A kert utolsó virágai. Fehér és hó és vastagon. Hajnali ébredésem a fehér dáliákra. Folyosó jeges tele. Fekete, fehér mozaiklapokkal. Ősz van a fákon.

Elfeketedett bokrok között a fehér dáliák. Nem menekülhetsz. Lassan ereszkedő fekete madár. A zöld cserépkályha langymeleg. Emelkedő fekete madár. Fölfelé a lépcsőkön. Koszorú legyen a kert utolsó virágaiból. Felébredtem. Hiszen meghalt. Minden reggelen, minden halottamnak el kell pusztulnia.

Fölhajtottam a takarót. Felnéztem a mennyezet barna gerendáira. Fölvettem ingem és ruhám. Felmentem a lépcsőn. Fölakasztottam magam. Ami ébredés utánra megmaradt, a gerenda jól megtartja majd.

9

Vastag ködfelhő keresztülszakítása.

A győzelem diadalmas alakzatában szállnak az évfordulós repülőgépek.

A parkban galambok tipegnek.

Már csaknem kitombolta magát a nyár, amikor közlik, hogy többé már nem lesz igazi nyár.

Az időjósok szerint jégkorszak következik.

Az előregyártott elemekből készült házakban nincs kéménylyuk.

Nem tudom, mivégre telnek ezek az órák.

Még a múlt gyümölcsébe sem haraptam, mert féltem a férgektől, s ezért még azzal sem vigasztalhatom magam, hogy én bizony már láttam férgeket.

Nem.

Férgeket sem láttam.

A homályos üvegek eltakarják az arcom.

Állandóan figyelem.

Ám figyelmem éppen úgy gyümölcstelen, mint az ágyékom.

Van időm.

Elképzelhetem ugyanezt zöldben.

Elképzelhetem, mintha ez a vegetáció, aminek középpontja most én vagyok, elképzelhetem, mintha nem körülöttem forogna.

Egy újszülött sérthető testét képzelhetem a közepébe.

Elképzelem, amint a szélre szorulva figyelem ugyanazt, amit most máshonnan figyelek.

Nem a tárgy, csak a nézőpont változna meg.

De a nézőpont megváltoztatná a tárgyat is. És ez 10a lény jelentené azt a sérthetetlen folyamatosságot, amiért most a saját múltamba kell visszamennem.

De a múltat is lezártam.

Nem akar jövővé válni a jelen.

De aludni jó.

Jaj, nagyon szeretek aludni.

A fal felé fordulva.

Álmok egy nyári délutánon!

Csorranjon eltátott szájon a nyál!

De nem lehet aludni se mindig.

Az idegpályák egy idő után nem kényszeríthetők alvásra.

Pedig még ez a félálomnak sem nevezhető próbálkozás is jó.

Mégsem fordulhatok mindig a magam képeibe.

Végül is abban vagyok kénytelen folytatódni, aminek legszívesebben teljesen hátat fordítanék.

Ezt nevezik az élet gyakorlatának.

Pedig többször elképzeltem már olyan napokat, amikor reggeltől estig és estétől reggelig aludnék.

És az életem így telne el.

11

Belépéskor, még ha látom is, nem veszem észre. Pedig az ajtónyílás tökéletes kivágatot ad a csöndesen szemérmes élőképből. Már egyszer jártam ebben a házban. Ebben a szobában. Szőke volt, asszony, kék szemű. És nyár.

Kinn most esik az eső, tavasz van, dél, az utca üres, üres az udvar, csak a víz neszez, s míg az első emeletre fölérek, nem találkozom senkivel. Egyedül vagyok.

Amikor elmesélem neked, kiderül, hogy alig néhány órával előbb, délelőtt, te is itt jártál, s amikor beléptél, meséled nekem, a néni, aki a termet őrzi, a paraván mögül jött elő. A házról azt mondod, fehér.

Én is láttam, hogy fehér, mégsem vettem észre. A körfolyosókat figyeltem, és az udvar fölött a sóhajok hídjaként átívelő rácsos gangokat, ahol egyszer átmentem éjszaka. A rácsokról egyenletesen csöpög a víz. A kiállítóterem tulajdonképpen nem nagyobb, mint egy szoba. Az is volt, egy udvari lakás szobája.

Ott állt az ágy. A néni most az ajtó kitárt szárnya mögött kuporog az asztalnál. Hűvös van. Pillantása fátyolos, ruhája bő redőibe bújtatott kézfejét az ölében pihenteti.

12

Pompeji annak a reménye, hogy láthatom a pusztulást. Még élek. Mulandó dolgok szépségének láttán túlélőként borzonghatok. Szégyentelen, velejéig romlott, önző remény lenne ez? Avagy csak ostoba? Hiszen hol írták elő, hogy minden pusztulást túl lehetne élni? És vajon hasonló pillantással mérem-e föl Európa gyalázatos tömegsírjait? A dömperek ez egyszer nem az én mezítelen testemet forgatják bele a gödörbe.

Túlélőnek meg kell kérdeznie, miért nem éppen én. Kérdésével áramló vérébe oldja a holtakat. Ha etikus óhajtanék lenni, akkor köpnöm kéne a pusztulás esztétikájára. Én nem szeretek élni. Nem szeretem szépnek látni a lávába merevedett, menekülő testeket. Aki él, magyarázatot remél. Az üres égtől kérdezi, holmi történelmi összefüggéseken morfondírozik, netán a kráter belsejébe is leszáll, mérni a bugyogó láva hőfokát. De ördöggel ma már senki sem paktál tudásért, mint ahogy Istent sem ismerheti föl önmagában.

Capri szigetéről visszahajóztunk Nápolyba. Ezerkilencszázhetvenhét forró nyarán történt ez. Onnan szerettünk volna Pompejibe továbbvonatozni. Látni a szépségbe dermedt pusztulást, érezni, amit Plinius a saját szemével láthatott. Megszámoltuk a pénzünket, és erre már nem volt elegendő. Akkor vacsoráljunk legalább egy jobb étteremben. Száraz, fehér bort hozattunk, peperonétól tüzelő zöldséges bablevest, a tenger gyümölcseivel meghintett paradicsomos spagettit, sercegő báránysültet. Talán a tengeri csillag, talán a kagyló, a rák vagy a polip volt a romlott. Egy 13óra múltán, a Róma felé robogó éjszakai vonaton mindent kihánytam.

14

A házak, a kövek, az utcák, a városok csak általam élnek: valaminek történnie kell, hogy élményszerűvé váljon a halott anyag. Mintha élne. Élményszerű, tehát halandó. Így születnek és így halnak meg velünk a városok.

A Blaha Lujza térnek bennem két, egymástól sokáig független születésnapja van. Keretbe foglalt plakát a Nemzeti Színház oldalán. Ismeretlen és megfejthetetlen szó; nagy, piros betűkkel nyomva. Alatta a szereplők listája, akik valamit csinálnak, ami vér is meg nász is. Így marad meg a dürückös, szürke fal. Aztán később, a Népszínház utca torkolatánál egy kiégett tank az úttest közepén; ott, ahol a villamossínek bekanyarodnak. A tank mellett egy emberi test csonkja hever. Se lába, se karja, se feje nincsen. Vértelen. A test maradékán megperzselődött sötétzöld pufajka. Ízesüléseinél széttépett baba. De tévedni mégsem lehet. A feje helyén, mintha megcsonkított nyakából nőne ki, egy piros konyhai vekker fekszik a villamossínen. A vekker ketyeg. Fél tizet mutat. Két pillantás szünetében a Népszínház utca fénytelen zsákját rögzíti a tekintet.

Évek telnek el?

Már ismerem a Vérnászt. A Nemzeti Színház falánál, ott, ahol évekkel előbb a plakátot néztem, kinyitom a nyomdafestéktől még szagos Népszabadságot. 15Egészoldalas cikk a Nagy Imre-perről. Lélegzetet venni; a Corvin Áruház irányába nézek. Az ég borult. Június tizenhetedike volt, tizennyolcadika, vagy június harminchatodika? Ma már nem tudom. Az utolsó mondatok hírt adnak a halálos ítélet végrehajtásáról. A borult ég megmarad. A Corvin Áruházat ezüstszürke alumínium-lemezekkel beburkolják. A Nemzeti Színházat felrobbantják. Eltakarítják a törmeléket. Aluljárót építenek.

„Közlekedési pálya alatt átvezető átjáró.”

A fehér sajtószékház oldalán, a Somogyi Béla utcában, kisíkosodott bádogcsúszdák köpik a friss újságcsomagokat a terjesztők zöld autóiba. Innen csak néhány lépés az aluljáró, s ezért lenn, az újságosnál, már éjfél előtt kapható a másnapi. Az aluljáróból tíz irányba indulhatok. Az aluljáróban mindenki arra törekszik, hogy minél előbb a felszínre kerüljön. Vagy még mélyebbre. A tett elkövetése után minden gyilkos az órájára néz. Kivételes pillanat, mivel a tett élménye nélkül az emlékezet az időt soha nem rögzítené. Ezért kell gyilkolni, e kivételes pillanatért. És a tett – órával a kézen – amúgy is eseménnyé szelídül. A tízfelé törekvő tömegben a rikkancsok rikoltozzák az eseményeket. Aki akarja, nyolcvan fillérért megveheti; meghatározhatja magának a történelmi időt. Az olvasás idejére tettek árnyékában kéjeleghet. Aztán ólomkristályt csomagolhat bele, tüzet gyújthat vele, vagy a seggét kitörölheti.

16

Zsúfolt autóbuszon utaztunk, csak nekem sikerült följutnom, te a lépcsőn maradtál, az ajtó éppen hogy becsukódhatott. Míg meséltem, nem fordultál felém, kinéztél a hosszúkás ablakon, s fejed alig észrevehető rándulásaival követted a látványt. Egy kicsit mindig utánanéztél annak, ami már mögöttünk maradt. Mintha meg akarnád tartani.

Akkor néztél fel rám, amikor befejeztem a mesét: a gyerek meghalt. Szemüveged, mint mindig, valamivel az orrnyereg alatt, lecsúszva; csupaszon láttam a szemed. De nem is ez volt a lényeges.

Még előbb, amikor elszakadva a látványtól – éppen kimondtam a halált – felém fordítottad a fejed, hogy fölnézzél rám, én pedig a szád sarkában észrevettem valami keserű, ám dacosan megfékezett rándulást. Érthető, hiszen még mielőtt kimondhattam volna, sejthetted, hogy a gyereknek ebben a mesében meg kell halnia. Szád élő volt és piros, nem voltál már gyerek, de nagyon fiatal.

Akkor gondoltam először arra, ha már ilyen öreg és kegyetlen vagyok, talán el kéne mesélnem az összes meséimet.

17

Amikor tizenhat éves koromban írni kezdtem (akartam, óhajtottam, szerettem volna), s ennek immár tizenhét éve, (akkor) úgy tűnt (azt hittem, azt képzeltem), hogy mindent meg kell (meg lehet) írnom. Nem csak a saját szobámat, a kutyámat (megdöglött), a macskámat (nem volt), a lányt, akibe éppen szerelmes voltam (-nek hittem magamat), és a lány anyját (idegbeteg), apját (mostoha), testvérét (alkoholista), hanem meg kell (lehet) írnom azt is, amit még nem ismerhetek (képzelet, jövő idő). És éreznem (látnom) kellett, hogy (bennem) valami nem stimmel, hiszen az, amit még nem ismerhetek, jobban izgatott annál, amit akkoriban már ismernem megengedtetett. Úgy határoztam tehát (akkoriban, határozatlanságomban), hogy (első lépésben) mindent (bármit) megismerek, hogy aztán megírhassam (ezt a valamit). (S nem vettem észre, hogy ezen a ponton fordul majd kedélyes elmebajomba életem.) Mert én (természetesen) még a megismerés előtt írni akartam. Vagy legalábbis közben. Ezért (második lépésben) úgy határoztam, hogy életemet párhuzamosítom az írással. Következésképpen úgy mentem az utcán, vagy feküdtem az ágyon, hogy közben arra gondoltam: megyek az utcán (megy az utcán), fekszem az ágyon (fekszik az ágyon). Csakhogy hiába gondoltam el a saját életem (miközben éltem), azt leírni mégsem volt hitem, mert arra gondoltam (mondták is sokan), hogy a mások élete 18(amit megélni nem tudok) fontosabb (talán). Csak az a kíméletlen erő, amely valamit szorít (szívet, gyomorszájat, lelket, lélegzetet-vissza stb.) maradt azoknak az éveknek bizonyosságaként. És a (mindent) megismerés vágya (makacs kényszerképzet). Ez az életforma (játéktudathasadás) persze némiképpen akadályozott abban, hogy mindent (bármit) megismerhessek. Mégis éltem. (És valamit mégiscsak megismertem.) Bár tulajdonképpen akkor sikerült először megírnom (leírnom, megfogalmaznom) valamit (valami félrevezetően kereket), amikor szorongásom (magam miatt) már olyan nagy volt, hogy mindazt elfelejtettem, amit meg akartam írni.

19

Akkor tavasz volt, s már tudtam írni.

Amikor mentem az iskolába, láttam valami furcsát. Egy nagy, fekete kocsiban valami sűrű, fekete massza főtt. Fával tüzelték a kocsit, és a masszát beleengedték a talicskába. Büdös volt. Akkor még nem tudtam, hogy ez a szurok. De érdekes volt nézni, ahogyan az utat csinálták vele. És ahogy kihűlt. Mentem az iskolába.

Aztán az első szünetben eszembe jutott, hogy mégis jobb lenne az útépítőket nézni, mint itt üldögélni, hiába. Hiszen írni már tudtam. Egy lapot kitéptem a füzetemből, s a következőket írtam a lapra:

KEDVES TANITÓNÉNI KÉREM HOGY ENGEDJE EL FIAMAT MERT MA VAN A SZÜLETÉSNAPJA ÉS AZT AKARJUK ÜNNEPELNI

És aláírtam az apám nevét. Szép, nyomtatott betűkkel.

Amikor megkezdődött az óra, a cédulát kivittem a tanító néninek. A tanító néni elolvasta, bólintott, és megengedte, hogy hazamenjek. Boldog voltam. És nem mentem haza. Órákig álltam a járda szélén, egészen addig, míg a munkások abba nem hagyták a munkát, és mosakodni nem kezdtek; derékig meztelenül, egy bádoglavórban, a nyitott ajtajú szerszámosbódé előtt. Nagy kannákból csorgatták egymás karjára a vizet. De ez már nem érdekelt úgy. Csak az, hogyan lesz a fekete masszából az út. Azt hiszem, még ma is egészen jó útépítő lennék, ha szükség lenne rám. Mindent jól megjegyeztem. Minden mozdulatot. Még a mosakodást is.

Este csöngettek. Engem küldtek a szüleim, nyit20nám ki az ajtót. Egy elegáns hölgy állt a sötét lépcsőházban. Kalapban, s a kezén kesztyű. Nagyon hasonlított a tanító nénire, de a tanító néni soha nem hordott ilyen elegáns ruhát. Egyszerű ruhákban járt. És valahogy olyan hihetetlennek tűnt, hogy a tanító néni áll itt. És ő csengetett.

De mégis. Kesztyűs kezével végigsimította a hajamat, aztán kicsit erősebben megszorította a nyakam. Ahogy a tanító néni szokta. Aztán átnyújtott egy tábla csokoládét. De miért? És mondta, hogy szeretettel üdvözöl a születésnapomon, és mondta, hogy gondolta, meglátogat a születésnapom alkalmából, és szeretne együtt ünnepelni velünk, és ezért vette föl ezt a szép ruhát, és ezért vette fel a kalapját, és ezért hozta a csokoládét is, mondta a tanító néni, és olyan vidáman nevetett, ahogy az ember ünnepélyes alkalmakkor nevet.

Álltunk a sötét előszobában.

Az ajtó még mindig nyitva volt, mert nem tudtam becsukni. Valahogy nem tudtam megmozdítani a kezem, pedig tudtam, hogy az ajtót be kéne csukni. És nem tudtam semmit mondani. Pedig tudtam, hogy azt kéne mondanom, hogy köszönöm, és azt kéne mondanom, hogy tessék bejönni. De nem tudtam semmit mondani. A tanító néni úgy csinált, mintha ezt észre sem venné. Pedig láttam, hogy észreveszi. De könnyedén elindult az előszobában, mint aki már sokszor járt nálunk.

Az ajtó alatt kiszűrődött a fény. A tanító néni magassarkú cipője kopogott az ajtó felé, aztán megállt, s kesztyűs kezével az ajtón kopogott. Nem az ujját görbítette be, hanem finoman ugyan, de az egész öklével kopogott. Az ajtót kinyitotta, s még egy pillanatig várt a fényben, hátha én is utánamegyek. De nem tudtam megmozdulni. Pedig szerettem volna, ha nem megy oda be, vagy ha történik valami más. Aztán az ajtót becsukta.

21

És a sötét előszobában csak az a keskeny fénycsík maradt, ami az ajtó alól kijött. Úgy éreztem, hogy ott rögtön valami szörnyűség történik. Ott, ahonnan az a fény kijön. Valami olyan szörnyűség, amit elképzelni sem tudok. Próbáltam elképzelni. De csend volt. Mintha a szüleim nem is lennének a szobában, s a tanító néni se ment volna oda be. Talán nincs is senki a szobában. Csak a fény, ami kijön. Ám a kezemben ott volt a születésnapi csokoládé. Pedig nekem ma nincsen születésnapom. Majd csak lesz. Valamikor. Még várni kell rá.

Beszaladtam a fürdőszobába. Az ajtó hangosan csapódott. Rájöttem, hogy azért csapódott ilyen hangosan az ajtó, mert én csaptam be magam mögött. De nem tudtam megnyugodni. Itt még sötétebb volt. A kezemben puha lett a csokoládé. Belebotlottam a kádba. A tenyerem megérezte azt a rést a kád és a fal között, ahová fürdés közben mindig benéztem, s hiába néztem, mert nem lehetett belátni az aljára. Ez egy nagyon mély rés volt. Ez a rés segít. A csokoládét bedobtam ide a résbe, de sajnos koppant egyet a kád mögött, ezt jól hallottam, pedig nem akartam hallani ezt a koppanást, mert azt szerettem volna, ha egészen a földszintig vezet a rés, s a csokoládé leesik.

A csokoládé a kád mögött; ez így még rosszabb volt.

Futottam tovább, a szobámba, s itt is nagyot csattant az ajtó, mert becsaptam, pedig most nem szabadna csapkodni az ajtót, hanem nagyon csendesen, a sötétben, a tárgyak között, elbújni valahová. Álltam a szobában, mozdulatlanul. Olyan mozdulatlanul, mintha nem is lennék.

Voltam. Mert a szomszéd szobából áthallatszott a beszélgetés, meg halk nevetések, de hiába füleltem, nem hallottam, hogy mit beszélnek. És miért nevetnek?

És ez a szörnyűség nem akart elmúlni. És a csoko22ládé a kád mögött. Reszkettem is. Hiába féltem, mert nem jött senki sem.

Még ma sem tudom, hogy mitől féltem ennyire. És arra sem emlékszem, hogyan kerültem aztán a szoba közepéről az ajtóhoz, s még mindig reszketve, de azért már bátrabban, hogyan szorítottam az ajtóra a fülem. Nem tudom, mitől félhettem így, hiszen a szüleim soha nem vertek meg, és soha nem büntettek. Talán nem is tőlük, hanem magamtól féltem, miközben magamért reszketve az ajtóra szorítottam a fülem? Ma sem tudom.

Az ajtó másik oldalán nem volt semmi izgalom. Olyan nyugodt beszélgetés. Mintha a tanító néni nem is lenne ott. Vagy ha ott van, akkor is olyan ez a beszélgetés, mint minden este. Olyan álmosítóan nyugodt. Amitől el lehet aludni, mintha mese lenne. És halkan lenyomtam a kilincset. Hunyorogva léptem a kivilágított szobába.

A csillár esti fénye. Teáztak. Mosolyogtak. Mintha nem történt volna semmi. Mintha észre sem vennék, hogy bennem most mi történt. Mintha nem látnák, hogy az asztalhoz sompolygok, a fotel karfájára ülök, és óvatosan az anyám keze alá hajtom a fejem.

És az anyám keze megsimogatta a kezem. És a fejem. Csak úgy, mellékesen, beszéd közben. De aztán elhúzódtam. De beszéltek hozzám, és én is mondani tudtam valamit. Csak erről a születésnapomról nem beszélt senki.

Elment a tanító néni, és minden olyan maradt, mintha ma éppen olyan este lenne, mint más estéken. Vacsoráztunk. Mosakodtam. Lefektettek, de az anyám nem mesélt, és én nem mertem kérni, hogy meséljen. De megcsókolt. És ez is olyan volt, mintha előtte mesélt volna már.

Mégis minden megváltozott.

23

Ma sem tudom, hogy miről beszéltek a szomszéd szobában. De nem is fontos.

És az a csokoládé, ott a kád mögött? A következő takarításkor előkerült? Vagy tényleg olyan mély lett volna az a rés? Még sokáig figyeltem, hogy mi lesz. Mert a csokoládét nem tudtam kivenni a kád alól. De nem lett semmi.

24

Évek óta küszködöm.

Ez, így, talán túlzottan személyes és némiképpen magamutogató kijelentés; kockázatát természetesen csak abban a reményben vállalom, hogy szemérmetlenségemmel felfedhető valami, ami nem személyes, ami nem csak rám vonatkozik.

Évek óta küszködöm a saját gyerekkorommal.

Nem tudok a végére érni.

Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy tán nem tudok eléggé az elejére érni.

És nem is értem, hogy miért olyan fontos ez nekem.

Származásom és neveltetésem szolgált ugyan bizonyos furcsaságokkal, de nem hiszem, hogy jobban kiszolgáltatott volna a lét nyomorának, mint másokat.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy normális gyerekkorom volt. Ami a történelem szemszögéből nézve nem jelent persze mást, mint hogy olyan volt, amilyen. Se jobb, se rosszabb. Mert csak akkor lehetne abnormálisnak nevezni a gyerekkoromat, ha magát a történelmi időt neveznénk normálisnak.

De a történelem időit nem szoktuk abnormálisnak nevezni. Úgy tűnik, nincsen olyan normális idő, amihez viszonyíthatunk.

Ha eltekintek hát mindenféle irodalmi és ideológiai fantáziálástól, akkor azt állíthatom, hogy csupán abban volt némi kivételes és keményen meghatározó, ahogyan véget ért.

Huszonkét évvel ezelőtt, mikor közölték, hogy apám szíven lőtte magát. Persze ennek az öngyilkosságnak is vannak történelmi vonatkozásai.

25

Akkor anyám már nem élt; három évvel előbb halt meg, rákban. Ebben a tényben viszont, a tudomány mai állása szerint, nem sok történelmi ok található.

E két halál, mintha nem is telt volna el köztük három év, semlegesítette bennem az időt. Azt az időt is, ami megelőzte, s azt az időt is, ami következett. Némi morbid iróniával azt állíthatnám, hogy halálukkal szabaddá tettek; azóta velük is, magammal is azt csinálhatok, amit akarok. Most harminchét éves vagyok.

Huszonkettő, harminchét: ezek persze hosszú idők. Azóta többet éltem, mint addig. Mégsem érzem az eltelt idő reális arányait. Senki nem vonta vissza azt a semlegesítést.

Helyesebben: azt érzem egyedül reálisnak, hogy ama távolinak gondolt, erőszakosan távolinak tudott időt, a gyerekkort, nagyon közelinek érzem. Ez a közelség csak akkor derül ki a magam számára is, ha valamit írni kezdek. Mert akkor önkéntelenül is a gyerekkor felé kanyarodom.

Nem tudom kikerülni, képtelen vagyok átlépni küszöbét. Hiába küszködöm.

Nem mintha különösen jó emlékezőtehetségem lenne. Éppen ellenkezőleg. Szinte semmire nem emlékszem pontosan. De mintha pontosabban érezném a gyerekkor arányait, mint a felnőttkorét. Mintha csak ott érezhetném igazán biztonságban magam. Holott az a történelmi idő, melyben gyerek voltam, sem különösebben otthonosnak, sem kifejezetten biztonságosnak nem volt nevezhető.

Azt is tudom, hogy a múlthoz, a gyerekkorhoz való tapadásban mindenképpen van valami olyan vonás, ami a személyiség retardált fejlődésére utal. Holott igazán nincsen bennem semmi infantilis. Rendes felnőtt életet élek. Az autóbuszon nézhetem az emberek arcát, gondolkodhatom. Tárgyakat vásárolhatok, más tárgyakat elajándékozhatok vagy eldobhatok. Lakbért 26fizetek. Egy váratlan ötlettől indíttatva Prágába utazom. Néhány hozzám hasonlóan felnőtt ember gyűlöl, mások pedig gyengéden szeretnek, s én ugyanígy, gyűlölhetek és szerethetek. Egyszóval, mintha élnék. De önmagában mindez csak látszat. Miként egy felkarózott futóbab, melyről már senkinek nem jut eszébe az a fehér csíra, amely a fekete földből kibújt, s nemcsak fölfelé, de lefelé is nőni kezdett.

Lefelé is vagyok.

És talán nem is olyan rossz ez a hasonlat, mert tulajdonképpen és végső soron nem a gyerekkor érdekel, még ha a gyerekkor ebből a szempontból megkerülhetetlen is, hanem egy olyan megnyugtató dimenzió, amelyben a csíra, a gyökér, a szár és a levél, sőt még a támasztékként beszúrt karó is, egységes és szerves egészként érzékelhető: az áthatások rendszere érdekel; amely a múlt nyomásaként jelentkezik, s a jelenbeli gesztusokkal láthatóvá préseli a tíz, tizenöt vagy akár a hatszáz évvel ezelőtti eseményeket; és telve van olyan észrevétlen utalásokkal, melyek mind a jövőre vonatkoznak; az érzelmi előrejelzések rendszere érdekel; egy olyan dimenzió érdekel, amelyben a történelem és a képzelet, a mítosz, a sejtelem, az érzékiség és az értelem arányos egységet adhat.

Ez lenne az egyensúly álma? A teljesség álma a küszködés helyett?

Persze mindez túlságosan irodalmias ahhoz, hogy ne csupán indok, hanem magyarázat is lehessen.

De talán azért sem olyan fontosak az én személyes indítékaim, mert hiszen a hatvanas évek közepén vagy végén nemcsak én, hanem szinte kivétel nélkül mindenki gyerekekről meg kamaszokról írt novellát. Aki akkoriban egyáltalán írni kezdett. Nem ez lenne a fontosabbik kérdés? Hogy mi lehet ennek a példátlan és több szempontból kellemetlen azonosságnak az 27oka? A sémák hatalma? Divat? Ám ha divat, akkor miért éppen ez?

Vagy rögtön tágítva a kérdések körét: amióta Proust az irodalomban, Freud a pszichológiában, szinte egy időben s egymástól teljesen függetlenül, olyan éles fordulatot tett a gyerekkor felé, miért változott meg az irodalmi gondolkodás, az irodalom egész sémarendszere? Mi volt az a külső nyomás, mi volt az a belső késztetés, ami ettől kezdve oly érzékenyen különválasztotta az egyezményesen elfogadott időt attól a szubjektív időtőtől, melyet minden ember maga teremt? Mi történt akkor, a századfordulón? És mi történt velem, vele, velünk a század derekán? Igen, akkor, amikor én voltam gyerek.

De még egyet tágítva a kérdések körén: mi okozta azt, hogy a gyerekek helyzete, kiket a múlt század végéig emberszámba sem vettek, hirtelen megváltozott? S mi okozta azt az újabb fordulatot, hogy ma már a gyerekeknek eszük ágában sincsen siettetni a felnőtté válás folyamatát, sőt undorodnak a dologtól, tiltakoznak, s a felnőttek is inkább gyereket kezdenek játszani? Mitől a fiatalságnak ez az őrült, beteges divatja?

Az elmúlt száz évben bizonyára több tonnányi regényt, verset és novellát írtak a gyerekség élményéről. Remekműveket is. De miféle külső kényszer és miféle belső érzékenység az, ami a magyar irodalomnak egy egész nemzedékét arra készteti, hogy, bizonyos értelemben megkésve, egy beérett világirodalmi áramlatra ilyen hevesen, és éppen most reagáljon? Van ennek valami speciális oka? Mi az, ami a hatvanas évek levegőjében és a századforduló levegőjében egyáltalán azonos lehet? Vagy mindez a véletlen műve lenne csak?

Egyetlen kérdésre sem tudnék határozott választ adni.

Ám bizonyos távlatból visszatekintve már vannak sejtéseim annak az ösztönös gesztusnak az értelméről, 28amivel a gyerekkorhoz mint témához hozzányúltam. Tizenkét éves koromban kezdtem írni. Ösztönös volt hát az írás gesztusa. A kor változó irodalmi szuggesztióit követve, hol Galina Nyikolajevna stílusában téesz-regényt írtam, hol Thomas Mann stílusában lelki freskót, de bizonyos családi hajlamoknak engedve írtam Jules Romains stílusában szabad verseket, és a magyar népmesék stílusában műnépmesét is. Nem csoda, hogy mindebből semmi hiteles nem sikerülhetett, s ezért a nevelésemen buzgólkodó felnőttek is bizonyos joggal tarthattak egzaltált hülyének, s cipeltek gyermeklélekgyógyászati rendelőkbe, ahonnan éppen úgy megszöktem, mint a különböző iskolákból.

Túl sok volt a történelem és túl sok volt a tragédia itt ahhoz, hogy valaki ne hülye akart volna maradni.

És az sem csoda, hogy akkor sikerült először valami magam számára is hiteleset és minden naivsága ellenére még ma is elfogadhatót írnom, amikor szakítva az irodalmi példákkal, visszavonultam vagy visszaszorultam abba a gyerekbe, aki vagyok, s ennek a gyereknek a szemével néztem szembe és számoltam le azzal a világgal és azzal a társadalmi réteggel, amelyből származom, s amely az enyém.

Bohumil Hrabal találékonyan felemel egy tisztítóüzemi cédulát, s tanárosan fölolvassa a figyelmeztetést: „Bizonyos foltok nem távolíthatók el az anyag megsértése nélkül.”

Megszívlelendő szavak.

Húszéves voltam akkor, s a hitelesség érzetének mámora szinte automatikusan megszabta minden további lépésemet.

Azokat is, melyeket most teszek vagy nem teszek.

Erre a távlatra utalva gondoltam tehát, hogy némi sejtelmem már csak azért is lehet a saját kérdéseimre adható válaszokról, mert ezek nemcsak a saját kérdéseim.

29

A küszködések tükréből több arc is visszanéz.

Egyszer jó lenne megszámlálni, mert mintha a magyar irodalom soha ennyi apjával, anyjával viaskodó ifjú embert nem látott volna még. Versben és prózában. És mellettük az a sok nagymama, nagypapa. Mintha a társadalom modellje ezekben az írásokban a család modelljére szűkülne, s mintha egészséges hagyomány, morális tartás, emberi példa csak a régebbi nemzedékekben lenne föllelhető. Ez a jelenség, ha másodlagosan, ha áttételeken keresztül is, de viszonylag hitelesen tükrözi az utóbbi negyven év magyar történetének azokat a dilemmáit, amelyeket a történet kíméletlen fordulatossága okozott.

„Bizonyos foltok nem távolíthatók el az anyag megsértése nélkül.”

Mintha a hatvanas évek elején és közepén a gyerekkor lett volna az egyetlen olyan, ideológiáktól és történelmi elfogultságoktól fertőzetlen terület, ahol az irodalom viszonylag szabadon, a köz- és magángondolkodás között fennálló szakadékra vonatkozó, hallgatólagos társadalmi egyezmények betartása nélkül vizsgálhatta azt, amit vizsgálni dolga: embert, úgy, ahogy az van. Ami az én egyéni szándékaim szempontjából azt jelentette, első lépésben nekem csak a gyerekkor témája adhatott lehetőséget arra, hogy a sztálinizmus korszakának megkerülhetetlen, de teljességgel feldolgozatlan kérdéseire, arra a „pszichikus botrányra”, melynek hatása ma is oly elevenen érezhető, valamilyen emberileg elfogadható választ keressek.

És most?

Kérdés maradt.

A lábam meg beleragadt.

30

Ma reggel olyan, mintha tegnap délután ülnék itt ebben a székben.

A gondosan kibelezett csirkét jól megmossuk, kívül-belül alaposan megsózzuk, az üres hasüreget majorannával meghintjük, egy kis fej hagymát, egy egész savanyú almát, finom csíkokra vágott húsos szalonnát tömünk belé, majd bevarrjuk, betűzzük a nyílásokat, bőre alá pedig megint csak füstölt szalonnából szúrunk be csíkokat, aztán zsírral vagy olajjal bőségesen meglocsoljuk, forró sütőbe tesszük, sütés közben többször megforgatjuk és locsolgatjuk a zsírral is, hogy egyenletesen piruljon, szépre, ropogósra, s piros teste jól mutasson a fehér tálon, amit majd nyers, s lehetőleg zöld almával díszítünk.

A halál sem értelmezhetetlen esemény. Értelmünkkel szabadon kotorászhatunk a halálban is. És abban is, ami a halál után következik. Hiszen a test felbomlása, a rothadás sem más, mint fizikai törvényszerűségek érvényesülése, s ez igazán megérthető. Tudomásul kéne venni: a felbomlásom ugyanazon szervezeten belül megy végbe, mint az életem. Figyelemre méltóak Merkel idevonatkozó észlelései: az ép koponyaüregben fejlődő rothadási gázok a szétmállt agyvelőt a gyűjtőerekbe szoríthatják, s innen a szív jobb oldali felébe – ebben az esetben az embólia nem az élőben keletkezett.

31

Királyfi áll a fában, arany palástban, s nyújtja kezét a láthatatlan királyleánynak.

Ébredése után váratlanul eszébe jut. Hat éve már! Feje a combok ollójában. A szájukkal tartották egymást. Így, azóta sem. Úgy emlékszik, orgazmus nélkül aludtak el: de mégsem. Mintha az orgazmust egy érzékiség fölötti érzékiségben élték volna meg. Ott, ahol nem érvényesek az anyag törvényei. És aztán az a vastagon szürke téli hajnal, s éppen a Kálvária tér csúnya stációi között.

„Le köll vágni a szárnyát!” – mondja valaki reggel az ablakom alatt.

Ma egy vadász ül a fában, nagy kalapja félrecsapva.

Lenézek az ablakból. A macska van itt. Tavasszal bizonyára én mentettem meg az éhhaláltól. De nem vagyok benne biztos, hogy az a macska ez. És talán a kijelentés is túlzó, hogy megmentettem volna. Valamivel játszik. Később lemegyek. Élő egeret tart a szájában, s mintha nagy szemében érezhető lenne valami, ami nagyon vidámmá teszi. Talán a vadász játékos boldogsága ez. Szeretném megszabadítani az egeret, de amint közelít a kezem, a mozdulat simogatássá válik: mintha a kezem gondolná végig helyettem, hogy hiszen úgyis hiába, úgyis kikerülhetetlenül egymást pusztítjuk el. S mintha a simogatás oldaná fel benne az utolsó gátlást. Ha volt. De mindenképpen fontos lehet neki, elhatározásra készteti, mert dorombolni kezd a kezem alatt, s fogaival összeroppantja a ránduló kis szürke testet. Szájának üregéből a pusztuló lény utolsó nyiszorgása. És nem telik bele egy perc, szőröstül, bőröstül, jókedvűen ropogtatva falja fel.

32

„Hány kiló volt az epre?” „Vizes, minden vizes.” „Hány kiló volt az epre?” „Negyvenöt. Ezeregyszáz forintot kapott.” „Hű, az anyját! Abból fizetheti a község adósságát, a téesz adósságát, a rohadt! Amit csinált!”

Ülök a nyitott üveges ajtó mellett, olvasok. Oldalt fordítom a fejem: egy arc. Rám néz két szeme. Összerezzenek. A rezzenéstől az arc a sajátommá változik.

Intim: ami másnak nem, csak önmagának mutatkozik.

A szomszéd bottal veri ötéves kisfiát. Az üvöltés váratlan szüneteiben hallani a suhogást, a meztelen hús csattanásait. Üvöltés, sírás, aztán csend. És a férfi megkönnyebbülten, vidáman fütyörészik egész vasárnap délelőtt. Süt a nap.

Ha beszélek: üresen fut el a nap.

Nézi magát. Nézem magam a tükörben. Nézem, hogyan nézi magát. Ülök az asztalnál. Elképzelem, mit látok a tükörben, ha nézem magam. Lássam, hogyan nézi magát.

A nő csupasz teste a kövön hevert, az oldalán; két karja a feje fölé nyújtva merevedett meg. A nyíló ajtóban kicsit megrezzent az üveg. Amikor beléptek, csaknem érintették a nő ujjait. Úgy tűnt, mintha mutatna valahová, ki, az udvarra, ahol az akácfa állt. Hét szúrt sebet számoltak meg rajta. Az első közvetlenül a hónalj alatt, a második a két utolsó borda közt az oldalán, a harmadik alig valamivel a csípőcsont alatt, a negyedik a felső combcsont és a csípő ízesülésénél, az ötödik a comb külső oldalán, a hatodik az al33só lábszáron, a hetedik a sarkán. Mindegyik szúrás azonos késtől származott, és hozzávetőlegesen azonos mélységben sértette fel a bőrt, nyitotta szét a húst. Körülbelül két centiméter széles, alvadt vérrel szegélyezett, rojtozott bevágások keletkeztek így. Eltorzult arca hosszú haláltusáról tanúskodott, körmével több helyütt felsebezte magán a bőrt, de lehetséges az is, hogy a karmolásra utaló piros csíkoknak más okuk volt. Három lószőrrel tömött matrac volt a kőre vetve, de nem azon feküdt. A vaságy sodronyára terített durva pokrócon egy férfi, hanyatt, szintén meztelenül, karjait ő is a feje fölé emelte, mintha megadná magát; csuklója kilógott a vaságy rácsai között, nyakán valamelyest hátracsuklott a feje. A testen egyetlen külsérelmi nyomot találtak, a negyedik és ötödik borda között egy késpengényi nyílást. De vért sem a kövön, sem a matracon, a pokrócon se, sehol.

„Nem játszik ám ez! Ír! Most szedi össze a tudományát!” „Aztán miből? A fosztásból?” „Abból is, a fosztásból is! De ha kijön, nem néz sehová, a fosztást se nézi. Olyan nem tudom milyen!” „Borzasztó, hogy izé, a fejibül szedi!”

Ablakom előtt a kis körtefa zöldjén átüt az égbolt kékje, a szarkalábak sötétebb kékje, és egy rózsaszín rózsa a levelek között.

„Egy esetben a sodomiára használt házi öleb elhalt úrnőjének nemi részét rágta ki” – írja dr. Schranz törvényszéki orvos.

Napok óta nyugodt vagyok. Egyszerűen az, ami. Mintha biztos lennék benne, történni fog valami, amiről nem tudhatom mi, de bármi lehetne.

34

A birsalmafa őrzi tavalyi leveleit. Nem mintha szüksége lenne rá, de nem tudja elveszíteni.

El kell engedni a kapaszkodókat.

Reggelre a napfény odább tolta a körtefát: ingerel, hogy nincsen a helyén.

A művészet csak akkor nem lenne pszichés kompenzáció, ha totális közlés lehetne. Ha totális közlés lenne, akkor totális kitárulkozás lehetne. A totális kitárulkozás az egyetlen megszabható út, és a legbonyolultabb útvesztő. Mert totális kitárulkozás nem létezik. A totális kitárulkozásban a kitárulkozónak azonosnak kéne lennie azzal, amit kitár. Meg kéne hát dupláznia önmagát. De egyrészt érdemes lenne-e megismételni azt, ami úgyis adott? Másrészt lehetne-e?

Teljesen magam. Van-e?

Legvégletesebb gondolataimmal szeretném azonosítani magam. De mindig több, vagy mindig kevesebb vagyok.

Mi a tökéletes? – amikor tökéletes lehet egy cigarettásdoboz.

A nemtudás éppen olyan fontos, mint a tudás. Nem arra kellene törekednünk, hogy mindent tudjunk, hanem pontosabban kéne megrajzolnunk a nemtudások és a tudások körét. A két körív egymáson haladna át, s kimetszené az állapot viszonylatrendszerét.

Másrészről: belátást! És el a túl közvetlen magyarázatoktól! A túl közvetlen magyarázat mindig valami elfogultságod célratörése.

35

Egy dubrovniki függőkertben fekete macskák gubbasztanak. Puhán és mozdulatlanul. Megszámlálom: öten vannak. Az ablakból egy macskafej. A márványkehelyből is kibukkan egy: fekete feje a lila petúniák között. Egy a földre huppan, valahonnan, egy a hasas mellvéd rücskösen fehér kövére ugrik. Újra számolok. Nyolcan vannak. A ház sarka mögül; de ugyanakkor eltűnik egy másik. Megszámlálom őket ismét. Mégis tízen vannak, tíz fekete macska a függőkertben, délelőtt. Illetve kilenc fekete, mert az egyik cirmos. De nem. Már csak négyen maradtak. Öten. Hárman. Nem tudom megállapítani, hogy abban a pillanatban, amikor odafordítottam a fejem, hány macska volt a függőkertben. És hány van? Volt. Mert itt van a hetedik is. Se a múltat, se a jelent? Kettő ismét eltűnt, hirtelen.

Mondhatnánk: önmagamra is csak következtetni tudok. Mondhatnánk?

Között. Nem itt, és nem ott. Nem lenn, és nem fönn. Itt is, ott is, lenn is, fönn is. Között a helyem. Nincsen között. A között az a nem létező hely, melyet azért találok ki csupán, hogy megfogalmazhassam a nincs helyem. És ennyiben mégiscsak van. Az állandó átfordulás. Hiszen mindig tudom, hogy van más is mindig. Minden állapot előtt és után, alatt és fölött, vannak más lehetséges állapotok. De nem nekem. Nekem csak az van, ami szüntelenül egymásra következve mossa el összes többi lehetőségemet. Az tehát, ami nem történik meg velem, legalább olyan jellemző rám, mint az, amit megtörténőnek nevezhetek. Így vagyok mégis között.

Önkör: önfertőzés. Kielégülés: önkielégítés. Bizonyos esetekben más lehetőség nem is adódik.

36

Nem hinném, hogy létezne még egy olyan kor a történelemben, mint ez a miénk, mint ez a huszadik század, mely a pusztítás és gigantománia napi gyakorlatával ennyire lejáratott és kétségessé tett volna minden – korokon átívelőnek és öröknek hitt – eszmét és morált. Nekünk már rombolnivaló sem maradt. Ami ötven éven át minden művészgeneráció bátor lehetőségének látszott, a polgárpukkasztás, ma már nevetségesnek tűnik. Hiszen nincsen olyan képtelen eszme, mely felvehetné a versenyt a tévé esti műsorával, és a polgárság havi ötven forintot fizet a műsorért. Hiszen ebben a században gigászi méretű, ördögi tehetségű rombolók születtek, s nincsen művész, aki versenyre kelhetne velük. És a könnyek ideje is lejárt. És a kesergés ideje is lejárt. Kisírták, kikeseregték magukat helyettünk – és nélkülünk – az előző nemzedékek. Mi már a történelmi időjárásra sem panaszkodhatunk: olyan, amilyen, nem elképzeléseinket, önmagát valósítja meg. És a társadalmi berendezkedésre sem panaszkodhatunk: miénk a lehetségesek között a legtökéletesebb, amit már tökéletesíteni is fölösleges. Nincsen is hová, nincsen is kinek benyújtani a panaszt. És ha nyamvadtan pislákoló érzelmeink mégis eszünkbe juttatnák a forradalom három szavát: szabadság, egyenlőség, testvériség – nem is lenne kinek elmondani. Hétvégi telkén mindenki szabad. Aki három gyereket csinál, kap egy lakást. A hétfő esti kabaré tréfáin tízmillió ember egyszerre nevet. Magunkra hagyatva állunk, nincsenek fogódzók. Ám ha van ideális állapot ahhoz, hogy művészet születhessék vagy gondolat, akkor ez az. Sem a lelkesedés, sem a kesergés nem tereli el a figyelmünket önmagunkról. Történelem és társadalom nem old el magától, de már nem is kötöz. Megengedi, hogy tegyük a dolgunk, habár a dolgunkra nem kíváncsi. Önmagunkra utalva állunk. Holtponton. Mert mint37ha minden lehetőség bezárult volna. Mert mintha minden kérdésünkre lenne már válasz, s minden kijelentésünkre egy kérdés. Egyetlen bizonyosságunk az, hogy semmi sem bizonyos. Ezeknek az éveknek nincsenek hősei, nincsenek mártírjai. A halottakat azonban tízévenként veti ki a sír. Ha pedig benzinnel leöntöd és felgyújtod magad egy hited szerint igaz ügy oltárán – hit, igazság, ügy, oltár: e szavakat lehet-e most szkepszis nélkül ejteni? –, akkor a hírügynökségek perceken belül megmagyarázzák tetted okát a világnak: kényszerneurózisban szenvedtél. Pedig milyen szép ábránd: égő emberáldozattal kérni az istenektől kegyelmet az embereknek. Milyen végzetesen emberi ábránd: a mártíromság áldozatával tenni túl magunkat a pusztuláson. De túl sok élőt égettek el. Tréfává züllött ez is. Egyedül vagyok. Nincsen hát más dolgom, mint térdig gázolva a hajdanvolt eszmék és világképek törmelékében, valami ép jel után kutatni. Ép jel? Még ez a kifejezés is túl szentimentális és túl romantikus ahhoz, hogy ki lehessen ejteni. Legyen! Egyszerűbben fogalmazva úgy is mondhatom: fába szorult féreg vagyok. Azzal a fával vagyok elégedett, amely szorít. Önmagamban lelem meg a világot, ha a világban nem lelhetem meg önmagam. S féreghez hasonlítani önmagam, ez talán elég szerény elképzelés? Álszerény. Mert ez a hasonlat is azzal a gőgösen romantikus reménnyel kecsegteti magát, hogy talán kitágítható a rés a fában, talán megtalálható az ép jel, talán kimondható az első szó, talán találhatunk még valami használhatót a romok között, talajt a lábunk alá, tartást.

Tömegnyi ember csendje: ez a legnémább, a legmélyebb, fenyegető és megható.

Szerelem: külön kínokból születő közös.

38

Csendes éjszaka. Átkarolom a vállát, megyünk. Fejünk között fejnyi távolság. E kis közelben hirtelen emberi lélegzetvétel hallható. Ránézek. Ő meg hátrafordul. „Mi volt ez?” „Nem te voltál?” „Mintha kettőnk között lett volna valaki hallható.” „Kettőnk között, de a fejünk mögött.” „Egy nem túl hosszú kilégzés, valakié.” „Mint mikor valakit elhagy a lélek.”

Megkülönböztetni egymástól a feketét és a feketét.

Viharra riadok. Fehér árny rebben a szúnyogháló mögött. Az ajtót nyitom, de mintha valaki visszarúgná. A villámok az ablak előtt csapnak a vízbe, gőzöl, sistereg. A villany kialszik. A sötétségben felmorajló dörgést újabb villám szakítja meg, s egy pillanatra mintha minden megmeredne, kimúlna. Aztán ismét sötét és csattanás. Szeretném hangosan bevallani, hogy nyugodtan adom át magam a halálnak. És reggel fölébredek.

Szoba: állandó szürkületben: örökös hajnal.

Az öregasszony hetvenöt éves. A csirkét, kacsát a kamrában tartotta, el ne vigyék a patkányok, nyestek és görények, mert ott tanyáznak a szomszéd zsupfedele alatt. És itt volt a kamrában a keltetőgépe is, még a háború alatt. Gyula lopta bele a petrót. „Az én Gyulám szerelemgyerek.” Szépen, büszkén, dallamosan ejtette a mondatot. Takarítom a kamrát, hogy konyhát rendezzek be magamnak. „Itt a Kincses villanyszerelő! Ne csináltassuk meg a kamrában a villanyt? Várjon, szólok neki!” A kamrában átható és édes csirkebűz. „Döngölt padló van a kamrában, Kati néni?” „Nem fiam, beton az! Gyula betonozta, amikor a németek itthagytak egy uszály cementet, és mindenki betonozta. De itt a sarokban aztán föl kellett törni, 39amikor a gödröt ástuk, hogy elbújtassuk a nyilas gyerekeket. De lebetonoztuk újra. Azért ilyen.” Lapáttal kaparom a csirkeszart. Pikkelyesen válnak el egymástól a száraz rétegek, de a huppanók közül, a beton völgyeiből és domborulataiból nagyon nehéz kikaparni, csikordul a lapát éle, kemény, mint a kő. Később vízzel árasztom el a kamrát, súrolom és vakarom, a víz feloldja, síkossá teszi, s a rohadás bűze így még émelyítőbben édes. Kimegyek, de érzem a ruhámon, a bőrömön. A házat a néni építette, rendezte így. Férfi nélkül, mindent a saját mérete szerint. És minden alacsony és kicsi. A fejem minduntalan beleverem a szemöldökfába, a lugas állványába, a kút házába. Húzom a vizet. Sült krumplit vacsorázunk. Hármasban. Amióta itt lakom, esténként Kati is itt marad. Harmincéves lehet, hasa nagy és hegyes, mintha teherben lenne, kifejezéstelen madárarca van, s nehezen beszél. „Ámentem Boddánba meccsinátatni a hajam.” Most szép frizurája van. Egy bögre tejért fát hasogat, egy tányér levesért kapál, szőlőt kötöz. „Epelenciás. Néha rájön, de nem kell félni tőle, nem csinál semmi kárt.” Kati néni néha ad neki egy húszast is, hogy mehessen „Boddánba meccsinátatni”. Tegnap este, amikor végre elment Kati, derékig megmosakodtam. „Megmossam a hátát?” Kati néni megmosta a hátamat. Tenyere érdes, de ahogy a szappanos bőrön csúszott, kellemes. Most megkérem, menne be a szobába, hogy megfürödjek, hiszen már három napja itt lakom. A szoba és konyha között üveges ajtó, rajta csipkefüggöny. Bemegy. Villanyt nem gyújt. Levetkőzöm, de a forróvizes lábosnak hiányzik az egyik füle, kicsúszik a kezemből, és leforrázom a lábam. Önkéntelenül felordítok. Kirohan a konyhába. De nem volt túlságosan forró a víz. Megnéz. Aztán ismét bevonul a szobába. Fürdök a lavórban. A konyha meszelt faláról élesen verődik vissza a mezte40len villanykörte fénye, s az ócska, régi nagytükörben hirtelen meglátom a saját testemet. Torz. Olyan érzésem támad, mintha figyelne a függöny mögül, de mosdok, szappanozom magam. A test, még ilyen eltorzított formában is, egyszerűnek és semmitmondónak tűnik ebben az öreg tükörben.

Békák messziről: mintha szél a villanydrótokon. Ez fordított hasonlat. Már nem a technikait hasonlítom a természetihez, hanem a természetit a technikaihoz. Városlakóknak magyarázok.

Azt a megfogalmazást, hogy „szelíd, pedáns ámokfutó” vagyok, mint törekvéseim vagy akár a létem meghatározását, nagyon találónak érzem. Még akkor is, ha tulajdonképpen sértésnek szántad. Nem, az őrület engem valóban nem érdekel. Majdnem hidegen hagy. Engem a rossznak és a jónak, a sátáninak és az angyalinak, a szelídnek és a vadnak egy még lehetséges, ám a szélsőségek határáig feszített egysége érdekel; az a viharos egység, amely sehová nem átfordítható, sem a jóba, sem a rosszba, sem a mennybe, sem a pokolba, ami nem világos és nem sötét. Az őrület egyértelmű elkötelezettség és döntés, s bizonyos értelemben kegyelmi állapot. De ugyanúgy félnék normálisnak lenni is, mert nekem az túl kegyetlennek tűnik. Az őrületben van valami romantikus, vagy éppen fordítva, a romantikában mindig van egy jó adag vállalt és elhatározott őrület, míg a naturalisták kegyetlenségét talán éppen az adja, hogy minden gesztusuk igyekszik lehetetlenül józan és normális maradni, elkerülni minden olyan véletlenszerű részletet, mely a törvényszerűségek általánosságába nem gyömöszölhető bele, nincsen hát játék, nincsen humor, de nem is a sors kopog, csak a végrehajtó. Engem tehát mindkét lehetőség, mindkét megoldás taszít. A szkizofrén, aki tíz éve 41guggol egy sarokban, és nem szól egy szót sem, ez már nem izgat nagyon. De izgat, hogy mi volt az utolsó szó, amit kimondott. Az utolsó szó jogán, a szakadék legszélén, az utolsó szót, az utolsó lépés előtt! A még nem és a már nem, a még igen és a már igen, a még nem és a már igen, a még igen és a már nem között. Között. Ez érdekel. Engem a munkásság, a parasztság, az értelmiség nem érdekel, de érdekel a szeplős, a nagyfülű, a zöldszemű, a pókhasú, a bajuszos, aki egyébként munkás, értelmiségi vagy paraszt, nő vagy férfi, ez vagy az – amikor hát azt mondod, hogy „a ma embere”, és „nekik kell írni”, én ezen csak mulatni tudok, mert ilyen bizony nem létezik, s ezért írni sem lehet nekik. Csak én, te, ő, mi, ti, ők léteznek. Mindenki maga. Ez a te kifejezésed, ez a „ma embere”, összeadja az embert a korával. A körtét az almával. Azt pedig, hogy te „őrülten” akarsz írni, hogy a „ma emberének figyelmét” megragadd, mint elhatározást nagyon tisztelhetem, eredményeit kíváncsian várhatom, de azt is be kell vallanom, hogy szándékod megvalósíthatóságában hinni nem tudok. Te azt szeretnéd, hogy az irodalom „a lét minden pillanatban őrjöngő dervistáncának” képe legyen, „a valóság maga” – én viszont azt mondom, hogy lehet jó és lehet rossz a kép, de az ábrázolatot már botorság lenne visszamérni ahhoz, amit ábrázolni szándékozott. Az irodalom csak arra vállalkozhatik, hogy leírja az izzadást, de az izzadságcseppeket nem tudja a papíron végiggördíteni. Ha az irodalom izzad, megizzaszthatja olvasóját, de az csak a saját izzadságának szagában érezheti az izzadást. Szükségszerű: a dimenziók átállítása más dimenziókat szül, a dimenziók új rendszerét. A lét őrületét belophatom hát mondataim ritmusába, de a ritmusokból összeálló rend már nem azonosítható azzal, amit a lét rendjének nevezhetünk.

42

Nézem a villámokat. De nem nézhetem. Túl erős. Le kell hunynom a szemem. Nézem visszfényüket a szoba falán. Csak így láthatom.

Harminchárom éves. Hajában már ősz szálak. Négykötetnyit írt. Jót, rosszat, de a sajátját, hiszen költő. Három gyerek apja. Behívják a rendőrségre. A nyomozótiszt áthajol az íróasztalon. „Ne nyüzsögjön, ne nyüzsögjön annyit! Érti?”

Visszaviszem P. írógépét, de nincsen otthon. J. nyit ajtót. Bizonytalan mozdulatot tesz, s megcsókoljuk egymást. Amikor elmegyek, kikísér, s hogy az együtt töltött idő arányos legyen, most én kezdeményezek. Megcsókoljuk egymást. De alig néhány perc telt el a két csók között, s ezért ez a második nem tud igazán búcsúzást jelenteni. Tétován körülnéz, mintha közös éveinket keresné. „Nagy mocsok van itt!” Meglepődöm, hiszen mindenütt kínos rend és tisztaság. A mennyezetet nézem, a falakat. „Igen, a falak! A falakat újra kéne festeni!”

A temetőben azt vizsgálom, odafér-e még szüleim sírkövére a nevem. Azt hiszem, ez az egyetlen hely, ahol otthon érezném magam.

„Elvettem fél vajat ugye nem haragszik érte Kati nem eszi a szalonnát a borsó a szobába van meg van főzve vegyen magának ki belőle és a többit majd este tésztával meg csinálom a disznót ha jön csukja be ha nem bírok addig haza érni a kulcs a kamra ajtó sarkán van.”

Találkozunk az utcán, együtt megyünk a tejeshez. Mondja, befejezte a szobrát, ünnepeljünk. Felesége bort tölt, a szobor borzalmas. Túl hosszú már a csend. 43Iszunk. „Van benne valami klasszicista naturalitás.” Ez hülyeség, de hangzatos. Megsértődik. Vitába bonyolódunk, magyarázkodom. Provokál, sérteget, gőgösködik. Én egyre reménytelenebb hülyeségekkel válaszolok. Lelkiismeretfurdalást nem érzek, hülyeségemtől nem lehet se jobb, se rosszabb a szobor. „Egyébként is, mit értesz te klasszicitás alatt?” Fogalmam sincs, hogy mit értek, de mondom. A világszemléletnek valamiféle nyugalmát, a kényszeresen, de mégis nyugvópontra érkezett életfilozófiát, a kissé merev egyensúlyra találó ellentmondások érzetét, holtpontot, amelyről a szemléletnek nincsen bátorsága elmozdulni semmilyen irányba. Közhelyek. De még ezeket is a szobor igénye szerint kell torzítanom. Ideges, most azonban méltóságteljesebbre fogja magát. „A Laokoon-csoportból is nyugalom árad?” A formák dinamizmusa nem zárja ki a világszemlélet nyugalmát. Sőt, kiegészítheti. És kérlek, ne zavarjuk össze a dolgokat! A helyzet menthetetlen. Nem értjük egymást, én nem értem magam. Iszunk. „Egyébként én utálom a Laokoon-csoportot” – mondja békülékenyen. „Rossz szobor. Különben is, hárman csinálták. És amit hárman csinálnak, nem lehet jó!” Erre már nem kell válaszolnom: tragikus kijelentésnek tűnik.

K. ott ül a fűben. Tíz éve már! Itt voltunk kamaszok. Egyszer úsztunk március tizenötödikén, mert lányok jöttek le a partra. Most a vitát hallgatjuk, ugyanott. Forradalom? Reformok? Kompromisszumok? Úgy érzem, közel vagyunk. Pedig az arcát sem látom, a hátam mögött ül, most lefekszik, a tenyerével támasztja meg a fejét. Van egy képem róla: ugyanígy fekszik, ugyanitt. Pedig nem is tudunk egymásnak semmit mondani. Hátrafordulok. „Mostanában sokat gondolok rád.” „Miért?” „Nem tudom.” Feláll, nyújtózik, a vállamra ejti kezét. Azt hiszem, a több sok lenne, a ke44vesebb kevés. Aztán búcsú nélkül veszítjük el egymást. Ez jó így, de tíz év múlva egy újabb érintés kellene, hogy teljes legyen.

A halott marad meg legtovább.

V. kilép a kapun, majdnem összekoccanunk. „Hát te?” „Én? Miért?” „Azt hallottuk, hogy öngyilkos lettél! Két hónapja sincs! Egy egész délelőtt telefonálgattunk mindenhová, de végül is valaki azt mondta, hogy igaz.” Tíz éve már, hogy K. felhívott telefonon, menjünk sétálni, olyan szépen esik a hó. A körúton indultunk el. A Royal-szálló előtt egy hótorlaszba ragadt autót taszigált a tulajdonosa. „Segítsünk?” „Ha lennének olyan kedvesek!” S ahogy nyomjuk az autót, oldalt fordítom a fejem: ez a Kocsis!, az osztályfőnököm! De hirtelenében nem tudom megszólítani. Arcán meglepetés és döbbenet. „Te? Te vagy az?” „Én! Miért?” „Hát azt hallottam, hogy te öngyilkos lettél.” Akkor sem tudtam mást csinálni, nevettem. „Hiszen az nem én voltam, hanem az apám!” És most elmesélem ezt a két történetet. B. pedig nevet. „Tényleg elterjedt rólad ez a buta hír, amikor télen a kórházban feküdtél.” „És te? Te már nem akarsz kiugrani az ablakon?” „Én? Hiszen én nem akartam! Kellett!” Vastag drótháló van a szobájuk ablakán. „De most már nem kell. Elmúlt ez is.” Összehúzza a szemét, vigyorog, felnevet. „Most már kifogtam rajta! Most már van egy másikom!! Most azon dolgozgatom!”

„Itt van? Benn van a szobában? Hallja? Elment a Kati! Azt mondta reggel az apja az anyjának, menj el azért a büdös kurváért, hadd kapáljon nekünk! Meg akart csókolni. Magához is be akart menni, de mondtam neki, hogy dolgozik, ne zavarja. Azt mondja: hadd csókoljam meg magát! Eredj már! Legalább a 45kendőjét! Hát kétoldalt megcsókolta a kendőmet. Sírt is. Hogy ha az apja még egyszer azt akarja vele, akkor inkább a vízbe megy. Nagyon sírt. Amíg nincs munka, addig etesse más. Most meg, hogy nem jöttek a hülye gyerekeik, a többi is mind hülye, hát őt viszik kapálni. Van nekik a kertben egy kis málnájuk is. Az a büdös ember. Én meg legyek leszarva.”

„A pózna végén vagyok. Másznék, de tovább nem lehet.” A tizedik emeleten ülünk, a tetőteraszon. „Innen viszont egyszerű lenne leugrani.” Szavaimmal babrálok egy kicsit a lelkén, megnyugtatom. Pedig tulajdonképpen azt szeretném mondani, ugorj.

Ne érezzük szükségszerűnek, hogy Kafka éppen a monarchikus Prágában ébredt arra, hogy féreggé változott? Vagy féreggé álmodhatta volna magát Rómában, Párizsban, a császári Berlinben is? És Varsóban? És Budapesten? Hašek nem fejezhette be Josef Švejk történetét, mert 1923-ban meghalt. Kafka 1924-ben halt meg, s ő is csak töredékesen hagyta ránk Josef K. történetét. Ne tartsuk szimbolikusnak azt a tragikus egyezést, hogy éppen e két remekműnek kellett torzóban maradnia? Éppen ott? Éppen akkor? Az bizonyára a véletlen játéka csak, hogy Švejknek is, K. úrnak is Josef a keresztneve. De ne keressünk kettőjük között mélyebb, lényegibb összefüggéseket? Kafka megírta Josef K. történetének utolsó fejezetét. E minden kétséget kizáró fejezetet. Josef K. pusztulását. Švejk azonban életben maradt, mert meghalt Hašek. De mi történhetett vele? Él-e még? Hihetünk-e annak a széles körben elterjedt hiedelemnek, hogy Švejk halhatatlan? Bízhatunk-e abban, hogy Švejk váratlanul feltűnik, bármikor az asztalunkhoz ül? Vagy az ő sorsa is beteljesedett? Őt is abban a bizonyos kőbányában, a holdfénynél, a városon kívül? 46Az ő nyakára is ráfonódott az egyik úr keze, míg a másik mélyen a szívébe döfte, s kétszer megforgatta azt a kést? Ő is éppen úgy hiába találta ki magának a szó-mágiát, mint brudere a jogi-mágiát? Nyomozásunknak egyetlen biztos kiindulópontja, ha a vesztes háborúk után visszatérünk a Kehelybe. És ha mindig visszatérünk a Kehelybe. De ott találjuk-e? Hallunk-e hírt felőle? S ha ott találjuk, akkor ugyanúgy tért-e vissza, ahogy tolókocsiján elindult? Hülyesége olyan tiszta tudott-e maradni? És beszél-e még? És hogyan? Mert arra emlékszünk még biztosan, hogy hiába, feleslegesen ő nem beszélt. Švejk nem fecsegő természetű. Švejk csak akkor beszél, ha kell. S ha ezt meg kell mondani. És ügyes fogalmazó, csak olyan mondatokat mond, melyek kicsúsznak az elítélhetőség köréből, nem peresíthetők. Viszont minden mondata ítélet. Egész lénye per. De félreértés ne essék. Švejk nem a tettetők fajtájából való, ő nem próféta és nem mártír, és nem is igazságkufár. A hülyeség az ő számára lelki reakció és természetes funkció. Önvédelemre használja, de ha kell, akkor támadásra és lázításra is. És meg tud vele védeni másokat. Ez a lelki mozgás feszíti Švejket a normálisok és az elmebajosok világa közé. Arra kéne következtetnünk tehát, hogy normális elmegyógyintézetekben éppen úgy fölösleges lenne a nyomát keresnünk, mint az állami ítéletvégrehajtó hivatalos jegyzékeiben? De hiszen azóta annyi minden megváltozott ezen a téren is. Hašek regényében nincsenek tájleírások. Egyetlen felejthetetlen képpel azonban megajándékoz bennünket: hullák, lótetemek, ürülékhalmok és roncsok egy elhagyott csatatéren. S akinek van füle, hallja, amint Hašek hangja egy egész oktávnyit csúszik fölfelé. Ez a kép is szeretné ironikusra árnyalni magát, de tulajdonképpen komor és rettenetes. Pedig ez még nem is az igazi. Ez még csak út az igazi felé. Švejk még el sem juthatott az igazi 47háborúba, Hašek még csak készülődik, mintha készakarva húzná az időt, mintha attól félne, hogy Švejk hiába hülyéskedett, az apokalipszissel kell szembenéznie. És még az sem lesz elég! Majd a későbbiek! És az, ami még azután következik. „De már a torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szívébe döfte, s kétszer megforgatta a kést. K. szeme megtört, de még látta, hogy a két úr szorosan az arca előtt összedugja a fejét, s az ő végvonaglását figyeli. – Akár egy kutya! – mondta K., s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.” És utolsó mondatát keressük. Nagyon fontos lenne, hogy megtaláljuk. Ők ketten, a két Josef, ez lenne a mi mítoszunk.

Álmomban kutya vagyok, látom önmagamat, mint kutyát, de ugyanakkor érzem is, amit látok: lábaim szorosan a törzsemhez kötözve, kötéllel, sűrűn, mintha fáslival tekertek volna át, és hanyatt fekszem, ami egy kutyának különös és kényelmetlen dolog, vonaglok, s küszködöm, igyekszem megszabadulni kötelékeimtől – nem megy.

A támfalra könyökölve nézik a tengert. Megállok. Egymásra mosolygunk. Hárman nézzük a tengert.

Ha a természet pusztít, az ember is hozzáteszi a maga ösztöneit. Tíz asszony, kiket a menekítési munkák közben erőszakoltak meg. Padláson, csónakban, ahogyan lehetett. Amikor jött a víz, a tyúkok a fák tetejére menekültek, s volt, amelyik átvészelte, kibírta másfél hétig is. A kutyákat sorsukra hagyták. Ez a tizenöt éves kutya is elmenekült a többi kutyákkal, falkában futottak, aztán most visszatért a házhoz, melyet közben összedöntött a víz. A fészerben fekszik, rongyokon. Nem eszik, nem mozdul, simogatásra nem reagál, nem ad és nem vesz érzelmeket. Halni 48készül. Az állat egyedül szeret megdögleni. De mintha ez a szép fekete kutya az utolsó hetek tapasztalatainak birtokában tudná: nem kell elbújnia ahhoz, hogy egyedül legyen. Most már tudja, hogy békés életének minden pillanata hazug látszat volt csupán, ő nem tartozik az emberhez, ő kutya, becsapták, érzelmeivel visszaéltek, s magára hagyták, mikor jött az ár. Máshová mégsem térhetett vissza, csak ide. Ahol a tragédiában csak epizodista lehet, tizenhatodik lándzsás a színlap alján, ami azonban azt jelenti, hogy ott a neve. Vénülő szemekkel ilyen kérdések elé kerülni – mást talán nem is kívánhat, mint a halált. Ülünk a kutya mellett, simogatjuk, szeretnénk feloldani. De a szeme már csaknem üveges. Farkát maga alá húzza, szőre fénytelen. Szólítjuk, nem moccan. Etetnénk, nem nyitja ki a száját. Inni sem akar. Aztán teljesen váratlanul és vadul belekap A. kezébe. Nem harap, csak egyetlen mély morgást hallat, és összecsattantja fogát. Ez is valószínűtlenül gyors és üres, mintha egy elfelejtett ösztön emléke lenne csak. Mintha azt mondaná: „Ne kísérletezzetek hazug szeretettel! Már nem tudtok becsapni.” Egyetlen halványzöld, ezüstmintás fal maradt. A fal közepén nadrágszíj lóg egy szögön. Híradás valamiről, életről. Hiábavaló. T. azt ordítja este a nemzeti létünkről kerekedett vita hevében: „Bármilyen segget kinyalok! Mutassák meg a segget, és én kinyalom! Csak azt ne kérje senki; csak egyet ne kérjen senki, hogy jó pofát is vágjak hozzá, és még kedves is legyek!” Árva romok. A kútkáva fölé diófa hajlik, törzséhez támasztva egy törött tükör. Semmi más nincsen az udvaron, csak ez a törött tükör. Kakas topog előtte, nézi magát, vadul kukorékol, nekiugrik. Támadása sikertelenségét nem érti. Ismét nézi magát, ismét támad. Minden értelmetlen itt. A kút, a ház leroggyant falai, a diófa, a diófa árnyéka, a törött tükör, a kakas indulata. De 49milyen fontos a szőlő. Nyeszlett kis tőke Ödön bácsi háza előtt. Ha ledöntjük a falat, akkor betemeti, s ki tudja, mikor jön a dömper elvinni a törmeléket, bizonyára elpusztulna levegő nélkül, a nyomás alatt. Tanácskozunk, hogyan lehetne megmenteni. Ödön bácsi azt mondja, nem érdemes, csak döntsük rá a falat nyugodtan. „Több is veszett Mohácsnál.” Csepereg az eső. Épen maradt bútoraik az udvaron állnak. Egy hónapja már. Nem viszik be a fészer alá, pedig bevihetnék. Elhatározzuk, hogy a szőlőtöke fölé ajtószárnyakból sátrat készítünk. De az öreg erősködik, hogy nem kell. Döntsük már azt a falat! Amikor a por eloszlik, Ödön bácsi bontani kezdi a tőkét a romok alól. Már esik az eső. A fészerbe menekülünk. A szekrényt, a kárpitozott díványt veri a víz. Az öreg nedves tenyerével törli le a szőlő leveleit. Felkarózza. Felesége krumplit pucol az udvar közepén. Mintha észre sem vennék a záport. A templomkertben egy férfi lapátolja az iszappá taposott sarat. Gumicsizmában van. Vasárnap délelőtt, előtte még az istentiszteletnek. Saruban vagyok, ha belegázolnék, akkor bokáig érne. A férfi a hátát nyújtja nekem. „Na, pattanjon föl a hátamra!” Közben nevetünk. Az arcát nem látom, nem is emlékszem rá. Csak erre a hátra.

Szerelem: az enyémmé épített külső, a részletekben magamba vont egész.

A homlokát fedeztem fel először. Aztán a szemét. Később a száját. Most már belülről, magamból csókolom.

Nem tárgyakon tükröződő: testetlen fény.

Valamelyik Verdi-operát adják, de a pénztárosnő nem tudja nekünk lefordítani a címét. Az előcsarnok 50még üres. Ősz hajú úr jön fölfelé a lépcsőn, három nyelven beszél, választhatunk. Ma este „A végzet hatalma” van műsoron. Rábeszél, föltétlenül nézzük meg az előadást, ő meghív bennünket szívesen a páholyába. Itt páholyt lehet fönntartani? Na persze, hiszen ő az igazgató! Nevetünk, s ő mindkettőnk kezét hosszan megszorítja. Ó, nem vagyunk neki ismeretlenek, látott már minket a Katedrális-téren, egészen közelről, s V. talán megbocsát neki a bókért, de megjegyezte magának szemének színét. V. szemének színe valóban különleges, ha nevet, vagy ha mérges, aranyszínű pontocskák szikráznak íriszében, s ezért V. természetesen megbocsát. „Látod, te buta, milyen szerencsénk van, ha velem vagy!” Sétálunk körben a Katedrális-téren. Az igazgató az előcsarnokban vár, s a páholyba vezet. Mindkettőnket ölelget, nevet, megteheti, öreg. „Mit akarhat ez tőlünk?” V. kacéran nevet. „Hát nem látod, hogy belém esett?” Amikor a nézőtér elsötétedik, s felhangzik a nyitány, az igazgató visszatér, és óvatosan leereszkedik mellém egy üres székre. V. a páholy bársonnyal kárpitozott mellvédjére hajtja fejét. Aztán meleget érzek a combomon. Az úr tette rá a kezét, és ott is felejti. Dúdol, ütemet tart, húst szorongat. És nézi az arcomat. Valami olyasmire gondolok, hogy talán a helyi szokások, déli nép, meleg nyár van különben is, s ez talán egyébként is a barátság jele csupán. Aztán tapsolunk, és megszabadul a combom. Odébb csúszok a széken, ne érjen el, de amikor fölmegy a függöny, ismét ott a keze. Rúgok egyet, mintha csak véletlenül, megszabadulok. De a fülemhez hajol, érzem a lélegzetét, a szájillatosító szagát. „Észrevetted, drága? Elromlott az egyik hangosítóberendezés! Olyan aranyos a kis füled. Majd visszajövök rögtön, ne félj!” Kirohan. Mondom, hogy innen menni kéne, de V. nem érti, s mire megérti végre, már nincsen is idő, mert nyílik a páholy ajtaja, 51s az öreg visszaül, de most a hátam mögé, távolabb. De a nyakamban érzem a leheletét, s ezért ismét kicsúszok a szék szélére. Félreérti. Villámgyors mozdulattal az üresen maradt fél-székre ül, egyik karjával átfogja a vállamat, szabad kezével pedig belemarkol a combom közé. Alvaro azonban hiába sürgeti szerelmesét, Leonóra késlekedik, mert sötét sejtések kínozzák, s lám, beront a feldúlt atya. Felugrom. V. ijedten hátranéz. Az igazgató, akár egy kővel meghajított kutya, visszaugrik a saját székére, letottyan. A márki kap egy halálos lövést, és lányát átkozva meghal. Kigyúl a csillár a nézőtér fölött. V. sápadtan ül, mintha ájulás környékezné, alig képes fölállni, halántékát dörzsöli. „Borzalmasan, borzalmasan rosszul vagyok, félek, hogy elájulok.” Vörössel bélelt folyosókon vonszolódunk, egyik könyökét az igazgató tartja, a másikat én. „Levegőt! Levegőre kell mennie!” V. alig tudja megformálni a szavakat. Szája cserepes, tátog. „Taxit! Taxit hívjanak!” Az igazgató ordít, az előcsarnokban több ember rohan. Amikor a konflis elindul, s a lovak trappolva fordulnak az operaházi behajtóról az útra, V. felnevet: „Látod, milyen szerencséd van, hogy itt vagyok!”

Sugaras felhők Abbáziában. Most bukik le a nap a hegyek mögött. Párák, a tenger még rózsaszín. Valahol megcsendül egy kisharang. A hullámok lágyan lengnek, mintha lélegző test mozogna. Hasa az álom lélegzetvételében. A hiány története. Már nem tudom visszaidézni az arcát, csak az ajkát, a vastag, húsos ajkát. Még vár talán. Most veszi magára a fürdőköpenyt, már fázik. Négyszáz kilométernyire, délnyugati irányban (és arra gondolt, hogy most már mindegy, mert a vágynak azt a tökéletes hevét nem fogja érezhetni már soha). „Mutti! Mutti! Komm. Komme hier!”

52

„És mondd, apám, egyet sem nyomtál meg az illető szépségek közül?” A másik hallgatott. „Na, de apám, nem akartad, vagy nem tudtad?” A másik erre sem válaszolt.

Kicsi, tégla formájú, vérszínű, anyagában leginkább alvadt vérre emlékeztető tárgyat látok, amely azonos velem. Ez az élő valami, amely mégis valaki, valaki, aki én vagyok, gátolhatatlanul erős vágyat érez. Terjedni, robbanni, szerteszét. De formám, a tégla, sima síkok, merev élek. Felébredek.

Május volt s én azt hittem, már nyár közepe van. És hamarosan itt az ősz, hosszú esőivel. Május van, bizonygattam magamnak, vattát havaznak a nyárfák. „Hallja? Itt van? Benn van? Én kimegyek, kaptam paradicsompalántát, meg paprikát is, kimegyek, elültetem. Nem kapálok, csak a kapát azért viszem, mert olyan kemény a föld. Ha esne az eső, és visszahajtják a disznókat, akkor engedje be. Kimegyek, kaptam paradicsompalántát, elültetem.” „Nincs késő a paradicsomnak?” „Ilyenkor szoktuk, májusban.”

53

Minden betűt külön lapra írtak föl, a mondatok a csupasz földön hevernek. „Párizs igénye a ponttól-pontig vezető út. Bécs igénye snapsz.”

Süt a nap, tavasz van, talán vasárnap. A lapokat szellő legyezgeti, felfújja az egyiket, kicsit odább csúsztatja a másikat, ám nem annyira, hogy a mondatok betűit összekuszálná. Másutt van ez a város, mint ahol én vagyok. A mondatokat nem szabad elfelejtenem, ennyi a dolgom, ne felejtsem el. A szellő ellen nem tehetek semmit, és bármikor jöhet egy hevesebb szélroham. Mégsem tartanám meg szívesen az emlékezetemben, talán jobb lenne elfelejteni, mert elégedetlen vagyok ezekkel a mondatokkal. Vagy éppen át is rendezhetném őket, a szellőtől úgyis csuszkorálnak a földön. Mi lenne, ha inkább azt mondanám, hogy „Párizsban bizony á-tól bé-ig jutnak az emberek, míg Bécsben legfeljebb pálinkát vedelnek.” Ezzel is elégedetlen vagyok. Semmivel nem szebbek és értelmesebbek, mint a földön heverő mondatok. És van-e alapos indokom, snapsz helyett pálinkát mondani? Ilyen lényeget illető cserére van-e felhatalmazásom? „Párizsban nem lehetetlen á-t mondani, és eljutni bé-hez. Bécsben ez nem lehetséges, de snapszot isznak.” Így se jó, meg nincsen is ennyi betűm a cseréhez.

Mindeközben érzem, amint ingázok a mélyálom és az álom felszíne között. Lenn sötét, fönn világos. A mélyben elhallgat a mondatom, ott nem tudom megoldani, amit meg kéne oldanom. Ha pedig a felszínre emelkedem, akkor alig valami választ el a fölébredéstől, 54s félő, hogy el fogom veszíteni, mielőtt még elrendezhettem volna. Túl sok a gondom. Nem szabad úgy átrendeznem ezeket a mondatokat, hogy az értelmük ne legyen azonos az eredetivel, a betűk számát viszont nincsen lehetőségem megváltoztatni, hiszen nincsen több betűm. A Bécset illető mondatban sem tudom pálinkára cserélni ezt a snapszot, mert nem csak arról van szó, hogy ehhez a cseréhez sincsen elég betűm, hanem sokkal inkább arról, hogy Bécsben pálinkát nem isznak. Legfeljebb snapszot isznak, de azt se oly sokat, hogy ez a bécsiekre jellemző lehetne. Így aztán nem csak a szó hangalakjával van bajom, hanem azzal az értelemmel is, amit a mondatnak kölcsönöz. És miért kéne olyan mondatot megjegyeznem a bécsiekről, amely egyáltalán nem jellemző rájuk? Ha ezt a snapszot egyszerűen pálinkára cserélem, akkor éppen azt a sajátos nyelvi zamatot vesztem el, amivel a mondat a bécsieket kívánta volna jellemezni, holott ez a jellemzés az értelme szerint eleve hamis. Miért jegyezzek meg, vagy miért bíbelődjek hamis mondatokkal? Egyáltalán, mit akartak ezzel mondani? Azt akarták volna mondani, hogy a bécsiek elkábított agyában semmi nem mozog, ostobák, míg a párizsiak jól tudják, hogy mit akarnak, mert józanok? De akkor meg minek ez a sok nyelvi rejtőzködés? Ha valóban így van, akkor ezt kell mondani. „A párizsiak józanok, tudják mit akarnak. A bécsiek ostobák, a ködös agyukkal.” Csodálkozom, hogy ilyen hízelgő véleménnyel lennék a párizsiakról, s ilyen elítélő véleménnyel lennék a bécsiekről. Nem, ez így sem jó, mert egy igazságtalan mondat nem lehet jó. Erre engem senki nem kényszeríthet. Tiltakozom, s az éjszaka kellős közepén fölébredek.

Aztán ugyanezen a napon, délutáni szúnyókálásomból, a saját hangom riaszt föl. Álmomban azt kiáltom: „Vienne est à droite”. És már csaknem éberen, amikor az elme még az álom hátrahagyott szavait 55hívja elő, valamivel halkabban hozzáteszem: „akkor pedig Párizs a baloldalon.”

Mintha ez lenne az éjszakai álmom magyarázata.

Ébredés után kinézek az ablakon. Olvadt hó, eső, a csatornákból víz zubog. A ház fala és a kerítés között lábnyomok. Mintha egyetlen ember ezerszer, vagy ki tudja hány ember, ki tudja hányszor, itt járkált volna az éjszakában. Bokáig süppedtek, kitaposták, latyakos ösvényt dögönyöztek a talpukkal a talajba. Nézem, hová tartanak ezek a nyomok, s mit akartak? Túl a kerítésen, a csupasz, nedvességtől csillámló bokrok tövében áznak a folyóirataim és a könyveim. Tudom, ki lopja. Az utolsó adagot már nem volt ideje elszállítani, a hajnal érte tetten. Úgy látszik, megvárja, amíg újra besötétedik, és akkor majd elviteti a segédeivel, ami még megmaradt. Kimehetnék, visszahozhatnám, de ennek semmi értelme nem lenne. Ostobák, végtelenül, hihetetlenül, szánalmasan, elmondhatatlanul ostobák. Hiszen én csak azért csináltam könyvkiállítást, hogy ezekkel a könyvekkel rejtsem el az igazán fontos dolgokat, ők pedig, amilyen ostobák, nem azt vitték el, aminek értelme és értéke lenne, hanem csak az álcát. Vigyék. Most legalább mindenki, akinek van szeme és egy csöpp esze, látni fogja, hogy mit rejtettem el.

Susanne tanácstalanul néz rám, szépségétől elgyöngülök. De immár én sem tudok neki semmi biztatót mondani, hiába minden tapasztalat. Olyan közel állunk egymáshoz, hogy érezzük egymás lehelletét. Átölelem, átölel, ám ez inkább csak kapaszkodás. Lesoványodott, amitől még szebb lett. Arca arcomhoz ér. Mutatom, hogy itten nincsen többé semmi keresnivalónk. Követi a mozdulatot és a tekintetet.

Nagyúri lakásban állunk, átlátni a finoman és gazdagon berendezett, ápolt és napfényes szobákba. Kitárt szárnyas ajtók mögött kitárt szárnyas ajtók. De 56a bútorokon, a szőnyegeken, a fényes padlón nyomorúságos göncök, batyuk, spárgával megerősített, kopott papírkofferek, mocskos cipők és ázott gúnyák hevernek szerteszét. Emberek jönnek és mennek, zajonganak. Valamennyien menekültek, ők vették birtokba Susanne lakását. Ki kellett költöznie a lakásnak ebbe a hátsó traktusába; önszántából tette, segíteni akart ezeknek, de most már nem bírja tovább. A nagy zajongásban még hallani lehet valamilyen finom, klasszikus zenét. Ez az utolsó ép lemez, s mivel bőséges tapasztalattal rendelkezem a menekülésről, tudom, hogy amikor ez a lemez lejár, semmi nem marad abból, ami volt. Meg akarom kímélni ettől az élménytől, nem szeretném, ha itt kéne átélnie, ha a szeme láttára történne meg. Mondom, hogy mielőbb el kell mennünk innen. De hová? Bárhová. Csak veszi a kabátját! Hagyd a kabátodat. A táskáját, legalább a papírjait! Semmit, semmit, indulunk!

Amint az utcára lépünk, csaknem összecsuklok. Annyira bízik bennem, hogy ő még nem vette észre, gyanútlan, de nekem elég egy pillantás, én már tudom, végzetes tévedés volt. Mindenek ellenére ott kellett volna maradnunk. Ezek szerint tényleg nincsen annyi tapasztalat, amennyi tudatná velünk, hogy mi vár ránk. Pedig elővigyázatosan kinéztem az ablakon. És mégsem vettem észre, hogy mi történt. Rákos daganatok lepték el a házakat; mint a barokk pestisoszlopok. Szemmel láthatóan puffadnak és dagadnak a homlokzatok, főleg az ablakkeretek szorításából türemkednek ki a falak. A vakolat, miként a bőr, reped, ahol már nem bírja, némán fölhasad, finoman permetezni kezd a malter, vele repednek téglák, kövek, gúvadnak az ablakszemek, a keretek sem bírják, reccsenve széthasadnak, és az üvegek csörömpölve kihullanak.

Itt még nem. Még néhány pillanat, és a gyanútlanságnak itt is vége lesz. Itt még csak megindult, de 57messzibbről már hallani a csörömpölést, az eresztékek sikoltozását, a kifakadó sebekből aláomló téglák és kövek robajlásait.

Egy nagy, fekete, miniszteri limuzin egyszerűen behajtott az udvaromba. A ciklámenjeimet, a borostyánt és a páfrányokat a kerekei alá taposta, beállt a fák közé. Fel vagyok háborodva. A kövér gépkocsivezető elégedett, hiszen a rekkenő hőségben árnyékot talált magának. A kocsi valamennyi ajtaja zárva van, s mintha egyetlen hangszóró lenne, zene üvölt belőle. Ez a barom persze nem vette észre, hogy hová állt, a fáról potyog a fekete szeder, s valósággal össze fogja fosni a fényes karosszériát. Nem tudok nem szólni, holott jobb lenne hallgatnom. Előre tudom, hogy a modora még elviselhetetlenebb lesz, mint a letaposott növények látványa vagy ez a zene.

„Uram, legyen kedves, álljon ki innen a kocsijával.”

„Mit beszél? Hát nem tanították meg magát tisztességesen beszélni? Micsoda hang ez?”

„Ha szabad kérdenem, mit kellett volna mondanom?”

„Még maga kérdi? Nem volt magának anyja, aki a jó modorra megtaníthatta volna? Legalább azt mondaná, hogy bocsánat. Bocsánat. Minden mondatát így kell kezdenie, érti? Bocsánat, őszintén sajnálom, de nem állhat itt, bocsánat.”

„Már megbocsásson, nem önnek kéne elnézést kérnie?”

„Ugyan, miért kéne nekem elnézést kérnem? Kurva volt az anyja, hogy erre sem tanította meg?”

„Végül is kifeszítette a nagykaput, tönkretette a drága zárat, és minden növényemet letiporta. Ennek semmi köze az anyámhoz.”

„Na jó, ha itt lett volna. Itt volt? Nem volt itt. Akkor meg miért ne tettem volna tönkre a drága zárat?”

58

Úgy érzem, mintha alaptalanul vádaskodtam volna, hiszen valóban itt kellett volna lennem. Mintha lenne valamilyen új rendelet, miszerint mindig itt kéne posztolnom és követnem az eseményeket.

„És ha egyszer nincsen itt, akkor kitől kérhettem volna engedélyt? Másfelől miért kérjek valami olyasmiért bocsánatot, amit úgyis megcsinálok? Ha pedig úgyis megteszem, akkor minek kérjek engedélyt?”

Gyereket kell szülnöm. Valaki, aki nem akarta megszülni, egyszerűen a kezembe nyomta ebben a sárga műanyag tálban. Folyamatosan és egyenletesen kavargatni kell, nehogy a sárgája leváljon a fehérjéről. Ha nem elég egyenletes a kavargatás, ha a fehérje mégis elválik a sárgájától, akkor a gyerek nem lesz hibátlan, illetve valamelyik fontos szerve hiányozni fog. Még arra is ügyelnem kell a keverésnél, hogy a szorongásom se legyen hatással a mozdulatokra, mert akkor nem lesz elég egyenletes. Azon kéne úrrá lennem, aminek nem vagyok ura.

Az ágy szélén ülök a tállal, a hálószobában. A feleségem már lefeküdt, és elnéző figyelemmel követi a buzgalmamat. Tulajdonképpen nem nekem kéne csinálnom, hanem annak a nőnek kéne csinálnia, akivel csináltam. A feleségem egy szót sem szól, a tekintetéből olvasok. Nem kis elégtétel, hogy az a nő egyszerűen a kezembe nyomta a tálat. És attól se legyek úgy oda, mondja a tekintetével a feleségem, ha a gyereknek lenne valami kis hibája. Úgy lesz jó, ahogy lesz. Az a fontos, hogy meglegyen.

De nem, mégsem lesz jó. A tálban kevergetett anyag, mint a savanyú tej a forralásnál, minduntalan összefut. Kikavarom a szélekre, erősen kenem az anyagot a tál falán, s ettől a két különböző állagú anyag valóban egymásba ízesül. Valamennyire megnyugodhatok, csöndes reménykedést is érzek, elkép59zelem, milyen lesz, amikor az anyagban megjelenik az embrió. Ami persze ostoba gondolat, hiszen nem benne kell megjelennie az embriónak, hanem embrióvá kéne válnia; éppen akkor lenne nagy baj, ha valami visszamaradna, ha bizonyos részek elválnának az egésztől. Az egésznek kell megszületnie.

Minden azon múlik, hogy milyen egyenletesen mozog a kezem. Végre megértem, hogy olyan lesz, amilyen az én egyenletességem. Ez pedig közel sem lehet tökéletes, s így viszem át belé a saját hibáimat. És még csak ezen sem lenne szabad gondolkodnom, mert a gondolkodás épp úgy megzavarja a figyelmet, mint a szorongás. Nem, nem lesz belőle embrió. Mit tegyek a gondolkodásom ellen? Mit tegyek, ha egyszer ezen is gondolkodom?

„Megromlott”, mondja halkan a feleségem. „De akkor mit tegyek?” A saját ordításomra ébredek. Már ébredés után hallom, amint éppen elhagyott álmomból még válaszol: „Ki kell dobni.”

Ülök az ágy szélén a sötétben. Azon gondolkodom, vajon mit kell kidobni.

Valamilyen bizottság szemrevételezi az építkezést. Jómagam nem vagyok ennek a bizottságnak a tagja, de el kell kísérnem őket. Még a véleményemre sem kíváncsiak, de ott kell lennem. Talán baráti kényszernek engedtem, mintha Kis Pintér Imre erőszakoskodta volna ki. Jó, legyen, bár semmi értelme sincs. Mert az Andrássy út kellős közepén több emelet magas téglafalat építenek. Nemzeti adakozásból készül, amire a bizottság tagjai igen büszkék. Ez lesz az ötvenhatos emlékmű. A téglafal a Bajcsy-Zsilinszky úti nagy kereszteződésnél indul, és egészen a Hősök teréig fogja kettészelni az úttestet. Most már az Operánál tartanak az építkezéssel. A nyers téglafalakra mindenféle domborműveket aplikálnak, ezek 60jobbára kőből és bronzból készülnek, de vannak eredeti tárgyak is. Haldokló felkelők, síró anyák, zászlók, és a téglafalon átmeredő tankcsövek. Hullák, üvegcserép, hulladék. A bizottság tagjai zajosak és vidámak. Szavakat keresnék, olyan szavakat, amelyekkel elmondhatnám: ezt nem lehet, ez őrület, ezt abba kell hagyni, ezt le kell bontani.

Délután van, olyan, mintha csúcsforgalom lenne. A járművek összetorlódtak, dudálnak, s a járdákon is annyian, hogy ember emberhez szorul. De az emberek, furcsa módon, nem különböző szándékaik szerint haladnak különböző irányokba, hanem valahová tartanak. Az a hír érkezett, hogy munkásfelkelés van a külső Fehérvári úton, és a Balassa Péter fog beszélni a munkásokhoz. Átverekszem magam az emberek és a járművek között, felkapaszkodok egy villamosra, mert ez az egyetlen jármű, amely még viszonylag akadálytalanul képes közlekedni. Mindenki oda igyekszik, mert ilyen még nem volt, hogy a Balassa Péter a munkásokhoz beszélt volna, s ezt mindenki hallani szeretné. Nagyon izgatottak az emberek, ugyanakkor igen megértők egymás iránt, mert abban valamiként teljesen egyetértenek, hogy ennek így kell lennie, és ők is fölöttébb fontosnak tartják, hogy meghallgassák ezt a különleges beszédet. A villamos hol megáll, hol csattogva száguld, de alig hagyjuk el a Móricz Zsigmond körteret, egyszerre reménytelenné válik a helyzetünk. Az utca feketéllik az emberektől. Amint indulásra ráz minket a villamos, még nagyobb rázkódással le kell állnia. Az emberek tárgyalásba kezdenek a kocsiban; kérdés, mitévők legyünk. Néhányan leszállunk, mert innen már tudunk egy közelítő utat, míg azok, akik maradnak, úgy vélekednek, hogy ezzel ugyan utat nyerhetünk, de semmiképpen nem fogunk időt nyerni.

Egy óriási lakótelepen kell átvágnom, nyomorúsá61gos, valósággal düledező lakósilók közé szorult mocskos parkokon, az épületeket összekapcsoló, összehugyozott oszlopcsarnokokban, ahol törött üveg csikorog a talp alatt, papírfoszlányokat és portölcséreket kerget a szél, törött bútorok halmait, kirabolt és kiégetett gépkocsik roncsait kell kerülgetni, ami azonban láthatóan senkit nem zavar. Az utcák és terek itt is teli vannak emberekkel, de nem úgy, mint az egész városban, mert itt vannak olyanok, akik mennek a saját dolgaik után, míg mások erre ügyet sem vetve, szintén a gyűlésre igyekeznek. A padokon nagymamák, az unokák unottan nyekergetik a hintáikat, ám ugyanakkor fiatalemberek hordái láncokkal és vasbotokkal fölszerelve járják a környéket, megverik az útjukba akadó járókelőket, felfordítják az autókat, betörik a kirakatokat, rabolnak, egyszóval kihasználják a kivételes helyzetet. Néha megállok, megváltoztatom az útirányomat. Igaz, tartok attól, hogy elkésem a gyűlést, és attól is tartok, hogy engem is megvernek, mint a szemem láttára másokat, mégis lenyűgöz, csábít, kíváncsivá tesz ez a látvány. Így aztán lassan eltévedek, helyesebben nem vagyok immár biztos az irányban.

Bejutok valamilyen belső parkba, ahová idegen csak ritkán vetődik el, s itt már minden üzlet kiégett, szenesen füstölögnek az épületek földszintjei. A fákat derékban kitörték, gyökerestől kifordították, a tér üres és halott, de valahonnan harsogva és visszhangosan bömböl a gépzene. Sebesen osonok a házak tövében, erősen tartok attól, hogy engem is meglep egy láncos csoport, az épületek betonpillérei között keresek menedéket, pillértől-pillérig futok, kipillantok, s futok, de hiába érem el a következőt, nincsen vége. Az idő reménytelenül eltelik. Arra sem számíthatok, hogy valaki majd útbaigazít, nem merészelnék senkit megszólítani. Éppen állok egy ilyen leszaggatott plakátoktól pikkelyes, húgyszagú pillér fedezékében, amikor lá62tom, hogy a tér hirtelen megtelik emberekkel. A gyűlésről jönnek vissza, és valamennyien elégedettek. Balassa Péter is ott jön közöttük, nincsen semmi a kezében, ami azt jelenti, hogy szabadon beszélt. Idegen emberek beszélnek hozzá, arca fáradt, kérdőn, mosolyogva pillant az idegenek szemébe, de semmire nem válaszol. Mintha bármiféle választ fölösleges szócséplésnek tartana, és csak a mosolyával igyekezne, hogy senkit ne sértsen meg.

A huszonnyolcas autóbusszal jövök le a hegyről, viszonylag sokan vannak. A busz zökken és rángat, szinte táncol. Mindenki erősen kapaszkodik, minden ember arra ügyel, hogy az örökös rángatódzásban nehogy a másiknak verődjön, mindenki kinéz az ablakon. Senki nem beszél senkivel, és valahogy ellenséges ez a hallgatás. Bántóan tűz a nap. Egy fiatal amerikai nő nagyon hangosan azt kérdezi, hol lehetne hot dogot venni itt. Az útitársak úgy bámulnak rá, mint valami csodás jelenésre, aztán kelletlenül, sértetten és indulatosan, vagy kifejezetten megvető ábrázattal elfordítják a fejüket. Senki nem válaszol.

Nem értem, nem is akarom megérteni az idegen vartyogásodat. Mit keresel te itt, közöttünk? Tanultál volna meg magyarul, ha már ide jöttél. Mintha ilyesmit jelentene az elfordulásuk és a hallgatásuk. Ez fáj. Fáj, hogy ilyen bárdolatlanok. Szeretnék válaszolni, de nem tudom, hol lehet itt hot dogot kapni, és nem tudok angolul. A busz akkorát zöttyen egy kátyúban, hogy valamennyiünket fölrepít, ami kisebb sérüléseket okoz. Ki ebbe, ki abba ütődött bele, ám mindenki harsányan nevet, a zúzódásait dörzsölgeti. A hangulat megváltozik. Egyszerre többen is magyarázzák az amerikai nőnek, hogy a következő állomásnál le kell szállnia, aztán lesz ott egy utca, be kell fordulnia, megtalálja, mert már messziről érezni fogja az undo63rító illatot. A készség, úgy látszik, nem zárja ki a megvetést. Ebben az érzésben én is osztozom, hiszen én sem utálom kevésbé a hot dogot. Van aki csak mutogatja, van aki angolul, s van aki magyarul magyarázza, a nő bólogat, örül, bár nem egészen érti; hirtelen túl nagy lett ez a segítőkész hangzavar. Amikor a busz megáll, kivágódnak az ajtók, két férfi megragadja a nőt a könyökénél, valósággal viszik, odalenn pedig mutatják neki, hogy menjen itt föl a Csaba utcán, megtalálja. A buszvezető arra vár, hogy a férfiak visszaszálljanak, mert a nő már elrohant a hot dogja után. Bennem enyhe bizonytalanság támad e pillanatnyi várakozásban, nem emlékszem rá, hogy a Csaba utcában lenne hot dog árus, de ebben a bizonytalanságban nekem is kedvem támad valamire, s mielőtt még becsukódna a busz ajtaja, én is lelépek.

Nem tudom, mire támadt kedvem. A hátam mögött elhúz a busz, állok a kis cukrászda előtt a Csaba utca és a Városmajor utca sarkán. Megkívánom a süteményeket. Odabenn hosszú sor áll a pult előtt. A félmeztelen cukrász és a szép elárusító kisasszony oly felindultan évődik egymással, mintha mi ott se lennénk. Vihognak, fogdozódnak, zihálnak, a cukrász fehér nadrágja keményen fölmered. Hiába próbálkoznak kérni a vevők, ők annyira el vannak foglalva ezzel a pornográf udvarlással, hogy nem is hallják a kéréseket. A sorban állók vágyakozva nézik a süteményeket, de félő, hogy nem fognak hozzájutni. De hiszen ezek nem is jó sütemények! Mintha száraz kekszeket valamilyen meghatározhatatlan állagú lekvárral kentek volna be, a tejszínhab is összeomlott, minden bizonnyal megsavanyodott már, a torták összenyomódtak, a krémek szétmázolódtak, és az előre kimért fagylaltgombócok olvadtan lebegnek a pult szélére állított üvegkelyhekben. És még ennél is nagyobb a baj. Most veszem észre, hogy a cukrász és a kisasszony a nagy évődésben mind64untalan rázuhan a süteményestálcákra, s aztán egymáson mázolják el a habokat és a krémeket. Itt fog megtörténni a süteményeken. Nézem az emberek gyanútlan, türelmes arcát. El fogok menni innen, ilyen sütemény nem kell nekem. De nem tudok úgy elmenni, hogy meg ne sértsem őket. Várok a pillanatra, amikor észrevétlenül távozhatok.

Ezen a napon erre a két mondatra ébredek: Meghalt Ottlik. Féljen a szabadság.

A lengyel kulturális intézetben az igazgató fogad. Rajtam kívül egy árva lélek sincsen itt. Gyorsan elveszi a kabátomat, felakasztja a fogasra. Ez az egyetlen kabát az óriási, sötét, fával burkolt ruhatárban. Merő udvariasságból azt mondom neki, hogy milyen ügyesen oldották meg a helyzetet, és mennyire örülök annak, hogy eleget tehettem a meghívásuknak. Ez azonban nem igaz. Valójában aggódom a háborús állapotok miatt. Elégedetten mosolyog, bólogat, finoman jelzi, hogy mindez neki, egyedül neki köszönhető, ám a párbeszédünk inkább azt jelenti, hogy addig jó, amíg kölcsönösen és készségesen elfogadjuk egymástól ezeket a szemérmetlen hazugságokat. Bizalmas mozdulattal megérinti a karom, bevezet a kiállítóterembe, majd nesztelenül eltűnik.

Performance-ra jöttem, aminek valami olyan címe lenne, hogy „az elektromos tér”, de ebben a teremben se performance-nak, se elektromosságnak nincsen semmi nyoma. Már megint felültem, becsaptak. A falakon jelentéktelen képek, montázsok, domborművek, fotók, s még arra sem támad kedvem, hogy közelebbről megszemléljem őket. Jó lenne mielőbb túllenni az egészen. Tudom, nem fogom megúszni, hiszen mégsem mehetek el a kabátom nélkül. Valamennyi időt mindenképpen el kell töltenem a hülye művészetükkel. 65Úgy tenni, mintha bármi érdekelne, rendesen folytatni ezeket a hazugságokat. A sok dilettáns barom. Rajtam kívül egyetlen férfi áll a teremben, de ezt csak akkor veszem észre, amikor kényszeredetten beljebb kerülök a paravánokkal megosztott térbe. A férfi nézi a képeket. Öltözékéből ítélve nem nagyon érthető, hogy miként került ide. Magas, drabális alkatú ember, durva arc. Mindenesetre nem olyan ember, aki kiállításokra jár, részvétlenül bámészkodik. Steppelt műanyag dzsekit, műanyag sínadrágot és óriási hótaposó csizmákat visel. A nyakán többszörösen áttekert, színes gyapjúsál, a fején csúcsos kötött sapka, s a hideg miatt még mindenféle pulóverekkel is alaposan aláöltözött.

Halk zene szól, ez is teljesen jelentéktelen. Már éppen azon lennék, hogy kiforduljak a teremből, amikor a zene erősödik, árad, betölti, szétfeszíti a teret, dobhártyát repeszt. A ritmus kierősödik belőle, s fölöslegesként gyűri maga alá mindazt, ami dallam lehetne. Amikor már merő dübörgés és fájdalmas lüktetés, a férfi megperdül a terem közepén, és kétségbeesetten, mintha neki is fájna, s akárha minden fájdalmától egyetlen mozdulattal meg kéne szabadulnia, letépi a sapkáját a fejéről. Kiomló, loknis, sötét hajából szikrák pattannak szerteszét, a szikrák szétmeresztik a hajszálakat, és a hajszálak csúcsáról petárdák röppennek föl, kis pukkanásokat hallatva, színes csóvákat húznak magukkal. Hátrálok. A férfi táncol. Letépi kesztyűjét. Most az ujja hegyéből röppennek a petárdák. Letekeri a sálát, s ettől a mozdulattól a nyakán görögtűz izzik át, s ugyanígy amikor a kabátját, a nadrágját, a pulóverét és az ingét tépi le magáról, mert a ruhák és a teste között a tér megtelik elektromossággal, nincsen ami elvezetné, a karja, a mellkasa, a lába, a combja, minden tagja és porcikája átizzik, a szőrök sisteregve csonkig égnek, az izzó test elterül, a padló lángra lobban.

