A regény nagyobb fele álló betűkkel van szedve, a kisebbik dőlt betűkkel; minden álló betűs rész után egy dőlt betűs közjáték következik; öt állóra öt dőlt. Az álló betűs részek a tökéletes társadalomról szólnak. Ez a tökéletes társadalom azért tökéletes, mert a huszadik század eleje ezt istenítette és készítette elő jelszavaival s eszményeivel. Ez a tökéletes társadalom az Örök Harc világa. Minden élet egyetlen front felé ömlik, melynek két oldalán, a két egymástól tökéletesen elszigetelt világot (a nacionalistákét és az internacionalistákét) teljesen uniformizálja a háború, mely az élet értelme lett. Ebben a tökéletes társadalomban az állam egyetlen feladata, hogy a háborút emberrel, anyaggal tömje, a háborús szervezőké minden hatalom, a gyűlésekről és rádióból bömbölő szózatoké a közvélemény s az állandósított kivételes állapoté az ember élete s minden pillanata. A városok fölött repülő-támadásjelző szirénák állnak őrt s a gyilkos gázok elől hosszúkéményű légbarlangokba menekül a lakosság. A falusi élet megszűnt; a földet is elhárító repülőgépek védelme alatt művelik. Ennek a harcnak, mindenki tudja, sosem lesz vége s befolyásos szülők, akik még féltik gyermeküket, megnyomorítják születésük után, mert hiszen, aki a frontra kikerül, örökre elveszett. De már a szülői szeretet is kiveszőben; a nők 465a háború érdekében tesznek csak eleget szülési kötelességüknek, a szerelem durva érzékiséggé fajult, a nemek egymástól elszakítva maguk közt szeretkeznek. A tudomány is csak a háborút szolgálja, a régi békevilág kultúrája már csak néhány különc nő érdeklődésében pislog tovább, mint a középkor szerzeteseiben a klasszikus műveltség. De ennek is vége; történetünk kezdetén, az életképtelenek kiküszöbölésével egyidőben, a nők „frontjogát” is bevezetik. A női védkötelezettség ragadja el a regény hősnőjét is anyjától, aki még a régi békevilágot őrzi szívében s anakronisztikus aggodalmaiban. Elza pilóta, ennek az anyjától örökölt békebeli léleknek utolsó fellobbanása a háborúra-mechanizált világban. Vallásbölcseletet tanul, nőhöz méltón szeret, s amikor kedvesét, aki nem akart a betegek elpusztításában részt venni, a szeme láttára végzik ki, kétségbeesésében átrepül az ellenséghez. Mindhiába. Ott fejezik csak be az ő teljes nevelését. Tud repülni, tehát tekintet nélkül érzéseire, repülnie kell; a regény utolsó fejezetében tulajdon szülővárosa fölé viszi a bombavetőket. Hogy anyját, az elgyötört tizenkilencedik századot, ennél a támadásnál vagy egy másiknál fojtják-e meg a mérges gázok, a szerző nem kutatja ki.

Ennek az előrevetített történelemnek a dőlt betűs résein át egy különös golyót látunk forogni; a Kis Földet, amely meggyorsítva a Nagy Föld történetét pergeti külön légkörében. Ezt a Kis Földet egy leleményes tudós készítette; a mi kortársunk, aki ezen a pici, magagyártott bolygón a földi élet feltételeit teremtette meg. Ami a földnek századokba került, ezen a gömbön napok alatt folyik le s a változás az időlassító kronomikroszkóp alatt jól megfigyelhető. Ezt a Kis Földet egy új üstökös kirántja a Nagy Föld vonzóköréből, hogy harminc esztendő múlva újra elsiklassa közvetlenül a Föld felületén. A tudós, aki közben megöregedett, meglesi s kronomikroszkópjával s a Földre visszahajítható palackjaival átugrik rá s ott pusztul rajta el, miután vizét s erdeit fölélte. A Kis Föld történetét a tökéletes társadalom lakosai, Elza s az anyja, egy századeleji könyvből ismerik meg, amelyet Schulberg orvostábornok, Elza főnöke nyújt át nekik. A regény nagy meglepetése, melyet Schulberg a kronomikroszkóp eget elborító lencséje alatt fedez fel, hogy a tökéletes társadalom a Kis Földön van. Hogy került akkor Schulberghez a Kis Földről szóló könyv? Úgy, hogy amikor a Kis Föld a maga huszadik századát elérte, egy tudós azon is csinált egy Kis Földet, s egy zsurnaliszta egy Kis Föld-könyvet. A Kis Földek szakadatlan sora kering az űrben, mindenik később keletkezik s a történelemben mindig a később keletkezett jár elöl. A Tökéletes Társadalom Kis Földje számára a ráugró tudós a világvégit jelenti. Milyen szeren466cse, hogy utolsó megfigyeléseit tartalmazó palackja s benn Schulberg professzor felnagyított jegyzete az űrön át a szerzőhöz ért!

Hogy mire céloz Babits Tökéletes Társadalma, mindenki érti. A szellem, amely a világháborút csinálta, elhatalmasodva, örök világháborúra kárhoztatja a harc-hangyáivá vált embereket. Babits szerint a huszadik század eszméi idézték fel ezt a Tökéletes Társadalmat, mi úgy hisszük, egy háborús emlék lidércnyomása. Nem akarom védelmembe venni a történelmet, amelynek a képzelete sokkal gazdagabb, mint az embereké, akik a jövőben csak egy hatalmasan eltúlzott jelent tudnak látni, tíz repülőgép helyett ezret, gázmaszk helyett gáz házat, általános hadkötelezettség helyett nőkre kiterjedő hadkötelezettséget, négyéves háború helyett örök háborút. A huszadik századot azonban mégiscsak meg illik védenünk az ő Tökéletes Társadalma ellen. Ma már közhely, hogy e század jelentős szellemi erőfeszítései egészen más irányúak s még ha az apák által felidézett végzet ide döntené is, az ő igazi törekvéseinek, a század géniuszának ehhez a sorshoz semmi köze. A Tökéletes Társadalom következhetik a történelem tehetetlenségéből, de nem következhetik azokból az eszmékből, amelyeket ez a század termett. Az Utószó szerint ez a könyv nem jóslat, hanem intés. Csakhogy ez az intés a szellem embereihez intézve anakronisztikus s inkább a Babits által magasztalt tizenkilencedik századot illeti meg.

A Tökéletes Társadalmat talán túlságosan is értjük; a Kis Föld már némi magyarázatra szorul. A szerző félt a Nagy Földre helyezni az ő Tökéletes Társadalmát; igaza van, mi is félnénk. De mit ért azon, hogy a „mi földünk és a regényben leírt planéta közt van egy nagy különbség. A regény kihagyja az Istent. Az örök harc földjét nem az Isten teremtette. S talán a földön, melyet az Isten teremtett, nem történhetnek ilyen dolgok”. A Kis Föld a huszadik századig egész híven utánozta (az élet determinizmusát bizonyítva rá a Nagy Földre), a mi planétánk történetét. Kamuthynéban s lányában a tizenkilencedik század lelke reszket. Most lenne először szüksége a Kis Földnek Istenre, most vesszük először hasznát annak, hogy nem ember teremtett bennünket? Vagy talán annyira megijedtünk a Tökéletes Társadalom víziójától, hogy a költő, mint új Madách, gyermekek vigasztalásául ejti ölünkbe ezt a különbséget?

Elza pilóta nyelve, megírásmódja klasszikus igyekezetű. Az író visszafojtja a pátosz színes és zaklatott szavait; bábája a műnek, kifejti s élni engedi, de nem beszél helyette. Sajnos, a tökéletes társadalom oly sivár, hogy a műre is átragad valami ebből a sivárságból s mi csak örülünk, amikor a visszahúzódó költő időnként (például az üstökös leírásában) mégis közbe-közbeszól. A klasszicizmus nem ellensége az 467ízeknek, hanem párlójuk; az ízek és illatok emléke ott reszket benne. De ezt a párlást nem minden íz és illat bírja ki.

Milyen mű az Elza pilóta? Bizonyára „mester”-mű. Az anyag kezelésében, a téma kidolgozásában, sőt lerobotolásában is a mestert érezzük; de a mesterség győzelmén túl meglehetősen szerencsétlen vállalkozás.

A mű címe A lángész; műfaji megjelölése: mítosz; a kiadás: Prometheus. Ne ijedjünk meg; egy színdarab van a kezünkben, amely azt akarja bebizonyítani, hogy a legnagyobb lángelmék nem születnek meg, vagy ha át tudják törni a létezés kordonját, az élet védekezése elpusztítja őket, mielőtt a döntő, megvilágosító szót kimondanák. A színdarab a Nem-Létezés birodalmában kezdődik; az élet felé tolongó diktátor, hadvezér, agitátor, milliomos, szerető, feleségjelöltekkel együtt (akik már mind többször éltek tisztább vagy kevertebb sorsokban hajszolva világra hozott hajlamukat) a még sosem-élt lángésznek is sikerült „útlevélhez” jutni. Amikorra a csalást felfedezik, a születést már nem lehet megakadályozni; a rettenetes igazság megjelent a földön s a megdöbbent együtt-születőknek már mint Hegedűs Pétert kell a lángészt elbuktatni. Ez nem is kerül nagy fáradságukba. Hegedűs Péter e földön nem csinál nagyobb zavart; egy rossz anya gyermekeként születik meg; elzüllött apja a születése napján lesz öngyilkos. Huszonöt éves korában mint biológust látjuk viszont, aki (egy szerelmes laboráns s egy szerelmes démon közt) a fajoknak a tökéletesedés elleni védekezését kutatja a mikroszkóp alatt. Professzora fegyelmezetlennek tartja őt; ő otthagyja a laboratóriumot s egy pofon kíséretében adja vissza a tanulmányaira felvett pénzt, melyhez nagynénje szégyene tapad. Elzüllik, tolvajok közé kerül, de tolvaj sem tud lenni. Meghalni tér vissza nagynénje és a laboráns mellé, utolsó óráiban fedezi fel lángész-voltát s abban a pillanatban hal meg, amikor a lángész életellenes titkát kimondaná. Lehorgasztott fővel, gúnyhahota közt tér vissza a nemlétezők közé; akik újra és újra meg akarnak születni, míg őt örökre várja a sivatag.

A tartalomból nyilvánvaló a darab szegényessége és naivitása. Hegedűs Péter meggyőződik róla, hogy lángész, mi nem. Hurcolja szegény a lángész problémát, de legföljebb viszonylagos lángész, a darab többi alakjához képest. Egy lángész elkallódása az élet tengerfenekén, mélyen 468az érvényesülés alatt: izgató tárgy, Berczeli darabja éppen csak megjelöli ezt a tárgyat, Hegedűs Péter rájön a Berczeli lángész-gondolatára, de a sorsa nem jön rá. Ez a gondolat különben igen tetszetős. A tökéletesség: halál; a tökéletlenség: élet; a lángész egy dicső öngyilkosság felé zaklatja a fajt; mindent lát és mindenről lemond. Az élet azonban vak és élni akar s a saját struccpolitikája érdekében pusztítja el a zsenit. A főalak elgondolásában is van néhány vonzó vonás. A lángész nem zseniskedik; az idegenek szerénységével próbál beilleszkedni, alkalmazkodni s csak saját lojalitásának a sorozatos kudarcából érti meg nagynehezen, hogy ő a lángész. Az igazi lángész védekezik a tulajdon lángész-volta ellen; nem hiszi el, csak amikor muszáj. Olyan gondolat ez, amely jobb művet is megérdemelt volna, mint Berczelié.

Magasabb igények előtt elolvad ez a színdarab; de előadatása egy magyar színpadon még mindig szintemelkedést jelentene. A szándék nemes s az alakok, ha nem is érik fel ezt a szándékot, deszkáikon nem mozognak egész ügyetlenül.

