Ezerkilencszázhuszonötben a Nyugat novella-pályázatának bírálóbizottsága – Kosztolányi Dezső, Osvát Ernő, Gellért Oszkár – ezt írja jelentésében a Horváthné meghal című díjnyertes novelláról: „…a realizmus ökonómiája, a stílus magyar gazdagsága”. – A novella szerzője Németh László volt.

Sokat írt azóta Németh László, s regényeit, novelláit, színműveit, fordításait egyaránt jellemzi az a bírálat. Az elmúlt évben a Karenina Anna fordításáért József Attila-díjat kapott, s most ugyancsak az ő gazdag magyar nyelvén szólal meg a Néphadsereg Színházában Tolsztoj vígjátéka.

– Tolsztoj színműveit nálunk kevesen ismerik – mondotta Németh László. – Én magam is csak néhány éve, egy vidéki könyvtárban böngészve jöttem rá, hogy darabjai, főként parasztdrámája: a Sötétség hatalma semmivel sem marad legjobb elbeszélései mögött. Azt azonban, hogy egyetlen vígjátéka az újabb irodalom legjobb vígjátékai közé tartozik, csak fordítás közben fedeztem fel. Szerencsés gondolat volt tehát a nagy író születésének 125. évfordulóját ennek az ismeretlen darabnak a bemutatásával megünnepelni. A bemutató még Tolsztoj legbuzgóbb híveit is meghökkenti: milyen kimeríthetetlen munkásság az, amelyből ilyen meglepetések kerülnek elő.

– A darab fordítása, mint minden Tolsztoj-műé, első pillanatra igen könnyűnek látszott. Nyelvének kristálytisztasága, látszólagos egyszerűsége a fordítót is megtéveszti. Munka közben derülnek ki a nehézségek. A darabnak rendkívül sok szereplője van, mind más-más társadalmi réteg, foglalkozás, vérmérsék, kor, hóbort képviselője. Ezeket a különb206ségeket a nyelvnek is éreztetnie kell. Hogy mennyire sikerült? A műveltség gyümölcsei nemsokára könyvalakban is megjelenik, s az olvasó tán megfigyelheti majd, amire a nézőnek remélem, nem kell figyelnie.

– Megkérdezzük, miért változott meg a darab eredeti címe?

– Fordítóval még aligha történt meg, ami velem. Megyek az utcán, s egy hirdetőoszlopon új címet látok: Szellemesek. Hát ez meg miféle darab? De alatta ott látom a nevem: fordította Németh László. Tolsztoj vígjátékának, mint mondottam: A műveltség gyümölcsei a címe. A színháznál azonban az volt a vélemény, hogy ez a cím rossz cégér vígjátéknak. Az új címet én egy kicsit „szellemes”-nek érzem. Ha a nagyon megokolt A műveltség gyümölcsei riasztó: Szellemidézők jobb ízelítőt adott volna a darab tartalmából, s kevesebbet a címadó ötletességéből.

– E meglepetés után bevallom, kissé aggódva mentem el a bemutatóra. A próbákat nem láttam, s attól féltem, az előadáson is azt kapom, ami a címben bántott. Ez a félelem nem volt egészen fölösleges, mégis megnyugodva jöttem el. Ma, úgy látom szokás, hogy a rendezők kis játék-betéteket költenek az eredeti műbe. Ha ez a darabbal szerves összefüggésben marad és az unalmasabb részeket eleveníti – jogosult lehet. De ha a szerzőtől függetlenül bizonyítja a rendezők ötletességét, s még a szöveget is megtoldják, ez bántó – főként Tolsztojnál. Ebben az előadásban is akad ilyen játék- és szövegbetoldás; szerencsére van benne valami fiatalos erő is, úgyhogy inkább a játékkedv túlzásának hat, mint tiszteletlenségnek. Kevés jó ötletet s olcsó tapsot kellene feláldozni, hogy a darab jól átgondolt, gondos rendezése még határozottabban érezhető legyen.

– A színészek játékát így értékeli a fordító:

A szereplők játéka is kétféle stílus mérkőzése. Nagy részük mértéktartóan, lélektani kötöttségekkel játszik, de vannak, akik túlzón, szinte bohóckodón. Az előbbiek majd mind kitűnőek. Sulyok Mária szakácsnéja az egyszerűség diadala más, rikítóbb színek mellett. Ajtay újra eszünkbe juttatja, amit Csortos és Somlay, hogy egy nagy színész, aki látszólag magát játssza – természetétől milyen távoleső szerepben is tud igazi, egyszerű s még mindig maga lenni. Bulla a pszichológiai kidolgozás és rikító komikum összeegyeztethetőségét bizonyította azoknak, akikben ez nincs meg.

207

– Németh László termékeny fordítói munkássága mellett új drámát is írt. A Nemzeti Színház az évad elején meghirdette a Galilei-t, de azóta a közönség nem sokat hallott róla. Németh László most végezte el a végső módosításokat, s a darabot át is adta a Nemzeti Színháznak.

– A Galilei az első drámám, amelynek a tárgyát nem a magam életéből, hanem kívülről kaptam. Vásárhelyi tanárkodásom idején több éven át tanítottam ugyanis vegytant és biológiát. A kettőből alkotott természetismereti tárgyat a klasszikus fizika történetével szoktam bevezetni. A tanítást így minden évben Galileivel kezdtem. Akkor ismertem meg élettörténetét is, amelyet tanítványaimnak is elmondtam. Amikor a múlt tavaszon Benedek András, a Nemzeti Színház dramaturgja felkeresett s tanakodni kezdtünk: miről is írhatnék darabot nekik, ez is kicsúszott a számon: tragikus sorsú felfedezőkről. De hát kiről? Hirtelen Galilei jutott az eszembe, Benedek kapott rajta s nem hagyott békén, amíg meg nem írtam.

– A megbeszélés után elővettem fizika történetemet. Meglepetve láttam, hogy az emlékezetem, vagy inkább a felejtésem drámaíróként működött: egy évre vont össze olyan történetet, amely valóban huszonkét év alatt folyt le. Drámámban ennek a történetnek a szívét vettem ki: Galilei életét Rómába érkezésétől addig, míg saját tanát a föld forgásáról megtagadja s távozik onnét.

– Galilei több, mint fölfedező, szinte jelképes alak: benne látjuk megszületni az igazi újkort, a természettudományos gondolkodás korát. Utána már Descartes következik. A dráma azt a sorskelepcét állítja föl, amelyben ez az új s a szakítás a régivel tudatosodik. A darabba egyetlen olyan mozzanatot sem vittem be, aminek írott emlékekben nyoma ne lenne. Igaz az is, ami Galilei vívódását az inkvizíció kezében olyan keservessé tehette, s ami esküjét menti: főművét, fizikai fölfedezését, tanainak összefoglalását a pöre után írta meg, élete nyolcadik évtizedében.

– A Galilei-t legjobb drámámnak tartom. Többrétű, mint a régebbiek, sokat nyert azzal is, hogy két kitűnő dramaturggal, Gellért Endrével és Benedek Andrással szinte minden jelenetét megbeszéltük. Dramaturgiai kifogás, úgy tudom, nincs is ellene. Ideológiai kifogás az volt, hogy megalkuvásra tanít. Mindenki hiheti, mint Galilei, hogy élete nagy dolgát még nem csinálta meg, tehát ha ez az élet ára, megtagadhatja hitét. Egy új negyedik felvonással megpróbáltam eloszlatni a kifogást, s a gyanút, hogy megalkuvást prédikálok.

208

– Következő munkáiról mondja Németh László:

– Igen szép fordítási feladatokat kaptam. Rövidesen megjelenik Goncsárov Oblomov-ja. A jövő esztendőben elsősorban Tolsztoj-műveket fordítok. Sor kerül Tolsztoj életrajzi trilógiájára és két színdarabjára. Egy kötetnyi Tolsztoj-elbeszélésen is dolgozom.

Igen nagy örömmel fordítok cseh nyelvből is, hiszen régi vágyam a szomszéd népekkel a kapcsolat kiépítése. Jirásek harmadik nagy regényét fordítom, a huszita mozgalmakról.

A drámaíró és a fordító Németh László minden alkotását nagy érdeklődéssel várja a közönség.

209

– Tavasztól őszig, ha jó az idő, itt szoktam dolgozni. Nagyon szeretem ezt a régi budai parkot. Mint kis elemista itt rúgtam először igazi futballba; apám itt tartotta a budai reál játékdélutánjait, s a nagyfiúk a tanárgyereket is bevették csapatukba. Őszi „guvadó” gesztenyefáiról mint fiatal házas verset írtam, s most, mint beteges, öregedő ember, itt tartok összefoglaló ismétlést az életből; hisz apró, változatos tájain minden ott van: múlt és jelen, templom és nyári színház, gyerekjátszót, teniszpálya, szabadtéri sakkozó, a nyugdíjasoknak pedig tavaszi sütkérező és augusztusi árnyas fasor. Az utóbbi években a Beethoven-szobor mellől én is ebbe költöztem át.

Térdén, egy mappán teleírt ívek, s egy könyv: García Lorcáé.

Még fordítok – mondja magyarázatképpen. – Búcsúzom a falaktól, amelyekkel hét éven át a mások szavai vettek körül. Ezután, ha igaz, már csak eredetit írok! De a búcsúdarab igen szép, García Lorca egyik színműve. A XX. század drámaírói közöl, már amennyire ismerem őket, Pirandello mellett ez a fiatalon elpusztított spanyol vitte a legtöbb új elemet a drámába. De míg Pirandello a filozofálgató öregkor játékosságával oltotta be a drámát, García Lorca csupa erő, fiatalság. Nagy vívmánya, úgy érzem, az, hogy amit a régi költők igen magas algebrai érvénnyel csak mitológiai témák kapcsán tudtak elmondani, ő elmondja a népélet színpadának költői megemelésével, szenvedély és nyelv pompás tömörítésével.

– S az eredeti művek? Halljuk, hogy hamarosan új regénye jelenik meg.

210

– Az Égető Eszter nem új regény; még 1948-ban írtam. Eredeti címe Őrültek volt, a kiadók azonban riasztónak tartották ezt a címet, így kapta meg hősnőjének nevét, aki a regény első fejezetében (a század elején, a koalíció korában) iskolába kerülő kislány, a regény epilógusában (a „fordulat évében”) pedig családjafosztott, laboráns-munkája mellett unokáját nevelgető nagymama. Égető Eszter legjellemzőbb sajátossága, hogy akárhova kerül, a szíve köré vetett szálakkal rögtön egy kis paradicsomot próbál szőni maga körül. Ezt tépik szét, a regény kilenc fejezetében kilencszer – a sorsába tévedt férfiak: apa, férj, fiú s hozzájuk hasonló „őrültek” többszörös köre. Azon aztán vitatkozni lehet (s a kézirat fölött már vitatkoztunk is), hogy ezek az őrültek csak a „bogaras” vidéki értelmiség képviselői-e, vagy az emberi belátástalanság egymás mellett vakon elvágtató bajnokai; a regény csak a magyar provincializmus – a „csomorkányizmus” bírálata-e, vagy az egész koré, amelyben azok sem tudtak a szabadsággal élni, akiknek módjuk volt rá.

– Mi a regény története? Miért jelenik meg csak most?

A regényt 1949 végén már szedték (akkor Esztelenek volt a címe), s néhány fejezetét az akkori korrektúra csodálatosan megmaradt hasábjai mentették meg. De aztán összedobatták a szedést, s én hosszú időn át a kézirat egy részét is elveszettnek tekintettem. A múlt őszön Tóbiás Áron, a Magvető lektora kezdte a regény régi – Válasz-ban megjelent – részleteit előkaparni, olvasgatni. Az ő biztatására vállalta Képes Géza az akkor még merész lépést: szerződést adott a regényre. Közben az irodalmi légkörben nagy, szerencsés változás állt be, s Király István nyomós lektori jelentése az utolsó akadályokat is eltávolította a regény megjelenése elől, amely valóban majdnem kivárta a horatiusi kilenc esztendőt, míg most – a közönség kezébe kerül.

– Jelenik meg más műve is hamarosan?

– Most adtuk nyomdába történeti drámáim két kötetét. Az elsőbe négy világtörténeti darab kerül. Ez a négy dráma, a VII. Gergely, Husz, Galilei, II. József (bár az elsőt tizenhét év választja el az utolsótól) összefügg egymással, és szinte tetralógiát alkot. Ennek oka a tárgyban s az indulatban van, amely megíratta. Azonkívül, hogy mind a négyen a nép védői, szószólói, mind a négy ember az igazságszeretet hőse is, akik azonban a maguk fejében kialakult „eretnek” igazsághoz ragaszkodnak, s ezzel lesznek az újkori gondolkodás úttörőivé. A második kötetbe két erdélyi tárgyú dráma (az Apáczai és az Eklézsia-megköve211tés), meg a Széchenyi kerül. A kiadó óhajára, utolsó pillanatban bevettük vihar-kavaró egyfelvonásosomat, a Petőfi Mezőberényben-t is. Ha a drámákat érdeklődés fogadja, úgy biztattak, sor kerülhet társadalmi drámáim és vígjátékaim, mintegy tíz-tizenkét mű kiadására is.

– Remélhetjük-e, hogy színpadon is találkozunk e művek közül néhánnyal?

– Úgy tudom, több színház is foglalkozott a tervvel, hogy egyik vagy másik darabomat bemutassa. A Petőfi Színház az Apáczai-ra szerződést is adott, a Madáchnak a Széchenyi-hez lenne kedve, a Néphadsereg Színháznál a II. József-et és az Eklézsia-megkövetés-t olvasgatták. Most, hogy a Nemzeti a Galilei-t műsorra tűzte, ezek a tervek valószínűleg elhalasztódnak. Hisz a Nemzeti igazán megküzdött ezért a darabért. Ha a Galilei más darabjaimnál kidolgozottabb, az annak köszönhető, hogy két kiváló dramaturgja, Gellért Endre és Benedek András, szembeforgó ellenvetéseikkel részt vettek kicsiszolásában. A következő, keservesebb szakaszban a színház őrlődött a felsőbb helyek kívánságai s a művét védő szerző makacssága között. Egyszer már próbálták a darabot; s az igazgató a műsorról-levétel után tovább harcolt a bemutatásáért. A darab köré, elmondhatjuk, egy második dráma nőtt a körülötte kavargó félreértések és indulatok jóvoltából. Erről itt nem akarok beszélni, az Új Hang szeptemberi számában megjelenik A Galilei együttesének című írásom, amelyben másfél éve, az első próbán igyekeztem a mű keletkezésének a részletes elmondásával a színészek helyzetén könnyíteni.

– Érzi-e, hogy a művészi és a tudományos munka előtt most új lehetőségek nyíltak meg?

– A magam életén szinte túlságosan is. Éveken át nem volt folyóirat, amely cikket kért volna tőlem; ma az akasztja a munkám, hogy szerkesztőkkel kell tárgyalnom. Több új szerződést kaptam, két régi és egy új regénytémám várja a kidolgozást, Magyar műhely címmel megjelennek a regényre, drámára, műfordításra stb. vonatkozó műfaji tanulmányaim. Szó van egyes régi munkáim, az Iszony és Válogatott tanulmányaim kiadásáról. Ha három-négy éve nyílnak meg előttem ezek a kapuk: milyen öröm lett volna! De immár harmadik éve beteg vagyok: hipertóniás, s aggódva nézem ezeket a szerződéseket, mint a vérevesztett akrobata a hajdani súlyzókat: ki tudja-e még nyomni. De akár ad erőt a feladat, akár nem: A magyar irodalom, főleg a magyar vers212 lehetőségeiben még jobban bízom, mint valaha. Csodának tartom, hogy a magyar irodalom ilyen jól kitelelt. Ebben az évben legalább hét-nyolc mű jelent és jelenik meg, amelyből egy-kettő is elég, hogy az öreg tőke sarjadzó erejében bízhassunk. De ennél is fontosabb, hogy magyarságnak egyre nagyobb rétege látja át, hogy az irodalom nemcsak legnagyobb kincse, de igen fontos szerve is: s az írók is egyre jobban átérzik ezzel járó felelősségüket.

– Hallhatnék valamit legközelebbi terveiről?

– Elsősorban a fiókomban levő, elkallódásra ítélt kéziratokat szeretném rendbeszedni, átjavítani, legépeltetni, kiadni. Aztán van néhány nagy adósságom. Befejezetlenül áll a Magam helyett címmel elkezdett életrajz, nem hoztam tető alá vásárhelyi tanárkodásom eredményét, a Négy könyv-et (történet, természetismeret, matematika, nyelvek), amelyekben a Tanú-esszék modorában foglaltam össze, amit nekem s általában egy felnőtt embernek a műveltség dolgaiból tudni illene. Végül azt remélem, hogy folyóiratainknak adott részletekben, kidolgozhatom tán az újkori civilizáció vívmányairól szóló nagyobb tanulmányomat, amelyet történeti főművemnek szántam.

– Az ifjúság körében sokan vannak, akik Németh László régebbi, 1944 előtt megjelent könyveit olvassák, s azokból próbálnak egyes kérdéseikre választ kapni. Remélhetjük-e, hogy ezek a fiatalok egy új időhöz mért s hozzájuk intézettebb szót is hallhatnak?

– Tanulmányban alig. De megállapodást kötöttem egy regényre – a címe: Aranykor –, amely tán nekik lesz felelet. Négy-öt diák az egyik alföldi városból elmegy egy olyanféle konferenciára, amilyen a 42-es szárszói volt. Ott összebarátkoznak néhány máshonnét jött fiatallal, s a hallottak hatására szövögetni kezdik a jövő Magyarország, a változás utáni „aranykor” képét. A regény további fejezetei azt mondják el, mivé lett ez a széthúzó spektrumú, disszidenstől „baloldali elhajlóig” ívelő ifjú csoport a következő másfél évtizedben, addig, amíg a szívekben fogant aranykor s a történelem-hozta valóságos lehetőség a reményekben kezd újra egybefolyni. A regényt, persze, nem írhatom meg egyedül; főként a végéhez szükségem van egy fontos munkatársra: a tovább világosodó történelemre.

213

– Személyes kívánságai?

– Az én egyéni óhajaim most már végleg összeolvadtak (ha nem arcátlanság ezt mondanom) olvasóim érdekével. Abból, ami az életemből megmaradt, minél több jó írást kéne kisajtolnom. Első, nemrég még elérhetetlennek hitt vágyam megvalósult: megint a magam munkájával foglalkozhatom. Most már csak egy jól szigetelt szobát szeretnék, amelyben rossz időben éppolyan nyugodtan dolgozhatom, mint a Városmajorban – ahol elpusztult könyvtáram is pótolgathatnám, hogy legalább a legszükségesebb szerszámok: a világ- és a magyar irodalom s a történetírás klasszikusai (no meg néhány tucat XVIII. századi lemez) itt legyenek. Anyagi akadálya nincs ennek az álomnak. De mennyi harc, futkosás: a kivívása, az összeszerzése!

…Ezzel ért véget a beszélgetésünk. Mikor búcsúzóul kezet szorítottunk, arra gondoltam: mennyi terv és gondolat születik újra az író műhelyében, s mind ablak a nagyvilágra, régóta várt válaszok az irodalom, a haza mai gondjaira. Az író küzd értük, hogy megvalósulhassanak, s a világtól nem vár mást, mint jó biztatást a jövendőben is.

214

A negyvenes évek második felében egy alföldi városban voltam óraadó. Noha tanári diplomám nem volt, engedélyt kaptam, hogy pedagógiai kísérletként bármelyik tárgyat taníthatom. A VI. osztályban mint orvosra, rám bízták a biológiát, a következő évtől hozzávettem a vegytant, s a kettőből egy ötórás természetismereti tárgyat csináltam, amely a természettudomány legfontosabb ágairól adott valami tájékoztatót. E tárgy anyagát én történelmileg adtam elő; tanítványaimmal röviden az egész újkori természettudomány kibontakozásán végigmentünk s egyes fejezeteit ott iktattuk be, ahol a fejlődésben mint a kutató szellem új vívmányai megjelentek.

Ezt a természetismereti tárgyat a klasszikus fizika történetével szoktam bevezetni; a XVII. század elejéről, az új mechanika születésétől 237indultunk el, s a XIX. századi betetőzés, az energiamegmaradás tana és az elektromágneses fényelmélet felé haladva, fölmerülésük történetével együtt ismertük meg azokat a fizikai fogalmakat, amelyek a vegytan és technológia, majd az élettan és kórtan tanításához szükségesek. Hogy a tárgyat vonzóbbá tehessem, átolvastam a hozzáférhető fizikatörténeteket. Így ismertem meg Galilei életét. Ő s Kepler volt a két nagy tudós, akit tanítványaimnak az év első óráján bemutattam.

De bár évente két osztályban is tanítottam ezt a tárgyat, s fejem azokban az esztendőkben tele volt drámatervvel, egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy Galileiről drámát is írhatnék. Sőt, Galilei pörét is inkább csak anekdotaként iktattam előadásomba, hiszen az ő nagy érdemének mi nem az égi, hanem a földi mechanika megalkotását tartottuk, az elemi földi mozgások, mint a szabadesés, ingalengés jellemzését, szám és mozgás összekapcsolását, a természet változásainak függvényszerű leírását. A naprendszer és a földforgás kopernikusi elméletének az igazolása ily nagy távlatból nézve, az ő életében inkább kaland, az inkvizíció börtönébe vivő kitérő.

Aztán fölhagytam a tanítással, s Galileire esztendőkön át keveset gondoltam. Meglehet, csak abban a negyedórában bukkant fel neve a fejemben, amelyet a most előadandó mű foganásának tekinthetünk. Benedek András volt a látogatóm, azzal a javaslattal keresett fel, hogy írjak színdarabot a Nemzeti Színháznak. Én az igazat megvallva nemigen bíztam benne, hogy használható darabot tudjak adni, de akkor kaptam meg a József Attila-díjat s utána Révai József levelét, amelyben azt kérdezte, nem volna-e kedvem eredeti művet írni; már ezért sem illett az ajánlat megfontolása elől kitérnem, különben sem utasítottam vissza 45 óta egyetlen felhívást sem, amely munkára hítt.

„De hát miről írhatnék?” – kérdeztem Benedeket. Vásárhelyen az iskola, Pesten fordításaim könyvfala mögött éltem, az újabb változásokról fölfedezés-erejű, élményen alapuló tudásom nem lehet; a Horthy-kort a Villámfénynél-ben s más darabjaimban a maga idején megörökítettem, magyar történelmi műveim közül a legjobb, a Széchenyiről szóló a Nemzeti Színház lektúráját már megjárta; Husz-darabjuk volt már, II. József-témám aligha keltene lelkesedést. Miről írhatnék hát? Tán tudósokról, felfedezőkről? – ötlött az eszembe, mert hisz a tudományos kutatásnak ma szinte vallásos áhítat jár ki s a tudománytörténet tanár korom óta nekem is vesszőparipám lett… „Felfedezőkről? Kiről például?” – kérdezte Benedek. Nem akartam beismerni, hogy egy ilyenféle tudós dráma terve most fordul meg az agyamban 238először, s az ötletre semmiféle név sem ugrott ki belőlem. Kiről is? tűnődtem. Semmelweis életét elnyűtték, a Bolyaiakkal nem foglalkoztam. Pasteur, Wagner-Jauregg: egyik sem dráma-hős. „Hát akár mindjárt Galilei is” – böktem ki szorultságomban az első természettan órák tudósát, – „Galilei? nem is volna rossz” – csapott le Benedek az odadobott névre.

Inkább játékból, mint komolyan elkezdtem összerakosgatni az emlékezetemben maradt történetet. Galilei, a padovai tanár, talán az Augsburgot járt olasz vásárosoktól olyan hírt kap, hogy egy flamand két lencséből valami messzelátó-félét szerkesztett. A beszámoló alapján ő is megszerkeszt egy messzelátót. Előbb a velencei Campanile tornyából ejti ámulatba a dózsét s tanácsosait, majd éjszakánként az égre fordítja műszerét: egy pár hét alatt fölfedezi a Jupiter holdjait, a Saturnus gyűrűjét s egyéb jeleket, amelyek cáfolhatatlan bizonyítékai lesznek régi meggyőződésének, hogy a lengyel Kopernikusnak igaza volt, nem a Föld, hanem a Nap mindenségünk központja, s a Föld egy csak a körülötte forgó bolygók közül. A csodálatos találmány kiemeli Galileit padovai diákjai közül. A signoria megsokszorozná fizetését, de őt viszi a távcsöve. Mint a toszkán nagyherceg matematikusa, előbb szülőföldjére, Firenzébe költözik, onnét tovább megy Rómába. Ott a távcső egyik palota teraszáról a másikra kerül, divatos hölgyek s előkelő bíbornokok kukucskálnak belé – nézik a hold hegyeit s az új „Medici-bolygó”-kat. Lassan természetesen az Inkvizíció is érdeklődni kezd a csodálatos készülék s még inkább a csillagász magyarázatai iránt. Galilei ellenségei, a jezsuiták is közbelépnek. Az eredmény: a híres Bellarmin bíboros Galileit maga elé idézi, s eltiltja a Szentírással ellenkező kopernikusi tan hirdetésétől. Galilei azonban nem tud beletörődni az igazság elfojtásába, könyvet ír, amelyben látszólag meghátrál a tilalom előtt, valójában azonban nagy nyomatékkal adja elő érveit. Így kerül az Inkvizíció elé, amely megalázza, visszavonatja vele tanait. A megtört tudós Firenze közelében, egy villában, vakon és elhagyottan, a Szent Törvényszék rabjaként fejezi be életét.

A történet tetszett. Magam is úgy éreztem, valódi dráma magja lappang abban, amit elmondtam. Amikor Benedek elment, előszedtem a házban található egyetlen fizikatörténetet. Lehangoló fölfedezést tettem. Az előadott történet: nem egy vagy másfél, hanem huszonkét esztendő alatt folyt le. Galilei 1610-ben szerkesztette meg messzelátóját, 1616-ban, második római útján érte a tilalom, egy évtized múlva, barátja, Orbán pápa trónralépte után írta meg könyvét, 1632-ben mint hetvenéves öregembert idézték az inkvizíció elé. Azaz, bár eszembe sem jutott, hogy Galileiről drámát írjak, emlékezetem mégis drámaíróként műkö239dött: egy rövid cselekménybe vonta össze 22 év eseményeit. Én azonban nem követhettem ezt az álmomban dolgozó drámaírót: túlságosan önkényesen szabta az időt.

Egy-két napig azt gondoltam, hogy Galileivel nincs mit kezdeni. De a mesében, ahogy látogatóimnak elmondtam, volt valami megejtő: a zömök, tüzes olasz, amint távcsöve mellett választékosabban, mint olaszországi idegenvezetőnk, de mégis olasz módra magyaráz egy holdfényes teraszon az előkelő római társaságnak, s az inkvizíció fekete csuklyás árnyai, amint mögötte lassanként felnyúlnak… De meg maga az idő problémája is izgatott; a váratlanul, harmonikaszerűen, huszonkét évre nyúlt egy esztendő: hogy lehet ezt egy történelmietlen összevonás nélkül egy színdarabba beleszorítani.

Nyilvánvaló volt, hogy két út között kellett választanom, amelyek egyszersmind a drámai szerkesztés ősi útjai is… Drámát kétféleképp lehet írni. Vagy úgy, hogy kivágom a cselekmény legsűrűbb, legsokfelébb mutató darabját, a szívét mintegy, s abba vonom össze, ami előtte történt, s ami még történhetik… Így dolgoztak a görögök, így Racine és kortársai, vagy Ibsen a Nórá-ban. A másik, egyszerűbb: hogy a cselekményt szinte mondatokra szabdalom, mint Shakespeare a krónikáit, s mindegyik fölé írok egy jelenetet; így dolgozott Shakespeare-en kívül Schiller, a romantikusok, így írják a drámai költeményeket, Faust-ot, Peer Gynt-öt. Mint szerkesztési kérdés is érdekelt, hogy e huszonkét, de a halálig harminckét éves cselekményből melyik módszerrel is lehetne jobb drámát kihozni.

Én általában a görögök, franciák csapásán jártam. Egy pillanatig sem volt kétes, hogy Galilei történetében hol van a „szív”, amelyet ki kell metszeni. Az csakis a pör lehetett, a darab középpontja: a főtárgyalás. A darab eleje nem eshet Galilei Rómába érkezése elé, s a vége sem viheti őt Róma falain túl. Az első felvonásnak az elfogatásával kell véget érnie, a főtárgyalás elé még egy atmoszféra sűrítő felvonásnak kell jönnie, utána pedig egy negyedik felvonásnak a konklúziók levonására.

De vajon nem vész-e el sok minden, talán a legszebb, ebben a tömörebb szerkesztésben. Az első diadalmas római út például. Az ellenségek lassú gyülekezése a csillagjaiba és igazába belemámorosodott férfi Galilei körül. Az arcestri idill apáca lányával, amelyben a végzetes mű készül. S még inkább: ami a pör után következik. Az első életrajzból s Galilei főműveiből, amelyeket az új terv asztalomra vetett, kiderült, hogy Galilei életének ez volt a leghősibb, legcsodálatosabb szakasza. Az öreg Galilei, aki pöre után egy ideig a sienai érsek foglya-vendége 240volt, végre hazakerül arcestri villájába. De alig térne magához az esztendős hányódásból, elveszti kedves leányát, munkatársát, művei másolóját. A nyolcadik évtizedébe lépő ember azonban nem törik meg. Megírja főművét, amelytől távcsöve elvonta, mechanikai fölfedezései összefoglalását. Az inkvizíció engedélye nélkül senki sem látogathatja meg; volt tanítványa, Franciaország pápai követe azonban Hollandiába csempészi a kéziratot, ahol meg is jelenik. Megvakul, s még mindig dolgozik. Mint a görög városok Oidipusz csontjaiért, Spanyolország és Hollandia verseng a hajózást megkönnyítő találmányáért. Közben még annak is módját leli, hogy utódokat neveljen, Torricellit is ő hozza Firenzébe, a hajdani állása betöltésére.

Az emberfeletti szívósságnak ezt a tíz évét, egy derűs és gazdag élet tragikus elszűkülését s mégis bekoronázását, úgy érzem, nem szabad elengednem. Kidolgoztam tehát a négy felvonásos kamaradarab mellett egy nagy, három részes műnek a tervét is. Az első rész: a férfi Galileit kíséri messzelátója nyomán a pápai tilalomig. A második rész a per lesz majd: Galilei Arcestriből indul el az inkvizíció elé s jut vissza Sienába. A harmadik rész a fogyó erő s görcsös felelősségérzet drámája: az utolsó tíz év. Mind a három rész hét-hét képből áll majd, s versben szól, versben kell szólnia, hisz drámai költemény lesz,

De melyiket írjam meg hát a két mű közül? S mért ne írhatnám meg mind a kettőt? Mért ne állíthatnám épp egy ilyen téma kapcsán a két módszer előnyeit és hátrányait szemléltetőn magam elé? S mért ne lehetne épp a Galilei az a mű, amelyben a rég tervezett ugrást, a lélektani drámától egy új, szélesebb verses dráma felé véghezviszem? Hiszen ha az anyag megvan, a megírás hetek, a verses drámánál is legföllebb hónapok kérdése. Úgy gondoltam, előbb a kamaradarabot írom meg régi stílusomban – a színház is ezt sürgette –, aztán a drámai költeményt, azt, ami a régi kereteket a Galilei-anyagban szétfeszíti.

Mindez azonban még csak terv volt, vázlat, ahogy ma mondják, szinopszis, amilyen tucatjával lebeg az író körül. A dráma nem matematikai példa, még ha Pirandello írja is, amelyet föl kell állítani s megoldani. A készülő művön meg kell találni a nyitott artériákat, amelyeken át egy élő ember vérét, a magunkét ömleszthetjük belé. Színésznek nem kell ezt magyarázni, ő is azokat a pontokat keresi szerepében, amelyeken át a maga emberségét folyathatja bele. S jó drámaíró éppúgy, mint jó színész, az, aki elég gazdag és változékony, proteuszi ahhoz, hogy egymástól távol álló alakok hosszú sorának tudja a líra hitelét adni.

Galilei – ezt rögtön láttam – az én szerepjátszó képességemet nehéz 241próbára tette. Hőseim közt tán egy sem volt, aki ennyire messze áll tőlem. Zömök, izmos olasz, aki mint tanár szívesebben fúrt, fabrikált, mint tanított, ismerte Velence ács, hajós, lencsecsiszoló műhelyeit, asztalánál állandó volt a vidám társaság, melynek hosszú részleteket citált a reneszánsz csintalan eposzaiból. Az embereket nem vette túl komolyan, de iróniája csupa jóakarat, öreg kora is megőrzi a derült erő báját s a varázsába került asszonyok szeretetét. Egyszóval épp az ellentétem. Hogy érem el ennél az aggastyánnál, hogy minden életbeli vonását megőrizve, amíg a bőréből kifelé beszélek, azt érezhessem, amit Katona úgy fejezett ki (s bizonyára minden Bánk-színész is), hogy ő Bánk, ő Zách Felicián – én vagyok Galilei.

Ahogy azonban jobban belemerültem a gazdag anyagba, főleg Galilei húszkötetes levelezésébe, lassan megtaláltam a vérátömlesztés helyét, instrumentumát, amely nélkül igazi dráma nem keletkezhetik. Vásárhelyi tanáréveim alatt egy könyv terve érett meg bennem: az újkor vívmányairól s válságáról. A könyv megírásához azonban idő, sok-sok idő kellett volna. S most azt gondoltam, nem takaríthatnám meg valamiképp ezt a könyvet, vagy nem adhatnék-e legalább szép előleget belőle, nem fejezhetném-e ki hitemet s hűségemet az újkori gondolkodás iránt épp ebben a kívülről kapott drámában, Galilei alakjában sűrítve össze az utána jövő három század szellemét. Hisz az ő pátriárka alakja valóban úgy nyúlik fel természettudományos civilizációnk elején, mint Homéroszé a görög fejlődés kezdetén, s ha némi túlzással a görög tragédiák csak morzsák voltak Homérosz asztaláról, Galileiben is ott van már minden, ami az újkorra jellemző: a természet matematikai szemlélete, az elemzés módszeressége, a stílus áttetsző világossága, amely az új olasz próza úttörőjévé tette, iróniája, amely már-már Voltaire-t idézi, gyakorlatnak és elméletnek az az újfajta ötvénye, amely leckéit nem az egyetemek ködös természetfilozófusaitól, hanem a velencei arzenál ácsmestereitől veszi, a gyakorlat tapasztalatát az elmélet magasába emelve, s azt mint általánosabb elvet adva vissza a gyakorlatnak, s végül ott van benne az az önkéntelen forradalmiság, amellyel a határait ismerő ráció oszlat maga körül minden homályt és őrültséget.

Ezt a Galileit a legszemléltetőbben az előző korszak tudós alakjával, Marlowe Faust doktorával lehetne szembeállítani. Faust, mint reneszánsz tudós, egy bűvös formulát keres, kulcsul az egész mindenséghez s így jut az áltudományok, mágia, alkímia felé. Galilei szerényebb, előkelőbb, korlátozni tudja érdeklődése körét, határt szab magának, de azon belül alapos, s épp ezzel találja meg a kulcsot a természethez. Faust tudás- és élethabzsolásában kihívja ég és föld erőit: az aránytalanra vállalkozó tragikuma veszi körül; Galileit mérséklet és 242valódi siker teszi derültté, egyensúlyozottá; Faust körül a diadal perceiben is a végzet zúg, Galileit tragikus helyzetekben is egy virradó kor optimizmusa lengi körül, Faust ifjodni akar, Galilei élvezettel hordja öregségét, Faust átgázol az embereken, Galilei elnéző tanítójuk lesz; Faust a gazdagabb, teljesebb ember, az őrültségével gazdagabb; Galileiben nemcsak hogy elnyűvődött már ez az őrültség, de alapjában véve ez ellen, a mindnyájunkban ott lappangó őrültség ellen küzd. Ezért ad olyan nagy kontrapunktikus lehetőséget, hogy ellenfele épp VIII. Orbán, ez a XVII. századba tévedt reneszánsz pápa volt. Ő lesz az, akit a darabba nem fogok behozni, de mint az egész műre szoruló atmoszféra borul majd a Galileiből sugárzó mérséklet, a három békés századot hozó józan ész, „bon sens” szelleme fölé.

Őrültség és bon sens: ez már utolsó éveim legszemélyesebb témája volt: a bennem is folyó Faust–Galilei párbaj, hisz erről írtam Őrültek című regényemetÉgető Eszter címmel jelent meg. . De ahogy jobban belemélyedtem a részletekbe, nemcsak a Galilei alakjában, a darab cselekményében is rég ismerős motívumra találtam.

Én az ember leghatalmasabb, legmélyebben gyökeredző közösségi ösztönének, amelyben magát a legteljesebben tudja megtagadni, az igazságszeretetet, az igazság kimondásának ellenállhatatlan kényszerét tartom. Az igazság: a közösség érdeke, hisz ez az a lámpás, melynek fényénél helyes irányba tud menni. Ezt a lámpást azonban nehéz, veszedelmes fenntartani. Tudja ezt a közmondás is. S mégis, a legegyszerűbb harmadosztályú utasban éppúgy, mint a világot felmérő bölcsben, sőt a társaság csapdáit kerülgető udvaroncban is ott dolgozik a veszedelmes kényszer, hogy az igazat, vagy amit ő annak érez – szakadjon ég, föld – ő kimondja. Az igazságban, amely hallatni akarja magát, nagy társadalomtisztító s félelmes emberpusztító erő van.

Az igazságnak ez az ereje azokban az emberekben a legfeltűnőbb, akikben valami gyengeséggel, testi törődöttséggel, rémlátó hajlammal, magas korral vagy akár szellemi korlátoltsággal társul. Magam egyetlen drámai témát sem dolgoztam fel annyi változatban, mint az igazságszeretet által felidézett tragikumot. Történelmi drámáim közül a Galilei a negyedik, amelynek, mint felismertem, ez lesz, mert csak ez lehet a tárgya. S mindenikben valami emberi gyengeséggel húztam alá ezt az igazságszeretetet.

VII. Gergely, mint tudjuk, maga is igazságszeretetében kereste bukása 243okát: szerettem az igazságot, gyűlöltem a hazugságot, ezért halok meg számkivetésben. Nála, a savonai ács fiában én némi paraszti konoksággal festettem alá ezt az igazságszeretetet. Rég megérett Husz János-témám kidolgozásához akkor láttam hozzá, amikor megtudtam, hogy forgalomban levő arcképei hamisak, egyetlen hiteles képén szakálltalan, szelíd pék-arca van. Ez az arc jobban illett a Betlehem-kápolna özvegyasszonyainak a kedvencéhez, akinek jámborsága úgy elbűvölte szláv honfitársait, aki csaknem sírva könyörgött a konstanzi doktoroknak, hogy győzzék meg, hogy nincs igaza, ő szívesen vonná vissza tanítását, s aki épp azzal lett az újkor előhírnöke, hogy az igazság kezét – persze a maga gondolkodásában kialakult igazságét – mint a vásárba tévedt gyermek az anyjáét, nem bírta elengedni.

Galilei történetéhez mégis Széchenyié hasonlít legjobban, a nagy rémlátóé, aki a történelem fenyegetése elől az őrültségbe menekült, s gyógyultan is egy elmegyógyintézetben bújt meg, eltökélte, hogy e furcsa menhelyen böjtöli ki a halált – az igazság megtapodása, az ifjú császár magyarországi útja, Bachék kérkedő jelentése Magyarország megreformálásáról azonban nem hagyja nyugodni: körmönfont úton, nagy kerülővel, de hallatja az igazságot, amelyet, úgy hiszi, ő tud a legjobban, s ezzel viszi vesztébe magát.

Galileivel csaknem ez történik. Ő ugyan nem volt rémlátó, sőt talán naiv is reményeiben, de öreg, kutatásaival elfoglalt ember, akinek szüksége volt az arcestri villa nyugalmára. A földforgás tana, mint mondtuk már, nagy kitérő volt az életében, hisz az ő nagy történeti feladata a földi mechanika megalapozása volt. S a hetven fele járó tudósnak minden oka megvolt, hogy inkább kutató, mint író élete eredményeit végre papíron lássa. De a pápai tilalom, az elnyomott igazság nem hagyja nyugodni. S amikor volt tanítványa, VIII. Orbán lesz a pápa, úgy érzi, megjött az ideje, hogy megadja a formai tiszteletet és az érvek cáfolatát erre a tilalomra, s a pápát is rábírja vele a visszavonásra. Persze, annak az embernek a körmönfontsága, aki életében egyszer s az igazságért, az olasz tudományért, hite szerint az egyház igazi érdekeiért próbál körmönfont lenni: naivitás azoknak a körmönfontságához képest, akik egész életükben evvel foglalkoznak. Így lesz az álcázott igazság az inkvizíció börtönébe vezető út.

S ha a Párbeszédek, ez a háromszáz év előtti Blick, amelynek nem a fedőlapja, hanem az előszava volt hamis, régi drámáim sorába iktatta a készülő Galilei-t, a másik, a még meg nem írt mű, a Mozgásokról szóló pszichológiai súlyát akkori állapotom segített némileg megérteni. Az az öt év, amelyet Vásárhelyen, az Alföld csendjében töltöttem, gondolathozamban életem legtermékenyebb szakasza volt. Különösen pe244dagógiai eredményeim rögzítését éreztem fontosnak. De a rám bízott emberek sorsa mást parancsolt; már a harmadik éve folyton folyvást csak fordítottam, s tanáremlékeim, éreztem, halványodnak. Gondom, sőt bűntudatom valami kulcsféléül szolgált a jóval öregebb s beteg Galilei kínjához s lelkifurdalásához, aki annyiszor nagyobb terhet, az egész emberi nem jövő kincsét: a modern fizikát vitte be az inkvizíciós pör kalandjába. S minthogy Galilei esküjét indokolni kellett, ez a motívum, az Arcestriben elkezdett s otthagyott könyv, egyre nagyobb súlyt kapott, azt hiszem joggal, a drámatervben. Galilei azért nem halhat meg hősként, mint hasonló hőseim, mert legfontosabb műve még benne van. Annyival tartozik az embereknek, hogy a hiúságát, a becsületét, s ha úgy tetszik, az üdvösségét is oda kell adnia,

Így múlt el egy tavasz, egy nyár. Ami elolvasható volt, elolvastam, a kamaradarab vázlatát Gellért Endrével is „átbeszéltük”. Benedek András időnként rám telefonált, hogy csinálom-e már, sőt egy darabfordítást is szerzett, hogy anyagilag lélegzethez jussak. Én azonban még ősszel is az akkori ezer oldalamba, Alekszej Tolsztoj nagyszerű I. Péter-ébe voltam övig ásva. Végre télen, amikor Ukrajna mezői nekem is meghozták termésüket, néhány nyugodtabb hetet, otthoni estéimen elkezdtem, s a visegrádi alkotóházban be is fejeztem a Galilei kamaradarab változatát. Még ugyanoda kaptam meg Benedek András levelét: a darab nem méltatlan sem hőséhez, sem szerzőjéhez; persze, néhol érthetőbbé kell még tenni.