Most veszem észre, hogy sötét van. Az igazgató 66azért ment el, hogy ebben az előre elképzelt pillanatban minden fényt kioltson. A test izzása. A sötét térben ne legyen semmi más. Ám ez csupán egyetlen pillanat, mert a kék előbb sárgába, aztán vörösbe izzik át. Vörösen és zsírosan lángol a padló. Az emberi test izzása halványodik. Mindent átadott. A tűz terjed, menekülnöm kéne. Nem merek megmozdulni. Ismét felgyúl a villany. A tűz kialszik. A test helyén folt maradt, hamu, az égett padlón megszenesedett ruhák hevernek szerteszét.

Ülök, olvasok. A könyv súlyos az ölemben, de könnyű és szívderítő az olvasmányom. Hátamat egy tekintélyes, öreg fűz törzsének vetem, süt a nap. A fa alatt még lazák az árnyak, tavasz van, ritkás, halványzöld lombozat. Néha fölpillantok, madarak ülnek az ágakon. Az egész hosszú telet a hideg házban töltöttem el, először élvezem a melengető fényt. Senki nem tudja, hogy itt vagyok. Még éveknek kell eltelniük, míg emberekkel találkozhatom. Semmi nem maradt ezen a megnyomorított tájon, csak ez a fa. Csönd van. Nem jó fölnézni, olvasni jobb, nem jó látni ezt a sivárságot, jobb elképzelni, ne kelljen látnom a pusztulást. Kerítések, budik, rozzant hétvégi házak, építkezési törmelék, szemét. A vizet nem látni a magasra nőtt, még száraz parti nádtól, csak a vízre vezető korhadt stégeket. A tocsogósban gólya áll, hosszú csőrével néha matat az iszapban.

Messziről motorzúgást hallani, de nem törődöm vele, inkább olvasok. Olvasok, nem akarok itt lenni, mégis egyre közelebbről hallani, nem akarom hallani. A házhoz vezető földúton dübörög felém. Ha nem nézek föl, akkor nincs. Ne is legyen semmi. Aztán mégis föl kell néznem, mert benzinbűzt okádva átdübörög rajtam az árnyéka. Traktor vontat egy óriási, zárt pótkocsit. Operaházi díszleteket szállítanak ilyen pótko67csikban, s nem nagyon értem, mit akarhatnak itt. A traktor minden további nélkül áttöri a kerítésemet és átvontatja rajta a pótkocsit, megkerüli a gyepes udvart, aztán megáll. Semmit nem akarok látni, ez sem érdekel. De látom, hogy a vontató nyerge üres, távirányítású, gondolom. Sokáig nem történik semmi, biztosan nagy távolságból vezérelték ide, gondolom. Talán jobban is teszem, gondolom, ha úgy csinálok, mintha olvasnék, hiszen meglehet, hogy engem is látnak a távirányítójukon. Valamelyest tartok a leleplezéstől. Végül is nem kell félnem, mégsem szeretném, ha fölfedeznék az ittlétemet. Egy idő után azonban kitárul a pótkocsi hátsó ajtaja, és férfiak ugrálnak ki belőle. Sötét öltönyt, fehér inget, nyakkendőt viselnek, amolyan nyegle hivatalnokok. Szerencsémre nem vesznek észre, elindulnak a stég felé, és a száraz nád kisvártatva eltünteti a szemem elől az alakjukat.

Belátni a kocsi kipárnázott rakterébe, tejesen üres. Valamelyest megkönnyebbülök; nem miattam jöttek, nem is fognak észrevenni. Meg kell húznom itt magam, a fűzfa törzse eltakar. Nem várt irányból, a hátam mögül bukkannak elő, kényelmesen diskurálva közelednek, alig egy karnyújtásnyira mennek el mellettem, s valóban nem vesznek észre, ami furcsa, de kellemes. Azt mondja az egyik, hogy itt éppen el fog férni ötven sátor, s akkor az éppen kétszáz főnek lesz elég. Az ilyen férfiak meccsre járnak, kártyáznak, sört vedelnek, gondolom, övék a jövő; az ilyen férfiakkal nem szabad szóbaállni, gondolom. A legközelebb haladó férfitól mégis megkérdezem, hogy mennyinek lesz helye? Kétszáznak, válaszolja egykedvűen vagy inkább kelletlenül. Itt akarnak kétszáz embert elhelyezni, kérdezem. Igen, válaszolja. És mit óhajtanának itt csinálni? Én sem kérdezem, hogy mit csinál itt az úr. Na jó, de ha szabad kérdenem, akkor hol fogják azt a kétszáz embert megszaratni? Ezt talán rájuk bízhatom, erről ők döntenek. Máskülönben náluk mindenki ott szarik, 68ahol kedve tarja. Látják, igen szépen fog teremni a gyümölcsösöm, a zöldséges kertem is elég nagynak látszik, s nekik biztosítaniuk kell ennek a kétszáz embernek az ellátását. Ha pedig már ennyire kényes vagyok erre a szarásra, akkor majd építeni fognak öt budit, és nyugodt lehetek, mert kétszáz ember, két hét alatt, biztosan teliszarja. Ez lesz a nyereségem, megtrágyázhatom vele a földemet, hogy a következő évben megint legyen jó sok gyümölcsöm és zöldségem, épp annyi, amennyi elég nekik.

Mindezt minden fölindultság nélkül magyarázzák, visszamásznak a pótkocsi üres rakterébe, az ajtókat magukra zárják, és lassan elhajtanak. Akkor van még két hetem.

Állok a szobámban. Helyesebben ez nem az én szobám, nem az én házam, nem a kertem, nem az erdőm, mezőm, mert semmi látható nem az én tulajdonom, hanem csak olyan értelemben nevezhető az enyémnek az idegen jószág, hogy én igyekeztem berendezkedni itt. Éppen csak elkészültem, mindent rendbe tettem, meszeltem, takarítottam, elrendeztem. Alacsony, fagerendás, kicsi szoba. A sarokban csinos, sározott búbos kemence, a kicsi ablakokon át erdőkre és mezőkre látni. Tisztaságot és rendet teremtettem magam körül. De hiába igyekeztem.

Bármit tettem is, a szegénység szegénység maradt. A tárgyak minősége rossz, s ezen nem segít se a tisztaság, se az elrendezés. A szegénység a dolgokban ül, gondolom. Rossz minőségű anyagokból, ügyetlen mesteremberek csinálták ezt a házat, ablak, ajtó, gerenda, kemence, minden az ő hanyag, figyelmetlen és kelletlen munkájukról árulkodik, s legfeljebb azzal büszkélkedhetek, hogy a hozzáértés hiányának múzeumát tettem rendbe, de magukon a dolgokon nem változtathatok.

69

Valamitől megrendül az egész ház. Gyorsan fölnézek a mennyezetre, de a régi, elsötétedett gerendák jól tartanak, mozdulatlanok. Hanem a kemence búbja egyszer csak a szemem láttára beroppan. És akkor tényleg minden hiába volt, a sározás, a meszelés. Nem szakad be, nem omlik össze, de centis rések nyílnak a búbján. Ezeket még valahogy betapaszthatnám újra, csakhogy egyszerűen csúszik szétfelé a tisztára súrolt padlón, s így egyre nagyobb helyet foglal el a szobából. Ha nem tudom megállítani, akkor el fogja foglalni az egész szobát. Lázasan kutatok az emlékezetemben, mintha tudnám, mit szokás ilyenkor csinálni, ám semmi nem jut az eszembe. S valóban, amilyen a búbja roggyanása, úgy terpeszkedik el a szobában. Nekiveselkedem, a karommal, a kezemmel tartom, nyomom, túrom, föl kéne tartóztatnom a terjedéset, de ez bizony nem megy. Taszigálom, rugdalom. Ha ebbe az irányba nem terjeszkedhet tovább, akkor abba az irányba terjeszkedik. Ha képes lennék átfogni az egészet. De hogyan foghatnám át az egészet? Aztán látom, hogy a rugdalások valamelyest mégis segítettek, ha rugdalom, akkor nem terjeszkedik. Mint az engedetlen kutya, ettől azért megjuhászodik. Figyelem. Igen, most nem mozdul, ettől azért tart. De amint elfordulok, valamilyen szerszám után szeretnék nézni és segítségért kiáltani, megint újra kezdi. Szerencsétlenségemre nem hagytam nyitva az ajtókat se. Immár nem is fogom tudni újra kinyitni, mert az ajtók előtt is beterítette a padlót, s most már bármit csinálnék, a folyamatot nem lehet lesz leállítani. Az ablakok meg túl kicsik ahhoz, hogy átférjek rajtuk. El kell ismerni, nincs menekvés. Jó, akkor majd bevárom, amíg bevégzi, hiszen a falaknál tovább ő sem terjeszkedhetik, és így fogunk élni. Bezárt a falak közé, ám végül ő is bezárta önmagát.

70

Ősz van, hűvösre fordult. Már fűteni kell ebben a régen elhagyott, ősrégi bútorokkal ügyetlenül telezsúfolt erdei házban. Odakinn csönd, ködös alkonyat, cseperészés. A levegőnek illatos éle van. Mindenütt, minden erdőt kivágtak, és ez az erdő véletlenül maradt meg; élvezem az illatát, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Be kell csukni az ablakot. Idebenn zsivaj, párás meleg, rendezkedés. Akik köröttem vannak, nők, férfiak, idősebbek és fiatalabbak, valamennyien öntudatos, energikus és határozott emberek, akik tudják és teszik a dolgukat. Barátok vagyunk és műfordítók. Ez lett a műfordítók háza, mi akartuk, hogy így legyen, sikerült megszereznünk. Túl az erdőn, a kastélyban olyan embereknek kell együtt lakniok, akik közel sincsenek ilyen jó viszonyban egymással, s ezért jobbnak látszik nem is menni a közelükbe. Mi megkaptuk ezt a kis vadászházat, most avatjuk a magunkévá. Nem tartunk különösebben nagy avatási ünnepségeket, de valaki a konyhában forralt bort készít, mások kenyereket kennek. Természetesen tudható, hogy ennyi embernek kevés lesz ennyi hely, de az is tudható, hogy mindenben meg fogunk tudni egyezni, rendesen. Míg azok a bort és a kenyereket készítik, mi szobáról-szobára járunk, megszemléljük, mit tehetnénk a békénk és a nyugalmunk érdekében, miként tehetnénk kényelmesebbé az életet. Nekem persze mindez régtől fogva ismerős, hiszen eleve itt lakom. Némi szorongással vegyes kíváncsisággal figyelem, mit fognak szólni ehhez az új állapothoz a többiek, valamelyest aggódom a saját nyugalmam miatt, de szót sem kell szólnom, mert mondják a többiek, hogy ez így nem fog menni, túl sokan vagyunk, és az lenne jobb, ha inkább felváltva használnánk a szobákat. Másfelől meg kell csinálni a szigorú házirendet. Ebben mindenki egyetért, és nincsen is szükség különösebb megbeszélésre. Valamennyien olyan emberek vagyunk, akik kölcsönösen 71ismerik egymás gondolkodását, és kölcsönösen tiszteletben tartják egymás igényeit. Bizottságnak kell alakulnia, ők majd kidolgozzák a házirendet, amire egyébként mindenki a saját ízlése szerint tehet javaslatot. Rögtön el is indul a bizottság, ismét szobáról-szobára járnak, és mindenki sorolja a kívánságait.

A kastélyból pedig ide senki ne jöhessen. Ne lehessünk velük ellenséges viszonyban. Akkor csak meghívásra jöhessenek. Azt már nem tilthatjuk meg nekik, hogy használják az erdőt, hiszen övék az erdő, a vadászház, de igenis megtilthatjuk, hogy az erdőben vagy a ház közelében hangoskodjanak, rádiózzanak, kutyákkal vadásszanak, tüzet gyújtsanak, fát vágjanak, utat építsenek, vagy bármilyen más formában megváltoztassák a természeti adottságokat. Gyűjthetnek szedret, gombát, rőzsét, de nem csörtethetnek át kedvük szerint a bozótoson, hanem csak a hagyományos ösvényeket használhatják. És ilyesmit, vagy mindezekhez hasonlót nekünk se legyen szabad tenni.

A folyosókon se legyen szabad hangosan beszélni, ne legyen ajtócsapkodás. Éneklési és fütyörészési tilalom legyen még a fürdőszobában is. A locsoghatnékjával senki ne törhessen rá senkire, hanem csak előzetes megbeszélés alapján lehessen bemenni bárki szobájába. Ezzel szemben mindenkinek joga legyen belekóstolhatni a mások főztjébe, de ne legyen szabad mindent fölzabálnia. Ez legyen a jus primae kostolonsis. Ezen mindenki nevet, valamennyien örülünk, hogy ilyen szépen sikerült elrendeznünk a közös dolgainkat. Jönnek a konyhából, a forralt bor ízesen gőzölög. Boldog vagyok.

Úgy látszik, az udvaromba jönnek meghalni a kutyák. Ahogy körülnézek, bizony elég nagy a zűrzavar. Pedig az állandó munkától fáradt minden tagom, és mégsem érek soha a végére. Mintha mindent 72csak félig sikerülne elvégeznem. Az istállóktól a nagykapuig, az ólaktól a pajtáig latyakos sárrá tapossák a talajt az állatok. Pallókon lehet eljárni, de ezek is alámerülnek a lucsokban, minden lépésre ügyelni kell. Az ember csak cipekedhet egész nap, és közben még csúszik is. A tyúkok a pajta bejárata előtt kaparnak, a sártenger széléig merészkednek el, a kacsák viszont jókedvűen totyorásznak benne a hártyás talpaikkal. Néha szalmacsomókat vetek a sárba, néhány órára ez is megoldás, ám az örökösen zuhogó eső mindent föláztat.

Az eresz alatt állok, várom az eső végét. Amíg kihányom az ólakból a trágyát, ki kell engednem a disznókat. Az ég sötét, nem ígér semmi jót. A lovakat is meg kéne járatnom. Magas kőkerítés választ el a szomszéd udvarától, a fal azonban alig látszik a farakástól. Ezek a hasábok is úgy hevernek itt egymáson, ahogy a kocsiról lehajigáltuk. Talán a harmadát sikerült máglyába raknom, a többi úgy maradt. Ezt a munkát is el kéne végeznem, mielőtt lehull a hó. A farakás és a kőfal között hever a kutya a sárban. Sötétbarna vizsla, szőre kopott, bőrére áztatta az eső, véres daganatok és csontig izzott sebek éktelenkednek a testén. Mellső lábaira hajtja a fejét, onnan néz föl rám, gyönyörű, megtört fényű, barna szemével. Akárha annyi ereje lenne csak, hogy megkérjen, ne űzzem el. Kérését a farka csapásaival is megerősíti.

Nem fogom elűzni. Legalább a pajtába be kéne húznom, ott szárazabban lenne, ezt azonban nem fogom megtenni, hagyom, pusztuljon el. Mert mégis furcsa, hogy a falu összes haldokló kutyájáról nekem kell gondoskodnom. Tegnap ugyanitt feküdt egy haldokló kutya, s ahogy visszaemlékezem, tegnapelőtt és annak előtte is. Miért kell nekem ezt csinálnom? Mi történik itt? Mindenki kutyáját én temessem? Ha reggelre kimúlik, akkor ezt is temethetem ezen a sá73ros udvaron, ahol már nincs is hely rendesen temetni. S ha eltemettem, akkor ott fog heverni a következő.

Ott a tenger, amerre ellát a szem. Itt pedig omladékony löszfal állja el a tekintetet, föl az égig. A valami, szemben a semmivel. Leszállok a buszról, és megint azt kell látnom, hogy a valami szembekerült a semmivel. Haragosan viharzó acélfekete tenger, bádogszürke ég, sárgásszürke föld, semmi, semmi, semmi más. Elporzik a busz a parti homokon, és az emberek lassan eltünedeznek. Mindez olyan fájdalmasan ismerős, mintha hosszú távollét után tértem volna haza, mégis külföldön lennék, idegenben, ahol semmi nem ismerős. Hiszen csak most veszem észre, hogy közvetlenül a part mentén, északon, van egy hágó a löszfalon. Ott tűnnek el az utolsó emberi alakok a kitaposott úton. Sehol egy fűszál, sehol egy bokor, valami itt mindent kipusztított. Csupán a vizet, a szelet, a homokot, a szürkeséget nem tudta elpusztítani.

A kitaposott út arra utal, hogy túl a hágón, a szárazföld belsejében mégis maradt egy falu. Elindulok, az út meredeken emelkedik, fennsíkra ér. Terméketlen föld a szürke ég alatt, bokáig süppedek a kiégett homokba, s amint kihúzom belőle a lábam, nyomban visszaomlik. Nem marad nyomom, legalább semminek nem marad nyoma. Közeledő autóbusz hangját hallani, megfordulok. Ócska, régimódi bádogdoboz, a hűtője a nagy erőlködéstől füstölög. Intek, de nem áll meg, hanem motorját bőgetve vackolódik tovább az úton. Ezen sem csodálkozom, mert ha miattam leállna, akkor valószínűleg nem tudna újra elindulni. Sokan szoronganak benne, és ennyi ember sorsát nem lehet veszélyeztetni egyetlen ember miatt. Az ablakok homályosak, alig látni a részvéttel felém forduló arcokat. Úgy néznek rám, mint egy halálraítéltre, s ebből megértem, hogy gyalog nem jutok semmire. A por sokára 74ül el. Erre várok, mert nem szeretném belélegezni. Oly sűrűn szállong, hogy a tenyeremmel is fölfoghatom, megnézem közelebbről, s arra a megállapításra jutok, hogy ebben bizony semmi nem terem meg, minden kiégett belőle, fénytelen kvarcszemeket tartok a tenyeremben. Tovább kéne mennem, nincsen máshová. Ahonnan jövök, ott is minden elégett, és annak is nagyon szegény helynek kell lennie, ahová majd elérek.

Egy idő után az út még meredekebben és szeszélyesebben kapaszkodik fölfelé. Eső évek óta nem eshetett, olyan a föld, mint a csont, vagy inkább olyan, mint a simára koptatott kő. Úgy érzem magam, mintha csavarmenetben húznának egy elérhetetlen fellegvár felé. Kanyarulatból kanyarulatba jutok, egyre följebb, s az egyik kanyarulatból kikerülve már látom is a házakat. Egymástól alig néhány lépésnyire, sima, üres, elutasító homlokzatokkal. Magas, vastag, feketére égett deszkafalak mögött az udvarok. De a homlokzatok előtt, furcsa módon, egyetlen, összefüggő, széles tornác vezet a messziségbe. Ilyen falut még nem láttam. Elmés építmény, hiszen ha esik az eső, akkor senkinek nem kell megáznia. Sehol egyetlen ember, minden ajtó gondosan lezárva, vakok az ablakok. Mégsem olyan, mintha nem laknának itt, mert a kilincsek tövében egészen friss a tapintások zsírja, s ugyanígy az ajtók alsó sarkain, ahol a törleszkedő, bebocsátásra váró kutyák és macskák szőrzete hagyott zsíros nyomot. Gondolom, itt a szeleknek is óriás erejűnek kell lenniük, s ezért élnek ilyen bezárkózottan az emberek. Itt senki nem fog befogadni, itt nem lesz fedél a fejem fölött, itt résre sem fogják megnyitni az ajtót, itt se egy falat, se egy kis meleg.

A lépteimnek sincsen hangja. A fedett tornácra nincsen merszem föllépni, mert ott a lépés biztosan hangot ad, nyekergetném, dübögnék. Nyivákolást hallani, s meglepetten látom a macskámat. A lábamat ke75rülgeti, aztán könyörgési táncot lejt a bokám körül. Valószínűleg éhes, tán szomjazik. Átizzott itt a föld, a vizet a tűz párologtatta ki itt a kutakból, s a házak csak azért maradtak épen, mert gránitsziklákon állnak. Itt éheznek és szomjaznak az emberek. Megállok, miért mennék itt tovább? Vissza kell fordulnom, itt nem maradhatok. Vissza kell térnem a tengerpartra, ott talán még van valamilyen lehetőségem arra, hogy életet találok. De nem, tévedtem, itt is van élet. Mert látom ám, hogy az egyik kapu elé kitettek egy fazék forró krumplit hűlni, és a forró fazekat a kutyák és a macskák hada időközben megrohanta. A macskám is ott van a marakodó és vinnyogó állati gombolyagban. Kitép egy krumplit magának, óriási harapásokkal fölzabálja, s a kíntól őrülten, szétégett pofával, nyivákolva és forogva rohangál, ráadásul őrjöngő kutyák hada kíséri, el akarják ragadni tőle, amit már lenyelt. Fölragadom, magamhoz ölelem, futólépésben igyekszem el vele, de a kutyák elkísérnek, csaholva, csattogva ugranak, ki akarják tépni a karomból, a karomba marnak. Összeégett pofáját a lehelletemmel igyekszem hűteni. A kutyák lassan lemaradnak, végre kijutottunk ebből a nyomorult faluból.

Megyünk. A macskát nem teszem le, nem akarom elveszíteni. Elbágyad a karomban, csillapulnak a fájdalmai. Most már letehetném, minden valószínűség szerint hol előrefutva, hol lemaradva követne, vezetne, kísérne, épp úgy, ahogyan a régi életünkben szokása volt, de mégsem teszem le, nem vállalom a kockázatot. Nehéz az ernyedt test. Ki fogom bírni. Hagyjuk már magunk megett ezt az elátkozott tájat. Ami persze hiábavaló reménykedés, hiszen tudom, csak annyi történhetik, hogy az egyik elátkozott tájról a másikra érünk, s ott sem fogunk többé otthonra találni. A macska sem óhajtaná elhagyni a karom menedékét. Elfészkelte magát, kiéhezett gyomra a forró 76krumplival viaskodik. Ez az otthona, más otthona többé nem lehet, megyünk. Nem szeretném elveszíteni a bizalmát, viszem. Más otthona nincsen, megyünk, megyünk. Besötétedik, megyünk. Menni fogunk az éjszakában, s egyszer talán látni fogom a hullámok tarajának csillámait a láthatáron. Felnézek az égre. Nem lesz holdfény, s ha nem világít, akkor nem láthatom.

Valaki, akit nem látok, igen szigorúan és fölöttébb ingerülten azt kérdi tőlem, „comment appelle-t-on la croûte de pain en allemand?” Nem tudom. Vagy inkább nem jut az eszembe. Helyesebben szólva, inkább úgy teszek, mintha nem jutna eszembe, ezzel a kis hazugsággal igyekszem túltenni magam a saját rettegésemen, holott egyáltalán nem tudom, mert semmit nem tudok. És akkor hallom, hogy a saját hangom súgja: „Brotkante. Ha akarod, in dieser Falle kannst du ruhig auch Brotrinde sagen.” Akkor mégis van remény, gondolom. Az iménti hang azonnal erre is válaszol: „c’est vrai”. Akkor minden rendben van, mondom én. „Il y a de l’espoir.” Erre a mondatra fölébredek. De nem tudom, mi lenne rendben és milyen remény. Föl kéne kelnem, nem tudok fölkelni. Ezek szerint mégsem ébredtem fel egészen. Minden erőmmel ezen vagyok, valósággal kitörök az elsötétített hálószobából, a kivágódó ajtóban a fény elvakít. Mint a vér. A napfölkelte elöntötte a havas világot. Fáj a fény. Fölébredek.

77 78

A jövő jelentése: Ólomöntés Kayser kisasszonynál a Hamburger utca 7. udvarán, a földszinten balra.

Hajnali háromkor, a hetes őrháznál, Reichendorf és Schönholz között, Schröder pályafelvigyázó az árokban talált rá a szerencsétlen emberre. Az öngyilkos a pályatest mellett ült, nyögött és vinnyogott. Amikor Schröder közelebbről megvizsgálta a helyzetet, elborzasztó kép tárult a szeme elé. A férfi láb nélkül ült. Lábai a ruha cafatjaiban a töltésen hevertek. Iszonyatos fájdalmai ellenére, nevét és címét még meg tudta adni. Mint kiderült, Müller a gyorsított tehervonat alá vetette magát, de nem halt meg azonnal. Mivel az eseményt az éjszaka folyamán senki nem észlelte, egy ideig még a sínen feküdt, majd tőből leszelt lábait a töltésen hátrahagyva, az árok felé vonszolta magát. A pályafelvigyázó hivatali elöljárójához sietett a hírrel. Az állomásfőnök tizenhat éves fia azonnal befogatott és kocsiján Berlinbe, a Müller-utcai Paul Gerhardt Alapítvány kórházába szállította a szerencsétlent. Az öngyilkos Müller az újév első napján, délelőtt tíz órakor hunyt el a kórházban.

Az év első koncertjén a kritikusként ismert zeneköltő Ernst Eduard Taubert műveit hallhatta a közönség a Zenedében. Az est első részében bemutatott, zongorára és fúvóshangszerekre írt B-dúr kvintettről csak annyit mondhatunk, hogy halálos unalmat árasztott. A szünet után a pihent zenekar valamivel élénkebben játszotta a szerző fisz-moll vonóskvartettjét, amit a kö81zönség nagy tetszéssel fogadott, hiszen a mű ügyesen szerkesztett, tematikusan jól elrendezett, és semmi sem hiányzik belőle, csak a gondolat.

Az udvar közleménye szerint a császárné könnyű influenzában megbetegedett.

Asszony, akinek nincsenek hozzátartozói, s ezért már helyzeténél fogva is igen hűségesnek ígérkezik, felvigyázói állást keres, bárhol. Arnds, Anklammer utca 8. hátsó lépcsőház, III. emelet, jobbra.

Az a tény, hogy Dreyfus a német kémszervezet ügynökeként soha nem tevékenykedett, teljes ártatlanságát is valószínűvé teszi.

Ilse! Pénteken lehetetlen! A következő héten? Figyeld a vasárnapit! Szívélyes üdvözlet!

Az újév az Osztrák–Magyar Monarchia szempontjából is jelentősnek ígérkezik. Ebben az évben véglegesen el kell dőlnie, hogy ez az államjogi képződmény, amely oly sok egymás ellen törekvő nemzetiséget fog össze, belátható időn belül elég életképesnek mutatkozik-e? Az idő erre a kérdésre is igenlően fog válaszolni! Ebben a tekintetben nincsenek kétségeink!

Rettenetes bűntett tartja izgalomban a westhafelandi kerület lakóit. A karácsony harmadik napján elkövetett undorító kéjgyilkosság iszonyú ténye csak most került napvilágra. A nevezett napon Fritz Müller, negyvenéves, schönholzi illetőségű munkás meglátogatta a Rathenowtól északra, téglaégetőként tevékenykedő fivérét, s azon óhajának adott kifejezést, hogy szeretné magával vinni annak tízéves kislányát, hogy együtt látogathassák meg a nagymamát Schön82holzban. A fivér erre engedélyt is adott. De később kiderült, hogy egyikük sem érkezett meg Schönholzba. A kétségbeesett apa kérésére a munkások néhány nap múltán átkutatták az erdőt, s itt találtak rá a kislány tetemére. A körültekintő vizsgálat felderítette az összefüggéseket, világossá tette a sötét eseményeket. A szörnyeteg még karácsony harmadik napján egy zsebkendőt tömött a leányka szájába, karjait egy fához kötötte, majd megerőszakolta. Ezután számos késszúrást ejtve a nyakán, szeméremtestét kivágva, megölte. A szakértők arra következtetnek a különböző hátrahagyott nyomokból, hogy Müller ezek után azonnal öngyilkosságot kísérelt meg, felakasztotta magát, de mivel ez nem sikerült, megnyitotta az ereit is. Nem vérzett el, sebeit bekötözve abba a közeli barlangba vonszolta magát, amit előzőleg kényelmi tárgyakkal, ételekkel és italokkal valóságos bűntanyává alakított, s ahol a nagy hideg ellenére a következő napokat eltöltötte. Végül szilveszter éjszakáján mégis elhagyta a barlangot, és Reichendorf és Schönholz között, a hetes őrháznál a gyorsított tehervonat alá vetette magát. Itt talált rá az árokban Schröder pályafelvigyázó.

„A természet, mint a képzőművészetek tanítómestere” – ezen hangzatos címmel hirdetett előadást Körber építészeti főfelügyelő az Uránia Társaság Invaliden-utcai nagytermében. Az építészeti főfelügyelő kifejtette, hogy a természet már eddig is csodálatos példatárral szolgált a képzőművészeti alkotásokhoz, de most ebben a tekintetben is új korszak következik. Nemcsak a tudomány, de a művészet is forradalmi változások tárgya lesz! Ahol a természet vizsgálatában a durva megfigyelés már nem elegendő, ott új távolságokat nyit az ezerszeresen élesebb szem: a mikroszkóp. Így kell majd élesednie a képzőművészet szemének is!

83

Gróf Münster német nagykövet a Dreyfus elleni perrel kapcsolatban biztosította a francia kormányt, hogy területkívüliségének jogáról lemondva kész megjelenni a bíróság előtt, és kész hitével és becsületével igazolni, hogy a vezetése alatt álló német hivatal, vagy eme hivatalnak bármilyen személyisége, soha, semmiféle kapcsolatban nem állott Dreyfus kapitánnyal. A francia kormány az ajánlatot elutasította.

Értesüléseink szerint a császár személyesen vesz részt Hollandia királynőjének küszöbön álló koronázási ünnepségén.

Higiénikus óvszer Dr. Gutmanntól. De nem gumi ám! Négy év óta orvosilag elismerten a legbiztosabb. Fél tucat 1 Márka 50. Egy egész tucat 2 Márka 50. Berlin, Dresdener utca 78.

Tervezet készül a pályafelvigyázók, a távírászok, tolatómesterek, tolatómunkások, váltóőrök, valamint a mozdonyvezetők szolgálati idejének rendezésére. A terv szerint a mozdonyvezetők szolgálati ideje napi 12 óra, de a szolgálat átadásának napján lehet 14 óra is. A tervezet szerint, ha a pályafelvigyázók nyílt pályán, nappali szolgálatban vagy korlátozott éjszakai műszakban dolgoznak, szolgálati idejük nem lépheti túl a szabályszerinti 14 órát, de egyszerű üzemi szolgálatnál kiterjeszthető 16 órára is. Minden olyan szolgálattevőnek, akit állandó üzemi szolgálatban foglalkoztatnak, havonként legalább egy pihenőnapot kell adni. Az üzemi személyzet számára minden második, de legalább minden harmadik vasárnapon lehetővé kell tenni, hogy részt vegyen az Istentiszteleten.

Az anarchista cipész, Hermann Ruff érdekében széleskörű gyűjtést indítottak elvtársai. Ruff öt és fél84évi fegyházbüntetése után ebben a hónapban szabadul a hallei büntetőintézetből. Elvtársai száz márkát tudnak a rendelkezésére bocsátani.

Elítélték Dreyfust, mégpedig a vádirat azon állítása alapján, hogy kémtevékenységet folytatott Németország javára. Tehát ártatlanul ítélték el! Alfred Dreyfus, az Ördögsziget szerencsétlen foglya az alábbi levelet intézte Bartou belügyminiszterhez: „Miniszter Úr! Az ön parancsa értelmében fogadtam Pathy de Clam őrnagy látogatását, akinek ismételten elmondtam, hogy ártatlan vagyok és a legcsekélyebb függelemsértést sem követtem el. Elítéltek. Nincs kegyelem, amit kérhetek. De nevem becsületének érdekében, amit reményeim szerint egy napon majd visszakapok, kötelességemnek érzem arra kérni Önt, hogy folytassa a nyomozást. Ha végleg eltűnnék, akkor is nyomozzanak. Mindig nyomozzanak tovább. Ez az egyetlen kegyelem, amit kívánok.”

Azon német utazókat, akiket a tél déli tájakra űz és San Remóban vesznek lakást maguknak, csak ritkán érinti az a tény, hogy Frigyes császár ottani tartózkodására ma már semmi nem emlékeztet.

Bábruha, sárga selyem, dekoltált, kicsiny és törékeny hölgynek való, már hordott, olcsón eladó. Klara Ratz, Putkammer utca 14. Hátul, a harmadik emeleten, balra.

85

Másnap, december tizennyolcadikán lett volna harminchárom éves, ám hajnalban átment az utca túlfelére, a nővére házába.

– Másra nem tudtuk használni, csak vízhordásra, mert a fél karja béna volt, de vizet hozni azt tudott, egy kézzel húzta, már gyerekkora óta csinálta, hordta a vizet, hozzászokott, mindig ő hozta nekünk a vizet…

A havas úton emberek siettek a vasútállomás felé, szürke árnyak. A fagyott udvarokon disznók sivítottak a kés alatt, mert aznap mindenki ölt.

– Csak úgy ismerték, hogy a Ferkó. Ha olyan lett volna, mint mindenki más, akkor talán mondták volna a rendes nevét, de nem olyan volt, mindig csak vizet szeretett hordani, így hát Ferkó maradt mindenkinek…

Aztán csend lett, s mire kivilágosodott, már csak a perzselők sziszegtek.

– Ha leült ide, ide, ehhez az asztalhoz, istenem, de sokszor leült ide, akkor nem kért semmit, csak csendesen figyelte, hogyan rexeznek a többiek, mert barátja az nem volt neki. Néha megsajnáltuk, meghívtuk egy sörre. De többet soha nem ivott, nem hiszem, hogy részeg lett volna akkor, a bort nem is szerette, sör meg soha nem volt nekik…

Később felszakadt a köd, sütött a nap, jó hideg volt.

– Így született szegény. Vittem én orvoshoz kicsi korában, vittem én mindenhová, mert akkor még megvolt a hat hold földünk, fizettem az orvosokat, de csak nem lett jobb az állapota, mert víz volt az agyán. Egyszer aztán megmondta egy orvos, hogy idefigyel86jen, Zahárné, ne vigye sehová ezt a gyereket, kár a pénzt kiadni rá, mert nincsen olyan gyógyszer, ami kijavítaná ennek a hibáját. Másra aztán nem is tudtuk használni, mint vízhordásra. De vizet azt hordott, már gyerekkora óta, azt ügyesen csinálta. Hát ez lett a veszte szegénynek, mert hibás volt ugye…

A perzselőt gyorsan vissza kellett vinni a szomszédnak, mert ölt aznap az is.

– A Ferkónak, annak bizony vízfeje volt…

Kevés lett a bors, a boltba is el kellett szaladni.

– Itt töltöttük a férjemmel a hurkát, kinn a tornácon. Az édesanyám elment a szomszédba imádkozni, ahogy szokás, így karácsony előtt. Már sötét volt, de égtek a villanyok. És ha égnek a villanyok, akkor a kútnál sincsen egészen sötét. Nekem már nagylábosban forrt a vizem, mondom, új víz kéne, elszaladok vízért, de Ferkó azt mondja, ne menjél, Veron, majd én elmegyek. És kikapta a vödröt a kezemből, és elszaladt vele, én meg bementem a konyhába. De alig telt el két perc, sokan voltunk itt, azt mondja valaki, hát hol van a Ferkó a vízzel? Nem is válaszoltam rá, hiszen hol lenne…

A kút hátul van, az istálló előtt.

– Én odaát voltam a szomszédban, imádkozni, esténként így összejövünk, már olyan öregasszonyok, csendesen imádkozunk, mondjuk az éneket, de egyszercsak nagy sikítást hallok. Talán csak nem a kocsmában verekednek megint? Szaladtunk ki az útra… Alig néhány méter mély a kút, mindig van benne víz, még a legszárazabb nyárban is.

– Mondom, hogy alig telt el két perc, de kellett már a víz, mert a forrót kiöntötöttem, és mondom, utánanézek, hol van Ferkó a vízzel. Ha nem kellett volna az a víz, akkor talán utána sem megyek, de kellett a víz, mit csináljak, kellett, hát kiszaladtam az udvarra, hol van már az a nyomorult víz. Kérdem a férjem, hol van Ferkó a vízzel? Hát hol a fenében lenne, mondja a férjem. 87Csak nem esett bele a kútba? Ezt egy asszony kérdezte, aki odaátról jött segíteni, a keresztanyám, de erre nem is válaszoltam, mert ez olyan lehetetlen volt nekem, hisz egész életében hozta a vizet. Már kicsi gyerekkorában is hordta a vizet. És nem lett belőle semmi baj…

Egyszerű kerekeskút, a kávája sem magas.

– Nem volt neki se pajtása, se senkije. Olyan tedd ide, tedd oda ember lett, de amúgy nem csúnya. Azt mondta mindig, nincsen nekem senkim édesanyám, mert ilyen az állapotom. De akkor minek éljek így? Máskor meg azt mondta, jaj, vigyázzon, édesanyám, nagyon vigyázzon magára, mert ha maga meghal, akkor én a víznek megyek, nem ér akkor nekem semmit az élet, nem szeret engem már senki így…

Láncon lóg benne a vödör.

– Rohantam, de csak a nyomorult víz miatt. Ha nem kell a víz, akkor talán még a vacsoráig sem vesszük észre, hogy eltűnt. Nézem a kútnál. Nincsen ott. De nincs ott a vödör. Szaladok az utcára, hátha oda ment ki. De nem találom ott se. Hanem akkor hol a vödör? Csak nem vitte magával, ha mégis elment volna valahová? Rohanok vissza a kúthoz. És akkor látom ám, hogy a láncon olyan furcsán himbálózik a másik vödör. Belenézek, sötét van. Elkiáltom magam: Ferkó! Nem válaszolt…

– Én meg csak töltöttem a hurkát. Hallom, hogy a feleségem a fiú után kiáltozik, de gondoltam, biztosan elment valahová, majd megkerül. Mert nem volt tökéletes. De hallom csak, hogy elemlámpát! Gyorsan ide az elemlámpát! És akkor a feleségem már olyan furcsán kiáltozott…

– Nem gúnyolták, csak hát megnősülni azt nem tudott, nem akadt volna lány. Hallgatta, amit beszélünk. Ritkán szólt. Aztán pajtása sem volt, mert a nőkről nem tudott beszélni. Csak hallgatta mindig, ahogy az emberek beszélnek a nőkről…

88

– A férjem is megijedt már akkor, nem is tudom, hogyan került olyan gyorsan elő az a rohadt elemlámpa, mert azt is mindig benn kell tartania a kamrában, ahelyett, hogy a konyhafiókban lenne. De most mégis gyorsan előkerült. Bevilágítottunk a kútba, és megláttuk a bakancsát…

– Olyan sikítás lett, hogy innen, tőlünk is mindenki kiszaladt. Még nevettünk, hogy valaki biztosan a feleségét vágta le a disznója helyett…

– Azonnal kaptam azt a vasvillát. Annak éppen azért van olyan hosszú rúdja, hogy ha bepottyan a kútba a vödör, akkor azzal lehessen kihalászni. Nem ment. Hisz egy vödröt ki lehet vele húzni, de nem egy embert…

– Én meg le is kiáltottam neki, hogy várjál, Ferkó! Ferkó! Ne félj, rögtön hozzuk a létrát!

– A létra itt volt a kéznél, a kötelet is itten tartjuk az eresz alatt. Lementem, rátekertem a kötelet a bokájára, de akkor már én láttam, hogy nem mozdul…

– Kihúztuk, de nem volt már benne élet…

– Kiértünk az útra, és nekem hirtelen olyan rossz lett. Nem azért, mert mindenki a Veron lányom háza felé szaladt, hanem nem tudom, miért is. És ott meg sikítottak, csak sikítottak tovább. Egyszer csak odakiáltja valaki nekem, hogy Zahár néni, a Ferkó beleesett a kútba. De én mozdulni sem tudtam.

– Megfordítottuk, nyomkodtuk a hasát, valaki orvosért szaladt. Én még a két ujjamat is betettem a szájába, de egy csepp víz se jött belőle. Pedig megfulladt, az orvos is azt mondta, hogy megfulladt, a halál oka fulladás, mégsem volt benne víz, nem jött ki belőle semmi se. A kutat még azon az éjjelen kimertük, kitisztítottam az alját, sót is szórtam bele.

89

A Ráckeve határát jelző táblán túl van egy kis kocsma. Három tujafa nő előtte. És innen nyílik a falu utolsó utcája, a Vörös Hadsereg utca. Porosan, üresen.

Tisztára sepert udvaron, ócska léckerítés mögött áll a ház. Nádfedeles, vályogfalú. A forró déli fényben mozdulatlanok az akácok puha árnyai. Megállok a kapu előtt, s benn az udvaron azonnal megjelenik egy mezítlábas asszony.

„Vörös Gézát keresem.”

Nem válaszol, figyel. Csend van, csak a falu felől hallani valami kopácsolást, kutyaugatást, s messzebbről cséplőgép dohogását. Aztán egy férfi is kilép a ház mögül. Rongyos inget, foltozott nadrágot visel, lábán ócska kalucsni, amit két gumiszalag erősít meztelen, püffedt bokájához. Lassan, lábát húzva csoszog át az udvaron. De azért nem jön egészen közel, s a köszönést sem viszonozza. Némán nézzük egymást; dülledt szemében vérerek. Arca barna, ráncos, borostás.

„Vörös Gézát keresem.”

„Én vagyok.”

„A levél miatt jöttem, amit küldtek.”

„Nem küldtünk mi semmiféle levelet.”

Előveszem a levelet, azonosítjuk a címet és a nevet, mégis tagadóan csóválják a fejüket, hogy ők bizony semmiféle levelet nem küldtek. A tiszta levélpapíron szikár, hosszú betűk. Hangosan olvasni kezdem.

„Azon kéréssel fordulok a szerkesztőséghez, hogy szíveskedjenek rajtam segíteni. Én hatvanhat éves, munkaképtelen beteg vagyok, a feleségem ötvenöt éves beteges asszony.”

90

„A kérvény!” – kiált a férfi.

„Kérvényt, azt írattunk!” – kiált az asszony.

S aztán már nem értem, hogy mit mondanak, mert mindketten egyszerre beszélnek, nyitják a kaput, egymást előzve befelé terelnek, vitatkoznak, hogy kell-e szék nekem, megmarkolják a karom, egymást is meglökik, így kerülünk a ház mögé, az asszony eltűnik.

A ház mögött terebélyes akácfa áll, szegényes árnyékában egy kidöntött fa törzse fekszik a földön. Leülök a fatörzsre, a férfi a ház falának döntött talicska szélére ereszkedik. Hallgatunk, nézzük egymást. Az eresz árnyékában legyek zsonganak.

„Akkor a kérvény ügyében tetszett jönni.”

„Igen.”

„És idevalónak tetszik lenni?”

A sötét konyha nyitott ajtajában megjelenik az asszony, hozza a széket, de megáll.

„Budapestről jöttem.”

„Csak hozzánk?”

„Csak magukhoz.”

A szúrágta szék ülésén és támláján látható nyomokat hagyott az a két ideges mozdulat, amivel a sötét konyhában igyekezett eltávolítani róla a port, fakókék alsószoknyája alsó szélén pedig szürke folt maradt. Az árnyékba helyezi, mosolyogva kínálja a széket. Mutatom, hogy jó itt nekem a törzsön is, üljön a székre ő, de ő természetesen nem ül le. Tudja, hogy el kéne mennie, hiszen a férfiak beszélgetésénél nem lehet jelen, de kíváncsi is, s ezért csak a ház faláig hátrál, s ott valami véglegesen félbemaradt mozdulattal megáll. Fekete kendője a nyakára csúszott, ritkás haja két kis fonatba fonva lóg a füle mellet. Óvatosan előveszem a jegyzetblokkomat, és a térdemre fektetem.

„A kérvényt a szomszéddal írattuk.”

„Mert az uram nem tud írni.”

91

„A szomszéd nagyon okos ember.”

„Nyomozó volt.”

„Beszélni nem tud, mert a torkára ment a rák, de amúgy mindent megért, és szépen tud írni is.”

„Miből élnek, amióta kizárták magukat a szövetkezetből?”

„Az Árpádtól bírunk egy bucka szőlőt.”

„Az Árpádtól?”

„Az itt a másik szövetkezet.”

„És mennyi az a bucka?”

„Azt mondja az uram, hogy éppen egy bucka szőlőt bírunk. Többet nem is adnának. Egy buckát bírunk.”

„Mikor léptek be a szövetkezetbe?”

„Mikor kezdődött?”

Egymásra pillantanak, gondolkodnak.

„Nem tudom én! Amikor kezdődött.”

„És amikor kezdődött, tudott még dolgozni?”

„Éjjeliőr volt.”

„Az voltam. Éjjeliőr. De aztán, hogy fájni kezdett a lábam, hazaküldtek, hogy menjen haza, Géza bácsi, ilyen lábbal nem lehet dolgozni.”

„Ki küldte haza? Az elnök? A brigádvezető?”

„Nem emlékszem én már arra! Így mondta.”

„És ez mikor történt?”

„Egy évre rá, hogy a téeszbe be kellett lépni. Mert akkor négyen is eljöttek hozzám, olyan fontos voltam nekik, hogy jöttek négyen is, mondják, hogy ilyen jó lesz magának a közös, Géza bácsi, meg olyan jó lesz magának a közös, olyan városiforma emberek. Hát van is, akinek jobb sora van, de mi csak megint szegények lettünk.”

„És amikor hazaküldték, a lábát kezelte orvos?”

„Kezelte őt a Margit. Oltásokat is kapott, nem is egyet, mert nem tudta behajlítani.”

„Milyen Margit?”

„Na, hogy is hívják? Hát a doktornő! A Margit.”

92

Egymásra pillantanak, gondolkodnak. Néhány szót följegyzek: Éjjeliőr, hazaküldték, Margit. Az asszony előrehajol, figyel.

„De jól tud írni! Aranyat ér a keze…”

„Biztosan iskolába is járt a fiatalúr…”

„Igen.”

Az asszony néhány lépést tesz felénk, a férje mögött megáll, s onnan nézi a jegyzetfüzetemet.

„Az uram nem tud, de én amúgy a nevemet le tudom írni.”

Hallgatunk.

„A földosztásnál kaptunk négy hold földet. Ötven aranykoronásat!”

„Ne beszélj bele!”

Az asszony zavartan hátrál vissza a ház falához. Sóhajt. „Bár ne adták volna! És az idén még háztájit se kaptunk.”

„Háztájit azért nem kaptak, mert kizárták magukat.”

„Igen?” – kérdezi a férfi csendesen.

„Igen.”

Hallgatunk.

„És amíg nem volt földjük, miből éltek?”

„Cselédkedtünk. Meg gazdáknál, napszámban, hol itt, hol ott. El sem tudnám sorolni magának, hogy hány helyen. Én Lajosmizséről jöttem, mert a szüleim elhaltak korán, és így hatéves koromban beadtak egy gazdához. Őt meg Erdélyből hozatták cselédnek a patikushoz. Hát így ledolgoztuk az életünket.”

„Csak az kéne, hogy megadják azt az öregségit. Beszélik, hogy még a cigányoknak is megadják, mi meg magyarok vagyunk. Ha el tudná intézni a fiatalember.”

„A betegségéről nem adott az orvos valamilyen papírt?”

Egymásra néznek, gondolkodnak.

93

„Menj, keresd elő a dobozból!”

Az asszony engedelmesen elindul, aztán félúton megáll, váratlanul a férjéhez ugrik, letérdel, s cibálni kezdi a férfi lábán a nadrág szárát, fölfelé; kiáltozik.

„Nem kell ahhoz papír! Minek ahhoz papír?”

A férfi mozdulatlanul áll, hagyja. Az asszony rángatja, tehetetlenül, de olyan dagadt a láb, hogy a nadrág szára nem húzható fölfelé. A spárga kioldozódik a férfi derekán, a nadrág lassan lecsúszik, s a lábfejére buggyan. Alsónadrág nincsen rajta. Lábai lilásan kék, fénylő oszlopok. Heréje, mint egy csecsemő feje. Az asszony liheg, homlokát ütemesen a földhöz veri.

„Na menjél!” – mondja a férfi csendesen.

„Nem. Nem emlékszem ilyesmire. És sajnos a név sem ismerős. Pedig általában megjegyzem a betegek nevét is.”

Az orvosi lakás előszobájában állunk. Dél van, már vége a rendelési időnek, az orvosnő éppen ebédelt. Egy keskeny folyosón megyünk át a rendelőbe. Óvatosan kell lépni, mert éppen most mosták fel a követ. Dr. Vedres Margit az íróasztalához ül, nagy vasdobozt húz maga elé, ujjai között átpörgeti a kartotékokat.

„Nem, ilyen nevű betegem valóban nem volt. De ha lett volna, akkor emlékeznem is kellene.”

A kert kapujáig kísér, végig a hosszú betonjárdán. Fehéren tűz a nap.

„Persze ez itt elég általános jelenség. Meg talán másutt is. Csak az én körzetemben legalább öt ilyen beteg van. A szövetkezetből kizárják őket, mert rendszeresen már nem tudnak dolgozni. De ha maguk oszthatják be a munkát és az időt, akkor még eldolgozgatnak valahogy a ház körül. Ez viszont, bármilyen igénytelenek is, kevés ahhoz, hogy megéljenek. Legalább öt ilyen betegem van.”

94

Az asszony elindul a ház felé. A férfi lehajol, nehezen megy, ujjai közé csípi a nadrág szélét, s lassan visszarángatja magára. A szemembe néz, de a spárga után babrál a keze.

„Hallottam én, hogy hiába minden!”

Megleli a spárga végét, megköti.

„Hallottam én, hogy nem tesznek be az öregségibe, mert nem dolgoztam le a tarifát!”

Mint aki önmagát igyekszik megerősíteni, bólogat.

„De hiszen így is dolgoznia kell, miért nem tudott akkor a téeszbe menni?”

Bólint, fejét lehajtja.

„Tudom én, itthon is dolgozni kell, az igaz. De itthon csak elkapirgál az ember, mint a tyúk, hogy a falat meglegyen.”

Hallgatunk. Közben az asszony is visszatér, hozza a papírokat. Egyenként adja a kezembe.

„Ez az orvosi?”

„Nem.”

Újabb papír.

„Ez az?”

„Ez sem az.”

A termelőszövetkezet sokszorosított értesítéseit tartom a kezemben. A dátumok: 1962, 1963, 1964. Arra kérik a tagtársat, hogy menjen dolgozni, vállaljon területet, jelenjék meg a megadott időpontban a termelőszövetkezet irodájában.

„Nem olvasná fel a fiatalúr, hogy mi van benne?”

Felolvasom. A férfi érdeklődve hallgatja, az asszony helyeslően bólogat.

„Hát ment volna szegény uram, de nem bírt.”

„A februári közgyűlésen kizárták.”

Varga Kálmán, a ráckevei Aranykalász Termelőszövetkezet elnöke zavarban van. Ő sem emlékszik Vörös Géza nevére.

95

„Vörös Géza… Vörös Géza… Ha dolgozott volna, akkor bizonyára ismerném. Én hatvankettő októbere óta itt vagyok, de ilyen névre nem emlékszem.”

A kopár elnöki irodában ülünk. Aztán kimegy, hogy megérdeklődje az adminisztrátoroktól, ki az, akiről tudnia kellene. Gondosan becsukja maga mögött az ajtót, pedig amúgy se hallanék semmit, mert a cséplőgép itt dohog az ablak előtt. Amikor visszajön, arcáról már eltűnt a zavar.

„Na most már tudom. Olyan cigányszerű ember.”

„Nem cigány.”

„Persze, hogy magyar az, de mégis olyan cigányszerű. Egyetlen munkaegysége se volt neki. Részeges is, meg fuvarozik. De tényleg hozzánk tartozott.”

„Részeges?”

„Hát mondjuk, ha iszik.”

„Fuvarozik?”

„Lova van, meg szekere.”

„Meg egy bucka szőlőt is bírnak az Árpádtól!”

„Ezt ő mondta, a Vörös Géza?”

„Igen.”

„Hát az nem jelent nekik sokat. Ha néhány hektót, összesen. Biztosan vállaltak valami kis szőlőterületet, a felét leadják, a többit megisszák. Részeges.”

„Hány tagot zártak ki a februári közgyűlésen?”

„Úgy harmincat.”

„És milyen indokkal?”

„Hát akinek van valamilyen kis maszek ügye, virágot termel, fuvarozik, kupeckedik, egy kis gyümölcs, szőlő, az nem jön dolgozni nekünk. Csak annyit mondok, hogy kétszázharminc körül van a taglétszámunk, s ebből száztíz az öregségi járadékos. Majdnem a fele. Akinek nem volt meg a munkaegysége, azt öreg vagy nem öreg, kizártuk. Nekünk is meg kell élni.”

96

Az udvar hátsó sarkában van kocsiszín. Rendetlenül fölhányt kukoricaszárból van a tető, s alatta áll a rozzant fogat. Leülök az akác alá a fatörzsre, Vörös Géza pedig ismét a talicska szélének támaszkodik. Még ott a szék, de most már süti a nap. „Azt mondják, azért nem járt dolgozni a szövetkezetbe, mert lova van, fuvarozik.”

Hevesen felveti a fejét, a szemembe néz, arca azonban mozdulatlan.

„Van lovam, persze hogy van lovam.”

A talicskán megtámaszkodik, aztán elindul valahová. Lassan megy át a poros udvaron.

„Nem is tudnám a permetet máshogyan kihordani.”

A kocsiszínt megkerüljük, a kocsiszín mögött akácok, s az akácok alatt, farát fordítva felénk, szénát ropogtat a ló. Amikor megérzi, hogy közeledünk, felénk fordítja nagy, szomorú fejét. Egyik szemére vak. Testével is felénk topog. A másik szeme hályogos.

„Látja, ilyen az én lovam. Ezerötszáz forintért vettem, mert hogy nem lát.”

Mintha félne kimondani.

„Nem sokat dolgozik szegény. Azt mondák, hogy fuvarozom? Hát kinek kéne az én fuvarom? Van már traktor, azzal viszik. Gumis kocsival viszik. Ha néha egy-egy öregasszony megkér, akkor viszem. Keresek néha, az igaz. Húsz forintot, néha meg még ötvenet is, ha vizet hordunk a lóval a szőlőbe. Utána meg két napig fekszem. És mentem volna én, ha tudok.”

„És mi lesz akkor, ha már ennyit se tud dolgozni?”

„Hát akkor…”

Nem tudja befejezni a mondatot. Állunk a ló előtt.

„A múlt héten a feleségem levágott egy csirkét. Fogam sincs, enni sem tudtam belőle.”

Ránézek, sír.

„Megszolgáltam én, hét évig katona is voltam. 97Hát nem jár az ilyen embernek semmi? Mit adtak egy béresnek, cselédnek? Mindig szegény ember voltam, nem kértem sokat.”

A ló elfordítja a fejét, ropogtatja a szénát. Indulok a kapu felé, nyújtom a kezem. Szemében alázat.

„Ha tud, fiatalúr, akkor segítsen. Őszre lesz egy kis must. Meghálálnám. Nem azért mondom, fiatalúr… Ha nem lennék szegény, többet is mondanék.”

Gondolkodik és fáradtan elmosolyodik.

„Ha nem lennék szegény, akkor nem is kérném, hogy segítsen, fiatalúr.”

98

Az autóbusz a piactérre érkezik. Szemerkél az eső, késő este van, csak kevesen érkeztünk Budapestről. A pocsolyák tükre megtévesztően sima, a lámpák fényében azonban jól látszik az eső néma szálazása. A vasúti aluljáró sötét és keskeny betonalagútján kell átmenni: világítás nincs. Az esővíz valahol fönn a töltésen meggyűlhet, mert vastag sugárban csorog át a meglazult födém széles hézagjain, és sejtelmes mélységű tócsákban gyűlik meg ismét idelenn.

A szállóban a lift nem működik. Gyalog kell fölmenni a hetedik emeletre. A portáslány a pult alá löki a könyvet, amit olvasott. „Tudja, hogy van ez! Még ki se jöttek megnézni, pedig már három napja rossz.”

Az étteremben minden asztal foglalt. A terem közepén, mintha emelvényen ülnének, esküvői társaság. Már alaposan eláztak. A vőlegény frakkban, cilindere az asztalon, a menyasszony talpig fehér csipkében, mirtuszkoszorúja a fekete cilinderen. Mereven ülnek, csúnyák és mosolytalanok. Kicsit odább még egy nagyobb társaság, alkalmilag összelökött asztaloknál: puhán hanyag öltözetük feltűnő. Művészetről beszélnek, egyetlen nő ül közöttük, egymás szavába vágnak, ordítoznak, már ők is beittak, mindenki mondja a magáét. Csak a nő ül teljesen némán, vastag gyapjúholmit köt, s csuklójával néha kilöki szemére hulló hosszú haját. Mellettük munkásruhás férfiak söröznek, műszak után jöhettek ide, ittragadtak. Énekelnek, a prímás jön az asztalok között, megáll fölöttük, s lágy vigyorral húzza a fülükbe. Aztán két középkorú asszony, asztalukra dőlve néznek egy99más szemébe, az egyik kitartóan és halkan beszél, a másik némán sír. Lábuknál szétborult cekker a puha szőnyegen, de nem lehet eldönteni, hogy melyik láb kihez tartozik. A cekkerben hagyma, krumpli, átvéresedett papírban hús. Valaki ordít a terem mélyén. „Hogy a dagadt anyádba rohadtál volna bele, te dagadt!” A konyhába nyíló szárnyas ajtó közelében magányos fiatalember ül, betegesen kövér, olyan kövér, hogy alig fér az asztalához, virágmintás inget visel, arca fényes és pattanásos, haja gyűrűkben omlik a vállára, s a kiáltásra puhán rándul a teste, de aztán mégis ülve marad. Egy csapat suhanc ront be a hallból, a lengőajtón hirtelen beárad a bárból felhallatszó erőszakosabb beat-zene, kiáltozva összeszedik a fölösleges székeket, kicipelik. Úgy látszik, a bárban kevés a szék.

Salgótarjánban ez az egyetlen este is nyitva tartó szórakozóhely. Illetve van még egy vendéglő is, de a portáslány figyelmeztet: „Jobb, ha azt meg se nézi!”

Tulajdonképpen egyszerű kocsma, régi, földszintes saroképületben. Rádió bömböl, ám a vastag füstfellegben lebegve, játszik a cigánybanda is. Dobogón ülnek a nagy vaskályha mellett. Meztelen villanykörte világít. Itt még üres szék sincs, nem úgy, mint a szálló első osztályú éttermében. Az asztalok között is állnak. Minden homályos és szutykos, a kályhában mintha nem is égne tűz, a levegő mégis forrónak tűnik, nehéz a szagoktól. Csontsovány nő áll egy szék tetején, kezében söröskorsó, énekel. „Járom az utat, macskaköves utat.” Haja kócos, arcán elmázolódott festéknyomok.

Valaki megragadja a kabátomat, egy asztalhoz húz, nevetve mutatja, hogy van még szabad hely. „Üljön le már, mit áddigál!” Leülök, mosolyognék, de már nem törődnek velem. Három középkorú férfi, arcuk kövér és tokás, technikusok vagy művezetők lehetnek. A lucskos abroszon szétmázolódott hamu, bo100rosüveg, néhány üres pálinkáspohár, csöpörésző szódásüveg. Sört isznak éppen. Az éneklő nő alól valaki kirántja a széket, a sör egy bőrkabátos arcába loccsan. A három férfi csapkodja az asztalt, valakit szidnak. Ordítás, a söröskrigli széttörik, a nő sikít, röhögnek. „Ez így nem mehet tovább. Mondtam neki, hogy ez így nem mehet tovább.”

Pincér nem jön. Megfigyelem, hogy a söntéspult körül azért is olyan nagy a tömörülés, mert mintha mindenki maga hordaná az italt az asztalokhoz. Csupán egyetlen öregasszony eszik; fehér, agyonmosott ballonkabátban van, fején ócska fekete férfikalap, főzeléket eszik. Valamilyen húsdarab is látszik a főzelék tetejére löttyintett zsírtócsában; a húst a végére hagyja, óvatosan kerülgeti a kanállal, csak a zsírból kever a rántásos masszába, módszeresen, mindig csak egy kicsit. Felállok, halkan elköszönök, de nem veszik észre. „Ez így nem mehet tovább. Mondtam neki, én megmondtam, hogy ez így nem mehet tovább.”

A szálloda előtt a hatalmas teret több emeletnyi magasságból reflektorok világítják be. A durva beton fénylik az esőben. Most már zuhog. Egy fedett beugróban fiatal pár, a fiú a falnak támasztja egyik talpát, így a lány, mintha ülne, a combján lovagolhat. Néhány lépésnyire tőlük három fiú áll, táskarádiójuk bömböl, néha hátranéznek, hátraszólnak. „Dugd be már neki!” A szálló éttermében leülök, a kiszolgálás túlzottan udvarias és nagyon gyors. A cekkeres nők mellett ülök, az asztal alatt most is összefonják a lábukat, a művészetről harsogó társaság azonban eltűnt. Három fiú került a helyükre, két öregebb kurvával. Az egyik fiú a fejem fölött kiabál át távolabb ülő barátjának: „Mikor mész haza? Röggel?” Akihez a kérdést intézték, nevet, és a kurvákra pillantva a levegőbe löki az öklét, sziszeg. Az esküvői vacsora résztvevői is cihelődnek. A dagadt fiú pörköltet eszik. A pincér teknősbéka levest hoz, ki101csi csészében, pirítóssal, majd spanyol módra készült, vörös borban főtt gombás rizst. A szakács két évig Koppenhágában dolgozott, „de olyan nagy marha volt, hogy visszajött”. A pincér cinkosan rám vigyorog, aztán nevet. „Csak azért kaphat ilyen különlegest”. Tányérra helyezett vászonszalvétán hozzák a számlát.

Annak az útnak a szélén, amely a régi bányászkolóniához vezet, három kocsma is üzemel. A régi házak felvizesedett falán esőmosta plakátok, kopott feliratok. „Vesszen a reakció!” Vasárnap délelőtt van, misére harangoznak. „Biztosítás, biztonság!” Éjjel hó esett, de kisütött a nap, olvad. Szódáskocsi megy az utcán, az emberek kijönnek a szódáért, vagy csak az ablakból nyújtják ki az üres üvegeket. „A szavazócédula fegyver a békeharcban!” Részeg férfiak kódorognak, csoportba verődve, egyedül.

A régi bányászkolónia a domb tetején épült. Az út nincsen kikövezve, nyúlósra, mélyre taposták már a sarat.

Közvetlenül a dombtető alatt is van egy kocsma, a nyitott ajtóban két férfi dulakodik. „Gyere, na gyere vissza már! Most már úgyis elkéstük ezt a buszt is!” A másik azonban nem akar visszamenni, tehetetlenül csapkod, kiáltozik. „Elkéssük az összes buszokat! Mindig elkéssük az összes buszokat!” A fiatalabbiknak nincsen kabátja.

A fehérre meszelt házak között senki nem jár. Kisfiú csúszkál a maradék hófoltokon. Barnára mázolt ajtók, szálkásan sárgásra súrolt küszöbök, világoskék fészerek. „Kit tetszik keresni?,” nézi a vállamra akasztott magnetofont. „Téged!” Hosszan, tárgyilagos hűvösséggel néz a szemembe. „Elsüllyed maga itt a sárban!” Fehér illemhelyek, rohadó ólak, emeletes nyúlketrecek, vörös műanyaghüvelyek a rózsakarókra húzva. Egy nyitott ajtón benézek.

102

A félhomályos konyhában sülő hús sercegése. A szoba ajtaja is tárva van, a vetetlen páros ágyra látni, valaki motoszkál odabenn, árnyékom a fehér ajtótáblára vetődik. Tömött dunnák, kockás huzatban. Surranás és koppanás, surranás és koppanás, ismétlődik, aztán hirtelen abbamarad, csak a hús sül sercegve a serpenyőben, födő alatt. Az ajtó mögül kikukkant egy öregasszony. Csaknem teljesen kopasz, a hosszú, ősz hajszálak között látszik a fényes, szeplőktől tarka bőr. Figyeljük egymást. Azért egy kicsit mosolygok.

„Magyarnak tetszik lenni?”

„Miért? Mi lehetnék?”

A magnetofonra pillant, mintha meg akarna bizonyosodni valamiről, aztán kijön az ajtó mögül. Meghúzkodja magán a barna flanelpongyolát, előbb a mellén húzza össze, de alul kinyílik, aztán a derekánál igazít, akkor meg a melle marad megint csupasz, a pongyola kicsi, mintha örökölte volna, teste hatalmas, kilátszik gödrös térdkalácsa, lába dagadt és visszeres. Nehézkesen, kissé bicegve megy a tűzhelyig. „Hogy nem tud köszönni!”

Hangjában azonban nincsen semmi szemrehányás, egyszerűen csak megállapít valamit, aztán már nem törődik velem. A hátát fordítja felém, felemeli a födőt, visszateszi, lehajol, egy hasáb fát húz ki a tűzhely alá halmozott rakásból, kinyitja a tűzhely ajtaját, a fát ráveti, néhány pillanatig a tűzbe bámul, majd megfordul hirtelen, ismét némán nézzük egymást. A konyhaasztalhoz biceg, kihúzza a fiókot, kivesz egy kétágú villát, visszamegy a tűzhelyhez, fölemeli a födőt, megforgatja a húsokat. Nem tudom miért, de érzem, nincsen ellenére, hogy itt vagyok. A hosszú villát persze azért vette elő, hogy legyen valami fegyver a kezében. Visszateszi a födőt, s elindul felém. Az ajtófélfának támaszkodik, kezében a villa, nyelét markolva fogja, hegye rám mered. Az egyik 103lábát úgy csúsztatja a küszöbre, hogy érezzem, bármennyire is szeretnék, beljebb nem kerülhetek.

„Meg azért is mondom, mert a múltkor itt jártak a külföldiek, fényképezték a mi szép kis otthonunkat, de aztán kiderült, hogy magyarok.”

Arcán is feszesen fénylik a sötétbarna bőr, csak a szeme körül, a száján, és az orra tövében roggyan be ráncosan, s ezért nemcsak úgy tűnik, mintha nagyon mélyről nézne elő, mintha valódi lénye saját arcának mélyére süppedve élne, hanem mintha örökösen mosolyogna is, pedig vizesen kék szeme inkább lebegően elmosódott, mint mosolygó, ajkát pedig mereven szorítja össze, ha nem beszél.

„Ez nem fényképezőgép. Magnetofon.”

Válla megrándul egy kicsit, elhúzza a lábát a küszöbről, de azért bólint. Visszamegy a konyhába, néhány kukoricacsutkát dob a tűzre, fölemeli a födőt, beleszagol a felcsapó gőzbe.

„És kit tetszik keresni?”

„Csak úgy nézelődöm.”

„Hát van is itt mit nézelődnie. Nézelődni azt lehet itt! Csak nézelődjön. Ilyet még úgysem látott.”

Visszajön az ajtóhoz, karját kényelmesen összefűzi a mellén, de nem támaszkodik a félfának, a lábát nem teszi a küszöbre. Ennek most jelentősége van. Nem szól, nem is vár semmire, kezében kétágú villa, védelemre.

„Maguk már régóta laknak itt?”

„Mi negyvenkét éve.”

„És a férje? A férje bányász?”

„Ötvenegy évig volt a bányában. Most nincsen itthon.”

„Nyugdíjas?”

„Templomba ment. Bármikor itt lehet.”

„Melyik templomba? Amelyik a domb alatt van?”

„Kilencszázötven forintot kap annyi év után! Még 104gyerek volt, amikor lement, és most kilencszázötven forintot kap, ennyi év után!”

„Ilyen keveset?”

„Én református vagyok, ő meg evangélikus. Hát megy egyedül.”

„És gyerekek?”

Hosszan néz, de tekintete mintha most messzibbre mosódna.

„Látom, maga is olyasféle.”

„Milyen?”

„Hát egyszer itt voltak, felvették, amit mondtunk, meg is lett a baj belőle.”

„Mit mondtak?”

„Látom, nem működik.”

„Nem.”

„Hát azt mondtuk, hogy itt ember nem élhet. Elmentünk volna innen mi is! És mit csinálnak annyi lakással, ami ott épül a városban? Azt mind a fejeseknek adják?”

„Itt nem laknak fejesek?”

„Vagy arra várnak, hogy meghaljunk? Aztán akkor majd lesz jó lakásunk, a föld alatt? A lányom is itt lakott, csak ez az egy volt, de több nem is lehetett volna, mert ennek sem tudtam kenyeret adni. Az uram is úgy ment a sihtába, üres gyomorral, hát hogy lett volna több? Rákja volt neki. Két éve halt meg. Mindent kiszedtek belőle.”

Furcsán fölnevet, az ajtófélfának támaszkodik, a talpát lassan a küszöbre csúsztatja. Aztán hallgatunk. A villával a magnóra bök.

„Hát magánál minek van az?”

„Azt szeretném, ha mesélne nekem. Éppen arról, hogyan éltek régen, amikor nem volt mit enni. Felvenném.”

„Én már nem emlékszem semmire. Az uram tudná, de az nincsen itthon, láthatja.”

105

„És ha eljönnék délután?”

Gyorsan a tűzhelyhez biceg, lekap egy tálat a polcról, a födőt a tűzhely szélére borítja, a legördülő zsíros páracseppek sisteregnek a vason, a villát beleböki az egyik hússzeletbe, kiemeli, lecsöpögteti, a tálra dobja, aztán ugyanúgy a második, a harmadik, a negyedik nagy szeletet is.

„Délután se lesz itthon, mert akkor elmegyünk.”

A födőt a tálon is sercegő húsokra borítja, rongyot kap a kezébe, a tűzhely szélére húzza a serpenyőt, aztán kinyitja a sütő ajtaját, kihúzza a tepsit, az asztalhoz viszi, és a gyúródeszkára fordítja a tésztát. A tészta édes almagőze fényes arcába párolog.

„És este?”

„Este is jó, de ne is minket kérdezzen, kérdezze a pártembereket! Azok úgyis mindent jobban tudnak. Kérdezze a Koren Pistát, az mindenbe belebeszél, az pártember, az mindenbe jól bele tud beszélni.”

„Ki az a Koren Pista?”

„Bányász az is, de aztán kivették az irodára. Mert az mindig tudott beszélni, de mégsem kapott új lakást, mert biztosan nem elég jól beszélt.”

Felnevet.

Az MSZMP K. B. Államgazdasági Osztálya 1964-ben határozatot hozott, s a határozatban 1600 lakás szanálását, és 1420 lakás teljes felújítását javasolta a Nógrád megyei Tanácsnak. Ma 1969 február huszadika van. Az eltelt öt év alatt a Nógrád megyei Tanács mindössze 300 korszerűtlen bányászlakás szanálására kapott anyagi fedezetet.

A József Attiláról elnevezett városi Művelődési Otthon bejáratánál kézzel festett plakát hirdeti, hogy ma tartják a „Hősök nyomában” című országos vetélkedő megyei döntőjét. De a színes mozaikkal díszí106tett folyosón kiállítás is látható. A kiállítás azoknak a gyerekeknek készült, akik most fejezik be általános iskolai tanulmányaikat, és pályaválasztás előtt állnak. A piszkos tablókon a gyártási folyamatokat mutatják be ábrákon és fényképeken, a tablók alatt a beporosodott késztermékeket. Szakmát kínál az építőipar, az üvegipar, a nehézipar, a könnyűipar – csak a bányászat nem.

A vetélkedő a nyersfával burkolt színházteremben folyik. A halványlila bársonnyal kárpitozott zsöllyékben gimnazisták, ifjúmunkások, ipari tanulók ülnek, de szülők és tanárok is. A zsűri a nézőtér mögött, egy üvegfal védelmében helyezkedik el, és hangszórón közli ítéleteit. A színpadon hat csapat mérkőzik.

„Ki volt a Szlovák Köztársaság vezetője?”

A játékvezető középkorú, kissé hízásnak indult tanár. Feszültségét és izgalmát azzal igyekszik palástolni, hogy akár egy táncdalénekes, kezében a mikrofonnal, puha léptekkel járkál a színpadon a sötét szoknyás, fehér blúzos lányok és a sötétkék öltönyben, fehér ingben feszengő nyakkendős fiúk között, ám minduntalan kizökken szerepéből, értelmetlen mozdulatokat tesz, forgolódik, kedélyes mosolya föloldhatatlanul az arcára fagy.

A második sorban három népviseletbe öltözött asszony ül. Mellettük egy csúnyácska lány, narancssárga kardigánban. A három asszony mereven figyeli a színpadot. Nem lehet megállapítani, hogy mit néznek, de mindent látnak. A lány izgatottan mozgolódik. A nyakát nyújtogatja, oldalra pillant, hátra fordul, csipkés zsebkendőjét tépi és gyűri a markában. Meleg van. És a kellemetlen csendben hirtelen megszólal a gong.

„Az idő lejárt.”

„Mivel egyik csapat sem tudott a kérdésre válaszolni, most a tisztelt nézőkhöz fordulok, valaki biztosan 107tudja a helyes választ. Kérdésünk úgy hangzott tehát, hogy ki volt a Szlovák Tanácsköztársaság vezetője?”

A csúnyácska lány gyorsan jelentkezik.

„Tessék, kislány, ott a második sorban!”

„Kun Béla.”

A teremben gondolkodásnyi csend, aztán felcsattan a nevetés, néhányan tapsolnak is. A lány leül, fejét megsemmisülten a tenyerébe ejti. A három népviseletbe öltözött asszony mozdulatlan. Amikor a nevetés elül, a játékvezető visszatáncol a színpad közepére.

„Most pedig riportot kell készíteni a párt alapításáról. Osszátok ki egymás között a szerepeket, s képzeljétek el, hogy egy rádióskocsival érkeztek a helyszínre, a Városmajor utcába, ahol a párt alapító tagjai összeültek. A riportnak néhány perc múlva már adásban kell lennie, tehát gondolkodási idő nincsen. Kiosztottátok a szerepeket? Ehhez persze tudni kell, hogy ki volt jelen a gyűlésen. A riport ideje két perc. Ki lesz a riporter? Átadom a mikrofont.”

A játékvezető átadja egy kislánynak a mikrofont. Megszólal a gong. A gyerekek súgdolóznak, helyet cserélnek. Aztán a kislány odalép egy fiú elé, s elcsukló hangon beszélni kezd.

„Kedves Kun Béla, engedje meg, azt akarom megkérdezni, hogy mért gondoltak arra, hogy meg kell alapítani a pártot?”

„Az volt a véleményünk az elvtársakkal, hogy most már igazán itt az ideje a pártalapításnak, mert nincsen párt.”

„De miért éppen itt, Kelen József mérnök lakásán alapították meg a pártot?”

„Azért, mert ennek a szobának az ablaka nagyon alacsonyan van, és ha jön a rendőrség, akkor gyorsan ki tudunk ugrálni az utcára.”

„Hát nagyon köszönöm az értékes nyilatkozatot, és akkor most azt is kérdezzük meg, hogy hát hogyan 108reagált a közvélemény a pártalakulásra. Mert már itt is vagyunk az utcán.”

Néma zavar támad. A kislány a tenyerével takarja el a mikrofont, néhányan ingerülten hadonásznak.

„Hát kedves hallgatóink, már nem is az utcán vagyunk, hanem betértünk ebbe a szép cukrászdába, hogy megkérdezzük az itt üldögélőket, hogy mi a véleményük. Szabad a nevét?”

„Én Szabó Ferencné vagyok.”

„És maga micsoda?”

„Én munkásnő vagyok és már olyan nehezen élünk, hogy nagyon örülünk, hogy van párt, amelyik elvezet minket a forradalomhoz. Csak az a baj, hogy eddig nem volt, mert ha lett volna, akkor népünk ezer éves álma már régebben valósult volna meg.”

Megszólal a gong.

„Az idő lejárt.”

„Én tizenhárom éves voltam, amikor lementem először a bányába. Ez bizony régen volt, ezernyolcszázkilencvenhétben. De az orvos nem adott papírt. Hiába mondtam, hogy tizennégy vagyok, azt mondta, ne hazudjak, nem vagyok tizennégy, hát ne hazudjak neki. Erre visszamentem az Urbánhoz, és bizony sírtam is, de ő azt mondta, hogy nem baj, kölök, azért még dolgozhatsz, ha az orvos nem is adott papírt, csak menjek bátran a munkára. Így lettem először én cugos, aztán ajtós, és amikor betöltöttem a tizennégyet, akkor hivattak a rendezőbe, és szó nélkül kiadták a felvételi bárcát. Én meg csak csodálkoztam. Honnan tudják, hogy mikor lettem én tizennégy éves? De ez az Urbán olyan ember volt, hogy mindent a fejében tudott tartani. Kemény ember volt. De amúgy igazságos. Akkor kerültem a József-aknára, és kaptam 35 krajcárt tizenkét órára. Annyit dolgoztunk. Meg munkaruhát is kaptam, de nem ám olyat, 109mint amit most adnak, hanem zsákból volt a nadrág, átfújt rajta a cúg. Aztán mégis itt vagyok. De nekem már a nagyapám is munkás volt, nálunk munkás volt mindenki, ő építette az első vasutat is, sokat is mesélte, amikor már öreg volt, olyan öreg, mint én, hogy amit ők nappal építettek, azt a népek éjjel felszedték, mert féltek a vasúttól, hogy az szikrát hány, mint az ördög. Pedig a pap is kiprédikálta, hogy nem kell félni, emberek, mert a vasút Istennek tetsző dolog, és nem szabad fölszedni, de ők mégis felszedték, mert jobban tudták. Azért megépült valahogy. Az édesapám meg gépkezelő volt a bányában, jó munkás. De nékem még az őseim is bányászok voltak, nem is magyarok, hanem németek, csak a nagyapámnak az apja az ide szerződött. Körmöcre jött aranyat bányászni, Szászországból. Én meg tizenöt éves koromban már vájár voltam, és az üzemvezető egyszer azt mondta az Urbánnak: emelni kéne ennek a gyereknek a fizetésit. De az Urbán nem emelte, azt mondja, nem kell a gyereket nagy pénzhez szoktatni, mert akkor nem lesz elég neki semmi.”

Erzsi felnevet.

„Tudom én, hogy mért mondja ezt a nagypapa!”

Négyen vagyunk a nagy konyhában. Erzsi a kávéfőzőt tömi, az anyja hagymát vág a konyhaasztalon, szeméből csorog a könny, magasra tartja a fejét. Az öreg az ágy szélén ül, az ablak alatt, de minden bizonnyal nem az övé az ágy, hanem Erzsié, mert az éjjeliszekrény fölé Kovács István színművész erősen szépített és sajátkezűleg dedikált fényképe van feltűzve.

„A nagyapa mindig úgy mondja a történeteit, hogy engem neveljen!”

Erzsi nevetésében éles szemrehányás és ingerült tiltakozás bujkál. Ám ez nem is annyira az öregnek, mint inkább az anyjának szól. Az asszony azonban nem akarja megérteni. Mintha nem is hallaná. Öklé110vel kitörli szeméből a könnyeit, mosolyogva az öregre néz, hangja lágy.

„Hát bizony nehéz sorsuk volt szegényeknek!”

A frissen hullott hó hűvös visszfénye fehérre világítja a meleg konyhát.

„Az ám, nehéz! De tizenkilencben nagylegények voltunk! Még két plecsnim is volt róla, de elvitték valahová a gyerekek. Volt egy nagy plecsnim róla, meg egy kicsi. A nyugdíjamat is kaphattam volna az után, de az volt a baj, hogy amikor jött a megszállás, nem léptem be a szakszervezetbe. Az öcsém is mondta, ha beléptem volna a szakszervezetbe, akkor többet kaphatnék, mint így, bár így sem panaszkodom, mert nekem ezerkétszáz a nyugdíjam, de úgy még többet kaphattam volna, mert az öcsém azt mondta, ez nagy ember, vezérigazgató benn a trösztben, hogy nem elég ha a pártban benne vagyok, benne kéne lennem a szakszervezetben is. De a szakszervezetben nem voltam benne, csak a két plecsnim volt meg róla. Mert akkor én benne voltam minden híres dologban. Még a nagy salgótarjáni csatában is benne lettem volna, de éppen előtte megcsúsztam és eltört a karom. Úgy, felkötött karral nem lehetett. De azért ott voltam én is. Sokáig tartott. Két domb volt, az egyiken voltak a csehek, a másikon voltunk mink. Néha meg összecsaptunk. Hol ide, hol oda. Egyik sem tudott győzni. De megállapodásban voltak, hogy a szünetben össze lehet szedni a sebesülteket. Ott én is segítettem. Hát bizony nagy fejetlenség volt ott. Ahogy észrevettem egy csehet, odamentem hozzá, látom, keresztül van lőve a homlokán. Nekünk úgy volt parancsba adva, hogy a cseheket is szedjük össze, azokat is sajnáltuk, azok is csak emberek, hiába az ellenségeink. Úgy vittük őket, hogy két bot közé ki volt feszítve egy csomó gurtni, aztán arra rá. És amikor megláttam azt a csehet, szólok az embereknek, nocsak te111gyük fel ezt, de azok csak néztek rám. Nincsen gurtni, mondják. Mert csak a két bottal jártak, hogy úgy nézzen ki, mintha csinálnának valamit, mert gurtni az persze nem volt. Hát ilyen nagy fejetlenségben ment a dolog.”

Erzsi ismét felnevet, de most vele nevet az öreg is, az asszony is. „Azt mesélje el nagypapa, hogyan csináltak az asszonyok a zászlókból piros ruhát!”

„Ugyan már! Nem a zászlókból csinálták!”

„Úgy mesélte, nagypapa!”

„Ugyan már! Hogyan meséltem volna úgy! Hiszen a zászlóval nem az volt. A zászlót azt rejtegettük, egyszer meg, amikor meghalt egy fiú, akkor kivittük a temetésre. Ott bontottuk ki először, azóta, hogy levertek. Rendes temetés volt, mi meg kibontottuk a zászlót. Néztük, mit szól majd a pap. Hát nem szólt semmit. Úgy csinált, mintha észre sem venné. Pedig jó nagy volt a zászló, piros.”

„De hogyan volt azokkal a piros ruhákkal, nagypapa?”

„Azt a boltban vették az asszonyok. Alighogy levertek, egyszerre mind piros ruhát csinált magának. De nem sokáig ám, csak míg nem jött a csúnya világ. Az én feleségem is hordta, de aztán neki is csak le kellett vetnie.”

„Hatvankét évet éltek együtt. Hatvankét évet. Tavaly halt meg szegény, nyolcvankét éves korában” – mondja halkan az asszony.

„Máma nem tartanak így ki a fiatalok!” – mondja halkan az öreg.

„Mert szeretik a változatosságot” – mondja halkan Erzsi.

„Hát bizony, ezek a gyerekek már mások, mint mink voltunk. Ezek már mások. De a papa nem panaszkodhat a gyerekeire, a papa igazán nem panaszkodhat” – mondja halkan az asszony.

112

„Úgy lettek nevelve!” – mondja halkan az öreg, és óvatosan a lányra pillant.

Csend lesz. Hosszú, furcsa csend. Erzsi az ajtófélfának támaszkodva áll. A kávéfőzőre mered. Az asszony a lábos fülét markolja, mintha valami alattomos indulat ellen védekezne. Az öreg kinéz az ablakon.

„Maga dolgozik már, Erzsike?”

„Én vagyok a falusi védőnő. Sokra vittem!”

„Itt?”

„Nem itt. Mátranovákon. Mert én úgy vagyok, ahogy mondani szokták: senki nem próféta a saját hazájában.”

„Pedig már hívták ide is, de nem akar” – mondja halkan az asszony, s kezében a visszafojtott indulattól megemelkedik a lábos, csattan az asztalon.

„Ide? Most minek jönnék ide, anyuka? Minek? Nem akarok itt megpenészedni, érti? Megrohadni, mint maguk! Érti?”

„Hát akkor, hová akarsz?”

„Nem tudom. Csak el innen. Nem tudom hová. Csak innen Nógrádból el!”

Az öreg kinéz az ablakon. Arca a havas fényben tiszta és nyugodt. Mintha semmit nem hallana.

„De nem vertek ám le minket olyan könnyen. Jött a sztrájk. Csakhogy idehozták a Dubárt, ezt az oltári állatot, az meg pénzt kapott az igazgatóságtól, meg hordószámra kapta a bort, hogy hajtson, meg abriktoljon minket. Kivittek a rendező elé. Sorba kellett állnunk. Aztán ordított, állat volt az, nem tudom, milyen anya szülte, de ember nem volt benne, annyi biztos. Szrájkoltok? Sztrájkoltok, csirkefogók? Mert elmondott az mindennek bennünket. Aztán azt mondja: ha nem veszitek fel a munkát, minden tizediket lelövetem! És kezdte számolni. De senki sem szólt, hogy felvenné a munkát. Minden tizediknek ki kellett lépnie. Féltünk, dehát csak nem lövethet! Aztán 113mást talált ki. Megint sorba kellett állni a rendezőnél. Három csendőr odajött, az egyiknél volt bikacsök, a másik kettőnél puska, olyan háromszög félébe álltak, és be kellett menni a háromszögbe, a bikacsökös ütött, s ha elhajoltál, akkor kaptál a puskatussal. Így álltunk sorba a verésért. Mintha ostyáért álltunk volna a templomban. Volt egy csendőr, az közben még kiabált is. Krisztusból bohócot csinálni? A templomból kuplerájt? Tiétek volt a hatalom? Azt mégse tudtátok csinálni? Csak a templomból kuplerájt? Krisztusból bohócot? Tiétek volt a hatalom? Azt mégse tudtátok csinálni?”

Hirtelen elhallgat, bólint.

„Igazat is mondott” – mondja halkan.

Ülünk az asztalnál. Kerényi aknavezető szavaiban keserű gúny bujkál, Pintér meg hallgat. Ujjukkal a csipketerítő csillagjait bökdösik. Kinn a konyhában rotyogva fő a pörkölt. Az öreg elaludt, Erzsi elment valahová. Az asszony megáll az ajtóban, egyik kezében fényes alumíniumtálcán három kis pohár, a másik kezében műanyagzsinórral befont üveg.

„Itt van egy kis jatadra. Attól majd jobb lesz a kedvetek.”

Iszunk. De a két férfi nem derül kedvre tőle.

„Erre a szénre jövő év decemberéig van szerződésünk Tiszapalkonyával. Újabb feltárást nem engedélyeznek. De nem is baj, mert ez a szénvagyon úgysem fog tovább tartani.”

„És mi lesz azután?”

„Semmi baj! Csak semmi pánik! Öt kőbánya fogja helyettesíteni a szénbányászatot.”

„És ipart telepítenek, hallom.”

„Hogyne! Annak érdekében, hogy ne horgasszuk le a fejünket.”

„És ha bezár a bánya, maga mit csinál?”

114

„Én? Hát negyvenhat éves vagyok. Nyugdíjba megyek. Már tájékozódom is az orvos felé.”

„Az orvos felé?”

Tekintetük vidáman összevág. Barátok. Pintér nevet.

„Mint a Kabai! A téli nagyvadászaton még vígan hajtotta a nyulat, de ha itthon van, akkor bizony fáj a szíve.”

Az MSZMP Nógrád megyei Bizottsága „A széntermelés csökkenésének gazdasági és politikai hatásai Nógrád megyében” című jelentésében a következő adatokról és tényekről szerezhetünk tudomást:

1945 után az ország széntermelésének 13-14%-át a nógrádi szénmedence adta. A megye 2,6 milliárdos iparfejlesztési alapjának 55%-át fordították bányászati beruházásokra. A beruházott értékek többsége bányászati létesítmény, s ezek a bányák felszámolása után semmiféle más célra nem használhatók. Kivételt csak a kisegítő üzemek, gépjavító műhelyek felszerelése és épületei jelentenek.

1964-ben vetődött fel először a bányák megszüntetésének gondolata, egyrészt a nógrádi bányák rossz geológiai adottságai, másrészt a kitermelt szén alacsony fűtőértéke, harmadrészt az új energiahordozók (olaj, földgáz) megjelenése miatt. A második ötéves tervben a nógrádi bányák 1,5 milliárd forint állami dotációt kaptak. Ezek a tények tették nyilvánvalóvá, hogy a szénmedence által termelt évi 3,8 millió tonna szén és a bányászatban foglalkoztatott 14.800 „fő” felesleges. A jelentés szavaival: „ennek ellenére 1965-ig a bányászat fejlesztés alá került.”

Az MSZMP Központi Bizottsága 1965. november 9-i ülésén tárgyalta a megye helyzetét és fejlesztésének vitás kérdéseit. Határozatot hoztak az új ipar telepítésére és a bányászatban foglalkoztatottak más munka115körben való elhelyezésére. De az eltelt három év alatt szinte semmi nem történt. A KGST beruházással épülő, 4000–4500 főt foglalkoztató CENTROLIT-nak jövőre már üzemelnie kéne, de az építkezések előreláthatólag csak négy év múlva kezdődhetnek el. A nagyüzemekben 1500 főt, a könnyűiparban 1400 női munkaerőt, tíz kisebb üzemben összesen 1160, és a felszabaduló bányamelléküzemekből átalakított munkahelyeken 227 főt sikerült csupán elhelyezni. Ezen kívül, az úgynevezett 2006-os kormányrendelet alapján, 600 munkást rokkantsági, és 200 munkást kedvezményes nyugállományban részesítettek. Szó szerint: „Törekedtünk egyéb lehetőségek kihasználására is”, ami azt jelenti, hogy 50%-kal több fiatalt vonultattak be katonának, mint az elmúlt években, és 500 fiatal számára tették lehetővé, hogy az NDK-ban jelentkezzék munkára.

Nógrád megye iparának 90%-a nehézipar. A megye lakóinak 50%-a él bányavidéken. Az összpárttagság 68%-a bányász. S bár a visszafejlesztés még nem érintette a „kolonizált törzsgárdát”, de a „politikai és gazdasági vezetés felé már felmerült a bizalom kérdése”. Az 1966. évihez viszonyítva 1967-ben az iparban foglalkoztatottak átlagkeresete 1%-kal csökkent, s az elkövetkező öt évben előreláthatólag 10%-kal fog csökkenni. Az elmúlt három évben a 100 keresőre jutó eltartottak száma 115 főről 124 főre emelkedett.

Mivel állami szinten a megye sorsáról még nem született egyértelmű döntés, súlyos gondot okoz az is, hogy a megye vezetői nem tudják, milyen szakmák felé irányítsák a pályaválasztás előtt álló fiatalokat. 1960-ban „Ezer szakembert Salgótarjánnak” jelszóval mozgalom indult, a fizikai munkások nagy tömegeit ösztönözve a továbbtanulásra. Jelenleg 500 technikus végez fizikai munkát.

116

Az autóbusz a piactérről indul. Éjszaka nagy hó esett. Még sötét van, csak az óra mutat hajnalt. A váróterem zsúfolt, sokan várakoznak. Falnak támaszkodva, topogva, vagy egymásnak dőlve a padokon; még erősen beszeszelve, vagy az álmatlanságtól kábán. Vasárnapra virradunk.

Sok a fiatal. Lányok is. Tűsarkú cipőben, agyonfagyva. A bár csak kettőig tart nyitva, de valamilyen mulatság is volt, aminek nemrég lett vége. Van aki itt, a váróban töltötte az éjszakát. Büdös van, a hidegben erős szagot kap a cigarettafüst. Amikor rágyújtok, egy fiú cigarettát kér. „Vehetek kettőt?” „Tessék.” A sarokban egy lány vár a cigarettára, mohón szívja. Tupírozott haja zilált, ezüstlaméból készült ruhája kilóg az ócska télikabát alól. Elterjed a hír, hogy a nagy hó miatt nem mennek a buszok. „Ha nem megy, majd megyünk a kocsmába!” – mondja egy sápadt cigányfiú. A szolgálati helyiségből kilép a sofőr, egy kanna meleg vizet cipel. „Megyünk, Jóska bácsi?” Jóska bácsi nem válaszol.

Fél órás késéssel indulunk. Az autóbusz bizonytalanul kanyarog az érintetlenül havas hegyi úton. Az egyik megállóban, indításnál, megcsúszik. Jóska bácsi ismét indít, de egyre jobban fordulunk az árok felé. Mindenki kiáltozni kezd, az árok meglehetősen mély lehet. Jóska bácsi ügyeskedik, de most már az árok peremén forog a hátsó kerék. Ki kell szállni. Bemászunk az árokba, az árokban derékig áll a hó. Onnan azonban ki lehet nyomni a buszt. Mindenki nevet. Kinyomjuk. A másnapos hangulat otthonossá oldódik. Akik leszállnak, integetnek. A fiúk sötét nadrágjának szára alól piros harisnyák villannak elő. Mire fölérünk a községbe, az autóbusz kiürül.

Kerényi Lajos a kocsmában vár. Reggeli misére harangoznak, a dombnak tartó fehér úton néhány fekete öregasszony baktat fölfelé. Különben üresek az 117utcák. A kocsma tele van, most gyújtanak be a kályhába. Az emberek a söntéspult köré tömörülnek.

„Két üvegkorsó sört” – mondja Kerényi.

A csapos elfordul, és két üveg sört tölt a korsókba. Miközben iszunk, valaki ugyanezt kéri, de a csapos nem ad.

Miután megittuk a sört, átmegyünk a bányairodába. Itt van, nem messze. Földszintes épület, közvetlenül a táró feketén tátongó szája mellett. Levetkőzünk és beöltözünk. Kerényi kiteríti a bánya térképét, megmutatja azt a körülbelül négy kilométer hosszú vágatot, a nyugati fővágatot, amelyen végig fogunk menni.

„Szerencséje van, még dolgoznak is. Éjjel nem tudtak kijönni a csillék, mert rövidzárlat volt. Most kell kihozni, mert különben összefagy a szén.”

Meggyújtjuk a karbidlámpákat, elindulunk. Előttem megy, én baktatok utána. Jó órát gyalogolunk így a sötétben. Ez a furcsa, magányos gyaloglás összehoz. Néhol sugárban ömlik a víz, nem lehet kikerülni. Szó nélkül megyek át ezeken a vízeséseken. Figyeli, tetszik neki. Egy idő után a keresztnevemen szólít, tegez. Furcsa elképzelni a havas legelőket, az erdőket és a réteket a fejünk fölött: tán jár is ott valaki, s nem tudja, hogy nyolcvan méterrel a lába alatt két ember baktat, beszélget.

Sokat beszélünk. Elmondjuk az életünket egymásnak, cserébe. Kerényinek már az apja is bányász volt, de őt taníttatták. Pécsett érettségizett. Utána mégis visszajött a bányába, majd a központban dolgozott az irodán, és közben elvégezte a Felsőfokú Technikumot. Bármiről beszélünk, az itt a föld alatt valami meghatározhatatlanul gyengéd vagy tán nosztalgikus hangsúlyt kap, mintha a szavaknak is más értelmük lenne, de legalábbis más érzelmi töltésük; nyugodtabbak vagyunk, mint a föld felszínén. Talán csak 118a csönd miatt. Néhol ugyan zúg egy-egy szellőztető berendezés, víz is csöpög, a lépteink is csikorognak, mégis más csönd ez, mint odafönn.

„Micsoda rablógazdálkodás folyik itt, micsoda rablógazdálkodás! Engem köteleznek, hogy végezzem el a technikumot, de nem csak engem! Tavaly a telepen két millió forintért fürdőt építettek… Pedig már tudták. Mert akármit tudnak, mintha egyetlen szót ismernének csak: fejlesztés, fejlődés, fejlesztés, fejlődés… Micsoda rablógazdálkodás folyik itt! Emberrel, anyaggal…”

„Nem lehet mindent előre kiszámítani.”

„Hát persze… de ez… itt sok olyan dolog…”

Nem fejezi be a mondatot, egy cseppnyi bizalmatlanság csúszik a hangjába, de azért mégis hozzáteszi:

„Mennyi ember ment tönkre ebben az egészben!”

A beszélgetés túl élesnek tűnik, kitérek.

„Hogyan lehetséges, hogy ezek az öreg bányászok mégis olyan sokáig élnek?”

„Más életük volt, nem olyan, mint a mienk. Reggel hatkor kezdődött a műszak. Hét óra volt, mire dolgozni kezdtek. Aztán három óra ebédszünet, és megint vissza estig.”

„Csak nem azt akarod mondani, hogy könnyebb volt nekik?”

„Nem. De nyugodtabb. Ma minden gombnyomásra megy. Ma műszakkezdés után tíz perccel dolgozni kezdenek. Aztán lenyelik a hideg ebédet. És neki újra a munkának. Ha keresni akarnak. Nem is tudom… A tempó. A tempó változott meg.”

Felkapaszkodunk egy úgynevezett siklón. Itt már minden nedves és meleg. A támfalak között szépen csillog, a lábunk alatt is szépen gyúródik sárrá. Az egyik oldalvágatban csillék állnak, mögöttük pedig vagy tizenöt bányász. Megállunk, köszönünk, nézzük egy mást.

119

„Hát végeztek, végeztek?” – kérdezi Kerényi.

Az emberek sokáig nem válaszolnak. Sok fehér, egymástól elkülöníthetetlen arc a sötét háttér előtt. A legközelebb álló szólal meg legelébb:

„Végeztünk volna…”

„Elég gyorsan…” – mondja Kerényi.

„Meg a brigádgyűlés miatt is…”

„Persze… De úgy tudom, hogy az csak háromkor kezdődik” – mondja Kerényi.

Nem értem, miért hazudik. Hiszen nagyon jól tudja, hogy kettőkor kezdődik a brigádértekezlet. Egyszerre többen is kijavítják.

„Nem háromkor, hanem kettőkor!”

„Ja úgy! Kettőkor!” – mondja Kerényi és az órájára pillant – „De addig még vagy másfél órájuk lett volna…”

Az emberek nem válaszolnak.

Kerényi most éppen olyan ravaszul segíti ki őket, ahogy az előbb hazudott.

„Hát persze, amíg kimennek, meg lefürdenek…”

Némi helyeslő mozgolódás támad, de szó nem hangzik.

Elbúcsúzunk.

„Jószerencsét” – mondják kórusban, ám halkan és kelletlenül.

Ismét egy siklón kapaszkodunk fölfelé. Egyre melegebb, nyirkosabb a levegő. Kerényi megáll. Körbemutat.

„Ez már a fejtés.”

Mintha zsákutcában állnánk, vagy folyosó végén. A mennyezetet vastámok tartják. Elmagyarázza a frontfejtés technikáját.

Két párhuzamos vájatot összekötnek egy folyosóval. A folyosó vastámokkal és gúlákkal van kibélelve, és ahogy eddig a vájatok befelé haladtak, most a folyosót kezdik tágítani, egész hosszában, az ellenkező 120irányban, tehát visszafelé, a vájatok kiinduló pontjához – az egész fronton. Ezáltal az egész szénréteget ki tudják fejteni, s amilyen gyorsan haladnak előre, olyan gyorsan viszik előre a vájatokat összekötő folyosót – a frontot. A kivett támok helyére bezúdul a föld, s ezt a földdel feltöltődött üreget nevezik rablott területnek.

„És ezek szerint, ahogy mentek előre, úgy süllyed fölöttetek a táj?”

Nevet.

„Hát persze! De ki veszi észre ezt? Csak a fák, meg a bokrok. Talán. De ha egy erdő kiszárad, nem beszél. Nyugodtan rabolhatunk tovább.”

Cigarettát vesz elő, leülünk az üres csillék alá. Sokáig hallgatunk. A víz csendesen csepeg. Aztán hirtelen robaj a vastámok mögött, a rablott területre kövek omlanak.

„Remélem, nem félsz?”

„Miért félnék?”

Ismét hallgatunk. Egyenletesen csurog a kő, furcsa, sikító hangsort adnak a vasak.

„Mondd, te párttag vagy?” – kérdezi.

„Nem vagyok.”

Megszívja a cigarettát, és olyan készen pereg a mondat, mintha régen megfogalmazta volna már.

„Nem hiszem, hogy ez az egész, amit itt csinálnak, jóra vezethet. Mert ami itt húsz év alatt ezzel a munkásosztállyal történt, az ép ésszel nehezen felfogható. És nehogy azt hidd, hogy ezt, ha nem is tudja, de nem érzi mindenki. Mindenki! Már senki nem hisz semmiben. Abban sem, hogy a szénbányászatra tényleg nincsen szükség. Mert ha azt mondanák, hogy nagyon nagy szükség van rá, abban sem hinne senki sem. És én azt mondom, hogy ha itt öt év múlva kiderül, hogy nincs is annyi olaj, meg nincs is annyi földgáz, akkor nagyon nagy baj lesz. Mert szétugratni a népet, az könnyű. De lehet-e majd újrakezdeni? 121Mindig mindent újrakezdeni! Most gondoskodnak rólunk! Ugyan hogyan? Azt hiszed, hogy aki eddig hazavitte a háromezeret, meg a háromezerötszázat, az ezernégyért dolgozni fog? Ezzel az egész ipartelepítéssel is pofára fognak esni! Aki keresni akar, annak nem kell az ipar, amit idetelepítenek. Az elmegy majd Tapolcára, a bauxit-bányába. És nem félfizetésért. Vagy leszázalékoltatja magát.”

„Te miért nem mész el?”

„Elmentem volna, hívtak. De itt élnek a szüleim, ők már nem akarnak. És igazság szerint, nem is tudtam volna őket hová tenni. Kaptunk volna lakást, de ők külön laknak, megszokták. Nem lett volna jó úgy összezsúfolódni. És különben is, nekem már nincsen kedvem egy olyan új életet felépíteni, amit majd úgyis összedöntenek.”

„És akkor mit fogsz csinálni?”

„Nyugdíjba megyek.”

Visszafelé a négy kilométeres utat szó nélkül tesszük meg. Néha azért biztatóan rámvillan kék szeme.

Ha érdeklődöm, hogy nincs-e a bányászok között valami mozgolódás, bizalmatlanul néznek. A szemekben a rendőrbesúgónak járó undor vagy alázat. És mindenki vállat von: nem, nincsen semmi ilyesmi. Van, aki az ötvenhatos tapasztalatokra hivatkozik: az akkori sztrájkok szervezői és vezetői itt élnek ugyan, de több évi börtön tapasztalatával a hátuk mögött. Másrészt a leépítés olyan fokozatos, hogy a nyomában támadó elégedetlenség is szétpereg. A hangulatot a félelem és a remény határozza meg.