Okkal ragaszkodik a századok emlékezete Démoszthenész kavicsaihoz. A lélek tesz ott magának igazságot, ahol a dadogó ékesen kezd szólni. Aki Fenyő László új verseskönyvét olvassa, ezt az igazságtevő pillanatot lesi meg; a kavicsok kiesnek a nyelv alól s e nyelv, mely sosem ismerte a folyékony, ügyes beszédet, átengedi magát a léleknek s a beszéd fölött kezd beszélni. Az ügyetlen húsdarab botladozó szokásai itt-ott még elárulják magukat, de szinte csak azért, hogy a lélek győzelmére figyelmeztessenek.

Elítéltnek nevezi magát ez a költő, de mindnyájan elítéltek vagyunk s értékünk attól függ, hogy nézünk ítéletünk szemébe. A gazdagnak elég józannak kell lenni, hogy gazdagságán túl is meglássa, a szegénynek merésznek, hogy pöre szerencsétlenségében se bújjon el előle. Fenyő László szerencsétlen. Mint a gyilkos, kinek első golyója ölt már és a többi csak megőrült kezének gépies ismétlése, nem öl: így a megőrült sors ismételte nemjeit, nem és nem … Magányos, asszonytalan, zsidó; kis pont, mely ég felé csikorog; öröme, ha van is, párázva elforr, mint a lázas homlokra ejtett kölni cseppje.

Elítélt. De ha az, tudja, vállalja sorsát s emberi mag tud maradni sorsa csonthéjában is. Nem szépíti helyzetét, Megvetem ezt a tavaszt – írja a kötetnek talán legrohamosabb versében –, nem tavaszom, mint469 amiképpen nem honom e hon és a világ egyetlen hona sem s egyetlen évszak sem az én évszakom. A kemény körülmények az értéktelennek: megsemmisülés, az értékesnek diszciplína. Mindenütt meg lehet vetni a lábunkat s a lélek ellenállása minden vereségünkből győzelmet csiholhat. Most nem széltében akarom gyűjteni, mennyiségben a világot, csak egy talp földet akarok, ott álljak élet-vakulásig, ott ássak ásócsorbulásig, csak egy talp földet akarok. Másutt: Ha volna házam, kertjét javítanám, családom: gondját viselve, betelnék, nincsen, így adj uram erőt hát, hogy megmaradjak magam magamnak.

De aki az „alázat minden poharát kiitta” s az mert lenni, aki – azért alázata és hűsége bosszút áll. Fenyő László bosszúja a vers. Ha a versem olykor-olykor nem emelne fel, úgy csúsznék hajammal a port seperve köztetek egészséges, emeltfejű, dolgos vidéki emberek. Magánya szigorú munkacella, életének ügye: versei készülő diadalma. Nem ügyes költő; nem kápráztat el hangnemek és mimikák váltogatásával; a dadogáson át jut el a szóhoz, az erőlködésen át a felszakadt megnyilatkozáshoz. De tudja, mi van gátlásai mögött s gőggel nézi mellőzését. A ripacs mellett újra megbukott a némán meghúzódó tiszta arc.

Ez a mellőzés – érzi – már nem tarthat sokáig. A béke, melyet egész életében keresett, már egyre többször jelentkezik a termékeny nyugtalanság utáni csendben, midőn elválva, tőlem élni ment egy vágy, valami vers, egy tiszta dallam s örül magának könnyű és szeles madárka a törékeny ágon: egy füttynyi öröm ül ki ajkára, hintázza magát és megszólal. A „privát szépségek” ráncos szirma kinyílik, ami zavaros zsúfoltság volt, gazdag árnyaltság lesz. A siker, melynek ajka fele olyan tétován közelített, hogy mire elérte volna, elhajolt, nem maradhat már el. A költő a győzelemre készül, méltó tud-e maradni magához a győzelemben? Legyen szikkadt a vers, magad szigorú mívese a böjtben edződj, hogy ami nem késhet soká, tudd a sikert is elviselni férfiként.

Az ifjúság idézése, az ifjúság tünékeny fényeivel, az ifjúság-idézés örök retorikájával. A pillanat, amelyet a költő kihasznál, a lehető legalkalmasabb. A forradalom elbukott s e tizenhat éves forradalmár arcát rejtve fut vissza a jövőből, égő városa omló tornyai alól. Szittyók közt, fűzfák alatt oson, elakadt szívvel, ha föl-föltűntek fent a tollak; az ifjúság fájdalma s oktalan meghatottsága áztatja fel a lelkét s szinte a maga hangulatából lebben elé egy lányka, vékával a fején. A váratlan csók előtte jár a szerelemnek s a két lélek dadogva éri be hajlamait. A lány bevezeti a családba (azoknak is van egy menekülő fiuk), megismeri a munkát s a munka háta mögött a szerelem biztató tekintetét. Kint arat a legények közt férfisorban, amikor a tollak megint feltűnnek a dombon s ő mint a párjától elugratott vad, menekül erdőn, árkokon, előre nyúlva, maga mögött hagyva a veszélyben tündérkirályságát: a „résnyi” ifjúságot.

Illyés Gyula vízfesték színei csillogva követik ezt a felhőbe gomolyodó paraszt paradicsomot: az idill villog, mint tavaszi táj olvadóban; az orrát a szoknyájába fúvó kislány magával emeli a trágyás tanyát, a dunántúli aratókat. Két ég közt folyik ez az idill, míg fenn az édes napfény úgy ömlött le, mint egy morgó nagy aranyállat lélegzete; lenn eső után a fényben a fürge csibék lábnyoma úgy tündökölt, mint fent az égben augusztus csillagtábora. Állatok az égen, csillagok a földön s köztük az ember csillagos, állati boldogsága.

Ha zavar valami ebben a fél-epikai remekben, az a lélek mélyeiben keresett tündérország s a tündéri hangnemben bujkáló rafinéria ütközése. A hang naivabb, mint a költő, s az embernek sokszor az a benyomása, mintha ez a férfikor idegen utcában keresné ifjúságát. Vigyázzatok, madarat fogunk, mondja a madárfogás retorikáját élvező költő. Odaguggol a bokorba, leemeli a kalapját s hátracsiccsant, hogy ő most mindjárt madarat fog. Azután leborítja a földre a kalapját s nagy óvatosan fölemeli. De ami a kalap alatt van, nem madár, hanem vers. Vers a madárról. A bevezető Petőfit említi. Illyésnek szebb a kalapja, de Petőfi a madarat fogja meg.

A cím Karinthy régi torzkép-gyűjteményére mutat vissza. Az új kötet nemcsak Még mindig így írtok ti, hanem még mindig Így írok én is. A kötetet Kosztolányi kitűnő előszava vezeti be. Aki csak a műfaji megnyugtatás után mer kacagni, előbb az előszót olvassa el s nem fog jókedvére gyanakodni; aki nem fél attól, ami az arc- és rekeszizmot röhögni kényszeríti, az a műfaji igazolást a végére halaszthatja.

Kosztolányi szerint ezek a torzképek annak idején a rendszeres bírálat hiányát pótolták. Karinthy afféle szerepet töltött be a mi megfélemlített, koldusfillérekből és baráti bókokból tengődő irodalmi életünkben, mint az udvari bolondok a régi királyok udvarában. Csörgősipkás kritikus, akinek az irodalom basái kénytelenek voltak megkegyelmezni, mert a nevetőt nevetséges lett volna eltiporni. De ha az igénytelenség bohócköntösében jár is, ez kritikus, torzképei nem mókák, hanem álarcos vagy álruhás bírálatok, a bírálatok legnemesebb fajtájából valók: az alkotást nem fogalmakkal és elméletekkel jellemzik, hanem érzékileg és érzékletesen.

Ha a művek nemessége érzékletességüktől függ: Kosztolányinak igaza lehet; ezek a torzképek a bírálatok legnemesebb fajából valók. Más kérdés, hogy valóban bírálatok-e. A hasonlóság tetszetős. Nem ösztönös ítélet-e az utánzás s nem tudatos ítélet-e, ha utánzásukkal bizonyos elemeket eltúlozunk, kiemelünk? Karinthy csakugyan odamond az íróknak: torzképeit át lehet ültetni a bírálat nyelvére. Herczeg Híd-járól kiderül, hogy dolgozatszerű, a szándék kilóg a műből, a szereplők egymás szájába rágják az író tervét, a jelenetek a magyar sors közhelyeit dramatizálják. Földi Mihály esetében elég a cím (Országvilág vagy Jézus Mária, avagy Negyven tót összeszaladt, mennyi vót), hogy az ember nagypipájú, kevés dohányú íróra gondoljon. Nagy, nagy kisgyermeke vagy önmagad óriásságának, a kritikus nem kénytelen egészen hasonló mondatokat pécézni ki az Ady–Hatvany levelezésből?

A hasonlóságot meg is fordíthatjuk: nemcsak a torzkép bírálat, a bírálatban is van valami a torzképből. A bíráló is alkalmazkodni kénytelen a mű levegőjéhez; benne él és átmenetileg hozzáidomul. Jellemzi, tehát kiemel, összevon, hamisít. Nemcsak elméletekkel és fogalmakkal írja le, hanem saját megilletődésével, stílusa átmeneti billenésével is. A kritikus letagadja köpenye alatt a majmot, de alkalomadtán jó hasznát veszi.

S a bírálatnak mégis meglehetősen kevés a köze ezekhez a torzképekhez. A bíráló: felelős, a torzképíró: felelőtlen. Egy jó bírálat értelem 472és érzék lelkiismereti drámája: a jellemvonások úgy rendeződnek egymás alá, hogy egy értékítéletet igazoljanak, amelyért a bíráló jó hírével áll helyt. A torzképírót a lelkiismeretnek épp ez alól a szerkesztő munkája alól menti fel a torzítás. Az ő eleme a felelőtlenség étergőzös tere, melyben a jellemző vonások mint valami Tinta Matyi-filmen, táncra perdülnek s fintorokban ismétlik el az arcjátékot. A torzkép: baccháns műfaj s a Karinthyak őse az az Arisztophanész, aki a felelőtlenség ünnepén Szókratészt és Euripidészt torzította. Ebben a torzításban volt harag, vágás, talán még hazafiúi aggodalom is (ahogy mentegetni szokták); de elsősorban jókedv és felelőtlenség volt, tanító célzatok nélkül, önmagáért. Bevallom, hogy nem nagyon rajongok a csörgősipkás kritikusok iránt. A nevetésben, amely bírál, van valami tanáros, szegényes s tulajdonképp a magam felelőtlen kacagását védem, amikor Karinthy csörgősipkája alól a kritikust kibeszélem. Nem tudom, egész jogosan-e.

Nemcsak a bölcsőtől a koporsóig, hanem Angliától Japánig, a kutyapecértől a képviselőig, az élőktől a holtakig. Harmincöt alak ürügyén végigutaztat az életkorokon, népeken, foglalkozásokon, emlékvilágon; megfordítva: négy utazás ürügyén harmincöt alakot mutat be, egyéni vonásokban örök változatokat. Művészi tipológia a Kosztolányi könyve; a személyekben a csoportot keresi; s a csoportokban a dúskálkodó életet.

A kezében a riporter jegyzőkönyve s tekintetében a költő előítélete. A hírlapíró eszközeivel áll alakja elé, leír, vallat, tudakozódik, „tárgyi ismereteket” akar szerezni: kérdései mögött pedig a költő kész tudása ül, akinek a főnevek nemcsak szavak, hanem önálló mondakörök, s ifjú, aggastyán, olasz és finn, boltiszolga és mentő egy belső mitológia alakjai. Az „interjúk”-ban a tárgyilagos jegyzőkönyv a fogalomképzés gyermeki önkényét ellenőrzi és igazolja. A költő személyek elé áll, különös életviszonyaikat rögzíti s a tárgyilagos helyzetképből az első gyermeki szemlélet apró mondái kelnek ki.

