurkálta a kezem,

nagy esőzések idején sokszor megszaladt,

és átcsúszott a szomszédéra,

ebből mindig vita keletkezett,

mert el kellett dönteni,

kit illet meg azon a szakaszon a termés,

rossz földnek számított,

és ezt csak tetézte,

hogy sosem trágyáztuk,

bár apám egy tavaszon vinni akart rá,

az államosítások előtt egy magánfuvarozó teherautóját vezette,

azt kérte el, és rakta meg otthon,

354

de a völgy szájánál lévő szittyós kiöblösödésben tengelyig süllyedt a sárban, és elakadt,

és sosem ért vele oda,

a szemközti, a péter-hegyi oldal sem kárpótolt a felsebzett tenyérért,

azt nem művelték, és még meredekebben futott le,

fa nőtt rajta meg fű, és sok helyen kilátszott a csupasz talaj,

de se erdőszámba, se legelőszámba nem ment,

a fa valami fehéres törzsű, ragacsos levelű nyeszlett nyárféle volt,

a fű meg ehetetlen, csátészerű, sovány pernye,

melynek borotvaként vágott az éle,

ebédszünetekben mindig átverekedtem magam a patakparti bozóton,

egész magasra felkapaszkodtam,

és tüzetesen átvizsgáltam a szóba jöhető helyeket,

nem hagytam ki egyetlen fészekgyanús, sötétlő pontot sem,

de hiába karcoltattam, szúrattattam össze magam tüskével, ággal,

sose találtam se tojást, se fiókát,

és mindig csalódottan tértem vissza anyámhoz,

pedig rengeteg madár élt ott,

szünet nélkül vijjogtak,

és fáradhatatlanul keringtek a csúcs körül,

hol minden évszakban, napszakban fújt a szél,

és olyan reménytelenül rázta a leveleket,

mintha átok ült volna mindenen.

355

Recski Határ

A kocsiúttól jobbra, az innenső oldalban,

hol most parlag van,

volt egy darab földünk,

olyan kéthold forma, hosszú, keskeny parcella,

a hajlatban kezdődött, a mezsgyénél,

egyenesen szaladt neki a verőnek,

és a tetőn ért véget,

nagyapám örökölhette dédnagyapámtól,

vagy vetethette nagyanyámmal,

mikor pénzt küldött neki Ohióból,

hol először egyedül élt,

rossz volt, nagyon rossz, agyagos, szalonnás,

aranykorona értéke szinte nulla,

ganajt évszámra nem látott,

ha kukoricát vetettünk bele,

kiégett,

ha búzát vagy árpát,

kiölte a fű,

sokszor még a vetőmagot se adta vissza,

és messze is volt,

majdnem egy óra járásra,

mégis műveltük,

vesződtünk vele,

törtük magunkat benne,

kapáltunk, aszatoztunk, arattunk a tűző napon némán, nekikeseredve,

hullámról hullámra haladva,

le-fel, oda-vissza,

356

és csak azt vártuk,

mikor robbantanak odaát a kőbányában,

mert az azt jelentette,

hogy dél van,

le lehet ülni ebédelni és szundítani,

én meg mehetek fészkezni az erdőbe,

vagy a közeli garádba, Maruzsék szőlőjén túlra,

honnan a vonatot is lehet látni,

a nap vége már nem okozott ekkora örömöt,

felhagytunk ugyan a munkával,

de haza kellett gyalogolni,

és ez fáradtan nem kis erőfeszítésbe került,

bár jórészt hegynek lefelé mentünk,

és édes vadvirágillatok úsztak a levegőben.

357

Vágás

Külső-Rácfalun túl van, Réz-tető és Külső-Dalla között,

a szajlai határ legtávolabbi pontja,

kiterjedt fennsíkszerűség,

itt lehetett régen az utolsó nagy erdőirtás,

ezt kivételesen megőrizte a közös emlékezet,

ezért lett ez a neve,

nem tarolták egészen kopaszra,

itt-ott sávokban meghagyták a tölgyest,

azzal váltogatta magát rajta a szántó, a legelő,

ez különleges varázst adott neki,

mert hol bement az ember az erdőbe, hol kijött belőle,

és nyáron így hűtőzött a kánikulában,

ha a kanyargó úton a földjére igyekezett,

magas vastartalma miatt vöröses a talaj,

ragadós, szappanos, ha felázik,

nagyon könnyen megkeményedik, mikor megszárad,

és utálatos drótpernyét nevel,

mely pattog a kapa alatt,

mikor átmetszi a gyökereit,

a miénk is megkeserítette az életünket,

alig bírtunk fészket vágni bele a kukoricának,

mikor ültettük,

vagy fellazítani,

mikor végre kikelt,

és a helyzetet csak súlyosbította,

hogy folyvást fahajtások törtek fel belőle,

mert mindkét oldalt erdő fogta közre,

és vissza akarta hódítani,

358

Csikójárásba, napszámba menet mindig áthaladtam rajta,

sokszor epreztem itt,

és elkísértem valamikor egy gazdát,

ki ölfát hozott nekünk innen, és eltört a csatlása,

de előtte, kisiskolás koromban anyám nem engedett ide,

nagyon messze esett,

messzebb, mint a Recski Határ,

és nem akarta,

hogy olyan sokat gyalogoljak,

egyszer azért mégis magával vitt,

még nem kellett kapálnom,

szorongva őgyelegtem az éppenhogy csak soroló kukorica közt,

mikor kissé távolabb nagy szarvas tört ki előttünk az erdőből,

hatalmas szökellésekkel átvágott a földünkön,

és eltűnt a fák közt, az átellenes oldalon,

akkor még féltem az erdőtől,

minden zajára összerezzentem,

de ez az állat elbűvölt,

és úgy hatott rám, mint egy jelenés,

mint a honfoglaló magyarok csodaszarvasa,

olyan szép volt, és úgy úszott a levegőben.

359

Hosszúk

Alighanem azért Hosszúk,

mert nagyon hosszúak voltak ott a földek,

majdnem Falun Alólról nyúltak át több, mint egy kilométer hosszan,

keresztezve a Tarnát, a Széki patakot, el egészen a csináltútig,

ott húzódott a legkeskenyebb parcellánk,

alig három-négy méter széles,

a Patak partján kezdődött,

Rossz Tarna-partig rét, kaszáló volt,

onnan szántó,

jó, homokos, laza talajú,

kukoricának, krumplinak, de főként máknak megfelelő,

itt számított a legértékesebbnek,

valamivel magasabban is feküdt,

és sosem árasztotta el a belvíz,

a Tarnán túl meggyengült, elzsurlósodott,

de ott is szántottuk,

viszont csak kukorica alá,

hosszú napokat töltöttem anyámmal Hosszúkon,

kapáltunk, címereztünk, egyeltünk, forgattunk, gyűjtöttünk,

sokat izzadtunk, dolgoztunk,

örültünk, ha bíbictojást találtunk, ha kisnyulat fogtunk, ha delet harangoztak, ha este lett,

és bosszankodtunk,

ha elkapott az eső, és bőrig áztunk,

vagy felfedeztük,

hogy az egyik vagy a másik oldalon a szomszéd elszántott a miénkből,

az esőnek megadtuk magunkat,

360

de a szélesítési törekvésekkel szemben úgy védekeztünk,

hogy a következő esztendőben visszaszántattuk valakivel az elorozott részt,

és ismét helyére került a választóborozda,

ha munka közben messze lemaradtam anyám mögött,

és hallótávolon kívül kerültünk egymástól,

mindig arról ábrándoztam,

hogy egyszer csónakot szerzek, és végigcsónakázom a Tarnát,

ott folyt át a földünkön,

mindenhonnan láttam a partját,

sokszor elképzeltem a forrását, az alsó folyását, az útjába eső falvakat, beleömlését a Zagyvába,

mikor közel értem hozzá,

hallottam forgóinak buggyanását,

láttam felcsapó szitakötőinek szárnyvillanását,

éreztem fűzfabokrainak hűs leheletét,

ha jó melegen sütött a Nap,

ebédszünetben megfürödtem benne,

vagy csak belegázoltam, és élveztem,

mint mossa ki talpam alól a finom szemcsés, selymes homokot az áramlás.

361

Rácfalu

A Darnó fara körüli hegy- és völgyegyüttes,

két részből áll,

az egyiket a Recsk felé fokozatosan emelkedő és elkeskenyedő hegyoldal uralja,

melyet a tetőn gerinc zár le,

ez Belső-Rácfalu,

a másiknak, Külső-Rácfalunak a tengelye a gerinc mögött egy hosszúkás, a hegyoldal síkjára merőleges katlan,

mely Péter-hegy felé mélyül,

senki se tudja,

miért falu,

mikor egy árva ház vagy házmaradvány sincs arra,

és miért éppen rác olyan vidéken,

hol széltében-hosszában semmilyen délszláv kisebbség,

de a névből nyilvánvaló,

hogy megbújt ott valaha valami település,

abban pedig emberek éltek,

Rácfalun nem volt földünk,

de sűrűn átjártunk rajta,

és szerettük,

mert változatos tagoltságban szelíd lankákat, meredek lejtőket, meghitt zugokat foglalt magába,

minden pontjáról könnyen el lehetett érni az erdőt,

arra vitt az út Csikójárásba, Vágásba, Csapás Aljára, Recski Határba, a földjeinkre, csipkézni, szedrezni

és Darnóba vagy Kis-hegybe gombázni menet is mindig arra vettük az irányt,

mindjárt az elején a parcellákat keresztezve gyalogút kúszott fel az erdőhöz,

362

a kocsiútról letérve mindig azon jutottunk fel a mogyoróbokrok közti nyíláshoz,

melyen át a fák alá léptünk,

egyébként a másikat, a hosszanti rendeset használtuk,

mely Mocsolyáktól kígyózott fel a hegyre,

és fent a gerincen csatlakozott bele a kocsiútba,

biciklivel mindig a kocsiutat választottam,

nagyot kerültem ugyan,

de hegynek fel így nem kellett leszállni a járműről,

mert nem szaladt fel olyan meredeken,

ide-oda görbült, tekergett közben,

lefelé mégis valóságos száguldást tett lehetővé,

bár Misu güdriig vigyázni kellett,

ott élesen kanyarodott a szerpentin,

de utána lehetett ereszteni,

néha még elengedett kormánnyal is,

csak a bordó színű, sóderszerű homokon kellett itt-ott lassítani,

melyet esők idején az áradat sodort le a kis-hegyi sziklák alól az útra,

és sanknak hívtunk,

ha a sank-zónákat biztonságosan vettem,

szabadon gurultam egészen a hídig,

ott mindig megálltam,

és meghallgattam az alatta fecsegő patakocskát,

mely Csapás Aljáról hozta áttetsző, tiszta vizét,

különösen aratáskor, estelente igézett meg Rácfalu,

addigra már kivette erőnket a kasza, a sarló, a kéve-csáté,

és hazafelé vánszorogtunk,

a Nap még nem csúszott le egészen Havas felett,

de már enyhült a hőség,

és illatok áradtak az erdőből,

363

mikor a két Rácfalu határán, a gerincen ráfordultunk a gyalogútra,

már éreztük a tölgy szagát,

aztán, ahogy ereszkedtünk lefelé,

külön-külön a kakukkfűét, az avarét, a szamócáét, a harangvirágét, a vadlucernáét,

és mire az aljba értünk,

valósággal felüdültünk.

364

Széki patak

Bükkszéken ered,

valaha csak forrásvíz táplálta,

de mikor megnyílt a fürdő,

belevezették a gyógyvizet is,

Hársasnál érte el a szajlai határt,

behúzódott a káposztásföldek mögé,

az elágazásnál átbújt a kőhíd alatt,

átlósan átvágott Hosszúkon,

és Siroki Homoknál ömlött a Tarnába,

élővilága magas sótartalma miatt csak csiborból állt,

ez a nagytestű, fekete bogár fürgén futkosott a fenekén,

és kellemetlenül tudott csípni,

napközben sekély volt a vize,

vékony érként folydogált mélyedéstől mélyedésig,

és kitartóan kerülgette a szárazulatokat,

ezzel megkönnyítette a gyerekek dolgát,

kik fogást csináltak a forgóknál,

de estefelé megváltozott a helyzet,

hirtelen árhullám vonult le rajta,

és úgy megemelte a vízszintet,

hogy néhol térdig ért a világosszőkés barna lé,

záróra közeledvén Bükkszéken elkezdték a medencékből leengedni az aznapi vizet,

és ez okozta a rendkívüli vízbőséget,

ilyenkor benépesült Széki patak,

mihelyt lebukott Isten-hegy mögött a Nap,

365

jöttek tisztálkodni,

kik egész nap a földeken dolgoztak,

ki már otthonról,

ki még a határból,

ha éppen útba esett,

a sós vízben nem habzott ugyan a szappan,

de még meleg volt,

jól oldotta a piszkot,

és nem került semmibe.

366

Kis-hegy

Mindig ott kezdtük a gombázást,

alighogy beértünk az erdőbe,

balra kanyarodtunk,

és nagy kört írtunk le a tető körül,

a falu felőli meredélyen, középtájt,

hol a gyertyános kezdődött,

volt egy hosszúkás, kavicsfolyásos, kopár tisztás,

ennek nedves, mohás szélét kivált kedvelte a csirkegomba,

de nem az illatos, sárga kis tölcsérek térítettek le a gyalogútról,

főleg a napsütötte, meleg, átellenes oldal miatt kerültünk,

hol cepe is nőtt a cserfák alatt,

ezt nem hagyhattuk ki,

ezt mindig érdemes volt meghajtani,

még olyankor is,

ha levágott tönkvégeket se találtunk,

mert jól eligazított esélyeinket illetően,

megfigyeltük ugyanis,

hogyha Kis-hegyben nincs cepe,

akkor nincs Darnóban se,

és ajánlatos visszafordulni,

ennek ellenére akadt,

ki kötötte az ebet a karóhoz, és tovább ment,

és ette a méreg,

mikor üres kézzel, kimerülten tért haza jóval később,

és semmi nem kárpótolta a kiesett munkaórákért.

367

Darnó-tető

Tulajdonképpen nem teteje Darnónak,

hanem inkább nyugati, dél-nyugati oldala,

mely a tetőn kezdődik,

és rászalad Vágásra,

de mi csak így hívtuk: Darnó-tető,

ma kopasz, nincs rajta fa,

csak bozót meg cserje,

az borítja széltében-hosszában,

és egykedvűen fújja felette örök nótáját a szél,

nem mindig volt így,

szálerdő fedte,

büszke tölgy, cser népesítette be a széles hátakat,

fogta, tartotta gyökereivel a meredélyeket,

és lemerészkedett egészen a vízmosások, a güdrök aljáig,

hol néhol derékig ért az avar,

szépek voltak a fák,

hívogatóak a napsütötte tisztások,

zölden aranylott a földön a moha,

szamóca piroslott a fű közt mindenfelé,

és kéjesen nyögtek fent a koronák,

de Darnó-tető igazi értéke a gombában rejlett,

a megrekedt meleg tette-e vagy a magas vastartalmú, vöröses talaj,

vagy az aljnövényzet vagy mindez együtt,

de tény,

hogy ott mindig találtunk,

és ott nőtt a hegységben a legszebb cepe is,

és voltak fajták, az azóta kiveszett úri meg a korall,

368

melyek sehol máshol nem tenyésztek, csak ott,

rendszerint hajnali öt, fél hat tájban értünk fel,

már melegen sütött a Nap,

de még elég alacsonyan állt ahhoz,

hogy kis szögben essenek a sugarak,

és ne vétsük el a kalaposokat,

addigra végeztünk Kis-heggyel,

kissé kifújtuk magunkat a kapaszkodás után,

és a kocsiúttól jobbra, a Vésett Keresztű Fánál kezdtük,

hol Fucsko sógort agyonütötte valamikor a fa,

meghajtottuk a lapos részt a Ruszki Sírjáig,

aztán oldalazva haladtunk lefelé,

domborulatról domborulatra, güdörről güdörre,

kisebb-nagyobb vargabetűket iktatva közbe,

addig bóklásztunk, szedtük magunkra a törzsek közt feszülő pókhálókat,

míg a borókás szigeteket is átkutatva Medveczkiék gyümölcsöséhez nem értünk,

hol mindig leszakítottunk és a hátyi aljára rejtettünk pár almát,

aztán visszafordultunk,

legelőször anyám vitt fel,

sokáig csak vele mentem,

később Pengő sógorral, aztán mindig egyedül,

most már nem járok,

nincs miért,

csak messziről nézem,

mint régen, kiskoromban az udvarunkról,

mikor a valódi tetőn még alacsonyabbak voltak a fák,

és a két különböző korú telepítés távolról két lépcsőfoknak látszott,

és azt hittem,

hogy a felsőről egyenesen az égbe lehet lépni.

369

Fenyves

Fenyő volt máshol is,

Lakban is, Darnó-tetőn is,

de csak ezt hívtuk Fenyvesnek,

ezt a négyszögletű, kis erdőt a Baji-páston túl, a csináltút felett,

sudár, magas fák sorjáztak benne,

aljnövényzet szinte semmi,

a végét kivéve,

hol pár juhar, szil is vegyült közé,

és azok alatt már megélt ez-az,

akadálytalanul lehetett mozogni az oldalban,

csak arra kellett ügyelni,

hogy meg ne csússzunk a vastag tűlevélszőnyegen,

mert meredek volt a lejtő,

és menten lejjebb találta magát pár méterrel,

ki nem vigyázott,

fészkeztünk, gubicsot gyűjtöttünk, botot vágtunk nap mint nap,

hallgattuk a vércsék vijjogását,

élveztük az erős gyantaillatot,

ismertünk minden hajlatot, zugot,

számon tartottuk a csapásokat, rágásokat, kaparásokat,

és tüstént észrevettük,

ha valaki vagy valami járt előttünk,

nem vallottuk be,

de titkon reméltük,

hogy egyszer felfedezünk valami rendkívülit,

fegyverre, kincsre vagy valami hasonlóra bukkanunk,

370

soha nem találtunk semmit,

csak néha véres tyúktollakat,

melyet rókák hagytak hátra,

miután oda vonszolták, és elfogyasztották éji zsákmányukat,

jó volt az örökzöld lombok alatt lenni,

szerettük,

hogy eltakarnak bennünket,

hogy magunk vagyunk,

és azt csinálunk,

amit akarunk,

csak a széltől féltünk,

folyton fújt,

és zúgatta a fákat,

és olyan volt,

mintha nyögne valaki fent a koronák között.