Én azt a különösen hideg tavaszt Szentendrén egy kerti házban, legkeservesebb fordítói munkámban töltöttem. A két dramaturg, Benedek és Gellért látogatása kis ünnep volt e szürke egyhangúságban. Ők is szívesen ruccantak ki hajszájukból a természetbe. Fölolvastam egy-egy jelenetet; ők előálltak kifogásaikkal, én védtem a védendőt, s a legközelebbi „ülésre” megpróbáltam úgy építeni bele a műbe jogos óhajukat, hogy attól gazdagabbá váljék. Volt valami virtus ebben; a kívülről jövő ötletet így asszimilálni. Gellért Endre egyszer a kis telek legprózaibb helyéről azzal az ötlettel jött vissza, nem kérdezhetné-e meg Landolfo, az őr, Galileitől, hogy hát csakugyan forog-e a föld. Amint látták, most ezzel ér véget a darab második felvonása. Emlékeim alapján nemigen bíztam benne, hogy abból, amit itt csinálunk, előadás lesz. De amit csináltunk, jó mulatság volt, aztán meg miért ne javítsam én ki egyszer az állam pénzén, a leghozzáértőbb emberek segítségével egyik munkámat. A változtatások végeredményben lényegtelenek voltak, a jelenetek rendjét például sehol sem bontottuk meg, de sok haszontalan elem kiesett, a 245darab felülete fényesebb, csiszoltabb lett, kipolírozódott két másik agy korongján. Végre júniusra úgy éreztük, befejeztük a munkát, s én levelére válaszul, egy nappal a júliusi kormánynyilatkozat előtt elküldtem Révai Józsefnak, döntse el ő, előadható-e?

A darab készen volt, de nem úgy, hogy teljesen megnyugtatott volna. A negyedik felvonás, az, ahogy Galilei az esküjét magában feloldozza – valami ellenáram-félét indukált. Az első változat szerint Galilei a megalázó szertartás után összetörten ül a Medici-palotában. Bánja, hogy nem tudott keményebb lenni. De amikor a fiatal Torricelli szemén, szaván megérzi, nem a vádat, csak a kíméletes elnézést; tűzbejön, s igazi olasz hévvel bizonyítja be neki, s ami fő, magának, hogy igenis ez volt a hőstett, elviselni a gyalázatot, tovább élni és dolgozni.

Ez a befejezés, úgy hiszem, megfelel a történeti igazságnak, Galilei, amennyire az óvatossá váló leveleken át lelkébe pillanthatunk, meg volt törve, s még inkább föl volt háborodva azon, amit elszenvedett, de azt ellenségei gyalázatának tartotta; eljárásuk, azt hitte, örökre megbélyegezte őket, s nemigen gyanította, hogy az utókor az ő viselkedését fogja egy „mégis mozog”-gal korrigálni. Galilei ízig-vérig olasz volt, s közelebb esett, mint mi a reneszánsz erkölcséhez, a bosszúra gondolt, a legnemesebb és legegészségesebb bosszúra; a rabtartóit elhomályosító műre. Én azonban, aki Posa márki s a XIX. század költői után születtem: nem tudtam egészen összebékülni ezzel a nyilván egészségesebb, de a magamétól is elütő morállal. Épp ezért kaptam az ismeretlen helyről jövő kifogáson, hogy a negyedik felvonást újra kellene írni, mert megalkuvásra tanít, hisz mindenki hiheti, hogy neki még fontos végezni valója van a világban. Ez az érv persze, nem egészen helyes: egy nagy közösségi kincs, amely velünk vész, igenis lehet olyan súly, amely a legfényesebb becsületérzést is lenyomja. Bírálóm is mentené talán az embert, aki mondjuk a rák gyógyítását megtalálta, s miután százszor bebizonyította kényes becsületérzését, hasonló helyzetben becsületével fizet életéért. Márpedig Galilei sokkal nagyobbat tudhatott fejében a rák gyógyszerénél… Én azonban elfogadtam az érvet, amely megengedte, hogy a darabot a történelmi igazságtól eltérőbben, de önmagammal összehangzóbban fejezzem be. A mostani befejezés szerint a megtört Galileit jó hírek és mentő érvek fokról fokra fölélesztik, az ifjú Torricelliben megérzett csalódással is szembeszáll, de amikor látja, hogy egy fizikus lángelmével áll szemben, akiben a tudomány nélküle is tovább hajt, belátja, hogy a tudomány nem egy elme dolga, s azért, amit hite szerint, csak ő tudott, kár volt odadobnia az üdvösségét.

Azok közt, akik a darab mindkét változatát ismerik, sokan az elsőt szeretik jobban. Az valóban tisztább, egyszerűbb. Jobban előrevetíti 246Galilei életének utolsó, leghősibb szakát. A mostani azonban szorosabban, kedvem szerintibben zárja le a drámát, görögösebb lesz, közelebb kerül az oidipuszi mintához; az istenek kelepcét vetettek a kivételes embernek, amelybe az aránytalan igazságszeretetével belerohan, s át nem látva cselüket, benne is marad.

A többi már nem tartozik a Galilei keletkezésének a történetéhez. A későbbi változtatások jelentéktelenek; inkább csak a színpadra kerülő szöveget könnyítettük zárójeleinkkel. S most, hogy másfél évvel a negyedik felvonás átírása után a darab nyomtatásban is megjelent, s mi itt ülünk a Galilei olvasópróbáján, hogy a nehéz vállalkozásra fölkészüljünk, gondolkodom, mit fűzhetnék még hozzá e keletkezéstörténethez, melynek egyetlen célja az volt, hogy az együttest e mű távoleső világába bevezesse. Valamit, ami már magára a játékra vonatkozik.

Egyik figyelmeztetésem a rendezőnek s a darab főszereplőjének szól. A dráma, miközben megérett, annyi oldaleret vett föl magába, hogy a két változat közül a drámai költemény formája, úgy érzem, jobb meder lett volna neki, mint a most hallott kamaradarab. Ezt a drámai költeményt azonban nem írhattam meg, pedig még betegen is ragaszkodtam a tervéhez. Egy téma megírása közben azonban nem lehet a téma más feldolgozását nyomtalanul ott hordani magunkban. A meg nem irt dráma mint háttér, lehetőség, sugárzás, úgy érzem, ott van e szűkebb mű körül. A két feldolgozás között a lényeges különbség most ez: a megírt darabban Galilei egy lélektani konfliktusba gabalyodott ember, a megíratlanban inkább mítoszi hős, civilizációnk ősatyja. A kamaradarab a csapda bezáródásával, a hős megtöretésével végződik, a drámai költemény Galilei munkásságának a lezáródásával s a jövőbe mutató diadalával. Én azonban úgy érzem, hogy ez az ősapa, mindnyájunk szellemének őse, s az elháríthatatlan diadal ott van a játszandó darab hősében s cselekményében is. A tragikum itt csak héj, amelyen átvilágít a győzelem, s a játéknak is ezt kell éreztetnie.

Hogy ezt mivel érhetjük el? Természetesen, elsősorban Galilei alakjának a megformálásával, aztán azzal az ösztönös hódolattal, amelyet Galilei egyszerűsége a tudományos jelentőségéről sejtelemmel sem bíró emberben is kivált… Giulietta rajongásával, az őrök viselkedésével, a besúgó szeretetével, a hóhér kézmozdulatával, amellyel a kínzókamrába vezeti, a bíbornokok arcvonásaival, ahogy szándéka megvallását hallgatják, Niccolininé művelt ösztönének a megnyilatkozásával, s mindenekfölött természetesen a Torricelli-jelenettel, ahol csak a hős vergődő lelke érez bukást, maga a jelenet, a tanítvány megnyilatkozó szelleme, a 247továbbélő, sorsát, személyiségét ledobó Galilei az eszme győzelméről beszél.

A másik figyelmeztetés az egész együttes játékára vonatkozik. Mi történik ebben a darabban? Egy öreg embert, aki egész életét a természet kutatásának, az emberiség szellemi gazdagításának szentelte, azért, mert egy természeti tényt a lehető legóvatosabban bizonyítani próbál, pörbe fognak, börtönbe csuknak, megkínoznak, hamis esküre kényszerítenek. Ez szörnyű dolog. Az ember hajlandó azt mondani, hogy ilyet csak gonosztevők csinálhatnak, ha az ember színész, s játszani kell őket, hajlandó gonosztevőket játszani, mintegy kívülről mutatni magára, nézzétek, milyen gonosztevő vagyok.

Ez azonban órjási tévedés volna. Nem tagadom, hogy vannak az emberi természettől elszakadt, elrugaszkodott élőlények, én azonban a műveimbe ilyet sohasem engedtem be. Színpadomon mindenki úgy érzi, hogy neki igenis igaza van; a hős mint a legtisztább, magára leginkább gyanakvó ember még a legkevésbé. S a színésznek is azt kell éreznie, hogy annak, akiből kibeszél, ha egyszer a látószögét elfogadta, igaza van. De hát, hogy kerekedik ki akkor a gaztett? Ennyi magát becsületes, jóravaló, sőt ami legveszedelmesebb, kitűnőnek érző ember közepette, hogy kerül az igazságszerető mégis latrok barlangjába?

Nos, az emberek általában nem tudják, miről van szó; ez egyik legjellemzőbb sajátosságuk. Különösképp nem tudják, ha egy új, szokatlan igazságról van szó, amilyen a darab szereplői szemében a Föld forgása, Niccolini a derék öreg, s még inkább a felesége kedvéért védi Galileit, de azt gondolja, ilyen bizonytalan, senki által nem érzett dologért, mint a forgó Föld, kár az öreg Galileinek a hatalommal szembeszállni. Mintha valaki a repülő csészealjakért kínoztatná meg magát. Aztán az embereknek megvan a maguk filozófiája, maguk sem veszik észre, hol azon a rés, hol szivárognak belé a gyengéik, indulataik. Orbán pápának nem adtam alkalmat, hogy személyesen védje eljárását. De nincs-e némi igaza neki is? Ő ezt a Galileit tisztelte mint tanítványa, ódát írt hozzá, egy Barberini, elég jó hexametereket. Amikor pápa lett, megkülönböztetett szeretettel fogadta, tán még bizarr tanának a hirdetését is megengedte volna. S ez az arcátlan öreg mivel hálálja meg a jóságát? Nemcsak a hivatalnokait játssza ki álnok könyvével, de mint szemes emberek fölfedezték, őt is kifigurázta. Az együgyű Simplicio szájába adja, amit ő valóban mondott, s nagyon is okos dolognak tartott. Mi lesz a világból, a kereszténységből, ha hálátlan és álnok öregemberek így teszik nevetségessé legfőbb hatóságát? A Szent Törvényszék arra való, hogy a megtévedt ember meggyőződését, szándékát kiszedje, s a megfelelő penitenciával szolgálja üdvösségét. Megöletni 248nem fogja Galileit, de megleckéztetni igen. Így igazolja e művészetpártoló pápa a tudomány és emberiség ellen elkövetett merényletét S így igazolja e darab minden szereplője kényelmét, érdekét, indulatát. Mert jóformán mindenki odanyújtja, kezet kézbe, a maga igazolható gyengeségét a másik ember felé, s így alakul ki a pokol körtánca a legkülönb körül. Végül az intézményeknek is megvan a fátumuk. A szükség szüli, az eredmények igazolják őket, s akkumulált tekintélyük egy évtized vagy egy évezred múlva a hitványság és korlátoltság számára lesz lelkiismeret-megnyugtató fedezék az új igazság hordozóinak a lepuskázására. Az inkvizítorok bizonyára komolyan vették hivatalukat. S aki privát dühből egy kutyát sem rugdosott meg, magasabb okból, tán épp Galilei lelkiüdvössége érdekében, elnézi egy agg ember megkínzását.

Azt jelenti ez, hogy Galilei nem került latrok barlangjába? De igenis, latrok barlangjába került; ezek a latrok azonban mi vagyunk, a dráma írója, a darab szereplői, a nézőtéren ülők, az emberi természet, az emberi társadalom természete, amelyben ellenállhatatlan hajlam van, hogy legnagyobb és legigazibb jótevőjét megkínozza. S az együttes akkor végez jó munkát, ha teljes hittel küzd az ábrázolt alakok igazságáért, s nem megbotránkozással, hanem eleven megdöbbenéssel, aggodalommal engedi ki a harmadik felvonás után a folyosóra a nézőt: csak nem vagyok ilyen viszonyban, mint ezek, az igazsággal?

Egy előadás készülete, úgy képzelem, olyan mint egy szép tanóra, amely alatt mintha üvegharang borulna tanárra, tanítványokra, s ez alatt az üvegharang alatt nincs más, mint az elemzett vers vagy a megfejtett kísérlet s néhány tucat emberi lélegzet. Úgy hiszem, rendezőt s színészeket is ilyenformán kell egy hónapra vagy kettőre a mű köré egy láthatatlan üvegharangnak összerázni. Sajnos, a Galilei körül már a megjelenése előtt, mondhatnám, még mielőtt olvasták volna, olyan súlyos atmoszféra alakult ki, amely, attól tartok, a mi üvegharangunkat is bezúzhatja vagy fölboríthatja. Két vád alakult ki, az egyik a lovagiatlanságé, a másik a perfídiáé, ami, ha behatol ide, természetes a színészben is azt az érzést keltheti, hogy nemtelen vagy perfid dologban segédkezik. Épp azért, akármennyire kedvem ellen van, a színészi munka érdekében beszélnem kell róla.

Az első vád, ezt hallottam meg elébb, így hangzott: „Németh László megrendelésre végigvert a földön heverő egyházon. Ez nem nemes dolog,” Ez a vád meglepett. Nemcsak azért, mert soha egyetlen írásomnak sem volt az a célja, hogy valakin végigverjek, de mert épp a 249legforróbb egyházi harcok idején jelent meg Husz János drámám, amelyben az egyház szerepe sokkal kompromittálóbb, mint itt, hiszen a maga illetékessége körében hibáz, az igazi, tisztulást hozó jámborságot küldi máglyára, s akkor senkinek sem jutott eszébe ilyesmit mondani, sőt egy nemzetközi szerv is elkérte (nem adtam oda), amelyet antiklerikalizmussal nem lehet vádolni. De meglepett a vádban képviselt elv is. Hisz, ha a lovagiasságot így értelmezzük, akkor nem lehet a múlt ábrázolásához hozzáfogni; a királyokról, minthogy földönfutókká lettek, csak jót vagy semmit sem szabad mondani, a grófok és bankárok, mivel deportálták őket, a hajdani márkik, mivel lefejezték, csupa önzetlen hőssé alakulnak. Én az egyházat történeti képződménynek tartom, amelyet a VII. Gergely-ben ábrázoltam virágzásában, mint a városi szegénység szövetségesét, a jámborok lelki életének védőjét a hűbérvilággal szemben. A Husz János-ban megmutattam tragikus szembekerülését azzal a réteggel, amelynek egykor erejét köszönhette. A Galilei-ben pedig megírtam a szerencsétlen s tán idő előtti császármetszés történetét, amellyel legnagyobb ellenfelét, a természettudományt mintegy a tulajdon méhéből kivágta s önálló lélegzésre kényszerítette. Közben azonban sose az egyház ábrázolása volt a főcélom, hanem – benne vagy ellene – az igazságszerető ember konfliktusa s még inkább az igazság fogalmának a tisztulása, emelkedése ezekben a konfliktusokban.

A másik vád homályosabb, nehezebben megfogható, s egy kis denunciálás is rejlik benne. Valaki így fogalmazta meg: „Németh László a Galilei-ben tulajdon irodalmi megtortúrázása történetét írta meg,” Vagyis a történelmi tálon valami személyes panaszt raktam az asztalra. Ez a vád még jobban meghökkentett, mint az előbbi. Engem irodalmi pályám alatt egy-egy művemért képes értelemben valóban meg-megtortúráztak. A Nemzeti egyik-másik színésze is emlékszik még a Cseresnyés-bemutatóra. A Galilei megírását megelőző időben azonban ez már csak azért sem történhetett meg, mert három éve egyetlen eredeti munkát sem írtam. Sőt épp ez a három év volt az az oázis életemben, amelyben nem bántottak, ha írtak, jót írtak rólam, sőt még irodalmi díjjal is kitüntettek. Ezt a vádat tehát csak úgy tudom magyarázni, hogy bizonyos literátorok akaratuk ellenére művem befolyása alá kerültek; egyesek darabomban Galilei mást ígérő s mást adó párbeszédeit kezdték keresni, megint mások, mert már a lelki tortúrára is felkészültek, ki tudja, még a szándékot is kiszedik belőlem. Én azonban ebben az esetben sem panaszmondó, legföllebb jós voltam, aki a dolgokat nem előre láttam, hanem a mű varázsával fölidéztem.

Van persze ennek a vádnak egy óvatosabb, aggodalomszerű formája is. Ez azt mondja: A te műveid annyira gyónás-, vallomásszerűek, félős, 250hogy aki ismer, ebben is azt fog keresni. Azért persze, hogy ki mit keres, az agyak tekervényeiben (milyen találó anatómiai név) mi bukkan fel, az írót nem lehet felelőssé tenni. Feljön valaki vidékről, s azt mondja: „Galilei, hiába beszélsz, a magyarság.” „Sajnos – feleltem –, bárhogy hízelegne az önérzetednek, tapasztalataim alapján ilyen nagy véleménnyel nem tudok a magyarságról lenni.” Vagyis, ahol a bennfentesek s főként a literátorok vélekedni kezdenek, ott minden aggodalom jogos. A kiinduló állítást azonban, hogy műveim gyónásszerűek, kereken tagadom, Ez akkor derülne ki, ha egyszer gyónni kezdenék. Legföllebb az igaz, hogy bizonyos művek azt a benyomást kelthetik, mintha gyónások volnának.

Nálam ezt a hiedelmet írói modoromon kívül az is támogathatta, hogy harminc egynéhány művem közül valóban van három-négy, amelyben velem is megtörtént vagy ahhoz hasonló eseményeket írtam le. A literátor hall a szerzőről, olvasta a regényt, s azt hiszi, mindent tud. Holott épp azt nem tudja, hogy mi is a mű. A napokban jelent meg újra közel húsz év múltán Bűn című regényem. Ez az a munkám, amelybe életem eseményei a legnyersebben kerültek belé. Én is építettem, helyesebben nekem is építettek családi házat. Én is rám lopott kényszerzubbonynak éreztem ezt az építkezést, a mi új házunknál is ottragadt egy Lajos nevű munkás. Vagyis az egész könyv gyónás, vallomás. Holott ebben az építkezésben nekem nem a magam élménye volt a fontos, hanem amit rajta át különös erővel értettem meg: hogy nem maradhat fönn az a társadalom, amelyben a különbek a versenyfeltételeket a maguk javára sem tudják elfogadni. A harmincas években nem tiltotta törvény, hogy valaki a megtakarított jövedelméből házat építsen. S a természetes az, hogy egy társadalom tagjai csinálják is, ami a társadalom erkölcstana szerint nem vétkes, sőt dicséretes. Ha a jobbak mégis azt érzik, hogy a dicséretes dolog dicstelen, sőt bűn, mert az osztókulcs hamis, akkor az a társadalom megbukott. Ez nemcsak a harmincas évek társadalmára igaz, az ancien régime-re s még régiebbekre éppúgy, mint a kétezer évvel ezutániakra. Ma olvasva, azt hiszem, világos, hogy a regényt nem a magam élményéért írtam, hanem ezért az egyszerű tételért. Az egész mű s minden alakja ettől a tételtől kapja világítását. A férfi nem én vagyok, az asszony nem a feleségem, hanem a kiélezett differencia a boldogtalan ember közt, aki már érzi a bűnt s a gyanútlan közt, aki még nem. S nagy piros kezén kívül az igazi Lajosnak is elég kevés köze van a mű Lajosához, aki ezt a meghasonlást a házat nem építtetők, de építők nevében fölfedezi.

A Galilei azonban még a gyónásszerűségnek ettől a fokától is végtelen messze van. Sőt, ez az egyetlen művem, amelynek, mint hallották, 251még a témáját is kívülről vagy legalábbis a pillanat szeszélyétől kaptam, s csak fokról fokra leltem meg vele a kapcsolatot. Az persze igaz, hogy egy drámaíró műve döntő helyein csak úgy találhatja el a helyes, az igazi szót, ha abban a szíve is kap némi koncot, s alkalmasint én is azért lettem drámaíró, mert elég feszengő gőz van bennem, hogy a katlan fedelét időnként felüsse. De ki hihetné, hogy a Lear, vagy akár a Bérénice másképp keletkezett?

A bennfentes literátort természetesen ilyen érvekkel nem lehet meggyőzni. A mű, éppen mert nem számtani, hanem algebrai érvénye van, nagyon alkalmas arra, hogy olyan speciális esetet lopjanak alája, amilyet jólesik. Én legalább alig ismerek a magyar irodalomban alkotást, amely a túléberség remekelésére ma is bő alkalmat nem adna. Képzeljük el például, hogy a Toldi estéje valahogy Arany János fiókjában maradt, s ki tudja, milyen úton, hozzám került, s én azt mint a magamét nyújtom be. Melyik lektorban nem támad fel a gyanú, hogy itt voltaképpen énrólam van szó? A múltból ittfeledt rozsdás Toldi én vagyok, a dévaj fiatalok, akik közt szétütök, a mai írók, tán még Lajos királyt is megtalálják, akit héttollú buzogányommal megkínálok. Ami ellen nem lehet védekezni, ne is védekezzünk hát. Önök azonban higgyék el nekem, amit az ártatlan néző is elhisz, ha egyáltalán kedvére lesz a darab, hogy a Galilei Galileiről szól, egy öreg emberről, aki nyugalmánál jobban szerette az embereket, s amire szegényeknek oly nagy szükségük van: az igazságot.

Az iskolából indultunk el, befejezésül térjünk oda vissza, hisz drámaíróvá a sors tett, tanítónak vagy inkább együtt-tanulónak azonban születtem.

Az újkori civilizáció egyik nagy fogyatékossága, hogy a megfigyelés, kísérletezés szellemét, a természet vallatásának a gyönyörűségét (kis mitizálással: a Galilei ajándékát), amelynek minden nagy vívmányát köszönhette, nem tudta a társadalomban szétvinni, kellően elosztani. Egy kis szellemi elit, szinte néhány ember birtoka maradt az, melynek a többiek csak mintegy égből pottyant eredményét kapták meg. Én e fogyatékosságért részben az újkori pedagógiát tettem felelőssé, amely nem a sarjadó problémát, az élő módszert adta tovább, hanem csak a denaturált végtermékét, a halott ismeretet.

Tanítványaimnak, miközben a tananyaggal együtt az önmagunkkal s a világgal való kísérletezésre is igyekeztem rákapatni őket, gyakran mondtam, hogy ez az állandó vallató-készség nemcsak elméjüket őrzi meg az eltompulástól s lop belé ismeretek helyett valami eleven, foly252ton mozgó mechanizmust, de a szenvedés az élet nehézségei ellen is felvértezi őket, a legkeservesebb helyzetállás is könnyebbé válik, ha mint Galilei a börtönt, egyfajta laboratóriummá alakítják, a legnagyobb aljasság is elveszti mérge hevét, mihelyt megfigyeljük. Münchhausen báró üstökénél fogva rántotta ki magát a mocsárból, nos, a Galilei szelleme az az üstökfogás, ami mindig kívülemelhet azon, amiben benne vagyunk.

S ezt nemcsak mint tételt mondtam ki: életemmel is bizonyítottam. Afölött is ott csillogott a játék, az észlelés derűje, a Galilei ajándéka, amely álutakon rég elért hozzám, amikor Galilei egy sorát sem olvastam még. Aki csak egy kicsit is ismeri régi írásaimat, tudja, hogy a szülői preceptorkodásból, amely a legtöbb túlterhelt apának kínos kötelesség, házaséletem legszebb óráit szíttam; az iskolaorvosi rendelő, amelyet más a kenyérkereset panaszos hivatalának tekintett volna: visszasóvárgott, mulattató műhelyemmé lett. S ha vásárhelyi óraadó éveim, másnak ovidiusi száműzetés, úgy élnek emlékezetemben, mint a legtöbb emberében boldog gyermekkora: ezt is a Galilei ajándéka tette. Alkotó ereje csúcsán levő embernek képzelhető-e nagyobb kín, mint éveken át a más gondolatai, mondatai után kocogni? A műfordításról szóló tanulmányom azonban némi ízelítőt adhat róla, hogy e kényszerűségből is milyen nyelvész-laboratóriumot csinált a Galilei ajándéka. S amikor a túlerőltetés rám hozta a betegséget, mi volt szinte az első védekezésem: szembefordítottam a pusztulással a rációt, s leveleket kezdtem írni a hipertóniáról. S amikor e kis mű – tán legjellemzőbb munkám – elkészültével egy időben megtudtam, hogy a betegség-adta kíméletnek vége, az izgalom újra betódul az életembe, a kétségbeesés összesen két óráig tartott, a harmadikban már azt gondoltam: milyen pompás alkalom eldönteni a hipertóniakutatás sarokproblémáját, hogy a szellemi megerőltetés vagy az emóció-e a döntő kórokozó, kórsúlyosbító tényező.

A színész, úgy képzelem, a színpadtól nemcsak szerepeit, az alakítás küzdelmét s boldogságát kapja, műveltsége javát is a játszott darabokból szerzi. Én, a szerző, nagyon örülnék, ha Galilei-t, a darabot fokról fokra megszeretnék, s jókedvvel játszanák, de mint javíthatatlan tanár még jobban örülnék, ha a Galilei játéka közben annak az örömnek az ízére is rákapnának, amelyet hősömben megtestesítettem, s amely a színjátszás örömével annyira rokon.

253

Kedves Barátom, mintha ma lett volna, úgy emlékszem a pillanatra, amikor mintegy húsz éve, egy őszi délelőttön a Nemzeti Színház akkori igazgatója bekísért az Andrássy úti Kamaraszínház elsötétített nézőterére. A színpadon egy fiatal férfi, s egy még sokkal fiatalabb lány beszélgetett – utcai ruhában, színfalak nem voltak, tán egy-két szék, asztal jelezte a szituációt. Soha nem voltam még színházi próbán, soha nem hallottam a magam szavait másoktól mondani; eltartott egy-két másodpercig, amíg a sötétben ügyetlenül letelepedve, rájöttem, hogy a két elmélyülten beszélgető lény – a körorvos s a Svájcból visszatért jegyzőlány – darabom melyik passzusát is mondja. Az első felvonás vége volt; az a rész, ahol (tán emlékszel) magukra maradnak s a szociográfus körorvos könyvéről kezdenek beszélni.

A körorvos: te voltál; Sata, a fiatal lány: Szeleczky Zita, akinek ez volt az első alakítása. Akkor még nem vették őt munkába a rossz magyar filmek – egy finom, sudár, komoly lány iparkodott ott a te társtalanságba zárt s megnyílani vágyó lelkedhez kulcsot találni. Engem, ahogy szavaitokat, kiejtésed s az ő komoly hangját hallgattam; egyre mélyebb megindultság fogott el, amelyet alig tudtam eltitkolni szomszédaim előtt. Olyan csoda volt ez, hogy amit az én kuckómban szavakba buktam, azt két fiatal test magára s magába veszi s ilyen szép-komolyan próbálja életté alakítani. Ezt a darabot dugva írtam; hosszú ideig a Wells Világtörténet-ében rejtőzködött, s most itt van: a retinám mögül, torkom szorulásából testet kapva, ide költözik a térbe s megéledve tekint vissza rám. Milyen nagyszerű dolog a drámaírás – gondoltam – a könnyeimet nyelve. Nem tudtam, hogy a drámaírói pálya legszebb élményén túl vagyok már, tán az elmúlt őszön éreztem valami hasonlót, amikor Bessenyei az öreg Galilei vallomását mondta a harmadik felvonásban.

Az után a próba után nagy, meleg remény buzgott föl bennem, hogy talán mégiscsak össze lehet kapcsolni dolgozószobámat azzal a gyanakvással figyelt, írónak akkoriban nem sok jót ígérő hellyel: a színházzal. Az a kis együttes, amelyre a Villámfénynél-t kiosztották, nem szegte szárnyát ennek a reménynek. A magára nem nagyon vigyázó, de kitűnő Petheő Attila, a boldogtalan Rápolthy Anna s az egyetemi hallgatót karikírozó Apáthy – szinte senki sem volt köztük nagy, parádés színész, a többiek még nem, Petheő már nem, de tán épp ezért: jó együttes egy fiatal író darabjához, akinek nem magukat tündököltető sztárokra, hanem hű tolmácsokra van szüksége. Ma az összehasonlítások jóvoltából érzem kitűnőnek, akkor még szigorúbb voltam, s azt mondtam: ebből még jó magja lehet egy jövendő kamaraegyüttesnek… Elsősorban per254sze terád számítottam, aki mintha fizikumod s tehetséged összetételével is arra születtél volna, hogy vívódásaimat színpadra vidd. Akkoriban született meg a tervem, hogy darabjaimat – N. L. színháza címen – bő utasításokkal, dramaturgiai eszmefuttatásokkal, mintegy papírszínpadon, folyóiratban adom ki. Nem túlságosan kétségbeesett, eleve-lemondó ez a terv? – gondoltam. Hátha mégiscsak meg lehetne hódítani egy valóságos színházat, élő kamaraegyüttest ennek a tervnek. Mint ahogy Pirandellónak megvolt a színháza Rómában, vagy (ahogy most hallom) Bertolt Brechtnek Németországban.

Mért fulladt kudarcba ez az álom? – messze vezetne kibogozni… Te megtetted a magadét: a VII. Gergely alakítása éppoly bravúr volt, mint most a Bessenyei Galileije – örök emlékezetükben marad, akik látták; Németh Antalban is megvolt a jószándék, hiszen minden darabomat lekötötte, én magam 1936 és 40 között vagy tíz darabot írtam; a színháztól azonban (hisz emlékszel az utolsó fejezetre, a Cseresnyés-bemutatóra) mégis olyan iszonyt kaptam, hogy legtombolóbb drámai mondanivalómat is csak akkor engedtem a toll után nyúlni, amikor már félig-meddig biztosítottnak éreztem, hogy azok az életemben színre nem kerülnek… Kár! Egy műfajban sem dolgoztam olyan gyorsan, könnyen s olyan önfeledten, mint ebben. Hiszed-e, hogy 1946-nak abban a hónapjában, amelyben a Széchenyi elkészült, még két újraírt darabot (Erzsébet-nap és Pusztuló magyarok) adtam oda két versengő vásárhelyi folyóiratnak. Ha sosem kóstolom meg a színpadi bemutatást, kétszerannyi darabot írok; – ha közepes sikert érve, de igazi kapcsolatom alakul ki csak egy vidéki színházzal is – annyit írok, mint Lope de Vega, vagy hogy szerényebbek legyünk, mint Szigligeti. De még mindig az én sorsom csillaga volt a szerencsésebb; nekem megmaradt a tollam: szánthattam vele még jó ideig regényeket, tanulmányokat… De mi veszhetett el a fiatal férfiból (hogy a lányról ne is beszéljünk), aki azon a délelőttön olyan meggyőzően mondta, amit én a legszemélyesebb ügyemnek éreztem. Igaz, kitűnő színész, mindenkitől elismert. De a szerepei! Ez a hosszú, fájdalmas szünetekkel megszakított epizód-színész pálya volt a Nagy körorvos s a VII. Gergely alakítójának merészen emelkedő parabolájába írva?

S most itt ülünk egymással szemben, mint az egykori szerelmesek a híres Vajda-versben – gondoltam –, amikor az elmúlt őszön, épp a Széchenyi-bemutató terve tizenöt-húsz év után megint összehozott bennünket. A meghatottság mosolyán át valóban a veszteségeink nézhették egymást. Én elvesztettem mindazt a tapasztalatot, amit egy drámaíró csak a színpaddal való kapcsolat közben szerezhet meg; te a nagy szerepek sorát, amely rokon vívódások átélésében segít valódi méreteidre 255nőni. Hogy fog sikerülni ez a kései találkozó? – éreztem rajtad az örömben az elfogódottságot, s a szöveget elemezve az elszokottság ingerültségét is. Akkor ígértem, hogy leírok egyet-mást ezzel a darabbal kapcsolatban úgy, ahogy a Galilei-vel is megtettem; hogy ha betegségem miatt mint felvilágosító, nem is állhatok ott a világosító mellett, sőt tán az alakításod sem fogom látni – legalább egyszer, írásban elmondjam: ami a szereped kidolgozásában segítségedre lehet.

Sajnos ez a szerep – a felvilágosítóé – sokkal rövidebb lesz, mint terveztem. A színház, amikor a szerződést aláírta, azt ígérte, ebben az évben nem mutatja be a darabot. De aztán, úgy látszik, mást gondoltak, s minthogy egy héten át nem voltam található, mint a rádióból hallom, elkezdték a Széchenyi próbáit. Néhány hét múlva be is mutatják nyilván. Sietnem kell hát, hogy amit írok, még menetközben odaérjen.

Vannak, akik makacsul a Széchenyi-t tartják megjelent drámáim közül a legkülönbnek. Valami színész-szív mozdító ingernek is kell lennie benne, mert Somlay (akinek a korai halála kései drámáim legnagyobb szerencsétlensége) megjelenésekor maga kérte a Nemzeti Színházat, hogy eljátszhassa. Én azt hiszem, ez az a darabom, amelyben a legnagyobb részt hagytam a színháznak: jó előadásban megrázó lehet – ernyedtebb előadásban: összeesik,

Már a megjelenésekor feltűnt, hogy aránylag milyen rövid: nagy darabjaim közül ennek a legkisebb az oldalszáma. S mit csinálnak az este többi részében? – kérdezte egy írótársam, aki maga is írt színműveket. A Madách Színháznál is a rövidsége miatt merült föl a terv (nem tudom, így lesz-e vagy sem), hogy előtte egyfelvonásosom, a Petőfi Mezőberényben kerüljön bemutatásra. Én elolvastam most – több mint tíz év után – a darabot, s úgy érzem, hogy ez a nagy rövidsége csak látszólagos. Az oldalszám csak a szöveg hosszát mutatja, s nem méri föl a szövegben támadó, játékra szánt pauzákat. S ha a szöveg terjedelme ebben a darabomban a legkisebb, a pauzáké ebben a legnagyobb. Vannak jelenetek (például Kiss és Széchenyi sakkozása), amelyeknél a szöveg szinte csak utasítás a játékhoz; de még az olyan „okoskodó, elmélkedő” jelenetekben, mint Széchenyi s Goldmark doktor kettőse is, sokkal több a küzdelmet ábrázoló játék, mint a Galilei vagy II. József hasonló jeleneteiben. A cselekmény rohan, igaz, de a szavak retardáltak; a szűkszavúság itt az arcjáték, gesztus – vagy egyszerűen a csönd beszéltetője. Ezen az arányon, melyet úgy hiszem, minden darab rendezésénél tanácsos elsőül mérni föl, a főhős nagy tirádái sem változtatnak, annál inkább, mert ezekben is csaknem olyan fontos 256a kapkodó lélegzet, az ide-oda cikázó agyat követő elakadás, mint a gyorsabb tempót kívánó szóexplóziók.

A játéknak ez a nagy részesedése – nem is a darabban, hanem magában a szövegben, úgy hiszem, nem véletlen. Én annak idején mint a Villámfénynél írója, kétségtelen, több szálú cselekménnyel s bizonyos nyelvi fényűzéssel kezdtem; aztán mindjobban összevontam hősöm körül a gyorsuló cselekményt, s mint aki maga is a darab vége felé siet, csak a legszükségesebbnek érzett mondatokat írtam le. Ez a szűkszavúság és szűkszálúság a Husz-ban, Széchenyi-ben volt a legerősebb – hogy aztán megint több szállal fonjam s kényelmesebben omlasszam a szöveget, az utolsóban, az Apáczai-ban néhol már vontatottan is. A Széchenyi azonban még a körülötte támadt darabok közül is kiválik szünetjeles rövidségével. Ennek, azt hiszem, részben a cselekmény az oka. Egy ember a sors csapdájába szorultan: öngyilkosságra készül. Ez olyan sugallat, terv, elhatározás, amelyről nem lehet beszélni; még a csapda szorulását is félig-meddig lehet csak szavakkal konstatálni: a szó ugyanannyira rejti, mint amennyire elárulja a megrendülést. Már ez is rengeteget bíz (a szövegben azért pontosan előírt) játékra. Azonkívül maga a főhős is „játékos” ember. Persze, nem a mi századunk homo ludenseinek a játékát űzi, hanem azt, amelyre romantikus hajlama s egy nemzet képzeletét foglalkoztató politikai múltja nevelte őt. Az emberek megzavarásában gyönyörködő fölény s elragadtatásukat kivívni akaró alkalmazkodás játéka ez: az életet törpítő távlatba süllyesztő iróniáé s a hirtelen fölbuzgó vallomásoké, amelyekről a következő percben már nem tudjuk, mit gondoljunk – megtévesztés-e vagy gyilkos őszinteség. A játék – ebből az öngyilkossága percéig folyton játszó hősből (nem hihetetlen, hogy sakkozik előtte) –, a „végtelen terek” félelmét is játékban eláruló romantika betegéből árad a darabba, akinek az őrültsége is inkább e század betegsége volt, az őrültség határáig felfokozva, mint az elmegyógyászatokban megtalálható kórformák valamelyike.

A színészt, aki még csak barátkozik a szerepével, meghökkentik Széchenyi mondatai. Hogy ő ezeket az ide-oda kapó, a lélegzetből kifogyó mondatokat nemcsak megtanulja, de a színpadon diadalra is vigye! Te is kipécéztél, egyetlen együttlétünkkor néhányat, mindjárt az első jelenetből. Családtagjaim, akik a közönség fülével s műveltségével próbálták a darabot végigolvasni, az idegen szavak magyarításán kívül főleg erre kértek: bontsam fel a túl hosszú mondatokat. Nos, ez a felbontás – nem nagy munka, s akárki elvégezheti. De én úgy hiszem, ha a kezdeti durva munkánál könnyítenénk is vele a színészen, a későbbiekben, a jellem finomabb kidolgozásában soktól fosztanánk meg. Mert ha valakire igaz, hogy az ember: a stílusa – hát Széchenyire. 257S ahogy én is épp a Széchenyi mondatképzésében, agya járását is követő körmondati ugrásokban, be- és kibonyolódásokban próbáltam szellemét s jellemét magamra ölteni, úgy hiszem, a színész is akkor fér hozzá leginkább e jellemhez, ha követi a drámaíró munkáját (mert hisz a szerepet először ő játssza el azzal, hogy benne él, belőle beszél egypár héten át) s megtanulja, nem kívülről, hanem belülről, szinte az agy motor-robbanásai felől (lám, már a Széchenyi nyelvibe csúszok) beszélni ezt a nyelvet. Öreg irodalomtörténész barátom, akinek közel hetven esztendeje kedves olvasmánya Széchenyi, s történeti drámáim közül ezt tartja legtöbbre: épp e cikázó szarkasztikus nyelvet tartja a darab legfőbb érdemének. Elismerem, hogy ez a nyelv, ahogy szembefú vele, első rohamával leverheti a színészt, de ha megtanul az áramain evezni, a váratlan mellékmondatokon föllebb és föllebb vitorlázni, egyszer csak azt érzi, hogy nemcsak egy-két nehéz mondatot tanult meg, de benne van Széchenyiben. Itt van az a mondat – sőt egész bekezdés – amelyet együttlétünkkor például hoztál fel: „Mi lehet utálatosabb a földön, mint a képmutatásnak ez a fajtája, mely nem elégszik meg az áldozat vérével; azt is el akarja hitetni vele, s főként a világgal, hogy ő a civilizáció belémarására tapadt a nyakára, s hogy azon ónos bágyadtság, mely minden tagját ellepte, nem a végső elgyengülés, hanem valami üdvözült lebegés könnyűsége.” A mondat alaphangja, mint a Nagy Szatírá-ban is, Széchenyi felháborodása: jól van, mondjátok azt, hogy letiportatok, a markotokban vagyunk, de ne mondjátok, mint a Rückblick tette, hogy civilizáltatok, boldoggá tettetek. De Széchenyi a vérszívást, a gyengébb állat nyakára ugró vad képét többszörösen is összekapcsolja a civilizálás igényével; „nem elégszik meg az áldozat vérével, azt is el akarja hitetni vele” – s most egy Széchenyire jellemző közbevetés: – „s főként a világgal” – amely alatt az ellenfél kártyáiba pillantva látszatra a színész is a dikció fölé kerülhet –, hogy aztán kimondja a két szót, amelyet első hallásra nem is értettél egészen: – „a civilizáció belémarására tapadt a nyakára” – s miután így jellemezte az abszurdot – s legalább szellemének ítélőszéke előtt elintézte Bachék módszerét – a Nagy Szatirá-ból ismert, kétségbeesett humorú mondatban futtassa ki a képet: „… s hogy azon ónos bágyadtság, mely minden tagját ellepte, nem a végső elgyengülés, hanem valami üdvözült lebegés könnyűsége.” De itt még csak egyharmadában vagyunk Széchenyi kitörésének. – „Ennek az ex-forradalmár, ex-miniszter s főként ex-hóhér Bachnak az ő önmagát osztályozó, bérelt tömjénű visszapillantása valóban olyan remekműve a politikai arcátlanságnak, melyre egy »Pillantást« vetni – a fordulat, valljuk be, nem rossz, bár körülbelül az utolsó jó a könyvben – kevésbé epés embereket is fölkapathat a szatíra előre-258hátra rúgó szamarára, mint a mi emigránsunk lehetett ott a túrós csusza helyett a ködtől és széntől füstölgő Themze mellett,” – Aláhúztam a Széchenyire jellemző közbevetéseket, ezek s a széchenyis jelzők – bérelt tömjénű, a szatíra előre-hátra rúgó szamara – amiken a színész megkapaszkodva, ahelyett hogy elbotlana, föllebb és föllebb emelkedhet. Az indulattal szemben ugyanakkor bekapcsolódik a fék is – a misztifikáció, hogy a Blick-et valami ismeretlen, nem is túl ötletes emigráns írta. A második közbevetés – „…nem rossz, bár körülbelül az utolsó jó a könyvben” – már hozza is a jámbor, túrós csuszán felnőtt emigráns képét, aki a ködös, szenes Themze mellett bosszankodik a gyalázatos osztrák könyvre. Az utolsó mondat az azonosuló indulat sokat sejtető lobbanásai után teljes visszatérés a misztifikációhoz, „Sajnos, a fölháborodás önmagában – s a mi hősünk életében is – nem mindig elegendő múzsa, s az ön műértő barátai nem éppen nagy bírálatot tettek (szándékos idegenség!) a Széchenyi irályáról (nyelvújítás!), midőn a szegény haldokló élcelődéseiben ráismertek.”