Jegyzőkönyvnek és költészetnek ez a szerencsés szövetsége: megnemesíti az adatot s tárgyilagosságra szoktatja a képzeletet. Az élet gazdag s minden kis ténye jelentős, ha be tudjuk illeszteni egy nagyobb jelentésbe: erre tanít ez a varázsló realizmus, mely épp fordítva teremti 473típusait, mint a köznapi gondolkodás: ahelyett, hogy fakítna, színez. Kár, hogy az ábrázolt élet gazdagságát a műfaj nem követi. Minden párbeszéd menete ugyanaz: bemutatás, kikérdezés, költői előhívás; a huszadik „alak”-nál már az új változat sem födheti el a régi mechanizmus kattogását. Van egy határ, ahol a tökéletesség merevvé válik s a hibátlan stílus megkívántatja a hibát. Az alkotás túlságosan kialakult, előírásszerű menete könnyen túllöki ezen a határon, a szellemesség gépies lesz s a képzelet szökéseire gombnyomás figyelmeztet. Kosztolányinak ebben a könyvében, a művészien gondozott gazdagságban, nemegyszer tör ránk a tökéletességnek ez a sivársága.

A könyv legvonzóbb része az öt utolsó „alak”: a költő kedves halottjai, akiknél a jegyzőkönyvet az emlékezés helyettesíti s a költői előítélet a gyermekkor legtávolibb zugaiból sompolyog elő. Rövidlátó, kövér öreganyám. Daliás nagyapám. Ezüsthajú, szikár nagyanyám. Bohó nagybátyám s akinek nem kell epitheton ornans: Édesapám.

A kopjafák: székely fejfák; Nyírő kopjafái a kikérdezett székely temető. Szabó Dezső Csodálatos élet-ének egyik fejezetcíme: Három halál; Nyírő Kopjafái: tizenhét halál. Tizenhét sír takarja ki s mutatja fel a faluból a temető felé táncoló székely életet.

Nyírő balladáknak nevezi elbeszéléseit s ha a ballada nem költészettani meghatározás, hanem írásműbe zárt hangulat, akkor elbeszéléseinek a hangulata csakugyan balladai. A fél Erdélyt körítő rengeteg sötétlik fölöttünk, a fák csontjai ropognak, a patak medrében óriás-fejnyi sziklák hevernek, a fagy körme pengve karcolja az ablakot, félig kivágott fákat halomba dönt a vihar, villámcsapásnál két lánytestkívánó legény árnya nyúlik fel egymással szemben, az Olt felrobbantott hídjánál őrült árny néz az ura után, látnok apák halott fiúkkal beszélgetnek, hosszú télben egy haldokló a kaptárokban vergődő életet figyeli, még a széna is, mint habzó ajak ontja ki életét a kasza alatt; a rét színes hálóját azért húzza fel ismeretlen, fekete vizekből a nap, hogy rendforgatására fogott terhesek s a temetési költséget spóroló öngyilkosjelöltek bicegjenek, ténferegjenek rajta: a bárány a haldokló játékszere s az oltári Jézus testecskéje egy őrült víziójának kellékes-tárgya. A nyelv is darabos, nemesen-magyar, komor, a képzelet cirádái belevesznek anyagába, mint kormos fába a hajdani színes faragás.

Ebben a balladai hangulatban az emberek többnyire hangtalan görbülnek el a halál ujjai közt; a meggyötört szépség azonban időnként felsivít s hisztériás asszonyként tépi magát. Van egy vonal, amelyen túl a szépséget nem szabad kényszeríteni, mert elveszti méltóságát; a bájosból édeskés lesz, a hatalmasból dagályos, az ünnepélyesből nagyképű; Nyírő esetében: a sötétben fenségesből keresetten rémes. A giccs ott kísért a művészet alatt, de ott kísért a művészet fölött is. Ez a székely temető túlságosan panoptikumszerű, a halálnemek túlságosan válogatottak. A szülők kiássák a sírból eltaszított gyermeküket, hogy még egyszer megcsókolhassák; a haldokló legény felköti magát az ökör szarvára, hogy hazavigye teherbeejtett kedveséhez; az őrült apa egy erdőt ültet karácsonyfából halottjának; a kipusztult hadifogolytábor utolsó katonája kimászik a hóra, hogy egy törökbúzakórót tegyen bajtársa mellére. Megbánás, szerelem, őrültség, barátság igazabb lenne, ha nem ficamodna a végletekbe, s a könyv méltóságosabb, ha a székely balsorsot nem fertőzné meg a képzelet irodalmias szuperlatívusza.

Pedig Nyírőnek markában az igazi nagyság s vannak a könyvének felejthetetlen, erős jelenetei. Egy férj haza akarja lopni Kolozsvárról a halott feleségét: fölöltözteti, jegyet vált neki, beülteti a sarokba s még beszél is hozzá. Az utasok mind észreveszik, hogy halottal utaznak, de nem mondja ki senki sem. A kalauz belép, s a lámpással bevilágít a halott vigyorgásra vicsorodott képébe. Alszik, szól közbe hátulról valaki. A kalauz egy pillanatig meghökkenve áll, azután kilyukasztja a halott asszony jegyét. Aki ezt a jelenetet megírta, annak nem kell egy megkésett szülői csókért koporsót bontani.

Ábel lejött a Hargitáról, ahol az elmét megnyitó magány s a furfang rügyeztető magárautaltság élelmes és üde kis humanistát nevelt belőle, aki a szegény embereken is segíteni fog, mihelyt a maga bajától rájaér. Egyelőre nem ér rá, mert az árván maradt apját házasuló szándék kerülgeti, s ő maga sem találja helyét az anya nélkül maradt házban. Maga mellé veszi Bolha kutyát s nekivág az országnak, hogy a rengeteg után a veszedelmesebbik rengeteget, az országot is felfedezze. Útjára némi aggodalommal kísérjük. Ő meg a Bolha kutya bizonyára kitalálnak ebből az erdőből is, de nem vesz-e el benne a költő. A vándorbot 475könnyen elkocog Kolozsvárig, de a vessző, amely a mélázás és tréfa tündérkertjét varázsolta a székely falu fölé, nem mond-e csődöt a városi köveken? Ábel új kalandjai azt bizonyítják, hogy nem. Csicsótól messze van Kolozsvár s Ábel nem egyszerre pottyan a városba, hanem adagonként szedi be, vasúti tisztviselőkön, utasokon, kalauzokon, baktereken s egy vonaton működő fogorvoson át jön elébe a város, az esze fölkészülhet rá, a havas kalandjai lépésről lépésre alakulnak át újfajta városi kalandokká. Megtanulja, kit hogyan lehet meghódítani, kifigurázni s hasznára fordítani. Mikor ereszti be a következő vonatot? találja el a hangot az első „országbeli” emberrel, egy pályaőrrel szemben s attól fogva apró kudarcaiban is szakadatlan győzelemsorozat az útja; a kutyáját már a mozdonyon potyáztatja be Kolozsvárra, az ambuláns fogorvosnak ő ajánlja fel a száját, hogy az egyszer már kihúzott fogat abból fájdalom nélkül még egyszer kihúzza s amikorra új üzlettársával a tündéri Blanka konyhájába bevonul, már tudjuk, hogy ezúttal nem az ország eszi meg Ábelt, hanem Ábel népesíti be költészet és lelemény székelymeséivel az országot; önmagát fedezve fel ebben az országrengetegben is, de az országot is megmutatva önmaga felfedezése közben. A román hivatal, a magyar vezetők és magyar balekok, a göndör zsidók, bolsevikek és szállodai tündérek egyaránt bemutatkoznak ebben a mese-sorozatban s attól, hogy mesében mutatkoznak be, csak emberibbek, érdekesebbek lesznek, a valódiságukban nem esik kár.

De Ábel kamasz s olyan legényke, aki kíván és kívántatik. Mivel pedig ezek a kívánalmak az országban és nem a Hargitán bimbóznak ki, illatuk nem minden bíráló orrának kívánatos, legalábbis, amikor bírálói tisztben jelenik meg Ábelünk fölött. A fogorvos, akivel Ábel még egy ágyba is szorul: homoszexuális; Blanka pedig a konyha tündére mindennapi és sokféle próba után nyújtja a pálmát a székely erényeknek. Azonkívül szegény Bolhának is vállalnia kell a természet kényszerét, úgyhogy a regényben terjengő bakszagot Tersánszky Józsi Jenő is megirigyelhetné. Tartozunk-e megbotránkozással, miután a bűnös részeken jót mulatunk? A felelet ma, amikor a szemérmetlenségnek éppúgy vannak hipokritái, mint a szeméremnek, nem is olyan egyszerű. Ábel lelke mindenesetre épen leng át ezeken a bűnökön s az ország csak hálás lehet neki, hogy ocsmányságait személyes varázsával megérintette. Más kérdés, hogy a költő nem követett-e el erkölcsi merényletet ellenem, aki gyanútlan olvasójául szegődtem. Nos, ha a pornográfia ott kezdődik, ahol azok a mellékhatások jelentkeznek, amelyektől a regény Éliása szerint, csak a kor óv meg, bizonyára lesznek egynéhányan, akik korántsem kerültek ki a regényből olyan ártatlanul, mint 476Ábel a fogorvos ágyából. Ha viszont a pornográfia ott kezdődik, ahol a költészet véget ér, akkor a Magyarság kritikai rovata nem esik olyan messze a pornográfiától, mint Ábel históriája.

Ábel második része fontosabb volt, mint az első; itt dőlt el, hogy felhághat-e a költője oda, ahová Ábelt és Bolhát elindította. Én a második részt elolvasván, azt tartom, hogy felhág. A mű belső varázsszálai már elindultak, fonódnak, az írónak éppen csak be kell fejezni arabeszkjüket. Ha készen lesz, talán letöröl egy-egy kacskaringót: a furfangját, néhol nagyon is sajtolja, a helyzetek erőltetettek, a góbéságok keresettek, de a kész mű majd megmutatja, hol kell feláldozni a részt az egésznek. De ha nem mutat meg semmit: akkor is: hol a kortárs, akinek a kezéből ilyen mulatságos és mégis költői írásmű került ki?

A kötet három prózai írást tartalmaz: egy kisregényt, egy elbeszélést és egy „arcképtanulmány”-t. A három írás mögött három szám áll: 1923, 1926, 1931 s ha az ember időrend szerint olvassa őket, kétféle fejlődést kísér nyomon: előrehaladást a mesterségben s előrehaladást az írónő analitikus nyugtalanságában.

A leggyengébb a három mű közt kétségkívül az Augusztus. Az államtitkár, a „végelgyengülő bika” vidéki tanítónő nénjéhez helyezi el letétbe titkárnőjét. A nyughatatlan kis lotyó várja az államtitkárt, s elébb „az unatkozom falun”, majd „megkínzom a kutyát” mottóval kikezd egy parasztlegénnyel. A legény megtámadja, megkéri, meghatja, de Pesten megbukik az államtitkár, az állás veszélyben, az augusztusi idillnek és elérzékenyedésnek vége. Zizi Pestre rohan s a paraszt egy frontharcos-levelet küld utána. „… Három alma, meg egy fél, ez a levél választ kér. Írjon Pá, pá, pá.” A meglehetősen vontatott kisregényben van nyúlós falusi meleg, cséplés, vízhúzás, sulykolás a patakpartján, fűszereket lehelő föld s egy démon, aki „Itt csókold meg, ez a kedvenc helye” biztatással nógatja a másodkedvesét, akivel a principálisát csalja meg. A tehetség itt még csak az árnyalatok bőségében s a női irodalmunkban divatos lihegés szívósságában, élettani hitelében mutatkozik.