371

Kiskút

Szárazréten volt,

a Pipis-hegyre vivő kocsiút mellett,

fent, a hegy lábánál, a beszögellésben,

hol most tehén taposta szittyó van,

vizét forrás táplálta,

földbe vájt gödre fölé fűvel benőtt földkunyhó borult,

egyik oldalán nyílás tátongott,

olyan fél méterszer fél méteres,

az volt a szája,

ott lehetett benyúlni a belső térbe,

és ott folyt ki a felesleg is az árokba,

mely a rét felé vezette,

ha Dregolyba mentünk,

mindig onnan vittünk,

de az is előfordult,

hogy más határból is ide jöttünk,

ha kifogyott a kossóból,

olyan jó vize volt,

kis csapás vezetett hozzá,

párat lépett rajta az ember,

és máris ott volt,

megállt előtte,

felvette a fűből a csanakot,

leguggolt,

merített, öblített,

megint merített, és ivott,

ha szomjas volt, ha nem,

mert nem tudott ellenállni a hűs csábításnak,

372

és csak aztán kezdett el tölteni,

és ült le az árok partjára,

hogy kifújja magát,

vagy hogy megfigyelje a vízben úszkáló piciny gyerekbékát.

373

Dregoly

Dregoly, Dregoly, Dregoly!

Néhai portánktól eltekintve nincs még pontja a világnak,

hova annyira vágynék, mint Dregolyba,

volt a Boha-tető alatti völgykatlanban szántó is, szőlő is, rét is, erdő is,

volt abban az édenkertben minden,

de mégis csak a szőlőre gondolok,

mert a szőlő Dregolyt jelentette,

és a szőlőbe belefoglalódott minden,

a miénk mindjárt az elágazás után kezdődött, lent a dűlőútnál,

tíz-tizenkét sor tőke lehetett,

az alsó végén kis laposból indult,

aztán meredeken a hegynek futott,

felkúszott a homlokra,

és a tető elején, a dinnyeföldünk előtt szakadt meg,

az aljban tarkította pár ribizli- és birsbokor,

kissé beljebb egy vadcseresznyefa állt,

de aztán sehol több gyümölcsfa, se fent, se lent,

nem mintha nem akartunk volna többet,

akartunk,

de bármit ültettünk,

legnagyobb bánatunkra mindig elpusztították a vadak,

bár az utolsó, egy nemes cseresznyefa megmaradt,

akadt benne fehér otelló is,

de a tőkék zöme nova volt,

állítólag apai nagyapám telepítette,

és úgy tekintettem mindegyikre, mint az ő hagyatékára,

374

és ekként vagyok azzal a tőkemaradvánnyal is,

melyet a 80-as évek elején mentettem ki a helyén sötétlő fenyvesből,

direkt termőt gondoztunk tehát,

melynek bora súlyos változásokat okoz a génekben,

de nem a boráért vesződtünk vele,

bár ittuk, kivált murci-szakaszban,

és lehet,

hogy valamely leszármazottam fizet majd érte egyszer,

vagy én talán máris fizetek,

ha némely fogyatkozásom éppen arra vezethető vissza,

a gyümölcséért bajlódtunk vele,

azokért a zöldes színű, apró bogyókért, törpe fürtökért,

melynek olyan hasonlíthatatlan, páratlan az íze, a zamata,

hogy nincsen az a nemesített fajta,

mely versenyre kelhetne vele,

és természetesen magáért a bajlódásért,

mely ott, abban a különleges klímájú, falutól távoli teknőben kevésbé keservesen esett,

rendszerint anyámmal kettesben tartózkodtunk Dregolyban,

dolgozni többnyire ő dolgozott,

bujtatott, metszett, kapált, kötözött, kacsozott,

mert a szőlő túl kényes növénynek számított ahhoz,

hogy engem is ráengedett volna,

kiskoromban kötéllel a vadcseresznyefához pányvázott,

hogy el ne másszak messzire,

később pedig hagyott szabadon kószálni,

jöttem-mentem is a tőkék közt,

beszívtam a szőlővirág bódító illatát,

megérintettem a levelek puha fonákját,

néztem az eget, a felhők futását,

hallgattam az erdőből az őzek ugatását,

375

körtét loptam a szomszéd körtefájáról,

fészkeztem a garádban,

aztán kukoricát, krumplit kapáltam a tetőn,

vagy szénát gyűjtöttem a kaszálónkon, a völgy bejáratánál,

már többször írtam róla,

nevének említése nélkül, réges-régen egy verset,

melynek címe később kötetcím lett,

aztán szabályos prózát,

később egy rímes, majd időmértékes elégiával próbálkoztam,

és talán most sem utoljára idézem fel.

376

Erdő

Hat holdunkhoz erdőrész is tartozott,

nem is rész,

inkább csak részecske,

olyan kis hányadát képezte az amúgy is csekélyke összmennyiségnek,

ötven négyszögölt ha kitett,

ha az ember belebújt az egyik szélén,

alig tett pár lépést,

máris kívül találta magát rajta a másikon,

ezt is Dregolyhoz számítottuk,

bár szoros értelemben véve nem benne helyezkedett el,

nem is a katlanban, hanem azon kívül,

dregolyi szántónk végében,

mely a katlan bejáratánál futott fel a tetőre,

onnan meg le a túlnani völgybe,

és a völgyfenéki mély vízmosáson, a güdrön át már átnyúlt a kisfüzesi határba,

voltaképpen a művelésre alkalmatlan vízmosásban volt,

annak két meredek partján tenyészett,

bár túlnan kissé kijött belőle,

és olyan földdarabot is elfoglalt,

mely akár szántó is lehetett volna,

ha át lehetett volna hozzá kelni az ekével,

nem képviselt nagy értéket,

közönséges akácfákból állt,

de nekünk sokat jelentett,

mert ez adta téli tüzelőnket,

és némi szerfához, kapának, villanyélnek vagy kerítésoszlopnak valóhoz is innen jutottunk,

377

azonkívül ritkítás vagy tarvágás után nem kellett telepíteni,

újra sarjadt magától,

és megfelelő fattyazással pár év elteltével megint erdő lett belőle,

fejszével csak télen mentünk bele,

tavasszal, nyáron meg csak gombázni, vagy fűért, hazavitelre, a tehénnek,

de csak úgy mellékesen,

ha egyébként is Dregolyban tartózkodtunk,

ezért külön soha nem keltünk útra,

ha egyedül bóklásztam benne, fészkeztem vagy botot vágtam,

kissé mindig tartottam a kisfüzesiektől,

kiket ellenségeseknek, veszélyeseknek képzeltem.

378

Kalub Alatt

Pipis-hegy válla, a tető, az oldal, a hegyláb, az alj,

mindjárt a gerinc után jobbra kezdődött a földünk,

felfelé nyúlt egy darabig,

aztán lefelé,

majd kétszer hullámot vetett,

mígnem egy hajlatban ért véget,

de olyan hirtelen,

hogy ha netán túlnan is ugyanazt vetették vagy ültették, mint amit mi,

nagyon kellett vigyázni,

hogy át ne kapáljunk vagy át ne arassunk a máséba,

se mezsgye, se semmi nem jelezte,

hol a határ, meddig a miénk,

kukoricát váltogattunk benne búzával,

de nagyon sovány volt,

mindig csökött maradt a kalász, nyeszlett a cső,

mégis küszködtünk benne évről évre,

az egyik szomszéd parcellán magas villanyoszlop állt,

az elektromos távvezetéket tartotta,

azon vitték az áramot Kisfüzesre,

a drót nem a miénk felett húzódott át,

mégis féltem tőle,

és nem szívesen haladtam el alatta,

ha fürjet hajkurásztam vagy madársóskát szedtem,

mert folyton zúgott,

tavasszal pedig,

mikor nagy szelek fújtak,

fenyegetően fütyült,

379

Kalub Alatt taszított,

sivár volt, árnyéktalan, egyhangú, ellenséges, az erdőtől távol,

az aljbeli fűzfától eltekintve sehol fa, bokor vagy garád,

talaja szürke, darabos, kemény, szúrós,

és úgy rákötött a kukorica gyökerére,

hogy alig bírtuk leverni róla,

mikor tavasszal összeszedtük, és lehordtuk az eke kiforgatta töveket,

egyes-egyedül az szólt mellette,

hogy rajta vitt át Dregolyba a kocsiút,

ha biciklivel mentem a szőlőnkbe,

és bosszú lejtmenetre vágytam,

magam is arra kerültem.

380

Rossz Tarna-part

Rossz Tarna-part közönséges dűlőút volt,

a réten túl, a Tarna és a falu közt,

a csináltútról lehetett ráfordulni,

a Kis Hídon túl, a Nagy Hídon innen,

és a Nagyhalom alatti dűlőútról,

szántók jártak ki rá,

hosszabb-rövidebb parcellák mindkét irányból,

merőlegesen,

korábban ott folyt a Tarna,

azért hívták így,

de elkerült onnan,

mert szabályozták,

kivágták belőle a kanyart,

és fél kilométerrel odébb vitték a medert,

ez régen történt,

de a néven kívül más is utalt a helycserére,

az út kissé kiemelkedett a lapály síkjából,

és két oldalán sokan konyhakertnek használták az enyhe lejtőt,

mert ott még termékenyebb volt a föld,

mi ott is kukoricát, krumplit termesztettünk meg babot,

de így is hasznot húztunk a különbségből,

hol valaha víz csobogott és csík hemzsegett,

ott nagyobbra nőttek a csövek, a gumók, a hüvelyek,

az úton ritkán mentem,

de emlékszem,

381

hogy kőkeményre hengerelték a kocsikerekek,

szárazság idején nem repedezett meg,

és mindig örültem,

mikor odaértem,

megálltam,

a vállamra vetettem a kapát,

és átballagtam rajta,

túlnan mindig jobb volt kapálni,

hamarosan homok váltotta fel a kötött talajt,

könnyebben szaladt bele a vas,

el egészen a folyóig,

mely ma is ott van,

hol akkor volt,

de csak Tarna a neve,

jó nélkül,

Rossz Tarna-part már régen a múlté,

mikor elvették és tagosították a földeket,

feltörték az utat is,

miként a rét nagy részét,

és másik utat nyitottak,

kicsit távolabb,

a későbbi háztájikon keresztül,

de az már névtelen,

és nem emlékeztet semmire,

náddal benőtt árok húzódik mellette,

melynek ásásában új-telepi szomszédunk, Molnár Pista is részt vett,

ki egy üzemi kiránduláson részegen a Dunába fulladt,

ez azonban már más,

ezt talán csak én tartom számon.

382

Kis Híd, Nagy Híd

Rendszeresen lejártunk a csináltútra,

ha libát legeltettünk a Keresztnél,

akkor áthajtottuk a rét felőli oldalra is,

de a Körtefánál nem engedtük tovább,

mert ott már úgy elkeskenyedett az út partja,

hogy nem lehetett volna őket távol tartani a réttől,

ha viszont csak játszottunk,

akkor a ferde törzsű, nagy fűzfa kedvéért mindig elporoszkáltunk a Kis Hídig,

vagy még annál is tovább,

egészen a tarnai Nagy Hídig,

mely azzal vonzott,

hogy esővíz áteresztő nyílásain át port lehetett róla lezúdítani a mélybe,

és az nagy felhővé változva lebegett ki oldalt alóla,

de tovább ilyenkor sose mentünk,

mi azon túl volt, az Új-Telep, a szomszéd falu, a nagyvilág,

az kívül esett érdeklődésünk körén,

nem létezett számunkra,

harminckilenc éve élek a Nagy Hídon túl,

lehet, hogy harminckilenc éve nem létezem.

383

Darnó-alji út

Rácfalun kezdődött,

a recski útból ágazott ki,

átszelte a rétet,

és Kis-hegy lábát elérve bebújt az erdőbe,

nem mélyen, csak a szélébe,

itt puha volt a földje,

és különös hűvösséget árasztott,

mert sosem száradt ki egészen,

és mélyedéseiben úgy állt a víz,

mint máshol eső után,

nyári kánikulában nagyanyámhoz menet ez kellemesen érintett,

és a fák közé is jól be lehetett látni róla,

mégsem szerettem igazán ezt a részt,

és igyekeztem gyorsan túllenni rajta,

mert félelmet keltett bennem a félhomály, a nagy csend,

meg mindig le kellett szállnom a bicikliről,

és vállon átvinni a kátyúk felett,

vagy tolni,

ha a kocsikerekek veszélyesen kimélyítették a nyomot,

a pataknál átvedlett gázlóvá,

aztán az erdőből kilépve a trenkagarád mentén vitt tovább,

ez egyenes, majdnem vízszintes szakasz volt,

itt mindig felgyorsítottam,

hogy könnyebben vehessem a közeledő emelkedőt,

mert kisvártatva jobbra görbült,

és a szántóföldeket átlósan metszve kúszni kezdett az anyahegyen felfelé,

384

mikor kisuhantam az erdőből,

mindig erősen hunyorogtam,

és eltartott egy darabig,

míg szemem ismét hozzászokott az éles fényhez,

a szintnyerést két hajlat szakította meg,

ezek pihentetően hatottak,

noha csak újabb kapaszkodás árán lehetett kijönni belőlük,

mikor egy vonalba kerültem Pál-kilátóval,

balra fordult,

és az erdőszéllel párhuzamosan nyúlt egészen az erdészházig, nagyapám egykori és egyben utolsó szolgálati helyéig,

mielőtt a kapuhoz értem,

mindig beletapostam,

nehogy elkapják a kutyák a lábam,

ha kirohannak az udvarból,

aztán megint balkanyar, majd hosszú gurulás következett, le Mély-völgybe,

a meredeken lefelé kéziféket is kellett használnom,

a kontra nem bírta egyedül,

de a lendület így is átrepített a széles laposon,

és csak a túlsó oldalban kellett ismét pedáloznom, fel egészen a Bujáki-házig,

mely már Sirokhoz tartozott,

ez volt az utolsó tető,

onnan a szurdokon át a rétre, Gergely Sarába jutottam,

itt az út megint összetalálkozott az erdővel,

és a peremén maradva folytatódott a szélső házig.

385

Siroki kút

A Felvégben volt,

a szélső háztól nem messze,

de már az erdőben,

nem is kút,

hanem inkább forrás,

olyan félméteres forma átmérőjű, függőleges betongyűrűvel,

mely kútjelleget kölcsönzött neki,

ha kiürült a kannája,

nagyanyám mindig oda küldött,

a kertje a Tarnára járt ki véggel,

azon végig mentem,

kibontottam a bekötözött hátsó kaput,

tettem pár métert a parton felfelé,

áttalpaltam a keskeny, korlátnélküli, járólaphiányos gyaloghídon,

aztán neki a rétnek,

elsőre se lehetett volna eltéveszteni,

ugyanaz a gyalogút vitt hozzá,

mint amelyik Darnóba, az erdőbe,

csak nem szakadt meg,

mikor odaért,

hanem tovább kacskaringózott felfelé az oldalban,

olyan magasan állt benne a víz,

hogy húzóvödör se kellett,

csak rádőltem a gyűrűperemre, behajoltam,

és puszta kézzel megmerítettem a bugyborékoló bádogedényt,

386

nem rendelkezett kifolyással,

mégis mindig friss volt a vize,

bár túl lágy és kissé vasízű,

tartozott még hozzá egy ütött-kopott bádogcsésze is,

az alkalmi ivókat szolgálta,

és soha senki nem lopta el.

387

Borzsa

A csordás sose hajtott ki Szent György-nap előtt,

de a legeltetés mindig előbb kezdődött,

mert fogytán volt a téli takarmány,

és alighogy megfakadt a fű,

útra kelt a bendőkbe,

az őrzésről ki-ki maga gondoskodott,

ha volt fiúgyereke,

az pásztorkodott neki,

ha nem,

megkérte valamelyik fiúgyerekes szomszédját,

és ezéhez csapta,

úgyhogy három, négy, öt tehén is jutott némelyikünkre,

tudtuk, mi a teendő,

alighogy kijöttünk az iskolából

bekaptuk az ebédet, megcsináltuk a leckét,

és máris indítottunk,

a hosszú úton sokat kellett futkosni, nógatni, kiabálni,

az istállóban telelt marha nem engedelmeskedett,

ment világnak,

ha zöldet látott,

de a legelőn,

hol annyit ehetett,

amennyi belefért,

megjuhászodott,

csapatba verődött,

és lassan mozogva békésen legelt a nagy völgyben,

mi pedig zavartalanul éltük világunkat,

fészkeztünk, mogyoróbotot cifráztunk, rókát füstöltünk, puskagolyót robbantottunk,

388

csak távolról és néha néztünk a jószágra,

és csak olyankor fordítottuk meg,

ha bement az erdőbe,

mert fennállt a veszélye,

hogy güdörbe esik,

és az a pusztulását jelentette volna.

389

Dolyina-verő

Dolyina délre néző oldalának felső része,

a lejtő legmeredekebb szakasza,

másfélszer-negyedkilométeres sáv a gerinc alatt,

ide kapta a hegy a legtöbb hőt,

itt melegedett fel legjobban a föld,

mert egész nap sütötte a Nap,

és a déli órákban a legtompább szögben érték, verték a sugarak,

ezt is művelték,

szép búza, árpa, rozs, zab termett rajta,

pedig merő agyag borította,

és olyan hirtelen szaladt le,

hogy csak lefelé lehetett fogatni az ekével,

az aljban kezdődő szántók többsége feljárt a tetőre,

de egyike-másika előtte átment szőlőbe,

ez, a szőlő szerette a verőt legjobban,

a tőkék mélyre eresztették gyökereiket,

dúsan sarjadtak a vesszők,

és néha majdnem olyan édes szemeket nevelt itt a nova, a piros delevári, mint Dregolyban,

vagy még édesebbet,

ha jó ősz köszöntött rá,

szőlőhegynek is lehetett tekinteni,

és megvolt az az előnye is,

hogy közel esett a faluhoz,

még a betegek, a rossz lábú öregek is feljártak rá,

Baji Andris bácsi például már alig bírt menni,

mégis szinte minden napját fent töltötte a magáéban,

390

az állandó emberi jelenlét és a közbenső szántók okozta hézagosság nagyon megnehezítette a dézsmálást,

csak szüret után javult valamelyest a helyzet,

kellő előtanulmányok után akkor lehetett végre a tőkék közé osonni,

és ha fürtöket már nem is,

de legalább egy-egy szem későn érő, apró, keserédes barackot szakítani,

és az ing alá rejteni,

miközben az ember társa, Miki vagy Tibi a kocsiúton maradt a tetőn,

és őrködött,

hogy nem jön-e valaki.