Tán nem ártott Széchenyinek ezt az egy tirádáját kissé szétbontani: megérezzük a fölháborodásnak és a tettetésben való kedvtelésnek – a hősiességnek és a magát eláruló rejtőzködésnek, a nagyságnak és fölülkerekedésnek, a komolynak és a játékosnak azt a színváltó és szikrázó, megfoghatatlan gomolygását, amely Széchenyinek a stílusa s ugyanakkor a jelleme is. Ha a színész még mélyebben akarja a jellemet megfogni: akkor a Goldmark-jelenetekben kell elmélyülnie. Az én darabjaimban – mint ezt nemrég megállapították – valóban nincs Gegenspieler – ellenfél –, akinek, mint kerékfog a kerékfogba, a jellemébe akaszkodva, a hős lelkének a forgása, fogazata is világosabbá, érthetőbbé válik. A Gegenspieler nálam a sors, vagy ha úgy tetszik, az emberiség: az emberi élet kemény alakulás-törvényei. Nem dramaturgiai meggondolás ez: tapasztalat. Nekem sem volt, ha volt is, nem ismertem el, ezen az egyen kívül soha Gegenspielerem. Nincs ellenjátékosa Széchenyinek sem, de van egy alak – a pszichopata elmekórházi alorvos –, aki a darabnak kulcs-alakjaként megfejtésül szolgálhat Széchenyi jelleméhez. Nem tudom, ki játssza ezt a szerepet (ha tudnám, sem tudnék sokat: nem ismerem a mai színészeket), de a főhősön kívül senkin sem múlik annyi, mint őrajta. A többi szerepet közepes színész is lábon tarthatja; ehhez kitűnő színész kell s nagy rendezői megértés, mert különben épp a darab legfontosabb jelenetei – s főként a második felvonásvég válik amolyan unalmas elmélkedéssé. A jelenet fontosságára már az is figyelmeztet, hogy épp a második felvonás végére tettem, ahol a hős önigazolásában és önvádjában, a hőstettet indokoló s az öngyilkosságot sürgető motívuma kibontásában a legteljesebb képet ad magáról.

259

Goldmark doktor a lelkibeteg elmeorvosoknak abból a fajtájából való, amilyet mindenki ismerhet többet is. Voltaképpen ő is a „század betegségében” szenved, abban, amiben Széchenyi, csak mint fiatalember, annak egy későbbi s tehetségénél, lehetőségeinél fogva, természetesen szürkébb válfajában. Széchenyi írói még Byron és Schiller voltak – az övé az akkoriban kibányászott Schopenhauer. Ez a betegség, a romantika, voltaképp egy órjási méretű irodalmi mérgezés volt (amelynek az előrehaladása a döblingi évekig Széchenyi-könyvemben jól követhető), s lélektani jellemzője, hogy az ember a maga életét is csak irodalmi sémákban, szerepekben tudta alakítani. Maga az irodalom, amely ezt a mérgezést létrehozta, nem volt a napfényként sütő, homéroszi irodalmak közül való, a teljesség ismerős ragyogása helyett a feltűnő, kiélezett részlet meglepetésével zaklatta a lelkeket (s annak a kornak előbb siváran nyomott, majd ábrándokat szövő társadalmi élete is kedvezett persze kifejlődésének s hatásának), azonban színészkedés mellett sok nemes érzést, hősi kezdeményt is vert föl az emberekből. Széchenyi jelleme a romantika fénykorában alakult ki, költészettel átjárt természete oly hatalmas szerepeket kapott, mint egy nemzet ébresztése, megmentése az emberiségnek, majd a maga által fölidézett vész előtt a harangok meghúzása; – darabunk idején pedig: egy bolondház-szentélyből a nemzeti ellenállás titkos irányítása. Goldmark nem juthatott ilyen szerephez, nemcsak igénytelen helyzete miatt, de azért sem, mert ő már annak a nemzedéknek a gyermeke, amely nagy képviselőiben a romantika bírálatát végezte el, s igényesebb alakjaiban is (a vegyész Görgeyn jól megfigyelhető) blazírt tompaság, kiábrándultság futja be a romantika hevét. De Goldmark doktort e nemzedéki különbség ellenére is sokkal mélyebb rokonság fűzi Széchenyihez, mint e darab akármelyik másik szereplőjét; ő a maga kis körben szerzett, de boldogtalanságában nagy tapasztalatából érzi meg Széchenyi betegségét, s Széchenyi is egyedül őt veszi komolyan, mint aki belelát a körülötte levő emberekből, Lonovics érseket tiszteli; a nyugalom, menekvés, a magát fölmentés igéit várja tőle; Goldmarktól azonban tart, mint aki lelke tolvajkulcsait tartja a kezében – s Goldmarknak ez a rokoni tudása az, ami a második felvonás végén végül is kihozza a sodrából. Goldmark a megpendített tárgyról, az önvédelmi szerepjátszásról a maga életéhez, előttünk ismeretlen belső történetéhez kanyarodik minduntalan vissza, s vitázva is voltaképp maga fölött mond ítéletet (vagyis amolyan pszichopata Tiborcként beszél nagybolond Bánkja mellett); Széchenyi azonban a maga önvádját hallja ki belőle, hogy a Blick is csak egyike volt hatásos szerepjátszásainak, amellyel családját végső veszélybe sodorta, s e pokolian eltalált váddal szemben tör ki: védi meg magát, s magán át 260voltaképp az egész romantikát. Az ember s tán a darab nyitja is itt van, ebben a jelenetben. Hogy utolsó vívódásai közben Széchenyi maga is mennyit foglalkozott vele, hogy igyekezett földolgozni, fölébe kerülni: azt a negyedik felvonás Goldmark jelenete mutatja meg.

De szaladjunk most végig a darabon s nézzük a főhős megformálásának nehézségei után az egyes jelenetek színpadi elfogadtatásának nehézségeit. Amikor tíz éve a darab megjelent, barátomnak, újabb drámáim első s legigazabb olvasójának csak a dráma első jelenete, a magyarországi látogató hosszú színen-léte ellen volt kifogása: azt érezte elnyújtottnak. Most már csak ítélő ereje iránti tiszteletből is, alaposan szemügyre vettem ezt a jelenetet vagy jelenetsort. Kétségtelen, hogy a Zala megyéből idetévedt táblabíró az első felvonás feléig ott van a színen, hogy azután, mint akinek semmi dolga többé a darabban, nyomtalan eltűnjék: nyilván ez a hosszú szerepeltetés volt az, ami indokolatlannak tűnt fel. A táblabíró azonban nagy dolgot képvisel itt: az egész Magyarországot; azt az áhítatot, borzongást, reményt, amellyel az elnyomott nemzet tekintett a rettenetes rácsú döblingi szentély felé… Mielőtt a hőstettével csapdába szorult nagyember vívódásaiban elmerülnénk, kicsapódik a bolondház ablaka, s meglátjuk a világot, amelyért a hőstett elkövettetett, s amely a dráma szörnyű napjait is elteszi majd megilletődött emlékezetébe. Azonkívül ez a fél felvonás: szinte teljes expozíció. Megtudjuk, hogy Széchenyi hol van, hogy félig-meddig már meggyógyult, hogy inkább különcségből lakik a hátborzongató falak közt, hogy asztalán ott a híres Blick, a nemrég lemondott osztrák miniszter ellen írt pamflet, hogy az ország a furcsa mű szerzőségét neki tulajdonítja, s hogy ő, bár a szavaival tagadja, viselkedésével vállalni látszik ezt a vésztjósló szerzőséget. Ahhoz, hogy mit tudunk meg benne, voltaképp nem olyan hosszú ez a jelenet, s tán nem is érdektelen: hisz egy detektívregénybe illő szituációba vezet be. A leginkább mégis színpadi tagoltsága az, amit e bírálattal szemben mentségül hozhatok fel. Ez a jelenet hat jelenetre bomlik, s mindeniknek megvan a külön célja, játékszíne. Az elsőben Goldmark doktor hozza az elfogódott látogatót, s mutatkozik be maga is, füstölgő, csak magának szóló kommentárjaival. A másodikban Brachon, az inason át vetünk egy pillantást Széchenyi körére, bejelentik a látogatót. A harmadikban Széchenyi döblingi életét írja le a doktor, mielőtt a bevezetettet otthagyná. A negyedikben, a látogató és Brach jelenetében, új játék a látogató megszeppenése, aki fél egyedül maradni s téma után tekingetve fölfedezi a Blick-et. Az ötödikben megismerjük Széchenyit, előbb „magyaros”, a vármegyei ember261nek szóló modorában, majd megkezdődik a rejtezkedő-áruló beszélgetés a Blick-ről. A hatodikban: a távozó vendégek is ott vannak körülöttük, s Széchenyi már részben nekik végzi még parádésabban misztifikátori játékát; a jelenet vége felé pedig némi elégtételül hiúságának: pontosan leírja hőstettét; arra a bekezdésre gondolok, amely ezzel a látszólag könnyedén, de voltaképpen órjási nyomatékkal mondandó mondattal kezdődik: „Nos, hogy én beteg, vén ember létemre a császári rendőrminisztériumnak szinte a markából ilyenféle csiklandós s főként a saját nyakamat csiklandó írásocskákat mernék a külföldre, ki tudja mely kalandos úton, tán széklábakban, vagy követségi aktatáskában kicsempészni…”

Nem hiszem, hogy ez a jelenetsor, kellően szétszedve, kidolgozva – hosszadalmas, unalmas legyen. Én inkább a következő jelenetet érzem kissé kényesnek, amelyben az ottmaradt vendégek figyelmeztetik Széchenyit sokat sejtető modora veszedelmes voltára. A jelenetnek főként a közepe – merít túl sokat s tán kellő magyarázat nélkül az egykorú történeti eseményekből, sőt a XIX. század első felének történetéből is: az új osztrák miniszterelnök, Metternich, Bourbonok, Solferino, Zsedényi jönnek néhány sornyi távolságban. Itt én is jogosnak érzem a kifogást, hogy vagy többet, vagy kevesebbet kellett volna mondani. De én úgy érzem, hogy a rendezés s épp a Széchenyit alakító színész játéka húzás nélkül is (ami mindig veszélyes) átsegítheti a darabot ezen a tán leggyengébb pontján. A rendezőnek a tételeket kell hangsúlyoznia: „Ez a modor veszélyes lehet.” „A döblingi menhelyre a miniszterelnök látogatása óta a figyelem amúgy is föl van híva.” „Az osztrákok a solferinói szorultságukban szerették volna Széchenyit és konzervatív barátait fölhasználni, de ha ez nem válik be, mint egyikük letartóztatása bizonyítja, hajlandók lecsapni rájuk.” Széchenyi tirádája sodró gúnnyal – a neveket kísérő játékkal teheti mellékes szó-anyaggá a történeti neveket, azt hangsúlyozva, ami a lényeg, hogy az osztrák ház, ha jól megverik (a hinten und unten-t mutatni is lehet), úgy tesz, mintha okulna, de ha egy kicsit elfelejtette a „tanulmányi serkentést”, a legvadabb politikai baklövéseket, amint ma mondanánk, provokációkat követi el. A jelenet második fele – a gyanú, hogy az egyik ápoló besúgó – már világos, legföllebb egész a végén kell vigyázni rá, hogy Gutherz és Görgen viszonyát a néző megértse, s a második felvonásban nagy szerepet játszó könyvtok – a Konfucius – átadása el ne sikkadjon. Attól a perctől fogva, hogy Széchenyi és Béla fia egyedül maradnak, a felvonás nem kíván semmiféle magyarázatot. Ez volt eddig a kirakat; azt, hogy a Blick-et Széchenyi írta, a vendégek sem tudták: távozásuk után most hirtelen mély csönd támad (akár a színpad világítása is elkomorodhat), 262a bűntársak, a kéziratíró s csempésze egyedül maradnak; megismerjük a csíny elkövetőjének apai és férji lelkifurdalásait s személyi félelmeit. Az utolsó két jelenet, az ápolóval és Görgennel gyors iramban viszi a történést a rendőrség kiszállása felé.

A második felvonás egyetlen nehéz része – de ez azután igazán az –: a záró Goldmark–Széchenyi jelenet. Az előző jelenetekhez tán csak annyit jegyeznék meg, hogy a játék aránya a szöveggel szemben ezekben a jelenetekben egyre nő. Széchenyi a kiállt próba után, mint afféle gyenge, beteg ember – egy kicsit mámoros. Aztán jönnek a csapások: Görgennél is, Kissnél is volt házkutatás: a Blick-nél veszedelmesebb Nagy Szatira is a rendőrség kezében van; beállít Crescentia – az ő angyali s grófnői ártatlanságával és együgyűségével, az új házkutatások hírével. Ezt már nem lehet bírni: Széchenyi akárhogy, menekülni akar tőle – egy ember kéne, aki segít, akivel őszintén beszélhet; így fordul, hogy még szörnyűbb csapásokat kapjon, Goldmark doktorhoz. Közben azonban a házkutatás utáni izgalom, a földúlt szoba – ontja a játék-alkalmat: Széchenyi és Brach tevés-vevése, rapszodikus mondatai az első jelenetben, aztán a libegő, megrettent Görgen, akinek a jelenetében Széchenyi oda-oda szólva, szíven találva s ijedtsége fölé kerülve – egy levelet ír. E levél írása, a következő, Kiss Márton-jelenetben pedig a sakkparti előrehaladása is figyelmeztethet a játék-pauzák hosszára s a bennük növő feszültségre. A Crescentia-jelenetben nem baj, ha a történtek a néző fejében is összekuszálódnak kicsit éppúgy, mint a Széchenyiében: elég, ha a két ember viszonyát, a feleségével Széchenyire törő önvádat megérti, s annyit lát, hogy voltak máshol is házkutatások: a rendőrség nagy hálóval dolgozik, valami összeesküvés-félét akar leleplezni. A Goldmark-jeleneten egyszer már végigmentünk. Az előző jelenetek egyre erősebb viharzása itt látszólag megáll – a két bolond mintha irodalomról, az irodalmi szerep-játszásról kezdene beszélni –, de persze a szándékosan elvont téma alatt is éreznünk kell a megállított vihart (mint a szakadék szélén megállt lovak topogásában a vágtát), majd a lelki orkán új, még hevesebb fölkerekedését, a magáról megfeledkezett kitörést, hogy Lonovics betoppanása: valóban mint megváltás reménye essék a Döbling-lakó fölkavart lelkébe.

A darab innét fogva nemigen kíván kommentárt. A harmadik felvonásban a legnehezebb tán még az első jelenet: Babarczy ezredes agent provocateurködése. Egy katona, aki egyenruhában, az ellenséggel való szövetkezést sürgeti: az első pillanattól kell valami gyanúsnak lenni a fellépésében, s már a fiának szóló figyelmeztetés előtt is egy éber-ellen263séges árnyalatnak a Széchenyi hangjában. Széchenyi azonban most sem tudja megállni, hogy csak a veszélyes sugalmazásokat hárítsa el; a vívásban továbbmegy a kelleténél, elárulja, hogy átlát a besúgón s ellenségévé teszi. De az is bosszút áll: beveti az őrjítő lehetőséget, hogy úgy teszik el az útból, hogy zárt osztályra vitetik. Széchenyi végintézkedése a következő jelenetben sejteti, hol tart belül ez a félelmetes débatteur, rövid közjátékukban Brach is figyelmeztetni akarja Lonovicsot, hogy Széchenyinél fegyver van. Nincs már ideje befejezni, de a következő nagy jelenet – Széchenyié s az érseké – az öngyilkosság gondolatát érlelő ember vitája lesz vallásos gátlásaival. Azt hiszem, nem kell magyarázni, hogy Széchenyi itt mintegy engedélyt akar nyerni az öngyilkosságra.

A negyedik felvonás külső eseménye: a csapda végleg bezárult, az Augsburger Zeitung megírta, hogy Döblingben veszedelmes összeesküvést fedeztek fel. A környezet titkolja Széchenyi előtt az újsághírt, de ő már tudja, s készül és visszaretten az utolsó lépéstől. A Goldmark-jelenet, a 2. felvonásbeli vitába kapcsolódva, az orvos kibékítése címén megfesti az öngyilkosság előtti szörnyű hangulatot. Az érzelmi élet mintha elzsibbadt volna; az agy e zsibbadásban hazugságnak érzi minden emberi kapcsolatát, csak az öngyilkosság felé vivő szillogizmus tiszta formulái világítanak kísérteti fénnyel az agyában. Amikor írtam, emlékszem, az motozott bennem, amit Gellért írt az Osvát öngyilkosságával kapcsolatban: Mi volt ez: a logika görcse? Igen, a logika már meghozta a döntést, s csak az a bizonyos piciny akarati lökés kell hozzá, hogy végrehajtsák. Mert: mért ebben a percben, mért nem a következőben? – halasztódik évről évre a természetes halálig sok öngyilkossági szándék a földön. A logika erre is megfelel: mert holnap már késő lehet, nem lesz rá módod. A döntő mozdulathoz azonban ez még mindig nem elég. Erről szól a sakkjelenet Kiss-sel és Brachhal. S mint a második felvonásban, Széchenyi még egyszer megállítja a lovakat s Szent Ágostonra, a Vallomások okoskodására téríti a szót – az akaratról. Hogy a téma lehetetlen voltát hangsúlyozza, Brachhoz intézi a kérdést – s szokott szarkazmusával Augusztinussal együtt a Lieber Augustint is bedobja. Ágoston megtéréséhez – az utolsó akarat-megölő élmény egy gyermekvers volt. Tolle et lege. Ez van hátra még őnála. S ezt kapja meg az utolsó jelenetben. Brach a grófnő szokásos húsvéti virágaira emlékezteti. A szillogizmusba belelő az érzés: – családjának a féltése, az elvesztett élet emléke. Húsvét! – mondja s kiveszi a szekrényéből a Kiss Márton dugáruját…

264

Befejezésül néhány kifogást szeretnék még fölemlíteni, ami a darabbal szemben elhangzott. Benedek András tette a történeti drámák megjelenésekor azt a találó észrevételt, hogy míg drámáim egy része – a Husz, Galilei, Apáczai – fedi azt a képet, amelyet az emberiség s a nemzet, hőseimről emlékezetében hord – a cselekmény életüknek mintegy a szívét vágja ki, azt, amit a magosba emelve az utánuk jövő embernyomoknak mutattak – más drámáim: a II. József, a Petőfi Mezőberényben s a Széchenyi is – a hősnek csak egy életszakaszát mutatják be, amelynek azonban nincs ilyen, az egészért szóló, történelmi tudatunkat kielégítő sugárzása, jelentősége. A II. József csak egy elégikus utóhang a forradalmár császár életéhez, a Széchenyi: halála történetét viszi színre, s nem a harmincas évek nagy reformerét, akinek az emlékezetéhez Arany János ódáját írta.

Ez az észrevétel kétségkívül helyes: a különbség darabjaim két csoportja közt bizonyára megvan – bár a II. József-et inkább az elsőbe sorolnám. De ez, úgy hiszem, csak azt jelenti, hogy vannak ilyen és olyan történeti drámák. – Hogy a klasszikus mítosz-drámák területéről hozzak hasonlatot, van a történeti drámák közt is Oidipusz király s van Oidipusz Kolonoszban. Az Oidipusz király, ahogy Szophoklész megírta, nyilván megfelelt annak a képnek, amely a mítoszt ismerő görög emberekben a thébai királyról élt. De azért az Oidipusz Kolonoszban is dráma, méghozzá szép dráma, bár csak utóhang már a vakon bolyongó, szent csontjait lerakni készülő sorsüldözött életéhez. Széchenyinek, a reformernek az életét és drámáját én megírtam tanulmányformában a Széchenyi-könyvemben; a Széchenyi-dráma már nem annyira a történelem Széchenyijéről szól, bár az ő sorsa vetette a csapdát, s az ő jelleme szikrázik benne – hanem az igazságszerető Emberről, akit emberi gyengesége, bolondházba húzódó félénksége sem tud visszatartani, hogy a szívét vájó igazat valahogy a világba ne vesse, s ezzel a veszélylátó képzeletét halálba zaklató négy felvonást magára szabadítsa. Nem hiszem, hogy Benedek arra gondolna, hogy ezt a drámát a név-okozta csalódásért nem lett volna szabad megírnom, vagy hogy egy ilyen dráma nem a dramaturgia, hanem a Széchenyi-név felől minősül. Inkább annyi az igaz, hogy a Széchenyi nevet nem ártana valami megszorítással tűzni a színlapra. Ő a Széchenyi Döblingben címet ajánlja, de ez a Petőfi Mezőberényben kópiája volna. Ellenben semmi kifogásom nincs ellene, hogy, ha a színház így látja jónak, a Széchenyi halála címen mutassák be.

Súlyosabb az a panasz, amelyet együttlétünkkor te adtál elő. Te mint színész, megpróbálod a tudatlan közönség szemével nézni, amit a szín265padon elébe tálalsz, s úgy érzed, hogy az sokkal kevesebbet tud a történelemből, mint amennyit én föltételezek. Nem tudja például, mi az a Blick, amelyről a magyarországi látogató mint valami közismert dologról beszél. Vagyis történeti drámáimon, így a Széchenyi-n is meglátszik, hogy írójuk a tanulmány s nem a színpad felől érkezett. A tanulmányíró feltételezhet olvasójában bizonyos tárgyi tájékozottságot, hivatkozhat olyan tényekre, nevekre, amelyek a műveltségnek azon a fokán, amelyre olvasóit képzeli, alig hiányozhatnak – vagy ha hiányoznak, ám tessék, van ideje, üssön föl segédkönyveket. A színpad embere azonban a műveltségtől szűz koponyákat tételez föl a nézőtéren, akiknek mindent az elejétől kell elmagyarázni, de még ha dereng is valami a fejükben, most úgy ültek be ide, mintha semmit sem tudnának, s nincsen kedvük a térdük közé szorított lexikont lapozni a távcső forgatása helyett.

Ezt a kifogást én nagyjából jogosultnak érzem, s csak azzal tudom menteni, amivel a levelemet is kezdtem: a közönségen szerzett tapasztalat teljes hiányával. Mint Kleist fordítója láttam, hogy ez még a legnagyobb született drámaíró tehetség igazán színpadra termett művén is nyomot hagy. S most, ahogy a darabot előveszem, a történelem exponálásában még sokkal kiáltóbb hibát is látok, mint hogy a Blick mibenléte nincs az első említéskor mindjárt megmagyarázva: az egész darabban egyetlen szó sem esik a magyar szabadságharcról, arról, hogy Széchenyit az hajtotta a döblingi elmegyógyintézetbe. Képzeljünk el egy külföldit, aki fordításban olvassa a darabot. A téma emberi tartalmánál fogva érdekelheti, de hogy helyezi el a történelmi tudatába. Neki még a 48-as szabadságharc sem kiindulópont, azt is meg kell tudnia, hogy a 48-as forradalom hogy zajlott, hogyan dobta Széchenyit Görgen intézetébe, s mért kerül az 1859-es olaszországi vereség után Széchenyi megint az érdeklődés előterébe. Sajnos, ezt most beleszőni a darabba, olyan fejtést, megbolygatást követelne, amire vállalkoznunk már nem lehet. De a magyar előadáshoz tán nincs is szükség reá, Aiszkhülosz és Szophoklész mennyi mitológiai tudást tételeztek fel hallgatóikról. Egy nemzetnek ma a történelme a mitológiája, s bár elismerem a hibát, nem érzem olyan borzasztó nagyigényűségnek, ha annyit mégiscsak föltételezek a nézőről, hogy volt egy magyar szabadságharc, volt egy Széchenyi nevű államférfi, aki (hogy a régi patront használjam) beleőrült a hazája fölötti aggodalomba. Körülbelül ennyi az, ami nincs elmondva, s aminek a tudására szükség van. „Történik a döblingi elmegyógyintézetben, tíz évvel a 48-49-es szabadságharc levetése után” – egyelőre a színlap is alátámaszthatná egy mondattal az iskolában hallottakat.

Magának a Blick-nek az azonnali elmagyarázását nem érzem ennyire 266sürgős segélyt kívánó hiánynak. Én beiktattam ugyan egy mondatot, ott, ahol először pillantja meg a Blick-et, a látogató beszédébe – „Ama röpirat, amelyben az ismeretlen szerző úgy fejére olvas a nagyhatalmú Bach miniszternek” – alább pedig megmagyarázom két közbeszúrt szóval a Széchenyi szójátékát: „Rückblickje, visszapillantása valóban olyan remekműve a politikai arcátlanságnak, amelyre egy Blicket, azaz pillantást vetni…” De főként az első változtatást lélektanilag valószínűtlennek érzem (a látogató nem magyarázgatja el magának, hogy mi az, ami az asztalon meglepi) – s fölösleges is, mert itt elég, ha annyit tudunk meg, hogy az érdeklődését, sőt izgalmát fölkavaró könyvet pillantott meg. A következőkben pedig úgyis megtudjuk, hogy ez a könyv milyen lázba hozta a nemzetet, Széchenyi misztifikáló jellemzésében elmondja a tartalmát, természetét, a látogató szavából megtudjuk, hogy Széchenyinek tulajdonítják – vagyis drámai módszerrel ugyan, de minden szükségest megtudunk a Blick-ről. Én több emberrel elolvastattam a darabot, akiknek nem volt tudomásuk Széchenyi leghősibb könyvéről, de rájöttek, miről van szó.

Végül családtagjaim aggodalmáról számolok be: ők – egyetemet végzett hölgyek, nyelvekhez is konyítók – levizsgáztatták egymást a dráma idegen szavaiból, s kiderült, hogy több szóval baj volt: a diabolikus suhanc, a pasquillus, a connaisseur – olyanféle folt maradt a szövegben, amelyet már Jókai-olvasó koruk óta át szoktak ugrani. Ez a vizsga és vallomás persze megdöbbentő bizonyítéka annak, hogy Kosztolányiék idegen szó irtó buzgalma (s a latin nyelv nemtanítása) milyen gyümölcsöket hozott; az ifjúság valóban a közönségesebb nemzetközi szavak értelmét sem érti már… Ezeket a szavakat persze ki lehet cserélni; mondhatunk: ördögi suhancot, gúnyiratot, műértőt. Az író azonban nem kedvtelésből használja ezeket a szavakat, hanem mert jellemzők Széchenyire – hozzátartoznak az ábrázolásához. Ebből a különös, bolondsipkás és magas, kopasz homlokú alakból sok meglepő, nem mindjárt érthető szikrázik; köztük nehány idegen szó is. A rendező jobban eldöntheti, mint én, a kortárs életből rég kiesett ember – mi az, amit a megértés érdekében ki kell cserélni. Én csak egyre akarom fölhívni a figyelmet, s a főhősét még inkább: a színjátszásban az értelem mélyebben van, mint a szöveg logikai, szótári értelme; abban, amit a színész megfogott s éreztetni akar. Egy igazi darab szövegét tízszer elolvashatod – s értelmének mindig új rétegéhez érsz; a színész azonban dönt – szervezetében elkészíti, amit játszani akar, s ha a játék értelme világos, akkor a szó s a mondat is csak eszköz, s ha itt-ott homályos marad is, csak izgatóbbá teszi, amit a színész éreztet vele. 267Értjük-e, amíg hallgatjuk, Shakespeare minden élcét, mitológiai utalósát, brillírozó hasonlatát, de ha értjük az áriát, ami felénk hozza őket, e viszonylagos értetlenség nem logikai elégedetlenséget vált ki – épp ellenkezőleg: a bőség érzetét duzzasztja.

A Sámson-t 1945 tavaszán, Békésen írtam. Március 10-én értünk le néhány batyuval s egy kiégett ház emlékével a hidatlan fővárosból, s május elsején – biztos emlékem van rá – megvolt a dráma úgy, ahogy mostanáig fennmaradt. Előtte azonban már egy kis kötetnyi Lányaim tanulmányt írtam meg s gépeltettem le a kiadóm, Püski Sándor számára, aki ide a pátriájába is lehítt, sőt, egy másik, filozófiai érdeklődésem kezdetét jelző tanulmányomból is megvolt akkor már egy fél füzetnyi, amelynek a vendéglátóm kertje alatt folyó vízről a Bölcselők a Holtkörös partján címet adtam.

Ez a néhány adat tán meg is magyarázta már a Sámson létrejöttét. Sohasem voltunk – magam s a családom – olyan gyengék, ügyefogyottak, mint amikor Szolnoknál a nagyjából érintetlen Tiszántúlra átért velünk a vonat. A több hónapos koplalás, ukránbetegség után inkább támolygó vázak voltunk, mint emberek, s új szállásunkon, a jómódú kereskedő-család házában napjaink egy része rejtőzködő félrevonulásban, egymás hajáról a serkék lehúzgálásában telt. De épp ezért, soha életemben, semmiféle lábadozás alatt sem éreztem úgy a visszatérő erő előbb bágyadt, majd mind diadalmasabb boldogságát, mint itt. A család – a két szülő s négy gyerek – az első héten a házi mázsa szerint harmincnégy kilót hízott, de a kiszáradt sejtek felduzzadásánál is mámorítóbb volt: a szellemi elevenség visszatérte, a könyvböngészés, a virágzásként elborító tervek, a ceruzát megelőző mondatok nyüzsgése, a fogalmazás megindult szekréciója az agyon.

Mint a megnyírt Sámson, aki észrevette, hogy hajával együtt az ereje is visszatér – jutott eszembe a Margit körúti hittanórákon belém rögzött történet. Sámson régi kép az én belső mitológiámban. „A rab Sámson kinőtt haja már tetőnket dönti” – jut eszembe két sor fiatal házas verseimből, mely csodálatos mód útban levő első gyermekünket, a lázadó Sámson megkötözőjét üdvözölte. Később ő lett annak a hősnek a jelképe, aki már majdnemhogy szörnyeteg. A szent, a hős, a szörnyeteg, ez volt a három alak, egyben három rangfok (paradicsom, purga268tórium és pokol), amellyel a történelem alakjait mértem s a magam érvényesülési ösztönét irányítottam. A szent, a tökéletes életű, világ és társadalom törvényeit derülten és győztesen betöltő ember. Első nagy regényem: az Emberi színjáték éppúgy, mint az utolsó, az Égető Eszter, őróla szólt. A hős, aki küzdelmében bár elbukik, föl tudja mutatni a jót: az Utolsó kísérlet s legtöbb drámám az övé. A szörnyeteg: akiben megvan a nagyság nyersanyaga, de a minta s a példa nem tud kibontakozni benne: erényei daganatszerűen elfajulnak. Ő volt a félelmem, tükör, melyet a világ tartott elém, a Gyász, az Iszony nőalakjai, minden kiválóságukkal efelé torzultak, utolsó drámáim közül az Eklézsia-megkövetés-ben, a II. József-ben, a Szörnyeteg-ben a világ által szörnynek látott emberben védtem: előbb a szentet, aztán a hőst. Ennek a szörnyetegség, hősiesség, sőt szentség között tántorgó életnek volt jelképe számomra ő is, akit a magam „kinőtt haja” most megint eszembe juttatott.

Volt-e a kinőtt hajon, a visszatért erőn kívül, mely a dráma indítását is megszabta, mélyebb kapcsolat is a malomba letaszított ószövetségi bíra s a Békésre lezuhant pesti író között? Az irodalomkutató, úgy hiszem, menthetetlenül beleesne itt a mű vermébe. Csakugyan: nem ütött-e ki engem is épp akkoriban a játékból az irodalmár-nép, nem forgattam-e én is tíz éven át, előbb mint óraadó, majd mint fordító, a malomkövet; nem lőhetett-e belém s a megtorlás reményével az orvul visszatért erő? „Édes éreznie a játszók közül orvul kiütöttnek, hogy a mulatságban, mely nélküle folyik, lesz még neki is szava?” – mondja Jefte az első felvonásban, amikor Sámson megvallott titka után az eltitkolás álnok erőfeszítéséről beszél. Ki nem áll meg e soroknál abban a hiszemben, hogy bevált jóslatot hall? S lehet, hogy ezek az érzések is ott áramlottak a burokban, mellyel akkori helyzetem táplálta művemet. Mégis: egész másképp, mint azt az egyszerű behelyettesítés elképzeli.

Ha egy ember külső körülményei elüthetnek lelke belső állapotától: az enyémek ekkor. Az, hogy pesti múltamat a katasztrófa ledörgölte rólam, inkább szabadság volt, mint csapás. Amikor házunk pusztulását megtudtam, akármilyen groteszk is – tanú van rá – tapsoltam. Akkor még volt egy kis pénzem, sőt munkám is, s legnagyobb gondom az volt, hol lelek iskolát, ahol pedagógiai módszeremet, mely az ostrom alatt is ott forrott a fejemben, kipróbálhatom. Akkor még nem kezdődtek meg a támadások sem, amelyek egy év múlva, amikor a rádióban Kútmérgező címmel méltatott egy mai disszidens – a Sámson harmadik felvonásbeli gúnykacaját juttathatták volna az eszembe; az pedig, hogy nem lettem miniszter, mint kortársaim, az elképzelhető legnagyobb szerencse volt. Ha voltak is izgalmas napjaink, előérzetem 269azt súgta, amit a vásárhelyi évek igazoltak is, hogy a sors és acsarkodás csak lakatjaimat törte le, s életem legtermékenyebb, hozzám leghasonlóbb, tehát legboldogabb korszaka előtt állok. Sámson érzéseiből tehát inkább csak a „majd megmutatom még” boldog titka lehetett meg bennem; bosszúvágyra nemcsak természetem szerint igen kevés a hajlam bennem, de már felmerülését is az emberi megbukás, elkárhozás jelének tartom. Sámson szenvedélye, ha valamire, legföllebb arra volt alkalom, hogy végleg kitapossa belőlem ennek az érzésnek a lehetőségét is, aminthogy a mű mindig inkább érintője (mondhatnám: differenciál hányadosa) az élet görbéjének, s nem maga a vonal: a tehetség rohan el benne a másfele fordulótól a végtelenbe vagy semmibe.

Valójában (s ez kiábrándító lehet nemcsak a kutató, de az olvasó számára is) inkább egy technikai feladat volt az, amely a hajhasonlat drámai kiaknázását megkívántatta velem. Valahányszor az életből kiestem, írói pályám összeomlott, mindig mély honvágy fogott el, hogy mint fiatal koromban, a szilasi s bogárdi kertekben, vigaszul legalább, versben beszélhessek. Azt azonban beláttam lassan, hogy a líra nyelvéhez nincs mód visszatérnem többé; a tanulmány és regényírás, az elemzés mérgei túlságosan ellenpontossá tették az agyamat: nem tudok magamról a vers hőfokán homofon beszélni. De itt volt a dráma: hisz medikus koromban is verses drámák sorait hordtam, belgyógyászatról sebészetre sietőben az Üllői úti fák alatt s a verses dráma föltámasztása egyike volt a terveknek, amelyekkel az irodalom küszöbét átléptem. Ez megadja a versben beszélés örömét, s nemcsak azt kívánja meg, hogy első személyben mondjam a fontosat, hanem a nyomban fölmerülő „de”-ket és „ámbár”-okat is megszemélyesíti. Nem is oly rég, negyven tavaszán már azzal utaztam le Olaszországba, hogy a régi kedves témámat, Báthori Zsigmond életét drámai költeményben dolgozom fel, de a múzsa megrettenése vagy a megindult német lavina okozta: csak néhány prózában írt jelenetet hoztam magammal haza. A mostani nagy huppanás megint meghozta a versben szólás vágyát: a Sámson-téma, rögtön láttam, sokkal alkalmasabb is, mint minden eddigi, hogy versben dolgozzam fel.

Néhány éve hosszabb tanulmányban állítottam össze – inkább csak magamnak – a tagoló vers elméletét. Most, a Sámson-témát forgatva, az jutott eszembe, nem írhatnám-e meg ezt a drámát tagoló versben? Ezzel (a jambust kiszorítva) mindjárt a magyar nyelvhez illőbb drámai versformát is megteremteném. A tagolást én voltaképpen csak a vers alapritmusának tekintettem, amelyet időmértékes emlékek (ez volt a poliritmia) finomítottak tovább. De épp ennél a szörnyetegtémánál nem lehetne-e a tagolást minden további ritmikai kimunkálás nélkül, cik270lopszi otrombaságában a színpadra begörgetni? A gondolat kockáztatta a darabot: ha a vers nem jó, elvetél az is. De téma jön más, erre a kísérletre azonban ilyen alkalom, ki tudja, mikor lesz. Ha az ötletet vállaltam, másra mint a négytagú versre (arra, amelyben szerintem az Ének szent László királyról is szól) gondolni sem igen lehetett. Ez adta ki azt a sorhosszúságot, amely a drámai lélegzetvételnek elég, s a fülnek sem lankasztóan unalmas. A kéziratból látom, hogy a vers szinte az első szájnyitásnál készen volt: az első sorban ugyanaz, ami az utolsóban.

A „technikai feladat” persze itt is több volt puszta verstani kísérletnél, amint a tagoló vers körüli buzgóságomban is nagyobb okból vállaltam a verstelen versteoretikus mulatságos szerepét, mint magam is hittem: az ősibb lelki rétegek felbukását vártam ettől az alaktalanabb, de gyökösebb vers-nyelvtől. A regényben, a Gyász főalakjában már földobtam egy ilyen archaikus istennő-torzót, az Iszony elakadt folytatásában megkezdtem egy másik előgörgetését; most a visszatért erő megéneklése s a tagoló vers kipróbálása ürügyén megint kidobhatok magamból egyet, akinek a beszéltetésében nem is aggat a regényírás pepecselő analízise.

A drámához „forrásmunkám” az Ószövetség-en kívül nem volt; de nem is tartottam fontosnak, hogy erre a darabra, mint történeti drámáimnál szoktam, mással, mint önmagam forrásba hozásával fölkészüljek. A szakértőnek magam is tudnék segíteni a hibák kimutatásában: a filiszteusoknak nem voltak királyaik, csak öt fejedelmük; földrajzi neveimen is meglátszhat, hogy Palesztina térképét az újabb Szentírásokból kihagyták. A személyneveket, minthogy filiszteus-név kevés van a Bibliában, ott szedtem, ahol találtam: Jefte egy zsidó bíra neve, Thimneus az apósa, s nem vetélytársa volt Sámsonnak. Hogy a tanácsnokok nevéhez miképp jutottam, már nem tudnám megmondani. De mit változtat mindez Sámson lelkiállapotán és mondatain? A drámát, hogy a sorokat hangosan mondhassam, a szabadban, a Körösre nyúló kertben, ott is inkább a magunkéban írtam meg. Abban az alföldi köztársaságban az volt ugyanis akkor a jelszó, hogy minden talpalat földet rá kell tukmálni valakire, s mi örömmel vállaltuk el a szomszéd tűzoltó ház káposztáskertjét. Míg ott fönn az udvaron az unatkozó tűzoltók futballoztak, én lenn a frissen ültetett palánták közt Sámson hördüléseit jegyeztem, térden vagy tálcán a félbevágott, rossz gépelő papírra.

A drámán végigszáguldtam, de a javítás elmaradt; még a színpadot sem írtam le (úgyhogy főleg a második s harmadik felvonásba nekem is a szöveg alapján kellett most a néhány szónyi utasítást odaírnom). Előbb iskolakereső útra indultam, aztán Debrecenben kellett – egy 271söprűszállító szekéren tett út után – a szőlőt megkapálnom, új, bérelt lakásba költöztünk, a lányaimat magánvizsgára készítettem, Judittal differenciáltunk; a laza ceruza-lapokból álló nyaláb ott hányódott a kis etazséron, amely egyszerre volt lányaim könyv-, az én kézirat- s Csilla játéktartója. Később (Vásárhelyről hazajövet) a kamra földpadlóján találtam meg a drámát, lányaim zsúrt rendeztek, s a tánchoz kitették a szobából a bútort, akkor felejtődhetett ott. Amikor Vásárhelyen drámáim kiadására készültünk, megint elővettem, de a másolásba hamar elcsüggedtem. A ceruzasorok már elmosódóban voltak, mint versnél szokásom, a heves javítások egy részét nem jegyeztem be (elég, hogy én akkor tudom), s az összevissza lapszámozás azt a benyomást keltette, hogy néhány lap el is röppent a forgó kisszoknyák szelében a táncestélyen. Otthagytam hát a málló kézirathalomban, melyből hol egy költözés, hol egy orv kéziratgyűjtő mosott-kapott el néhány darabot.

A Sámson azonban csodálatosképp megmaradt. Akkor jutott eszembe megint, amikor az Akadémián Vargyas ritmus-elméletéről kellett beszélnem. Hozzászólásomban meg is említettem, milyen alkalmas ez a vers eposzírásra, s hogy én magam egy drámát is írtam ebben a formában. A kéziratot azonban nem mertem akkor sem elővenni. Betegségem első heteiben, mielőtt vidékre utaztam, kézirataimat Judit lányom gondozására bíztam. Ő kisgyermekkorától bolondja volt a drámának, a legrosszabb Kotzebue-fordítást, ahol találta, azon nyomban fölfalta; az én munkásságomból is ezt szereti a legjobban. Rendezgetés közben ő ragadt oda a Sámson-hoz, helyesebben az ákombákomokhoz, amelyekből régi gyakorlata lévén, a hézagos, átugrásos olvasásban, a drámát is kihámozta. És Sámson-nak szerencséje volt: megtetszett neki. Nemcsak hogy megtetszett, de olyan mentőexpedíciót indított meg, amilyenre a mi kéziratelhányó családunkban, de egész pályámon sem volt példa még. Estéin sillabizálni, másolgatni kezdte a rejtvényföladó Sámsonhoz illőn rejtvénnyé vált kéziratot, majd Magda nénjit, akkori gépelőmet is bevonta a mentési munkába, s egy nap egy nyalábot nyomott a kezembe: a gépelt Sámson volt, vagy ezerötszáz sor, a megfejtetlen helyek nem is oly széles hézagaival, „Jobb, mint a Galilei” mondta azzal a nevelőszülői büszkeséggel, amelyet mint fordító én is megismertem más művének nyelvi megmentése közben,

Én azonban, tán épp ezért, nem olvastam, nem mertem elolvasni a bizonyára jó hibás szöveget. Mért ne éljek abban a tudatban, hogy van egy jó drámám, amelyet hozzá a család mentett meg a számomra? A hónapokból évek lettek; a kéziratot csak idén nyáron vettem elő, amikor tanulmány-kötetem összeállítása közben még egy kísérletet tet272tem, hogy mint ritmus-magyarázó megértessem magam. Mi a tag? című olvasógyakorlatomhoz kellett példa a tiszta tagoló versre, s ezt nem vehettem máshonnét, csak az én Sámson-drámámból. Több mint tizenkét év után ekkor olvastam el megint a darabot, amelyet idelenn Sajkódon két nagyobb munka szünetében aztán magam is kibetűztem, s három-négy helyen, ahol az lehetetlen volt, mint óvatos restaurátor, ki is egészítettem.