Mint elbeszélő mű, a Boldog asszonyok a legszebb, legkerekebb. A nőgyógyászhoz belopakodó lány ott ül szégyenével a várószobában, az igazi úriasszonyok közt, akiknek „kettős szívverését nem akasztja 477el elázott félelem”. Kigondolt valami hazugságot, s mint fiatalasszony mutatkozik be. Az orvos úgy is bánik vele, mint fiatalasszonnyal. Ezen a bánásmódon át, egy negyedórára bejut a boldog asszonyok paradicsomába. Nincs ereje leleplezni magát, amíg a folyosóra ki nem ér, élvezi úriasszonyságát, azután átdobja magát a korláton. Sóvárgó ösztön, vetetlen ágyak, víziós szagok, szerelem szaga, vér szaga, újszülött csecsemő, anyatej szaga itt is épp eleget vonaglanak, terjengnek, gőzölnek, türelmetlenkednek, de a rázkódó léleknek ez a nyugtalansága itt már meggyőz, elkap s a költői ötlet diadalmasan tűz át a nyugtalan anyagon.

Az Arcképtanulmány az alulról forralt képzelet tehetetlen zaklatott fürkészése, egy „sex-appeal”-es női arc mögött. A vonások mögött örvénylő és változó jelentés, sorsok hajszolása, egy arcban, egyik sorsunk elvesztése a búcsúban (mindez egy rövid autóbusz út alatt) olyan pszichológiai szivárványjáték, amelynek már-már kóros túlzása sem ronthatja el a műértő örömét.

Komoly elbeszélőtehetség. Vannak írások, amelyeknek szinte biológiai hitelük van; összekapcsolják szervezetünket egy másik szervezettel; az ember maga sem érti egészen, hogy volt képes erre az a néhány szó, amelyet a másik kiejtett. A vér érti meg itt a vért, mint ahogy egy női hunyorítás is elég, hogy egy másik élet dallamába kapcsoljon. Herceg könyvét én az Új hold játszott az égen című novellánál csaptam fel. Az így kezdődik: Úgy hullott rám az éjszaka, mint a lehelet. Sárga csillagaink fénye megtört és leesett testemről. Előttem görcsös füzesek alatt a kis folyó folydogált sűrű, piszkos vizével lassan, csendesen és vitte hátán a hínárt meg a kalap alakú vízileveleket. Hosszú árnyékom a víz képére esett és megremegett, mint a kiáltásom: Hó, hahó! Ki itt az úr az éjszaka vizén? A hangom, ahogy elröpült messzi irányban, felköltötte az alvó madarakat, békákat. Azután nagy karikák rajzolódtak a vízre, mert ijedt vörösszemű békák ugrottak fel álmosan rejtekhelyükről. A rozzant híd nem messze tőlem néha megropogott egy-egy unottan botorkáló kocsi alatt s szemben velem a túlsó parton egy kereszt állt. Krisztusnak megrokkant gipszteste kifeszítve rajta. Csak egy karja volt, mint a háborús rokkantaknak és egy lába. Szinte nevetséges volt, ahogy itt lógott a kereszten lehervadt fejjel, egy karral és egy 478lábbal. A hold is kacagott az égen, ahogy vörös pofáját kimutatta, nagy sárga fogaival és komikus szájával, amely a füléig ért. Mi ez? tiltakoztam az eszem alatt ébredező tetszés ellen. Nézzünk a szemébe, hiszen minden szava kész modorosság. Az éjszaka mint a lehelet. Csillagaink. Mért csillagaink? miféle versből téved ez a birtokos rag ide? mért esik le csillagaink fénye a testemről? Békák, ropogó híd, gipsz-Krisztus, levelezőlap-hold s az a kiáltás: Ki itt az úr az éjszaka vizén? Kész modorosság az egész. S mégis él. Egy színdarab tere csupa mázolt vászon, olcsó színes fény s ahogy összeállítják, mégiscsak kert, palota, hínáros folyópart. A varázslat nem a kellékeken múlik, a pálcán. Herceg azért író, mert hiszek a varázspálcájának.

Az ember test és árnyék. A testnek tömött és biztos körvonalai vannak; az árnyék elfolyó s fölnyúlik és elhanyatlik, ahogy mozdulunk. Néha félhomályban a dolgok is benne állnak árnyékukban; a furcsa kettőslénynek van egy tömött magja s egy mozgó fantasztikus része, amely mintha ennek a tömött magnak lenne váratlan, változó virága. Herceg János ennek a félhomálynak a költője, novelláiban a dolgok árnyékukban virágzanak ki. A novellában, melyből idéztünk, a hold csapja be a fürdőzőt, a vízre esett sugarában egy tetemet vetve-hányva, a kereszt Krisztusát, aki eltűnik, mihelyt kimenti. Majdnem mindegyik elbeszélése egy-egy vízió. Az erdőben eltévedt gyerek felett akasztott emberek beszélik titkukat, a viharban összeeső krumplisütő nénike parazsairól két, száz, ezer suhanc lopja, söpri le a krumplit. A könyvecske legjobb darabjai azok, ahol ez a látnokhajlam sűrűbb realitás mögött vetíti fel a lappangó fantasztikumot; a Kirándulás nagyapámmal című elbeszélésben az iszákos, borfuvarozó nagyapa mögé a kemény és megalázott istent, akinek az unoka látja; a Bolondlegény-ben egy eszelős merénylete mögé az eszelősség költészetét.

A varázslásnak megvannak a műfogásai; Herceg János még nem mindig alkalmazza tökéletesen őket. De bizonyos, hogy tökéletesen fogja alkalmazni. Amire figyelmeztetni akarom, nem is ez. A varázsló szótár határt von varázslataink köré. Az ember egy ideig boldog, hogy sikerült megeleveníteni a holdfényt és a gipsz-Krisztust; de egy időn túl rosszul esik, hogy csak ezt tudja. Jaj az írónak, aki specialistája lett egy varázslat-szaknak. Az egész mágiát kell megtanulnunk, nehogy egyszer fuldokolnunk kelljen mágiánkban.

A kötet első elbeszélésében Mihalovics a keserűségtől pufogó kishivatalnok s festett, fonnyatag felesége, miután nappal csúnyán összevesztek, este szépen megbékélnek. A kötet utolsó elbeszélésében Hori, az egyiptomi írnok véresre ver egy gyereket; bántja, amit tett, de senkinek sem képes bűnét meggyónni. Belehal a lelkét megfekvő tettbe, melyet a Borzalom sivatagjában, sőt Ozirisz ítélőszéke előtt sem tud töredelmesen megvallani, úgyhogy vissza kell hullania a földre; madárfióka lesz, odaesik a kisfiú lába elé, aki markába fogja, megcsókolja a csőrét s úgy vigasztalja: Csicsicsi… megütötted magad, madárka. Az első elbeszélés: naturalista csendélet; az utolsó költői mese; a közbülső hat pedig hat létrafok, amelyen a művész szemünk előtt hág föl a naturalizmustól a költői meséig.

Elbeszéléseket lehet írni, úgyhogy az ember közben egyre följebb hág egy létrán, egész Ozirisz ítélőszékéig; de lehet írni úgy, hogy az ember leül arra a létrafokra, amelyen még nem szédül, de már lógathatja a lábát s ott kezd elbeszélni. Ahogy az ember Sárközit a létrán felkíséri, azt nézi, melyik volna a leülésre legalkalmasabb létrafok. Nekem is az a véleményem (a kötet címe szerint a szerzőnek is), hogy a második. A második elbeszélésben, a Szilveszter-ben, ugyanaz a Mihalovics, aki az elébb a feleségével összebékült, el akar kergetni egy kéregetőt az ajtó elől. Menjen a burzsujokhoz, mondja s amint kissé visszalöki, kiderül, hogy egy pici kutya van az ember zsebében. Mihalovicsék arca földerül, beviszik a kutyát, megetetik. A kéregető csak nézi és szaglász, de nem kap semmit. Mihalovicsban megmozdul a játékos kedv, meg akarja venni a kutyát. Tíz pengőt adna érte. A kéregető nem adja; a fölfordulás szélén állnak, ő is, a kutya is, de nem adja… Úgy érzem, ebben a kutyában valami meleg és nagyon emberies csillan fel ott a kéregető és nem adakozó szerepében szembesodródott két ember közt, mintha az a kutya maga volna az emberi szív.

Sárközi tartózkodó elbeszélő, aki nem nagyon ereszkedik össze a témájával, de időnként meg-megcsillantja költői eredetét. Olyan mint egy nagyúr, akiből írnok lett; iparkodik ki nem tűnni az írnokok közt, de vigyáz a nadrágja élére s egyszer-egyszer a gyűrűjére néz, melynek kék ékköve szüleire emlékezteti.

A magyar regény egy emberöltővel maradt el a műfaj európai úttörői mögött. Nem csoda, hogy a mi „úttörőink” veszedelmesen hasonlítanak azokhoz a „lógósok”-hoz, akikben a vállalkozás lassan értelmét veszti. Szántó György regénye az első kísérletek közé tartozik, s már a félreértett divatot kell éreznünk benne.

A több mint ötszázoldalas könyv a „hegedű regénye”. Címét Stradivariról, a tizenhetedik századbeli cremonai hegedűkészítőtől kapta, de igazi hőse, a századokon át a mi korunkig felszivárgó hegedűhang, egy nemesebb világ üzenete, mely a cremonai mesterhegedűkben bujdokol pergőtüzes, gépzenés világunkban. A regénynek két rétege van. Egyik a felszín, a háborús Berlin, lelkükben turkáló művészfélék, perverz vörös dögök, megcsonkított gárdatisztek, bűn, hörgés, lélekelemzés. A mélyben pedig Stradivari elsüllyedt kora, egy szenvedélyét hegedűremekbe ölő szótlan családapa; parókás kispolgárok, zeneértő kormányzó, herélt szoprán, börtönhegedű, oltárból kivágott hegedűk, a tiroli hegyekből szétsodródó faragott Krisztusok s mindenek fölött Botticelli Primaverá-ja s a tizenhetedik századi mesterek: Corelli, Vivaldi hegedűdarabjai. A két világ közt az egyetlen összeköttetés a hegedű; a Stradivari, Guarneri, Amati, Stainer hegedűk, melyek tulajdonosaik névjegyével a hozzájuk tapadt végzetet is elhozzák modern gazdáikhoz.

Ennek a hajdani Cremonáknak a fölbugyborékolását a haldokló hegedűszóban már a regényformával megéreztetni nem kis feladat s Szántónak nem is sikerült. A tárgy látszólag alkalmas arra, hogy az új regényformát kipróbáljuk rajta. Az ember első fejezet helyett azt írja: első tétel s alá „allegro con brio”. Hol Berlinben van, hol Cremonában, a századok egymásba villannak s a szerző tettetett közvetlenséggel okolja meg olvasói előtt, hogy ezt az alakot mért így jellemezte, mért nem amúgy, az elbeszélést megszakítja s a kiegészítést ránk bízza, eszmecserét folytat velünk, aláhúzza műve motívumait: mindez azonban túlságosan külsőséges, bumfordi; az „új forma” zűrzavara megvan, de hiányzik a szervesség és grácia belőle.

A regény abban is elüt a szokásos magyar regényektől, hogy az európai műveltség nyelvén beszél, Berlinben a modern Európát mutatja be, Cremonában a tizenhetedik századot. Sajnos, sosem szabadulhatunk attól a benyomástól, hogy itt valaki leckét mond fel; levizsgázik huszadik századból és levizsgázik zenéből, öltözködésből, műveltségből. Leírásaiban a jelzők feleletszerűek, egy-egy történelmi célzása után szinte 481gratulálunk a szerzőnek, hogy ezt sem kell visszaadnia a lexikonnak. Nem végzett fölösleges előtanulmányokat; regényében minden benne van.

Mesterségesen felcsigázott regény ez; felcsigázott a műfaj, felcsigázott a műveltség és felcsigázott a stílus. A szerző többet akar mondani, mint amit gondol, költőibb akar lenni, mint amilyen, egy ideges múzsával korbácsoltatja magát, hogy a szépség kéjes hördülései előtörjenek írásából s épp ez a felcsigázottság az, amin elveszti a művet.

Pedig Szántó György tehetséges ember. Az esze gyorsan vált, gondolkozása sokrétű; a fogása, ha a sznobizmus nem remegteti meg, erős s vannak hatalmas részletei – épp az hiányzik csak belőle, amiről írt: a vonó salaktalan uralma, a millió lehető hang közül tisztán kikelő hegedűhang.