391

Pallag

A pallagi major a hozzátartozó földekkel együtt Búzás-völgyben, Lakkal átellenben,

apámat Pallag mentette meg az orosz fronttól,

akkor még koronauradalom volt,

és ott dolgozott gőzekekezelőként,

és mikor jött a behívója,

felmentést kapott, mint beosztása miatt nélkülözhetetlen személy,

igaz, később,

mikor az oroszok elől nyugat felé menekítették a felszerelést,

majdnem elvitték Németországba,

de útközben megszökött,

az én életemben kevésbé pozitív szerepet játszott,

gyerekkoromban két esztendőben oda jártam napszámba,

akkor már állami gazdaságként működött,

az egykori cselédek még ott laktak, ott dolgoztak,

de átkeresztelték őket munkásoknak,

kukoricát kapáltunk, meg szénát, lucernát gyűjtöttünk napi öt forintért,

csakhogy a párttitkár-igazgató második alkalommal nem fizette ki a bérünket,

a volt intéző-házban lakott,

melyet kastélynak hívtunk,

de sosem találtuk otthon,

mikor kerestük,

állítólag más pénzekkel együtt a miénket is elsikkasztotta,

ezen valamelyest enyhített,

hogy a 80-as évek elején, ifjú apa koromban, a fiammal két nyáron is a később ott létesített tó partján táboroztam,

de az összeget magát ma is számon tartom:

huszonötször öt, azaz százhuszonöt forint.

392

Koponya-tető

Most látom egy térképen,

hogy Kaponya,

de nekem már Koponya marad,

így tanultam meg,

ezen a néven emlegettem világéletemben,

és ráadásul még koponyatető-szerű is,

a Dolyina-verő feletti magas gerinc,

mely Isten-hegyig tart,

de csak a Fenyves felőli végét hívtuk így,

a Baji-pást és villanytávvezeték határolta részt,

a Baji-pásttól felfelé kissé domborodik,

aztán enyhén szétlapul,

de a nyereg felé megint lejteni kezd,

a déli széléről, mint egy léghajóból, a Felvégre lehetett látni, a portákra, kertekre,

különben a közepéről csak az Alvég meg a Cigány-pást látszott,

illetve közeli és távoli települések, hegyek, völgyek tárultak elénk,

Terpes, a Bükk, a Siroki vár, Darnó, a Keleti-Mátra, körös-körül a teljes látóhatár,

és ilyenformán kilátóul is szolgált,

út vitt át rajta,

fent nem kötött össze nagy szintkülönbségeket,

de lefelé mindjárt nagyot esett, és egyből nekiszaladt a Fenyves sarkának,

ott belekanyarodott a Baji-pástba,

és hatalmas kérdőjelet leírva Vahalcsik sógor háza háta mögött kötött ki odalent,

a kérdőjel szárában már nem lejtett annyira,

393

de a Fenyves sarka után olyan meredek lett,

hogy felfelé csak üresen tudták felvonni a kocsikat a lovak,

lefelé pedig mindkét hátsó kereket meg kellett kötni,

és úgy füstölt a föld a felforrósodott, mozdulatlan ráf alatt, mintha égne,

télen síelni kapaszkodtam fel Koponya-tetőre,

nyáron, ha Isten-hegyre mentem, az erdőre,

vagy a határba egerészni Buksival, a kutyánkkal,

kamaszkoromban meg sokszor minden cél nélkül,

ha éppen a közelében tartózkodtam, ha fészkeztem vagy gubicsot szedtem,

vagy egyenesen lentről,

legszívesebben aratás táján őgyelegtem rajta,

mikor már olyan nagyra nőtt a rozs,

hogy kétoldalt egészen eltakartak a pattogó, aranysárga szárak,

ha ilyen táblához értem,

mindig izgalomba jöttem, és megálltam,

és önkéntelenül A test ördöge szerelmes párjára gondoltam,

kiket Raymond Radiguet folyton bent, a házban szeretkeztet,

de én mindig valahova ide, a rozsba képzeltem.

394

Gyetvai-kert

A Patak, az Ambrus-porta, a kilső út és Baji-porta határolta négyszögben terült el,

hozzánk olyan közel,

hogy ha Baji János bácsi nem rakott nagyon magas szénakazlat,

az udvarunkról jól rá lehetett látni,

igazság szerint nem is Gyetvai-kert lett volna,

hiszen nagyanyám révén valahogy mi örököltük,

csak így neveztük,

mert valamely okból Gyetvaiék használták,

és magukénak tekintették,

elég tűrhető földje volt,

és déli fekvésű lévén bőven kapott napot is,

mégis alig termett benne valami, kevéske krumpli meg napraforgó,

mert nem kapálták rendesen,

és nyár derekára mindig belepte a gaz,

ez nekem kapóra jött,

többnyire őserdőset játszottam benne,

és a magas dudva csak erősítette az érzést,

hogy áthatolhatatlan, sűrű, veszélyes vadon vesz körül,

meg jól el is takart Gyetvaiék szeme elől,

kik nem szerették,

ha benne bóklászom,

leginkább a külső szélében, mélyen az út alatt húzódó garádban bújkáltam,

mely Gyetvaiék nemtörődömségétől függetlenül, állandó fedezéket kínált,

és sűrű líceumbokraival, félhomályával, kiálló gyökereivel, rejtett zugaival, gyíkjaival jobban megfelelt dzsungelről alkotott elképzeléseimnek,

miután kiűztem belőle a hűsölő tyúkokat,

395

bejárni is azon az oldalon jártam be,

de nem holmi lyukon vagy csapáson,

melyet könnyű lett volna felfedezni,

hanem úgy, hogy az útról egy kihajló ág segítségével felkapaszkodtam az egyetlen garádbeli szilvafára,

és annak törzsén leereszkedtem,

Gyetvaiék egyszer valahogy mégis rajtakaptak,

és durva szavak kíséretében elkergettek,

ráadásul szilvaérés idején,

mikor tele akartam szedni az ingem derekát szilvával,

ez annyira felháborított,

hogy bosszúból tőből kifűrészeltem a szilvafát,

ezzel magamnak is ártottam,

mert attól kezdve mindig a Patakon át kellett behatolnom,

mi sokkal nehezebbnek bizonyult,

mert a Gyetvai-porta túlnan a Patakra járt ki,

és onnan már akkor észrevehettek.

396

Cigány-pást

A falu fölötti füves, bokros hegyoldal,

Ondrok güdrinél kezdődött,

és a felszín hajlásait követve átnyúlt a vele tompaszöget bezáró Dolyinka felé,

fönt szántók, lent kertek határolták,

széltében hosszú, teraszszerű tehéncsapások húzódtak rajta,

mert tavasszal,

míg ki nem hajtott a csordás,

alkalmi legelőnek használták,

korán megfakadt rajta a fű,

nagy lévén nem kószált le róla gyorsan a jószág,

és termett ott még bőven trenka, csipke, eper is,

de alapvetően az jellemezte,

hogy ott laktak a cigányok,

az összterülethez képest kis helyen,

a leghasznavehetetlenebb pontján,

a hepehupás, vízmosásos alsó részen,

mindjárt a kertek végében,

nem sokan,

csak hat-nyolc család,

apró, egyszobás, zsúpfedeles házakban,

és mérhetetlen szegénységben éltek,

részint napszámból, részint kéregetésből,

az egyetlen kivételt a Bencsik-család képezte,

tehetősség dolgában némely falubelivel is felvehették volna a versenyt,

ez meglátszott a házukon is,

több helyiségből állt, és cseréptető fedte,

397

és udvar is volt rendes kerítéssel, kapuval,

az udvarban pedig gyümölcsfák és kút,

a család feje, az öreg Urbán ezért nagy tiszteletnek örvendett,

és népe úgy tekintett rá, mint holmi vajdára,

mi sosem legeltettünk a Cigány-páston,

mi Szent György-nap előtt vagy a közeli Baji-pástra vagy Borzsába hajtottunk,

és játszani se jártam oda,

mert az alvégi gyerekek felségterületének számított,

de anyámmal olykor elhaladtunk fölötte a tetőn,

ha kivételesen arra mentünk Csapás Aljára vagy Recski Határba,

annál többször megfordultam lent, a cigánysoron,

mely nem is igazán sor volt,

hanem inkább hóstya,

olyan szeszélyes összevisszaságban helyezkedtek el a házak,

mindig anyám küldött,

éspedig mindig Fánihoz azzal,

hogy ekkor meg ekkor ide meg ide jöjjön napszámba,

vagy hozzánk,

ha otthon akart neki munkát adni,

valahányszor megtettem az ürülékszagú utat az első cigányháztól Fáni kissé félreeső házáig és vissza,

úgy éreztem,

titokzatos, idegen világba kerülök,

hol veszélyek leselkednek rám,

de nem féltem,

hogy megvernek vagy elrabolnak,

mert szentül hittem,

hogy Fánival való szoros, szinte családias kapcsolatunk védőburkot von körém,

398

melyet senki, semmi nem törhet át,

csak a nyitott ajtók előtt guggoló, pipázó, fogatlan öregasszonyok láttán bizonytalanodtam el mindig,

pedig barátságosan mosolyogtak rám,

és a nevemen szólítottak.

399

Lak

Kerekerdő és Lencsés közti erdőség,

Búzás-völgy erősen tagolt északi oldalában,

nagyjából Pallag-pusztával szemben,

több lejtőt, tetőt, katlant, oldalvölgyet foglal magába,

és hozzá tartozik az alatta elterülő, kiöblösödő rét is egészen a búzás-völgyi patakig,

nem ez a hivatalos neve,

hivatalosan nincsen neve,

még az erdőgazdasági üzemi térképeken sem,

a nem hivatalosat a faluról kaphatta,

mely ott volt valahol valaha,

uralkodó fája a cser volt,

de akadt benne kiterjedt fenyves és akácos is,

telepítésből születhetett,

az őstölgyesre már csak egyetlenegy óriástölgy emlékeztetett,

melyet meghagytak mutatóba az erdészlak mögött,

az egykori őserdő régen eltűnt,

a helyén támadt viszont élt és virult,

mert jó karban tartották,

Zalavári, a kerülő fáradhatatlanul járta,

és féltő gonddal vigyázta,

mintha a magáé lett volna,

nyáron rendszeresen pucoltatta,

télen személyesen felügyelt benne minden vágást, hordást,

és sosem hagyta elzáródni a nyiladékokat,

állandóan ültettetett, ápoltatott,

és két csemetekertet is működtetett,

hogy legyen megfelelő utánpótlás,

400

gyerekkoromban dolgoztam az egyikben, a felsőben,

különben csak hullott fáért jártam Lakban, anyámmal,

meg olyankor,

ha napszámba mentem a pallagi állami gazdaságba, kukoricát kapálni vagy lucernát gyűjteni,

rajta vitt át ugyanis a kocsiút,

az iskolánál kezdődött,

és Dolyina Árnyékán keresztül átlósan kúszott fel a hegyre,

de én csak a gerincen léptem rá mindig,

hol elnyelte az erdő,

ott torkollott bele a sokkal rövidebb gyalogút,

a kocsiút a fák alatt hamar nyirkos szurdokúttá mélyült,

és ahogy ereszkedett lefelé,

egyre hevesebben dobogott a szívem,

mert mind sötétebb lett, az erdő pedig mind félelmesebb,

és csak lent könnyebbültem meg,

hol újból a felszínre jött,

és megint több fény érte,

mígnem az erdészlak előtt végleg kibújt a fák alól,

apám is ezt az utat használta,

mikor az 50-es években a lángosi laktanyában dolgozott,

és mindennap kétszer gyalogolt át Lakon,

ha esett, ha fújt.

401 402

Az erdő óhajtása

403 404

Ablak

1944-ben kiestem az első ház ablakából a kiskertbe,

felmásztam a párkányra,

tárva volt a belső szárny,

a külsőnek meg nem fordították rá a zárát,

nekitámaszkodtam, és felpattant,

több métert zuhantam,

és mindenki azt hitte,

hogy nyakam szegtem,

de nem lett semmi bajom,

mert a fal tövében burjánzó örökzöld növényszőnyegre, a téli ibolyára estem,

egy nálunk elszállásolt német katona vizsgált meg,

ki civilben állatorvos volt,

és mindig csokoládéval kedveskedett nekem,

még nem voltam egészen két éves,

az esetre nem emlékszem,

csak anyám elbeszéléséből ismerem,

de a zuhanást érzem,

olyan mintha bennem volna az ablak,

és nagy sebességgel távolodnék tőle.

405

Bosszú

Mikor apai nagyanyám meghalt,

és anyai nagyanyám jött megnézni Sirokból,

azt mondtam neki a Baji-hídon,

hogy jöhetsz már, meghalt Panni nenéd,

haragudtam,

mert elküldtek otthonról,

hogy ne legyek láb alatt,

és azért álltam ott,

mert bosszúból a patakba dobtam a vízhordó kupánkat,

és a vizet néztem,

ezt olyan sokszor hallottam anyámtól,

hogy szinte emlékszem rá,

pedig semmi se maradt meg belőle,

nyomtalanul elmerült az egész,

mint a kék színű, zománcozott bádogkanna,

ha egyáltalán kék színű volt az a kupa.

406

Morzsa

Tejeskávé színű, rövidszőrű, aprótermetű korcs volt,

az első kutya életemben,

de nem az én kutyám,

sem húgomé,

sem apámé,

csak a mi kutyánk volt,

és anyámé külön,

mert ő hozta magával Darnó-pusztáról,

mikor férjhez ment apámhoz Szajlára,

Morzsa akkor még épségnek örvendett,

csak később nyomorodott meg,

mikor 44-ben szórakozásból belelőtt egy részeg szovjet katona,

akkor sántult le a hátsó lábára,

hol a golyó érte,

én már csak ilyennek ismertem,

ilyen bicegőnek, hibásnak,

de így is jó házőrző volt,

szófogadó, bátor,

idegent nem engedett az udvarba,

a cigányt még az úton elmenőben is megugatta,

a 40-es évek végén múlt ki természetes halállal,

akkor adta át a helyét a Buksiknak,

mert utána minden kutyánkat Buksinak hívtuk,

a Buksik uralma több kutyanemzedéken át tartott,

és csak évtizedek múltán tört meg,

mikor egyszer megint új négylábú került a házhoz,

407

anyám közben megöregedett,

de még emlékezett Morzsára,

váratlanul előszedte a régi nevet,

és az új kutyára ragasztotta,

és azóta is rajta van,

a második Morzsa csak módjával hasonlít az elsőre,

és nem sánta,

de valahányszor hallom,

vagy magam mondom, hogy Morzsa,

lövés dördül bennem,

és zavaros tekintetű szovjet katonát látok,

kezében füstölgő fegyverrel.

408

A recski gyalogút

A Cigány-páston kezdődött, a falu felett,

Misku-tetőn, a nyeregben jobbra kanyarodott,

és az erdő szélén vitt tovább,

le egészen a pallagi völgybe,

ott keresztezte a patakot,

aztán a földeken át hegynek fel megint,

sokszor kísértem anyámat rajta a recski piacra,

vagy mentem napszámba,

egyedül vagy többedmagammal,

ezen találkoztam apámmal is,

mikor a Markóból szabadult,

és jött hazafelé a recski állomásról,

mi meg elé mentünk,

49-ben vagy 50-ben,

késő ősszel vagy kora télen,

megfagyott a sár,

kopogott a cipőnk,

és féltünk kissé,

mert este volt,

bár világított a Hold,

és tűrhetően lehetett látni,

a tetőn hirtelen elénk toppant egy nagy ember,

a karjára kapott, és magához szorított,

és olyan jó meleg volt az arca,

csak szúrt,

mert nem borotválkozott,

attól kezdve emlékszem az apámra.

409

Rádió

A kis világvevőt a németek hagyták ránk,

kiket hozzánk szállásoltak be visszavonuláskor,

fekete fémdobozán három ezüstszínű rece futott körben,

elöl volt a hangszórója, a skálaüveg mellett,

hátul meg bele lehetett látni,

mert hiányzott a hátlapja,

állítólag először nem működött,

elromlott benne valami,

de apám megjavította,

tisztán fogtuk vele a Kossuthot, a Petőfit,

és hála a tető fölé húzott hosszú antennának, bejött rajta London is,

de leginkább a Szabad Európára csavartuk,

az első házban tartottuk, az utcai ablakban,

a tükrös szekrény és szüleim ágya közt,

és vasárnap délutánonként megfordítottuk,

miután kinyitottuk az ablakot,

hogy kint is jól lehessen hallani,

mert sokan jártak hozzánk hallgatni,

és akinek bent nem jutott hely,

annak széket tettünk ki a kiskert elé,

és arra ült,

ilyenkor az ablak mellé húztam a hokedlit,

és arra térdeltem,

hogy elérjem a túloldalra került gombokat,

mikor tilos lett külföldi adókat hallgatni,

apám a konyhába telepítette,

410

a telázsi feletti magas polcra,

hol nem értem el,

esténként titokban továbbra is hallgattuk a Szabad Európát,

de a rádiózás nem okozott többé akkora örömet,

mert elestem a készülék kezelésétől.

411

Harisnya

Anyám az 50-es években hétköznap több harisnyát húzott fel egyszerre,

nem a hideg ellen védekezett így,

az kényszerítette rá,

hogy nem volt ép munkanapi harisnyája,

a szakadtak meg úgy tönkrementek,

hogy már nem lehetett megvarrni őket,

viszont jól kiegészítették egymást,

ha egymásra kerültek,

reggelente figyeltem,

mint csinálja,

leült a sámlira,

egyik lábát általvetette a másikon,

fogta az első párt,

a középső- és a mutatóujjaival rászedte a hüvelykujjaira,

beledugta a lábujjait,

és villámgyorsan felfuttatta a lába fejére és a lába szárára,

ugyanezt cselekedte a másodikkal, a harmadikkal és a negyedikkel is,

egyiknek a feje volt lyukas,

a másiknak a szára,

a harmadiknak a talpa,

a negyediknek a sarka,

és olyan is akadt,

amelyiknek hiányzott a feje vagy a szára,

hol elöl, hol hátul, hol oldalt, hol lent, hol fent éktelenkedett a lyuk,

de a végén mind eltűnt,

mert úgy választotta meg a párakat,

412

addig igazgatta, tologatta egyiket a másikon,

míg az ép részek teljesen el nem takarták a hibásakat,

és sehol nem kandikált ki többé a bőre,

mindig elbűvölt,

hogy tudja ezt a bonyolult műveletet ilyen ügyesen elvégezni,

hogy tud naponta több rossz harisnyából egy jót varázsolni.

413

A hozzávalók beszerzése

Ez is egyszerű volt,

kellett valami a főzéshez,

anyám csak szólt,

hogy ugorjak el,

már feltette az ételt,

de valami éppen még hiányzott belőle vagy hozzá,

vagy eleve így időzítette,

hogy ne álljon sokáig a zöldség,

mielőtt beleteszi,

vagy salátát csinál belőle,

mert veszít frissességéből,

fogtam a kötőt,

és mentem Dolyinába, a konyhakertünkbe,

és tíz perc sem telt bele,

már meg is jöttem a petrezselyemzölddel, az újhagymával, a zöldpaprikával, az uborkával,

ma is hallom a kövér szárak roppanását,

amint letépem a fejekről a szélső hajtásokat,

érzem a bőrömön az apró szőrök szúrását,

amint óvatosan a napsütötte, széles levelek alá nyúlok,

a kötőben himbálózó teher súlyát,

amint meztelen térdemet verdesi,

mialatt visszafelé igyekszem a földúton,

mely a fasorban, Murányiék kertjénél, az árnyékban mindig olyan puha volt,

a kerékvágás meg tele patkónyommal és érdekes talpmintákkal.