Ma, amikor a verses dráma mint igény kezd nálunk is mutatkozni (a Trisztán-nal kapcsolatban a Kortárs is írt róla), tán nem lesz fölösleges – ha másért nem, hát technikai ösztönzésül vagy legalább elgondolkoztatóul – mégiscsak kiadjuk. Énnekem magamnak rögtön a Sámson után több témám is támadt, amelyet hasonló formában kellett volna megírnom (egy Buddha feleségéről, egy másik Beethoven olasz szerelméről), több vígjátékon kívül a Galilei hosszabb változatát is tagoló versben akartam megírni – persze már nem ebben a ciklopszi nemben. Megírom-e egyszer valamelyiket? Egyelőre meg leszek elégedve, ha bebizonyíthatom, hogy az út, amelyen a Sámson elindult, járható.

Néha a szükség teremt új műfajokat. Minthogy betegségem miatt újabb bemutatóim előkészületében nem vehetek részt, másrészt mégsem tartottam illendőnek, hogy a színház embereit egészen magukra hagyjam: rászántam néhány napomat, s erre a célra készült darab-magyarázatokban igyekeztem őket a drámához közelebb hozni. Az első ilyesféle írásom – A Galilei együttesének – még csak a darab körül gomolygó kártékony legendákat próbálta a mű létrejöttének elmondásával eloszlatni. A Petőfi Mezőberényben rádióbemutatójára már egy kis dramaturgiai elemzést, játéktervet is készítettem. A Széchenyi első próbái után írt Levél Timár Józsefhez pedig a rendező s a színészek – elsősorban a főszereplő – helyzetébe illeszkedve próbálta a játék lehetőségeire s veszélyeire a figyelmet felhívni. A Villámfénynél felújítói számára most egy még teljesebb darab-magyarázatot szeretnék készíteni, amely e kényszerű műfaj mindhárom elemét egyesíti: a keletkezés történetét, az írói műfajelemzést s a szerző játékelgondolását.

Az ilyenféle darab-magyarázatban persze van valami kínos és kényes, az ember élve boncolja magát és alkotását. Én azonban remélem, hogy 273a cél, amely íratja, a hang, amelyen szól: nem hagy kétséget az autoviviszekció jellege felől. Ahol a mű foganásáról beszélek, nem fogják úgy érezni, hogy intimitásokat közlök, s ahol a darabot elemzem, nem hallgatják úgy, mintha magamat méltatnám. A színészeknek végre a testüket, lelküket kell a darab igazolására bevetniük, egy ilyenféle írásnak nem lehet más célja, mint hogy ehhez az igazoláshoz hitet és belátást próbáljon adni nekik.

Huszonkét évvel ezelőtt egy Duna menti telepen, szüleim házában töltöttük a nyarat. A nap nagyobb része munkában telt el. A Bűn című regényemet írtam. Estefele azonban kimentem az enyémek után a Duna-partra; eveztünk, teniszeztünk. Abban az évben utolszor – hosszú kilométereket úsztam a Dunán. Még a vacsora utáni kártyapartikba is odaszegődtem, ha lehet, mint „asztal”, szellőztetve a fejemet. A Villámfénynél úgy keletkezett, hogy ezek az esték váratlanul beleszóltak a nappal írt szövegbe.

A Bűn nemrég újra megjelent; aki elolvasta, tudja, hogy egy családi ház építéséről szól. A házépítés azonban itt jelkép: a kalitkát vagy mondjuk kelepcét jelenti, melybe a gondolatait követő elméleti embert ejti – családja igényein át – a polgári élet. A Bűn-t regénynek írtam meg: abban volt gyakorlatom, s arra volt szerződésem. De a konfliktus, amely betűt kért benne, voltaképp drámai: az eszmék embere abban a pillanatban, amikor fokozott szükségét érzi, hogy élete és gondolatai közt a megfelelést kristálytisztává, mindenki által szemlélhetővé tegye: egy hazug látszat, idegen életstílus rabjává lesz, s bár egyéni élete nehezebb a mosónéénál, bárki szemére lobbanthatja, hogy másképp él, mint ahogy gondolkozik.

Mit adtak a kártyázgató esték ehhez a lassú regény-fejezetekben erjedő meghasonláshoz? A Dunára vivő poros út túlsó oldalán, szüleim házával átellenben, laktak a körorvosék, akiknek a házasélete, épp azon a nyáron is, semmivel sem volt szelídebb, mint a Villámfénynél-beli Bakoséké. Az indulatoktól gőzölgő házban (ma már beszélhetek róla: a férfi halott, s a népes család egyetlen tagja sem él Magyarországon) két fiatal lány nőtt fel. A nagyobbik tizenhét-tizennyolc éves, a másik eggyel fiatalabb. A két lány évek óta ott csellengett velünk a Dunán, a bridzsben is ők voltak többnyire a partnereink. Két nemzedéknek ez a huzamos, gyanútlan együttélése ritkán hagyja mérgezetlen az öregeket, különösen, ha ők is akkor fedezik fel a köztünk levő távolságokat. Így én is úgy éreztem, hogy egy nevetséges, megszégyenítő érzést vagy inkább a lehetőségét kell legyűrnöm magamban, s a darab tervét, amelyet most kell játszaniuk, ennek a gyors, radikális elfojtásnak a napjai, órái dobták fel. Sata modellje sokkal egészségesebb s „középosztálybelibb” lány 274volt, semhogy a mellette cseperedő apróságok apja felé, gondolatban is átléphette volna a határt. Amilyen megdöbbentő szép, olyan átlag értelmű; egy bokszbajnok előbb fölkelthette az érdeklődését, mint a Bűn gondjai. Ha benne nem élek a regényemet diktáló konfliktusban, nyom nélkül száll le a süllyesztőn, amelyen a közös vállalkozást komolyan vevő házas aszkézis süllyeszti le az efféle jelenéseket. Így azonban egy kötőszó, egy „ha” jelent meg a helyén, amögött pedig az elnémulás. Ha ez a lány olyan intelligens, amilyen szép! Ha kiszimatolja a bennem folyó lázadást! Ha a néhány napra lábamról leverő indulatnak a gazdája tud lenni!

A Bűn-t néhány napi szünet után folytattam, folytatnom kellett. De milyen nehéz volt e fiók-terhességgel a regényt végig hordani. Hisz amikorra ezt az elakasztó érzést teljesen kioltottam magamból, fejemben már készen volt, megírást követelőn, a Villámfénynél.

Abban a dunántúli faluban, melyhez gyerekkorom legjobb hónapjai kötnek, néhány évvel azelőtt, még a konjunktúra idején, két rendkívül szép s költséges tisztviselőház épült: a jegyzőé s a körorvosé. Képzeletem szerencsés mozdulata volt, hogy a Duna-út két partján levő két „szomszédvárat” a falu porában tündérszigetként lebegő két községi épületbe helyeztem át, s ott a lelkiismeretével vívódó emberből csináltam körorvost s az ilyesmiktől távolálló szomszédból, a valódi körorvosból, a jellemek megfelelő átalakítása után, falusi jegyzőt.

Ez az áttelepítés nemcsak azért volt szerencsés, mert kiemelte a fő szituációt kulcs-jellegéből, ami tapasztalat szerint a képzeletet s azontúl az alkotó erőt is megköti. Nagyobb nyereség volt, hogy a hős így közelebb került, szinte kidobódott a világba, mely akkoriban a nyomor megdöbbentő képeivel kényszerítette rá az értelmiség jelentékeny részét, hogy az okokba is belenézzen, s a maga viszonylagos „jólétét” szégyenletes kiváltságnak kezdje tekinteni: elért persze a szerzőhöz is. Az esti parkokban kísérteties, lerongyolódott alakok álltak elé, mint iskolaorvos nap-nap után volt dolga cipőtalpalást, ingyen ebédet kunyeráló anyákkal, munkanélküli apákkal. S a Bűn „eleső emberét” (aki egy kis segélyért, ételért elvágódik az utcán) sem az író képzelete, hanem a Törökvész krónikája plántálta regényembe. De mi volt ez ahhoz, amit egy falusi körorvosnak kínált, ha szántszándékkal be nem csukta a szemét, a gyakorlata. Hisz a válság a terményárak zuhanásával, filléres napszámokkal mégiscsak a falut törte meg legjobban; a jó évek után itt volt legkiáltóbb az ellentét. A Bűn-ben egy faluról följött, munkából kikopott legényt kellett az új házba alkalmi kertészként bevinnem, hogy sorsával a 275kedve ellen lett villatulajdonost meggyötörjem: itt a naponkénti esetek sokkal természetesebben zúdították ugyanezt a gyötrelmet a szörnyűségeseket jegyezgetni kezdő körorvos lelkiismeretére. Az ellentét is sokkal közvetlenebb, az emberek itt nem bújhatnak a városi jólét és szegénység anonimitása mögé, egymás szemébe, hasába kell nézniök; ugyanakkor élesebb is, hisz a vagyonhoz, amely a Bűn hősét kínozza, s számára elsősorban nyomasztó adósságot jelent – a szocialista rendben állami kölcsönnel jut hozzá akárki –, falun azonban a családom körében is volt a meglevőhöz száz holdakat szerző orvos család, a földfelvásárló tisztviselőket megrovó főispáni rendelet sem drámaírói kiagyalás.

A falusi környezet keményebb hátteret, nógatóbb indokot adott a vívódásnak, amely a Bűn-ben elmosódottabb volt, s a főalak, a napszámos története mögött, háttérbe is szorult. A Bűn inkább a lázító tényeket mutatta be, a dráma azonban a lázadásról szólt: hogy akarja a falusi orvos „az eredményt”, amelyet tépelődései szerint egy elfogadhatatlan kulcs alapján kapott, a károsultaknak visszajuttatni, amikor pedig felesége ebben megakadályozza, hogy dobja oda az egészet s hagyja ott családját is. Hogy ez a lázadás s a velejáró meghasonlás: egy dráma témája lehet, alig vonható kétségbe. Az is történeti tény, úgy hiszem, hogy a téma színpadravitelével a mindnyájunkat szorongató élet tört be a Kamaraszínház apró színpadára, s hogy a Villámfénynél, újabb irodalmunkban legalábbis, az első az égető aktualitású, s azóta erősen elszaporodott, már-már szabályszerűvé vált társadalmi drámák sorában. Más kérdés, hogy foganásának a véletlene nem látszik-e meg a kész darabon is: a Duna-partról Luzernen át betoppanó Sata használt-e a Bűn-ből érkező lázadónak?

Amikor 42-ben a Kolozsvári Nemzeti Színház is bemutatta a Villámfénynél-t, megnézte azt két íróbarátom. Az egyiknek már akkor is volt egy kitűnő darabja, a másik azóta ért el nagy színpadi sikereket. Mint kollégákhoz illik, nem fékezték egymást rossz véleményük kialakulásában, s ezt az első adandó alkalommal, velem is közölték. Szerintük a nagy országos gondok s a házasság kicsinyességei a darabban hitelrontó keveréket adnak; az Annája és Satája közé szorult körorvos nem méltó rá, hogy a jó lelkiismeret lázadását képviselhesse. Ennek az érvnek, minthogy a darab valóban két élményből támadt, egy évekre elhúzódóból, s egy villámcsapás-szerűből, hatnia kellett rám: hisz arra vallott, hogy a mű nem forrasztotta őket igazán egybe, a műértőben össze nem illő, sőt egymást kompromittáló elemeire esnek. Épp ezért most a kiadás s színrehozás előtt alaposabban is mélyére néztem ennek a kifogásnak.

Nos, ha van is benne némi igazság, néhány mondat húzásával, ami megtörtént, nagyon összezsugorítható, s az előadásban, ha ez az írónak 276segít, nem szabad érződnie. Vegyi eljárásoknál szerepelnek anyagok, úgynevezett katalizátorok, amelyek a reakcióba lépő anyagokkal nem egyesülnek, a reakció lefolyását azonban siettetik. A Villámfénynél konfliktusában ilyen katalitikus szerepe van Satának, helyesebben az általa támasztott érzésnek: a lázadás gyorsabban folyik le vele, mint nélküle, a siettető hatáson túl azonban nincs része a férfi további életében. Ezt bizonyítja a darab vége is. Hasonló történetek – ha a túlságosan kegyetlen szerző bele nem öli a hőst a dilemmába – vagy úgy fejezhetők be, hogy a férj elmegy a nővel, vagy úgy, hogy visszatér a feleségéhez. Itt mind a két megoldás képtelen lett volna, bennem legalább egy pillanatnyi kétséget sem hagyott a dráma menete, hogy mindkettőt ott kell hagyni: a feleségét otthagyni, a lányt egyszerűen elkergetni.

A körorvost ez a váratlan szenvedély, amelyen előbb röstelkedik, aztán meghökken, voltaképpen házassága nemlétére eszmélteti rá. Mert igaz, hogy Sata szép, „utódomat nem a bénák közt kerested”, ahogy a felesége mondja. De még a szépség sem mint női szépség, hanem mint egy fiatal lány, „pár lehetőség” szépsége vonzza, mint a páros életre termett s a párválasztást elhibázott embereket általában. A remény a társ reménye – ez az, amit Sata nem is az agyában, mely józan, hanem szíve elhagyatottságában egy pillanatra fölszít. S az intézeti lány a nők a priori ösztönével e felé a remény felé tapogatózik, s társtalan szívhez keresi a könyvön, az ingyen kórház ábrándján át az utat. Nagy Imre persze sokkal súlyosabb, bizalmatlanabb lélek, semhogy ez a kínálkozás, amely egyáltalán nem tettetés, a kilátásokat illetően tartósan megtéveszthetné. Valóban csak egy villámcsapás ez az indulat, nem maga a fény a fontos, hanem amit megvilágít. Az emberi kapcsolatoknak megvan a szívósságuk; a kettejüké egy munkás, szerző, gyermeknevelő életre elég lett volna, a férj „üdvösség ügye” azonban néhány év alatt elnyűtte, a gyermeklány átmeneti megszégyenítő hatalmában voltaképp az derül ki, hogy nincs ami visszatartsa.

A Villámfénynél írója írt ez előtt a darab előtt is színműveket, mint egyetemi hallgató nyolc-tízet is, király és Dózsa-drámát, idillt, vígjátékot, mitológiai történetet vegyest. Később a Gyász-szal egy időben még egy parasztdráma is keletkezett, amelyet most társadalmi drámáim gyűjteményébe is fölvettem. Mégis a Villámfénynél az első igazi drámám: ennek az írása közben ocsúdtam rá, hogy a lélekkínzó képzetek kiszorítására, a lélek öntisztulására milyen hatalmas alkalom a drámaírás. Az olyan drámaíró, amilyen én vagyok, voltaképpen színész, aki élete lehetőségeit, többnyire nemkívánatos lehetőségeit játssza ki mint tisztulásul vállalt szerepet – a drámaírás ideje alatt. Nos, én most fedeztem fel 277ezt a drámai katharzist, nem a nézőét, hanem a szerzőét, amely alkalmasint a nézőinek is feltétele.

Van azonban egy másik mesterségbeli oka is, hogy mért a Villámfénynél megírásától számítom drámaírói múltamat. A színpadjainkon látott kortársi s főleg magyar drámákkal szemben én szinte gyerekkoromtól ellenzékben voltam. Lehettek azok jobb-rosszabb színpadi szerzemények, az én felfogásom szerint irodalmi alkotások mégsem voltak. Az irodalmi alkotás feltétele az én szememben az volt, hogy az írónak olyan mondanivalója legyen, amelyet csak nyelvi vívmányok kicsikarása árán lehet kifejezni. Ez ellen föl lehet persze hozni, hogy a jellemek élethű beszéltetése, a hallgatás ibseni adagolása, sőt a sima, folyékony társalgás is nyelvi vívmány, abban azonban alighanem igazam volt, hogy szerzőink e tekintetben a minimumra dolgoztak, eleve lemondva a szenvedélyről, amely a nyelvet is megolvasztja.

Fiatalkori kísérleteimben én épp az ellenkező végletbe dobtam magam; csak verses drámát írtam. Hisz a verses dráma az, amely nemcsak mértékével, de tárgya felvetésével is a nyelv formálására szabadítja a drámai indulatot. Mint gyakorló író – kritikus, regényíró – azonban egyre messzebb sodródtam ideáljaimtól, nemcsak a kínálkozó műfajok, érdeklődésem, céljaim, témáim is egyre inkább prózaíróvá tettek, anélkül, hogy a magasabb szerkesztés, a költészetet dugáruként mégiscsak átcsempészhető nyelv igényéről lemondtam volna. A regényben, az Emberi színjáték, majd a Gyász meghozta a prózát kívánó tárgy s e költőibb igény közt a kiegyezést; a drámában nehezebb volt a helyzet. A parasztdráma, ahogy Tamási Énekes madara példát mutatott rá, beviheti a dráma nyelvébe azt a színt, erőt, irrealitást, ami ezt az igényt kielégíti, a történeti dráma, mint csakhamar tapasztaltam, az archaikumból, a múlt szókincséből, szájtartásából kapja meg ugyanezt, de épp az ilyen aktuális tárgyú műben, mint a Villámfénynél, nehéz volt az embereket hitelesen beszéltetnem, s ezt az igényt (minden költősködő fellengősség nélkül) mégis kielégíteni. A Villámfénynél ezt a feladatot oldotta meg, a magam használatára legalább.

Aki a darabot figyelmesen olvassa, már az első jelenetben is feltűnhet, hogy orv-nyelvi kapaszkodóra került, amely szinte észrevétlen viszi a köznyelv fölé. A darab a legbanálisabb asszonyi mondattal kezdődik: „Margit te hízol”; de abban, hogy Margit megmagyarázza, miért hízik, van már valami többlet. „A béke énrajtam zsírrá változik” – ez még lehetne családi szólás, de ahogy leírja magát, milyen ő, amikor nem féltékeny, felébred s nem „motoz, donog, darázslik benne semmi”; aztán a megdolgozott állatszelídítő képe, a kenőasszony, aki kimasszírozza belőle a sok izgalmat, lelkesedést: mind kétségtelenül több, felcsigázottabb, 278mint amit egy főjegyzőnétől várhatunk. Arra azonban jó, hogy néhány mondat után már beállítsa nyelve félreális feszültségét és gazdagságát. Vagy ott van egy oldallal odébb Béla belépése, ahogy elmondja, milyen szorongások közt ér be ő erre az erényes helyre: ez is egy kis nyelvi miniatűr, melyet persze a dráma felől is igazol: a háztáj leírása, saját jellemének természetrajza, s azon túl a lányát titkon hazacsempésző apa jókedve. Ha az olvasó figyelme egyszer föl van híva: könnyen rájön, milyen eszközökkel éri el az író, hogy a realitás látszatát meg nem törve, mégis a realitás fölé emelje szereplői nyelvét. Az egyik: épp ezek a szükségesnél kissé kidolgozottabb képek: a régi Sata, a Rigi kirándulás emléke; a serdülés leírása a következő jelenetben; aztán a szükségesnél bővebb felsorolások: ahogy Anna az úszásról beszél (az ember rúgta, nyomta, bukta, nyelte, fröcskölte a vizet), vagy ahogy Béla barátja betegeit lefesti (nincs az én falumban ennyi ütődött, folyósfülű, lábáthúzó, dagadt pofájú, vérköpő, lélegzet után kapkodó ember); a leginkább mégis tán a párbeszédek szó- és képjátékai, vívókard mozdulata, titkos geometriája. Néhol még az is eszébe juthat az olvasónak, hogy a fiatal szerző nagy tisztelője Szophoklésznek, s a görög dráma szereti az ilyen egysornyi, epigrammaszerű ráütéseket.

A nyelvnek ez a megemelése természetesen nem öncélú parádézás, mint a verses drámánál, itt is a keret fölvetése, a műfaji elgondolás teszi lehetővé. S ha a nyelvnél a többletre figyeltünk, itt a hiány, az elemek redukciója az, ami a realista társadalmi drámát a klasszikus dráma – a görög vagy még inkább francia – irányában tömöríti. Az első felvonás színi utasításában olvassuk ezt a mondatot: „A bútorok szereplők, mint a személyek; csak az tűrhető meg közülük, amelyik valóban beszél,” S ez az elv (amely különben az egész darabon végigmegy) mintegy jelképe lehet a halk kiegyezésnek, amely a darabban a realista dráma életmásolása s a klasszikus dráma lényegreszorítottsága közt végbemegy. A klasszikus dráma hármas egységét persze nem vállalja, de azért azt sem mondhatjuk, hogy hiányzik belőle. A három utolsó felvonás időben is Bakosék estéje köré tömörül. De ott a négy felvonás közt van egy halkabb időtömörítő vonatkozás is. A második felvonás „valamivel később kezdődik, mint az előző, java délutánban induló felvonás”. A harmadik még később, este, a negyedik másnap hajnalban. A négy együtt, a világosító szemén át nézve egy szűk nap alatt zajlik le. Ugyanígy a hely. Mind a négy felvonásnak más a színhelye, de közben nem mozdulunk ki az elíziumi szigetről, a falu fölött úszó tisztviselő parcelláról, s az egymást követő színek pedig – orvoslakás, kerti ház, Bakosék, kert – egy önmagába csavarodó csigavonalat írnak le.

A klasszikus drámára vall a bemutatott világdarab szándékos megszű279kítése is, a szereplők, s ezzel együtt a jelenetek számának a megszorítása. (Az első felvonás, az expozíció, összesen hat, a negyedik meg éppen három jelenetből áll.) A szociográfus olvasó azt várná (s bizonyára meg is ró érte, ha nincs így), hogy ha már hősömet kidobtam a faluba, mért nem hozom be a falut a színpadra, hogy a körorvosnak ne csak a vívódását lássuk, hanem mint a realista drámákban szokás: a vérző és kiabáló indokokat is. Azonban a szereplőknek van egy belső lényeges köre, s van egy másodlagos járulékos. A Villámfénynél az utóbbihoz még mostohább, mint a nem beszélő bútorokhoz. Képviseletükben csak egyetlen követ lép be a színre, igaz, a dráma legforróbb pontján, mindent elnémítva: a haldokló mosóné lánya, a virrasztóasszony. Rajta kívül összesen hat szereplője van a darabnak; három pár: Nagyék. Bakosék s a két fiatal. Az ő szimmetriájuk, annak átmeneti megbomlása (a dráma), viszonyuk a csaknem néma végzetes hetedikhez: minden a klasszikus dráma geometriáját követi. Nemcsak a falu nem léphet be a színpadra; Sata az ajtóból kiált vissza a gyerekeknek, a hisztérikus tanítónénak csak a nevetése csap be, a harmadik felvonás látványos eseménye az estély, a vendégek kidobása is a színfalak mögött történik,

De egy lépéssel még tovább is mehetünk. A drámának az a kettőssége, melyet a realista drámába rejtett klasszikus igény, a nagy költészet honvágya teremt: nemcsak a nyelvben, felépítésben, szereplők és jelenetek redukciójában nyilvánul meg, az alakok kettősségében is: mindenkinek van egy társadalmi, társadalom felé néző arca, s egy (hogy úgy mondjam) mitológiai. A Bakos családnál ez még feltűnőbb, mint Nagyéknál. Bakos nemcsak főjegyző, az ősi hím-morál is: a tanítóné szemében maga is valami bikaistennek látja magát. Margit a szörnyeteg-társ, akit a pihenni nem tudó féltékenység tesz férje vad partnerévé. És Sata, az indulatokat támasztó intézeti lány. Nem egy Vénusz születése, a szüleihez méltó sötét Vénuszé, az ő jellemfejlődése? A Nagy házaspáron tehát nem süt át ennyire a mitológiai mag. De nem az eszme indul el Nagy doktor körorvosi táskájával a Cigánysor nyomortanyái felé, s nem az botladozik-e Sata derekát fogva a harmadik felvonás tánclépéseiben? S hajlékonyságában és jogászi keménységében, finom úriságában és könyörtelenségében nincs-e Anna is félúton egy valóságos családanya s a maga és gyermeke jogát védő Elv között?

Mindezt nem szabad úgy elképzelni, hogy a szerző a keresztező kertész tervszerűségével egy klasszikus drámát dugott a téma rendelte műfajba. Hogy ez történt, én is inkább csak most látom, majd negyed század távolából ilyen világosan. Engem a berögzött igény, a mondatról mondatra tiltakozó s parancsoló ízlés vitt erre, ha nem is csak ösztönösen, de nem is valami eleve elgondolt s mereven végrehajtott terv sze280rint. Úgy dolgoztam, mint a festő, aki tájat, csendéletet fest, de közben arra is vigyáz, hogy kedves absztrakt idomai, a kúpok, a gömbök, ívek a kép mögött szép kemény rendbe szövetkezzenek. Azt, hogy az így teremtett műfaj csak hibrid-e vagy korcs is, az idő s részben ez az előadás dönti majd el. Az efféle törekvés mindenesetre benn volt a kor dráma- s regényirodalmában. Nemrég fordítottam egy francia írónő drámáját: a Franco-ellenes kommunista mozgalomról szól, kínzások és merényletek légkörébe visz, a Corneille utáni francia dráma mértana üt ki rajta félreismerhetetlenül.

A húsz év előtti Villámfénynél előadásnak nemigen volt átgondolt rendezése. De nem is volt szükség rá: az ifjúság volt a rendező. Az írónak ez volt az első bemutatója, az ország, a forró mezők dobták be, a színészek is: csupa fiatal. Timár József itt mutatta meg először, milyen kivételes hitelességgel adja intellektuális vívódásokhoz a testi jegyeket, Szeleczky Zitának ez volt az első szerepe, itt lett finom fiatal lányból színésznővé; a tragikus sorsú Rápolthy Anna a házastárs-jelenetekben talált rá az ibseni színpad felé kívánkozó lényére. Apáthy az egyetemi hallgató torzkép-lehetőségeit aknázta ki emlékezetbe ragadó frisseséggel. Régi színész csak Petheő Attila játszotta a testére szabott Bakos főjegyzőt, olyan kedvvel, hogy amikor valami színházi vétségért el akarták venni tőle a szerepet, az együttes kérésére nekem kellett közbelépnem. A sokféle egymás mellett küzdő ifjúságnak ideje is volt épp elég összeszokni, összehangolódni. A próbákat szeptemberben kezdték el, de Herczeg Kék róká-jának a nagy sikere miatt csak március végén mutatták be. Akkor is a németek közbelépésére, akik bevonultak Bécsbe s még a Kék róka közönségét is elapasztották. A színészek, akik eleinte furcsállták a „nehéz” szöveget, lassan beletörődtek, megszerették, s ha a sok próba el is nyúzta kissé a darabot, az együttes annyira összeérett, hogy a felszabadulás előtti bemutatóim közül erről van még a legjobb szájízem.

Ma ez a friss, a maga létéért küzdő ifjúság, s a szélsőséges, de őszinte akusztika nincs ott többé a darabban, s a darab körül; – egy irodalomtörténeti távlatba került mű az, amelyet bemutatnak, a rendező sem várhatja, hogy karcos mustként a színfalak dongái közt, vagy a nézők emlékezetében forrjon ki az íze. Épp ezért nem árt, ha jól megfontolt haditervvel vág a munkájának. A részletekben innen, az elhagyott balatoni házikóból persze nem segíthetek, de hogy egy efféle darabot milyen elvek szerint kellene rendezni; tán jobban megmondhatom, mintha testetlen kísértetként ott botladoznék a színfalak között.

281

A sok ok közül, amely miatt a Villámfénynél felújításától húzódoztam, első, s tán legfőbb: hajdani nagyon is forró aktualitása. Hasonló jellegű színműveknél mindig ez a kérdés: maradt-e bennük e forróságon túl (melyet az idő elvitt) elég más, ami egy új világ nézőjét lekötheti? Ibsen három darabját fordítottam az elmúlt esztendőkben; a maga idejében mindháromnak nagy, korszerű mondanivalója volt. A Nórá-t közülük ma is frissen tartja a főalak bája, az emancipáció eszméjéből a tiszta szívű és értelmű asszony maradt meg, aki mint azelőtt, s azóta is annyi asszony, előttünk fedezi föl, mi van férje nagyképű tekintélye mögött. A Rosmersholm-nak, a norvég radikálisok és konzervatívok harcán túl, költői feszültséget ad a balladai keret, s a ballada megismétlődése a társadalmi dráma hőseiben. Több kitűnő alakja ellenére a Társadalom támaszai fakult el legjobban: abban a legtöbb a korszerű mondanivaló, s aránylag legkevesebb a nem-romló elem. Az első kérdés, amit a Villámfénynél felújítójának is föl kell vetnie: van-e ebben a darabban elég időt álló elem; általában mi az, ami egy hasonló társadalmi drámában az idővel dacolhat?

Az első, úgy hiszem, az épkézláb történet. Ha eltekintünk attól, hogy Nagy doktor mért akarja a pozícióját odadobni (ami a Horthy-kor értelmiségi emberének az ügye volt), a Villámfénynél egy házasság történetévé kopaszodik. Ott él egymás mellett két monogám ember, kifele: minta házasságban, befele: az életcélok meghasonlásában. Ekkor kerül haza, bizalmas közelségbe a mellettük felcseperedett lány, aki nemcsak friss szépségét hozza meg külföldről, de kamaszlányos kíváncsiságát is az érdekessé vált „bácsi” iránt. A férfiban, mint annyi negyven körüli férfiban, föltámad a remény, hogy az új test jobb partnert is jelent. Ki ne ismerné ezt a történetet? A valóban párt s nem szépséget kereső férfit nem tévesztheti meg még a lány ébredő szerelme sem; érzi, hogy ingoványra lépett, egy második házasság rosszabb, megalázóbb lenne a réginél. Viszont vissza már nem mehet, az idején-választott pár nem párja többé; útja csak egyfelé van: az életcél s a vele járó magány felé.

A rendező első feladata úgy hiszem az lehetne, hogy a történet mozzanatait cövekről-cövekre gondosan leverje. Anna bizonytalan megjegyzése a maguk mintaházasságáról; Sata megdöbbentő betoppanása majd érdeklődése a távollétében megjelent könyv iránt; a második felvonásban a kerti házbeli beszámoló a könyv hatásáról, utána mindjárt az ellenjáték: a lány a hozzáillő nemzedéktárs mellett; Imre ingerültsége, az állás fölajánlása, a házasok távolság lehelő beszéde: a harmadik felvonásban (apró dolgok mögött, mint Imre váratlan maga kimentése, Sata sálkötése, a Goethe-könyv visszakérése, a csak azért is tánclépések, Imre 282nyújtózkodásai), a fiatalok kihallgatása után a szerelem vonzásába került s közben komolyságát is védő férfi harca, s lassan emelkedő felháborodása. Végül a negyedik felvonás három jelenetében a háromféle leszámolás; a feleséggel, a kísértővel, a sorssal – abszolútummal, vagy ahogy ő mondja: istennel –, úgy hiszem ezek azok a mozzanatok, amelyeknek a kellő exponálása s összekapcsolása, a történetet a nézőben is fölépítheti.

De hát az, amiért voltaképp megírtam, amiben a nézők egy része hajdan a maga gondjára, vagy legalább a maga világára ismert: annak végképp háttérbe kell szorulnia e mögött a háromszög mögött? Régi társadalmi regények legbiztosabb mértéke, hogy milyen jó történeti regény lett belőlük. Az 1815 utáni évek olasz és francia életéről van-e jobb történeti regény, mint a Vörös és fekete, vagy a Pármai kolostor? A Karenina Anna, mint a hatvanas évek, az orosz–török háború korának történeti regénye semmivel sem marad el a Háború és béke mögött. A drámánál tán nem egészen ez a helyzet. Az epikus még ha a maga koráról, a maga elálcázott problémáiról ír is, akkor is tart egy kis távolságot; bizonyos emberek ekkor, itt így éltek, így gondolkoztak. A dráma sokkal közvetlenebb kürtőt nyit hőse, s ezen át írója szívébe, s ha társadalmi dráma az, amit ír: szenvedélye nyersebben dobja fel a kor (azóta tán értelmét vesztett) indulatát. De az ilyen dráma színrevivőjének is csak azt lehet ajánlani: mutassa fel a hajdani aktualitást mint ma is érdekes történelmet. Kisfaludy vígjátékaiban, vagy Csíky társadalmi drámáiban vagy akár a Vén gazember-féle Mikszáth átírásoknál mindenki érzi, hogy a problémák, amelyekért egykor megíródtak, nem problémák többé; mégis van bennük valami vonzó: épp a másféle emberekbe ágyazott másféle gondok s fölöttük az örök emberi derengései: a történelem. Nem lenne-e épp a Villámfénynél felújítása kitűnő alkalom, hogy a Horthy-korszakot éppolyan múlttá deklaráljuk, mint amilyen a mi szemünkben volt a századvége?

A darabban épp elég színfolt, tünet és célzás van, amit a rendező a korstílus jogaiként vihet a színpadra. Az első felvonásban az oltárterítőre gyűjtő nőegylet, az örök kártyapartik, az asszonyok hízás- és férjgondjai, a másodikban az Egyetemi Harsona követe, a harmadikban a teraszon szendvicsező és gyűlölködő falusi értelmiség. Mélyebbre nézve: a tisztviselők vagyongyűjtése, a gyerekkultusz, amely az orvosgyerekek mellé frájt hozat, a nagylányt külföldre küldi, a más-más módon, férjük hűségén és szorgalmán, kicsapongásain és lelkiismeretén csőszködő asszonyok, az értelmiség életének fülledt elszigeteltsége, a főjegyző dúvad-erkölcse, végül – mert ez sem kivételes, sőt egyre törvényszerűbb – a lelkiismeret vívódása, a helyi, egy emberre, ember283csoportra szóló megoldások több harcot, mint eredményt hozó álma. Mindezt ma már, úgy érzem, nem dühvel, az élőt támadó szatíra szándékával kellene egy kor képévé összefoglalni, hanem ahogy egy végleg halott világ hibáira és harcaira emlékezünk, mintha egy idegen akvárium furcsa mozgású, de érthető lényeit néznénk.

A Villámfénynél színrevitelében a legkényesebb rendezői feladatnak mégis a kettős – realista és klasszikus – színpad hangjának, stílusának a beállítását érzem. Két veszély fenyeget: a túlságos élethűségre törekvő színpadon a párbeszédekre redukált cselekmény elsorvad, a beszéd idegenül hangzik. A másik, amit a Cseresnyés-bemutató után küldött sürgönyében Móricz Zsigmond így jellemzett: „kár, hogy nem mentél el a próbákra, s nem mutatkoztál be a színészeknek, hogy te doktor Németh László vagy s nem Schiller Frigyes,” Azaz a szép mondatokhoz a szavaló gyakorlatunkat szedjük elő, jambusnak mondjuk a prózát is.

Eltalálni a lejtő szögét, amelyen a játszott élet, a mondott szó az élethűség fölé emelkedik, a realista drámában nem felejteni el, de nem is túlozni a klasszikus dráma rendjét: nem kis tapintatot kíván. Az utasítások szerencsére elég bővek, szinte már a rendezőhöz szólok. A szövegben is segítettem: néhány tucat mondatot, amely inkább a nyelvi fényűzés terméke, zárójelbe tettem, a rendezőre bízva (aszerint, hogy milyen szögben veszi azt a bizonyos lejtőt), hogy kimondatja, avagy elhagyatja-e. Ebben az irányban még tovább is lehet menni. A Villámfénynél rádióváltozatában, ahol több mint egyharmadával kellett a szöveget megrövidítenem, minden olyasmit elhagytam, ami a hallgatók szempontjából bizonyára könnyebbség volt (ha nem nyereség).

Ha a rendező szükségét érzi annak a szövegkönyvnek az alapján, tovább is lehet egyszerűsíteni. A színészek közül a legtöbb természetesen a drámai vívódás hordozóján, a körorvoson múlik. Szerepe nehézségének én azt érzem, hogy egy csomó emberi gyengeséget úgy kell vállalnia, magára öltenie, hogy közben mégis vitathatatlanul hős maradjon. Az a kettősség, amelyet a kolozsvári előadás két nézője kifogásolt – az országos gond s a házasság kicsinyességei – benne valóban egy test és egy lélek. Tudjuk róla, hogy korán nősült, tanulmányai bevégzése után csakhamar. Addig is a szegénység tartotta pórázon, az egyetem mellett diákokat tanított s ha el is járt ide-oda (feleségével is egy betegénél találkozott), sőt egy kutyafuttában tett külföldi útra is összetakarított valami pénzt: a világról keveset tudott, a nők körül sem volt sok tapasztalata. A jómódú befolyásos család tán épp a megbízható férj-jobbágyot látta meg benne, akinek a hősége s szorgalma mellett a feleséget s a gyermekeket nem fenyegeti érzelmi vihar, anyagi pusztulás. S Imre a házasságról alkotott magas fogalmaival szinte beleszalad, 284mint hal a varsába, a neki szánt mintaférji szerepbe: a férj tiszteli feleségét, a féltékenység lehetőségétől is megkíméli, a hozomány-vagyont megduplázza.

Hőst ebből az emberből a lelkiismerete csinált. Az a felelősségérzet, amely a család prédájává tette, a praxisában látott esetek hatására egyre jobban fellázítja a társadalom lényegét képező osztókulcs s ezen át a maga családi érdeke ellen is. Ezeket az eseteket persze nemcsak ő ismerte. Bakos Béla, a közigazgatási ember, tán nála is jobban. De az cinikusabb, önzőbb, bölcsebb, semhogy kisember létére a társadalom alapjain kezdjen gondolkozni, amelyet ő épp olyan állandónak érez, mint amilyen a természet, s amely őneki a jó kártyát osztja. Imre azonban, hogy a válság évei egyre több rágódni valót dobnak a lelkére, egyre kevésbé tud hatásuk alól szabadulni. Előbb csak naplót vezet róluk, majd egy újságíró biztatására ki is adja feljegyzései egyrészét, végül az igaztalan előny visszajuttatásának, jóra-fordításának a módján kezd gondolkozni. Mint megrögzött családos ember, az új erkölcsi imperatívuszt szeretné összekapcsolni a régivel: a lázadást a családdal. De a feleségében, érzi, szívós hajthatatlanság fogadja terveit. A cirill betűk, amelyekkel naplóját írja, már erről beszélnek. Anna, ha óvatos harcos is; ellensége a lelke ügyének, fél következményeitől s ha tesz is engedményt, elképzelhetetlen, hogy a lelkiismeret ajánlta megoldások valamelyikébe belemenjen. Ez viszi Imrét a lázadás felé, melyet a másik nő feltűnése gyors lángra szít.

A minta-férjből a páncél lepattanásával persze a gyengeségek is előbújnak. Nemcsak a bosztonnál abbamaradt tánctudásán érzik, hogy egy csomó év „kiesett a praxisából”, azon is, ahogy a fiatalokkal, Satával és Árpáddal szemben viselkedik. Első felvonásvégi beszédessége, a kiéhezett férfihiúság, a szégyenlős ingerültség, amellyel Sata második felvonásbeli beszámolóját, ajánlkozását fogadja, rosszul leplezett féltékenysége, lemondása s betoppanása a harmadik felvonásban: mindez olyan átlátszóvá teszi, amilyenek a Bakos Bélák kamaszkorukban ha voltak. De hiányzik a közéleti ember gyakorlata is belőle: gorombasága Árpáddal olyanformán leplezi, hogy megértést, támaszt, visszhangot vár, mint Sata új s új elutasítása. E fogyatkozások azonban nem vehetnek el semmit erkölcsi komolyságából, s a nézőnek abból az érzéséből, hogy itt egy tiszta ember emelkedik, az első csapásoknál ügyetlen, elgémberedett szárnnyal a hozzáillő magasságba. Gondoljon a színész (ha csak egy pillanatra is) a Baudelaire albatroszára: a fedélzeten félszegen csetlik-botlik, a röhögő matrózok pipát dugnak a szájába, ott fönn, az emberek fölött azonban elemében van.

Timár József annak idején remekül adta ezt a szerepet: húsz év táv285latából ez az alakítása tán jobban meggyőz róla, hogy mint író és színész mennyire egymásnak termettünk, mint a jóval mutatósabb VII. Gergely. Különösen akkor érzem ezt, amikor a szöveget olvasva a kényes, nehezebben igazolható részek fölött megállok, s visszagondolok, hogy csinálta, milyen természetesen. Az első próbára ott léptem be, ahol a házasságáról, a könyvéről beszélt Szeleczkynek. Nem túl sok az, amit ebben a jelenetben – elsőre – föltár és elmond? A darab bizonyos fokig igazolja ezt a kitárulkozást: a megrendülés a lány szépsége előtt, amelyet a mintaférj persze elnyom, apáskodó beszéd alá rejt: a szociográfus száján, a férfiparádézás orvabb formájában vesz elégtételt. Az orvos maga is beszél, amikor az újságíróval átdumált éjszakát emlegeti, a vidéki ember fecsegősségéről, ha az alkalom egyszer kilökte a dugót. A második felvonásban már védekezik és haragszik magára; gátlásokon át tör fel a szó, itt még inkább csak szégyenkező és megindult. Timár viselkedésében semmi erőltetettség nem volt ennél a jelenetnél, rajta voltak a szív magányának hosszú pókhálói, de alattuk a lányszemek tükrében megszépülő férfi reménykedése is.

Másik ilyen kényes hely, ahol az egész alak nevetségbe fúlhat, a harmadik felvonás tánclépései. Imre sosem volt jó táncos, a rendelőben szerzett lúdtalpa, tudja, rosszul fogja vinni: mért megy hát el a kötekedő Satával, aki a felkérésben új hatalmát akarja érezni s talán éreztetni? Feleségének a gúnyos ugratása megokolja a dacot, hisz a tánc itt többet jelent holmi keringő lépéseknél, férfi és nő viszonyát. A magát biológiailag is kiválónak érző, de morálisan elnyomorított férfi daca ez, amely mint második szólam az egész darabon végigzeng s az utolsó jelenetben, az ifjúságnak adott tanácsban, a főtémával egybeolvad. Timárt ezeken a veszélyes tánclépéseken biztosan, vonzón vitte át jó ösztöne.