Három kis regény. Az ember első benyomása az róluk, hogy szépek. A varrólány éppúgy szépnek találja, mint a kritikus. Kerekek, nincs bennük semmi hiú cicoma, költőiek. A fiatal pap, aki érdekek és pletykák hétköznapjain magára bőszíti a falut, a veszély ember-megmutató óráiban nagyságával maga elé térdepelteti. Az öreg koporsócsináló, aki pinceműhelyéből csak az utcánjáró emberek lábát látja, két ilyen lábból, amely a lányát kísérgette haza, megszimatolja a nekivaló embert, beleoltja a pincében fortyogó vágyait, lappangó akaratát a népújság-szerkesztőbe s a felidézett forradalomban az összes kórházak koporsószállítója lesz. A vadóc orosz lány, akinek a mérnök szeretője megígérte, hogy vele próbálja ki az új drótkötélpályát, amikor a vállalkozó lányát látja a megígért helyen, utána veti magát a kocsinak s a sziklákon törik össze.

Tamás Mihály ki tudja alakítani a mű-hangulatot; a hegyi falu, mely mögött a felhőszakadás készül, az enyves műhely, melyben egy szemüveges asztalos évtizedek óta csinálja a koporsókat és spekulál, az erdei munkás-gyarmat, ahol a fiatal inas a kis muszkán át a szerelem óriási kockázatát ismeri meg: fölösleges leírások nélkül is ott lappangnak a három írás minden sorában; ha van is egy-egy hangulat-sajtoló túlzás bennük, nincs érzéssértő ágálás, az alakok nem valami mély gyökerűek, de élnek és domborodnak s nem állnak a költői eszme útjába.

Szép művek, csak egy kicsit könnyűek. Az ember örül az egyszerűségnek és tökéletességnek, ha érzi bennük, amit az évek lehordtak, amit az önmagáért küzdő lélek feláldozott. A költő természeti erő is, s csak a nagy természeti erő lehet a tökéletesség igazi hitele. Tamás műveiből a természeti erőnek ez a többlete hiányzik. A malom szépen dalol, de hol van mögötte a vízesés?

Kakuk Marci, Tersánszky legszívből nemzettebb hőse, Somával, a részeges írnokkal, akit Bánkuti, a disznóherélő elugrasztott a felesége mellől, megint nekivág a világnak, fáznak, koplalnak, véresre kutyagolják a lábukat, míg végre egy bányavárosban felvirrad rájuk a szerencse. A bányaszerencsétlenség körüli kavargásban nekik való helyre csúsztatják be maguk, Somából csapos lesz, Kakuk Marci a bányaigazgatóéknál kertész; ott ügyeskedik az asszonynép körül, a szőrös szatírok állandó készségével somforog a szép Eszti szobalány sarkában, amíg ki nem szökik hozzá a kertész kalyibabeli ágyára, de a Luli nagysága is megérzi benne a bakszagot, az ő számára meztelenkedik a fürdőnél s megemelinteti magát vele az üvegházban… Kakuk-paradicsom ez a hely a bányaigazgatóéknál. Kár, hogy Soma valami bányász-suskusba keveredik; a bányaünnep hajnalán dinamittal robbantják szét a munkás-elbocsátó bányafelvigyázót s Marcinak, miután az első vallatást valahogy megúszta, tanácsosabbnak látszik az országutat választani a neki kitalált tündérkert helyett.

Láthatjuk ennyiből is, hogy Kakuk Marci inkább az Eszti simogatása közben, vagy a Luli nagysága kabinján kukucskálgatva „zendül”, mint a bányászok közt; az ő zendülése mégis alaposabb, mint Csurinyák Ferié, a szakszervezkedő pincéré, mert ő nemcsak az urak ellen zendült fel, hanem minden cövek, oszlop, kerítés, kötés, állandóság ellen, amely az ő szabad, csavargó természetét szabályozni akarja; amellett nem is olyan ostobán zendül fel, mint Csurinyák Feri, aki mindenkinek szemébe köpi a hitét, hanem hajlékonyan, sündörögve, alakoskodva; még a bányaigazgató szőrös kezét is megcsókolja, de azért a szerelmi epekedésekben is maga ura marad; az éhség alázatával somforog áldozata körül, de gyöngédségében is ott lapít annak a gúnya, aki tudja, hogy előbb-utóbb mindenből kibújik, a bogok eloldódnak s világ és országút 483megint olyan nyitottak lesznek, mint elébb. Kakuk Marci, a csavargó, arányosan fejlett ember, aki nem nyomatott bütyköket a lelkére a társadalom szoros cipőivel; nem etikus lény s mégis vonzó, mondhatjuk nemes, mint maguk az ösztönök, amelyek Tersánszky szerint akkor fajulnak el, ha a társadalom kényszereivel kezdjük szorongatni őket.

A történetet maga Kakuk Marci meséli el s Kakuk Marci folyamatos és mulatságos elbeszélő, a képek nem nyomják el nála az időt, a történet ábrázolás közben folyik is, megérdemli az elbeszélő nevet, nem úgy, mint a legtöbb hazai regényíró, akik szélesen dramatizált jelenetekben döccennek tovább. Újabban minálunk is rákaptak az írók arra, hogy valami nálunk naivabb lélekkel, egy-egy Ábellel, Kakuk Marcival meséltessék el a regényüket. Kakuk Marci elbeszéléseiből könnyen megérthetjük, miért. Kétszeres ábrázolás ez. Nemcsak azok ábrázoltatnak, akikről szól, hanem az is, aki szól; Kakuk Marci csavargó szeméből paradicsomi fényben kel ki, amit a mienkben a megszokás elszürkített: az urak életéhez, a szerelem szokott menetéhez, társadalmi kérdésekhez, természethez hozzáadja a maga ravasz együgyűségét s mi elvarázsolt dolgokon ismerhetjük fel világunk megunt természetét.

Természetesen van ennek a módszernek fogyatkozása is. Rászoktatja az írót a szellemi selypítésre, együgyűbben beszél, mint amilyen ő maga: naivságának lassan-lassan kialakulnak, megszilárdulnak a szokás törvényei; az író kis művészi erőfeszítéssel nagy, tetszetős eredményt ér el, rábízza magát a módszerére; a csillogó színek felvillannak, de az egészen mégis érzik a művészi hév apadása. Kakuk Marci itt a zendülők közt körülbelül a holtponton van, igazi alakító művészet s az egyszer megcsinált s most már tovább lóduló „módszeres” művészet közt. Költészetén kezdenek kiütközni a csökönyös vonások: alakjaiban a figura, képeiben a matrica. A megszokás mészváza elhatalmasodóban van a szabad élet fölött. Kétségkívül ez az a pillanat, amelyben a közönségben a legnagyobb lesz a hajlam, hogy ezt a mostohán mellőzött írót, akit most már „megért”, keblére ölelje, minekünk viszont most kell biztatnunk őt, hogy használja fel a tavaszt, a szép hámlási időt s ne engedje, hogy a bőr, melyben szeretni kezdik, a lelkére rákérgesedjen.

Mert pap vagyok én ma, hű, aranysarujú, napimádó táltos, akí hószín palástomból a szívem kitakarom s a mellemből a hegyre vért csapolok a szent, felkelő nap elé: az én népemért… Csudát csorgatok ma a fényes arcú napra: őseim énekét és vert ezüst kehelyből az aratók szent dalát tömjénezem felé. Azt hiszem, ebben a kis idézetben benne van az egész kötet: táltos, nap, palást, saru, vér, népem, őseim, kehelyből tömjénezés. Sinka István a sarjú élén jár, a bíbor ég alatt pogány szertartást végez, népéért misézik, tiszta kegyelmek forró lázában maga mögött hagyja a tárgyakból álló világot s himnuszos állapota gőzében szentel és szentelkedik. Még anyja is úgy látja őt, ahogy vállaira hószín palástot, lábaira aranysarut s kezébe lantot vesz s már indul különös fénnyel homlokán és a régi hegyeknek valami új, tiszta, zengő hangon dalol.

Ehhez az aranysarus, napimádó himnuszos állapothoz Sinka Istvánban kétségkívül megvan a bizonytalan lelkesedés állandó láza, a szív nemes törtetése az ihlet felé. Sajnos, ez az ihlet egyelőre meglehetős üresen őröl, lendületét nem kötik meg nyelv, vers, ábrázolt világ nehézségei; minden gőz a mámor felé sípol ki s a mámorból sokszor nagyotmondás lesz. Építem, rakom a máglyát és vigyázok az ezüst palástomra, hogy meg ne hasítsa a barázda hű arany porszemeit… Erős hegyek ezek a porszemek… Delejes ujjam fénylő szálakkal kötözi hozzájuk az alvó falukat. – Képei általában ilyenformák, a szavakat inkább a szusz és a szándék tartja össze, mint a megvilágosodott költői mondanivaló.

Ezt az állandó nagyot mondó igyekezetet a vers külső tagozódása is elárulja. Apró sorokra szedi a verseit s olyan nyomatékot ad ezzel szavainak, amelyet azok nem szolgáltak meg.

Különben is zaklatott szabadversét ez a fontoskodó aprózás pici fülfricskákra bontja, az ember keresi a sorvég hangtani értelmét s elveszti közben a verset.

Akadályt kellene állítni ez elé a láz elé, terhet rakni a képzeletre, megkötni a verset, a világra fordítani a szemet. Hallgassuk csak meg egy mértéktartóbb versét: A halálhoz. Köszönöm ó, mátkám, hogy elhoztad a békét, s hogy fénylő szemeimre ráraktad a homályt és a csontjaimat megkented halálos nyugalommal úgy, mint keserű pórapáimét, kik daloltak, szerettek, fájtak, szenvedtek s aztán bátran visszamúltak a földbe. Mennyivel szebb, mint a „napimádó” szemelvények.

A kötet előtt előszó; kevés előszónak van ilyen kevés köze a könyvhöz, amely elé írták. Féja Géza szerint Sinka István költészetéből a népzenéből, népköltészetből ismert ősi paraszt kultúra szól. A népkultúra vele kitör szűkebb kereteiből s az egyetemes magyar kultúrába árad s a földmíves magyar esztétikai, etikai értelmet ád a sorsának, az életének.

Három állítás, de egyik sem áll helyt. Sinka István verseinek semmi közük az ősi népkultúrához; himnuszai az utóbbi évtized szabadvers-irodalmának jellegzetes termékei, a földmíves magyart Pesten költött formulákon át látja, ha a parasztságból származik is, nem felfedezője a parasztságnak. Ennek ellenére biztatást érdemlő költő, akinek megnyugtató előszavak helyett minél több nyugtalanítást kívánunk.

Friss hang. Valaki mezétláb lép a „költészet szentelt csarnokába”; tekinget, fütyörész s nincs megilletődve. Az ember érzi, hogy ez a feszélytelenség nem a kitanult törtetők műfeszélytelensége, akik tudják, miféle falak közt kezdtek fütyörészni s maguk is rafinált nézői ártatlan vakmerőségüknek. Ez a költő felfedezte, hogy mi mindent kaphat az ember a verstől s most azzal akarja megajándékozni magát, amire éppen szüksége van. A falusi pillanat pontosan az a pillanat, amelyben a lapátnyelet tartó menyecske s a lepényszagra beszivárgó gazda megtöri a kivett, a tejfölös lángost. Van ebben a tízsoros versben, mely a kötet első darabja: bütyökbimbós férfikéz, tejfölös libatoll, szivárványos nevetés, íz, szag, valóság – s ugyanez van a kötet minden versében. Sértő Kálmán lelkébe a falusi élet odanyomta helyzeteit, ábráit; az egész versfüzet: képeskönyv, amint az egymást követő verscímekből is kiviláglik – (Jönnek a tehenek, Mossák a disznóbelet, Árokkotrók, Káposztataposás, Tanya tavasszal, Szolgalegény) –; minden egyes kép szí486nesen kipingált, benne a konkrétum öröme; szinte gondolkodóba ejt: nem novellistának termett ez az ember?