A bányák vezetői a termelési mutatók stagnálásáról panaszkodnak. És olyanfajta felelőtlenségről, ami ismeretlen volt ebben a különböző okokból szigorú bányász-társadalomban. Visszatérő téma a robbantásokhoz használt robbanóanyag indokolatlanul nagy 122mennyisége. És az ital. A bányászok mindig sokat ittak, de ennyit soha.

A Susán Balázs brigádjának az értekezlete is az ital jegyében zajlik. Fél három van, mire összegyűlik a társaság az irodaépületben. Az ötvenes létszámú brigádból harminchatan jöttek el, a pálinka mennyiségét azonban ötven emberre méretezték. Mielőtt elkezdődne az értekezlet, el is fogyasztják. Négy pohár jár körbe, a kocsmából kérték kölcsön. Kisüsti. A hangulat egyre emelkedik, csak a brigádértekezlet „előadója” nem érkezik meg. Utoljára a kocsmában látták, valaki átszalad, de az előadó nincsen már ott. Talán átment a másik kocsmába, de az két kilométerre van. Kerényi Lajos odahív valakit, elvonulnak, majd a frissen kinevezett előadó megkezdi a brigád munkájának értékelését. Magas, nagyon kövér, vörös arcú ember. A felemelt normáról és a magas robbanóanyag-fogyasztásról beszél. Szóba kerül a „vastám-pénz” is, amit a brigádkirándulásra kéne fordítani. Az első hozzászólók elmondják, hogy a vastám-pénzt, ők, személy szerint szívesen fordítanák brigádkirándulásra, mert „a szocialista emberréválás feltételei között szerepel a közös kirándulás és szórakozás is”, de nincsenek meggyőződve arról, hogy minden munkatársuk ezen a véleményen van. És ettől kezdve mindenki ugyanezt mondja el, amiből nyilvánvaló, hogy senki nem akarja a „vastám-pénzt” beadni a közös kasszába. Aztán egy finom ruhába öltözött férfi felugrik, és vörösre gyúlva kijelenti, hogy nem tudja miről beszélnek a többiek, amikor meg sem kapják a vastám-pénzt, de amit nem kapnak meg, azt ő is szívesen adja a közös kasszába. Óriási röhej. A fiatal, mosolygós főmérnök zavartan igyekszik megmagyarázni, hogy azért nem kapták meg a vastám-pénzt, mert elveszett egy vastám, és azt levonták a vastám-pénzből. De most megkerült a vastám, mert csak adminisztrációs hiba volt, és meg is kapják a vas123tám-pénzt. Ő egyben azt javasolja, a brigád szavazzon, hogy a vastám-pénzt közös kasszába akarják-e tenni.

Itt megfeneklik az értekezlet. Senki nem akar szavazni. Hiszen nincsenek itt a többiek. És helyettük, az ő pénzük felől, nem lehet másoknak dönteni. Már úgy tűnik, semmi lényegesről nem lesz szó, amikor feláll egy átlátszóan kék szemű, szikár férfi, és nyugodt hangon közli, hogy „ilyen szemét körülmények között” még a jelenlegi normát sem lehet teljesíteni. Hosszú, feszült csend támad. De a következő felszólalók megint a vastám-pénz körül keringenek. Közben elfogyott már a pálinka is. Behoznak három láda sört.

Kerényi Lajos emelkedik szólásra. Rövid beszéde politikusi remeklés. Mintha patikamérlegen egyensúlyozta volna ki a szavait. A zsargonnal és a közszájon forgó szakkifejezésekkel jelzi: a ti emberetek vagyok; néhány gazdaság-politikai elmefuttatással és hangsúlyosan elhelyezett idegen szóval viszont jelzi: közületek jöttem, de azért fölöttetek állok. Arról beszél, hogy szó sincs normarendezésről. Sőt, még normakiigazításról sem. Mégis szükséges, hogy a termelés volumene emelkedjék, mert a bánya 109%-ra teljesítette ugyan a tervét, de alacsony termelékenységgel. Ami abból ered, hogy 39 létszámfeletti emberük van. És itt szónoki fordulat következik: ezek az emberek felszámolt bányákból valók! Nekik is dolgozni kell! Ők is kenyeret akarnak adni a családjuknak! Majd hosszú szünetet tartva, visszatér a realitásokhoz: jelenleg, műszakonként, egy személyre 53 q kitermelt szén jut, ahhoz azonban, hogy a termelékenységi mutató kielégítő legyen, 56 q-t kellene kitermelniök. Ez nem lenne nagy teljesítmény, hiszen régen termeltek ők többet is! És ismét fordulat a lelkek felé: gondolják meg, a bányát 1970-ben be kell zárni! És végül: ha emelkednének a termelékenységi mutatók, akkor ez az időpont még 1973-ra is kitolódhat.

124

Mindenki bólogat. Kerényi leül, suttogok, arcunk egészen közel kerül, érezzük egymás lehelletét.

„Mindabban, amit elmondtál, valami nem tetszik nekem.”

„Na persze! Öt évvel ezelőtt három méteres rétegből dolgoztunk, most meg másfél méteresből!”

„Délelőtt egészen máshogyan beszéltél!”

„Hazudni kell.”

„Délelőtt azt mondtad, hogy nem lehet tovább.”

Elfordul, nem válaszol. Mintha nem hallaná. Az elnök bezárja az értekezletet.

A brigádértekezlet a kocsmában folytatódik. Nagy asztalnál ülünk, iszunk. Kerényi elkerüli a pillantásomat, s ha szólnék hozzá, kitér. Végül úgy alakul, hogy el sem tudok búcsúzni tőle.

A megyei tanács ipari osztályának vezetője, Gombár János, kiteríti a szalvétáját az íróasztalán, házikolbászt és kenyeret vesz elő. Paróczai Péter, a fiatal, rózsásan piros arcú főmérnök aktákat lapoz. Kellemes meleg van, enyhe fokhagymaszag. Az osztályvezető teli szájjal beszél.

„Hát bizony ez az egész ipartelepítési dolog elég toldozgatás-foltozgatás jellegű. Az a baj, hogy a megye iparának a struktúrája nem elég dinamikus. Nagy beruházás nincs. Mert nem tartozunk az iparilag fejlesztett megyék közé. Csodálkozik? Hiszen mi iparilag fejlett megyének számítunk! Ezzel az iparral! Képzelje el! Pénz kellene. 300 milliót kértünk, most van a dolog döntés alatt.”

Paróczai főmérnök felpillant az aktáiból.

„Én úgy hallottam, hogy már megszületett a döntés. És nem kaptuk meg!”

Gombár csodálkozik, és jó nagyot harap a kolbászból.

„Igen?”

125

„Úgy hallottam.”

„Na ez nagy baj lenne… Mert ugye, az új mechanizmusban csak akkor hajlandók idetelepülni a gyárak, ha fizetünk nekik. Például a Ganz–Mávag 30 milliót kér. A fővárostól kapna 5 milliót, maga hozzátenne még 50 milliót, így szedi össze a pénzt. Mi csak erősködünk, erősködünk, de ha nem adnak pénzt, akkor nem lehet. Akkor nem jön a Hídgyár sem. 1968 előtt persze könnyebb volt, mert egy képviselő vagy egy megyetitkár az összeköttetéseivel ki tudott hajtani 1-2 milliót… De most ez nem megy…”

Összecsomagolja a tízórai maradékát.

126

Egy nehéz év után

„Házról-házra járt, evangélikusoknál jónapot, katolikusoknál dicsértessék, így köszönt.”

„Nem akartak géppel fejni.”

„A Perlaki Kálmán sem akart.”

„Nem lesz ebből semmi, mind éhen fognak halni, így mondták.”

„Most meg ha leáll valami, nem akarnak kézzel fejni.”

„Háromcsöcsű tehén, így nevezik.”

„Megmondom őszintén, úgy néz ki, hogy a Perlaki Kálmán is kisparaszt volt. Mért nem lépsz be a proletárok közé? Zaklatott. Megmondom őszintén, láttam, hogy nincsen így előnye az embernek. Panasz nem volt rám ezen a téren. Meghallgattam. Hat családom van. Látok én is, messzebbre ellátok! A legidősebb már huszonegy éves. Jobb lesz néki a katonaságnál. Maradjon benn, ha akar.”

„Ott a helye. Az a Józsika mindig első ember volt.”

„Azért majd olyan információt tessék adni rólam, hogy nem vagyok olyan rossz; eldobnivaló ember én.”

„Olyat nem is adhat, mert ha olyan lenne, akkor nem itt lenne.”

február hetedikén este az elnök elküldte a fiával a vezetőség határozatát:

„Tsz Elnök bejelenti, hogy Perlaki Kálmán fejős f. hó 3-án a tsz. közös tulajdonát képző és az állatok 127részére kiadott abraktakarmány darából 8 kg-ot igyekezett eltulajdonítani. Ezen kívül 2 l. tejet találtam az aktatáskájában, amit szintén engedély nélkül és térítés nélkül igyekezett eltulajdonítani. Feltételezhető, de nem bizonyítható, hogy Perlaki tagtársnak ez a cselekménye nem az első eset. Tudomása van a vezetőségnek róla, hogy ezen a dolgon kívül a munkatársaival is összeférhetetlen viselkedést tanusít, példa rá, hogy Oroszi István takarmányosba ingerült állapotába beleszúrta a vasvillát, amiből bírósági ügy lett, és meg is lett érte büntetve. Több esetben előfordult, hogy úgy a tanyagazdával, mint a főmezőgazdásszal szemben arrogánsan és kihívóan viselkedett. Ez az ember úgy érzi, ha ő nem lenne, az állatállományt is el kellene adnunk, ami annyit jelent, hogy önmagára nagyon beképzelt. Annyira magán viseli kisparaszti gondolkodásával a tehenészet sorsát, hogy az abraktakarmányt meg is dézsmálja, nehogy véletlenül jobb eredményt érjünk el a tejtermelés és hústermelés területén. Tehát úgy kell meghatároznunk, hogy a mostani cselekménye csak tetőzése a már eddig elkövetett egyéb cselekményeknek, amely igencsak sérti a tsz. demokráciát és a közös tulajdon nagyüzemi védelmének fogalmát. Ezért a vezetőség a határozat szerint Perlaki Kálmán tsz. tagot, mint fejőgulyást az eddigi munkabeosztásából azonnali hatállyal leváltja és kötelezi, hogy febr. 8-án reggel 6 órakor jelenjék meg az Elnöki Irodán.”

„Maga az újságíró?”

„Én.”

„Akkor leplezze le ezeket a disznókat. Ezek a téesz ellen szervezkednek. Ez kötelessége magának, ezért kapja a pénzt. Írja ki, hogy Perlaki Béla is azt mondta, hogy az ilyeneknek lógni kell. Ez a Kálmánnak a bátyja. Ez bezárkózott, az meg kölcsönöket szerzett a banktól. Hát ilyenek.”

128

„Munkásőr volt, most került tartalékállományba.”

„Mondanom sem kell, hogy reggel hatkor nem jelent meg.”

„A Magyar Pamutba ment.”

„Elmentem, de köptem a gyárra.”

„Mennyi földjük volt?”

„Hét és fél hold.”

„Nem sajnálják?”

„Jobb így nekem.”

„És ha most visszakapnák?”

„Nem kellene.”

„Száz hold földön van eper, szamóca, málna.”

„Minden őszön azt mondják, nem vállalunk.”

„Mert szervezkednek ezek ellenünk.”

„Szép számok, nagy számok, de valódiak.”

„Nem az intrika a lényeg, hanem az, hogy megoldjuk.”

„Igaz, emberek?”

„Azok jó sokat politizáltak, azt közben nem született semmi.”

„A győzhetetlen eredmény továbbra is a törhetetlen munka lesz.”

„A csongrádi út végén, balra az első tanyán lakik Perlaki Zsuzsi, a Kovácsné. Megismeri, mert éppen ott, ahol vége lesz a köves útnak és dombon van. Kálmán is mindig ott napol!”

„Aztán az anyósa!”

„Nem is övék volt a ház!”

„A fele az övé volt, a másik felét úgy íratta rá.”

„Nem mert aludni se, hogy esett az eső. Ilona, hát mért nem nézel anyátokra? Hát rátok hagyta a házat! Nem rám hagyta! Hát te hogyan gondolkodol? Ha vele megelégszem, vele heverészem?”

„Két hétig volt beteg. Felé sem néztek.”

„Hát ezt érdemlem én?”

129

„A gonoszok mindig megmaradnak, hogy pusztult volna a fajtája is az ilyennek!”

„Előbb közölte a Hetesi, hogy úgy van, aztán közölte, hogy most már más a véleménye. Mondjon le a szakszervezeti bizalmi tisztségrül! Ne legyen neki ott se maradása.”

„Ha nem fogja be a száját, az üzemből eltetetem! Ezt mondta.”

„Hát tetessen el, ha akar. Én az üzemre köpök. Így válaszolt.”

„Hogy az a szegény asszony is mit szenvedett tőle.”

„Nem volt annyi esze, hogy ne menjen hozzá egy nála fiatalabbhoz?”

„Önkényesen kilépett.”

„A gyereket elvitte.”

„Éjjel ment, bemászott az ablakon, úgy vitte el a gyereket. Ki a tanyára. A Zsuzsihoz. És készítette ki az asszonyt.”

„Talán ezért fojtotta meg.”

„Melegszívű gyerek volt, csak a nevelésével volt hiba.”

„Egyikük jobbra, másikuk balra, azám! de a gyerek közöttük.”

„Durva volt, mint az apja.”

„Kérdezi a kislány, mi lett a Perlaki Lacikával? Hát mi lett! Mit mondjak neki? Megfojtotta az anyukája. Még éjjel is felriad. Kérdi, van a Lacikán cipő, nagymama?”

„Az anyós volt ott a hibás, az a ronda öregasszony, az bujtogatta, bujálkodott vele.”

„Csak folytassa az ügyet, ha érdekli. Minket nem érdekel.”

„Egy kívülről jött ember nem tudja úgy ismerni. Én húsz éve ismerem, az elnök meg ismeri ötven éve, pedig akkor még meg sem született.”

„A tanyagazdával rossz viszonyban volt.”

130

„Azzal nem is lehet jó viszonyba lenni, az nem tudja, hogy mi a tehén.”

„Hol a tőgye neki!”

„De ha dolgozni akart volna, akkor jött volna levállalni a területet.”

„Látom, előszeretettel foglalkoznak az ilyen ügyekkel, de én meg undorodom tőle. Egész nap szaglászni mások bűze után, azt azért kapja a pénzt? Ne mondja már nekem! Undorodom a cikkeiktől. Szarok.”

„Nem tudom, hogy mért tartozik magukra.”

„Bíróságra kell menni, ott kell elintézni.”

„Én nem hazudok, nekem már mindegy. Én holnap itt, holnap a temetőben.”

„Csak hallgassa meg, ahol laknak, mindenütt bajt csináltak ezek a mocskosszájúak.”

„A feleségének az anyjával folytatott viszonyt, gyereke is született tőle, aztán elvette a lányát.”

„Jaj, sose bántsa az magát. Férfinak nem szégyen!”

„Nem zavar az téged, hogy a férjed az anyád szeretője vagy a testvéred apja a férjed?”

vasárnap, délben

a ház egy domb tetején, messzire ellátni

a diófa alatt nyolcan ülnek egy asztal körül, tyúkhúsleves, vastag, sárga, disznópörkölt galuskával, kovászos uborka. A társaság másik fele már megebédelt. Négy gatyás férfi a jégvermet betonozza. Az öregek a verandán hűsölnek. A lugas tenyérnyi leveleit néha meglibbente a szellő. Öt különböző korú gyerek a labdát rúgja a tornác és a kút között. Farkaskutya rohangál utánuk, a lábukba, a labdába kap. A kút mellett egy fiatal nő mossa a haját lavórban. Hátrébb hatalmas ketrecekben több száz nyúl neszez. A ketrec lábához kötözve, hosszú spárgán, egyetlen tyúk kotkodácsol, szabadulni szeretne. A többiek a kerítés másik oldalán. Ez az egy mindig eltojik.

„Nénnye! Csavarja már be a hajam!”

131

Az egyik gyerek fölkap az asztalról egy szódásüveget, és lespricceli a farkaskutyát.

„Mindig keresem a cikkeit. Szeretem és tetszik, hogy nyíltan és őszintén törődik az emberek ügyes-bajos dolgaival. Nem is kertelek tovább, azért szeretném felkeresni, mert arra nem merem kérni, hogy Ön keressen fel engem. Először talán bemutatkozom. Perlaki Mihályné, született Bárándi Jolán vagyok, tanárnő. Nagy-nagy probléma van a családunkban és nem tudjuk a megoldást. Most senki nem tudja, hogy írok Önnek, szeretném, ha nem is tudnák, amíg nem tudok beszélni Önnel. Nagyon röviden csak ennyit: édesapám, Bárándi Béla, 1930-ban jött ide, mint tanító. Később elvégezte a Tanárképző Főiskolát, és 20 évig volt az Állami Általános Iskola igazgatója. Sem mint tanár, sem mint igazgató, nem merült fel semmi kifogás munkája ellen, csak az utolsó két évben a névtelen levelek miatt. Azt bizonyítja, hogy elsőnek kapta meg a kiváló pedagógus címet, már régen párttag, vezetőségi tag, tanácstag, tehát minden szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy községünkben híres ember. Most 59 éves, de már 7 éve a legmagasabb fizetést kapja a jó munkájáért. De 2 évvel ezelőtt sok névtelen levél ment az iskolavezetés ellen, feltehetően pedagógus írta, mert kívülálló nem tudhatta. A magasabb fórumok először nem törődtek vele, elmondták Apunak, és a szemétbe dobták. De a levélíró makacs volt, nem hagyta abba az írást. A járási és a megyei szervek kivizsgálták a levelek tartalmát, és megállapították, hogy rágalom.

Nyugodtan éltünk tovább, de a levelek csak mentek ismét. A járásnál azt mondták Édesapámnak, ne törődjön semmivel, dolgozzunk csak úgy, mint eddig, hiszen a járás első iskolái között vagyunk. Egyszer aztán kijöttek és Apunak fegyelmit adtak, szintén egy levél miatt. Apu nem fogadta el, fellebbezett, és a 132Megyei Egyeztető Bizottság neki adott igazat. (Az okmányok megvannak mind!) Így a fegyelmi érvényét vesztette, visszavonták, megint elsimultak a bajok.

Ám 1968. május 10-én délután 4 órakor kijöttek a Járási Tanácstól és azt mondták Apunak, adja be a lemondását, akkor marad az igazgatói fizetése, és járjon át a szomszédos községbe. 1 nap a határidő. Ha viszont nem adja be önként, akkor is találnak arra módot az új gazdasági mechanizmusban, hogy leváltsák és még a fizetése is csökkenni fog. Édesapám akkor már a két éve tartó cirkusz hatására idegileg tönkrement. Csak sírni tudott már, és beadta a lemondását. Azóta átjár a szomszéd faluba, a napközi otthont adták neki, hogy még több legyen a fizetése. Ez eddig rendbe is volna, de azóta sem nyugodott meg. Testileg, lelkileg összetört. 38 éve él a községben, 5 gyereket nevelt föl, melyből 3 pedagógus lett. Az iskola a szívéhez nőtt. Nem tud úgy elmenni az iskola előtt, hogy a szeme száraz maradna.

Férjem, öcsém, szintén itt tanít, mindkettő elismerten jó pedagógus. Férjem az iskola pártcsoportjának titkára, de ebben az esetben mint „vő”, nem tehetett semmit. Hát az egész falu összefogott. 600 névvel aláírt kérvény ment a pártba. De hiába! Azt mondták, felsőbb utasítás. És az aláírások gyűjtését a törvény különben is bünteti.

Hogy miért csak most, egy év után írok? Mert látom, hogy az Édesapám nem tud megnyugodni. Becsapták őt. Kezükben vannak olyan okmányok, melyek mind az ártatlanságát és az ellene felhozott vádak hamisságát bizonyítják. Azt mondták akkor a Pártbizottságon, „ne félj, Béla bátyám, az idő téged fog igazolni és a névtelen rágalmazók elnyerik majd méltó büntetésüket, csak egy kis időre menj el, hogy nyugalom legyen, ezt meg kell értened és meg kell tenned a közösség érdekében, de visszajössz te még!” 133De azóta is minden maradt a régiben. A következő igazgató is a névtelen levelek miatt ment el. Négy kartárs, akik ellen szintén a névtelen levelek mentek, az áthelyezését kérte. Mi is elmennénk, ha szegény szüleimet nem sajnálnám, mert itt nincsen maradása senkinek. Most már a harmadik igazgatónk van, de őt is hetenként följelentik.”

Bárándi Béla 59 éves

katolikus iskola volt

főiskolát később végezte

alacsony, zömök, haja majdnem teljesen ősz, szeme kék, arca kellemesen lágy, miközben beszél ujjaival a csipketerítő rojtjait tépkedi, viaszernyős állólámpa sárga fénye, fikusz, filodendron

„Dolgoztatja a gyerekeket, a földjét kapáltatja velük.”

„A saját udvarát a gyerekekkel söpörteti.”

„Parkettát lopott az iskolai építkezésről.”

„Nemi viszonyt folytat a pap gazdasszonyával.”

„Maga köré tömöríti a családját, dresszírozza a pedagógusokat.”

„Külföldi kapcsolatai vannak.”

„A vejének nagy jutalmat adott.”

„Az iskolában a tanárok rendszeresen verik a gyerekeket.”

verésről

Halász Károly tanár valóban megpofozott egy gyereket, annak elindult az orra vére, hazaszaladt, szülők felháborodottan berohantak az iskolába, ezt Bárándi nem írta be ugyan a minősítésébe, de szigorúan figyelmeztette Halászt. A helyzet elmérgesedett. Halász, bár húsz évvel fiatalabb, a barátja volt, együtt jártak a főiskolára, ő hozta ide. Halász iszik. Feleségét megverte, három gyerekkel együtt hazaküldte az anyósához, elvált. Bárándi helytelenítette ezt, barátság megromlott. Halász állítólag azt mondja, hogy neki olyan barátai 134vannak bizonyos helyeken, akik előtt nincsenek zárt ajtók, s mindenkit módjuk van kikészíteni. Ezt részegen mondta el Kovács József tanárnak. De azt is lehetségesnek tartják, hogy Kovács saját magáról akarja a gyanút elterelni. Halász két üveg Vermuthot lopott az FMSZ-boltból, leleplezték, feljelentették, de a rendőrség valóban megszüntette az eljárást, nem lett semmi baja. Egy asztallábbal betörte az egyik nyolcadikos fejét. A lányokat lekurvázza. Rááll a gyerekek lábára, úgy pofozza őket. Ezért fegyelmit kapott, de a járási egyeztető bizottság visszavonatta. Kollégáiról feljegyzéseket készít. Az egyik feljegyzést Kovács Józsefnek sikerült megszereznie, és átadnia Bárándinak, de nem tudják, kire vonatkozik.

„Magatartása. Nem csak nem kártyázik, társaságot sem fogad, de társaságba jár, ha meghívják, és ilyenkor sokat eszik. Sokat segít az ünnepélyek megrendezésénél, Nőtanács stb. Ilyenkor agyon eszi magát, egyébként élelemre nem költ. Minden pénzét külföldi utakra gyűjti. Utazásai alkalmával sok ismeretséget köt. Lengyelországban megismerkedett egy svéd férfival, aki házasságot ígért, de kisült, hogy nős, és nem is tud közösülni. Parti abba maradt. Férfiakkal volt kapcsolata, bár apáca volt, de a szent fogadalmat nem tartja. Van egy állandó barátja, a Laci, családos ember, valamikor a Horthy éra alatt hadbíró volt, ezzel tartja a szoros kapcsolatát. Banga Gyula tanácstitkár is járt hozzá. Külföldi kapcsolataiban inkább nyugat felé tendál. Finn lányokkal tart fenn levelező barátságot, akik az ő meghívására már itt is jártak és fényképeket készítettek a cigánytelepről.”

Bárándi ismeretlen tettes ellen feljelentést tett a rendőrségen, mivel ezt a kézzel írott feljegyzést, és annak a két feljelentő levélnek a kézírását, amit megmutattak neki, azonosnak vélte.

a többi levél gépírással készült

135

néhányat megmutattak, de legalább ötnek a tartalmát nem ismeri

gyakran csak a kivizsgálás körülményeiből tudott arra következtetni, hogy mi a vád ellene

Hiertl István fodrászmester, a községi pártszervezet vezetőségi tagja a pártirodán

„Bárándi leváltását mi helytelenítettük. Sajnos, úgy látszik, hogy a mi szavunk a járásnál nem ér kérem semmit. Császár elvtárs azt mondotta, hogy ne firtassuk mi csak ezt a dolgot, mert a felettes szervek így intézkedtek. Pedig ugye, itt volt ilyen hosszú ideig, több mint harminc évig. Már nagyapák, meg nagymamák lettek azok, akiket először írni tanított, aztán most féredobták, mint egy rongyot. Pedig nékünk, a községnek kellett volna elbúcsúztatni, amikor nyugdíjba megy. Hogy úgy menjen a község búcsújától kísérve a nyugdíjba, ahogy megérdemelte volna ennyi idő után. Mi, ha találkozunk, akkor persze nem beszélünk a dologról, mert látom én, hogy őt is nagyon bántja. Hát hogyne bántaná! Én kétszer is szóltam az érdekében a járásnál, amikor vittem a bélyegekért a pénzt, mert én vagyok a gazdasági felelős, megyek elszámolni. De én is azt a választ kaptam, hogy csak ne firtassam annyit.”

„Miért ne firtassa?”

„Mert a magasabb fórumok döntöttek így. És azt is mondták ugye, hogy csak neki okozunk nagyobb kárt, ha firtatjuk a dolgot, hát már azért se firtassuk, és így érzelmileg érintve van az ember, ugye. Mert neki is jobb, ha így le lett zárva a dolog, és anyagilag nem károsult, ugye, mert megmaradt a fizetése. És ugye, nagyobb bajt nem akar az ember. És többször is hangsúlyozták odabenn, hogy ne firtassuk, mert kára származna belőle. Hát aztán ezért.”

„A pártszervezet kapott hivatalos tájékoztatást az ügyről?”

136

„Én nem tudok róla. Ezt csak a Béky Sándor tudná megmondani, az volt akkor a titkár. Mert minket nem tájékoztattak semmiről, csak úgy, ahogy mondtam, amikor elszámolni voltam, hogy ne firtassuk. De lehetséges, hogy őtet tájékoztatták.”

„És a maga véleménye szerint miért kényszerítették lemondásra Bárándi Bélát?”

„Mert furkálták. És addig furkálták, míg végre sikerült a dolog. Én kérem mindent megmondok nyíltan. Engem nem válthat le senki, én nem félek. Mi azt mondjuk, hogy ha ez így történt, akkor itten nincsen igazság, meg sehol, mert aki a Bárándi ellen támadt, annak biztosan jobbak voltak az összeköttetései. Csodálom, hogy meg nem bolondult, amit műveltek itt vele. És úgy is felmerült: hát így bánnak itt az emberrel? Csak félredobják, amikor akarják, amikor már nincsen rá szükségük?”

Béky Sándor autóbuszsofőr, hat évig volt a község párttitkára, felesége állítja meg a buszt, Béky kinyitja az ajtót, nem állítja le a motort

„Igen, kaptunk egy tájékoztatást, de mennem kell, mert vonathoz megyek. Szóval behívatta a község vezetőit a Császár elvtárs, és azt mondta, hogy csak akkor tudunk csinálni valamit a Bárándi érdekében, ha nem csinálunk semmit, ha abbahagyjuk, ha nem firtatjuk és nem állunk ki mellette, mert ő is beleegyezett, és akkor ellene is vagyunk, ez meg egy kicsit sok lenne a jóból, hogy a község vezetői a járási titkár ellen.”

„Mást nem mondtak? Arra vonatkozóan, hogy miért?”

„Nem, arról semmit. Lényegében csak ezt mondták. De én erről nem is nyilatkozhatom, mert engem leváltottak. Most a Gedő van.”

régi parasztház

„Gedő vagyok. Nyugalmazott elnök.”

veranda

137

borral, pogácsával kínál, mintha várt volna már

községi párttitkár

„Mint embert és vezetőt, tisztelték a lakosságban. Nem volt vele semmi baj. De olyan formában tájékoztatták a vezetést, hogy tessék belenyugodni a dologba, nem fog megrövidülni az anyagi tekintetben. Már hogy az a legjobb, ha nem csinálunk semmit. Hogy aztán azok a dolgok, amik fel lettek hozva vádként, ezek beigazolódtak vagy megdőltek, azt nem tudom. Ezt a felső vezetésnek jobban kell tudni. A község nagy többsége úgy nyilatkozik, hogy a Bárándi ezt nem érdemelte meg. Ugye, ilyen hangokat lehet hallani?”

„Igen, hallottam ilyesmit is.”

„De hogy aztán a járási bizottság is fel lesz keresve, ugye?”

„Nem tudom. Minden bizonnyal.”

„Mert hát a sajtó véleménye sem lehet az, hogy ezt beszélik meg azt beszélik.”

„Nem.”

„Egyeztetni kell azt a véleményt, ugye?”

„Nem kell. De lehet.”

„Hát azért mondom csak, hogy egyeztetni kell.”

csúnyán nevet, áprilisban ment nyugdíjba, 1950-től volt tanácselnök

Banga Gyula a községi tanácsi v. b. megbízott elnöke, az irodán

„Én arra az emberre, még ha akarnék sem tudnék rosszat mondani. 1931 óta ismerem, ha jól emlékszem az időpontra. Az én tudomásom szerint, mint iskolaigazgató, jól ellátta a munkáját. Amikor a vizsgálat folyt, az volt a véleményünk, mint most is, mert semmi okunk nem volt megváltoztatni. Úgy a párt mint a tanácsvezetőség egységesen kiállt mellette, és követeltük, hogy ne mozdítsák el a helyéről. Mert azok a vádak, amelyeket ellene felhoztak, ha igazak lettek volna is, nem voltak olyan súlyosak, hogy azért 138egy embert, aki harmincnyolc éve tanít egyazon községben, és köztiszteletnek, általános megbecsülésnek örvend, el lehessen mozdítani a helyéről.”

„Önök is kaptak névtelen levelet Bárándi ellen?”

„Nem. Mi nem kaptunk. Aki ezeket a leveleket küldte, az jól van tájékoztatva, mert nagyon jól tudja, hogy ha ide küldi, itt nem ér célt.”

„Általában nem szoktak névtelen leveleket kapni?”

„Most már nem. Amikor a begyűjtési rendszer volt, akkor csőstül kaptuk a feljelentéseket. Hogy ez meg az, hogy így meg ezt. De nekem az a véleményem, hogy ez az ügy, nem tudom mért, de fel lett alaposan fújva. A vizsgálatok eredményéről pedig nem tájékoztattak senkit, és ezért a Bárándi feje fölött még mindig ott van a gyanú. Ez pedig így nem igazságos eljárás.”

poros udvar, régi, szokatlanul nagy iskola a járási székhelyen

bejáratnál két öreg tujafa.

második emeleten szolgálati lakás

Sipos Judit tanár, a járási művelődési osztály volt vezetője

takarít

„Igen, igen értem. Csakhogy én ezt az ügyet magamban már szerencsésen lezártam. Megnyugodtam. Úgy se volt jó, így se jó, legalább most már tudom, hogy nincsen semmi. Meg azért sem beszélnék szívesen, mert lényegében hivatali titokról van szó. És különben is, ahhoz, hogy bármit elmondhassak, nagyon messziről kellene kezdenem. Maga idejön, kérdez, mindent, amit homályosnak vél, tudni akar, pedig semmi nem homályos, csak ahhoz, hogy bármit megértsen, ismernie kéne ezeket a körülményeket. Én hat évig dolgoztam a járásnál, de még most sem értek mindent pontosan. Csak azt tudom, hogy vannak bizonyos pontok, amelyeket nem szabad érinteni. Azt hiszem, ezeket a pontokat nem tudtam elkerülni, 139vagy nem is akartam, s ezért kezdődött az én kálváriám. A Bárándi az egy szerencsétlen. Az semmiről nem tehet. Az csak véletlenül belelépett. Kálvária? Olyan könnyedén használ az ember nagy szavakat. Sár. Egyszerűen csak sár. Nem tudjuk belőle kihúzni a lábunkat. Nekem konkrétan csak a Vészivel voltak összetűzéseim, ez a járási tanács elnöke. Őt viszont a Császár elvtárs rakta oda. Én a régi elnöknél, akit a szerelmi ügyei miatt nyomtak a süllyesztőbe, megszoktam, hogy önállóan dolgozhatom, a Vészi azonban olyan dolgokra adott utasítást, amelyekhez nem értett. Ezt csak ezért mondom el, mert később a fegyelmi, amit kaptam, és a leváltásom, inkább ezekkel a dolgokkal volt kapcsolatos, mint Bárándi ügyével. Bárándit csak ürügynek használták ellenem.”

„Hány névtelen levelet kapott?”

„Amíg én vezettem az osztályt, addig összesen három levél érkezett. Amikor megkaptam, legszívesebben a papírkosárba hajítottam volna, de a hivatal belső rendje szerint minden levelet figyelembe kell venni. Ezért kimentem a területre, és a felsorolt vádpontokat illetően vizsgálatot tartottam. Csak amikor a válaszlevél visszajött, hogy a címzett ismeretlen, akkor derült ki, hogy álnévről van szó. Ugyanez történt a második és a harmadik levél esetében is. De a feladó, úgy látszik, nem volt elégedett a művével, és akkor kezdte ostromolnia megyei szerveket. Egyik kivizsgálás a másikat követte, egyik értelmetlenség a másikat. Én a kivizsgálások eredményét nem tartottam elegendőnek ahhoz, hogy fegyelmit indítsak. Vészi ordított, és azt ordította, hogy ez Császár elvtárs kifejezett utasítása. Ekkor kijelentettem, hogy az én lelkiismeretem azt parancsolja, hogy fenntartsam a véleményemet, s csak írásbeli utasításra vagyok hajlandó fegyelmit indítani. Vészi ezt megtagadta, behívta a titkárnőjét és még valakit, és előttük utasított. 140Aztán megkérdezte, hogy elégedett vagyok-e. Mondtam, hogy egyáltalán nem vagyok elégedett, de megértettem. Amikor aztán a megyei egyeztető bizottság visszavonta a fegyelmi büntetést, megkönnyebbültem. Pedig akkor szabadult el az a kis hivatali pokol. Fegyelmit indítottak ellenem, lemondásra kényszerítenek, s amikor már nem voltam az útban, akkor már a Bárándival is csinálhattak, amit akartak.”

„De tudja, hogy mindezt miért?”

„Tudom. De már azzal is túlléptem a megengedett határokat, amit eddig elmondtam.”

Röjteki Hajnalka tanítónő lakásán

haja szőke, kövér, széparcú

forgót csinál a délutáni órára

„Nekem tanítóm is volt a Béla bácsi! Jaj, hogy ilyen csúfos véget ért, csak sajnálni tudjuk.”

„A sajnálaton túl, nem tudtak érte tenni valamit?”

„Nem, nem, nem. Nem is lehetett pontosan tudni soha, hogy mivel vádolják. Mi volt azokban a levelekben, ki tudja? Vagy mért kellett lemondania, mi okból?”

„Állítólag rossz volt a tantestületben a hangulat.”

„Könyörgöm! Azóta jobb? Nekünk nagyon jó étvágyunk van ám! Már a második igazgatót fogyasztjuk azóta! Már őt is följelentették, kétszer is. És akkor milyen legyen a hangulat? De ennek nem a Bárándi Béla bácsi, hanem az volt az okozója, aki a leveleket írta. Nem tudom elképzelni, hogy ne tudták volna megtalálni annak a rossz hangulatnak az okát. Na jó! Elfogadom. Bűnös volt a Béla bácsi. De akkor mért mondott le a Vargyas is, aki utána jött? Nem a Bárándi miatt volt rossz a tantestületben a hangulat, hanem azért, mert amíg arra a valamire fény nem derül, addig mindenkit gyanúsítani lehet, akkor nem tud az egyik úgy a másikra nézni, hogy ne fordulna meg a fejében: te voltál az a híres feljelentő? Kit jelentettél fel már me141gint? És a másik is ugyanazt gondolja. Így aztán nem lehet ember szemébe nézni. De nincsen ám titok, egyszer mindenre fény derül! Most már fény derült a titokra, és ez egyáltalán nem annak az eredménye, hogy a Béla bácsit leváltották. Most már megnyugodtak a kedélyek, mert az idő mindenre fényt derít.”

„Nem értem.”

„Dehogynem érti! Hogyne értené! Mondjam azt, hogy nem érdemes világosabban fogalmazni, mert megsüthetjük a kezünket? Annyit mondok én magának, hogy ha én nem lennék pedagógus, akkor a végére járnék ennek a dolognak. Nem is lenne olyan nehéz. Csak az igazság kedvéért. Semmi másért. Mert olyan emberek maradtak itt, akik sokkal jobban hozzájárultak ahhoz, hogy bomlasszák a testületi egységet, de úgy látszik, nekik hosszabb a kezük. És hát ehhez is hozzá tudja szoktatni magát az ember. Így élünk, szépen, kis közösség, együtt. És ezt le tudja nyelni az ember, de nem tudja megérteni.”

Délután Bárándinál

„Egy ilyen bosszúhadjáratnak alapos oka kell legyen.”

„Igen, ezt én is tudom, csak az a baj, hogy ilyen alapos okot nem tudnék mondani.”

„Azon kívül, hogy helytelenítette Halász válását, mi volt még maguk között?”

„Semmi. De azt hiszem, hogy ebben a dologban a Halász csak kisfiú.”

„Amennyiben nem Halász, akkor Kovács?”

„Nem tudom.”

„Tudnia kell, hiszen a kézírás a kezében volt, ezért tette a rendőrségen a feljelentést.”

„Igen.”

„Az Halász írása volt?”

„Nem.”

„Kovácsé?”

142

„Igen.”

„De hiszen ő adta a maga kezébe!”

„Igen, de a dologban éppen az az érdekes, hogy ő nyílt lapokkal játszik. Halász neki csak a segédje.”

„Akkor ki készíti a feljegyzéseket?”

„Mind a ketten.”

„Ezek szerint a Kovács mindig olyan információkat adott a saját lépéseiről, mintha azt árulná el, amit a Halász tesz?”

„Igen.”

rendőrségi kivizsgálásról

Bradics Béla járási rendőrkapitány június elején közölte vele, hogy kivették a kezéből a nyomozást, pedig már csak pár napra lett volna szüksége, hogy az ismeretlen tettes személyét kiderítse. Az ügyet áttették a megyéhez, azzal az indoklással, hogy ők jó barátok. Ebből csak annyi igaz, hogy jól ismerték egymást, még a tsz. szervezések idejéből, mert akkor hárman dolgoztak együtt, Bradics Béla, Perlaki Béla, Bárándi Béla. Úgy is hívták őket, hogy a Béla-különítmény. De például Bradics soha nem járt Bárándi lakásán.

A megyei rendőrkapitányság határozata a nyomozás megszüntetéséről, június 28.

„Az ügyben lefolytatott nyomozás során beszerzett tények és adatok alapján a bűncselekmény elkövetését nem lehetett bizonyítani, azonban a további nyomozástól sem várható ilyen irányú eredmény, ezért figyelemmel a rendelkező részben írtak szerint határoztam.”

Perlaki Mihályné, Bárándi Jolán

„A férjének hány testvére van?”

„A Béla, a legidősebb, Kálmán, Mihály és a Zsuzsi. Jaj, már tudom, mire gondol!”

„Mire?”

„Hát, hogy a Zsuzsi a Kovács Józsi felesége. Tudjuk, hogy ő keveri az egészet.”

143

„Miért?”

„Mert ők a Kálmánnal valahogy elütnek a családtól, ezért húznak egymáshoz. Így akarnak bosszút állni.”

„De miért kéne bosszút állni?”

„Azt nem tudom. De sikerült nekik.”

fordulat

„Jó hogy jön, a Suha elvtárs már kerestette otthon is!”

„Két napra adtam neked egy szerkesztőségi kocsit.”

„Igen.”

„Mit csináltál vele?”

„Nem értem.”

„Mire használod a kocsit, amit adtam neked?”

„Nem értem.”

„Szeretném, ha magyarázatot adnál.”

„Én szeretném, ha magyarázatot adnál.”

„Nem szeretem, ha a saját szakálladra olyan ügyekben folytatsz nyomozást, amelyekben szükségtelen nyomozást folytatni, egyrészt mert nem ránk tartoznak, másrészt mert lezártnak tekinthetők. Azzal a kocsival, amit én adtam neked. A hátam mögött. Kikérem magamnak az ilyen telefonokat.”

„Milyen telefonokat?”

„Kikérem magamnak, hogy kellemetlen helyzetekbe hozz! Csak olyan ügyekben tudom érted tartani a hátamat, amelyekről előre tájékoztattál!”

„Elmondtam, hogy mit akarok. Ezért adtad a kocsit.”

„Csak éppen a részletekről felejtettél el tájékoztatni.”

„Azért mentem, hogy megismerjem a részleteket.”

„Te, mint az igazság bajnoka! Na, ezt nem játsszuk!”

„Ki telefonált?”

„Állj le! Ennyi az egész!”

144

elmondom a történetet

hangulat megváltozik

javasolja, készítsek részletes feljegyzést, dokumentáljam, s küldjem el Cservenkanénak

Szabó telefonált, de így talán meg tudjuk kerülni

aztán majd meglátjuk

„Talán kissé megkésve, de ezennel küldöm az iratok másolatát, és hozzá édesapám leszűrt állásfoglalását. Remélem, megfelel a kívánalmaknak. Be kell vallanom, hogy a múltkori beszélgetésünkben nagyon megzavart illetve szégyelltem magam. Mi csak azért nem említettük, hogy ennek az ügynek van egy ilyen családi háttere is, mert arra gondoltunk, hogy ez még reménytelenebbé teszi az édesapám helyzetét. Akkor majd mindenki azt mondja, hogy ez egy piszkos családi ügy, és ebbe nem lehet beleavatkozni. Pedig nem az. Nekünk a sógornőmhöz és Kálmán sógoromhoz semmi közünk, olyanok nekünk, mintha idegenek lennének. Ezért is akarnak bosszút állni, mert soha nem tettünk velük kivételt. De főleg az édesapám nem tehet róla, hogy én Perlakihoz mentem feleségül. És most, hogy az iratokat kérte, nagyon megörültem, hogy ezt mégis megérti, hogy mégis foglalkozik tovább velünk. És akármi lesz is a kimenetele, most már tudom, hogy örökre őszintének kell lennem Magához, és nem szabad semmit elhallgatnom. Ezért is szeretném rögtön elmondani, hogy édesapám sorsa más irányban is segíteni akaró gazdára talált. Öcsém, aki Szegeden tanul, egy képviselő segítségét kérte, és amint írja, már meg is indult valamiféle intézkedés állítólag a Központi Bizottság irányában. Ezt azért is mondom el, mert nem tudom, hogy esetleg a többi irányú intézkedés és igazságkeresés nem fog-e esetleg ártani és nem használni. Ön természetesen ismerősebb ilyen tekintetben és meg tudja ítélni, mi célszerű és helyes. Kérem, legjobb be145látása szerint cselekedni az iratokkal, ami legjobban megfelel kérésünk kedvező elintézésének.”

Cservenkanénál, a nap besüt az ablakon, de égnek a csillárok is, faburkolat, perzsaszőnyeg

háztartási kekszet eszik

„Ne haragudjon, hogy eszek, de a gyomrom. Kér egy kávét?”

„Köszönöm.”

telefonon kéri a kávét

„Hogy van?”

„Köszönöm, rosszul.”

csend

„Nézze, áttanulmányoztam a feljegyzését, de rögtön meg kell mondanom, hogy így túlzottan egyoldalúnak tartom a kérdés megítélését. Konzultáltam a járási elvtársakkal, Császár elvtárs éppen tegnap volt fönn egy értekezleten, beszéltem vele megint, és konzultáltam Szabó elvtárssal is. Úgyhogy semmiféle alapos indokot nem látok arra, hogy újabb kivizsgálást kérjünk. Másfél éve csend van a községben. Most minek ezt újra megbolygatni?”

hozzák a kávét

„Mi nagyon nagy súlyt helyezünk arra, hogy a lap mindent a saját belátása szerint tegyen, s nagyon jól tudja, hogy milyen fontosnak tarjuk az újságírók észrevételeit. Ezt saját tapasztalataiból is tudhatja. De most elsősorban arról van szó, hogy ne korbácsoljuk fel ismét a kedélyeket, és ezért is kértem a Suha elvtársat, hogy erről a dologról, ha lehet, akkor ne közöljenek semmit. Nézze, itt olyan értelmetlenségek történtek, hogy csaknem ezer ember aláírt valamit, a községben megromlott a hangulat, nem lehetett rendesen dolgozni, sem az iskolában, sem a téeszben, sem másutt, s nekünk elsősorban ezt kell figyelembe vennünk.”

„Ezek szerint, ha tíz névtelen levél érkezik, akkor bárkit el lehet távolítani?”

146

„Érkezett.”

feláll, az íróasztalhoz megy, kivesz valamit, visszajön, a kezembe adja

közönséges postai boríték, négyrét hajtott postai levélpapír

„Igen tisztelt Cservenkané Elvtársnő!

Régi tisztelője vagyok munkásságának, s ezért kötelességemnek érzem tudatni Önnel, hogy Nádas Péter hírlapíró széles körben azt terjeszti Önről, hogy Ön a nép megveszekedett ellensége, semmihez nem ért, és ő írja az Ön beszédeit és cikkeit. Mindannyian, akikben még maradt valami becsület és tisztelet, úgy vélekedünk, hogy jó lenne az ilyen bujtogatóknak megfékezni a nyelvét.”

aláírás nincs, géppel írták, a bélyegző alapján Leányfalun adták postára

az iratokat elfelejtettem elhozni

„Kedves Péter!

Izgatottan figyeltük az újságot, de nem találtuk benne a várt cikket. Sőt! Ma 3 hete volt itt nálunk, és azóta egy cikk sem jelent meg Magától. Nagyon izgatottak vagyunk, csak nincs valami kellemetlensége az ügy miatt? Mert Apu nagyon ideges, fél, hogy valami baja történt miatta. 21-én kinn voltak a Művelődési Minisztériumból. Ők is kérték az iratokat. A személyzetis és a párt részéről valaki. Ez annak a szegedi képviselőnek köszönhető. Nagyon elcsodálkoztak a történteken. Itt töltöttek több mint két órát és mentek le a járáshoz. Apu említette Magát, és azt is, hogy valószínű nem engedték a cikket megjelenni. Nem akarták elhinni, hogy ilyen van. Azt mondták, majd jelentkeznek. De mi most Maga miatt aggódunk. Legyen szíves írjon egy pár sort, hogy tudjuk a fejleményeket. Talán jövő héten feljutok, de addig is nagyon kérem, hogy írjon.

Üdvözli az egész család!

Perlakiék és Bárándiék”

147

Tíz perccel előbb érkeztem a megbeszélt helyre, és K. természetesen még nincsen ott. A Lukács-uszodából jövök, fejemen kalapom, de közben még elrohantam a Főpostára is. Nem tudom, miért, de itt szeretem föladni a leveleimet. Dél óta nem ettem, éhes vagyok.

Néha, alkatom igényeinek megfelelően, értelmetlenül nagy kitérőket teszek. Három éve? Négy éve? Utána kéne számolni. Azt a táviratot is itt adtam föl.

„Túl mély a seb. De közlésedet tudomásul vettem.”

Anélkül, hogy tudtam volna, életem irányát szabtam meg e távirattal. A seb mélysége és a tudomásulvételéhez szükséges erő: arányban állt. Már annak előtte is itt adtam föl a leveleimet, s azóta se másutt; tán a hely régimódi, kopott szépsége vonzó.

Most H. vár választ a kérdéseire, postafordultával.

„Ez a történet, amit Adél meséli a férfiról szól vagy nőről? Sehogy sem tudok rájönni, s mivelhogy a lengyel nyelvben vannak feminin, masculin és neutrum fajták, nem tudom melyikben visszaadjak. Tudom, ideális lenne megtartani az eredeti formát, mert akkor nem lehetne tudni, milyen nemű személyre szól a képzeletben, de nem lehet, túl gyakran előfordul ez a bizonyos „ő”, és a lengyel nyelvben nem tudhatja valakit a neme nélkül.”

148

Válaszom csikorgatja a fogát. Mert hogyan jön a lengyel nyelv ahhoz, hogy korlátozni merészeljen? Ha én egyszer valóban semmilyen nemű személyre nem gondoltam, hanem arra a valamire, ami hordozza valakinek a személyét.

Hét éve, január tizenkilencedikén, amikor olyan sokan voltunk M. ötvenedik születésnapján, egyszer csak A. ült le mellém, és azt mondja, hetek óta szeretne elcsábítani egy fiút. Most ugyanis át akar térni a fiúszerelemre. Úgy mondta, mintha valamilyen elméleti problémáról óhajtana csevegni velem. Akkoriban a semleges nemmel kacérkodtam, szerettem volna semlegesíteni magamban mindenféle férfiúi késztetést, s erről beszéltem neki viszonzásként, míg ő részletezte a magáét. Semmi értelmét nem látom annak, hogy az legyek, aki vagyok. Nagyon jól megértettük egymást.

Volt egy még régebbi idő, amikor H. és A. egymás bolondja volt. Időközben A. Párizsba ment és ott is maradt, H. pedig Varsóban bajlódik a szövegemmel. Jó lenne tudni, hogy A. végül is elcsábította-e a kívánt fiút. Válaszom mindenesetre elment, expressz, légiposta. És válaszom nyomán az a bizonyos ő, akit én magyarul nem nélkül gondolok, a lengyel nyelv szabályai szerint férfivá fog fogalmazódni.

K. pontosan hatkor érkezik. Járásáról messzibbről fölismerem, miként azt rövidlátó szemem megengedné. Hintázik, mint a hangja. A szóvégeket éneklősen föllebegteti, majd a következő mondat elején kellemdús basszusba süllyed.

„Milyen jó kalap.”

Kalapom, anélkül, hogy mondatában határozott felkiáltás lenne, hanghordozásának szelétől fölrepül.

Persze ez a leírás mindenképpen pontatlan. Csupán érzékeltethetek bizonyos összefüggéseket. Több dolog egyetlen egyre utal, ami tán nem dolog. Hiszen ez a tíz perc, míg a Nagycsemege és az Egyetem 149presszó között sétálgatva várakozom rá, túlságosan eseménydús ahhoz, hogy leírható legyen.

Például állt ott egy fiatalember. Aztán megérkezett, akire várt. Úgy csókoltak bele egymás szájába ott az orrom előtt, hogy el kellett fordítanom a fejem. Odább is sétáltam, pedig rögtön elsiettek.

Akkor meg egy férfi cövekelt le mellém. Valakit ő is várt. Barna műbőr kabát, műszőrme gallér. Az a fajta ember, aki mindig izzad, tán büdös egy kicsit. A haja meg zsíros, holott harmadnaponként mossa, mégis bezsírosodó. És túl közel kerültünk. Még az is eszembe jutott, hogy azért áll így rám, mert spicli. Látni akarja, hogy K. mit ad át nekem. Ha látja, lássa. Inkább az zavart volna, ha egyetlen gyanútlan járókelő azt hiszi, hogy összetartozunk. Mert valóban olyan közel voltunk valahogy egymáshoz, mintha összetartoznánk, mondjuk a barátom lenne. S mivel ezt nem akartam, még egy véletlenül ránk pillantó idegen szemében sem akartam a barátja lenni, megint léptem kettőt.

Így kerültem a virágüzlet kirakata elé. Néztem a virágokat. És rögvest jött is egy nő sietve. Felmordult, amikor látta, hogy a virágüzlet zárva van, és oly természetes hangfekvésben káromkodott, ahogy az utóbbi időben nők, férfiak, sokan. Ez a „basszákmeg a kurvaanyjukat” igazán furcsán hangzott a szépen elrendezett rózsák és szekfűk előtt. Önkéntelenül fölnevettem. Olyan harmincöt év körüli nő volt, hivatalnoknőnek néztem. Bocsánatkérőn pillantott rám, s ebben is volt annyi természetesség, mint amennyi a káromkodásában.

„Nem tudja, hol van itt egy nyitott virágbolt?”

„Talán az Astoriánál.”

„Nem. Arra már nincs időm. Ebben az aluljáróban is lennie kell egynek.”

És ezzel elrohant.

Mindez valóban megtörtént.

Valószínűleg a kolléganőjéhez sietett, megnézni a 150kisbabát, most hozták haza a kórházból. Délelőtt beszélték meg telefonon, hogy milyen édes, alig várja, lássa. Hosszú, vékony lábakon vágtázott a nő, fehér kötött sapkája volt. Egy ilyen sapka legalább háromszáz forintba kerül.

Közben a spicli eltűnt. Ezek szerint nem is lehetett spicli, s tulajdonképpen szégyellnem kéne magam a gondolataim miatt. P. is azt állította a nyáron, hogy én mindentől be vagyok szarva, mert az ötvenes évek lukából másztam elő. Rómában találkoztunk. Fehér nadrágban jött elém a Terminire.

Állítása sértett, sértésnek szánta. Mégis örültem, mert ezek szerint P. valóban nagyon fiatal. A biztonságának örültem, annak, hogy a fehér nadrágjában ő tényleg nem az ötvenes évek lukából mászott elő. Annak örültem, hogy van valaki, aki nem ebből a lukból mászott elő, s annak is örültem, hogy fehér nadrágot visel. Hiába szerettem volna fehér nadrágot viselni nyáron, soha nem mertem, mert ez csak a háború előtti családi képeken volt természetes.

A kalapot is P. hagyta rám, amikor elutazott; nem jött vissza ő sem. Még a kalap se egészen természetes. P. feje mindentől függetlenül nagyobb, mint az enyém. Neki kicsi volt a kalap, s ezért kitépte belőle azt a bizonyos belső bőrkarikát, így viszont az én fejemre lett nagyon nagy, s miközben vártam, hogy K. jöjjön végre, a szél minduntalan le akarta sodorni a fejemről P. kalapját. Aznap kicsit szeles lett az idő délutánra.

Az összefüggések köre mégsem oly nagy, hogy akár a sejtések és elhallgatások rendszeréből ki ne alakulhatna teljes történetem.

Mert alig egy óra múltán, amikor már H. doktor szobájában ültem, úgy kanyarodott a beszélgetés fonala, hogy váratlanul és véletlenül éppen oda jutottunk, ahol Rómában hagytuk el az amerikai milliomos kertjében, mikor is P. azt állította, hogy én az öt151venes évek lukából másztam volna elő, és ezért vagyok mindig beszarva.

H. doktor ugyanis egy ideig hallgatott, majd nagy lélegzetet véve azt kérdezte, hogy most tulajdonképpen az én apám valóban ávós volt-e. Mondtam, hogy nem, de akár lehetett is volna. Válaszommal némi csalódást okozhattam H. doktornak. Mintha érdekesebbnek találta volna egy hivatásos pribék fiával beszélni. Mert akkoriban, mondta, ő is nagyon szoros kapcsolatban állt az ilyen körökkel. Például a Rákosi feleségét is ő kezelte, mert gyereket akartak. Mondta is egyszer a Rákosinak, hogy de nem úgy van ám az, Rákosi elvtárs, nem csak a nőben lehet a bibi, hanem magának is bizony meg kell vizsgáltatnia a spermáját. Hát mi sem természetesebb, mondta erre a Rákosi. És meg is csinálták a vizsgálatot, de kiderült, hogy teljesen egészséges spermája van.

Csak néztem, bámultam. Eszembe jutott az a ragyogóan fehér és kék reggel, amikor köszönteni mentünk a Rákosit. A mongol arcú nő. Újév reggele volt, ők még álmosak, s talán éppen abban az évben, amikor erre a számukra mindenképpen fontos vizsgálatra sor került. És nem tudtam nem elképzelni, miként jutottak hozzá a vizsgálandó anyaghoz. Kaján boldogságot okozott, hogy miközben H. doktor történetét hallgatom, arra a reggelre emlékezhetem. A lábunk alatt csikorgó hóra. A Lóránt utca deres fáira. És csupán egy villanásnyira, ám az is eszembe jutott, hogy síelni a Normafához jártunk. Ez is a történethez tartozott.

Mert néhány évvel ennek előtte, nyáron, V. felhívott telefonon, s közölte, hogy kivett magának egy szobát a Normafánál. Nagyon kellemes helynek ígérkezik, már onnan beszél, csöndes, jókat lehet sétálni, a háziak kedvesek, mennék fel hozzá. A házat könnyen megtaláltam, emlékeztem is erre a házra, ez az egyetlen régi villa áll a turistaház és az új szálloda között.

152

A kaput nyitva találtam, V. kint várt a kertben. Sápadt volt, s azt mondta, hogy közben minden megváltozott, szeretné, ha megnyugtatnám. Szörnyű. Mert bármit mondanék, úgy érzi, mégse tudna megnyugodni. Egészen magán kívül van. Egy percig sem maradhat itt tovább.

Valójában egy szót sem értettem.

Miközben beszélt, mentünk be a házba, föl a lépesőn, szárnyas ajtót nyitott ki előttem, be egy furcsa, hatalmas szobába, de a felindultsága annyira lenyűgözött, hogy nem is nézhettem körül.

Ezek rendőrök. Illetve a férfi rendőr, aki a szobát kiadta neki. De akkor még nem tudta. Előre fizette. Nagyon rendes emberek, hihetetlenül buták, a férfi cigány. És ő, hiszen ismerem, bárkivel összebarátkozik. Mi baja lehetne egy szerencsétlen közrendőrrel. Na, de a rendőr mesélni kezdett tegnap este, amikor a konyhában véletlenül kettesben maradtak. Még a hangját is egészen lehalkította, úgy mesélt. Hogy ez bizony egy nagyon híres ház volt, így mondta, híres. Ők csak ötvenhétben költöztek ide, előzőleg nem volt benn lakó. Mert hogy ebben a házban folytak azok a fontos vallatások, de hogy kit vallattak volna, azt nem tudta pontosan megmondani. Állítólag a Mindszentyt, meg másokat, ilyeneket. Ez nem mese, tudja biztosan, mert amikor egyszer csőrepedés lett a kertben, akkor a kikkesek véletlenül kiástak valamilyen riasztóberendezést a föld alól.

Ekkor néztem csak körül.

És hogy ő éjjel egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Mert miért van, miért lenne egy rendes és közönséges lakószobában párnás ajtó? És akkor ez mégsem mese. Reméli, megértem, megnyugtatom, itt nem érezheti jól magát. Vagy inkább összepakol, hívunk egy taxit és menjünk azonnal. Vagy nem is tudja.

Annak a gyanútlanságnak az emléke, ahogyan 153gyermekként éppen e ház előtt a síléceinkkel bajmolódunk, abban a pillanatban teljesen megbénított. Itt kapcsoltuk föl a léceinket, innen indultunk neki a nagy lejtőnek.

Rákosi egészséges spermája csupán bájos ráadás.

Megszámoltam a szoba sarkait. Semmi kétség, itt állok a hatszögletű szobában. Egy nyári délutánon a hatszögletű szobában.

„De hiszen ez a hatszögletű szoba!”

V. nem érthette ezt a tompa kiáltást, s mintha nem is lett volna időm, hogy megmagyarázzam. Sietnem kellett. Tébolyultnak nézhetett, ahogy elindultam a párnázott ajtó felé. Utánam is kiáltott. De úgy mentem, mint aki bizonyítékot keres arra, hogy egy közönséges nyári délutánon ott van, ahol van, mégis cáfolatot remél.

„Oda ne menj be!”

És bizonyítékot vagy cáfolatot remélve, tényleg nem volt szükséges felszakítanom ezt a párnás ajtót, mert abban a pillanatban hallani lehetett egy éles, kicsi vonatfüttyöt odakintről.

„A hatszögletű helyiség ablakait ezúttal nem fedték fekete redőnyök; csupán alsó háromnegyedrészükre akasztottak ágyterítőkhöz hasonlatos vastag függönyöket, de az ablakok felső negyedén fény és levegő áradt be. Amikor beléptem, nem nagyon távolról vonatfütty harsant. Ebből következtethettem arra, hogy a Szabadsághegyen, a régi Svábhegyen, valahol a népi demokrácia büszkesége, a gyermekvasút közelében vagyunk.”

Elhalt a vonatfütty, meredten álltunk, fény és levegő áradt be a szobába.

Aztán másnap, hogy ellenőrizzem magam, az Andrássy út hatvan előtt ültem be egy taxiba. Amikor a taxisofőr megkérdezte, hogy a Lánchidat avagy a Margit-hidat válassza-e, némi gondolkodás után 154úgy döntöttem, menjünk a Lánchídon. Emlékeztem azokra a lefüggönyözött kocsisorokra, amelyek ezen az egyenes úton robogtak át a városon, hogy az Istenhegyi út kanyarjaiban őrült iramban csikorogjanak fölfelé. Nálam volt a fényképezőgépem. V. pedig megígérte, hogy addig marad ott, amíg ezt a szükséges helyszínelést el nem végezzük rendesen. Ez az elhatározás megnyugtatta őt is, engem is.

„…a kocsi, miként a zajokból megállapíthattam, áthaladt valamelyik Duna-hídon, majd nekivágott a budai hegyeknek, méghozzá olyan sebességgel, hogy a gumik csaknem minden kanyarban megcsikordultak, én pedig hol a jobboldali, hol a balodali szomszédomra dőltem. Jó félóra hosszat rohantunk így, de közben egyikünk se szólt.”

A taxival harminckét percig tartott az út, ami nem számíthatott meggyőző módon értékelhető adatnak; nappal volt, nem volt üres a város.

„Végre mellékutcába térhettünk, mert lassúdott az iram, majd nemsokára megálltunk. Nyílt és becsapódott a kocsi elülső ajtaja, valami fémkapu csikorgott, aztán fövenyen gördültünk tovább, mígcsak egy lágy huppanás után visszhangosan föl nem morajlott a motorzúgás. Valami garázsba hajtottunk. Bár az autóvezető pillanatok múltán leállította a motort, kísérőim jóideig nem mozdultak. Ezalatt teljes volt a némaság és a csend is. Csupán a szaglóérzékemnek jutott némi jelentenivalója. Olaj és benzinszag hullámai ütötték meg az orromat.”

„Bekötött szemmel nem láthattam ugyan, de feltehetőleg valami jelzőlámpa villanására, egyszerre mozdult meg nem csak a két mellettem ülő nyomozó, hanem harmadik kísérőm is. Kisegítettek a kocsiból, jobbról-balról belém karoltak, s megindultunk egy lépcsőn lefelé. De mivel hárman nem fértünk el egymás mellett és lépteink ritmusa se vágott egybe, hol 155nekilódulva, hol rézsútosan torlódva, rángatóztunk, botorkáltunk mind mélyebbre és mélyebbre. Aztán végeszakadt a lépcsőnek, karomat elengedték. Vasajtó csapódott és valaki hirtelen nyers mozdulattal letépte szememről a köteléket.”

Mielőtt szolgálatba menne, a rendőr megeteti a nyulait. Olthatatlan érdeklődést tanúsítok a nyulak iránt. Előbb csak a nyulakat fényképezem, aztán a rendőrt a nyulakkal. Ennek kifejezetten örül. Így aztán az is természetessé válik, hogy a kertet, majd a házat is fényképezzem. S amikor már a házat fényképezem, mi sem természetesebb, mint hogy a házról beszéljünk. Végül készségesen bevezet a fészerbe és megmutatja, hol volt a lejárat, amely a ház alá, a pincébe vitt. Néhány éve lebetonozták, kijáratát elfalazták. A nagy garázsajtót is kivették, befalazták, mert minek. Így legalább van a háznak egy rendes fészere. Ő maga csinálta, a saját kezével. Nem is nagyon segítettek a többi lakók.

„Amíg szemlélődtem, a benézőnyíláson több alkalommal bepillantottak, de alig múlhatott el hat-hét perc, a zárban kulcs nyikordult és máris újra a pince folyosón találtam magam. Megint megmotoztak, az egyik nyomozó megint megkérdezte a társait, bizonyosan nincs-e nálam fegyver, majd ketten előre mentek, ketten közrefogtak, egy pedig keményen a gerincemnek nyomta revolverét, felszólított, tegyem a tarkómra mindkét kezemet. Így indult meg csoportunk a folyosótorkolat felé, ahonnan először egy betongrádicson a földszintre, majd innen falépcsőn az első emeletre értünk.”

„A följáró itt kiszélesedett. Ablakait fekete redőnyök zárták el a külső világtól és a nappali fénytől. Szemben, egy kétszárnyú ajtó felett színes jelzőlámpák égtek. Szabadot jelezhettek, mert a fiatal nyomozó kopogtatás nélkül belépett. Csakhamar visszatért és intett. Előttem is kitárult az ajtó.

156

Egy csaknem teremszerű, hatalmas szobában találtam magam. A helyiség számos ablakát szintén fekete redőnyök borították. Az ajtóval átellenben két hosszú, de keskeny refektóriumi asztalt toltak össze, olyképpen, hogy T-betűt formázzanak.”

„Kísérőim a T talpához állítottak, ők maguk pedig hátrább húzódtak. Távol, a T felső, vízszintes éle mögött, az ablakmélyedés félkörös függönydekorációja előtt, öt férfi ült, részben polgári, részben egyenruhában. Középütt Péter Gábor, a politikai rendőrség feje.”

Ez az egész szinte hihetetlen még ma is, mondja H. doktor, és az ujjával forgatja a poharát, én ismertem a mozgalomból és el sem hiszed nekem, de ez a Péter Gábor egy kedves, szerény, nagyon csendes fiú volt. Az ő feleségét is kezeltem, amikor később börtönbe került, s amikor kiszabadult, feljött ide, és azt mondja, hogy azért jöttem ide, H. elvtárs, hogy megköszönjem, amit a feleségemért tett. A konyak lágyan leng a pohárban. Orvos vagyok. De akkor, sajnos, nagyon kemény voltam vele. Most már bánom. Azt mondtam neki, mondja H. doktor, hogy én csak azért teljesíthettem minden időben a kötelességemet, az emberi kötelességemet, mert soha nem akartam vörös csíkokat hordani a nadrágomon, kedves Péter elvtárs.

„Kijelentettem, nem kalandvágyból, hanem tanulmányi célból utaztam Párizsba, törölje a ’kalandvágyból’ szót, mert így nem lesz módomban, hogy a jegyzőkönyvet aláírjam. Oktalanságnak látszott ugyan ily, voltaképpen csak enyhén rosszalló jelző miatt megmakacsolnom magamat, de valamiképp úgy éreztem, ha meghajlok, ha megindulok az engedékenység lejtőjén, nincs többé megállás és rövidesen elismerem majd, hogy Szőnyi és Wagner összekötője voltam, nemcsak kémszervezetet létesítettem a Külügyminisztériumban, hanem már kora ifjúságomban rendőrségi besúgóként kezdtem politikai és erkölcsi pályafutásomat.”

157

„Vegye tudomásul, senki támogatására, védelmére nem számíthat. Érti? A párt magát kiadta nekünk. Elismeri, hogy illegális üzenetet hozott Szőnyinek?

– Miképp ismerhetném el…

– Talpaljátok meg még egyszer – kiáltotta Péter Gábor és az ajtóra mutatott.”

„Most már egy másik helyiségben öt-hat emberrel találtam magam szemben. Azt hiszem, hosszú fogságom idején senkinek se meséltem el, ami ebben a pillanatban számomra csaknem magától értetődően esett meg, mert egy-két év múlva már énmagam előtt is valószínűtlennek, sőt költöttnek tűnt, hogy amikor az egyik nyomozó se szó, se beszéd arcul ütött, én ugyanolyan lendülettel visszavágtam.”

„Tiltakozó válaszomra mindannyian megrohantak, aztán újra kérdeztek, újra megrohantak, végül letepertek, hogy a talpamat vegyék kezelésbe. Valamiképpen leráztam őket, mire egy ötödik férfi segítségével, aki eddig nézőként csak a fal mellett lapult, becsavartak a szőnyegbe. Egyikük a nyakamra térdelt, másikuk a hátamra telepedett, ketten pedig két lábamat feszítették a megsuhogtatott gumibot alá. Kétszer huszonöt csapás után kicsavartak a szőnyegből és lökdösve, rugdosva, meg tarkóütésekkel arra késztettek, hogy körbeszaladjak a szobában. Közben üvöltve ismételték három kérdésüket. Ezalatt az ötödik kioldalgott, majd, mire társai ismét sort kerítettek arra, hogy belehengergessenek a szőnyegbe, az ötödik ismét visszatért egy púpozott leveseskanál sóval. Összeharapott fogaimat bicskával feszítették szét, így tömték meg a számat sóval. Aztán újra kezdték a talpalást.”

A szöveg hangsúlyos különbséget tesz a földszinti és az emeleti terem között. Az emeleti terembe, amely már egy másik lakáshoz tartozott, nem sikerült bejutnom. De az ablakok elrendezéséből és a ház alaprajzából következtetve sem alakjukban, sem mé158retükben nem különbözhetnek. Most ismét a földszinten vagyunk.

„Nem emlékszem, mikor került rá sor, reggel-e, délután-e, de annál inkább magam előtt látom, még ma is, azt a hatalmas bádog mosdótálat, amit a nyomozók vízzel háromnegyedig megtöltve behoztak. Rám parancsoltak, vetkőzzem le mezítelenre. Aztán egy készüléken át a villanyáram egyik pólusát a vízbe vezették, engem meg a mosdótálba ültettek. Most a másik pólust a testemhez érintették. Előbb csak a hátamhoz, aztán mind kényesebb, érzékenyebb, kivált nyálkahártyával fedett pontokhoz. Szemben velem, gumibottal a kezében, egy korosabb, jólmegtermett nyomozó állt; kurta vörös haja, tüskés vörös bajusza szinte világított a félhomályban. Mellette, ugyancsak gumibottal fölfegyverkezve, egy birkózó termetű, bikanyakú, sötétbőrű fiatalember terpesztette szét lábát. A többiek Csöpinek becézték. Valahányszor az áramütésre önkéntelenül felugrottam, Csöpi és a lóarcú gumibotjukkal a vállamra sújtottak, majd visszanyomtak a mosdótálba.”

„Kinyitották bilincsemet és betuszkoltak, ezúttal a második zárkába. De csak néhány percig tartózkodtam a nedves oduban, amikor kinyílt az ajtó és fölkísértek az emeletre. Nemsokára teremszerű szobába jutottam, akár az első délutánon. A T alakú asztalnál most is Péter Gábor elnökölt, a vezérkara vette körül. A T lábánál, jobboldalt, Rajk László állt. Engem a baloldalra irányítottak, hogy szembenézzünk egymással.

Rajk előtt az asztalon papírlapok hevertek, kezében hegyesre faragott ceruzát tartott. Zakót nem viselt, sem nyakkendőt; inge gyűrötten, félig nyitva lógott rajta, középszürke nadrágja – öv híján – mélyen csípője alá csúszott. Máskor pirospozsgás, de most hamuszürke arcát felém fordította, ám szeme kihunytan meredt rám. Rajk homlokredői kemény ráncokká 159mélyültek, kimerült vonásait pedig keresztben három párhuzamos barázda szelte át, akárha mindeniket léniával húzták volna meg. A tetteseken és a főnökeiken kívül ma sem tudja senki, mit állhatott ki Rajk letartóztatásának első időszakában, s számomra is mindvégig rejtély maradt a volt miniszter arcát átszelő három vízszintes barázda.”

A fényképezés után magára hagytuk a szobát, ahol a T alakú asztal állhatott. A rendőrék egy hónapra ezer forintot kértek a nyaralóktól ezért a szobáért. Csomagolás közben V. barátnője, I. is szóba került. A Rajk-per egyetlen Magyarországon élő koronatanúja, aki Szász Bélához hasonlóan (ő Londonban él), nem vállalta a hamistanúzást. És valószínű, hogy ő is megfordulhatott ebben a házban, mert amikor 1968 nyarán felkerestem óbudai lakásán, arra kérve, meséljen nekem, ő is egy bizonyos villáról beszélt, három vagy négy fáspincéről, amely zárkaként szolgált, s ahová fogságának első napjaiban, már halálra verve, a szomjúság és az éhség vízióitól gyötörten belökték. Elmesélte, hogy mikor kissé magához tért, úgy hallotta, mintha valahol zene szólna, tánczene, aztán észrevette, hogy zárkájának van egy kis ablaka, minden erejét összeszedve az ablakhoz vonszolta magát, sőt, fel is húzódzkodott, s akkor azt látta a berácsozott üvegen át, hogy a fák közé kifeszített drótokon lampionok világítanak, s párok táncolnak a gyepen. Biztos volt benne, hogy megőrült. De aztán jöttek érte, átvitték egy teremszerűen nagy szobán, ahol emberek üldögéltek, szólt a zene, tánczene, és innen is látni lehetett a lampionos kertben táncolókat.

Miközben I. mesélt hatvannyolc nyarán, én rosszul lettem. Egy ideig fegyelmeztem magam, kértem egy pohár vizet, aztán éreztem, lassan csúszok le a székről. I. az ágyára fektetett, és hidegvizes borogatást tett a szívemre.

160

„Amikor a T alakú asztal talpánál hajdani egyetemi kollégámat bámultam, nem jutott eszembe groteszk helyzetünk, se az, hogy milyen jövő les ránk. Minden figyelmemet a három vízszintes ránc kötötte le. Az a kényszerképzetem támadt, hogy Rajk arca a barázdák vonalán menten szétesik. Ekkor Péter Gábor a nevemet kiáltotta.”

H. azt ajánlotta Péter Gábornak, hogy írja meg az emlékiratait, ez az egyetlen jó, amit még tehet.

I. minden valószínűség szerint nem fogja már megírni az emlékiratait, néhány éve nagyon beteg. Úgy mesélte, hogy abban a bizonyos házban, ahol kerti ünnepély volt, egy orosz tiszt hallgatta ki, négyszemközt voltak, és németül beszéltek.

„Nem hinném, hogy a papos képű orosz, alaptermészeténél fogva, bármi kegyetlenkedésben örömét lelte volna, inkább talán lágyságra és érzelgősségre hajlott. Amikor másodnap visszatért az ebédjéről, egy fehér papíron három barackot tett elém. Nem annyira az ilyen és hasonló gesztusok tényében, inkább módjukban, mindannyiszor valamiféle adakoznivágyó humánum nyomát véltem fölfedezni. Ezért képzelem, hogy nem indulatból, esetleg nem is a saját elhatározásából villanyoztatott, hanem csupán egy kötelező rituálénak tett eleget.”

Letartóztatása előtt I. szerelmes volt egy jugoszláv férfiba, akit feltételezése szerint szándékosan vertek a szomszédos szobában; megölték.

„Négy kísérőm ismét a följáró felé irányított. Elhaladtunk az első emelet szárnyas ajtaja mellett, magunk mögött hagytuk a második emeletet, hogy a keskenyedő lépcsőházban tovább haladjunk az ugyancsak fekete redőnyökkel borított ablak előtt. Jobbra, egy kiszögellésben, vasajtó látszott, amihez, megvallom, borzongató sejtelemként, de minden kézzelfogható ok nélkül, azt a gyanút fűztem, hogy 161egyenest a mélybe nyílik. Hanem elhagytuk a vasajtót is, és a lépcsősor végén betuszkoltak egy hatszögletű helyiségbe. Mindenik falat, az ajtóét kivéve, csaknem kitöltötték a lapos, téglalap alapú ablakok, amik szintúgy halott feketén révedeztek, akár társaik a lépcsőházban. Pedig a körbefutó ablaksor toronyszobára vallott, ahonnan bizonyára szívderítő kilátás nyílt a budai hegyekre, sőt talán a városra is.”

„Ezután nem egyszer nyílt ki zárkám ajtaja az éjszaka kellős közepén. Öt-hat komor férfi vett körül, megbilincseltek, autóba ültettek s vittek kifelé a városból. Amikor a rohanó autóban, a beragasztott szemüveggel megvakítva, két nyomozó között szorongtam, és a kocsi merészen kanyargott a csöndes utcákon, majd a hegyiutak szerpentinjein, és csak a motorzúgás és a fékek csikorgása volt hallható, de se emberi lény hangja, se más jármű zaja, nemcsak Farkas fenyegetése járt eszemben, hanem még vallásos gyerekkorom is, amikor könnyű halálért imádkoztam. S a tarkónlövés ilyennek tűnt. Ám rendszerint csupán valami titkos villa pincéjébe jutottam, mert az ÁVH, főleg a budai hegyekben, számos ilyen és hasonló nyaralószerű házzal rendelkezett, mint a T-asztal épülete, ahol első napjaimat töltöttem, majd később Rajkkal szembesítettek. Így lassanként megszoktam a néma éjszakai utazásokat, és ha eleinte lúdbőrözött is a hátam, hovatovább alig foglalkoztatott már a gondolat, vajon visszatérek-e majd?”

Az idézeteket Szász Béla könyvéből vettem.

Persze az egyezések ellenére sem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy azt a házat találtam volna meg, de talán egyiket a sok közül.

Csupán valószínűségekről beszélhetek. És arról a pillanatról, mikor is egy harmincöt éves férfi egy hatvanöt éves férfival ül szemben, csöndesen beszél162getnek, s szépen hajlított poharakban görög konyak csillog az asztalon.

De mindez már később, hét óra körül történhetett. Egy órával annak utána, hogy az Egyetemi Könyvtárral szemben málnaturmixot ittunk a tejbárban, K. átadta nekem a közös naplót, s ebből megtudtam, hogy aznap november huszonharmadika volt, szerda, hiszen az előre megszabott menetrend szerint kaptam kézhez.

Aztán szombatról vasárnapra virradó éjjel írtam ezt bele.

Az eső csendesen esett.

Írjátok tovább.

163 164

Mondhatnám-e, hogy előbb érintettem meg én a Bibliát, és csak utóbb érintett meg a Biblia engem? A világ felfogásának micsoda különbsége rejlik abban, ha így, illetve úgy! Hiszen van egy olyan elképzelés, amely szerint én állok a mindenek középpontjában, s minden mást a hatása és a hasznossága szerint én minősítek, és van egy olyan felfogás, amely szerint a hatásom és a hasznosságom alapján a mindenség minősít engem. Ura vagyok a világnak, teremtő, illetve van a világnak ura, teremtője.

Egészen pontosan emlékszem arra a régi délutánra, amikor először szédültem meg ezektől a kérdésektől. Néma csönd honolt a házban, hűvös, szeles, felhős nyárutó. Tizenkét éves lehettem, nem több; egy visszahúzódó, ám közel sem szelíd kisfiú, aki válogatás nélkül mindent elolvas, ami a kezébe kerül, és még többet mélázik azon élményei fölött, amelyeket épp az olvasmányai váltanak ki belőle. Aki úgy képzeli el a világot, mint egyetlen nagy, élő és elolvasható regényt, egy olyan óriásregényt, amelyet még senki nem írt meg, de megírható. A regénynek köztudottan van kezdete és vége, s írója így nem csak e kezdet és vég közé kerül, hanem egyenesen ő szabja meg, hogy milyen legyen az a kezdet, aminek emígy kell véget érnie. Egy szabadgondolkodó fejében a regény nem a mindenség önkényesen kiszabott másolata, hanem maga a mindenség. Igaz, olyan regényt meg nem írtak, amely valóban a mindenség lenne, ám éppen azért kell oly sok embernek oly sok regényt írnia, hogy egyszer, nem tudni mikor, ám biztosan íródjék ilyen.

167

Olyan családban születtem, olyan családban nevelkedtem, ahol legalábbis száz évre visszamenőleg a szabadgondolkodás szabályai és hagyományai határozták meg a világszemléletünket. Ami persze nem jelentette azt, hogy ne lettek volna a családunkban istenfélő és istenhívő emberek, ám éppen a szabadgondolkodás legnemesebb hagyományai szerint, ennek éppen úgy nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, miként annak sem, hogy az egyik nénikém szőke, a másik meg kövér, az egyik bácsikám óraláncot visel a tekintélyes pocakján, a másik meg csúnyán csámcsogva rág. Egy almát nem lehetett egy körtéhez hasonlítani, legfeljebb azt lehetett mondani róluk, hogy gyümölcsök. Ha pedig az egyik könyvnek az volt a címe, hogy Háború és béke, a másiknak meg Sárarany, akkor az sem jelenthetett többet vagy mást, ha egy könyv azt a címet viseli a gerincén, hogy Szent Biblia. Ez egy fekete, műbőrbe kötött, közepes nagyságú könyv volt, s csupán annyiban ütött el a többitől, hogy kicsiny betűkkel, sűrűn és nem egyetlen hasábban voltak szedve a finomabb papírra nyomott oldalak.

Ezt a könyvet emeltem ki ezen az emlékezetes délutánon a többi könyv közül. Bizonyára nem először érintettem meg, hiszen úgy voltam vele, hogy alig fejeztem be egy könyv olvasását, már kutattam is egy olyan másik után, amely szintén a kedvemre lenne. Még azzal sem foglalkoztam, hogy fölérem-e a könyvet ésszel, s nem emlékszem olyan könyvre, amelyet pusztán azért kellett volna félretennem, mert nem értem. Ha az ember valamit nem ért, akkor a saját értetlensége válik az élményévé, s ezt az élményét éppúgy élvezheti, mint az értését.

Ennek a könyvnek az első mondatán nem volt mit nem értenem, mégis olyan érzésem támadt, mintha magamat kéne legyűrnöm ahhoz, hogy megértsem. Helyesebben minden tudásomat le kéne gyűrnöm, 168hogy szabad utat kapjanak azok az érzéseim, amelyekről eddig nem volt tudásom. Az első mondatokat mindig a szüleim szobájában ízlelgettem a könyvespolc előtt állva. Azt vizsgáltam, hogy érdekelhet-e a könyv következő mondata. Ha nem érdekelt, akkor visszatettem a helyére, ha ellenben fölkeltette az érdeklődésemet, akkor elvonultam vele a saját szobámba. Ennek a könyvnek az első mondata azonban olyan erősen fölkavart, hogy se ezt, se azt nem tehettem. „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” Báván bámultam a mondatot, föl kellett néznem belőle. Láthattam a felhős eget ezen a hűvös és szeles nyárutón. Bennem sem volt nagyobb a csönd, mint a házban. Mintha mindaz, amit eladdig tudni véltem a világról, már a következő pillanatra se lenne átmenthető, ha pedig elolvasnám a következő mondatot, akkor véglegesen érvényét veszítené minden tudásom.

Óvatosan fektettem le a könyvet anyám íróasztalának fénylő, fekete lapjára. Volt még egy halovány reményem, s ezzel vágtam neki a könyv következő mondatának. Addig megismert olvasmányaimban ugyanis mindig voltak olyan mondatok, amelyek csak azért álltak azon a helyen, hogy aztán annál ízesebb és mélyebb, élesebb és határozottabb lehessen a cáfolatuk a következő mondatokban. Ezekben a könyvekben a negatív állítás nem csak azt szabta meg, hogy merre ne menjen az ember a gondolkodásában, hanem azt is, hogy merre menjen, s így mintegy a helyes irány biztonságos tudatával élvezhesse az örökös ellenkezés csábításait. Ennek a könyvnek a második, harmadik, negyedik és ötödik mondata, mindazok, amelyeket hirtelenjében átfutottam, nemhogy cáfolták volna, hanem logikusan folytatták az első mondatot. Bizonyára annak is súlyos jelentése volt, hogy a szüleim szobájában olvastam. Önnön magamat kellett eltiltanom az önfeledt olvasástól, hiszen e cáfolat föltűnő hiányától a tu169dósuk iránti bizalmam rendült volna meg. A könyvet becsuktam és visszatettem a helyére.

Talán hetek teltek el, talán hónapok, erre nem emlékszem. Csupán arra a hosszú, végtelenül hosszú időre emlékszem, ami a féltett titkommá lett. Olyan lett ez a könyv, mint a légynek a cukor, vissza kellett térnem hozzá. És egyetlen vétkem sem támaszthatott olyan fájdalmas bűntudatot, mint ennek a könyvnek a titkos olvasása ezeken a csöndes délutánokon a szüleim szobájában. Még csak azt sem kérdezhettem, hogy a szüleim vajon miért tartják itt ezt a könyvet a könyveik között, s azt ugyanígy nem kérdezhettem, hogy legalább az olvasásától miért nem tiltottak el, hiszen éppen a szabadgondolkodás szabályai közé tartozik, hogy tilalmas könyvek nincsenek, és nekem magamnak kell fölmérnem és értékelnem az eszmék és gondolatok érvényét és hatását. Olvastam és olvastam, holott mindenképpen be kellett látnom, hogy ennek a könyvnek soha nem fogok a végére érni. Életemben először tettem föl magamnak a kérdést, mi lesz velem? Mi lesz velem, ha nem adok hitelt magamban mindannak, amit a szüleimtől tanultam? És mi lesz velem, ha nem adok hitelt mindannak, ami ebből a könyvből megsejthető? Mi lesz velem, ha ez a sejtelem bizonyul erősebbnek a tudásomnál? És mi lesz velem, ha egy olyan tudásnak engedek, amelynek az igazságáról immár közel sem vagyok annyira meggyőződve, mint korábban?

Soha, azóta sem, senkivel nem beszéltem erről az élményemről. Velük, akiket a legjobban szerettem, nem beszélhettem erről. Tőlük féltettem az élményemet, s a lehetséges cáfolataikat nem szerettem volna meghallani, hiszen őket magukat is féltettem e cáfolatoktól. És a szeretetükről éppen úgy nem mondhattam volna le, miként a magam irántuk érzett szeretetéről se. Egyszer egyedül álltam a kertünkben, s úgy sújtott rám a választás kényszere, hogy összecsuklott a 170térdem és a földre zuhantam. Nem lehetett választanom. Ugyanakkor énem megkettőződött, s az a másik, a távoli, élvezettel figyelte a testi vergődésemet. Lelkiismeretem válságának szüleim korai halála sem vette végét. A tizenöt év a kétely, a tagadás, no és az ismerkedés története, de biztosan nem én vagyok, aki bármikor, bármilyen válságnak véget tudnék vetni.

Minderről talán majd máskor, talán olyan időkben, amikor se a kételye, se a hitvallása miatt nem kell az embernek sem szégyenkeznie, sem büszkélkednie, amikor se a hitvallását, se a kételyét nem kell senkinek sem szégyenbélyegként viselnie, sem pártjelvényként nem viselheti; ha lesz olyan idő, amikor ezek a kényes és nehezen megtalált szavak kizárólag azt jelenthetik, amit jelentenek.

171

Valamikor a hetvenes évek közepén, legnagyobb meglepetésemre, meghívtak Debrecenbe az irodalmi napokra. Engedtem kíváncsiságomnak, holott előre tudhattam volna, hogy az előadásokból nem fogok sokat érteni, esténként nem szeretem eszméletlenre inni magam, és azért sem vagyok oda, hogy írótársaimmal közös szobában aludjak. A második napon aztán valamelyest megvilágosodott az elmém, mert végre megértettem, hogy egyáltalán miről folyik itt a vita. Igaz, kicsit későn értem föl ésszel, mert akkor már elfajult. Tóth Dezső zöldre sápadtan azt ordítozta, hogy a magyar irodalomnak igenis van folytonossága. Béládi Miklós ezzel szemben vörösre gyúlva azt ordította vissza, hogy a magyar irodalomnak bizony nincs folytonossága, mert ezerkilencszáznegyvennyolcban megszakadt. Állításaikat példákkal igazolták, illetve ugyanazon példák használatának jogosságát kölcsönösen kétségbe vonták. Amikor pedig már tudományos kérdésekben hozzám hasonlóan járatlan elmék előtt is világosnak kellett lennie, hogy nem arról beszélnek, amiről beszélnek, amiről viszont nem beszélnek, abban Béládi Miklós érvei és cáfolatai valójában helytállóbbak lennének, mint Tóth Dezső érvei és cáfolatai, akkor az ülésszak elnöke jobbnak látta, ha szünetet rendel el.

A kedélyek csillapításának nemes szándékával elrendelt szünetben a következőket látom a saját szememmel. Jön a Tóth Dezső a folyosón balról, miközben a Hajdu Ráfis Gábor jobbról tart felé. Egymás láttán mindketten olyan ábrázatot öltenek, mint azok 172a rejtőzködésbe bonyolódott szerelmesek, akik nem sejtik, hogy titkos viszonyukról mindenki tud. Mikor azonban pontosan az orrom előtt egymás mellé érnek, s ezért úgy látom az ábrázatukat, akárha nagyítón figyelném, villamosság fut át a vonásaikon, a Hajdu Ráfis Gábor egész testében egyetlen kérdezés, amire a Tóth Dezső ugyanily titkos feszültségtől telten, merő igenléssé változik, bólint, és elhaladtában még suttog is a Hajdu Ráfis Gábor fülébe: „te következel!” Don Carlost is ezekkel a szavakkal adják át az inkvizítoroknak.

Nem lehetett kétségem, hogy mi következik. A szünet után Hajdu Ráfis Gábor azonnal szólásra emelkedett, és éles bírálat tárgyává tette Béládi Miklós azon állítását, miszerint a magyar irodalomnak ne lenne folytonossága, s teljes meggyőződésével csatlakozott Tóth Dezső azon véleményéhez, miszerint a magyar irodalomnak van folytonossága.

Mindhárman halottak.

Többet vagy mást sem előtte nem tudtam meg a magyar irodalomtörténet vitás kérdéseinek minőségéről, sem azóta nem akartam többet megtudni. Ha szellemileg érett férfiak arra kényszerülnek, hogy kézenfekvő történelmi tényeket szabadságharcosként védelmezzenek, illetve zsarnokként támadjanak, akkor nem irodalmi kérdések vitájáról van szó, hanem olyan politikai küzdelemről, amelynek a személyes szabadság és a független véleményalkotás a tárgya és a tétje. Nem tudhatom, miként van ez a költészettel, de tudom, hogy az irodalmi álruhába öltöztetett politikai küzdelem még akkor is előnytelenül hat a gondolkodásra, ha egyébként a politikai küzdelem szükségszerű és erkölcsileg helyeselhető. Gondolkodóként olyan fogalmak használatára kell törekednem, amelyek nem jelentenek mást, mint amit jelentenek, és mindenféle összefüggésben ugyanazt jelentik. A sza173badságharc, a függetlenségi háború vagy bármiféle más politikai szándék taktikájához és stratégiájához rendelt fogalomhasználat pedig még akkor is előnytelenül hat a szépprózára, ha az ellentétes politikai szándékok ellenében születnek is olyan jelentős művek, amelyek meg tudják őrizni az integritásukat. A fogalomhasználat önkényében, a tisztázatlan és tisztázhatatlan értelmű szavak káoszában születnek ugyan jelentős művek, és a jelentékteleneknek is van bőségesen terük, de az irodalom szervesen közvetítő, éltető közegének, a széles középmezőnynek csődöt kell mondania és el kell fulladnia. Nincsenek is többé olyan regények és olyan novellák, amelyek a jelentős művek fölismeréseit hasznosítva és közvetítve, szolid szakmai színvonalon, napról-napra elbeszélnék, hogy miként léptem be tegnap egy szobába, miként fogom a kezembe a szerelmesem fejét, ha nem szeret, miért vagyok ma boldog, s holnap mitől szomorkodom.

Az én felfogásom szerint az irodalom nem áll közvetlen kapcsolatban a szociológiai eszközökkel értékelhető társadalmi folyamatokkal. Az én felfogásom szerint az irodalom még csak nem is a jelentősebb művek halmaza, amelyek közül pártállása szerint mindenki azt veszi el, amit éppen akar. Az én felfogásom szerint az irodalom mindenféle mű olyan összefüggésrendszere, amelyben a jelentős mű a közepes művek közvetítésével a jelentéktelen művekkel áll személyes és közvetlen kapcsolatban, de ez a rokonsági kapcsolat nem csak odafelé, hanem legalább ennyire visszafelé is működik. Az irodalom így mindenféle minőségű és bármilyen pártállású művek szerves összessége és folytonos párbeszéde; egymást minősítik, és nem valamiféle politikai vagy társadalmi eszme szempontjából minősülnek. Ez az összefüggés, ez a sokirányú, folyamatos és hangsúlyozottan személyes párbeszéd, mely közel sem írók, ha174nem művek között folyik, nem köthető olyan közvetlenül történelmi dátumokhoz, mint ahogyan azt az irodalom történetével foglalkozók politikai meggyőződésük szerint állítják. Már csak azért sem, mert az írók mindig átcipelik a szellemi poggyászukat ezeken az időhatárokon, s a bármiként megváltozott történelmi feltételek között is azt hasznosítják, amit más történelmi feltételek között sajátítottak el.

Amikor Béládi Miklós azt állította, hogy a magyar irodalomnak megszakadt a folyamatossága, akkor egy erkölcsileg megalapozott politikai érvényességű kijelentést tett. Tóth Dezső kijelentése csak abban különbözött ettől, hogy erkölcsileg nem volt megalapozható. Ám sem ezeknek a kijelentéseknek, sem azoknak a történeti érvényességű dátumoknak, amelyekkel vitájukban operáltak, nem volt az irodalom szempontjából jelentőségük. Egy irodalom soha nem teheti meg, hogy folytonos legyen, és ugyanakkor soha nem lehet más, mint folytonos.

A „grandiózus torzszülött”, a „spenót” többek között abban a meggyőződésben fogant, hogy az ezerkilencszáznegyvenötös évnek van irodalmi jelentősége. Ha pedig ugyanebből indulok ki a továbbiakban is, akkor legfeljebb egy másik grandiózus torzszülöttet hívok életre. Az újabb grandiózus spenótnak mások lesznek majd a politikai szempontjai, de ugyanolyan lesz a szemlélete, mint amilyet a történeti dátumokhoz kötött feltételek között elsajátított.

175

Talán nem lenne teljesen érdektelen, ha ezt a patinájától bájossá változott kérdéssort a kérdések újabb sorozatára bontanám, és akadékoskodásom játékával jelezném a gondolkodás lehetőségeinek változását, a távolságot vagy az idő távoliságát.

Mindenekelőtt azt kell megkérdenem, hogy beszélhetünk-e a kultúra fejlődéséről. Aztán azt kell megkérdeznem, hogy a kérdező valójában nem az európai civilizáció fejlődésének lehetőségeire kíváncsi-e, s vajon jogos és megalapozott-e ezeknek a fogalmaknak a fölcserélése, illetve az egymással való behelyettesítése. Ha pedig az egykori kérdező kérdéséből ítélve az a határozott benyomásom, hogy inkább a civilizáció fejlődésének lehetőségeire kíváncsi, és alapos megfontolások után sem gondolhatom, hogy a kultúra valami olyasmi lenne, amiben érvényesülhetne a fejlődés elve, akkor meg azt kell megkérdenem, vajon nem lenne-e szerencsésebb nem a hitemről, hanem a bizalmam állapotáról beszélni ezzel kapcsolatban. Mert ha azt kérdeznék tőlem, hogy bízom-e „a mai alakjában megmutatkozó európai civilizáció fejlődésének lehetőségében”, akkor erre a kérdésre meglehetősen kétértelmű választ kell adnom.

Amikor vonatra vagy autóba ülök, amikor repülővel szállok a levegőben, amikor fölemelem a telefonkagylót, bekapcsolom a mosógépet, a porszívót, amikor villannyal világítok és kés helyett lézerrel operálok, amikor gyógyszerrel enyhítem a lelkem fájdalmait, bankba teszem a pénzem, bejegyeztetem a születésemet, a házasságomat és a halálomat, amikor 176különböző eszközökkel befolyásolom a szaporodásomat, amikor lifttel vitetem föl magam az Empire State Building legfelső emeletére, amikor nagy bajomban mentőkre, tűzoltókra, rendőrségre várok, ha tehát bármit csinálok, illetve épp nem csinálok, mert más hozzáértő emberek kiegészíthetik a hiányzó tudásomat, akkor óhatatlanul a civilizáció eszközeire és struktúráira bízom az életem, s ha ezt így teszem, akkor mindenképpen jogos e tárgyakhoz és struktúrákhoz fűződő bizalomról beszélni.

Ha ellenben mindazokra a jelenségekre gondolok, amelyek a tárgyak és struktúrák működtetéséből, s ezeknek a fejlesztéséből szükségszerűen következnek (és amióta a Római Klub közzétette a fejlődés határairól szóló jelentését, nem tudok nem gondolni ezekre a következményekre, akkor nem csak nem bízom az európai civilizáció fejlődésében, hanem egyenesen úgy vélekedem, hogy ezeknek a civilizatorikus eszközöknek és struktúráknak a működtetése fogja záros határidőn belül megszüntetni, fölszámolni és eltörölni a föld színéről azt a civilizációt, amelyet napról-napra, óráról-órára és percről-percre óhatatlanul és önkéntelenül megajándékozok a bizalmammal, holott erre a legkisebb mértékben sem érdemes.

Nem várjuk a katasztrófát, nem a lehetőségével számolunk, hanem immár a katasztrófa által teremtett feltételek között élünk. Ez a katasztrófa nem olyan, mint egy vulkánkitörés vagy atomrobbanás, hanem lassan lépdel fölfelé a bizalmunk lépcsősorán. Még csak prófétikus jóslásokba sem kell bocsátkozni ahhoz, hogy megmondható legyen, ez a katasztrófa megszünteti az európai kultúrát és feltehetően más kultúrákat is. De még egy ilyen világméretű katasztrófa esetleges túlélőinek szempontjából sem lehetne bűnösnek nevezni a fejlődés elvét. Mert egy ilyen katasztrófa csak abban az esetben teljesedik be szükségszerűen, ha a ci177vilizációs technikák és struktúrák a továbbiakban sem találnak rá a kultúra által fölkínált ellenjavallatokra, s így a civilizáció éppen olyan mértékben bizonyul fejlődésképtelennek, amilyen mértékben a kultúra ellenében óhajtaná fejleszteni önmagát.

A katasztrófa akkor válik véglegessé és elháríthatatlanná, ha a civilizációs eszközök, technikák és struktúrák fejlesztésére vonatkozó érdeket nem tudjuk összeegyeztetni a kultúra érdekével. A kultúra érdeke egyetemesebb, mint az emberi civilizáció fejlesztésének érdeke, de nem elválaszthatók egymástól. A civilizáció érdeke az ember kényelmének és jólétének közvetlen érdekét akarja kicsikarni az univerzumból és ráerőszakolni az univerzumra. A kultúra ellenben nem tud úgy gondolkodni az univerzumról, hogy ne kéne beleszámítania a vizek, a fák, a kövek, és mindenféle élőlények érdekét. A civilizációs önzésnek éppen az univerzalitás az ellenjavallata az európai kultúrában. A katasztrófának akkor lesz tökéletes az esélye, ha a civilizációs érdek nem dolgozza ki azokat a technikákat és struktúrákat, amelyekkel fölfoghatja a természet süket, de mindent halló, vak, de mindent látó, néma, de mindenről beszélő érdekét.

S ezzel aztán azt hiszem, hogy minden további kérdésre is válaszoltam. E kockázattal teli jövőt a legélesebben fölmerülő vagy-vagyok mentén képzelem el. Vagy pusztulásként, vagy az emberi öntudat olyan emelkedéseként, amely kozmikus mértékekre és értékekre képes átváltani a korlátozott érvényességű földi értékeket és mértékeket. Vagy a természeti katasztrófák, az ebből következő újabb népvándorlások és pusztító nemzeti háborúk láncolataként, vagy egy olyan állapotba való átlépésként, amelyben ezek a többezer éve halmozódó konfliktusok legalábbis átadják a helyüket más típusú konfliktusrendszereknek. A magyar kultúra sem számolhat mással, mint 178ezekkel a vagy-vagyokkal. Évtizedek óta nem volt ilyen jó helyzetben, de nagyon rossz állapotban van. Végezetül nem gondolom, hogy a szellem úgynevezett vezéregyéniségeinek lenne valamilyen feladatuk. Inkább azt mondanám, hogy azért nincsenek hiteles vezéregyéniségek, mert nincsenek ilyen hitelesíthető feladatok sem. Immár nem csak történelmi válságban élünk, amelyből egy ilyen vagy olyan személy az átlátásával kivezethet, hanem a természet sokkal súlyosabb válságában. Legfeljebb néhány magányos bölcselő igen halkan közölheti embertársaival azon újabbkori fölismerését, miszerint a természetnek az emberi történelem által kiváltott válságjelenségei nem megoldhatók olyan eszközök és technikák igénybevételével, amelyek a természeti törvények részleges ismeretén alapulnak. Aki pedig azt állítaná magáról, hogy átlátja az univerzumot, s a természeti törvényszerűségeket illetően többel rendelkezik, mint hézagos tudással, arról bizton állítható, hogy őrült vagy egyszerűen ostoba.

179

„Ach, Luise lass… das ist ein zu weites Feld.”

„Hagyd el, Luise… ez egy beláthatatlan dolog.” Ezzel a mondattal zárul Theodor Fontane Effi Briest című regénye.

Szükséges és logikus zárómondat ez egy olyan regényben, amelynek az anyaga tudott dolog. A regény anyaga valószínűleg mindig a tudott. Egy valamirevaló regény azonban gyöngéden kijelöli azokat a határait is, ahol a tudott dolgok világa érintkezik a tudásra nem érdemesíthető, a nem tudható, a nem tudott, vagy egyenesen a tiltott tudás dolgainak a világával. A regény egy felettébb közönséges dolog, tapasztalatban tocsog. S ezért legalább el kell ismernie, hogy vannak olyan dolgok égen és földön, amelyekről nem lehet, talán nem is kell, se beszélni, se gondolkodni.

Nagyon jól meg tudom érteni azokat a költőket és filozófusokat, akik a nem tudható, a tudásra nem érdemesített dolgokkal, vagy egyenesen a tiltott tudással foglalkozva, a regényt megvetik. Mert a regény nem teheti meg, hogy ne arról beszéljen, amit legalább egy személy tud. Amit egy személy nem tud, azzal a költészet foglalkozik. A filozófia pedig még azokkal a dolgokkal is foglalkozhatik, amelyekről senki nem tud. A tudás, a tapasztalat és a megismerés szempontjából elég határozottan ki vannak jelölve az írásos műfajok határai. Mintha kényelmesen haladnék egy lépcsősoron fölfelé: történetírás, elbeszélés, költészet, filozófia.

Más kérdés, hogy mit tudok kezdeni egy olyan tudással, amely egyetlen ember tudása, s ez az egyetlen ember én magam vagyok.