414

Halottak napja

Alig vártuk húgommal,

hogy beesteledjen, és induljunk,

mehettünk volna a temetőbe körben is,

a templom vagy a Kereszt felé,

és a kapun be,

de ez nagy kerülő lett volna,

ezért választottuk mindig a legrövidebb utat, az Árva-kertet,

melyen nappal rendszeresen átjártunk,

az udvaron könnyű volt átjutni,

számítottak ránk,

még nem engedték el a láncról a kutyát,

és égve hagyták a kinti villanyt,

de a kert mindig kalandnak bizonyult,

bár óvatosak voltunk,

libasorban haladtunk, elöl apám, hátul anyám, középen mi,

és gyertyával világítottunk,

mégse láttuk, hova lépünk,

és hol kukoricatőbe, hol tökindába botlottunk,

ha elvétettük a borozdát, és eltévedtünk,

olyan volt, mint egy nagy bogár domború háta,

középtájig enyhén emelkedett,

onnan meg enyhén süllyedt,

a garádnál ért véget,

az választotta el a mi földünktől,

mely meredeken futott le túlnan,

415

előtte mindig lucerna volt vetve,

és a tarló ropogása a lábunk alatt előre jelezte,

hogy közeledünk hozzá,

mikor odaértünk,

a bal szélen megkerestük a nyílást,

széthajtottuk az ágakat,

és tapogatózva, mint a vakok, leereszkedtünk a kitaposott ösvényen

(esős időben kapaszkodni kellett),

a tetőt már régen magunk mögött hagytuk,

de csak akkor éreztük igazán,

hogy a hegy túloldalán vagyunk,

mikor lent kikászálódtunk az orgonabokrok közül,

onnan már nem sokat mentünk,

a temető határos volt a földünkkel,

előbb meggyőződtünk róla,

hogy mindnyájan megvagyunk,

aztán áttapogatóztunk a temetőkerítéshez,

és addig lépegettünk lefelé a mezsgyén,

míg meg nem találtuk a lyukat,

melyen át lehetett bújni,

Halottak Napjában ez volt a legizgalmasabb, a legértékesebb,

ez a botorkálás az Árva-kerten át a sötétben,

ez a meglepetésekkel teli, sikolytól, nevetéstől és szitoktól sem mentes különös vonulás,

mely talán közelebb hozott bennünket egymáshoz, mint a gyertyaégetés és az imádkozás nagyanyám sírjánál.

416

Masina

A konyhai takaréktűzhely jelentős szerepet játszott életünkben,

azon főztünk,

annál melegedtünk,

örültünk,

ha jól égett benne a tűz,

de menten elkedvetlenedtünk,

ha füstölt,

és lázasan igyekeztünk kideríteni,

mi lehet az oka,

ha a korom beszűkítette a füstcsövet vagy a kéményt,

könnyű dolgunk volt,

másnap begyújtás előtt szétszedtük, és kipucoltuk,

vagy felmentünk a padlásra,

és párszor ledugtuk a kotrót,

de ha nagy szél fújt,

és beverte a füstöt,

nem tehettünk semmit,

csak vártunk, és pislogtunk,

mert csípte a szemünket.

417

Bodak

Csak liszt, só és némi tej kellett hozzá,

tálban tésztává gyúrták,

egy-másfél ujjnyi vastagra elnyújtották,

sodrófára tekerték,

és kenetlen tepsibe eresztették,

a sütőben feljött, kelt,

de reménytelenül lapos maradt,

mikor a teteje pírt kapott,

kivették, és az asztalra borították,

és azon melegében felszeletelték,

vagy egészben hagyták,

és kézzel törtek belőle,

mikor kihűlt,

kiszáradt, és olyan kemény lett, mint a deszka,

úgyhogy jó fog kellett hozzá,

az öregek nem is tudták megenni,

csak a legszegényebbek sütötték,

kiknek már zsírra se tellett,

legtöbbször Compó Annusnál és Siket Fáninál láttam,

magában ették otthon vagy napszámban,

ez utóbbi célra kivált megfelelt,

nem morzsálódott, és nem fogta meg a zsebet,

ha beledugtak belőle egy darabot,

anyám is csinált egyszer-kétszer,

de most letagadja,

418

nem akar rá emlékezni,

mert szégyenszámba ment,

és még a szomszédok előtt is titkolta,

ha mégis rávitte a szükség,

de magát a szót ma is használja,

átvitt értelemben,

ha nem sikerül a kalácsa, süteménye,

ha rossz, ízetlen a bolti, a vett,

azt mondja rá: bodak,

és ezzel mindent kifejezett.

419

Teherautó

Hat-hét éves koromban vasárnaponként nagy, amerikai, katonai teherautó állt az udvarunkon,

apám az államosításokig egy magánfuvarozónál dolgozott,

és azzal járt,

állandóan rajta lógtam, mászkáltam,

hol egyedül, hol Mikivel vagy Tibivel,

sofőrt játszottam,

tekergettem a kormányt, nyomogattam a gombokat, kapcsolókat,

és utánoztam a számmal a motor hangját,

egy napon apámnak az a szerencsétlen ötlete támadt,

hogy megtanít vezetni,

begyújtotta a motort,

a vezetőülésbe ültetett,

átnyújtotta a lábát az utasülésből,

és lenyomta helyettem a kuplungot,

mert én nem bírtam,

hátramenetbe tette a sebességváltókart,

nekem csak fel kellett engednem a pedált,

és azt mondta: tolass,

gázt adtam,

de az erőlködéstől meg attól,

hogy nem előre megyünk, hanem hátrafelé,

megzavarodtam,

és a hatalmas hatkerekűvel belefaroltam a hidasba,

és lesodortam egy sor cserepet,

apám éktelen haragra gerjedt,

és csúnyán összeszidott.

420

Cseresznyefa

Dregolyban állt, a szőlőnkben,

középtájt, fent, az oldalban,

anyám oltotta vad alanyba,

és nagy reményeket fűztünk hozzá,

úgy képzeltük,

hogy nagyra nő, jó árnyékot ad,

és roskadozik majd a ropogós, piros teher alatt,

sokáig úgy látszott, nem lesz belőle semmi,

mert zsenge hajtásait minden tavasszal leette a szarvas,

egyszer aztán mégis erőre kapott,

koronát növesztett,

és nekidurálta magát,

de nem volt szerencséje,

alighogy termőre fordult,

elvették tőlünk a szőlőt,

és beültették a sorközöket feketefenyővel,

pár évig erőlködött még,

felvette a küzdelmet a tűlevelű betolakodókkal,

aztán megadta magát,

és kiszáradt,

majd a lángok martaléka lett,

mikor valaki később gondatlanságból felgyújtotta a fiatal erdőt.

421

Egy fényképre

A képen egy fiú, egy lány és egy kutya látható. A fiú tíz

év körüli, a lány hét éves lehet. A kutya neme és kora

meghatározhatatlan. Csak annyi állapítható meg róla, hogy

korcs, és valamelyik felmenője német juhász lehetett.

A fiú kissé bal felé fordulva guggol, és jobb kezét gyengéden

a kutya nyakán tartja. A lány áll, és valamelyest jobb felé

fordul. A kutya köztük ül a földön, középen, mindkettőjüktől

egyenlő távolságra.

A fiú sötét színű rövidnadrágot, szövetzakót és fehér inget

visel, lábán sötétszínű szandál és zokni, a zokni szára legyűrve.

Nemrégen fésülködhetett, és bevizezhette a haját, mert

a választéktól jobbra nedvesen fénylik. A lányon egyrészes, világos

ruha van, melyet jobb oldalt enyhén hátrahúz a jobb kezével.

Esése arról árulkodik, hogy ez is vastag anyagból készült. Az ő

szandálja is sötétszínű, de a zoknija fehér, és nincsen legyűrve,

viszont kissé eláll a lába szárától, mert nagy. A haját hátul

varkocsba fonták, és két oldalt fehér szalagcsokor kandikál ki

a füle mögül.

A fiú és a lány hasonlít egymásra, testvérek lehetnek. Ugyanaz

a magas homlok, erős áll, ugyanazok a mélyen ülő szemek. De a vérségi

kapcsolat nem csak külsőségekben jut kifejezésre. Egész lényüket

áthatja és jelzi, hogy összetartoznak, hogy közük van egymáshoz,

és a kutyát is ennek alátámasztására ültették középre.

A fiú kissé feltartja a fejét. A lány kissé előrenyújtja a nyakát.

Mindketten a lencsébe néznek, és mosolyognak. A kutya is előre

néz, csak másképpen. Olyan, mintha még nem értené egészen, mit

akarnak tőle. De nem ideges. Nyugodt, hegyezi a fülét, és látni

rajta, hogy ismeri a fényképező személyt.

422

A fiú mosolya szemérmes, tartózkodó, és van benne egy leheletnyi

vonakodás is. Mintha szégyellős volna, vagy fenntartása lenne

valami részletet illetően. A lány nem zavartatja magát, teljesen

felszabadult, és szemlátomást a pillanatnak él. Sugárzik az arca,

és annyira örül, hogy legszívesebben a gépbe röppenne. De alapjában

véve mindketten elégedettek. Élvezik, hogy rájuk irányul a figyelem,

hogy foglalkoznak velük. Derűsek, és bizakodva tekintenek a jövőbe.

Még azt hiszik, hogy minden mindig úgy lesz, mint a felvétel

készítésének idején.

423

Sóska

Alighogy tavasszal elolvadt a hó,

és felmelegedett a föld,

biciklire pattantunk,

és mentünk Mizser alá szedni,

mert ott hajtott legkorábban,

még kopaszon virítottak a fák,

még a fű se nagyon ütögette magát,

de ott, a völgyben már zöldellt,

kis bokrokban sarjadzott minden más növényt megelőzve,

az árkon túl, a Lángos felőli oldalon,

a rétnek mindig ugyanazon a pontján,

még apró volt, sodrott, szára alig és szinte az avarba vesző,

de már csípni lehetett,

tépkedtük is szorgalmasan a herzsegő, zsenge levélkéket,

guggolva vagy fél térdre ereszkedve,

gyömöszöltük erősen a vászontarisznyába,

és vittük haza boldogan a kormányra akasztva az éppenhogy csak felszikkadt úton,

sokáig tartott,

míg szedtünk egy főzetre valót,

mert közben állandóan ettük is,

csak úgy, mosatlanul tömtük magunkba a friss csemegét,

mert nyersen is szerettük,

kivált nedvdús, ropogós szára ízlett nagyon,

melyet egyébként tisztításkor, válogatáskor letéptünk, és eldobtunk,

a kiskerti, a vetett nagyobbra nőtt,

és ott fakadt közel, a ház végében,

424

de sokkal később indult meg,

és színben, zamatban meg sem közelítette a mezeit,

nem is fogyott el a főzés napján,

másnapra is mindig maradt belőle,

pedig anyám ugyanúgy készítette el.

425

Fonó

Mikor fejére borított szoknyával berontott a sötétből a konyhába,

még tudtam,

hogy az özvegy háziasszony az,

ki röviddel azelőtt ment ki a félszerbe tüzifáért,

és anyámmal együtt nevettem,

de mikor kinyitotta a száját,

és a nyíláson át megláttam,

hogy piros a foga,

megrémültem,

és sírni kezdtem,

és utána hiába erősködött mindenki,

hogy de hisz ő volt az,

csak bolondozott,

csak rám akart ijeszteni,

nem hittem el,

még neki se,

mikor megint bejött,

és nevetve visszaült a guzsalya mellé,

és bizonyságképpen megmutatta a foga közé szorult sztaniolpapír darabot,

éreztem,

hogy hazudik,

hogy az a piros fogsor igenis ott van a szájában, hátul a fehér fogsor mögött,

és azzal eszi meg a gyerekeket.

426

Cepe

Mikor az ember megpillantja a gombát,

először is megáll,

megdörzsöli a szemét,

és miután meggyőződött róla,

hogy nem káprázik,

nagyot kiált,

hogy távolabb bóklászó társa is meghallja,

és közli vele,

milyet talált,

ha úri, csirke vagy közönséges zöldhátú,

nem csinál belőle ügyet,

de ha cepe,

akkor azt mondja a másiknak,

hogy jöjjön gyorsan,

és mikor az odaért,

leteszi a hátyiját,

a gomba elé lép,

és letérdel,

ujja hegyével óvatosan lefejti a kalapról a leveleket,

ha van rajta levél,

ha nincs,

és látja,

hogy nem vén,

hanem két-három napos, egészséges példánnyal van dolga,

legfeljebb kissé megrágta csiga,

akkor haladéktalanul kibontja,

vagyis eltávolítja körüle a vastag harasztréteget,

mikor ezzel végzett,

és teljes szépségében feltárult előtte a lelet,

feltekint,

kis hatásszünetet tart,

427

aztán mély lélegzetet vesz,

összpontosít,

a kalap alá nyúl,

egészen lent a tönkre illeszti a nagy- és a mutatóujját,

megragadja,

és határozott mozdulattal kiemeli a gombát a földből,

ez a legkényesebb mozzanat,

ha kapkod,

vagy nem elég körültekintő,

könnyen megesik,

hogy letöri a kalapot,

mi utána következik,

szinte már gyerekjáték,

már a kezében van,

a jobból áthelyezi a balba,

aztán előveszi a kiskését,

és lemetszi vele a földes részt,

és csak azután teszi a többihez,

bár akad olyan is,

ki még ilyenkor képes kárt tenni benne,

izgalmában elejti,

vagy túl sokat vág le belőle,

de az ilyesmi ritkán fordul elő,

az ember előbb-utóbb gyakorlatra tesz szert,

és megtanul uralkodni az idegein.

428

Ló

Apám közvetlenül a háború után rövid ideig rendőr volt,

és vett egy fehér lovat,

nem volt szó előtte semmiféle lóvásárlásról,

egész nap a kocsmában ivott valakivel,

és mikor lerészegedett,

az sózta rá,

nagycsontú, sovány, öreg igavonó volt,

és olyan beteg,

hogy másnap agyon kellett lőni,

Dolyinában repített golyót a fejébe a szolgálati fegyverével,

a konyhakertünk végében,

nem messze Murányiék házától,

nem akart tovább menni,

akárhogy rángatta a kötőféket,

ott végleg megállt,

és megadóan lehajtotta a fejét,

ez a ló aztán jelképpé vált,

anyám egész életében emlegette, mint apám könnyelműségének és rászedhetőségének megcáfolhatatlan bizonyítékát.

429

Lagzi

Szoknyáját elöl felfogva,

lábát szétterpesztve,

hátát az ajtófélfának vetve,

szemét lehunyva,

száját összeszorítva,

fején félrecsúszott, hátrakötött baboskendővel,

habos derékkal, zsibbadt öllel,

sajgó szeméremcsonttal áll hajnalban az új menyecske,

áll piros asszonyruhában a kamrában,

áll a násznéptől, zenétől, tánctól távol,

áll a vőlegénnyel szemben,

áll árván a magözönben,

és sír.

430

Hagymaszár

Mindenhogy jó volt,

magában, kenyérrel, sóval, só nélkül,

de legjobban akkor szerettem a nedvdús, zöld tömlőcskéket,

mikor fedő alatt puhultak a nyárikonyhán,

apróra vágva,

valami étel alá,

mikor véget ért a nap,

és megjött a határból anyám,

főzés közben végzett,

kielégítette, lecsendesítette a háborgó állatsereget,

rendet teremtett az összevisszaságban,

mely távollétében keletkezett,

én csak segédkeztem,

villámgyorsan dolgozott,

tett-vett,

térült-fordult,

azt mondta,

ezt ide, azt oda,

ezt így kell, azt úgy kell,

ahogy erősödött az ínycsiklandó vacsoraillat,

ahogy nőtt köröttünk a begyekben, a gyomrokban a tartalom,

lassan helyreigazodott, működni kezdett minden,

mi leállt,

újra takarítható lett a hídlás,

húzható a széna,

lakható a ház,

ülhető a lóca,

morzsolható a kukorica,

431

szúrható a vasvilla,

engedelmes a jószág,

értelemmel telt minden,

az istálló, az ól, a kosár, a véka, a kas,

a kacsák falánksága,

a tyúkok pislogása,

a pulyka taknya,

a disznó zörgése,

a kádban a békanyál,

a körtefán a poros levelek,

megint tudtam, mi hol van,

sikerült, mibe fogtam,

visszatért önbizalmam,

nem voltam többé egyedül,

ott volt végre közelben,

kire reggel óta vártam,

késedelem nélkül megérkezett, mint az est,

melynek közeledtét a hagymaszár jelezte.

432

Borjú

Úgy maradt meg bennem, mint az egyetlen borjú,

holott előtte is és utána is volt még borjúnk,

nagyon vártuk,

első borja volt a Citromnak,

de könnyen kijött,

Vahalcsik sógor vezette le az ellést,

apám ment érte hajnalban,

mikor megindult,

előtte való nap megnézte,

és azt mondta: esedékes,

anyám nagyon örült neki,

hogy bika lett,

ez beleillett a terveibe,

úgy számított,

hogy szerződik rá,

ha nagyobb lesz,

és felhizlalja leadásra,

azért adott legtöbbet az élőállat-felvásárló,

egészségesnek látszott,

mindjárt felállt,

mikor tisztára nyalta az anyja,

és később is szépen fejlődött,

bár először nem szopott,

úgy kellett cucliztatni,

öröm volt nézni,

ahogy az almon fekve felénk fordítja nagy, gyapjas fejét,

és ártatlan, kékesszürke szemeivel ránk csodálkozik,

433

vagy ahogy dudros csüdű, hosszú, fehér lábaira áll,

és kíváncsian hozzánk jön,

és nedves, meleg orrával megszagolja a kezünket,

mindenki szerette,

és ha tehette,

szaladt az istállóba,

ha nem volt is ott dolga,

vagy valami ürügyet keresett,

hogy a közelében lehessen,

és gyönyörködhessen benne,

de párhetes korában egyszercsak megbetegedett, és megdöglött,

nem lehetett mindjárt elásni,

meg kellett várni,

míg megvizsgálja az állatorvos,

anyám sírt,

és nem akart beengedni az istállóba,

mégis bementem hozzá,

ott feküdt elnyúlva, mozdulatlanul, nyitott szájjal a placcon,

hová lehúzták a hídlásról,

és hordószerűen fel volt puffadva a hasa,

külön fájt,

hogy felboncolták,

hallottam a furcsa hangot,

melyet a feszes hasfal adott,

mikor belehasított az éles szike,

pedig nem tartózkodtam otthon,

mikor végrehajtották a műveletet,

a legrettenetesebb azonban a nyitott hasból áradt, émelyítő, édeskés bűz volt,

ez fogadott az udvaron,

mikor megjöttem iskolából,

434

és hónapokkal később is éreztem az istállóban,

és mindig hányinger környékezett,

valahányszor beléptem az anyját etetni vagy aljazni.