A darab legkényesebb szerepe: Satáé. Ha belőle a színésznő holmi lotyójelöltet csinál, az egész darabot tönkretette. Pedig a szövegben vannak mondatok, amelyek fölszabadíthatják rá. Imre is démont, racet, paripát emleget; a harmadik felvonásban meg épp jósol: pálya áll előtte. A harmadik s negyedik felvonás közé eső éjszakán Sata maga is szülei nagyvérét fedezi fel magában. Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a több mint kétszer olyan idős férfival ő csak játszik s az érzés, amelyet a darab végén nyíltan megvall: nem igaz. Az olyanféle lányoknak, mint Sata, van egy gyönyörű koruk: a szépség már kialakult, a lélek azonban még nem kelt föl mögötte. Ebben a napkelte előtti csöndben a jelentéktelen és ostoba lány is jelentősnek és titokzatosnak érződhet. Sata azonban nem ostoba és nem jelentéktelen: lelke napkelte, amely a darab négy felvonásában mintegy gyorsítottan folyik le: 286ezt bizonyítja. A szerep alakítója, ahelyett, hogy a csábítás külső eszközeit keresi, gondolja el, mi ment végbe a serdülőből nővé érő lányban. Mint gyermek ott csetlett-botlott a szomszéd házaspár mellett, mint nagyobb lány játszott a kicsinyekkel. Az ő vihardúlta otthonukból ez a másik ház valami más fényben úszó paradicsomi szigetnek tűnhetett fel; Imre bácsi anyja példabeszédeiben s tán az ő gyermeki ábrándjaiban is felsőbbrendű lény, ideál: ha egyszer férjhez megy, ő is valami ilyet keres. Svájcban megtudja, hogy könyve jelent meg, amely a hazai levelek szerint érdekes emberré tette. Amikor megjön, nemcsak a „bácsi” nézi őt másképp, a bácsi is megnőtt az ő szemében. Apja megdöbbenése, majd Annáé, utána a megközelíthetetlen mintaférj viselkedése, amin új hatalmát meg kell éreznie. Szinte a maga öntudatlan, alig csírázó reménye ellen tereli a szót újra és újra Imre bácsiék mintaházasságára, Imre türelmetlenségében ott van a cáfolat, a lányt nővé tevő közlékenységben a bátorítás, a kölcsönadott könyvben a kezdődő cinkosság. Az a forró valami, ami Imrében készül – az első komoly férfi lélek, amelyhez neki is köze lehet – most már húzza őt, előbb megfeledkezve a dolog kimeneteléről, majd mindjobban vállalva a következményeket. Belemelegszik Imre terveibe, az ápolónősen fejére kötött sál erről beszél. Ő hajlandó arra, amire Anna nem volt hajlandó: ez a tudat igazolja vakmerő szerelmét, ezért mer a darab végén követelni, sőt fenyegetni is.

Még az is inkább szenvedélye komolyságáról beszél, ami Imrét előbb felingerli, azután megsebzi: viszonya Árpádhoz, a másik fiatalhoz. A második felvonásban még játékos, ugrató kölök, a harmadikban gúnyos nő, akit csakugyan egy másik szerelem talizmánja véd s csak amikor titkát rásütik, akkor vállalja egy percre, leleplezésül a nemzedéktárs gúnyát. Imrének persze igaza van, amikor védekezik s a gyalázat örvényét, a nevetséges bukást látja benn fölnyílani. Azt, hogy Sata csakugyan az, amilyennek ő érzi – az apja lánya – azt a néző az elszántságából láthatja. Mint nő közelíteni meg a tegnapi bácsi szívét, vállalni, hogy vetélytársnője legyen kis játszótársai anyjának, aki csak most engedte meg neki az Annázást, szembenézni a polgári szörnyűséggel, hogy szétugrasztja egy baráti pár házasságát, s beleugrani a gondolatba, hogy lemegy ápolónőnek kedvese ábrándkórházába, erre föl is ajánlani magát s megbánást emlegetni, amikor visszautasítják: akit néhány nap alatt ilyen átalakuláson visz át az indulat, annak bizonyára joga volt intézeti barátnői titkain megvetően mosolyogni. Őt másféle szerelmekre rendelte a természete, s azok közül ez bizonyára az első s csak a kifejlődéséhez szükséges tápanyagot keresi benne a lelke.

Szeleczky Zita, a hajdani Sata, igen finom volt az első felvonásban, amikor mint intézetből megjött úrilány szedte ki partnere titkait. Az 287olcsó kacérkodást is elkerülte (akkor még nem volt filmszínésznő); az egyszerre ártatlan és démoni természet kibontakozása, a jelen fokozatos elkomorodása azonban – amennyire emlékszem – hiányzott alakításából.

Anna szerepe jóval egyöntetűbb, hogy úgy mondjam „stabilabb”, mint az előző kettő. Aki játssza, nem a rég készülő, s hirtelen kibomló fejlődés ívére kell vigyáznia, inkább az állandó körvonalak közt játszó árnyalatokra. Ő a darab legkiegyensúlyozottabb, legfinomabb, legjózanabb alakja s mégis – Árpádot kivéve – talán a legkevésbé rokonszenves. Finomabb voltát, lelki szőkeségét: Margit kontraszt-alakja már az első jelenetben aláhúzza. Nehezebben beszél magáról, belső bajairól, modora a súlyos jelenetekben, házastársi párbajokban is nyugodt, sőt tapintatos: ahol célzással éreztethet, megtakarítja a brutális szót.

Mint asszony ki nem kezdhető: ezt Bakos viselkedésében látjuk a legjobban, aki bizonyára próbálkozott volna már vele is; Anna körül azonban ott van a tiszta nők légköre, melytől prüszkölnie kell, mint ördögnek a tömjénfüsttől. Feleségi erényei sem csekélyek: férje tekintélyét védi, a gondok egy részét, gyermeknevelést, a birtok kezelését, leveszi válláról, a finom asszony, ha kell csizmát húz, kasznárkodik, anélkül, hogy a falusi életbe beledurvulna. Férjét szereti: talán még jobban is, mint az okos asszonyok szokták. Azok közt, akiket ő ismer, Imre még mindig a legkülönb ember, a legelviselhetőbb férj. Kicsit különc, körorvoshoz nem illő gondolatai vannak, de mik ezek a Bakos Béla tempóihoz képest! Csak bánni kell vele: engedékenység és ellenállás bölcs adagolásán múlik minden. Annának nincs kifogása, hogy az ura jelentős könyvtárat gyűjtsön, hogy a kertben külön házikót építsen magának, s oda húzódjék a gyermekzajból. A titokban írt könyv már megdöbbenti, megérzi benne a távolodást s a családot fenyegető veszélyt. Egy időre igyekszik közelebb kerülni az ura világához: még egy ápolónői tanfolyamot is elvégez. Amikor azonban Imre látszólag legalább megnyugszik, az ő figyelme is ellazul; egy családanyának végre is annyi mindenre kell néznie.

Sata megjelenése rossz előérzetet kelt benne: ismeri az urát, tudja, hogy vannak elnyomott, lappangó indulatai. De hát egy férfi élete nem folyhat le ilyesmi nélkül. Tán még jó is, ha egy ilyen reménytelen esetben szerzi meg újabb tíz-tizenöt évre az immunitást. Imre kibúvó gyengeségei neki újság a legkevésbé: mindig úgy tekintette őt, mint nagy okos gyermeket, akiből az ő bölcs kormányzása csinált tiszteletreméltó, a világban is jól forgó embert. Nemcsak magát, a vagyont, – Imrét is félti, hogy mindez most kiderül. Nem durván, patvarkodva, segítséget kínálóan próbálja figyelmeztetni, visszafogni. Imre szívének ez a kalandja 288persze fájdalmas: a nagyobb veszély mégiscsak az, hogy ábrándjai, amelyeket ő a meghiúsítás biztos tudatával nézett, most egy másik, ártatlan nőtől váratlan támogatást kapnak. Amikor azt látja, hogy a férje csakugyan lemond az állásáról: a gyanútfogó apával akar szövetkezni. Bakosék estélye azonban megnyugtatja: Imre viselkedéséből azt látja, hogy friss szerelmében súlyos sebet kapott; azzal együtt úgy reméli, a hóbortjaiból is kigyógyul majd. A béke felajánlásával megy ki hozzá a kertbe s ekkor éri a meglepetés: akit annyira ismert, mégsem ismerte eléggé; éppen mert nem hitt erkölcsi harcának erejében.

S itt érünk annak a rejtett ellenszenvességnek a fészkéhez (mely Rápolthy Anna alakítását kissé modoros hanglejtése ellenére olyan meggyőzővé tette); Anna burkolt, de annál mélyebben ülő fölényérzetéhez. Ott vergődik mellette egy férfi, akivel több mint egy évtizedet töltött a párjaként s eszébe sem jut, hogy bele próbáljon helyezkedni az egyre jobban szoruló csapdába s belülről, mellőle igyekezzék segíteni neki. Az az ő számára csak egy (egyszerre tisztelt és lenézett) ember gyengesége, bogara marad, amelyet mint más férfi-gyengeségeket kezelni kell tudni: otthon megitatni a félliter bort. Pedig még ha valóban hóbort volna, akkor is meg kéne barátkozni a fantomjaival! De szó sincs róla, Imre a valósággal viaskodik. Ezt a valóságot Anna is ismeri: nem olyan könnyelmű, felületes, vagy korlátolt, hogy ne tudjon róla. Aminthogy fölénye sem a jól ismert asszonyi felülkerekedés, mely naiv jogosulatlanságával ostoba vagy szemtelen asszonyokban még kedves lehet. Nem, ebben a fölényben valóban van egy kis osztálykeménység nemcsak azokkal szemben, akik miatt férje gyötrődik, magukkal a gyötrelmekkel szemben is. Ugyanaz van benne is, ami Bakos Bélában (Imre nem hiába vágja oda neki, hogy ők vannak egy oldalon), csak benne, a megyei úr lányában még mélyebben, cinizmusra sincs szüksége, hogy magával elfogadtassa: elég presztízst, családot, gyermeket emlegetni. De mit jelent ez a sok szent szó valójában? Hogy a többi hasonszőrű ember tisztelettel, irigységgel nézzen rájuk, hogy a vagyon a válság ellenére is gyarapodjék, hogy a kislányai még Satánál is különb nevelést kapjanak, s nagyobb hozománnyal, a magáénál is különb férjet vehessenek. Ezek azok a tapintat kárpitja mögött élő istenek, amelyek a férjben sem látnak mást, csak egy nagyon fontos első cselédfélét s ha a hű asszonynak fáj is a mellette csírázó szerelem, fölényérzete még itt is megtalálja a zsákmányát: sietve, szinte diadallal kapcsolja össze a két dolgot: a férfi hóbortot és a férfi megszédülést, amely most már végleg őt teszi a családfővé és családfenntartóvá. Az ütés, amely a darab végén ezt a magabiztosságot éri, súlyos, de nem aránytalan.

A másik három szereppel gyorsabban végezhetünk: inkább csak ki289tölteni kell őket, véradóként életre kelteni, nem kívánják meg az írót folytató színész külön segítségét. Mind a három szerepnél a torzítástól kell különösen óvakodni: az erős színfoltokkal dolgozó karikatúrától éppúgy, mint a túlzott gyűlöletessé-tételtől. A dádi főjegyző nemcsak garázda ember, cinikus hivatalnok, de egyéniség, gondolkozó fő is. A darabban ő nemcsak a rendszert képviseli, de az őstermészetet is: ebben is kontraszt alakja az eszmék emberének (akinek még szerelmi harca is világnézeti harc), s ha erkölcsi súlyában, társadalmi értékében nem is, de adottságai összegében, emberi bruttó súlyában egyenrangú vele. A két férfi közt, az ellentéteket egybefűző barátság alatt van is valami orv rivalitás. Bakos Bélában, mint azt gondolkozásra tunya, de nem képtelen embereknél gyakran látjuk, Imre jelenléte löki meg a filozófust, s szinte barátja démonával szemben elemzi ki fülünk hallatára a magáét.

Margitban sem csak a hájt, a szoknya alá csatolt korbácsot, a kotlósi elvakultságot kell látnunk, amely egyedül nem veszi észre lánya és Imre dolgát: van benne igaz erély, bátorság, humor is, torzsága rárakódás inkább: a szerelem és családféltés gyúrta rá, a jó tanuló olvasgató vékony intézeti lányra. Tulajdonképp Bakoséknál is ő a családfő, mint Nagyéknál Anna, de nála ez a szerep nemcsak keservesebb, jogosultabb is. Amint esztelen vadságában is (melyből egyszerre törnek ki olyan botrányok, mint a vendégek elkergetése s olyan aránytalan álmok és vállalkozások, mint lánya luzerni nevelése) rokonszenvesebb, mint Anna az ő ízléses, formátőrző okosságában.

Árpád mint a tányérsapkás ifjúság képviselője forog a darabban. Amíg a Mesterrel beszél együgyűnek tartjuk, de mint a Sata jelenetekben kiderül: van őneki magához való esze (s ezt a színész már az interjúvolóban is éreztetheti), a szociális kérdésbe is ezért veti magát. Sztereotip helyeslései, „alázatos tisztelettel” modora, még a cifra újmagyar neve is: kipróbált, a maga helyén bevált fegyvere a törtetésnek.

Amikor a Néphadsereg Színház igazgatója közölte, hogy ő mégiscsak a Villámfénynél-t akarja bemutatni: megütődtem. Azóta épp húsz darabot írtam: szomorú bizonyítvány egy drámaíróra, ha még mindig az elsőt tartják a legelfogadhatóbbnak. Most, hogy a darabot átnéztem, némileg enyhült bennem ez az ellenkezés. Az irodalomban nincs olyan fejlődés, mint a tudományban. Ahol egy írást követelő hajlam, indulat először jelentkezik, s először keresi, teremti meg a kifejezéshez szükséges eszközöket: ott a tartalomban van annyi hő – a kidolgozásba annyi vívmány kerül bele –, hogy mindig lesznek, akik a későbbi érettebb művek290nél többre értékelik. Aranynak én is Toldi-t tartom a legkülönb művének. S ha a Néphadsereg Színház úgy érzi, hogy ennek a jó előadását tudja a leginkább biztosítani, a Sámson és II. József szerzője nem tehet mást; mint jó szerencsét kíván neki és munkatársainak.

291

Regényem ötven esztendő magyar történetét mondja el, egy asszony életén keresztül. Égető Eszter a század elején, a koalíció éveiben mint elemista kislány bukkan fel előttünk, s 1948-ban mint családjafosztott nagymamától búcsúzunk el tőle.

A regény három részre oszlik: a világháború végéig terjedő részben az ügyvéd-apa; a restauráció éveiben a patikus férj; a népi mozgalom, a második világháború, a „négy párt” idején a politikusnak készülő fiú az, akit Eszter szőlőként indázó lelkével befut.

Eszter legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy a körötte támadt életfolton valami édenkert-félét próbál teremteni. Akárhová vetődik, elhagyott faluba, csillogó megyei városba, a maga elmaradt szülőhelyére, rokonok vagy véletlen köré vetődött emberek közé, ő mint a pók, rögtön veti a belátás, a segítség, a szorgalom szálait, hogy az élet törvényeit követő szép kis közösséget alakítson belőlük. A regény kilenc fejezet, kilenc ilyen meghiúsult kísérlet; a férfiak belátástalan, tetszetős eszmékbe öltöző, vakon rohanó akarata újra és újra lesodorja a hálóit. A kísérletek egyetlen eredménye: Eszter lelkének beérése… Amikor elhagyjuk, érzi már, hogy az életet nem lehet foltokban átvarázsolni, az egész társadalmat kell újra szőni.

A regény belátás és férfihóbort küzdelmében adja társadalombírálatát. Eszter nem azért bukott el újra és újra, mert a sors hitvány emberekkel vette körül. Sőt mindenikükben van valami kiválóság: az apa a tanyaiakért dolgozik, a város szépítéséről álmodik; a férj valóban a technika megszállottja; a fiú a kor jobb szellemei felé tapogatózik. Ők s a regény hozzájuk hasonló szereplői sivár világukban tarta303nak fenn valami mozgást, s van egy viszonylagos „magyar” érdemük, őrültségükkel csak maguknak ártanak. Törekvéseik azonban első perctől bukásra vannak kárhoztatva, s ennek az oka – ezt fedezzük fel a hősnővel együtt – mélyebben van, mint a maguk természete.

304

Sajkód kicsiny telep a tihanyi félsziget túlsó, Keszthelynek fordult oldalán. Amióta a civilizáció a házakat itt is táblával látta el, tudjuk, hogy huszonkét házból áll, télen azonban csak négy-ötben vagyunk lakók.

Én 1957 márciusában a füredi kórházból költöztem ide. A helyet nem én választottam: gyerekeink nézték ki, s hagyták gondjainkra; de végre is jó porondnak bizonyult, hogy amit a gyógyszerek nem tudtak 327lebírni, azzal itt a magam orvosaként megbirkózzam. Hogy miképp? Arról valamelyik orvosi folyóiratban kell beszámolnom; a kúra eredményét azonban könyvnapi könyvemben az olvasók is ellenőrizhetik.

Eleinte bizony igen nehezen ment a munka; volt úgy, hogy félévre is bepókhálósodott a tintatartó. A csönd, a Bakony szelíd vonala, s a Sajkód és Pest közt járó bőrönd, mely a megkívánt könyveket hozta, a második télen megint rákapatott az írásra. Eleinte inkább magamnak írtam, feljegyzésszerűen, az élettől inkább távolodva, mint: közeledve hozzá. A Nagyvilág cseh számába írt tanulmányom (Az én cseh utam) volt az első, amelyben mintha nem hallottam volna a mankók kopogását. Aztán, főleg a szovjet út erőpróbája után, egyre sűrűbbé váltak az írások, mígnem az utolsó évben már az Élet és Irodalom karikatúra-rajzolója is megsokallta: olyan remeteráknak rajzolt meg, aki mind a hat lábában egy-egy tollszárat tart. Valóban, három darabon kívül hat-hét tanulmány, számos cikk folyt ki a tollamból, annyi, mint jobb esztendeimben.

Hogy aztán olyanok-e, mint azok, arról a könyv elolvasása után se ítéljen az olvasó könnyelműen és kegyetlenül. Ebben a kötetben nemcsak a Bolyai-drámák nincsenek benne s a velük szorosan összefüggő tanulmányok, de a négy év sok egyéb termése sem. Csak azt adtuk ki, ami nyomtatásban már megjelent, s különösebb csiszolást, gondozást nem kívánt. A gyűjtemény másik felét, ha igaz, karácsonyra veheti kézbe, akit e kései gyümölcs nem kedvetlenített el.

328

Az író épp az új bibliofil Shakespeare-kiadás korrektúráját javítja.

Ez a fordítás jó tükre az én egész írói életemnek. A VI. Henrik Shakespeare legeldugottabb műve. Valaki lefordította az első részét; a másodiknak, harmadiknak azonban már nem volt kedve nekivágni. A szerkesztők kiosztották rám. Az V. Henrik-kel is bedugult valaki, egy hónappal a sorozat lezárása előtt: az is az én zsákmányom lett. S most mégis elégedetten olvasom, korrigálom. A virtus művét mégiscsak elvégeztem rajta. Aki ért hozzá, el tudja képzelni, milyen lenne a Lear vagy az Othello ebben a fordításban. A közönségnek ebből persze nem sok haszna lesz: a VI. Henrik-et aligha fogják valaha bemutatni. Ugyan337így voltam az életemmel is. Szerkesztői gondoskodtak róla, hogy be legyek fojtva iskolaorvosságba, óraadásba, fordításba, betegségbe. Én ezen a beszűkített, embertorzító területen is megmutattam, mi van, vagy mi vész el – nemcsak bennem, de tán a magyarságban. Hogy ebből lesz-e a nemzetnek annyi haszna is, mint a közönségnek a VI. Henrik-ből, aki megéri, meglátja.

A kísérletező ember-ben mintha ennek az ellenkezőjét akartad volna bizonyítani.

Abban ugyanezt mondtam el, csak más hangsúllyal. Fiatalokat gyakran hallok panaszkodni a foglalkozásukra: könyvtárban kell dolgozniok, holott ők legalábbis lektorok szeretnének lenni; SZTK-ban rendelnek, holott kutatóintézetben volna a helyük. Aki ezt a könyvet elolvassa, kénytelen lesz maga ellen is feltenni a kérdést: csakugyan a foglalkozásban van a hiba, nem az emberben-e. Én az ifjúkori fogorvosságon kezdve mindig olyasmivel kerestem a kenyerünket, amit a többiek nevettek, megvetettek, s egy ideig magam is szégyelltem. De nemcsak a műveim írtam meg mellettük, lassan magukat a foglalkozásokat is íróságom bányájává tettem. Gályapadból laboratórium: ez a könyv egyik fejezetének a címe. S ez lehetett volna az egész könyvé! Négy gályapadot írok le bennük, amelyekhez sors, kötelesség odavasalt, majd hogy a természettudomány serkentése, az elemző, kísérletező kedv mint csinált mulatságot, játékot belőlük.

A négy rész közül bizonyára az utolsó, a betegséggel való birkózásod az, ami a legtöbb embert érdekelheti.

Igen, minthogy ezen, ha csak a hirtelen halál meg nem szabadítja, mindenkinek át kell esnie egyszer. S ha gondolkozom, mire vagyok a legbüszkébb életemben, fiatalkori lapom, a Tanú mellett, épp erre a tíz évre, melyet ezzel a kísérletező kedvvel, a halált is elszórakoztató játékkal csikartam ki. Emlékezhetsz 56 nyarára, akkori sajkódi interjúnkra. Az első sajkódi év volt az – a harmadik a betegségemben. Akkor az adósságaimra panaszkodtam, mi minden az, ami a fejemben ott van, s a papírig nem jutott –, tán nem is juthat el. Ma némileg nyugodtabb öntudattal készítgetem a tízéves mérleget: mi az, ami, ha a derült égből jött diagnózis előtt elvesztem a lélekjelenlétem, sohasem készül el. Itt van mindjárt az Égető Eszter, legolvasottabb könyvem, melyet épp te segítettél Válasz-számokból, kéziratfüzetekből, hét évvel előbb szétdobott korrektúra hasábokból megmenteni. A társadalmi drámák 338közül a Mathiász-panzió, Bodnárné, Győzelem, Szörnyeteg; a történetiek közül: a Husz, II. József, Áruló. Aztán amit azóta írtam: a Bolyaiak, Utazás, Nagy család, Apáczai; a Sajkódi esték anyaga; A Medve utcai polgári-t kivéve mindaz, ami A kísérletező ember-ben megjelent. „Megmentett gondolatok”: adtam címül betegségem első hónapjaiban azóta is kiadatlan tanulmányaimnak. De voltaképp egy kisebbfajta megmentett könyvtár az, amit ez a játékos lélekjelenlét napfényre segített.

S amit eztán kell megmenteni? A továbbiak?

Most újabb jó okom lenne, hogy a küzdelmet föladjam. Az utolsó félévben sokat vétkeztünk az egészségem ellen. Külföldön élő lányom kedvéért kéthónapos útba keveredtem, melyen magam sem tudom, mi volt nagyobb: a fáradság vagy a megalázás. Azóta hiba követ hibát. Hat héttel ezelőtt egy szemfenékvérzés figyelmeztetett – s azóta a második súlyosabb, hogy a hipertónia a vérzések szakába lépett. De bár egy sötét „úszó homály” ugrál köztem s a papír közt, s a világot a tulajdon alvadt véremen át látom: a játékot most sem adom föl. Lekötöm, hogy ne zavarjon, a félszememet, s szűkebbre szabva, de csinálom az öthónapos, esetleg öthetes terveket. Múlt télen a rajkódi 30 fokos hideg védelmében nemcsak a Gandhi-drámát írtam meg, az Irgalom című regényből is (melynek a gyökerei egy 1926-os novelláig nyúlnak vissza) elkészült mintegy négyszáz oldal. Hátra van vagy száz, „lemaradásaim” közül ez a legnyomasztóbb. Regényt, ha ezzel végeztem, nem kezdek többet. Tanulmányírói munkásságomat a Magvetőnél készülő Kiadatlan tanulmányok zárnák le: 1925-től 1966-ig jó ezer oldal, melybe mint ínybe a fogak, illeszkednek 44 előtt és után megjelent tanulmányköteteim. Föladtam az életrajz továbbírását is. Helyette Homályban címen régi életrajzi jellegű írásaimat (Magam helyett, Ember és szerep, Móricz Zsigmond stb.) adjuk ki, s a vásárhelyi és fordítói évekről készült fejezeteket. A legtöbbel a drámában vagyok adósa magamnak. Múltkoriban összeírtam: 1931 óta huszonhét drámát írtam, s tizenhat van készen a fejemben. Mint sokmagzatú Pókayné válogatom, mit kéne megmenteni. Most épp egy negyvenötben fogant s ma már tán még időszerűbb vígjátékomon dolgozom: Harc a jólét ellen. Történeti drámáim közül a Cromwell – a Gandhi ikertestvére – sürget a legjobban. Mások is kezdik már észrevenni, amit családomban vallanak, hogy a Sámson a magyar dráma jövője szempontjából tán a legfontosabb munkám. Ennek is van két versesdráma testvére: Gopa vagy a ragaszkodás (Buddha feleségéről) s a Négy próféta, négy egyfelvonásos (Hosea, Ésaiás, Jeremiás, Ezékiel, illetőleg az ő képzelt ellenalakja): egy kis nép 339hivatástudatának a kibontakozása. Az olyanokról, mint a Nagy család új vége, melyről a Veszprémi példá-ban van szó, nem is beszélek már.

Ez elég nagy program… Nem egy öthónapos, de szinte ötéves terv számára is.

Igen, főleg ha hozzászámítjuk munkaerőm, s mondjuk ki: szellemi erőm kikerülhetetlen hanyatlását. Az elmúlt években, tudhatod, ez okozta a legkomolyabb gondot. Mert hisz a pusztulás kétségtelen. Néhány napja egy jó órányi szöveget mondtam a magnetofonba. Magad is a szöveg „pszichológiai” érdekességére hivatkoztál, amikor írógépedbe áttéve megküldted. Hát az van! A beszéd, a volt tanár kedvelt beszédének felbomlása. Hátha ugyanaz az írásaimon is érzik már; csak én nem veszem észre. Az emberek – öntudatlanul vagy tudatosan –, mondanom sem kell, erről akarnak meggyőzni. A Tanú első éveiben sem volt ilyen jeges, ellenséges csönd körülöttem. De mi baj származhat abból, biztatgatom magam: ha, mint a te bomlott szalagod a számból, a tollam alól is jön ki néhány „pszichológiai érdekességű” mű? Kisebb, mintha azt, ami jó akar lenni, álszeméremből elvetélem. Aztán maguk a munkák is bátorítanak. Rosszabb-e a Gandhi halála más drámáimnál? Az Élet és Irodalom-ban megjelent Marx-levél a Tanú tanulmányainál? Az Irgalom megáll, úgy érzem, nőregényeim mellett. Amint, lám, a leszólt Nagy család-ot is felmentette a veszprémi közönség. Különös paradoxonként funkcióim közül: az írás, a fogalmazás erőfeszítése, amely a betegség egyik kiváltója volt, védi magát a legtovább, mint legmakacsabb és legerősebb. Az öreg Vörösmartyról mondják, hogy beszéde dadogás volt, viselkedése az elborult emberé; a Vén cigány-t azonban megírta még. Ha ilyen csoda nem is történik már velem, a nagy berögzött gondolatok veszik továbbra is az írás légvételét, legföllebb a kórházi spanyolfalat – a nem-publikálást – húzzuk most már lassan növő aszfiksziájuk elé.

340

Az a tizenkét színdarab, amelyet a Szépirodalmi Kiadó a könyvnapra új kiadásban visz a közönség elé: írói pályám három évtizedét hidalja át; a Bodnárné-t 1931-ben a Gyász-szal egyidőben írtam, a Nagy családon még 62-ben is dolgoztam, s mint kiderült, nem is fejeztem be. Így együtt most olvastam először őket, s a korrektúra készítés unalmát s bosszúságát a tanulságok feljegyzésével próbálom enyhíteni. Ezek közül (hogy az olvasót is bevonjam kissé a kísérletbe) itt kettőt emelek ki.

1. A társadalmi dráma minden műfaj közt a legkevésbé áll ellen az időnek. A társadalmi regény, ha jó, történeti regénnyé érik. Nehéz megmagyarázni, hogy a társadalmi drámánál ez mért következik be ritkábban. Lessing óta hány társadalmi drámát írtak, s milyen kevés, amivel a színpadon találkozunk! A regény a jelen történetét adja, s azt idővel mint a múlt képét szemlélhetjük, a dráma a jelen társadalmi indulatait, s ezekbe nehezebb beleélni magunk. Valami többletnek kell a társadalmi drámában lennie, ami általános, korfölötti érvényt szerez neki. A nőemancipáció már senkit sem hoz Európában izgalomba, de Nóra sorsát, a naiv gyermekasszonyét, aki férje nagyképűsége alatt rájön az ürességre, sok nő éli s érti meg ebben az emancipált világban is.

Természetes hát, hogy a magam darabjain is az idő munkáját figyeltem. A legjobban ezt az értékek eltolódásán figyelhettem meg. A Papucshős-t, amely a más ember iránti felelősségérzet drámája, úgy gondolom, mindenki jobbnak fogja tartani, mint a Villámfénynél-t. Bemutatásakor érthetetlen, elhibázott műnek tekintették; a Villámfénynél viszont, mint fontos úttörő darab maradt meg a mai 40-50 évesek emlékezetében. Általában az a kelepce, melyet az író főhősének is megvet (Villámfénynél, Cseresnyés, Győzelem, részben a Mathiász-panzió) – a napos oldalra került ember lelkifurdalása a többiek nyomora, a kibírhatatlan rend miatt, ma senkinek sem megy a bőrére, részben mert nincs ekkora nyomor, részben mert aki érezhetné, nem eszmél rá. A Szörnyeteg elárvulása – a kapcsolatok sorvadása viszont félős, hogy még igen soká kelthet ráismerést.

393

Az olvasónak kell eldöntenie, megvan-e a darabok nagyrészében az az ellensúly, mely a társadalmi drámát lélektani vagy épp klasszikus drámává teszi. Én kezdettől iparkodtam ezt az ellensúlyt feltenni. Hisz már a Bodnárné-ban is inkább csak ürügy volt a két fiú torzsalkodása; az anya egy kicsit Hungária, a léhább felé húzó szívével, azon túl a Gyász hősének a nénje ő, aki ha a parasztok nyelvén szól is, Szophoklésztől szopta a tejet. Az anyasors a másik paraszt-drámában, az alakban gazdag Erzsébet-nap-ban is túlnő a kulák-család történetén. Ugyanígy a Villámfénynél: a házasság drámája, a Mathiász-panzió (a Nagy család őse) a vérszerinti s szellemi család mérkőzése; sőt a Pusztuló magyarok olvasója is ráismerhet, ha a hajdani falukutatásról mitse hallott, a kutatást az eredményhez igazító csalafintaságra.

Minthogy a cél az volt, hogy mindezek a darabok, amíg jobbak nem támadnak, a kis magyar repertoár részei lehessenek, amennyiben a közönség türelme s erőm engedi, a következő kiadásba némileg átdolgozva, általános érvényükben megerősödve kerülnek majd bele.

2. A másik tanulság: a nyelv. Eredetileg a verses dráma híve voltam, s ha nem is mentem el addig, mint Eliot, hogy a prózadráma csak közjáték a verses dráma történetében, azt, hogy az irodalmiság küszöbe: csikar-e ki a mű a kifejezésért küzdve nyelvi vívmányt, akkor is vallottam, amikor prózai drámák írására adtam a fejem. A Villámfénynél-nek ez a nem pátosszal, inkább mondattömörítéssel megemelt nyelv volt az egyik újdonsága. Nos ma azt kell mondanom, hogy ha ez a „megemelés” (mint történeti drámáim mutatják) sűrűbb levegőt teremtett is, első jelentkezésemben sokszor bántó; még szerencse, hogy mesterkéltségét a gyakorlat hamar lekoptatta. Mindenki észreveszi ezt, aki a Villámfénynél második felvonását, főképp a jegyző és orvas párbeszédét elolvassa. A Papucshős nyelve ehhez képest, egy-két mondatot kivéve, természetes. A Cseresnyés (mondanivaló s szerkezet) nem volna rossz dráma, a nyelv – a kijavítható – az, ami hitelét veszti. Tanulság: ami a művészetben szándékosan – teoretikusan – új, az évül el a legelébb. Viszont az efféle új (mint Lorca darabjaiban is láttuk) néha mégiscsak út a gazdagabb érettséghez.

A gyűjteménybe bevettünk két vígjátékot is. Ezek (a Pusztuló magyarok, Utazás) s a kiadatlan Szépítő, a most befejezett Harc a jólét ellen egy-két más darabbal, amelyet tán megírok még, mint külön gyűjtemény válhat le erről. Hogy a kötet végére tett, vadidegen Sámson megtalálja-e azt a két-három verses drámát, amely fejemben évtizedek óta kéri az életet, kérdés, melyre nem az írónak kell felelnie.

394

Németh László műveivel gyakrabban szerepel ismét az olvasó meg a színházlátogató közönség előtt. Ebből az alkalomból a Hétfői Hírek munkatársa négy kérdést intézett az immár külföldön is jól ismert íróhoz. Első kérdésünk így hangzott:

- A Nemzeti Színház most próbálja II. József című történelmi 409 drámáját. Úgy tudjuk, a dráma szerzőjének nem kis része volt abban, hogy a színház választása erre a darabjára esett, s nem valamelyik másik művére azok közül, amelyeket szintén régebben írt, s amelyek ugyancsak nem kerültek még színpadra. Miben látja tehát a II. József bemutatójának időszerűségét?

– Semmi részem nem volt abban, hogy a színház választása a II. József-re esett. Úgy tudtam, hogy a Nagy család-ot mutatják be Mészáros Ágival. A II. József műsorra tűzéséről, amely az egyik dramaturg ötlete volt, utólag értesültem. Hozzájárulásom mégis megadtam: 1. Mert azt mondták, hogy a színház mostani helyzetében a darab bemutatása elősegítheti a Nemzetinek a Macbeth-tel már megindult megújhodását (s három darabomat végül is ez a színház mutatta be). 2. Mert Somlay Artúr halála óta Major Tamás volt az egyetlen vezető férfi színészünk, aki azt a kívánságát fejezte ki, hogy egyik főszerepemet eljátszhassa. Égető aktualitása – azonkívül, hogy a nemes szándék s a csapda, melyet a történelem vet neki, mindig aktuális – a bemutatónak tudtommal nincs… Azt a személyes aktualitását is elvesztette, amely tíz évvel ezelőtt megíratta: fizikai állapotom ma sem jobb hősömnél; kétségbeesését a szétomló mű fölött, e tíz év jóvoltából azonban nem osztom többé.

– Meglepetést keltett a hír, hogy film készül Iszony című regényéből. Noha a filmesek – tudomásunk szerint – ezelőtt is több ízben érdeklődtek művei iránt, Ön mindeddig elzárkózott írásainak megfilmesítése elől. Mi késztette most elhatározásának megváltoztatására, s miben látja biztosítékát annak, hogy a film méltó lesz irodalmi és színpadi műveihez; milyen mértékben vesz részt a forgatókönyv elkészítésében?

– Tévedés, hogy én műveim megfilmesítése elől elzárkóztam. Sőt, egyetlen olyan eset sem fordult elő, hogy amikor ilyen tervvel fordultak hozzám, egy csomó időt s erőt rá ne áldoztam volna. Ezt különben a Bolyai-drámákhoz csatolt két filmnovella is bizonyítja. Az Iszony megfilmesítésébe is belementem már egyszer; a filmgyárban fújták le. Most, minthogy erővel-idővel takarékoskodnom kell, először valóban elhárítottam a kérést; a kijelölt rendező elszántságának azonban végül is megadtam magam – legföllebb a forgatókönyv írásában nem tudok érdemlegesen részt venni. Arra, hogy a film a regényhez méltó lesz, a rendező hozzám intézett szép, literátus levelén s a Ház a sziklák alatt című kitűnő filmen kívül, melynek segédrendezője volt, nincs biztosítékom. De minthogy ő az első rendező, aki az én művemen akarja 410megmutatni (nem külön nógatásra, hanem belső indítékból), hogy milyennek képzeli el a magyar filmet, az Iszony pedig kibírja, hogy kísérletezzenek vele, presztízs okokból, névvédő óvatosságból nem állhatom el a jószándék útját.

– Elterjedt a közelmúltban a hír, hogy Erwin Piscator tervbe vette A két Bolyai című drámájának bemutatását. Mit tud erről?

– Ezt a hírt most hallom először.

– Min dolgozik jelenleg? Milyen új műve jelenik meg legközelebb? – kérdezzük végül.

– Néhány régibb adósságomat rovom le: most fejeztem be a Harc a jólét ellen című (még 46-ban fogant) vígjátékom, s épp habozok, hogy a Cromwell-nek vagy a Buddha feleségé-nek, esetleg egy társadalmi drámának (A pihenő) vágjak-e neki. Amíg ez eldől, az Irodalomalapító című könyvecském fejezem be, amely Puskinról szól, s a Gondolat Kiadó Irodalomtörténeti Kiskönyvtár sorozatában jelenik meg. Minderről a Kortárs februári számában többet is olvashat az érdeklődő.

411

A század első esztendejében születtem, egy Erdély-széli városkában, amely most Romániához tartozik. Apám ott volt tanár, iskoláimat azonban már Budapesten jártam, az orvosi egyetemet is ott végeztem el. 1925 végén két hét leforgása alatt nyitottam meg rendelőmet, kötöttem házasságot, s jelent meg első írásom: a Nyugat folyóirat pályadíjnyertes novellája. Orvosi munkát tizenhét éven át folytattam; 1943-ban mint fővárosi iskolaorvos mentem nyugdíjba. Házasságomból hat leánygyerek született. Kettő kicsiny korában meghalt, négy asszony: kettő kémikus, egy fizikus, egy orvostanhallgató.

Pályám első felében főként tanulmányokat írtam. Eleinte nemzedékem akkor feltörő íróit mutattam be, az előző nemzedék nagyjainak a portréját rajzoltam meg, néhány jellegzetes nagy írón át (Proust, Pirandello, Freud, Ortega, Gide stb.) az újabb európai ízlést és gondolkozást próbáltam művelődésünk számára asszimilálni. Hogy olyan újabb témákhoz is hozzányúlhassak, amelyekre irodalmi folyóiratainkban nemigen volt mód, 1932-ben egy tanulmány-folyóiratot indítottam, melyet magam írtam: ez volt a Tanú. Tizenhét kötete jelent meg. A fiatalság nevében végzett tájékozódás, az enciklopédikus együtt tanulás folyóirata volt ez, munkáim közül a magyar értelmiségben ez hagyta a legmélyebb nyomot: eredményeit, útmutatásait ma sem kell szégyellnem.

1929-ben jelent meg első nagyobb regényem, az Emberi színjáték, egy kuruzslóból lett mai szent életrajza. Görög tanulmányaim bátorítottak 461fel első nő-regényemre (Gyász), amely egy parasztasszony alakjában gyászba zárkózó büszkeség szobrát faragta meg. Utolsó kísérlet című regényciklusom az Anschluss előtti évben indult, s az önállóságunkat fenyegető történelmi vihar előtt a magyarság élet- és állameszményét, a Magyar Modellt akarta fölmutatni. 1935-44 közt írtam legtöbb társadalmi drámámat is, amelyeket az új értelmiség eszményei s külső élete közt támadt meghasonlás táplált.

1945-ben, Buda ostromában családi házunk elpusztult, könyvtáram szétszóródott, magam egy alföldi városba kerültem, ahol mint tanár, kormányengedéllyel, pedagógiai kísérleteket végeztem, közben csaknem valamennyi középiskolai tárgyat tanítottam, s a magam szabta, s a tanítványaimon kipróbált tantervben műveltségünk törzsanyagát próbáltam összeállítani. Írói szempontból is az itt eltöltött öt év volt életem legtermékenyebb szaka. Itt fejeztem be Iszony című regényemet (a Gyász szoborpárját); ennek a városnak csehovi alakjairól írtam legnagyobb regényemet, az Égető Eszter-t, nyugati módszer és keleti lélek ellenmondásainak a rajzát s szintézis-kísérletét; itt készültek legjobbnak tartott történelmi drámáim is.

1950-ben visszatértem családomhoz, s 1956-ig fordításból éltem. Több mint tízezer oldalt fordítottam, főleg oroszból, majd csehből, németből; többek közt az Anna Kareniná-t, Alekszej Tolsztoj Első Péter-ét; s több dráma fordításával járultam hozzá az új Shakespeare-, Ibsen- és Lorca-kiadásokhoz. E munka közben csak néhány eredeti színműre futotta erőm és időm; ekkor írtam a Galilei-t, amelyet az 1956-os események előestéjén mutattak be s százhússzor játszottak.

1954 óta beteg vagyok, súlyos hipertóniát kaptam. Az elemzésben szerzett gyakorlatom azonban segítségemre jött. A sematikus kezelés ellen fellázadva, megfejtem betegségem természetét (s mint a Levelek a hipertóniáról című könyvben beszámoltam róla), magam veszem kezembe kormányzását. Az eredmény: tizenkét évvel a súlyos prognózisú betegség fellépte után: élek és dolgozom; kéziratban levő s befejezetlen munkáimból a legfontosabbakat megmentettem – s munkásságomat egy új regénnyel (Irgalom) s több kötet drámával, esszével gyarapítottam.

1960-ig könyveim a határokon nem jutottak túl; 1960-ban egy nyugatnémet cég vállalkozott Iszony című regényem kiadására, mely azóta 11 nyelven jelent meg. Németül az Égető Eszter, történeti drámáim gyűjteménye s egy tanulmány-válogatásom olvasható még. Mindezek azonban egyoldalú képet adnak munkásságomról, hisz én elsősorban tanulmányíró voltam s tanulmányaim java – egyelőre – Magyarországon is hozzáférhetetlen.