180

Hol tudok regényt írni ezzel a tudással, hol meg nem tudok. Ha tudok, akkor a képzeletem adott engedélyt arra, hogy a saját sorsom ismeretlenségének fájó krízisét mások sorsának kríziseként éljem át; ebben az esetben azonban már nem magam vagyok, hanem két ember, netán több ember kölcsönös és ellentétes tudásáról beszélek a sajátomként. Vagy éppen nem tudok regényt írni, s akkor nem csak a saját regényírói képességeim válnak kérdésessé, hanem fölmerül bennem az a kérdés is, hogy a saját folyamatos életkrízisem és a regény műfajának történeti krízise között vajon nincs-e valamiféle összefüggés. Ám ebben az esetben a képzeletemnek vaknak és süketnek kell maradnia, mert legfeljebb a tapasztalataimról gondolkodom.

Számomra azonban sokkal égetőbb az a kérdés, hogy vajon a képzeletem nélkül engedelmeskedhetek-e a delphoi jósda híres parancsának, miszerint meg kéne ismernem önmagam, illetve megismerhetem-e úgy önmagam, hogy ne másokat ismernék meg? Vagy másként fogalmazva, létezhet-e olyan önismeret, amely nem világismeret lenne, illetve van-e olyan világismeret, amely az önismeretet nélkülözheti?

A saját regényírói gyakorlatom borzalmas csődjei és megszégyenítő kudarcai vezetnek arra a mindenképpen leegyszerűsítő, s a regény teoretikusai számára bizonyára elfogadhatatlan megállapításra, hogy a regény történeti krízisének csupán addig a pillanatig van érvényessége, amíg a saját ismeretlen sorsom krízisét nem sikerül a képzeletemre bízva, mások sorsának kríziseként átélnem. Ha ez sikerül, akkor a saját képzeletemre hagyatkozva jutottam hozzá mások tapasztalatához, akkor e többoldalú kölcsönösség szempontjából tekintettem rá a saját sorsom krízisére s így az egyes szám első és harmadik személye nem csak szépen elválasztható, hanem a művelet eredményeként megjelenik a többes szám első személye is, a kö181zös. Ha az ő szempontjából éltem át az énemet, akkor az individuum szempontjából látom a kollektívumot. S amikor ez megtörténik, akkor tisztázódott az elbeszélő helyzete: harmónia van.

Egyszerűbben szólva, se a regény teóriája, se a regény históriája, se a regény szociológiája nem érdekel, ezt a lerágott csontot rágja tovább, aki még akarja, de változatlanul érdekel a sorsom, a végzetem, a krízis és a harmónia, amely mások sorsaként és végzeteként jelenik meg a krízis vagy a harmónia állapotában.

Azt a kérdést, amely a regény sorsát illeti, ilyen egyszerűen intézem el. Vagy a személyes krízisem kérdéseként fogom fel, s azt mondom magamnak, ma nem tudok ugyan regényt írni, de tegnap még valamennyire tudtam, tehát holnap vagy tudok, vagy nem tudok. Illetve ma tudok ugyan regényt írni, mert működik a képzeletem, ám ebből nem következik, hogy holnap is tudnék, mert akkor talán éppen nem működik. Kizárólag a saját regényírói tevékenységem napi gyakorlata a megmondhatója, hogy a folyamatos krízis állapotából a harmónia kivételes állapotába kerültem-e, vagy a kivételes harmónia állapotából visszazuhantam-e a folyamatos krízis állapotába. Vagy ha a saját folyamatos életkrízisem mindent olyan mérhetetlenül elsötétít, hogy a saját első személyem és a képzeletem által kiválasztott harmadik személy helyett inkább a műfaj kríziséről gondolkodom, akkor is csak azt mondhatom, meglehet, hogy a polgári regény műfaja éppen úgy krízisbe került, mint az én polgári énem, ebből azonban nem következik, hogy ennek az énnek ne éppen egy olyan elbeszélő személyre és egy olyan elbeszélés lehetőségére lenne szüksége, amelyet ennél a polgári korszaknál jóval régebbről ismerünk, s amit Hérodotosz mindenképpen naivan csengő szavaival annak szükségleteként lehetne kifejezni, hogy „az emberek között 182megesett dolgok az idők folyamán feledésbe ne merüljenek, s a nagy és csodálatra méltó cselekedeteknek az emléke nyomtalanul ne vesszen el.”

Alig tudok valamennyivel többet mondani, mint amennyit a történetíró, kevesebbet, mint a költő, mert csak utalhatok rá, de nem tehetem elbeszélésem anyagává, hogy mit nem tudok, s abból aztán végképp nem csinálhatok elbeszélést, amiről senki nem tud. Ha gondolkodó emberként nem is, de gyakorló regényíróként mindenképpen naiv embernek kell maradnom. „Madame Bovary, c’est moi.” Ennél a naiv mondatnál kell maradnom. „Bovaryné én vagyok.” (Flaubert) És nem azért kell ennél a mondatnál megmaradnom, mintha olyannyira ragaszkodnék a polgári regényhez. Nem. Se a polgárihoz, se a regényhez nem ragaszkodom. Azért kell ennél a mondatnál megmaradnom, mert a képzelet naiv mondata az egyetlen lehetőség, amivel az emberek között megesett események elbeszélésének ősrégi szükséglete valamelyest még mindig beváltható. Nevetséges lennék, ha azt mondanám, hogy mindent tudok, s ezért minden megfontolás nélkül nem is beszélhetek harmadik személyben, de azt azért még mindig elmondhatom első személyben, ami a harmadik személyben elképzelhető. Mert ha azt találnám mondani, amit a huszadik század második felének fáradt regényirodalma mindezek ellenében állít: „je ne suis rien de plus que moi”, „nem vagyok semmi több, mint önmagam”, akkor a képzeletnek valóban süketnek és vaknak kell maradnia, akkor az individuális és a kollektív között valóban nem lenne út, akkor valóban nincsen más, mint a mozdíthatatlan személyes tapasztalat, akkor a krízis tapasztaná be a harmónia vágyának ordító száját, akkor a cselekvésnek fontosabbnak kéne lennie, mint a sorsnak, akkor az esemény nem tárná fel, hanem elfedné a végzetet.

183

„Ach, Luise lass… das ist ein zu weites Feld.” És ennél a mondatnál is meg kell maradnom. A naiv tapasztalatnak ez a mondata teszi még mindig lehetővé, hogy ne csak arról beszéljek, amit tudok vagy nem tudok, hanem egyenesen azoknak a dolgoknak a tudatában beszéljek a még mindig tudottról, amelyekről még mindig nem tudok. A nemtudás szempontjából kell visszatekintenem a tudásra, s nem a tudás szempontjából rácsodálkoznom a nemtudásra. Már csak azért is, mert amikor regényt írok, akkor olyan dolgokat kell elmondanom, amelyeket magamnak nem mondanék, hiszen amúgy is tudom. Nem magamnak beszélek és nem magamról beszélek. A magam tudása nem abban rejlik, hogy érteném a dolgok, a jelenségek és események jelentőségét akár csak a saját életemben is, hanem éppen mások sorsából és végzetéből kell megértenem, amit önmagamat illetően nem tudok.

A képzelet és a tapasztalat között megtett úton valószínűleg van egy olyan pont, ahol a világismeret egybeesik az önismerettel. Ezen a ponton van a harmónia. Amint áthaladtam, folytatódik a krízisem.

Amikor az ember egyes szám első személyben ír meg egy regényt, akkor ez nem föltétlenül azt jelenti, hogy önnön magáról kívánna beszélni. Nem is tud. Inkább azért választja ezt a személyes névmást, hogy a maga részéről megoldottnak tekinthesse, vagy éppen megkerülje a nyilvános beszéd jellegzetesen huszadik századi gondjait. Olyan hasonmást keres, akinek nem kell különösebb magyarázatot találnia arra, hogy miért beszél és honnan tudhatná, s arról sem kell eligazítania senkit, hogy ki beszél itt, hiszen ő beszél. Ha pedig ő beszél, akkor ez természetesen nem én vagyok.

Most pedig arról szeretnék néhány szót szólni, amiről végképp semmit nem tudok.

Annyi más írásomhoz hasonlón, terjedelmesebbik regényemet is egyes szám első személyben írtam. Igaz, 184akárha két szeléssel háromba vágtam volna magam. Azt mondtam, hogy talán van egy énem, ki tudja, de a képzeletemben biztosan van három személyem, s ők majd párhuzamosan beszélnek helyettem önmagukról. Elég óvatosan és takarékosan kellett bánnom azokkal a motívumokkal, amelyeket közvetlenül a saját életemből emeltem volna át az életükbe, hiszen se ezzel a személlyel, se azzal, se a harmadikkal nem akartam volna azonosítani magam. Regényt óhajtottam írni, és nem önvallomást. Az egyes szám első személye mintegy húzott a vallomás felé, s ezért minduntalan meg kellett vizsgálnom a saját életem eseményeit, ebből azonban csak annyit használhattam fel, amennyit ők engedtek meg nekem. Az ők és az énem között támadt résben nyugodtan dolgozhatott a képzelet, s a képzeletem mintegy félretolta az énemet. A saját sorsom logikája változatlanul homályban maradhatott, de a sorsukban valamelyest mégis láthatóvá kellett válnia a sorsom struktúrájának. Nem tudtam, hogy mi miért van, de azt azért valamennyire láttam, hogy mi mihez tartozik, és mihez nem tarozik.

Nem a tapasztalat, hanem a képzelet logikája súgta meg, hogy merre menjek. Mégis minduntalan vissza kellett térnem a tapasztalathoz. Azok súgtak, akik nem én voltam. Ők vezettek el az utolsó mondatig. Magamat nem vezethettem volna el.

Ez a munka sok évet vett igénybe. És a múló évek már csak azért is megerősítették a vallomással szembeni ellenállásomat, mert ennyi év alatt lényegesen megváltoznak az ember önszemléletének sarkalatos pontjai. A regény stiláris egységének védelmében ügyelnem kellett rá, hogy ezek a változások ne szivároghassanak be a regény anyagába. Nem tudom, hogy ez az igyekvésem mennyire bizonyult sikeresnek, de mindenesetre ez volt a szándékom.

A munka harmadik évében, amikor képzeletemre 185bízott énem vázlatosan kialakította a regény struktúráját, viszonylag tisztán láttam már, hogy milyennek kéne lennie a regény utolsó fejezetének. Elképzeléseimről jegyzeteket készítettem, s elég heves volt bennem az a vágy, hogy rendesen kidolgozzam ezt a vázlatot. Arra gondoltam, hogy ebben az időtlen időben sokkal könnyebb és nyugodalmasabb lehetne egy olyan tájékhoz közelednem, amelyet minden vonásában már előre ismerek. Volt egy helyszínem, de nem tudtam, hogy mikor érhetek el oda, ha nem a képzeletemre hagyatkozom. Mert ha tényleg előre megírnám a regény utolsó fejezetét, akkor arra kényszerülnék, hogy egy előre megszabott úton haladjak, s akkor a képzeletem munkáját tenném fölöslegessé. Erre azonban igen nagy szükségem volt ahhoz, hogy a vallomás kellemetlen kényszerét elkerüljem. Nem tettem semmit.

A munka hatodik évében aztán megfogalmazódott a regény utolsó három mondata. Ködös téli délután volt, álltam egy mezőn egy elnehezült, sötétedő égbolt alatt. Nem volt többé kétségem, ez lesz az utolsó három mondatom. Sétámról hazatérve mégsem merészeltem ezeket a mondatokat följegyezni. Ha elfelejteném, akkor felejtsem el. De annak a kockázattal teli késztetésnek sem tudtam ellenállni, hogy valamiként előre kipróbáljam ezeknek a mondatoknak a teherbírását. Az ember az utolsó mondatokra bízza a legkínzóbb gondjait. És ennek az utolsó fejezetnek volt egy olyan motívuma, amelyet a saját életem legkínzóbb eseményei közül emeltem ki, és emeltem volna át. Ez a motívum azonban olyan erős volt, olyan erőszakos, olyan súlyos, hogy a képzeletemmel nem lehetett volna kimozdítani. Sokat, a kelleténél többet mondanék, ha azt állítanám, hogy az apám öngyilkossága volt ez a motívum. Helyesebb lenne azt mondani, hogy ennek az eseménynek a valóságos helyszíne, ahol elkövette. Évek 186óta erre a helyszínre szerettem volna elérni, s ki tudhatta volna megmondani, hogy mikor érem el.

Egy fiatalember átmegy ezen az üres, elhagyott téren, bemegy egy házba, föl az emeletre, becsönget egy ajtón. Szeretné megismerni a szemtanút. Az ajtót egy szemüveges nő nyitja ki. Négy évvel a regény befejezése előtt írtam egy drámát, megírtam ennek a tragikus találkozásnak a történetét, mert csak így tudtam elkerülni azt a kísértést, hogy a regény utolsó fejezetét előre megírjam. Ami természetesen azt jelenti, hogy közel sem tudtam elkerülni semmit. Kiléptem ugyan a regényből, és drámai formáról lévén szó, egy időre kiléptem az egyes szám első személyéből is, de így próbáltam ki mégis előre az utolsó mondatok teherbírását. S mire egy szép napon oda jutottam, hogy most aztán tényleg nekivágjak ennek az utolsó fejezetnek, a képzeletemnek már semmi munkája nem maradt, minden készen állt.

Ezerkilencszáznyolcvanöt április tizenötödikén írtam le a regény utolsó három mondatát. Letettem a pontot. A mondat körülbelül a papírlap közepén helyezkedett el, hosszan és ostobán bámultam az üresen maradt helyet, ahol több betű bizony nem lesz. Ennyi év után nem volt több dolgom. Semmi értelme nem lett volna visszaparancsolnom néma helyére a zokogásomat.

Ezzel is úgy voltam, mint az utolsó fejezettel. Valami olyasmit írtam le, ami már megvolt, és ezzel a zokogó emberrel sem kellett semmit csinálnom. Se örömöt, se megkönnyebbülést nem okozott a zokogása, de bánatot se, és még részvéttel sem voltam iránta. És amikor a lélek már ezt a munkáját is befejezte, akkor tényleg nem volt semmi dolgom ebben a világban, se a papírjaimmal, se önmagammal. A folyó folyt, nem lehetett megakasztani.

Körülnéztem, mit tehetnék. Ülve maradjak? Fel187álljak? Örüljek? Még egy kicsit sajnáljam magam? Annyit tettem, hogy a lap aljára odaírtam a dátumot. A betűk és a számok dülöngélésén láttam, hogy talán nem is tudnék fölállni. Ezerkilencszáznyolcvanöt április tizenöt. Bámultam ezeket a betűket és ezeket a számokat.

És akkor olyan érzésem támadt, mintha ennek az elég kivételes napnak a dátumát valaki már jó előre és jó vastagon belémírta volna. Ezt a napot, ezt a hónapot, ennek az évnek a számait. Ezerkilencszáznyolcvanöt április tizenöt. Mintha a számokat írták volna előre belém. A napot, a hónapot, az év számait. A tébolytól bizonyára addig fél az ember, amíg el nem borul az elméje. Nem volt mitől félnem, úgymond átléptem a mágikus határon. A számok azonosak voltak apám öngyilkosságának dátumával. A nap, a hónap, és magának az évnek a számai. Az apám ezerkilencszázötvennyolc április tizenötödikén ölte meg magát, én pedig ezerkilencszáznyolcvanöt április tizenötödikén fejeztem be a regényemet. Ne lennék más, mint valami megragadhatatlan elképzelés eszköze?

Ki cserélte ki ennek a két évszámnak a két számjegyét? Vagy mire cserélte be? Regényemre az életét? Vagy én cseréltem volna be regényre a halálát? Ki cserél be, mit? Azóta ne lenne más az életem, mint egy előre kiszabott törekvés erre a cserére? De mióta? Ne lettem volna más, mint az apám újjászületésének a tárgya? Vagy eszköze? Kinek a kezében? Meghaltam azon az elmúlt napon, s ezen a napon újjászülettem? Vagy ellenkezőleg, azon a napon lettem véglegesen életre ítélve, és ezen a napon kell kimúlnom?

Nem hajlok semmiféle misztikára, s a számok misztikája különösen nem érdekel. De mégis csak itt voltak ezek a számok velem. Jó, akkor próbáljuk meg kiszámítani, hogy a két évszám között mennyi idő telt el. Természetesen a nyolcvanötből kellett volna 188az ötvennyolcat kivonnom, s akkor kaptam volna eredményt. De milyen eredményt? Egy kivonás eredményét. Ám az így kapott szám mit jelentene? Az elképzelt sorsom valóságos időtartamát? Vagy a valóságos sorsom elképzelt időtartamát? És akkor ez lenne a végzet?

Mindenesetre magam elé húztam egy másik papírt, és a két számot szépen leírtam egymás alá. Tudtam, van egy ilyen számtani művelet. Megállapítható egy nagyobb szám és egy kisebb szám közötti különbség. Azt is tudtam, hogy emlékeznem kéne, miként végezhető el egy ilyen művelet. Ám mintha éppen fordítva kéne elvégeznem, és az ötvennyolcból kéne a nyolcvanötöt kivonnom. Ami megint csak nem lenne lehetetlen, mert akkor egy negatív számnak kéne megmaradnia. Ezt tudtam. De magát a műveletet se így, se úgy nem tudtam elvégezni. Sem fejben, sem a papíron.

És ezt a műveletet azóta sem tudtam elvégezni.

189

Tegnap fejeztem be Esterházy új regényének olvasását, s ha nem félnék annyira a szavaktól, akkor tisztán, hangosan, minden szemérmemet félredobva azt mondanám, hogy ez bizony remekmű. Vedd át gyorshírként ezt a szót. De tudd, hogy a feltételesség nem a regényt illeti, nem a regényről alkotott véleményemet, hanem engem, mindazt, ami ezen a regényen kívül van; bennem. Mintha mindent csak feltételes módban tudnék kezdeni. E bizonytalanság nélkül nem lennék az, akinek önmagamat feltételezem. A feltételesség zárójele – az egyetlen, mondhatnám az utolsó fogódzkodóm.

Na, de most nem önmagamról, hanem a regényről szeretnék írni neked. Még azon az áron is, ha közben szükségszerűen kényszerülök belekeverni önmagamat. Megfertőzött.

Kiütést kaptam tőle.

S ha ez elmúlik, az egésze mindenképpen marad, érzem. Az, ami tőlem függetleníthető belőle, s ami talán azonos azzal is, amiről boldogabb időkben azt szokták mondani, hogy a „világ figyelmére érdemes.”

Több mint tíz éve már, hogy Bojtár Endre megfertőzött egy gondolattal, miszerint itt, ezen az igencsak tág földrajzi térségen, amely az Adriai tenger kék partjaitól a Balti tenger szürke partjáig terjed, minden másként érvényes, mint ettől nyugatabbra, északabbra és délebbre, a keletről nem is beszélve, ha tehát itt, azokról a történésekről akarunk beszélni, amelyek csak 190itt történhetnek meg velünk, akkor bizonyos értelemben még a másságunk tudatát is el kell felejtenünk.

Csak az az ember önmaga, aki nem azért olyan, amilyen, mert mások másmilyenek, hanem azért mutatkozik mások között másnak, mert a saját adottságaival él.

Azóta sokat utaztam ebben a térben, és sokat olvastam is, lengyeleket, cseheket, inneni németeket. Ezektől az élményektől függetlenül is úgy alakult az életem, hogy ne a hagyományos kelet-nyugati összehasonlító rendszerben próbáljam meghatározni önmagam, tehát ne a francia, az angol, az onnani német és az amerikai irodalom határozza meg azt, amit az itteni irodalomról gondolok, hanem fordítva, mindaz csak annyiban legyen fontos – persze nagyon fontos –, amennyiben ittlétem körvonalazódását erősíti, következésképpen, ha a gondolkodásban kikerülhetetlenül jelentkező összehasonlításokra kerül sor, akkor az összehasonlítás alapja mondjuk inkább a cseh, az inneni német legyen, azok az irodalmak tehát, amelyek ebben a térségben – egyáltalán – léteznek. S ha azt mondom, hogy furcsa módon az életem is így alakult, akkor ez nemcsak kellemes stílusfordulat, hanem bizonyos értelemben sorsszerűnek tekinthető. Te is tudod, hogy csak tavaly nyáron utaztam először abba az irányba, amit nyugatnak szoktunk mondani. S mivel pontatlansága miatt nem szeretem ezt a kifejezést (olykor az a mulatságos helyzet áll elő, hogy azt is nyugatnak mondjuk, ami észak, dél, vagy akár kelet), vállalva a több mint négy órás időtöbbletet, nem Hegyeshalomnál léptem át az országhatárt, hanem mintegy zsilipes módszerrel élve, egyenesen dél felé vettem az utam, s Jugoszlávián döcögve át robogtam be Rómába. Nem akartam nyugatra menni. Rómába mentem.

Nem tagadom, hogy az évek óta tartó útra unszolások miatt volt bennem némi szorongás, amikor föl191kerekedtem, ám tíz éves hátrányom mégis előnynek mutatkozott.

Jártam Varsóban, Moszkvában, sőt Sztálingrádban is, csaknem fél évet éltem Berlin innenső felében, s úgy tudtam az utcákat keresztbe szelő falakra nézni, mintha ott tényleg vége lenne valaminek, mint ahogy vége is van; jártam Belgrádban, Prágában, s Szófiát csupán egy kisebb baleset miatt kényszerültem kikerülni; e városokban részt vettem pompázatos fogadásokon, szerelmes voltam, színházba jártam, leitattak, le is zsidóztak, tárgyaltam hivatalosan, egyszer Wrocławból Varsóba utazva még a titkosrendőrök is elkísértek, templomba jártam, kíváncsiskodtam újságíróként, vannak itt barátaim, és megszakadtak barátságaim, azt mondhatnám tehát, hogy e tíz év alatt, míg Rómába nem értem, bejártam azt az utat, amit szellemi vonatkozásban is meg kellett tennem.

És azért nem akartam én más tájakra utazni addig, míg kikerülhetetlen szükségszerűsége, személyes indoka nem lett annak, hogy elutazzam, mert egyszerűen nem tudtam elviselni és tolerálni azt a tényt, hogy ismeretlen állami hivatalnokok szabják meg nekem a napot, amikor vissza kell jönnöm.

Azzal éltem, ami itt található.

Persze kétségtelen tény az is, s ez mindenképpen önellentmondásnak tűnik, hogy szellemi magánszféráim tetején mégsem Andrzejewski, Hrabal, Fuks, Kunze, Różewicz, Białoszewski és Mrożek, mégsem Penderecki, Besson, Wekwerth és Košik, hanem a halott Thomas Mann csücsül, az utolsó európai a fehérek között; ám ezt az ellentmondást (akár úgy is, hogy meghagyom annak, ami, tehát ellentmondásnak) majd igyekszem feloldani.

És azt is bevallhatom, hogy lemondással, mit lemondással! a lemondások sorozatával igyekeztem és igyekszem megőrizni szabadságom látszatát, ami 192másrészről, s ezzel vigasztalom magam, tényleges belső szabadságot is jelent. A lemondás a körülmények teljes átélésére, az átélés okozta ellentmondások feloldása a belső terek kitágítására kényszerít.

Egyszóval: görcsös vagyok, de ezidáig ezt a kellemetlen tulajdonságomat semmi olyasmivel nem tudtam behelyettesíteni, ami etikus is lehetne; ezt a görcsösséget találtam az egyetlen adekvát személyes válasznak azokra a körülményekre, amelyek között élek s talán majd meghalok.

S ha most azt hiszed, hogy nem az Esterházy regényéről beszélek, akkor tévedsz.

Folytatom.

Néhány héttel ezelőtt, amikor még nem olvastam a regényt, bementem hozzá a munkahelyére. Az előcsarnokban (ha egyáltalán csarnoknak lehetne nevezni ezt az ügyetlen és zűrzavaros belső teret, amelyben van egy portásfülke üvegből, egy ronda lépcső és két liftajtó, valamint néhány szánalomraméltó dísznövény), tehát leültünk egy idétlenül alacsony asztalhoz, huzat is volt, fázott a lábam, egymással szemben ültünk, s miközben a lépcső alól félmeztelen, törülközős férfiak jöttek elő valami zuhanyozóból, mások pedig értekezletre gyülekeztek a földszinti tanácsteremben, mi beszélgettünk. Már nem emlékszem, hogy milyen összefüggésben, de megemlítettem, hogy Thomas Mann milyen fontos nekem. Esterházy a maga módján csodálkozott, ami azt jelenti, hogy a közlést némi kellemes meglepettség kíséretében úgy akceptálta, mintha arról egyébként már régen tudomása lenne, ám az arcán megjelenő felhős mosoly egyáltalán nem annak szólt, hogy osztja véleményemet, hanem ellenkezőleg, annak örült (és ez adja az Esterházy-féle csavart), hogy az élet olyannyira változatos, hogy ő egészen más véleményen lehet, tudniillik azt mondta erre, hogy neki Joyce.

193

S erről a két egymás mellé rendelődött névről nekem nagyon sok minden eszembe jutott.

Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt megpróbáltam összefüggést találni a két nagy mitikus között. És eszembe jutott az is, hogy amikor négy évvel ezelőtt akartam először Rómába utazni, s akkor is ugyanazon személyes okból, nem kaptam útlevelet, hanem több hónapos süket várakozás után „adatkiegészítés” címén beidéztek egy hivatalba, ahol is két tisztes úr a közismert módszereket bevetve (hízelgés, fenyegetés, zsarolás, megvesztegetési kísérlet) arra igyekezett rávenni, hogy az útlevélért tisztességtelen szolgálatokat tegyek nekik cserébe. E számukra nagyon kellemetlen szituációt kedves Thomas Mannom segíthetett előkelően megoldani; ugyanis azt mondtam nekik, hogy én kedvenc íróm életének helyszíneit fogom felkeresni, ami valóban szándékomban állt, s ha az itt szerzett irodalmi élményeimre kíváncsiak, akkor biztosak lehetnek benne, hogy ezeket az élményeket mindenképpen közzéteszem.

A meccs akkor már csaknem egy órája tartott. Nem féltem tőlük, nem akartam megsérteni őket. Hülyének tettettem magam. Erre persze kidobtak.

És akkor, Esterházyval szemben ülve, eszembe jutott az is, hogy amennyiben egy esszében indokolnám Thomas Mann művészetéhez való vonzódásomat, akkor ezt az esszét, perverz módon, ennek az órának a pontos, minden részletre kiterjedő leírásával kéne kezdenem.

Irodalmi vonzalmainknak meglehetősen vaskos a hátterük. Thomas Mann az utolsó, aki mindazt, amit európai kultúrának nevezhetünk, egységként, zárt formaként értelmezi.

S akinek nem áll módjában nyitottnak lenni, az zárt formára vágyik. Akinek csak részleteiben van módja megélnie önmagát, mert szabadsága érdeké194ben bizonyos dolgokról eleve le kell mondania, sóvárog az egység után.

Joyce művében az európai kultúra abban a pillanatban látható, amikor irtózatos robajjal hullik, omlik szerteszét, s csak a törmelékek, a romok utalnak arra, hogy mindez valaha, ha egyáltalán, egységes egészként működött.

Thomas Mann a zárt forma, James Joyce a nyitott forma apostola.

Thomas Mann a hit mitikusa, s ezért olyan komoly, James Joyce a hitetlenség mitikusa, s ezért olyan derűs.

S amint ott ültem, szemben a mindig derűsnek mutatkozó Esterházyval, annak a nagyszerűségéből is megéreztem valamit, ha két ember egészen másmilyen.

Kivételes pillanat.

S itt ismét utalnom kell valami régire.

Amikor tavaly nyáron elküldtem neki a regényemet, egy szemérmetlenül kockás cetlin azt írta, hogy nekünk, mármint neki és nekem, „azonosak a céduláink”. Akkor ezt a kijelentést inkább kedves komplimentnek éreztem, mint igaznak; személyes dicséretnek egy olyan ember tollából, aki pontosan ismeri a saját értékeit és képességeit, sőt az írói lelket is a maga puffatagságában, tehát nem bosszant azzal, hogy ehhez vagy ahhoz hasonlít, hanem egyszerűen önmagához mér, amit a tárgyi hitelességtől függetlenül is hitelesnek kell éreznem – lelkileg.

De milyen azonosság lehet két egészen másmilyen ember között? Vagy tán éppen azáltal másmilyenek, mert viszonylag pontosan kirajzolják önmaguk határait? S ez jelentené az egyetlen lehetséges azonosságot is? Tehát azonos akkor lehetek csupán, ha teljesen és pontosan önmagam vagyok?

Menjünk tovább.

195

S tegyünk egy kitérőt a még régebbibe.

Amikor Esterházy neve kezdett ismertté lenni, szóltál nekem, hogy olvassak el tőle ezt meg azt. Nem olvastam.

Aztán megint szóltál, s a magad súlyos fejbiccentésével, amelyről soha nem lehet pontosan megállapítani, hogy mit fedez, jelezted, hogy igazán jó lenne, ha elolvasnám, mert „ez bizony komoly”, de én még akkor sem olvastam el.

Fejmozdulatod bennem maradt.

S ha most gondolkodásom kicsinyességébe kényszerű módon beavatlak, akkor azt nem a konfesszió gyönyöréért teszem, hanem azért, mert úgy gondolom, hogy ez a kicsinyesség az előítéletnek egy olyan formájára utal, amellyel talán nem árt, ha foglalkozunk.

Esterházynak a magyar irodalomba való belesikeredése kétségtelenül az utóbbi évek egyik legérdekesebb jelensége volt. Egy kicsit talán hasonló Tandori jöttéhez, habár (alkatának megfelelően) nem olyan képtelenül erőszakos. De míg Tandorinál a sikert kísérő pletykálkodás közvetlenül a műhöz tartozónak tűnt, hiszen az a tény, hogy van egy ember, aki úgy hallgat, hogy közben beszél, avagy úgy beszél, hogy közben hallgatni tud, leválasztható volt személyes létéről, e tulajdonság költészetének volt feszítőereje és maradt a lényege, tehát úgy volt értékelhető, hogy közben a személyről nem kellett tudomást vennem, addig az Esterházy sikere körüli pletykálkodásba beszűrődött egy olyan illetlen íz, ami nem tűnt közvetlenül a műhöz tartozónak, hanem inkább csak a személyéhez, amennyiben azt a biografikus tényt, hogy valaki gróf, paraszt vagy zsidó, nem tartjuk közvetlenül a műhöz tartozónak.

Persze az is megkérdezhető, hogy mennyire tartozik mindez a személyiséghez. És ezzel egy rettenetesen kényes kérdéshez értünk.

196

Engem az a kellemetlenül intim suttogás, amely a műnél fontosabbnak látta megvitatni, hogy Esterházy a család grófi avagy hercegi ágából származik-e (és sietek megjegyezni, hogy te azon kevesek közé tartozol, akik nem tették meg ezt a biografikus kanyart), éppen úgy taszított, mint Váci Mihálynak az a mondata, miszerint én „egy tehetséges zsidó fiú” vagyok, s azon egykori erőlködése, hogy változtassam meg a nevem, mert nem találta elég magyarosnak azt, de hiszen verseinek elemzése helyett vele kapcsolatban is inkább az hangsúlyozódott, hogy őt a Nyírség küldte nekünk, és a homok szülötte.

Persze rögtön eszembe juthatott volna, hogy e három dolog egy tőről fakad, nevezetesen a magyar társadalom mozgalmainak mindenkori befejezetlenségéből, s ezért itt minden rétegnek és csoportnak megvan a maga kompenzálnivalója, amit nem kell elutasítani, hanem meg kell érteni.

Esterházy később mesélte, hogy neki is javasolták nevének megváltoztatását.

De én akkor mintha attól tartottam volna, hogy novelláinak puszta elolvasása abba a bűnbe sodor, amelynek a fordulat éve óta mindannyian áldozatai vagyunk. Tudniillik, szinte a vérünkbe ivódott már a zsdánovi művészetszemléletnek az a sugallata, miszerint egy mű megítélésében akár pro, akár kontra történik az, művön kívüli szempontokat kell figyelembe venni. Így alakult ki a hivatalos értékrend mellett az a félhivatalos értékrend, amelyet időről-időre a hivatalos hatalom is integrálni igyekszik, s ezért volt kénytelen mindenki kialakítani magának még egy magánhasználatra szolgáló értékrendet is, amelyet a művön kívüli etikai szempontok csak annyiban befolyásolnak, amennyiben az a lényegükhöz, tehát a művek lényegéhez is tartozik. S mivel évek óta magam is ebben a többoldalú és zárt rendszerré vált ski197zofréniában működöm, hozzászoktam ahhoz, hogy belső értékrendembe ne engedjek beáramlani semmi olyat, ami akár így, akár úgy, de hamis, tehát ne engedjem érvényesülni magamban a társadalmi és etikai kompenzációk termékeit.

Görcsös óvatosságom ez esetben persze lépre csalt. Abba a hibába estem általa, amitől védtem magam. Annak az irodalmi fajelméletnek lettem néhány hónapra az áldozata, amely ellen egyébként minden erőmmel küszködöm.

S most aztán végképp kifordítván a szót: miért ne lenne és miért ne lehetne meghatározó az, ha valaki grófnak, magyarnak, parasztnak, ukránnak, zsidónak vagy nőnek születik? Miért ne lenne meghatározó az, hogy Johannes Brahms paraszt, Franz Kafka zsidó, Ottlik Géza magyar, Tomasi di Lampedusa herceg? Ám nem éppen olyan nevetséges-e Brahms neve mellé a származását írni, mint Lampedusa neve mellé a rangját? S nem éppen olyan nevetséges-e Kafkát a vallásával azonosítani, mint Ottlikot a nemzetiségével? Mi az, ami által ők többek és mások? Mi az tehát, ami által már nem azok, amik?

Mert sehol másutt nem ábrázolódik a személyiségnek az egyetemeshez való kötöttsége, mint a nagy művekben.

Pál apostol írja: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.”

Jézus neve az egyetemest jelöli meg.

Azt, amiből valami csekély a nagy művekben is megérint.

Amihez képest minden más, származás, rang, nem, nemzetiség és felekezet, csupán az egész részlete. Ám nem elhanyagolható részlete. Mert az egyetemes szempontjából nincsenek elhanyagolható részletek. S ebből, de csak ebből a szempontból írható le az, 198hogy Brahms paraszt, Kafka zsidó, Ottlik magyar, Lampedusa herceg.

Ahogyan Jézus volt zsidó.

Mindez persze, egy azóta sem múló belső szégyenkezés kíséretében, csak akkor juthatott eszembe, amikor a Váci-utcai könyvesbolt polca mellett állva elolvastam tizenöt oldalt Esterházy első könyvéből, aztán a többit a buszon, Kisorosziba zötykölődve.

Most is itt ülök.

Őt bizony a szívembe zártam.

Este van, gyertyafény.

Esterházy első két könyvének mondataiban az csapott meg, ami belőlem, s nyugodtan mondhatom, hogy belőlünk hiányzik. Ezeknek a mondatoknak nem kell senkitől és semmitől kikényszeríteniük a szabadságukat.

Görcstelenül és derűsen szabad.

Ám hogy szellemi magánszférájának a tetején miért éppen Joyce csücsül, az igazán csak a regényéből érthető.

A széthullott cserepekből, a törmelékből építkezik.

De abból, amit itt talált.

Mondatainak görcstelen és derűs szabadsága azon kivételes energiából és képességből táplálkozik, hogy megtanult épületet emelni abból az anyagból, amiben más csak kétségbeesetten és görcsösen kotorászni tud.

És ez a kétségbeesettség, görcsösség és kotorászás, már megbocsáss, mindkettőnkre vonatkozik. Az én regényemre is (most éppen az udvariasság kívánja úgy, hogy magamat említsem előbb), a te regényedre is. Ez nem baj, de így van.

Szabadsága az, ami Esterházyt fölemelte.

A remekmű talán nem más, mint egy alapvető hiány pótlása. De ennek a hiánynak csak akkor ébredünk a tudatára, amikor már pótolva van.

199

A pótlás persze csak pótlás lehet, mert az életünkben hiány.

De ami van, az valamit mégis kitölt.

Esterházy az első közép-kelet-európai regényt írta meg.

S tulajdonképpen most kéne elkezdenem ezt a levelet, itt. Hogy miért és hogyan az? És miként magyar regény? És ez a magyarság mitől annyira más, mint minden eddig leírt? S ennek etikája, nyelve, szerkezete hogyan tágul bele abba az európai kultúrába, ami immár nemlétezésének létében létezik? S hogyan szűkíti azt, mit hajít ki belőle, mit hagy el, és saját sorsa mit szorít ki újként? S végeredményben miért lenne pontosabb azt mondani, hogy ez egy ifjúkori remekmű, anélkül, hogy ez bármiféle szűkítést vagy megszorítást jelentene? Miért hiányzik belőle a szenvedés, amiből itt igazán nem szenvedünk hiányt?

De minderről majd máskor. Már csak azért is, mert ezt a levelet már február huszonnyolcadika óta írom, s ma már március tizenötödike van. A jövő héten felhívlak telefonon.

200

„… ahhoz, hogy az író rosszul érezze magát szülőhazájában, s ezért mindent idézőjelbe tegyen, még törvényes joga is van: egy demokratikus rendszerben, ha a köz épülésére teszi, mért épp egy grófi sarj ne nyavalyoghatna kedvére? Az viszont már egyértelműen közügy, amit munkája tárgyával és eszközével, a nyelvvel művel. A nyelv ugyanis nemcsak az övé, s azzal, hogy írásai tízezrével áradnak szét az országban, talán a mindennapi nyelvhasználatra is tagadhatatlan hatással van.”

Ezek a szavak a Debrecen című újság cikkében olvashatók. És ilyen szavakkal nem szabad szó nélkül egy világban élni.

A polgári jogalkotás bizonyos államokban elismeri a történelmi címek és rangok használatának jogát, más államokban pedig nem. A Német Szövetségi Köztársaságban például a név szerves részének tekintik, s ezért a történelmi rangok néven belüli használata nem csupán joga azoknak, akik rendelkeznek vele, hanem kötelezettsége: akinek van, nem hagyhatja el a nevéből. Ausztriában ellenben nem tekintik a név szerves részének, miként Magyarországon se, és ezért a történelmi rangok sem a hivatalos okiratokban, sem a nyilvánosság előtt nem használhatók. Történelmi személyekkel kapcsolatban használjuk, hiszen ők maguk is használták, és a környezetük is használta velük kapcsolatban, amióta azonban a törvény mindenkit megfosztott a használat jogától, természetszerűen nem használhatjuk senkivel kapcsolatban, hiszen nem jellemezhetünk valakit valami 201olyasmivel, amivel a törvény szerint (1947. évi IV. törvény) nem rendelkezhet.

Ha ezeket az egyszerű tényeket összevetem az idézett mondatok értelmével és céljával, akkor a következő kérdések merülnek fel:

– elismerhető-e, avagy éppen kérdésessé tehető-e valakinek a valamihez való joga annak alapján, hogy felmenői milyen rangot viseltek és mivel nem rendelkeztek?

– ha a jogalkotásnak a rangok és a címek eltörlésével az volt a célja, hogy valamennyiünket egyenrangúvá tegyen, akkor ezen az egyenlőségen belül elképzelhető-e olyan egyenlőtlenség, mely valakiket a származásuk szerint, míg másokat nem a származásuk szerint részesít az egyenlőn elosztott jogokból?

– kijelenthető-e hát, hogy valaki a származása szerint teszi ezt vagy azt, míg más valakik ugyanazokat a dolgokat nem a származásuk szerint teszik?

– ha ugyanis kijelenthető, hogy bizonyos személyek esetében a származás közvetlen kapcsolatban áll a tevékenység értékével, míg más személyek esetében nincsen ilyen közvetlen kapcsolat, akkor nem kéne-e minden irodalmi alkotás értékét ennek a különbségnek a szempontjából megítélni?

– ha viszont a jogalkotás mindenkit egyenlővé tett abban, hogy senkinek nem a származása, nemzetisége vagy a vallása szerint ítéli meg a tevékenységét, és ezért a hivatalos okmányokban és a nyilvánosság előtt sem látja szükségesnek a származását megjelölni, akkor vajon honnan tudható egyáltalán, hogy milyen származású, s ennek a tudásnak a hiányában miként értékelhetnénk a tevékenységét?

– honnan tudható, hogy valaki grófi sarj-e, netán hercegi, ha egyszer a jog szerint a származása nem jelölhető; vagy talán a tevékenységéből lehetne visszakövetkeztetni erre?

202

– ha meg mindenki származása jelölhető lenne, akkor vajon milyen származás tenné értékesebbé vagy értéktelenebbé valakinek a tevékenységét? akkor kellene értéktelenebbnek ítélnünk, ha hercegi sarj az illető, és akkor értékesebbnek, ha grófi, vagy éppen fordítva? annál értékesebbnek-e, minél tisztábban bádogosi sarj, avagy ennél valamivel értéktelenebbnek, mert nem egészen kefekötői?

Az idézett mondatok szerzője érzéseinek „ambivalenciájáról” beszél a cikkében. Az egyazon tárgyhoz vagy személyhez fűződő ellentétes érzéseinket őszintén megvallani igen dicséretes dolog. Ahhoz azonban, hogy valakinek az érzéseit őszintének érezhessük, az szükséges, hogy legalább a gondolatai ne legyenek éppen olyan ellentétesek, mint az érzései. Mert előfordul ugyan olyan emberi állapot, amelyben az embernek a gondolatai ellenkeznek az érzéseivel, és az érzései ellenkeznek a gondolataival, s így ebben sem találhatunk semmiféle kivetnivalót, ám ez az állapot azért nem alkalmas a közírói tevékenységre, mert a közírói tevékenységben vagy a saját egyértelmű érzéseimet kell megnyilvánítanom a közössé nyilvánított jogrend kétértelműségével kapcsolatban, vagy fordítva. Egyetlen cikken belül nem állíthatom valakiről, hogy „az egyik legnagyobb élő magyar prózaíró” a magyar nyelvet nyavalyoghatnékjával pusztító grófi sarj. Vagy az egyiket állítom az érzéseim szerint, és akkor nem igaz a gondolat, vagy a másikat, de akkor nem igazán őszinte az érzés.

A közírói tevékenységnek, a tevékenységet űző személy származásától függetlenül, azért is elengedhetetlen feltétele a gondolat vagy az érzés egyértelműsége, mert az emberi gondolkodás képes ugyan meghatározni egy érzés származási helyét, de egy érzés soha nem képes meghatározni egy gondolat származási helyét. Egy gondolat származási helyének 203meghatározására kizárólag egy másik gondolat alkalmas. Így aztán az idézett cikk szerzője, függetlenül attól, hogy ki fia, tán maga sem tudja, hogy gondolata az elméleteknek mily kevéssé hízelgő köréből származik.

204

Ha lenne egy pisztolyom, akkor szó és gondolkodás nélkül ledurrantanám. Ezt a mondatot eleddig egyetlen emberrel kapcsolatban gondoltam komolyan, helyesebben azt gondoltam, hogy komolyan gondolom, s ezért még ki is mondtam hangosan. Nem lenne több, mint mikor egy legyet agyoncsapunk, vagy a földbe tiporunk egy csimaszt. Aztán ennek az embernek öngyilkos lett az egyetlen fia. Talán azért lett öngyilkos, mert nem tekinthette csimasznak az atyját. Végülis az atyja volt és ember. S ki tudja, hogy miként lehetett volna jó, vagy nem így volt-e jobb.

Amikor legközelebb találkoztam ezzel az emberrel, akkor még gyászruhát viselt. A nyakkendője ki volt fényesedve, rosszul volt megkötve, s ingének gallérja valahogy kiállt a zakójának a hajtókája mögül. Jött lefelé egy lépcsőn, én mentem fölfelé. Arra már nem volt időnk, hogy kitérjünk, vagy legalább a tekintetünknek keressünk más menedéket. Ha lenne egy pisztolyod, akkor gondolkodás nélkül lepuffantanál. Láttam az arcán, hogy erre vár, mindig is tudta, hogy erre gondolok, hiszen soha nem mulasztotta el, hogy hidegen, elszántan, ravaszul és számítón élvezze a mások kínjait. A bosszú élvezet. A kín látványa kéj. Gyűlölni jó. A saját számítása szerint másra nem számíthatott. Abban a pillanatban, amikor ellazult arcára kiült a rettegés, a saját legnagyobb meglepetésemre, köszönnöm kellett neki. Évek óta először tettem. Kívánságomtól, mely ezennel egy jó napra vonatkozott, enyhén visszhangzott az üres aluljáró.

Majdnem megállt, de én léptem. Még csak nem is 205gondoltam rá, hogy megálljak, beszédem nem volt vele. S a két szándék közötti elenyésző különbség tulajdonképpen a megkerült gyűlölet visszahajlása volt; neki megaláztatás, elégtétel nekem. Soha többé nem gondolhattam komolyan se vele, se mással kapcsolatban, hogy lepuffantanám, vagy ilyen elégtételt kívánnék. Minek a halottba még egyszer belelőni? Ha egyszer a gyűlöletnek még ilyen ostobaságokat sem kell gondolnia, megtalálja ő a maga rejtekútjait. Elég annyi, hogy meg akart állni, s én nem akartam megállni.

Biztosan gyűlöltek, gyűlölnek, gyűlölni fognak. Ez eleddig legfeljebb abból a szempontból érdekelt, hogy igyekeztem elkerülni azokat a gesztusokat, tetteket és alkalmakat, amelyekkel lehetőséget adhattam volna erre az indulatra. Amivel persze nem állíthatom, hogy sikerült volna elkerülnöm. A gyűlölet, mondom, rejtekutakon jár bennem, másokban is. Aki kíváncsi rá, annak titkos tapétaajtókat kell kinyitnia, homályos mellékfolyosókon kell botorkálnia, alagutakban, csatornákban kell hétrét görnyedve előre másznia, s még innen is vezetnek lefelé aknák és kanálisok. Ez ő maga. A másikét az látja, aki látta a magáét. Mindenki másé csupán hasonlata ennek.

206

Bizonyára mindenki benyúlt már egy nagy uborkásüveg szűk szájába. A nagy uborkásüvegben a lehető legkülönbözőbb, szorosan egymásra és egymás mellé préselt uborkák foglalnak helyet. A közöttük lévő réseket betölti az ecetes, sós, fűszeres lé. Aki pedig kézfejét e kellemetlen hideg lébe mártva, ki akar halászni egy uborkát a nagy uborkásüvegből, azzal a meggyőződéssel áll neki feladatának, hogy alakjuk, nagyságuk és érettségi fokuk szerint lett légyenek ezek az uborkák bármily különbözők: azonos lesz az ízük.

Az uborkákkal cselekvő ember meggyőződése abban a mértékben bizonyul hibásnak, amilyen méretű a nehézség. A nagy uborkásüvegnek általában olyan keskeny a szája, mint amilyen szűk az igazságra nyíló kapu. A kéz éppen csak befér. Az uborkák meg csusszanva térnek ki az érintés elől. Így aztán az sem csoda, hogy a tehetetlenkedő ujjak azt az uborkát fogják először megragadni, mely a legkönnyebben elérhető, vagy egyáltalán megragadható.

A cselekvés merészsége nem homályosíthatja el a figyelmünket. Ha ugyanis igaz, hogy „ugyanazokba a folyamokba lépünk és mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk”, akkor miként lehetne azonos ízük az alakjuk, nagyságuk és érettségi fokuk szerint különböző uborkáknak? Ami a cselekvő ember meggyőződése szerint azonos, az a szemlélődő ember ítélete szerint nem azonos, nem is különböző, nem is hasonló. A szemlélődő ember azért eszi az uborkát, 209hogy kedvére szemlélődhessen, míg a cselekvő ember azért cselekszik kedvére, hogy uborkát ehessen. Ami céljaikat illetőn legalább olyan nagy különbség, és legalább olyan lényeges hasonlóság, mint az uborkáké.

Az uborkák hasonlóságát pedig legalább két dolog adja. Az egyik az, hogy valamennyien uborkák, holott különbözők; a másik az, hogy mindannyian ugyanabban a lében úsznak, bár a lé különbözőségük szerint ad ízt nekik. Tovább megyek. Mi vagyunk az uborkák. A közös lé pedig korunk leve, íze, szelleme; a módi, ahogyan Schiller használja ezt a szót. Következésképp nem csak mi kapunk hasonló ízt a létől, hanem különbözőségünk mértéke és jellege szerint mi magunk ízesítjük közössé létünk elemét, a lét. Persze kérdés, hogy egy idegen uborkák levében ázó uborka mit tud a közös léről elmondani.

Az imént már idézett antik bölcselő úgy tartja, hogy „a szemek a füleknél pontosabb tanúk”. Amíg nincsen hát más lehetőségem, mint hogy különbözőségem szemléletéből elindulva határozzam meg azt, amiben hasonló vagyok, s így érjek át a közösbe, ezt kell tennem.

Mindenekelőtt ingerlően sok keveretlen színt látok a szememmel, bár a felületalakítás eddig ismert módszereinek megnyugtató keveredését. Ami kizárólag azért föltűnő a szememnek, mert ezidáig szinte kizárólag kevert színeket láttam, de a felület kialakításának módszerei egyáltalán nem keveredtek egymással. Amiből aztán arra a következtetésre jutok, hogy aki a színek keverésével nem tud vagy nem akar valamit megnyugtatóan megoldani, az óhatatlanul azokat a nyers és csupasz jeleket választja, melyeket az adott kultúrán belül a színekhez egyezményként társítunk. Piros a szerelem, kék a béke, őrület, irigység, vakság a sárga, és így tovább, az érzelmek kedve szerint. E hagyományra, emlékezetre, időre, érzelemre utaló vá210lasztásban pedig ott vár már a gesztus. Ha a színt nem az önnön különbözőségeim szerint kevertem, ha nem néztem az elemi dolgok „társítatlan” létének mélyére, és nem vizsgáltam meg az elemi dolgok egymásra való hatásának „társias” titkait, hanem a kultúra közösségének egyezményei és hagyományai szerint kiválasztottam, akkor nem az elemiről, hanem az általánosról, nem az egyéniről, hanem a közösről kívánok beszélni. Aki azonban az elemi dolgok belső természetét fürkésző, összefüggéseik titkait vizsgáló elemző és rendszerező ember szemlélődő állapotából a választás merész gesztusával átlép a meghatározott, hagyományozott, időbeli létezésre utaló érzelmek állapotába, az nem csupán cselekvő emberré válik, nem csak az egyénelemű érzelmek, a harag, a félelem, a szemérem és a vágy ismerőjévé, hanem az etikus ismeretek tudójává is lesz. Gesztust nem lehet tennie a hagyományok és egyezmények ismerete nélkül, s így eleve minden gesztusban benne foglaltatik az afelől való tudás, hogy mi a szép és mi a csúnya, mi a jó és mi a rossz, mi erényes vagy mi nélkülözi az erényt.

Ám valójában ki tudna ezekre a kérdésekre megnyugtató módon válaszolni?

Miként a hideg lében kotorászó ujjak is azt az uborkát fogják a legjobbnak tartani az összes kívánatos uborkák közül, melyet sikerül megragadniok.

Mondanom sem kell, hogy ezen a ponton leselkedik mindannyiunkra a legnagyobb veszély. Ünnepet fogok rontani, ha azt mondom, hogy halálos végveszély. Még akkor is, ha látja a szemem, hogy az új festészet micsoda játékos eleganciával, az érzelmeknek micsoda bőséges áradásával, a puszta lét nyers örömének micsoda indulatával igyekszik ezt a végveszélyt: megkerülni.

Látja a szemem, hogy minden jó. Látja a szemem, hogy jó a rossz is e lehetséges világok legjobbikában. Aminél, jegyezzük meg, nincsen képtelenebb állítás.

211

Még tovább megyek. A lehető legnagyobb, tovább már nem fokozható etikai bizonytalanság állapotában érezzük ily hasonlónak magunkat egymáshoz. És úgy vélem, nem másért, ezért kerül oly hasonló módon egymás mellé újként mindaz, ami egyszer már volt új; de a maga legalább ilyen végletes különbözősége szerint volt új. Ha az elemző, részletek részleteinek részletében kutakodó szemlélődés izzó dráma és véres tragédia, akkor e részleteredményeket alkalmazó, indulatos, pimasz, keserű, érzelmes és képtelen cselekvés: komédia, farce, szomorújáték, maszkabál. Ha a szemlélődő ember egyéniségének etikája abban mutatkozott meg, amit újdonságként föltalált magában, akkor e képtelen állapot közösségében mégis cselekvő egyéniség etikája abban mutatkozik meg, hogy mit vesz el a közös régiből, mit hasznosít, mit idéz, mit parafrazeál, és mit tesz zárójelbe; mit hoz összefüggésbe, mivel. Így szabja a kaotikusnak érzett világ céltalanságát önmagára: célszerűen.

Nem alaptalanul lát korszakfordulót a szem. E korszakforduló a magyar festészetben bekövetkezett. De mondandóm kínos lényegén mit sem kéne változtatnom, ha a táncról, a színházról, a szobrászatról vagy az irodalomról beszélnék. A kérdés mindannyiunk számára úgy hangzik, ahogyan pontosan kétszázkét évvel ezelőtt Kant megfogalmazta: vajon „értelmes dolog-e föltennünk a részek célszerűségét és az egész céltalanságát”? Az elemző értelem korszakának embere a részek céltalanságát találta föl célszerűségük helyett, s mivel ebben nem tudott az egyetemes rendre vonatkozó választ találni, mi sem tehetünk mást, mint hogy személyes leltárba vesszük, érzelmeink összefüggésébe helyezzük vissza az ezidáig adottat: a cselekvés szerinti célszerűt, és a szemlélődés szerinti céltalant. Az új festészet láthatóvá teszi, hogy hol állunk mindahhoz képest, ami volt.

212

Bármiként nézem, történelmi festészet ez. Immanuel is örülhetne; bár az egész célszerűségét ő nem az individuumban, hanem a „felvilágosodást egymásra hagyományozó nemzedékek talán beláthatatlan” sorában remélte láthatni. Ha reménye jogosságában még egyáltalán bízhatunk, akkor nincsen korszakforduló; az új festészet a maga példátlanul kritikus történelmi szemléletével éppen úgy a felvilágosodás nagy áramába tartozik, miként kétszáz év óta az összes eddigi. S ebben a tekintetben a festészet mégis különbözik az összes többi művészettől. Szemben azokkal, nem tétovaságot, hanem biztonságot, nem gyöngeséget, hanem erőt sugároz. A festészetnek mindig is volt előre beszélni valója. Prófétikus beszélhetnékje tán azoknak is segít, akikben műfajuk nehézkessége miatt kevesebb a remény. S így, e sok nehézkes szó után, nem marad más hátra, mint hogy tisztem szerint ebben a reményben kívánjak kellemes, hasznos, mértékét nem tévesztő értékhalászatot.

213

„Jeges, jeget vegyenek! Jeges!”

Ajtók nyílása, vödrök zörrenése, női papucsok magas sarkának szapora kopogása a körfolyosókon, álmos körbeköszönések, pongyolák, becsavart, kendőbe kötött hajak. A lakások ajtói ilyenkor nyitva maradnak, vagy éppen csak betéve. Emelkedő lift zümmögése, széttört jéghasábokkal teli vödrök koccanása a lépcsőfordulókból, ajtók csukódása, csönd.

„Ószeres! Használt ruhát, cipőt, rongyot, holmit; mindent veszek! Ószeres!” Csönd. A kintorna dallama, papírba csavart fillérek tompa puffanása az udvarok sárga keramit kövén. Aztán megint a csönd. „Babiákné, liftet! Babiákné!” Babiákné azonban nem jön, nem válaszol. „Babiákné, mennyit kell még magára várnom?” Földszinti barlangjának hagymától illatos mélyéről párolog fel a hangja. „Tehetek én arról, hogy mindig fönn hagyják?” És most már kürtöl az öblös udvaron. „Annyit nem tudnak megtenni, hogy becsuknák? Naponta húszszor másszak az ötödikre?”

„Babiákné, mikor jönnek a gázosok?”

Ilyen nyári reggelek nincsenek többé. Valamikor a hatvanas évek közepén elsüllyedt a városom; eddig tartott ki a múltja. Nem jön a drótos tót, az udvaron megfoltozni a kilukadt lábost, nem jön a köszörűs, hogy kiélezze az eltompult késeket, az üveges sem jön a lapos puttonyával. Nem siratom, csak mondom. Nem jönnek kosaras asszonyok tojással Pomázról, tejföllel Budakesziről, túróval Csömörről. A város elszigetelte magát a tápláló világtól, szükségleteit elszemélytelenített kapcsolatrendszereken keresztül elégíti ki; s 214amit kap, olyan. Nincsen többé ismerős kofa. A pincér nevét nem tudom. Nénikém, aki Párizsban élt, és az Ile Saint-Louis-n volt lakása, azt meséli, hogy a húszas évek végén még minden reggel kecskéket hajtottak át a Pont Marie-n. „Csak lementem és annyit fejtem, amennyi kellett.” Párizsban sincsenek többé kecskék.

Ahol nincsen személyes kapcsolat, ahol a személyes kötődést mesterséges és ismeretségre nem alkalmas rendszerek helyettesítik, ott a személyes igények is eltompulnak, mondhatnám elbutulnak, s kapcsolat, igény és ismeret híján rítusok sincsenek. A városok rítusa biztosan más, mint a vallásoké, de mindkettőből történelem előtti időkre lehet visszalátni. Lehet a híveknek háttal, és lehet a hívekkel szemben misézni, ám az oltárt legfeljebb kétezer évben egyszer lehet elmozdítani a helyéről. Mint ahogyan az utcáknak, a tereknek és a ligeteknek is ott kell lenniök, ahol vannak. A városi rítusok jellege századról-századra változik, de napról-napra biztosan nem változhatik. A szomszédaimmal kizárólag olyan tartós egyezmények keretében tudok együtt élni, melyek lényegük szerint nem változékonyak. Ha mégis, akkor nem tudtunk a káoszon kifogni. Nem Babiáknét jöttem temetni. Csak mondom, hogy a névtáblákat, a kilincseket, a bádogpárkányokat és a küszöbpántokat harminc éve senki nem szidolozta ki. Ha a presszó kocsmát, a kapualj vizeldét jelent, akkor nem találok szavakat. Ha szülővárosomban élnék, akkor új foglalatosság után kéne néznem.

Bécsben mindenesetre van törzsasztal, s ez változatlanul azt jelenti, hogy betévedt vendég oda le nem ülhet. Párizs minden reggel elvégzi kötelező ébredési rítusát, kéjesen nyújtózkodik, hosszan ásít, mosakszik, s csak aztán kezd napot. Kirakat, tükör, üvegpult ragyog a szemközti péknél, ahol megvásárolhatom a szertartáshoz elengedhetetlenül szükséges croissant-omat. A 215hét utolsó napján pedig minden városnegyedben van piac. A piac, kérem szépen, egy nagy tér vagy éppen egy széles utca. Nem kell hozzá se központi bódédizájn, se beruházó. Amikor a piacosok elvonulnak az ernyőikkel és a kecskelábú asztalokkal, akkor a kövezet söpörhető és lemosható. Az antikvitás óta ez így van a városokban. Budapest járdáit jó harminc évvel ezelőtt locsolták föl utoljára a vidékies nyolcasokkal, s ma már kevesen tudják, hogy mire voltak jók ezek a nyolcasok.

Ha pedig most valaki azt hiszi, hogy panaszkodom, mintákat keresek, összehasonlítgatok, netán mellékes kérdésekről beszélek, akkor téved. Aki egy város életfeltételeivel foglalkozik, annak változatlanul a piacon kell elkezdenie a vizsgálódásait. Azon a helyen, és abban az eredeti értelemben, ahol és ahogyan elkezdődött. A város polgára számára a piac nem a közgazdák mutatószámait jelenti. Róma délelőtt a Campo dei Fiorin van. Pontosan azon a helyen, ahol Giordano Brunót elégették. A városi polgárnak a piac nem csak azt jelenti, hogy bizalmával megajándékozott árusától vette a húst, a halat, a sajtot, a kenyeret, a gyümölcsöt, mindent, mi szemének és szájának ingere, és még csak nem is azt jelenti, hogy polgár bizony nem bízza magát feltétel nélkül személytelen rendszerekre, hanem legfőképpen azt jelenti, hogy ilyenkor a város közösen, rituálisan, több száz évének mélységében néz vissza önmagára, és kinéz azokra a tágabb viszonossági rendszerekre, amelyeket éltet, s amelyekből él; beszélget velük. Délben csönd ereszkedik Rómára, századra század, és semmi nem változott, ma is a szent szieszta tengelyén függ a nap. A Campo dei Fiorit estére lemossák, kiülnek, esznek, zajonganak, mozdulni nem lehet a téren; Bruno örülhet. A város minden ellenkező híresztelés és igyekvés ellenére nem épületek halmaza, nem építészeti technikák és esztétikák produkcióinak színtere, Párizs nem La Défense, Róma nem EUR hanem 216több százados helyi szokások, rítusok és gesztusok önszabályozó rendszere. Ezeket az önszabályozó rendszereket elég nehéz kiölni, de nem lehetetlen. Bontani kell, és a területet jó vastagon fölszórni sóval.

A városokról készített légifelvételeknek nincsen relevanciájuk. Aki ilyesmik alapján tervezné városának jövőjét, bármilyen hasznos mintákat és nemes esztétikai elképzeléseket követve dolgozik e térbeli viszonylatokkal, durva kézzel fogja összerontani városának időbeli távlatát. Aki egy város jövőjével foglalkozik, annak félre kéne tennie a szívének oly kedves makettokat. A vatikáni múzeumnak van egy furcsa, kissé félreeső részlege. Miként a spájzban a befőttek, antik márványportrék sorakoznak a végeláthatatlan polcokon. Mindenki idejött a Campo dei Fioriról. Nem telt el év, egyetlen pillanat sem telt el. Nem változott se homlok, se tartás, se tekintet, se az orr hajlata. Itt látható, hogy ennek a városnak ennyi az ideje. Más városoknak nem ennyi. De aki városának jövőjével foglalkozik, annak mindenesetre tudnia kell, hogy mennyi múltja van annak, aminek bármennyi jövőt akar.

Budapest építészeti szubsztanciája és életének módja között ma nincsen kapcsolat. Ha a körutak épületeit nézem, akkor a kelenföldi lakótelep lakóit látom. És a budai hegyekre hányt villák éppen stilisztikai szempontból nem különböznek semmiben a pestimrei, kispesti vagy az erzsébeti egyencsaládi házak nyomorúságától. Nyomorúságuk közös vonása, hogy olyan életformákat illető vágyakat táplált velük építő és építtető, amelyekhez nem volt se tere, se anyaga, se eszköze. Az egyik ház vidékre vágyik, s ha másként nem megy, akkor utólagosan kell megtoldani sufnikkal, ólakkal, bódékkal és fészerekkel, a másik ház pedig azt szeretné elhitetni, hogy lakóinak jobb lenne más országok más tájain élniök, vagy éppen az őshazában. Az építészeti szubsztancia és az 217életmód kölcsönösségének hiánya miatt ma nincsen a városnak olyan negyede, mely ne lenne provizorikus jellegű. Így végül is elárulja valós természetét; nincsenek polgárai, lakói ágyrajárók. Nappalainak neuraszténiás igyekvését kellemesen kiegészítik halott éjszakái. Reggel nem ébred, hanem fölriad, és fésületlenül, mosdatlanul kezdi elölről. Budapesten nem tudhatom, hogy mi a reggeli, csak azt tudhatom, hogy valakik valamit lehörpölnek és magukba tömnek, miközben egymást riogatják. Elkésel. Elkések.

Elkéstünk! Nem tudjuk behozni a hátrányt! Lekésnénk valamilyen európai vonatról! Mégis azt mondanám, hogy nincsen hátrány, amit be kéne hozni, és nincsen vonat, amelyet el lehetne érni. Vagy ha van, akkor én vagyok a vonat, az indulás, az érkezés, s ezért rajtam kívül nincsen ember, aki megszabhatná a menetrendemet. Ha a gyomromban rosszul helyezkedik el a reggeli, ha ásítozás közben nem gondoltam vissza az álmaimra, ha borotválatlan az arcom, ha zsíros a hajam, ha elkenődött a rúzs az ajkamon, ha fogorvos tíz éve nem nyúlt a számba, és mégis így fogom magam mutogatni másoknak, akkor magamról késtem le és nem a vonatról. A budapestiek harminc éve nem pucolták ki a cipőjüket.

Ha arra gondolok, hogy milyen feszültségek közepette és milyen kényszerektől nyűgözötten kell megbeszélni és megtervezni szülővárosom jövőjét, akkor nagyon örülök. Súrlódásoktól kopnak a városfejlesztési rögeszmék, s tán nem hiú ábránd remélnem, hogy a kényszerek szorításából és a súrlódások kínjából önismeret is születhet; ő aztán minden szép eszme szülőanyja. Valaki, aki budapesti választópolgár maradt, és mégsem él a városában, nem kiáltozná hát, hogy elkéstünk, hogy huszonnegyedik óra, hanem megkockáztatná azt mondani, hogy pontosan jó idő. És ez a bosszantó alak, aki természetesen én vagyok, végezetül 218még csöndes javaslataival is előállna, mondván, három mesés feltételnek kellene megfeleniök a nálánál hivatottabbaknak, hogy szülővárosának jövőjét ne baltázzák el teljesen. Az első feltétel praktikus, a második etikai, a harmadik fogalmi természetű lenne.

Egy. Mindenkinek, mielőtt munkához lát, minden napon, önmagától kell megkérdeznie, hogy a tízévenként kicserélhető, az állandó lebontás és felépítés lázálmában égő város-e az ideálja, kezes szolgája-e az építészeti technológiák gigantizmusának, és a tömegtársadalmi szerveződés jámbor kiszolgálója-e. Meg kell kérdeznie, hogy a továbbiakban is ki akarja-e szolgáltatni önmagát és embertársait egy olyan fejlődési elvnek, amelynek a határai épp azon a természeti katasztrófán láthatók, amelyet hatásaival kiváltott. Meg kell kérdeznie, hogy egy lehetséges jövőkép nem azon az újkeletű felismerésen alapszik-e, hogy az emberi történelemnek nincsen primátusa a natúrával szemben.

Kettő. „Cselekedj úgy, hogy cselekvésed maximája képes lehessen mások törvénye lenni.” Kant imperatívusza egy olyan hagyományra vonatkozik, amelyben a jövőbeni korrekció lehetősége nem korlátozott. Tekintettel azokra a technológiákra és azokra a szervezési elvekre, amelyek az egész földre, olykor az egész földi atmoszférára kiterjesztik a messzi jövőben is érvényesülő, ismeretlen természetű hatásaikat, a cselekvés etikai vezérfonalának is módosulnia kell, mert a személyes döntés és a közös törvénykezés kölcsönhatása semmiféle biztosítékot nem tartalmaz arra nézvést, hogy a számunkra megengedett vajon megengedi-e az elkövetkező nemzedékek sértetlen létezését, s így a cselekvés kockázata közel sem a mi kockázatunk. Ezért Kant kiegészítendő Jonas imperatívuszával. „Jelenbéli választásod, akaratod járulékos tárgyaként, foglalja magában az ember jövőbeni integritását.”

219

Három. Nem lehet városfejlesztésről beszélni, és ugyanakkor nem a hangyák megapoliszát remélni. Vagy töröld a szótáradból a fejlődés és a fejlesztés fogalmát, soha többé ki ne ejtsd a szádon, használd helyette a rendezés vagy a rekonstrukció fogalmát, vagy ha ez nem megy, akkor korlátozd kvalitatív jelentéstartalmára; ez lesz az aktív önkorlátozás. Budapest ne lehessen nagyobb, hanem jóval kisebb és jóval jobb.

220

Ha Jovánovics képzeletéről azt állítom, hogy kifejezetten és kizárólag szobrászi képzelet, akkor ezzel valószínűleg nem mondok semmit. Mintha azt mondanám, hogy a gipsz neve gipsz. Mégis úgy gondolom, hogy az érzékeknek, s ebből következően a műfajoknak abban a zűrzavarában, amelyben élünk, mikor is szinte semmit nem tudunk megnevezni, ami a kizárólagosság érvényével bírna, ilyen nevetségesen szerény, mondhatni értelmetlen megállapításokra kell szorítkozni.

Működésének szándéka nem abból áll, hogy a szervetlen anyagot, egy képzeletében működő képi érzet megvalósításának érdekében, bizonyos célravezető behatásoknak tegye ki, hanem abból, hogy a szervetlen anyag belső természetét, s különböző helyzetekben való viselkedési módját úgy sajátítsa el, úgy kezelje, mintha az szerves anyag lenne, mondjuk növény, egy állat vagy akár egy ember tulajdonságainak rendszere. Ezzel pedig azt állítom, hogy anyagismerete és emberismerete példátlan módon egybeesik.

Ezért nem farag. Ha faragna, akkor kényszerű módon valamiféle anyaggal elérendő célt követve, valamiféle egyezményesen elfogadott vagy elfogadható funkcionalitásra törekedne, olyan emberhasonlatot kéne kikényszerítenie az anyagból, amely persze csak megközelítően lenne képes megfelelni a képzeletének. Ezért önt, ezért applikál. Lehetséges, hogy holnap mégis faragni fog. Ezt nem tudom.

Munkáit szemlélve, össze tudnám állítani a még lehetséges lemondások egyetemes jegyzékét. Hang221súlyoznám, hogy lemondásról van szó és nem tagadásról. Lemondásaival olyan hajszálvékony határterületre ér, ahol láthatóvá válik a különbség a szerves és a szervetlen anyag belső természete között. E hajszálvékony tér: képzeletének birodalma. Ahol is anyagismerete épp olyan arányban emberismeret, mint amilyen arányban emberismerete is kizárólag az anyagra korlátozódik.

És most egy igen nagy, tán megbocsáthatatlan szemérmetlenségre kell ragadtatnom magam. Ami ráadásul erkölcsi szempontból sem lesz egészen kifogástalan. Szeretném elmesélni Jován egyik álmát. Azt álmodja, hogy gipszet önt, de mintha önmagát öntené, akárha ő lenne a vízzel elegyített fehér anyag és a forma is. Bizalmas elbeszélése szerint, álmának az volt a legiszonytatóbb mozzanata, mikor a saját testének forróságában érezte meg, amint a teste formájába zúdított, a folyamat következtében fölforrósodott gipsz – megköt.

Bizonyára nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért beszélem el nyilvánosan testének haláláról és az anyag formábakeléséről szóló álmát. A szobrász klasszikus gondját álmodja vele. A test anyag, ám a testre formázható nyersanyag mindennemű azonossága ellenére sem azonos az emberi anyaggal. Csakhogy ő valamelyest mégis mást mond. Örökre megformázott mulandóság: gipsz a neved.

Esetében a szobrász személyes drámája nem közvetlen módon kerül át a felhasznált anyagba. Drámára való képessége választja el és különbözteti meg az általa létrehozott műtárgytól. Nem óhajtja az anyaggal imitálni az emberi drámát. Lemondása legnagyobb szellemi nyeresége. A formálódásba csábítható anyag belső feszültségeit érti, kezeli, értékeli, számol és ravaszkodik vele, de ki soha nem játssza, viszonyba kerül. Általa látszik az anyag és az anyagon átsejlik ő.

222

A huszadik század művészete, noha látszat szerint tökéletesen nélkülöz bármilyen spiritualitást, hajlik arra, hogy megtegye azt az istenadta különbségtevést anyag és anyag között, amit az ókor és a koraközépkor is megtett. Jovánovics ebben a tekintetben nemhogy nem kivétel, hanem egyike a legradikálisabb különbségtevőknek.

Jovánovics munkáinak felületei, szellemi értelemben, kizárólag erről a különbségtevésről beszélnek. Képzelete milliméteres nagyságrendekben mozog. Képzeletének léptéke tökéletesen megfelel az általa használt anyagból létrehozható legkisebb mértékegységeknek. És úgy gondolom, hogy aki ilyen, emberi lehetőségeket messze meghaladó módon éli át az anyagiságot, anélkül, hogy tevékenységét bármiféle kellemetlen antropomorfizmus árnyékolná, aki ilyen szenvedéllyel közeledik a lehető legélettelenebbnek gondolt anyaghoz egy olyan világban, ahol az anyagnak csupán a funkcionalitását ismerik, s mindent elfelejtettek természetének valóságáról, akkor azt kell mondanunk, hogy az ilyen embernél szellemibb lényt nem ismerünk. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz. A korszak mindenesetre nem ilyen. A korszak képzelete sem ilyen. S ezért valakinek lennie kell, aki ilyen.

Körülbelül húsz évvel ezelőtt eszembe jutott valami gondolatnak nem nevezhető. Mondjuk egy mondat. Fölírtam magamnak egy papírra: a feketét megkülönböztetni a feketétől. Jovánovics az anyagot az anyagtól, a fehéret a fehértől. A mulandóságot a fénytől. A különbséget az árnyékától. Persze ő nem szavakkal, hanem közvetlenül a természeti térrel operál, s ezért még mélységeket is megkülönböztet. Nézzünk az alig észrevehető, ám közel sem észrevétlen mélységek mélyére. Magamnak is ezt ajánlom.

223

Közeledem és eltávolodom, közelebb lépek és megint távolabb. Aztán leülök az egyik ovális terem közepén a pamlagra, hogy ismét láthassam az egészet. Felállok. Oly lassan lépdelek, hogy a szemem előtt bomoljon szét a kép. Mint mikor valaki leveszi a szemüvegét. Azokra a részleteire fog szétomlani, amelyekből a festő fölépítette az egészét.

A Musée de l’Orangerie két ovális termében, Claude Monet Les Nymphéas című képe előtt állok, ülök, jövök, megyek, s egészen addig ismételgetem a közeledés és a távolodás műveletét, míg a teremőr éber nyugtalansága meg nem zavarja mániákus foglalatosságomat. Gyanakszik, hogy azon őrült rajongók közé tartozom, akik képesek késsel, bottal vagy sósavval nekirontani rajongásuk tárgyának. Ő engem figyel, én pedig már nem is a képet, hanem azt figyelem, hogy miként választotta el Monet a mindenki által érzékelhetőtől az általa érzékelhetőt. Az ezernyi, tízezernyi, százezernyi ecsetvonás hátterében ugyanennyi döntése áll, és a döntései mögött még biztosan tízszer, százszor, ezerszer ennyi megfigyelése és megfontolása. Ahogyan ő maga mondja: „Nem tettem mást, néztem, hogy a világegyetem miként mutatja meg nekem önmagát…” Látás, megfigyelés, megfontolás, választás, döntés, ecsetvonás.

Ha a kreativitás fogalmának van egyáltalán valamilyen értelme, akkor ez az értelem igazán plasztikusan nyomon követhető és értelmezhető a festékréte224gek elvékonyodásán és megvastagodásán, elsötétedésén és kivilágosodásán. Mintha az ujjammal meg lehetne érinteni. Van itt egy festékrétegekkel megterhelt vászon, amely immár nem látható, s a vászon hátán mindama festékcsíkokból vont megfigyelés, gondolat, ítélet és döntés, amely aztán a maga sajátos szerkezeti rendjével világosan ékelődik be a valóságos és elképzelt világok közé. Nem lenne valóságos világ ez? Miként lehetne az? A képzelet világa lenne ez? De miként lehetne, ha egyszer valóságosan festett, szerkesztett, rétegelt, rendezett. Ügyelnem kell kíváncsi ujjaimra, a teremőr éber szeme láttára meg ne érintsem a megfontolások, választások és döntések megkövesedett, színes rétegét.

A mesterműveken nem csak az látható, hogy alkotójuk hová ért el a képzeletével, hanem oda is vissza lehet térni, ahonnan elindult. Vissza lehet térni a füzekhez, a tavirózsához, a tóhoz. Ha barátommal vagy szerelmesemmel állok a tó partján a szép alkonyatban, akkor csak azt látom, amit én láthatok, de még feltételezésem sem lehet arról, hogy miként látja ő. Remélem, hogy hasonlón. Azt mondja, szép, és én is ezt mondom. A szó azonban szó marad; azonosságunk vagy hasonlóságunk vágya, a szép testvériesség, így marad reménység. Mesterművek láttán azonban megfordul a dolog, mert a másik ember látásmódja válik közvetlen élményemmé. Valami olyasmit láthatok, amiről e műtárgy nélkül feltételezésem sem lehetne, s csak így van fogalmam arról is, hogy milyen közel vagy milyen távol állhat tőlem a barátom vagy a szerelmesem, hol állok én, s hol az embertársaim. A művészi kreativitással létrehozott tárgy évezredek óta valami olyasmibe avat be, aminek különben nincsen látványa. Nem csak a természet és a tárgy, az egész és a részlet között teremt látható viszonyt, hanem időket és tereket összerántva egymást 225nem ismerő embereket hoz oly közel, mintha szerelmesek vagy barátok lennének. Valami olyasmit vált be, amit különben csak vágyunk és remélünk.

Azon sem kell csodálkozni, hogy a demokratikus európai társadalmak, az utóbbi harminc évben, éppen ezt a mélységesen mély, ősöreg, s csak igen ritkán kielégíthető vágyat igyekeznek mindenki számára elérhetővé tenni. Legalább a szóval, ha mással már nem lehet. Ha van egy jó ötleted, ha egy mások által megoldhatatlannak tűnő problémát egyetlen huszárvágással meg tudsz oldani, ha te magad állítod össze előregyártott elemekből a könyvespolcodat, ha az általad szervezett polgárjogi mozgalom megváltoztatja a dolgok állását, akkor megkaphatod a kreatív ember sokat jelentő, kitüntető címét. Miközben ezeket a sorokat írom, felütöm a Le Nouvel Observateur legújabb számát, és a következő sorokat olvasom: „A homokosok megváltoztatták a világot. Ez az elnyomott és kreatív kisebbség, harminc év alatt, a feministák mellett, s gyakran velük együtt, módosította a nyugati világ érzékenységét.”

Az asztal fogalma azért jelöli az asztalt, mert se széket, se levesbe való sárgarépát nem jelent. Nem így a kreativitás fogalma. A kreativitás a demokratikus európai társadalmak nyelvében nem csak nagyon sokféle és egymástól igen távol álló cselekmény, gesztus, gondolat jelölésére alkalmatos szóvá változott, hanem kifejezetten olyan szóvá, amely nem pusztán megjelöl, hanem minősít, sőt egyenesen kitüntet. Jómagam azonban hajlamos vagyok arra gondolni, hogy ez a szó azért vált ilyen kitüntetett jelentőségűvé, hogy homályos értelmében eltűnhessenek azok az óriási különbségek, amelyek a teremtőt és a teremtett lényeket évezredekig elválasztották egymástól ebben a kultúrában. Ha mindenki créateur lehet, akkor senki nem lehet créature, s akkor leg226alábbis szóban beváltható a vágyott demokrácia egyik kívánatos alapkövetelménye, az egyenlőség. Ha nincsenek istenek, akkor dolgok és emberek egyenrangúak, s ha nincsen közöttük különbség, akkor nincsenek hierarchiák se. Nem tudom sem a vizet, sem a tavirózsákat lefesteni, ám ez nem jelentheti, hogy alacsonyabbrendű lennék, mint Monet, hiszen ugyanezeket például bármikor lefényképezhetem. Így aztán egy gesztus lehetősége és a lehetőség beváltásához rendelt technika óhatatlanul fontosabb, mint az eredmény minősége. A demokratikus társadalmak köznyelve legalább olyan óvatosan bánik a hierarchiákkal, mint amilyen nagyvonalúan bánik a kreativitással. Kérdés persze, hogy egy olyan nyelvi nagyvonalúság, mely nem tesz többé különbséget az alkotás és a machináció között, az egyéni és a tömeges között, mennyire illeszthető bele egy olyan kultúrába, amelynek éppen ez a különbségtevés az alapja.

Az is érdekes jelenség, hogy azokban az európai társadalmakban, amelyekben a személyes szabadságnak az utóbbi évtizedekben nem volt jogi garanciája, ez a fogalom teljességgel ismeretlen, illetve legfeljebb olyan értelmiségiek számára ismerős, akik legalább gondolataik és tájékozódásuk szintjén átjártak a politikai határokon. A személyes szabadság jogi garanciáinak hiánya ezekben a társadalmakban igen szűkre szabta a produktivitás lehetőségeit, a produktivitás hiánya pedig olyan materiális hiányokat támasztott, amelyekben a személyes cselekvés sem irányulhatott másra, mint éppen ezeknek a hiányoknak a pótlásával a személyes túlélés lehetőségére, az élet puszta reprodukciójára. Ha a nyugat-európai társadalmak szókészletének csúcsán a kreativitás fogalma áll, akkor a kelet-európai társadalmak gyakorlatában a találékonyság reflektálatlan fogalma. Ezekben a társadalmakban a nap minden órájában anyagi és 227szellemi hiányokat kell pótolnom, ami azt jelenti, hogy a meglévő vagy kívánatos szerkezetek és intézmények működését olyan tárgyakkal és olyan technikával kell biztosítanom, amelyeknek valójában más a rendeltetésük. Így aztán semmi nem működik egészen a rendeltetése szerint, hanem minden valamiként működik, s a puszta működést az emberi találékonyság győzelmeként könyveljük el, holott valójában csődről és vereségről kellene beszélnünk.

A túlélésre szabott világban szintén másodlagossá válik a dolgok minősége, de nem azért, mert a lehetőségek bőségétől elvakultan olyan képzetem támadt volna, hogy a világ dolgait a gyakorlati értékük egyenrangúsítja, hanem azért, mert a túlélés parancsa szerint a sok lehetetlenség között az egyetlen lehetőségre kell rátalálnom. S így aztán óhatatlanul olyan képzetem támad ebben a világban, hogy a hiányzó dolgok végső soron bármivel helyettesíthetők. Ha viszont olyan képzetem támad, hogy a túlélés érdekében bármi helyettesíthető akármivel, akkor kérdés marad, hogy egy ilyen elképzelés miként illeszthető bele egy olyan kultúrába, amelynek változatlanul a dolgok közötti szigorú különbségtevés az alapja.

A kreativitás világában a lehető legkifinomultabb eszközökkel, eljárásokkal és technikákkal helyettesítem az istenek hiányát, a találékonyság világában pedig durva dolgokkal, ügyetlen eszközökkel és elégtelen technikákkal pótlom a hiányzó dolgokat. Ugyanannak a két világnak a torzképe néz farkasszemet. Az egyik szempár csak túl közelre lát, a másik szempár csak túl messzire. Az egyik folytonosan finomítani szeretne valami olyasmin, aminek immár nem látja az egészét, a másik pedig egy olyan egészet szeretne birtokolni, amelynek durva kézzel tönkreteszi minden kicsi részletét. Talán egymás látványától elrémülve kéne újratanulniok az arányos látásnak azokat 228a kulturális alapszabályait, amelyeket a tavirózsákat, füzeket, vizet, alkonyatot és napsütést festő Claude Monet a magáénak tudhatott.

Közelebb lépek és megint távolabb. S hogy a kép egésze ismét látható legyen, leülök a kényelmes pamlagra a szép ovális tér közepén. A teremőr megnyugodhat.

229

Írok egy mondatot. Vagy a mondat ír engem? Húzok egy vonalat. De megkérdezhetem-e, hogy a vonal húzott-e engem?

Van négy mondatom. Két kérdésem, két kijelentésemre válaszol.

Ki beszél a mondatomban, és kihez szól a mondatom?

Nem lenne helyesebb azt mondani, hogy azok szólnak a mondatomban, akik nem beszélnek? Ne tudnék se többet, se kevesebbet mondani, mint ameddig a hallgatásuk ér? Ki lennék én? És a szólásom se lenne más, mint a másokban megpendített hallgatás? Annyi lennék és addig, amennyit és ameddig valakiből megszólítok?

Van tizenkét mondatom. A tizenharmadikról szólás a tizennegyedik mondatom.

Így halmozódik mondatra mondat. A halmazatban legfeljebb a mondatokból képződő relációknak vagyok ura, annak, amit ki sem mondhatok; de sem a mondatnak, sem a szónak, holott az embernek mindkettő birtoka. A mondatokból képződő relációk legfeljebb újabb mondatokkal lennének leírhatók, ám nincsen, nem lehet annyi mondatom, amennyivel valamennyi relációját leírhatom. Ezzel pedig mintha azt mondanám, hogy a hallgatás a több; a csönd. Vagy mintha azt mondtam volna el, hogy a papíron több üres hely marad, mint amennyi vonást húzhatok. Nincs annyi pont és nincsen annyi vonal, amennyi a teret kitöltheti. Ha pedig kitöltené, akkor nincsen többé pont, vonal; a tér azonban tér marad.

230

Az emlékezet előtti időkben a vonalnak és a szónak egymás mellett kellett lennie. Senki nem gondolhatta, hogy lehetne közöttük valamilyen kapcsolat. Miért gondolja, és mióta? Ha nem vezethetném a mások és a magam szólása szerint a szót, akkor nem írhatnám e mondatot. És akkor sem, ha nem lenne minek vezetnie. Valójában nem mondatokat írok, hanem egyezményeket hurkolok. Talán azt kell mondani, hogy a saját szavam mögött közös a gondolat. Magamban érvényesítek másokat.

Punctum, mondják a latinul beszélők. A szúrás vagy a csípés érzéki élményét foglalják szóba. A jelek bizony lángolnak, égnek a testükön. Fújják, hűtik, borogatják, dörzsölgetik, de csak hosszas nézegetéstől lesz egy olyan dolog belőle, amelynek Euklidész szerint nincsenek részei. És a vonal is csak utóbb jelenti azt az egydimenziójú geometrikus alapképződményt, amelynek nincsen keresztkiterjedése, mert ha latinul beszélők azt mondják, linea, akkor első gondolatuk a lenfonál, a horgászok zsinórja; ebből lesz a zsinórmérték, és még később a vonás és a vonal fogalma.

Senki nem mondhat szót, nem tehet vonást, mely mögött ne jelennék meg azon érzéki tapasztalat, amelyből a közös tudás származik. Még ha tehetne is, ki értené?

Előbb az érzéki élmény, aztán a tárgy, végül a fogalom, mely attól a jelentéstől old el, amelyet a formájával magába zár.

Élő személy nem a szóban, nem a vonásban áll, hanem a relációban jelenik meg. Érvényesített múlt, kétessé tett jelen. Ami visszanyúlik a szavakat megelőző érzéki tapasztalathoz, az túlnyúlik a fogalmakon. Saját némaságával ér mások csöndjéhez; ebben a közösben szólal meg a személyes hallgatás. Nyers tapasztalat, melynek még nincs szava, így beszélget azzal, amiről nincsen közös tudomásunk. A művészi képesség csupán beváltható lehetősége ennek az emberi adottságnak.

A többi csalárd utánozás.

231

Nézzetek föl erre a viharzó égre, kedves barátaim, és kérdezzétek meg önmagatoktól, hagyott-e ott magáról bárki, bármilyen nyomot. Aztán nézzetek le a földre, s kérdezzétek meg, kedves barátaim, van-e egyáltalán reményetek arra, hogy valami egészen keveset, valami szépet, valami értelmeset hagyjatok. Sok kapavágás kell ahhoz, hogy a föld az értelmünk kívánsága szerint teremjen. De talán még több értelmes szó ahhoz, hogy embert teremjen a föld. Akinek most a sírjánál állunk, nálunknál bizonyosan többet tudott a föld és az ember kegyetlen kapcsolatáról. Szavaival súlyos, szép, fájdalmas nyomokat hagyott az értelmünkben önmagáról.

Olyasmiről írt, beszélt, mesélt, amiről mások gyávaságukban vagy fájdalmukban inkább hallgattak. Szikár, kíméletlen, bátor szavai nélkül sok mindent nem tudnánk arról, ami az elmúlt ötvenkilenc évben velünk történt. Nélküle nincsen, mert elfelejtenénk tudni, amit e megszakíthatatlan történet nyomaként a sejtjeinkbe és a lelkünkbe íródottan hordozunk. Jómagam, mint fiatalabb pályatársa, elmondhatom, hogy öntudatos derűtől, indulatos szigortól ragyogó tekintete, és a visszafogott részvét erejétől érdes írott szava nélkül kevésbé hittem volna a szememnek és kevésbé a fülemnek.

Úgy beszélt az írott nyelven, mint aki a zsoltár hangján szól: „Ülvén a törvénytevő székben / Megmentél igaz ítéletben.” Minden írott szava közül tán 232a törvény, az ítélet és az igazság volt a legfőbb önmentő és bennünket menekítő szava. Nincsen meg egymás nélkül e három szó, ez volt az erkölcsi tudása. Mi pedig nem vagyunk meg az ő erkölcsi tudása nélkül, nélküle sem. Így áll írói testamentumában. Ezzel ellenkezőket: önkényest, törvénytelen, igaztalan ítéletet pedig nem szabad, tilos. Ne hazudj, ez áll irodalmi testamentumának legfőbb törvényeként, s azok ítéleteként, akik mégis ezt teszik. Ne hazudj te, te sem. És add, Uram, hogy én se hazudjak, semmilyen körülményem ne kényszeríthessen erre.

Semmi kétség, nehezünkre fog esni a nyomába lépni, de talán mégis lesznek közülünk, akik nem más csapáson haladnak.

„Kissé túlozva, de csak azért, hogy a gondolat plasztikusabb legyen, azt merem állítani: az író már azt is megnézi, hová szülessen.” Így szólt, éppen tíz évvel ezelőtt, tudós közönségéhez Erzsi. Halála pillanatában pedig még azt is tudatta velünk, hol kell az írónak befejeznie az életét.

„A halál édes, ha a dolgok rendjében áll.”

Visszatért, elindul. Tán nem is telik el idő. Helyhez, időhöz hűséges, helynek, időnek ellentálló nyomot hagyott. Ilyen töretlen létet bizonyára csak olyan munkás ember érdemel ki magának, mint amilyen ő volt. Arra sem kell ígéretet tennünk, hogy nem fogjuk elfelejteni.

233

Túlteszem magam a kötelező gyászon. Meghalt, én élek. Meghalok, mások túlteszik magukat a kötelező gyászukon, élnek. Jó érzés előre tudni, így megy a világ. Ha élne, elnéző lenne velem, messzibbre jutott. Nem tartozott az örökösen sápítozók népes táborába. Semmin nem kellett magát túltennie. Azon törte a fejét, amit nem értett, s ember tán meg sem érthet, de erről aztán soha nem hagyta félbe egyetlen mondatát.

Jó, meghalt. Üres lett a szobája. Nekem meg el kell végeznem az utolsó őszi munkát. A tavasz miatt. Nem esik nehezemre elfelejteni a halálát. Csak a szobája marad meg, az üres, magára hagyott szobája, a céduláival. Mi lesz ezekkel a cédulákkal? Harminc éve várok erre a regényre, a folytatásra. Soha. Ez azért fáj, nagyon fáj. Ráadásul a legönzőbb fájdalmak közé tartozik. Szégyenkezhetek. Olyan halottra haragudni, aki néhány órával ezelőtt. De lehunyta.

Soha nem jártam a szobájában. Legenda. Mindössze kétszer láttam őt, először a Puskin mozi lejtős előcsarnokában, aztán jóval később, esti társaságban. Elment, hát elment. Nem váltottunk egymással többet, mint összesen tíz mondatot. Az sem volt érdekes. De a cédulái! Mi lesz a céduláival? Hozzá merészel-e nyúlni valaki a céduláihoz? Tudhatja-e valaki, hogy melyik cédula melyikhez tartozik? Lesz-e valaki, aki megfejti hieroglifáit? Legszívesebben ott lennék abban az elhagyott, poros szobában. Lezárnám.

Ilyenkor a szobákban a por rákövesedik a bútorokra, rákövesedik a vázájába száradt virágra, az illatokra rákövesedik, és még a fényre. De a cédulákat. Vi234gyázzatok, halálával az utolsó pontot tette le. Egy katedrális hever a szobában, kő mellett kő, mindegyik úgy, ahogy a másikra kell kerülnie. Nem vártunk hiába, emberek! A hátamat kellemesen süti az őszi nap, enyhén verítékezem, nem szólok senkihez, dombok, mezők, nincsen senki, végzem a dolgomat, és szép, és élek. Szobájában a megírt regénye, befejezve.

Ez is csak egy kép. Nem a lélek anatómiája a lépcsőfordulóból. Mintha annak a másik híres képnek lennék a festett szereplője, és tépném és cibálnám és határtalan lenne bennem az indulat, követelném a jussomat. És semmit nem szégyellenék. Könyörögve kérnélek benneteket, hogy most az egyszer ne semmizzetek ki. Örökölni akarom minden mondatát.

235

Tisztem szerint a magyar kultúráról kell köszöntő szavakat mondanom, de azonnal meg kell kérdenem, hogy egyetlen személy, vagy akár egy nagyobb közösség köszöntheti-e, ünnepelheti-e a magyar kultúrát. Ünnepelhető-e egyáltalán a kultúra? Kérdésemtől, kérem, ne rettenjenek el, közel sem áll szándékomban elrontani az ünnepet. A kérdezés és kételkedés különben is kultúránk középpontjában áll. Meg az is bizonyos kulturális szándékra vall, ahogyan ez utóbbi mondatot megfogalmaztam. Olyan szavakat igyekeztem egymás mellé helyezni, amelyek azonos mássalhangzóval kezdődnek: kérdezés, kételkedés, különben, kultúra, központ. A nyelvkultúrával a verskultúrának arra a fogására utaltam, amit alliterációnak mondanak. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy mindannyiunk viselkedése bizonyos kultúrára vall, hiszen miközben én beszélek, Önök egy kulturális parancsnak engedelmeskedve hallgatnak.

Ha pedig egyetlen lélegzetre ennyi kultúrát fölsoroltam, akkor talán azt sem indokolatlan megkérdeznem, hogy mi ez az egyetlen dolog, amelynek ennyi ága és boga, ennyi része, szelete és vonatkozása van, hol tárgyi, hol szellemi, hol elvont, hol pedig kézzel is megfogható ábrázatát mutatja, s mégsem feldarabolható kényünk vagy kedvünk szerint. Ha a kultúrát, mindazt, amit az emberiség tárgyilag és szellemileg fölhalmozott az egyébként rettenettel és szörnyűségekkel teli történetével, a levegőhöz hasonlítom, akkor ezt azért teszem, mert se jobbat, se nagyobbat nem tudok mondani. A kultúráról soha nem gondol236kodunk úgy, mint valami rosszról, hanem mindig az éltető elemmel, a jóval, a kívánatossal és a szükségessel azonosítjuk. Csak a hiánya egyértelműen rossz, az elfajzásai, a kinövései, a betegségei, s valljuk be, olyan is megtörténik, hogy elpusztul egy kultúra. Azon a helyen, ahol most állok, a zsidó és a keresztény kultúra közös törvénytábláinál, talán nem is kell külön emlékeztetnem erre. S ezért is mondom, hogy a kultúra olyan, mint a levegő, ha elveszik vagy elveszejtjük, akkor megfulladunk. És ezért mondom, hogy nincsen rajta mit ünnepelni, hiszen a levegőt vagy a lélegzetvételt sem ünnepeljük, holott enélkül nem élünk. Amivel mintha azt mondanám, hogy minden lélegzetvételünk az elemek ünnepe. Miként életünk minden pillanata kultúra, magyar.

Mert az aztán mainapság, amikor egymás ellenfeleiként számontartott nemzetek láthatóan egymásra találnak, míg más nemzetek egymás ellenfeleiként egymásra rontanak, még kényesebb kérdés, hogy van-e egyáltalán nacionalitása a kultúrának. Ha egyszer olyan egy és oszthatatlan, és szeleteire nem szétszabható, mint ahogyan a levegő sem, akkor lehetnek-e tulajdonságaiban merőben különböző részei? Biztosan van nacionalitása, válaszolhatom teljes meggyőződéssel, de nincsen se határokkal kijelölhető állama, se államformája, s ezt is ugyanolyan meggyőződéssel hozzá kell tennem. Egy nemzet kultúráját, bármilyen nagy és bármilyen formás erőfeszítéseket tegyenek is ilyesmire diktátorok és államok, nem lehet kisajátítani. A nemzet kultúrája nem lehet senkinek a személyes tulajdona, hanem közös tulajdon. Rontani, rombolni, pusztítani lehet, de építeni csak olyan állam képes, amelynek polgárai szabadon beszélik meg egymás között, hogy mit helyes és mit helytelen gondolniuk és cselekedniök, s a versmértéket nem a süket önkény, hanem az én hallásom szab237ja meg. Ahol az én, te, ő, mi, ti, ők rendje egyszerre, de nem egymás ellenében uralkodik.

S ha ezt mondtam, akkor az európai kultúra legnagyszerűbb, legkeservesebb és legrégibb gondolata, vágya, gyakorlata és reménysége mellett tettem hitet; a magyar történelemnek egy olyan pillanatában, amikor kivételes élességgel belátható, hogy csak az lesz, amit építünk. Nagyon kevés maradt e több emberöltőt kitévő pusztulásban, s ezért az is kivételes élességgel látható, hogy immár a legkisebb kulturális érték elpusztítása a mindent pusztíthatja el. Szeretnék emlékeztetni arra is, hogy van egy személyes érzés, amely pusztítja, s van egy személyes érzés, amely építi a közös kultúrát. Pusztítja a gyűlölet, a szeretet építi. Kívánok magunknak, kedves barátaim, tiszta levegőt, mély lélegzetvételt.

238

Ha azt mondanám, hogy Orsós Jakab született elbeszélő, akkor igazán keveset mondanék. Nem ismerek rajta kívül embert, akiben ilyen mennyiségű eleven történet élne. Ami a lélek ritkán adódó belső képességére utal: a nyugodt megfigyelés és az elmélyült megértés képességére. Aki történetében látja a világot, annak tudnia kell, hogy honnan jövünk és merre tartunk. Ismernie kell a rendet és a zűrzavart. Éreznie kell önnön helyét az emberek, a tárgyak és a jelenségek között; ebben nem szabad tévednie.

A fákat, a madarakat, az erdő vadjait, a szél járásának természetét és a tüzet kevesen ismerik nálánál jobban. Ráadásul azon szerencsés emberek közé tartozik, akiknek mindezekre a dolgokra egyszerre két szavuk van. Amit ismer, megszólíthatja a cigányok szavával, és megszólíthatja a magyarok szavával.

Immár több mint negyedszázada, mindig megújuló ámulattal hallgatom az elbeszéléseit. Erős vonású, már ifjabb éveiben is barázdált arcát sokszor láttam elgondolkodónak, de felindultnak soha. Mélyen zengő, telt, meleg hangon mesél. Ezen az arcon a haragnak is méltósága van. Ismeretségünk első éveiben sokszor barangoltunk azon a domboktól hullámzó, mindkettőnknek kedves vidéken, amelyet ő szűkebb hazájának nevez. Úgy ismeri, miként az uralkodó a birodalmát. Egyszerre távolról és egyszerre közelről. Mint aki nem törekszik arra, hogy bármi is a birtokába jusson, hiszen természeténél fogva minden a birtoka. Nyugodtan jár át a társadalmi különbségek jól őrizett határain.

Az ember lehet szolga, és lehet szabad. Az ember 239sokféle nyelven beszélhet ugyanarról, ám ember. S nincsen pillanat, mikor ezt az egyszerű igazságot ne kellene mindennél előbbre valónak tartania. Fáradhatatlanul jár erdőn és úton. Lábfejének külső ívére helyezi a súlyát, ami aztán a hullámzás nyugalmával áldja meg a járását. Nem siet. S úgy választ helyet magának, mint akinek a föld közelsége a legbensőbb sajátja.

Azokban a régi években megfigyelhettem azt is, miként tud hallgatni. Miként tud szóra bírni, meghallgatni másokat. Micsoda bizalommal vannak iránta. Hiszen az elbeszélő ember bölcsessége nem áll másból, mint a békés megértés, a pontos és soha nem célzatos elraktározás és a mélységesen mély hallgatás képességéből. Nagyon sokat tanultam tőle, tanulok a mai napig. Aki beszél vele, megfigyelheti, hogy nem ítél, nem magyaráz a szóval, hanem elbeszél. A történet persze a legősibb, a legsúlyosabb ítélet. Ami egyszer megtörtént, többé nem megmásítható.

Amikor írni kezdett, magyar nyelvű cigány irodalom nem létezett. A csöndes úttörők közé tartozik. Akkoriban születtek Bari Károly első, gyönyörű, kínban fogant versei, és Lakatos Menyhért is bizonyára írta már súlyos regényét. Abban a pillanatban senki nem volt a megmondhatója, hogy magyar nyelven fog megszületni a cigányság irodalma. Ő meg nem siethetett. Az élő szóból születő mesét úgy hajlítani írásba, hogy se melegét, se erejét ne veszítse, ez a legelvontabb szellemi műveletek közé tartozik. Alkati adottságainak megfelelően, valami olyasmit kellett hát keresnie, ami épp olyan ősi, mint az élő szóból szőtt mese, de ugyanakkor fölöttébb tárgyias. Visszatért felmenői kézműves hagyományához. Faragni kezdett. A fát ki lehet vágni, de nem változtatja belső természetét. Az írott szó önmagunkról kiállított végítélet. Elbeszéléseket ír és fát farag. Mintha a fa kényszerítő és ezernyi lehetőséget kínáló anyagától 240tanulta volna el, hogy mit tehet és mit nem tehet az írásosságba hajlítható nyelv anyagával.

Sok év telt el azóta. Nem példa nélkül álló jelenség, ha egy nép irodalma nem a saját nyelvén szólal meg. Ám az a bőség, árnyalatosság, szépség és életerő, amivel a cigányság magyar nyelvű irodalma az írásbeliség óceánjában fölmerült, bizony példa nélkül való. Ezt az eleddig ismeretlen szigetet megalázottságban és kitaszítottságban megedzett férfiak tartják a vállukon.

Elbeszéléseinek első gyűjteményével, mindannyiuktól különböző, nyugodalmas, emlékírói beszédmódjával Orsós Jakab is közöttük áll. Nem kell sok évnek eltelnie, hogy tudjuk, mennyivel gazdagabbá tették a magyar írásosság történetét.

241

Borítója rücskös; szürke papírján arannyal nyomtatott név, feketével nyomott cím, alatta egy ovális, arany keretben arcának fekete árnyképe. Mindez elmocskolódva, két jókora, immár több mint harminc esztendős zsírfolttal ékesen. Gerincén az egykor téglaszínű vászon elfakult, de még mindig tartja magát, azaz összetartja majdhogynem szétjáró, elsárgult lapjait. Ez az én könyvem.

A „Holt lelkek” Budapesten, 1952-ben, a szerző halálának századik évfordulóján, az Új Magyar Könyvkiadó által megjelentetett kiadása, Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában.

Valamiként szeretném érzékeltetni, hogy így, egészében fontos, mit fontos? felbecsülhetetlen és pótolhatatlan! A szememnek, az orromnak, az ujjaimnak. Mint valamely régtől lakott szobában, mindennek tudom benne a helyét. Ez a gyerekszobám. Nem tudom, hányszor olvastam el. Tízszer? Nem is érdekes.