De van valami Sértő Kálmánban, ami elsősorban költői sajátság s jobb költőkben is ritka: tárgyához, hangulatához tudja idomítani a formát, nemcsak a mértéket, hanem a mondatok egymásutánjából alakuló versmenetet is. Csibész-dal-a így szól: „Dolgozzak? Kinek? Éhezzek? Minek? Köszönjek? Senkinek! – Ne pökjek? Miért ne? Ne lopjak? Kiért ne? Imádkozzak? Még mit ne!” Nem a legjobbat, hanem a legrövidebbet idéztem. Két gazda ült a pincében s az áldomás „igyunk”-ja előtt elsorolják életük minden közös dolgát: a hosszú felsorolás formájában is Feneketkerítés, mint a vers címe mondja. Vallatójában faggatja a szolgálólányt, mi a babája s végigkérdez vagy hatvan foglalkozást, amíg megtudja, hogy tüzér. Ez a felsorolás kissé hosszú, de nem rossz, ösztön kellett hozzá. Nemcsak az ütemmel utánozza Sértőnél tárgyát a vers, hanem egész hajlásával, egész szerkezetével: egyénisége támad ettől s ez az, amit nála sokkal mesteribb költőknél sem igen talál meg az ember.

Kétségtelen, hogy Sértő Kálmán tehetséges író; csak ne érje be azzal, amit ebben a kötetében adott. Mert az igényei a verssel és önmagával szemben egyelőre nem valami nagyok s hiba volna, ha nem is akarná fokozni. Van egy Tetűjárás című verse. Az iskolában Etel lány volt a barátnéja, de Etel tetves volt s átgyalogoltak a fejéből az ő fejébe a tetűk. Otthon az anyja kitisztogatta s ő este megmondta Etelnek, hogy addig jóba nem lesznek, míg ki nem pucoltatja magát. Etel megtette s attól fogva megint összedughatták a fejüket. Ne siessük el az ítéletet, ez sem egész rossz vers. A szerelem, amely tetveket plántál át s a szerelem, amelyet a tetvek sem bonthatnak el: van ebben szegénység is, igazság is és költészet is. A tetvek azonban mégis kissé nagy számmal nyüzsögnek a kötetben; elszívják a költőből a nagyra törést, amelyre pedig nagy szüksége van, s ha a valóságot a vaskosságból, a ritmust a rigmusból ki kívánja emelni.

Sértő Kálmán egyelőre alig mutatott valamit, amit előtte Erdélyi, Illyés, hogy Petőfit ne is bántsuk, jobban meg ne csinált volna, de egy-két sikerültebb versét, amilyen például a Bérestemetés, így is megjegyezzük; legyen mihez igazodnunk a személye körül támadt vitában, amelyhez költészetének van a legkisebb köze.

Néhány évvel ezelőtt egy merész fiatalember arra vállalkozott, hogy három-négyszáz oldalon egy Világirodalomtörténetet írjon (vagy inkább nyírjon össze), mi többi fiatalok természetesen megróttuk a kísérletet s akkor csúszott ki tollamból a jóslat: egész más lenne, ha pályája végén egy nagy olvasó, mondjuk egy Babits Mihály frissítené fel még egyszer olvasmányait, s tekintene végig az európai népek irodalmán, a görögöktől egészen máig, elbeszélésével a csúcsteljesítményeket összekötve.

A könyv, melynek a megszületése akár Babits tollából, akár a máséból, csak idő kérdése volt, most itt van s az ember nézegetheti, hogy mennyire valósította meg elképzelését. Az első benyomás, hogy a könyv kissé gyorsan készült. A visszatekintés megtörtént, de az olvasmányok felfrissítése elmaradt. Egy ilyen munkához, mint a Babitsé, jól illik az öregkor rendező távlata, de elég, ha ez a távlat a dolgok értékét s helyét rendezi el; ha az író a dolgokról való benyomásaitól is távol marad, s messziről néz vissza rájuk, emlékei szegényesebbek lesznek a történetben, mint amilyenek voltak a valóságban. Minden olvasó tudja, mi a könyvek sorsa a lélekben. Amíg olvassuk őket, eltömik érzékszerveinket, megbolygatják múltunkat, maguk felé szívják képzeletünket. Véleményünk róluk nem szó, mondat, hanem egy állapot; az, amelyben elolvasás után hagytak minket s ha írunk róluk, ezt az állapotot igyekszünk elhebegni. Később a megfogalmazott benyomás mögött az állapot lassan elhalványul; az ember mint bankópénzt forgatja véleményét, melyet társaságban bevált és fölcserél s hányszor érjük magunkat rajta, hogy könyvekről beszélve, melyeket szívünkkel olvastunk, évek folyamán kikeményedett szentenciákat hullatunk el. Persze ha az ember újból belenéz a könyvbe, a régi benyomások, mint felfrissített seb, egykettőre kiújulnak s új replikázó benyomásokkal keverednek. Babits sietségében ezt a felfrissítést mulasztotta el. Könyve inkább magánbeszélgetés közben elejtett véleményeire emlékeztet, mint a Gondolat és írás élmény-meleg tanulmányaira. A legfeltűnőbb ez ott, ahol régi írásaiból mondatokat, bekezdéseket vágott át az új könyvbe (mint Ágoston tanulmányában); ami ott meleg és folyós volt, új helyén kemény és idézetszerű. Babits olvasói emlékezete sokkal gazdagabb, mint ez a „könyvnapra” készült könyv mutatja, melynek nem volt ideje az emlékeket kellőn megkotorni.

De ha az emlékek megkoptak is, annál alkalmasabbak rá, hogy az író gondolkozásait, hajlamait, „a választott rokonság” szívében őrzött családfáját kirajzolják. Tele lomb alatt e fa ágai eltűntek volna, itt meztelenül láthatjuk őket, hiszen szinte csak ők maradtak meg a fából. S Babits 488„családfája” megérdemli, hogy valahol pontosan összeállítva fennmaradjon. Ha könyvének más érdeme nem volna, minthogy e nagy olvasóvonzalmainak ág-tervét megőrizte, már megérte a beteg ember és kapkodó szív erőfeszítését, amely az író elakadó lélegzetei közben a könyv vége felé elég gyakran kattog ki. Kis népek sorsában mindig fontos a jó „orientáció”, nemcsak a külügyi politikában, hanem az irodalomban is. Nem mindegy, hogy egy kis nép milyen hatásokkal ébresztgeti a maga természetét s milyen irodalmakban találja meg gazdagabb rokonait. A magyarság önismerete és jövője szempontjából figyelemreméltó tünet, hogy az előttünk járt három nemzedék legkiválóbb olvasói Arany, Péterfy, Babits az európai irodalomnak körülbelül ugyanazon a pontjain érezték magukat a legotthonosabban. Európában ma három nagy hagyományáram van, amely számunkra hozzáférhető: az első a német, amelyben tudományunk merül el, a másik: a latin-francia, amely Ambrus és Kosztolányi nyomán prózánkat tanította világosságra, önfegyelemre s a harmadik legtávolabbik: a görög-angol, amely felé Arany, Péterfy, Babits költő-vonzalma mutat. Jellemző, hogy a két nagy hagyomány közt mind a hármuknál Dante áll, akiről Arany verset, Péterfy tanulmányt írt s akit Babits lefordított. Hogy Babitsnál, a volt latin tanárnál, e hármas hagyományt a latinok szeretete színezi s Péterfynél, a századvégi színházi kritikusnál, a franciáké, míg Arany, az epikus Tassóról értekezett, már egyéni és foglalkozási különbség; a táj, melyre a három lélek elvezet, alapjában elég egyöntetű, Szophoklész, Arisztophanész, Dante, Shakespeare rajt az ormok s Oidipusz Kolonnosbeli ligete, Szentivánéj erdeje s a Pokolbeli élő erdő ömlik alattuk egy közös, konkrétumtól színes, képzelettől lidérces és nehéz emberségtől mély rengetegbe. Ösztönzést találni persze másutt is, mindenütt lehet, de hogy azok, akik az egész magyar kultúra szükségleteiből eredő szomjúsággal járják be Európát, végre is idetalálnak, bizonyosnak tartom. Babits könyve nagy szolgálatot tett azzal, hogy ezt a területet Európa térképén színes irónnal a tömegek számára is bekerítette.

Más kérdés, hogy ez a bekerítés nem volt-e túlságosan éles, a vonzalom alján nem húzódott-e meg a literátori gőgnek egy különös neme, amelyet leghelyesebben a magas irodalom osztályöntudatának lehetne nevezni. „Mi a magas irodalomhoz tartozók ezt csak középmagas vagy éppen alacsony irodalomnak tartjuk s éreztetjük vele a szintkülönbséget” – ez hallatszik ki a Babits-könyvből, mihelyt olyan terepre lép, ahol a magas irodalom szerinte véget ér. Mondják, hogy az osztályöntudat mindig azokban a legerősebb, akik az osztály peremén élnek, alacsonyabb osztályhoz közel, s a lepottyanástól rettegőn. Egy király lehet nyájas, leereszkedő, szóba állhat inasokkal és kofákkal; az új nemesnek 489vigyáznia kell, hogy távolságot tudjon tartani. Az egész nagy író nem ismeri a „magas irodalom” dölyfét, ő mint a nagy hegy, a lábánál is az, aki a csúcsánál. Babits úgy viselkedik, mintha csak csúcsból állana. Ez a fölfele húzódás fiatal korában valóban emelte őt (a sznobok végül is nemesebbek lesznek, mint a nem-sznobok), ma, hogy fölérkezett, inkább fedezéknek jó, a magas irodalomban sáncolja el magát kora alacsony áramaival szemben, amelyek, haj, egyszersmind az ifjúság áramai is. Mert ez az irodalomtörténet a kor ellen készült s a halhatatlanok utolsó élő barátja pillant le benne a süllyedő irodalmi plebsre. A nagy hagyomány magaslatáról szól itt egy méltó lélek, aki maga alatt csak ügyességet, cinizmust, kecseskedést vagy barbárságot lát. Ahol az európai irodalom során ez a modern alacsonyság jelentkezik, ott Babits, mint Vergilius nyomán haladó mestere, körülnéz és kevélyen tovább lép. „A modern olvasóhoz mindenesetre közelebb áll – ami nem dicséret.” Guardi e passa!

Sajnos, a Shakespeare-eknek és Arisztophanészeknek azt hiszem, mégis csak igazuk volt, amikor az „alacsony”-nyal is jóbarátságban igyekeztek maradni s lelkük lábát éppoly vidáman használták, mint homlokát. Ők tudták, hogy a „magas” felemeli az embert, de az „alacsony” megbosszulja magát. A művészet iróniája, hogy Babits épp ebben a könyvben adta fejét a kecsességre, könnyedségre és szellemességre, amelyben a franciák s egyéb kecses, könnyű és szellemes írók és irodalmak olyan rosszul jártak. „Újat csak arról lehet mondani – írja –, ami mindig új tud lenni. Angliában már itt a Pamela, Richardson regénye. Ki tudna újat mondani a Pamelá-ról? Pláne, ha nem olvasta.” „Nem tudom, Goldsmith Olivér ismerte-e Rousseau-t? A filológusok bizonyára tudják. Én viszont nem nagyon ismerem Goldsmith Olivért.” Szándékosan idéztem olyan mondatokat, amelyekben a kecsesség az ismeret hézagain szökken át, mert hiszen ennek a nehézkes könnyedségnek az egész könyvben az a szerepe, hogy a hézagokon átsegítsen, amint a klasszikus, egyszerű irály is azért egyszerű, hogy a fáradtságot elleplezze. Babits európai irodalomtörténetet ír s munkájában nagy segítség az az axióma, hogy amit ő nem ismer, az nem lehet európai irodalom. „Mindaz persze, amit most mondok, a spanyol vers és szellem tökéletes nem-ismerésén alapul. De ahol a megértésnek ilyen akadályai vannak, ott végződik éppen a világirodalom, és kezdődik a nemzeti irodalom.” „Ha nacionalista vagyok, magyar vagyok: mi közöm a spanyolokhoz? Ha pedig nem vagyok nacionalista, akkor… A spanyol is érdekes lehet számomra, ha érdekelnek a fajok és az etnológia. De ez nem irodalmi érdeklődés.” Viszont mégiscsak beszélnie kell a spanyolokról. „Én igazán nem vagyok hivatva, hogy ítéletet mondjak Lope de Vegáról vagy Calderónról. De 490benyomásomat elmondom, mert ez őszinte könyv.” Az ember megütődik. Mi ez az őszinteség és mi ez a szellemesség, amelynek a spanyolok itt áldozatául esnek? A következő bekezdésben szerencsére egy farkasgyulás mondatot találok: „Calderón mély katolikus lélek s vallási ihletei voltak.” No mi hát? Terminus és fáradtság.