435

Donyho

Siket Fáni fiának, Tibinek a csúfneve,

a szó eredete ismeretlen előttem,

talán szláv,

de valószínűbb,

hogy magyar,

és valami alkalmi, hangulatfestő képződmény,

és jelentését akkor kapta,

mikor Siket Fáni meghalt,

és Tibi elkezdett lefelé csúszni a lejtőn,

attól fogva szótárunkban a lustaság szót helyettesítette,

mert Tibi restté vált mindenre,

és anyám köznévként ma is ebben az értelemben használja,

és közben már nem is gondol Tibire,

pedig valaha nagyon neheztelt rá,

hogy úgy elhagyta magát.

436

Úrigomba

Hivatalosan császárgomba,

de csak úrigombaként ismertük,

egy-egy példányának fellelése majd akkora örömet okozott, mint a cepéé,

vagy még nagyobbat,

mert ritkább volt és látványosabb,

narancspiros, tűzvörös vagy sárga kalapjának már a megpillantása is izgalmat keltett,

és egyből átragadt a gombázó társaira is,

kik a hívásra menten a helyszínen teremtek,

legjobban akkor bűvölt el bennünket,

ha még nem nyílott ki,

és végére állított kacsatojás módjára félig még megbújt fehér burkában,

vagy ha már kitakarta is kissé tönkjét,

még mindig burokmaradványok borították,

ilyenkor olyan benyomást keltett,

mintha éppen születőben volna,

mintha csak pár perce nyomta volna fel magát a földből,

Darnóban, az elhagyott Medveczki-féle almás közelében volt egy meleg, borókás rész a tölgyesben,

hová tartósan besütött a Nap,

ezt valahogy nagyon kedvelte,

ott mindig találtunk,

mielőtt lefordultunk volna a güdör felé,

bár néha Kis-hegyben is előfordult,

a túlsó oldalban, az út feletti meredélyen,

hol nem borította avar a kavicsszemcsés talajt,

437

csak kényes gomba volt,

és az átlagosnál jobban kellett vele vigyázni,

mikor felvettük,

mert pattanva tört a húsa,

és szállítani csak úgy lehetett,

hogy a többi gomba tetejére helyeztük a hátyiban,

nehogy nyomás érje,

legtöbbször levesbe tettük, tisztán vagy galambfélével keverten,

felséges ízt adott neki,

de aszaltuk is,

nem emlékszem az utolsóra,

valamikor a 60-as évek derekán lehetett a kezemben,

azóta nincs,

kiveszett,

nem is keresem többé,

végzett vele az erdő változása,

a savas eső meg az összezsugorodott faállomány.

438

Leves

Minap úgy ettem meg a levest,

hogy amikor már olyan kevés volt,

hogy nem lehetett többé kanalazni,

önkéntelenül felemeltem a tányért,

függőleges helyzetbe hoztam,

és a kanálba öntöttem belőle a maradékot,

utoljára valamikor gyerekkoromban csináltam ilyet,

mikor a leves utolsó cseppje se veszhetett kárba.

439

Szomszédok

Mikor erdész nagyapám orosz hadifogságban volt,

nagyanyám egyedül lakott a gyerekekkel a Német-völgyi erdészházban,

és rendszeresen bejárt az egri piacra,

többnyire hízott libát vitt a hátán,

mindig éjfélkor indult,

és reggelre ért be,

a huszonöt kilométeres út nagy részét az erdőn át a gyalogúton tette meg,

de egy darabig a műúton haladt,

Rábca-völgyben oláhcigányok táboroztak,

és kirabolták a magányos utast,

de őt sosem bántották,

mindig zörgött a haraszt,

mikor oda ért,

és hallotta,

amint a vajda az útszéli bokrok mögött azt mondja:

nyaghassatok mán, a szamszídasszony azs, megösmerem a csizsmája kapagásárú,

ezt anyámtól tudom,

kinek később mindig mesélte.

440

Törek

1956. október 23. az istállóból leválasztott félszerben ért bennünket,

a régi házat már lebontottuk,

de az új még nem készült el odaát, Új-Telepen,

és ideiglenesen itt laktunk,

éjszakánként már hidegek jártak,

de nem fáztunk,

mert beállítottunk egy dobkályhát,

az udvar felőli oldalt meg beponyváztuk,

azon a héten délután mentem iskolába,

az egész délelőttöt a dikón töltöttem a rádió alatt,

melyből a zeneszámok közti szünetekben erős fegyverropogás hallatszott,

és időnként hátradugtam a kezem az inggallérom alá,

és kibányásztam a deszkamennyezet réseiből hulló töreket,

a töreket is a szénapadláson tároltuk,

és szinte már megszoktuk,

hogy a nyakunkba hull,

de aznap felszökhetett valamelyik tyúk,

és a kaparás következtében felerősödött a potyogás,

ha arra a napra gondolok,

az emelkedettség és megrendültség mellett mindig viszketést is érzek,

és önkéntelenül a nyakamhoz nyúlok.

441

Harcsa

Mederbővítés miatt elterelték a Tarnát,

Terpes felett kiengedték,

Új-Telepnél meg visszafolyatták,

a partba vágott nyíláson át a víz nagy eséssel tért vissza,

a halak felszökdeltek az áttetsző zuhatagban,

és ezüstösen villogott függőleges testük,

ollószerűen összekötöttünk két botot,

egy-egy kosarat erősítettünk a végükre,

benyújtottuk a partról,

és hirtelen összeborítottuk a levegőben,

úgy próbáltuk elkapni őket,

de visszahulltukban minduntalan kiugrottak,

a mederből több esélyünk lett volna,

de a zuhogónál úgy kimélyült,

hogy nem ért le a lábunk,

apám munka után egyszer odament tisztálkodni,

és puszta kézzel fogott egy nagy harcsát,

már leöblítette magáról a szappanhabot,

és középtájt lebegett,

mikor hirtelen lenyúlt,

és egy félméteres körüli halat emelt ki a vízből,

az esemény valósággal csodaszámba ment a halra áhítozók körében,

és a dicsőségből rám is háramlott,

mert az új-telepi gyerekek,

kik a hídról nézték,

attól kezdve barátságosabbak voltak hozzám.

442

Szólás

Compó Boris kissé náthás hangon beszélt,

és ha megijedt,

minden m-t b-nek ejtett,

egyszer annyira hajtotta a kutya,

hogy nem mert bejönni az udvarunkba,

hanem megtorpant a kapunál,

és onnan kiabált be nekem:

gyere bá, Ibi, ber beharap a Borzsa,

ami annyit tett:

gyere már, Imi, mert megharap a Morzsa,

ez a felszólítás olyan sikert aratott,

hogy szólás lett belőle,

és azontúl mindig ezt mondtuk,

ha valaki alaptalanul félt,

és segítségért kiabált.

443

Nagyanyám az útmenti gombázásról

Csak mégy az úton, így ni,

ebben vagy abban a keréknyomban,

de inkább ebben,

aki afelé az oldal felé esik,

amelyiket kinézted magadnak,

ráérősen, lassan bandukolsz,

mintha csak véletlenül járnál erre,

és nem is érdekelne,

és egészen máson járna az eszed,

a mogyorón például, hogy lesz-e az idén,

vagy hogy mit csinál otthon a Bogár az istállóban,

ahova bezártuk,

hogy ne szökjék utánunk,

szóval, úgy teszel,

mintha el lennél gondolkozva,

de nem vagy,

hanem figyelsz,

nagyon is figyelsz,

de csak a szemed sarkából,

és minden idegszáladat megfeszítve,

néha egy kicsit abba az irányba is fordítod a fejed,

és egy-egy pillantást vetsz az út szélére, a közeli fák, a bokrok alá,

de nem engeded beljebb kalandozni a tekinteted,

bárhogy csábít is, ami ott van,

csak olyan négy-öt méter széles sávban jártatod,

akivel senki se törődik,

akit senki se hajt meg,

mintha az nem is az erdőhöz tartozna,

mindig ennyit pásztázol be újra és újra,

nem többet és nem kevesebbet,

eleinte árpaszínű szőnyeget alkotva összeolvad minden a földön,

444

nem tudod megkülönböztetni a hullott levelet a fűszáltól, az avardudort a száraz gallytól,

de aztán hozzászokik a szemed, és belejössz,

egy idő után elválnak egymástól a dolgok,

és kezdesz mindent külön látni, alakja és színe szerint,

és ha türelmes vagy,

előbb-utóbb a gomba is megmutatja magát,

méghozzá ott,

ahol legkevésbé számítasz rá,

csak ne kiabálj nagyon örömödben,

mikor megtalálod az elsőt,

mert meghallja a többi,

és még jobban elbújik.

445

Zsóka sógor

Hogy vagy, hékás,

ez volt a szava járása,

mindig kint állt a kapuban,

mikor elmentem a háza előtt,

és barackot nyomott a fejemre,

mit nagyon utáltam,

egyszer eljött hozzánk segíteni,

és levett a kazalról,

de könnyű vagy, mondta,

hijába, fijatal hús könnyű,

ez 57-ben történt, Új-Telepen,

akkor gépeltünk az új udvarban először,

nemsokára rá meghalt, fiatalon,

nem várta meg az apját,

ki neki gyűjtötte a pénzt Kanadában,

mielőtt hazatelepült volna.

446

Tüdővérzés

Az új-telepi udvaron ért,

a Tijjikék-féle itatóvályúnál,

nem emlékszem rá,

mi dolgom volt ott,

csináltam-e valamit,

vagy csak éppen arra vitt utam,

miként oly sokszor azon a tavaszon,

mikor már nem jártam Egerbe, iskolába,

és a szanatóriumi beutalót vártam,

húsvétra készülődtünk,

már felszikkadt a téli sár, sütött a Nap,

de hűvös böjti szél fújt,

nem volt semmi előjel,

figyelmeztető köhögés, rosszullét vagy ilyesmi,

minden átmenet nélkül jött,

mint derült égből a villámcsapás,

egyik pillanatban még minden rendben volt,

a másikban már nem,

hirtelen valami sósat éreztem a számban,

és kiköptem,

és mielőtt még megnézhettem volna,

mi az,

belélegeztem valamit,

mi nem légnemű volt,

hanem valami más, folyékony,

és azt hiszem,

ez rémített meg igazán,

ez a szokatlan, légcsőbe nem illő halmazállapot,

és nem az,

hogy vér volt,

azt fel sem fogtam mindjárt,

447

az csak később jutott a tudatomig,

és az is,

hogy esetleg nem áll el, és elvérzek.

448

Rántotta

Mikor apám a mélyfúróknál dolgozott,

egy időben a szivattyút kezelte,

mely a Tarnából nyomta fel a vizet az elágazásnál lévő fúrótoronyhoz,

a Nagy Hídnál posztolt a kis kétütemű motor mellett,

ott történt a kiemelés,

onnan futott fel az út mentén az árokba fektetett csővezeték,

ha éjszakára osztották be,

korán reggel anyámmal helybe vittük neki a reggelit,

mindig rántottát kért,

és kendőbe kellett bugyolálni, és sietni vele,

hogy meg ne meredjen egészen,

mire odaérünk,

nem is annyira rántotta volt az,

hanem inkább átmenet a rántotta és a tükörtojás között,

mert anyám egyből a serpenyőbe ütötte a tojást,

és utána alig piszkálta meg villával,

apám ragaszkodott hozzá,

hogy így készítse el,

hogy ne nagyon keverje össze a fehérjét a sárgájával,

hajnalonta még fagyott,

és sajnáltam apámat,

hogy kint, a hidegben kell ennie,

de a rántottáért irigyeltem,

én is szerettem volna azt reggelizni,

összekeveretlenül vagy összekeverten,

449

de nem kaptam,

nem nagyon tojtak a tyúkok,

és anyám azt mondta,

apámnak kell a tojás,

mert ő dolgozik.

450

Grandma’s secret

When we went hunting for mushrooms out in the woods

she always said to me,

Go on walking on the trail side,

they don't have the idea of looking for mushrooms in places like this,

just watch the ground,

cone-shaped bunches of oak leaves are most suspicious.

I followed her advice

and I really managed to find some nice ones,

even at times of drought

when there were no mushrooms at all.

Likewise she must have had a trick for seeing Virgin Mary, too.

She said the Blessed One had always asked her to carry her on her back

when she went out alone to the woods

but she never told me what it was.

Yet I believed her

because on those days she was more tired, indeed.

451

Kiemelés

Kibújni az ágyból hajnalban,

megmosni az arcom,

felöltözni gyorsan,

leakasztani a szögről a hátyit,

kibélelni az alját újságpapírral,

az oldalába szúrni a kiskést,

kinyitni, betenni magam után a hátsó kaput,

köszönni Árva Pista bácsinak, és megmondani, hova megyek,

elindulni a kilső úton,

szedni a lábam a kemény földön,

súrolni a belógó lapuleveleket,

látni, hogy mindenhol fejnek, etetnek, itatnak,

hallani az udvarokból a zsétárzörgést, a kúthengernyikorgást, a nógatást,

titkon felkapni egy szem epret Fejesék fája alól,

lassítani Mór Mari nene háza előtt,

találgatni, hogy felkelt-e már,

keresztet vetni a templom faránál,

leereszkedni Péter bátyám háza hátánál,

erősen hátra dőlni a meredek lejtőn,

lent keresztezni a csináltutat,

elmenni a futballpálya mellett,

átvágni a krumpliföldeken a kertek végében,

átugrani a Patakot, hol a legkeskenyebb,

elhaladni Nagyhalom alatt,

találkozni a szélső háznál a csordással,

szót váltani az első tehén gazdájával,

a keresztnél megint keresztet vetni,

Falun Alól pipacsot szakítani,

megkérdezni magamtól: söre-e, bor-e, pálinka,

a távolból szemügyre venni Kis-hegyet,

megérkezni Rácfalura,

452

az égre pillantani, és megállapítani, hogy nem lesz eső,

a híd után a gyalogútra térni,

törni felfelé a kötésig érő zöld búzában,

vigyázni, hogy a harmattól ne legyek túl csatakos,

akaratlanul megriasztani egy fürjcsaládot, és fülelni, merre menekül,

a vízmosásban a sankba süppedni,

hirtelen szamóca- és kakukkfűillatot érezni,

a mogyoróbokrok nyílásán át az erdőbe lépni,

és minden átmenet nélkül gombázni kezdeni – az volna jó.

453

A disznó tekintete

Sose láttam azelőtt,

még mindig sötét volt,

mikor csináltuk,

és mindig a hátsó lábára állítottak,

de egyszer nem jött Pengő sógor,

hiába vártuk,

és már megvirradt,

mikor kicsaltuk az ólból,

és azt mondták,

hogy kivételesen a mellső lábát fogjam,

elég nagy vagyok már,

csak szorítsam erősen,

és akkor történt,

miután ledöntöttük,

mielőtt apám megszúrta volna,

nem akartam oda nézni,

de olyan közel voltam a fejéhez,

hogy akaratlanul rá esett a pillantásom,

és akkor megláttam a kitágult, szürke, szinte égszínkék pupillát,

és körötte a nagy fehérjét,

láttam a disznó tekintetét,

ugyanaz a rémület tükröződött benne, mint Kaszab Zoli szemében,

a Szabadság-hegyi szanatóriumban, a különszobában,

58-ban, akkor este,

mikor elbúcsúztunk tőle,

mikor már nem lehetett több húsz kilónál,

de még élt, és kapkodta a levegőt,

bár már az oxigénpalack sem segített,

mielőtt elcsendesedett, és lepedőbe csavarták,

és szóltak a fűtőnek,

hogy nyalábolja fel,

454

és vigye le a terasz alatti szuterénba,

honnan másnap reggel elszállították.

455

Miska bácsi

Meghalt Tibi apja,

ki anyámmal egy esztendőben született,

dolgos, józan életű, tréfás kedvű embernek ismertem,

és olyan szelídnek, békésnek,

hogy azt hittem,

a légynek se tudna ártani,

élete végéig hű maradt az ófaluhoz,

egymás után ürültek ki, omlottak le körötte a házak,

de nem hátrált meg,

nem építkezett Új-Telepen,

utoljára tavaly húsvétkor láttam,

a portája előtt vitt el utam,

és Etelka nene, az anyósa behívott,

hogy segítsek bevinni az udvarról,

öntudatlan-részegen feküdt a sáros járdán,

üggyel-bajjal bevonszoltam a házba,

és ruhástul a bevetetlen ágyra fektettem,

melyen gyanús, sárga foltok éktelenkedtek,

mialatt a magatehetetlen testtel birkóztam,

Etelka nene elpanaszolta,

hogy mindig ilyen, ha iszik,

vagy még rosszabb,

mert olykor baltával kergeti őt,

és bizonyságképpen a fején legutóbb ejtett sebre mutatott,

mikor kiléptem a kapun,

megmérgedtem rá,

456

mert felfedeztem,

hogy ürülékes lett a kabátom,

a nadrágjába piszkolhatott,

és átnyomódott a szöveten,

mikor hátulról magamhoz öleltem,

így megváltoztatta Miska bácsit az öregség.

457

Látogatás

Mikor azon a héten meglátogattam anyámat a kórházban,

nem volt látogatási idő,

mégis beengedtek,

mert messziről érkeztem,

egyedül feküdt a kis kórteremben,

hová közben áthelyezték,

a terasz felőli oldalon, szemközt az üvegezett ajtóval,

melyen át feltornyozott, rozsdás vasszékekre és behavazott fenyőfákra lehetett látni,

mert koratavasz volt ugyan,

de egy napra visszatért a tél,

zihálva lélegzett,

de láttomra kihúzta orrából a vékony műanyagcsövet, és felült,

úgy tudta,

ő kérte magát ide,

mert a másik szobában sokan voltak, és folyton hangoskodtak,

itt viszont csak egy szobatársa van, egy csendes, rendes asszony,

kit most hétvégére hazaengedtek a családjához,

nem kért banánt, se csokoládét,

majd ebéd után, mondta,

mert éppen dél volt,

és kisvártatva hozták is az ebédet,

a tálcán piros, zsíros lében úszott minden,

a nővér útközben kilöttyintette a levest,

papírzsebkendővel tisztára töröltem az edényeket és az evőeszközöket,

és nem lévén asztal a kórteremben, az éjjeliszekrényre helyeztem őket, és odahúztam neki egy széket,

458

a levest meg se kóstolta,

a feltétet félretolva a tökfőzeléknek nekifogott,

de csak pár kanállal evett,

látszott az ételen,

hogy rég kihűlt, meredt,

de nem tette szóvá,

és az sem zavarta,

hogy közben minduntalan elforog a dudros fenekű műanyagtányér,

meg nem fér hozzá rendesen az alkalmi asztalhoz,

mert lent nincsen helye a lábának,

a sziszegő radiátorra rakatta velem a főzeléket azzal,

hogy később majd megeszi,

és naranccsal próbálkozott,

melyet húgom hozott neki,

de túl savanyúnak találta,

és kért, hogy kenjek rá mézet,

melyet a reggelihez kapott,

aztán szeméremből kimentem a kórteremből,

mert vizelnie kellett,

és előszedette velem az ágy alól a kacsát,

mikor visszatértem,

szólnom kellett a nővérnek,

mert nem boldogulhatott az ágytállal az ágyban,

és fölé állva a padlón végezte el szükségét,

de egy része mellé ment,

és fel kellett törölni,

mielőtt eljöttem,

rendet raktam az éjjeliszekrény fiókjában,

és búcsúzóul megcsókoltam az arcát,

szokatlanul hideg volt,

de nem tulajdonítottam neki jelentőséget,

akkor láttam életben utoljára.