Mindig csak úgy, mint ahogyan most is. Véletlenszerűen, könnyedén, ismét elolvasni első mondatát: „N. kormányzósági város vendégfogadójának kapuján elég csinos, ruganyozott kisebbfajta cséza gördült be, amilyenen agglegények szoktak utazni: nyugalmazott alezredesek, törzskapitányok, körülbelül száz főnyi jobbágysággal rendelkező földbirtokosok, szóval csupa olyan ember, akinek vagyoni helyzete közepesnek mondható.”

A közepes így rögtön kivételessé válik. Ami másrészről azt jelenti, hogy minden közepesnek ítélhető egyenlő a titkosan kivételessel. Hiszen kivételességét 242nem vélt vagy valódi furcsaságától nyeri, hanem attól, hogy ránéztünk, és egyszerűen nézzük.

Nem az a mulatságos valamiben, hogy középszerű, hanem az, hogy szűkkeblű szemléletünk középszerűnek ítéli a kivételest, holott középszerűségében ő maga folyvást kivételességre áhítozik. Ha viszont ránéztünk már valamire és nézzük, akkor részvételünket sem tudjuk megtagadni; részvételünk pedig óhatatlanul részvétet jelent. Részvétünk azonban soha nem jelenthet részrehajlást, ítéletet, hiszen csak részvétlen, nevetségesen ostoba szemlélők lehetünk, miközben részvéttől eltelten és részvétre vágyakozón utazunk az élő lelkek és a holt lelkek végeérhetetlen birodalmában.

Van tehát egy nagyon szűk tér, mindenkinek a maga furcsa, kivételes, középszerű, „nem különösen szép, de nem is csúnya, nem túlságosan kövér, de nem is sovány” teste, és van egy végeérhetetlen tér, a holt és élő lelkek közös birodalma, ahol minden furcsaság középszerű és minden középszerű kivételes, s ahol ama elég csinos, ruganyozott, kisebbfajta csézán átutazgatunk.

Értelmes ítélet csupán ott születhetik, ahol minden ítélet egy magasabb értelemben értelmetlenné lényegül. Gogolnál nincsen tárgyilagosabb, pontosabb, kiegyensúlyozottabb író. És aztán ott állnak a ki tudja hányadszor elolvasott könyv utolsó mondatai: „Így kell hadra kelnünk a hazugság ellen. Most mint orosz ember, mint olyan, akit a közös származás, a vér köteléke fűz egybe önökkel, fordulok önök közül azokhoz, akiknek van némi fogalmuk arról, hogy mi az a nemes gondolkozás. Azokat felszólítom, hogy gondoljanak kötelességeikre, amelyek az emberre mindenütt várnak, hogy vizsgálják meg közelebbről földi hivatásuk feladatait és kötelességeit, mert ez bizony mindnyájunk előtt homályos és alig…”

Könyvemnek ebben a régi kiadásában van egy kicsi csillag a három pont fölött, majd a lap alján a ki243adó száraz megjegyzése: „Itt a kézirat megszakad.” Mert ha egy ilyen tárgyilagos, pontos és kiegyensúlyozott elmének is a mondat kellős közepén kellett fölhagynia, akkor ez a beláthatatlanul nagy, homályos, alig beutazható tér valóban létezik, van ítélet, ami nem a mi ítélkezésünk; és mindaz, amit elmondhatott róla, igaz.

244

Az ifjú film beleszeretett az öreg irodalomba.

És szerelemre gyúlt az öreg irodalom.

Érzelmük hevesnek és pusztítónak bizonyult, ám gazdagítónak is.

A film felzabálta az irodalomból azt, amit ehetőnek és emészthetőnek talált: a dialógusok és a leírások útvesztőiben tekergő cselekményt, a mesét; az irodalom viszont megtanult a filmtől képekben látni és gondolni világot.

Így váltak a filmek túl irodalmivá, s az irodalmi alkotások túl filmivé. Ami természetesen azt jelenti, hogy a film lemondott arról, hogy film, az irodalom pedig lemondott arról, hogy irodalom legyen. Megzavarták és megújították egymást, összemosódtak és elveszítették függetlenségüket.

Most elhidegülnek. Mészöly Miklós Film című regényében, anélkül, hogy megtagadnák közös múltjukat, ám felmondva az unt viszonyt, végre el is válnak egymástól. Mészöly ugyanis nem regényszerű filmet ír, hanem a filmforgatás módszerét irodalomalkotó technikává avatva – regényt forgat. Bekebelezi azt, amit megtagad.

Ha a filmkészítés eszköze, a kamera, megkísérelte elorozni az irodalom szemléletét és emberi szemmé szubjektivizálni magát, ez a regény éppen az ellentétes lehetőséggel él: eszközéből, a mondatból, kiiktat minden személyes ítéletet, nem egyes szám első személyben mesél, nem látja, hanem látjuk, s ezzel a nyelvi formával kollektivizálja és tárgyiasítja filmkamerává önmagát.

245

Kamerává lényegül. Fahrt-sínre áll. Kocsizik, svenkel, vág.

Két öreget, választott hőseit, az Öregasszonyt és az Öregembert kíséri és rögzíti, míg megteszik szokásos sétájukat a Moszkva tér és a Virág-lépcső közötti meredeken emelkedő úton. Persze Mészöly számára a filmszerűség csak álruha. Ám így, ebben az álruhában nyer igazi írói szabadságot: nem kell sem vélt, sem valódi szabályokhoz tartani magát. Ebben a regényben Mészölynek egyetlen irodalmi törvényhez és eszményhez kell ragaszkodnia – önmagához. Csak ahhoz, ami már nem film és nem irodalom. Az a film ugyanis, amit regényként forgat, nem felvehető, nem sokszorosítható, nem vetíthető. A személyesség szabadságával él: saját belső filmjét készíti. Személyes filmje mégis, s talán éppen így, éppen ezért – kollektív látomás. Azt mondja, amit lát, de úgy mondja, ahogy mi láthatjuk. S ahogy regényépítésének módszerében, úgy regénye témáiban is a legélesebb végleteket fordítja és fogja össze. A kamerává tárgyiasított írói szem esetleges részleteket rögzít, de tulajdonképpen a legelvontabb kérdéseinkre néz. Mészöly belső filmje: danse macabre; mire véget ér, mindenki halott. Életben csak az marad, ami nem élt: a kamera. Az embernél maradandóbb mesélő tárgy.

Mészöly Miklós regényének alaptémája éppen úgy, mint korábbi, s most második kiadásban is megjelent művében, a Saulusban, tulajdonképpen nem más, mint az út. Az az út, amit a két öregnek csoszogva és lihegve, egymást támogatva és akadályozva, elfulladva és nekibuzdulva meg kell tennie. Út, két meghatározott pont között. Az életút? Út születés és halál között? Mészöly nem szimbolikus. Figyelmét csökönyösen és pontosan a Csaba utcának arra az emelkedő szakaszára összpontosítja, ahol a két öregnek minden lépésért meg kell küzdeni. Csak azt látja, csak azt láthat246juk, amit egy kamera észrevesz. A képzettársítások lehetősége az olvasóé. A kamera a két öreg gondolatait, érzelmeit és emlékeit nem lesheti el, azokra csupán utalást tehet. De annál élesebben fedezheti fel a tárgyakat, életük és múltjuk tárgyait, múltjuk és életük tágabb környezetét, a tájat. Így tágul a kép a jelenből a múltba és a múltból a jövőbe. A kamera elfordul olykor, a tárgyak és a táj mesélni kezdik önmaguk történetét. Ami valahogy a két öreg története.

A hegyoldalon, ahová tartanak, még felfedezhető Siliónak, annak a vajtai parasztnak a nyoma, aki az 1912-es „véres csütörtökön” megsebesült, és megölte Sax Simont. Az Öregember lett volna a bíró, aki halálra ítélte Siliót? Vagy ügyész, aki kérte a halált? Netán védője lett volna, aki meg akarta menteni? És az Öregasszony foszlott tárgyai között egy újságkivágat, amely sejtelmes jelenetről tudósít egy olvasói levélben. Az Öregasszony lett volna az a lány, aki meztelenül ült a patakban, megölt egy ludat, és a tálba kicsurgó meleg vért egy férfinak nyújtotta inni? Vagy ő lett volna az, aki a jelenetet megfigyelte és az újságot tudósította? És mi közük lehetett ahhoz a városmajori tömegmészárláshoz, amelyről néhány képet őriznek? Szemtanúk voltak? Megmenekült áldozatok? Vagy a kettő ugyanaz?

A kamera csak tárgyilagosan, pontosan és hűvösen követ. A képzettársítások belső útjain a kollektív múltban, jelenben és jövőben én kalandozom.

A negyven évvel előbb íródott Koldustánc szintén analízis, habár nem a kollektívum analízise. Figyelme akkor, az életkor fölfedező és önfelfedező természetéből adódóan, még hangsúlyosabban és nem kevés nárcizmussal, egy ifjú ember kíváncsiságtól tiszta és érintetlenségtől kegyetlen énjére irányul, egyetlen ember énjére, ami a novellát törékenyen és finoman esetlegessé teszi.

247

Később megváltoztak az arányok, s ha a nárcisztikus alapállás nem veszti is el teljesen az érvényét, józanná és megfontolttá válik, hogy ne mondjam: nem marad benne semmi az önfeltárás élvezkedéséből. Később ugyanis, ha egyáltalán „tetten akarja érni önmagát” valamiben, akkor az nem morális természetű, hanem maga a létezés gyakorlata, aminek persze lehetnek morális vonatkozásai is. De nem téveszthetjük szem elől, hogy már akkor, negyven évvel ezelőtt, húsz éves korában, teljesen kész benne az a csupán a legnagyobbakra jellemző képesség és igény, hogy az önmagában élvezettel elmerülni készülő ént, anélkül, hogy megfosztaná azt saját emberi személyének jellegzetes jegyeitől, a legszemélytelenebbül, tárgyilagosan kezelje.

Talán innen írásainak forró intimitása és hideg tárgyiassága.

És azt is lehetne mondani, hogy ugyanaz a tárgya, ami az eszköze. Mert ugyanakkor az éntől eltávolított én a tárgya is marad, sőt, egyre inkább kiválasztott tárgya lesz. Az egyetlen olyan tárgy, amelyen az „érintések” hatása ellenőrizhető s az „alakulások” nyomon követhetők, – és figyeljünk föl rá, hogy ez a próza soha nem fejlődésről, hanem mindig alakulásról beszél – ahol tehát filozofikus beállítottságának megfelelően, saját, morális szempontból jól megfontolt, pszichológiailag alaposan megindokolt ontologikus hipotéziseit – s ne feledjük, hogy minden mese, elbeszélés és történet egyben hipotézis – nem kényszerül kiszolgáltatni a személyes elfogultságnak, a döntések indulati vagy ideológiai önkényének, hanem mintegy önmagán végezvén el ellenőrző kísérletét – s itt bizonyosodik be annak előnye, ha tárgyunk nem csupán megszabja az eszközt, hanem maga is eszköz! – elfogulatlanul, minden sugalmazástól vagy ráfogástól mentesen, a saját énjével képes igazolni avagy éppen cáfolni.

248

S ha ilyeténképpen tudása van önmagáról és a világról, akkor ez a tudás soha nem célzatosan választott eszmék elfogult igazolása vagy akár tagadása, hanem önmagáért való tudás, a megismerés drámájából kiszűrődő tudás, éppen azon a finom határon, ahol a már tudott és a már megismert, megsokszorozva az ismeretlenek számát és kiterjesztve a tudattalan területét, ismét átcsúszik a még nem tudottba, a még nem ismertbe. Mindig mintha megragadnánk valamit, mégis mintha mögötte lenne az igazán megragadható. És nézetem szerint így lesz a legtöbb, amit egy elbeszélő ember önmagáról és a világról mondhat: érzékletesen éles a megragadhatatlannak érzékelt is.

Prózájában kép és gondolat tűnik a leghangsúlyosabb elemnek.

S így, ebben az összefüggésben: a kép vagy végletes egyszerűségével, banalitásával, vagy kivételességével, közvetlenül nem értelmezhető extremitásával tüntet, s ezáltal a figyelem mindig arra kényszerül, hogy a kép előtt vagy a kép mögött kutassa annak értelmét. De soha nem magában a képben. Következésképpen gondolattá is az válik, ami már vagy még nem leírható benne vagy általa. Nem az így vagy úgy, ám mindenképpen hangsúlyosan beállított kép a fontos hát, de nem is az így megjelenő és elmondatlanul maradó gondolat – hanem maga a gesztus, a szembefordítás.

Talán innen írásainak állandó, kitartott, nem robbanó feszültsége. Izzás, késleltetés, s annak a lehetőségnek a folyamatos fenntartása, hogy bármikor bekövetkezhet a robbanás – és mégsem következik be.

Engem, és legyen bármilyen tetszelgően fontoskodó a hasonlat, e próza képiségének és gondolatiságának jellege egy kulturálisan igencsak távol eső jelenségre emlékeztet. Jean-Baptiste Siméon Chardin festészetére. Különösen a csendéletek keltenek hasonló érzetet.

249

Egy kőasztal csorba illesztései, a hátára vetett pulyka fölmeredő lábáról lelógó madzag, a kisikált vörösréz lábas fekete füle, lebillent fedő, a famozsár mögül előbukkanó finom babérág, három hagyma mellett két koszlott dugó és valami meghatározhatatlan konyhai törmelék, ami éppen egy kereszt formájára állt össze, teljesen véletlenül, a lábashoz lökött kicsi borospohár, benne bor, valaki az imént hörpinthetett belőle, két vöröslő retek.

Nem csak e képek pontossága, nem csak a szenvtelenségig tárgyilagos előadásmód, az alig érzékelhető ellentétekből alakított plasztika emlékeztet Mészöly képeire, hanem ezen túl mindaz, ami e képek dramatikáját adja; az egymástól idegen tárgyak magánya és végső soron való egymásrautaltsága, mondjuk, egy rézüst és egy famozsár, egy cseréptál, két hagyma és egy fanyelű kés ezen az örök kőasztalon, a tárgyak elhelyezkedésének és egymáshoz való viszonyának esetlegessége és ugyanakkor létezésük végletes bizonyossága – túl minden véletlenszerűségen és bizonytalanságon. No és persze a fény, a képek szelleme – s a fény Mészöly számára is olyan fontos, hogy több tanulmányt szentel neki, olyan fontos, amilyen prózaírónál egyáltalán nem szokott lenni. A nagyon erős, minden rejtett részletbe bevilágító szórt fény, mely az árnyékoknak mégis ad valamelyes puhaságot, s így az árnyék sem takarás, hanem a történések másnemű viszonylatrendszere.

S ha jól meggondolom, bizonyára nem véletlenül jut eszembe ez a hasonlat. Hiszen annak a Mészölyre jellemző racionális tisztaságnak és analitikus következetességnek az újkori forrásvidékét éppen Chardinnak és kortársainak körében szoktuk megtalálni: Montesquieunél, Diderot-nál; s ők – bizonyításként elegendő elolvasni hivatkozásainak gyűjteményét, kötetbe rendezett jegyzeteit – Mészöly közvetlen szellemi ősei.

250

Mészöly életműve, az első novellától a Film című regényig – s itt hangsúlyozandó, hogy csak a regényig, mert maga a regény már egészen más természetű – egyetlen, összefüggő, szervesen haladó analitikus sor; a felbontás, a szétszedés, az elemzés tragikus enciklopédiája.

Ha semmi mást nem tett volna, mint hogy felállítja ezt az analitikus sort, az is a legjelentősebb mesterek közé emelné.

Az analitikus tartást akkor adja föl, amikor az Alakulások című novellában, annak is az utolsó soraiban, gyakorlatilag ismeri fel azt, amit tanulmányban, tehát elméletileg már előbb is tudott: „talán azért is vállalja a művészet olyan szenvedélyesen a többértelműséget, mert – kimondatlanul – ezt az igazi, s nem a maga ráfogásaira támaszkodó egyértelműséget ostromolja. Kimondatlanul – önmaga megszüntetésére tör.”

Az Alakulások utolsó sorai nem egyszerűen a megírt novellát ölik meg a legocsmányabb módon, hanem az író is megöli addigi önmagát, s ezzel az analitikus sort is lezárja.

És még mindig ragaszkodva hasonlatunkhoz, vegyük szemügyre Chardin azon híres csendéleteit, melyeken nem embereket, hanem gipszből készült szobrokat és nem tárgyakat, hanem művészetének eszközeit teszi a képek tárgyává: a racionális analízisnek ott van vége, ahol tárgyunk és eszközünk között már nincsen különbség. A kettő azonossá vált, összecsúszott.

De a végpont egyben fordulópont.

Mészöly e fordulat óta, immár hét éve, az individualitásból a kollektívba ért. Lásd Film, Szárnyas lovak, Elégia. Ám az ő kollektivitásában megintcsak nincsen semmi „ráfogás”, semmi célzatosan ideologikus, a kollektív nála nem vállalt eszme avagy elérendő cél, hanem az individuális végpontján nyert gyakorlati felismerés.

251

Én, ifjú tanítvány, a harminchat gyékényes csarnokban ülök egy fanyar őszi hajnalon. Nem olyan ez, mint minden eddigi hajnalom, s olyan, amilyennek minden elkövetkező hajnalomnak lennie kell. Nézem a csupasz falat, amelynek a tekintetemben se csupasznak, se falnak, se semmilyennek és semminek nem volna szabad lennie. Az ősz fanyar illatát sem lenne szabad éreznem, nem lenne szabad kívánnom, nem lenne szabad félnem, mint ahogy azt sem volna szabad mondanom, éjjel, nappal, tél, tavasz. Semmi olyasmit, ami a jelenvalóhoz, az elmúlthoz vagy az elkövetkezőkhöz tartozik. Nem lenne szabad magammal kezdenem a mondatom.

Nem volna szabad egyes szám első személyben beszélnem. Egyetlen mondatomnak sem lenne szabad arra törekednie, hogy különbséget tegyen a szabad és a nem szabad között, hiszen valamit csupán olyan ember tudhat, aki mindenütt és mindenképpen és mindenkoron nem törekszik. Mindenki más negyven botütést érdemel.

Mindez persze jóval egyszerűbb. Lépteket nem hallani a csarnokban, ahol harminchat tanítvány elmélkedik. A falon annyi árnyék rebben, mint mikor a pillámat megmozdítom. Meztelen gerincemen látja a mester, megint gondolkodom. Pálcájával beretvált fejemre sújt, és a tenyerében kell éreznie, ha még mindig ellenállnék. A koponyában elzsibbad az agyvelő, az érzés elnyeli a gondolkodást: a második vagy harmadik ütéstől hálával telik meg a szívem iránta. Akárha pillámat megmozdítanám, árnyéka eltűnik a 252falról. A mester nesztelenné tette a lépéseit, de a holdat és a napot ő sem emelte le az égről.

A tanítvány abban reménykedik, mire oly idős lesz, mint a mestere, az ő teste is az árnyékába költözhetik át, és akkor például nem kell majd abban reménykednie, amiben most reménykedik. Most abban reménykedik, hogy az árnyékába költözzék át a teste, miként a mesterének. Ezért a reményért megint kap egy jó nagyot a fejére. Mindez persze még ennél is egyszerűbb.

Bekopogott a szentély ajtaján, a mester elé vezették, kérte, maradhasson ott. Ez elegendő volt ahhoz, hogy a mester alaposan elagyabulálja, s éppen csak el tudta vonszolni magát. Másnap mégis visszatért, de nem tudta nem azt kérni, mint az előző napon, és meg is kapta érte, ami az ilyen ostobaságért kijárt neki. A harmadik napon aztán nem kért semmit, mert ha egyszer máshová úgysem mehetett, mi értelme lett volna a maradásra vonatkozó kéréssel előhozakodnia. Ám harmadszorra is megverte őt a mester, mert az udvariatlanokat legalább annyira nem szíveli, mint az ostobákat. Ennyi történt.

Aki nem tud elmenni, az maradjon ott, ahol van. Ezt úgy is lehetne mondani, hogy aki bármit tudni akar, annak először a mester csontos öklét kell megtanulnia. Mindez olyan egyszerű, hogy még ennél is jóval egyszerűbb.

Hol volt, hol nem volt egy fiatalember, aki tudni szerette volna. Hol úgy érezte, van, de akkor nem tudta, hol. Ha pedig tudta, hol, akkor nem érezte úgy, mintha lenne. Ez önmagában nem lett volna baj, ha nem érezte volna bajnak. Hol arra gondolt, ez kizárólag az ő baja, hol arra gondolt, hogy a szavak baja, és akkor mindenkié. Akárha lennie kellene nem hol 253van voltokból származó szavaknak is. Ilyen szavak viszont nincsenek.

Így aztán hol volt, és akkor a szavak nem jelentettek semmit, hol nem volt, és akkor szeretett volna rendet tenni a másoktól kölcsönzött szavak között. Hol volt, és akkor semmi szüksége nem volt mások szavára, hol meg nem volt, mert mások szavával beszélt és gondolkodott. Hol mások szavát igyekezett úgy elrendezni önmagában, hogy legalább a rendezés legyen az övé, de ebből mindig egy olyan gondolat jött ki, ami másoké volt, hol e mások közül akart valakit magának.

Hol valakivel feküdt le, hogy ne kelljen mások szavával gondolkodnia, hol nem tudott fölkelni, hogy ne kelljen mások szavával beszélnie. Azt hitte, büdösödni kezd az ágya, de a teste indult rothadásnak. A sós veríték és az édes nyál oldotta el egymástól a szövedék szálait, ez romlásnak indult, a savas és a sós lucsok pedig kioldotta és kimarta a bőrszövet zsírjait. Lepedője a bőrévé, bőre a lepedőjévé rothadt. Semmiféle csoda nem történhetett, minden ment a maga útján. Ez volt a tél, a tavasz, a nappal, az éjszaka.

Moccannia sem kellett a nagy rohadásban, vándorolt benne a nagy kerek erdő. Le sem kellett hajolnia, egy csupasz mondat rátalált.

A szavak ebben a mondatban kalodába voltak zárva. Hátulról a pont, elölről a nagybetű, úgy rá volt srófolva ezekre a szavakra, hogy alig maradjon helye a kényelmükhöz szükséges grammatikának. Az ilyen mondatokra szokták azt mondani, hogy simára csiszolódott kavics, de ennek a kavicsnak olyan súlya volt, mint egy ólomgolyónak. Ennek a mondatnak attól is súlya volt, amit beletettek, és attól volt még nagyobb a súlya, amit kivettek belőle.

Mintha a szavaknak nem lett volna elegendő helyük arra, hogy külön lélegezzenek. Voltak olyan sza254vak, amelyek kifejezetten arra kényszerültek, hogy egymás szájából vegyék a lélegzetet, míg más szavak egymás elől vették el, hasmánt szorultak egymásra, vagy egyenesen egymásra hágtak. Volt olyan, amelyiknek a ragja letaposta a másik névelőjét, és volt olyan, amelyiknek a könyöke a másik gyomorszájába vágott. A szerencsésebb szavak kihajoltak a mondatból, bár ki tudja, tán ők voltak a szerencsétlenebbek.

Aki a mondatokból kihajolt, netán szeretett volna az egyikből átjutni a másikba, annak kínzó keszonbetegséggel kellett számolnia. A mondatok közötti tágas terekben ugyanis sokkal alacsonyabb volt a légnyomás, mint a mondatokban. Aki viszont bemerészkedett ezekbe a mondatokba, annak hozzá kellett szoknia a kényelmetlenségekhez, a torlódáshoz és az éleny hiányához. Aki aztán a lélegzetek sűrűségéhez és az egymás préselődött szavak szorításához szokott tüdővel és szemmel mégis újra kimerészkedett, annak olyan térbe kellett jutnia, ahol szónak alig lebegett nyoma, hallgatás uralkodott, üresség és kékség. Emitt vér serkent a körömágy alól, a koponya csontja megrepedt a belső nyomástól, megpattantak a tüdő hólyagjai.

A mester minden mondata meg volt szorítva. Az egyik csak éppen, a másik meg annyira, hogy egyetlen szó maradt belőle. Ezek lettek a legsúlyosabb mondatok, hiszen ezekből majdnem minden hiányzott. A mondatok között pedig olyan néma mondatok, amelyekből minden egyes szó hiányzott, s mintha majdnem meg lehetett volna mondani, hogy melyek ezek a szavak. Így nem csak írva volt, hanem olvasható, amit nem lehetett papírra vetni, de a hiányát sem lehetett volna elhallgatni. Ugyanakkor a pont és a nagybetű közé szorított mondatok se voltak esetleges szóhalmazok, mert nem csupán a hiány prése szorította őket kí255vülről, hanem jól látszott az is, hogy milyen belső feszültségekből származik a torlódásuk a mondaton belül. Voltak erőszakosabb, hatásosabb, hatalmasabb szavak, s ezek jól megnyomták az összes többit. De nem volt egyetlen olyan szó sem, amely kiszoríthatott volna a mondatból minden más szót, mint ahogy a hiánynak sem sikerülhetett volna szóvá válnia. A mondatokban hierarchia uralkodott, volt király és volt alattvaló, a néma mondatok között a hiány egyenrangúsága, a mondatok között pedig a kékség, a kétség, a hallgatás és az Isten csöndje, mindaz, amiről másként igen keveset tudhatunk és mondhatunk. A mester szövegében el lehetett olvasni az íratlant. Egy pénzért kettőt adott.

Mikor a lépteimmel nem ütöttem már nagy zajt, szabad bejárásom lett a mesterek csarnokába. Egyszer azt kérdeztem a mestertől, miközben ő a munkája fölé hajolt, mit csinálsz, mester. Gyomlálok, válaszolta.

Ha néztem, letette a tollat, csontos öklét az ölébe vonta. Ujjongott a szívem, hogy a titkok titkába láthatok. A hegyek gerince az éghez ér. Magyarázatok nélkül kellett megértenem őt, magam, azt, ami kettőnk között van. Mintha minden szép lenne és alkonyat. De micsoda beszéd ez? Se szép, se rút, se alkony, se pirkadat. Mire megvirradt, már én is így csináltam, bár némiképpen szégyenkeztem. A tanulékony tanítvány előbb eltanul, és csak eztán kezd ebből okulni, feltéve, hogy a mestere nem tűri a szégyenét.

Leírtam egy mondatot, aztán leírtam a következőt, és így tovább egészen addig, míg nem lett szöveg belőle. Nem volt többé mitől tartanom, hiszen azt csináltam, amit a mesteremtől eltanultam. Aztán néztem. A mesternek is volt mestere. Ha sokáig nézed a mondatod, akkor egyszerre láthatod benne, ami mon256dattá tette, s ami mondatként lenni kívánna belőle. A mestered árnyékát így tudod a saját árnyékodtól elválasztani. Mindazt a voltat kigyomlálhattam belőle, ami eltakarhatta volna azt a kívánságomat, hogy mondatként legyen a mondatom. Aztán még nagy levegőt is vettem, és minden második mondatot kigyomláltam a mondatok közül. Így a megszólalásig hasonlított a mester szövegére, csak éppen olyan szöveg lett, amely nem szólalt meg. Egyszerűen lukasak lettek a mondatok, és a mondatok közül bizony hiányoztak más mondatok.

Egyszer láttam a mester árnyékát az árnyékomon. Úgy gondoltam, hogy most aztán az ő szájának íze szerint válaszoltam, mondtam, gyomlálok, mert kérdezett. Negyven botütést kaptam a pimaszságomért. Ki voltam tiltva a mesterek csarnokából. Puhára páholt testemet kivetették a tanítványok csarnokából is. Szégyenem a mester szégyenével volt határos. Ki gondolta volna, hogy így kell megtanulnom mindenki szégyenét. Még azzal is megvádoltak, hogy mesterem virágoskertjét én tettem volna tönkre, hogy a rózsákat letaroltam, hogy a liliomok és a tulipánok hagymáit széttiportam, hogy én vagyok a hóharmat és a fagyos őszi köd, és csak azért jöttem volna ide, hogy én lehessek a mesterem rossz szelleme.

De erre már azt kellett mondanom, nem és nem. Másra meg azt kellett mondanom, jó, igen, elismerem. Harminc hónapomba telt az igenek és a nemek fölépülése, a nyomorult testem pedig kit érdekelt. Minden kimondott nemre rávetült igenje, és minden kimondott igenemben benne maradt a nemje. Azóta van így, és immár így marad azóta. És ki tudja, mennyi ennyi év.

257

Felettébb szerencsétlennek érezném magam, ha egy beszédet kéne tartanom. Legfeljebb hangosan gondolkodhatom. Egy találkozásról szeretnék hangosan gondolkodni. Egy észrevétlenül szerény, nagyszerű találkozásról.

Kérem, képzeljék el, amint a vádlottat bevezetik a zsúfolt tárgyalóterembe.

Egy bizonyos vádlottra gondolok. Arra a vádlottra, aki megölt egy arabot, s maga sem tudja, hogy miért tette. Azon a napon talán túlságosan felforrósodott az ég, vagy a napfény vakította el. Ő úgy fogalmaz, hogy a napfény miatt. „C’était à cause du soleil.” Ami ugye nevetséges, s ezt ő maga is érzi. Az ügyész arra a meggyőződésre jut, hogy ennek a vádlottnak üres a szíve, ennek a vádlottnak a szíve bűnöző, a gyóntató pap pedig egyenesen vaknak találja ennek a vádlottnak a szívét. Mielőtt a halálos ítéletet végrehajtanák, maga az elítélt beszéli el nekünk azt a különös találkozást, amelyet most én is szeretnék elmesélni a mesterem mesterének a szavaival.

„Az újságírók már készenlétben tartották a tollukat. Valamennyiüknek egyformán közömbös, kissé kihívó volt az ábrázata. Közülük az egyik, aki jóval fiatalabb volt a többinél, és szürke gyapjúöltönyt viselt, kék nyakkendővel, maga elé ejtve tollát, mégis engem nézett. Kissé szabálytalan arcában nem is láttam mást, mint két nagyon világos, figyelmesen vizsgálódó szemét, ami nem fejezett ki semmi meghatározhatót. És olyan furcsa érzésem támadt, mintha 258magam nézném önmagam.” „Et j’ai eu l’impression bizarre d’être regardé par moi-même.”

De ki az, akinek a szemében a gyilkos megpillantja önmagát? S ha ez a vak szívű gyilkos megpillanthatja önmagát ennek a világos szemű idegennek a szemében, akkor az érdeklődő idegennek nem ugyanígy kell-e megpillantania önmagát a gyilkos szemében? Ki az, aki egy ilyen mély és kölcsönös veszélyességnek vállalja minden kockázatát?

És mit láttak? Az egyik a saját figyelmét a másikon, a másik a saját vakságát a másikon? S ha kettőjük között létrejöhetett ez a szempillantásnyi kölcsönösség, akkor nevezhetik-e még idegennek egymást? Vagy ha a figyelmes szemlélő még egy ilyen kölcsönösség múltán is idegennek nevezné a másikat, akkor nem maradna-e ő maga is vak szívű? Ha ellenben felismeri a másikban a saját szívének vakságát, akkor milyen erkölcsi különbséget tegyen a tettét vak szívvel elkövető gyilkos és az áldozat képviseletére kirendelt ügyész között, aki vak szívvel követeli a gyilkos meggyilkolását?

Valljuk be, hogy ez egy elég új kérdés. S ha visszanézünk erre a mi szép huszadik századunkra, az emberiség történetének erre a legpusztítóbb és leggyilkosabb századára, akkor a válasz nem lesz olyan kézenfekvő, mint amilyennek remélni szeretnénk. A gyilkos halálával vajon könnyebb avagy nehezebb lesz-e az áldozat halálának a súlya? Ki ítél itt, kiről? S vajon aki nem merészel ítélni, hanem csupán figyelmesen szemléli a vak szívű idegeneknek ezt az ősrégi és szörnyűséges rítusát, aki intézményekre bízza a gyilkolást, nem közönséges gyilkos-e?

Van még egy másik kérdésem is. Vajon ez a névtelen bírósági tudósító, akinek a világos szemében a gyilkos egyetlen pillanatra felismerte önmagát, nem azonos-e azzal a neves íróval, aki a szív vakságáról írott regényében leírja a kölcsönösségnek ezt az 259egyetlen ragyogó mondatát? Ki vagyok én, ha a másik szemében ismerem föl önmagam? Vagyok-e, ha a másik szemében nem ismerem föl magam? Nekem legalábbis semmi kétségem nincsen; ebben a mondatában az író a saját titkos önarcképét rajzolja meg. Egy ismeretlen férfi vagyok, aki szürke gyapjúöltönyt visel, kék nyakkendővel, szemem világos, arcom kissé szabálytalan, és egy idegen gyilkos szemében pillantottam meg önmagam.

Ez az író abban az évben jelentette meg a regényét, ezerkilencszáznegyvenkettőben, amikor én születtem. Mesteremnek pedig ő lett a mestere. Abban az évben, amikor egy autóbalesetben meghalt, s én tizennyolc évesen először elolvastam a regényét, még nem tudhattam, ki lesz a mesterem, s azt sem tudhattam, hogy választandó mesteremnek ő lenne a mestere. És a mesterem sem tudhatta még, hogy én a tanítványa lehetnék, mert egyáltalán nem tudott rólam semmit, és nem is nagyon szívelte a tanítványokat. Mégis döntöttem. Ennek a részvétlenségig száraz regénynek ebben a felragyogó mondatában pillantottam meg saját vak szívem. Mondhatni, előbb döntöttem, mint hogy tudhattam volna valamit. Ez is hozzátartozik a kivételes találkozáshoz. Mészöly Miklós lett a mesterem, akinek Albert Camus volt a mestere. Az európai irodalom titkos kapcsolatok és rejtett összefüggések szövevényes rendszere. Úgy használhatjuk, hogy még csak nem is kell tudnunk róla sokat. Ezek a titkos kapcsolatok nem ismernek nyelveket, nem ismertek, nem ismernek, és nem fognak ismerni politikai határokat. Ezek a titkos kapcsolatok még akkor is érintetlenek, ha újra és újra felfordul körülöttünk ez a vak világ.

Ha olvasok, akkor olyan világos pillantású embereket keresek, akik rögeszmésen ismételgetik: Madame Bovary én vagyok, Raszkolnyikov én vagyok, Moosbrugger én vagyok, Tartuffe is én vagyok, Harpagon is 260én vagyok, és még a rettenetes Richard is én vagyok. Mintha ezek az emberek azt állítanák önmagukról, hogy ők nem csak ők, illetve ők elsősorban egyáltalán nem ők. S mintha valóban lenne egy nyilvánosságnak szánt ábrázatuk, s lenne egy titkos arcuk. Bennem legalábbis sokszor felmerül a kérdés, hogy melyik szerepük igaz. Vagy kik lennének ők? Akkor látom-e őket, amikor a szemükbe nézek, vagy inkább akkor, amikor olvasok? Mikor látom a maszkot, s mikor az arcukat? Az ábrázatuk a valódi, vagy a titkos önarckép? Mert nehéz lenne elfogadni egy olyan állítást, hogy ezeket az embereket valójában soha nem láthatom.

Ha engedve a kíváncsiságnak, titkos kamráikban lessük meg ezeket a tömeggyilkosokat, házasságtörőket, tolvajokat és csalókat, sokkal okosabbak akkor sem leszünk. Napszámra egyedül gubbasztanak. Leülnek, felállnak, néha leírnak valamit egy papírra, kihúzzák. Vakaródznak, vagy egyszerűen bámulnak a semmibe. Borostásak, a tegnapi rúzs elkenődött az ajkukon, büdösek és ápolatlanok. Kamráikat áthatja az összes lehetséges emberi kipárolgások nem éppen kellemes illata. E látvány láttán józan ésszel legfeljebb azt lehetne mondani, hogy ennél azért mutatósabb dolog manökennek lenni, és miniszternek lenni biztosan illedelmesebb. Ám ha valaki mégis ezt a foglalatosságot választaná, akkor bizony lehet kék nyakkendője, szürke gyapjúöltönye, szabálytalan vagy szabályos arca, de ez nem fog róla sokat elmondani. Mert nem csak foglalatosságának egyetlen alanyává, hanem egyetlen tárgyává és helyszínévé kell változnia. Annyi marad belőle, amennyi utat a tapasztalatainak és a képzeletének a helyszínei között járva, a mondataiban tesz meg. Azt kell állítania önmagáról, hogy én nem vagyok, illetve csak akkor vagyok én, amikor nem én vagyok.

Most például itt állok, illedelmesen beszélek. Ezzel azonban senkit nem szeretnék megtéveszteni. És ami261kor ezt az igazán jelentős díjat átveszem, köszönetként is csupán azt mondhatom, hogy hajlamaimnak és vonzalmaimnak engedelmeskedve, választottam magamnak egy mestert, aki választott egy mestert magának, s bár erről nem tudhattam semmit, olyan mestert választottam magamnak, aki egy olyan mestert választott magának, aki egy gyilkos szemében látta meg önmagát. És a mesterem is egy másik emberben látta meg önmagát, hol gyilkosban, hol áldozatban, hol a mesterében. De ettől még se arra nincsenek biztosítékaim, hogy ezt az utat megtettem volna a tapasztalat és a képzelet között a mondataimban, se arra, hogy a titkos önarcképemet sikerült volna megfestenem.

Talán nincsen vak szív, mely egyetlen pillanatra ne látna. S ebben a vak világban a megtalált kölcsönösség talán az egyetlen olyan eszközünk, amivel a kölcsönösség hiánya, az idegenség mégiscsak feloldható. Ők biztosan megtalálták. Nekem is ez lenne az egyetlen reményem. De a remény szava most inkább legyen a hallgatásé.

262

Mikor is természetes és magától értetődő módon előre akarnám bocsátani, hogy amit itt elmondandó lennék, semmiképpen nem lehet egy gondolat, ne mondjam, egy gondolatmenet összefüggő előadása, hanem csupán amolyan felhangosított magánbeszéd, éppen átrepül az asztalom fölött egy szúnyog.

Valami, folytatom pillanatnyi ijedt dermedtség után, amit rendszerezéshez szokott filológus elmék széljegyzetnek szoktak nevezni, ám nekem, ki a fogalmi gondolkodás területén legalább annyira járatlan, mint amennyire képzetlen vagyok, magyar író mértékkel gondolkodik, még ez a formátlan forma is fejletlen gondolkodói képességeim túlzott igénybevételét jelentené, maradjak tehát az előbbi célnál és meghatározásnál, a kaptafánál, s tegyem még nevetségesebbé magam: motyogás, meghangosított motyogás egy olyan regény írása közben, melyet még senki nem ismerhet, mert én magam sem ismerhetem, ennyiben tehát az ismeretlen széléről elhangzó, és különben is! mi nem fogalmakban, hanem képekben gondolkodunk, a szúnyog elrepült, szép, nagy szúnyog volt, szúnyog a berlini tavakról, ami azt jelenti, hogy hála a szúnyogok ellen bevetett azon magasan fejlett napnyugati eszközöknek, melyek csupán a gyengébb egyedeket irtják, s így a fejlettebb egyedeknek lehetővé teszik, hogy immár az erősek legteljesebb faji sterilitásában szaporodjanak tovább, jóval nagyobb szúnyog, mint az otthoni szúnyogok, honi szemmel nézve egyenesen hatalmas szúnyog, innen a pillanatnyi ijedelem, ha otthon lennék, akkor fölug263ranék, üldözőbe venném, szerencsés esetben lecsapnám, itt azonban csak a magammal hozott védekezési és gyilkolási ösztön működik, miként a kutya, mikor álmában csupán utána csattant az orra körül kerengő légynek, nem kell fölállnom, nem kell üldözőbe vennem, nem kell már megint hadakoznom valami ellen, ami ha csak egyetlen kellemetlen csípés erejéig is, de mégis megzavarhatná felhangosított magánmotyogásomat, megdermedhet az ösztön, sőt, dermedtségét e kutyakép formájában még be is építheti ide, nyugodtan, hiszen egy egész berlini nyár bőséges tapasztalatával tudhatom, hogy ezek a hatalmas szúnyogok, a biológiailag megzavart szúnyogságnak e tisztes mintapéldányai, furcsa, számomra teljesen érthetetlen módon, egyáltalán nem csípnek.

Ám sodorjuk félre ezt a képet, mert csak azt akartam volna vele mondani, hogy bizonyos kellemetlen morális kényszerességgel én csak azt tudhatom mondani, amit én mondanék.

S hogy a felhangosított magánbeszéd valamiként mégis érthető legyen, el kell árulnom, hogy még mielőtt a szúnyog megjelent, s mielőtt még válogatott bocsánatkéréseimet is előrebocsáthattam volna, támasztékként, kiindulópontként, kiválasztottam magamnak egy tetszetős szöveget, idézni, tolakvó, burjánzó, rákosodó személyességünket jótékonyan eltüntetendő az idézés többszörös tükröződésében, Balassa Péter szövege, melyet Esterházy Péter szerzői estjének bevezetőjeként mondott, szöveg a szövegről, idézem, mit jelent a prózaírásban ma az, ha valaki elszántan egyes szám első személyben tartja szövegeinek ragozási formáját? Úgy gondolom, elsőbben is erről kell szólni; erről a magyar szellemi és kritikai életben botránykővé keményedő ragozási formuláról; mondanom se kell, és ez még mindig idézet, hogy emez egyes szám első személy végeredményben, regénytörténeti értelemben ártatlanul 264vált negatív vagy pozitív hivatkozási alappá, hiszen mindig minden történet mindig minden epikai anyag legmélyén ez a forma állt az elmondandót valaki; egyvalaki mondja el, tehát idéz, egy hosszú belső monológból, amit ki-ki magában folytat élethosszig, itt az idézet vége, majd a szöveg másik helyéről, idézem, ez a megőrzés, hogy valaki valaki tudott maradni ma, valóban tűrhetetlen és tüneményes egyszerre, botrány és ünnep, valaki itt megőriz és föltár valamit, a történet elmondásának eredendő személyességét, személyhez kötöttségé egyúttal pedig ennek a kötöttségnek a roppant nehézségeit, idáig.

S itt, mielőtt még valójában rákezdtem volna, abba is hagyhatom akár, hiszen a kérdésre, melyet Balassa a saját belső monológjában oly szépen feltett magának, rögtön választ is ad, s a magam belső monológjában nekem is ez a válaszom: valakinek, tehát személyesnek lenni ma, itt, helyesebben ott, ez valami olyasminek a megőrzése, ami mások által bizonyára fölöslegesnek, szükségtelennek avagy éppen károsnak ítéltetik, ám maga a megőrzés, ami ugyan nem tartozik a huszadik századi kultúrhistória legpozitívabb fogalmai közé, eme epikai anyag legmélyén található személyességnek a botránykővé keményedő egyes szám első személyében való feltárása, itt mégis kifejezetten helyeselhető, hogy ne mondjuk a legpozitívabb irodalmi gesztusként ünnepelhető, így van, magam is így érzem, világos, a szabadságunkról van szó, habár ha a személyes szabadság nyilvános ünneplésére kerül sor, akkor inkább tamás legyek, mégis, még az ünneplés is teljesen érthető, legalábbis abban a cinkos aurában, hogy most Mészöly kedvelt kifejezése mögé húzódjak, amit egy nemzet irodalmi tudatának szoktunk nevezni, okai, nehézségei és következményei olyannyira érthetők, hogy nem is látszik szükségesnek beszélni róla; csakhogy most persze 265itt vagyok, a szúnyog még itt repül, s alig tudva megfékezni otthoni ösztöneimet, váltok át itthoni ösztöneimre, írom, idézem ezt a szöveget tovább, s éppen mert a személyesség gyakorló híveként csak azt tudom mondani, motyogni, amit mondanék, az itt és az ott között látok hirtelen egy parányi rést, persze szellemi rés ez csupán, bele kell bújnom, ha lehet.

És most az én kérdésem következik.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy ez a furcsa, kétes, művészetről, irodalomról lévén szó, valójában egyáltalán nem újkeletű találmány, a személyesség, melyet magával e nyilvánossá tett magánbeszéddel is demonstrálok, vagy pontosabban szólva, a személyességnek ez az elmélyülése, kitüntetettsége, kizárólagossá váló hangsúlya, provokatív hanghordozása, aminek a magyar kritikai irodalomban nincsen ugyan még neve, névtelen izmus, hanem hazai alapanyagokból, olcsó munkaerővel előállított, az elszigeteltség helyzetéből kikényszerített vagy kikényszeredő és e kényszert teljességgel vállaló izmus, egy melankolikus nemzedék tömegáruja, hiszen alig tudnék valakit is megemlíteni e nemzedékből, aki valamilyen formában ne e névtelen izmus nyelvén beszélne egyes szám első személyben, s ilyen értelemben nem a semmit vagy az alig valamit kell fölstilizálnunk ahhoz, hogy értekezhessünk róla, kétségtelenül új jelenség, az irodalmi beszéd új formája, melynek kapaszkodóit és támasztékait szintén testközelben, a magyar prózán belül és nem idegenben kell keresnünk, Ottlikban, Mészölyben, Mándyban, az ő első személyükben, s ha e névtelen, minden személyessége ellenére, tömegessége által mégis személytelen áramlatnak nincsen is pontos kritikai leírása, néha úgy tűnik, mintha a magyar irodalmi kritika még az írásbeliség előtti állapotban lenne, s még ha az áramlat egyéni teljesítményeit illetően, ha éppen nem akarjuk elkerülni a minősítést, magam is 266úgy szoktam vélekedni, miként Sipos Gyula, ki rögeszmésen azt ismételgeti, hogy bizony ifjúsági irodalom ez, gyerekek, kamaszoknak, kamaszokról, ami azonban egyáltalán nem mond ellent annak, hogy az általa kiváltott eufórikus helyeslés és őrjöngő elutasítás szinte fizikailag mérhető s mint ilyen, bizonyos szenvtelenséggel megfigyelendő legyen; itt persze számos névvel is rendelkezik már, csak néhányat sorolva fel, „új személyesség”, „új szubjektivitás”, „új érzékiség”, „új természetesség”, „új bensőségesség”, „új szenzibilitás”, „új érzelmesség”, „új romantika” – nem teljesen új tehát, hanem itt is új a régiből, s vajon mi lehet az oka, hogy e váltás, hiszen mindenképpen váltás a huszadik századi európai kultúrhistóriában, ha immár nem valami teljesen újat akarunk elérni, hanem megelégszünk a réginek újjá való átszabásával is, e divat, ez az új irány és irály, nevezzük akárminek, itt a legellentétesebb oldalakon ugyanazt az erős hatást látszik kiváltani, miként ott is, s megint csak idézeteket tolva a hasonlóság vagy azonosság sietős értékelésének a helyére: az érzelmekbe való menekülés nem válasz a tények brutalitására! – így kiált itt Peter Graf Kilmansegg az egyik oldalon, míg Michael Schneider így szól a másikon: a fordulat, melyet a polgári orgánumok nagybetűs irányváltozásként ünnepelnek, nem váratott sokáig magára, hiszen a személyes érzelmek kényszeres elfojtásának valamiként meg kellett bosszulnia magát, és ha az elfojtott visszatér, jön a nagy leszámolás; a rebellisek pedig éppen olyan kíméletlenül szakítottak saját dogmatikus elvtársaikkal, miként még öt évvel előbb saját polgári őseikkel, s mert olyan nagynak bizonyult dühük, nem csupán a gyereket öntötték ki a fürdővízzel együtt nem csupán a politika azon főelvtársaival számoltak le, kik programmá tették az önmegtagadás nem, hanem rögtön a szentképekkel is, s itt Marxra, Engelsre, Leninre, Maóra gondol, kiknek nevében ők ma267guk tagadták meg oly hosszú ideig önmaguk, majd e lihegő mondat végeztével a másik: mivel az új baloldal nem tudta megváltoztatni a társadalom realitását, mélységesen elrémült saját irrealitásának érzetétől, s azóta irodalmárjai és művészei ismét megkísérlik szolipszisztikus és eszkapisztikus életérzésüket némi művészettel megnemesíteni, ám ezen a módon, érzékeiket és érzelmeiket megintcsak klinikailag szigetelve el, ezennel a tudománytól és a politikától, nem lehetnek képesek kultúrát, sem egy új művészeti; sem egy új érzelmi- és életkultúrát teremteni, és így a summa: csak ha új szenzibiliseink kék virága az egykori marxisták gomblyukába tűzött vörös szegfűvel kereszteződhetne, az új kultúra csupán akkor borulhatna virágba; s ennél jóval kiegyensúlyozottabb előadásban Dieter E. Zimmer a harmadik oldalról: természetesség, spontaneitás, közösségiség, nyíltság, kreativitás: az érzelmi ember fölmondott annak az életnek, melyet a politikai és technikai ember a karrierje és a családja elvarasításával, lemerevítésével és elidegenítésével oly pompásan berendezett magának; a hamisítatlant a leplezetlent keresi; a dolgok valódi ízét, igazi ábrázatát; valódi érzéseit keresve ügyetlenkedik; teret nyer magának a politikaiként értelmezhető bensőségesség, a protestáló érzelmesség, a pszihoszocializmus, s messzi a belátás, hogy az érzelmi ember csak addig életképes, míg a politikai ember kompromisszumra kész felelősségérzete és a technikai ember dolgosan szervező kalkulációja működésben tartja az államot és a gazdaságot, éppen addig, míg nyomorékok és érzelmeikben csökevényesek maradnak, s könnyedén megjegyzi még, hogy az antitézisek mindig nagyobb föltűnést keltenek, mint a szintézisek; ám mi még mindig a kérdezésnél tarunk, mert mintha nem csupán e hatás ereje, hangsúlyai, ha akarom, ernyedtsége és körvonalazatlansága, nem csak az ellenérvelés módja lenne nagyon is ismerős, hasonló, bár kétségte268lenül nem fölcserélhető: az irodalmon és a művészeten kérni számon azt, amit a politika, a gazdaság, a technika nem képes elfogadhatóan megoldani, az úgynevezett valóságot, melyet a politika képtelen minden részletében körülírni, s ezért nem is képviselheti, a gazdaság, mely anyagi igényeit inkább félreismeri, mint fölismeri, s ezért nem is tudja kielégíteni, a technika, mely éppen az egyetemes rendezőelv hiánya miatt saját eszközeit nem képes többé ellenőrzése alatt tartani, a tények brutalitását keresni ott, ahol az nem kereshető, hiszen az már önmagában létező, megvan, szükségtelen lenne hát megismételni, s minél brutálisabban van meg, szükségszerű, hogy a válasz annál elfinomítottabb legyen, vagy éppen eme brutális tények forradalmi megváltoztatását követelni némely stílusosan fölcsiszolt műtárgytól, avagy egyenesen néhány működőképes agy tekervényére hányni, mármint szemrehányni! hogy sejtjeit csupán addig táplálhatja ízletes sonkával, míg a szellemi nyomorékok megtermelik, ez már igazán pofátlan cinizmus! mert mintha itt is, és ott is túlságosan hozzászoktunk volna a politikai, gazdasági és technikai kategóriákban való gondolkodáshoz, feledve nem csak azt, hogy az emberi működésnek vannak olyan terrénumai, melyekre ezek a kategóriák egyáltalán nem alkalmazhatók, hanem azt is, hogy az egyetemes elv állandó hiánya miatt, s ez a hiány tűnik az egyetlen bizonyosságnak! minden gondolat mindig csupán feltételezés, valamely sejtésem kényszerű megnevezése, s ha már a politikánál tartunk, hozzászoktattuk magunkat például ahhoz, hogy szétszakított vagy megosztott Európáról beszéljünk, s annak szétszakított, immár különböző utakat járó kultúrájáról, s így ne vegyük észre, ha ott és itt, más formában ugyan, de lényegében ugyanazon jelenséggel találkozunk, s ha már ezt az azonosságot avagy hasonlóságot sikerült nem észrevenni, akkor ne kérdez269zük azt se, hogy valójában mi ez a jelenség, s hogy vajon mi lehet e hasonlóság oka, már csak azért se, mert hiszen túlságosan érzelmes föltételezés lenne arra gondolni, hogy a közös gyökerű kultúra eleve olyan mélységesen mély egységet biztosít, hogy földrajzi, politikai és gazdasági határoktól függetlenül, akár akarjuk, akár nem, mindig ugyanazon dolgokról beszélünk, egy dolognak a formációival van dolgunk itt és ott, csak más fénytörésben, de költőiségbe csúsztatva: ugyanazon fény törik.

S mivel e ponton nem csupán költőiségbe, hanem úgy tűnhet, hogy egy elsietett válaszba is belecsúsztam, bolhából csináltam elefántot! s persze tudva, hogy minden egyértelmű válasz valamely elfogultságom sietős célratörése, készséggel és azonnal föl is adom, mondanék mást.

Ezerkilencszázhatvannyolc nyarán, néhány nappal annak utána, hogy a derűs augusztusi égen még kötelékben húztak a repülők az északi határ felé, világos! öncenzurális okokból itt ismét egy képpel helyettesítem meglehetősen egyértelmű véleményemet, én föladva állásomat és városi lakásomat, föladva! egy regény írásához készülődtem éppen, mindig egy regény! valami, ami átfogónak ígérkezik, ügyes vagy ügyetlen pótléka az egyetemesnek, tehát a hiánynak, ugyanakkor megfogható, mert természetesen nagy, historikus összefüggésekben gondolkodó, s ha addig írtam két kötetre való ilyen-olyan novellát egyes szám első személyben, mintegy ösztönösen használva az előregyártott irodalmi formák egyikét, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy maga az elbeszélő szólt volna belőle személyesen, itt az egyes szám első személy nem jelentett mást, mint a hatvanas évek magyar irodalmának azt az általánosan elterjedt kényszerét, hogy a históriának, ami ráadásul jórészt politikai históriát jelentett, személyes formát adjon; fejből, kapásból idézve az ak270kori Lukácsot, aki szerint az irodalom csak akkor lesz képes kilábolni a sematizmusból, ha a sztálinizmussal leszámol, ami azt jelentené, hogy historizálnunk kéne a históriát, mai szóval ítélve róla, éppen a fordítottját annak a műveletnek, amit el kellett volna végezni, s e gondolat mentén születő irodalom, a hatvanas évek magyar irodalma, melyet az irodalomtörténet tiszteletreméltó öncsalással még ma is nagy virágkorként emleget, így valójában ugyanabba a sematizmusba botlott bele, mint amit meg akart haladni; nekem persze könnyű volt a dolgom, könnyedén ítélek, előrágott ételekkel éltem; érezve bár, hogy egyes szám első személyem nemhogy nem fedi a valódi személyt, hanem ennél nagyobb távolság már nem is lehet elbeszélő és az elbeszélt elbeszélő között, s akkor meg kell nézni, hogyan mutat ez még jobban eltávolítva – ne feledjük, fordítva gondolkodom! – hogyan mutat harmadik személybe téve át, ami egyben a többes szám első személyét, magát a história többesét is jelenthetné persze, de nem ment, a hamis eredményt csupán egy újabb hamisság árán lehetett volna bebizonyítani, a keresett harmadik személy csak az anyag durva megerőszakolása árán létezett, egyszerűen nem volt harmadik személy, nincsen harmadik személy, akinek a szemével magamra, netán magunkra nézhetnék, helyesebben volt ez a harmadik személy, hiszen a nyelv minden lehetősége mindig mindenkinek a rendelkezésére áll, de olyan volt, mint egy idegen, alaposan kitaposott, kissé már büdösödő papucs, amibe az ember nem szívesen dugja bele a lábát, s hiába mentem le óránként a vízpartra az egyetemeshez, no és panaszkodni barátomnak, ki békésen pecázgatott, csalódottságomban és kétségbeesettségemben hiába mondogattam neki ama repülőkre utalva, hogy azért valamit mégis tennünk kéne, így, többes számban, ő, nálam bölcsebb vagy realisztikusabb lévén, csak azt válaszolta hangsúlyozottan 271egyes szám első személyben, hogy igen, most majd aktot akar festeni, mert már régóta nem festett aktot és most valamiként kívánja! az aktot? éppen az aktot! – dühöngtem én, igen, éppen az aktot! – válaszolta nyugodtan ő.

S ha most személyességemet jól értjük, akkor tán megengedhetem magamnak az általánosítás élvezetét, mikor is azt mondom, hogy az a két fiatal férfi, ki ama emlékezetes nyáron az európai típusú gondolkodás minden dühével és nyugalmával megverve, megáldva, ott állt a víz partján, de állhatnának akár Caspar David Friedrich valamelyik képén is így, nem tett mást, mint gesztusaiban a legszemélyesebb módon feldolgozta a személytelen történést, a história azon fordulatát, amit az ezerkilencszázhatvannyolcas esztendő a véleményem szerint, tehát a mai eszemmel szólva, a politikai események látványos felszíne mögül előkukkantva kijelentett magáról, nevezetesen, hogy mintha huszonhárom évvel a háború befejezése és Európának politikai, gazdasági rendszerekre való felosztása után, két teljesen különbözőnek mutatkozó eseménysor, Párizsban és Prágában, végeredményként ugyanazt a fordulatot jelentette volna, annak a felvilágosodás óta tartós rögeszmévé gyökeresedett gondolatnak a kényszerű föladását, miszerint az ember önállóan rendelkezhet saját históriájával, szabadon interpretálva Marx Károly költői gondolatát, ama reménynek a föladását, hogy az ember ne csupán szereplője, de rendezője is legyen önnön történetének; tulajdonképpen nem is két személy voltunk ott hát egymással szemben, hanem ugyanazon személy két oldala, dühödt nyugalommal és kétségbeesett szkepszissel föladtunk valamit, s annak, hogy mit adtunk föl, már igazán sok neve lehet, mindenekelőtt a cselekvésnek minden olyan formáját, ami nem közvetlenül önmagunkra vonatkoztatható, ami kicsúszhat az ellenőrzésünk alól, 272következésképpen az önállóan berendezhető, megrendezhető és rendezhető közös jövő időt, a fejlődés szentnek tartott elvét, a haladás hitét, a földi megváltás és megváltódás véres, forradalmi vágyát, s mindezzel fejet hajtva ama brutális tények előtt, fölmondtunk a racionalizmusnak, a tiszta és józan ésszel felfogható és kormányozható világ ideájának, ezáltal pedig nevetséges módon ugyan, de magának a históriának, visszahullva egy olyan jelenbe, melynek immár múltja is korlátozott.

E föladás, e korlátozás, e visszavonulás valójában a belső térben való mozgás szabadságának elérésére tett kísérlet. Ha a vissza a természetbe valamiből ki valahová, akkor ez valahonnan be valamibe. Itt ugyanis nem azt kérdezzük, hogy miként megvalósítható, hanem az ócska vicc pompás fordulatával élve inkább azt, hogy egyáltalán van-e, ami megvalósítható-e.

Ő természetesen éppen úgy nem festhetett aktot, mint ahogyan én sem tudtam bedugni a lábamat az egyes szám harmadik személyének megbüdösödött irodalmi papucsába, saját magát festette meg, amint egyedül rohan a bántóan kék vízpart üres terében, nekem pedig az egyes szám első személye maradt, ám most már azon egyes szám első személy, mely még titkon sem játszik a gondolattal, hogy többesnek higgye magát.

Ama hatalmas napnyugati szúnyogok pedig, ennyivel tartozom az igazságnak, két alkalommal megcsíptek. Egyszer éjszaka, egyszer viszont világos nappal, ami végleg megzavart, mert természetüket illetően nem tudtam levonni semmiféle megnyugtató következtetést. Csípésük helyét azonban nem kellett sokáig vakarnom, igaz, vigyáztam is, mert ha az ember mégis vakarni kezdi, akkor nem tudja abbahagyni.

Azt hiszem, idáig tart az idézett szöveg.

273

Osztályozhatjuk, méricskélhetjük, a maga részét mindenki megkapja, megkapta. Bűnösök vagyunk. Valamennyien bűnözők. Függetlenül attól, hogy naponta megismételt magánbűneinknek és közösen elkövetett bűntetteinknek a tudatában vagyunk-e vagy sem. És a szónak nem átvitt értelmében vagyunk bűnözők, hanem a leggyakorlatiasabb, a legközvetlenebb és a leghétköznapibb módon.

Ha valaki reggel beindítja ócska kis Trabantját, s mérges gázokat kezd pöfögtetni belőle, tudhatja, hogy bolygónk légkörének tisztasága ellen elkövetett bűne tartós, visszavonhatatlan és jóvátehetetlen. Ha valaki reggel, szokása szerint, frissen mosott inget vesz magára, tudhatja, hogy a kiváló mosószerektől szennyes víz a kanálisokból a folyókba, a folyókból a tengerekbe ömlött. Ha valaki reggel a nagyobb terméshozam reményében műtrágyát szór a talajra, férgek ellen igen hatásos szerekkel permetezi gyümölcsfáit, munkagépéből fáradt olajat ürít a földre, tudhatja, hogy halat, madarat ölt, s megmérgezte azt a kutat, melynek vizéből az unokáknak kéne inniok.

A teremtés jó. Rosszul gazdálkodtunk a birodalommal, amit kaptunk.

Néhány éve pusztulni kezdtek az európai és az amerikai kontinens fái; először a tűlevelesek betegedtek meg a savanyú esőktől, később a lombhullatók. Néhány éve az úgynevezett civilizált országok újszülöttei egyenesen az anyatejből kapják meg a szervezet számára lebonthatatlan fémek első adagját: az ólmot. Néhány éve Heyerdahl, a tengerkutató, le274írta írásos kultúránk legiszonytatóbb mondatát: „Az óceán a horizonttól a horizontig szennyezett.” Néhány éve, ha télen nem fúj a szél, le kell állítani a nagy ipari városok közlekedését, átmenetileg be kell szüntetni a kénmonoxidot és szénmonoxidot okádó üzemek termelését: a biológiai körforgáshoz elengedhetetlenül szükséges oxigén visszacsalása érdekében meg kell bénítani a civilizált élethez elengedhetetlenül szükséges ipari és kereskedelmi körforgást. Néhány éve ismeretesek azok a felmérési eredmények, miszerint a biológiai egyensúlyhoz elengedhetetlenül szükséges növényfajták és állatfajok közül egyszer s mindenkorra hányat irtottunk ki a földről: tízezres nagyságrendű számokkal számolhatunk.

Noé a nagy pusztulás előtt a madarak közül a ő nemök szerint, a barmok közül az ő nemök szerint és a földnek minden csúszó-mászó állatjai közül az ő nemök szerint bevett kettőt-kettőt a bárkájába, hogy életben maradjanak. Mi kidobtuk őket az élet bárkájából. Néhány éve tudjuk, hogy amennyiben szúnyogot irtunk, akkor madarat irtunk, ha madarat irtunk, akkor elszaporodnak a férgek, ha férgeket irtunk vegyszerekkel, akkor a mérgeket az eső bemossa a talajba, a talajból a növényzetbe kerül, megesszük, elrákosodunk tőle, és a pocsolyává posványosodó vizekben megdöglenek a halak. Néhány éve a földi élet elpusztításához szükséges robbanóanyagok fölhalmozásának folyamatában átléptük az ésszerűség utolsó határait. A második világháborúban felhasznált robbanóanyagok összesített pusztítóereje három megatonna volt; az azóta fölhalmozott nukleáris fegyverek pusztítóereje tizennyolcezer megatonna, ami azt jelenti, hogy ezekkel a fegyverekkel hatezerszeresen olyan nagy pusztítást lehetne elvégezni – feltéve, hogy egyáltalán bevetésre kerülhetnének.

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia megbízá275sából elvégzett kísérletek jóvoltából ma már azt is tudhatjuk, hogy a nukleáris párbaj első, kölcsönös csapásai után már nem is lenne szükség, már nem is lenne lehetőség az egész arzenál fölhasználására: az első robbanások okozta légnyomások és a robbanások központjában keletkező tűzlabdák olyan forgószeleleket, tűzvészeket és tüzeket magukkal söprő orkánokat keltenének, melyekből egy láncreakció egyértelműségével következnének civilizációnk alaptárgyainak, az olajkutaknak, a fegyverraktáraknak, a nukleáris erőműveknek, a vegyigyáraknak a robbanásai, e robbanássorozat viszont, kiegészülve a városok, az erdők és a sztyeppék tüzével, a felkavarodó pornak, füstnek, a felszabadult ciánnak, dioxinnak és szénmonoxidnak oly sötét ködét vonná a nap elé, amitől néhány óra leforgása alatt elsötétedne az egész planéta. Előbb az északi, valamivel később a déli félteke.

A hőmérséklet mínusz huszonöt fokra süllyedne. Megbomlana az ózonréteg, növekedne az ultraibolya sugárzás. Méteres mélységben befagynának a folyók és az állóvizek. A túlélők megvakulnának, megfagynának, szomjan halnának, megfulladnának. Körülbelül két hónapra, más számítások szerint harminc évre, megszűnne minden szerves élet alapfeltétele, a fotoszintézis; a négy évszak végleg el lenne intézve.

E kísérleteknek, számításoknak és előfeltevéseknek bármennyi legyen is a tudományosan igazolható igazságtartalma, néhány határozottan körvonalazható következtetés mindenképpen levonható.

Az emberiség a környezetszennyezés időben hosszabban kinyúló, de immár igencsak belátható végű folyamatával, vagy egy háborús folyamatba való belépés egyetlen csapásának a lehetővé tételével bejelentette arra vonatkozó igényét, hogy el kívánja pusztítani önmagát.

De a felhalmozott szenny és a felhalmozott pusztí276tóanyagok mennyiségével messze meghaladtuk azt a mértéket, ami az önpusztításhoz egyáltalán szükséges volna. Ami továbbá azt jelenti, hogy a legsúlyosabb formában sértettük meg a racionalizmus és az irracionalizmus egyensúlyára épülő kultúránk alapelveit.

A második világháború befejezése óta az irracionalizmus vizein hajózunk; mert bármilyen ideológiai magyarázatát adjuk is pragmatikusnak tetsző cselekedeteinknek, az egymással való együttélés megoldhatatlannak tűnő gondjai elől menekülve, szinte kizárólag technikai megoldásokban kerestünk fogódzót. Ezáltal pedig megfeledkeztünk arról, hogy nem csupán a nemzetek békés vagy viszonylag békés együttélését, hanem a békétlen nemzeteknek a természettel való békés együttélését is biztosítani kell.

Minél távolabbra jutottunk a természettől, annál távolabbra kerültünk a saját természetünktől. A külső természet a belső természettől nem elválasztható. Egyetlen természet, egyetlen teremtés létezik, melynek éppen úgy részei vagyunk, miként a fák, az állatok vagy a kövek. Szociális, gazdasági, technikai és hadászati megoldásokat kereső igyekvésünkben, s a megoldások mindenhatóságába vetett hitünkben a legtermészetibb ösztön, az önfenntartási ösztönünk is hibásan kezdett működni.

Erről a pontról kéne visszafordulni.

Visszafordulni soha nem lehet. A megtörténtnek csak egy újabb történés szabhat más irányt.

A haladásnak egy olyan formáját kéne választanunk, amely nem haladás többé a hibás irányba, de ugyanakkor nem lemondás az elért szellemi eredményekről. A fejlődésnek egy olyan új irányát kéne választanunk, amely nem fejlődés, nem a hibás fejlesztési elvek további halmozása, ám ugyanakkor mégsem szellemi stagnáció.

Mindazonáltal a bűntudat igen ritkán bizonyul jó 277tanácsadónak. Félelmet kelt, a félelem bénaságot okoz, a bénaság tehetetlenségre késztet. Ami viszont nem jelenti azt, hogy a bűnök tudatosítása elkerülhető. Történetünk kiegyensúlyozottan kíméletlen kritikájára lenne szükségünk ahhoz, hogy az apokaliptikus méretű büntetés elkerülhető legyen.

278

Kevesen vannak, akik egy levelet észrevesznek. Olykor a fától az erdőt sem. Ám miként és mire becsülhetjük annak az embernek a szerelmét, aki nem vette már százszor és ezeregyszer szemügyre szerelmesének szemöldökét, vagy azt a kék eret, mely a lábfej csontjának élesen ereszkedő gerince mentén, az ujjacskák felé leágazik? Aki ellenben szenvedélyétől hajtva mást sem figyel, és maró fájdalmat kelt benne a kényszer, ha el kell fordítania a tekintetét, mert még akkor is csak emlékezni próbál, el ettől a durva árnyékvilágtól, visszaidézni a látottakat; ha mást nem, ha szerelmesét sem, soha, de legalább a figyelem természetét megismeri.

Talán nyomott nyári délután kell ahhoz, hogy észrevegyük a levelek között. Mikor súlyos felhők fedik az eget, mikor moccanatlanná lesz a lég a nyomástól. Ilyenkor a madarak se igen szólnak, senki sem tudhatja, lesz-e vihar, avagy észrevétlenül vonul el, amiből lehetne. A hőség elviselhetetlen, a nyomás kibírhatatlan. Ha pedig egy élőlény ilyen túlzó és végletes gondolatokra ragadtatja magát, akkor olyan égzengés és földindulás eljövetelében reménykedik, amit azért ép bőrrel megúszhat. Lesújthatja villám, fészke felől elrepítheti a tetőt a szél, jégeső verheti földjébe az értékes termést, hidat, kikötőt, várost sodorhat el az áradás; ezt kívánja. A reménynek szükséges kéz a kézben járnia a félelemmel, és a félelem sem tehet mást, a reményt fogja kézen. De még semmi mozgás. Ami azt jelenti, hogy valaminek valahol bőségesebbnél bőségesen meg kell lennie abból, ami most nincsen még, s ha lesz majd, 281akkor másutt ugyanilyen bőségben kell készenlétben állnia mindannak, ami se most nincs, se nem lehet anélkül, aminek a következő pillanatban kell eljönnie. Ilyen órán csüggedten hajtják fejüket mellső lábaik közé a kutyák, és gyíkok értelmes szemét sem látni.

Soha máskor, így és ekkor veszi észre az ember, amint kertjének mélyén, egy lecsüngő ág végén, valami mégis kimozdul. Nem a levelek örökös vibrálása ez, a többiek mind moccanatlanok. Egyetlen levelecske ingázik, forog. Nem tudhatni, mozgásának volt-e kezdete, az észrevételnek biztosan volt. Elnyugvására botorság lenne várakozni, legfeljebb elfordulhatok. Nem olyan, mint egy harmatcsöpp zöldekből belédvillanó gyémántszeme, mely eltűnik, kiragyog; tán legördült a száron, és nem láthatni soha többé: a száraz föld is fölihatta. Ha nincsen szellő, ha légjárás sincsen, akkor nem inoghatnak, nem hintázhatnak az ágak, levél sem fordulhat el a szárakon. A levél testének oly kicsiny súlya van, hogy a levegő súlyán akad fönn.

A levél az ághoz tartozik, az ág a fához, s minden fának van egy rejtett mintája a föld alatt. A levél mintája persze nem több, mint egy nedvességre és sókra érzékeny, áttetsző, némiképp elszíneződött szösz. Ennek a mintázata lép be odafönn a száron, dudorosan vonul végig a levél hátán vagy a fonákon, leágazik, és még a leágazósakból is leágazik. A lenti leágazások tán érezhetik, de soha nem láthatják a fönti mintázatot. Pedig az egyik növekedése a másiké, együtt duzzadnak, senyvednek, együtt halnak el. A levél sem a mélyben, hanem abban a parányi súlykülönbségben méri meg magát, ami a légtől elválasztja. Ha meg nincsen fény, akkor a súlyuk különbözőségét sem láthatni. Sok feltétele van annak, hogy ilyen kényesen és kedvtelve ringathassa magát egy levél a szememben.

Vannak nyugtalan kedélyű, vannak kísérletező kedvű emberek. Ezek ilyenkor fölállnak, hogy köze282lebbről szemügyre vehessék az ingázó levelecskét a kertjük mélyén. Jöttükkel persze megmozdítják a levegőt, kis örvényeket támasztanak. Tudhatják, nincsen olyan kísérlet, mely mozgással ne járna, s nincsen olyan mozgás, mely el ne indítana más mozgásokat. Cselhez kell folyamodniuk, moccanatlannak tettetik a testüket, szemük azonban forog. És az egyetlen levél a szárán. A többiek úgy nyugosznak el, miként a moccanatlanságot tettető; készen bármire.

Minden mozgás minden törvényszerűségét ismerhetem, de ha egy van a dolgok közül, mely látható módon más törvényszerűségek szerint működik, akkor óhatatlanul ahhoz a feltételezéshez jutok, hogy ehhez meg egy olyan törvény tartozik, amit nem ismerek. Ha pedig egy ilyen törvény lenni talál, akkor a többit sem ismerem jól. És hiába tudom, hogy ennek meghatározásához nem volna szabad például mozognom, még mielőtt kimoccantam volna helyemről, már mozogtam. Gondolat sem ülhet tétlenül. A nyugtalan kedélyű vagy kísérletező kedvű ember ilyenkor óvatosan emeli tenyerét a levél elé.

A mozgásokról szerzett tapasztalatai szerint mozog, holott épp ezek szerint se óvatosan, se óvatlanul nem szabad mozdulnia. Gondolat sem mozdulhat, ha nem mozdítja el gondolat. Lennie kell, mondja magának, egy olyan légmozgásnak, amely kizárólag ennek az egyetlen levélnek szól ki a világegyetemből. Pedig az is éppen így meglehet, hogy nem a légmozgás szól a levélhez, hanem a levél szól hozzá. Még az is meglehet, hogy vakond túr a mélyben, most meg a levél érzékeny mintájához ért. Mert a mindenképpen óvatlan tenyér sem érzékeli, hogy lenne olyan légmozgás, mely ezt az egyetlen levélkét lenne hivatott kimozdítani. S a levél, mintha mi sem történt volna, mégis ingázik, bólogat, mozog. Ha emberünk nem lenne ilyen nyugtalan kedélyű, avagy kísérletező kedvében nem arra 283keresne minduntalan indokot, hogy elmozdulhasson a helyéről, hanem magát a dolgot nézné, akkor bizony észrevenné, hogy soha életében, de most az egyszer bizony egy levéllel találkozott.

Ujjongani, kiáltoznia sem kellene, hogy most végre, valahára rátalált a szálra, mely a törvények szövedéke alól kilóg, akkor pedig ennek kell a törvénynek lennie; hanem csak nézhetné, miként a szerelmes, aki nem tudja, miért és mióta figyel, ám a fájdalmak fájdalma lenne, ha mást kéne figyelnie és nem a szerelmesét. Azok a kevesek, akik észrevesznek egy levelet, a legfigyelemreméltóbbat figyelhetik meg benne. Akik ellenben ezt soha nem veszik szemügyre, bizony hiába néznek, a levelet sem látják. Éppen úgy, mint azok, akik nem azért figyelnek, hogy a levelet lássák, hanem a figyelmükre kíváncsiak.

284

Azt gondolni, hogy a pusztulás csupán az egyik pillanatról a másikra, váratlanul és hirtelen jöhet, miként a ménkű vagy a villámcsapás, bizony nem más, mint hiú önvigasztalás. Mintha minden élőlény és minden élettelen dolog nem a pusztulás tárgya és története lenne a születése vagy a valamiből való átváltozása pillanatától. Az, hogy kő vagyok, csupán a megjelenési formám elnevezése egy olyan világban, ahol más megnevezési formák is nevet kaptak. S hogy aztán a szelektől és a vizektől elébb morzsalék, aztán homok leszek, mit sem változtat azon, hogy lényegem szerint megjelenési forma voltam és maradtam.

Volt egy kis falu, Salomfának hívták, amíg volt. Ma olyan voltában van, amit se táblának, se térképnek nem kell jelölnie; ami azonban csak a közfelfogás szerint jelentheti a nincsent. Mert vannak csupasz falak, vannak azért halmok a házak helyén, vannak almafák, amelyek változatlanul maguk alá terítik gyümölcsüket, vannak berohadt kútkávák, s odalenn az állott víz csillogása, vannak szőlők, s ezek minden évben tovább másznak a bokrokon, vannak kerítésoszlopok, van harangláb, amelynek a tetejéről a szél már jórészt lesodorta a zsindelyt, van súlyos harang, és még kötél is van hozzá, végén a csomó. Még felsorolni sem lehet, mi minden van.

Másfelől pusztulásának története szerint is van, és erről szétszórtan ugyan, de vannak írásos dokumentumok. Először a török hódoltság idején pusztult el, ám valamijének, talán csak a helyének, meg kellett ahhoz maradnia, hogy új életre keljen, s később a 285pestis pusztíthassa el. Mostani voltában pedig még azoknak az élő emlékezete szerint is lennie kell, akik nem felejthetik, mert itt születtek. Ez a halovány létezése ellenben csak addig tud kitartani, amíg ezek az emberek, legalábbis másutt, élnek. De se a dokumentumok, se az emlékezők nem tudják megmondani, hogy lesz-e másféle élete, mint amilyen eddig is.

Azt mesélik például, hogy az utolsó átváltozása előtt mindig híres bálok voltak ott. Ezeket a bálokat egy nagy pajtában tartották, és amikor hírét vették a környéken egy ilyen bálnak, akkor messzi földről gyalogoltak ide úttalan úton. Még azt is mesélik, hogy ennek a pajtának a döngölt padlata erősen lejtett, s ezért a táncosoknak elébb lefelé, aztán fölfelé kellett táncolniok. Talán e kivételes, s az emberi természetnek igen megfelelő adottságáért szerethették ezt a tánchelyet. Mert ha rábízhatom magam a föld vonzására, és vele ereszthetem a páromat, akkor az jó. És nem kevésbé jó, ha a párommal együtt ellent kell mondanom ennek a vonzó erőnek.

Az emlékezetes pajtának nem csak hűlt helye nincsen többé, hanem azok az úttalannak nevezett utak sem föllelhetők immár, amelyek hozzá vezettek. Mert az utaknak sem különb a sorsuk. Értelmes rajzolatok voltak ezek a csapások, gyalogösvények és dűlőutak a tájban. Talán madarak látják még magasból nyomát. Úgy szabtak át erdőt és mezőt, ahogyan a velük élő emberek a domborzat és a talaj adottságaihoz igazodva, az egymással kötött foszlékony egyezményeik alapján, ma és holnap, megteremtették a maguk és a mások létének feltételét. Aki ösvényen jár, annak nem esik nehezére ismerni a talpa alá kerülő talajt, mégis nagy a tudománya. Aki a füveket, a bokrokat, a fákat, a közöttük tenyésző élőlényeket ismeri, s ezeknek az összefüggéseknek a tudásából következtet arra, hogy miként biztosíthatná a saját létét kö286zöttük az idén és jövőre, annak tudnia kell egy olyan egészről, amelyből ő éppen a pusztulása által részesül, s így az egészet kell pusztíthatatlannak tudnia; ami igazán nem hiú és nem önvigasztaló tudás.

Más dolog egy egészben részleteket megfigyelni, és megint más dolog részletek megfigyeléséből következtetni olyan összefüggésekre, amelyeknek nincsen meg a keresett egészük.

A mélyutak attól lettek mélyek, hogy a kerekek alól évről-évre kinyomódott a sár azon a helyen, ahol a víz nem szalad el. A víz pedig ott nem szalad el, ahol a legmélyebben jár az út. A tapasztalat a tapasztalatba nyomódva kihúz egy olyan barázdát, amelyik összege a tapasztalatoknak, de nem lehet egyetlen azok közül. Az úton sem történhetik más, mint az ember agyvelejében.

E hajdani szekérutakból, csapásokból és ösvényekből mára csupán azokon a legmélyebben fekvő helyeken maradt hírmondónak egy-egy csonka szakasz, ahol a szántást, vetést, aratást és a méregpermetezést végző sárga erőgépek még az irdatlan gumifogaikkal kimintázott kerekeikkel sem tudnának biztonságosan mozgolódni. Messziről ezek a helyek gyámoltalan erdőcskének látszanak, odalenn azonban világosan széthajlik az egykori út partoldala az örökké nedves homályban; akác, mogyoró, galagonya és bodza nő, napfényes foltokon csalán. A közöttük tapodó láb könnyedén megbillenhet az utolsó szekérnyomon. Ezeken a helyeken különben is úgy érezheti magát, aki itt időzik, mintha zárlatos lenne a gondolkodása. Nehéz olyan szekeret elképzelnie, amely utolsóként elhalad, s a bakon ülő sem tudhatja, hogy ő az utolsó. Pedig volt ilyen, lennie kellett egy ilyen utolsónak, szekérnek, embernek. És jó lenne bizony úgy elképzelhetni, hogy amikor célhoz ért, akkor a végzet vagy a gondviselés tagadta meg tőle és mindenki mástól az 287úthasználati jogot. Mert akkor a pusztulást is úgy lehetne csak elképzelhetnünk, miként a ménkűt vagy a villámcsapást.

Az irdatlan kerekeken gördülő sárga gép nyergében ülő embernek ilyen a hiedelme, ebben tör előre vakon. Neki se a füvekről, se a bokrokról, se a közöttük tenyésző élőlényekről nem is kell semmit tudnia, hanem a gépéről ugyanannyit, amennyit előzőleg emezekről. Ahhoz viszont, hogy gépét zavartalanul működtesse, a talajnak egyenletesnek kell lennie, a növényeknek azonos módon kell növekedniük, a növekedést pedig semmiféle haszontalan élőlénynek nem szabad megzavarnia. S miként láthatná valaki a dolgok rendjét magában, ha nem látja másban. Valójában semmit sem lát az ilyen ember, holott szeme van még. Legfeljebb a gépe teljesítményén és az ebből eredő haszon hasznosításán gondolkodhatik. A szélnek sincsen valamit jelentő zaja, mert dübörgéssel csordultig telített hallásával semmit sem hall ki abból, ami benne van.

288

Százezrek vonulnak ki hangosan az esti utcákra. Az egyik szónok azt mondja el, amit te gondolsz, a másik arról szól, amit én gondolok. Más százezrek némán vonulnak át a megnyitott országhatárokon. Most aztán egyszerre mindenkinek nagyon sokféle dolgot kell tennie, és beszélnie ugyanarról. Az általános hangzavarnak mintha lenne egy erősen összehangzó, közös szólama. Ám beszélhetnek, beszélhetsz, a többes szám első személyének ennek ellenére sem lesz szavakba fogható beszéde. Mert ezen a híres őszön, mikor a személyes és a nemzeti önrendelkezés eszméi oly megindító, és nem kevésbé lelkesítő módon, közös szólamként merülnek föl a hangzavarból, szótlanul állnak a levetkezett fák, és az állatok sem tanultak meg ezen a nyelven érteni.

Nincsenek választott szóvivőik, és nem is lesznek. A véleményegyeztetés demokratikus technikái nem alkalmazhatók a velük folytatott párbeszédben. Pedig közös életünk feltételeinek megváltoztatása sem halogatható tovább. És az is kézenfekvő gondolattá vált, hogy nélkülük a többes szám első személyében sem lehet értelmesen beszélni többé. Aki azt mondja, mi, s csupán a szerelmesét, egy érdekcsoportot, egy pártot, egy osztályt, egy népet vagy akár egy egész nemzetet ért belé, s nem értette bele szónoki többesébe a földek, a vizek, a fák, a mindenfajta élőlények, ne mondjam, a levegő másféle nyelvét, annak nem pusztán hiábavalón ostoba a beszéde, hanem pusztító. Arra nézvést kelt hiú reményeket, hogy a többes szám első személyéből még bárki vagy bármi kizár289ható. Mert szép és lelkesítő eszme az önrendelkezés, és hosszan vitatható, hogy a személyes avagy a nemzeti önrendelkezés előbbrevaló-e, de nincsen olyan személy, és olyan nemzet sincsen, akinek azt az önmagára vonatkozó, és a nyelve szerint mindig is csak önmagára vonatkoztatott eszmét ne kéne a természet önrendelkezésének szempontjából átgondolnia ahhoz, hogy ne önnön létfeltételeit szüntesse meg.

Arról a kérdésről, hogy miként tudom a saját létem feltételeit a természet önrendelkezésének szempontjából átgondolni, ezidáig jobbára csak a költők beszéltek. Sok évnek kéne még eltelnie ahhoz, hogy értsük, miért eteti, gyötri, ápolja, menti és gyászolja a verebeit Tandori Dezső, s valószínűleg nem lesz ennyi év. Mindenesetre nem önmagát látja beléjük, s még csak nem is bennük pillantja meg önmagát, hanem őket pillantja meg önmagában. Vagy Fernando Pessoa, aki nem azért szereti a fákat, mert zöldek, és nem azért szereti a fákat, mert árnyékot adnak, hanem azért szereti a fákat, mert fák, akármit gondol is. Aki pedig így gondolkodik a verebekről vagy a fákról, mindenképpen másként gondolkodik, mint a vadász, az erdész, az ács és az asztalos, s nem csak velük szemben üzen hadat a hasznosság és a hasznosíthatóság mindent átható elvének, hanem ráadásként arcunkba törli természetellenes elvekre épített esztétikánkat. Egy olyan világban, ahol az emberek a számukra hasznosat a jóval azonosítják, hasznosságuk és haszontalanságuk szerint fogják a dolgokat szépnek, illetve csúnyának tartani, s ítéletük még csak nem is érintheti e dolgok valódi mivoltát. A dolgok valódi mivoltát érintő emberi tudás lehetőségéről szólva, Nemes Nagy Ágnes szigorú hangja úgy koppan, miként a tanító csontos ujja az üres asztalon. „Tanulni kell.” Mit kell tanulni? „A téli fákat.” Kijelentő módban az önfelszólítást. „Ahogyan talpig zúzmarásak.” Aki meg nem tudja megtanulni itt „a fák 290kimondhatatlan tetteit”, annak ott ér véget az értelme, ahol az utolsó pont lekoppan.

Az általános őszi hangzavarban kevéssé hallható a koppanás. S milyen kevéssé értelmezhető egy ilyen önfelszólítás mindazoknak, akik vért okádó kis Trabantjukat immár igazán Mazdára óhajtanák cserélni, s nem kevésbé bőszítőn azoknak, akik a Mazdáik alá még simább, még hatsávosabb, még távolibb utakat kívánnak. Legfeljebb zöld duma, költői szentbeszéd. Nosza, védjük meg ellenem a fókát, a lótuszt, a tarisznyarákot és az ujjasmuhart. A szervezett és a szervezetlen tömegtársadalmak emberének értelméből ennyi telik. Váltsák le a környezetvédelem miniszterét, kormányom és államom hozza rendbe, amit tönkretettem és tönkre is akarok tenni. A szervezett és szervezetlen tömegtársadalmak közös szólamában így hangzik az önfelszólítás.

A környezetvédelem közkézen forgó fogalmának valójában a köznevetség tárgyának kéne lennie. Mintha léteznék én, s lenne egy rajtam kívül álló, más természetű környezet, amelyet ugyanakkor éppen önmagamtól, a saját cselekményeim hatásától kéne másoknak megvédeniük. De miként tudhatna bárki valami tőlem függőnek tudottat megvédeni a cselekményeim hatásától, ha egyszer tudatában vagyok annak is, hogy kizárólag ugyanezekkel a cselekményekkel biztosíthatom a létemet közöttük? Netán úgy kéne cselekednem, hogy ne fosszam meg a környezetemben élő más lényeket és dolgokat a létük feltételeitől, s ezáltal önmagamat se fosszam meg a saját létem feltételétől? Ha viszont e környezetemben élő más lények és dolgok létezéséhez van kapcsolva a saját létem, akkor vajon nem én vagyok-e inkább rájuk utalva, s nem éppen fordított-e a függőségi viszony? Amikor a fókának, a lótusznak, a tarisznyaráknak és az ujjasmuharnak az lenne a dolga, hogy önmagát védje meg, akkor eszébe juthat-e 291a környezetét védeni? És önvédelmükben mi máshoz fordulhatnak ezek, ha nem a saját természetükhöz? Ha ellenben fókának és embernek nincsen külön természete, ha az emberi önrendelkezés lehetőségeinek is pontosan ott a végük, ahol minden más élőlény önvédelmi lehetőségének is vége van, akkor hol az emberi szellem sokat emlegetett fölénye? S ha nincsen sehol, akkor vajon milyen újabb technikára bízható?

Hans Jonas, a morálfilozófus, akinek az arca a töprengő és szeretetteljes felelősségtudat ráncaitól hasonlóvá vált egy elaggottságában megnemesedett állat ábrázatához, szintén nem számít arra, hogy a bölcselet, a tudományos előrelátás, a technikai találékonyság vagy a politikai értelem még bármit tehetne. A természetbúvárok magyaráznak és feltételeznek, a technikusok és a politikusok pedig tovább úsznak a szentesített vágyak és a hamis civilizatorikus képzetek zavaros vizén. „A természet mindeközben kis katasztrófákat produkál, szabályos jelzőlövéseket ad nekünk.” Mindezek láttán Jonas csupán abban reménykedik, hogy talán gyökeret fog verni bennünk a minden élőlényre jellemző rettegés; befonja és megfojtja a fölény pusztító érzetét. Az érzékeinkben reménykedik, mindabban, amit a szellemnek vagy értelemnek nevezett tudatlanságunk és ostobaságunk még nem kezdett ki teljesen. Mert abban bizakodik, hogy a kis katasztrófák által támasztott nyers rettegés olyan belátáshoz vezethet, amely aztán megóv a nagyobb katasztrófától. Az emberi társadalmak önvédelmi képességeit illetően nincsen bizakodóbb számítása, hiszen „a szabad vállalkozások és a szabad piac társadalmában, ami demokratikus és liberális társadalmat jelent, kivételes nehézséget okoz bármilyen megálljt elképzelni.” Hozzátehetjük, hogy azokban a társadalmakban, amelyek éppen ezen az őszön, több évtized elfojtott, és igen kevéssé ellenőrizett energiáitól feszülten elindultak végre ebbe a régen vágyott, paradicsomi irányba, még kevésbé lehet ilyesmit elképzelni.

292

Ezekben a napokban a mondatok kétféleképpen viselkednek. Az események hatására azonnal érvényüket vesztik, vagy az események erős hangsúlyaival telítődnek. Előző levelemben Hans Jonast idéztem. Miközben néhány mondatának magyarításával bajlódtam, nem tudhattam, hogy ő éppen beszél egy hamburgi szálloda tanácskozó termében. Beszédében nem csak idézett mondandóját szőtte tovább, hanem az enyémet is. Levelemben olykor szó szerint azt írtam le, amit ő ugyanakkor mondott. Persze távol álljon tőlem, hogy e kiművelt gondolkodású, nagytekintélyű, bölcs öregember árnyékába húzódva jól felfújjam magam. Már csak azért sem lenne kedvemre való az ilyesmi, mert e kritikus napokban a személyes vélekedés csupán annyi érvényt tud szerezni magának, amennyi a közös vélekedésből belé szorul. A párhuzamosság tényével csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy vannak gondolatok, amelyekkel kapcsolatban nem tehetjük meg többé, hogy ne gondoljuk őket, függetlenül attól is, hogy mennyiben és mennyire esnek közel a közös vélekedéshez. És ugyanezért érzem szükségesnek, hogy Hans Jonas újabb beszédét idézzem.

Előbb azonban néhány szót arról, hogy milyen szövegkörnyezetben, milyen körülmények között hangzottak el ezek a szavak.

A konferenciát, amelyen Hans Jonas beszélt, Marion Gräfin Dönhoff tiszteletére rendezték, aki az elmúlt év végén lett nyolcvan éves. Dönhoff minden kétséget kizáróan az európai újságírás egyik legtekintélyesebb és legbefolyásosabb alakja. Tisztelői és mun293katársai olyan szellemi keretet kerestek az ünnepléshez, amelyben az ünnepelt személyesen érdekelt. „Vége a kommunizmusnak – és akkor mi legyen?” Ezt a címet adták a tiszteletére rendezett konferenciának.

Ralf Dahrendorf három ülésben, két napon át vezette és moderálta a konferenciát. Bevezető szavaiban három lényeges fogalom köré csoportosította az ezerkilencszáznyolcvankilences „forradalmi év” tapasztalatait. Az első a demokrácia fogalma, amely véleménye szerint annak ellenére telítődött meg reménnyel, hogy a „nyugati világban az utóbbi tíz, tizenöt évben inkább elhanyagolták, vagy éppen kritikusan kezelték.” A második a piac fogalma, amely, hasonlóan a demokrácia fogalmához, sokkal kevésbé körülhatárolható, mint amilyen szépen hangzik, „s amelyre vonatkozón nem lehet pusztán az ökonómiai szöveggyűjtemények alapján tájékozódni.” A harmadik a pluralizmus fogalma, mely népszerűségét annak az egyre erősödő gyakorlati tapasztalatnak köszönheti, miszerint minden értelemben tévesnek bizonyult „egyetlen teóriára építeni a társadalmi, politikai és gazdasági rendszereket.”

Igazán jeles személyiségekből álló társaság vitázott aztán ezekről a bennünket különösen közelről és különösen mélyen érintő témákról. A mindvégig szenvedélyes, alapvető véleménykülönbségektől feszült vita anyagát a Die Zeit 1989. december 29.-i számában teljes terjedelmében közölte. Hans Jonas szavait e közlemény alapján fordítom. Igyekeztem megőrizni az élő beszéd szenvedélyeit, egyenetlenségeit és esetlegességeit, de a jobb megértés érdekében bizonyos helyeken egyszerűsítettem, sőt rövidítettem.

„Köszönettel adózom Iring Fetschernek azért, hogy bevezette a vitába az ökológiai távlatot. Szeretnék azonban valamelyest tovább menni. Ennek a rendezvénynek a minden látszat szerint fölöttébb ak294tuális kérdései, valamint Dahrendorf úr pontokba szedett formulái ennek a távlatnak a fényében túlhaladottnak és mélyebb értelemben anakronisztikusnak tűnnek. Ez képtelenül és felfuvalkodottan hangzik. Engedjék meg, hogy azonnal megmagyarázzam.

Látszólag nem lehet semmi aktuálisabb, mint ami az utóbbi hetekben és hónapokban történt. Ami történt, nem is volt azonos ritmusban követhető, mert korábban közel sem mutatkozott ilyen érvényesnek a kérdés: vége a kommunizmusnak – és akkor mi legyen? A szemünk előtt történt a nem várható, a lélegzetelállító, s azok, akik itt ezt a témát kijelölték, bizonyára szintén nem láthatták előre a történők léptékét és tempóját, amiért is kétszeresen, háromszorosan indokoltnak tűnik, hogy foglalkozzunk a témával. Valami azonban föltárul az események mögött, amitől az állunk esik le. Azokban a kérdésekben, amelyekben még választási lehetőségekben reménykedünk, hamarosan olyan szükségszerűségek közé kerülünk, hogy egyáltalán nem engedhetjük meg magunknak sem a régi ideológiákat, sem az ideológiai vitákat. Nem csak arról van szó, hogy a legkülönbözőbb meggondolásra érdemes pontokon, amelyeket mondjuk már Marx is megemlített, a természettel kerültünk volna szembe, és technikai hatalmunk sikerei veszélyt jelenthetnének a természetre, minden természettel élőre, tehát önmagunkra is, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy olyan fázisba léptünk, amelyben már maga a természet kér szót. Teljességgel érdektelen, hogy ki és milyen ideológiáktól vezettetve tart számot arra, hogy ő fedezte föl, ő akarja az igényeihez juttatni, és más programpontjai mellett ő kívánja fölvenni feladatainak a jegyzékébe az ökológiát, hogy aztán a gazdasági vezetők, az állam és a törvényhozás kötelességei közé szépen besorolja.

Nekünk, nyugatiaknak, bármilyen örömteli köte295lezettségünk üdvözölni azt a tényt, hogy a tradícióiban végül is a nyugati világhoz tartozó keleti emberiség ezen a hozzánk oly nagyon közel álló földrészen utat tör a szabadsághoz, ezzel egyidőben mégis világosan látnunk kell, egyenesen önmagunkat kell megbarátkoztatnunk a gondolattal, hogy nem a szabadság növekedése, hanem a szabadság csökkenése előtt állunk. Az ember nem jelenthet be feltétel nélküli igényt a szabadságra, ha egyszer a szabadság növelésének és erőltetésének a célja nem vitathatatlan.

Nagy kegy a világtörténelemnek abban a pillanatában élni – és százévekig eltarthat a pillanat –, amikor a körülményeknek, a politikai és gazdasági rendnek köszönhetően ilyen sok szabadságot engedhetünk meg magunknak. Tekintsünk azonban egy pillantásnyival előre, miféle szabadságokról kell esetleg lemondanunk? Mindenesetre olyan beállítottság vezessen, hogy az a szabadság-maximum legyen megőrizhető, amely egy természeti pusztuláshoz vezető kényszerhelyzettel még összeegyeztethető. Legyen törekvésünk e maximum, ám összehasonlítva mindazzal, amit most élvezünk, igen szerény lesz a szabadság. Szabadjon olyan példát mondanom, amely látszólag elvezet a politikától: arra vonatkozó szabad elhatározásunk, hogy annyi gyermekünk legyen, amennyit gyermek utáni vágyunkban, szerelmünkben, vagy természetes szükségleteink szerint óhajtanánk! – kinek lehet kétsége afelől, hogy ezt a szabadságot a jövőben korlátozni kell? Túl sokan vagyunk. A túlélés jelszavai között biztosan nem szerepelhet a „növekedés” – sem a produktivitásban, sem a prosperitásban, sem az életszínvonalban, sem a népesség számában. Túl sokan vagyunk ahhoz, hogy emberhez méltó és kívánatos létünket még hordozni tudná a föld.

Nem szabad olyan helyzetbe kerülnünk, hogy miközben földünk űrhajójának egyes lakói mentőcsóna296kokba ülnek, másoktól meg kelljen tagadni a beszállást, mert különben elsüllyed a csónak. Ezt meg kell előzni. De lehetséges-e mélyebb beavatkozás a legprivátabb és leginkább személyhez kötött szabadság szférájába, mint amilyen a szaporodási lehetőségek és a szaporodási akarat törvénykezés általi, államilag ellenőrizett szabályozása? Enélkül nem fog menni. Igen kívánatos, hogy humánusan és kíméletesen történjék, de minél tovább várunk vele, annál kisebb a humánum eshetősége. Csak akkor tudjuk megvédelmezni magunkat a terrorisztikus és tirannikus, s ezáltal valóban szabadságot pusztító rendszerektől, ha idejében reagálunk a fenyegetés közeledtére. Szabadságkorlátozás? Igen. Éspedig önkéntesen. Ez lenne az ideális. Abban a kérdésben pedig, hogy a lemondás megterhelése és a szabadság aktusaként fölfogott önkorlátozás mennyire elvárható egy tömegtársadalomtól, nem vagyok optimista. A tudat iskolázása mindenesetre elgondolható. Persze a nyugatra gondolok, és nem a harmadik világról beszélek. A mi elkényeztetett, élvezetre beállított népességünket a kapitalizmus arra bujtogatja, hogy élvezzen még többet, és olyan mesterséges igényeket teremt, amelyekre önmagától senki nem gondol. Aki egyetlen pillantást vet a csodálatos képeslapok és magazinok reklámoldalaira – függetlenül attól, hogy ezek a lapok milyen jellegűek vagy pártállásúak –, annak a szemében nem kétséges, hogy mire megy ki ez a játék: a többre, többre és a többre.

Vessünk egy pillantást az antik történelemre. A római társadalom uralkodó rétegében az egészért érzett felelősség tudatán nyugodott az uralkodás, és volt egy szenátusi hivatal: a cenzoré. A cenzornak többek között azt is ellenőriznie kellett, hogy a családok nem űznek-e túl nagy luxust a házaikban. Az állam beavatkozott a személyes szokásokba – egészen az étkekig. Önkorlátozás volt, ami nem idegen a ne297mességtől. A hatalom és az előjog szerénységre kötelez, és nem a megjelenés vagy az élvezet nagyságára. Az ebből eredő tanítás igen aktuális: a nemesség abban rejlik, ha szegényen és tisztességesen képviselem az ember dolgait. Olyan relatív szegénységre kell fölkészülnünk, amely a korábbi szegénységgel vagy mások szerényebb körülményeivel összehasonlítva még mindig bőség. Ha nem mi cselekszünk, akkor kényszerítve leszünk erre. Akkor azonban valóban rosszul fog állni a szabadság szénája.

A felelősség elve című könyvemben arra tettem kísérletet, hogy a különböző uralmi és gazdasági rendszereket az alkalmasságuk szerint vizsgáljam. Mégpedig nem úgy, ahogyan Platón óta a politikai filozófia fölteszi a kérdést: melyik a legjobb társadalmi rend és uralmi forma? Ennek a „legjobbnak” kétféle jelentése van: egyfelől jelenti a rendszert, amely az ember számára elérhető boldogságot az állandósággal és a tartóssággal biztosítja; másfelől jelenti a rendszert, amely igazságosságot ígér. Ezen az egyetlen kiránduláson, amelyet pályafutásom során a politikai filozófiában tettem, nem ez volt a kérdésem, hanem hűvösen, gorombán, s talán visszataszító módon azt kérdeztem: az elvileg rendelkezésünkre álló rendszerek közül melyik az a rendszer, amelyik az előttünk álló feladatok jobb megoldásához ajánlható, illetve melyek azok a rendszerek, amelyek között választhatunk? Melyik rendszer kínál nagyobb esélyt arra az elkerülhetetlen reánk kényszeredő lemondási politikára, amely ugyanakkor biztosítja a természettel való békénket és a túlélésünket?

Semmilyen eredményre nem jutottam. Mindkét oldalon összevetettem, mi a pro és mi a kontra. A szabad verseny és az individuál-liberalizmus oldalán vannak kilátások és vannak veszélyek, és a kommunista gazdaság oldalán is ugyanezek, fordítottan. Azt tapasz298taltam, hogy hangvételemmel mindkét oldalon olyan benyomást támasztottam, mintha ezekre szavaznék. Egyesek szemében a marxizmus, mások szemében a kapitalizmus nyelvén beszéltem. Karl Popper szerint egyenesen a szavak diktatúráját képviselem.

Azt a lehetőséget mérlegeltem, hogy a természettel szembeni kritikus konfrontációban egészében veszítjük el szabadságunk luxusát, s akkor csak egy tirannusnál kereshetünk menedéket. Ha megengedhetem magamnak, akkor a kérdésfeltevésnek ezt a generális magatartását szeretném ajánlani. Nem tudjuk, hogy a bioszférával való összeférhetőségünket milyen politikai eszközökkel lehet fönntartani, de keresnünk kell ezeket az eszközöket.

Azok a nagy alternatívák, amelyek 150 éve mozgatják a napnyugati emberiséget – kapitalizmus, kommunizmus, szocializmus, liberalizmus – elöregedettnek tekintendők. Új kritériumok alapján kell választani; olykor talán a szív szavának ellenében, de egy olyan magasabbrendű kötelesség imperatívuszának engedelmeskedve, mely szerint a földön emberiségnek kell lennie.