Babits könyve, ha nagy tanulmányai mértékével mérjük, nem adta meg azt, amit várni tartoztunk tőle s ha hónapok helyett esztendőket szán a megírásra (amit megtehetett volna), egész más mű kerül ki a kezéből, bizonyos. Kritikusaink ámulat-táncán az utókor épp ezért alighanem egészségeset fog mosolyogni, de a könyv közönségsikere azt mutatja, hogy egy nagy író akkor is értékes nevelő munkát végez, ha szokott tónusát sietség és idő ellazítja. Sőt talán épp akkor lesz belőle nevelő. Az európai irodalomtörténet a Babits-olvasónak csak közepes összefoglalás, de az újságolvasásból idetévedt jövevénynek az lehet, aminek szánták: a „magas irodalom”.

Ezt az irodalomtörténetet az Erdélyi Szépmíves Céh pályázata hívta a világra. Az erdélyiek úgy érezték, kevesen vannak, szükségük van a halottakra is, hogy segítsenek. A halott írók java állítólag él; műveiket ki lehet kérni a könyvtárból, a könyvekről le lehet fúni a port s ha a könyvtár felszólítja az embert, vissza is lehet vinni, átlapozva vagy átlapozatlanul. A halhatatlanság gyönyörű hely, az írók fejét ott mesterségük és hiúságuk gyötrelmei után duruzsoló angyalok hajtják az ölükbe; valóságos paradicsom, csak az élők tudatától esik egy kissé messze. A halhatatlanok sokszor évtizedeken, évszázadokon át alig többek, mint halhatatlanok. Az élők úgy érzik, elegek maguknak s a halhatatlanság paradicsomát gyönyörű falkerítéssel veszik körül, még üvegcserepet is szórtak a tetejére, hogy se ki ne mászhasson a kerítésen senki, se be. Mindaddig, amíg az élőknek nincs szükségük a halottakra, a filológia kerítése megteszi a magáét; a baj akkor jön, amikor ez a szokatlan szükséglet jelentkezni kezd. A megrebbent emberek összeverődnek: hol vannak a mi öregeink, kérdik, mit szólnak nyomorúságukhoz a nagy írók, nagy tudósok s ki lesz a falbontó, aki utat nyit nekik a halhatatlanság üvegcserepes kerítésén át. Még pénzt is kínálnak a rendháborítónak. Törj rést a magyar irodalomnak, mondja az Erdélyi Szépmíves Céh s mi ennyi és ennyi ezer lejt fizetünk neked.

Szerb Antal, akit erre a falbontó munkára a pályázat bíráló bizottság felbérelt, nem volt alkalmatlan a munkára, mellyel megbízták. Olyan ember, akivel a halhatatlanok szóbaállnak, ismeri a kerítés csínja-bínját s maga is érzi a szükségletet, mely a pályázatot meghirdette. Irodalomtudósaink közt kevés a művészember. Szerb Antal az. Ért az árnyalatoknak azon nyelvén, amely nélkül a halhatatlanok minden írása (akárhogy tudjuk a rájuk vonatkozó irodalmat, pletykákat, évszámokat) zavaros abrakadabra, melyre szegény tudósunk még zavarosabb madárnyelvvel felel. Csakhogy ez a művész, mint újabban annyi művész, hét éven át szolgálta a Tudományt, mint Jákob Lábánt s emlékszünk írásaira, melyekben a hozzáértőt mosolyra késztő alkalmazkodással iparkodott azokhoz a tudósokhoz hasonlítani, akikre a kerítésemelés és a tetszhalottak őrzése volt bízva. Most, hogy kerítésbontónak állt be, ennek a hét évnek a tanulsága és tanultsága nagy segítségére volt. A pályázathirdetők szerencséjére ez az egyetemi tanárnak indult művész épp akkor adta fel a reménytelen versenyt a hivatalos tudomány famulusaival szemben, amikor a pályázatot a Szépmíves Céh meghirdette. Holnap regényt írok, de ma búcsúzóul elkészítem még ezt az irodalomtörténetet úgy, mintha sohasem akartam volna egyetemi tanár lenni. S megírt egy irodalomtörténetet, amelyet úgy olvas végig az ember, mintha regény volna a kezében.

Dilthey szerint a szellemtudomány azokkal a jelenségekkel foglalkozik, amelyeket az ember önnönmagából ért meg. Az ásványokat rendezhetem, csoportosíthatom, leírhatom, közben szükségem van a szememre, eszemre, tapasztalatomra, de nincs szükségem önmagamra mint érző, küzdő, örvendező és felelős lényre, hogy az ásvány „természetéhez”, amennyire ehhez a természethez hozzá lehet férni, hozzáférjek. Viszont ha Mirabeau-ról vagy a primitív népek vallásáról akarok beszélni, épp erre van szükség – ezekkel szemben a megismerés érzékszerve nem a fül, szem, tapintás, hanem maga az ember, múltja és érzékenysége vonszolt dzsungelével. Ha a diltheyi meghatározást az irodalomtörténetre alkalmazzuk, irodalomtörténész az, aki annyira gazdag tud lenni, hogy letűnt írókat és irodalmi korokat önmagából képes megérteni. Az irodalomtörténész persze ott hord magában egy „természettudós”-féle segédmunkást is, aki évszámokat gyűjt, könyveket katalogizál, tényeket rendez és felfogásokat lajstromoz, de munkássága sorsát mégis az dönti el, hogy mennyire tudja a művészek szent őrületét a maga életéből megfejteni. Szerb Antal elsősorban azzal emelkedik ki a ma élő irodalomtörténészek fölé, hogy több köze van az írókhoz és művekhez, mint nekik. Még ha kevésbé ismeri is egyiket-másikat, betalál szívük belsőbb köreibe, van érzékszerve hozzájuk, nem a hivők tiszteletteljes vakságá492val nézi őket, hanem ahogy egyik asszony mustrálja a másik asszonyt öltözködése, kozmetikája és táncoló izmai kinyilatkoztatásában. Irodalomtörténetében kevesebb a tisztelet, de több az intim hozzáértés. Némelyik halhatatlan, lehet, hogy megharagudna rá, de legalább nem mosolyogna fölötte a fajankók bókjainak kijáró elnézéssel s tudjuk, hogy a művészek sértődésében mindig van egy kis kollegialitás.

Nagy újsága Szerb Antal magyar irodalomtörténetének az is, hogy olyan ember írta, akinek nem muszáj magyar irodalomtörténetírónak lennie. Távcsövét szabadon forgathatja az egész európai égboltozaton s végig is jártatta, mielőtt a mi csillagainknál megállapodott. Ez a mozgatható nagyító, sokfele megfordult elme nagy előny, amikor egy kis nép irodalmával kell foglalkoznunk. Ahhoz a legnagyobb nép is kicsiny, hogy irodalma egészen az övé legyen, egy kis nép irodalmában meg éppen kevés az, ami egészen az övé. Az esők más országból jönnek s nemcsak az esők, néha a magok is. Irodalomtörténészeink többnyire kínos óvatosan néznek az esők és magok szülőföldje felé. Baudelaire – nyögik ki hősiesen s az ember ott látja Lansont és Doumicot a két hónuk alatt. Szerb Antalt nem feszélyezi az extra Hungariam. Az ember minden ítéletében érzi egy nagyobb ismeretkör közelségét s nemcsak ítéletében, hanem abban is, ahogy a magyar írók törekvéseit nézi. Van a gyöngédségnek egy faja, amely a tájékozottságból ered: sok nagy erdő, sok nagy fa van a világon, testvéreim: de milyen megható ez a széljárásba eső liget megtépázott igyekezetével. A tudatlanság, ha lelkesedni akar, túloz: a tájékozottság az arányok tiszteletben tartásával tud szeretni és megbecsülni. Spencer, Marlowe, Shakespeare, Voltaire, Pope, Byron ott állnak könyvünk hátterében, de a mi Balassánk, Csokonaink, Aranyunk küzdelme attól nem lesz halványabb, de jelentőségében felfújtabb sem.

Toldy Ferencről írja Szerb Antal, hogy a német irodalomtudomány minden korszakát, áramát, tüneményét fel akarta fedezni a magyarban s ha közben téves vonalakat, erőltetett ábrákat rajzolt is múltunkba, új szempontokkal gazdagította a magyar irodalomtörténet-írást. Szerb Antalt, aki az újabb német iskolákat járta ki, régi, kisebb tanulmányaiban gyakran értük rajt, hogy megint érdekes könyvet olvasott, amelyet a „preromantikus” Berzsenyinek vagy a „visszaszületés komplexum”-ával küzdő Vörösmartynak nyomban meg kell szenvednie. De az idegen szempontoknak ez a keresztül-kasul szalajtása a magyar irodalmon mégsem ártott meg irodalomtörténetünknek: innen is, onnan is megkavarta az emlékeket s az anyag, mely minden új szempontra új képpel felelt, változatosabbá, omlóbbá, színesebbé vált ebben a bolygatásban. A könyv felosztása: egyházi, főúri, nemesi és polgári irodalomra például sokakat nyugtalaníthat, de mégiscsak egy új dimenzióban rendezte az irodalom 493kálvinista gyülekezetében idáig egymás mellett zsolozsmázó írókat: megértjük, mért maradt az „egyházi” irodalomra hatástalan Balassa és főúr társai úszó sziget költészete s mért süllyedt ez a sziget egyenesen az irodalom alá, a népköltészet mélyeibe, amikorra a nemesi irodalom felemelkedett. Arany, Gyulai és Péterfy, Herczeg, Ambrus közt a nem-szociológusnak is feltűnik, hogy valami új kezdődik: Szerb az új „geológiai réteg”, a polgárság felszínre jutásával magyarázza meg az új virágokat. Sokszor persze az írókat vissza kell lökdösnie a beosztásba, de ez már minden beosztás közös hibája s Szerb elég józan ahhoz, hogy mérsékelni tudja beosztásait és feltevéseit. A német szellemtudománytól tanult, de ebben a könyvében már igen ügyesen leplezi, hogy tanult s mit lehet a német szellemtudománnyal mást kezdeni, mint tanulni tőle s elleplezni. Annak az éktelen fogalmi állványozásnak, melytől az anyag a németeknél sokszor alig látható, itt nyoma sincs: az angol irodalom, mely az anyag csillogásával magyarázza értelmét is, jó orvossága volt a német betegségnek, melyre Szerb inkább játékosságból hajlott, mint szenvedélyből. Ahogy bevezetőjében mondja, könyvével „abba az új terminológiába akarta az egész irodalomtörténetet áttenni, mely a nagy német szellemtudományos megújhodás nyomán minálunk is kifejlődött – de mintaképei mégsem a csodált német tudósok, akik az irodalomtörténetet irodalomtudománnyá fejlesztették, hanem inkább a régi humanisták áhítatos pletykálkodásukkal és az ancien régime-beli »filozófusok«, akik marquis-nők számára értekeztek a csillagos égbolt titkairól. Emberien élő, emberien átélt humánus stílus által szerette volna a magyar irodalmat emberi szívekhez közel hozni.”