459

Betonlapok

Apám vette őket használtan a honvédségtől az 50-es években,

mikor a lángosi laktanyában dolgozott,

civil alkalmazottként, a gépkocsigarázsban,

szanáltak pár tiszti lakást,

és eladták a bontásanyagot,

egy részüket pincehídlásnak használtuk, meg istállómennyezetnek,

mikor építkeztünk,

de egy csomó a nyakunkon maradt,

és apám folyton törte a fejét,

hogy mit kezdjen velük,

sok év telt el,

míg nyárikonyhára is tellett,

és a betonlapok, hivatalos nevükön: betontálcák éppen kapóra jöttek,

mert belőlük lett a lapos tető,

bár az a gyanúm,

hogy az újabb építkezés inkább csak ürügy volt létjogosultságuk igazolására,

mikor a nyárikonyhára ráhúztam egy szintet,

hogy legyen valahol zavartalanul megbújnom,

leszedtük a betonlapokat,

noha apám ellenezte,

és rá akart venni,

hogy hagyjuk őket a helyükön,

nem hallgattam rá,

mert ereszszerűen kiálltak a fal síkjából,

azonkívül szakszerűtlenül, üreges oldalukkal felfelé rakták le őket,

és ez jelentősen csökkentette teherbíró képességüket,

460

reméltem,

hogy végleg megszabadulunk a kiszolgált építőelemektől,

de apám hallani sem akart róla,

és távollétemben behálózta velük a baromfiudvart,

járdát csinált belőlük oda is,

hová nem kellett járda,

akkor megadtam magam,

és megértettem végre,

hogy a betonlapok apám életének részét alkotják,

és azért ragaszkodik hozzájuk,

mert emlékeztetik valamire,

mi fontosabb a betonlapoknál.

461

Az utolsó látogató

Anyám halála estéjén hirtelen felült a kórházi ágyon,

és hevesen mutogatott a szemközti sötét terasz felé,

szobatársnője először azt hitte,

hogy vizet kér,

mert félent abba az irányba esett az üresen álló harmadik ágyhoz tartozó éjjeliszekrény is,

és a nővér arra tette anyám poharát,

mert az övén már nem volt hely a gyógyszerektől és egyéb kellékektől,

a szobatársnő felkelt,

hogy megitassa,

de anyám tagadóan rázta a fejét,

és mintegy türelmét vesztve,

hogy az nem érti,

miről van szó,

holott számára a napnál világosabb,

szinte dühösen azt mondta:

azt, azt engedje be, ott, ni,

és mielőtt kimerülten visszahanyatlott volna a párnára,

és végleg lehunyta volna szemét,

mégegyszer az üvegezett teraszajtóra mutatott,

mely mögött a szobatársnő nem látott senkit.

462

Október

Derült az ég, vakítóan süt a Nap,

elömlik a fény a kukoricaszárakon, a nádszálak bojtján, a kiszáradt sáson,

és barnán, sárgán ragyog a Tarna-völgy,

mint a San Joaquin Valley ilyenkor Bakersfield környékén Kaliforniában,

csak a meleg hiányzik és a gyapotföldek hasadt gubótengere.

463

A hír vétele

Mikor apámmal közöltem a hírt,

hogy meghalt anyám,

hirtelen a szája elé kapta a jobb kezét,

mintha megégette volna valamivel az ajkát,

vagy olyat mondott volna,

mit nem akart, és máris megbánt,

a balt meg leejtette és kifelé fordított tenyérrel sután az oldalához szorította, mint egy mozgássérült,

és nem szólt semmit,

csak állt a konyhaajtóban,

hol összetalálkoztunk,

és nézett rám,

és soha többé nem fejezte be a megkezdett mondatot,

mellyel azt tudakolta volna,

hogy kérek-e citromos nápolyit,

melyet éppen akkor hozott Egerből,

hol bevásárolni volt,

mialatt a kórházból megérkezett a távirat.

464

Anyám kedvenc kapája

Könnyű, kézhez álló, bejáratott,

kicsi a vasa,

és az él köríve sem szabályos már,

valaha jóval nagyobb volt,

de elkoptatta a föld, a sok vágás, húzás, élezés,

középen, a gerinc végén kissé csúcsos,

már csak ennek vonalában őrzi eredeti hosszúságát,

mert itt a legvastagabb, a legerősebb,

a nyele sima, fényes a keze fogásától, a tenyere csúsztatásától,

se nem rövid, se nem hosszú,

úgyhogy nem kell vele nagyon hajolni,

és nem fájdul meg idő előtt a derék,

sem peckesen állni közben,

mintha az ember karót nyelt volna,

mindig ő használta,

nem szerette,

ha más is nyúzza,

csak nekem engedte meg néha,

hogy kapáljak vele,

mikor neki nem kellett,

jól lehetett vele sarabolni is,

vagy krumplit, kukoricát tölteni,

mindig engedelmesen megállt a szár, a gyökér közelében,

és nem sértette meg,

nagyon vigyázott rá,

mindentől óvta,

465

ebédszünetben nem hajította el,

sosem felejtette kint a napon, az esőn,

nem hagyta kiszáradni, megrozsdásodni,

mikor megjött vele valahonnan,

nyomban eltette,

csak nagyon ritkán kellett beáztatni,

de akkor is csak az ékelése miatt,

nem sikerült valami fényesen,

és néha kilazult,

mindig tisztán tartotta,

olyan nem fordult elő,

hogy annak a vasán talajmaradvány lett volna,

vagy rászáradt volna a sár a nyelére,

ha lágyban dolgozott vele,

mikor végzett,

az volt az első dolga,

hogy gondosan megtakarította,

és csak azután vetette a vállára,

és indult vele haza,

mióta elment, az enyém,

csak én használom, és az ő szellemében,

csak kocért, tisztítót fogtam be hozzá másikat,

mert az övé, a régi, szőrén-szálán eltűnt.

466

Gyúródeszka

Anyám gyúródeszkájából ma majdnem madáretetőt csináltam,

már előszedtem,

és éppen fel akartam darabolni,

mikor hirtelen meggondoltam magam,

és visszatettem a helyére,

pedig soha többé nem gyúr rajta senki,

és nincs is már használható állapotban.

467

Állatainkról

Hova lett a sok-sok ökör, ló, tehén, disznó, liba, pulyka, kacsa, tyúk,

kik évszázadokon át velünk együtt éltek a portákon?

A lovakat kivéve mind itt vannak velünk, köröttünk:

részint a trágyával a határba kerültek,

miután megettük őket és salakká váltak,

részint tápanyagként a testünkbe épültek,

és életben tartottak bennünket,

a megholtakkal pedig sírba szálltak.

468

Két éjjel

Ha halott van a faluban,

égnek a ravatalozó előtt a kinti lámpák,

mikor Tibi apja meghalt,

először egy éjjel égtek,

aztán két éjjel nem,

mert valami rendelkezés értelmében utóbb elszállították boncolásra,

így Tibi apja a halála után két éjjel még élt.

469

Elek bácsi

Adj’ Isten, Imikém, köszön szelíden, halkan,

mialatt kissé oldalazva baktat a ház előtt,

mikor meghalt apám,

még fürgén mozgott,

és a temetést követő napokban nem átallt felemlegetni valami sérelmet,

melyet apámtól szenvedett el valaha,

mióta agyvérzést kapott,

és megcsapta a halál szele,

nagyon lelassult és megcsendesedett.

470

Az erdő óhajtása

Azt az erdőt vágyom, a hajdanit, az ősvadont,

mely egykor a határ helyén tenyészett,

és a falut is övezte, körülölelte,

nem ölelte,

hiszen bent volt a faluban,

a falu meg benne,

a fák közt álltak a házak,

azok rejtették, védelmezték,

azt a réges-régit szeretném látni, abba belépni,

az óriástölgy, a bükk, a szil, a juhar meg a többi valaha volt növényi épület alatt járni,

megérinteni a legszebb példányok törzsét,

völgyről hegyre, hegyről völgyre kóborolni,

lapályon átvágni, oldalt megmászni, tetőre hágni,

széthajtani a bokrokat, cserjéket és cikcakkban haladni, hol sűrű,

egyenes vonalban mozogni, hol ritkás,

szántani a lábammal az avart, ropogtatni a száraz gallyakat,

közben meg-megállni, körülnézni és hallgatózni,

hallgatni a csendet, a lombok sóhajtását, a makk koppanását, amint lehull,

aztán újra elindulni,

ledobni minden terhet, és megkönnyebbülni,

szabadnak érezni magamat,

nem gondolni többé semmi rosszra, gondra, elmúlásra, fenyegetésre,

mindent észrevenni, ismerősként üdvözölni,

harangvirágnak, szarvasbogárnak, szemeslepkének örülni,

a hunyópókot hálószövés közben meglesni,

egy léprigó édes énekében gyönyörködni,

egyenes mogyoróvesszőt vágni, és vándorbotnak használni,

vízfolyást, patakmedret követni, forrásra lelni, és jót inni belőle,

gombát felvenni, epret, szamócát szedni,

vadméheket felfedezni, és megkóstolni a mézüket,

471

vadcsapásra térni és szarvassal, őzzel, hiúzzal találkozni,

medvét, farkast, vadmacskát távolról megfigyelni,

hatalmas karmok nyomát tanulmányozni egy ferde rönkön,

a koronák résén át egy darabka kék eget megpillantani, és napsütötte tisztást találni,

ráérősen leheveredni a fűre, és beszívni a föld meleg szagát,

kilátópontot keresni, és körülhordozni tekintetem a zöld hullámokon,

véletlenül falubeli atyafiakkal összefutni,

nem tartani a jámbor favágóktól, csapdaállítóktól, szénégetőktől és bogyógyűjtőktől,

leülni melléjük, megkínálni őket szűzdohánnyal,

elbeszélgetni velük, bármilyen nyelvet beszélnek is,

megkérdeni, mi a mai Dolyina vagy Isten-hegy neve, és ők hogy hívják, mi azon túl van,

de nem árulni el nekik, hogy ez az erdő egyszer körös-körül mindenestül eltűnik,

elbúcsúzni tőlük,

és menni, menni,

nem törődni többé iránnyal, ruhával, külvilággal,

csak törni előre,

egyre beljebb hatolni a rengetegbe,

eltévedni, beleveszni, beleolvadni, hozzáhasonulni,

benne, belőle, vele és általa élni,

és soha többé elő nem jönni.

472

Közelítő nap

473 474

Por

Oda szeretnék visszamenni,

a kapunk elé,

a földútra,

a part aljába,

hol véget ér a lejtő,

hol a megrakott kocsik megálltak,

és eloldották a kerékkötő láncot a gazdák,

a kis térségre,

hol megszakadt a kötött kerék húzta fényes csík,

hol legvastagabb volt a súrlódás eredménye,

hol összegyűlt a por,

abba visszalépni volna jó,

a finom agyagőrleménybe,

a hívogató, szürke lisztbe,

melyet tapodott a lábam,

visszatalálni ugyanoda,

tulajdon nyomomba,

lábam művébe,

a negatív szoborba,

a régi lábbal,

azt illeszteni bele,

előbb a lábujjaimat,

a nagyot, a kisebbeket,

ügyesen kinyomni a recés, kis teknőkből,

mi kivételkor beléjük hullott,

megjavítani, kiigazítani,

mi megrongálódott,

475

visszatenni a talpam,

körben a peremig tolni óvatosan,

vigyázva,

hogy a helyére kerüljön,

hogy takarjon minden,

a hajlás, az ív,

középen a híd,

a lúdtalp előtti kecses átmenet,

aztán leengedni a sarkam,

és visszahelyezni a testsúlyt,

vagy visszalopni magam bárhova,

megmeríteni a lábam bárhol az érintetlen, szűz porban,

mint régen, reggelente, nyáron,

mielőtt jött a csorda, a konda,

mikor még messze harsogott a kürt, pattogott az ostor,

mikor még teleíratlan volt az út tiszta lapja,

érezni hűs érintését,

puha ölelését,

kicsikarni a gyermekkor ígéretét újra,

még egyszer, utoljára,

mielőtt beváltatlan marad minden ígéret,

mielőtt magam is por leszek.

476

Miki

Erős testű, mosolygós arcú, kevésszavú fiú volt,

nálam egy évvel öregebb,

talán félszegsége tette,

hogy mégis barátságába fogadott,

a Donnál maradt az apja,

a nagyapja fogadta be az anyjával együtt,

az ő portáján laktak,

nem messze tőlünk, a két Matyó mögött, Tijjikék mellett,

a csűrjüket szerettem legjobban,

és a szérűjük végét,

hol jól el lehetett rejtőzni a bevágásban,

a szalmakazal és a kert közt,

bár szénapadlásuk is felülmúlta az átlagot,

sosem ürült ki,

és egészen Dolyina Faráig elláttunk róla,

mert a földekre nézett a tűzfala,

általában akkor mentem hozzá,

mikor maga volt otthon,

mert nem nézték jó szemmel,

ha játszik,

naplopásnak tartották,

és mindig attól féltek,

hogy kárt teszünk valamiben,

különösen a nagyapja bánt vele szigorúan,

erősen fogta,

és nyomban parancsolt neki,

477

mihelyt megjött a határból,

lovat kifogni, itatni, szecskázni, abrakot keverni vagy aljazni küldte,

engem meg haza,

fészkezni például, vagy hozzánk, sose engedték el,

az ő szemében az már csavargásnak számított,

Miki jógyerek volt,

nem feleselt,

mindig szót fogadott,

otthon mindenkit magázott,

nem káromkodott,

rendszeresen minisztrált,

és gyónáskor mindig kevés penitenciát kapott,

ha felmérgesítették,

dühbe gurult,

elvörösödött, és vadul csapkodott maga körül,

de engem sose bántott,

és nem haragudott meg rám semmiért,

mikor anyjával anyai nagyanyjához költözött,

elkerült a Felvégből,

de kapcsolatunk nem szakadt meg,

az iskolában továbbra is nekem adta az almacsutkát vagy zsíroskenyérhéjat,

és ma is barátok vagyunk,

pedig közben eltelt majd egy emberöltő,

és megöregedtünk,

mikor vasárnaponként mise előtt, a templomajtónál találkozunk,

mindig kezet fogunk,

de nem szólunk semmit,

csak jelentőségteljesen hümmögünk,

mielőtt bemennénk,

mintha elvesztettünk volna valamit,

és zavarban lennénk,

hogy nem találjuk.

478

Szemtől szemben

Anyámra ütöttem,

jobban hasonlítok rá, mint valaha,

és mind inkább őt látom,

ha a tükörbe nézek,

az ő elroncsolt, szomorú, öregkori arcát,

ugyanazok a barázdák, a ráncok a homlokomon,

ugyanolyan a horpadás a pofacsontjaim alatt,

ugyanaz a növekvő sötét árnyék a szemem körül,

ugyanaz a lassan megtörő fény a tekintetemben,

és mintha belül is ugyanaz az átalakulás menne végbe bennem,

mintha ugyanolyan sebességgel szöknék magamból,

mintha fokozatosan eltorzulnék,

egyre jobban hatalmukba kerítenének, leigáznak a mindennapi gondok,

nincsen áttekintésem, beleveszek a részletekbe,

rossz szokásokat veszek fel,

szabad folyást engedek a keserűségnek,

mind mogorvább, türelmetlenebb, sértődöttebb leszek,

és olyan előnytelenül megváltozom,

hogy az is menekül előlem,

ki különben szeret,

ettől elborzadok,

ebben nem akarom őt követni,

de jó volna,

ha ugyanúgy halnék meg, mint ő,

ha ugyanúgy besegítene egy gyilkos kór,

és nem hagyná felfogni, mi bajom,

és kíméletesen, álmomban végezne velem,

és olyan könnyen, szinte észrevétlen siklanék át a létből a nemlétbe,

hogy se félelmet, se fájdalmat nem éreznék.

479

Új-telepi ház

Üres,

de még mindig olyan,

mintha benne lakna anyám és apám,

mintha csak bezárkóztak volna,

és sehogy se akarnának kijönni az udvarra,

pedig már két esztendeje odaát vannak a temetőben.

480

Mise

Győző atya felmutatja az ostyát,

és fennhangon könyörgünk.

Tizenöt-húszan lehetünk a templomban.

Szajlán az Úrnak már se munkása, se aratása.

481

Egy elmaradt vallomásról

Emlékszel még, barátnőm, arra a reggelre,

a Lakba vivő úton, a Felvég felett?

Te talán elfeledted,

de én nem,

én ma is ott látlak,

mikor elmégy mellettem az utcán,

még nem szállt fel a harmat,

de már melegen sütött a Nap,

a nyári szünidő kezdete lehetett, június,

kalászát hányta már a zab,

körülölelt bennünket kétoldalt,

eltakart a zöld gabonafal,

fürj szólt a közelben,

jött a suhintás,

és rávágott a pitypalatty,

csak ketten voltunk,

napszámba jártunk,

és kapával, tarisznyával felszerelve, a földön ülve társainkra vártunk,

könnyű kartonruhát viseltél és rövidujjú blúzt,

alatta már domborodott a melled,

de még ártatlan voltál,

szőke, mézszínű és szép,

borzongtál kissé,

karodon felálltak a pihék,

482

de várakozón néztél rám,

hogy mi az a fontos,

mit mondani akarok,

szeretőd és oltalmazód szerettem volna lenni,

mint Iluskának Jancsi a János vitézben,

bár csak hadiárva voltál,

jó lett volna,

ha az vagyunk végre,

minek a kapufirkálások tartanak,

egy pár, a valóságban is,

de megnémultam,

elém tolakodott egy kép,

a lábad folytatása,

melyet nem láttam,

mert illemtudóan eltakartad a szoknyáddal,

és a combod köze,

melyet sokszor elképzeltem,

előttem van most is,

csak más szoknyák alatt keresem,

mert sok-sok év telt el azóta,

férjhez mentél, megöregedtél,

és végbe ment rajtad is a szörnyű változás,

de azt már nem tudja elrejteni a ruhád.