A Daniel Bell és Helmut Schmidt közötti konfrontációban egyértelműen Helmut Schmidt oldalán állok.

Míg ezidáig a filozófia, az államtudomány és az etika azon kérdés körül tipródott, vajon melyik állam a jobb, s a kérdezés egyrészt az emberek egymás közötti konfliktusára, másrészt az államok közötti konfliktusokra irányult, addig manapság a politika alapkérdéseit nem a belpolitika, hanem a fizika szabja meg. A fizikával nem lehet beszélni, az államokkal, a társadalmakkal, a gondolkodókkal lehet. Minden ideológiai, állami és társadalmi képződmény azon alapul, hogy az emberek logosz által értik meg egymást.

Ám miként érti meg magát az ember a termé299szettel? Olyan kérdés ez, amely hatalmunk növekedésével, céljaink elérésével, rettenetes sikereinkkel vált égetővé. Ez a siker egyfajta kozmikus dimenzióba taszít bennünket.

A melegházi hatáson nem leszünk olyan könnyen úrrá, kedves Daniel Bell – ha egyáltalán megbírunk vele! De egészen biztosan nem úgy, hogy majd egy értelmes energiagazdálkodás, a vidék és a város közötti jobb elosztás kisegít a kutyaszorítóból. A kutyaszorító ott van az emberi jólét közvetlen igénye és a létszám elviselhetősége, az igényeink és a planéta háztartásának korlátozott lehetőségei között. Ott van a kutyaszorító, hogy a planéta nem végtelen terep, amelyen minden kiteríthető, hanem gömbölyű. Itt van a kutya eltemetve. Teljesen egyetértek Helmut Schmidttel, kérdések elé fog állítani minket a 21. század. Remélem, hogy a „21. század tragikuma” nem volt más, mint pesszimista túlzás. Félek azonban, hogy igazzá válhat. Mindenesetre: a viselkedési formák újszerűsége, a kérdésfeltevések, a döntések, következésképpen a politikai formációk, beleértve azokat a formációkat, amelyekben a konfliktusok megjelennek, akár a Helmut Schmidt által előrejelzett háborúk, úgymond egy újabb népvándorlási krízis az emberiség történetében – mindez nem kizárható, mindez nem szükségszerű és nem elkerülhetetlen.

Egyet megtanultunk az utóbbi hetekben és napokban, ha már eddig is nem tudtuk volna: a történelem kiszámíthatatlan. Sejthetünk, de semmit nem tudunk. Mégis készenlétben kell magunkat tartani. Szükségünk van egy jó adag rettegésre, s a bizakodás csak annyira megengedett, amennyire az embernek teremtett lények a lehetőségeikre bízhatnak valamit. Nincsen semmiféle bizonyosság arra, hogy élni tudunk a lehetőségeinkkel.” Idáig az idézet.

A Jonas által javasolt túlélési és lemondási politika 300arra a történelemhez intézett, és kétkedéssel fogadható kívánságra van alapozva, miszerint a földön embereknek kell élniök. Az emberi élet méltóságának lehetőségét viszont nem a többé-kevésbé tudatos társadalomszervezés módjai fogják eldönteni a jövőben, hanem a planéta fizikai és biológiai feltételei szabják meg a társadalomszervezés mozgásterét, s így a kívánatos és kívánható szabadság közvetlenül ezekhez a feltételekhez van kötve. Erről ezidáig valóban nem tudtunk, vagy ha tudtunk róla, akkor nem óhajtottuk tudomásul venni. Ez a felismerés kozmikus dimenziókba ragadja vagy taszítja az embert, s ehhez mérten Jonas megoldási javaslata viszonylag egyszerű: a tudatos társadalomszervezés módjait a természeti feltételekhez kell szabni, hiszen immár látható, hogy az emberek és az államok egymás közötti viszonyában a természeti feltételeknek van primátusuk, ezek az előbbrevalók, és nem fordítva. Ennyi, ha Jonas beszédét megfosztjuk utópisztikus és prófétikus elemeitől.

Persze többek között kérdés marad, hogy a szabadságukért felkelő népek vagy a harmadik világ nem kevésbé mérvadó népei mit tudnak kezdeni ezzel a kozmikus dimenziókban járó felismeréssel. Ha kijelentjük, hogy a tudatos társadalomszervezés jólétet és biztonságot ígérő ideái, a demokrácia, a piac és a pluralizmus szabadságot és emberi méltóságot garantáló eszmerendszere csupán egy téves természetfilozófia következménye, akkor nem csak az a kérdés, hogy mi lesz velünk, mindazokkal, akik e hibás elképzelésen megalapozott hibás politikai filozófia elveire építettük a boldogulásunk reményét, hanem az is kérdés, hogy van-e egyáltalán ésszel fölérhető történelem. Ha pedig nincsen, akkor milyen érvénye lehet egy olyan lemondási politikának, amelyet kizárólag a legmagasabb fokú tudatossággal rendelkező társadalomszervezésre lehet építeni?

301

Van egy halottam, aki gyakorta azt mondta nekem: „ne felejtse el, Peti, hogy semmi nem történik úgy!” Egyetemista lány volt, szép és ártatlan, amikor Teleki Pál sírjánál letartóztatta a Gestapo; előbb Berlinbe, onnan pedig a ravensbrücki koncentrációs táborba hurcolták. Tudta, ami a történésekről tudható. Negyven év után kicsapódott egy robogó járműből, a gerince eltörött, derűsen szenvedett még néhány hónapig. Ha semmit nem tudok, ha valóban semmi nem úgy történik, akkor mi kényszeríthetne arra, hogy lemondón legyintsek? És mi kényszeríthetne arra, hogy elmém tevékenységével a pusztítást és a pusztulást segítsem?

302

Jobbára újsághírekkel, hírügynökségi jelentésekkel és televíziós adásokkal van dolgunk, s ezeknek a médiáknak a véleményalkotási technikája valamelyest érzéketlenné tesz bennünket arra az alapvető kérdésre, hogy ki mondja azt, amit hallunk és olvasunk. Mintha nem a beszélő személyek, hanem a közlés technikája adná meg a szavak hitelét. A nyilvános véleményalkotás nehézségei persze nem korlátozódnak ezekre a műfajokra, hiszen a probléma igen kiterjedt és igen régi. Mondjuk, annak a megállapítására, hogy mennyire megbízható egy biográfia, olykor szükségünk lenne az életrajz írójának a biográfiájára. Ez esetben viszont megint csak az a kérdés állna elibénk, hogy ki írta meg a biográfus biográfiáját, s így tovább. Mert annak az embernek, aki kedvenc kocsmájából kilép, és nem az asztalcsapdosást tekinti egyedül üdvözítő érvelési módnak, még akkor is szembe kell néznie a nyilvános véleményalkotás legalapvetőbb gondjaival, ha azok végső soron nem megoldhatók. És ezekre a végső soron nem megoldható gondokra a rendezett tömegtársadalmak embere természetesen másként reagál, mint a rendezetlen tömegtársadalmak embere.

A rendezett tömegtársadalmakban (a miénk nem ilyen) kialakulnak a nyilvános véleményalkotás ellenőrző rendszerei. Olyan testületek ezek, melyeknek jogilag szabályozott módon lehetőségük van folyamatosan nyomon követni a személytelen véleményalkotás módszereit, ezek a testületek azonban megnevezhető, és nyilvánosan felelőssé tett személyekből állnak. Il303letve olyan más, személytelen véleményalkotásra alkalmas intézmények ezek, amelyek meghatározott személyek véleményének közvetítésére vállalkoznak, és a benne működő személyek dokumentumok segítségével ellenőrzik egymás véleményalkotásának hitelességét. A jogi szabályozottság és a dokumentálhatóság igénye ezekben a rendezett tömegtársadalmakban valamelyest áthatja a kocsma légkörét is. Akkor verhetem az asztalt, ha mások hallását nem sértem vele, és rikácsolásom jogosságát dokumentumokkal tudom megvédeni bármely bíróság előtt. A rendezett tömegtársadalmak embere igen óvatossá válik a véleményalkotásban, de még ezek a finoman kimunkált rendszerek sem alkalmasak arra, hogy az emberi közlekedés legalapvetőbb kérdéseire válaszoljanak. Ezek a kérdések pedig így hangzanak: ki beszél? miként mondja? miért ezt, és miért így mondja? milyen érdeke fűződik ahhoz, hogy ezt mondja így, és nem mást, másként?

Ezekre a kérdésekre mindenkinek válaszolni kell, amikor a nyilvánosság előtt kezd beszélni. Ha nem tudjuk, ki beszél, akkor nem tudhatjuk, hogy mit mond.

Amikor újsághírekkel, hírügynökségi jelentésekkel vagy televíziós adásokkal van dolgunk, akkor másutt és másban keresünk fogódzót, mint amikor a kocsma asztalánál ülünk, novellát vagy éppen biográfiát olvasunk. Mondjuk, egy jól megszerkesztett biográfiában, szinte a szerző szándékától függetlenül, kialakul bennünk egy eligazító pszichogram a szerzőről, s ezáltal a valakiről szóló életrajz mintegy áttornázza magát ezen az elemi kérdéssoron. Önmagáról majdnem annyit mond el, mint amennyit arról a személyről, akiről beszél. Vagy legalábbis a maga módján lezárja e kérdéseket, s így két embert látunk párbeszédben. Az egyik ember élettörténetének hitelét, vagy az ehhez fűzött kétségeket a másik ember ele304venen lélegző lelke rajzolja ki. Mintha télidőn beszélgetnének egymással szemben állva, s egyikük lélegzetének párája elkeverednék vagy feloldódnék a másikuk lélegzetének párájában.

Néhány hónappal ezelőtt tanulmányt készültem írni Misima Jukióról. Harminchat könyve közül ismertem hét regényét, számos novelláját, néhány tanulmányát, s ezeknek a munkáknak az alapján kialakult bennem egy olyan kép, amelyet szükségesnek éreztem ellenőrizni, összevetni és kiegészíteni azokkal az elképzelésekkel, amelyeket mások alkottak róla. Többek között elolvastam Henry Scott Stokes munkáját, egy igen igényesen megírt biográfiát, amely az imént említett kérdések szempontjából sajátos határesetnek mutatkozott. Stokes ugyanis nem tudós, hanem gyakorló újságíró, aki személyes kapcsolatban állt Misimával. Stílusa, ami ez esetben egész emberi habitusát jelenti, a rendezett tömegtársadalmak kommunikációs elvéhez van szabva, helyesebben alkata szerint bizonyára hajlamos arra, valamihez szabja a stílusát. Úgy beszél, mint akit nem érint személyesen, ami iránt személyesen érdeklődik. Műfaja szerint azonban érdekesnek kell lennie, s ezért előadásmódjából nem tudja teljesen kispórolni a személyét, ám ugyanezen műfaji szabályok szerint, az érdeklődésének nem szabad a személyes érdekeihez fűződnie, hanem minden ízében a közérdek szempontjai szerint kell dokumentálhatónak maradnia. Ami persze ellentétes a személyes véleményalkotás módjával, és így annak stílusával is.

Mikor Luther Márton mondja, hogy itt áll, mert nem tehet másként, akkor nincsen több kérdésünk, mert tudjuk, ki ő. Tetteinek és szavainak viszonya hitelesíti személyét. A közérdek vagy a csoportérdek szerint kialakított vélemény viszont mindig csak a benne foglalt megfontolások által utal a véleményalkotó személyére, s ezért szorul aztán bőséges, és végső soron so305ha nem kielégítő dokumentációra. A személytelen véleményalkotás a személyes hitelesség hiányát tölti ki a megfontolások értelme szerint összegyűjtött adatokkal. Adatokkal, értelemmel dolgozik, pszichikusan csaknem megfoghatatlan marad. És ugyanezért hangsúlyoztam az imént, hogy Stokes könyve sajátos határeset. Egyrészt nem szándékozik eltüntetni azt az elemi érdekeltséget, amely Misimához fűzte, s ilyen értelemben érdekeltsége személyes, másrészt a véleményalkotás óvatos angolszász iskolájának derék diákjaként kizárólag a közérdek és a közérdeklődés hálójába befogható, tényként dokumentálható véleményeket enged meg magának, és így tartja állandó fedésben azokat az érzéseit, amelyek valójában a fedetlenség irányába mozgatnák. Talán nem teljesen szükségtelen a véleményalkotásnak egy ilyen emberileg lehetséges módszerére utalni, mikor a mi rendezetlenebb körülményeink között a tollnokok és a szónokok inkább a kocsmai véleményalkotás módszerére hajlanak.

Drámai viszonyok kifejezésének nem elengedhetetlen föltétele az ordítás. Ebben a mindenképpen figyelemreméltó biográfiában például igazán drámai viszonyba kerül egymással ez a két ember, az élő és a halott, a fedett és a fedetlen. Stokes a legszemélyesebb érdeke szerint folyamatosan ostromolja, kritikai elemzéseinek, megfontolásainak tárgyává teszi Misima emberi személyének zártságát és fedettségét, amivel a közérdeket szolgálja, hiszen csak akkor lehet érdekes, ha ezt a zártságot és fedettséget meg tudja bontani. Minél finomabb eszközöket választ, annál nagyobb az esélye. Legfőképpen őt jellemzi az eszközválasztás finomsága, amikor nem csak önmagát, hanem a másik embert illetőn is az óvatos véleményalkotási iskola fedezékébe vonul, nem bocsátkozik dokumentálhatatlan feltételezésekbe, és nem lépi át a személyes nyíltságnak azokat a határait, amelyeket éppen a közízlés és a 306közérdek szabott meg. Olykor még az is fölmerül bennünk, hogy bizony átlépi. Ilyen esetekben mintha azt mondaná: itt kezdődnék én, ha szabadjára engedném benne magam. De nem engedi szabadjára.

A drámai összecsapás végeredménye belátható. Stokes nem enged indulatának, s mindvégig zárt, fedett marad. Miközben vele szemben ott áll egy zártságát és fedettségét még a halálával is őriző ember, aki hátrahagyott műveiben persze fedetlen és nyitott. Az emberi közlekedés értékrendjében a fedetlenséget és a nyitottságot tartjuk értékesebbnek, erre törekszünk, még akkor is, ha a zártságot vagy a fedettséget sem bélyegezhetjük értéktelennek, amennyiben nem a hazugság, hanem az igazság szolgálatába szegődik. Az igazság és a hazugság kérdése ellenben csak akkor eldönthető, ha az emberi közlekedés imént fölsorolt alapkérdéseire, minden védettséget biztosító zártságot föladva, fedetlenül válaszoltunk. Többet nem kell tenni.

Albert Einsteinnek van erről néhány megszívlelendő szava. „Az ember úgy éli meg önmagát, a gondolatait és az érzéseit, mint valami olyasmit, amiről minden más leválik – egyfajta optikai csalódás ez a tudatában. Ez a csalódás a börtönünk, amelyben a személyes vágy és a vonzalom néhány hozzánk közel álló személyre korlátozódik. Az a feladatunk, hogy kiszabadítsuk magunkat ebből a börtönből.” Annyit tehetek hozzá, hogy aki nem szabadította ki magát a saját börtönéből, az másokról sem tud hitelesen beszélni másoknak. Önismeret híján legfeljebb egymás börtönőrei vagyunk.

307

Házam építésén együtt dolgoztam egy velem egykorú mesteremberrel. Ez a mesterember rokonszenves volt nekem, és én sem lehettem ellenszenves neki. Munka közben természetesen beszélgettünk. Diskurzusunk a szabad képzettársítások elve alapján működött. Valamit gondolt, ezt két elvégzendő mozdulata között, mintegy mellékesen kimondta, és ugyanígy tettem én is. Figyelmünk megoszlott a munka és az attól függetlenül fölmerülő gondolatok tárgyai között. Az ilyen jellegű beszélgetések végül is semmiben nem különböznek egy tisztességes munkadaltól. Az egyhangú testi erőfeszítés lelki kiegészülést keres magának a szóban, s a kettő harmóniája mindenképpen hozzájárul ahhoz, hogy a békés közösség érzése állandósuljon két ember között.

A békés közösségnek az egyensúly az alapja. Az egyensúly azonban nem olyasmi, amit egyszer s mindenkorra meg lehet találni, hanem állandóan keresni kell. És ebben a tekintetben mindkettőnknek volt keresnivalója. A szükséges műveletek hibátlan, akadálytalan s minél kisebb erőfeszítést igénylő elvégzésében előnyben volt velem szemben, de minden bizonnyal ostoba embernek kellett volna lennie, ha arra törekszik, hogy a szakértelmével és a jártasságával hivalkodjék. Elöl járt, behozhatatlan volt az előnye, ő volt a mester, én pedig még segédként is csak alkalmi jellegű. Nem csak arra kellett ügyelnie, hogy óvatosan ossza meg velem a tudását, hanem olyan műveleteket kellett elvégeznie helyettem, amelyeknek az elvégzése a szakma íratlan szabályai szerint nem tar308tozott a kötelezettségei közé. Az igazán okos ember persze nem szívjóságból előzékeny, hanem azért, mert a legszemélyesebb érdekében áll a pillanatnyilag előnyösnek vagy kényelmesnek mutatkozó megoldások helyett a távlataiban előnyös megoldást kiválasztani. Ha nem segített volna áthidalni a közöttünk lévő felbecsülhetetlen távolságot a szakmai ismeretekben, akkor bizonyára még ügyetlenebbül dolgoztam volna a kezére, s kellemetlen ráadásként ideges feszültség támadt volna közöttünk.

A munkadalban én voltam előnyösebb helyzetben. Nem mintha váratlanul és ellenőrizetlenül fölbukkanó gondolataimat örökösen és azonnal megosztanám bárkivel, éppen ellenkezőleg, azért voltam előnyösebb helyzetben, mert nem szívelem, sőt szellemileg megvetésre méltónak tartom az ilyesmit. A félelem óvatos, néha egyenesen félénk válogatásra késztet. Ezért aztán némi gyakorlatra tettem szert abban a műveletben, hogy miként kell rendszerezni, összefüggésbe hozni, vagy elkülöníteni azokat a gondolatokat, amelyek az emberben önkéntelenül fölmerülnek. Ha jártasságom előnyével visszaélek, akkor nem egy gondolattársítását nevetségesnek vagy visszatetszőnek kellett volna találnom, vissza kellett volna utasítanom, erős szavakkal meg kellett volna bélyegeznem, de nagyobb élvezetet találtam abban, hogy fölfogjam önkéntelenül kiénekelt gondolatainak mélyebb értelmét, meghatározzam származási helyüket, mint hogy olyasmit mondjak, ami értelmetlen feszültséget kelthet kettőnk között. Kölcsönösen vigyáztunk egymásra, s ahogy én tisztelni kezdtem benne azt az alkati adottságot, hogy vigyázni tud a másik ember integritására, gondolom, benne sem merülhetett föl olyan panasz, hogy ezt a mindennél fontosabbat megsérteném. Azon voltunk, hogy a másik ember tiszteletének képességét tiszteljük egymásban. Mintha azt mondanánk, hogy csak a másik 309emberben fölismert tulajdonságainkat tisztelhetjük a sajátunkként.

Hetek múltán elérkezett a pillanat, amikor két ember magára maradva bevallja, hogy a barátság meleg érzésével telt el. Éppen árkot ástunk a kíméletlenül heves nyári fényben. Az ároknak közel húsz méter hosszúnak, és csaknem két méter mélynek kellett lennie. Márványosan simára szelt sárga agyagfalak között álltunk és hajladoztunk, már a fejünk búbja sem látszhatott ki, fölöttünk az ég. Csákánnyal és ásóval dolgozott, lapáttal mentem utána. A fellazított föld súlyos rögjeit úgy kellett kihajítanom, hogy a morzsái se csurogjanak vissza az egyre magasuló földhányásról. Ilyen mélységben más az illat, másként hangzik el a szó. Mintha a föld megsértett, titkos őséletében állnál, nem beszélve arról, hogy ott töltöd el a napod, ahol majd végleg leszel. Ekkor találta azt mondani, hogy gyűlöli a zsidókat, mert undorodik tőlük. Azonnal megkérdeztem, hogy mindegyiktől-e. Mondta, nincs kivétel. Határozott válaszából arra a semmiképpen nem meglepő következtetésre jutottam, hogy a gyűlöletét bizonyára az undora váltja ki, s az undorát a gyűlölete tartja fogva. Ha pedig egy érzés ilyen tíz körömmel kapaszkodik egy indulatba, akkor az észnek nem marad helye, s főként egy másik ember észérveinek nem lehet helye közöttük. Gyűlöletét legfeljebb úgy tudnám csapdába ejteni, ha közölném vele, hogy most az egyszer kivételt tett, következésképpen ugyanilyen hibát követ el a szilárd meggyőződése ellen, amikor egészen gyűlöl egy félzsidót, vagy félig gyűlöl valakit, aki egyáltalán nem zsidó.

Mi tagadás, készületlenül ért a kijelentés, bár nem állítom, hogy ne számítottam volna rá. Magam előtt azzal hivalkodom, hogy nem csak bárkiről meg tudom mondani, szükségét érzi-e az ilyen közösséget áhító és közösséget fölkínáló vallomásnak, hanem azt is előre 310tudom, hogy mikor érzi a szükségét. Emberismeret és élettapasztalat dolga. Egyszer például kétszázötven zsongító kilométert utaztam egy gépkocsivezetővel, s megítélve elméjének állagát, a visszaúton azt számítgattam magamban, hogy irántam érzett rokonszenvét vajon akkor fogja-e ebben a formában megnyilvánítani, amikor beérünk a városba, vagy akkor, amikor végcélunkhoz közel, a Fehérvári útról befordulunk az Andor utcába. Nem számítottam el magam, mert helyesen becsültem fel baráti vonzalmának hőfokát. És most sem a számítás hiánya okozta a készületlenségemet, hanem a kölcsönösen érzékelt baráti érzelem tompított a készültségemen. Többnyire igen kíváncsian megyek bele ezekbe a játékokba, és a kíváncsiságomat ritkán zavarja meg a személyes sértettségem. Abból indulok ki, hogy érzésekkel nem lehet vitázni. Legfeljebb az kérdezhető meg a másik embertől, hogy milyen mértékben arányos az érzéséhez tapadó indulat. Ezt alaposan körül lehet kérdezni. Ami természetesen ravasz dolog, hiszen egy forró és dédelgetett indulat semmit nem szívelhet kevésbé, mint a hozzá intézett kérdéseket. Ha pedig a puszta kérdezgetéstől valamelyest mégis veszít az erejéből, akkor az érzés sem kapaszkodhat belé oly biztosan. A tíz körömnek új kapaszkodót kell keresnie. Újabb kérdés persze, hogy az adott személy hol és miben találhat újabb kapaszkodókra az alkatában.

Másnap ugyanabban az árokban álltunk. Ugyanolyan volt minden mozdulat, ugyanolyan kék az ég, az illat, és a szabadon társuló szavak sem hangoztak másként. Ekkor meg azt találta mondani, hogy gyűlöli a cigányokat, és legszívesebben mindegyiket kiirtaná. Az agyamat elöntötte a vér, rögvest ordítani kezdtem. A világ elsötétülése és az ordítás között mégis nagyon sok minden megfordult a fejemben. Mert ha előzőleg nem tápláltam volna a barátság érzését iránta, ha az 311előző napon nem könyveltem volna el sikerként, hogy a gyűlöletét ki lehet kezdeni kérdésekkel, akkor bizonyára nem érintett volna ilyen személyesen ez az újabb kijelentés. Ám éppen azért voltam baráti érzelmekkel iránta, mert bíztam a szellemi képességeiben és az erkölcsi ítéletében. Következésképpen nem benne, hanem magamban csalódtam, a saját ítéletemben; az emberismeretem szenvedett súlyos vereséget. Tegnap még nem teljesen, ma már igen. Ez fáj ennyire. És ilyen emberrel egyetlen pillanatig nem lehet együtt maradni, mert akkor magammal nem tudok megmaradni. Nem azért, mert ha nem gyűlölheti a zsidókat, akkor a cigányokat gyűlöli, hanem azért, mert a saját csalódottságom okoz fájdalmat, s ez ellen nem lehet vele szavam. Csalódottság és tehetetlenség, s innen az indulat.

Már ordításra állt a szám, de az elmémnek még mindig volt ideje némi józan számításra. Ha most ordítani kezdenék, akkor majd messzi földön nem találok hozzá hasonló mesterembert, és egy amúgy is kilátástalan ideológiai vita miatt leáll itt az egész építkezésem. Akkor is menjen el. És hallhattam, hogy az indulatom hangosabb a józan eszemnél. Már ordítottam. Valami olyasmit ordítottam, hogy aki gyilkolni akar, az gyilkos, s ha vért akar, akkor folyni fog. És ha tíz év múlva megint patakokban fog folyni, akkor majd gondoljon arra, hogy az ilyen beszédektől folyik, ezektől a szavaktól, nem mástól. A munkát nem hagyta abba. Neki is hasonló gondjai lehettek. Ha elmegy, akkor be kell ismernie, hogy csalódott egy érzésében, éppen ott nem talált közös hangra, ahol kereste, elégedetlennek kell lennie önmagával, rossz emberismerő. Sokáig elég elviselhetetlen maradt a hallgatásunk. Aztán két mozdulat között annyit mondott, hogy csak nyugodtan ordítsak vele máskor is, ordítással őt nem lehet megbántani, mert ha valaki 312ordít, akkor ő legföljebb nevet. Válasza nem nélkülözte az eleganciát.

De nem hogy nevetés, napokig nem szóltunk egymáshoz. Aztán ahogy lenni szokott, oly sok gondunk és bajunk támadt a munkával, hogy mégis szavakat kellett váltanunk. Visszatértünk a szokásos munkadalokhoz. De még egy hét nem telt el, amikor azzal állt elő, hogy a buzikat annyira gyűlöli. Össze kéne őket fogdosni, és sorban kiherélni mindegyiket. Bicskával. A kérdezgetéssel elvettem tőle a zsidókat, velem a cigányokat sem gyűlölheti, mert akkor ordítok, most mégis itt állt a kérdés, mit tegyünk ezekkel a szegény buzikkal. Mintha az utolsó lehetőséget kínálná föl nekem. És a maga részéről nem kis kockázatot vállal, amikor így próbára tesz, hiszen a saját gyűlöletének a hitelességét csak az én érzéseimmel ellenőrizheti. Fölnéztem. Mintha arra számítottam volna, hogy nem egy felnőtt férfit, hanem egy ártatlan és idétlen gyermeket kell látnom a helyén. Valamiért éppen lehajolt, hátat fordított. Ha láthatom az arcát, akkor sem lelek magyarázatot. Legszívesebben farba rúgtam volna, hogy az orrára bukjon. Nem szóltam egy szót sem. Úgy döntöttem, hogy opportunista leszek, a buzikat nem veszem védelembe, ezt meghagyom neki. Házaljon a gyűlöletével, tologassa, ahogyan tudja és akarja. Hallgatásom mégis szöget üthetett a fejébe. Vagy olyan nagy gondja volt a buzikkal, hogy tele kellett beszélnie a levegőt velük. Mondta a banális élményeit; a könyökömön jön ki. Kérdezgetett, de választ nem kapott. Elfoglaltam magam a munkámmal, önmagával folytatta a párbeszédet. Mondta a saját képzeteit és fantáziáit, amelyek egyetlen ízükben sem tértek el a közhasznútól. Nem bosszúsan hallgattam, hanem legfeljebb sajnálkozón. Mindazt, amit a témáról mondhatott, valóban nem találtam szóra érdemesnek. Ragaszkodott a gyűlöletéhez, s ezért ragaszkodott a témához. Erről sem 313volt mit mondanom. Annyira ragaszkodott a gyűlöletéhez, hogy agyonbeszélte, helyesebben addig ragaszkodott hozzá, amíg szét nem beszélte, s ez végül is egészséges megnyilvánulás. Egyedül végezte el, amit akkor sem tehetett volna meg jobban, ha nem hallgatok. A herélő bicskától jutott el ahhoz a fölöttébb nagyvonalú fölismeréshez, hogy az emberek igen különbözők.

Történetünk nagy fordulata még hátra van. Egy szép napon ugyanis legalább hat mesterember dolgozott a házon az összes segédjével. Ácsok a nyitott tetőn, bádogos a létrán, csőszerelő az árokban, asztalos az ablakkeretben, villanyszerelők, s így tovább. Ennek megfelelő volt a munkazaj és a munkadal. Mindenki egyszerre beszélt az állandó kopácsolásban, reszelésben, csiszolásban, fűrészelésben. Kiáltozások, nevetések, káromkodások a locsogások megszakíthatatlan áramában. Mindenki mondta a magáét a másiknak, amire a másik is a magáéval válaszolt. Emberem szervezte így össze őket, s a munkálatokat is ő irányította. Akkor már órák óta nem váltottunk szót, és nem is láttuk egymást, mert meghúzódtam a ház mögött, és bontott téglákat pucolgattam szorgosan. Valószínűleg nem sejtette, hogy itt vagyok a közelében. Az értelmes hangzavar szólamai néha közös mederre találtak, de aztán vagy a munkájuk térítette el őket a véleménycserétől, vagy saját magukat térítették el a munka ürügyével, nehogy fölösleges vitákba bocsátkozzanak. Hol kórus, hol törekvő szólók, néha kánon. Erősödött, halkult, és az instrumentális kíséret intenzitása is állandóan változott.

Egyszercsak arról a bűntényről beszéltek, amely akkoriban izgalomban tartotta az egész környéket. A bűntényt, melyben vér és ondó összefolyt, két cigány fiatalember követte el. Egymás szavába vágtak, izzásig fokozták, mindenki a saját fantáziájának járása szerint ecsetelte, miként kéne a két fiatalembert megbüntet314nie. A fantáziák jórészt hasonlítottak egymásra, nem voltak különösebben ötletesnek nevezhetők, de egyre nagyobb lett a vérgőz. Mondták, mit tennének ezekkel, színezték, licitáltak, tocsogtak a fölidézhető rémtettekben. Hallotta a fülem, hogy emberem a maga részéről beszüntette a munkadalt, egyre nagyobb a csöndje. A kórust mindeközben azon meggyőződés vezette, hogy semmiféle tortúra nem lenne elég, a sok pedig még mindig kevés lenne. Ültem, pucoltam a tégláimat. Másfelől a jogrend gyűlöletének a dalát énekelték, hiszen e derék emberek szemében a bíróság várható ítélete nem lehetett más, mint merő infámia. El sem tudtam képzelni, milyen lehet egy ilyen kórusmű zárlata. Egykedvűen pucoltam a tégláimat. Érezhetően közeledtünk a beteljesítő zárlathoz, amikor megszólalt a barátom dörgő basszusa. Nyugodtan és méltóságteljesen. Indulatát talán csak a hangerőben lehetett volna megmérni, mert ebben rejtezett a reszketés impulzusa. Azt dörögte, hogy aki gyilkolni akar, az gyilkos, s ha vért akarnak, akkor folyni fog. Szó szerint ezt dörögte. És ha tíz év múlva megint patakokban fog folyni, akkor majd gondoljanak arra, hogy az ilyen beszédektől folyik, ezektől a szavaktól, nem mástól.

Csönd lett, az instrumentumok is leálltak. Az elképedés csöndje volt. Aztán kisvártatva egy óvatos fűrész, csiszolókorong, a menetvágó sikoltozása, kattogás, surrogás, kalapácsolás, de sokáig, nagyon sokáig egy szó sem a kék ég alatt. Aztán ezt add ide, azt tedd oda, halkan lopakodtak vissza a szavak a dalba.

315

»Apám gyűlölte a zsidókat, kivétel nélkül valamennyit, még az alázatos nénikéket is. Gyűlölete ősidőkből hagyományozódott, a vérévé vált, semmiféle további indoklásra nem szorult, és nem lehetett olyan képtelenséget kitalálni, ami ne igazolta volna. Természetesen nem hittük el, hogy a zsidók világuralomra törnének, mert a prófétáik így akarnák, bár hallani lehetett, hogy valóban egyre gazdagabbak és hatalmasabbak lesznek, különösen Amerikában. Az alávaló összeesküvésekről szóló történetet, amit állítólag „A Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben” fektettek volna írásba, magától értetődő módon éppen úgy humbugnak tartottuk, miként az ostyarablásról vagy az ártatlan gyermekeken elkövetett rituális gyilkosságokról terjesztett meséket, holott a kis Solymosi Eszter eltűnésének körülményeire ezidáig nem derült fény. Mendemondák voltak ezek, amelyeket akkor meséltünk el a cselédlányoknak, amikor bejelentették, hogy nem bírják tovább nálunk, és inkább elmennek valami zsidó családhoz, ahol jobban bánnak velük és többet fizetnek. Mellékesen figyelmeztetni lehetett őket arra is, hogy a zsidók feszítették meg a mi urunkat. Köreinkben azonban, ami azt jelentette, hogy művelt emberek körében, egyáltalán nem volt szükséges ilyen súlyos érvekkel előhozakodni ahhoz, hogy másodrangú embernek tekinthessük a zsidókat. Egyszerűen nem állhattuk őket, de mindenképpen kevésbé, mint más embertársainkat. Mindez épp olyan egyértelmű volt, mint ahogyan kevésbé szerettük a macskákat, mint a kutyákat, avagy a svábbogarat sem annyira, mint a 316méheket. És ennek indoklására egyszerűen szórakoztató volt a legképtelenebb érvekkel előhozakodni.

Ilyen értelemben számított ismert példának, hogy amikor vadászatra indulunk és zsidóval találkozunk, akkor az szerencsétlenséget jelent. Apámnak nem nagyon volt más elfoglaltsága, örökösen vadászatra indult. Bukovinában pedig olyan nagy tömegben éltek a zsidók, hogy alig volt elkerülhető minden alkalommal egyszerre többel is találkoznia. Következésképpen csaknem naponta át kellett élnie gyűlöletének minden dühét, s ettől úgy szenvedett, mint akinek belenőtt a körme a lába nagyujjába. Keserű és dühös jelenetek játszódtak le a szüleim között. Anyám ugyanis olykor lehordott ruhákat ajándékozott a rongyot gyűjtögető házalóknak, ezek zsidók voltak, handlénak neveztük őket, s ezzel a szokásával seregeket csábított belőlük a házunk elé. Apám persze belátta, hogy a régi ruhákat nem adhattuk el nekik, de mégis csak jobb lenne elhajítani ezeket a holmikat, mint a koszos ügyleteikben segíteni őket, s ilyeténképpen még támogatni is a megvetésre méltó szociális fölemelkedésüket.«

Az idézett szöveg a nálunk kevéssé ismert német író, Gregor von Rezzori mesterelbeszéléseinek egyikéből való. Egy regény öt elbeszélésben. Rezzori öt klasszikusan megformált, autobiografikus jellegű, hosszú elbeszélését építette egymásra ezerkilencszázhetvenkilencben kiadott könyvében, amelynek az „Egy antiszemita emlékiratai” címet adta. A regény azóta több kiadásban is megjelent, méltán sikerkönyv, hiszen a háború utáni német irodalom egyik legkivételesebb számadása a fajgyűlöletről. Irányregény, ideologikus regény, habár magukban az elbeszélésekben nyoma sincs sem az iránynak, sem az ideológiának, sőt még számadásnak sem. Egy kiszolgáltatott gyerek, egy öntudatlanul tomboló kamasz, egy merész ifjú lelkének története, ha akarjuk fejlődéstörténete. Igaz, az öt el317beszélés hőse származhatna akár öt különböző családból is. Mert az erkölcsi ítélet vagy a számadás gesztusa valójában nem az elbeszélések anyagában jelenik meg, hanem sokkal inkább abban a szerkezeti elvben, ahogyan a különböző elbeszéléseket egymáshoz fűzi és egymásba építi. Az öt elbeszélést úgy növeszti föl egyetlen regénnyé, hogy közben tetszőleges lelkek fejlődésregénye is lehetne. A zárt elbeszéléseken belül a vonzások és a választások goethei elve működik, a könyv struktúrájában viszont egy olyan ideológia, amely személytelen bélyegét rányomta a századra, s mindenkire, aki személyesen benne élt. Azt is mondhatnánk, hogy a vonzásokat és választásokat az ideológia, az ideológiát pedig a vonzások és választások minősítik. Gyűlöletem személyes gyűlölet, de működik a gyűlölet személytelen apparátusa.

Rezzori írói módszere az elbeszélési mód és a témakezelés tekintetében egyként egyedülálló. Nem az önvizsgálat vagy a számadás hangján beszél önmagáról, hanem egyszerűen és kellemes eleganciával visszaemlékezik egy eltűnt világra. Ennek az elsüllyedt, elpusztított, porrá és hamuvá égett világnak, az egykori német-római birodalom határvidékének, ahol rutének, románok, ukránok, németek, magyarok és zsidók éltek együtt nyomorban, s ahol a század történetének legvéresebb fejezetei íródtak, Gregor von Rezzori nem egyedülálló, de kivételes tudósítója és tudatosítója. Ő is abba a soknyelvűségből, hiedelmekből, legendákból és népmesékből táplálkozó, az érzékletes ábrázolás formáit őrző hagyományba lép, amelyet a német irodalomban a „stättel” irodalmaként ismernek. Erről a magyar történelmi tudathoz is szorosan kapcsolódó tájékról származnak Rezzori nagy irodalmi elődei, Carl Emil Franzos, Joseph Roth és Alexander Granach. Ha lenne még esélye valami olyasminek, amit irodalmi köztudatnak lehetne nevezni, akkor nem egy irodalmi 318remekművük ismerete bizonyára beleférne, és sok mindent tudva tudnánk az emberszeretet és az embergyűlölet származási helyéről. Rezzori mindezektől és másoktól csupán annyiban különbözik, hogy akkor kezd írni erről az irodalmilag gazdagon föltérképezett világról, amikor az már valóban nem létezik; az utolsó, minden valószínűség szerint a legutolsó hírmondóként. Szemléletének különlegessége pedig abban áll, hogy tegnapi öntudatlanságára nem vetíti rá mai tudását. Úgy ír erről az embertenyészetről, mintha mi sem történt volna. Nem egy későbbi megrendültség hatására rendezi újjá múltjának életjelenségeit, s így aztán e múlt rekonstrukciójára érzékletességgel törekvő ábrázoló gesztusait nem is hatja át a háború utáni német irodalomra olyannyira jellemző szégyen és bűntudat. Mintha nem hallott volna a negyvenhetes csoport tevékenységéről, s nem hallotta volna hírét Adorno híres mondatának. Nincsen bűntudata, ám éppen ebből az ásító erkölcsi hiányból építi ki a könyv kimondatlan erkölcsi tanulságát. Olyan jelenségek és összefüggések fölé tart nagyítót, amelyeknek a látásától éppen a kultúra etikája és esztétikája tilt el bennünket még a világégés után is. A kultúra előttit és a kultúra alattit láttatja. Németül ír, egy egészen kivételes német nyelven, mert a tudata a soknyelvűségből táplálkozik, ő bukovinai, s ezért aztán elfogulatlanul nézegeti, sőt élvezi a vonzalmaiba bonyolódott és választásokra ítélt lélek barbár és pogány hiedelmeit. Mintha egy olyan barbár rituális táncot, egy olyan pogány beavatási szertartást látnánk, melyet a keresztény kultúra hétpecsétes titokként cipel magával.

Hűvös, ironikus, becsvágyó, játékos, ügyes, szemtelen, energikus, szomorú, álmodozó, rezignált, hősies. Ilyesmiket lehetne mondani Gregor von Rezzoriról. Nem éppen harmonikus tulajdonságok. Ami persze megfelel a kultúra nem éppen harmonikus tulajdon319ságainak. Elbeszéléseiben nem vesz tudomást az úgynevezett nagy történelemről, alig beszél a kultúráról. Elemi életjelenségeket vesz szemügyre, azt figyeli, hogy ezek miként rétegződnek egymásra egy tulajdonságaitól meghatározott alkat feltételrendszerében. Figyelmétől láthatóvá válik, hogy egy emberi egyednek milyen kész ideológiákat kell átvennie azért, hogy alkatának feltételrendszerét senki ne sérthesse meg, s miként lesz egy ilyen egyezményes ideológia az elemi életjelenségek részévé, anélkül, hogy ennek az egyed a tudatában lenne. Láthatóvá válik, hogy tulajdonságainak megfelelően mit, miért, honnan és hová kell tologatnia az alkatában. Láthatóvá válik, hogy a kis személyes gyűlölet milyen pontokon és milyen módokon kapcsolódik a személytelen gyűlölet nagy apparátusába; függetlenül attól, hogy a személy ezt kívánatosnak tartja-e. Rezzori nem mutat érdeklődést a történelmi antiszemitizmus iránt, nem kutatja és nem magyarázza, s ezért aztán nem is téved el az okok és indokok útvesztőjében. Az elemi életjelenségek következményeként megnyilvánuló, köznapi antiszemitizmus érdekli, amely az egyén indulataival és érzelmeivel áll közvetlen összefüggésben, s ezért rá sem lát az ideológiára. Az antiszemita ideológiát a személyes és a közös, az egyéni és az egyezményes indulati és érzelmi megnyilvánulások közvetítőrendszereként értelmezi. Regénye úgy is olvasható, mint Bibó István tanulmányának szemléletes melléklete.

Aki eligazodik a saját életjelenségei között, aki tudja, hogy mi miből származik, és mi miből következik, annak ideológiákra sincsen szüksége ahhoz, hogy érthetetlen indulatait és heves érzéseit valamilyen nemtelen közösködés közvetítésével megnemesítse. Legfeljebb azt mondhatja, hogy annyi igazságtalanságot követett el mások ellen, amennyit maga ellen kellett elkövetnie annak érdekében, hogy meg320őrizhesse saját alkatának integritását mások ellenében. Azokat pedig, akik önismeret híján egy személytelen ideológiába kapaszkodva védelmezik a hiányzó személyes integritásukat, Rezzori nevetségesnek látja. De nem másokra mutogat, hanem önmagát látja és láttatja a legnevetségesebbnek. Azt sem hirdeti, hogy ő antiszemita volt és most már nem az, hanem az emberi lélek esendőségét nem kis esztétikai élvezettel föltárja magában. A közösségre áhítozó lelkek ideológiai egyezményeit az öntudat élvezetes rövidzárlatának tekinti, valami olyasminek, mint egy ejakulációt. Másfelől Rezzori könyvében egy olyan ember beszéli az antiszemita ideológia egyezményes nyelvét, aki a barbárság rémuralmába, a kultúra előtti és a kultúra alatti állapotba visszavetve, az emberiesség nullapontján tanult meg az önismeret nyelvén beszélni önmagáról. Erre kényszerült, s a meggyőződése ellenében kényszeredett erre, hiszen a személytelen gyűlölet apparátusának nem szentsége a személyes. Rezzorit nem a részvét, nem a szégyen és nem a bűntudat vezette, hanem az önmagára adó finnyásság. Legalábbis ezt állítja magáról. „Elképesztő volt, de tudtam, hogy ezért az apám sem vetne meg. Biztos lehettem, hogy annak láttán, ami itt végbemegy, még ő is megálljt parancsolt volna a zsidók gyűlöletének; azon a ponton, amikor a dolog nem volt többé esztétikus.” Finnyássága a megtalált öntudat és a hamis közösködéssel szembeforduló bátorság fedőneve. „A méltóságnak ezidőben egyetlen fölismerhető lehetősége volt, az áldozatokhoz kellett tartozni.”

321

Álmában vagy éberen, elég ritkán adódik, hogy az ember személyesen találkozhassék az élő Istennel. Én például ezidáig még soha nem találkoztam vele, igaz, nem is gondoltam rá, hogy törekedhetnék egy ilyen találkozásra. Közel sem értetlenül, inkább elnézéssel szemlélem embertársaim erre irányuló törekvéseit. Aki imádsággal fordul az Istenéhez, abból indul ki, hogy a párbeszéd helyzetébe keveredhetik, s ha már beszélget vele, akkor a saját belátása szerint kérhet ezt vagy azt; boldogságot, pénzt, győzelmet, bátorságot, belátást, miegymást. Az imádságnak e kicsinyes tárgyaival kapcsolatban nem az a gondom, hogy Istent nem szabad zaklatni ilyen kérésekkel, és nem is az a kérdésem, hogy vajon meghallja és tudomásul veszi-e szorultságom szóbeli megnyilvánulásait, hanem sokkal inkább arra gondolok, hogy ilyenkor az imádkozó óhatatlanul is annak adja félreérthetetlen tanújelét, hogy mennyire nem hisz a gondviselésben. Akkor meg minek és kihez fohászkodik? A biztonságos és állandósított párbeszéd formáira törekvő teológusok biztosan nem így gondolják, de én bőven elegendőnek érzem a lélegzetvételemre és a vérem áramára bízni magam.

Jó ideje már, hogy egy ismeretlen vidék ismeretlen városának ismeretlen utcájába vitt az utam. Még a kegyes tavaszi esőzések előtt jártam itt, egy napfényes délelőttön, s a városszéli mezőkről nagy, tölcséres porfelhőket kergetett végig a száraz szél az aszfaltozatlan utcán. A levegő meglehetősen meleg volt, akárha nyár lenne már, de a fák és a bokrok üres vázain még éppen csak teltek nedveikkel a rügyek. 322Hosszan és alattomosan őrlő pusztítás sepert át ezen a vidéken, rendetlenek és mocskosak voltak az udvarok, az árokban feldőlt szemetesedények régen enyésző tartalma hevert, tépett tejeszacskók, elrozsdált szerkezetek, s a szél egy foszlott könyvet is lapozgatott. Az egyik udvaron kibelezett gépkocsikat láttam, a másikban egy összedőlt szőlőlugas félig már elkorhadt gerendái között disznók túrták a földet, de nem hiszem, hogy találhattak volna gilisztát, hiszen az aszályos tél után azoknak is a föld mélyebb és levegőtlenebb rétegeibe kellett visszahúzódniok.

Kicsiny gyermekek ültek az úttest kellős közepén valamilyen tárgy vagy játék fölé hajolva, s mivel úgyis arra kellett mennem, kíváncsian tartottam feléjük. Évek, talán egy egész évtized óta nem láttam olyasmit, hogy gyerekek ülnének és játszadoznának az utca porában, s ezért inkább olyan volt a kép, mintha mélyre süllyedt emlékeim között haladnék. Megálltam fölöttük, és olyan nagy volt a meglepettségem, hogy szólni sem tudtam, de alkalmam sem lett volna rá, mert rám se hederítettek. Lehettek vagy hatan, és egy kocsit tologattak egymás között. Szutykosak voltak az utca porától és rongyosak, de nagyon egészségesek. Ezt az ócska kis kocsit is ámulattal figyeltem, ilyesmi is igazán régen nem volt látható, valamilyen tömör és kemény fából, kézzel volt kifaragva. De meglepettségemre igazán az adott okot, hogy a gyerekek franciául beszéltek. Most, vigyázz, ne arra, erre, tartsd az irányt; ilyesmiket kiáltoztak egymásnak, amit én is érthettem. Ebből arra gondoltam, hogy valamilyen francia óvoda működhetik itt, de nem hallottam ilyesmiről, és egy francia óvoda különben sem illett volna egy ilyen pusztulástól és szegénységtől földúlt környezetbe.

Miként tévedhettem el ennyire? Sebesen kutattam az emlékezetemben, de még csak nem is rémlett olyasmi, hogy elutaztam volna hazulról. Ekkor lépteket 323hallottam a hátam mögül. Megfordultam és láttam, amint egy nagyon szép, vékony kamaszlány közeleg felém. Meztélláb, és egyetlen szál agyonmosott nyári ruhában. A tavaszi nap bármilyen melegen sütött is, ez sem felelt meg teljesen az időjárási viszonyoknak. De nem csak a hellyel és az idővel, bajban voltam a bámészkodásommal is. Nagyon szigorúan nézett rám a lány. Mintha a kicsiket nem lett volna szabad megzavarnom. Hiszen nem is zavartam meg őket. Amikor mellém ért, megragadta a karom, ám a szorításából azt éreztem, hogy nincsen mitől tartanom. A karomnak egyszerűen kellemes lett a tenyere melegében lennie. Nem mosolygott, ő szintén franciául beszélt, érintése megnyugtatott. Azt mondta, hogy Istennel fogok találkozni, de az én dolgom lesz megkeresni.

Nem válaszoltam. Erre nem is lett volna mit mondanom. Elengedte a karom. Hallgatásomat nem vette zokon, mert érezte, amit gondolok. Ha lenne mit mondanom, akkor sem beszélnék szívesen hibásan, mert fizikai fájdalmat okozna a formálódó mondatokat elrontani. És semmiféle lehetőséget nem láttam arra, hogy ne rontsam el. Megismételte, hogy nekem kell megkeresni, s hozzáfűzte, hogy ő majd ezért elkísér. Nem volt ebben semmi biztató, nem is szorultam volna rá a biztatásra, hanem az jó volt benne, hogy akkor a szavak pontosan azt fogják jelenteni, amit jelentenek. Én keresek, ő kísér a keresésben, nekem kell megtalálnom, ő pedig tudja, hol találom; ami igen szép arány két ember között. El is indultam.

Amikor keresésre indul az ember, akkor a lelkében hosszú útra kell fölkészülnie. Jobb kéz felől kicsiny utcácska nyílt erről a széles útról. A lány puhán jött utánam, kicsit csattogott a talpa, alig féllépésnyivel maradt el. Gondoltam, itt most befordulok, hiszen ha keresni kell, akkor végülis bárhol kereshetem, és bármikor megtalálhatom. Az utcácska domb324ra emelkedett, és egészen sűrűn álltak benne a fehérre meszelt házak vagy inkább házikók. De csak néhány lépést tehettem. A legelső ház mögött ott állt a karókerítésnél az Isten.

Fejét kissé lehajtotta, mintha valamiért, tán miattam szégyellnie kéne magát, s így pillantott föl rám erős tekintettel. Nem állt tőlem távolabb három lépésnyinél. Magas volt, csontos, szikár. Barázdált és napégette arca mint egy öreg, agyondolgozott summásé, és a ruházata sem volt másmilyen. Színehagyott bő nadrágot viselt, napszítta inget, az egyik kezét a karókerítésen nyugtatta, miként egy súlyos kalapácsot, a másikat ökölbe szorítva a zsebében. Nem szólt még, és természetesen én sem szóltam. Ám ha azt mondanám, hogy hosszan néztük egymást, akkor mégsem fejezném ki egészen helyesen magam. Talán azt kéne mondanom, hogy ettől a tekintettől pontosan azt éreztem, ami írva van; éppen önnön magát nem érzi, aki Isten szemébe tekint, a világot sem érzi, mert mindezeket ő átcseréli önmagára. Így aztán azt mondhatom, hogy nem maradt belőlem más, mint a látás puszta képessége, ami viszont nem volt többé elkülöníthető az ő látásától.

Haloványan szürke, tán némi zöld, a szemzugokból kiágazó, kissé öregesen véres hajszálerekkel, és mélységesen mély sötétségű szembogár. Akkor azonban valakik lefogtak. Helyesebben szólva, kifogtak ebből a mélységesen mély sötétségű szembogárból, s így változtam vissza meghatározhatatlan tartalmú érzéseimmé. Magatehetetlen beteg voltam a kezükben, de semmiképpen nem ellenséges szándékkal tették a dolgukat, amikor az Isten színe előtt a száraz földre teperték ezt a tehetetlenségtől nyűgözött testet, hanem inkább úgy cselekedtek, mint a mentőorvosok. Gyorsan kellett cselekedniök, s legfeljebb azért tehettem volna szemrehányást, mert a mélységesen mély sötétségű szembogárból kifogtak, ami vi325szont még a fájdalomban is örömnek maradt. Vak lettem a sok fehértől, orvosok és ápolók fehér köpenyszárnyaival suhogott körül a sok fehér. Még átvillant a kék ég a fehér suhogáson, még a régi esőktől elfeketedett kerítés karói, még a meszelt házfalak fehérje a sok többi fehérben, s miközben már nemcsak nem volt rajtam többé ruha, hanem mintha piócákkal rakták volna teli a meztelen testemet, mindenféle szerkezetek végződéseit vezették rá és belé a legkülönbözőbb pontokon és nyílásokon.

Aztán csak azt láttam, amint egy kéz fölmutatja a vizsgálat végleges eredményét. Kémcső volt a kézben, s benne a vérem. Bámultam a kémcsőbe zárt vérem fölmutatását. Isten tekintetének elegendő volt egyetlen pillantással megérinteni. Arról bizonyosodott meg ezzel a pillantással, amit már előzőleg is tudhatott rólam, s ami azonos volt avval, amit én gondoltam önmagamról. És ezek szerint azon érzésem sem volt tévedés, hogy miattam kell szégyenkeznie. Megszólalt, hangja erős volt, rekedt.

„Te nem akarsz élni.” Nem volt mit mondanom, tényleg azt gondoltam, amit tudott. Holott éltem. Mintha aztán öreg arcán mosoly készülődne. Ami nem jelenthetett többet, mint hogy valakit megint rajtakapott ezen a gonosz kis csaláson.

326

Mire fölépült a házam, kialakult bennem egy elképzelés arról, hogy miként kéne fölépítenem.

Láttam, hogyan csinálják, én magam is részt vettem az építésében, tapasztalatokkal rendelkezem arról, hogy minek a hiányából milyen szükségmegoldás következett, én magam is tanakodtam azon, hogy milyen alkatrészeket milyen más dolgokkal lehetne helyettesíteni, s így aztán nem csak azt tudom, hogy a kényszerek és a szükségmegoldások milyen hibák forrásai, hanem tudom azt is, hogy a kényszerek és szükségmegoldások rendszere semmiféleképpen nem felel meg annak az eredeti elképzelésnek, amivel hozzákezdtünk a házam építéséhez. Ez nem az a ház. A hibák immár mozdíthatatlanok, bele vannak falazva, bele vannak lehelve és betonozva a ház szerkezetébe; a funkcionális zavarok forrásait nem lehet külön és egyenként kibontani. Mégsem eshetek neki csákánnyal. Nem csak azért, mert nem bonthatom el a tetőt a saját fejem felől, hanem azért sem, mert immár van ugyan elképzelésem arról, hogy miként kéne fölépíteni egy házat, de arról halovány fogalmam sincsen, hogy miként kéne értelmesen és gazdaságosan elbontani. Ugyanezt nem lehet megcsinálni egy országgal sem.

Szerencsésebb világokban, talán az álmainkban vagy talán túl az Óperencián, bizonyára nem kell ilyen meddő elképzeléseket és ilyen hiábavaló indulatokat cipelniök az embereknek, mert biztosan vannak olyan más emberek, akik például értenek ahhoz, miként kell egy házat úgy fölépíteni, hogy senkiben föl se merül327hessen az a gondolat, hogy le kéne bontani. Vagy ha mégis le kéne bontani, akkor vannak tapasztalataik és van tudásuk arról, hogy miként kell. Szerencsésebb világokban, az álmainkban vagy túl az Óperencián, az ilyen jellegű tudással rendelkező embert az egyszerűség kedvéért építésznek és kőművesnek hívják. De nem vágyakozom festett egekbe; jelentse: nem panaszolkodom. Szép és hasznos dolog, ha legalább halvány elképzelésem van arról, hogy miként kell egy házat fölépíteni, bár kétségtelenül még szebb dolog, ha minden figyelmemet a mondatok felépítésére, a mondatok hibátlan szerkezetére fordíthatom. Ha például ezekben a mondatokban, amelyeket most írok, hibás kapcsolatokat teremtek a szavak között, akkor senki ember fia nem tudhatja megmondani, hogy mire gondoltam. Ha pedig valaminek a hiánya miatt, szükségből így történt, akkor hiába panaszolom, hogy engem bizony nem értenek meg az emberek, vagy hiába indokolom a hibáimat azzal, hogy a házam hibáiból eredő súlyos funkcionális zavarok terelték el a mondataimról a figyelmemet, és ezért lettek hibásak.

Pedig így élünk. Mindenkinek éppen elegendő és alapos indoka van arra, hogy mások miatt miért nem tudja rendesen elvégezni a munkáját. Az általános kedvetlenség, riadalom és ingerültség közegében alig észlelhető, hogy ezek a szinte kizárólag másokat illető indoklások valójában a gondolkodás funkcionális zavarainak eredményei. Ahol a hiány, a szükség, a rögtönzés uralkodik, s ezért igen kevés élvezetet találok abban, amit éppen csinálok, és műkedvelő munkám hangos tetszésnyilvánításra igazán nem találhat, hiszen legyek kőműves, író vagy miniszterelnök, minden hibás, repedt és ronda műtárgy, cikk vagy nyilatkozat szerkezetébe eleve bele van építve egy olyan elégedetlenség, amely másokról vetül vissza rám, ott igazán nem számíthatok arra sem, hogy legalább az ano328máliák megértésére alkalmazott szavak mégis épek, világosak és megbízhatók maradjanak. Abból az egyszerű tényből, hogy állandóan és akadálytalanul beszélek a saját nyelvemen, még nem következik szükségszerűen, hogy értelmes, ép, világos és megbízható szavakkal rendelkezem a saját életem eseményeiről, mint ahogyan abból a tényből, hogy házban lakom, még közel sem következik, hogy jó a ház.

Ha pedig arra az egyszerű kérdésre szeretnék válaszolni, hogy mi lesz holnap, vagy azt kérdem, mit tegyek annak érdekében, hogy így vagy úgy legyen, akkor mindenekelőtt azt kell megvizsgálnom, honnan származnak és mit jelentenek azok a fogalmak, amelyekkel a holnapomról gondolkodom. A nyelvhasználatnak azokat az egyezményes szabályait, amelyeket a hiány, a szükség, a kényszer, a szemrehányás, az elégedetlenség és a panasz közegében alapoztunk meg, semmiféle nemes cél érdekében nem lehet kibontani senki fejéből. Én legalábbis nem tudok elképzelni egy olyan jó holnapot, amelyet rossz, hibásan alkalmazott, tegnapi és tegnapelőtti fogalmakkal képzeltünk el.

Amikor egy másokat illető szemrehányástól lángoló pártpolitikus, aki egyébként teljes komolysággal a demokratikus jogrendszer hívének vallja magát, azzal a felszólítással fordul hozzánk, hogy tartsunk nyilvános önvizsgálatot, akkor nekem, a megszólítottnak, mindenekelőtt azon kell gondolkodnom, hogy miként gondolkodik ő, miként gondolkodom én, fogalmakon gondolkodom, fogalmakat egyeztetek. Szemrehányását persze azonnal értem. Azért nem tudja rendesen elvégezni a munkáját, mert a tudatom állapota nem felel meg azoknak az elveknek, amelyeket ő követ. Akadályt jelentek neki ezzel a mai tudatommal, mint ahogy akadályt jelentettem már tegnap is más pártpolitikusoknak. De honnan tudja, hogy végeztem-e önvizsgálatot? Az önvizsgálatnak éppen az 329a sajátja, hogy az ember magában végzi el. Legfeljebb gyóntatója vagy pszichológusa unszolásának enged, és nekik számol be az elvégzett lelki munka eredményéről. Ez nem történhetik nyilvánosan, hanem éppen a legnagyobb titokban. Igaz, vannak írók és költők, akik ezt a kínos munkát a nyilvánosság előtt végzik el, ezzel azonban senkit nem szólítottak föl semmire. Legfeljebb abban segítettek másokat, amit azok nem tudtak elvégezni még titokban sem. Egyáltalán lehetséges-e a nyilvánosság és az önvizsgálat fogalmának összekapcsolása? Természetesen lehetséges, sőt nagyon ismerős. A hitvallások történetének szomorú eszköztárához tartozik, később pedig önkritikának nevezték. Az egyedüli igazságot birtokló személyek abból indulnak ki, hogy gonosz vagyok és bűnös vagyok és a lelkemet csak úgy menthetem, ha nem vagyok megátalkodott, hanem minden gyalázatomat és gonoszságomat megvallom egy nyilvános beszédben. Kötött műfaj, követelményei szabottak, eredményei beláthatók. De milyen önvizsgálat lehetne az, amelynek előre tudhatnám az eredményét, és nem állana a jogomban megszabni azokat a követelményeket, amelyek szerint el kell végeznem?

Ezek szerint a szemrehányástól lángoló tekintetű pártpolitikus szintén előre tudna egy olyan eredményt, amelynek a hiányában célját sem érheti el? Bevalljam neki, hogy gonosz és bűnös és megátalkodott vagyok, és felnőtt életem harminc évének története nem más, mint a gyalázatosságok gyűjteménye? Mire menne vele? És én miért hazudjak az ő céljai érdekében ekkorát? Nem, olyan holnapot nem szeretnék, amilyet ilyen vallomások árán kíván nekem vagy bárkinek. Avagy ne tudná, mi a különbség a vallomás, az önkritika és az önvizsgálat fogalma között? Másfelől milyen demokratikus jogrendre gondol? Van-e olyan demokratikus jogrend, amelyben 330valakinek a lelkiismerete másokra tartozik? Ha lelkiismeretem szabadságát éppen az a jogrend biztosítja, amelynek velem együtt ő is a híve lenne, akkor miért akar beleavatkozni valami olyasmibe, amire ez a jogrend semmilyen formában nem hatalmazza föl? Netán a demokratikus jogrend fogalmát a diktatórikus jogfosztottság tapasztalatai szerint értelmezi? Miközben kíváncsian figyelem szemrehányástól lángoló tekintetét, s hallgatom azokat a szavakat, amelyeket feltehetően ő maga sem egyeztetett saját magával, nem csak fogalomhasználatának megbízhatóságát, hanem politikai céljainak realitását illetően is erős kétségeim támadnak. És arra gondolok, talán valóban nem ártana, ha elvégezné önmagán, amit másoktól kíván. Elvégre felsőbb iskolákat végzett.

A kőműves, aki a házam építésén dolgozott, a munka kellős közepén egyszercsak otthagyott. Túl az Óperenciára ment, hogy segédkezzen háza építésén ottani rokonának. Nem ő jött vissza, hanem egy másik ember. Hat hét alatt tíz kilót fogyott. Nagy nehezen húztam ki belőle, hogy mi történt. Nem történt semmi, mondta, csak rá kellett jönnie, hogy nem tud falazni, rá kellett jönnie, hogy nem tud vakolni, és bármily megalázottnak is érezte magát, rá kellett jönnie, hogy csak akkor lehet biztosítéka a jó életre, ha minden nap mindent elölről kezdve megtanul. Nem a munkába, nem a munka híresen feszített ritmusába, hanem a munkáról alkotott fogalmak egyeztetésének munkájába fogyott bele. Ezt a munkát senki nem kerülheti el abban a jövőben, amit jónak szeretne elképzelni. És így tovább.

331 332

Azon a földön, amelyet archeológusok és antropológusok az emberiség bölcsőjének neveznek, van egy alig megközelíthető mélységű sziklahasadék. Holdfény, napfény nem érintette még sem oldalát, sem felszínét. Odalenn örökös éjszaka uralkodik. Alulról föltekintve vékony csík az ég. Korábban bizonyára nem ereszkedett le ide senki, s akinek a teste a vörös homokkőfalak között horzsolódva, vergődve zuhant, csapódott, élve aligha érhette el a hasadék mélyét. Eleink a föld éhes szájának gondolták a feneketlen hasadékot, s itt csillapították a föld gyomrának követelődző háborgásait. Ifjakat adtak neki, tizenhat évesnél nem fiatalabbakat, húszévesnél nem idősebbeket. Nem valószínű, hogy élve taszították volna le őket. Valószínűbb, hogy a vastagabb csontokat sem kímélve földarabolták a testeket, majd nagyobb vasedényekben megfőzték és az edényekkel együtt hajították le. Feltehetően csak annyit, amennyit a feláldozott húsból rituálisan meg kellett hagyniuk.

Annyi bizonyos, hogy a kutatóknak teljes csontvázakat nem sikerült föllelniük és összerakniuk, csak részeket, csonkokat. Ezek közül nem egy az edények fenekére vagy oldalára égett, aztán évezredekig így maradt. A kivételes klimatikus viszonyoknak köszönhetően a csontok nem porladtak el, hanem több méter vastagon borítják a föld gyomrának felszínét. Vaslábasok hevernek szerteszét. Ami azt jelenti, hogy a föld kielégíthetetlen gyomrának ismerős képzete mögött van egy alig betemetett cselekmény, s talán nem is betemethető tapasztalat.

335

Az ember történeti kannibalizmusa persze e pompás lelettel együtt sem bizonyítható. Legfeljebb igen valószínű. Illetve egyetlen tudományos érv sem szól ellene. S ha valaki gyöngéden önmagába néz, akkor a kellemetlen valószínűséget nem tudja nem hitelesíteni. A nyelv nem engedi. Elég arra gondolnia, hogy szülők és szerelmesek a mai napig milyen előszeretettel adnak hangot annak a heves vágyuknak, hogy megegyék a másikat. A legkevésbé sem képletesen értik, a vágy pedig korántsem olyan ártatlan. Fölfalom. Megeszlek. Leharapom a füledet, leharapom az orrodat. Olyan édes vagy, hogy megzabállak. Az emberhús édes, a nyelvről pedig tudjuk, hogy igazolható tapasztalatokra alapozza állandó szókapcsolatokba foglalt állításait.

Az emberevés vágyának megnevezésében két ellentétes késztetés néz farkasszemet. Van egy elég erős, jó mélyen elraktározott, rituális tiltás, ám a tiltást felsértő, a kannibalizmus vágyát kifejező szavak nem kevésbé rituálisak. Mintha az egyik rituálé fogva tartaná a másikat. Az egyiknek minduntalan meg kell neveznie, hangosan ki kell mondania, amit a másik szerint immár nem szabad. Szeretteik ajkát vagy tagjait harapdáló szülők és szerelmesek a megmondhatói, milyen erős gátlás áll a kimondás kényszerének rítusa mögött. Mondom, de nem haraphatok rá. Elragadtatás, tiltás, gátlás és késztetés drámáit nem csak szavak, hanem erős fizikai jelek kísérik. Olykor hányinger, undor, libabőrözés, a garat kiszáradása, vérbőség, merevedés, félelem és reszketés.

Ha nem nőttünk volna ki az emberevés archaikus korszakából, akkor a humanitásnak feltehetően az lenne az egyik legfontosabb értékmérője, hogy miként mészároljuk le, vagy miként főzzük meg legügyesebben a másikat. Kinőttünk belőle. Az évezredes változás azonban két dolgot biztosan nem jelent. Egyrészt nem 336jelenti, hogy maguk a magasan szervezett társadalmak ne lennének roppant emberzabáló masinériák, másrészt azt sem jelenti, hogy létezne személy, akiben ne élne tovább a kannibalizmusra vonatkozó késztetés. Inkább azt kéne mondani, hogy minél személytelenebbül intézik el a magasan szervezett társadalmak az emberpusztítást, annál jobban halmozódnak, differenciálódnak és annál komplikáltabb fedések mögé vonulnak egyetlen személy kannibalizmusának feldolgozatlan késztetései. Az ember immár nem harap rá, ám élvezettel harapdál, s igen ritkán történik meg, hogy tényleg fölfalja, bár könnyedén tönkre tudja tenni a másikat.

A személy helyett elvégezi a személy nacionalizmusa, rasszizmusa, szexizmusa, homofóbiája és xenofóbiája. Ezek a válogatott politikai izmusok nem tartoznak ugyan a magasan szervezett társadalmak bon tonjához, de köznyelvéhez bizony elég erősen. Sem egymástól, sem a kannibalizmustól nem állnak távol. Ahhoz pedig, hogy beinduljon a nagy, szent, kollektív emberevő gépezet, a háború, egyenesen elengedhetetlen a viszonylag összehangolt és viszonylag akadálytalan működésük. Mintegy előkészítik a rituális emberpusztítást. Végül is, miért ne mondhatnám bele a másik pofájába, hogy ócska kurva, rohadt zsidó, piszkos cigány, mocskos gój, szemét buzi, bunkó paraszt. Igazán ártatlan verbális élvezet ilyesmit gondolni, vagy akár hangosan kimondani. De valószínűleg hasonlóképpen állunk vele, mint az emberevéssel. A gyűlöletet és a megvetés állandó kifejezéseinek előbb súlyos tiltások mögé kéne vonulniuk, hogy később a vértelen rituálék között találjanak a helyükre. Egyelőre még túl reálisak, túl veszélyesek. Embermáglyákhoz belőlük készült és a mai napig belőlük készül a gyúanyag. Nemes szándékaink jeleként éppen ezért nem azoknak adunk díjakat, akik a legü337gyesebben és legcifrábban szidalmazzák embertársukat, holott ez lenne a kézenfekvőbb, hanem azoknak, akik különböző meggondolásoktól vezetve nem csak az emberevésnek állnak ellent, hanem ennek a másik, nem kevésbé mély élvezetnek, a megvetés, a gyűlölet kéjes élvezetének is.

Ha pedig így megy majd tovább, és egyre többen lesznek a magukat megtagadni kész kitüntetettek, akkor egy szép napon talán nem csak a kannibalizmuson leszünk túl, hanem az emberiesség színlelésének nagy korszakán. Ez lenne a másik változat.

338

Két egymást követő éjszakán, kétszer néztem végig, hogy miként ítélik halálra és miként végzik ki az egykori román államelnököt és feleségét. Különböző dokumentumfilmek voltak, de a rituális esemény ábrázolásához természetesen ugyanazt az eredeti filmanyagot használták, s így a két film hatása alig valamiben különbözött.

A filmek olyan erkölcsi és esztétikai alapkérdéseket ismételtettek át velem, amelyekre az eltelt tíz évben nem volt válaszom. Hideg fejjel néztem végig, hogy a zsarnokgyilkosságot miként élvezem. Néztem, hogy élvezetem miatt elvileg szégyenkeznem kéne, mégsem szégyenkezem. Nincs bennem kímélet, szánalmat sem érzek a házaspár iránt.

Jogszerű bírósági eljárások híve vagyok. Lelkiismeretem ennek ellenére közömbösen hallgatott. Nem vagyok híve a halálbüntetésnek. Az eljárás brutalitása mégsem sértette az ízlésemet. Attól a halovány tudattól, hogy valaminek mégis csak lennie kéne ebben az égrekiáltóan jogszerűtlen és dilettáns komédiában, ami ellen kifogást kéne emelnem, de nincsen kifogásom, illetve lennie kéne bennem egy másik, jogkövető és humánus személynek, akinek erkölcsi közömbösségem és esztétikai igénytelenségem ellen tiltakoznia kéne, ilyen személy azonban nincs: furcsa űr támadt.

Az alantas élvezet veszélyesen közel áll a nemes élvezethez. Talán azért van így, mert a kétféle élvezetre nincsenek külön idegszálaink. A kéj és a fájdalom szintén képesek arra, hogy érintkezzenek. Nem csak emberben, állatokban is. Bármilyen élvezet fel339gyorsítja vagy éppen megakasztja a légzést, s olyan érzést kelt, mintha töredék időkre blokkolná a keringést. A vértolulások a kéjes fulladás érzetével homályosítják el a tudatot. Az emlősök fiziológiája zárt szisztéma. Az erős politikai izgalom vagy a vallási elragadtatás görbéje nem sokban különbözik a szeretkezés emelkedő görbéjétől. Fel van függesztve az erkölcsi ítélkezés és hosszú szünetjeleket ad az önreflexió. Látást és érzetet nem akadályoz többé gátlás. Nem csak a végtagokban, hanem az ágyékban és a hasban, a belekben és a végbél nyílását összefeszítő, sugarasan szálkás izomzatban is feszültség keletkezik. Akkor is, ha zsarnokot gyilkolok, akkor is, ha nézem mások zsarnokgyilkosságait. Ellentétes, görcsös izomkontraktúrák és izomtónusok. Ezért olyan lenyűgöző látvány a tömeges politikai vagy vallási elragadtatottság. Ezért oly félelmetes a tömeges hisztéria. Végül is döntés kérdése, hogy mit teszek nyilvánossá és mit titkolok. Rettegő kutyáknak merevedésük támad, örömükben vinnyogva vizelnek, dühükben gerincükön föláll a szőr. A kriminológia ismeri a jelenséget. Rablók, tolvajok, gyilkosok a tett elkövetése előtti kéjes izgalmukban kényszeresen ürítenek, s ejakulálnak, miközben végrehajtják tettüket.

Köznapi körülmények között az ember szigorú ellenőrzés alatt tartja az alantas élvezetek körébe tartozó affektusait és emócióit. Jó oka van rá. Ha a gyűlölet és a szeretet, az alantas és a nemes között nem őrzi a kényes és sérülékeny határokat, ha nem kizárólag nemes élvezetekre tartja fenn fiziológiájának zárt rendszerét, akkor a gyanakvás, a sértettség, a bosszú, az elégtétel olthatatlan vágya, a mohóság, az irigység, az önzés, a hiúság és a kapzsiság káosza azonnal elnyeli. Olykor nem csak őt. Néha egyetlen hisztériára hajlamos személy elegendő, s rántja magával a többit. Jugoszláviát jó idő óta elnyelte. Ukrajnát, 340Oroszországot, Magyarországot, Romániát, Szlovákiát, Horvátországot elvékonyodott hártya védi.

Az ész álma rémeket szül, az ésszel nem korlátozott gyűlölet ábrándja viszont vámpírokat. Attól a veszélytől, amelyet önmagam számára jelentek, nem tud más megvédeni, mint értelmem utolsó, éber, józanon tartott foltjai.

Mintha attól lehetett volna tartani, hogy kitörnek a kopár teremből, a rettegett házaspárt beszorították két vaslábú asztal és a fal közé. A teremben hideg lehetett, vagy a rögtönítélő bíróság egyenruhás tagjai nem engedték meg a zsarnokoknak, hogy levegyék a kabátjukat. Siettek velük. Minél előbb túl kellett a dolgon lenniük. Nem volt törvényes felhatalmazásuk. S ha lett volna is, úgy akarták leölni a két zsarnokot, miként kedves, szívesen vakargatott disznóikat egy téli hajnalon. Volt a sietségben politikai megfontolás is. Amíg életben vannak a zsarnokok, minden restaurációs kísérlet legitim, s akkor nekik lesz végük. Ki kit öl meg előbb, ez volt itt a kérdés. Elena Ceauşescu szőrmével bélelt, világos köpenyt viselt. Összefogta magán, ezzel védekezett. Fázott is, de valószínűleg inkább a félelemtől. Habár nem lehetne azt mondani, hogy ne maradt volna mindvégig fegyelmezett. Tudta, mi fog történni, mondta is.

Nicolae Ceauşescunak nem működött ilyen jól az önfegyelme. Holott ő csak később látta be a közeli véget. S biztos vagyok benne, hogy nem csupán az alkati korlátoltsága védte. Az akkor hetvenegy éves férfi negyvennégy éven át a Központi Bizottság tagja volt. Ez túl sok ahhoz, hogy az ember az agyvelejének legalább egyetlen kis foltocskáját még józanul megőrizze. Kádár Jánost nem akarta senki megölni, az igazság óráján mégis csak úgy tudta megvédeni az elméjét az őrülettől, hogy a dementia senilis sötét szakadékába vetette le magát. Ceauşescu csak nézte a feleségét, for341gatta ravasz kis szemét, idegességében kínosan vigyorgott, látszott a vonásain, fel nem tudja fogni, mi történik itt, s hogyan lehetne úrrá e történéseken.

Rajta egy súlyos, sötétszürke télikabát volt. Ezeknek a gyászos és ormótlan télikabátoknak a viselését valószínűleg a Varsói Szerződés egyik titkos záradéka rendelte el. Kádár János kapta a legnagyobbikat, Kádárné is kapott egy jó nagyot. Zsivkov túl kicsit. Husák egy teljesen elszabottat. Nagy, sötét kalappal viselték. A szerencsétlen napon a román államfő kucsmát húzott a fejébe. S hogy követhesse fegyelmezettebb felesége példáját, az asztalon támasztotta ki a karját, a kucsmájába kapaszkodott, gyúrta, gyűrte. Nézte az óráját, jönnek-e már kimenekíteni. Úgy nézte az óráját, mint aki azt mondja magában, jó, nem értem, de nemsokára úgyis kezdődik az igazi pártértekezlet.

Az operatőr hol kettőjüket vette, hol a rögtönítélő bíróság tagjait. Nem talált magának a teremben olyan szemszöget, ahonnan egyszerre lehetett volna rálátása a résztvevőkre. De közeli képeket sem tudott csinálni senkiről. Ráadásul billegett, zökkent, reszketett a gép a kezében, határozatlanul forgolódott. Nem csak azért, mert nem értett a munkájához, hanem a rettegését és a bosszúvágyát sem tudta csillapítani. Személyes érzelmeit nem tudta összhangba hozni a feladatával.

Ennek a filmnek a tökéletes és teljes dilettantizmus ad esztétikai befejezettséget. Vághatják így, vághatják úgy, mit sem változik. Tökéletes az összhangzata. Nincsen olyan tárgya, fénye, szereplője, hangja, eszköze, mely ne lenne alantas, ronda és dilettáns. Ezen a filmen le vannak sötétítve az ablakok, ajtó nem látható. A diktatúrának nincsen kijárata. Azóta sem tudjuk pontosan, hol vagyunk. Az operatőr sem léphet ki, ehhez a gyilkoláson kívül valaminek még eszébe kéne jutnia. A szabadságot nem ajándékba 342kapja az ember. Az operatőr a rögtönítélő bíróság rettegő tagjainak heves indulatkitöréseivel azonosul, s mi követjük kiszámíthatatlan csapongásait. Ami katartikus felismeréshez vezetne, ha a rögtönítélő bíróság tagjaival együtt az igazság áttörését élhetnénk át. De nem ez történik. Kicsinyes bosszúvágyuk jegyében ítélik halálra a két zsarnokot.

Nem történhet másként, hiszen bírák és zsarnokok a megszólalásig hasonlítanak. Egyformán ostobák, csúnyák, műveletlenek, durvák, közönségesek. S ami az igazság szempontjából talán a legfontosabb, viselkedésükből és szavaikból hiányzik mindaz, ami egy embernek méltóságot ad. Olyan igazságot pedig még nem látott senki, amelynek ne lenne méltósága.

Közben eltelt egy évtized. E méltóságát vesztett kameramozgást követve, csapongva a méltóságukat veszített, semmit nem értő emberek között, magam sem vettem észre, hogy felindulás, elégtétel és élvezet nem az igazságvágyamat követte, hanem a bosszúvágyamat. A dolog azonban még ennél is kínosabb. A zsarnokok minden méltóság nélkül mennek a halálba, de ők legalább meg tudják fékezni a rettegésüket. A bíróság tagjai ellenben nem csak attól félnek, hogy nem lesz idejük megölni a két zsarnokot, s akkor őket mészárolják halomra mások, ám attól még jobban tartanak, hogy két ilyen óriást kell megölniük. Nem tudnak megszabadulni törpeségük képzetétől. Szabad szemmel így még soha nem láttuk viszont önmagunkat a világtörténelemben.

Amikor a kivégzés előtt valami éles és kemény szárítókötéllel, hátukon kötözik össze a zsarnokok kezét, Elena Ceauşescu szájából halljuk a színjáték egyetlen emberi mondatát. Készek a halálra, de a bánásmód ellen még tiltakoznak. De nem az emberi méltóságukat féltik, hanem még mindig a tekintélyüket. A katonák rettegése ezzel szemben oly mértéktelen, hogy 343félő, nem tudják tisztességesen elvégezni botrányos dolgukat. „Mitől féltek ennyire?” – a női kiáltást a dulakodás mélyéről lehet fölhallani. S hogy még teljesebb legyen a diktatúrák rettenetes önarcképe, a legutolsó jelenetben megszólal az is, akinek hallgatnia kéne. Az operatőr szól az orvosnak a kamera mögül, már kinn az udvaron. Annyira reszket az orvos keze, hogy sztetoszkópjával nem találja a nyaki ütőeret. Vagy legalább a szemhéj alá be tudna nézni. Minden ujja, egész teste reszket, ez se megy.

„Emeld föl a fejét. Lássuk, hogy halott.”

Az orvos egy pillanatig tétovázik. Nem biztos benne, hogy az operatőr kérése teljesíthető. Ha kilép orvosi szerepéből, ha megteszi, akkor megszakítja a több ezer éves áramot, mely személyét és szakmáját még egy utolsó kicsi fonálon Hippokrátészhoz köti. Ha megteszi, akkor végrehajtja a diktatúrák legrettenetesebb ítéletét: semmi nem szent. Végrehajtja. Fölemeli és megmutatja nekünk Nicolae Ceauşescu halott fejét. Lehúzza az alsó szemhéjakat, hogy belenézhessünk a diktátor halott szemébe.

Ezzel a pusztító érzéki tapasztalattal együtt visszük át a diktatúrák logikáját a következő évezredbe.

344

Nagyon sok mindennek kell ahhoz megváltoznia, hogy minden maradhasson a régiben, mondja az öreg Lampedusa herceg, s a mondattal a magyar nyilvánosság helyzete bízvást jellemezhető.

Az elmúlt tíz évben természetesen nagyon sok minden megváltozott. Az izoláció imádatában azonban nincsen változás. Ma az írott és elektronikus sajtó munkatársai talán még szenvedélyesebben ápolják és védelmezik a saját izolációjukat, mint ahogy azt korábban tették. Immár minden kényszer nélkül, dalolva, önkéntesen. A magyar társadalom valószínűleg az izoláció állapotában ismeri föl önnön történeti karakterét.

Ha nem így lenne, akkor az utolsó tíz évben valószínűleg nem engedte volna meg, hogy a horthyzmus és a kádárizmus emelt fővel, kéz a kézben bevonuljon a köznyelvbe. Onnan ma már senki nem rakhatja ki. Ami a korábbi állapotokhoz képest mégis csak leheletnyi változás. A kritikai készség ilyen méretű összeomlására senki nem számíthatott. Tíz évvel ezelőtt még bárki azzal a hiú reménnyel hitegethette önmagát vagy embertársait, hogy a politikai szabadságjogok gyakorlása majd szükségszerűen feloldja az ország kulturális és mentális izolációját, s ezzel egy időben egyszerűen feloldódnak a korábbi nyelvhasználatok kellemetlen zárványai. Nem így történt. Nyelvi zárványokból felépült a köznyelv, és a történeti izoláció feloldásának láthatóan lenne még néhány olyan alapfeltétele, melyeket a magyar társadalom a szükséges önreflexió híján föl sem foghatott.

345

De nem akarok ilyen nagy dolgokról beszélni. Kicsire fognám. Bizonyos műfajok karakterisztikus hiányát szeretném megemlíteni.

Sem az írott, sem az elektronikus sajtóban nincsen nekrológ, nincsen könyvismertetés.

A jelentős személyiségek halála, legyenek ezek magyarok, külföldiek, láthatóan éppen oly nagy meglepetésként éri a szerkesztőségeket, mint a tájékozatlan közönséget. Korábban sem tudtak róla, most is minek kéne tudniuk. A nekrológok mennyiségéből és minőségéből arra lehet következtetni, hogy a szerkesztőségek nem ismerik az előkészített nekrológ fogalmát, nem folyamatosan értékelik és archiválják a híreket. Valószínűleg jól feltöltött archívumaik sincsenek, munkatársaik nem használják az archívumokat vagy az archívumokban rendelkezésre álló anyag jórészt az anszien rezsimből származik. Legyen valaki még oly jelentős személyiség, az írott sajtóban halála ma azt jelenti, hogy valaki sietősen el fogja róla mondani a személyes benyomásait és ezt a jellegtelen anyagot aztán valahová suvasztják. Vagy még azt sem. Vannak újságok, amelyek egyenesen törölték listájukról a nekrológ műfaját (Élet és Irodalom, Magyar Narancs). Jobban jár, ha külföldi filmszínész, de ha valaki netán tudós, zenész, táncos vagy építész volt, akkor az írott sajtóban legfeljebb mínuszos hír jár neki.

Még súlyosabb ignorancia jellemzi a magyar nyelvű elektronikus médiát. Ha egyáltalán közlik a jelentős személyiség halálának vagy temetésének tényét, akkor az inkább meghurcolásnak tekinthető. Jobb lett volna nem élnie, nem munkálkodnia, nem meghalnia. A rádióállomások a hangját nem találják, a televíziós csatornák a róla készült felvételeket. Ezeket sem aznap, sem a következő napokban vagy hetekben nem tűzik műsorukra. Nem ismerik az azonnali műsorváltoztatás nagyszerű gesztusát. A jelentős 346személyiség hangját, alakját nem helyezik el az emlékezetünkben.

Ahol nincsen emlékezés, ott szükségszerűen nincsenek évfordulók. Annak a valakinek, aki meghal, így a köztudatban születése sincs. Sem a közelmúltnak, sem a történelmi múltnak, sem a belföldinek, sem a külföldinek, nincsen kritikus recepciója. Nincsenek méltatlanul elfeledett személyiségek, akiket mások hirtelen fölfedeznek. Magyarán, a jelentős személyiségek által szőtt folyamatok sem láthatók, mert az sem látható, hallható és olvasható, hogy miért lennének ők jelentősek. Amiről pedig nincs szó, arról igazán nem lehet vita.

Ez valószínűleg abból is származik, hogy már a műveiknek sem volt rendszeres recepciójuk. Tudományos műveknek semmiként. Táncnak, építészetnek, képzőművészetnek, zenének alig. Ilyesmihez nincsenek képzett és írni tudó szakemberek. Olyan sajtótermék, amely ezeknek a valóban nagy tartományoknak az esetleges összefüggéseire filozófiai, művészettörténeti vagy tudománytörténeti szempontból akár csak esetenként reagálna, végképp nem létezik.

Nincsen napilap, mely rendszeresen ismertetné a külföldi vagy a belföldi könyvújdonságokat. Sem a tudományos, sem a politikai, sem a művészeti, sem az irodalmi műveket. A régi, irodalomcentrikus felfogásnak megfelelően, irodalomkritika még létezik ugyan nyomjelekben, de az összes többi könyvnek nincsen rendszeres recepciója. Így aztán új, cenzúrázatlan képünk sincs a kultúráról, amelyben bármi, bárhogyan megtalálta volna az új helyét. Változatlanul nem ismerjük az uralkodó tendenciákat és ezek összefüggéseit. Azokban a lapokban, amelyekben olykor még megjelenik könyvismertetés, kialakult viszont az új magyar recenzió. Ebből nem arról tudunk meg valamit, hogy mi van a könyvben, s mindaz ami benne van, mi347ként helyezkedik el az adott szakmai kultúrában, hanem a recenzens közli velünk benne a könyv olvasása közben szerzett legszemélyesebb benyomásait. Ami a szellemi folyamatokat illeti, a magyar kulturális újságírás tökéletesen orientálatlan, híradásaiban jórészt esetlegességekre és rögtönzésekre hagyatkozik. Láthatóan senki nem olvassa csütörtökön a Liberation és a Die Zeit, pénteken a Le Monde, vasárnap a New York Times, a Frankfurter Allgemeine, a Frankfurter Rundschau és a Neue Zürcher Zeitung mellékletét, vagy ha olvassa, nem adja tovább és főleg nem hasznosítja a tudását. Holott élénk párbeszéd folyik. Erről előbb tudomást kéne vennünk, hogy aztán később, valamilyen formában mégis csak részt vehessünk benne.

Ennyi bárdolatlanság láttán tíz évvel ezelőtt még azt mondhatta az ember, hogy a respublikában mindez majd lassan megváltozik. Ma azonban inkább azt kéne mondani, hogy mindezeket az ismereteket valószínűleg a jogegyenlőségben élő magyar ember sem igényli, mint ahogy a fasiszta és a kommunista diktatúrában sem igényelte. Ha igényelné, akkor valaki csak sietne igényét kielégíteni.

Aki kizárólag magyar újságot olvas, magyar rádiót hallgat és magyar televíziót néz, nem csak arról nem értesül, hogy miként van és volt, miként alakult így és ilyenné, hanem azt sem tudja meg, hogy mindez miként fűződik bele a működő világba. Vajon egyáltalán belefűzhető-e, s ha igen, akkor milyen szálakon és milyen pontokon. Nem kérdezi, hogy saját világának realitása vajon más világok számára nem irreális-e. Igaz, nem is kíváncsi ilyesmire. Aki szereti a saját izolációját, minek is kérdezné, hogy mire kéne kíváncsinak lennie.

A sajtószabadság, drága barátaim, nem közjogi állapot, hanem egy olyan közjogi állapot, amelyet szabad emberek hoznak létre.

348

Az Ausztria és Németország Európában című konferencia osztrák rendezői azt kérik tőlem, hogy lennék valamiféle „külső szemlélő”, akinek a nézeteivel aztán kívánatos lenne szembesülniök. Musil véleménye szerint viszont „Ausztria létének egyetlen bizonyítéka Magyarország”, s ha ez tényleg így van, akkor szemlélődésem nem csak indokolt, hanem külsőnek sem nevezhető. Musil kijelentésének ellenpróbája sem mutat mást. Vajon egy németnek eszébe juthatna-e, hogy egy magyar véleményével szembesüljön? Soha. És egy magyarnak eszébe juthatna-e, hogy éppen egy osztrákkal szembesüljön? Nem, egy magyar soha, senkivel.

A puszta tény, hogy mégis nyugodtan üldögélhetek osztrákok és németek között, s édes kettősükbe még bele is beszélhetek, nem csak elegendő bizonyíték arra, hogy Musil nem beszél ökörségeket, hanem bizonyítéka annak is, hogy ténylegesen létezik egy ilyen egyenlőtlen háromszög hármójuk között. Ennek a kapcsolatnak szeretnék a mélyére nézni.

Vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor egyszer Berlinben az éjszakai buszra várva álldogáltam, jött egy becsípett férfi és megszólított. Tüzet kért, vagy valamit tudni akart, annyi biztos, hogy válaszom hallatán azonnal tudta, idegen vagyok, és kérdezte is, honnan jövök. Önkéntelenül hátráltam fél lépésnyit, s a biztos távolságból válaszoltam neki, hogy Budapestről. Hogy akkor én egy magyar vagyok, ordította. Ki más lakna Budapesten, válaszoltam erre. Öröme azonban határtalannak mutatkozott, át akart ölelni, és azt ordította, hogy akkor mi fegyverbarátok vagyunk. Nem 349tehettem mást, az éjszaka nagy csendjébe én is brutálisan beleordítottam. Mik vagyunk mi? A nagy bérpaloták kivilágított, elutasító homlokzata halkabban visszaszólt. Mik vagyunk mi?

A hasonlóságok és a különbségek tüzetesebb vizsgálatának kedvéért szeretnék azonban feltenni egy egészen egyszerű kérdést is.

Mit tesz az ember ebben a három, történetileg és kulturálisan egymásba bonyolódott országban, ha egy idegent, vagy úgy általában az idegeneket kellemetlennek, nyűgösnek, taszítónak és egyáltalán, undorítónak találja?

Németországban a szállásukat vagy a lakásukat gyújtja fel. Ausztriában küld nekik egy levélbombát vagy a robbanóanyagot a helységnévtáblára tapasztja. Magyarországon a kocsmában veri meg, a nyílt utcán döfi le őket, netán azt mondja, hogy beszélni szeretne velük, s akkor húzza elő a bunkót, ha szólásra nyitják a szájukat.

A különbségek nem érintik a lényeget, hanem inkább a stílusban, a kivitelezés módszerében mutatkoznak meg. E jellegzetességek alapján a németet számítónak és kegyetlennek, az osztrákot sunyinak, alattomosnak, a magyart pedig vérszomjasnak és barbárnak nevezhetnénk. A jelzőket egyébként nem a kisujjamból szoptam, hanem egy tizenhetedik századból származó, szépen illusztrált német kalendáriumból vettem át. Ezekkel a jelzőkkel azonban a lényeget illetőn nem juthatunk nagyon messzire.

Ahhoz, hogy mélyebbre menjünk vagy messzibbre lássunk, talán azt a meglepő kérdést kéne föltennem, hogy e három ország közül vajon melyikben tudná Thomas Bernhard egy ideig még elkerülni a saját halálát.

Németországban biztosan nem, hiszen német költőt nem tudunk elképzelni, amint ilyen kaján élve350zettel utasítaná el a saját nemzetét, s ezért ilyen élvezkedő gyűlölködéssel nyilatkozhatna róla. Egy német csak úgy tudja megmenteni önmagát, ha a körültekintés és a felebaráti szeretet erényeivel jeleskedik, s ha gyöngéd távolságból szemléli a saját nemzetét. Önmagán kívül egy német nem gyűlölhet senki mást, s valószínűleg a közelebbi jövőben sem engedheti meg magának azt a bájos önösséget és forró önszerelmet, amelyet Thomas Bernhardtól természetesen mindig elvárhatunk. Ezidáig minden csöndes kísérletnek, amely Ernst Noltétól Botho Straussig arra vonatkozott, hogy a németek valamiként kikerülhessenek végre az önmagukra erőltetett engedékenységnek és az aszkétikus önvizsgálatnak ebből a sodró főáramából, csúfos kudarcot kellett vallani.

Magyarországon viszont Thomas Bernhardnak a legkisebb, a legparányibb lehetősége sem lenne túlélni a saját halálát. A közönséges magyar ugyanis éppen abban különbözik a másik kettőtől, hogy képtelen különbséget tenni a saját nemzete és a saját személye között. Vagy arra hajlik, hogy tökéletesen megfeledkezzék a nemzetéről, vagy olyan mértéktelenül azonosítja önmagát a nemzetével, amit egy német immár nem is tud elképzelni, az osztráknak pedig csupán örök vágyálma marad. Thomas Bernhard a tökéletes nemzeti közömbösség és a beteljesült nemzeti odaadás végletei között egyszerűen nem találná többé a saját lélegzetvételét. A saját lélegzete nélkül pedig még Magyarországon is megfullad az ember.

Végül Ausztriában nem csak azért nem lehetne Thomas Bernhard túlélését biztosítani, mert mindenféle politikai potentátok alkalom adtán éppen úgy szidalmaznák, ahogy ő is örökösen szidalmazta ezeket a politikai potentátokat, s még csak nem is azért, mert Ausztriában nem találna magának olyan 351léptékű kiadót, mint amilyen Unseld, vagy olyan léptékű rendezőt, mint amilyen Peymann, hanem elsősorban azért kéne egyszer, kétszer és végleg meghalnia, mert valóban olyan kivételes, se a német, se a magyar, se az osztrák szabványok mértékegységeivel nem mérhető személyiség, aki ugyanakkor tökéletesen megfelel a tényleg kivételes minőségű osztrák magaskultúra elsőrendű követelményének, miszerint pestisesként kell kezdeni és kiátkozottan, betiltottan, kitaszítottként vagy emigránsként kell befejezni az életet. Így aztán Schiele, Trakl, Freud, Webern, Wittgenstein, Schönberg és Bachmann sorsán Bernhard is csupán osztozik.

Németországban a kulturális és a történeti folyamatok sokkal szorosabb összefüggésben állnak egymással, sokkal olajozottabban mozognak együtt, mint Ausztriában, s ezért Németország kulturális hősei nem kitaszítottak, hanem ezeknek a jórészt egybevágó folyamatoknak a reprezentánsai. A kitaszítottakat a német kultúra folyamatosan Ausztriából importálja, ahol is a kulturális és a történeti folyamatok divergálnak, egymástól elhajlanak, és inkább kölcsönösen kihívják és ingerlik, mintsem kiegészítenék vagy kiegyenlítenék egymást. A magyar kultúra ellenben mindkét hőstípussal, a kitaszítottal és a reprezentánssal egyként jellemezhető, mivel a kulturális folyamatok és a történeti folyamatok hol ellentétesek egymással, hol összefonódnak, végül is kiszámíthatatlanul.

A saját múltjával való szembesülés folyamatában a három ország három különböző lépcsőfokon áll, ám mégis egyetlen kivételes európai species. Mondhatni, egyetlen fajta, három különböző változat.

Magyarország nem hogy nem kíván többé szembesülni a saját múltjával, hanem annak érdekében, hogy megszabaduljon múltja mértéktelen terhétől, egyszerűen megszüntetett avagy szüneteltet minden 352néven nevezhető történeti korszakot és tradíciót. Saját történetének realitását az örökös jelen oltárán áldozza fel. Magyarországon az utóbbi ötven évben senki nem birkózott meg a saját személyes múltjával sem, nem hogy a nemzetével. Magyarországon mindenkit végleg lebírt az állandó jelen. Egy ilyen boldogító állapotban természetesen senkinek nincsen szüksége jövőre sem.

Ausztria nem szembesült a múltjával, illetve nagyon bágyadtan tette. Ám a Waldheim-ügyben a világ elég kegyetlenül, bár közel sem igazságtalanul szembeállította a saját múltjával Ausztriát. A Groer-ügy viszont azt mutatja, hogy a szembesülésnek ez a processzusa immár önkéntesen megy tovább, olyannyira, hogy egy szép napon tán az sem lesz elképzelhetetlen, hogy egy Thomas Bernhard még a saját hazájában is élni tud.

Németország ugyan alaposan szembesült a saját múltjával, ám a konfrontáció egészen sajátos eredményre vezetett. Ezzel a múlttal nem lehet megbirkózni, ezt a múltat nem lehet megemészteni. Németországot végérvényesen lebírta a saját múltja. Azáltal azonban, hogy Németországnak legalább a nyugati fele ezt a megrázkódtató tényt elfogadta, a lakhatatlan ország lakhatóvá változott. Valljuk be, hogy egyedülálló, a jövőre nézvést pedig igen biztató teljesítmény. S hogy aztán a keleti tartományok miként tudják majd lakhatóvá tenni a saját múltjukat, s miként fog alakulni ezeknek az országrészeknek a közös jövője, ma még persze nem belátható.

Mint ahogy az sem, hogy Ausztria és Magyarország vajon lakhatóvá válik-e.

353

Soha, senki nem kérdezte, hogy Magyarország tagja kíván-e lenni a keleti tömb katonai tömörülésének, a Varsói Szerződésnek. 1955 május 14-én alapító tagja lett. Tagsága azonnal a diktatúra egyik legkikezdhetetlenebb dogmájának rangjára emelkedett.

Ma, amikor az a kérdés, hogy Magyarország vajon csatlakozzon-e a NATO-hoz, illetve az Észak-atlanti Szervezet tagállamai vajon elfogadják-e csatlakozási szándékát, mindez óhatatlanul eszébe jut az embernek.

Nem feledheti a kicsi, cvikkeres férfit, az ötvenhatos forradalom kommunista miniszterelnökét, aki 1956 november 1-én egyoldalúan felmondta a tagságot, és „a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva” kinyilvánította az ország semlegességét. Az orosz páncélosok válasza három nap múltán érkezett meg. Csak azért nem előbb, mert Hruscsovnak meg kellett győznie Tito marsallt a véres katonai kaland szükségességéről. Brioni szigetén tárgyaltak, ahol ráadásul viharos volt az idő és a repülő nem tudott se leszállni, se fölszállni. E három nap alatt az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kis közép-európai ország semlegességét egyetlen nagyhatalom sem tudja garantálni a világháború veszélyének felidézése nélkül. Budapestet rommá lőtték. A kinyilvánított semlegesség körülbelül ennyit ért. 2700 ember halt meg a harcokban és a sortüzekben. Több százezer ember menekült át a nyugati határon. A következő hónapokban 235 felkelőt végeztek ki, ezreket internáltak és bebörtönöztek. Titkos perben halálra ítélték Nagy Imrét, az ország legitim miniszterelnö354két, s csak akkor tették közzé az ítéletet, amikor már végrehajtották. Féltek.

Ott álltam az utcán az újsággal a kezemben az ólomszürke ég alatt.

Régi történet, mondhatná valaki. De szilárd meggyőződésem, hogy az európai szabadságeszmék akkor nem csak a szétlőtt Budapesten lehelték ki hosszú időkre a lelküket.

Hiába várták a magyarok, az amerikaiak nem jöttek. És a nagy európai szomszédok sem tudtak mást tenni, mint hogy befogadták a menekülteket és küldtek dán sajtot, meg holland vajat. Heinrich Böll ettől a „jótékonyságtól megszégyenülten” írta le azokban a napokban a rémült mondatot: „mégsem lehetséges semmi más”. Ami ennyi idő távlatából visszatekintve különösen figyelemreméltó vallomás.

Számomra azt jelenti, hogy a nagy demokráciák polgárai, történetükben talán először, fölismerték: a demokratikus közösség sorsa iránt érzett felelősség a demokráciák politikai realitásához tartozik. Habár rémülten észlelték, hogy etikai elveiket talán mégis ésszerűbb a saját biztonsági politikájuk és a saját ökonómiájuk realitásához igazítani. Nem sikerült összehangolni az érzelmeiket és a gondolkodásukat. És ez aztán hosszú évtizedekre így maradt. A csehek 1968-ban, a lengyelek 1981-ben szereztek erről a magyarokéhoz hasonló tapasztalatokat a maguk függetlenségi háborúiban. Abban a politikai, katonai és diplomáciai impotenciában, ami később a jugoszláviai háborúban jellemezte a demokratikus európai kormányokat, valószínűleg még mindig ez a magatartási minta működött. Holott éppen kritikus helyzetekben kéne józan ésszel fölérni, hogy a szolidaritás hiányát hosszú távon nem csak az sínyli meg, aki igényli, hanem az is, aki a realitások kényszerére hivatkozva megtagadja.

355

Mindezt fontosnak vélem abban a pillanatban elmondani, amikor az amerikai szenátus és a tagországok parlamentjei mérlegelik, hogy hozzájáruljanak-e a NATO keleti bővítéséhez, és a magyar kormány november 16-án minden választópolgártól megkérdezi, hogy az ország tagja legyen-e a katonai szervezetnek. Ezek közel sem formális kérdések. Arra is választ fogunk kapni, hogy milyen szinten létezik egyáltalán a demokratikus közérdek, illetve milyen erővel érvényesül vele szemben a nemzeti különérdek.

Magyarországon a semlegességnek mindenesetre sok híve van. A Gallup felmérése szerint a megkérdezettek 27 százaléka nem kívánja a NATO tagságot. A meglepően magas szám azzal is magyarázható, hogy a katonai önállóság vágya már a múlt században az osztrák császári ház ellen folytatott függetlenségi harc egyik fontos motorja volt. Meg az is szerepet játszhat, hogy aki ma a semlegesség hívének vallja magát, nem feltétlenül semleges az új demokráciával szemben. De akár így van, akár másként, a tartózkodás, a kivárás, a határozott beavatkozástól és a világszínpadi szerepléstől való félelem elég mélyen ül a magyar mentalitásban. Bár rögtön hozzá lehet tenni, hogy a politikai realitás iránti érzék, a kíváncsiság, a találékonyság és a helyzetfelismerő képesség nem kevésbé. Az utóbbi tulajdonságokra utalhat a megkérdezettek 61 százalékának válasza. Ők úgy vélekednek, hogy az országnak csatlakoznia kell a NATO-hoz. Ez a többség valószínűleg nem bízik a semlegességi deklarációban és bizonyára korábban sem tett egyenlőségi jelet a rákényszerített Varsói Szerződés és a demokratikus normák szerint ellenőrzött Észak-atlanti Szerződés között. Ez a többség talán nem szeretne többé dán sajtot és holland vajat enni egy belövésektől zajos óvóhelyen. Ez a többség szerintem nem azért támogatja a kormánypártok és az 356ellenzéki pártok meglepően egybehangzó csatlakozási törekvéseit, mert őrülten militarista, hanem azért, mert a demokrácia híve.