462

Az interjú két sajkódi látogatás, egy pesti és egy galyatetői beszélgetés meg egy levélváltás eredménye. E furcsa körülményesség okaira rávilágít Németh László levelének alábbi része:

„Az utóbbi időben többször megpróbáltam, hogy a legfeltűnőbb félreértéseket, velem kapcsolatban, helyreigazítsam. Kísérleteim gúnyos szájelhúzás fogadta: Bízzuk azt az irodalomtörténetre. S igazuk van: minden népnek csak olyan véleménye lehet íróiról, amilyent kiküzd, megérdemel. Kérdéseidre sem azért válaszolok, hogy az irodalomtörténetet vagy akár a közvéleményt befolyásolni próbáljam. Egy fiatalembernek a kíváncsiságát akarom kielégíteni, aki érdeklődését s ragaszkodását, amikor erre alkalom nyílt, nyilvánosan is ki merte mutatni.”

– Horváthné meghal című elbeszélésével 1925-ben megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Ez volt első irodalmi szereplése, neve ekkor vált ismertté. Van-e e művén kívül olyan fiatalkori írása, amit az olvasóközönség máig nem ismert meg?

– Tizenkétéves koromtól, amikor írni kezdtem, huszonnégyig, amikor első novellám megjelent, persze elég sokat írtam, de az szerencsére csaknem mind elveszett. Kiadatlan tanulmányaim közé két írást vettem fel, amelyek a pályázatnyerés előtt, 1925 nyarán keletkeztek; ezeket is inkább csak emlékül: mint próbáltam biológiai műveltségem s írói emberlátásom egy verstani probléma megoldásában (Az Ady-vers genezise) s egy belgyógyászati javaslatban (Új szempontok a status praesens felvételében) összekapcsolni.

– Munkásságában jóformán nincs is nyoma az íróvá érés folyamatának: teljes fegyverzetben lépett a közönség elé. Már első novellájának stílusát megdicsérte Osvát, tanulmányírói felkészültsége pedig kiérdemesült esszéistákat is bámulatba ejtett… Milyen körülmények segítették ezt elő? Milyen ösztönzéseket kapott környezetétől?

527

– Korai novelláim s első tanulmányaim olvasva, én inkább azon képedek el, milyen készületlenül merészkedtem a nyilvánosság elé. De ez érthető is; ha készültem valamire: hát a versre, a verses drámára legföllebb. Regényt, tanulmányt meg éppen a nyilvánosság előtt kezdtem írni; a szerep volt: tanítóm, a gyakorlat: készülésem. Hogy milyen ösztönzéseket kaptam? Erre Adyn s a Nyugat íróin kívül olvasd el a Toldy gimnázium értesítőjében nemrég megjelent emlékezésem: Mit köszönhetek a Toldy-reálnak?

– Milyen természetű nézeteltérés távolította el a Nyugat-tól? Csak Babits irodalomszemlélete?

– A mondanivalóm távolított el, amely számára a Nyugat-ban nem volt hely s amely a Tanú megindítására kényszerített. A „nézeteltérés” ennek volt következménye.

- - - - - - - - - - -

– A magyar esszéirodalom történetében a Tanú-nak központi szerepe volt. Kérem mondja el a lapindítás körülményeit, a Tanú küldetését.

– 1931-ben először láttam be, hogy az irodalmi élet mérgező a számomra: megront, s amit fontosnak érzek, belém fojtja. Ekkor hallgattam először el, s az elhallgatás, mint mindig, ekkor is termékeny korszakot jelentett, a Gyász, a Bodnárné ekkor készült el, a Tanú első számai ennek az évnek az érdeklődés-lázát, világ-tágulását sugározzák. A porondra, mint később is, a kötelesség szava rántott vissza; ebben az esetben Gulyás Pál tanulmánya, aki „a magyar ifjúság új orientációját” látta bennem, s elhitette, hogy bűn elhallgatnom. Levélváltásunkban született meg a Tanú címe s gondolata: a magamírta folyóirat, melyet iskolaorvosi fizetésünkből adtunk ki, s melyre a fejesek megindulásakor annyit mondtak: Majd meglátjuk, meddig bírja; – meddig szellemiekkel, meddig anyagival. Szellemiekkel négy évfolyamon, nyolcvan nagy íven át bírtam, az anyagi gondot az első év végén a nyomda mint kiadó vette át. A folyóirat próbára erkölcsileg tett: nem volt könnyű a mindenfelől – három nemzedékből – jövő rosszallást elviselnem, hisz szinte mindenki letette – olyanok is, akiket nagyra becsültem – vállalkozásommal szemben a garast.

- - - - - - - - - - -

528

– Miért szüntette meg a Tanú-t?

– Akkoriban azt hittem, a mindenfelől rámnehezedő nyomás s a Tanú utolsó számában leírt betegség (Árnyékvilág) volt a folyóirat megszűnésének az oka. Ma úgy látom, hogy a Tanú ha az akkor megindult írói mozgalom, a Válasz létrehozása, fenntartása, rádiószerkesztőségem módosította is programját, munkáját elvégezte, a „szorongó tájékozatlanság” kiengedett szorításából (egész életemre „tájékozódtam”); a kapott sebek, a rámszakadt magány pedig a szépirodalom lélek-mosdatását kívántatta meg. Hisz a Villámfénynél még a Tanú utolsó előtti számában jelent meg.

– A minőség forradalma című tanulmánygyűjteményét, mely a Tanú törzsanyagát tartalmazza, Szabó Dezsőnek ajánlotta. Hogyan látja ma Szabó Dezső szerepét?

– Szabó Dezső akkoriban, 1940 körül, imponáló harcban állt a hitlerizmus magyarországi árnyékával. Azzal az ajánlással ennek a harcnak a hősét akartam megtisztelni, ugyanakkor egy régibb hibát is jóvátenni. Szabó Dezső korai tanulmányainak sokat köszönhetek. Az Élet és Irodalom egyik szerkesztői jegyzetében („Negyedéves orvostanhallgató”) tőle kaptam az első írói elismerést is. Persze a torzulásokat is láttam, melyekbe a lángész-gőz s a vállalt nehéz szerep vitte, s főleg amikor a Tanú-val magam is rá emlékeztető szerepbe csúsztam, túlságosan kegyetlen bírálattal próbáltam az élő mementót eltolni magamtól. Szabó Dezső azonban újra megtalálta magát, s életének utolsó évei voltak a leghősibbek és legszebbek. Nemrég különben jó könyv jelent meg róla odakinn, Gombos Gyula írta; beleérzése és kritikája, úgy hiszem, eltalálta a helyes mértéket a méltatlanul elfeledettel szemben, s nektek is jó például szolgálhat, hogy kivételes kritikai páholytokból mint lehet vitatott alakokba öltözött hazai problémákkal foglalkozni.

– Készülődés, A minőség forradalma és Kisebbségben című esszégyűjteményeiben gyakran történt utalás a magyar irodalom nemzeti jellegére. Miben nyilvánul meg e nemzeti jelleg? Miben tér el irodalmunk a többi irodalomtól?

– Nem emlékszem, hogy a magyar irodalom nemzeti jellegét külön hangsúlyoztam volna. Én is olyasformán érzem, ahogy Móricz Zsigmond írta egy nemrég fényrekerült jegyzetében: a nagy irodalom mindig nemzeti irodalom. „A német kultúra más alapon nőtt, mint a spanyol, az 529orosz. Ma mindenik egyenrangú kultúra, de gyökerei annyira mások, hogy ha egy író a saját népe lelkét adja, akkor egy idegen nép fiának elébb meg kell tanulni ezt a lokális adottságot. Az oroszt megtanulták, de a magyar olyan kicsiny és érdektelen nép, hogy nem tanulják meg.” A nem-nemzeti irodalomnak könnyebb a dolga: „egy homogén élvező réteget talál az egész világon”.

Amire te gondolsz, tán az (s erről csakugyan többször beszéltem), hogy a magyar író, népe elárvultságát s elárultságát látva, nem szorosan irodalmi feladatokat is vállalt; az irodalom lett a kézilámpás, amellyel a magyarság kanyargós, szakadékokkal szegett útját bevilágítani próbálta. Ezt ma sokan, Újvidéken is, hibának tekintik; ahogy egyiktek mondta: magyarságuk volt a botlasztó kő íróink útjában. Én nem hiszem, hogy így van. A magyar irodalom e gond vállalásával (melyet különben sem lehetett nem vállalni) többet nyert, mint amennyit veszített. Ha a magam példáját nézem: Mi voltam én? Alkatilag gyenge, érdektelen ember, akit a természet semmiféle különös, elemi erejű képességgel nem tüntetett ki. Ez a gond csinált gondolkozót belőlem s e gond vállalásában szereztem sebeket, amelyek mint szépírót a szenvedés szakértőjévé tettek. S ha magamról ezt mondhatom: mennyivel inkább egy Adyról, az egész magyar irodalom főeréről.

– Ha már itt tartunk, egy sokat ismételt kérdést tennék fel: világirodalmi rangú irodalom-e a miénk?

– Móricz Zsigmond megadta erre is a választ: a világ nem vette még a fáradságot, hogy megtanulja a nyelvünket, nem a finnugort: a főműveink megértéséhez szükségest. S ha megnézzük a menedzsereket kik s mit minősítenek ma világirodalomnak: ezen kár különösebben szomorkodnunk. Sokkal nagyobb tőke s lehetőség, hogy nekünk még van XIX. századi értelemben vett „nemzeti irodalmunk”. Ennek a belső rendjét kár lenne a számunkra engedélyezett „világirodalmi” írók tekintélyével megbontani.

– Utolsó kísérlet című, hét részre tervezett, de máig befejezetlen nagy regényciklusát a mai olvasóközönség nem ismeri. Kérem, mondja el, milyen célja volt ezzel a regénnyel, s miért hagyta abba?

– Az Utolsó kísérlet keletkezés-történetét Bogárdi diófa című útirajzomban olvashatod; a teljes mű terve a kiadó folyóiratában jelent meg. A regény címe azt is kifejezi, amire készült. 1937 táján úgy láttam, hogy a magyarságnak nem lesz többé módja jövőjét, ahogyan terveztük, be530lülről a maga törvényei szerint alakítani; az Utolsó kísérlet ezt a törvényt mutatta volna fel. Ugyanakkor a magyar színek, értékek enciklopédiájának is szántam; Noé bárkájának, melyet a német özönvíz közeledtére ácsoltam. A regényt azért hagytam abba, mert a történelem helyi szélcsöndje, Móricz Zsigmond hívása módot adott, hogy a veszedelem ellen közvetlenül, kubikos módra harcolhassak.

- - - - - - - - - - -

– Műveiben igen sok az önéletrajzi elem, a regényekben éppúgy, mint a drámákban. De regénybeli énje majdnem mindig megbukik: a Bűn Horváth Endréje, az Égető Eszter Méhes Zoltánja öngyilkos lesz. Miért van ez így?

– Szépirodalmi munkáim nagy részével én egy megbillent belső egyensúlyt próbáltam helyreállítani; a sötét című könyvek – Bűn, Gyász, Őrültek – paradox módon a derűt szolgálták, melyet annyi viszontagságon, elboruláson át is sikerült megőriznem. Érintői voltak életemnek, természetes, hogy a végtelenbe vágódjanak; salakkivetői, nem csoda, hogy a hős többnyire elpusztult rajtuk.

- - - - - - - - - - -

– Melyik művét tartja a legjobbnak?

– A legnagyobb ugrás a Tanú volt életemben; embervilága révén az Égető Eszter áll szívemhez legközelebb; legtökéletesebbnek sokan a Gyász-t tartják; külföldön (egy jellemző félreértés jóvoltából) mint a „frigidség” regénye, az Iszony keltette a legnagyobb hullámverést. Hogy melyik a legjobb? Énnekem mind jó volt; a méltó továbbéléshez szükséges katarzist szolgálták.

– Nemcsak az Iszony-nak, de több más regényének is, a Gyász-nak, Égető Eszter-nek, Irgalom-nak: lány vagy asszony a főhőse. Nőalakjait mintha nagyobb szeretettel, melegséggel rajzolta volna meg, mint a férfiakat… Mondják, vannak nőies érzékenységű, feminin lelkialkatú férfiak – ilyennek érzi-e magát?

A művészek nagy részében van némi kétneműség. Nálam ez azért feltűnő, mert a két nemet két különböző feladatra fogtam be: a tanulmány s a dráma, a közéleti részem: a férfié; a kozmikus, ember és természet finomabb kapcsolatait éreztető, a nő-regények, szóval: az asszonyé.

– Hogy bújik át férfi-énjéből a nő-szerepekbe, hogyan történik az átkapcsolás?

531

– Átkapcsolásra nincs szükség: a téma ezt vagy azt mozdítja meg.

- - - - - - - - - - -

– Drámáit, némi rosszallással, „intellektuális” drámáknak nevezik. Mi a véleménye erről?

–Én még ott tartok, hogy könyvdrámát mondanak. Amióta kiderült, hogy megfelelő előadásban szinte mind megáll színpadon is, úgy látszik, ezt a kifejezést használják, hogy ne kelljen mint „igazi” drámákkal foglalkozni velük. Én viszont azt kívánom, bár ne kellett volna annyi igazi drámát írnom. Mint Dráma és legenda című előszavamban annak idején megírtam, én legendának, az életgyőzelem műveinek szerettem volna látni írásaimat; a dráma (egy kései munkámat kivéve) azt jelentette, hogy a legenda elakadt, kelepcébe estem, melynek csak drámával, drámák sorával kerülhettem fölé.

- - - - - - - - - - -

– Van-e lényegbevágó különbség történeti s társadalmi drámái közt?

– Nem annyira írói indulatban, a korban a különbség, amelyhez szólottak.

– Fellépésétől a negyvenes évek elejéig egy kis könyvtárnyi tanulmányt írt. E hatalmas teljesítményhez képest a háború után már inkább mint szépíró tevékenykedett. Mi ennek az oka?

– Ez optikai csalódás. Igaz, hogy pályám második húsz évében (vásárhelyi tanárkodásom, fordítói munkám s betegségem miatt) kevesebbet írtam, de ebben a húsz évben is elsősorban tanulmányíró maradtam. A statisztika is erre vall: összegyűjtött munkásságomban a regény s a tanulmány egyaránt 300 ívre rúg, s az első s a második húsz évben írt művek közt a két műfajban egyaránt 180:120 az arány. S ha meggondoljuk, hogy korunkban a tanulmányírás mennyivel nehezebb feltételek közt folyik, s hogy újabb tanulmányaim közül 50 ív most jelenik meg először: magam se tudom mással, mint a hivatás kényszerével magyarázni, hogy ennél a műfajnál, mely annyi bajt hozott rám, végig kitartottam.

– A Sajkódi esték utószavában említést tett arról, hogy az ott közölt tanulmányokon kívül még egy kötetnyi olyan esszéje van, amit megjelenésre készít elő. Mikor olvashatjuk ezeket?

532

– Egy részük – A „vallásos” nevelésről, a Macaulay, a Pillantás az őstörténetbe – kiadatlan tanulmányaimmal most nyomdába került, másoknak az anyaga újabb tanulmányokba ment át, egyeseknek a nyugodt, „sajkódias” kidolgozására utolsó közéleti „bevetés”-em miatt nem maradt idő.

- - - - - - - - - - -

– Milyen Németh László-könyvet olvashatunk legközelebb?

– A Kiadatlan tanulmányok 82 ívnyi anyagát; első kötetében, ami a 44 előtti gyűjteményekből kimaradt, a másodikban, ami az azóta írtakból A kísérletező ember-be s a Sajkódi esték-be nem került bele.

– Van-e nagyobb különbség a regény-építés s a dráma-szerkesztés között? Kérdésem azért ennyire általános, mert közfelfogás, hogy Ön írta meg a legjobb szerkezetű, legtökéletesebb magyar regényeket és drámákat…

– Örülök, hogy ilyen vélemény is van, én még nem találkoztam vele. Azon valóban mindig csodálkoztam, amikor a dráma-szerkesztésről mint kivételes adottságról beszéltek előttem. Én a regény finomabb motívum-bujtatásához, bonyolult egyensúly-lebegtetéséhez viszonyítva, a drámai szerkesztést elég primitív ácsmunkának tartottam. Igaz, hogy én csak „tizenkilencedik századi” drámákat írtam. A formabontás felé – ha kényszerítő indulat nélkül lehetne dráma a számomra – a regényben megszokott szerkesztés színpadi kipróbálása vonzhatna.

– François Mauriac mondta, hogy „a regény válsága, ha egyáltalán, akkor épp a technikában van. A regény elvesztette a célját”. Hogyan vélekedik erről, s hogyan látja a magyar regény útját?

– A regény az újkor legnagyobb, jellemző műfaja. A természettudomány, amely mint sugalló s ellenkezést kiváltó, az újkori szellem fejlődésére, ritmusára döntő hatással volt, a XIX. századi regényt termékenyítette meg a leghatalmasabban; a XX. századi regényben már inkább a költészet, a művészi igény ellenhatása mondta a diktandót. De hogy az újkori regény az emberi szellem milyen nagy vívmánya, semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nyugati modernség híres úttörői – Proust, Joyce, Musil, Kafka, Faulkner – még mindig a regényt választották terepükül. Közben (Lampedusa példa rá) a XIX. századi regényforma sem „avult el”, ahol nagy tehetség, föltáratlan mondanivaló ad fényt neki – veri a kísérletezésben izzadókat. A magyar regény is rá fog ta533lálni a talpa alatt levő kincsre, az utolsó negyedszázad ellenmondásos élményanyagára, sőt formája: a nagy regénnyi anyagot lepergető kisregény, ahogy nevezni szoktam: „gyorsregény” mintha alakulna már.

– Magam helyett című könyvének egész életművére érvényes alcíme van: Tanulmány az életemről. Áttételesebb, regényekbe s drámákba szőtt vallomásai mellett, egy sorozat önéletírása van: az Ember és szerep, a Magam helyett, a Lányaim, a Levelek a hipertóniáról stb. Ezért úgy sejtem, hogy naplót is ír; ha nem is szabályos, dátumozott naplót, de fontosabb eseményeket, gondolatokat összegező szubjektív beszámolót… Így van-e?

– Életem legdrámaibb szakában, a harmincas években jöttem rá, hogy egy-egy drámát egy-egy napló árán is meg lehet takarítani. Ilyenkor néhány napon át mást sem tettem, csak naplót írtam, amíg tiszta égre látva, valami megállapodásra nem jutottam magammal. Ilyen „drámai naplót” nem írok többet (jele ez is, hogy a dráma kiküszöbölődött az életemből); de azt nem mondom, hogy ahol öregkori Regulám, a Hét Fok ellen (tisztaság, rend, tevékenykedés, érdeklődés, az indulatok leküzdése, jóindulat, derű) vétségbe lelem magam, erről nem készítek új erő-összeszedésre sarkalló beszámolót.

– A harmincas évek egyik legszenvedélyesebb, legtájékozottabb olvasója volt, a Tanú kritikai naplójának megszűnésével azonban egyre kevesebb könyvről írt élménybeszámolót…

– Betegségem s az összezsugorodott munkaidő egyik legfájdalmasabb következménye az volt, hogy keveset olvastam, jóformán csak azt, ami munkáimhoz kellett. Az, hogy a magyar irodalom fejlődését nem követhettem kellőképp, egyik fő oka lett az ellenem tornyosult kartársi haragnak. Amióta nem érzem többé az írásban adósnak magam, olvasó tartozásomat törlesztem. Az ember műveltsége, vagy ha úgy tetszik: tájékozottsága gyors századunkban 15-20 év alatt elavul; a Tanú s vásárhelyi tanáréveim után most harmadszor igyekszem lemaradásom pótolni, lépésem a korhoz igazítani – először nemzedékem, aztán tanítványaim javára, most a magam örömére.

– Kik azok a fiatal írók, akiktől irodalmunk továbbfejlesztése várható?

– Veszedelmes és igazságtalan lenne féltájékozottságommal névsor összeállításra vállalkoznom. Csak azt mondhatom el, kiket fedeztem 534fel idáig magamnak. A költők közül a legkorábban s legnagyobb örömmel Pilinszky Jánost, majd Nagy Lászlót, a Magyar műhely felsorolásában 1956-ban már ott volt Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Fodor András, Simon István neve, a Magyar vers útjá-ról szóló írásomban a Nemes Nagy Ágnesé; Tóth Eszterhez intéztem A líráról szóló tanulmányomat, Csoóri Sándort s Takács Imrét mint költőt s prózaírót egyforma nagy ígéretnek tartom, s Váci Mihály ritka népszerűségét sem érzem a művészi igény leszállítása árán megvásároltnak. A prózaírók közül Sarkadi Imre nevét jegyeztették meg először még a Válasz-beli írásai, jelentős könyv Sánta Ferenc Húsz órá-ja, megértem Fejes Endre órjási sikerét s igazat adok Somogyi Tóth Sándor tízezrekre menő olvasóinak – a „gyorsregény” műfajának ők hárman a legeredményesebb képviselői. Kitűnő elbeszéléseket olvastam Szakonyi Károly, Kamondy László, Szabó István, Moldova György tollából; örülök, hogy Hernádi Gyula mint filmíró kivágta magát igazságtalan zárlatából, s úgy hiszem, nem méltatták érdeme szerint Mészöly Miklóst sem. Mándy Iván és Karinthy Ferenc (külön jellegzetes világuk otthonos művészei), Hubay Miklós (egy modernebb magyar dráma szívós kiküzdője) már az én szemszögemből sem tekinthető fiatalnak. A hazai kritikában, úgy látom, Czine Mihály védi azt, amit kell; tanulmányíróink közt a félelmetes tájékozottságú Vekerdi Lászlót tartom a legtöbbre.

De mint mondom, ez az időszűkében szenvedő s érdeklődésével másfelé csapongó olvasó névsora, nem a kritikusé. Az égalj-váltó, nemzedéksorakoztató kritika, mint a ti Bori Imrétek működése is bizonyítja, különben is a fiatalabbak műfaja. S ha őszinte akarok lenni, én a legnagyobbat, nem is a felsoroltaktól – hanem a mélyben rejtőzőktől várom, akik a tengermély nyomását ellenerővel győzve, nagy, betetőző művekre gyűjtik erejüket.

– Irodalmi körökben most az „elkötelezett” jelző a legdivatosabb. Elkötelezett írónak tekinti-e magát?

– Az „elkötelezett” ma, úgy látom, kitüntető jelző, s ilyenekre nem formálok igényt. „Elkötelezett” én csak az idegrendszeremben kialakult közérzettel, igazsággal szemben voltam; mint közéleti ember megbízható műszer iparkodtam lenni a nemzet s (minthogy ez nem választható szét) az emberiség kezében is.

– Körülbelül két esztendeje – pontosabban az Irgalom megjelenése óta– nem jelent meg új műve. Azt jelenti ez, hogy nem dolgozik?

535

– Nem publikálok s minthogy csak a magam mulattatására készítem jegyzetszerű kis esszéimet, úgy is mondhatom: nem dolgozom.

– Mi ennek az oka?

– Elsősorban a betegség. Négy-öt órai szellemi tevékenység (ez az, amire az írást, olvasást, levelezést, sőt beszédet beleértve képes vagyok) olyan írói üzem fenntartására, mint az enyém volt: kevés. Mint orvos szinte szövettanilag látom az agyamat, a pusztulások nyomát, s emlékkincsem sorvadása, az írói munkában oly súlyos emlékezetbotlások kételyt kell hogy ébresszenek alakító, sőt ítélő erőmmel szemben is. Végül az a félelem is ott motoz bennem, hogy a betegség, mely a lázadás képességétől megfosztva, körülményeim s ragaszkodásom fogságába ejtett, azt az erkölcsi hitelt is kikezdheti, amely az emberek vezetéséhez szükséges. Van természetesen más ok is – ez csak az elegendő. Kínos magyarázatok helyett elég talán ennyi. Ha a kötelező gyanút, mellyel utolsó 55 évem termését nézem, a szakértők véleménye megnyugtatná, tán tovább sajtolnám magam. S ha a közönség köréből jönne kissé vastagabban a moraj: „Megszoktuk a hangod, ha gyengül, elcsuklik is, hallani akarjuk”, elviselném a legfájóbbat, a fiatalabb írók ellenszenvét. Így a kísérletező ember utolsó kísérletét élem: az elveszett egészség után mint lehet a pályavesztés csapását fölös indulat nélkül, derűvel állani. Ami – maradék barátaim megnyugtatására mondom – korántsem olyan nehéz, mint magam is gondoltam.

- - - - - - - - - - -

536

Miért szánta el magát arra, hogy egyetlen évadban négy műve szerepeljen?

Talán nem kell bizonygatnom: hogy elég kelletlen vállaltam. Amikor drámaíró kortársaim nem hallhatók a színpadon, kényelmetlen volt egyszerre négy művel nyomulni a légüres térbe. Aztán meg négy bemutató négyszeri vesszőfutást jelent s azt ősz fejjel elég keserves el566viselni. Mégis teljesítenem kellett a színházak igényeit, nagyon komoly töprengés, vívódás után.

A harmincas években Tamási, Kodolányi, majd Illyés, Illés Endre, Márai, Darvas s mások műveiben az igazi irodalom a színpadon is helyet szorított magának, s 45 óta szép sikerek bizonyították, hogy a huszadik századi magyar dráma versenyképes lett. Az utolsó években azonban a jó magyar könyvek olvasója, mely a regényeket száz, a versesköteteket tízezres példányszámban vásárolta, a szórakoztató és nyugati irodalom olvasóival szemben mintha teret vesztett volna. A színpadról pedig – mint az új drámapályázat kiírása is bizonyítja – a magyar dráma aggasztó módon eltűnt. Ezzel a négy bemutatóval én a közönséget akartam megszondázni: toborozhat-e az enyémhez hasonló „régimódi” dráma (mely nem a végén kezdődik s még narrátor sincs benne) közönséget s a négyszeres figyelmeztetéssel sikerül-e bebizonyítani neki, hogy magyar dráma van s folytatását érdemes kivárni és ha kell kikövetelni is.

Milyen tapasztalatokat kínálnak a bemutatók?

A veszprémi bemutató, a közel harminc éve írt Papucshős volt az első. Ez nemcsak azért volt szívvidámító, mert a kitűnő rendező s a két főszereplő, meglepő szintre emelte az előadást, hanem mert pályámon először a kritika is úgy viselkedett, ahogy a magyar drámát fogadni illene: egy veszprémi újságíró, aki drámáimból disszertált, két előkészítő cikkben s egy bírálatban hangolta rá a közönséget, a fővárosban pedig épp a Film Színház Muzsika hívta föl egy mintaszerű írásban rá a figyelmet. A közönség, amennyire láttam, jól fogadta a nem könnyű darabot. (A pesti bemutatóra megbízható nézők szerint, a papucs elrántotta kissé a hőst, az, amit én láttam: mintaszerű volt.)

A Katona József Színház a tizenhárom éve könyvben alvó Szörnyeteg előadását vállalta. Básti Lajos, mint vártuk is, megismételte Bolyai-beli remeklését s egy-két furcsa politikai retustól eltekintve, a rendezés is kitűnő volt; az előadás hőse mégis a közönség, mely ezt a paradox lábon forgó darabot (korunkban a teljességre törekvő ember lesz szörnyeteggé) telt házakkal viszi két-három hónap alatt, az ötvenedik előadás felé. Még jobban megleptek a miskolciak a Puskin dráma bemutatójával. Tán mert rendezőjétől a Nagy család után a csoda megismétlését vártam. Úgy jöttem haza mint csatavesztésről. S mit hallok? A darabnak csaknem operettsikere volt, prózai mű évek óta nem ért el ekkora bevételt. Hogy magyarázzam ezt? Úgy, hogy a közönség a téma 567kedvéért elnézte a darab gyengéit, vagy úgy, hogy a gyengébb tolmácsoláson át is hozzáfért lényegéhez?

Miként ítéli meg a decemberi bemutató, az Áruló színpadi sorsát?

Ez még nagyobb vizsgája lesz a közönségnek. Az Áruló-t sokan (tán túlozva) a legjobb darabomnak tartják s a próba, amelyet láttam, azzal biztat, hogy Ádám Ottó rendezése, s Bessenyei férfias Görgeyje hatásosan olvassa rá sokunk fejére a leckét, amelyet a szerző élete kétségbeesett pontján adni akart. A kérdés itt nem is az, hogy a közönség megérti, hanem hogy elviseli-e. Én bízom benne, hogy mint a Szörnyeteg esetében, itt is okosabb vagy legalább jobbhiszemű lesz, mint nem egy bírálója. De akárhogy végződik a kísérlet negyedik része, annyi már most is nyilvánvaló, hogy a magyar drámának van közönsége (nemcsak vidéken, a fővárosban is) s íróink akkor is számíthatnak rá, ha a mi kétszáz éves közösségi irodalmunk medrét törik tovább.

A véletlen úgy hozta, hogy azt a két darabomat, a Szörnyeteget s az Áruló-t, amelyet a fővárosi színházak az idén néhány hét különbséggel tűztek műsorukra, 1953-54 telén még szorosabban egymás után írtam, úgy, hogy most már el sem tudom dönteni; melyiket előbb, melyiket utóbb. Mind a kettővel a szervezetemben készülő, azóta is tartó betegséget próbáltam föltartóztatni: a gyötrő lelkiállapotot képpé, problémává varázsolni. Az Áruló Görgeyről szól, de nem a Kossuth–Görgey párbajt viszi színpadra, mint Illyés Fáklyaláng-ja; nem is a szabadságharc idején játszódik, hanem utána. Görgey klagenfurti száműzetésében. A téma felé az fordított, hogy a Galilei megírása miatt akkor kiáltottak ki először, hozzám közelálló emberek is árulónak. A kérdés az volt, milyen magyar tulajdonságok azok, amelyek az esetleges hibát a nyilvánvaló érdem ellenére ilyen mohón dagasztják főbenjáró bűnné, s hogy etikus hajlamú ember készüljön fel az efféle megbélyegzés elviselésére. A két darab elkészült, sokan legjobb munkáim közé számítják őket, a betegséget azonban nem tudták elhárítani, legföllebb hasonló vádak s lelkiállapotok kiállására nyújtottak programot s erőt.

568

Egy vidéki színházunk, a veszprémi Petőfi Színház nem csekély vállalkozással készül az októberi forradalom ötvenedik évfordulójára: Puskin Borisz Godunov-ját mutatja be november 7-én. A magyar színházak, amelyek minden szóbajöhető orosz és szovjet darabot bemutatnak, idáig húzódoztak ettől a feladattól. Megvan annak az oka, hogy annyi okos ember „mért nem kockáztatta meg ezt a bemutatót”, mondta színigazgató barátom, akinek a figyelmét felhívtam erre a mulasztásra. Nos ezeket az okokat a veszprémi színház is ismeri, mégis nekivágott a munkának s a legkiválóbb magyar rendezők egyikét, Horvai Istvánt hívta meg, hogy az orosz drámának ezt a mindjárt csúcsot is jelentő indítását közönsége előtt diadalra vigye.

Ami egyetemi városkánknak ezt az ünnepi vállalkozását különösen kedvessé s izgalmassá teszi számomra, hogy a Borisz Godunov-ot én fordítottam magyarra. Fordítói korszakomnak ez volt az utolsó darabja. Amikor 1959-ben, moszkvai utam után, felszólítottak, hogy a Borisz Godunov-ot a Puskin kiadás számára újra lefordítsam, bár eredeti művekbe voltam temetkezve, nem tudtam a felkínált alkalmat elmulasztani. A fordítás s az alaposabb ismerkedés Puskinnal aztán sokban hozzájárult, hogy egy kisebb Puskin könyv írását is elvállaltam.

Kedves Barátom! Családtagjaim megmutatták Film-Színház-beli interjúdat, amelyben soronlevő szerepedről, a Széchenyiről is beszélsz. Azt eddig is tudtam, hogy van két-három férfi színész (épp a legnagyobbak közül), aki darabjaimban feladatot lát (vagy látna, ha rábíznák), s ezt senki se bizonyította be szebben, mint legutóbb Te az Áruló-ban. Ami azonban különös örömet okozott, hogy nyilatkozatodban arra is kitérsz, ami ha nem is oka, de legfőbb ürügye a húzódozásnak, ellenszenvnek, mellyel a magyar színházi világ a közönségtől elzárni igyekszik: drámáim nyelvéről.

Drámaíróval aligha történt még meg, ami velem, hogy országának egyik vezető színésze (aki soha egy szavát sem méltatta arra, hogy szájába vegye) mintegy kartársai nevében tiltakozott (s elismerem: nem mandátum nélkül), hogy a magyar dráma szolgálatának ürügyén olyan szöveg-mondásra kényszerítsék őket, amelybe a nyelvük beletörik. Ez az 569ellenkezés, ha nem is ilyen goromba formában, szinte harminc éve hallik, s az utolsó években, amióta új ürügyeket is találtak (modernség, formabontás) csak tömörödött.

Mint Kiadatlan tanulmányaim-ból láthatod, én egy alkalommal – épp a Széchenyi első bemutatása előtt – megpróbáltam ennek a kifogásnak a színészi részét feloldani. Az epizodista szerepkörre kárhoztatott Timár József, ha emlékszel – ebben a szerepben lendült vissza saját nagy lehetőségeihez, s félelme, hogy ez sikerül-e, a rábízott szövegbe is belekötött. Én a hozzám intézett levélben, egy különösen hosszú, általa is kipécézett mondaton mutattam meg, hogy e szöveg nehézségei nem a színészre nem tekintő könyvdráma nyelvtörői, hanem fogódzók, amelyeken egyre magasabbra lendülhet, miközben a hős jellemét szinte a száján át érti meg. Őt a magyarázat, nem tudom, meggyőzte-e; a színészösztöne és intellektusa azonban rátalált arra, amit bizonyítani akartam; hogy milyen hatással, az egykori nézők lehetnek tanúi. Az, hogy te épp ezzel a szereppel kapcsolatban (melyben a drámai torokszorulást áttörő lökések – az író nyelve – Széchenyi nyelvének a gondolat minden ága után kapó bonyolultságát utánozza) az előtted álló feladatról mint a nyelvben adott lehetőségek kifejezéséről beszélsz, látatlanban is meggyőz, hogy alakításod méltó lesz a Galileihez s Görgeyhez.

Ennél többel azonban aligha biztathatlak. Ha tovább lapozol (a Téged illetően túl is) a megküldött tanulmánygyűjteményben, látni fogod, hogy én betegségem óta, a személyes jelenlét helyett, egy-egy darab vagy szerepelemzéssel siettem a bemutatás terhét vállaló együttesek segítségére. Ebben az esetben ezt nem teszem. Nemcsak azért, mert fölösleges, hisz a Timár levél mindent elmond, amit a darabhoz hozzá tudnék adni, hanem, mert ennél a bemutatónál az élő szerző végleg elmarad a színész mögül, s külföldi utam (hogy a próbák, a bemutató, az első visszhang idejére Zürichben élő lányomhoz utazom) jelképes kifejezése egy nagyobb és végleges elmenekülésnek, mely a színház számára halott íróvá tesz.

Harminc év alatt én sehol sem kaptam olyan súlyos és fájdalmas sebeket, mint azon a falon, amely a magyar írót a magyar közönségtől elválasztja s amit én (színészeket, rendezőket, igazgatókat, színházirányítókat, kritikusokat, elméleti intézeteket beleértve) színházi világnak nevezek. Bizonyára tudod, hogy betegségemet is egy ilyen falnak-rohanásban szereztem; az én Galilei pöröm azonban korántsem volt a legbántóbb, legmegalázóbb epizódja a három évtizedes gyötrelemnek, amely bemutatóról-bemutatóra érlelte bennem a belátást, hogy itt, engem (ha a közönség mellém áll csak annál inkább) mindig veszélyes monopóli570umtörőnek fognak tekinteni, s minden magyar író sokkal kedvezőbb helyzetben van, hogy a magyar drámáért valamit tehessen, mint én.

Mit mondjak azonban a ritka makacsoknak, akik mint a veszprémi színház küldöttei, pályám szép intermezzójára hivatkozva, elhatározásom ismeretében, épp azt a darabomat akarják előadni, amelyet én Erdélynek írtam vigaszul s ajándékba? S mit szóljak, ha az Áruló főhőse kéri a Timár testéről letépett Széchenyi-t, abban a reményben, hogy nem az én darabom, hanem a magyar dráma ügyét diadalra vigye. A büszkeség hiába rúgkapál, a belátás engedni volt kénytelen; ám szerezzék meg a maguk kárán azt a tudást, amely engem e hegekkel hozzámnőtt vállalkozásból kiállni kényszerít.

Azt mondtam, nem tudok a szerepedhez semmit hozzáadni. De ha az vagy, akinek gondollak, nem ez-e, a ráddobott felelősség, a legnagyobb segítség?

571

A veszprémi Petőfi Színházat azért szeretem, mert vezetőiben van bátorság a jóra, színészeiben kedv a nehezebbre. Madách Mózes-éről, amely az elmúlt évad legnagyobb pesti sikere lett, ők bizonyították be, hogy nem elsárgult papír, hanem színpadra vihető életdarab. A Borisz Godunov-ot, amelyet a Szovjetunióban is csak ritkán mutatnak be, Magyarországon egyedül ők merték és tudták bemutatni. A Nagy család előadásával engem is ők nyugtattak meg, hogy megfelelő fölkészüléssel könyvdrámaként elkönyvelt darabjaim szinte egytől egyig győzik a színpadot. Hisz a Nagy család első része csak egy fél színmű volt, színrevivése szövege miatt is a legkockázatosabb. A veszprémiek azonban vállalták a darab második-harmadik részét is; a trilógia végét nem is ismeri más (könyvben nem jelent meg) csak, aki Veszprémben megnézte.

Most megint egy nyaktörő kísérlet tervével álltak elő; az Apáczai ősbemutatóját akarják városukban megrendezni. Ennek a darabnak a nehézsége nem a tárgyában van, nem is a szerepeiben. Azt, hogy Apáczai, ez a makacs idealista, minden vereségre új, még merészebb pedagógiai 572tervvel felelt, akárki megértheti. A XVII. század is elég hálás szerepekkel népesíti be színpadomat. A baj a szereplők nagy száma; a harminc névennevezetten túl ugyanannyi diák, teológus, kolozsvári polgár stb. Honnét teremti elő ezeket egy kis, vidéki színház? Én mégsem zárkóztam el a terv elől. Semmitől sem borsódzok úgy, mint a magam bemutatóitól, ezek hagyták a legkeservesebb nyomokat bennem, a legfülsértőbb macskazenét a fülemben. A darab fönnmaradása sem teszi kötelességemmé a bemutatóvállalást; hisz könyvben többször is megjelent, tízezrek olvasták s bármikor elővehető. A ritka vállalkozások örömét s veszélyét nem akarom elrontani. Pedig a rendező dramaturg rám is nagy, íróilag nem kamatozó feladatot rótt ki, a szöveg megkurtítását, a szereplők megritkítását. Főleg az utóbbi látszik lehetetlennek. Bár ugrathatnám bele a színházat egy még szebb, még egyedülállóbb vállalkozásba. Egy iskolavárosban tán nem lenne lehetetlen egy műkedvelő együttest szervezni a hivatásos köré s azokkal játszatni el a hozzájuk szóló darabnak – mely egy öreg pedagógus búcsúja volt legtöbb örömet okozó foglalkozásától – a diákszerepeit.

573

Különös csatornán át érkezett hozzám a N. L. az esszéíró című tanulmányod. Többször is elolvasva úgy érzem, neked volna a legtöbb szerzett jogod, itt vagy máshol, egy ilyenféle könyv megírására. Először is Te ismersz legjobban. Nem azzal az ismerettel, amelyet a készülés szed össze egyetlen alkalomra, hanem ami egy életen át rakódik belénk egy olyan emberről, aki mint személyes ügyünk, mondhatnám: mindennapi táplálékunk foglalkoztat. Ezt nemcsak a tanulmányod közepére vágott tartalomjegyzékből látom (amely nem is egy breviárium vázlat, mint Te mondod, hanem egy többéves utazás guidája vagy ha úgy tetszik, a meg nem írt Tankönyv a nemzetnek, általad összeállítva s kifejtve); számos apróságból is látom, például ahogy az Ember és szerep-hez 585csapott könyvjegyzéket (N. L. művei a Tanú előtt) fölfedezted s gondolatmenetedbe illesztetted. S nemcsak az ismeret van meg, a bátorság is; nem az, hogy mindezt le merted írni, ami ha mint író boldogulni akarsz, nyilván nem veszélytelen, de hogy ha csak egy mellékmondatban is hajlandó vagy a „tanítványi kalodába” bedugni a nyakad, holott jól tudod, Sükösd barátod írásából is láthatod, hogy ez a szerep egy különösen szégyenletes, habzószájú társaság számára van fenntartva, majdnem úgy mint a Szabó Dezső tanítvány a mi korunkban. Nem ezt az erkölcsi bátorságot akarom jutalmazni, hanem a boldogító tényt konstatálni, amikor a tanítvány szót, a tanulmányod alapján az utóddal viszonzom.

Nem akarok végigmenni az egész tanulmányon s megállapításaid sorra helyeselni. Inkább azt a két pontot emelem ki, ahol ellenmondanivalóm van. Nem is csak veled, magammal szemben is.

Mindig kényelmetlen érzés fog el, ha munkásságom vagy épp műveltségem hallatlan szélességét emlegetik. A pusztuló agy szégyenkezése ez, mely érzi, milyen csúnyán ütne ki, ha mindabból, ami tanulmányaiból, mint tudás néz az olvasóra, valaki kollokváltatni kezdené? Azt hiszem, van mélyebb oka is. A művészet: varázslat s az, hogy gazdagságát aránylag kevés elemből idézi fel, nagyobb dicséret rá, mintha a belesodródott élménykincsen, a készültség kiterjedésén kezdünk ámuldozni. Egyik Tolsztoj tanulmányomban nem ok nélkül hívtam fel rá a figyelmet, hogy a tolsztoji világ páratlannak tűnő gazdagságát aránylag milyen határolt élményzónák táplálták. S írásaimban csakugyan egy valószínűtlennek tűnő ismeretkincs halmozódott föl, amit nemcsak te, Illyés előszava is hangsúlyoz – akkor azt inkább menteni kell, mint olcsó kápráztatásul emlegetni.