483

Fokozat

Visszamegyek az udvarra,

az udvar farába, a hátsó kerítéshez,

az akácfattyak, az orgonabokrok tövéhez,

a beszakadt parthoz, a kiálló gyökerekhez,

a szalmakazal, a szénakazal árnyékába,

a kettő közti résbe, a megrekedt melegbe,

a kazallábak köré, a kutya háta vájta járatba,

a kévébe kötött kukoricaszárhoz,

a csalamádéhoz, a tökhöz, a fosztáshoz,

az ölfarakáshoz az istálló végében,

a legallyazott tölgyhöz, cserhez, gyertyánhoz,

a kéregből serkent piros pettyekhez,

a rejtező bogarakhoz, a cincérhez, a szúhoz,

a favágató tőkéhez, a fűrészelőbakhoz,

a friss aprítás illatához,

a szénapadláshoz támasztott létrához,

a szecskavágóhoz, a petrencerúdhoz,

a szénahúzóhoz, a vasvillához,

az elhullajtott takarmányhoz,

a szálashoz, a szemeshez,

a munkamozdulatok finom szövésű hálójához,

a tehénbőgéshez, tyúkkáráláshoz, libagágogáshoz,

a kisborjú kötőfékéhez, a fogófához,

a hidashoz, a kifolyt húgyhoz, a karámhoz,

a disznó szemefehérjéhez, a röfögéshez,

a kobolyica szilvafához, a szilva hamvához,

a deszkaárnyékszékbe, a titkos cigarettázások, hímvessző merevítések színhelyére,

a trágyadombhoz, a hőhöz, a belső égéshez,

a szerves átalakuláshoz, az újjászületéshez –

484

egyszer visszatérek régi portánkra,

áthatolok a rátelepült idegen kerten,

csak előbb megsemmisítem a krumpliföldet,

mely elterül rajta, elzár előle,

csak előbb eltüntetem magam,

ki visszavágyom oda egyre,

csak előbb leélem az életem,

csak előbb meghalok.

485

A vágy halott tárgya

Compó Borissal, Compó Annus eladó lányával kissé fölényesen bántam,

a nagy korkülönbség ellenére tegeztem,

utasításokat adtam neki,

ha nálunk dolgozott,

trágár szavakat használtam a jelenlétében,

és mindig éreztettem vele,

hogy egy világ választja el tőlünk,

ez azonban nem akadályozott meg abban,

hogy a nőt is lássam benne,

és a testéről képzelegjek,

nem viselkedett kihívóan,

sosem hagyta nyitva a blúzát,

és illedelmesen a bokájára húzta a szoknyáját,

ha a földre ült,

úgyhogy nem ingerelt,

de egyszer kapálás után Széki patakban meglestem,

már lemosakodott, és meztelen felsőtesttel állt a vízben,

és tejfehér, gömbölyű melle oly kívánatosan világított az alkonyatban,

hogy szerettem volna odamenni, és megérinteni,

ez a vágy azóta is bujkál bennem, mint felhőkben a tavaszi Hold,

noha Boris már régen elporladt,

és az én őszöm is beköszöntött.

486

Október végén

Alacsonyan jár a Nap, nincs már ereje,

nem melegíti fel a földet,

még fénylenek a hegyek, a bércek,

de már köd üli meg a völgyeket,

és nem száll fel délig,

elázik a mezei pók hálója,

és leszakad a nedvesség súlya alatt,

nyirkos a levegő, nappal is fűteni kell,

betakarítva a termés, üres a határ,

eltűntek a kukoricaföldekről a böngészők,

fácánok csatangolnak a sárga szárak közt,

elhullott szemet keresnek,

egy-egy traktor veri fel olykor a csendet,

beszünteti a túrást a vakond,

a halak elvermelnek a tóban,

mélyebbre ássák magukat a bogarak,

házakba, pajtákba húzódnak az egerek,

az ablakszárnyak közé rekedt legyek megdöglenek,

északi szél fúj, beveri a füstöt,

néha dér festi fehérre a rétet,

és megcsípi a krizantémokat, fátyolvirágokat,

a tyúkok itatójában reggelre befagy a víz,

és ki kell törni belőle a jeget,

az erdőt vadászok szállják meg,

dörögnek a puskák a berkekben,

valahol mindig körfűrész szól,

tűzifát aprítanak, készülnek a télre,

a kertekben kivágják a káposztafejeket,

és karóstul eltakarítják a paradicsom szárát,

cinkék röpködnek, férget keresnek,

korán esteledik, mindenki siet haza,

487

gyújtóst készít másnapra, és bezárkózik tévét nézni,

éjjelente a magasban vadlibák húznak,

ha süt a Hold, látni is őket,

kihűlt a világ, elmúlt a nyár,

egy délután leszakad a diófáról az utolsó levél,

zörögve hull a földre, és megállapodik egy darázstetem mellett,

ne félj, tégy a tűzre, és igazítsd meg térdeden a takarót,

csak eltűnsz a föld színéről, csak nem leszel.

488

Father’s song

Son,

let us live on this earth

before we depart!

489

Szobrászat

Volt a Baji-páston egy magas szakadékfal,

az oldalban, a vályogvetőnél, az út mellett,

a cigányok csinálták,

onnan szedték a sárnak valót,

és ahogy fogyasztották a hegyet,

úgy haladtak egyre beljebb,

tiltották,

hogy alá menjünk vagy rá,

az omlásveszély miatt,

de ha senki felnőtt nem volt a közelben,

mindig megszegtük a tilalmat,

üregeket, lépcsőfokokat vájtunk bele,

szerettünk volna rajta felkúszni,

vagy egy alagútban eltűnni,

de igazi becsét nem ez adta,

hanem a fal anyaga, a kékessárga agyag,

hasábokban piszkáltuk ki,

és különféle figurákat, lovat, madarat, halat faragtunk belőle késsel,

mikor a fiam kicsi volt,

és meséltem neki erről,

még talált pár használható tömböt a közben leomlott földfal helyén,

és hazahozta,

unszolt,

mutassam meg,

hogyan kell faragni,

de addig halogattam,

hogy megkeményedtek,

és a végén ki kellett dobni őket.

490

Fohász

Csak az éjszakákat engedd el, Uram,

mikor sötét van,

vagy besüt a Hold az ablakon,

mikor ágyamon fekszem,

és álmodom,

mikor újból megtörténik,

mi megtörtént,

mi az életben a legrosszabb volt,

mikor megint elpusztul első kutyám,

elhagy a szerelmem,

ismét elbujdosom a hazámból,

elveszítem a fiam,

és meghal anyám,

vagy nem alszom,

de nem is vagyok egészen ébren,

hanem csak félent,

és felülve szemem meresztem,

mikor nem tudom,

hol vagyok,

és durva tréfát űznek velem a tárgyak, a bútorok,

ellenem fordul a szoba, a tér,

és mindent másnak látok, mint ami,

mikor lyukká változik a falon a kép,

és valami azonosíthatatlan, fenyegető fészkel benne,

mikor kinyílik az ajtó,

és zihálva belopózik rajta baltás gyilkosom,

és elrejtőzik a sarokban,

mikor sírbolt a mennyezet, és rám akar szakadni,

és felkelvén az asztalra állok, és két kézzel nyomom visszafelé,

csak azt a napszakot, a kiszolgáltatottság óráit engedd el,

a mélyben gomolygó zűrzavartól, a rám törő rettenettől, a múlt garázdálkodásától kímélj meg,

491

a nappallal, a metsző éles fénnyel, a valósággal elboldogulok,

azt a pár évet,

mi hátra van még, a teljes ébrenlétet, a jelent már kibírom valahogy.

492

Oska

Íme, hát megleltem, nem hazámat,

hanem a nőt, kiért nem szűnök meg égni,

nem fiatal már, az ő hajában is ősz hajszálak,

de magas, karcsú és szép, mint egy afrikai gazella,

homloka széles, arca szabálytalan,

szája fölött, két oldalt a gödör csodálatos háromszöget alkot,

ajkai körül fájdalmas vonás,

az élet rajzolta oda,

mely nem kímélte,

jobb halántékán anyáméra emlékeztető simuló, hullámos tincs,

tekintete meleg, rebbenő, álmodozó,

tapasztalt asszony és ártatlan kislány egyszerre,

kissé ügyetlen, könnyen elejti, mit megfog,

de a lélek dolgaiban jól eligazodik,

biztos érzékkel különbözteti meg a jót a rossztól, az igazat a hamistól,

tétova, félénk, és túl érzékeny,

de nem ijed meg a bajban,

tud határozott és kemény is lenni, szenvedést okozni,

és néha önmaga ellen is fordul,

de mindig idejében észbe kap,

sűrűn félrevonul, és gondolkodik,

üres papír van előtte, órákig nézi, és mindenféle furcsa jeleket ír rá,

ilyenkor bizonyításokon töri a fejét,

számok, képletek, a tiszta ideák világában időzik,

és teremt, mint én,

mikor visszatér hozzám,

mindig kimerült, és bocsánatkérően mosolyog,

493

okos, megnyugtató, komoly,

ha beszélek hozzá, ha mesélek neki valamit,

elmélyülten figyel, józanul mérlegel,

és véleményt formál,

mindent tud rólam,

ismeri vágyaimat, csalódásaimat,

becsül erényeimért, elnézi hibáimat,

azt is látja bennem, mit én nem,

és félszavakból, szavak nélkül megért,

otthonosan mozog a múltamban, a gyerekkoromban,

elkísér a sivatagba, Szajlára, a Sierra Nevadába,

segít megküzdeni rémeimmel,

alászáll velem a mélybe, a veszélybe,

és akkor is velem van,

ha elmegy tőlem,

esténként kiáll velem a teraszra,

a lemenő Napot nézzük, a földöntúli fényt a hegyél mögött,

és a völgyben terjeszkedő sötétséget,

mely elnyel bennünket nemsokára.

494

Ötven után

Voltál gyermek,

tartottál kezedben fürjfiókát,

lépkedtél mezítláb a föld puha hátán,

szedtél szarkalábat marokveréskor,

gereblyéztél illatos sarjúszénát,

ettél árpával érő körtét csépléskor,

találkoztál elégedett, derűs öregekkel,

használtad eszközeiket, szerszámaikat,

kaptál morzsákat egy épebb világból,

láttál megsemmisülni egy kultúrát,

ismeretekre tettél szert,

idegen nyelveket sajátítottál el,

gondolatrendszereket tanulmányoztál,

remekműveket olvastál,

láttad Ilust lánykorában,

voltál szerelmes,

öleltél női testet,

habzsoltál gyönyört,

nemzettél gyereket,

elhagytak és elhagytál,

mindent komolyan vettél,

egyszer meg akartad ölni magad,

játszottál a tűzzel,

voltál beteg és egészséges,

voltál életveszélyben,

szeretted az igazságot,

gyűlölted a hazugságot,

nem alkudtál meg,

a magad útját jártad,

kitartottál amellett, amiben hittél,

nem loptál, nem csaltál,

495

megdolgoztál a betevő falatért,

került fedél a fejed fölé,

feküdtél puha, vetett ágyban,

felnevelted a fiadat,

segítettél másokon,

írtál három jó verset,

díjakat kaptál,

nyilvánosan megdicsértek,

többször inadba szállt a bátorságod, és elfutottál a hazából,

laktál Londonban, Berlinben, Chicagóban, Kaliforniában,

táboroztál a sivatagban,

mázas indián cserépre bukkantál Arizonában,

megcsodáltad a lemenő Napot a Hawaii-szigeteken,

egyszer a Tarna partján megérintetted egy szitakötő kék szárnyát,

hallgattál esti tücsökciripelést,

gyönyörködtél a csillagos nyári égben,

illata alapján egy minnesotai erdőben éjjel tölgyfát találtál,

voltak álmaid,

voltak barátaid,

akartál valamit,

volt részed jóban, rosszban,

éreztél örömöt, fájdalmat,

megtapasztaltad az emberi állhatatlanságot,

eltemetted anyádat, apádat,

a halált kivéve minden megesett már veled –

éltél, mit akarsz még?

menj el néha Dregolyba, Dolyinába, Darnóba,

ülj ki sűrűn a teraszra,

és örülj az alkonyi fénynek,

mely sárgán elömlik pázsitodon.

496

Pihenő

Nyár van, délután,

a teraszon ülök, a napernyő alatt,

ötvenegy múltam és magam vagyok,

most már egészen és visszavonhatatlanul,

anyám, apám a temetőben,

fiam elpártolt tőlem,

húgom más világban él,

unokatestvéreim, rokonságom Kanadában,

és elhagyott az utolsó nő is, kit még képes voltam szeretni,

a műanyagasztalon könyv,

de ritkán olvasok,

nem érdekel már igazán, mi a könyvekben van,

visszeres lábam kinyújtom, vállam előreejtem,

bal kezemet ölembe teszem,

jobbomat a szék támláján nyugtatom,

foltosak, enyhén reszketnek,

és úgy megváltoztak,

hogy alig ismerek rájuk,

de nem törődöm vele, sem a többi csúf, külső jellel,

enyhe észak-nyugati szél fúj,

valamelyest mérsékli a hőséget,

és kellemes tarlóillatot hoz Szárazrét felől,

hátam mögött a kis ház, melyet építettem, és melyhez annyi reményt fűztem,

azon túl az út, az új, az idegen falu,

néha elzúg egy autó,

és a Tarnán túli háztáji földekről ide téved egy-egy emberi hangfoszlány,

vagy az uborkák tompa zaja,

amint a szedők a vödörbe dobják őket,

köröttem tücskök ciripelnek, szöcskék reszelnek a kiszáradt fűben,

és lentről, a kertből felhallatszik a kukoricalevelek szüntelen susogása,

különben csend van, én is hallgatok,

497

nem sírok, nem ordítok,

pedig fáj,

pedig most történik velem a legnagyobb galádság,

mi emberrel történhet,

most kerít be végképp a magány,

de uralkodom magamon, csitítgatom szívemet,

és igyekszem férfiasan viselkedni,

nincs értelme a nyüszítésnek, tiltakozásnak, kapálózásnak,

már minden eldőlt, senki, semmi nem segít többé,

mégsem ölöm meg magam,

nem vérezek, szennyezek össze semmit,

nem hagyok magam után mocskot, rendetlenséget,

nem volna már hozzá bátorságom,

de egy pisztolyt azért talán beszerzek,

szeretném érezni fémének hidegét, szerkezetének felülmúlhatatlan célirányos egyszerűségét,

egyébiránt az időre bízom a feladatot,

az öregség végzi majd el helyettem a piszkos munkát,

vagy megszán valami nem túl fájdalmas, nem túl hosszú gyógyíthatatlan betegség,

és elvisz egy tavaszon vagy őszön.

498

Hova?

Pesten idegen vagyok.

Szajlán csak a halottak várnak.

Hova menjek?

499

Miki sírjánál

Megelőztél, barátom,

mindig lassú voltál és kényelmes,

de most előre szaladtál,

még azt se vártad meg,

hogy rendesen megöregedj,

nem tudtam eljönni a temetésedre,

de értesültem gyors távozásodról,

megtelefonálta apám,

ki azóta szintén elment,

jó helyre kerültél a temetőben,

jobb szélre, fent, az új részen,

egészen közel a Baji-pásthoz,

hol gyerekkorunkban annyit játszottunk,

csak pár méter, a drótkerítés és az út választ el tőle,

irigyellek érte,

síremlék van fölötted,

nem vagy már új halott,

legalább két éve fekszel itt,

és csontjaidat kivéve úgy szétbomolhatott mindened,

hogy nem mernélek megnézni,

ha netán kihantolnának,

mégis olyan, mintha nemrég vágtál volna elém,

mindig reméltem,

hogy egyszer megnyílsz, és elbeszélgetünk,

hogy él benned a kisfiú, ki egykor voltál, és vár,

lehet, hogy én is hibás vagyok,

mert nem bátorítottalak eléggé,

500

neheztelek rád,

hogy így siettél,

és gyászollak.

501

Öregedő férfi

Eljön majd a nap,

mikor reszkető fejű, foltos aggastyán leszek,

és érvényét veszíti, ellenkezőjére fordul minden,

és végre megváltozom,

leszámolok, szakítok a világgal,

nem érintkezem többé senkivel, semmivel,

elhagyok, levetek magamról minden hamisat,

mit az életben fontosnak tartottam,

és megtagadom magam,

nem lesz többé feladatom,

nem nyugszik a vállamon felelősség,

nem gyötör cél, jelentés, értelem,

és az idő is megszűnik számomra,

még az emlékezéssel sem kell vesződnöm többé,

hiszen úgy sem jut eszembe a múltból semmi,

vagy ha mégis,

hidegen hagy,

minden letisztul, leegyszerűsödik bennem, köröttem,

galambok váltják fel a héjákat,

eliszkol a kígyó,

visszatér a liliom,

világos lesz a sötét,

édes a keserű,

meghitt az ijesztő,

teli az üres,

jó a rossz,

igen a nem,

502

a halált nem kívánom, de nem is félem,

csak a haláltusától tartok kissé,

bár lehet, hogy könnyebb lesz, mint gondolom,

azt, azt a napot szeretném megérni.

503

Jövő idő

Hajnalban halok majd meg, négy óra tájban,

mikor kint már ébredeznek a feketerigók,

senki se számít rá,

előző este még jól vagyok,

nem fogom fel, mi történik,

nem kap elég oxigént az agyam,

kijön belőlem valami lé,

furcsa hangokat adok,

egy betegtársam meghallja,

felkapcsolja a villanyt,

és riasztja az ügyeletes orvost,

de mire megérkezik,

már nem élek,

lepedőbe csavarnak,

és levisznek a kórház alagsorába,

vagy egy különálló, kis épületbe,

ha ott van a proszektúra,

tepsibe helyeznek,

és betolnak egy hűtőrekeszbe,

ezalatt fent összeszedik és egy nagy műanyagzsákba rakják személyes holmijaimat,

és jegyzőkönyvet állítanak ki róla,

a pénztárcám tartalmát külön kezelik,

és tanúk jelenlétében szekrénybe zárják,

mikor kinyit a felvételi iroda,

táviratot küldenek a fiamnak,

késve továbbítja a posta,

csak délután kapja meg,

504

először nem tudja,

mi a teendő,

felhív valakit telefonon,

és az megmondja,

másnap reggel bemegy az osztályra,

beszélni a kezelőorvossal,

és zacskóban ruhát hoz nekem,

de nem néz meg,

fél tőlem,

csak a pálinkaszagú, gumicsizmás ember kezébe nyomja a gyűrött, fekete öltönyt, cipőt meg a többit,

ki felöltöztet majd,

ha már felboncoltak,

és pénzt ad neki,

és megy intézni a temetést,

először nehezen boldogul,

de aztán belejön,

szeretne minél előbb túl lenni az egészen,

életemben többször céloztam rá,

hogy szülőfalumban szeretnék pihenni,

a fiam először úgy is tervezi,

de aztán letesz róla,

a többletköltség és a bonyodalmak miatt,

borús, esős, olyan semmilyen az idő,

mikor felravataloznak,

télutó van vagy tavaszelő,

nincsen igazán hideg,

mégis mindenki fázik és rosszkedvű,

a szertartásra többen eljönnek, mint gondoltam,

benne van az időpont az újságokban,

505

a fiam küszködik magával,

de nem sír,

közhelyesen beszél a pap,

és sok a művirág,

egy középszerű pályatársam hivatalos minőségben méltatja érdemeimet,

és szamárságokat állít rólam,

leróják kegyeletüket ellenségeim,

és jelen vannak azok a barátaim is,

kik elárultak,

de engem ez nem zavar,

én már mindenen túl vagyok,

hideg mellkasomon a vágás sötétpiros cipzárával nyugodtan fekszem a koporsóban,

és közömbösen tűröm,

hogy az idegen temető távoli zugába vigyenek,

és ott földbe eresszenek,

mikor mindenki szétszéledt,

és már leszúrták fölém az ideiglenes fakeresztet,

rázkódni kezd értem Szajlán egy tölgy, vagy könnyet ejt egy jukka valahol Kaliforniában.

