(Kalevala, Vikár Béla fordítása)
7 81973 tavaszán a San Francisco melletti Palo Altóban baráti javaslatra egy könyvesboltban egyebek között megvettem Frank Waters Book of the Hopi című könyvét. A szerzőről azelőtt sosem hallottam. És fogalmam sem volt, hogy eszik-e vagy isszák a hopikat. De ahogy így utólag visszagondolok, még ha lett volna is, akkor sem nagyon ajzották volna fel a képzeletemet. Ez a tudatlanságom jellemző módon olyannyira nem zavart, hogy hazatérvén Magyarországra, a könyvet felütetlenül becsúsztattam a többi könyvem közé. És csak négy évvel később, amikor újból megjártam Amerikát, vettem kezembe ismét. De akkor sem azért, hogy ismereteimet bővítsem, hanem azért, mert egy magánéleti válság kellős közepén felismertem annak a közhelynek az igazságát, hogy nem az életet kell alárendelni a műnek, hanem a művet az életnek. És mivel így állt a dolog, mohón vetettem rá magam mindenre, ami az ősi társadalmakkal kapcsolatos – a könyvborító azért sejtetni engedett valamit –, mert valahogy azt reméltem, hogy azok tanulmányozása megerősít ebben az új hitemben.
Kezembe vettem tehát végre a könyvet, és olvasni kezdtem. Már az első fejezetek után nyilvánvaló volt, hogy nem úgynevezett néprajzi szakmunkával állok szemben, hanem olyan belső szükségszerűségből fakadt, szenvedélyes hangú vallomással, amelynek hatása alól aligha vonhatom ki magam. Hogy a szerző olykor inkább beleérző, semmint a jelenségeket értelmező módszerének varázsa tette-e, vagy az a körülmény, hogy a kis lélekszámú, magát kiválasztottnak tekintő, földművelő (Kolumbusz Kristóf téves megjelölésével élve) indián nép, vagyis a hopik mítoszaiban, szertartásaiban, érzés- és gondolatvilágában egyszeriben otthon éreztem magam – már nem tudnám megmondani. De tény, hogy egy április eleji napon egyszer csak vá9ratlanul letettem a könyvet, és mintegy ötesztendős írásszünet után ugyancsak váratlanul papírt, tollat vettem elő. És rám addig nem jellemző jó érzéssel verset írtam. A vers több tekintetben elütött addigi verseimtől. De főleg abban különbözött tőlük, hogy – én legalábbis akkor úgy éreztem – elemi erejű kifejezése volt annak a jó érzésnek, amely írása közben hatalmába kerített. Ettől először egy akkor még helytelenül értelmezett folytonosság-fogalom jegyében megrémültem. Azután valamelyest lehiggadva újból szemügyre vettem a verset. És nem annyira az alkalmazott motívumok, hanem inkább az említett jó érzés okán úgy döntöttem, hogy hopi verset írtam. Olyanfajta, éneklésre szánt, alkalmi szöveget tehát, amilyent Frank Waters könyve – talán mert nem maradtak fenn eredeti hopi énekek, talán mert nem gyűjtötték össze őket (ezt mellesleg máig sem tudom) – nem tartalmaz. Ezen felbuzdulva, és engedve a csábításnak, hogy ha, úgymond, nincsen (legalábbis elérhető közelben nincsen) hopi költészet, megpróbálkozzam létrehozásával, eleinte inkább a magam kedvére újabb és újabb darabokat írtam. Igaz, jóval később egy amerikai kiadású indián költészeti antológiában rábukkantam két hopi énekre, amelyek egy cseppet sem hasonlítottak az én énekeimhez. Ez azonban furcsa módon nem ingatott meg abbéli meggyőződésemben, hogy amit elkezdtem, azt folytatnom kell. Sőt még attól sem riasztott vissza, hogy azt továbbra is hopinak nevezzem.