S mentség van rá; mindjárt az idő! Ami a könyvekben, térben egymás mellett fekszik, az időben egy hosszú élet során, apránként különböző vállalkozásokban gyűlt össze, az érdeklődés vándorlása vált a birodalom tartományaivá. Nálam ez a hosszú, lassan félszázados úton kívül: nagyobb mentség is van; az amire vállalkoztam, többnyire széles áttekintést kívánt s ennek megfelelően sok helyről összeszedett készültséget. Amit mint kritikus tűztem ki célomul: a magyar élet megemelésére egy új nemzedék bedobása, az akkor feltűnő s az előző nemzedék megismerésén kívül irodalomtörténetünkről is egy összegező képet követelt. Hogy az új vállalkozás el ne vessze kapcsolatát a világgal, a nyugati irodalomról s az európai irodalomtörténetről egy összefogottabb, de hasonló képet. Amikor a Tanú, mint helyesen látod, kri586tikusból tanulmányíróvá tett, az iránytűt vesztett nemzet tájékoztatása valóban enciklopédikus méretű feladatot rótt rám. A magyar reformtörekvések megemelése magasabb eszmei átvilágítást s védelmük a történelem fejünkön átcsapó szökőárjában: szociográfussá, majd botcsinálta történésszé is ütött. Később mint pedagógust a szocialista iskola törzsanyagának a kikísérletezése hajtott végig öreg diákként történelmen és természettudományon. De ha van valami bámulnivaló az eredményben, akkor nem az, hogy mennyi mindenben forogtam meg, mennyi minden ragadt, mint komondornak a bundámba, hanem hogy milyen kevés, a lényegesre redukált készüléssel szereztem meg a céljaimhoz szükséges tudást a sokfelefordulás közben, amint te is hangsúlyozol az, amit csináltam mennyire egy maradt. Nyelvtudásom egész készültségem jellemezheti. Egy nyelvet sem tanultam meg igazán, de vagy tizenötöt használtam föl arra s annyira, amire s amennyire céljaim megkívánták. Egy kicsit olyan a helyzet, mint Csontvárynál. Ha képeit egymás mellett nézed, bizonyára te is észreveszed, hogy minden képivel mennyire más feladatot oldott meg „volt s jövő festőiskolák enciklopédiáját adva” – a készültség szélessége tehát; „De elfödheti-e ez az eszme vagy ha úgy tetszik rögeszme zúgását”, amely hajtotta s „eredetisége az autonómiája határain egy percre sem tudta túlhajtani.”

Mi ez a rögeszme, az én esetemben? A készülő összkiadás rákényszerít, hogy a kötetek elé írt előszavakban irodalomtörténésze is legyek önmagamnak. Felfogásom szerint egy műhöz már nincs hozzáadnivalóm, irodalomtudományunk pedig elég rest volt továbbgondolásukban, de még magyarázatukban is, mint annyi más munkát, ezt is én próbálom (vállalva az illetéktelenség vádját) erőmből telően pótolni. Az egyik legkényesebb kötet, már fölvetette a kérdést, amelyet most neked is feladtam – Sorskérdések címen azokat az írásaimat soroltuk egy kötetbe – a Nép és író-tól a Második szárszói beszéd-ig –, amelyekkel politizáló sajtónk és tudományunk talán az egész műnél többet foglalkozott. Különös gonddal akarom megírni az előszavát, hisz tán itt, ezen a számomra idegen terepen lehet a legjobban meglesni, mit is kerestem én, nemcsak a politikában, de munkásságom egészében.

Ott ahol a Tanú születése is a báb-pillangó átalakulása kritikusból tanulmányíróvá végbemegy, merül fel a Minőség szó; először mint vezércikk cím: A minőség forradalma. Azt hiszem itt bújik ki a tojásból az akkor már hét éve keltett rögeszmém, melynek a Tanú szárnybontás volt. A minőség ült, borzolt magát melengető szárnnyal a Történelem sötét árnyékában is s ő próbálta érvényesíteni ma587gát, a vezérszólamot dalolni Az értelmiség hivatásá-ban, pedagógiai kísérleteimben, de még újabb közösségi közbeszólásaimban is. Mit értettem én Minőségen, amikor forradalmát meghirdettem s egy életre szolgálatában állottam?

Néhányszor már kénytelen voltam válaszolni erre a kérdésre. Német tanulmánygyűjteményem A minőség forradalma címmel jelent meg. „Mit értettem én akkor – kérdi az előszó – Minőségen? Úgy gondolom, azt a fényt, a megértés mélységével párosult könnyűséget és ruganyosságot, mely a görögöket a régi keleti civilizációk népei fölé emelte, s amely a nyugati civilizáció ormain is ott ragyog, akár a Roland ének az, akár Galilei Párbeszédei, akár Stendhal regényei. Ennek a Minőségnek az igényét akartam én akkoriban az igazságos elosztás égető követelésével összekapcsolni, s egy alapjában véve pedagógiai műben, új értelmiségünkön át népünk közkincsévé tenni.” 65-ben írt pályatörténetem, amely Munkáim élén fog megjelenni, még szorosabbra fogja a Minőség és Elosztás forradalma közt az összefüggést. „Minőségen akkor azt a ragyogó, nyugtalan éterlángszerű szellemi elemet értettem, mely a görög s a nyugati civilizációt a többitől elválasztja; ennek a szabadságával, vállalkozó kedvével akartam a mi lomhább szocializmusunkat beoltani.” A szocializmus hibaigazítása tehát. Ezek az alkalmi meghatározások azonban nem teszik fölöslegessé a kettesben megvitatandó kérdést: mi hát ez az életemet megszálló rögeszme, a Minőség önmagában?

A Kiadatlan tanulmányok egy nyalábjának adtam az Igénybejelentés címet. Tanulmányaimnak ez a legősibb rétege, a Minőségnek mintegy blasztula szaka. Az igény volt az, amivel én a magyar kritikába berobbantam. Ennek az igénynek megvolt az ízlésem irányában az alkati összetevője, de már akkor is elég nagy olvasói iskolán ment át, hogy mint igény merjen – nemcsak az egyes művekkel, de az egész magyar irodalommal szembefordulni. A hétesztendős kritikai gyakorlat, a többszáz mű, író számbavétele ezt az igényt tovább nevelte, a lényeglátás érése, a törvényszerűségek felismerése objektívabbá tette, anélkül, hogy a várakozást, a jobb megidézésének a szenvedélye, melyet az igény szó fed, feladta, a meglevő leltárába temette volna. A kritikák kortársi és történeti íróképek fölött ott maradt, mint egy belőlük feltörő párakör: a „kívánatos”. A Tanú, amikor tanulmányíróvá tett, ezt a „kívánatos”-t szabadította rá, az irodalom után az életre is, szellemire és valóságosra, ugyanazzal az elemzőkedvvel készítve tényfelvételeit s őrizve jegyzőkönyvei fölött a „kívánatos” 588felé irányuló impulzust. Azt hiszem, ez a tények ismeretéből feltörő, az életet átfogó s a jobb felé módosító törekvés az, amit eszmének szokás nevezni; amennyiben pedig az elérendő állapot képe túlságosan eluralkodik rajta; utópiának. Ezt a szót sokszor fordították ellenem, mint az Új Írás-beli bírálatában Sükösd, nem is egészen rosszindulatúan s én vállalom is. Utópia és eszme elválaszthatatlanok; szocializmus sem lehet soha olyan „tudományos”, hogy arról az akaratmozgósító erőről, amely a kialakítandó képében, a kívánatos vonzásában rejlik, lemondhasson.

Eszme és utópia azonban túlságosan ész fogalmak; annak, ami a Tanú-ban feltűnt az agykérgi részét hangsúlyozzák. A Minőség, ahogy én értettem, nemcsak az értelemben, az egész biologikumban akart visszhangot kiváltani. Nagyon jellemző ebből a szempontból, amit a Marxizmus és szocializmus bevezetőjében mondok marxista bírálóimnak: „Én, uram, meg akarom hódítani az embereket, de nem úgy, hogy a tantételeiket veszem be, hanem őket magukat. Vannak az emberi szellemnek gócpontjai, amelyeknek a meghódítása éppoly fontos az író számára, mint a forradalmár számára a városoké. Ezek a gócok a szellem reflex-központjai; itt honol az ízlés, az igény, a problémák elé siető »előelmélet«. Én írásaimban ezeket a központokat puhítom; ha ezeket bevettem, a tanok az ölembe hullnak.” Azaz a Minőségnek mélyebb a támadáspontja, mint az eszméké, tanoké, a vitális gócokat akarja megszállni. Ha gondolkozol, milyen az az ember, akit a Tanú igazán átjárt, átnevelt, előtted sem bizonyos gondolatrendszernek vallója jelenik meg, hanem egy magatartás, életvitel, emberi atmoszféra. A Minőség nemcsak eszme, utópia: anthropologikum. Ezt persze nem úgy értem, hogy egy alkati vagy épp faji típust emel ideállá. Apollo és Artemisz kultuszában is részt vehettek a legkülönfélébb származású, fizikumú emberek, akik az istentől vagy istennőtől megszállottan életüket apollói vagy artemiszi irányba próbálták áthangolni. S íme a kicsúszott görög nevek (s Kerényi barátom hajdani leckéje) szinte rábátorítanak, hogy kibökjem, mi is hát leginkább a Tanú kagylójából kiemelkedő absztrakt Lény. A görög istenekben volt meg ez az anthropologikumban gyökerező, azt áthangoló eszmei érvényű valami, amelyet én Minőségnek neveztem el. Mint egyik legjobb olvasómnak itt mindjárt emlékezetedbe idézem, hogy A minőség forradalma című cikket, amely a munka méltó bérén túl a munka örömét követelte mint mitológiai jelkép: Keats Hyperion-ja vagy A minőség forradalma követte, amely Keats éposztöredékén át mondja a Minőség mitológia-forradalmát Jupiter új istennemzedékének a győzelmét az esetlenebb, ősibb istenek felett. Az hogy a munka forradalmi kiáltványát ezzel a mitológiai képpel telje589sítettem ki, arra vall, hogy már akkor is azt akartam éreztetni, amit most harminchét év távlatából kihámozok, hogy a nagy betűvel írt fogalomban voltaképp egy olyanféle istent szabadítottam a világba, amilyennek vallástörténész barátom látta a görögök isteneit.

Ennek az istennek a Tanú első számaiban inkább a nyugatias (görög és nyugat-európai) vonásait, csillogását hangsúlyoztam. De ha mitológiai helyét keresem, mégsem merném már akkori alakjában sem, a jupiteri istenek ifjú családjában elhelyezni. Mint később nagyon is kiderült, az ősibb, a saturnus istennemzedék is tovább élt benne, sőt mintha épp az Európa s Európa alatti világ csókváltásából pattant volna ki. A Tanú előtörténetéből, mely a Minőség embriológiája is, két dolgot hoznék föl erre. Mi volt az én két legfontosabb műfaji vívmányom a Tanú előtt? Az egyik az a versforma, amelyre sokévi kísérletezés után épp akkor nyílt rá a szám, amikor a Nyugat pályázata íróvá avatott. Életrajzom dokumentumai közt több tucatnyi verset találsz majd a belémfojtott líra darabjaiból s ezek azt hiszem megértetik veled, mért magyaráztam én olyan makacsul, szinte rögeszmeszerűen ritmus-elméletem, mely a kiharcolt s elejtett vívmány lényegét próbálta a magyar irodalomnak megmenteni. Nos ez a forma ennek a készülő istennek volt a hangja; az Adyban megnyílt Európa alatti anthropologikumot akarta a Berzsenyi, Csokonai lírájában meghódított, lehúzott görögséggel egybeforrasztani. A másik vívmány e forma epikai megvalósulása, a Gyász volt, amellyel kapcsolatban joggal emlegetik s emlegettem én is Elektrát, ugyanakkor azonban nincs tán egyetlen alakom sem, aki olyan mélyen nyúlna az Európa alatti világba, mint ennek a hősnője. A Tanú-ban főleg eleinte a fény, ragyogás, nyugat-európai rugékonyság bevetése volt a cél; ahogy azonban a történelem s a hazai gondok növő árnyékában az utópia szerzőre s a megidézett Isten arcra komolyabb árnyék esik, egyre inkább a „mélymagyar” Ady-vonásuk ütnek ki rajta, hogy amikor a felhő egy percre megint fölszakad, a pedagógiának szentelt években, visszakapjon valamit a Tanú csillogásából, az új világcivilizáció számára nevelve a legjobb európai hagyományt s a beolvadó ősi civilizációk lelkét egyesítő anthropologikumot. A Gyász szintézisét folytatják (a Bűn-t kivéve) a később írt regények s nemcsak nőhősűek, mint látni fogod, az Utolsó kísérlet is, tán Égető Eszter alakjában teremtve meg a legtökéletesebb egyensúlyt. A dráma inkább az elrekedés, a kelepce műfaja volt, de nem ez a Minőség isten törette-e meg magát bennem, mint szörnyeteg, hős, szent, Sámson, Galilei és Gandhi s nem követelte-e ki a Gróti Ágnes verandáján például a maga szentélyét még ebben az Istenzúzó műfajban is. Ez volt a mindig más-más oldalát mutató s gazdagodó Minőség-isten születése, fölfény590lése, tündöklésekkel megszakított bujdosása, ami az én pályámat egybefűzte s műfajokat megszégyenítő egységét létrehozta. Ő szembesítette magát a Bartók modellben is a nagy magyar diadallal s próbálta azt megmagyarázva, a jövő igényei szerint, de a maga szellemében módosítani is.

S itt érünk a második ponthoz, ahol nem is annyira téged, mint magamat kell kiigazítanom. Te is keresed, mi az, ami ezt a sokfele nézőágazó munkásságot összetartja. „Nagy tehetségek, kis irodalom” idézed egyik fájdalmas megállapításom. Ezen akartam én segíteni: „a magyar irodalmat egy élet munkájával a világirodalomba beemelni.”

Feltevésednek megvan az alapja. Nem mondtam-e el, a Toldy-reál hatását nyugtázva, hogy a márciusi beszédemben, néhány nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt, ez volt amit vártam: hogy az oroszok, skandinávok után a magyar irodalom is belépjen a világirodalom vándorló erdőségébe s hogy ez a várakozás, mint munkahipotézis később is ott járt munkásságomban. S ha így van, nem kell szégyellenem. Tudjuk, hogy a fiatal Bartók mögött is ott volt a 900-as évek kultúrnacionalizmusának az unszolása, a világnak is újságot jelentő magyar zenét, építészetet teremteni. S nem menthető-e, ha a trianoni országdarabolás után a történelemtanár fia is erre keresi a beléoltott patriotizmus revansát. Első tanulmányomban, a Móriczról szólóban, ahogy észrevetted, a bírálatban ott van ez az igényemelés is, első világirodalmi tanulmányaim megírására, mint elmondtam valahol, Brandes példája is sarkallt; hátha én is helyet szoríthatok a világirodalom körképében ami odatartozó nagyjainknak.

Ez a korai sarkallás később a Tanú korára háttérbe szorult s ha munkásságomon végigtekintve ebben keresed a kötőanyagot, ami az egészet összefűzi, bizonyára kései tanulmányaim, a Magyar műhely s a Herder-cikkek tévesztettek meg: pályám utóhangjaként vetődött fel megint a kérdés: van-e francia, angol, német, orosz műhelyekhez hasonló magyar műhely, s ha van, mit mond a világnak. Az azonban, hogy ez kérdés a búcsú s visszapillantás percében felmerült, nem bizonyítja, hogy tanulmányaim hosszú sorát s egyéb műveimet a magyar irodalom világirodalmi szintre emelése íratta meg velem, amint eleve valószínűtlen is, hogy a nemzeti becsvágy ilyen kiterjedésű, egyéni impulzusokból táplálkozó munkásság fő ihletője legyen, amint Bartók és Kodály zenei vívmányait is bajos lenne a patrióta óhajból levezetni, hogy nemzeti zenét teremtsenek.

Amiben hibáztatom magam, nem is a kérdésnek a feltevéses s a vissza591pillantó tükör futó válasza, inkább az, hogy felvetése közben elmulasztottam különbséget tenni a kétféle világirodalom közt, aközt, amelynek a fogalmát Herdertől és Goethétől örököltük s aközt, amelyet a kapitalista könyvkereskedelem sajátított ki árui jelzésére. A világirodalom, ahogy én értettem, nemcsak a nemzeti irodalomnak csúcsteljesítményeit ölelte össze, annak a csodálatos váltógazdaságnak is edényrendszere, mely az európai civilizáció megújulásának forrása, hogy a közös problémákat mindig új népek felgyűlt tartalékainak a bevetésével oldotta meg. Az a világirodalom azonban, főként a kortársaké, melyet a mi közönségünk is bámul és elfogad, egyre inkább egy klubbá válik, amelynek megvannak a titkárai és portásai, amely egyre leplezetlenebb szempontok szerint osztja tagsági jegyeit. Egy parazita képződménnyé vált ez a világirodalom, melyről nem is tudjuk pontosan, a nemzeti irodalmakban mit pusztított s mit pusztíthat még el s ha egy valóban világméretű tehetség, egy Faulkner mondjuk bejut ebbe a klubba, akkor az ember nem azt kérdi, mért jutott be, hanem hogyan. Az én külföldi kopogtatásaim arra az időre estek, amelyekben a régi herderi érdeklődés maradványait a klubszempont elnyomta s Híd interjúmban már figyelmeztettem a hiszékenyeket, a jobbjaink kimaradásán szomorkodókat, hogy nézzük meg a menedzsereket, kik s mit minősítenek világirodalomnak s higgyük el: sokkal nagyobb tőke s lehetőség, hogy nekünk megvan a XIX. századi értelemben vett nemzeti irodalmunk s hogy ennek a belső rendjét hiba lenne a számunkra engedélyezett világirodalmi írók tekintélyével megbontani.

A veszély valóban ez: a közönség megszokta, hogy nemzetközi sikerek döntsék el, kik a nemzet legjobb sportolói. Hogy ebbe a kiválasztásba, futtatásba csúsznak-e be s mekkora hibák, azt nem tudom. Az azonban a nemzeti irodalomra órjási veszélyt jelentene, ha íróink becsvágyában s értékelésében a világirodalmi klubtagság töltené be a nemzetközi sportversenyek helyét. Olyasmi lenne ez; mintha a század első felének az írói a Kisfaludy Társaság tagságára aspiráltak s a közönség aszerint minősítette volna őket. A magyar közönség egész az utolsó évtizedig nagyszerű érzékkel, makacssággal védte – a kritika ellenében is – hogy kiket tart íróinak. Az utolsó évtizedben (a ponyva, a sznobizmus, s a művészetté fejlesztett hangulatcsinálás következményeként) ez az érzék és makacsság romlott és lazult. S nagy hiba volna, ha a természetes úton kiválasztott nemzeti nagyságuk helyét a klubnagyságok tekintélye nyomhatná el. Mintha Móricz Zsigmondot Molnár Ferenc az értők szívéből is kiszoríthatta volna.

Magyarországon ma sokkal fontosabb, hogy a mi irodalmunkhoz, annak a főműveihez, a benne uralkodó értékrendhez ragaszkodni tudjunk 592s őszintén bánt, ha világirodalmi helyünk emlegetésével én is annak a hamis arrivizmusnak a szelét fújtam, mely ezt a makacsságot, szilárdságot, mint provincializmust akarja tovább morzsolni. De hát mit kezdjünk, ha mindez így van a világirodalom szóval? Merjük azt mondani, hogy nekünk egyelőre a magyar irodalom a világirodalom is? Ez is jobb, mint az utolsó hetven év legnagyobb magyar vívmányait betemetni hagyni. De nem erről van szó; nem egy új Extra Hungariamról. Mondjuk azt, ami igaz, hogy a világirodalom az új világcivilizáció feladatait vállaló irodalom – tehát megcsinálandó valami, melyet a bartóki modell vagy ha úgy tetszik Minőség-isten kultuszaként kezdünk el szemlélni, szervezni; megnézve: ki az aki nálunk ebben nőtt fel és dolgozott, s ki az, aki más népek írói közül ebbe sorolható. A Bartók és Lorca modellről szólva Ady és Móricz mellett három magyar író s négy-öt román művész neve is a szádra tódult. Órjási teljesítmény volna, ezzel az igénnyel a hozzáférhető irodalmakon végigmenni s az új, igazi „világirodalom” káderét elkészíteni. Nem volna baj, ha Duna-Európa egyelőre nagy létszámmal lenne benne képviselve, akár mert ez esik közelebb, akár mert ezt a területet (történeti események is ezt igazolják) nem egészen ok nélkül jelöltük ki annak idején az új eszmék tengelyéül vagy ha úgy tetszik Minőség-isten Vénuszkagylójául. Nem kéne sőt nem szabadna persze a klub iránti gyanúnkat Nyugat-ellenességgé tágítani, csak „a tagokat” s a kimaradtakat kellene munkájuk alapján felmérni s ha alkalmasak rá, besorolni, kihasználni.

593

A salgótarjáni új gimnázium tanulóit a mai naptól Bolyai János neve köti iskolájukhoz. Mit jelent ez a név az új bolyaisták számára? Bolyai János nagy matematikus volt; az első, aki magyar nevet írt a tudomány történetébe: ezt bizonyára minden diák tudja, s azt is, hogy ez a névválasztás az iskola jellegét határozza meg: itt a matematika és a fizika tanítás áll első helyen.

De jelenthet a Bolyai név a salgótarjáni diák számára többet, programot is. Ha például igazán meg akarja érteni, mi is az, amit névadójuk csinált, mi az a nem-euklideszi geometria, amellyel mint apjához írt levelében mondta, a semmiből egy új világot húzott elő, akkor már a középiskolában oda kell küzdenie magát az új matematika s azon át a 601modern fizika küszöbére; hisz az a semmiből előhúzott világ, nemcsak vakmerő kirándulás volt a gondolhatóba, hanem hamarosan új ostromlétra is lett, amit a gondolható a természetből jelt adó valóságnak támaszt.

De Bolyai János nemcsak a matematika új törekvéseinek ad nevet, élettörténetével a magyar tragikumnak is. A magyar szellem története gazdag tragikus alakokban. A költő Katona József, a festő Csontváry Tivadar, a két felfedezetlen elhalt lángész: szomorú életükben sőt holtukban is félreismert magyar tehetségek csonthalmaiból emelkednek föl. A Bolyai János tragikuma azonban még az övékénél is szívbemarkolóbb. Drámáim közül én kettőt szántam a két Bolyai, apa és fiú sorsának. A nagy nevelő, aki fiában megkapja a lángészt, amelyet a gyermekben megsejtett s kibontva, az ellenfelet is, akivel halálig folyó harcban akaszkodnak össze; a fiú, aki első nekirugaszkodásával lehúzza s megfejti az apja számára elérhetetlen problémát, hogy aztán évtizedeken át hurcolja, apjától sem értetten, órjási felfedezése terhét, gyötrő méltóságát: a fiatal szívből, ha tragikumukat megérti, nemcsak részvétet, elkeseredést, felháborodást válthat ki, de fogadalmat is. Nem engedem, amennyire erőmből telik küzdök ellene, hogy a Bolyai János-féle tehetséget a magyar viszonyok a Bolyai János sorsával vehessék körül.

Szerencsére Bolyai János nemcsak a magyar tragikumnak szobra; annak a szívósságnak is jelképe, amely a magyar szellemet legjobbjaiban, annyi hányattatás között is fenntartotta. Ez a mellőzött, magányos ember nem adta meg magát sem a gyilkos viszonyoknak, sem a testét-lelkét kikezdő betegségnek; haláláig a köz java volt a szeme előtt. Milyen jellemző már a könyv címe is, amelyen dolgozott: Üdvtan, a helyes élet és gondolkozás órjás receptkönyve, amint jellemző sajnos az is, hogy ezt a kéziratban, szétzilált papírdarabokon fönnmaradt művet a legutóbbi időkig egy megháborodott ember irkájaként hányták és turkálták; Benkő Samu, a kiváló erdélyi kutató vette a fáradságot, hogy olyanféle breviáriumot állítson belőle össze, mint Pascal hívei a francia gondolkozó fennmaradt papírjaiból.

Végül azt se feledje el a jövendő bolyaista, hogy ez az elébetűzött példakép a magyarság legszebb, legszorongatottabb törzsének, az erdélyinek a fia, azé, amely Apáczait, Bethlen Miklóst, Wesselényit, Kemény Zsigmondot, Ady Endrét adta, s aki géniuszával, élettörténetével foglalkozik, mint diák a nevét viseli: egy históriai végvárat véd, amely ha földrajzilag elszakadt is tőlünk, lelkünk gazdagságában nem szabad feladnunk, a magyar spektrum színei közül kitörölni hagynunk.

602

Aki egy nagy célra szánta az életét, pályája végeztével szétnéz, merre vannak az emberek, akikben az, amiért ő élt, tovább él valahogy. A természetes az lenne, hogy egy öreg író, a fiatalabb írók közt találjon ilyen örökség-átvevő társaságot. Tőlem ezt a szívmelengető kört (különböző, messzevezető okokból) a sors megtagadta. Így fedeztem fel öregkorom vigaszául a tanárokat, a magyar tanárság egy töredékét, amelyet az, amit mi magyar irodalomnak tartottunk, úgy átjárt, hogy nem tudják megállni, nem tudnak lemondani róla, hogy tanítványaikon át a nemzetnek tovább ne adják.

Én már keveset járom az országot, de az idén kétszer is tapasztaltam, hogy vannak ilyen tanárok: Debrecenben, ahová egy zártkörű, módszertani értekezletre hívtak meg, a tömegükről kaptam fogalmat; háromszázan gyűltek össze, hogy amit a magyar-tanító tanárok hivatásáról mondtam, meghallgassák. Hódmezővásárhelyen, régi kedves iskolámban a magam hitrelobbanásán a minőséget mérhettem fel, mely két fiatal tanárban szegődött mellém vezetőül. Az ő tanítványaik lesznek, vigasztalom magam, a sárkányfogvetés, amelyből nemcsak új, ránkhangolt olvasók kelnek ki, de talán még a stafétabotot átvevő írók is.

Azt, hogy Pécsett is vannak ilyen tanárok, van a Leövey Klára Gimnáziumban is, nem felszólításukból, szakkörük műsortervéből kell megtudnom. Számos jelet kaptam erről egy évtizede már, a legmeglepőbbet tán el is mondom mindjárt. A nagy magyar zeneszerzővel együtt kellett Bécsben egy nemzetközi díjat átvennem. Némi aggodalommal gondoltam találkozásunkra. Harminc éve voltunk együtt először s utoljára. Egyik könyvemért, amely ifjúkori barátjától, a nagy történetíróról szólt, azt hallottam, haragszik rám. Író ismerőseitől sem sok jót hallhatott felőlem. Nem fogja-e neheztelését éreztetni? Ehelyett mi történt? A mellette álló fiatalasszonyhoz, feleségéhez fordult. „Egyik nagy olvasód, aki előtted áll.” S a fiatalasszony, élete egy nevezetes emlékével erősítette meg az ajánlást. Az érettségin engem kapott tételül s a vizsgáztatók ámulására tizenötsornyi próza részletet idézett egyik tanulmányomból. Egy pillanatig habozott, hogy nekivágjon-e, az elfogódottság állította meg. A díjkiosztás fényes külsőségek közt ment végbe, de az egyetlen igazi öröm s kitüntetés, amit magammal hoztam, ez az epizód volt. Hogy mégis akadt valaki, aki a legnagyobb élő magyarban más benyomást keltett felőlem, mint ami kottái közé eddig beszivárgott.

Mondjam-e, hogy a belőlem érettségiző lány a Leövey Gimnázium tanulója volt s a tanár, aki engem adott fel tételül, ugyanaz, aki Magu603kat az én, s nálam bizonyára érdemesebb magyar írók szeretetére neveli. Kérem fogják föl szerencséjüket hivatásnak, tartsanak ki a divatok szelében is amellett, aminek a szépségéről, igazságáról meggyőződtek s azt a gyertyányi fényességet, amely tetszésükben gyúlt, adják hozzá az imbolygó világossághoz, amelyre szegény népünknek olyan nagy szüksége van.

Az Irodalomtörténet szerkesztője olyan játékhoz hívott meg, amelynek a feltételei nincsenek kedvem ellenére. Először is: húsz év múltán megint tanárrá kell lennem s egy: „rázós” pedagógiai kérdésen törhetem a fejem: hogy szerettetek meg a tanítványaimmal egy művet, amelyet balvégzete kötelező olvasmánnyá tett. Másodszor el szabad felejtenem, hogy ezt a művet, A két Bolyai című drámát, én írtam; általában, hogy író is voltam s a pedagógus érdeklődésével, találékonyságával közelíteni meg a két matematikus, apa és fiú történetét.

Ezt a feladatot meg lehetne oldani úgy, hogy mintegy propedeutikáját adnám a darabnak; visszahelyezném Farkas és János történetét a XIX. századi Erdélybe; néhány levélrészlet felolvasásával megmutatnám milyen volt nevelt és nevelő viszonya, amikor János a mődlingi inzsenyér iskolában tanult; milyen amikor az Appendix-et írta s milyen lett életük végére; megpróbálnám megmagyarázni, amennyire magyar tanártól telik, a párhuzamosok axiómáját: mibe bukott bele Farkas s hogy húzta ki belőle a gondolható új világát János; fölrajzolnám a táblára a darab szerkezetét, a jelenet-vázat s elemezném az ötvényt, amelyet a szerző a régi Erdély, a nyelvújítás s a tudomány nyelvéből készített.

Az ilyen előkészítés azonban csak az elolvasást, az alaposabb belenézést tenné fölöslegessé; a diák ha rákényszerül – az érettségin például – a hallottak alapján is tud a nem-olvasottról beszélni. Én a kötelezőt valami érdeklődésre-szorítóval, problémafélével szerettem a kötelezetthez odagombostűzni. Ebben az esetben például elmondanám, hogy jelent meg erről a színdarabról egy bírálat, amely kétségbe vonta, hogy van-e értelme a Bolyai Jánoshoz hasonló tudós-nagyságokról drámát írni. Mi marad meg itt a matematikus lángelméből? Egy izgága fiatalember, aki tiszteletlenül viselkedik az apjával s kérkedő mondatokat puffogtat a levegőbe, amelyeknek hitelt legföllebb a nevéhez fű604ződő, ismeretnek nem igen nevezhető értesültségünk szerez. Esetleg le is fordítanám a bírálatot, amely a külföld okulására, egy angolnyelvű magyar folyóiratban jelent meg s annak bizonyítására, hogy ez nem elszigetelt nézet, megmutatnék egy tengerentúlról érkezett magyar irodalmi áttekintést is, amely elmondja, hogy sok hazai író azt hiszi, úgy írhat drámát, ha nagy emberekről, Gandhiról, Galileiról írja, holott a művészi nagyság köznapi emberek sorsábrázolásában tündököl. Nevelő és nevelt tragikus összekapaszkodásához sem kellett volna a Bolyaiakhoz nyúlni, megírható lett volna egy középiskolai tanár s ellenefordult fia küzdelmében is.

Ismerve az ifjúság vonzódását az efféle ellenmondásokhoz, megpendíteném persze a szerző mellett szóló érveket is. Például, hogy egy színpadi mű sem tanúsíthatja hitellel alakjai szakmai képzettségét. Nemcsak Shakespeare Julius Caesar-a nem vizsgázik le azokból a képességekből, amelyekkel a galliai hadjáratot megnyerte, de a műtőből kilépő sebészről sem győződünk meg, legföllebb elhisszük, hogy meg tud egy koponyát trepanálni. A színpadon akár nagy költő az, akár becsületes ácsmester, csak az ember emberi része marad meg, az küzd és vívódik s eközben néha veszedelmesen, a néző számára is tanulságosan hasonlít más emberekhez, akik nem hogy költőnek, tudósnak, de iparosnak is rosszabbak, mint ő. A színház az elhitetés háza. Azt, hogy valaki nagy jellem, hős vagy szent (s ez köznapi ember is lehet) éppoly kétes és nehéz feladat elhitetni, mint hogy nagy matematikus. A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e nagy tudósokat színre vinni, hanem hogy az író erejéből tellett-e erre a meggyőzésre. Erre próbáljon a diák a maga élménye alapján felelni. Arra is utalnék tán, mi az oka, hogy valaki ilyen nagy, közismert példákat húz elő. Olyan ez, mint amikor az antik költő a mitológia alakjai, Oresztész és Iphigénia felé fordult. Ezek a nagy esetek nemcsak hogy ismertebbek és emlékébresztőbbek, de a sorstól, emlegetéstől tisztábban kidolgozottak; ebben az esetben is a nevelő s az őt túlszárnyaló nevelt harca jobban szemlélhető rajtuk.

Óvakodnék persze a vitát eldönteni, amint nem is dönthető el; az hogy ki hová áll, ízlés és vérmérsék dolga; a pedagógus dolga csak az lehet, hogy megkavarja, forrásba hozza a maga hangyabolyát, rákényszerítse az osztályt az állásfoglalásra, az érvkeresésre, a kötelező elolvasására. Ha első nekifutásra ez nem sikerülne, épp ebben az esetben vannak más eszközei is. Hisz A két Bolyai egy közel négyszáz oldalas könyvben jelent meg, amely ugyanezt a témát forgatja meg minden oldalról (Változatok egy témára). A jobbak külön foglalkoztatósával, esetleg szakköri munkában itt szinte a kifárasztásig lehet föltenni 605az érdeklődésébresztő kérdéseket. A bevezető elmondja, hogy jutott az író a Bolyai témához. A kijelölt diák az óra megfelelő pontján beszámolna róla, hol válik, milyen ponton az ismert történet másoktól összehordott anyag az írót a mű kihordására ítélő témává; azaz, hogy fogan egy mű, hogy fogant ez a színdarab, az írót mi tette fogékonnyá a méhébe fogadásra. A dráma két változatban dolgoztatott fel: az első Bolyai János kisgyerek korától, tehetsége első jelentkezésétől tizenöt képben megy haláláig, amikor Üdvtan-át apjának ajánlja; a másik egy évet emel ki ebből az öt évtizedes történetből, azt amelyben János leszerel, hazatér, apjával meghasonlik, Rózáját megszökteti s vidéki birtokáról folytatja a párbajt és önigazolást. A két változat a drámaírás két típusa; az Apai örökség az epikai – a Shakespeare-é, Schilleré kötelező olvasmány a szorosabban vett drámáé, amilyet a görögök, franciák, Ibsen és Csehov írtak. Egy diák, aki mindkettőt elolvasta, elmondhatná, mi egyiknek, másiknak az előnye: mi az, ami A két Bolyai-ból kimaradt s mi az, ami ha úgy van, igazabb drámává teszi. A két darabhoz fűzött egyfelvonásos, amelyben a darab szereplői, a rendező, s a szerző beszélik meg feladatuk s felfogásuk; ilyenféle kérdésekre adhatna választ mint: Miben hasonlít a romantika hőseihez Farkas, miben a pozitivizmus embere János; a történeti korszak és nemzedék különbség mennyiben jut szerephez kettejük párbajában.

Azaz a természetes tohonyaságnak lehetne rúgásokat adni, de hogy milyen sikerrel, a tanár egyéniségétől függ s hogy mennyire tudta már eddig is játékká, közös kísérletté alakítani, amelybe majd ez is beleillik, óráikat.

606

Amikor a dunántúli faluba, ahova gyermekeinkkel az angolszász bombázások elől húzódtunk, a sürgöny Gulyás Pál halálhírével megérkezett, tán senkisem mérhette föl nálam jobban, mi az, amit ezzel a korai halállal a magyar irodalom elvesztett; azt azonban én sem gyanítottam, hogy amit a távozó megcsinált, még az is veszendőbe mehet. Az előző évben jelent meg Az Alföld csendjében, s ez a kitűnően összeállított kötet, amely nemcsak hogy legjobb verseit sorakoztatta föl, de világról, műhelyéről is képet adott, mintha föloldotta volna a közönyt és ellenségességet, amelyet nem annyira műve, mint megjelenése, szókimondó nyelve támasztott körülötte. A Baumgarten-alapítvány kurátora, aki szembetoppanásait nem tudta megbocsátani s tekintélye ólomköpenyét borította rá, meghalt, s az új kurátor az elsők közt tüntette ki.

Azt is jó jelnek tekintettem, hogy a szakmabeliek családján túl is talált kiváló tisztelőket. Kerényi Károly, a klasszika-filológus, akinek a barátságába én kötöttem, mindmáig nagy híve. Hubay Miklós szépen írja le, mint hódította meg őt is az asconai őszben a szívébe ivódott versek lelkes olvasásával. A legkényesebb művészek egyike, Béni, verseit megszeretve, egy fényképe alapjain készítette el csodálatos plakettjét, a legtalálóbb alkotást, amely Gulyás Pálról készült. S annak is csak örülni tudtam, hogy amikor a hosszú hallgatás után, amelyben annyiunkkal osztozott, könyve jelent meg, annak az igen szép bevezetőjét egy drámaíró írta. A stafétabot váltása ekkor már a lírában is bekövetkezett, s én annyira biztosnak hittem magam a dolgomban, hogy nemcsak vártam, de meg is jósoltam: az új nemzedéknek az a szárnya, amelyet líránk bartóki vonalának neveztem, Gulyás Pálban egyik elődjére fog ismerni.

Azt, hogy itt valami baj van s az ötvenes évek reménykeltő dagálya után a hatvanas évek aggasztó hanyatlása, mint annyiónkon, rajta is elvégezte művét: először egyik egyetemi tanárunk, nem rossz emberem szavából értettem meg, aki nyilván mintegy az egyetemi és literátori világ nevében mondta, hogy Gulyás Pál mellett már csak én tartok ki. Ennél is szomorúbb volt a múlt évi tapasztalat. A család kérésére azzal a javaslattal fordultam az egyik kiadóhoz, hogy Gulyás Pál születésének a hetvenedik évfordulójára jelenjék meg könyve; vállaltam volna, hogy abból, amit verseiben, tanulmányaiban a legjobbnak tartok, magam állítok össze meggyőző válogatást. Sokáig nem kaptam választ, végül egy személyes találkozás során forgatta meg szívemben a kést a vállalat két vezetője: Gulyás Pálnak nem lehet olvasókat toborozni – mondta az egyik. Gulyás Pál mellett elment az idő – tette hozzá a 615másik. Az ítélet kimondói nem funkcionáriusok voltak, s nem a süketnéma-vak szerkesztők egyike, akikről Gulyás verse szólt. Az egyikük nagy író, a másikat mint kitűnő jellemet s műértőt ismertem meg; nem tételezhettem föl, amit más esetekben, hogy amit vállalni nem mernek, azt mint rosszat vetik el, esztétikai tévedéssé szelídítve az erkölcsi hibát. Megosztott figyelmüknek abban a pászmájában, amely neki jutott, egy ilyen Gulyás Pál állt. – Tíz év múlva rólam is ezt fogjátok mondani – feleltem a fájdalom lenyelése után. Udvarias nevetés volt a válasz: – Akinek százezres példányban jelennek meg a könyvei! Csakhogy itt nem az számít, kit mennyien olvasnak, hanem hogy milyen erők igyekeznek az emlékezetből kimosni s mekkora a makacsság, a hűség, amely ennek ellene szegül. Igen, a hűség, az a csodálatos hűség van itt apadóban, amely a könyvkiadás sötét éveiben is kitartott írói s eltűnt könyveik mellett. Ma elvben minden kiadható, csak a hűség bágyad, amelynek az özön ponyva s a sznobizmus divatcikkei közt a közösségi magyar irodalom alkotásaiért kellene küzdenie.

A telefonban jelentkező ködös hangnak azért volt olyan könnyű dolga, amikor megértettem, hogy amit továbbít, nem a szokásos meghívás; egy Gulyás Pál-emlékesten kell részt vennem. Előadásokat régen nem vállalok, de ha Debrecenben maradt annyi hűség Gulyás Pál emléke iránt, amely egy kültelki kultúrotthont a költő halálának az évfordulóján képes megtölteni, az én hűségem nem fog húzódozni: vonatra száll, szállodázik, hogy ennek a szikrának fújtatója legyen.

Pedig hát ha van hűség, amelynek nem szabadna bátorításra szorulnia, ez lehetne az: a debrecenieké a huszonöt éve eltávozott iránt. Debrecennek van nagyobb költője, mint ő, Csokonai: de akire a Debrecen költője, mint jellemzés a legjobban ráillik: Ő… – Ma, amikor a legkisebb falunak is kezd helytörténeti múzeuma lenni, Debrecen közepén itt áll egy páratlan betű-múzeum, amely, sajnos, állandóan csukva van, bár a könyvei nem kaphatók, pedig ha egy filológus és fotográfus összefogna, a magyarázandót magyarázattal látná el, az idézeteket képre fordítaná, szellemi és testi járása-kelése nyomaiból nem lenne nehéz egy valóságos múzeumot berendezni, amelybe, mint környezetismereti órára az általános iskolást is elhozhatnák s melyben az egyetemi tanár is okulhatna.

Kiírtam, megszámoltam; válogatott versei közt 45 olyan van, amely mint Debrecenről szóló, arra vonatkozó, ebben a múzeumban falat kaphatna. Biztonsági okokból elővettem Az Alföld csendjében-t is, s abban néhány perc alatt még 7-8 olyan verset találtam, amely amabból 616kimaradt. Pedig Debrecen csak élete utolsó esztendeiben vonult be lírájába. Addig is Debrecenben élt, a „levegőszomjas fák”, amelyeket századokon át elbámulna: a Hajó utcai udvar fái voltak, kedves madara a kakukk, egy Bocskai-kerti fából röpült elő, inasai a Burgundia utcai ipariskolába jártak, de azt, hogy mindez nemcsak Élet és Világ, de Debrecen: sosem hangsúlyozta. Debrecen nevére egy 34-es versében (Őszi séta Debrecenben) találtam először, Debrecen környékét Hadház képviseli, ahol 32-ben doktor Földi és Csokonai nyomát kereste. Debrecen mint eszme, abban a három-négy évben, 1935-39 közt emelkedik fel a költészetéből, amely különben is legnagyobb költői ugrása, kiteljesedése volt, olyan meglepő, hogy én aki épp akkoriban távolabb kerültem tőle, csodálkozva ismertem rá újra megtalált s megnőtt barátomra. Ezekben az években lett Rontó Pál naplójá-ban nagy szatirikussá, most fedezte fel s oltotta költészetébe a Kalevala természetmítoszát, most lesz a rossz politikai közérzet bátor kimondója, most mutatja meg barátsága kettős, gyilkos és gyöngéden oltalmazó arcát, most válik a személytelenség költő-filozófusává s most lesz Debrecen költője is.

Mi hajtotta a negyven felé járó Gulyás Pált, hogy szülővárosát beért lírája fókuszává tegye? Csak a lokálpatriotizmus, a tájhazafiság, mely más költőkkel is íratott szülőhelyükről, hazájukká lett vidékekről, gyermekkort s a naponkénti érintkezés visszfényét sugárzó verseket? A kései kezdet s a nyomaték, amellyel a Debrecen szó verseiből, de prózai írásaiból, leveleiből is fölmerül, többre vall. Debrecenre egy régen érő ellenlábasság talál rá, mint eszmei sáncra, amelybe beveheti magát.