506

Kígyóbőr

Gyerekkoromban Dolyina Farában láttam egy levedlett kígyóbőrt,

és elborzadtam,

az út szélén hevert,

jobbra, fent az oldalban,

a vadkörtefa kiálló gyökerein,

a kaptató közepe táján,

hol mindig leszálltam a bicikliről,

mert nem bírtam tovább hajtani,

és onnan kezdve toltam,

olyan volt,

mint egy igazi kígyó,

csak fehér,

és belül üres,

még mozgott is,

mert fújt a szél,

és rezgette,

ilyen lesz majd vágyam,

ha kialszik,

és nem kívánok többé nőt,

talán ilyennek érzem.

507

Alapfokú művelet

Meghalt néhai Miki barátom anyja.

Ezzel pontosan annyival csökkent a világban a fájdalom,

mint amennyit Donnál elesett férje és fia korai halálakor nőtt.

508

Félbehagyott lista

Agyaghasáb a Baji-pástról,

korhadékdarab az ófalui ház előtt állott gesztenyefa törzséből,

tőkemaradvány dregolyi szőlőnkből,

egykori udvari kemencénk ajtófogantyúja,

nagyapám kanadai állampolgársági oklevele,

angol nyelvű, szentképes, imádságos gyászkártya, melyet nagyapám halálakor nyomtattak,

rövid nyakú, enciánkék palack siroki nagyanyámtól,

fafedeles porcelán sótartó apai nagyanyám hagyatékából,

erdésznagyapám orosz frontról hozott bajonettből készített agancsnyelű kése,

anyám imakönyve,

anyám kedvenc kapája,

anyám szőtte vászontörülköző,

anyám hímezte kispárnahuzat,

takaró anyámtól, melyet mindig maga alá tett, ha kocsival vittem valahova,

anyám régi nokedliszaggatója,

anyám utolsó levele hozzám,

anyám olvasójáról leszakadt apró fémkereszt, melyet sehol sem találtunk,

mikor az olvasóval együtt a kezére akartuk tenni a koporsóban,

apám nagyanyámmal közös kivándorló útlevele,

tojásdadra görgetett kő az Adriából,

kivágás a Hajdú-Bihar Megyei Naplóból első megjelent versemmel,

kézzel festett virágos számlapú hippis Doxa-óra,

melyért kanadai nagyapámtól kapott, szintén Doxa márkájú órámat a 70-es években elcseréltem,

felvételi értesítés-töredék a debreceni Kossuth-egyetemtől,

fehér-babos kendő attól az osztrák lánytól, ki miatt valaha meg akartam halni,

repülőjegy a TWA-től, melynek gépével először repültem át az Atlanti-óceán felett,

első amerikai telefonszámom egy köralakú, fehér vinyettán,

hálószerűvé kopott, olajzöld frottírtörülköző Iowa Cityből,

509

chicagói buszjegy 1976-ból,

tengeri csillag Montereyből,

első windsori látogatásomkor nagynénémtől kapott, agyonviselt puplin-ingem,

University of Illinois-diákigazolványom,

a Kortárs című folyóirat levele arról, hogy mégis közlik verseimet,

mert már nem vagyok betiltva,

a budapesti Péterfy utcai kórház zárójelentése a fiam születéséről,

a fiam szőke hajtincse kétéves korából,

a fiam tejfoga,

a fiam kisiskolás lunch boxa Kaliforniából,

a fiam amerikai oltási igazolványa,

a fiam hawaii-i útinaplója,

papírfecni Mrs. Hannontól, fiam angol tanárától,

melyen tudatja velem, hogy sok öröme telik a fiamban,

a fiam Isla Vista-i iskolai bizonyítványa,

kis szőrmekutya és szőrmemajom, melyekkel a fiam aludt Amerikában,

fiam gyűjtötte korongalakú, vörös homokkő Canyon de Chelly-ből,

apró zacskó homok az Anza Borrego-sivatagból,

kvarckristály az arizonai Quartzsite-ból,

foszlott, kifakult póló, melyben Halálvölgyben túráztam,

préseletlen eukaliptuszlevél Goletából,

hüvelyes palo verde-termés Blythe-ból,

az amerikai Bevándorlási és Honosítási Hivatal értesítése arról,

hogy menedéket kaptam az Egyesült Államokban,

amerikai társadalombiztosítási számom,

legtehetségesebb hallgatóm Celan-dolgozata a Kaliforniai Egyetemről,

a Bank of America kaliforniai tájképekkel díszített, személyi csekktömbje,

egy DAAD-pályázati űrlap másolata, melyet Esterházy Péter töltött ki helyettem,

mikor magam alatt voltam,

golyóstoll attól a nőtől, kit utolsóul szerettem életemben,

üres teknősbékapáncél a minnesotai Rum folyóból,

néhai Pami kutyám nyakörve,

Weöres Sándor három verskézirata,

510

géppapírlap fiam nagybetűs írásával,

melyen nyolcéves korában karácsonykor arra kéri a Jézuskát,

hogy az anyja legyen újra a feleségem,

és így tovább, és így tovább…

kezdem lassan megérteni a magukat tárgyakkal, csecsebecsékkel és mindenféle limlommal körülbástyázó öregeket,

kiket már csak az emlékek éltetnek.

511

Vesztőhely

Ujiszkóban az erdő alatt, a magaslestől lőtávolságra van egy etető.

512

Délután

Látom az udvarról a kertet, a völgyet, odaát az ófalut, a hegyeket,

és a hegyek felett, a függőleges messzeségben, az alvadt nyári kékben a Napot,

még elég magasan áll,

még soká ér a nyugati égboltra, Dregoly fölé,

honnan majd lapos szögben küldi rám sugarait,

mielőtt lebukna,

még nincsen este,

még nem hűl a levegő,

még meleg van,

de már minden hiába,

már bizonyosan tudom,

hogy egyedül kell végigmennem az úton,

csak hű társaim, a kutyák kísérnek,

kik most is itt fekszenek a közelemben,

és ha félek, ha veszélyes szakaszhoz érek,

csak annyit tehetek,

hogy fütyörészek,

vagy valami együgyű dallamot sziszegek a fogam közt.

513

Új-Szajla

Most a nyárikonyhából lett kis ház megtartása,

most a megmaradt telekrész bekerítése,

most egy kuvasz beszerzése a berni pásztor mellé,

most a disznóól, a tyúkól, a szénapajta, a félszer lebontása,

most kutyaétel-főzőhely kialakítása,

most új kapu nyitása az utcai oldalon,

most meggyfák, bukszusbokrok telepítése,

most a volt baromfiudvar befüvesítése,

most madáretető összeütése,

most szín emelése az autónak,

most tűzrakóhely létesítése az autószín mögött,

most a víz, a gáz bevezettetése,

most gázkonvektor, vízmelegítő beszereltetése,

most a terasz eltakarása oldalfallal a szomszéd szeme elől,

most az ajtók, ablakok áthelyeztetése,

most a földszinti helyiségek átalakítása nappalivá és konyhává arra az időre,

mikor már nem tudok felmenni a lépcsőn az emeletre,

most veranda csináltatása, honnan majd a naplementéket nézhetem,

most kandalló rakatása a nappaliban,

most a falak külső szigeteltetése a tél hidege ellen,

most fáskamra és szerszámoskamra építtetése,

most pince készíttetése krumpli- és zöldségtároláshoz,

most a ház és a melléképületek összekötése járdával,

most japán kőlámpás felállítása a kapu közelében,

most csúszásgátló elhelyezése a fürdőkádban,

most egy kényelmes, nagy karosszék vásárlása,

melyben órákig ülhetek az ablak mellett és nyugodtan elbóbiskolhatok –

még mindig azt hiszed,

hogy berendezkedhetsz itt az öregségre,

hogy kibírod majd egyedül,

hogy beéred az árnyakkal?

514

Alkonyi órán

Az erdő árnyéka leért a völgybe,

az udvarról a nyugvó Napot nézem,

sárgára festi a pázsiton a feketerigók lábát,

lassan csúszik lefelé a csipkés hegyél mögött,

először fél,

aztán negyed,

aztán semmi,

egy pillanat az élet.

515

Exitus

Ütés ér,

és megreped, felrobban bennem a kemény mag,

mely addig ellenállt,

és szilánkokra hull,

néma a dörrenés, mégis hallom,

nincs pora, de a nyelvemre tapad valami,

vakító fényesség támad a kórházi szobában,

és rettenetes fájdalmat érzek,

semmi korábbihoz nem foghatót,

azt, amelyiktől mindig féltem,

olyan erős,

hogy minden mást elnyom,

és nem veszem észre,

hogy közben levegőért kapkodom,

émelyeg a gyomrom,

elhomályosul a látásom,

és elzsibbad a kezem, lábam,

már-már ordítok,

mert nem bírom tovább,

mikor hirtelen eszméletem veszítem,

minden sötétbe borul,

mint mikor áramszünet van,

és megkönnyebbülök,

mialatt lelassul, holtponthoz közeledik bennem minden,

még lélegzem,

még működik a szervezetem,

még van pár percem az utolsó szívdobbanásig, a teljes leállásig,

de ne segítsetek,

ne nyúljatok hozzám,

hagyjatok békén a műszereitekkel,

már késő,

516

hiába raktok rám mindent,

hiába sürögtök-forogtok köröttem,

vagy sápítoztok, fontoskodtok,

ha későn fedezitek fel,

és már kihűltem,

ne törjétek magatokat,

ne nyújtsátok meg haláltusámat,

lépjetek hátrább,

forduljatok el,

már nem kell semmi,

nincs többé szükségem rátok,

már egyedül is boldogulok,

már nem vagyok.

517

Elza és Hóka

Elza nagytestű, fehér kuvasz,

Hóka kistermetű berni pásztor,

ők vigyáznak az új-szajlai házra,

tombolnak örömükben,

mikor megérkezem,

és vigasztalhatatlanul szomorúak,

mikor távozom,

de távollétemben is hűségesen szolgálnak.

518

Örök társak

Hang szól, fényesség támad,

eltűnnek a falak, a tárgyak,

konyhává változik a dolgozószoba,

első ház lesz a nappaliból,

ámbitus a folyosó helyén,

megtelik udvarral, házzal, faluval, erdővel a lakás,

és megjelennek, kik már nem élnek,

anyám áll a konyhaasztalnál,

fehér vászonkötényt visel,

sebesen jár a keze,

kissé megemelt combján petrezselyemgyökeret tisztít,

haja a régi divat szerint jobb halántékán hajtűvel hullámba fogva,

fiatal és szép,

siroki nagyanyám megy görnyedten a fák alatt,

kezében avarpiszkáló bot, de nem gombázik,

Szűz Máriát viszi a hátán,

ki annyiszor megkérte,

hogy vegye fel,

Rozi neném, apai nagyanyám testvére nyit ajtót előttem,

éppen hozzá menekültem apám elől,

nagy karaj zsíros kenyeret ad,

és befogad éjszakára,

Gábor bácsi, a Felvég hajvágója ügyködik a csűrben,

kezében megáll a gépolló,

és jóságosan int,

hogy én következem,

519

Csabai nene, az alsó szomszéd héjában sült krumplival kínál szakajtóból,

még gőzölög, olyan forró,

maguknak is alig jut,

de látom az arcán,

hogy jó szívvel adja,

Árva Pista bácsi, a külső szomszéd vizet húz a kútból,

közben átszól hozzánk, velünk beszélget,

és azt mondja valamire: ez a Pesta, ez a Pesta,

és kanadai nagyapámra érti,

Vahalcsik sógor, a legjobb ember jön gyaluforgácsosan felfelé a lépcsőnkön,

mindig derűs, jókedvű,

most is somolyog a bajsza alatt,

és barackot ígér a fejemre,

de szerencsére sose ad,

Buksi, az első kutyám szalad hozzám,

mellé guggolok, és átölelem a nyakát,

kései utódja, Pami is látja,

de nem féltékeny,

mind itt vannak a kedvesek, a drágák,

kiket szerettem, kik szerettek, de már elmentek,

velük fekszem, velük kelek,

hűségesek, nem tágítanak mellőlem,

követnek mindenhová, Dolyinába, Dregolyba, Fokföldre, Amerikába, a Vénuszra, a Jupiterre,

és velem lesznek a mennyben is.

520

Későőszi est

Már úgy besötétedett, hogy nem látni a szemközti nádast, a rétet, az ófalu végén a Keresztet.

Hűvös a lég, a szeszfőzde felől cefreszagot hoz az északi áramlás.

Csend van, hallgatnak a kutyák, és autó se zúg most a műúton.

Lent, a kifosztott kertben halkan, erőtlenül ciripelni kezd egy magányos tücsök – a te tücsköd.

521

Vallomás

Itt vagytok,

atyámfiai és atyámlányai,

ti, úgynevezett kétkeziek,

itt pihentek a temetőben,

ebben a hűvös, északi oldalban,

a rét felett,

sorban, szép rendben,

sűrűn egymás mellett,

ki síremlék alatt, ki jeltelenül,

akármerre nézek,

mindenfele titeket látlak,

lent, fent, jobbra, balra,

középen, a tetőn, az út mellett,

mindenhol ti vagytok,

titeket rejt a föld,

de sokan vagytok, de összegyűltetek,

már el se férnétek a faluban,

ha most felkelnétek és bemennétek,

és milyen mozdulatlanul fekszetek,

pedig hogy törtétek magatokat,

hogy igyekeztetek,

hogy több legyen,

hogy jobb legyen,

nem ellenkeztek, nem háborogtok,

meg se nyikkantok,

még azt is eltűritek,

hogy kiássák, és szétszórják a csontjaitokat,

sokatoknak kortársa voltam,

pár öreget szívembe zártam közületek,

mert gyerekkoromban szelíden szólt hozzám,

gépeléskor adott szilvát,

522

vagy megmutatta,

hogyan kell ostorcsapót fonni,

de nem ismertem mindnyájatokat,

hisz évszázadok hosszú során át hoztak ki ide benneteket,

és még a világon se voltam,

mikor legtöbbötök dombja lelappadt,

és végleg eltűnt a fűben,

mégsem vagytok nekem idegenek,

olyan mintha mindegyikőtökkel találkoztam volna,

egyszer vagy többször,

mintha csináltunk, akartunk volna együtt valamit,

közöm van hozzátok,

fajtátokbeli vagyok,

tőletek származom,

tőletek kaptam a kezem, a mellkasom, a hátam, a lábam,

és talán azt a képességemet is,

mellyel verset írok,

olyan vagyok, mint ti voltatok,

mikor még éltetek,

és vágyakoztatok, és reméltetek,

olyan makacs és önérzetes,

ugyanazok a hibáim, az erényeim,

hajlom a komorságra, a csüggedésre,

de tudok álmodni, merész lenni is,

van bennem erő és kitartás,

ha fejembe veszek valamit,

azt keresztül viszem,

és ha sikerül,

örülök neki,

a világról ugyanúgy gondolkodom, mint ti,

mielőtt kiszállt belőletek a lélek,

nem értem,

de fürkészem,

és tisztelem törvényeit,

egyformák az emlékeink is,

523

egy búzatábla Pálpéterkor,

egy szérű a holdfényben,

egy lány kivillanó combja kenderbitóláskor,

mindenben egyezünk,

és remélem,

osztozom majd veletek abban is,

hogy ide kerülök,

ha lejárt időm,

hogy kapok itt köztetek egy helyet,

és együtt hallgathatok veletek.

524

Közelítő nap

Téli nap lesz majd, szikrázó és derűs,

reggel kilenc óra, vagy még több,

ha megnézi akkor valaki valahol helyettem az időt,

fekszem otthon az ágyon, elnyúltan, hanyatt,

szemem nyitva, testem kitakarva,

hónaljig felcsúszott a pizsamafelsőm,

rúddá sodródott alattam a lepedő,

fejem alól hiányzik a párna,

az ágy végén szék,

rajta a ruhám,

melyet előző este levetettem,

szépen kisimítva a nadrágszár, mint máskor,

ingem a támlán,

papucsom az ágy mellett,

gondosan egymás mellé illesztve, orral kifelé,

hogy leszálláskor egyből beleléphessek,

az éjjeliszekrényen könyv,

melyet elalvás előtt olvastam, Tömörkény vagy Merton,

mellette a szemüvegem,

melyet használtam,

ott a tokja is,

de nem tettem bele,

csak középtájra helyeztem,

nehogy véletlenül lesodorjam éjjel,

ha kapcsoló után matatok,

hideg van a szobában,

a kályhában nem ég a tűz,

éjfélkor tettem rá utoljára,

aztán bekapcsoltam az olajradiátort,

de nem ad elég meleget,

és erősen lehűlt a levegő,

525

sárgán derengenek a tárgyak,

az elsötétítő függöny okozza,

az ilyen színű,

egy résen besüt a Nap,

hosszú fehér csíkot fektet az asztalra,

egy fényképig nyúlik a vége,

a fiam van rajta hat és fél éves korában,

ez a felvétel kivált a szívemhez nőtt,

elővettem lefekvés előtt,

és elfeledtem elrakni,

kint minden fehér, békés,

nagy hó esett éjjel,

számítottam rá,

és kikészítettem a hólapátot,

az eresz alatt van, a falhoz támasztva,

az úton lépésben haladnak az autók,

tompák a zajok,

valahol fát aprítanak,

a szomszéd havat lapátol,

egy ismerős, aztán egy távoli rokon megy el a ház előtt,

egy pillantást vetnek az udvar felé,

de nem tűnik fel nekik semmi,

és nem jön be senki,

még nem tudják,

hogy hajnalban meghaltam,

csak a kutyák sejtenek valamit,

mert hallgatnak,

és nyugtalanul tekingetnek az ajtó felé,

mely sehogy sem akar kinyílni.

526 527 528