A semlegesség hívei ebben a kérdésben közel sem ilyen egységesek. Egymástól lényegesen elütő programok alapján, tizenhárom civil szervezet és két parlamenten kívüli párt szeretné megakadályozni, hogy Magyarország csatlakozzék a NATO-hoz. Ezek közül mindössze öt szervezet gyűjti össze a meggyőződéses pacifistákat, az antimilitaristákat, az anarchistákat, a katonai önállóság vagy a politikai semlegesség tradicionális híveit. A többi szervezetben inkább a demokrácia ismert ellenfelei, kriptokommunisták és kriptofasiszták gyülekeznek. A jórészt egymástól is elzárkózó szervezetek abban reménykednek, hogy a népszavazásig sikerül meggyőzniük az állampolgárok még bizonytalan csoportját. A közvéleménykutatások azonban azt mutatják, hogy ennek a 19 százalékra becsült csoportnak a véleménye a népszavazás időpontjának közeledtével inkább a csatlakozást helyeslők véleménye felé fog elcsúszni.

Azért érzem kötelességemnek mindezt elmondani, hogy a nemzetközi porondon mindenki világosan lássa, a pro és a contra érvek miként és kinek a pozícióját erősítik hazámban, illetve miként és kinek a pozícióját gyengítik. De még a legkínosabb eshetőséggel számolva sem gondolom, hogy a cseh, a lengyel vagy a magyar demokráciát alapjaiban rendíthetné meg csatlakozási szándékuk esetleges elutasítása. Ennél erősebbek.

Személyes véleményem a megszólalásig hasonlít Lord Dahrendorf véleményéhez, aki helyesli a NATO keleti bővítését, bár úgy ítéli, hogy „ez csupán a második legjobb megoldás”. A legjobb megoldás szerintem is az Európai Unióhoz való csatlakozás lenne. Amiről Lord Dahrendorfnak az a véleménye, hogy 357„az Európai Unió tökéletesen csődöt mondott és a továbbiakban is csődöt fog mondani, mert közeli belépésük lehetőségeiről még mindig nem az igazat mondja a keleteurópaiaknak.” Pedig tudniuk kéne, hogy „belépésüket Németország és Franciaország fogja megakadályozni. S éppen ezért kell mindent megtennünk azért, hogy a köztes időben védelmezzük ezeknek az országoknak a demokratikus potenciálját” – mondja Lord Dahrendorf. „Erre nincsen más lehetőségünk, mint a NATO keleti bővítése.”

Világos szavak.

358

Ha minden úgy igaz, ahogy az újságban áll, akkor a berlini Művészeti Akadémia tavaszi ülésén Konrád György, az Akadémia köztiszteletnek örvendő magyar elnöke, megnyitó beszédében orrszarvúaknak nevezte azokat, akik nem osztják véleményét.

Szerinte a hülye politikusokat szellemi gyámság alá kell helyezni. A NATO tizenkilenc tagállama bűnös háborút folytat Jugoszlávia ellen, s akik ilyesmit helyeselnek, íróasztaltettesek. Reggelente hiába néznek a tükörbe, nem veszik észre, hogy orruk helyén szarvuk nőtt.

Konrád nagy magabiztosságról és nagy műveltségről tanúskodó vélekedése nem lepett meg.

Az viszont meglepett, hogy a jelenlévő akadémiai tagok közül nem tiltakozott senki. Miért kételkednék benne, hogy kizárólag meggyőződéses demokraták voltak jelen? De alig tudok elképzelni helyzetet, hogy ne akadna egy demokrata, akinek legalább az ízlése, az arányérzéke tiltakozna az ilyen szavak ellen.

Konrád szavainak hallatán mindenesetre nagy volt a derültség.

Nehezemre esett volna e megnyitón derűsen elfelejteni a milliókat, akiket tíz éve azért fosztottak meg autonómiájuktól, akiket nyolc éve azért bombáztak Ljubljanában, azért gyilkoltak le Vukovárban, Dubrovnikban, Szarajevóban, azért lőttek bele a tömegsírokba Szrebrenicában, azért erőszakoltak meg, s azért üldöznek el az otthonukból Koszovóban e pillanatban is, azért veszik el a papírjaikat, a pénzüket, az arany nyakláncukat és az arany fülönfüggőiket, mert nem 359szerbek. Ha ott lettem volna az Akadémián, akkor ezt az egyidejűséget még kevésbé felejthettem volna el.

Kollégám és honfitársam krónikus feledékenységének híre nem ért készületlenül. Ismerem e tárgyban írott újságcikkeit. Herta Müller hívta fel rá a közfigyelmet (Frankfurter Allegemeine Zeitung, 1999 május 5.), hogy fél éven belül írott cikkeinek tartalmát egyszerűen elfelejti.

Tíz éve figyelem rémülten és némán, hogy az emberi jogok egykor legismertebb magyar szószólója, az állami paternalizmus és az állami önkény legfőbb ellensége, akinek az volt az egyik legjellegzetesebb és legvonzóbb emberi tulajdonsága, hogy előbb kérdezett, aztán állított, illetve gondosan és akkurátusan körbekérdezte a saját állításait, a múló évekkel a saját paternalisztikus álmának foglya lett, s mások véleményére immár azért sem kíváncsi, mert csaknem mindent tud, a többiek meg úgyis hülyeségeket mondanak. Ezért aztán olykor nagy nyilvánosság előtt is elalszik. Olykor jövőbe lát. Még berlini beszéde előtt biztosította a magyar televízió nézőit, hogy azoknak a politikusoknak, akik támogatják a bűnös háborút, nem lesz hosszú a politikai pályafutásuk.

Függetlenül attól, hogy a koszovói háborúról mi a személyes véleményem, s hogy a véleményemet egyáltalán el tudom-e értelmesen mondani, nem hiszem, hogy majesztózus ítéletek, kedélyes stílusban előadott minősítések vagy kétes próféciák helyettesíteni tudnák az érveket és az ellenérveket. Ez egy fontos módszertani kérdés. A paternalista előadásmódnak megvannak a maga korábbi, nemes hagyományai, mégis félő, hogy visszaszivárog vele az önkényuralmak véleményformálási módszere.

Nem a népszerű elnöknek vetném a szemére, hogy olyan embereknek beszélt, akiknek a körében népszerű. Az ember félénk, hiú jószág, szereti, egyenesen ke360resi az egyetértést a tömeg langyos melegében. Ami nem akadályozhat meg abban, hogy ragaszkodjam a saját metodikai elképzeléseimhez. Levélben fogom közölni a berlini Művészeti Akadémiával, hogy őszi ülésükre mégsem tudom elfogadni egyszer már elfogadott meghívásukat. Nem föltétlenül a véleményük, hanem véleményük meghitt egységének híre forgatta fel a gyomromat. Eszem ágában sincs felolvasni náluk. De ígérhetem, hogy részvételemet lemondó levelemben nem az egészségi állapotomra fogok hivatkozni.

Legnagyobb emberi kérdésem még e személyes döntés után is megmarad.

Nem értem, hogy egy ilyen tapasztalt elnöknek, aki csaknem mindent tud és csaknem mindent előre lát, miként sikerülhetett az utóbbi hetekben olyan egyetértésben eltöltenie önmagával minden éjszakát, hogy reggelre kelve senkit, de senkit ne lásson a tükörben. Holott legalább két arcot kéne látnia. Hármat.

Ez a nagy kihívás, saját nézeteivel egyeztetni Konrád különböző minőségű vélekedéseit.

Ugyanazon elnök mondja, hogy te orrszarvú vagy, aki alig néhány hónapja még szükségesnek tartotta, hogy Magyarország tagja legyen a NATO-nak. Ami rendben is lenne. Valami kis hasznot, valami kis biztosítékot remélt tőle az országának. Sokan mások is így voltak vele. Ha nem mehet az ország az Európai Unióba, akkor legalább a NATO legyen meg neki. Csakhogy akkor mit csináljunk azokkal a szép kis pacifista nézetekkel, amelyeket most kínál. Ha előzőleg is így gondolta, ahogy most beszél, akkor mégiscsak a semlegességet kellett volna az országnak javasolnia. Egy ilyen biztos ítéletű ember mégsem gondolhatta, hogy Magyarország a NATO-val a megrögzött pacifisták hölgykoszorújába fog bekerülni. Ráadásul nem csak nyilvánosan gondolkodó íróként javasolta a belépést, hanem politikusként.

361

Konrád György nem magánszemély. Nem csupán egy német akadémia elnöke, hanem egy magyar parlamenti párt országos tanácsának megválasztott tagja. Ebben a minőségében csak tartozik valakinek valamilyen politikai felelősséggel.

Nem értem, miért beszél mégis úgy, mintha nem lenne pártja egyik legbefolyásosabb embere. Vagy ha tényleg így van, s független személyként jó ideje belelát azoknak a politikusoknak a rövid politikai jövőjébe, akik helyeslik a légicsapásokat, ha tudja, hogy meg vannak számlálva a napjaik, akkor puszta szívjóságból miért nem figyelmezteti a saját pártjában a saját barátait? Ha ellenben jókor szólt nekik, hogy ő megváltoztatta a véleményét és bellicistából hirtelen pacifista lett, ezek azonban nem fogadták meg a tanácsát, s még mindig helyeslik a háborút, akkor miért nem lépett ki a pártjából. Vagy legalább pártja vezető testületéből. Jó hangosan. A Szabad Demokraták Szövetségének hivatalos álláspontja semmiben nem különbözik a német hadügyminiszter véleményétől, akivel ő az egész világ színe előtt hangosan vitatkozik.

Konrád György önérvényesítő magánszáma valamivel kevésbé koherrens jelenség, mint Peter Handke önérvényesítő magánszáma. A magánszámoknak az a lényegük, hogy minden körülmények között valami hihetetlenül meglepőt kell csinálni vagy mondani. Ez mindkettőjüknek sikerült.

De nem azért nem tréfa egyik sem, mert mindkettőjüknek sok nézője és hallgatója van.

Valamennyiünk lelkének egyik felét mutatják be. Egy egész európai korszak kedélyét, amely nem biztos, hogy a múlté. Megmutatják, hogy az önérvényesítés élvezetére rákapott európai egoizmus milyen mély meggyőződéssel védelmezi pozícióit a demokratikus európai integráció gondolatával és szükségességével szemben. Megmutatják, hogy valamennyiünk egoiz362musa milyen kemény és kíméletlen iskola. S meglehet, hogy miközben én inkább az üldözöttekért vállalt történelmi felelősségre és szolidaritásra szavaznék, ők ketten sokkal jobban látnak előre. Meglehet, ők fognak realistának bizonyulni, nem én. Nálam világosabban látják, hogy az európai közösség nem annyira a légicsapásoktól és a bombák áldozatainak rettenetes látványától retten vissza, hanem attól a józan számítástól, hogy a demokratikus európai integrációért mennyit kéne még a közös kasszába befizetnie. S ha a demokratikus közvélemény úgy dönt, hogy ez túl sok, túl nagy ár, akkor egy véres erkölcsi kaland után bizony vissza fog térni a saját szeparációs tradícióihoz. Akkor meg nyugodtan utazhat az ember megint bárhová, akár Szerbiába, hallgatni a csörgedező patakok szavát, vagy éppen konferenciáról konferenciára.

Európa nemzeti szocialistái a gyöngeségnek erre a pillanatára várnak. A magyar Csurka erre vár, a szlovák Mečiar erre vár, a román Funar erre vár.

Konrád szándéka több, mint érthető, csupán az érvei nevetségesek.

Mert ugyan milyen pacifizmus lenne az, amely csak azért nem a gyengébbik, hanem ellenkezőleg, az erősebbik jogának képviseletére szegődik el, mert létezik a világon egy katonailag még erősebb.

S micsoda pacifizmus lenne az, melyet logikai hibája miatt nem lehet egyeztetni az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával.

Ez a Nyilatkozat nem azt írja elő nekünk, hogy keressünk egy világi instanciát, amely majd engedélyezi a harcot a zsarnok ellen, esetleg jutányos áron el is intézi a dolgot helyettünk, hanem azt írja elő, és külön mindenkinek előírja, hogy a zsarnokot akár ezektől az instanciáktól függetlenül győzze le.

363

A kölcsönös megértésről kéne beszélnem, e szép és hiú vágyálomról, ám legnagyobb sajnálatomra, csupán a megértés hiányáról és látszatáról tudok beszélni, a szürke és kilátástalan hétköznapok kínzó realitásáról.

Őszintén szólva nem sok lehetőséget látok arra, hogy megértsük egymást.

Nem csak úgy általában, a kultúrák, a népek és a nemzetek, hanem elsősorban én, te, ő, emberek, szépen, egymás között, valamennyien, személyesen. Ahogyan a beteg Schiller, vagy a süket Beethoven remélte. Ez az, ami nem megy. Talán ideje tudomásul venni. Közvetlenül mögöttünk itt van még az utolsó eljátszott történelmi pillanat. Amikor a magyarok megnyitották a határokat, a csehek elindultak bársonyos talpakon, a románok reszketve és kéjes örömmel lemészárolták a két zsarnokot, amikor a németek végre puszta kézzel és körömmel estek neki a betonfalaknak. Mintha, nagyon hosszú idők óta először, ismét fölcsillant volna egy értelmesen berendezhető, közös élet reménye. Ha nem is egyformán beszélünk a szabadság nyelvén, elvileg kölcsönösen meg kéne értenünk.

A következő pillanatban azonban már mindenkiért utána nyúlt hosszú és sötét múltja, s mindenki a saját múltjával, a saját alkata szerint, a saját száján nyomta el a szabadulók szépen felzengő kórusát. A süket Beethoven sem láthatna mást, mint tehetetlen és üres tátogást. Először a szabadságban legilletékesebbek, a franciák kezdtek el tátogni, aztán régi szokásaikhoz híven tátogtak az angolok; a németek vonakodtak vala364mennyire, de aztán ők is kedvezőbbnek ítélték az általános és lelkes tátogást. A skandinávok, az olaszok, a spanyolok, a görögök és a portugálok még csak tátogással sem fárasztották nagyon a szájukat. Később elnöki vezénylettel tátogni kezdtek a csehek, a magyarok is tátogtak, nehogy valamiről lemaradjanak, és az osztrákok, nekik különösen kifejlett érzékük van az üres tátogáshoz, tátogtak a lengyelek, akik korábban már egyedül is eléggé kiadták a hangjukat, s ne felejtsük el, hogy legutoljára csupán néhány éhes, félmeztelen és mezítlábas albán nem tátogott.

Megint itt volt a mindenkori restaurációk halálos csöndje. Az illedelmes és szellemtelen tátogás, a hagyományos európai képmutatás jól begyakorolt nagy kórusa, amelyen még soha át nem hatolhatott az emberi szenvedés egyetlen szava vagy sóhaja. Maradtak a megszentelt látszatok. A tükrös termek csendje, a díszvacsorák csendje, a kristálycsillárok csendje, a lábak elé kiterített vörös szőnyegek, melyek mindig oly kíméletesen elnyelik a politikai bűnözők és a látogatóba érkező tömeggyilkosok lépteit. Káosz, füst, vér, népvándorlás és népirtás, megerőszakolt kislányok és asszonyok. Anyák, akik maguk küldik fiaikat: gyilkoljatok, erőszakoljatok. Egy háború, amelyet természetesen senki nem kíván se látni, se hallani.

Az utóbbi időben az a határozott benyomásom, hogy ez az egész kölcsönös megértés, mint szellemi kihívás, politikai feladat és erkölcsi kötelesség, amire a szigorú és igényes neveltetésünk mind ez idáig épült, valójában nem nagyon megy nekünk. Miként is mehetne, ha még a szerelmesek is csak akkor értik egymást valamennyire, amikor nem szólásra nyitják a szájukat. Holott a magzatvíz még mindig egyszerre érti az anyát és a magzatot.

Az emberi világon vékonyka hártya az értelem, melyet hol az állati ösztönök ütnek át, hol a szelek 365szakítanak fel. Tényleg kedvezőbb lenne töredelmesen bevallani, hogy legfeljebb a viszonosságokhoz értünk valamennyire, ám a kölcsönösséget nem érjük fel ésszel.

Persze nem hiszem, hogy lenne még ember, aki vallomást tehetne bármiről és bárkinek, avagy lenne vallomás, mely értő fülekre találna.

Európa emberileg és szellemileg olyan rossz állapotban van, hogy immár nincsen gondolkodója, aki hitelesen bejelenthetné a csődöt.

Nem megy, nincsen több tartalékom, tévedtem, kimerültem, nem bírom tovább.

Meg szégyellne is az ember egy ilyen részvétre éhes, érzelmes mondatot hangosan kimondani.

Az utóbbi tizenöt évben a legjobb elmék adták át magukat a látszat és a tetszőlegesség kultuszának, mert a fizetőképes nagyközönség kizárólag tréfát és sikerjelentéseket kíván hallani. Amikor legutóbb valaki nekem kívánta volna elnyekeregni személyes csődjének néhány jellegzetesen régimódi mondatát, magam is kelletlenül állítottam részvétre az arcomat. Közben ugyanis azt kellett gondolnom magamban, na, mit lehet erre mondani, ne bírd, ha egyszer nem bírod.

Oly sokat azért nem veszíthetünk, ha kiugrasz az ablakon.

A részvét látszatának illene még hagyni némi kis helyet, ám a levegő már vastagon telve van ezekkel a kimondatlan, titkos mondatokkal.

Talán nem véletlen, hogy az egyik legnevesebb német publicista, már a balkáni háború első napjaiban, meg is szólaltatott egy ilyen titkos kis belső mondatot. Azt üzente az egymást halomra gyilkoló feleknek, hogy öljék csak egymást szorgalmasan, míg el nem unják. Nem engedhetjük, hogy civilizálatlan emberek egy ilyen értelmetlen civódással a békénket megzavarják.

E mondatok tanúsága szerint két teljesen különbö366ző Európa létezik. Az egyik ördögi, és merő durvaság, a másik azonban mindig is megőrizte és megőrzi angyali ártatlanságát és nemes önuralmát. Amikor a rotációs gépek nyomni kezdték ezt a néhány német mondatot, észrevétlenül foszlottak szét a puszta ész keretei között megtartható erkölcsi felelősség utolsó ábrándjai. E néhány mondat azt jelentette, hogy a kiválóak és tökéletesek Európájában, e legjobb világok legjobbikában, a személyes önzés felett immár nem csak a régen halott Isten utolsó kis emléke, hanem a kétszáz éve istenként tisztelt értelem sem gyakorolhat többé semmiféle ellenőrzést. Nem feladatom, nem kötelességem, és főleg nem igényem megérteni másokat.

Kant kimúlt, a neves német publicista pedig hiába is vonta vissza később e néhány óvatlan mondatát. Az volt az igazabb pillanat, amikor a szándékai, a neveltetése, a legmélyebb meggyőződése ellenére, ám a korszak kényszerítő igényei előtt mélyen meghajolva, kimondta. Jómagam is régóta szeretnék hangosan a szenvedők és a megnyomorítottak arcába kiáltani.

Ha nem bírod, akkor dögölj meg, ne zavarj meg a bajoddal, öld meg magad. Éhezz, ha nincsen mit enned, de csöndesen. Fázz, de meg ne halljam, hogy a fogad összekoccan.

Nem tréfálok. Tudom, miről beszélek.

Ötven évvel ezelőtt a szülővárosomat százkét napon át ágyúzták, bombázták, lőtték. Kő kövön nem maradt. A Duna vizéből még sokáig kimeredtek a felrobbantott hidak csonkjai. Romok, és súlyosan sérült emberek között nőttem fel. Minden bizonnyal én magam is súlyosan sérült ember vagyok.

Első emlékem egy légitámadás az emeleti lépcsőfordulóban. Az égő tetők visszfényének lobogása a szemközti sötét falon. Az iszonytató légnyomás az első emlékem, a süketség, a légszomj, a vérvörösen lobogó fal, amint belémzuhan.

367

S egészen addig, amíg a hormonok felnőtté nem érlelték a testemet, meg sem fordult a fejemben, hogy léteznie kéne, lehetne, netán van egy másik, egy szelídebb, egy ártatlanabb, egy felvilágosultabb világ, amelyben ne lenne mindenkinek egyszerre több halottja; hős, mártír, hóhér, áldozat. Avagy lenne valahol egy olyan világ, amelyben az élet ne eleve elrendelt veszteség lehetne, s a lehető legnagyobb szerencse, hogy az embernek ma van még keze, lába, szemevilága, amelyet holnap majd esetleg elveszít. A romok között fehérre mázolt vasbotokkal tapogattak a vakok. Szerencsésnek mondhatta magát, aki kapott fakezet, falábat, akinek rendes mankója vagy tisztességes botja volt. Voltak az arcokról, végtagokról, az egész testről leperzselődött bőrök, gyújtóbombák emlékművei. Volt a repesz, a tépettszélű hasadások az emberi húsban, a hiányzó orrok, fülek, és a szilánksérülés, ezernyi kékesszürke és lila forradás. Akiket a romok alól kapartak ki, azok sípolva vették a lélegzetet. Akik pedig visszajöttek, tetovált számot viseltek a karjukon.

Mindez a szemembe van írva, miként mindenki másnak, s ezért velem senki nem fogja elhitetni, hogy két Európa van. Egyetlen Európa van, a sérülteké. A kölcsönös megértés határai pedig közel sem földrajziak. Franciaországot Vichyből nézem, Németországot Sztálingrádból és Auschwitzból, Angliáról pedig kizárólag Mahatma Gandhi szempontjából gondolkodom. Van aki érti önmagát, s van aki nem. A késői születésnek nincs kegyelme. Mert nincsen, és a közeli jövőben láthatóan nem is lesz nemzedék, amely megúszhatná a háborús sérüléseket. Az önpusztítás vágyát, a pusztulást minden egyes újabb nemzedék húsába mi oltjuk át, s amit kaptunk, naponta tízezerszer vezetjük végig mások idegrendszerén. Mindenkit beavatunk a pusztítás rítusába.

Ha egyáltalán beszélhetnénk kölcsönös európai 368megértésről, s nem csupán a hiányáról, tartalmatlan látszatáról kéne beszélni, akkor a valódi kérdés immár nem az lenne, hogy Európa demokráciában jártasabb népei és szabadon választott kormányai vajon miért nem segítették talpra állni az új demokráciákat, amikor ez erkölcsi kötelességük lett volna, vagy a saját rövidtávú érdekeik miatt miért kényszerítik őket térdre, amikor legalább egyedül szeretnének már fölállni, hanem inkább az a kérdés, hogy kiválasztott gondolkodóik miért nem ocsúdnak föl végre, s miért mulasztanak el egy emberileg érthető, realisztikus mondatot jó hangosan kimondani. Nem tudok segíteni neked, mert a saját szisztémám működési elvei akadályoznak ebben, de meg fogom vizsgálni a funkcionális hibát, hiszen a mulasztás mértékével egyenes arányban nőnek a veszélyek, s éppen ezért kérlek, ha van valamilyen elképzelésed vagy ötleted, miként kéne megszerveznünk ezt a közös életet, akkor szólj. A látszat és a tetszőlegesség kultusza valószínűleg nem enged egy ilyen mondatot. Vagy nem is gondolja senki.

Európa demokráciákban jártasabb népei és szabadon választott kormányai nem a demokratikus hagyományok megerősítésén, nem a demokráciák hibáinak korrekcióján, nem a demokrácia működési zavarainak felszámolásán, hanem új hierarchikus viszonyok megalapozásán fáradoznak. Nincsen párbeszéd, és nem is kívánnak párbeszédet. Természetes integráció helyett irányított izolációt kínálnak az új demokráciáknak, és önmaguknak inkább ellenőrzött szeparációt ajánlanak. Nem hagynak kétséget afelől, hogy ki irányít, ki ellenőriz, kinek van a dolgok menetébe beleszólása, hol vannak a kötelező udvariasság határai, s egyáltalán, ki az úr a házban. Persze, biztosan minden úgy van jól, ahogyan éppen van. Bár látható, hogy minél nagyobb a káosz, annál erőszako369sabban és önkényesebben dirigálnak, s egyre erősebben szűrik meg a saját szisztémájukba beérkező napi információikat. Ez nagyon ismerős. A barokk termekbe szépen visszaköltözött a Bécsi Kongresszus és a Kreml szelleme.

Végezetül szeretném legalább a saját történetemet tisztességesen végigmesélni.

Ott hagytam el, hogy amíg a hormonok felnőtté nem érlelték a testemet, addig nem is vettem észre, hogy ez az én egész háborús világom talán nem is olyan természetes. Hanem akkor aztán fölfedeztem, hogy mennyire bársonyos a bőrünk és milyen hibátlan a homlokunk. Ha pedig mégis van két sértetlen ember ezen a csodálatos napvilágon, akkor lennie kell egy olyan életnek, amelyben nincsen is más, mint szépség. Elébb csak a tetovált számok látványa zavarta a frissen szerzett testi jóérzésemet. Miért nem takarják el, minek emlékeztetnek örökké erre a szörnyűségre? Aztán a forradások, a tépett szélű hegek, undorodtam, a hiányzó tagok, a csonkok, ezek az állandó sípoló sóhajok. Ha ilyen lennék, akkor ki nem tenném az utcára a lábamat. A testi jólét nem kíméletesebbé és belátóbbá teszi az embert, ahogy az ésszerűség szabályai szerint elvárható lenne, hanem inkább kíméletlenebbé. Gyűlöltem őket. Megrontották a kék eget. Harminc évnek kellett eltelnie, hogy akár csak magamnak is be merészeljem vallani, amit most fél Európa hol rettegve magába fojt, hol gyűlölködve elsusog, olykor már a szemembe köp. Megértem, hiszen legszívesebben én is az arcukba üvöltöttem volna, hogy maradtál volna otthon, mivégre élsz még, minek vonszolod még itt magad?

S bár soha nem tettem eleget ennek az alig visszafogható késztetésnek, soha nem kiáltottam senki arcába hangosan, a büntetést nem kerülhettem el.

A város sűrűjében, valamilyen rettenetes odúban, 370lakott ugyanis a környékünkön egy idősebb asszony, aki napszámra járta az utcákat, már amennyire járni tudott, s hol magyarul, hol idegen nyelveken, torka szakadtából ordított. Ragacsos ősz haja az égnek meredt, cafatokban lógtak róla mocskos ruhái, és ételmaradékokkal telitömött szatyrai. Mindenki ismerte a történetét. A leomló ötemeletes bérház átszakította a pince boltozatát, és egy vasgerenda úgy tartotta fogva a törmelék alatt, mint valami csapdába esett állatot. Három nap múltán, véletlenül akadtak rá. Az egyik lábát le kellett vágni. Azoknak a napoknak és éjszakáknak a tébolyát azonban senki nem kanalazta ki többé az agyából. Nem volt falába. Nem tudom miért, nem kapott, szegény volt, nem volt senkije. Egy durung helyettesítette a hiányzó lábát, s ennek a végére húztak egy vastag gumit, hogy ne kopogjon annyira. Ez az asszony egy napfényes délelőttön megállt előttem az emberektől hullámzó járdán. Mintha szemérmesen, csaknem félénken mosolyogna, mintha valamit kérdezni vagy kérni kívánna, s ilyenkor egy jólnevelt fiatalember természetesen résztvevően közelebb hajol. De nem kért, nem kérdezett, hanem az üres száját nyitotta ordításra. Emberek, figyeljetek, ez volt a fiatalember, aki telibüdösítette a számat. Az emberek tényleg megálltak. Az asszony pedig olyan közel hajolt, hogy ordításának lehelletével az arcomba csapott.

Miért büdösítettél bele a számba, ordította, tagolta, hogyan védekezzem ellened?

Nem értettem félre a kérdéseket. A lélek lát. Sok mindenre megtanított a hosszú pillanat.

371 372

Pétert a szüleinél kellett keresni. Ő viszont minden nap fölhívta a szüleit. Átadták neki az üzeneteket, s akkor valamilyen büdös telefonfülkéből engem is fölhívott. Huszonkét éve ismerjük egymást, s azóta állandóan beszélgetünk. Ha másként nem, hát telefonon. Olykor hetente többször. Mivel vidéken lakom, ez neki is jó sokban van.

Sokáig nem volt saját telefonja. A telefon akkoriban azon világi javak közé tartozott, amelyet az embernek vagy a rendszer szolgálatával kellett kiérdemelnie, vagy ha ezt valamilyen alapos okból nem tehette meg, akkor akár évekig várni rá, amíg nagy kegyesen megadják.

Az édesanyjával olykor hosszú beszélgetésekbe bonyolódtunk. A kölcsönös udvariasságban mindig ott szunnyad a titkos lehetőség. Valójában ritkán akart velem beszélgetni. Egy okos anya a fia barátaival szemben is inkább tartózkodó. De lettek ezek a beszélgetések. Meg én sem akartam, hiszen szívességet kértem tőlük, s akkor minek terheljem őket magammal. Csakhogy mindig volt egy udvariasságnak szánt díszítés, ami a másik számára elég érdekes ahhoz, hogy viszonozza, s aztán már nem lehetett megállítani.

Egy ilyen hosszú beszélgetésünk után egyszer azt találtam mondani, igazán itt az ideje, hogy megkérjem a fiát, mutasson be neki. Érezhette, ez nem üres udvariasság. Kis csönd támadt. Már azt hittem, valamilyen társalgási hibát követtem el.

De hiszen ismerjük egymást, szólalt meg ekkor angyali nyugalommal.

375

Az angyalok jól poentíroznak és olykor kíméletlenek.

Tartottam a kezemben a kagylót, és természetesen nem emlékeztem semmire. Valamit nyögtem, hogy bocsásson meg, hol, honnan, miként, mikor.

Ó, nagyon régről, maga kisgyerek volt még. Nyáron. Egy balatoni üdülőhelyen. A nagybátyja és a nagynénje hozta el. Még játszottunk is, karikát vetettünk, míg a teraszon beszélgettek az urammal.

Az angyali hangjával lassan visszacsúsztam a borús nyári délutánba. A nagy zöld gyepen álltunk a messzi szürke ég alatt. A vékony, selyemruhás asszony karikát repít. Távolban a nyárfák, vagy akár egy egész sötét erdő. Ezeket a könnyű nádkarikákat az embernek egy hosszú pálcával kellett elkapnia. Ha nem sikerült, akkor futhattam utána, és láttam a nyaraló teraszát, ahol a Péter édesapja a nagybácsikámmal és a nagynénikémmel kávézott és beszélgetett. A ház fölött magas töltésen ment a vonat.

S hogy én ezek szerint az Esterházy Pétert tulajdonképpen a születése előttről ismerem.

376

Egy megvénült arc mély ráncai, finom barázdái világos foltként, szálkaként jelennek meg a negatívon.

A negatívot egy ferdén elhelyezett, alulról erősen megvilágított mattüvegre fektetjük, s egy puha grafitceruzával, igen óvatosan oly sötétre árnyaljuk, hogy az arcon látható világosabb és sötétebb tónusok között ne legyen különbség. Ezt a műveletet nevezik a fényképészetben negatív retusnak.

A pozitív retusálását vékony ecsettel, száraz kínai tustintával, s ha nincsen más, akkor egy átlósan kettétört zsilettpengével kell elvégezni. A penge éles hegyével fekete karcokat és mélyebb tónusú foltokat kapargathatunk az emulzióról, majd az ecset hegyét az ajkunk közé kapva, megnyálazva, s a nyállal mikronnyi tusfestéket oldva fel, mintegy bepontozzuk és beszálkázzuk azokat a felületeket, melyeket a kapargatással felsértettünk, illetve eltüntetjük azokat a tónuskülönbségeket, amelyek a negatív retusálásával nem voltak teljesen kiegyenlíthetők.

Amikor a mesterséget tanultam, legnagyobb szerencsémre, igen bölcs ember volt a mesterem. Egyszer azt a feladatot adta, hogy készítsünk egymásról portrét, de aztán minden inas a saját ábrázatát retusálja ki. Legalább tizenöt munkaórát ültem az arcmásommal szemben, s igazán mindent megtettem, hogy eltüntessem a szabálytalanságait és a hibáit. A homlokom teli volt pattanással, egy nem maradt. Szigorra hajló számat meglágyítottam, s eltüntettem a keserű barázdák zárójelét. Valamennyit levettem orrom húsos cimpáiból, határozottabbá tettem élét, elrendeztem a szemöl377dököm ívét, ragyogást adtam a szememnek, megnyújtottam a pilláimat. Tudta a mi mesterünk, hogy milyen gyöngédséggel viseltetik az ember önmaga iránt, s bizonyára arra akart rávezetni minket, hogy ilyen gyöngéd figyelemmel közeledjünk mások ábrázatához is. S miként valamennyien magunkban hordozunk egy ideát önmagunkról, retusőrként annak a lehetséges ideának kéne utánamennünk, amelyet egy ismeretlen ember ápol önmagáról. Ha megnézem ezt az egykori képemet, akkor persze nem mondhatok mást, mint hogy jókora túróslepényt csináltam az ábrázatomból. Fényképészi tapasztalataim alapján azonban hozzá kell tennem, hogy az emberek általában akkor elégedetlenek a portréjukkal, ha nem készítünk az ábrázatukból túróslepényeket.

Barna Róbert igazán nem csinált túróslepényt Ungváry Rudolfból. Az Életünk legfrissebb számában (1992/7) közölt interjúja inkább a gyöngéd és figyelmes kíméletlenség remekelése. Nem beszél bele állandóan a másik emberbe, nem a saját véleményét óhajtja hallani vagy viszonthallani, hagyja, hogy ez a hol szikáran hallgatag, hol gáttalanul bőbeszédű Ungváry meghúzza a maga sajátos beszédíveit. Legfeljebb olykor még mélyebbre löki a monológba, vagy közbevetéseivel a felszínre segíti, netán újabb áradásra bírja. Az eredmény hiánypótló és példaszerű. Látjuk, hogy Barna szereti Ungváryt. Egy olyan embert szeret, aki nagyon kritikusan nagyon szereti önmagát. S valószínűleg azért szereti, mert halálosan kíváncsi erre a problémára, ilyet még nem látott. Valaki vagy szereti, és akkor felettébb csodálatra méltónak találja önmagát, vagy nem szereti önmagát, és akkor teli van a szája panasszal, örökösen fortyog és elégedetlenkedik. Ungváry azonban még akkor is szereti önmagát, amikor éppen gyűlölködik. Hiszen megfigyelheti a saját gyűlöletének mélységeit, s ezt 378szépnek találja. Vagy rondának találja, akkor viszont a saját figyelmét szeretheti.

Közös problémájuk legbensőbb tárgya az ideológiává avatott gyilkos indulat, a gyűlölet, illetve az erotikus regresszióhoz kötött politikai agresszió.

Beszélgetésükben nyomuk sincs azoknak a kínos betegségeknek, amelyek a múltról szóló mai diskurzusok és szónoklatok jellemző sajátjai. Nincsen melldöngetés, veteránkodás, amnézia, bizonykodás, nemzeti ború, nincsen könnyes önsajnálat, nincsen áthárítás, nincsen maszatolás, fedés, retus sincs, sem elkenés, nincsen elégtételkeresés, nincsen bűnbak és nincsen bosszúvágy, holott más sincsen, mint csöndesen lüktető szenvedés. Ungváry végül is a nagy, fekete, latin gondolkodók fajtájából való, mint amilyen De Sade, Genet vagy Bataille, még akkor is, ha az emberi moralitás terhelési próbáit nem érzéki, hanem fogalmi, nem szenzuális, hanem ideológiai anyagon végzi el, tehát nem azon az anyagon, amelyen a franciák, hanem inkább azon, amelyen a németek. Az eredmény mindenképpen hasonló.

Önmagunkról táplált reményeinket, vágyainkat, képzeteinket dúlja fel. Nem arra hivatkozik, hogy emberek vagyunk, hanem azt mondja, hogy állat vagyok. Nem azt mondja, hogy szeressétek egymást, hanem azt mondja, hogy gyűlölök. Nem azt mondja, hogy kínlódom, hanem azt mondja, hogy élvezek. Nem azt mondja, hogy felelős vagyok, hanem azt mondja, hogy megfogtam a farkamat. Mindazt, amit az európai kultúrában negatív, illetve pozitív pólusnak illik tartani, neveletlenül fölcseréli. Saját magát a skolasztikusok, a misztikusok és a nominalisták társaságában helyezi el, mint ahogyan a nagy francia negativisták elődjei is ezen a szellemi tájékon kereshetők.

Nem szeretnék ebből az interjúból semmit idézni, hiszen bármiféle kiemelés megsértené a rendszerét. 379Csupán azt ajánlhatom mindenkinek, hogy szaladjon gyorsan az újságoshoz, vegye meg, olvassa el. Szemérmetlenségétől nem csak a lélegzete fog elállni, hanem abban a sokszínűen hazug politikai közegben, amelyben a saját hadonászásaink, visongásaink, hisztériáink, őrjöngéseink és fröcsögéseink közepette élünk, valódi gyógyírra fog találni. A saját indulatait ismerheti föl a képen, amelyet Ungváry a saját gyűlöletének nyers őrjöngéseként tár elénk. Ha pedig valaki önmagában ismeri föl, akkor már nem kell másra mutogatnia.

A nagy ravasz moralisták fajtájából való ő. Úgy állja útját saját őrült negatívizmusának, hogy egy kéjenc gyönyörével mindazt csontig elemzi, összefüggéseibe helyezi, kíméletlenül kimondja, leírja, amit a házi váteszek és a nemzeti megnemesedés vezérszónokai inkább szóvirágaikkal fednek el szemérmesen, hogy aztán majd holnap újra meg lehessen valósítani.

Ennek a nagyszerű beszélgetésnek van azonban egyetlen pontja, ahol Barna Róbert segítségével Ungváry Rudolf mégis túróslepényt csinál a saját ábrázatából. A maga módján persze, tehát nem mézédes, mazsolás, tejföltől, túrótól, tojástól sárgásan fénylő, ropogósra sült lepényt, hanem szikkadtat, penészeset, odvasat. Nem olyat, amilyet anno a nénikénk csinált, hanem olyat, amilyet a vadkapitalista sarki pék árusít egy mocskos bodegában. S ezen a ponton, mint retusálásokban járatos embernek, Ungváry Rudolfot igazán meg kell védenem Ungvárytól.

Barna Róbert valamilyen naplót említ egyik kérdésében, amit aztán Ungváry röviden úgy intéz el, mintha ebben a naplójában nekiment volna a kommunistáknak. A naplót olvastam. A naplóban nem a kommunistáknak megy neki, hanem önmagának. Frontálisan ütköznek, ő, meg a neurózisa. Ezt a mintegy ezernégyszáz oldalas naplót, szenvedés- és éhezéstörténetének e hatalmas dokumentumát, amely380ben a legszemélyesebb anyagon mutatja be a politikai agresszió és az erotikus regresszió kölcsönhatását, Ungváry valószínűleg azért intézi el itt néhány felületes mondattal, hogy az önnön hiúságától lihegő író torzképét rajzolhassa meg önmagáról. Ezen a ponton is következetes. Az író embert védi meg magában a hivatalnok írótól. De bármit mondjon is róla, ez a publikálatlan, s jelen pillanatban valószínűleg a teljes megszerkesztetlenség állapotában szunnyadó mű a magyar írásosság, a magyar irodalom legbotrányosabban jelentős teljesítményei közé tartozik. Nincsen sok. Csáth naplója, József Attila szabad ötleteinek jegyzéke, Hajas szövegei. És Ungváryé.

381

Igazán résen kell lennie a látogatónak, aki egy kilátástalanul szürke téli délelőttön Birkás berlini műtermébe lép. Nem is szükséges oly nagyon körülnéznie, még csak sok időt sem kell eltöltenie itt. Egyszerre látja kívülről, belülről, nagyon közelről, csillagévnyi távolságból, s nem csupán önmagát. A valakit pillantja meg, az ismerőst, az idegent, a másikat. Ez az első benyomása. Valakit lát a képeken, akinek nincsen önálló személyneve.

Ha nem lenne magának is hosszú évtizedes tapasztalata arról, hogy miként lehet szétválogatni ezeket az egymáson átütő és egymáshoz tartozó síkokat, dimenziókat és identitásokat, akkor az erős hatást akár Birkás személyes jelenlétének tulajdoníthatná. Műtárgy és személyiség nem föltétlenül különböző, bár nem is egy dolog. Függőségük nem arányos, még csak nem is kölcsönös. Munkája közben a személyiség egy olyan imaginárius tárggyal kerül kölcsönösségi viszonyba, amely tőle nyeri el a függetlenségét.

Nem tudom, nem a sors találó tréfája-e, hogy neve az ábécé első két betűjével kezdődik. Nem jutna eszembe mással, mint a keresztnevén megszólítani, ám amikor a képeiről gondolkodom, kizárólag a vezetéknevén. Valószínűleg alkata diktálja így, tulajdonságainak követelődző feszültsége. Arcán egyszerre van jelen az örök fiú a komor férfival; állandóan mosolyog rád a fiú, teli fogsorral nevet rád a férfi, mindez mégsem vidámságukból vagy önelégültségükből, hanem elővigyázatosságukból és előzékeny382ségükből származik. Mintha egyikük sem kívánna senkit megterhelni szomorúsága roppant súlyával.

Nagy, meleg barnaság a szomorúsága. Haja, bőre, minden barna. Szomorúság kék nem lehet. Föld. Teste tömör; járása, tartása alapján az embernek az a benyomása, hogy ez a zömök és masszív test inkább lassú, módszeres, semmiképpen nem robbanékony. Kivételesen nagyok lehetnek a tartalék energiái, ezek azonban valószínűleg nem löketekben nyilvánulnak meg, hanem áradók, terjeszkedők. Mint a víz. Tüzét elföldeli. Beszéde kifejezetten lassú, hangja persze mély. Megfontoltság fogja vissza, a feszültségek állandóságának szükséglete. Ha magas feszültséget érzel egy idegen testben, akkor az vonzó, veszélyes; az övé aszkétikusan fegyelmezett, csaknem semleges.

Újabb képei láttán egy igen távoli kép is azonnal eszembe jutott. Ez a kép számomra jóval több mint fontos vagy ismerős. Harminc évvel ezelőtt egy jóbarátom kartonra kasírozott nekem egy reprodukciót. Leonardo híres rajza volt ez, az emberi test arányainak sémája. Leonardo embere alapállásban áll egy négyzetben, s mutatóujjának hegyével éppen eléri a négyzet két függőleges oldalát. De terpeszben is ott áll ez az ember a saját életkörében, s mutatóujjának hegyével épp eléri az ívét. Ketten egyek. Vagy egyetlen ember, két mozdulat. A kör a talpa alatt érinti a négyzet vízszintes oldalát, áthalad a két függőleges oldalon, leszeli a négyzet két felső szögét és boltozatba emelkedik a fej fölött. Kitárt karjaival szabadon mozoghat az íven, a boltozat alatt. Mondhatnánk, annyi az aurája, amennyi a mozgástere. Terének korlátai és mozgásának szabályai arányosak. Valamelyest be van szorítva. A négyzet felső szára mintha valósággal leszorítaná szép fejét. Oly szorosan ül rá e keret, hogy még ágaskodni kész haját is lelapítja valamennyire. Karja ugyan szabadon mozoghat, mintegy a jelképes égbe 383érhet, tekintetének azonban e szűkebb tér négyszögében kell megmaradnia. Számomra a festészet történetének legsajátosabb tekintete.

Kicsit fölnéz ez az ember, de gondolom, mégis a mennybolt alá néz. Bármiként legyen, nem az istenek szemléletében merült el. Mi is csak visszanézünk valakire, aki saját korlátozottságától szomorú szigorral kinéz a végtelenre. De tekintetét a pillantásunk el nem érheti.

Barátom ajándékának közel harminc éve igen profán funkciója van. Az íróasztalomon felhalmozott dossziékat fedi le. Ha nem akarom, munka közben akkor is állandóan óva int át egy másik időből, hogy tartsam be az ábrázolás alapszabályait. Most pedig nem telik el több, mint néhány pillanat, amikor Birkás azt mondja szemérmesen, hogy ezeken a képeken persze jól látszik a régi festészet. Úgy mondja, mintha valamilyen vád ellen védekezne. S amikor gyorsan rákérdezek, hogy ki lenne, aki látszana, nem válaszol. Mintha Leonardóval vádoltam volna meg. Pedig semmi kétség, nem véletlenül jutott eszembe, képeinek valószínűleg Leonardo homometriája az egyik gyámköve. Schema delle proporzioni del corpo umano. Ameddig az ember a kezével elér. S meddig ér el az ember a tekintetével.

Újabb képei láttán ugyanakkor egyszerre nagyon sok szó is eszembe jutott. Egyik szó a másik sarkára lépett. Agy. Sejt. Fej. Tojás. Világtojás. Arc. Pina. Korpusz. Ikon. Pina másodszorra is. Aura. Arány. Inkább az agy két féltekéje. Maszk. Afrikai maszk. Föld. Agyag. Talán inkább japán maszk: az ég. Talp. Olívabogyó. Anyag és anyagtalan. És aztán a sok szó között hirtelen az is eszembe jutott, hogy innen aztán tényleg nincs neki hová tovább. Mintha ezek közül a szavak közül is kiválasztana egyet, mondta, sokan mondják, hogy világtojás, de neki nem az, jóval ke384vesebb, nem ilyen nagy szavak. És megint csak olyan, akárha én vádaskodnék a szavaimmal, holott egyet sem mondtam ki még hangosan. Meg nem is akartam volna kimondani.

A reneszánszban a görögök világtojása beköltözött az ember fejébe, s azóta nem is jött ki onnan. Az éj megtermékenyült a széltől, és a sötétség ölébe tojta ezüst tojását. Meg úgy is mesélték e történetet, hogy a tojásban az ég és a föld egybekelt. Mindezt azért ne feledjük el. Ha Phanésnak nevezik, akkor neve azt jelenti, hogy megmutatott és világosságra tárt mindent, ami addig a tojásban rejtezett. És meglehet, hogy tényleg nem világtojásokat látunk Birkás képein, hiszen a saját fejét festi világtojásként. A saját proporcióira szabva kidolgozott egy Leonardo utáni ikonográfiát.

Alakzatok méretezésével foglalkozik, geometrikus. Térbeli alakzatokkal foglalkozik, sztereometrikus. Térbeli alakzatok mozgásával foglalkozik a mozgást kiváltó erők vizsgálata nélkül, kinematikus. S mindez nála sem az istenekre van méretezve, hanem egyetlen emberre, valakire, aki ő, de bárki lehetne. Ilyen értelemben azt lehetne mondani, hogy homometrikus. Embermérő, saját személyének mértéke szerint. Csakhogy a geometrikus alaptulajdonságokat a színek összefüggésében jeleníti meg. Polikromatikus. Ezen a ponton lép vissza abba a klasszikus isteni rendbe, amelyet a személyére szabott, individuális homometriával elhagyott.

Leonardo a sematikus rajzon síkban ábrázolta emberét, bár nem tudta egészen megtagadni világszemléletét, s ezért a lábfejen, s a frontálisan ábrázolt, gyönyörűen rövidülő lábujjakon, a mell, a nyak izomzatán, az arcvonásokon és a szabályos hajhullámokon gondosan jelezte, hogy mindennek persze több dimenziója van; spektákulum. Birkás spektákulumá385ban sok minden éppen fordítva áll. Ahhoz, hogy egyáltalán legyen valami kis perspektívája, két képet kell egymásra helyeznie. Amiként az agy két féltekéje egymással dolgozik. Az érzés megjelenik a gondolkodásban, illetve a gondolkodás kiméri az érzelmeket. Az egyik azonban valamelyest mindig elfedi a másikat. Így jelenik meg festészetében, ami nem személyes, és nem is a klasszikus isteni rend szerint személytelen.

386

Mintha bizony a táj valakié lehetne. Akárha elvehetnék bárkitől. Nem azt kiáltja, amit bárki is kiáltana. Nem azt, hogy enyém a föld, nem azt, hogy enyém a város, az ország, a világ az enyém. Enyém a táj. Ezt a teljesen értelmetlen és hiábavaló mondatot kiáltozza bele a nagyvilágba. Mintha bizony birtokolni lehetne egy absztrakciót. Ő maga is tudja, hogy teljesen hiába kiáltozik. Hiába. De nem tudja nem kiáltani.

Danyi Magdolna nagyon ritkán szólal meg. Olyan költő, akit kevesen vesznek észre. Többnyire kis formákban beszél, és témáival alig érinti a láthatót, tapinthatót. A Rigólesen című kötetét értékelő Pór Péter véleménye szerint mindeddig egy olyan ént állított elénk, aki még a szintaktikai szabályokat is szívesen megtöri, csak hogy a világban való jelenlétét elutasíthassa. Mindezt aggodalmaskodásig gondosan megmunkált, lecsiszolt, derékban kettétört sorokban tette, s verseit olvasva az volt az ember általános benyomása, hogy még a visszafogott suttogástól is kihagy a lélegzete. Mindig jóval többet fogott vissza, mint amennyit kimondhatott, s valószínűleg ezért okozott neki oly mértéktelenül nagy erőfeszítést a suttogás. Ennek most aztán vége. Danyi Magdolna mindannyiunk legnagyobb meglepetésére, gáttalanul, harsányan és elég áthatóan kiáltozik. A költészet és a gondolkodás iskoláin finoman megedzett, telt és természetes fekvésű hangját teljes terjedelmében hallatja. Most egyenesen úgy hangzik, mintha egyetlen hangfekvése sem maradna kihasználatlanul. Immár nem elutasítani, megtartani akarja a világot. És nem 387az absztrakciót, hanem a láthatót, a tapinthatót, a megfoghatót.

Egy háborúba szédült országból kiáltozik ki. Egy olyan országból, amelybe haditudósítókon, olajcsempészeken és fegyverkereskedőkön kívül nem nagyon kerekedhetik kedve senkinek bemenni. Fél. De érdekes módon nem önnön magát félti. A világ kizökkent értelmével küszködik, s még önmaga számára sem tudja elfogadhatóan helyrebillenteni. Éhezik. Ehhez is keresi a saját módszerét. S ahogyan száraz kenyerét rágja hangosan, azzal a mi velejéig rothadt békénket zavarja fel. Valaminek tényleg végleg és visszavonhatatlanul a végére értünk. A gondolkodó ember háborúban és békében egyként tehetetlen. Mindezt hitelesen csak Palicson lehet elmondani, de Párizsban vagy Stockholmban nem kevésbé érvényes. Ha van a huszadik század végének érvényes kollektív felismerése, akkor nem más, mint hogy a magasan fejlett értelem a személyes gonoszságtól és a mindenre kész nemzeti önzéstől egy jottányival sem vitt távolabb. Kész, vége. Ennyi, idáig ér az emberi összetartozás értelemre alapozott kultúrája. És nincsen tovább. Annak van igaza, akinek jobb a fegyvere, s nem éhezik, aki mindezekkel a fegyverekkel ügyesen kereskedik. „Mélyen, valahol, őrzöm emlékét / egy valódibb világnak, képzelt volt az is, / mégis létezett.”

Danyi Magdolna mértéktelenül nagyra duzzadt, ám közel sem fékevesztett és egyáltalán nem aránytalan versében az a nagyszerű és a kivételes, hogy minden szükség, kín, ordító fájdalom, veszteség, félelem, kiáltozás és bánat ellenére sem foglalkozik mással, mint hogy az emberi értelem szabályai szerint, az akár árnyalataikban különböző dolgok között különbségeket tegyen. Danyi minden eszközét megváltoztatta, s ennyiben utánament a felfordult világnak, ám így őrizte meg mozdíthatatlanul a módszerét. El388választ és összeköt, lehelettől is kimozduló, kényes árnyalatok között válogat. Módszerének mára nincsen már semmiféle hősi romantikája. A gondolkodás görcsös, utolsó kapaszkodása ez. Ezért is kapaszkodik a legrigorózusabban értelmes magyar költőbe, „nővérébe”, aki halott.

„A túlélés nem lehet életcéllá, / s ez egyszer tudatosul.” Danyi Magdolna megosztható tapasztalata nem több. Rideg, elrémisztő, fájdalmas tapasztalat, ám nincsen más, s ezért ki kell mondani. Az életnek van ugyan morális szubsztanciája, ára, etikai mérlege, ami azonban nem változtat azon hogy az élők közönséges fenevadak és ravasz gyilkosok.

Amíg még látjuk, marad a táj, s reménynek választott halottjaink.

389

Egyszer megkérdeztem tőle, tudja-e, miért adták neki a szülei az Ilma keresztnevet.

Erősen, csaknem a közömbösségig semleges pillantással nézett vissza rám. Ilyenkor nem tudom, mit figyel. „Második természetemmé lett a nézés” – írja ő maga. Nem, nem tudja, mondta kissé vontatottan, s bár a teste nem adott hozzá semmiféle kísérő jelet, mégis olyan volt, mintha vékony vállát megrándítaná. Honnan tudhatná. Száraz válasz volt, elég meggyőzően hangzott, egészen mégsem hittem el.

Ilma Rakusa anyanyelve magyar, apanyelve szlovén, s ahogy ő fogalmaz: „otthonos lett a német nyelvben”. Jegyezzük meg, hogy ennél távolabb álló három nyelv aligha létezik, s ha mindháromban egyszerre él, akkor igen levegős távolságokat kell önmagába befogadnia és áthidalnia. De tovább erősködtem. Érdekelt, vajon nem a klasszikus magyar költészet áll-e mégis e névadás hátterében. A „Varázsfuvola” szellemi ikertestvére, Vörösmarty hatalmas verses drámája, a „Csongor és Tünde”, melyet minden magyar ismer. Az édesanyja biztosan ismeri. Csak nézett, megemelt szemöldökével csodálkozott, mintha jelezné, nem tudja, hagyjam már ezt, de meglehet. Nem hagyhattam. Ilma ugyanis ennek a fényes és sötét, játékos és ijesztő színjátéknak az egyik főalakja. Az örök szerelmet kergető, kicsit butácska Tünde okos és csípősnyelvű kísérője, aki tudja, hogy a múlékony szerelem játékait miként kell kormányozni e nyomorú földön, habár ő maga sem egészen ebből a világból való. Ezen a ponton a 390magyar mitológia töredékeire épített darab érintkezik a finnugor népek teljesebben fennmaradt mitológiáival. Ilma, aki a finneknél, a zürjéneknél és a lappoknál Ilmatar, a levegőég lánya ezekben a mitológiákban.

Engem persze mindez inkább csak abból a szempontból érdekelt, hogy a szülők vajon honnan a csudából tudhatják a névadás pillanatában ilyen biztosan, hogy milyen, s főleg milyen lesz a gyermekük. Biztosan nem tudják. Ám mégiscsak a levegőég lányaként kell valakinek ahhoz a világra jönnie, hogy aztán ne csak három ilyen távolálló nyelvet és kultúrát egyeztessen magában, hanem még további távolságokhoz is képes legyen hozzáigazítani a levegős alkatát; az angolhoz természetesen, a közeli szerbhorváthoz, ha már svájci, akkor pedig az olaszhoz, a franciához. Vagy éppen a nagy szláv családot az orosszal tágítsa magában óriásira. Költőként pedig játsszon velük, élvezze őket, miként madár a röptét, és kerülje ki akár egyszerre valamennyit. Amit elég nyersen így fogalmaz: „Kotorászás az anyanyelvben.” Mindehhez tényleg a levegőég lányának kell lennie, ám nagyon erős lábakon. A nyelv ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, nem a lefordítható szavak gyűjteménye, és még csak nem is identitás. A franciák vagy a magyarok például beszéd közben minden további nélkül rángatják a vállukat, a szegény németek ellenben nem tehetik, illetve csak rossz lelkiismerettel. Miközben Ilma Rakusa velem magyarul beszél, látom, megrándítaná a vállát, amit német identitása leállít.

Egymáson és egymásban csúszkáló világokon kell megállnia. Nem föltétlenül az Ilma Rakusa nevű törékeny, finom, feketehajú, mindig választékosan fogalmazó és választékosan öltözött személynek, hanem a költőnek és a műfordítónak, akinek az általunk ismert személynél óhatatlanul nyersebbnek, netán még finomabbnak kell lennie. Egyáltalán nem véletlen, hogy 391költészetének egyik tudatosan is hangsúlyozott, visszatérő és elég meglepő metaforája az ember lába. „Ha lábként képzelem el magam, akkor a világ is másként mutatja meg önmagát. A másként észlelésnek más a nyelve, nyelvtanának kell másnak lennie” – írja „A sziget” című elbeszélésében. Ennek az elbeszélésnek különben is az a sajátossága, hogy férfiként éli át benne a nőt magában. „Miért ne vallhatnám meg a lehető legszebbet: földbe mélyesztett lábakat.” Vagy az elbeszélés végén a fergeteges táncjelenetben: „Látni nem láthatta a saját lábait. De tudhatta, ott tapossák alatta ezt a nyomorú cementet.”

Nem arról van szó, hogy a biztonságot és érintkezést kereső, a gravitáció kéjét átélő férfiláb vagy női láb az identitás keresésének lenne valamiféle hasonlata. Nem, szó sincs ilyesmiről. Ilma Rakusa nem tartozik az identitásukat keresők közé. Van neki. Sőt, egyenesen ellenkezik ezekkel. Ilma Rakusa sokkal inkább egy olyan ember élményvilágát osztja meg velünk, aki sok nyelven gondolkodik, de egyetlen nyelven ír. Ami feltehetően azt jelenti, hogy létezésének egyetlen realitását egymástól távol álló grammatikák szempontjából gondolta át. Ha pedig valamit keres, akkor az nem az én, hanem az énnek az a képessége, hogy más énekkel találkozik, és az egyik a másikkal egyesül. Van egy rövid elbeszélése, amely nem csak arról szól, hogy miként megy ez végbe a nyelven keresztül és nyelvtől teljesen függetlenül, hanem az elbeszélés címeként még azt is megadja, hogy mi lenne ennek az eseménynek a helyszíne: Mi. Az énen keresztül elérhető egyetlen többes.

„Bőrközelben érezni az idegent, mondhatni szokásává változott, csaknem közömbösen húzta magára, anélkül, hogy azt nyomozta volna, vajon miért teszi, ezt régen kibeszélte már magából.” Nagyszerű fordítói munkásságának minden bizonnyal ez a kulcsmondata.

392

Válaszolok, persze, ha már megkérdeztetek, miért is ne mondanám el a véleményemet. Csak ne járjak úgy, mint aki verekedőket akar szétválasztani az iskolaudvaron, s aztán jó nagyokat kap a fejére. De még ha így lesz is, kapok a Földényitől, kapok a Radnótitól, akkor is vállalom.

Maga a vita tárgya, Rudolf Schwarzkogler művészete sajnos kevéssé érdekel. Bár érteni vélem, hogy mit miért csináltak, a bécsi akcionisták nem nagyon korbácsolták föl soha a fantáziámat. Talán azért van így, mert a saját kicsapongásaimat dédelgetem, s nem fér el bennem a hozott anyag. Így aztán a kérdés, hogy a Rudolf Schwarzkogler vajon levágta-e a saját farkát, netán kiherélte-e magát, avagy egyiket sem tette, egyáltalán nem vág az elevenembe.

Általánosságban szólva jobban szívelem, ha egy farok az eredeti helyén van, legyen macskáé vagy emberé, ám ha művészetről van szó, akkor bárki faszát el tudom képzelni akár egy repülő szamovárban, akár egy söröskrigliben, s még egy esernyő redőzetébe rejtve, egy boncasztalon is. Alkat dolga, hogy ki hová teszi, s ezért se erényt, se esztétikai igényt vagy ítéletet nem kovácsolnék abból, hogy engem hová köt, vagy milyen témákhoz vezet a képzeletem, s ehhez képest hová és mire vezet el másokat. Különben is elegem van a sollenekből és a dürfenekből, s ha már választhatok, akkor inkább savoir vivre, mint savoir engagé. Régebben sem nagyon zavartattam magam, de néhány éve most aztán már igazán szabadon akarok választani.

Olvastam egyszer a Margit-híd budai hídfője alatt, 393az eléggé ocsmányan mocskos illemhely falán egy etikai és esztétikai kérdésekben elirányító hirdetményt. Azt mondja, hogy jófaszú fiatal srác vagyok. Mindent csinálok, mindent engedek. Nem csak a faszodat, hanem az öklödet is fölnyomhatod a végbelembe. Délután négytől minden nap itt vagyok. Éjjel is hívhatsz. Telefonszám. Felteszem, hogy nem Rudolf Schwarzkogler, és nem a még elvetemültebb Robert Mapplethorpe adta itt meg a telefonszámát. Persze csodálkoztam én is, hiszen valóban nem tudtam, hogy ilyesmi van a világon. Hogy vannak ilyen jófaszú srácok, akik még ezt is megengedik. Mások vizeletében bokáig állva, mégsem gondoltam, hogy ítélnem illene. Vagy éppen össze kéne őt hasonlítanom azzal a nénikémmel, aki ilyesmit biztosan nem engedett volna meg, de amúgy ordas nagy kurva volt. Hiszen egy olyan világban, ahol valaki el akarja adni a jó állapotban lévő kanapéját, biztosan vannak, akik szintén kanapén alszanak, bár ebből minden valószínűség szerint nem vonható le olyan következtetés, miszerint mindenki kanapén aludna, mint ahogy én sem kanapén alszom, hanem sezlonon.

Hát ennyit a valóságról. És az élethez elengedhetetlenül szükséges realitásérzékről.

Aztán persze olyan is van, hogy mit szeretnék. Meg hogy a Radnóti mit szeretne. És mennyivel jobb lenne így, meg úgy.

Senki ne vádoljon azzal, hogy álláspontom egykedvűséget vagy részvétlenséget takar, vagy nem venném elég komolyan embertársaim kívánságait. Nem. A képzeletemmel rendesen végigjártam ezeket a dolgokat. Mondtam magamban, végül is egy záróizom tényleg addig tágul, ameddig a farcsont engedi. Arra ugyan semmi nem visz rá, hogy a délután négyet itt várjam ki, s ennyiben a megismerés nekem valóban végetért. Ez azonban nem jelenti, hogy ne rendített 394volna meg a hirdetés. Valami olyasmi rendített meg, amire a hirdető nem is gondolhatott. Az a lényegtelennek tűnő körülmény rendített meg, hogy ennek az embernek minden nap négy órakor itt kell várnia a jó sorsára. Valahol dolgozik, tanul, vagy valami mást is csinál, de minden nap négy órakor itt kezdődik el egy másik értelmes élete. És akkor az egyik életének valahogy mindig el kell fednie a másik életét. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy én is elfedem, s embertársaim többsége elfedi. Egyszóval, akaratlanul is találtam egy pontot, ahol találkozott az életünk. Ennyit az erkölcsről.

Mondom, Rudolf Schwarzkogler művészete engem kevéssé érdekel, mint ahogy annak idején Hajas Tibor művészetének élvezetétől is inkább tartózkodtam. Ám az érdeklődés hiánya, vagy a tartózkodás is hozzám tartozik. S éppen ezért lenne értelmetlen elhallgatnom a velük kapcsolatos megrendültségemet. Nem volt titkos életük. Nem csináltak kettőt az egyből, mint ahogy mi tesszük, többnyire valamennyien. Lehet, hogy a mérnöki tudományok és az esztétikai tudományok elvannak ilyen emberek nélkül, a művészet nincsen el. Akár tetszik, akár nem, az ilyesmit becsben kell tartani. Lehet, hogy én nem kanapén alszom, hanem sezlonon, de mégis csak alszom. Akkor járathatnám a számat, ha egyáltalán nem aludnék semmin, sehol, semmikor. Ez pedig a realitásérzéknek megfelelő intelem.

Nem szeretnék a békebíró szerepében tetszelegni. Bizony élvezem, ahogy a Radnóti a Földényit csépeli. Vagy legalábbis mindenféle fogásokat kipróbál, mert padlóra akarja küldeni. Olyan látszatot sem szeretnék kelteni, mintha pártatlan lennék, és azt mondanám, hogy az esztéták mind ilyenek, az egyik a savoir vivre, a másik a savoir engagé jegyében ténykedik, s öröktől fogva vívják egymással kilátástalan harcukat. Nem. Radnótinak jó nagy a hangja, nem egészen, de azért 395ki is engedi, jobban verekszik, nincsen gyönge pont a másikon, mely a figyelmét elkerülné, míg a szegény Földényi csak kapálódzik és csapkod össze-vissza és persze nem megy semmire. Mikor támadnia kéne, akkor túl kíméletes, mikor védekeznie, akkor meg fölöslegesen körülményeskedik, s így aztán inkább komikus hatást kelt.

Csak éppen a szívem hozzá húz, s ezért nekem az ügyes és erős Radnóti lesz az ellenszenvesebb és a nevetségesebb. Mert a németalföldi festészet biztosan nagyon érdekes lenne Bosch végletes képei nélkül is, mint ahogy De Sade botrányos szövegei nélkül is jól meglenne a francia irodalom, csak éppen azzal a kérdéssel, hogy mi lenne nélkülük, nem nagyon érdemes foglalkozni. Mint ahogy annak sincsen sok értelme, hogy egy Bosch kép láttán Bruegelt kiáltsak, vagy Flaubert-re hivatkozzam, miközben De Sade-ot olvasok. Ha Radnóti meg tudja mérni a Bacon és a Schwarzkogler közötti különbséget, akkor arra kérném, hogy ne csak a méreteket adja meg, hanem mutassa be a mércét is.

Miközben Földényi megtekint egy műtárgyat, s igyekszik számot adni arról, hogy miért örült meg neki ennyire, vagy éppen miért lett tőle annyira bánatos, a Radnóti azt kérdezi, nem lenne-e jobb nekünk, ha ez a műtárgy, aminek a Földényi oly indokolatlanul örül vagy amelytől oly indokolatlanul bánatos, egyáltalán nem is lenne, vagy nem olyan lenne, amilyen, hanem másmilyen, vagy ha ez sem megy, akkor legalább senkinek ne tetszene.

Mapplethorpe pedig igazán más tészta, ő tényleg egy másik esztétikai történet hőse. Róla egészen külön kéne beszélni. Radnóti talán csak azért társította őt ide, mert hogy ő is mennyire erkölcstelen. És már a Tamás Gáspár Miklós is mennyire föl volt háborodva ettől a sok erkölcstelenségtől.

396

Ha csak ránézek, a szívem máris megindul. Valószínűleg úgy indul meg, ahogy ő is azonnal megindul mások felé. Olyan nyílt a lelke, mint Miskin hercegé.

Valamit azonnal előlegez egy egész életre. Nem tudom mit. Egyszer próbáltam kitudni tőle, persze finom eszközökkel faggatództam, ám úgy tett, mintha nem értené. Valami jót feltételez. Aminek bennem kéne lennie. S hogy akkor tényleg lakik bennem egy ilyen jóember? Ilyen gyöngéd lény vagyok? Néha nem is figyelek rá, hogy mit mond, úgyis mindig színházról beszél, mert tulajdonképpen a hangjával is megindít. Ezzel az örökös, lágy dörmögéssel. Bármilyen nyelven beszéljen éppen, magyarul, angolul, németül, a beszédmódja nem változik. Kicsobognak belőle a szavak. Vízesés és litánia. Láttam próbálni is. Hihetetlenül csöndes próba volt. Fejét a két kezére hajtotta, s olyan hűségesen követte a színészeit, mint egy kutya.

Egymás mellett ültünk. Irigyeltem a színészeit. Aztán váratlanul fölpattant, átvetette magát két széksoron, s egyetlen ugrással fönn volt a színpadon. Meghűlt bennem a lélek. Akkor mégis ugyanolyan erőszakos, mint minden más rendező? Mikor túl volt már ezen a szép gátfutáson, hirtelen megint visszaváltozott. Mint aki valamit előlegez, mint aki valami nagyon jót feltételez, lágyan indult a színészek felé; közel hajol, csobogás és dörmögés, olyan halkan, amit a nézőtérről már nem is hallani. Ugyanazt érzem, minden alkalommal, újra, ha találkozunk. Pedig eltelt közben egy jó évtized.

397

A gyöngédségnek olyan fajtája ez, amit se idegen nők, se idegen férfiak iránt nem érez az ember. S ha éppen évekig nem találkozunk sehol a világban, akkor szépen elraktározom. Élek belőle. Használom ezt a megnevezhetetlen dolgot, amely leginkább még a gyermeki bizalomra emlékeztet, s amit nem a mozdulataival, nem a hangjával, nem a pillantásával, hanem talán az egész lényével fed fel.

Tudom, hogy idősebb nálam. Lehetséges, hogy nem is huszonnyolc, hanem kétezerháromszáznegyvenkét évvel idősebb. Olyan aggastyán, egy pátriárka, akinek nem volt, és nem is lesz ideje vagy érkezése a halálhoz; ezt azonban csak az elmém tudja, a szívem nem így érez. Mert ha látom, ha megérintem a csontos kezét, melyen persze egyre jobban szaporodnak a vénség barna foltjai, akkor mégsem tudok másként érezni, mint hogy a nálam jóval fiatalabb öcsém lenne ő. S mivel én vagyok a tapasztaltabb, a világ dolgaiban jártasabb, örökösen figyelmeztetném, hogy mégse tegye ezt vagy azt, ennyi bizalommal azért ne legyen, vagy legalábbis ne mindenkihez, és kicsit lassabban, ne mindig bele rögtön a dolgok közepébe, hanem talán néha egy kis hűvös számítás sem árt, ne mindig az újat, hagyjon már másoknak kis időt, hogy földolgozhassák a tegnapit. Ezek a kellemetlen fivéri mondatok azonban szerencsére mindig bennem ragadnak.

Mert ha van ember, akiről elmondható, hogy hatalmas élettapasztalattal és még hatalmasabb emberismerettel rendelkezik, akkor ez ő. Ha van ember, akinek az önismeretéhez és a világismeretéhez nem két külön arca van, akkor ez ő. A kétezerháromszáznegyvenkét év a gyereket hagyta benne érintetlenül. Bennem már az én kis szaros ötvenkét évem sem hagyta érintetlenül. Ami voltam, abból mára már csak egy csupaszra rágott váz maradt. Most szívom a csontjaimból a velő utolsó kis maradványait. S így aztán akárhányadik születésnapját ülje, az öcsém marad, amíg élek.

398

Talán már több is, mint egy éve, hogy Borbély Szilárd elküldött nekem Debrecenből egy hosszú költeményt. A költőt nem ismerem. Belenéztem a kéziratba, elrémültem, félretettem. Sokáig érintetlenül hevert a polcomon. Bármikor nem tudok verset olvasni. Végül is osztom Gombrowicz véleményét, a verset komolytalan dolognak érzem; illetve máskor meg túl komolynak, valami olyasminek, amit se ésszel, se érzelemmel föl nem érhetek. Vannak költők, akik a gondolkodásomat szabták meg, s kiszabták a nyelvből a nyelvemet. Félek tőlük. Hosszú évekbe telt, míg valamennyire leráztam őket magamról. Vagy megkerültem őket. Szégyenteljes udvariatlanságom persze semmivel nem menthető. Talán el is akartam volna felejteni, hogy Borbély Szilárd elküldött nekem egy hosszú költeményt, s a véleményemre vár Debrecenben.

Hónapok teltek el. Jött egy napfényes reggel. Borbély Szilárd drámai jambusai visszataszítottak abba az állapotba, amelyben a fiatalságomat töltöttem el. Abba a legmélyebb, megnemesíthetetlen szenvedésbe, gyászba és depresszióba, amiről azt hittem, hogy csak engem illet, hiszen meg is volt rá minden jó okom. Abba az állapotba, amelyben minden személyes szabadságától megfosztott ember tocsog és tipródik, mert nem talál lépést, nem talál mozdulatot, melyet megtehetne, vagy érdemes lenne megtennie. Legalább húsz évembe telt, míg rájöttem, hogy nem egyedül tipródom, s talán azért nincs lépés, mozdulat, mert mások sem találják. És még csak nem is egy or399szág, egy egész földrész tocsogott és tipródott a saját bajában, melyet nem tudott megnevezni, s ezért aztán hazudott, felejtett, cselezett, csalt és lopott, amíg valamennyire kiverekedte magát ebből az állapotából, hogy gyorsan elfelejtse, amiből kiverekedte magát. Holnap már talán nem lehet olyan verset írni, amilyet tegnap senkinek nem volt bátorsága megírni. Borbély Szilárd verse korszakos költemény.

Azon sem csodálkoztam különösebben, amikor néhány hónap múltán a szerző tudatta, hogy egy jónevű kiadó szerkesztői visszaküldték a költeményét. Én sem veszem szívesen tudomásul, amit tudok, mert a tudás végül is nem kellemes. Borbély tudása pedig nem csak nem kellemes, hanem kifejezetten kellemetlen. Nincsen bennem semmi szemrehányás, hiszen amit magamnak nem kívánok, azt másnak sem kívánhatom. Az irodalmi művekről folytatott viták – ajánlatok. De igazán ritkán érzem úgy, hogy véleményem megingathatatlan. Nem is inogtam a költőszomorító hír hallatán. Egyszerűen szerettem volna mások véleményével ellenőrizni a sajátomat. Kíváncsi voltam, hogy mit mondanak a barátaim. És még valami. Azt az örömöt szerettem volna velük megosztani, amit a kellemetlen tudás okoz. Négy példányban lehúztam Borbély költeményét, és elküldtem Balassa Péternek, Esterházy Péternek, Mészöly Miklósnak és Orbán Ottónak. Arra kértem őket, hogy írjanak róla néhány sort nekem. Nem kellett sokáig várnom a válaszokra.

Orbán Ottó leveléből: »Szomorú, szomorú, szomorú. Jaj! Jaj! Jaj, de szomorú! Itt volna végre a pompás alkalom, hogy azt mondjam részvéttől reszkető hangon: „Nagy marha vagy te, Péter!”, és puff neki, nem tehetem, mert nem vagy az! A te ösztönöd működik jól; az intelligens szerkesztők csak odáig jutnak, ameddig az irodalom engedi őket: észreveszik, hogy ebben a versben egy dilettáns kísérti az Istent, de nem veszik észre 400e dilettáns téboly Lautréamont-i méretét – Juhász Ferenc tempója beoltva Esterházy Függőjével és a Kaddissal, míg meg nem születik belőlük Bach Máté passiója affektált, parnasszista jambusokban. Persze, hogy őrület, csak éppen nagyszabású.«

Esterházy Péter leveléből: »Ideírom neked, hogy mit írtam föl magamnak 9-én Borbély kézirata olvastán: Rég nem éreztem ezt az izgalmat kézirat „körül”. Milyen komoly! Komoly és játékos, átgondolt. Én az ilyesmitől mindig meghatódom. Van valami „régi modern” benne, az a vadság, ahogy szétszedi a nyelvet, a mondatot. A posztmodern (amin csak a mát értem) nem zihál így. Szétszedi a formát, mintha éppen ellenkezőleg dolgoznék, mint Babics és Kemény (Imre, István). Meg valami nyelvi pátosz, mindennapi emelkedettség – dadogás – többszólamúság. Föl-alá mászkáltam este a lakásban, és hangosan olvastam a verset; próbáltam eltalálni a botfülemmel a jambust.«

Balassa Péter leveléből: »Elemzés helyett most csak sebtiben a közvetlen, első élményről. Hogy talán többről van itt szó, mint élményről. A szövegben van valami ormótlanul, veszélyesen és zseniálisan, mégis a szakadék szélén megtartott közös. Azok a szavak, azok a mondatok, azok a visszaemlékezések, amelyek régóta nehezen mondhatók vagy egyenesen kimondhatatlanok. „Ne mondd a mondhatatlant, mondd a nehezen mondhatót” (Nemes Nagy Ágnes) – itt ilyesmi történik, valami, ami elveszettnek tűnt, s most mégis itt van. Jelentékeny beszéd ez, s mint minden, ami igazán jelentékeny és beszédes: veszélyezteti, megkérdőjelezi azt a közeget, ez esetben a költészetet, amelyben megszólal. Létezik aránytalan nagyság, amely éppen aránytalanságában őrzi a világ eredeti, ép igazságosságát, szépségét, fájdalmát. Ezek azonban kivételek, mint a hosszú nap. Borbély Szilárd költeménye ilyen kivétel: munka is, kegyelem is.«

401

Mészöly Miklós leveléből: »Határeset. Majdnem irodalomkívülien szorítja meg az olvasót: a seb már annyira leplezetlen is lehet, hogy felöltözteti magát, s felöltözteti az olvasót is. Bizonyos értelemben ez az írás ezért van túl. Gordonkahangon kíván és képes szólni a lehetséges létezések zsivajáról és szomorúságáról. Jaktáló monotóniával, a félálom és az ébrenlét határán, a ráolvasások nagyon egyszerű és öreg technikájával. A finoman lebegtetett grammatikai feltételesség nyíltszíni vetkőzés itt, confessio és sztriptíz, anélkül, hogy poetikailag tettenérhetően rájátszana. Híradás arról, hogy az emberi létállapot „kormányeltörésben” van, mint az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb költészeti híradásában, Domonkos István versében. A kormányatört beszédről és kifejezésről mindenesetre ritkán olvasható, zsongító könyörtelenséggel ad számot ez a kompozíció. Nem tudom, hogy szép-e, azt sem, hogy egy úgynevezett szakmai verselemzés milyennek találja. Megengedtem magamnak, hogy ne érdekeljen. Pusztán a hatása, amit rám tett: ennyi.«

402

Tegnapelőtt éjszaka azt álmodtam Bécsben, hogy Orbán Ottóval kilépünk Bécsi úti lakásának körfolyosójára, s miközben én még nevetgélek valamin, ő a korláton áthajolva alaposan a mélységbe néz.

S ha már ilyen álmokról van szó, akkor gyorsan hozzá kell tennem, hogy öt évesen valami rossz fát tehettem a tűzre, mert dühödt cselédünk fölkapott, azt ordította, ő bizony most lehajít a mélybe, és átemelt a hatodik emeleti körfolyosó korlátján. A mélység fölött lebegve nem merészeltem tiltakozni. Anyám viszont, aki abban a pillanatban lépett ki lakásunk ajtaján, sikítani nem mert, s ezért szép csöndesen elájult. E mélységek láttán van bennem némi tartózkodás.

Mégis lenéztem, lássam, mit lát. És az álom szabályai szerint valószínűleg valami olyasmire néztem le, amitől a lehető legjobban rettegek. Álmában is tart tőle az ember, hogy netán valaminek a mélyére láthat.

Ezen a ponton viszont magyarázatként hozzá kell tennem, hogy hetek óta Orbán Ottó „Új versek” című kötetét olvasom. Hol elölről hátulra, hol hátulról előre, hol magamban, hol hangosan. S amint bécsi álmomban tegnapelőtt lenéztem a Bécsi úti ház mélységesen mély udvarára, valami egészen mást láttam, mint ami várható. Kopaszon fölmeredő, komor sziklacsúcsok, napfénytől éppen csak érintett, fenyőkkel borított meredélyek mélyén zubogott simára csiszolt, nagy kövek között egy serény hegyi patak. Ottó oly magason állt fölötte, hogy a víz zúgását alig lehetett hallani. És alig lehetett látni. A patak éppen csak felcsillogott.

403

Röviden szólva, nem csupán rettenetet keltő mélységeket láttam, hanem lélegzetelállító magasságot, s ennek ijesztő szépségét; amint költészetében egyik a másikát kiváltja. S mindez természetesen álmomban is megdolgoztatott.

Csak bámultam, hogy az Orbán Ottó valójában egy alpesi táj felett lakik a Bécsi úton. És csodálkoztam a saját ostobaságomon, hogy ezt eddig nem vettem észre.

404

Az Alföld teknőjének legkeletibb peremvidékén, ott, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia felségterülete egykor véget ért, s ahonnan tiszta időben már látszanak a havasok fehér csúcsai, van egy nagy mezőség, amelybe, miként egy kéz ujjai, belenyúlnak a lippai felföld déli nyúlványai. E terület a legmagasabb pontján sem fekszik a tenger szintje fölött száz méternél magasabban. Termékeny táj. A dombok déli lejtőin ápolt szőlőskerteket találni, a laposabban fekvő területeken legelőket és gabonaföldeket. Két olyan nagyobb folyó halad át a tájon, délen a Temes, északon a Maros, melyek tiszta, bő vizükkel a hegyekből zúdulnak le, itt azonban már alaposan lelassítják a járásukat. Ha nincs éppen gátakat átszakító áradás.

Ősidőkben e tájék minden tavaszon víz alá került, a Temes és a Maros vize mintegy összeömlött felette. Egészen a múlt század végéig, mikor is megépítették a Béga-csatornát, s ezzel lassan a végére értek annak az óriási szabályozási munkának, amit még az ezerhétszázas évek elején kezdtek el. Addigra a zsombékok és a mocsarak jó részét lecsapolták, rendezték a vizek járását, és ott is művelhetővé tették a földeket, ahol korábban nád és sás nőtt, gém, gólya, kócsag lakott. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy e szöveghelyhez érve, a fordítónak bizony elő kell majd vennie az állathatározóit, mert nem hagyhatom említetlenül, hogy a mai napig otthonos itt a vöcsök és a réce is.

Annak a jelentékeny, s részben hajózható csatornának a partján, mely a Temest összeköti a Tiszával, 405mintegy félúton Temesvár (románul Timişoara, németül Temesburg) és Lugos (románul Lugoj, németül Lugosch) között, van egy régi település, melyet 1359-ben említ hivatalos okirat először, s amelyet románul Recaş-nak, németül Rekasch-nak, magyarul pedig Temesrékásnak neveznek. Ebben a bánáti nagyközségben született Hildegard Grosche. A születése előtti évben éppen népszámlálást tartottak a Monarchiában, s így az is tudható, hogy a községben ekkor 4321 lélek élt, sokácok, magyarok, ám a legtöbben németek.

Amikor a fordító ezeket a mondatokat először szemügyre fogja venni, nem a ritkán használt állatnevek okozzák majd a legnagyobb fejtörést neki, nem a vöcsök, nem a réce, még csak nem is a sokácok, hanem a nyelvi kultúrák találkozása és különbözősége, ami abban is megmutatkozik, hogy milyen szempontból és milyen módszerrel jellemzem egy olyan ember szülőhelyét, aki fontos nekem. Grosche nélkül nem léteznék németül, helyesebben nem úgy léteznék, ahogy immár általa létezem, mint ahogy Gahse nélkül sem léteznének németül azok a mondatok, amelyeket most Grosche szülőhelyéről elmondtam és a munkájáról még elmondanék.

Hildegard Grosche fordítói munkájának az én megfigyeléseim szerint van egy igen lényeges karaktervonása, amit az egyszerűség és az átláthatóság kedvéért először is filozófiai kérdésként közelítenék meg. Vajon az egész foglalja-e magában a neki megfelelő részeket, avagy a részek halmaza teszi-e ki a nékik megfelelő egészet? Ez egy olyan évezredes kérdés, amely nem föltétlenül eldönthető, de amelyben Hildegard Grosche a maga részéről döntött. Nem kifejezéseket fordít le, még csak nem is mondatokat, hanem a saját nyelvi közegéből, a saját kulturális teréből kihajolva szemügyre veszi, mintegy az idegen szemével fölméri a nyelvi, irodalmi megnyilvánulás 406egészét, s ennek az egésznek a szempontjából aztán mérlegel.

Ilyenkor kicsit mindig bizalmatlan, csaknem elutasító az arckifejezése és a tekintete. Erre jó oka van. A távolság igen nagy a két nyelv között, s ennek oka csak részben grammatikai vagy nyelvtörténeti természetű. A magyar irodalmi nyelv mögött nincsen magyar filozófia. Ez már nagyobb gond. A fogalmak jelentésköre a nagy európai nyelvekhez képest kidolgozatlan, illetve viszonyítási pontjai, viszonylatai és utalásai nem világosak, és jobbára nem is tehetők világossá lábjegyzetek nélkül. Ami egy kicsit úgy néz ki, mintha a magyarok minden egyes dialógusukat kényszerűen a teremtéssel kezdenék, ám menet közben annyi tisztázni valójuk akadna, hogy nem juthatnának el az újkorig, s ezért egymást sem nagyon értenék. Vagy kizárólag egymást értenék, és nem is kívánnák, hogy más megértse őket. S ez így is van. A németeknek ehhez képest igen egyszerű a dolguk, mert amikor írnak, akkor filozófusaik kimunkált nyelvéhez igazodnak. Ebből aztán mások tudhatják, hogy ők éppen hol állnak, kivel tartanak vagy hol vették fel újra diskurzusuk elejtett szálait. Aminek természetesen annak jelentős nyelvi hátrányai.

A nagy európai nyelveken ma úgy lehet világosan és egyértelműen újat mondani különösebb nyelvi találékonyság nélkül, akár üres és agyonhasznált nyelvi sémákkal is, ahogy magyarul nem. A fordító szemében a magyar nyelv teremtési kényszere azonban inkább hátrányként, fölösleges súlyként jelenik meg, hiszen az ő nyelvén a nyelvteremtés jelei megterhelik, de nem gazdagítják a jelentést, miközben a filozófiai iskolázottság hiánya ásít rá, egyfajta zabolátlanság vagy szertelenség, amelyhez a maga megzabolázott nyelvén nem hogy nincsen eszköze, de a saját szempontjából alig értelmezhető. Egyedül meg sem tudja fejteni.

407

Második lépésben aztán Hildegard Grosche arcvonásai e rettenetes helyzetnek megfelelően óvatossággal telnek el. Akkurátusan megszemléli a nyelvi megnyilvánulás alkotóelemeit, részeit, keresi e részek fontosabb kulturális konnotációit és stilisztikai összefüggéseit. Ilyenkor olyan lesz, mint egy autószerelő, olykor csettint a nyelvével vagy mormog magában, wieso, kérdezi, és rögtön válaszol, na ja, mondja, richtig, s örömében felkiált, vorzüglich. Avagy éppen annyira meglepett, hogy a mondaton belül váltogatja a nyelveket. Mindez nagyon szép, Péter, sehr schön, natürlich verstehe ich, de mit jelent? S a magyar irodalmi nyelvvel kapcsolatban ez lesz a kérdések kérdése nála. Mintha úgy látná, hogy állandóan van valamink, ami módosítja vagy épp megadja a jelentést, de ennek a valaminek nincs olyan önálló jelentése, aminél fogva meg lehetne ragadni és megjeleníteni a másik nyelvben.

Ilyenkor bizony ülünk egymással szemben és bámulunk.

Munkájának befejező fázisában ekkor aztán Hildegard Grosche ábrázata egyenesen álmodozóvá válik, bólogat, kicsit hintáztatja a fejét, hol igazat ad magának, hol pedig kételkedik, vagy magát a gondolkodás műveletét helyesli, s így segít magának a töprengésben. Olyan ember arca ez, akinek a töprengés és a mérlegelés mélységes örömöt okoz. Kontemplál, párhuzamosan elemez, két nyelven kombinál, miközben mélységesen élvezi, hogy a lehetetlent kísértheti, majd szinte minden átmenet nélkül dönt, megnevezi a maga mondatát. Viszonylag nagy szabadságot kell magának adnia, amikor az elemző munka végeztével a részeket mégis alárendeli egy lehetséges egésznek. Ez filozófiai döntés, az egésznek ad primátust a részekkel szemben, s döntésével meghatározza fordításainak jellegét.

408

Érdemes megfigyelni munkáját a ráfordított idő szempontjából. Az elemző munka igen hosszú időt vesz igénybe; hosszan vizsgálgatja az alkatrészeket, hosszan mérlegeli az idegen kifejezések és megnyilvánulások kulturális, történeti összefüggéseit és stilisztikai értékét, a saját nyelvén megjelenő új egészre vonatkozó döntése viszont mindig nagyon gyors. Ez így lesz. Ez így van. Másként nem lehet. Ellentmondást nem tűr. Aztán mégis talál azonnal egy másik verziót. Harmadikat. Ezeket összefűzi az előbbivel, amiből egy negyedik verzió lesz. A munkának abba a kritikus fázisába ért, amelyben a szöveg a legmesszibbre távolodik az eredetitől, de új nyelvén még nem kötött meg. Ilyenkor egy gyors, némiképpen ijedt kis kézmozdulat kíséretében félbeszakítja önmagát. Most arról dönt, hogy a szöveget ebben a speciális állapotában hagyja meg, mintegy elteszi a változatokkal együtt jobb időkre, s inkább továbbhalad. Amire van egy öniróniától duzzadó szép kifejezése: „ez az átmenetileg végleges változat”. Szerintem életbölcseletét ebbe a formulába rejti. Az életbölcselet megint csak nem lefordítható szó. Legfeljebb azt lehet róla elmondani, hogy olyan bölcsesség, mely félúton áll az élettapasztalat és a tudományos megismerés között.

Számára a döntések valószínűleg azért is a világ legtermészetesebb dolgai, mert soknyelvű környezetben nőtt fel. Életének első tizennyolc évében az értelmezésnek és az értékelésnek ezeket a kétirányú műveleteit, más szinteken ugyan, de naponta több ezerszer el kellett végeznie. Képzeljük el egy osztrák katonatiszt leányát az omladozó birodalom svábok lakta, keleti határvidékén, aki német kultúrában nőtt föl magyar közigazgatás alatt, román érettségivel, de a kisebbségnek számító délszláv sokácok kultúráját sem csak hallomásból ismeri. Ha nem tanult volna 409finnugrisztikát, ha Berlinben nem dolgozott volna az egyik legjelentősebb hungarológus, Keresztury Dezső oldalán, a szellemi és mentális munkának bizonyára akkor is ezek a meghatározó fázisai látszanának az arcvonásain. Talán nem ilyen kiművelten és kimunkáltan látnánk, amint a szellemi feszültség örömmé változik, s az elemzések kikényszerítik a döntést, de tisztán látnánk a szellemi alkatát. Nem tudjuk miért, de ilyen. Egyszerre látja elkerülhetetlennek a döntéseket, s elnéző szeretettel ugyanezek viszonylagosságait. Öröm és önirónia így találkozik.

Valósággal felviláglik arca, amint elméjéből sikerül lehívni egy elfogadható mondatot. A német mondat olykor veszélyesen távol eshet a magyar eredetitől, hiszen kerülő utakon kell közlekednie, hogy a másik kultúra megfelelő szintjén ugyanazt mondhassa el. Amihez úgy kell fölmérnie és áthidalnia a kulturális szintek alkati és történeti különbözőségeit, úgy kell áthidalnia a hiányok szakadékait, hogy se a szerző személye, se az övé ne veszítse el integritását, ne sérüljön az autonómiájuk. Ez a Hildegard Grosche műfordítói alkatáról szóló szöveg szintén másként hangzana, ha ő fordítaná le. Hiszen a fordítás nem csak nyelvek, kultúrák, hanem két személy között is közvetít. Az én mondatomból a fordító miként hagyhatná ki önmagát.

Akár akarja, akár nem, a jó műfordító térdig gázol a hűtlenségben. A fordítás hűségét illetően a kérdés inkább az, hogy hűtlenségének melyek az alapszabályai, milyenek a struktúrái, s ezek a tulajdonságai jellemzik-e a szerzőt, akihez hűségesnek kell maradnia. Mintha Hildegard Grosche mindig abból indulna ki, igen, van itt egy mondatom, ami azonban nem szótári szavakból áll. A szavak mögött látja a kultúrát, a kultúrában annak az embernek az irodalmi alkatát, akit Némethnek, Dérynek, Mándynak, Mészölynek vagy 410épp Nádasnak hívnak, s ennek az embernek az olykor szabályszerű, olykor esetleges vagy éppen extrém személyes tulajdonságait. S mintha azt mondaná magának, mindenek előtt ezek összefüggéseit kell szemmel tartanom. Szerintem Hildegard Grosche fordításainak ez a legfontosabb alapszabálya. Ha döntenie kell, s döntenie kell, akkor mindig e nagyobb egésznek, a szerző struktúrateremtő karakterének rendeli alá a fordítás valamennyi nyelvi megnyilvánulását.

Egyszer Straelenben dolgoztunk együtt, és aznap már nem először megállított minket a városka főterén egy festői rongyokba öltözött, rituálisan óbégató cigányasszony, karján egy rongyokba burkolt csecsemővel, aki szintén óbégatott. Nem erkölcsi, hanem szakmai szempontból nem tartottam elfogadhatóak, hogy ne emlékezzék, ma egyszer már mindketten adtunk neki. A héten már legalább tizedszer. Nem nyúltam a zsebembe. Hildegard Grosche viszont a túlápolt északnémet városka kellős közepén teljesen váratlanul román cigányasszonnyá változott. Ugyanolyan hangon óbégatott vissza. A fordításhoz színészi képességekkel kell rendelkeznie, s meglepő módon rendelkezik ilyenekkel. Fogalmam sincs, mit mondhatott. A cigányasszonynak elkerekedett a szeme, leesett az álla. Szerepéből kizökkenve, a lehető legtermészetesebb hangon, minden óbégatás nélkül válaszolt. Néhány láthatóan bizalmas, talán az üzletmenetre vonatkozó szót váltottak, majd háborítatlanul mehettünk tovább. A hátunk mögött még sokáig nem lehetett hallani a professzionális óbégatást.

Megpróbáltam összeszámolni, hányszor, hol, mennyi ideig dolgoztunk együtt. Budapesten, Berlinben, Straelenben, Stuttgartban, Gombosszegen, mindezeken a helyeken többször is, olykor több héten át, reggeltől-estig, fegyelmezetten, összevéve biztosan több hónapig. De gyorsan, csak lopott órákra, min411denféle éttermi, kávéházi asztalok mellett Frankfurtban, Münchenben, Badenweilerben, Bécsben is, mint a szerelmesek. Ha pedig még erre sem volt alkalom, akkor Hamburgból, Göttingenből, Kölnből és Párizsból telefonon, szinte hangosan zihálva az időhiánytól.

A kiadói terminusok jobbára kíméletlenül hajtják a fordítót, munkánknak mégis van egyfajta visszatérő ritmusa és változtathatatlan rítusa, melyet sem a változatos helyszínek, sem a múló idő nem változtat meg. Reggel egymással szemben leülünk, felütjük a könyveket.

„Péter.”

„Igen, Hildegard.”

„A 382. oldalon, alulról az 5. sor.”

„Megtaláltam.”

„Természetesen értem. De mit jelent?”

„Én viszont nem értem.”

„Mit nem ért?”

„Azt nem értem, mit nem ért.”

„Nem érti.”

„Első látásra nem.”

„Akkor majd megpróbálom elmondani”

De soha be nem fejezhetjük. Éppen csak megértjük, hogy a másik mit ért vagy mit nem ért, amikor máris este van.

S aztán hirtelen látja az ember, hogy hosszú évek teltek el.

412

Néhány évvel ezelőtt, egy sötét őszi korahajnalon, felszálltunk Amsterdamban a vonatra, és késő délután a napfényes Berlinben szálltunk ki. Vittem magammal az útra egy francia regényt, ő egy angol könyvet olvasott. Néha megkérdeztem valamit, felolvastam egy mondatot, amelyen fennakadtam, ő mondott valamit, s ilyenkor vagy beszélgetni kezdtünk, helyesebben szólva folytattuk a megkezdett és végeérhetetlen beszélgetést, vagy olvastunk tovább. Szerző és kiadója. Előbb egymás mellett ültünk, később egymással nem egészen szemben, hogy kényelmesen kinyújthassa a hosszú lábait. Az idő valamilyen éteri nyugalomban állt, holott közben teltek az órák. Mintha Európa régi századain döcögtünk volna át.

Egy olyan régi Európán, amely tán soha, sehol nem is létezett, csak a könyvekben. És olyan emberekben megtestesedve, akiknek ezekhez a könyvekhez azért valami közük volt. Benne sűrűsödött, belőle sugározott: mozgékonyság, kíváncsiság, nyugalom és öntudat; figyelem, figyelmesség és emberismeret; műveltség, könnyedség, gyöngédség, visszafogottság és előzékenység; tájékozottság, lélekjelenlét és acélkeménység. Bizonyára voltak, vannak, s remélem lesznek még ilyen emberek ezen a szomorú és brutális árnyékvilágon. És volt humora hozzá. Rajta kívül alig ismertem embert, aki ilyen erővel és sűrűséggel testesítette volna meg mindazokat a tulajdonságokat, amelyeket az öreg kontinensen erényként tisztelünk. 413Olyan furcsa vonat volt ez. Minden kicsi holland állomáson megállt, állandóan cserélődtek csöndes útitársaink. Bizonyára mehettünk volna gyorsabban is, de nagyon jó, hogy ilyen lassan utaztunk. Kiadó és szerzője különben is jól teszi, ha ilyen elővigyázatosan halad át ezen a másik életen.

Ezen a napon aztán tényleg nem szeretnék senkit megbántani, de nekem Rob van Gennep a kiadóm. Volt, marad. Ezt úgy kell érteni, hogy vannak ugyan más kiadóim, voltak is, de ő lett a mérce. Talán azért van így, mert kiadónak teremtették az istenek, vagy engem teremtettek az ő szerzőjének. Egyszerre mindkettő igaz lehet. Nagyon rejtélyes dolog, hogy két ember miért érzi úgy, hogy egymáshoz tartoznak. Valójában egyszerű, holott elég nehezen elmagyarázható vagy megérthető. Mégis megkísérlem. Amikor először találkoztunk egy budapesti kávéházban, akkor az első pillanattól kezdve belebonyolódtunk egy olyan beszélgetésbe, amelynek mintha ősrégi időkben lenne a kezdete, és most már tudom, hogy vége nincs. Aztán hazautazott, s néhány nap múltán kaptam tőle két sornyi hírt, és mellétűzve öt budapesti villamosjegyet. Az öt budapesti villamosjeggyel végleg magához kötött. S hogy miért, nem tudom magyarázatát. Mindenesetre nagyon nagy élvezettel használtam el ezt az öt villamosjegyet. Valósággal feléltem az örökségemet; mint az ínyenc, spórolósan, tartson ki. Ez a Rob villamosjegye. Ez még mindig a Rob villamosjegye. Aztán elfogyott, de valami megmaradt, amit tényleg maradandónak gondolok.

Tényleg úgy szerettem, ahogyan volt, s nem emlékszem olyasmire, amit ne szerettem volna. S így aztán bárhol esett szó róla, a számat mindig megkörnyékezte egy olyan szerelmi vallomás, amelyet egészében soha nem lehet lesz elmondani. Ezt a villamosjegyet talán el lehet mondani; talán lesz, aki érti. Vagy el le414het mondani, hogy sokéves kapcsolatunkat soha egy rossz szó vagy hangsúly, soha egy kellemetlen vagy elvétett gesztus nem árnyékolta be. Erre mondják, hogy ilyen problémátlan kapcsolat nincsen is. De van. Egyetlen egyszer nyomott meg egy kicsit jobban egy mondatot; mintha arcul ütne, s éppen ott, azon a hosszú őszi vonatozáson. Nehezen értettem meg valamilyen egészen egyszerűt, s éppen elöntötte volna a hirtelen harag, amikor végre sikerült megértenem. Neki pedig talán csak egyetlen egyszer kellett bajmolódnia a mondataimmal; legalábbis remélem, hogy nem többször. Valamit nem tudott fölfogni, ami nálunk igazán természetes, hiába magyaráztam, de aztán szerencsésen mégis megértette. Végeérhetetlen beszélgetéseinkben elmerülve, végül is Európa két felének kellett egymást valahogy felmérnie és felfognia.

Problémátlanul hajolt át ezeken az egymástól kulturálisan elszakíthatatlan, politikailag mégis szétszakított világokon. Már a nagy történelmi korszakforduló után, egyszer együtt ebédeltünk egy előkelő frankfurti szállodában. Elmondtam neki, miként omlanak össze nálunk a nagy állami kiadók, s miként temetik maguk alá a szerzőiket. Meséltem, hogy az újonnan alakuló kis magyar kiadók micsoda iszonytató gondokkal és hiányokkal küzdenek. Végig sem kellett mondanom. Néhány hónap múltán kollégái társaságában láttam viszont Budapesten. Egy nagy asztal körül ültek a magyar kiadókkal. És ez már nem csak ő volt. Nálunk a távoli Hollandia valamiként összekapcsolódik a segítőkészség és a hathatós segítség tudatával. Abban a pillanatban, munkára föltűrt ingujjában, nekem ő volt Hollandia.

Elment, meghalt, minden megvan és megmarad. Ebben azért vagyok ilyen biztos, mert velem már korábban megesett, ami most vele esett meg. Amíg éltünk, rettenetesen sokat nevettünk. Ezen pedig most 415mindketten úgy nevethetünk, mint a gyerekek, akiket ezek a hülye felnőttek igazán nem értenek. Igaz, hogy engem az orvosok négy perc múltán visszaráncigáltak abból az örökkévalóságból, ahová ő immár visszatért, de legalább tudom, hogy hol van, milyen dolga van. Más az időszámítása. Különben mi sem változik.

416

Megkérdezték Teréz anyát, jelent-e valamit neki a híressége, jelent-e valamit neki, hogy kérdezik, fényképezik, filmezik. Teréz anya kissé hamiskásan félrebillentette fityulás fejét, s a legcsábítóbb vénasszonyi mosolyába szedve ráncait, úgy válaszolt, hogy ez egy áldozat. Kis csönd következett. A riporter valószínűleg nem nagyon értette, hogy mi a csudára gondol Teréz anya. Mintha a komolyság és a komorság között talált volna egy felfedezetlen teret, elsimultak arcáról a csábító mosoly ráncai. Mondta, minden róla készített kép megment egy lelket. Ma például annyi kép készül róla itt, hogy üres marad a purgatórium.

A riporter még mindig bizonytalankodott. Netán elrémült a feltáruló misztérium léptékétől, keresett volna gyorsan valamiféle racionális kapaszkodót. Teréz anya pedig kissé szégyenkezve, hogy egy ilyen pofonegyszerű dologban magyarázkodásra kényszerül, hozzáfűzte még, hogy ezzel az egész filmezéssel, s egy kicsit rá is mutatott a kamerára, annyi embert ment meg az elkárhozástól, amennyi kép róla készül, s ezért maradna ma üresen a purgatórium.

Magyarán nem föltétlenül azokat menti meg az áldozatával, akik nézik, s értik a szavait vagy nem értik. Hanem a jó kiterjed a világban, működik.