Nagyjából így született ez a könyv, amelynek még a címét is Frank Waterstől kölcsönöztem. És körülbelül az első húsz vers elkészülte után – és voltaképpen ezért éreztem, hogy tartozom ezzel az előszóval az olvasónak – egy történelem előtti kultúra segítségével így jutottam el, helyesebben érkeztem vissza oda, ahová mindig is vágytam: tulajdon fajtám azóta felbomlott, de eszméletemben, idegeimben, mozdulataimban örökre elraktározott paraszti kultúrájához, vagy ha úgy tetszik, tulajdon történelem-előttiségemhez. És így ébredtem rá arra is, hogy újabb verseim közvetlenül a hopikról beszélnek ugyan, de közvetve arról a közösségről szólnak, amelynek eleim tagjai voltak, és amelynek gyermekkorom végéig tagja voltam magam is. Még akkor is, ha olykor olyan látszólag rejtélyes dolgokra történik bennük utalás, mint példának okáért a kiva, amely földbe süllyesztett, henger alakú szertartási kamrát, vagy a páho, amely földbe szúrandó imavesszőt jelent.
Hol a határ a két kultúra között? Nem tudom. De talán-talán nem is fontos. Csak azt tudom, hogy szeretném, ha nem volna határ. Ha egybemosód10na a kettő. Ha az ottból itt, a régmúltból közelmúlt, a fennsíkos arizonai sivatagból – ott különben sosem jártam – dimbes-dombos Mátrán túli táj, ha a hopi földművesből magyar paraszt lenne és viszont. Magából Oraibiból, ebből a valóságos és jelképes faluból pedig Szajla, ahol születtem, és amely nélkül számomra Oraibi elképzelhetetlen. Szeretném pedig azért, mert úgy látom, hogy a különbözőségek ellenére mind anyagi, mind szellemi tekintetben egységes a világ, és ez az egységesség bennünk ölt testet, bármely pontján élvezzük vagy szenvedjük is azt a megismételhetetlen, egyszeri és rövid földi valamit, aminek közönségesen és egyszerűen élet a neve.
Oravecz Imre
11 12Mihelyt megpillantod a nyári tölgyerdőt, és mondjuk, egy elvirágzott csipkebokrokkal teli füves tisztást keresztezve vagy egy kiszáradt patak medrében felfelé kapaszkodva közeledsz feléje, először szárazságot érzel a levegőben, ha nem látnád, hogy mindent belepett a harmat, azt hihetnéd, dél van, aztán minden átmenet nélkül melegbe ütközöl, fel vagy öltözve, mégis, mint az öledben alvó macska testének hője, áthatol a ruhádon, majd pár lépés megtétele után hirtelen illatok tódulnak az orrodba, száraz avar, harangvirág, vadlucerna, fürtös zanót, rókagomba, meténg, szamóca, és még ki tudja, minek az illata, egyetlen hasonlíthatatlan illatot alkotva, és egyszeriben rájössz, hogy ez a szárazság, ez a meleg, ez az illat együtt a nyári tölgyerdő lehelete, és a felfedezés feletti örömödben a csábításnak engedve, a kötelező óvatosságról megfeledkezve, feszes bőrrel és remegő orrcimpákkal egyre beljebb hatolsz ebbe a leheletbe, egészen addig, amíg a nyári tölgyerdőhöz nem érsz, és az űzött vad nyomát szem elől vesztve magad is leheletté nem válsz.
108Ez itt, fiam, a lábad alatt a föld, néhol barna, néhol fehér, néhol sárga, néhol vörös, attól függően, hogy milyen ásványokat tartalmaz, ha kedved tartja, egyik helyről a másik helyre mehetsz rajta, átvághatsz a főtéren, végighaladhatsz a házak közt, ki a faluból, le az ösvényen, egészen a nagy vízmosás fenekéig és vissza, házat építhetsz rá, árkot húzhatsz, csapdát állíthatsz, szaladhatsz, ugrálhatsz, táncolhatsz rajta, ráülhetsz, sőt, még rá is feküdhetsz, ha elfáradtál, de ha helyesen akarod használni a földet, akkor ásóbottal fúrj bele lyukat, ne túl mélyet, ne túl széleset, és a lyukba vess magot: kukoricát, tököt, napraforgót, gyapotot vagy babot, takard be, ha rendszeresen öntözöd, és gondosan ápolod, növény lesz belőle, terméséből ételt, ruhát készíthetsz magadnak, hogy életben maradhass, és méltó társa légy a földnek.