Gulyás Pálnak kitűnő szeme, szimata volt az emberi fogyatékosságokra, a gyenge pontra, ahol egy mű, ember eltörhető. Rólam írt szatírája, A tervhalmozó, máig is legelevenebb s aránylag legigazabb a torzképemet festő nem csekély irodalomban. Ha élne, őt kéne érte kandidátussá tenni. S ezt a képet nem egy heveny sérelem dobta ki belőle, ahhoz az kevés lett volna; ott élt, formálódott benne, barátságunk násza alatt, az önfeláldozó készség mélyén, amellyel a Tanú-t segítette. S megtalálom a nyomát Protestáns Szemle-beli tanulmányában is, amelyben fölfedezett (mert ha az ismeretlenségből más emelt is ki, s ejtett vissza belé, tanulmányírói pályámnak más volt a bábája, azt, hogy ki vagyok, mi várható tőlem, ő fogalmazta meg – meglepő érvénnyel). Barátságában épp ez volt néha a kedvszegő, hogy a tettekkel bizonyított méltánylás alól minduntalan kicsillant a másik tükörkép is, az ösztöneiből visszavert. S ha azt, aki legközelebb állt hozzá, ilyenféle kettős látással volt kénytelen nézni, hát a többieket, az egész irodalmat! 617Látta, értékelte ő az igazi érdemet, de még érzékenyebb volt a hozzákeveredő emberi salakra, felületességre, hamarkodásra, siker csikarásra, divaton kapásra, hogy a súlyosabb hibákról, kétszínűségről, karrierrizmusról ne beszéljünk. S ez volt az, amit ő a legjobbakat is megrontó, a majmolókat elsodró budapestiségnek érzett, s ez ellen próbált Debrecenben – nem a körülötte nyüzsgő, kis-budapestiektől elárasztottban, hanem az igaziban, a föltámasztott Ó-Debrecenben egy ellenőrző, fékező alaposságra, végiggondolásra szorító ellen-Pestet teremteni.

Abban, hogy abból a csendesen füstölgő rosszallásból, dohogó szkepticizmusból, amellyel ő a Pestről jövő folyóiratokat lapozta, a leutazgató íróféléket mustrálta, a maga körül elharapózó fővárosi divatokat figyelte, Debrecen egyszerre csak mint egy ellen-Budapest eszméje lobbant fel, úgy gondolom, nekem is részem volt. Amikor a rádióbeli állásom lehetővé tette, hogy a magam írta Tanú mellett a rég tervezett folyóiratot is megindítsuk, a Válasz-hoz szerkesztőtársul őt s Fülep Lajost hívtam meg. Ő a maga szerkesztőségét úgy fogta fel, hogy az új folyóirat a vidéket, elsősorban Debrecent akarja mozgósítani (nem volt-e már a Tanú-nak is Debrecenben az egyik lába, nem ott íródott-e az ő ipariskolai szobájában a Debreceni Káté?). De ennél a súlypontváltásnál is fontosabb volt a számára, hogy a vidéken őrzött szellemi erények a nem-sietés, az alaposság, az aggályosságig menő körültekintés a folyóirat szerkesztésében is érvényesülni fog. Azzal a tempóval azonban, amellyel ő szerkesztett, legföllebb egy évkönyvet lehetett volna összehozni, nem egy cséplőgépként emésztő havi folyóiratot tömni. Pesten pedig most már igazán színrelépett az új nemzedék, melynek összeadott tüzét a mozgalom kezdte lobogtatni, s én szerkesztőtársaimtól magamra hagyva, a Válasz-t ennek adtam át, mint akinek szánva volt. Gulyás Pált nemcsak a letétel sérthette, hiszen mint őt, magamat is főmunkatárssá fokoztam le; kettős árulás volt ez a szemében. Debrecent árultam el Pestért s a nem-sietést, alaposságot a kapkodásnak, a divatnak. Ezt torolta meg A tervhalmozó-val. De ragasztott rám, ha a verset nem is adta ki, egy árulkodóbb epitethont. Én vagyok az az „Express próféta, akinek a munkáiból kifut az eszme, mint a tej”.

De elidegenedésünk ha bántja is, nem állítja meg. Ha a Válasz nem is lett a vidék folyóirata, ő még elszántabban, következetesebben építi a maga ellen-Budapestjét. A szatíra kipróbált savával tisztítja a budapestiségtől, a kisbudapestiektől a maga Debrecenét; most írja meg a múzeum előcsarnokába kerülő Debrecen ó-kikötő-t, állítja be magát mint a Melius Juhásszal kezdődő költő és tudós sor utolsóját; korholja, öleli szívére városa önteltjeit és szegényeit, járja a hajdú városok si618várságát, hirdeti a szellem megváltó erejét, őrzi a múltból és jövőből, hagyományból és lehetőségekből épülő Debrecen mélyén a maga dolgozószobáját, a szellemi erkölcsöt, amelyet a debreceni gondolat vagy ahogy nevezni kezdi: Árkádia-Debrecen, Sziget-Debrecen jelenthetne az országnak.

Az ipariskola neki sem hagyott több időt, mint nekünk, a gyenge test fáradtsága többet vett el, de ő a maradékot a maga ütemére tudta fogni, dolgozószobája a lassú készület, a költőbe oltott tanári pontosság szentélye maradt. Másutt elmondtam, milyen készültség, gyorsírt jegyzettömeg állt a rólam írt első tanulmánya mögött; birtokomban van néhány könyve, a kivonatolás, a margót megszálló feldolgozás precíz jeleivel. Nem röstellt egy-egy nyelvet megtanulni, tanulgatni azért, hogy az Eddáról, Buddháról, a román népdalokról hiteles képet alkothasson, s nemcsak a tanulmányai, még a levelezőlapjai is kis remekművei voltak a készülésnek. Úgy tudott hallatlanul szorgalmas lenni, hogy minden munkáján a ráérés színe volt. S az emberekhez való viszonya! Demény János, a Bartók-kutató, levelezésük másolatával ajándékozott meg a napokban. Demény huszonhét éves volt, amikor ifjonti művét, a Fehér Budá-t megküldte neki, Gulyás negyvenhárom. Meg kell nézni, mennyi energiát temetett csak ebbe a levelezésbe s hogy iparkodott az új barát könyvében levő „tiszta inspirációt”, „szintézis készséget” szítani, hogy bírálja, javítsa a stílusát. Amióta Kazinczy Dayka verseit Csokonainak megküldte, nemigen írtak a más szövegéhez ilyen kommentárokat. Deménynek ez a levelezés egy életet átmelegítő kincsévé lett. De nem volt Gulyás számára sem „elveszett idő”, hogy mindennel és mindenkivel így foglalkozott. Nem az irodalom sztárjaiból, de értékes emberekből egy kis kör verődött köré. Ami nem sikerült a Válasz-ban, szövődőben volt az Ady Társaság táján, amelynek az elnökévé Földessy Gyulában mint egy Vipunen-Adyt tett meg. „Egy Sziget-Debrecent szervezünk – írja Deménynek –, N. L., Hamvas, Kerényi, Földessy, Kövendy, Nagy András.” A hallgató a legtöbbről nem is tudja, ki volt. Én azonban tudom: csupa olyan ember, aki megérdemelte, hogy a Gulyás szigetén menhelyt, biztató szót kapjon. Móricz Zsigmondban, a Kelet Népe szerkesztőjében sokszor csodáltam, hogy munkatársai megválasztásánál, nem törődve a literátor mosollyal, nem irodalmi rangjukat, hanem mondanivalójukat tekinti, hitelüket, sokszor csak emberi szorultságukat vette figyelembe. Gulyás Pálban is megvolt ez az „objektivitás”, de ő a süllyedő szellemi erényeknek, annak a Magyar Vidékiségnek iparkodott szigetet s egyben fővárost adni, amelynek, ha jól meggondoljuk, irodalmunk nagyobbik felét köszönhetjük.

619

Ha költészete színét, szövetét vipuneni természetbe merülése adta meg, tehetségét, emberségét, ennek az el nem ismert sziget-országnak a megalapítása, kormányzása, védelme növesztette meg. Amikor néhány évi eltávolodás után megint s még közelebb kerültünk egymáshoz, életének és eszméinek ez a tökéletes összhangja hódított meg. Utolsó öt-hat évében meg lehetett az az elégtétele, hogy az „express próféta” egyre nagyobbra értékelte az ő személyvonaton járó, vagy még inkább az országúton kutyagoló prófétaságát. Nemcsak barátommá, ideálommá lett, az idea-emberré, akiben már nem is a költőt tiszteltem, hanem az alföldi Szokratészt, akivé ő a maga lassúbb előhívásával hatvan, hetvenéves korára lehetett volna. Az, hogy a halála előtti tavaszon én is az ő Bocskai-kertjébe költöztem, debrecenivé lettem, egyik utolsó diadala volt az ő debreceniségének.

S ha halál és történelem, a rá nem érők, nem is engedték meg az idill állandósulását, én mégiscsak megkóstoltam a Gulyás Pál receptjét, 45-ben én is „az Alföld csendjébe” kerültem s ott az övénél is nehezebb körülmények közt, ódebreceniesen iparkodtam, vagy kényszerültem élni s az ottani öt évemmel bizonyíthatom, hogy a vidéken élés úgy ahogy ő csinálta, a szellem törvényei szerinti élést is jelenti. Ezt persze a vidéken élők közül kevesen hiszik el. Néhány éve egy másik nagy vidéki városban, ahol darabom mutatták be s szép előadóestet rendeztek a munkáimból, köszönetül a kettőnk titkát mondtam el a folyóiratukban, a vidéken élés lehetőségeit, „Ó-Debrecen” ma is aktuális, még csak ma aktuális evangéliumát. Hogy nekem ugrottak ugyanabban a lapban! A provincializmust hirdetem, holott abból úgyis elegük van, vágták szemem a csőrükkel a kisbudapestiek, akik, mint Gulyás Debrecenében, úgy látszik ott is hatalmasabbak.

Provincializmus! Az új jelszónál tartunk. Ha tizenöt éve azzal ütöttek ki a versenyből, hogy nem vagyunk szocialista realisták, ma sokszor ugyanazok azt olvassák a fejünkre, hogy provinciálisak vagyunk, nemcsak mi, az egész közösségi magyar irodalom: magyar gondjainkba süppedve nem tartunk, nem tartottunk lépést a koráramlatokkal. Természetes, hogy ők Gulyás Pált is mint provincialista csodabogarat tűzik gombostűre!

Hogy az alföldi nagyvárosoknak megvolt a provincializmusuk azt az Égető Eszter írója alig tagadhatná. De még az a provincializmus, a csomorkányizmus sem volt az a szellemi renyheség, a kisváros falai közé szorult láthatártalanság, amit e szón érteni szokás. A szellemi életre termett ember eltorzulása volt, aki a társadalomtól nem kapván funkciót, 620egy-egy privát szenvedélybe, az Alföld közepén ásványgyűjtésbe vette be magát, vagy túl keskeny kürtőn, körül nem nézve nyúlt fel túlságosan is egyetemes problémáig.

Nos, ha valaki, Gulyás Pál nem volt provincialista; a Vidék lehetőségeinek, Árkádia-Debrecennek a meghirdetője nem tartozott a vidékiesség betegei, a tiszántúli őrültek közé. Sőt épp arra lehet példa, hogy egy kivételes jellem és szellem mint tudta a funkciótlanság veszélyeit egy maga teremtette szerepben leküzdeni. Mert szerepet aztán ő sem kapott, sem az országtól, sem a városától. Egyszer bízták meg egy közismereti olvasókönyv összeállításával, a rá jellemző gonddal szerkesztette meg, s az sem jelent meg. Ő azonban jogot szerzett, ha nem ismerték is el, az egész ország közismereti oktatására. Nem a műveltségéről beszélek: könyv, felhalmozott tudás volt, több mint álmodtam volna, a vásárhelyi különcök odúiban is. Az ő műveltsége egyetlen nagy cél felé irányult, arra szerveződött, nem tudatosan kitűzött cél felé, hanem benne növő, vele együtt készülő cél felé, ahogy a szót elkapta: egy növésterv organikus törvényei szerint.

A huszadik század legnagyobb műveltségbeli szerzeménye – nem én mondom, Seaton Lloyd, a kiváló művészettörténész – a közel-keleti s más nem-európai civilizációk megértése volt. Nem a felfedezése, az megtörtént előbb – megértése, hogy kuriózumból lelkünk tartalmává lettek. Úgy értette meg e század első fele a görög-latin műveltségen túleső világ műveit; mint a reneszánsz a középkoron túl a görögöt, latint. Gulyás Pál ennek az áttörésnek, műveltségtágításnak volt a munkása. Attól fogva, hogy Kalevala-tanulmányát megírta, szinte minden év meghozta egy-egy lemerülését az Európa-alattiba. Ó-Debrecen egy pincegádor lett a számára, amelyen át a kellő érzékkel, felszereléssel szállhatott le földalatti labirintusába. S ez a feltáró munka nem vált hobbyvá, történeti barlangkutatássá; a felfedező szenvedély nem szakadt el Európa fényeitől. Tájékozott volt ő a föld felett is. Debrecen hagyománya a magyar irodalom mély el-eltűnő ismeretébe folyt szét; Schillert, a népköltőt, ő fedezte fel számunkra; műfordítást ritkán kértek tőle, de ha ráfanyalodtak, vállalta Shelley-t, Keats-et, Byront is, görögül jobban tudott, mint én, aki egy időben a magyar görögség apostolának számítottam; mint nagy folyóirat olvasó, követett minket nyugati kalandjainkban s a filológus számos olyan cédulát írhatna ki maradványából, mint én a Demény levelezésből „Pasealt olvasgatod? Én most Morus Utópiáját és Montaignet. Szinte felhabzsoltam.”

Nem, itt nem kell félni, épp mert félig öntudatlan, hogy a munkát irányító cél rögeszmévé válik; az egyensúly a beemelendő s a közt, amibe bele kell emelni, az Európa alatti világ s Európa közt megbillen. 621Ha nem is olyan kristályos, világraszóló érvénnyel, de az a munka folyik itt, aminek Bartók neve adja a modelljét. S ha líránkban van, megvan még a bartóki vonal, úgy annak őséül Adyt, előmunkásai közé József Attilát, Weöres Sándort s másokat is odaszámíthatjuk, de a legközvetlenebb, legmunkásabb előd Gulyás Pál volt. Ez, tény, amelyen az sem változtat, hogy az utódok nem ismerik el.

Hogy ő maga mennyire tudatában volt ennek az egyetemességnek, odavetett szavai, versei bizonyítják. Deménynek azt írja: „Debrecent a M. Cs. (Magyar Csillag) mint keleti reakciót állítja be, holott Egyetemesség a jelszava.” – Engem, amikor a debreceni egyetem, mint a magyar tanszék megpályázóját visszautasít, így vigasztal: „Nem kell minekünk egyetem, a mi egyetemünk az esték, a mi hazánk Ó-Debrecen, hazánk az Óegyetemesség.” Hogy a kettő hogy vált át szinte önkéntelen is egymásba, arra szép példát nyújt egyik legszebb verse, a Mozart idézése. Mozart születését írja le, barokk festők modorában, s egyszer csak így folytatja: „de túl az osztrák hegyeken, túl a Lajtán, a Dunán s a Tiszán túl, az Alföld mély szomorú völgyébe lehajlón – nótákat csicseregve egy félénk kis búbos pacsirta: Diószegi Sára tipeg a debreceni sáros fapallón.” Diószegi Sára Csokonai anyja. Így mondja ki a rokonságot, amely Csokonait Mozarthoz, Ó-Debrecent az Egyetemességbe fűzi.

Amit nem mondtam el:

Körülbelül annyi idős voltam, mint az ittülők, amikor Babits Mihály első tanulmánykötete, az Irodalmi problémák a polcomra került. Volt abban egy tanulmány: az irodalom halottairól; nem azokról az írókról, akik meghaltak s az irodalom égboltján állócsillagokká váltak, azokról, akik mint írók haltak meg, írók voltak s a hozzáértők tudatából is kiestek. A tanulmány három ilyen íróval foglalkozott. Komjáthy Jenőről, a költőről akkor jelent meg az első nagyobb méretű méltatás, néhány éve még egy kis tíztagú bölcsész-társaság titka volt műve és neve. Péterfy Jenő, az egyik legnagyobb magyar tanulmányíró, mint a fiatal Nyugat-nemzedék egyik nevelője, akkor már föltámadóban volt a halálból, melybe az életbeli ismeretlenségből az öngyilkos golyó dobta; Dömötör János költő, Babits földije, aki a leakasztott Heine-kép helyére kötötte fel magát, itt említtetik először érdemlegesen. 622De ebből a tanulmányból nemcsak a három írónév ragadt bennünk, a vágy is, hogy az irodalom halottjait felkutassuk s amennyire erőnkből telik, feltámasszuk. Amikor mint fiatal tanulmányíró egy magam írta folyóiratban irodalmi szenvedélyeim kiélésére teret kaptam, az első számok egyike a Nyugat elődeivel foglalkozott, többnyire olyan írókkal, mint Zilahy Károly, Gyulai Pál fiatalon elhunyt kritikus ellenfele, akikről a mi nemzedékünk már nemigen hallott. De jóval később, a válságos időkben is megért néhány heti munkát, hogy Bethlen Katát a XVIII. századi emlékirat-írót, mint az akkori „ellenállás” jelképét a köztudatban régi irodalmunk legjobbjai közé emeljem. Átragadt ez a szenvedély a fiatalabbakra is; a harmincas években egy nemzedéknyi író verődött össze, akik közt egymásra ismertető jelszó lett a Csáth Géza neve. Volt ebben a felfedező lázban egy kis hiúság is: olyat tudunk, méltányolunk, amit az öregebbek nem; de ott volt benne s ez volt a döntő, az igazságtevés indulata is, hogy a méltatlan mellőzöttnek a fennmaradásra jogot biztosítsunk.

Ma úgy érzem, még több ok volna rá, hogy ahol egy-egy jó tanár körül egy kis irodalombarát kör verődik össze, ott ezt a felkutató, igazságtevő szenvedélyt bátorítani igyekezzünk. Nemcsak azért, mert az irodalomnak ma is vannak halottjai, hanem mert félős, hogy még több halottja készül, olyanok, akiknek ma még sokan tudják a nevét, de holnapra elfelejthetik. A mi kitűnő olvasóközönségünket, amely a könyvkiadás sötét éveiben is kitartott a Bessenyei óta folyó magyar közösségi irodalom mellett, ma a ponyva diadala, a televízió, a sznobizmus, mely a magyarságunkra emlékeztetőt megveti, egyre több felől bontja, s a művészetté fejlesztett hangulatcsinálás egyre könnyebben tereli; úgy hogy a megkapaszkodás a megismert értékekben, a betemetettek kiásása egyre fontosabb erénnyé válik, mellyel az irodalomértők népüket szolgálhatják. Épp ezért, amikor a ráckevei gimnázium arra szólított fel, hogy Gulyás Pál-műsorát egy kis előadással körítsem, úgy gondoltam, költő barátom emlékén át ezt az igazságtevő szenvedélyt, az irodalom halottjainak a kultuszát kell élesztenem.

Mert Gulyás Pál, a babitsi értelemben is halottja ma már az irodalomnak. Hogy mennyire az, most derült ki igazán, amikor városában, Debrecenben a halála megünneplésére készülő kültelki kultúrotthonnak a rokonságból kellett a köteteit összekunyerálni. Vannak írók, akiknél ezt az emlékezetből-kiesést politikai okok siettették, indokolták: az illetők kritikus időkben követtek el hibát. Persze ebben az esetben is helyesebb volna a hibákat az érdemen át nézni, azzal menteni, esetleg abból magyarázni, mint megfordítva. Gulyás Pál műveiben azonban nem találhatók efféle hibák. Sőt mint látni fogjuk, bátor tettek találhatók.623 Azonkívül, hogy nekem barátom volt, én semmiféle bűnét nem tudom s azt is milyen igazságszeretettel, sokszor kegyetlenül tette. A debreceni kutató, aki bírálatomért most kapott kandidátusságot, a maga által kieszelteknél jobb érveket meríthetett volna az ő írásaiból, aminthogy egy külföldön élő nem éppen barátom, valóban az ő A tervhalmozó című versével jellemezte – rólam mit sem tudó fiataloknak – működésemet.

De éppen mert ilyen hibák nem voltak, s Gulyás Pál érdemét ismerem, a vele történteken mérhetem le a kollektív felejtés, s bizonyos belé keveredő ellenszenv munkáját. Nemrég megjelent tanulmánygyűjteményemben találnak egy írást, amely megmutatja hogy próbáltam én jó tizenöt éve már ezt a struccgyomorként emésztő felejtést megállítani. Ha az nem tudta feltartóztatni Gulyás Pál halottá válását, mit tehet ez a tanóra, amelyen néhány versét mondjuk el illusztráció gyanánt? De hát a szellem dolgában sosem lehet tudni, honnan mi indul el.

Amit a betanult versek magyarázatául elmondtam:

Gondolkoztam, melyik sajátsága az Gulyás Pálnak, amellyel fiatal szívekbe bevezethetném. Az talán, amelyre nekik is szükségük lehet: a lelki erő, szívósság, eltökéltség, amely a legmostohább, sokszor pokoli adottságokat, körülményeket is a maga táptalajává, érvényesülése eszközévé tudja alakítani. Nemzedékünk tagjai közt ők ketten voltak, Kodolányi János és Gulyás Pál, akikben ennek a lelkierőnek a csodáját bámulhattuk. Kodolányi gyenge, hibás testén kívül elég nehéz természetbe volt zárva, s még mint családos ember is elborzasztó szegénységgel küzdött. Gulyás Pál egy vékony, negyvennyolckilós testet hurcolt reggelenként a debreceni ipariskolába, ahol nagy darab, álmos inasokat kellett fegyelmeznie, kis családjával egy temetőszéli piszkos bérházban élt, életük szerzeménye a Bocskai-kerti szőlő s a hozzátartozó telek volt, amelynek a homokjából a pajor rendre kirágta a fákat; irónikus tanító modora is könnyebben szerzett ellenségeket, mint barátokat s nem volt elég a kortársak lekicsinylése, az íróvilág nagyhatalmú fejét is magára haragította. Jellemző, hogy a két lélek hogyan küzdött meg korlátaival. Kodolányi egyszerűen túltette magát a testén; mint a társadalom kritikusa, majd a nagy történelmi freskók festője a közérdek ügyvédjeként, hazája ábrázolójaként az egészség szempontjaival, a teljes élet képeiből építette művét; amikor az Istenekről című könyvéről írva, a hiteles bőségű alakok s írójuk életének az ellentétére céloztam, megbántódott. Gulyás Pál vállalta, sőt hangsúlyozta korlátait, de lélekkel átjárva, jelentőséget adva megnemesítette, erőforrássá változtatva: „Én is csak úgy vonszolom testem – vigasztalja haldokló fiatal barátját, a debreceni költőt. – Már születésemkor elestem: a csíra volt rossz, rossz az 624éther, rossz volt bennem az összetétel. Az ég rosszul rendezte el bennem északot és delet, a Nap bennem rosszul delel, a Hold bennem rossz útra megy.” S mégis ha arcképet keresünk, mely önarcához illik, Kölcsey képét választhatjuk. Ő volt ilyen étheri szellem, „akinek alig volt földön földi teste, csak úgy lézengtél testtelen a levegő vásznára festve” s ő szerzett jogot rá, hogy ahol a látszat egészség „a Nap hatalmát csörgeti s nyomában átok és homály kél”, az élet hiteles himnuszát zengje el, „melynek éjféli dallamát csak az tudja hárfára tenni, aki kinyújtja két kezét a láthatatlan levegőbe és csontjain átsüt a Hold s nem néz már hátra, sem előre…” (Kölcsey szelleméhez)

Amit ez az érvényesülésre, hatalomra törekvő lélek elsőül hódított meg: a természet volt. Korai versei nagyrésze nem is más, mint a természet meglelkesítésének az ujjgyakorlata. Pedig hát milyen természet volt az! A Hajó utcai szülői ház hosszú udvara, a Dobozi-bérház mögött a pusztuló temető, a Bocskai-kert homokhátai közt a vadmargarétás dűlőutak. De ő átjárta, lelke jelbeszédévé tette fáit, füveit, állatait. Az országút akácainak, a kakukknak, az erdőn felszikrázó pókhálónak, éppúgy megvan a jelképes értelme, mint a mítoszokban. Valóban a mítoszok határán alapított ő országot. Amikor a Kalevalá-t fölfedezte, a maga hajlamait, sőt rigmusát ismerte fel benne. Vipunen a természetbe süllyedt isten a maga természetébe temetkezésének volt órjási rajza. „Ott feküdt a nyirkos földbe ásva, füvek bujkáltak bomló tetemén, bozontos nagy fején kinőtt a nyárfa, fűzfa virult bajusza két hegyén, állkapcájából nagy égerfa nőtt ki, halántékából nyírfa lomb eredett, mókusfenyő költözött homlokára, fogain tűfenyő vert gyökeret.” A költőnek az értékelő szerint ilyen vipunenin kell a természetbe kötöznie magát. Adyra a legnagyobb dicsérete, hogy Vipunen-Adynak nevezi. Mesterének, Babitsnak, a vers nagy alkimistájának kegyetlen búcsújában azt rója fel: „Egy szó hiányzott még s te nem kérdezted meg Vipunent.”

Napokon át lehetne a verseket mondani, amelyek természet-kapcsolatairól szólnak. A szavalók hármat tanultak meg. A viharzó diófa a koraik közül való, s pátosza az, amit a válogatók méltányoltak. Az Országúti madarak s Az erdő postája, kedvenceiről, a madarakról szól. Hol az a költő, aki a szobájában tartott csíz súlyát is megmérte? A Debrecenen áthúzó, friss esőtől harmatos bárányokról két verse is szól, a későbbi az Erdélyi Józsefnek ajánlott, arra is példa, mint lesz nála a kép a gondolat elugró dobogója. (A viharzó diófa, Kis versek a kis madarakról, A bárányok híre)

Amikor A vadmargarétás düllőn-t írta, én is ott jártam mellette, élete utolsó nyarán a fehér csillagokkal elborított Bocskai-kerti úton (A vadmargarétás düllőn). De milyen pontos akkor is a rajz, amikor nem a ter625mészet beszél s az öntudatlanul teremtő selyemhernyó a költő tudatos gyötrelmének az ellentéteként kerül a versbe. „Teste hűvös, és áttetsző mint a narancs, ha napra kitartod, cikkelyei, pontosan jelzik, oldalt minden pont egy-egy cikkelyt szegez össze, ide-odahimbálja tarka fejét a papír skatulyában.”

Érdekes kérdés, hogy milyen viszonyban volt ez a kalevalai mitologikus természetlátás a mi mitológiánkkal, a természettudománnyal. Debrecenben mindig voltak természetbúvár költők. Dr. Földi, az iskolaalapító, orvos volt s természettudós. Csokonairól az első tanulmányomat én Csokonai és a botanika címen írtam; Fazekas Mihály a füvészkönyv társszerzője, Tóth Árpád, mint a Mártonhegyi szanatórium lakóitól megtudtam, halála előtt is botanizált, Szabó Lőrinc a Nagyerdőről hozta meglepő természetismeretét, Gulyás Pál könyvespolcán is találtam természettudományi könyveket. Ő azonban tudta, hogy a természettudomány ma nemcsak a természet formáit őrzi, inkább szétszedi őket s a maga elvont fogalmaival, egyenleteivel helyettesíti. Másnak is feltűnhetett az a három egymás után álló vers, amelyet a nagy kiugrás idején, 1935-ben írt: Ez itt a tér. A hő. Összetétel. Nem a számára fontost akarta a három versben a tudomány fogalmaival szembesíteni? Mondjuk el közülük A hő-t. Ha ez hagyna még kétséget, az Összetétel-ben ezt halljuk: „a test is álom, mint az álma, minden: összetétel, ábra. Összetétel a madár, összetételek a fák és a föld felett az éther, Krisztus is egy összetétel.” Majd az ironikus ima: „Összeteszem két kezem: mentsd meg összetételem!” Nem a természettudomány termeszmunkájáról van itt szó, mely mindent a maga fogalmaivá, ábráivá rág szét?

Gulyás Pálnak azonban nem ez az utolsó szava ebben a kérdésben. 1943 nyarán, amikor vérzékenysége már vészjóssá kezdett válni, orvoskézre kerül, a vérképét vizsgálják a sebészeti klinikán. „Szememet húzza le az álom, ez a legfelső emelet”, írja le a vérevesztett bágyadtságot. Majd körülnézve: a tudomány műhelyét. „Itt minden érc és minden ajtó, itt minden csupa eső, üveg, itt a mennydörgés nesz lesz, halk szó és puszta szám a Feszület.” Ez az ismerős hang: Krisztus is egy összetétel? Utána az ironikus, a szomorú, a maga Olajfák hegyét is becsenő kérdés: „Harminc ezüstért hagyta cserbe Krisztust Júdás, a vak zsidó, de mennyi volt Krisztus vérsejtje, négymillió? ötmillió? Miféle vért hurcolt magával az Olajfák szelíd hegyén?” Az új szakaszban maga a művelet jön. „Itt a zárt vért eleven börtönéből kiemelték és egy fénylő lemezen mérik a sötétség lelkét. Egy fénylő lemezre hintve bolygó vérem itt remeg…” S váratlanul a szembesítés az öröklés, a maga fővel növő mitológiája s a természettudomány közt. „Eddig alulról jött a fővel a világ épülete, de most felülről építsük fel, mert a föld szíve fekete. 626Mit ér dörömbölni belülről? Vak vezeti a vak jaját. Kopogtassuk most már kívülről az álom bezárt ajtaját.” Írtak-e szebb programot ennél a tudomány elé!

De nemcsak a természetet lelkesítette Gulyás Pál a magáévá, emberi környezetének, tömlöcének is fölébe került. Más hogy háborgott, hogy futkosott volna segítségért: költő vagyok s érdes inasokon kell elkoptatnom magam. Ő azonban mélyfúrásnak tekintette, azzá tette az ipariskolát, melyen az élet nyersebb, igazibb ízeihez érhet s maga is hozzáedződhet, durvulhat egy emberibb emberséghez. Két verse is van az inasairól. Az egyik, a korábbi még egy kis romantikával nézi, dicsőíti őket. (Inasok)

A másik, a tanteremben horkoló pékinasokról, a testvéribb, résztvevőbb. „Olyan brummogva hevernek, mint nagy láncos, lompos medvék. Nem látok mást csak a hátuk közepét, horkolásuk betölti a termet, még a plafonig felmegy, a felhők is álmosabban csüngnek most fölöttük úszva, Úgy hajolnak e fiúkra. Most még horkolnak bozontos medveként, de este már néhány óra múlva tűz csap arcukra, vasajtaját kitárja a nagy kemence…” De az emberiség, amelyet az inasokban feltárt, érzékelni tanult, nem szakad meg az iskola falánál, folytatódik s ő követi végig pici társadalmán, a látómezőjébe tévedt alakokon, akár Ékes József az, aki a Berettyóról hoz halat kaskájában, akár a tarcali Gombos Erzsébet, aki gyermeki naivitással arra kéri, fesse le őt versben, vagy az országúton vasárnapozó téglásiak, akiket hiába szorít árokba a csendőr, ők az útra tapadtak, amelyen az Ország robog át s amelyen át a messzeségek üzennek bezárt életüknek. A Bocskai-kertben ismert minden vincellért, napszámos családot; ezeknek a ritka mulatságát örökítette meg, szomorúbb magyar Breughelként, az Országúti esküvő-ben.

Korlátainak ez a vállalása tette őt Debrecen költőjévé is. A vidéki költő Pestre fut, vagy ha otthon kénytelen maradni, arra sóvárog, arra igazodik. Ott hagyták Debrecent a legnagyobbak, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc is. Gulyást nemcsak tehetetlensége tartotta Debrecenben, lassan megtalált királysága is. Debrecennek volt nagyobb költője, de ő lett a legdebrecenibb. Verseiből könnyű volna egy debreceni képeskönyvet összeállítani. Előszavába a régi kereskedő város – Debrecen, ó-kikötő – története kerülne. „Körülötte népek viharja nézett át bérces Biharba, nem védte falait bástya, torony, csak a hit. Áros jármai játszva görögtek egész le Bizáncba, hajcsárnépe Budán túljuta Bécs kapuján. Hajtottak lovat, ökröt, mégis az égi körök közt Melius lelke alél, ujjain egy falevél.” Melius Juhász Péter Debrecen reformátora, botanikus volt. Így már a XVI. században együtt van ebben a város-köztársaságban a kalandos kereskedő vér, a kálvinista hit s a természettudomá627nyos érdeklődés… Utána a földrajz, a széles határ jellemzése következhetne. Mint a „klavíron a skálát, futod át az Alföld határát; napkeleten futamod sárga halápi homok, napnyugaton színeket vált s lejt a Tiszának a löszhát s lent a gulyát terelik sziktavas ártereid.” Aztán fölvonulnak a nagyok: versben igazítja ki a Csokonairól szóló történetkét, Földi nyomát keresi Hadházon, főhadnagy Fazekas Mihállyal köszönteti az elhalt Oláh Gábort, akinek a kísérteties magányáról, a kortárs egyik legszebb, legdebrecenibb versét írta. A társul szegődött fotografus lencsére kaphatná a verssoraiban felvillanó helyeket, épületeket; a Nagytemplomot, a Nagyerdőt, a Hatvan utcai temetőt. Az ő verseiben állt költői tárggyá a hajdúvárosok sivársága, Hadháza, Böszörmény, Téglás, még Hajdúbagos is előfordult-e már megrímelt szövegben: Máta, Zin, Ohut neve.

Ami azonban Gulyás Pált igazán debrecenivé teszi nem ez a képeskönyv, hanem az ő Debrecen-féltése s korholása. A vezér-vers itt a hajdú maradékhoz intézett Vak börtön lehetne. A Vak börtön: a civis önelégültség, az egészség hite, öntudata „úgy ültök előttem, mint forgó indulat mozdulatlan szobrai, arcotokra piros rózsát fest az alföldi Nap. Ti azt mondjátok, hogy ez az egészség rózsája. Én azt mondom a halál, a cselvető halál rózsája játszik arcotokon…” S a vers vége felé „Nem látjátok, hogy be vagytok kerítve mindannyian már? Egy új Batu kán kacag szekértábortok fölött, hol lesztek egy alkonyi nap után.” Mi a menekvés ebből a börtönből? A szellem, a művészet, tudomány. „Nincs más menekvés, új Eiffel tornyot kell fúrnotok az égbe, új kutat, a művészet csillagtornyát húzzátok a levegőbe…” A próféták vérét számonkérő bibliai harag szól a Csokonai gúlájára beszéd helyett írt versből. (Csokonai gúlája előtt)

A féltés, a korholó féltés teszi szatirikussá is; a Rontó Pál naplójá-t, a magyar irodalom egyik legelevenebb szatíragyűjteményét, Ó-Debrecen pusztulásának a látványa bugyogtatja. Az egy süket-néma-vak szerkesztőhöz amelyet betanultak, csak a hangból ad ízelítőt: a szatírák forrásáról, irányáról nem. Az ál-nagyságok mellett a helyi korlátoltság, a majmolás csatornáin, az új egyetem felől beszivárgó budapestiség, amit a legszenvedélyesebben gúnyolt. Olvassunk fel egyet, nem a legjobbat, de a legjellemzőbbet. (Kisbudapest)

Mit védett Gulyás Pál az ő debreceniségében? A hűséget, a hely sugallatát, Kazinczy szerint, a nem sietést, amely a gondolatok kiérleléséhez, a kételkedés ellenpróbáihoz kell; a maga kis dolgozószobáját a Csokonaiak, Fazekasok kamráinak az utódját, amelyben a szellem s nem a divat uralkodik, a fáradság a dolgot s nem a sikert nézi, az igazság a tekintélyt is bátran maga elé idézi. Ebből a hűségből, meg628őrzött és föltisztult vidékiségből emelt ő, a torznak tartott ember, el nem ismert költő, egyfajta katedrát magának, amelyről kora irodalmát s fokról-fokra történetét is megítélte. Innét adott leckét induló poétáknak s félelmetes irodalomvezéreknek; küldte az intelmet s tartotta a lelket barátaiban s mondta nem kért, de nagyon őszinte gyászbeszédeit. A szép vers egyike a tüskétlen leckéinek. Az Én című versét nem tagadom, bár nincs nyoma, hozzám intézte; bennem akarta elállítani a folyton vérző sebet, a magammal foglalkozást. József Attila öngyilkosságától szörnyed el a harmadik. (A szép vers – Én – József Attila halála)

Meglátta ő az értékeket is, felfedezte az akkor még ismeretlen Veres Péter bepattanását s a mögötte készülődő százezrek sereglésit, a hatalom riadalmát milyen frissen írja le a Veres Péter-ben: engem is ő szólított vissza első elhallgatásom után bírálatával az irodalomba. De szerepe inkább a figyelmeztetés, az ellensúlyok fölrakása volt. Amit egyik költőtársának írt, vonatkozott az egész irodalomra. „Adjunk már ellenállást a szavaknak, mert mint a gyors kugligolyók szaladnak, a szavaknak nem árt egy kis megállás.” Üzenetek az Alföld porából, ezt a címet adta ilyen tárgyú versciklusának. De tudta ő, hogy a szellem az, ami a porban is emelhet katedrát vagy ha úgy tetszik trónszéket.

S ahogy az irodalomban bátorságot vett, úgy kezdte a történelmet, a világpolitikát is a maga módján kommentálni. Közérzetével neszelte a bajt, amelynek ránk kellett szakadnia s ha az elviselhetetlenség kimondását politikának tekintjük: 35-38 közt írt verseiben van a legtöbb politikum. Az álmodozásból fölriadt ember aggodalmával kezdte figyelni az eseményeket s az íróhatalmasságokkal szemben megszokott bátorsággal fogalmazta meg a felelősekhez a figyelmeztetéseit. Rosszat sejtő-sejtető versei közül az Esti trombitá-t mondjuk el.

Csodálom, hogy még nem fedezték fel, a legszelídebb s talán a legkérlelhetetlenebb háborúellenes vers. Az isten követe, mint alcíme is mutatja a Rómába utazó, ott magát elkötelező miniszterelnökhöz szólt. Elég utolsó sorait idéznünk „Gondoltad-e midőn vitt a gőz apokaliptikus lova s ott állt melletted mint egy bálvány Róma feltámadt démona, gondoltad-e midőn a vak Történelem rádtérdepelt, Kilencmillió vérét, milyen kannákba mérted el?”

Aki azt kívánná bizonyítani, hogy magatartás szerint Gulyás Pálnak lehetne jó jegyeket adni, az Itália című ódából, melyet állítólag egy mozihíradó váltott ki, tucatjával kereshetné ki az olyan sorokat, mint a fasiszta tömeggyűlés jellemzése: „Itt a mennyei trombitát az eszte629len akarat fújja”, vagy a Mussolinira vonatkozó kérdés: „ökle milyen halállal van tele.” Bizonyíthatná, hogy a Nibelungi köd-ből a náci veszély dübörgéséről szól s a félelmetes átok: „ha tudsz még pajtás magyarul, ragadj ásót, kapát kezedbe, ásd el az utolsó magyar igét is örökre” a mi akkori félelmünket mondja ki: a magyar szó alámerülését a német óceánba; hogy a Kassa kapui előtt a magyar–szláv testvériség himnusza, hogy a Törzsökös magyarokhoz intézett irónikus vers (Mit akartok ti törzsökös magyarok, hát miféle törzset őriztek egy asztal fölé hajolva…) a fajvédelem tréfásan-komoly leckéztetése. De az író politikája, a mélyebb és igazi nem azon múlik, hogy milyen eseményre hogyan reagál, mikor milyen pártba iratkozott be, hanem hogy egész művével mit mozdított elő; tán anélkül, hogy tudta volna, milyen történeti erőknek lett szövetségese. Azt a politikát, amelyet Gulyás Pál élete utolsó évtizedében folytatott, én is csak a halála után értettem meg, amikor századunk történelmének mélyebb értelmét is. A huszadik század nagy történeti ténye a régi civilizációk, bizánci, hindu, kínai, s a belőlük kimaradt népek összeabroncsolása egy nagy világcivilizációban (az abban folyó hegemónia harc is persze); a század feladata pedig a technikával, tudománnyal összefűzött népek lelkének, a bennük tovább élő nyugati, szláv, hindu, néger ősöknek az összebékítése, a közös emberi alapok felfedezése, felfrissítése; Tolsztoj, Gandhi már ezen fáradt, Bartók zsenije ezt kereste. Akik ismerték, Gulyás Pál különösségének tartották, hogy ő minden évben alámerült egy-egy többnyire Európa alatti világ emlékeibe. Az első ezek közt a Kalevala volt, követte az Edda, az izlandiak éposza, aztán a görög tragikusok jöttek, Aiszkhülosz elsősorban, Buddháról s a régi Indiáról szóló könyvei nekem is kalauzaim lettek, néprajzos sógora a román népköltészetbe vezette be; de verseiben a babiloni epikának s az Egyiptom-élménynek is nyoma van. Ő ezekkel a lemerülésekkel a költészetét táplálta (sokszor tán zavar is a sok, emésztetlennek tűnő mitológiai név, amelynek az értelmét a lexikonból kell kikeresni) de amit ezekben a lemerülésekben keresett, az a közös emberi alap volt, az Európa alatti világok fölszívása, megértése, maivá élése. Olyanféle szerepet töltöttek be, mint nagy muzsikusainknál a zenei folklór, román, tót, arab, s más népek zenéje. Gulyás Pál azonban nemcsak az Európa alatti világot akarta tudatunkba, érzéseinkbe beemelni, az európai eszmények mennyezetvilágítása is ott volt műhelye fölött. Babitsban Dante vezetékét tisztelte, aki a középkor mennyboltját vonta fölénk; népi irodalmunkban ezt az eszményiséget hiányolta s jelszavát „néppel és a nép fölött” az igazi népköltő Schiller példájával tette elevenné, amint legnagyobb költeményében, a Mozart g-moll szimfóniáját be630vezető Koncert előszóban is a varázslót idézte meg, aki az európai lelket tán a legmagasabb rendűen fogta kottafejbe. A régi civilizációk föltárt mélységeit a legmagasabb európai hagyomány fényébe emelni: ez volt az az öntudatlan program, amelynek mint mások is, a magárahagyott debreceni költő rövid életét a szolgálatába állította. Búcsúzzunk tőle a Mozart idézése indításával.

631