Nem tudom miként van, s nem tudom miként lesz, de hamis gondolkodásom és tévcselekvéseim kárhozatába mindenesetre egy szempillantásnyi időre beleláttam. Teréz anya néhány mondata feloldott egy racionális nyelven is megfogalmazható dilem419mát, amely immár évtizedek óta kínoz, s eleddig nem tudtam elfogadhatóan megoldani. Alkalmanként döntök, bár magam sem tudom, hogy nyilvános szerepléseimet helyeseljem avagy szégyeljem-e. Meglehet, még most sem tudom, de legalább érzékelem a hamisság természetét.

Amit Teréz anya a maga misztikus nyelvén állít, természetesen súlyos ítélet mindarról, amit a képeinkkel és a szavainkkal napi huszonnégy órában a nyilvánosság előtt művelünk. Holott a dolog tényleg pofonegyszerű. Minden kép, amely egyetlen embert elvezet egyetlen emberig, áldozat, szentség és misztérium. És minden kép, melyet bármely szándékkal mutogatnak, bálványimádó és szentségtörő. Aki olyasmit közvetít, ami nem személyes, hanem isteni, az szükségszerűen szerény marad, egyszerű, s mindezzel másokat személyükben megérint a személyével. Aki ellenben nem képes így létezni és beszélni, előírt szerepekbe kényszerül, s csupán bizonyos tulajdonságait mutogatja sokaknak. A közvetítés láthatóvá teszi a teljes személyiséget, az önmutogatás eltakarja.

Más kultúrák, amikor eleve megtiltották az emberábrázolást, ugyanazt a problémát érzékelték, amelyet a mi kultúránk a bálványimádat és a misztérium között vergődve immár tudomásul sem vesz.

Legyen diktatúra vagy demokrácia, a nyilvánosság mindenkire szerepet oszt. Más kérdés, hogy a személyiség egészét a szerep nem fedi, olyan szerep meg nincs, amelybe az egész egyéniség beleférne. A demokratikus nyilvánosság előnye, hogy mindenki maga választhatja ki legalább a szerepkörét. Szerepem szerint író vagyok, akinek a közfelfogás szerint értenie kéne az antropológiához, a pszichológiához, a politikához, a filozófiához, valamicskét persze a nyelvhez is, bár például a beszélt és az írott nyelv közötti különbség, mely munkám egyik valódi tárgya lenne, 420igazán keveseket érdekel. A demokratikus nyilvánosság épp oly kevéssé tűri, hogy erről beszéljek, mint a diktatórikus. Ugyan, beszéljünk már inkább olyasmiről, ami sokakat érdekel.

Így aztán szerepem szerint tulajdonképpen nem annyira írónak kéne lennem, aki Teréz anyához hasonlón mindig csak arról a valakiről beszél, aki ott van az orra előtt, hanem inkább színésznek, akinek önnön magával sokakat kell megszólaltatnia és megszólítania. Egy olyan színésznek kéne lennem, aki csupán szerepként fogja föl az irodalmat, s mimikus képességeivel készségesen áthidalja a roppant távolságot immár nem csak a beszélt és az írott, hanem az írói és a színészi nyelv között is. Az írás a közfelfogásban azt jelenti, amit az ember az iskolában megtanult, s a jó író elsősorban arról ismerszik meg, hogy nagy színészként lép a nyilvánosság elé. Ha ezeket az alapelveket elfogadtam, akkor színészként magam dönthetek a két nagy szerepkör között. Autistát, remetét, oszlopszentet, elátkozott költőt játszhatok, akit művén és mániáin kívül se isten, se ember nem érdekel, vagy ellenkezőleg, játszhatom a váteszt, aki álló nap a nemzet, netán az egész emberiség sorsán töprenkedik, játszhatom a szenvedélyes közszereplőt, akinek az üzletek nyitvatartási idejétől kezdve a folyamszabályozásig mindenről határozott véleménye van, csak éppen egyetlen egy emberről nem beszél, mert ilyen jelentéktelenségekkel nem óhajtana megterhelni másokat.

Éltem diktatúrában, egy ideje demokráciában élek, de még soha nem esett meg velem, hogy olyasmiről kérdeztek volna, ami a munkám tárgya vagy az életem tartalma lenne: egyetlen elképzelt alakmás elképzelt alakok körében, akik nem egészen én vagyok, bár másokkal sem azonosíthatók, csak annyiban, hogy egyetlen mondat formájába zárva, más 421mondatok szerkezetének közegében élnek valamennyien. Nem azért nem kérdezik mert olyan ostobák, érzéketlenek vagy műveletlenek, hanem azért, mert magát a dimenziót helyezi tabu alá a médium, amelynek dolgoznak. S ezért aztán, amikor nyilvános szereplést vállalok, akkor inkább az a benyomásom, mintha más emberek önmutogatásának tárgya lennék. Készségesen alájátszok egy rendezőnek, innen oda megyek, úgy csinálok, mintha írnék, máskor olvasok, s hülyeségeket is beszélek, ha kérnek, hiszen állítólag rólam készítik a filmet. Ha pedig egy olyan rádióriporter kérdéseire válaszolgatok, aki úgy csinál, mintha nagyon jártas lenne mindabban, amit valaha írtam, mert beszélgetésünk előtt átfutott valamelyik könyvemben néhány mondaton, akkor azon kell lennem, hogy valamennyire azért helyreüssem a hülye kérdéseit, s a hallgatók azért azt se vegyék észre, hogy nem nagyon érti egyetlen válaszomat sem. Ha ellenben mindezt megeléglem, visszavonulok, nem vállalok nyilvános szereplést, akkor egy olyan szerepkörbe lépek át, amely nem egyeztethető össze az alkatommal, s ezért hamis.

Teréz anya egyetlen emberre építette rendházát, egy haldoklóra, akit az utcán talált, s emberi lelkiismerete szerint nem hagyhatott ott. Azt mondja, hogy a sokakkal, a hasonló sorsúakkal, akiket nem látott, akiket nem ismer, akiknek szükségéről hallott ugyan, de akikkel nem találkozott, csupán imáiban foglalkozhat, s azért külön imádkozik, hogy a kormányok enyhítsék a gondjukat. A kormányoknak ez a dolguk. Az ő dolga viszont az egyetlen ember baja, szüksége, szenvedése, azé az egyetlené, akivel a gondviselés összehozta, a megnevezhető. Engem elképzelt emberekkel hoz össze a sorsom, olyanokkal, akiket rajtam kívül senki nem ismerhetne, ha nem írnék le róluk egy minden ízében valódi mondatot. Az én házam422ban még én magam sem lakhatok. Míg az újságok, a rádióállomások, a televíziós társaságok az anonim sokaságra építik hatalmukat és székházukat, azokra a közös tulajdonságokra, amelyek nélkül senki nincsen el, s ezért statisztikailag megfoghatók, de sohasem adhatnak ki sem egyetlen embert, sem egy épkézláb mondatot.

423

Nem csak a mondat, hanem az egész bekezdés:

„A darab tulajdonképpen bármilyen életkorú színészekkel játszható, ám arra ügyeljünk, hogy a színész semmiképpen ne legyen idősebb a színésznőnél – vagy ne hasson idősebbnek! –, mert ez kedvezőtlen módon változtatná meg a játék belső arányait. A legideálisabb az lenne, ha ikertestvérek lehetnének, s körülbelül harmincévesek.”

Mindez nem annyira kívánság vagy követelmény, hanem inkább intenció. Ma is így gondolom. A szöveg adottságaira szerettem volna felhívni vele a figyelmet.

Ezek nagyon levegős mondatok. Nagyon sok függ attól, hogy a színészek miként értelmezik, mit kezdenek velük stilárisan.

Harminc éves korában elvileg már nagyon sok mindent tud önmagáról az ember. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy már nem szégyelli, de nem is büszke rá, hogy baszik. Ami azt jelenti, hogy ismeri és valamelyest elismeri az adottságait. Korábban küszködik vele, később fokozatosan veszít az energiáiból.

Ha a színészek nem „egy fészekből” valók, ha az egyik mondjuk Sztanyiszlavszkij, a másik meg Brecht iskolájába járt, ha az egyiket mondjuk Peter Stein rendezte túl sokat, a másikat pedig Patrice Chéreau, akkor bármilyen jók legyenek is külön, az előadás szét fog esni, mert ketten kétfelé tartanak, a szöveg viszont az egymásra vonatkozásról szól.

De akkor is szembe fognak kerülni a szöveggel, ha a férfi (vagy akár a nő) idősebb. Én csak azért hang424súlyozom a férfi korosságának képletes tilalmát, mert egy páros esetében ez a sematikus, csaknem kötelező megoldás. Így szokás, s azon már nem szokás elgondolkodni, hogy miért szokás így. Jómagam akkor figyeltem fel a problémára, amikor évtizedekkel ezelőtt Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán játszott Rómeót és Júliát. Ők más-más színészi iskolákba jártak és különböző társadalmi rétegekből is származtak; egy pesti, zsidó polgárnő gesztusaira egy vidéki, katolikus dzsentri gesztfikája válaszolt. Adottságaik így érdekesen fel is nagyíthatták volna a darab sarkkövének tekintett szociális ellentéteket. Csakhogy minden pillanatban azzal a ténnyel kellett megküzdenie a szememnek, hogy erotikusan pontosan fordítva van, mint amit szöveg szerint játszanak. Ezen a színpadon nem csak az bántotta a szememet és a fülemet, hogy mindketten egy jó évtizeddel vannak már túl azon az életkoron, amikor ezek a szerepek még egyáltalán eljátszhatók (emlékezetem szerint mindez még Zefirelli előtt történt), hanem itt egy mindenképpen érettebb, idősebb, tapasztaltabb nő akart beavatni a szerelembe egy tapasztalatlan és szerelmi csábításra generikusan alkalmatlan férfit. A szó elvont értelmében bármilyen jók voltak is (mindketten magukban, mintha a másik nem is nagyon lenne jelen), az a tény, hogy Ruttkai idősebb volt Latinovitsnál, mindvégig kissé nevetségessé tette őket. Természetesen nem a korkülönbség ténye, hanem az a körülmény, hogy tényszerű és látható korkülönbségük harcba keveredett a szöveggel, s végül is a szöveg bizonyult erősebbnek. A hübrisz volt nevetséges és gyermeteg.

Az én szövegemnek arra van szüksége, hogy a két színész generációs tapasztalata azonos legyen.

A Temetésnek – szemben a Takarítással és a Találkozással – nem voltak külföldön bemutatói, de a magyar előadásokon is sokféleképpen húzták és von425ták a szöveget. Az általam látott három előadás közül kettő (a budapesti ősbemutató és a tíz évvel későbbi zalaegerszegi előadás) szöveghűségre és a szerzői instrukciók betartására törekedett, míg egy tavalyi, budapesti előadásban a szövegnek mintegy harmadát kihúzták, és alig törődtek az instrukciókkal, illetve egészen más játékokat találtak ki a szöveghez. (Ezen kívül volt egy nyíregyházi előadása a darabnak, valamint egy amatőr és egy színiakadémiai előadása, ezeket azonban nem láttam.)

Mindhárom darab előadásának legnagyobb problémája azonban nem a szöveghűség. Akár magyar, akár külföldi közegben, mindhárom darab próbafolyamata és előadása mintegy azonos lázgörbét mutat.

1. A színészek megérzik a nagy kihívást, de idegenkednek vagy egyenesen félnek is tőle, s ezért a rendezők általában szokatlanul nagy energiával és feszülten mennek bele.

2. A színészek iszonytatóan kínlódnak, ezzel párhuzamosan beleszeretnek a szerepekbe, kinyílnak, zseniálisak, de panaszkodnak, nyűgösek, kedvetlenek, érzik, hogy még mindig kevés vagy még mindig más, mint ami ideálisan kéne, s ezért összevesznek egymással és a rendezővel, gyűlölködnek, kibékülnek, de baleset éri őket és megbetegednek, egymást váltva vagy éppen egyidőben. Teljes a csődállapot.

3. Erőt vesznek magukon. Ebben a fázisban az épület kissé rozoga lesz és inog, de mindenki örül, hogy mégis áll.

4. A főpróbán, vagy az első olyan próbán, ahová a közönséget is beengedik, a színészek megérzik, hogy milyen nagy kockázatot vállalnak azzal, ha szokatlan arcukat mutatják a közönségnek, s azonnal mindent visszavesznek, amit egymásnak és önmaguknak kimunkáltak a próbákon. Bezárulnak. Biztonsági játék következik. Mindenki előszedi az összes bevált pat426ronját. A bukás elkerülhetetlen, hiszen sem a szöveg nem erről szól, sem a próbák nem erről szóltak.

Ezeknek a daraboknak feltűnően jó a kritikai fogadtatásuk, s voltak sikeres szériák (a Takarítás Győrben, a Találkozás Budapesten, Avignonban és Rigában), de én még egyikből sem láttam jó előadást. Éveken át mindig újra megkérdeztem a barátaimtól, ha ennyire jók ezek a darabok, akkor mondaná meg valaki, hogy mitől ilyen rosszak? Nem kaptam elfogadható választ. Problematikusságukat ma abban látom, hogy a szöveg több, megállapodottabb, s főleg szokatlanabb minőségű, elfogulatlan önismeretet feltételez, mint amennyi és amilyen a próbákon elsajátítható. Ez pedig valószínűleg tényleg a szerző számítási hibája.

A Temetés végén van egy szomorú, buta kis dal, de nem a slágerek, nem a pop, nem a rock butasága ez, hanem egy eltörődött ember dünnyögése, magavigasztalása, önnyugtatása. Ilyesmivel söpörgetnek, dagasztanak vagy éppen hintáztatják a bölcsőt az asszonyok. A férfiak meg ilyesmivel adnak ütemet a monoton munkának. A francia fordító, Marc Hervé Martin vett egy közismert, középkori gyerekdalt, a német fordító pedig, Ilma Rakusa, aki maga is költő, a hasonlóan butuska német népdalok mintájára lefordította, helyesebben átköltötte.

Nekem az volt benne a fontos, hogy itt egy olyan szöveg legyen, aminek sok értelme ugyan nincs, ám ebben az egész vigasztalan és dallamtalan közegben legyen mégis egy kis ének. Egy kis szabadság, legalább a színész torkának.

427

Semmi kétség, nagy pillanat. Amivel nem hiszem, hogy valami meglepőt mondanék. Rajtam kívül bizonyára sokan gondolják így. Ház és kiállítás e pillanatban önnön legerősebb hagyományaihoz köti vissza a jelenkori magyar fotográfiát.

Mai Manó egykori háza a nagypolgári, ne mondjuk, burzsoá portréfényképezés illuzionizmusához, a kiállítás pedig a modernitás embermeleg realizmusához, vagy ellenkezőleg, illuziótlan, csaknem rideg tárgyiasságához. Két nagy korszak három különböző iskolája. Vaknak kéne lenni hozzá, hogy ne lássa az ember esztétikai minőségeik drámai különbözőségét.

Amikor az ötvenes évek végén egy belvárosi műhelyben fényképezni tanultam, a portrézás rítusa alig különbözhetett attól, ahogy ebben a terézvárosi műteremházban csinálták. Kézműves szakmákban egyeneságú a leszármazás. Ami egyszerre szép, meg nevetséges. A világ megváltozik, a technika már jó előtte változik, ám a mindenkori mesterek mindig csökönyösen úgy akarják, hogy maradjon a régiben. Ettől egy kézműves szakma hagyományai persze mélységet kapnak, olyan korszakokra is kitartanak, amikor valójában már régen el kellett volna pusztulniuk.

Én abban a pillanatban kaptam a hagyományból, mikor végleg kilehelte lelkét.

Nem a csodálatos műtermi gépeink lettek nevetségesek, hanem a metódusunk. A műtermi fényképezés rítusát egy szigorúan hierarchikus társadalom kötelező nárcizmusa és exhibicionizmusa alakította ki. A fényképésznek simulékonynak, alázatos szolgának 428kellett lennie, hogy brutális erőszakot tehessen modelljein és kivasalhassa belőlük a pénzt. Miközben hízeleg és alakoskodik, a legelőnyösebb pozícióból figyeli áldozatának arcberendezését és jellemvonásait. Fényekkel, beállítással, retussal kell felülkerekednie. Nincsen arcvonás, nincs jellemvonás, melyet ne lehetne és ne kéne idealizálnia. A rondából szép lesz, a szépből átlagos.

De nem jöttek többé a nagyravágyó kispolgárok, akik privát örökkévalóságukban inkább nagypolgárok vagy grófok szerettek volna lenni. A második világháború pokla nyelte őket el. Kalauzok jöttek, szövőnők, átképzős esztergályosok, még hentesek sem. Eltévedt vidékiek. Ezeket pedig olyannyira megzavarta a valószínűtlen színjáték, hogy nem egyszer az ember keze alól rohantak ki a műteremből. Mai Manó és Strelisky Lipót módszerét megtanultam, de még André Kertész és Langer Klára, Kálmán Kata és Brassai, Robert Capa és Escher Károly képeinek ismeretében sem értettem, hogy miért nem megyek vele semmire.

Szakmák, történeti korszakok, művészetek logikája nem azonos ritmusra áll.

Diktatúrákban különben sem azt látja az ember, amit néz. Diktatúrában a fotográfia nem a tisztánlátás művészete. S ezért a magyar fotográfia nagy hagyományairól nem lehet úgy beszélni, hogy egyetlen lélegzettel ne említenénk, miként szakadt meg a folyamatosságuk. Valamennyinek a folyamatossága megszakadt. Mai Manót, királyával és császárával együtt, már az első világháború förtelme elnyelte. Aki pedig kimászott a lövészárkokból és látni akarta sorsát és lehetőségeit, annak köpnie kellett az ő pöffeszkedő műteremházának neoreneszánsz homlokzatára.

Akár elmentek, akár maradtak, az új fényképészek kivonultak a műtermekből. Kézbe vették a gé429pet, nemet mondtak a beállításra, élvezték az erős fényeket, a mély árnyékokat, a mozgást, a bemozdulást, a nyers részletek nyers részleteire lettek kíváncsiak, benéztek az árnyékok mögé, benéztek akár az éjszakába. Megvetettek minden imitációt. Hadat üzentek az illuzionizmus és a festőiesség nagy fényképészeti iskoláinak.

Ez nem stílus. Aki kíváncsi lenne rá, hogy milyen rettenetből született az új magyar fotográfia csodája (egyik francia kritikusa szerint „la gloire absolue”), magyarázatot kap André Kertész korai képein. Az Erőltetett menet 1915-ből, a Döglött ló 1916-ból, a Vak muzsikus 1921-ből, a Hajóvontatók 1924-ből – a mindenkori jövőt illetőn is felvilágosít, mire nem maradhat vak a fotográfia. Ugyanezt a választ adják Balogh Rudolf korai képei. A Gyalogosok a hómezőn, a Nyomorúság, az Elhunyt bajtárs sírja, mindhárom az 1914 és 1918 közötti esztendőkből. Hol élsz. Olyan országban, ahol a közember élete vagy halála jóval kevesebbet jelent, mint a háziállaté. Ahol úgy hajtották a fiatal férfiakat a frontra, mint a barmokat.

Az illuzionizmus háza most befogadja az ellenállókat, a felkelőket, a kísérletezőket, a kivonulókat, a lázadókat, az újkori magyar fotográfia legnagyobbjait. Azokat, akik elmentek, azokat, akik itt maradtak. Nagy találkozás és nagy pillanat. De nem minden.

A magyar fotográfiának nem csupán e két világraszóló hagyománya van, hanem súlyos öröksége. Két diktatúra. A fasiszta diktatúra fényképei. A kommunista diktatúra fényképei. Olyan dokumentumok, amelyeknek nincsen önálló esztétikai értékük, de önálló vizuális minőségük van. Nem hatástalan. Nem lehetne azt mondani, hogy heroizmus és hamisítás a múlté lenne a magyar fotográfiában,

Kincses Károly házavató kiállítása azt ajánlja, hogy a magyar fotográfia legtüneményesebb eredményeire 430nézzünk vissza. Nézzünk egyszerre azok szemével, akik elmentek és elvitték a nagyvilágba tisztánlátásuk képességét, s nézzünk azok szemével, akik itt maradtak, és a diktatúrák ellenében őrizték meg a tiszánlátásukat. Ünnepélyesebb, időszerűbb, mulatságosabb, drámaibb ajánlatom nekem sem lehet.

431

Néhány évvel ezelőtt holland kiadóm, Rob van Gennep megkérdezte, min dolgozom. Akkor adta nyomdába második regényemet, s valójában arra volt kíváncsi, hogy miként tervezzen, mikor jön a harmadik. Mondtam, hogy új regényemmel az első fejezet után leálltam, azóta esszéket írok, s lehet, hogy nem is fogok soha többé olyan helyzetbe keveredni, hogy regényt írhassak. Mondta, nem érti. Kérdeztem, mit nem ért.

Ha egyszer írni kezdtem, akkor miért nem folytatom, ezt nem érti. Mert azt hiszem, hogy vannak korszakok, válaszoltam türelmesen, amelyek nem kedveznek a fikciónak. Na jó, persze, már hogy ne lennének korszakok, mondta egyszerre megengedőn és gúnyosan, mint akinek egy régi és megunt lemezt kell ismét meghallgatnia, ám őszintén reméli, nem azt állítom, hogy írói válságban lennék vagy netán a regénynek lenne vége. Nem, ilyesmit tényleg nem állítok, válaszoltam, csak engem most a kitalált történetek nem érdekelnek. Nem hogy írni, de még olvasni sem tudom. Sokkal jobban érdekel, hogy mi van, a nyers való. Sokkal jobban érdekel, mi lesz. Nem egy olyan regény, amelyet én találhatnék ki, hanem egy olyan regény, amely engem talál ki. Legalább a jövőm vázlata.

Szeméből eltűnt a gúny, hitetlenkedve nézett, mint aki érti ugyan a mondatot, csupán a helyzetet nem érti, amelyet a mondatban összezsúfolok. Én meg egy kicsit kétségbeesetten néztem vissza rá, hiszen éppen azt szerettem volna elérni, hogy értse meg ezt a kivételes helyzetet.

432

Egy olyan világban élek, amelyben, legalábbis átmenetileg, a klasszikus értelemben vett regénynek nincsen többé funkciója, mert a tapasztalat tényei érdekesebbé váltak, mint amilyenek a képzelet tényei lehetnének. A magyar írók az utóbbi években valószínűleg ezért nem írnak regényeket. Úgy tudom, a lengyelek, a csehek sem.

Ő azonban erre csak legyintett, bocsássak meg, mondta, de azt hiszi, hogy ilyen helyzet nem létezik, illetve ilyen korszakok nincsenek. Ostobaságokat beszélek. Ma nem tudok ugyan regényt írni, de akkor holnap majd megint tudok.

Lehet, hogy ostobaságokat beszélek, de kérem, gondolja meg, vajon az utóbbi kétszáz évben voltak-e a holland irodalom történetében olyan korszakok, amikor nem írtak regényeket.

Láttam, oly dühös lesz, hogy erről a témáról talán jobb lenne nem beszélni. Nem, ilyen korszakok nem voltak, ilyen korszakok nincsenek. Csak olyan korszakok vannak, amikor valaki nem tud regényt írni, miközben más meg éppen ír.

Rob van Gennep azóta meghalt. Jómagam egy elég nagy kitérő után, szépen, csöndben visszatértem a fikcióhoz. A félbeszakított párbeszéden azóta gondolkodom. Hol hajlamos vagyok igazat adni neki, hol meg vitatkozom. Vajon a világnak nem olyan táján élek-e, ahol mindig mindent elölről kell kezdeni? Ez biztosan így van. Meg nincsen így. Hiszen az örökös újrakezdés kínját nem csak az olyan fiatal irodalmaknak kell minduntalan átélniük és feldolgozniuk, mint amilyen a magyar, hanem az olyan érett és terebélyes irodalmaknak is, mint amilyen mondjuk az angol, a német, a francia. Ha nem akarnak teljesen elmeszesedni, akkor nincsen mit tenni, a történelem minden napi kényszerét esztétikai értékre kell átváltani. Sok minden mulandó ezen a világon, de szakmák és műfajok 433néhány varjú károgásától még bizonyosan nem halnak el, hiszen a szükséglet erősebb. A vers nem csak költőjének utolsó szalmaszál. Éppen történelmi kataklizmák közepette kapaszkodik az ember.

Nem a könyvnek van vége, nem a szakmának, nem a versnek, nem a regénynek, nem az olvasásnak. Az olvasási statisztikák minden borúlátó prófécia ellenében azt mutatják, hogy a könyvnek ebben a kultúrában mozdíthatatlan helye van. Ahol van középosztály, ott vesznek és olvasnak könyveket. De ahol nincsen középosztály, hanem csak lenni kívánna, miként minálunk, ott is olvasni kell. Prosperitás és tudásvágy kéz a kézben halad, habár közel sem egyenrangúak. A tudás megvan ugyan prosperitás nélkül, de tudás nélkül még soha senki prosperitást át nem élt. Természetesen vannak hullámvölgyek, hullámhegyek, az új könyv azonban még a hullámvölgyek szédítő lejtőin is az utolsók közé tartozik, amelyről a művelt európai lemond.

Annak a szép és hazug reménynek viszont tényleg a végére értünk, miszerint itt mindenki kivétel nélkül olvasó lesz és olvasó nép vagyunk. Nem, az olvasó ember a népesség egészéhez képest mindig törpe kisebbség volt, s a jövőben is kisebbség marad. A modernizált tömegtársadalmak számszerűen gyarapították ugyan e kisebbséget, ám gyarapodásuk és növekedésük nem végtelen. A tudásnak és a műveltségnek még akkor is van hierarchiája, ha a társadalom demokratikusan szervezett, s nem a jószándék hiánya, hanem a tudás szintjének, a képességnek és az adottságnak a szigorú rangsora szabja meg a növekedés mértékét és határait.

Félreverni a harangot, állami támogatást remélni, mecenatúrában bízni, fennhangon jajongani, ennek az elkövetkező időkben sok értelme nem lesz. Ha a magyar könyvszakma felismeri az olvasó emberek 434hierarchikus rétegezettségét, és egyetlen réteget sem hagy éhesen, akkor kis példányszámokban, szerény nyereségben, bonyolult és igen szűkre szabott címlistákban fogja felismerni a saját jövőjét. Ebben a szép jövőben az egyik kiadó nem fogja ellenségének tekinteni a másikat, s ebből következőn végre rendesen megszervezhetik kiadott könyveik terjesztését. S akkor talán a szakma még azt is megtanulja, hogy a kiadót szerzője teszi, és ahhoz, hogy legyen szerzője, a szerzőket bizony tisztességesen el kell tartani.

435

Amikor én még a hegyen laktam, akkor nem mondta az ember, hogy a Szabadsághegyen lakik, hiszen a szabadságot oly nehéz kimondani. Főleg akkor, ha kevés van belőle. És amikor én a hegyen laktam, akkor nem volt bőviben. Meg azt sem mondta volna az ember, hogy a Svábhegyen lakik, habár az idősebb emberek így nevezték. Annak viszont, hogy miért felejtettük el egy időre a hegynek ezt a becsületes régi nevét, oly sok oka van, hogy szinte elő sem számlálhatom. Akik tisztességesen studírozzák a történelmet, tudják, miről beszélek. Azóta jártam a svábok országában, melynek Stuttgart a székhelye, s elmondhatom, hogy svábnak lenni igazán nem kivételesebb, mint magyarnak, de akkor, amikor én a hegyen jártam iskolába, a sváb olyan volt, mint egy szörnyű szitokszó. Nem szabad elfelejteni, hogy akkor még csak alig néhány éve fejeződött be a második világháború.

Ezerkilencszázötvenegy telén költöztünk föl a városból a hegyre. Mintha ez a mondat azt jelentené, hogy a hegy nem a városban van. Nem is volt ott. Nem tudom, hogy milyen most a hegyen lakni, mert immár csak ritkán visz arra az utam, de akkoriban inkább egy nagy erdei falura emlékeztetett. Miként egy faluban, ismerték is egymást az emberek. Köszönni például kötelező volt az utcán, mindenkinek, ami nekem, városi gyereknek, igen furcsa volt. De aztán lassan megértettem, hogy ez így van rendjén, hiszen aki akkoriban a hegyen lakott, mindig csak ugyanazokkal találkozott. Lassan tudtam én is, hogy 436ki kinek a kicsodája. Gyerek mindenesetre sok volt. De annyi, hogy be sem fért az iskolába. Én például, amikor fölköltöztünk a hegyre, nem kerülhettem azonnal abba a szép, nagy, régi épületbe, amely messze vidéken talán a legszebb iskolaépület, hanem abba a kéttantermes barakkba küldtek be, amely a templommal átellenben, a Felhő utca és a Cédrus utca sarkán állt. Vajon megvan-e? Ebben az épületben tanultak akkor a negyedik és az ötödik osztályosok. A nagy épületben kevés volt a tanterem. Ám ezek a vékonyan épített tantermek is annyira tömve voltak gyerekekkel, s ahhoz, hogy meg ne fagyjunk, annyira be kellett fűteni a vaskályhába, izzon az oldala, hogy levegő bizony alig maradt. A gyerekember csak nézte a fekete táblát, s a feje az álmosságtól alábukott. Ez volt a jobbik megoldás, mert mások egyszerűen elájultak. Néha akkor is elaludtam, ha nem a fekete táblát néztem meredten, hanem kinéztem a mindig jégvirágos ablakon. Kemény egy tél volt, áprilisig el sem olvadt a hó. Az ablak a templomtérre nézett, remélem, még megvannak a berkenyék, s a csupasz ágakon vidáman csipegetik a rigók a fák rozsdavörös, fanyar gyümölcseit. Ha az ember türelmesen várt, s tanárja sem ripakodott rá, hogy figyeljen már, akkor két jégvirág között néha egy ilyen kis fekete lény megjelent. Tette a dolgát, pedig soha nem járt iskolába. Biztos valahogy másként tanult. Arra ébredtem, hogy a fejem koppan egyet a padon.

Nem mondom, hogy minden órán elaludtam, mert ha így lett volna, akkor például Stuttgartot a mai napig Kínában keresném, s ha Bostonba szeretnék repülni, akkor Ausztráliába váltanék vonatjegyet. Igazán sokat, s igazán kedvemre valót azonban nem itt, s még csak nem is a csodás Diana-utcai épületben tanultam a következő években, mikor is végre sikerült bejutnom a nagy épületbe. Itt a tantermek437ben a központi fűtés finoman zümmögött. Nem, itt nem tanultam túl sokat. Hanem a Felhő-utcai iskolakertben. Vajon megvan-e még? S ha nincsen meg, akkor mi lett vele?

Volt egy alacsony, kerekarcú, nagyhangú, kövér tanárnő, aki sokunkat teljesen megbolondított. Bármiként tornáztatom az agyam, a nevére sajnos nem emlékezem, s ha ez így van, akkor az nemcsak azt jelenti, hogy már kissé koros lettem, hanem azt is, hogy elég hálátlan vagyok. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy most is abból élek, amit akkor tőle megtanultam. Már a téli órákon, amikor kopár ágakon kívül semmi nem volt látható az emeleti ablakok mögül, csodálni kezdtem a növények életét. Pedig nem mesélt mást a növények életéről, mint amit tudott, s amit tudni mindenkinek ildomos. Ezt azonban elsöprő, s kissé mulatságos szenvedéllyel tette. Volt, aki kinevette. Volt, aki a gépeket vagy a csillagokat jobban szerette. Nekem viszont olyan volt, akárha a világ titkát fejtenénk. Még mindent nem tudunk, de majd a kővetkező lépés. És még akkor sem tudunk mindent, mert még mindig vannak következő lépések. Talán nincsen is vége. Közben mindig azt mondta, hogy semmi, szóra sem érdemes, ha a hó elolvad, majd akkor. Majd akkor, ha kihajt az első odvas keltike, majd akkor. S ettől merő várakozás lett az ember élete. Mentünk is, ahogy kisütött az első napocska, mentünk vele az iskolakertbe. De akkor kezdődött csak a kemény élet. Ásni, földet egyengetni, ágyásokat csinálni, ez nehéz munka volt, s aki szégyellte bevallani, azt mondta inkább, hogy ő unatkozik, és majd inkább mást csinál. Mert nemcsak növénytanórán mentünk, hanem minden délután. Mire elérkezett a vetés ideje, a nagy csapat megfogyatkozott. Mire kibújtak az első növénykék, pikírozni, aztán palántázni kellett vagy kiegyelni a túl sűrű soro438kat, a csapatból lett egy csoport. Aztán amikor a növények hirtelen nőni kezdtek, a gyomok is megkezdték a maguk életét. Ilyenkor alig győzi az ember. Egyfelől a munkát, másfelől hogy minden évben mindent elölről meg kell tanulnia, hiszen a növények is aszerint élnek, ahogyan az időjárás változik. Ilyenkor már tűz a nap, aki azonban megtanul az erőivel bánni, nem is izzad annyira. Ezt mind megtanultam valamennyire. Azt tanultam meg, hogy az embernek minden évben, minden hónapban, minden héten és minden napon meg kell valamit tanulnia. S mire véget ért a tanév, s szokatlan csönd lett a Diana-utcai iskolában, tényleg csak néhányan maradtunk meg a tanárnő mellett. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy összesen hárman. Pedig az iskolakert csak ekkor kezdte feltárni a titkait. És ha mi hárman, meg a tanárnő, elhagytuk volna akár egyetlen hétre is, akkor biztosan a gyomok győznek. Meg ott volt a rizs.

Ez ugye egy növény termése, amelyet az ember jobbára a tányérjáról ismer. Régen az ilyesmit úgy hívták, gyarmatáru, mert Európába a gyarmatokról hozták. Ám tanúsíthatom, ha az ember nagyon sok figyelmet szentel neki, akkor még a Felhő utca végén, az erdő szélén is megterem. Igaz, nem gazdaságosan. De egy tankert nem is azért van. Ősszel sem hagytuk abba a munkát, amelyet aztán folytattunk a következő tavasszal, s megintcsak ősz legvégéig, amikor már fagyott a föld. Akkor abba lehet hagyni, addig nem.

Immár hosszú évtizedek óta nem a hegyen lakom. Laktam a város másik szélén, laktam a sűrűjében, ahol az ember kertről, meg földről nem is álmodik. Aztán úgy alakult az életem, hogy lett egy nagy kertem, amelyben a feleségemmel mindent rendesen megtermelünk. Délelőtt az íróasztalomnál, délután a kertben dolgozom. Írni nem a tanítóimtól, hanem más, régi íróktól és magamtól tanultam meg annyira, 439hogy minden nap ismét megtanulhatok. A kertről való tudásomat viszont a hegyről hozom, a Felhő-utcai iskolakertből. „Vajon zöld tetvek, földi bolhák vagy kágyilók eszik-e ezt a szép kínai kelt?” S ha válaszolni tudok egy ilyen fogas és nem kevésbé létfontosságú kérdésre, akkor a régi iskolámban tanultak is velem gondolkodnak.

440

Egyszer egy viszonylag üres autóbuszon, miközben valakivel éppen társalogtam, váratlanul leszakadt valami a mennyezetről, és alaposan fejbevert. Az ütés oly erős volt, hogy megroggyantam tőle, de nem fájt. Az erős fájdalom többnyire igen alattomos, hosszan várat magára. Hanem elnyílt a szám, és értelmetlenül meredt rám az ismerős világ. Az ijedt kiáltások is távolodtak. A tekintetem azonban mindent sokkal elfogulatlanabbul rögzített, mint bármikor. Tulajdonképpen nagyszerűnek éreztem a dolgot, ami most velem történik; csupán az zavart meg a szép, csöndes, szellemi élvezetben, hogy bőségesen és súlyosan belecsordul valami a szemembe, végiggördül az orrom mentén. S akkor aztán felocsúdtam, amikor az ajkamhoz ért. Vér.

Ilyen erővel kólintott fejbe a felismerés, hogy hiszen én ötven éven át semmit, az égvilágon semmit nem értettem, ma sem értek, s talán nem is akarok semmit megérteni abból, amit mások a saját jól működő érzékeik ellenében reális világnak, köznapi életnek vagy valóságnak tartanak és igen elégedettek vele. Nem csak a gesztusaikat nem értem, az indítékaikat és a szándékaikat nem értem, hanem az időszámításukat sem értem. S így aztán, amiről eddig tévesen azt hittem, hogy az erősségem lenne, a gyöngeségemmé változott. Világosan láttam, hogy az örökös elbeszélési kényszeremmel sikeresen kihátráltam ugyan a nyers ösztönöktől és napi érdekektől vezérelt reális világ örökös jelenidejéből, mintegy felfüggesztettem benne a jelenlétemet, s ezzel valamennyire 441megvédtem magam, de közben az életem véglegesen és visszavonhatatlanul belémírt egy másik embert; egy idegen embert, aki ebben a világméretű felfordulásban, amely az utóbbi időkben ránkszakadt, teljesen védtelen. Ötven év alatt találékonyságának minden tartalékát fölélte; nincsen mivel áltatnia önmagát. És nincsen is kit áltatnia, hiszen mindenki látja, hogy ez a lehető legtökéletesebb reális világ nem csak eltűri a szisztematikusan végrehajtott gonosztetteket, hanem kívánja, üzletet csinál belőle, segít végrehajtani.

Ennek az embernek el kell pusztulnia. Értelmesen még akkor sem ragaszkodhatom az életéhez, ha vele együtt pusztulok. Nincsenek többé valóságos érzelmei. Az ösztönei sem működnek már rendesen. Nárcisztikus figyelme minden helyzetben azt kíséri, hogy melyik érzelme milyen ösztönéhez tartozik. Erről sokat tud, alig lehet megtéveszteni. Ellenőrzött ösztönök azonban nem engednek szóhoz valóságos érzelmeket. Sem érdeket. Életképtelen. Azok az életképesek, akik mindezt látják, tudják, mégsem néznek a hátuk mögé, és nagy elővigyázatosan azt sem kérdezik, hogy ha már így van, akkor vajon milyen lesz a közös holnapunk. Az önvédelemnek nincsen más eszköze. Vagy túl közelre kell néznem, hogy ne lássam, mit műveltek velem, vagy túl távolra, hogy ne érinthessen, amit éppen művelek. Nincsen, nem lehetett józan ész, mely képes lett volna felfogni és elkönyvelni a második világháború pusztításait. A balkáni háború fényében jól látszanak a maradék józan ész fél évszázados mulasztásai.

Lassan nekem is meg kéne tanulnom ezt a még gyalázatosabb időszámítást. Ha valaki évtizedeken át, szándékosan nem néz vissza a maga mögött hagyott pusztításra, akkor nem támadhat olyan igénye, hogy legalább a holnapját lássa. Tudatában észrevét442lenül enyészhetnek el a napok, a hetek, a hónapok, az évek. Emlékezet híján nem lesz már óra sem, az eseményeknek nem lesz elejük, végük, nem lesz kivételes vagy kiválasztott pillanat. Fin sans fin de siècle. A vég századvég nélkül marad. Ami nem föltétlenül ijesztő, hiszen a keresztény időszámítás sem más, mint egy kulturális egyezmény, amelyet az európai ember a saját szakállára kötött a csillagokkal és az istenekkel. Örök időkig ez sem tart ki. Nyugodtan föl lehet mondani.

Kézfejembe kötve, csöndesen csöpögött belém az infúzió. Minden csöppecske lassan elnyúlt, akárha meggondolhatná lecsöppenését, s csupán ennek utána engedné át magát a tömegvonzás törvényének. Mintha annyi időm azért lenne még, hogy legalább magamban rögzítsem a fontosabb dolgokat. Egyetlen lepedővel letakarva, műszerekhez kötözve, mezítelenül hevertem a hátamon egy óriási teremben, ahol nem volt nappal, nem volt éjszaka. Alig behúzott zöld függönyök mögött súlyos esetek sípoltak, nyögtek, könyörögtek, fingtak és hörögtek. Ahogyan megszülettünk, együtt a nők és a férfiak. Néha iszonytató bűz ért el.

Mondhatom, nem irodalomról gondolkodtam. Irodalomról különben is ki gondolkodik. Nyomtalanul törölték az agyamból, amit eleddig csináltam. Még annak emléke sem maradt meg, hogy valamire emlékeznem kéne, bár világosan állt előttem egész eddigi tevékenységem valamennyi bensőséges szándéka, indítéka, iránya, szenvedélye, mechanikája, kényszere; az írói technológia. De egyetlen tárgya sem. Ez olyan volt, mintha egy mondatomról végre sikerült volna leválasztanom ugyanennek a mondatnak a stílusát.

A századvég irodalmát és művészetét talán szintén ezzel a különös és felettébb kétes értékű sikerrel lehetne a legjobban jellemezni. Tárgyaitól fosztotta 443meg önmagát, mégis nagyon erős a stílusa. Nekem legalábbis úgy tűnik, hogy a condition humaine nem tárgya többé. Sem a közös emberi állapot, sem a személyes, sem a mai, sem a tegnapi, hanem mindezeknek a stílusa. Akárha elbűvölten elmerülnénk a versailles-i kastély egymásból nyíló tükrös termeinek a csodálatában, de rémülten szeretnénk elfelejteni, hogy az urak a lépcsőházban vizelnek, a hölgyek pedig retkesek és tetvesek. Vendôme herceg a szobaárnyékszéken adja ki a napiparancsait, és ürítés közben vidáman lakmározik. Bourgogne hercegné a királyi színházban beöntést adat magának, amit az előadást követő bőséges vacsora és a király belső szobáiban folytatott kimerítő csevegés végeztéig ki sem enged, mivel azt állítja, hogy a beöntés fölüdíti egész lényét, s így a fülledt termekben nem ájul el. A századvég irodalma és művészete nem együtt látja a különböző dolgokat, hanem egyetlen dolog végletei között csapong; sterilizálja vagy brutalizálja, csírátlanítja vagy kriminalizálja tárgyait. Ezekben a művészi gesztusokban a nyers rémület működik. Ami másfelől érthető, hiszen a háborút követő sötét restaurációban volt mitől tartani. Rémeket szültek a hidegháború álmai. A demokratikus rend megőrzésének egyetlen értelmes eszköze maradt, a nyilvános politikai harc, amely hosszú távon igazolta és megerősítette a demokratikus politikai hagyományokat. Ezzel szemben Európa keleti felében egyetlen értelmes politikai kijárat kínálkozott az önkényuralomból, az értelmetlen lázadás. A politika ebben a régióban el is veszítette hagyományos értelmét, és minden tisztességes ember agyában rémképpé változott. Ettől a lényeges különbségtől Európa ténylegesen szétesett, bár egyetlen vékony szál láthatatlanul összetartotta még: a politika eladdig soha nem ismert, illetve hangosan soha el nem ismert primátusa és esztelen kultusza.

444

A nyugat-európai ember úgy értelmezte a sorsot, mintha politikai állásfoglalásaival dönthetne felőle, a kelet-európai ember viszont abban a hiszemben élte az életét, hogy politikai sorsának irányításával együtt kiragadták a kezéből. A két értelmezés nem felcserélhető. A századvég versailles-i stílusú szellemi elitje mégis mindkét régióban egyformán hosszúra növesztette mutatóujján a körmöt. Politikusokra mutogat, vagy a politikát, úgy ahogy van, szeretné elkaparni. Valószínűleg ezek a kötelező gyakorlatok feledtették el vele, hogy van saját felelőssége, amelyet senkivel nem tud megosztani, senkire nem tud átruházni. Ez a felelősség kizárólag a műveihez kötődik, s nem föltétlenül azonos az állampolgári felelősségével. Mindezt valószínűleg más szempontból is szükségszerűen felejtette el. A művészi felelősség fogalmát, amely a humanizmus fogalmával együtt a krematóriumok hamujában enyészett el, a háború utáni csatározások idején ugyanis ügyesen kiváltotta a művészi elkötelezettség politikai fogalmával. Ebbe a fogalomba stiláris vagy szerkezeti kérdések tényleg nem fértek bele, s ezért találkozhatott az antiautoritárius politikai mozgalmakkal akadálytalanul.

A találkozás mély, tartós és pusztító hatása a mai napig nagyon jól látható, holott a fogalom már régen a múlté. Az emberi alkat szerepét átvette a politikai vagy az ideológiai formula, s ilyen értelemben az embernek nincsenek többé egymással összefüggő tulajdonságai, hanem inkább indulatokból és vélekedésekből áll, illetve ennek a brutális változásnak az ellenhatásaként megjelent a tüntető stilizáció, amely úgy kíván minden politikait és ideológiait megkerülni, hogy az emberi tulajdonságok ábrázolása helyett az ábrázolás eszközei felé fordítja alkotói szenvedélyeit. Az egyik módszer erőssége a határozott politikai szemlélet, a másik módszer erőssége a határozott esztétikai 445karakter. Az egyik politikai fogalmakkal, a másik esztétikai fogalmakkal írja át a hagyományos európai emberképet. De átírja. S az átirat mindkét esetben azt jelenti, hogy tárgya elé tolakodott az alkotó.

A századvég versailles-i stílusú szellemi elitje tragédiák láttán sem tér magához. Nem emlékszik arra, hogy valamit elfelejtett volna, s ezért szükségszerűen nem emlékezhet arra sem, hogy mit felejtett el. S ha egyáltalán fölfogja, hogy mi történik körülötte, akkor nem a saját szakmai felelősségét vizsgálja meg először, nem a műveket, hanem szabadon választott, s napi érdekeit egyébként keményen védelmező politikai képviselőire zúdítja állampolgári haragját. Olyan emberekre, akiket a demokrácia játékszabályai szerint elvileg jogában állna leváltani. Nem teszi. Ha ugyanis szabadon választott kormányai valóban megkísérelnék a káoszba merült Európát az ésszerűség szabályai szerint rendbe tenni, akkor súlyos következményekkel kéne számolnia. Föl kéne adnia az élet megszokott versailles-i stílusát. Elkészült életművek trónusán kéne beismernie a szakmai csődöt.

Nem kívánok politikusokra mutogatni. A szégyenteljes képmutatásnak ezt a jól bevált hagyományát szeretném valamiként megakasztani.

Saját szakmám és a rokonszakmák nem morálisan, hanem a szónak a legszűkebben vett szakmai értelmében vannak katasztrofális állapotban. Az állapot lényegét Ariane Mnouchkine írja le a legvilágosabban. „Nyugaton az embernek gyakran az a benyomása, mintha a színészek arra lennének nevelve, hogy összeszorított fogakkal beszéljenek: nézzétek emberek milyen jól el tudom rejteni az összes érzésemet.” Amit persze felfoghatunk úgy is, mint a századvég európai művészetének új kvalitását. Hiszen a helyzet Európa keleti felén sem más. Ott a nézőnek gyakran az a benyomása, mintha arra lennének ne446velve a színészek, hogy este hétkor tátsák el a szájukat és tizenegyig torkuk szakadtából üvöltsék: nézzétek emberek, még mindig van bensőséges érzelmem bőségesen. A két változat között annyi a különbség, hogy amit Európa nyugati felének szellemi elitje kényszeres disszimulációval óhajt megoldani, Európa keleti felének szellemi elitje az örökös szimulációval oldja meg. Amiről az egyik kényszeresen hallgat, azt a másik kényszeresen túlbeszéli; egyik esetben sem tudjuk meg, hogy mit érez, aki érez.

Szimulációjuknak és disszimulációjuknak van egy valóságos, és van egy látszólagos tárgya. Látszólagos tárgya a megnevezetlenül hagyott érzelem. Ennek a megnevezetlen, illetve részletezetlen érzelemnek a valóságos tárgya viszont a történelem, avagy másik nevén a sors. A látszólagos tárgynak gondosan el kell fednie a valóságos tárgyat, mivel a századvég irodalmának és művészetének erről a tárgyról hosszú évtizedek óta nem hogy nincsen véleménye, hanem a háború traumái miatt még a történelem és sors fogalmát is törölnie kellett a szótárából. Az ásító hiányon csupán tettetéssel képes átsegíteni önmagát. A politikai és esztétikai fogalmakkal átírt emberkép e tettetés egyik nagyon lényeges eszköze. Valaki, valamit, valamiért nem tud kimondani. Valakinek, valamit, valamiért nem szabad kimondani. Elhallgatás és üvöltés. Ezek igen intenzív gesztusok. A századvég szellemi elitje ezekkel az intenzív érzelmi gesztusokkal fedi el, hogy az európai ember sorsáról ötven éve nincsen önálló elképzelése. S mivel szinte senki nem is érzi már kötelezőnek, hogy erről valamit tudasson velünk, az európai irodalmat megszállták a stiliszták, a politikusok, az ideológusok és a filológiában jártas mesteremberek. Mára mindent sterilizáltak és brutalizáltak. A századvégnek ennyire futotta önvédelemből. Ami természetesen a nagyközönség önvédelme 447is. Semmi olyasmit nem szeretne többé látni, ami emlékeztethetné az átélt szenvedésre. Hagyományos eszközökkel nem tudott vele mit kezdeni.

Valószínűleg csak olyan pusztítást lehet elkönyvelni, amelyre a kultúrában van előkészített rubrika. Ha pedig ilyen nincs, akkor a fájdalom és a szégyen az időtől nem csillapul.

Bárki, bárhol, bármiként élte át, netán meg sem született volna még, a második világháború fájdalma és szégyene elérte és a torkán akadt. Ebben a kultúrában ezt a pusztítást nem lehet elkönyvelni. A szimuláció és a disszimuláció hihetetlen méretű apparátusának működtetése csupán kétségbeesett kísérlet az önvédelemre. Az ötven éven át sikeresen visszanyelt szégyen és fájdalom a balkáni háború láttán felszakadt. Az önvédelmi apparátus működése azonban valószínűleg jóval erősebbnek fog bizonyulni, mint a felismerésben halványan felcsillanó felelősségtudat. Már csak azért is, mert a szimulánsok és disszimulánsok felettébb elégedettek önmagukkal, ostobaságukban és rövidlátásukban mondhatni föltartóztathatatlanok. Megteremtették a szimuláció és a disszimuláció politikáját, gazdaságát és esztétikáját, s ezek a rendszerek egymással láthatóan sokkal eredményesebben egyeztethetők, mint a józan ésszel. Az univerzáliák szintjére emelt nemzeti és nagyhatalmi önzés a politikájuk. A kölcsönös, világméretű, tartós eladósodás és a multilaterális korrupció az államháztartásuk. A rondaság, a közönségesség, az aránytalanság, a felületesség, a műveletlenség és a kriminalitás kultusza az esztétikájuk. A tökéletes államrend készen áll. A szimuláció és a disszimuláció rendszerének egyetlen gyönge pontja mégis van. Nem tudott magához illő etikát teremteni. És a balkáni háborúban ezen a ponton roppant meg az egész építmény.

Etikát csupán arra lehetett volna fölépíteni, amivel 448a századvég irodalma és művészete sem szolgálhatott: az ember és a sors önálló szemléletére. A probléma nem az, hogy etikai alapelvek tartós hiányával ne lehetne élni. A probléma más szinteken ad hírt magáról. A tartós hiány fokozatosan és szinte észrevétlenül ásta alá az előző századokból örökölt intézményeket. S hogy ezek másra és másként vannak méretezve, az csak most derült ki, hirtelen. Az etika csak közvetítene. Nem az etika hiánya, hanem a századvégi emberszemlélet és a hagyományos intézmények léptékének különbözősége teszi működésképtelenné a szimuláció és a disszimuláció rendszerét. Ha nem működtetjük tovább a rendszert, akkor szociális katasztrófa van, ha viszont működik, akkor nem csak tisztességtelen, hanem az ökológiai katasztrófát is elmélyíti.

A csődben ez az egyetlen felismerhető biztatás. A kultúra kijelenti, hogy a szimuláció és a disszimuláció roppant apparátusának nem adja meg magát. Kijelenti, hogy ami megcsinálható, az nem föltétlenül ésszerű, s ami ésszerű, az nem föltétlenül etikus. Kijelenti, hogy a demokráciák sem az egyéni szándékot és a nemzeti érdeket, sem a nemzeti szándékot és az univerzális érdeket nem az ésszerűség és nem az etika igényei szerint egyeztetik. Kijelenti, hogy a civilizáció szintje nem biztosítéka sem a kultúra minőségének, sem a kultúra tartósságának. Ellenkezőleg. Minél magasabb a civilizáció szintje, a kultúra annál törékenyebb. S ez nem csak úgy általában érvényes szabály, mint ahogy szeretnénk önmagunkkal elhitetni, tehát nem csak egy nagy szociális és ökológiai katasztrófától kell tartani, hanem egy ilyen civilizáció mindenkit külön személyében tesz törékennyé. Mindenkit külön átad a pusztulásnak.

Nekem ötvenegy évnyi szorgos működés után mondta fel a szívem a szolgálatot. Megállt. Ez viszont nem azt jelentette, hogy valaminek a végére értem 449volna, megszűnt volna látásom, gondolkodásom, hanem ezekkel együtt egy másik dimenzióba buktam át. A sötét anyaméhből átbukik az ember a derengő szülőcsatornába, s ott egy iszonytató és jóságos erő a fény felé viszi. Halála pillanatában valószínűleg ismét átéli születését. Ez nem képletesen van így, hanem így van. Többször átfordultam, láttam a szülőcsatorna halvány bordázatát, s amint közeledtem a csatorna ovális bejáratához, egyre óriásibb lett a fény. Még nem értem el. Tudtam, hogy most megyek el az életemből. Anyám nyitott szeméremajka nem volt egészen szimmetrikus, az ovális jobbra elhúzott kicsit. Szokatlan volt e roppant erő, mely megmozgatott, átfordított, vitt magával, a szemlélődésem azonban közel sem volt öntudatlan. Nem tudtam megszületni, még anyám sem tudta megszülni a halálomat, mert világi időszámítás szerint három és fél perc után a testemen ügyködő három ember, két orvos és egy ápolónő brutálisan visszatérített. Éljek még, szenvedjek velük, élvezzem velük a szenvedésemet. A tudatom valamelyest mégis odaát ragadt, mert számára az volt az édesebb, hogy ne részleteire szaggatva lássa a dolgokat.

Visszatérítettek, a világi emlékezetemmel is azonnal visszatértem. A tudatom normálisan működött, de attól kezdve látszólag távol álló dolgokat hozott egymással kapcsolatba. A történelmi és a politikai felfordulást összekötötte azzal az önmagamról dédelgetett korábbi elképzeléssel, miszerint én erős és egészséges lennék. Sehol másutt nem élhettem volna mélyebben át az emberi hiedelmek és elképzelések nyomorúságos káoszát, mint ezen a kórházi ágyon, félhalottan is hozzáláncolva az érzéketlen civilizációhoz. Itt aztán tényleg mást diktál a híres civilizációnk, mint amit a még híresebb kultúránk mondana.

Úgy tűnt, mintha a kulturális tudatom öltene nyelvet a civilizációs tudatomra. Mert ha tényleg nem ér450tem, amit mások realitásnak mondanak, akkor ne értsem, pusztuljak el. Édes a halál, ha a dolgok rendjében áll, állítja Szent Ágoston is. Ezzel szemben itt az emberi testet, hiába kész a halálra, hiába kívánja, hiába elégedett vele, ilyenkor a földre hajítják, rátérdepelnek, rettenetes elektromos ütéseket mérnek a mellkasára. Mintha a civilizációs tudat a kulturális tudat ellenében azt kiáltaná, hogy bármi áron élni kell.

Megégettek, eltörték a bordáimat. Megkeserítették a saját tökéletes halálomat. Visszacibáltak abba a gyalázatos és felelőtlen jelenidőbe, amelyet a műszereikkel szolgálnak és a technikáikkal istenítenek. Az életmentés már ilyen; a létfenntartás puszta ösztönére áll és onnan ágaskodik. De amint anyám méhéből másodszor kitépve megint itt hevertem, a civilizációs siker árát megint csak nekem kellett busásan megfizetnem. Nem tehettem mást, a legjobb meggyőződésem ellenére lélegeztem. Nincsen fizetőeszközünk, amivel az árat meg tudnánk fizetni. Ugyanis nem erre van méretezve a kultúránk.

Cioran mondatát, miszerint minden szenvedő ember közveszélyes lenne, mottónak lehetne fölírni a hangos századvégi csőd fölé. Cioran halott. Olyan odaát nincs, ahol vele ezért a nevetséges és pusztító mondatáért elszámolhatok. Nem is kell. Már ő is tudja jól, hogy hamis premisszára építette az életét. Mindenki közveszélyes, aki el akarja kerülni a szenvedést.

451

Ragyogó napsütés, később elborul. Sietve viszik a szemetet. A kuka tetején két kitaposott női cipő hever. A kukás nem veszi észre, s a mozdulattól, amivel a kukát megragadja, mindkét cipő elrepül. Az egyik az úttest közepén szánkázik végig, a másik a kapu előtt állapodik meg a járdán. A szemetes csak akkor érzékeli a lába alatt, amikor már tovább lépett. Fölemeli, bedobná, ám addigra a kocsi ordító, mindent elemésztő szája már bezárult, s visszalöki a cipőt az úttestre. Fölemeli, a kocsi közben indul, fut utána. A cipő párja a kapu előtt marad.

Egy óra múltán már nincsen ott. Közben szemerkélt kicsit az eső. Fénylik az üres aszfalt.

„Ha belegondolunk, kevésbé vagyunk szabadok, mint az ókori rabszolgák. Ugyanakkor kelsz, ugyanoda mész, ugyanazt csinálod. Nem vadászhatsz szabadon a királyi erdőkben, s a túloldalra is csak akkor mehetsz át, ha zöld a lámpa” – írja a szerkesztőségnek egy olvasó. Hervé Guibert utolsó két könyvében pontosan az ellenkezőjét meséli el. Miként pusztulnak el szabad emberek egy olyan korban, amelyben végtelennek remélték az emberi szabadság lehetőségeit. Amikor a különböző vallások hívei, a nők, a melegek, a színesbőrűek véres csatározások és hosszadalmas jogi procedúrák árán végre kiharcolták maguknak a törvény előtti egyenlőségük ünnepélyes és nyilvános elismerését, s a különböző emancipációs mozgalmak fáradhatatlan aktivistái, az egymással mindenféle vélt és valódi okból közösséget érző ki452sebbségek tagjai a nagy győzelmek után éppen nyugovóra tértek.

A szerencsétlenség bekövetkezése és a kiharcolt individuális szabadság mértéke között nincsen oksági kapcsolat. Legfeljebb arról lehet szó, hogy az emancipációs mozgalmakból a vártnál vagy a reméltnél jóval nagyobb mennyiségű probléma következik. Olyan gondok, melyeket sem az emberi jogok univerzális elvének érvényesítésével, sem a felvilágosítás eszközeivel nem lehet megoldani. Pedig minden olyan szépen ment. Úgy látszott, hogy a nagy, intézményes egyházaknak, a fehérbőrűeknek, a hordában élő rasszista hímeknek és a harcos hetero törzsfőnököknek egyszer s mindenkorra leáldozott. E fantasztikus korban a notórius heterók érzékenyebbjeit az öntudatosabb nők még arra is rászorították, hogy tegyenek már különbséget a csikló és a hüvely között. Mert nem úgy van ám, hogy bele, és akkor adj neki. E fantasztikus évtizedben a feketék a jogaikon túl fölismerték a saját szépségüket. Gomba módra megszaporodtak, duzzadtak a kis egyházak és a szekták. Megalapították önálló egyleteiket és újságaikat a szadisták, a mazochisták, az onanisták, s külön csoportot alkottak azok a radikális leszbikusok, akik élesen elutasítottak mindenféle férfiakkal való közösködést, mivel a penetráció puszta lehetőségét azonosították a politikai elnyomással. Megint külön csoportot alkottak azok a mérsékeltek, akik meleg férfiakkal csináltattak maguknak utódokat, de ugyanígy külön csoportokba tömörültek, más bárokba jártak, másféle ruhákat viseltek, sőt a bajuszukat és a hajukat is másként vágatták azok a férfiak, akik az orális, az anális, az urinális vagy éppen a fekális örömöket részesítették előnyben avagy bőrben, lakkban űzték, aktívan, passzívan.

Amikor Miehel Foucault A szexualitás története című nagy művének harmadik kötete megjelent, be453csapott a ménkű. „Szegény kis nyulacskám, mi mindent el nem képzelsz” – mondta fiatal barátjának egyik este az akkor már nagybeteg, betegségét azonban mindvégig titokban tartó filozófus. Hervé Guibert az előző napon tért haza Mexikóból, s mivel a repülőn hirtelen belázasodott, arra a baljós következtetésre jutott, hogy AIDS-e van. „Ha minden vírus halálos lenne, ami ezekkel a charterekkel állandóan körülrepülgeti a földet, akkor már régen elnéptelenedett volna az egész földgolyó.”

Egy beteg szájából, aki a kór lefutásának immár minden fázisát ismeri, igazán sajátos vigasztalás. Nagy művének negyedik kötetét Foucault nem fejezhette be. Guibert, akit Rue de Bac-i lakásának konyhájában ülve nyulacskájának nevezett, ma szintén halott.

Még igen nagy tapasztalattal is nehéz a kérdésre válaszolni, vajon egyedül avagy kötelékben élő lény-e az ember. Ez egy olyan kérdés, amelyet senki meg nem kerülhet. Fiatalabb korában tudja, hiszen párt választ magának, gyermeket nemz, nevel, biztonságából azonban az évekkel arányosan valamennyit mindig elveszít.

Nem az a kérdés, hogy szociálisan szabályozott kötelékben él-e az ember. Igen, hogyne.

Hanem az a kérdés, hogy amennyiben szabályozott kötelékben él, családokban, hordákban, csordákban, törzsekben, nemzetekben, államban, szervezetten, akkor az első adandó alkalommal miért tiltakozik ellene, miért akarja áthágni, széttörni, megkerülni azokat a formákat, amelyek keretet adnak az életének, miért fejleszt ki önmagában és csoportosan olyan devianciákat, amelyekkel aztán mások számára megközelíthetetlenné és élvezhetetlenné teszi önmagát. Miért eszi föl, miért ássa alá, miért fosztja ki, miért dúlja szét az államot, ha egyszer nem tud nélküle élni. A kettősség 454a modern tömegtársadalmakban látványosabb, mint a zártabb, archaikusabb közösségekben, bár falu bolondja, tolvaj vagy csavargó ott is akad bőven.

A modern társadalmak peremvidékein a nomádok és kívülállók óriási tömegei vergődnek individuális szabadságukra bízva, miközben nem tudják, hogy mit is kezdhetnének mindezzel. Életük értelme kimerül egy korai lázadásban, melynek egész életükben nyögik a következményeit. Ráadásul alig valamiben különböznek azok nagy, szürke tömegétől, akik személyes szabadságuk rovására élnek kiegyensúlyozottabb életet, s individualitásuk kifejezésére speciális kicsapongásokat kell keresniük. Ezek a lázadásként rendszeresített, üzletszerűen felkínált kicsapongások észrevétlenül visszakormányozták a modern tömegtársadalmakat a mágiához, bár ugyanezek a társadalmak a felvilágosodott lélektani tudásukról, a mentális átláthatóságra és megbízhatóságra való törekvésükről sem tudnak teljesen lemondani. Egész adminisztrációjuk, technikai és technológiai eszköztáruk fejlesztése és karbantartása értelmük pallérozottságán áll vagy bukik. Vergődnek, egyensúlyoznak, csapongnak a mágikus és a mentális között. A korszak technológiai és technikai tudásának szintjét ilyen óriási tömegek nem tudják a megfelelő mentális tudás szintjén követni, de az ásító hiányt sem tudják semmivel kitölteni. Ennek a műveletnek az elvégezéséhez elemi szinten sincsenek meg a társadalom mentális technikái. Szinte szükségszerű a modern tömegtársadalmak mentális regressziója. A modernizáció újabb és újabb löketekben megnöveli a technikai készségeket, de mentális szempontból üres, kitöltetlen foltokat hagy.

Nem csoda, ha roppant embertömegek faképnél hagyják az értelem minden szegényes ajánlatát és ígéretét, s visszatérnek a rítushoz, a mítoszhoz, a mágiához, mindahhoz, aminek az individuális eszközök455kel megszerzett tudáshoz nincs köze. A korai popkoncerteken szabadult el olyan jellegű erőszak és pusztító szándék, mint amilyen most a sokkal veszélyesebb állagú labdarúgó mérkőzéseken. Vajon a zene változtatta-e meg időközben a közönségét vagy a közönség kanalizálta-e kellemes érzésekbe és drogokba a napi agresszióját? Vajon a labdarúgás olyan ártalmatlan játék-e, mint ahogy önmagáról állítja, s ezért csupán a véletlen műve lenne-e, hogy a szociális kötelékek éppen stadionokban szakadnak át?

A bűn kategóriája mindenesetre lekerült a napirendről. Rossz és jó között nincsen többé különbség. A köznapi diskurzusokban kerülni kell a minősítéseket. Gyilkosság és szex rituális bemutatás tárgya lett, kultikus tárgyak. A mentális tudást, az önismeret és az önkorlátozás szigorát, aszkézisét, különböző tréningjeit váltja ki. Szükségtelenné teszi a korábbi lélektani iskolákat.

Az irodalom legnagyobb gondja ma a mondatok linearitása, történetisége, s az ebből következő rideg, egyirányú szerkezet.

Közel a tenger, mely az ősz gyöngéden meleg szárazföldi levegőjét nem engedi a hegyek között megrekedni, fuvallataival meglebegteti. Szaglással csaknem szétválaszthatók. Mintha azt mondanám, ez a föld meleg lehelete, most pedig a tenger hűvöse sodródik rajta át. „Nem értem, miért adják nekem táncolni ezeket a szerepeket” – olvasom éjszaka Nyizsinszkij naplójában. „Szeretem magam megmutatni. Lázas leszek tőle. Szeretem a lázam, de nem szeretem az udvarlásokat.” Néha lovak nyihognak az éjszakában. „Nem hagyom magam elcsábítani.” Hajnalban megint lónyihogásra ébredek.

456

Hajnal van, s még mindig beszélnek. „Meg tudnád-e nekem mondani, hogy mi a kapcsolatunk lényege.” Ez hamisan hangzik, s félre is billenti kicsit a fejét, lássék, kérdését nem kell egészen komolyan venni. Odakinn ritkán látott derengés. „Nem tudom, miért vagy kíváncsi rá, de szerintem a kölcsönös és azonos nagyságrendű vonzalom, amelyre mégis különbözőképpen reagálunk, mert nem tudunk egymással mit kezdeni. Ha van lényege, akkor ez.” Ami csak féligazság, s látni a kék szemén, amint a másik felét is végigveszi. „Fogalmazd meg kérlek, egyszerűbben.” „Nem tudom, ismered-e a szót, vonzalom.” A kérdés adott esetben nem így hangzik el, hanem németül. Értetlenül néz, ilyenkor meg kell próbálni franciául. „Attirance, wenn du willst seduction.” Türelmetlen bólintás a válasz, a szót mindkét nyelven ismeri. Valószínűleg azt nem érti, mit akar a másik ezzel mondani. „Nem jelent mást, mint hogy vannak emberek a világban, akik vonzódnak egymáshoz, míg mások nem. Ilyen egyszerű. A kölcsönös vonzalom megajándékozza őket egy mások számára követhetetlen élménnyel. Akárha átléptek volna egy ismeretlen dimenzióba. Egyszerre erotikus, érzéki, szellemi és vallásos, kikerülhetetlensége közvetíti az istenit. Ha tudni akarod, akkor a mi esetünkben mindez a pirulásoddal kezdődött, az ajtóban. Magadtól rettentél el, én meg tőled. De hogy ne legyen félreértés, rögtön leadtál két súlyos vészjelet.” „Ugyan, milyen vészjelet…” „Azt mondtad, hogy egy senki vagy. Mentünk a ködben a tó körül, s ezt mondtad, képes voltál abban a pillanatban ezt mondani, amikor bennem éppen valakivé váltál. A vonzalom éppen azt jelenti, hogy a másik ember karaktere teret vág ki, megül és elhelyezkedik. Ez fájt, fájt. A másik kijelentést másnap tetted az ünnepi vacsorán, titokban. Azt mondtad, a többiek orra előtt azt súgtad a fülembe, hogy nem volt, nincsen senkid, 457egyedül vagy. Nem tudsz, nem is akarsz élni, mondtad néhány óra múlva az éjszakai kocsma asztalánál, s hogy érezzem át, megragadtad a kezem. Nem csak arra szólítottál fel vele, hogy a létezésemmel erősítselek meg, nem csak annak a félelmednek adtál hangot, hogy esetleg nem venném komolyan a létedet, hanem mintha azt mondanád, bizonyítsam be, hogy kiszakítottad bennem a helyed. Arra szólítottál fel, hogy vállaljam a veled kapcsolatos felelősségemet. Ami megint csak vallásos, szakrális, spirituális dimenzió, bárhogy nevezzük. Miként lehetne visszautasítható. Ezek megmásíthatatlan tények, amivel egyikünk sem tud semmit kezdeni. Olyan, mint egy megkezdett mondat, minél tovább írod, annál kisebb a lehetőségek száma a befejezéshez.” „De mit akartál egyáltalán ezzel az egésszel mondani?” „Legfeljebb annyit, hogy fejezzünk be legalább egyetlen megkezdett mondatot.” „De hogyan fejezhetnénk be?” „Lehet, hogy igazad van, nem is kell befejezni.” „Egyes szám első személyben beszélek, másként nem tudok, te pedig a magadéval rögtön többesbe írod át.”

„Herzlich Willkommen im Paradies” – mondja az álmom németül. Ami magyarul azt jelenti, Isten hozta a Paradicsomban. „Hier werden alle Ihre Wünsche in Erfüllung gehen und Sie werden für all Ihre erfüllten Wünsche gleichzeitig streng bestrafz. Wir bestrafen aber hier auch die Wünsche, die nicht erfüllt werden konnten.” Ahol minden kívánságát teljesítjük és szigorúan megbüntetjük minden teljesített kívánság miatt. De azokért a kívánságokért is megbüntetjük, melyeket nem teljesíthetünk.

A tartózkodó és rövid megfogalmazásaival mindig elbűvölő Johannes Hoffmeister Wörterbuch der Philosophischen Begriffe című, először 1954-ben kiadott 458munkája uomo universale címszavában, Leonardo mellett Goethét nevezi meg az univerzális ember parádés példájaként. Hoffmeister igazság szerint Mahnkét idézi, aki szerint Goethe nem csak minden lehetséges irányba figyelő ember, hanem olyan ember, akinek az alkata az univerzum alapértelmezésének felel meg. Olyan személyiség, aki a világegyetemhez hasonlón „az alkatok roppant sokféleségét egységes individualitásába sűríti, mely így oszthatatlan egészként marad kifejezetten kivételes.” Nem hiszem, hogy Leonardóról eszébe juthatna valakinek ilyesmit mondani. Leonardo azért kell ide, hogy szegény Goethe ne legyen a német univerzumban annyira társtalan. Ha valaki németnek születik, akkor persze mást nem igen tehet, Goethét a világegyetemmel azonosítja.

Aki nem német, nem föltétlenül gondolkodik így, hiszen még jószándék esetén is kilóg a németek világegyeteméből. Nemes Nagy Ágnes például azt mondja, hogy Goethe egy nagy, lapos hegy. Őszintén szólva nekem kedvemre valóbb egy ilyen illúziótlan meghatározás.

Most például Frankfurt és Göttingen között, a vonaton ülve, nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy a németek már az első világháborúval sem tettek jót Goethének. Leánykorában a nagyanyám betéve tudta a költeményeit, de az első háborút követő évtizedekben húsz kötetes, bordó, bőrkötéses Goethéje lassan beporosodott, s szerintem a cselédeken kívül biztosan senki nem érintette meg őket a hosszú könyvespolcokon. A második világháború végleg kitörölte Goethét az élő költők sorából. Viszont feltámasztotta Kavafiszt, Pessoát. A romokon kivirágzott két új német nyelv, amelyeknek Goethe nyelvéhez nincsen sok közük. Azt az egyszerű német szót, hogy Buchenwald, nem lehetett többé úgy kimondani, hogy első 459jelentésként bükkerdő jusson az ember eszébe. Semprun szerint Goethe buchenwaldi fáját egy légitámadást követő tűzvész pusztította el. Nincsen olyan német nyelv, amelyen az ő fájáról ma ne jutna eszünkbe más. Kötelező olvasmányként létezik még az európai gimnáziumokban egy kicsike a Faustból, A vándor éji dala, mert jó rövid, a Werther keservei, melyet már a nevetséges címe miatt sem olvas el senki. Camus, Beckett, Mészöly és Duras tapasztalatai az emberi szenvedés mértékéről, okairól, arányairól és következményeiről minden elemükben eltérnek attól, amit Goethe érezhetett vagy gondolhatott. A korszak nagy könyve még csak nem is a Közöny, nem a Godot vagy a Saulus, hanem Marguerite Duras műve, a La douleur.

Marguerite Duras egyes szám első személyben, lenyelt, elharapott mondatokban várja benne a szerelmesét, tébolyodottan várja a pályaudvaron a koncentrációs táborokból hazaérkezők szerelvényein. Amikor Robert Antelme másoktól támogatva, nem akkor és nem ott, de tényleg megérkezik, nem ismeri föl, illetve attól a fölismeréstől, hogy nem ismeri föl, ordít, menekül, elveszíti eszméletét. Aztán eteti, ápolja a magatehetetlen emberi roncsot, naponta többször mossa ki a hasmenésből, megmenti ennek az egyetlen életnek, s mikor hónapok múltán először elutaznak a tengerhez, megmondja neki, hogy nem tud többé vele élni. Aki ennek a történetnek az éberségében, tébolyában, kíméletlenségében és józanságában testileg és lelkileg súlyosan terhelt túlélőként a saját sorsát éli át, miként tudhatna Werther szenvedésével valamit kezdeni.

S ugyanígy a Faust. Ebből a nyomorúságos évszázadból visszanézve az én szememben a Faust nem egy univerzális személyiség világkölteménye, hanem egy állandósult, feldolgozatlan, grandiózus depresszió 460érzékeny és értelmes, nagyon is személyre szabott leírása, megjelenítése. Zsenialitása történeti. A depresszió tárgyai nincsenek benne világosan megnevezve, sőt, minden megnevezése tudatos félrekeresztelés. Arra a mintára működik, ahogy a zsidók bánnak Isten nevével. Hihetetlen mennyiségű nevet kell használniuk, hogy soha ne a valódi nevet vegyék a szájukra. Goethe megmutatja, hogy a szavak áradó és áttekinthetetlen halmozásával miként lehet elfedni tárgyunkat. Nem csupán a német, hanem a modern európai mentalitás mintáját alkotta meg. Kitalálta, hogy szorgalmas, napi munkálkodással miként fedheti el valaki saját realitását. Következetesen másról beszélt, mint amit tudott, s ezzel letette az elhallgatás modern európai szövetségének alapkövét. Werther halála a szerző hazudozásra való mély hajlama miatt olyan megrázó mindazoknak, akik maguk is legszívesebben a halált választanák, mint sem szerelmet hazudjanak annak, aki iránt semmit nem éreznek, s ezzel hallgattassák el örökre valódi szerelmüket.

Werther inkább szerelmet hazudik önmagának, csak hogy barátjának bevallhassa valódi érzelmeit. Eckermann összehasonlíthatatlanul élőbb, nyersebb ember Goethénél.

Pontosan fordítva csinálja. Megnevezi rajongása tárgyát, s mintegy annak ellenére rajong érte, hogy Goethe napestig laposságokat locsog neki. Locsognia kell, hiszen saját receptje szerint vadul dolgozik depressziója ellen, s pontosan tudja, hogy ennek érdekében mit hallgat el. Goethének soha nincsenek valódi szavai arról, hogy mi készteti őt Eckermann társaságában a monológra. Egyáltalán, miért akar naponta valakinek a közelében lenni, akinek nem képes mást mondani, mint üres általánosságokat. Goethe megtanította Eckermann olvasóit, miként kell személyiségük kínos tényeit olyan elvont formában előadniuk, 461amivel már senkit nem feszélyeznek vagy sértenek. Eckermann olthatatlan szerelme ugyanakkor mindenki számára világos, minden európai nő és férfi maga is átélte már. Ezt a szerelmet a fiatalabb az idősebb, a feltörekvő a tekintélyes iránt érzi. Érzéki rítus ez, melyet az európai polgárleányoknak és polgárfiúknak mindenféle kérdés és kétely nélkül el kell sajátítani, cseles technikáit tovább kellett adniuk. A rítus kultúrtörténeti forrásai megnevezhetők.

Az előbb aszkézisre, később puritanizmusra törekvő kereszténység szublimálja úgy a görögök fiúszerelmét, hogy a pedofil kapcsolat sémáját minden ízében megőrizhesse. Az antik felfogás szerint a fiatalabb és az idősebb között tiltott a kölcsönösség. Viszonyuk szoros, életre szóló, de érzékileg mindkét fél részéről aránytalannak kell maradnia. Húsz éves voltam, amikor elolvastam a Werthert, aztán zsinórban olvastam tovább Goethe csaknem valamennyi művét. Nem mintha valaki ijesztgetett volna, hogy ne lennék el nélküle. Valamiféle általános művelődési kényszer vezethetett hozzá, de nyomban föltárult egy ismerős, vad világ, mely nem vonzott, holott halálosan izgatott. Bozóttal benőtt, viharos tájék, mindenféle túlhabzó patakokkal, melyeknek partjain megnyugvást és enyhet ígérő ligetek és erdők látszanak, bár csábító rémeket rejtegetnek. Jellegzetes thüringiai táj részleteivel íródott össze a szöveg, egy oly táj részleteivel, amelyet őrjöngő kamaszkoromból ismertem. Életem reális minőségeit láttam viszont e kép mögött. Valamit olvastam, ami minden ízében különbözött az életemtől, de valamire rímelt, amit e kettős tükröződés nélkül nem tudtam volna megnevezni. Ma azt mondanám, olyan minőség, olyan struktúra jelent meg, amely az irodalmi mű önálló nyelvének része, de nem alkalmazza a köznyelv egyetlen szavát sem. Azt mondja el, amiről a korszak nem beszél, s ha valaki szóba hozná, akkor az rettene462tes megütközést vagy teljes értetlenséget keltene. Goethe megütközést keltett volna azzal, hogy súlyosan kedélybeteg. Volt viszont egy ötlete, amivel a hiperaktivitás látszata mögött el tudta tüntetni kedélybetegségének rejtjelezett tartalmait. Divatba hozta a depresszió elhallgattatását, amivel ugyanakkor polgárjogot is adott neki. Azóta sokan kísérleteztek vele, de rajta kívül ilyen tökéletesen tényleg nem tudta megcsinálni más.

A kamaszkor végén az embernek nem csak föl kell ismernie önmagában egy olyan nőt vagy egy olyan férfit, aki semmiben nem különbözik a többiektől, hanem pontosan olyan, mint mindenki más, hanem ebben a fölismert nőben vagy férfiban nagyon rövid időn belül meg kell találnia egy olyan, senki másra nem hasonlító személyest, aki egy másik, feltétlenül ellenkező nemű, s szintén senki másra nem hasonlító személynek előre láthatón és életfogytiglan a kedvére van. A feladat nem megoldható. Én sem tudtam megoldani. Goethe sem tudta megoldani. Werthernek ezért kell meghalnia. S mivel minderről ő maga is csak rejtjelesen beszélhetett, kamaszkoruk végén ezért követik őt a mai napig oly sokan. Ez azonban a történetnek csupán a homlokzata. E homlokzat mögött a kultúra megoldatlan strukturális kérdéseinek tömege ásít. Goethe ezekről hallgat velünk oly hangsúlyosan. Werther szerelmes szeretne lenni, holott szerelmes. Egy nőben szeretné megtalálni vonzalma tárgyát, miközben egy másik, hozzá hasonló korú fiatalembernek tesz életvallomást. Ennek a másik fiatalembernek a személyét már csak azért is homályban kell tartania, mert a mű olyan történetet mesél el nekünk, amelyet valóságos dimenzióiban csupán ez az egyetlen fiatalember láthat át. Van egy ember a világon, aki többet tud a hősről, mint a szerző. Ezzel Goethe valami olyasmit mondott el az olvasónak, 463amit az olvasónak sem szabad megfejteni. A hős vonzalmat tettet egy gyermekeket gyámolító nő iránt, mert nem tud föltámasztani magában olyan vonzalmat, amelyet éreznie kéne. A vonzalom választott tárgya mellett ott áll a kész minta is, az igazi férfi, akitől viszont undorodik. A sötét érzéki késztetések és a cselekvési kényszerek annál kevésbé fedik egymást, minél buzgóbban követi a kijelölt mintát vagy a megadott mentális technikát. A nemiség és a személyesség a kultúra megadott követelményei szerint nem egyeztethető. Ezt a kamaszkor végén, az ifjúkor elején mindenki felismeri.

Ilyenkor az ember vagy a személyiségének vagy a nemiségének bizonyos vonásairól örökre lemond, s ennek a lemondásnak a terhét egyedül cipeli, soha senkivel nem oszthatja meg, s legfőképpen maga előtt kell elhallgatnia. A közös hallgatási fogadalom adja ki a modern európai személyiséget. Valamennyiünket valaminek a hiánya ír körül, ami ugyan minden egyedi esetben könnyen megnevezhető lehetne, de rituálisan nem nevezzük meg.

Werthernek nem az a gondja, hogy olyan házas asszonyhoz vonzódik, aki erényessége miatt nem viszonozhatja érzelmeit, hanem az a gondja, hogy hiába forszíroz egy olyan vonzalmat, amit nem érez, ha egyszer olyan vonzalmat érez, amit sem neki nem szabad tudomásul vennie, sem annak, akire vonatkozik. Ha tudomásul vennék, akkor megfelelnének a személyes igényeiknek, de nem felelnének meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a kultúra a nemük szerint támaszt az emberekkel szemben. Goethe ennek az összefüggésnek nem az elháríthatatlan tragédiáját mutatja be, nem a tragédiát, melyet minden egyes európai a maga neme szerint átél, kihív és megvalósít, hanem a polgárság ízlése szerint megszerkesztett melodrámáját. Mindenki, aki a saját ma464gán elvégezett öncsonkítás után még életben marad, Wertherként sajnálhatja önmagát. Werther a búcsú olvasmányának van szánva, s az is lett belőle. Goethe sikeresen elbúcsúztatta benne barátaiba szerelmes önmagát. Mit Sturm und Drang, a magára hagyott, felvilágosodott embernek ennyit sikerült elérnie. Biológiai érésével egyidőben intellektuális formát ad az élethazugságnak, amivel aztán önmaga előtt is legitimálja összes jelentéktelenebb hazugságait. Tragédiáját melodrámaként éli át, mintegy megszelídíti, s miközben tartósítja a tragikus helyzetet, mélyen sajnálja önmagát. A téma még egyszer, immár szomorú és gőgös érettségének szintjén, visszatér a Vonzások és választások lapjain, ahol a parképítés gondjai és a cserebomlás elmélete öli meg a tomboló érzelmeket. Goethe hallgatási fogadalmának szentségét az első világháború megtöri, a második világháborúval értelmét veszíti, eltűnik. Camus, Beckett, Mészöly vagy Duras mondatainak „Goethe-tartalma” egyenlő a nullával. Ernst Jünger és Vlagyimir Nabokov az utolsók, akik őrzik szellemét.

Miközben földrészek csúsznak össze, egyesülnek, másutt fölhasadnak és szétszakadnak. Nem lehet kérdés, hogy fáj-e. Hogyne fájna. De épp oly közömbös a fájdalom, mint a földrészeké. Vigasz legfeljebb a geofizikában, ha nem is a magyarázat.

Tegnap este Susan Sontag egy furcsa kis kézmozdulat kíséretében azt mondta a Mosonyi utcában, a börtön falánál hirtelen megállva, hogy „ez a szisztéma” (de nem mondta ki, nem mondta, hogy kapitalizmus, nem mondta, hogy demokrácia, hanem amiben most mindketten élünk, a közös, s erre vonatkozott a bekerítő kézmozdulat) „jóval erőszakosabb és durvább, mint amit ti itt átéltetek” (megint csak 465nem mondta ki, hanem ismét egy kis mozdulatot tett a kezével) „ez átgázol mindenen”. Nem tudtam tiltakozni, annyira meglepett.

1982 fagyos telének egyik ragyogón havas, a hidegtől szinte pattanó reggelén, a New-York-i Bus Terminaltól nem messzire, a 42. utca napos oldalán, a sötét masszaként áramló tömegben egy anyaszült meztelen fekete asszony tisztálkodott a járda szélén. Már nem volt fiatal. Hihetetlen lepényekben és hurkákban csüngött róla a zsír, a hús, a bőr, ölén szinte szakállként a szőr. Holmijai a járda szélén hevertek a talpak alatt erősen csikorgó havon. Többek között egy göngyöleg vécépapír, amiről mindunatlan lepörgetett és letépdesett valamennyit, ezt benedvesítette a jégcsapot eresztett, finoman csepegő utcai csapnál, bár nem nagyon. Csupán annyira, hogy teste különböző hajlatait és réseit kitörölhesse, de ne maradjanak lucskosak. Látszott, hogy bejáratott módszere. Minden hajlatát gondosan sorra vette. Be a fenekébe, a melle alját, a hasán lecsüngő ráncokat, a szeméremrését. A ragyogó napfénynek kétségtelenül volt némi melege ebben az üvöltő, éles hidegben, amelyben az emberek feltűrt gallérokkal és a szájuk elé húzott sálakkal siettek, és úgy tettek, mintha nem látnának semmit.

Aztán tizenöt évvel később, 1998 decemberének egyik szürke, hideg délelőttjén a 34. utcában, a Macy’s-től nem messzire, egy másik anyaszült meztelen fekete, aki azonban fekete műanyag szemetes zsákot húzott magára, hogy legalább a törzsét eltakarja. Melle alatt a zsák egy madzaggal volt összefogva. Fiatal volt, sima, hosszú tagokkal, de nem lehetett megállapítani, hogy nő-e vagy férfi. Valósággal szökellt. Mintha olyan rituális láncot járna, melynek eleje nem volt, vége nincs. Minél kisebb felületen és minél rövidebb ideig érintkezni a fagyos aszfalttal, ez volt a rítus lényege. 466Tenyerét kolduló, rimánkodó mozdulattal fordította ki, és ordított. Torka szakadtából, egyenletesen ordított. Ha végre valamit kapott, akkor sem hagyta abba. Áttette az érmét a másik kezébe, hogy kolduló keze üres legyen, ordított, szökellt.

Szabadságban az emberek semlegesítik önmagukat a saját benyomásaikkal szemben. Mielőtt valami rettenetes sértést vágnának egymás fejéhez, azt mondják, ne vedd személyesen. Mást nem tehetnek, rossz és jó között nem szabad különbséget tenniük. Köznapi diskurzusokban kerülniük kell a minősítéseket. Tíz éve omlott le a berlini fal, s már a szabadulás első óráiban látszott, hogy a bűn kategóriája, mely korábban oly fontos volt nekem is, hiszen diktatúrában e fogalmak nélkül végképp elveszíti az ember az orientációját, odakinn, a külvilágban, már régen lekerült a napirendről. Ők a maguk részéről mindent elrendeztek, a polgári emancipáció befejezettnek tekinthető. Még a halál, a haláltól való félelem is csak úgy maradt fenn, mint a tömegszórakoztatás egyik hatékony eszköze. Amitől olyan ez a szép új világ, mintha összefüggéstelen képek óriási halmaza lenne, s a szabadság azt jelentené, hogy körülményeim realitása mindig erősebb, mint az értelmezés igénye vagy az orientációs pontok megtalálásának morális kötelezettsége.

Igaz, mindenki áldozata lehet egy rablásnak és gyilkosságnak, de épp ezért kéne mindenkinek késznek lennie a rablásra és a gyilkosságra. Mintha esténként erről szólna a nagy elbeszélés. Meglehet, korábban is erről szólt, csakhogy én a diktatúrából nézve mindezt ártalmatlanabb szórakozásnak láttam. Az esti kérdés immár nem az, hogy gyilkolni vagy rabolni erkölcsös-e, hanem úgy hangzik a kérdés, hogy a saját túlélésünk érdekében elég gyorsan napirendre tudunk-e térni mások meggyilkolása felett. A sikere467sebb gyilkosok minden este boldogan egymásra találnak, csókolják egymást, csekket adnak át. S ha az ember minden este fölismerheti önmagában az ügyesebbik gyilkost, akkor másnapra kelve bizonyára megnövekszik az önbizalma, bár csökkent a biztonságérzete. A bűn fogalmának kollektív felfüggesztése logikusan követi a szerelem és az erotika fogalmának felfüggesztését. A gyilkosság és a szex a túlélésért folytatott harc esti tréningje lett.

A Jardin du Luxembourg sétaútjai már korán reggel ütemesen csikorognak a futók léptei alatt. Újabb és újabb, visszatérő körökben futunk. Ugyanazok futnak minden reggel, mintha el sem múlt volna nap vagy éjszaka.

Egy idősebb nő távgyalogló lépésekkel. Madárcsontú, kicsi asszony, láthatóan súlyos betegség után. Aztán egy gyöngéden erős testű férfi, egykor valószínűleg világítóan szőke sörénnyel, most csaknem teljesen kopasz. Oly egyenletes és átszellemült a futása, akár a mosolya. Fiatalabb korában profi futó lehetett. Úgy fut, mintha futásának emlékezete lenne, s a derűjét régi futások emlékéből merítené. Atlétatrikója, kicsi selyemgatyája beletapad a testébe, hűségesen hordják izzadásának foltjait. Combjának lendületétől ágyékának tömege megugrik, süllyed. A találkozások a park különböző pontjain mérhetővé teszik a múló időt, a sebességet, a futók tempóját és temperamentumát. Minden egyes ember a maga egyéni pályáján marad, holott együtt futunk. Fiatal atléta feketében, óriás tagokkal. Fekete nadrágja oly szűk, mint a bőre. Mellette egy idősebb férfi fut, szintén feketében, kissé igyekvőn, valamelyest már elnehezedetten, bár közel sem edzetlenül. Az atléta adja a tempót, sőt a tartást az egyenes derekával. Néha oldalra fordul, mint aki szemügyre veszi, a másik bírja-e. Ilyenkor 468az idősebb fölpillant rá. Mindössze fél lépéssel lemaradva, veszélyes közelségben egy fiatal nő fut velük. Majdnemhogy az atléta sarkára hág. Nem belátható, hogy ez a fél lépésnyi lemaradás mit jelent hármuk kapcsolatában. Velük fut titkos életük. Mintha a nő csupán a tempó miatt csatlakozott volna hozzájuk, s nem tartozna a két férfihoz, holott ő is feketében fut. Fekete a trikója, fekete a nadrágja, fekete a futócipője, fekete a zoknija.

A párizsi reggelek illatában érezni a tenger sós levegőjét. Miként néhány éve a Bois de Vincennes ütemesen csikorgó, hosszú útjain. A Rue du Lac enyhe emelkedőjén már végigömlött a fény, de a park fái közé még nem csúszott be.

Miután hosszabb külföldi útjáról visszatért, ledőlt a díványra, mely sok korábbi illatot megőrzött. Amint lehunyta szemét, könnyű erekciója támadt, mégis álomba zuhant. Sokáig nem alhatott. E rövid idő alatt azt álmodta, hogy márvánnyal borított, fehér lépcsőre lépne, de a lépcső éles szegélyén cipőjének orra megcsúszik, hiába igyekszik, mindig újra megcsúszik, nem tud föllépni rá. Fel kéne lépnie. Vágyát nem tudja mással csillapítani. Maga a lépcső, a lépcső színe, éle, távolban hagyott szerelmese, akinek bőrére, ajkára, hajának, szemének világítón világos színére (ingének nyitott gallérja mögött a kigöndörödő szőrre) az erekciója emlékezik.

Odaföntről nézve átlátható a partoknál a tenger. Látni, amint a szigetek és félszigetek élesen, minden átmenet nélkül belezuhannak a vízbe, és odalenn a víz alatt zölden burjánzó tömegekben nyúlnak le a fenékig. A szárazföld valójában zöld oszlopokon áll, szőkén, sárgán, száradtan, tikkadtan e századvégi nyárutón. A mélységtől sötét tengerfenéken felviláglanak a fehér 469sziklaélek, sziklaormok, minden mozog, ezek moccanatlanok. Mintha egyetlen papírlapon írták volna össze a víz felszínét és mélyét. Odalenn az áramlások, idefenn a könnyű szél rendezi világító csíkokba a lomhán elmozduló fehér taréjokat és fehér jelként dermedtek meg a földtörténeti őskor mozgásai.

Itt is erős nyomokat hagyott a szocialista diktatúra, de nyugodt, rendezett ország benyomását kelti, s irigylésre méltók a természeti adottságai. Zárkózott, szemlátomást igen szorgalmas emberek. Az államelnök és a felesége kicsit egymásra is hasonlítanak. Mindketten szépek, előzékenyek, kedvesek, minden szavukkal egészen kicsivel többet mondanak, mint amennyit lehetne, s ugyanakkor a gesztusaikkal valamivel takarékosabbak a kelleténél. Homlokzata felől nézve ilyen, bár van az országnak egy másik, kevésbé nyilvános nézete.

Közintézményekben, éttermekben, szállodákban egyetlen vécén sem lehet az ülőkét fölhajtani. Ha megkísérled, akkor visszacsapódik. Így aztán minden ülőke frissen le van vizelve. Vagy látszanak a beszáradt vizelet foltjai. Nem szabad elfelejteni, hogy a férfiak vizeletének sugara a vizelés első vagy utolsó fázisában a változó hólyagnyomástól gyakran megszakad, újraindul, s ilyenkor bizony melléhord. Máskor nem húzzák vissza kellőképpen a fitymájukat, s az első sugár a fityma összegyűrődött csőrén téved el.

Két napja szakad az eső, hideg van. Az impozáns díjátadási ceremónia után az államelnöki pár és kísérete azonnal bevonul egy óriási fák között megbúvó házacska hátsó szobáiba. A turisták menedékének szolgáló nyitott pajtában a köznép mulat. A díszvendég, akinek ez alkalommal márványba vésték a nevét, legszívesebben eltűnne, fölszívódna innen, mivel azonban nem teheti, legalább vécét keres. Az ülőke alapo470san le van vizelve és itt sem lehet fölhajtani. Odakinn két termetes biztonsági ember várja, kíméletlenül elkísérik. Nem mondják neki, hogy miért ilyen sietős, azt sem, hová tartanak. Ki az esőre, a kis terméskő épület bejáratához, ahol az utat testőrök hada állja el. A helyiség, ahová belépnek, mégis tömve van emberekkel. Kizárólag öltönyös férfiak, valamennyien némán állnak, test mellett a test. Türelmesen, bár feszülten nézik, mi történik a belső szobában.

Az államelnök és a felesége a belső szoba szegletében, egy nyitott kéményű tűzhely mellett ülnek. Hátukat fordítják mindenkinek. Asztalukon vörös bor, szeletelt sonka, pecsenye, kolbász, húsos szalonna, hús, hús, óriási tálakon. Kézzel eszik a húsokat, s ugyanígy a kíséret tagjai, de ők valósággal tömik magukba, isznak, hangosak, úgy esznek, mintha attól tartanának, hogy a varázslatnak pillanatokon belül vége van. Pedig ez még nem minden. Az államelnök asztalának fejénél egy tekintélyes termetű férfi áll fehér kötényben, előtte különös állványon óriási sonka. A sonkát egy vékonypengéjű, hosszú késsel szeli szeletekre, vízszintesen, hajszálvékonyan. Éteri nyugalommal, fáradhatatlanul dolgozik, szeletről-szeletre halad, s anélkül, hogy elmozdulna a helyéről vagy egyetlen ujjával érintené, az asztalnál ülők tányérjára csúsztatja át. Az elnök asztalánál eszik a sonkát, eszik hozzá a kolbászokat, a szárított húst, a húst, a húst.

Van még egy terített asztal a szobában. Ezen az asztalon a húsos szalonnával, a kolbászokkal és különböző műfajú sonkákkal telirakott tálak és a nagy kenyér még érintetlenek. Az asztalon álló borosüvegekhez sem nyúlt senki. Összesen kilenc ember áll a szobában. Némán nézik, mi történik az államelnök asztalánál. Arcuk nem fejez ki mást, mint fegyelmet és figyelmet, erősen figyelik az államelnököt és mohón a felhalmozott húsokat. Az államelnök asztalá471nál csupa férfi ül. Az álldogálók között van azonban egy fiatal szőke nő. Színésznő. Az egyik férfi, aki mellette áll, miniszter, a következő férfi a kulturális miniszter, ami igazán meglepő, majd valamilyen főtitkár következik, ő a színésznő férje, s így tovább. Sokáig nem történik semmi. Valamennyien nézik az államelnök asztalát, a húsokat. A főtitkár egy idő után észbe kap, hiszen tudja, idegen országok illemszabályai szerint a díjazottat asztalhoz kéne ültetnie. Az államelnök asztalához feltehetően nem kísérheti, s talán arra sincsen felhatalmazása, hogy az üres asztalhoz kísérje. Zavartan mégis megteszi, az üres asztal mellett megállnak, bár nem mondja ki, hogy a díszvendég foglaljon helyet. Azt mondja, hogy a helyi szokások szerint neki kell először a borból innia. A márványba vésett nevű díszvendég egyedül iszik. Aztán a kenyeret is meg kéne törnie, mert a többiek abból sem ehetnek, amíg ő nem evett belőle. A díszvendég nem érti pontosan a helyzetét. Miután megtörte a kenyeret, még mindig nem kap a leülésre engedélyt. De önkényesen megteszi, amit a többiek láthatóan rossz néven vesznek tőle, s ettől kezdve szó nem esik közöttük. Ők is törnek a kenyérből, veszik a húsokat, esznek, isszák a bort.

Az államelnök asztalától semmiféle jel nem érkezik. Ülve enni, miközben a többiek állva esznek, nem jobb, mint velük együtt állva enni. Egy idő után a főtitkár és a felesége sem bírják tovább, leülnek. Most hárman vagyunk rebellisek. A többiek továbbra is állva esznek, kézzel, brutálisan, úgy, ahogy az államelnök asztalánál ülő férfiak. A két miniszter nem eszik, nem beszél, őket étel, ital nem érdekli, merően nézik az államelnök asztalát. Ott a húsok és a kenyerek gyors és kíméletlen őrlésének közepette a férfiak néha suttogásig halkítják a hangjukat. Ilyenkor teljes csönd támad a szobában. Erre még halkabban kell beszélniük, egé472szen közel hajolnak az államelnök füléhez, át az asztalon. Amitől némi aggodalom támad a két miniszterben, hogy ők akkor valamiből kimaradtak.

A díjazott eszi a kenyérrel a húsokat, bár érzi jól, sokáig nem fogja tudni elfoglalni magát az evéssel. Némi érdeklődést támaszt benne, ahogy az államelnök asztalánál átláthatatlan rendben, de mégis csak cserélődnek a férfiak. Ezek szerint neki szintén sorra kéne kerülnie. Talán egyetlen férfi van az államelnök oldalán, aki belépte óta nem mozdult onnan el. Egyszerre titkos és nyilvános az államfői audiencia. Az asztalfőn sonkát szelő férfi mégiscsak hallhatja e jelentőségteljes suttogásokat. Meg ott állnak a külső szobában a többiek, akik éles szemmel követik az asztal körüli változásokat. A díjazott asztalával és a körülötte zabáló férfiakkal láthatóan senki nem foglalkozik. Ami azt jelentheti, hogy rangjuk szerint itt kell ugyan lenniük, holott mégsem túl fontosak. Valószínűleg mindenki azt kérdezi itt magában, hogy sorra kerül-e egyáltalán. Abból a nagy, zsíros sonkából, amelyből egyre csak szel a fehér kötényes óriás, mindenesetre csupán azok kaphatnak, akiknek sikerült az államelnök asztalához leülniük.

A két asztal között áll még egy néma tanú, akinek valamiért sem mozdulnia, sem szólnia nem szabad, de szemmel tartja az eseményeket. Ajka fölött és a homlokán vastagon ülnek az izzadság fénylő cseppjei, holott nincs meleg. Rövid szoknyát, könnyű fehér blúzt visel. Kicsit sápadt, feltehetően egész erős teste merő félelem, feszültség és izgalom. Mellette a nyitott tűzhelyen, egy óriási, ovális tálon, van még egy roppant méretű, kenyérbe sütött sonka is. Ez a fiatal nő pedig szemmel láthatóan arra vár, hogy következő fogásként a tálat elhelyezze az elnök asztalán. A szőkére, barnára, ropogósra és kérgesre sütött kenyértészta a pék egyetlen határozott késvonása mentén 473fölhasadt a forró kemencében, és a hasadáson átcsillog a hatalmas sonka vörös, zsíros, duzzadozó teste.

A külső szoba és az államelnök asztala között az áramlás egyenletes. Nem történik semmi más, jönnek, mennek az alattvalók, áramlanak. Egy régi, barna, századfordulós tálalón, nagy kosarakban van még dióval gazdagon megtöltött, foszlós kalács. Amikor az államelnök asztalánál már jó ideje nem esznek a szeletelt sonkából, a fiatal nő áthoz belőle egy tállal a díszvendég asztalához. A sonkavágó ember viszont nem hagy fel kényes művészetével, rendületlenül tovább szeli a sonkát az államelnök asztalánál, mindig vízszintesen. Ugyanakkor megjelenik a színen egy eddig ismeretlen, feketeruhás férfi, hihetetlenül kövér, s miután letörölte tenyerével izzadó homlokát, a vastagon izzadó fiatal nővel megemelik a kenyérben sütött sonkát, és ünnepélyesen átcipelik az államelnök asztalára. Aztán a fekete ruhás férfi is nekilát a hosszú késével. A keményre sült kéreg mintegy megpattan az él alatt, végighasad. Ott hever a szétfordított, foszlós kenyérben a sonka kerek teste a saját zsírjában szépségesen megpirulva. A díszvendég asztalára bizonyára ebből is jutna majd.

Az államelnöki sonka maradékát, amiből a díszvendég asztalánál még jó sok megmaradt, most gyorsan kiviszik az első szobába néhány kosár kenyérrel, ahol a mohó kezek és a szájak között szempillantás alatt eltűnik. A díszvendég pedig, akinek nevét itt márványtáblába vésték, se szó, se beszéd föláll, magához vesz két szeletet a dióval gazdagon megtöltött vajas kalácsból, és búcsúzás nélkül kimegy.

Odakinn még mindig szakad az eső. A kivilágított pajtában a nagy népi vigadozás hangjai. A két szelet diós kalácsot, mint az állat, tömi magába, s élvezi, hogy a szakadó esőn csurom vizes lesz. Jóllakottan és hülyén vigyorog az átláthatatlan éjszakában.

474