131Van földem, van házam, van fegyverem, van asszonyom, van gyerekem, van egészségem, van tehetségem, a faluban becsülnek, földművelési ügyekben kikérik a véleményemet, tagja vagyok a Kék Fuvola-szektának, a Taiovához vezető utat ismerem, miért van hát, hogy mégis elégedetlen vagyok?
134Értem, amit mondasz, és legjobb tudásom szerint megfelelek, azért vagy elégedetlen, mert nyughatatlan vagy, nyughatatlan meg azért vagy, mert még fiatal vagy, mert a fiatalság nyughatatlanság, olyan mint a fazék víz, amelybe melegítés céljából felhevített követ vetsz, forr, pezseg, buzog, majdhogy el nem szalad, míg le nem hűl a kő, az öregség hozza majd meg a nyugalmat, a nyugalom pedig a bölcsességet, amellyel ezidőszerint még szintén nem rendelkezel.
135Először tenyerünkkel tisztára söpörjük a földet, ezzel eltávolítjuk az útban álló akadályokat és zavaró egyenetlenségeket, azután a bokrok alján vagy nyílt tisztáson szedett maroknyi tavalyi száraz füvet két-, a hosszúságától függően esetleg háromrét hajtjuk, és a kiszemelt és kellően előkészített helyre tesszük, majd a fák alatt gyűjtött, ugyancsak száraz rőzsét egyenlő hosszúságúra tördeljük és jobbról balra, illetőleg balról jobbra haladva és a széloldalon gyújtónyílást hagyva kúpalakban szellősen a fű fölé rakjuk oly módon, hogy felső végükkel ne a fűre, hanem egymásra támaszkodjanak, ezt követően vesszük kezünkbe a vastagabb és még vastagabb faágakat, és a már ismertetett módon rétegesen a rőzsére helyezzük, és máris kész a kicsiny máglya, csak be kell gyújtani.
A tűzrakás szépsége a felhasznált anyagok alkalmasságában, az elhelyezés célszerűségében, a műveletek helyes sorrendjében, a mozdulatok összhangjában és a kívánt eredmény elérésében rejlik.
137Majd húsz esztendeje, hogy barátságodba fogadtál, nagyot fordult azóta a világ, hogy mást ne mondjak, te nagyapa lettél, én meg apa, csak két dolog maradt a régi, napi teendőim mellett én még mindig fazekaskodom, te pedig továbbra is szereted a cserépedényeket, azt mondják rólam, hogy tehetséges vagyok, te terjesztetted el, tréfálkozhatnék most, ha volna kedvem tréfálkozni, lehet, hogy így van, olykor már magam is elhiszem, mindenesetre akad vevőm, ha nem is sok, de nem tudom, miért, csak akkor adok ki egy munkát nyugodt lélekkel a kezemből, ha te már láttad, nem mintha mindig meg volnál velem elégedve, nem vagy, látom én azt a szemedről, olyankor is, ha merő nagyvonalúságból nem korholsz, bizony, az évek során rászoktattál, hogy kíváncsi legyek és adjak a véleményedre, az első sikerületlen próbálkozásoktól kezdve egészen a kiérlelt formákig, annál nehezebb most a szívem, mikor úgy veszem észre, mintha az utóbbi időben, egészen pontosan a téli napforduló óta meglazultak volna barátságunk kötelékei, ritkán vagy egyáltalán nem látjuk egymást, és ha véletlenül mégis összefutunk, mindenféle elfoglaltságra hivatkozol, nekem azonban az az érzésem, mintha szándékosan kerülnéd a velem való találkozást, mintha valami kivetnivalót fedeztél volna fel bennem, amiről én nem tudok, persze lehet, hogy másról van szó, viszont tény, hogy sokat változtam az utóbbi időben, és nem mindig a javamra, művészet dolgában például óvatosabb lettem, de, és bocsáss meg, hogy fiatalabb létemre erre figyelmeztetlek, változtál te is, és nem mindig a javadra, újabban például olyan fazekasok munkáit is dicséred, akik aligha elégíthetik ki kifinomult ízlésedet, akárhogyan is van, kérlek, légy elnéző velem szemben, ha valamivel megbántottalak, és ne a hibáimért, hanem az erényeimért szeress, tudom, nehéz a kettőt szétválasztani, de én is ezt teszem, mikor így szólok veled.
139