Ez, amennyiben a szívek elfogulatlanok, eléggé sikerült is neki s éppen a stílusa révén, amely könyvének az alázata és előkelősége egyszersmind. Szerb Antal (hiába keresnek ki pongyolaságokat, nyegleségeket a könyvéből) igen jó stiliszta. A legtöbb prózaíró azért nem „jó” stiliszta, mert nagyon sok költő szorult belé. Ez a költő ott feszeng a mondatok peckes lépésében, kitör a merészen kifutó hasonlatokban, kigesztikulál a szavak célzásaiban, s verssorokat rejt el egy mellékmondat félhomályában. Ha az író a cél érdekében fegyelmezni próbálja ezt a közbeszóló költőt, a fegyelmezésből aszkézis lesz, a rövid mondatok gőgösen csillognak s a visszanyelt vers megércesíti a hangszálakat. A jó stílus nem ismeri ezt a féktelenséget és ezt az aszkézist. Olyan, mint az elegancia vagy a bölcsesség, van anélkül, hogy erőlködne, nem merev, hanem porhanyós, nem díszes, de természetes hullású s amint vetődik, a humánum színeiben játszik. Szerb Antal stílusa ilyen mértéktartó, porhanyós, emberi, anélkül, hogy belefáradna: megmutatja azt, amiről beszél, de nem keveredik el vele s minket sem kever el vele.

Ez persze nemcsak erény, hanem fogyatkozás is, amint hogy a művészetben minden erény fogyatkozás is. A „jó stílus”-ból épp az hiányzik, amit a Szerb Antal irodalomtörténetben egy kicsit már „hiányol” is az ember: a szenvedély. Azt mondtuk, hogy a szellemtudós önmagából érti meg a tárgyát. Amíg csak ezt teszi, addig ízléses, csendes és szemléltető; de ha megfordul a játék s nemcsak önmagából akarja megérteni tárgyát, hanem tárgyából önmagát is – akkor valami új izgalom keveredik a hangba, a tudományból önfelfedezés és önalakítás lesz, az eleganciát megfertőzi a szenvedély. Szerb Antal épebben kerül ki irodalomtörténeti szemléjéből, mint szeretném, mintha csak csodálatra és részvétre érdemes lelkek panoptikumán ment volna végig, emberi hősiességnek és változatosságnak kijáró érdeklődéssel és rezignációval a szemében. Az ember oda gondol mellé egy másik irodalomtörténészt, aki nem ilyen nyugodt, fölényes és hűvös, de megvan benne a szentek hisztériája, akik egymás sebeit fakasztják ki tulajdon testükön. Képzeljünk el egy ilyen szentet, akin az összes előtte élt szentek sebe kifakadt: lélek, aki újra éli a magyar irodalom hosszú mártíriumát. Ez bizonyára összekeverné magát azokkal, akikről beszél, nyelve a hideg hallgató számára nevetséges lenne, inkább valami olajbafőtt Jánoshoz hasonlítana, mint ízléses szemlélődőhöz, de patetikus dadogásában mégiscsak az ütne át, amit Szerb inkább hesseget: a magyar irodalom géniusza.

Egy nagy irodalom jobban elbírja, hogy történészei egyenletes derült érdeklődéssel vándoroljanak át rajta (bár épp Dilthey a példa rá, hogy nagy népek történészei is saját ügyükké, mondhatnám vallásos ügyükké tudták tenni a lelkük geológiájában alvó nép egész múltját). Egy nagy irodalom olyan, mint a nagy természet, érezzük a bőséget, mely talaj és klíma kettős védelme közt, minden fajt kihajtat s minden változatot megőriz. A nagy irodalmakat nem kell félteni, történészüknek nincs oka a szenvedélyre. A magyar irodalomért szorongani kell, együtt szorongani azokkal, akik egykor szorongtak érte. Hinni lehet benne vagy mosolyogni rajt, s a hit, amelyen mosolyogni is lehet: szenvedély. A magyar irodalom szenvedélye neveli az embert, s akit ez a szenvedély el nem kapott, az aligha állt a közepében. Szerb Antal sem állt ott. Könyvét ő Dévényből írta, onnét, ahol a nyugatról jövő vizek irodalmunkba ömlenek. Tétele: a magyar európai irodalom, a kereszténység óta minden fontos mozgalom nyugatról jött, a nap a magyar irodalomban nyugaton kel. Mindez igaz, de az igazságnak csak az egyik fele s a másik az izgatóbb.

A krajcár szó németből tévedt a nyelvünkbe. A nyelvészt érdekelheti a szó eredeti alapja, melyből a magyar krajcárt formált, de érdekelheti a száj, amely a Kreuzert egy a-s, á-s szóvá gömbölyítette. Népköltészeti 495kincseink java, mint Szerb Naumann nyomán írja, lesüllyedt kultúrjószág. A népkutató kíváncsi lehet rá, honnan süllyedt oda, de kíváncsi lehet arra is, hogy mi lett belőle a lesüllyedés után. Irodalmunkban nyugatról jött törekvések alkalmazkodtak a különös néphez, különös viszonyokhoz, melyek közt első hirdetőik próbálkoztak velük. Az irodalomtörténész e törekvések előtt fölteheti a kérdést: honnan jöttek, de fölteheti azt is: mivé lettek. Ahogy Proust szerint a népélet csupa, „félreértett úri hagyomány”, a magyar irodalom ugyanekkora túlzással csupa félreértett európai törekvés. Szerbnek a „félreértés” eredete a fontos, nekem épp olyan fontos a félreértésben megnyilatkozó rendszer: a krajcárnál a szájtartás, a népköltészetnél a népi recept, az irodalomtörténeteknél az irodalom szelleme. A hungarológia még meg sem született tudomány, de ha valahol el lehet, hát annál a határhártyánál kell a felfedezését elkezdeni, amelyen átvándorolva, mint a táplálék fehérjéjéből emberi fehérje, a Pope-versből Csokonai-vers lesz, s Byronból Bolond Istók. Szerb könyve „kocsányirodalomtörténet”, arra vigyáz, hogy az európai irodalom fájáról le ne szakadjunk. Ma olyan szelek fújnak, hogy erre a kocsányra nem árt vigyázni. De azért a „mag”-ra sem szabad haragudni.

A művész, amikor beáll szellemtudósnak, nagy dolgot hoz a tudományba: szellemet. Ugyanakkor egy nagy betegséget is olt belé: nyugtalanságot. Ezt a tudományba beoltott nyugtalanságot nevezik esszéizmusnak. A tudós egy merész mozdulattal leszedi tárgya színét, de a tejét nem ér rá kiinni: siet. Ez az esszéizmus azért veszedelmes, mert a művésztudóst stílusának és föltevéseinek a fölénye magát is megtévesztheti, azt hiszi, a lényeget mondta el, pedig csak félig ismert tárgy fölött remekelt. Ez az esszéizmus menthető az esszében és megbocsátható az ifjúkor mohó tájékozódásvágyában, de amikorra egy nagy összefoglaló műre merünk vállalkozni, elég érettnek kell lennünk a kitartásra. Épp a mai ifjúságnak, amelynek a tanulmány volt nagy áttörő műfaja, kell vigyáznia, hogy mint tudós, több tudjon lenni tanulmányírónál. Szerbnek rendkívüli a műveltsége, bőségesen elég a tudományos készültsége, de a magyar irodalmi olvasottsága már aligha ilyen nagy s a második kötetben sokszor érzi az ember, hogy a türelme is el-elhagyta. Könyvének a nagy újsága s érdeme rögtön kitűnik, ha a Farkas Gyuláé után olvassuk, de azt, hogy Pintér Jenő olvasói elszántságából nem szorult belé több, csak sajnálhatjuk. A legjobb magyar irodalomtörténetet ő írta, de ez a legjobb nem tette fölöslegessé a következőt.

Amikor 1936 őszén a Tanú-t lezártam, egy másik vállalkozás terve állt már a helyében. Színházat akartam nyitni, amelyben csak az én darabjaimat játsszák, ahogy a Tanú-ban csak az én tanulmányaim voltak olvashatók. A színház természetesen csak papírból lett volna: tőke, színészek és közönség híján negyedévenként megjelenő füzetekben adtam volna elő a darabjaimat; elöl a szöveg, hátrább a rendezői utasítások, a próbák vitája, dramaturgiai okoskodások. A Németh László színháza, mely e gyűjtemény homlokán olyasmi csak, mint franciában a Théâtre de Rostand vagy Théâtre de Jules Romains: akkor még valódibb színház akart lenni. Ahogy tréfásan mondtam: afféle Feld Matyi színháza, melyben az igazgató-rendező a maga gyermekeivel játssza el szerkesztményét.

A Tanú lezártáig egy darabot írtam s a Villámfénynél első felvonása volt meg, könyvespolcomon az egyik díszmunkában elbújtatva. Honnan tudtam, hogy egy ilyen vállalkozást, mely mégiscsak más ihletet és más kegyelmet kíván, mint egy esszé-folyóirat, művekkel győzni tudok? S hogy történt meg, hogy bár a többször is sajtóra érett „színház” sosem indult meg: az azóta eltelt hat év alatt legalább tizenötször éreztem azt a magzatlökést, amellyel a megfogant és megszületni akaró művek jelzik, hogy csak a halál menthet fel kihordásuk alól.

A drámáról mondok el talán valamit, ha bevezető helyett erre a kérdésre válaszolok.

A kereszténység sosem gondolkozott „tömegek”-ben. Világát egy élet váltotta meg, a szentek az ő nagy győzelmét próbálták egyéniségükben és viszonyaik közt megismételni; az aprószentek serege, az egyszerű üd577vözültek megint csak győztes lelkek voltak, még kisebb körben. Az emberek mint egyének törték az üdvösség útját, s egyéniségük mértéke az volt, mennyi egyetemest és örököt tudtak egyéni színükben felmutatni.

Az üdvösség: nem ábránd. Aszerint, hogy a világról milyen fogalmaink vannak, másképp érthetjük és másképp írhatjuk le. De az, amit jelent: a másvilágba vetett hittel nem enyészhet el. Irtsátok ki a vallást és teológiát; az üdvösség természetrajzát kell megírnotok. Minden emberben nő egy – az életét jelentő s nála is fontosabb – növény, amelynek ő maga is számon tartja sarjadozását és száradását. „Ott rontottam el az életemet…” – latolgatja az egyszerű ember. Ő is tudja, hogy volt benne egy zászló, amelyet ki kellett volna tűzni, s ő elejtette. A keresztény kultúra, fénykorában, ennek a diadalra hajtó egyéni növénynek volt tudós gondozója.

Az üdvözülés irodalmi műfaja: a szentek története. Ez a nagy arany műfaja az egész kereszténységnek. Hogy győztek a szentek, hogy győzhetnek a hivők: erről szóltak nemcsak a szűkebb értelemben vett legendák – erről szólt Dante, a teológusok kara, az első eposzok, még a regények is. Eltorzultan erről szólnak még ma is. A „happy end”, a boldog vég vágya, melyet oly utálatosan kívánnak s tálalnak: tulajdonképp a nagy keresztény igény. Az életnek jó végének kell lenni, az embernek a mennyországba kell jutni vagy a mennyország földi pitvarába.

Harmincöt éves koromig én is egy boldog vég felé éltem. Életem cserepében oly észrevehetően nőtt az üdvösség virága, el sem tudtam képzelni, hogy e növény szabad növését, mely végül is tőlünk függ csak, bármely áldozat megállíthassa. Harmincöt éves koromig fő műveim is legendák voltak. Az Emberi Színjáték egy modern szent életrajzában vett előleget a boldog halálból. A Tanú sem volt puszta Néző. A növő Növény, az alakuló tanítás vállalta belső és külső következményeit. Az idea útját kellett elállni bennem: hogy a legendák birodalmából a drámáéba szoruljak át.